Szemle archív

Államfordulat és felekezeti formálódás – Az egyházak és a német népcsoportok Csehszlovákiában 1918 után

„Hazánk, Ausztria létének, folytonosságának nem a mindenkori államalakulat teste kölcsönöz értelmet, hanem a Szent Német-római Birodalom gondolatának eredendően a nyugati civilizációban gyökerező, teremtő szent szellemisége, melynek lényegét leginkább az egyház által képviselt corpus mysticum földre vetett árnyékaként tudnám megragadni; mindez a történelem tanúságának tükrében értendő, figyelembe véve, hogy hazánk Közép-Európa szívében, ugyanakkor a német területek perifériáján található, peremvidékein fiatal, idegen kultúrák által körbefogva. A küldetés ezen kultúrák szellemi gyújtópontjává, mintegy mágneses központjává válni, egyszersmind hidat alkotni közöttük, azokat illeti meg, akik egy évezreden át, egészen a közelmúltig azt tekintették feladatuknak, hogy az össznémet nép, és ezáltal az egész keresztény Nyugat úttörői, előőrsei és határőrei legyenek, akár az oktatás és tudomány, a gazdaság és a kultúra révén, vagy ha éppen arra került sor, nemritkán a vérrel, vassal való védekezés által is. Ausztria elsősorban a katolicizmusnak tartozik hálával, hogy mindez így alakulhatott!”[1]

Ezekkel a szavakkal szólt közönségéhez az Allgemeiner Deutscher Katholikentag keretében, 1933 szeptemberében, Bécsben elhangzott beszédében Kurt Schuschnigg osztrák igazságügyi miniszter, az ausztrofasiszta osztrák állam későbbi kancellárja. Schuschnigg nagyszámú hallgatósághoz intézett szónoklatában – az első gyűlés során megtartott beszéd a városi futballstadionban hangzott el –, melynek „A német nép küldetése a nyugati kultúrán belül” címet adta, azt a kérdést járva körül, hogy milyen szerep illeti meg a „nyugati missziót”, valamint a német és katolikus orientációt Ausztriában. Schuschnigg a korabeli szekularizációs törekvéseket bírálva, egyszersmind a birodalmi gondolatra hivatkozva az Ausztria előtt álló utat a németségben és a katolicizmusban látta kijelölve, ugyanakkor az ország szerepét egyfajta „gyújtópontként” és „mágneses központként” határozta meg.[2] Jóllehet egy esetleges „felekezetek közti háborúskodást” ő maga is végzetesnek ítélt, álláspontja egyértelmű volt:

„Másfelől tudjuk, hogy Ausztria katolikus erőinek hadrendbe állítása, mind a múltban, mind a jelenben, nemcsak saját országunk, hanem az össznémetség – és ezáltal az egész nyugati kultúra – érdekeit is szolgálja, és hogy a katolikus Ausztria nélkül a német nép küldetése a keresztény nyugati világban, valamint az igaz Szent Német-római Birodalom újjászületése – egyszersmind az ezer sebből vérző Közép-Európa békéje – nem valósítható meg.[3] Azt, hogy pontosan mit is értett Schuschnigg az „ezer sebből vérző Közép-Európa” alatt, továbbá hogy miként határozta meg a német népet és miben látja küldetését, nem fejtette ki – ezáltal is tág értelmezési teret nyitva meg hallgatósága előtt. Az 1933. szeptember 7-e és 12-e közt Bécsben megrendezett Allgemeiner Deutscher Katholikentag vezérfonalául „Az iszlám hatalmi hódításnak ellenálló Bécs”[4] mottója, illetve az erre való emlékezés szolgált, mindez a nyugati keresztény civilizáció ünnepeként aposztrofálva, egy afféle össznémet katolicizmus víziójának színrevitele és megerősítése céljából. A nemzetiszocialisták németországi hatalomra jutása azonban meghiúsította az össznémet dimenzió gondolatát. A fordulatot követően nemcsak az ideológiai ellentétek kezdtek nyilvánvalóvá válni, hanem az is fennakadást okozott, hogy a mintegy 36 000 résztvevő, aki a Német Birodalomból érkezett volna, a birodalom által bevezetett ezermárkás szankciónak köszönhetően (az ún. Tausend-Mark-Sperre) nem tudott Ausztriába érkezni: a rendelet, amely az Ausztriába utazó német polgárokat ezer birodalmi márka kifizetésére kötelezte, a németországi katolikusok távolmaradását eredményezte.[5] Mindezek ellenére, Ernst Hanisch megállapítására rácáfolva korántsem jelenthetjük ki, hogy a rendezvény egyfajta „Osztrák Katolikus Nappá” zsugorodott volna.[6] A Magyarországról, a Bánátból, Dél-Tirolból, Elzászból, Bukovinából, valamint a „Csehszlovákia valamennyi német lakosságú régiójából érkező 17 000 résztvevő”[7] egy olyan, tágabb keretet adott a többnapos rendezvénynek, amely túlmutatott a politikailag instabil háború utáni Ausztria dimenzióján. A Németországban megjelenő Die Getreuen (A hithűek) című, a Külhoni Német Katolikusok Birodalmi Egylete (Reichsverband für die katholischen Auslandsdeutschen) által kiadott lap ebben az összefüggésben egyenesen a rendezvény volksdeutsch jellegét hangsúlyozta, hozzátéve, hogy az eseménysorozat az „Imperium Sacrum” emléke iránt kinyilvánított hűség és egy megújult „Katolikus Szövetség” igényének jegyében zajlott.[8]

Az Allgemeiner Deutscher Katholikentag bécsi rendezvénysorozata összességében egy a „keresztény nyugat” melletti kiállás, ugyanakkor egy „barokk pompájú birodalmi katolicizmus” színrevitele volt. Mindent egybevetve inkább irányult a „szekularizmus és ausztromarxizmus”, mintsem közvetlenül a protestantizmus ellen.[9] Mindazonáltal a felekezetiség deklarált hangsúlyozása és a nemzeti eszmékkel való egybekapcsolása ugyancsak fontos szerepet játszott: az 1933-es Katholikentag, mint afféle tünetértékű pillanatfelvétel, egyértelművé tette, hogy Kelet-Közép-Európa német ajkú lakossága a Habsburg Monarchia megszűnte után is Ausztria felé orientálódik, és az ott kibontakozó, a demokráciából egy integrálkatolikus, tekintélyelvű rendi állam felé tartó modell kialakulását élénk figyelemmel kíséri (mint ahogy az a cseh területek katolikus értelmiségét illetően is megfigyelhető).[10] Az, hogy a Katholikentag a külföldön élő német ajkú lakosságot is képes volt megszólítani, mindemellett a rendezvény össznémet, katolikus szellemiségét is nyomatékosította – amelyre akár egy, a kiépülőfélben lévő nemzetiszocialista Németországtól való elhatárolódási gesztusként is tekinthetünk. Nem véletlenül kapott központi szerepet a „birodalmi gondolat”, amely a Német-római Birodalomhoz kötődő képzetekből táplálkozott. A harmincas években mindemellett egyfajta keveredés is megfigyelhető a régebbi keletű eszmék és a nemzetiszocialista propaganda elemei közt.[11] Közben mindkét eszmerendszer kiemelt figyelemmel illette a külföldön élő német ajkú népcsoportokat – és ezáltal ezen népcsoportok tulajdonképpeni státuszának (politikailag igencsak kényes) kérdését is.

Az első Csehszlovák Köztársaság, melyben 1918 után a politikai erőviszonyok mellett a felekezeti arányok is jelentősen átalakultak, azon területek egyike volt, ahol az ausztriai fejlemények különösen élénk visszhangra találtak. A megszűnt Habsburg Monarchia után visszamaradt közös valláspolitikai tapasztalati tér – mint például az „el Rómától mozgalom” (Los-von-Rom-Bewegung) fejleményei vagy éppen a Magyar Királyságban végbemenő hosszú távú történések sora – az utódállamokban kialakulásnak induló új folyamatok hatására fokozatosan vesztett jelentőségéből. Ezt tovább erősítette a Német Birodalom területén működő felekezeti egyletek, így például a protestáns „Gustav Adolf Verein” vagy a „Reichsverband für die katholischen Auslandsdeutschen” hatása is – ezek, bár igaz, hogy Közép-Európa-szerte (ill. azon túl is) már az első világháborút megelőzően megkezdték tevékenységüket és érdekeik érvényesítését – ez idő tájt fokozatosan a nemzetiestés erőterébe került, ami által maguk is egyre inkább nacionalista irányultságú ágensekké váltak.

E tanulmány célja, hogy az ausztriai és németországi felekezeti szervezeteknek a csehszlovákiai német népcsoportokat érintő egyházi történésekre gyakorolt hatását vizsgálja, továbbá hogy ezen népcsoportok felekezeti és nemzetiségi hovatartozásának arányrendszerét elemezze. Míg ez utóbbi szempont kapcsán már számos publikáció született (igaz, ezek perspektívája általában a felekezeti hovatartozás kérdésére szorítkozik),[12] addig az egyházpolitikai fejlemények nemzetközi, Közép- és Kelet-Európa nemzetiségi kisebbségeire gyakorolt hatásáról (és a németországi felekezeti szervezetek konkrét szerepvállalásáról) a két világháború közötti időszak kontextusában mindmáig alig születtek elemzések.[13]

Jelen tanulmányra, mely mindezen aspektusok összjátékát vizsgálja, éppen ezért csupán egyfajta szondázásként tekinthetünk, amelyet a későbbiekben további országokkal foglalkozó tanulmányok és a lokális következményeket is taglaló mikrotörténeti kutatások kell, hogy kövessenek. Elsőként azt vizsgáljuk, hogy milyen hatást gyakoroltak Csehszlovákiában az 1918 után megváltozott politikai keretfeltételek az országban tapasztalható felekezeti viszonyokra. Kiindulópontként mindeközben az a felismerés szolgál, hogy a két háború közti korszak Kelet- és Közép-Európájában a nemzeti(ségi) és szociális vonatkozások társadalmi dinamikája erősebbnek bizonyult, mint a felekezeti kötődések hatása, noha ez utóbbiak a társadalomban végbemenő változási folyamatok hatására maguk is átalakulóban voltak. Leginkább a többetnikumú országokban, mint amilyen az első Csehszlovák Köztársaság is volt, figyelhető meg, hogy a mindennapok etnicizálása felekezeti tekintetben különböző konkurenciahelyzeteket eredményezett, melyek hatása a többség és kisebbség közt megképződő komplex viszonyrendszerekben is visszaköszönt.

Vallás és nemzet

A már említett bécsi Katholikentag nyitóünnepségén „az egyes német nemzetségekhez és településközösségek képviselőihez” intézett szavak után a zsúfolásig megtelt Karlsplatzon egy a csehországi németeket képviselő küldött is felszólalt, a következőket nyilatkozva: „Számunkra, szudétanémet katolikusok számára, akik ezrével siettünk ide, hogy részesei lehessünk az Allgemeiner Katholikentag eseményeinek, hatalmas élményt jelent, hogy itt, Bécsben, az európai kultúra központjában a Szentatya képviselője előtt hűségesküt tehetünk az egyház mellett. […] Szeretnénk a katolikusként ránk eső feladatokat ellátni, ugyanakkor ezeket a feladatokat mint nehéz időket átélő népünk képviselői is teljesíteni szeretnénk.”[14]

A szónok tehát beszédében közvetlenül is összekapcsolta a vallási és nemzeti vonatkozásokat. Az efféle összevegyüléseket vizsgálva az utóbbi években mindinkább intenzív figyelmet kapott a vallásnak a modernitás keretei közt megváltozott szerepe.[15] Martin Geyer és mások a nemzetfelfogások kapcsán kialakult viszonyok kontextusában egy „a vallás és vallásosság terén végbemenő transzformációs folyamatról” beszélnek.[16] A nemzet és vallás közt megképződő, a társadalom irányításáért vívott konkurenciaviszonyokon túl a közelmúltban főként a nemzetfogalom (elsősorban rítusok által történő) ilyen-olyan vallási szerepfelfogásokat adaptáló képessége kapott tudományosan is komolyabb figyelmet.[17]

A vallás elnemzetiesítése mindemellett gyakran a „nemzet szakralizációjával” találta magát szemben.[18] Mindez például a nemzeti és a vallási szimbolika nyelvének egymásba fonódásánál is egyértelműen tetten érhető. A Szent Vencel köré épülő, eredetileg vallási hagyomány a cseh nemzeti mozgalom hatására egy nemzeti jelentésréteggel forradt egybe. A Vencel-kultusz hangsúlyozása a húszas évek Csehszlovákiájában – melyet 1918 után az újonnan megalakult államban egy katolikusellenes hullám előzött meg – a katolikus cseheknek a nemzetállamba való erőltetett integrálását volt hivatott elősegíteni. Mindez az 1929-ben, a Vencel halálának ezredik évfordulója alkalmából rendezett, állami szervek által is támogatott ünnepségekben is kifejezést nyert.[19]

A 19. század vége felé több régióban is felerősödtek azok a folyamatok, amelyek arra törekedtek, hogy a felekezeti és a nemzeti(ségi) hovatartozásokat, ill. szerepfelfogásokat egybevágó, valamint egymásnak kongruens módon megfeleltethető kategóriákként tüntessék fel. Ezt az eszmét segítette például 1918 előtt a „Los-von-Rom-Bewegung” a Habsburg Monarchia német lakosságának körében.[20] Említésre érdemes továbbá a Csehszlovák Egyház alapítása 1920-ban – egy, a katolikus egyházról levált cseh felekezetről van szó, melynek deklarált célja volt, hogy „a vallás terén az államalkotó nemzet reprezentánsa” lehessen.[21] A vallási és nemzeti hovatartozás pontos egymásra rétegződése mindazonáltal csak a legritkább esetekben tudott megvalósulni.

A cseh tartományokban vagy Szlovákiában a nemzeti mozgalmak, felekezeti törekvések és államalakító dinamikák szétszórtsága és erősen kevert jellege révén olyan újfajta konstellációk jöttek létre, melyeknek köszönhetően bizonyos csoportokra nézve a felekezeti és etnikai hovatartozás, ill. attribúció egyfajta kombinációja által akár újfajta kollektív önképek és -meghatározások is kialakulhattak. Ez a dinamizmus ugyanakkor a hagyományozódott, egészen a korai újkorig visszavezethető felekezeti diaszpóra-létben, annak körülményeiben – amelyek ez idő tájt maguk is éppen átalakulófélben voltak – gyökerezett. Ennek szellemében fogalmazott Erich Wehrenfennig, a „Cseh, Morva és Sziléziai Német Evangélikus Egyház” elnöke az általa vezetett hitközösség (mely a két háború közt a cseh területek német lakosságának mintegy öt százalékát ölelte fel) helyzetéről: „egyházunk feladata az evangéliumhoz való ragaszkodás és annak hirdetése, hogy mindez egy kettős diaszpórában, evangélikus és német kisebbségként – és az evangélium forrásából erőt merítve a bölcsesség útján járni, katolikus német néptársaink és az ország más nemzetű egyházainak nagy többsége közepette […].”[22]

A csehszlovák államalapítás következményei az egyházak részéről bizonyos fokú – a szervezési-szervezeti aspektusokon is túlmutató – alkalmazkodóképességet is megköveteltek. Ebben a viszonyrendszerben a nemzeti kérdés meghatározó jelentőségre tett szert. Mindez például Szilézia cseh területein, az Augsburgi Hitvallású Evangélikus Egyház rendhagyó esetében[23] – vagy éppen a főként Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján releváns görög katolikus és ortodox problematika esetében nyilvánult meg.[24] A római katolikus vallás az első Csehszlovák Köztársaságban egyértelműen többségi felekezetnek számított, ugyanakkor mégsem volt képes egy az államot meghatározó tényezővé nőni.[25] Csehszlovákia megalakulása a Habsburg Monarchiától való politikai és ideológiai elhatárolódás igényének szellemében ment végbe. Ennek részét képezte az új elit egyértelmű elhatárolódása az 1918-ig az államiság szempontjából konstitutív katolikus vallástól is.[26] A katolicizmustól való eltávolodási törekvésekkel egy időben egyfajta közeledés kezdett kialakulni a Hus-hagyományhoz, valamint a (részint nemzeti keretek közt értelmezett) protestáns hagyomány felé. Mindezen jelenségek a nemzeti szimbolikát és a nemzetállam történelemszemléletét is meghatározták. A protestáns egyházakba és a Csehszlovák Egyházba átlépő hívek kezdetben magas száma egy idő után fokozatos csökkenésnek indult – egy összességében releváns, bár országos szinten alapvetőnek nem mondható aránybeli változást eredményezve a lakosság felekezeti szerkezetében.[27] A módosult arányok azonban egyházon belüli konfliktusok és az ezek során felszínre kerülő nemzeti törésvonalak formájában is érzékelhetővé váltak. A cseh dominanciájú Csehszlovák Egyház egy olyan, katolicizmuson belül kialakult ellenmozgalomból fejlődött ki, amely hamar egy új, nemzeti színezetet kapott.[28] A cseh katolicizmus a reformerők kiválását követően egyértelműen konzervatívabbá vált. A csehországi német katolicizmus az „El Rómától mozgalom” körüli konfrontációknak köszönhetően jelentősen meggyengült, és a hosszú ideig meghatározó államkatolicizmus árnyékában jellegtelennek számított. A harmincas években aztán kialakult egy döntően fiatalok által meghatározott reformmozgalom, amely az egyházi megújulási kísérleteket a rendi állam gondolatiságával, valamint a vélt (nemzeti) marginalizáció elleni harc igényével kapcsolta össze.[29] A szlovák egyházi hierarchia mindemellett egészen 1918-ig erős magyar hatás alatt állt, így a prágai vezetés elsősorban arra törekedett, hogy a magyar püspököket szlovák ajkúakkal helyettesítse. A szlovák politikai katolicizmus Andrej Hlinka vezetése alatt – nem utolsósorban a döntően evangélikus, az állam szempontjából meghatározó népcsoportok ellenében – egy fokozatosan egyre agresszívebb autonómiamozgalommá fejlődött.[30]

Az evangélikus egyházak sorsának alakulása még inkább szemlélteti a nemzeti és felekezeti érdekek széttagozódottságát. A Cseh Testvérek Evangélikus Egyháza, amely az addig cseh dominanciájú augsburgi és helvét hitvallású közösségeket kívánta felölelni, már 1918-ban megalakult. Ezek következményeképpen a német dominanciájú közösségek megalapították a Német Evangélikus Egyházat.[31] Szlovákiában ez a fajta nemzeti irányváltás, mely az addigi felekezeti struktúrák módosulását is eredményezte, nem tudott sikerrel járni. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kálvinista hívek – országos távlatból szemlélve – túlságosan is Magyarország irányába orientálódtak.[32] Az összmagyar egyházból való kiszakadás csak vontatottan, nagy erőfeszítések árán sikerült. Az új, mintegy 150 000 hívőt számláló helvét hitvallású közösségben a magyarok domináltak.[33] A 10 000 szlovák ajkú kálvinista hívő státuszát illető kérdés hosszú évekig vita tárgyát képezte. A Csehszlovák Köztársaság 1933-as Évkönyve visszatekintésében külön hangsúlyozta, hogy a háborút követően a szlovák kisebbség jogai védelmének érdekében szükség volt az állam beavatkozására.[34] A magyar evangélikus egyháztól való elszakadás érdekében a szlovák lutheránusok már 1919 elején egy önálló szlovákiai főtanácsot hoztak létre Zsolnán, amely a Szlovákiai Augsburgi Hitvallású Evangélikus Egyház elődjének tekinthető.[35] A többségükben német hatás alatt álló egyházközségek a Csehországi Német Evangélikus Egyházhoz való csatlakozásra törekedtek. Ez azonban az állami hatóságok tiltásába ütközött.[36] Lényegében az egész két háború közti időszakban tisztázatlan kérdésnek számított, hogy a nemzeti(ségi) csoportok milyen formában alkothatnak autonóm szerveződéseket egy-egy felekezeti közösségen belül. A dilemma központjában a mintegy 35 000 szlovákiai német lutheránus és a szlovák többség viszonya állt.

Ahogyan az eddigiekben bemutatott vázlatos áttekintés is szemlélteti, 1918 után a megváltozott államszerkezeti konstellációk révén egy újfajta társadalmi közhangulat jött létre, és a nemzeti identitások hangsúlyos előtérbe kerülése a felekezetek életében és egymáshoz való viszonyukban is (kényszerű) változásokat hozott. Mindeközben persze az sem hagyható figyelmen kívül, hogy már a 19. század során megjelentek olyan törekvések, melyek a nemzeti és felekezeti hovatartozás egybemosását, egymásnak való megfeleltetését tűzték ki célul, igaz, ezeket állami közbeavatkozással rendszerint sikerült meghiúsítani.[37]

Az új feltételek a kisebbségek észlelésére, azok megítélésére is kihatással voltak. Mindez elmondható az újonnan alakult állam és az egyes etnikai csoportok viszonyáról, ugyanakkor a felekezeti és etnikai kötődések terén tapasztalható töredezettségről is. Itt kell, hogy említést tegyünk két további, a vizsgált szociális mezőt 1918 után meghatározó tényezőről is. Csehszlovákia létrejötte mindenekelőtt új percepciós sémákat és kereteket teremtett a cseh tartományok, valamint Szlovákia etnikai és felekezeti csoportjai közt. Mindez leginkább a két országrészben élő német népcsoportot illetően mondható el, alapvetően viszont a cseh–szlovák kapcsolatok vagy az evangélikus egyházak közti viszonyok vonatkozásában is érvényes ez a megállapítás. Mindezen jelenségeken túl az (elsősorban németországi és ausztriai) egyházi körök hatásgyakorlása említendő: ezek egyre intenzívebben keresték a kapcsolatot Csehszlovákiával. Különösképpen a protestáns egyházak esetében figyelhető meg, hogy a közeledési kísérletek korábbi, történelmileg hagyományozott (ez idő tájt ugyanakkor átalakulófélben lévő) mintázatokra épültek. Az Európa keleti részében élő német kisebbségek 1918 utáni „felfedezésének” az aktuálpolitikai szint és a tudományos réteg mellett volt még egy további, mindmáig alig kutatott, a felekezeti szerveződést érintő dimenziója is.

Felekezet és etnikai kisebbség

Az Augsburgi Hitvallású Evangélikus Egyház 1921 évi, trencsénteplici (Trenčianske Teplice) zsinatán a „német kisebbség” a következő jogi ellenvetést fogalmazta meg: „Önök, mint a többség képviselői, magától értetődően alkalmazzák e természet adta jogot népük érdekében. A továbbiakban egy szilárdan szlovák nemzeti egyház építését célozzák meg. Nyilvánvalóan helyesen járnak el. […]. Viszont ugyanezt kívánjuk magunknak és néptársainknak is. Mi is egyházi önállóságunkat követeljük.“[38]

Ez a követelés Csehszlovákiában nem került teljesítésre. Carl Eugen Schmidt pozsonyi plébános már 1919-ben, a szlovák dominanciájú egyházi főtanács beiktatása után a következő összegzést vonta le: „ebben az egyházban a németek számára csupán az elnémított, pusztán megtűrt kisebbség nyomorúságos szerepe jut.”[39] Ugyanakkor meggondolandó, hogy ez a megítélés az egyház szervezeti struktúrájában tapasztalható nemzeti(ségi) hatalmi viszonyokra vonatkozott, és mint ilyen nem feltétlenül kell, hogy kölcsönös függőségben legyen az egyes hitközségeken belüli interetnikus viszonyokkal vagy az adott egyházi személyek számával, illetve szerepével.[40]

Csupán Pozsonyban sikerült két szeniorátust – egy szlovákot, valamint egy német–magyart kialakítani.[41] A gyakorlatban mégis egyfajta erőltetett szegregáció volt tapasztalható. Hamarosan létrejött egy „német papi egylet” – ugyanakkor elég egy pillantást vetnünk a Németországban kiadott Evangelische Diaspora című folyóirat vagy éppen a Késmárkon megjelenő Karpathen-Post írásaiba, hogy láthassuk, a harmincas évekre már további gondosan megalapozott szakadási elképzelések is készenlétbe lettek helyezve, melyek adott esetben, helyi szinten akár meg is valósultak.[42] Az érintettek komoly veszélyként élték meg, hogy az etnikai kisebbségeket egy adott egyházon belül többségi uralom alá rendelték, és a német közösségek „a beszivárgó szlovákok” erodáló hatásának vannak kitéve. Az elgondolást, hogy a helybéli lelkészek a többnyelvűségre való tekintettel az adott kisebbséget is hivatottak lettek volna szolgálni, csakhamar vándorprédikátorok alkalmazása váltotta fel: ezek feladata a szlovák közösségeken belüli szórványnémetek, valamint a német közösségek szlovák ajkú híveit voltak hivatottak látogatni.[43] Aligha ad okot csodálkozásra, hogy 1939-ben, közvetlenül a Szlovák Állam megalakulását követően a német kisebbségnek sikerült végleg elszakadnia, megalapítva a „Szlovákiai Német Augsburgi Hitvallású Egyházat”.[44]

A cseh országrészek német ajkú protestánsai a húszas években elutasították, hogy „a csehszlovákiai Evangélikus Egyházak Egyházszövetségének” tagjai legyenek – hivatalosan jogi és formai okokra hivatkozva, valójában viszont egy, „az egyházszövetségen belüli egyoldalú nemzeti politikától” tartva.[45] A magyar többségű helvét hitvallású evangélikus közösség szintén távol maradt az egyházszövetségtől.[46]

A nemzeti érvek nyilvánvalóan fontosabbá váltak, mint a felekezeti erők egy államon belüli egyesítésének szándéka – az állam mindeközben fokozatosan arra törekedett, hogy az egyházakhoz fűződő viszonyát újrafogalmazza, ezáltal óhatatlanul elosztásért folytatott harcokat is eredményezve. A német protestánsok saját státuszukat illetően a „kettős diaszpóra” meghatározással illették önmagukat. A felekezeti kötődés fontos maradt, ugyanakkor nyilvánvalóan csak egy nemzeti-politikai újrafogalmazás révén tudott magának a kisebbségi státusz szorításából utat törni. Mindezt az új irányvonal is tanúsítja, melyet az egyház a müncheni egyezmény következményeképpen a cseh-morva határterületeknek a Német Birodalomhoz való csatolása után kezdett el követni. Wehrenfennig, a német evangélikusok elöljárója ez idő tájt így érvelt: „egyházunk csatlakozott a birodalom egyházához, és állandó kapcsolatban áll a Német Evangélikus Egyházzal. Szándékunk az, hogy egyház legyünk, illetve a diaszpóra-létből mindinkább egy önálló egyház irányába fejlődni, miközben nem győzzük hangsúlyozni ez utóbbi fogalom rangját és méltóságát.”[47]

Azt, hogy ezekben az években a felekezeti meghatározottságok és az ezekből eredő társadalmi modellek továbbra is jelen voltak, még akkor is, ha ilyen-olyan nemzeti irányultságukat nem hagyhatjuk figyelmen kívül, a csehszlovákiai katolikus egyház korabeli helyzete is szépen szemlélteti. Az 1935-ös prágai Összállami Katolikus Nap kapcsán a kutatások során többször is felmerült a kérdés, hogy az ország legkülönbözőbb etnikumú katolikusainak ez az összejövetele vajon mennyiben tekinthető a keresztény párbeszédkeresés és kiegyezés szimbólumának.[48] Mindeközben más jellegű kezdeményezések, amelyek esetenként nagyobb hatással bírtak, kimaradtak a történetírás látóköréből. Így például a morvaországi Velehradban megrendezett egyesületi kongresszussorozat, mely a cirill–metódi hagyományra építve a szláv kereszténység egyesítését volt hivatott előremozdítani. Mindez támogatólag hatott a cseh–szlovák közeledésre, másrészt viszont a cseh katolicizmus „elszlávosodását” is eredményezte.[49] Számos német ajkú csehszlovákiai katolikus számára mindemellett az Ausztriához való kötődés vált meghatározóvá, ahol elsősorban a fiatal katolikus értelmiségieknek nyílt alkalmuk arra, hogy egy tekintélyelvű rendi állam ideájával megismerkedhessenek. A Bécshez való erős, történetileg hagyományozódott kötődés kezdetben meghatározó fontosságúnak bizonyult, mindezt azonban (igaz, egészen más előjelek közepette) a Németország felé való orientáció igénye váltotta fel.

A marginalizációtól való (ill. ekként megélt) félelem elleni harc egy szimbolikus helye, amely egyszersmind az egyház keretei közt megképződő tömegélményt, a nemzeti irányvonalat és a felekezeti kötelékek megszilárdítását volt hivatott színre vinni, a már említett 1933 szeptemberében megrendezett bécsi „Allgemeiner deutscher Katholikentag” volt.[50] Mindazonáltal máig nem született egyetlen átfogó és alapos munka sem, amely a rendezvény Ausztria határain túlmutató jelentőségét (már ami az adott felekezeti kötődésű „külhoni németek” mobilizációját illeti) tárgyalná.

Egy évvel később a közép-szlovákiai Németprónán (németül Deutsch-Proben, szlovákul Nemecké Pravno, 1946-tól Nitrianske Pravno) került megrendezésre az első Kárpátnémet Katolikus Nap (Erster Karpatendeutscher Katholikentag). Igaz, hogy kisebb léptékben zajlott, mint a bécsi rendezvény, viszont a 15 000 látogató révén mégiscsak tömegrendezvény jellege volt. A katolikus egyház Szlovákián belüli dominanciájának láttatása csupán egy alárendelt szempontként jelent meg. Sokkal inkább arról volt szó, hogy egy, a nyelvi marginalizációtól félő csoport bátran és tudatosan kívánta magát a nyilvánosság előtt prezentálni. Az Evangelische Diaspora című lap az eseményt a szudétanémet Henlein-mozgalom következményeként értelmezte, megjegyezve, hogy Szlovákia német ajkú katolikusai hovatovább „rosszallóan tekintenek […] a szlovákiai németség eddigi, evangélikusok általi irányítására”.[51] A cikk szerint a német katolikusok felébredtek szendergésükből, amibe „a nem németek általi egyházi vezetés ringatta őket”. Ebben az értelmezési keretben szemléletessé válik a nemzeti diskurzusok és a felekezeti viszonyok potenciális keveredése. Az inkább evangélikus orientáltságú, a Szepességben megjelenő Karpathen-Post ugyancsak foglalkozott a témával, elsősorban az eseménynek a németországi katolikusokra gyakorolt hatását, valamint a Kárpát-régióbeli németek közti esetleges közeledési tendenciákat elemezve.[52]

Felekezeti konkurencia és a nacionalizmus dinamikája

A fokozódó nacionalista diskurzusok árnyékában a két világháború közti időszak az egyház és anyanyelv közti viszony problematikájával való foglalkozás kicsúcsosodását hozta magával. A protestantizmus ebben a kontextusban mint egy az etnikai kisebbségeket oltalmazó és egyfajta nemzetalkotó erővel bíró felekezet jelent meg, míg a katolicizmus (annak globális jellegéből és a latin misenyelvből fakadóan) rendre afféle „nemzetietlenítő” egyházként lett láttatva.[53] Ezekhez az értelmezésekhez kapcsolódnak azok az interpretációk is, amelyek a protestánsságnak (amely országos számarányát tekintve kisebbségben volt) a cseh-szlovák nemzeti mozgalmak során játszott szerepét taglalják: az 1918-as turócszentmártoni deklarációt aláíró 106 szlovák személy háromnegyede ugyanakkor evangélikus vallású volt. A csekély számú hívő ellenére a protestantizmus a laicisztikus jellegű Csehszlovákiában mégiscsak meglehetősen meghatározó tényezőnek számított.[54] A Katolikus Néppárt keretei közt kibontakozásnak induló szlovák autonómiatörekvések megszervezése a húszas évektől kezdve olyan konfliktusokat is szült a szlovák katolikusok és protestánsok között, melyek a történeti interpretációktól sem voltak mentesek. Ezt szemlélteti az a vita is, amely Martin Rázus Odkaz mŕtvych (Holtak üzenete) című regénye körül alakult ki, melyben az ellenreformáció időszaka, illetve az akkori Felső-Magyarországon megnyilvánuló vallásilag motivált erőszak formái jelennek meg.[55] Az 1938-as müncheni egyezményt követően végbement szlovákiai politikai fordulat e tekintetben egy konkrét egyházpolitikai következményekkel bíró katolikus fordulat is volt, mely következmények egészen az állami alkalmazottak számának kvótaszámokhoz való igazításáig terjedtek.[56] Ezt az átalakulást mindemellett persze egyéb politikai-ideológiai tényezők is befolyásolták. Ahogy azt a szepességi németek, ill. az ő etnikai kisebbségként kirajzolódó szerepük is szemlélteti, a misenyelv szerepének felekezeti motiváltságú értelmezései olykor igencsak egyirányú megközelítésekhez vezettek, mint ahogy azt egy 1928-as évi útleírás is egyértelművé teszi. Hilde Reimesch-Dominik, egy németországi célközönségnek író szerző ekképpen ír a katolikus dominanciájú Michelsdorf (Stráže pod Tatrami) sorsáról: „michelsdorfi látogatásom során azt tapasztaltam, hogy mára egyetlen kő és egyetlen hang sem emlékeztet arra, hogy a faluban egykoron virágzott a német kultúra. Egy szegényes szlovák falut láttam, szegényes, eltompult lakókkal – egytől egyig hithű katolikusok.”[57] Másképp alakult a szerző látogatása Kislomnicon (Lomnička, Kleinlomnitz), melynek templomaiban évszázados múltra visszatekintő énekeskönyvek voltak használatban: „ezen evangélikus énekeskönyvek lapjait vasárnaponként a helyi parasztok forgatták, ezáltal is segítve azokat németségük megtartásában.“ Majd a továbbiakban: „Az országhatárokon túl a német protestantizmus egyet jelent a kultúrával és az életerővel. A hithűség a néphez való hűség anyja. Mennyire éreztük mindezt a Szepességben, ebben a félreeső evangélikus falucskában!”[58]

Ezen értelmezések (melyek érvényessége más régiókat is figyelembe véve könnyen megcáfolható) jelentősége a bennük kibontakozó észlelési mintázatokban rejlik, melyekben felekezeti viszonyok és etnikai szempontok vegyülnek egymással. Ez a jelenség ugyanakkor korántsem csak a múltra vonatkozó leírásokban nyilvánult meg. A nemzeti erők mobilizációja nyilvánvalóan új, egyházon belüli törekvéseknek is utakat nyitott. Mindez akár a német nyelvű evangélikus közösség felé való közeledésben – vagy éppen az új, lappangófélben lévő jelenségek kialakulására való érzékeny felfigyelés alakjában is – tetten érhető volt. Ez utóbbira jó példa Desider Alexy kárpátnémet lelkész Der Protestantismus der Slowaken című írása 1931-ből, melyben a szerző a protestantizmusnak a katolikus dominanciájú országra gyakorolt hatásával foglalkozik: „és a szlovákok példája mutatja, hogy egy szláv nép teljes egészében megnyerhető volt – és máig is az – a protestantizmus számára.”[59]

Különösképpen Csehszlovákia német ajkú lakosságát illetőleg, és ezen belül is leginkább a harmincas évek vonatkozásában figyelhető meg, hogy a kortársak szemszögéből tekintve a vallási mezőben különféle mozgások indultak be. Mindezt néhány példával kívánjuk szemléltetni, mely példák ugyanakkor a németországi felekezeti szerveződésekhez való kötődésekre is rávilágítanak. 1936-ban, mielőtt a Gusztáv Adolf Egyesület (Gustav-Adolf-Verein) „nagy szeretetadományának” átadására került volna sor, három javaslat született a díjazást illetően: az osztrák Bruck an der Mur városa, a brüsszeli protestáns hitközség – valamint a pozsonyligetfalui (Engerau / Petržalka) német evangélikus gyülekezet. Ligetfalu azért kerülhetett az ajánlások közé, mert nem rendelkezett önálló templommal, amely tény az indoklásban komoly veszélyként lett megjelenítve: „Róma fáradhatatlan. Néhány éve egy katolikus kolostor építése zajlik. A vegyes házasságok nyugtalanságokat eredményeznek. Eközben a szekták is jelen vannak, mindez pedig a felekezetnélküliséghez vezet.”[60] Mindenesetre két évvel később már olyan hírek érkeztek Ligetfaluból, melyek arról tanúskodtak, hogy a helyi egyházközösség és a német kulturális egylet szoros együttműködésben áll egymással: „az egyházi és a nemzeti feladatok ellátása kéz a kézben jár egymással.”[61]

Másfelől a Katolikus Külhoni Németek Birodalmi Egyletének (Reichsverband für die katholischen Auslandsdeutschen) támogatása lehetővé tette, hogy két közép-szlovákiai település, Hedwig (Hadviga) és Bries (Brieštie) egy „népi misszió” keretében „szükségtemplomot”, továbbá német nyelvű prédikációt és oktatást kapott, mindezt abból a célból, hogy a helybeliek „nemcsak vallásukhoz, hanem egyúttal németségükhöz is” visszatérhessenek.[62] Az ilyen típusú számadások egyszersmind azt is érzékletessé teszik, hogy milyen kulturális vezéreszmék hatottak a külföldi német népcsoportokra németországi felekezeti szervezetek irányából. Azt, hogy korántsem csupán peremcsoportokat érintő, mellékes jelentőségű aktivitásokról volt szó, az a tény is alátámasztja, hogy a német püspöki konferencia (Hermann) Wilhelm Berning osnabrücki püspököt a húszas években hivatalosan is megbízta egy beszámoló kidolgozásával, melynek témája a „lelkipásztori teendők a külhoni németség körében” volt. A püspök az 1925-ös stuttgarti Német Katolikus Nap keretében ekképpen fogalmazott: „a nemzethez való hűség rendszerint kéz a kézben jár a valláshoz való hűséggel.”[63]

Az eddigiekben szemléltetett aktivitások kapcsán a jövőben tisztázandó kérdés volna, hogy az imént leírt, Németországból érkező kezdeményezések milyen kapcsolatban álltak az 1933 utáni politika fejleményeivel. Nyilvánvalóan különféle aktőrök szélesebb skálájáról van szó, olyan szereplőktől kezdve, mint például Georg Schreiber prelátus és Reichstag-képviselő, aki az első világháború után intenzíven foglalkozott a „külhoni németség és a katolicizmus” problémakörével, 1933 után viszont veszített befolyásából, majd 1935-ben kényszernyugdíjaztatták[64] – egészen a Die Getreuen (A hithűek) című, a Katolikus Külhoni Németek Birodalmi Egylete által kiadott lapig, amely 1934-ben egy Adolf Hitlert ábrázoló képpel jelent meg, 1936-ban pedig az „Egyház és Nemzet” c. tematikus blokkját Hitler-idézetekkel támasztotta alá.[65]

A fent tárgyalt, áttéréstől való félelmek mellett ismételten nyilvánosságot kapott a születési arányszám kérdése, és ebből kifolyólag a felekezeti erőviszonyok átrajzolódásának problémája is. A már említett németprónai Kárpátnémet Katolikus Nappal kapcsolatban azt nyilatkozta egy protestáns hívő, hogy „a katolikusok nemcsak számbelileg vannak többségben az országban, hanem biológiailag is egészségesebbek.”[66] A müncheni egyezményt megelőző kiélezett politikai helyzet a felekezeti viszonyok terén a cseh országrészekben élő németek körében is változásokat eredményezett: 1938 elején több újság is a „Tömeges kilépés a katolikus egyházból” cím alatt tudósított arról a tényről, hogy több helyütt német nyelvű katolikusok egész csoportja tért át a német evangélikus egyházhoz. Ezt rendszerint a német papok hiányával vagy az adott községekben tapasztalható cseh dominanciával indokolták meg. A prágai központi hatóságoknál végzett vizsgálat ugyanakkor relativizálni látszik az áttérési mozgalom horderejét – a híradások rendszerint néhány tucatnyi átlépőről tudósítanak. Mindazonáltal a politikailag zaklatott időszak közepette ez a jelenség mégiscsak képes volt feltűnést kelteni. Ha tekintetünket az egyes hitközségek helyzetére irányítjuk, világossá válik, hogy az egyházon belüli feltételek nem változtak – gyakran találkozunk azzal, hogy a cseh és a német hívők számára külön istentiszteleteket tartottak. A korabeli nacionalista dinamika ugyanakkor olykor olyan jelenségeket is eredményezett, mint amelyek például a Mährisch Trübau (Moravká Třebová) melletti Oehlhütten (Lhota u Konice) településen voltak tapasztalhatóak, ahol az áttért híveket busszal kellett a Mährisch Trübau-i istentiszteletre szállítani. A leitmeritzi (Litoměřice) egyházmegye egy a fiatalok pasztorációjával megbízott papja megint csak azt vallotta, hogy a katolikus fiatalságnak a szudétanémet Jugendverbandhoz kellene csatlakoznia, mivel ellenkező esetben egy a katolikus egyház ellen folytatott „harc” veszélye fenyeget, melyből viszont „csakis a protestánsok húznának hasznot, egy olyan képet kialakítva magukról, mely szerint egyházuk nemcsak hogy nem gátolja a német népet egyesülésében, hanem egyenesen támogatja is azt”.[67]

Záró megjegyzések

1918 után Csehszlovákiában a politikai változások, valamint régebbi keletű felekezeti viták és reformtörekvések kombinációjaképpen új társadalmi hajtóerők alakultak ki, melyek az etnikai és felekezeti hovatartozások összemosódásához is vezettek. Emellett olyan törekvések is megjelentek, amelyek a felekezeti szerveződést illetően a territoriális elvvel való szakítás és a nemzeti elv alapján történő szerveződés szükségességét hangsúlyozták. Mindezek mögött egy nacionalizálódási folyamat állt, mely elsőként az evangélikus egyházakban jelentkezett, a későbbiekben azonban a katolikus egyházat is utolérte; e tekintetben elég, ha csak a nemzeti elv alapján körülhatárolt csehországi püspökségek követelését említjük. A nemzetpolitikai célkitűzések és elhatárolódási törekvések egyházi szférára gyakorolt hatása a német ajkú népcsoportok esetében különösen erősnek bizonyult, olyannyira, hogy az az egyházakon belüli erőviszonyokra is visszahatott. Egy mindeddig alig kutatott problématerületről van szó, mely esetében a későbbiekben az is megválaszolandó kérdés lenne, hogy milyen hatással bírtak a németországi egyházi szerveződések vagy éppen a nemzeti, felekezeti és történelmi vonatkozások és meghatározottságok egymással való keveredései Közép-Európában. A felekezetek közti konkurencia, továbbá azok egymásra gyakorolt hatása olyan társadalmi folyamatokat indított be, melyek az egyházközségeket és azok önképét is erősen befolyásolták. Ezek kihatását jelen tanulmányban csupán körvonalaiban tudtuk felvázolni. Egy, a további kutatások szempontjából ugyancsak releváns kérdés az lehetne, hogy az említett folyamatok esetében mennyiben beszélhetünk egyfajta kettős mobilizációs stratégiáról, amelynek központját képező etnikai-felekezeti építkezés egyrészt a nemzeti lét elvesztésének félelme, másfelől pedig a szekularizációtól való félelem ellen irányult.[68]

A fenti áttekintés központjában a két világháború Csehszlovákiát jellemző egyházi és etnikai struktúrák vizsgálata, illetve mindezek közép-európai kontextualizációja állt. Azt, hogy efféle kérdések vizsgálatakor mindig szükséges a tágabb történelmi összefüggések beágyazása is, a Cseh, Morva és Sziléziai Német Evangélikus Egyház egyházi elöljárójának egy 1927-ből származó közleménye is nyomatékosítja: „Zárásképpen pedig vessünk egy boldog pillantást Graupenre. (Krupka) Az ottani katolikus Szent Anna-templom lehulló vakolata ugyanis egy különös festményt tárt napvilágra: szemtől szemben a szószékkel a büszke tartású, életnagyságban ábrázolt Luthert, a főeretneket látjuk. A leletet a prágai műemléki hivatal védő keze oltalmazza. Az evangélikus hívek sokaságának, akik ide sietnek, hogy szembesüljenek a történelemmel, a következő üzenetet fogalmazza meg a kép: az evangélikus egyház itthon van a Szudéta-vidéken, és itt is marad minden harc és gond ellenére, az isteni bizonyosság biztonságában.”[69]

(Csanda Máté fordítása)

„Selbständige Zipser Republik” – A szepességi németség parciális mozgalma 1918 őszén

A magyar történetírásban 1918 őszének döntéskényszerei, alternatívái, a történeti ország felbomlásának okai és összefüggései a legtöbbet vitatott kérdések közé tartoznak: a dualista Monarchiából való kiválás; az őszirózsás forradalom által hatalomra került új erőknek a Magyar Nemzeti Tanács által nyomatékosított összefogása; stb. A Magyar Népköztársaság kikiáltását követően a Károlyi-kormány a világháború utáni zavaros időkben, a békekonferencia összehívása előtt megegyezésekre törekedett a történeti magyar államból éppen kiválni készülő nemzetiségekkel, nemzetekkel. Az ország integritását a békekonferenciáig úgy akarta megőrizni, hogy előzetes megállapodásokkal alternatívát dolgozzon ki az államterület felosztását célul kitűző győztesek forgatókönyvével szemben. Ugyanakkor meg kívánta óvni az egyre erősödő bolsevizmustól a nagyhatalmak által felosztani kívánt Magyarországot.

A vesztes háború után már sok minden elképzelhető volt, ami azelőtt csak a „túlhajtott fantázia szüleményének” volt minősíthető. A csehszlovák térszerzés kezdett egyre inkább kézzelfogható realitássá válni a felvidéki vármegyékben. A csehszlovák államba való „erőszakos” bekebelezés ellen 1918 októberében, novemberében és decemberében azonban nemcsak az északi városok magyar érzelmű polgársága emelte fel a szavát, hanem e területek német, sőt nemritkán szlovák lakossága is.

December folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetiségeket illetően az addig folytatott politika csődbe jutott. A minisztertanács december 28-i ülésén Jászi Oszkár tárca nélküli nemzetiségi miniszter, nyíltan bejelentette: „a tótokkal és románokkal lehetetlen megegyezni.”[1] Az új helyzet új politikát követel. Jászi ekkor veti fel, mint megoldási javaslatot, a nemzetiségek egymás közötti ellentéteinek kihasználását: „[…] helyesnek tartja, hogy a különböző parciális nemzetiségi mozgalmakat, a keleti tótok mozgalmát, a székelyek akcióját […] kellő erővel támogassa a magyar kormány.”[2]

1918-ban, a történeti magyar állam felbomlásának, a békekonferencia összehívása előtti külső és belső támadások idején a magyar kormány és az érintett régiók magyar politikai vezetése a régiók magyar orientációjú nemzetiségi vezetőit is megpróbálta bevonni országmentő integritáspolitikájába. A történelmi Magyarország több pontján, egymástól eltérő módon és célokkal alakultak ki parciális mozgalmak. Ezeknek a mozgalmaknak a többsége regionálisan jelentkezett és olyan nemzetiségekből alakultak ki, amelyekre az eddigi magyar kormányok nem vagy csak bizonyos szempontok alapján figyeltek fel, illetve támogatták őket. Megjegyzendő, hogy ezeknek a parciális mozgalmaknak vezéregyénisége vagy -egyéniségei többnyire saját céljaiért/céljukért, vagy a kialakult helyzetből (a csehszlovák, román csapatok területhódításai a meggyengült és tehetetlen magyar központi kormányzattal szemben) fakadó lehetőségek nyomán hívták életre ezeket a mozgalmakat.

Számos regionálisan jelentkező parciális mozgalom bontakozott ki a Károlyi-kormányzat időszakában.  Legelsőként az önálló Bánsági Népköztársaság alakult meg 1918. november 1-jén. Ennek a köztársaságnak területe négy vármegyére korlátozódott (Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó-Szörény). 1918. november 25-én a Roth Ottó vezette szervezkedést, melynek létrehozásában Bartha Albert későbbi hadügyminiszter is részt vett, az egymással is szembehelyezkedő román és jugoszláv hadsereg vezetése oszlatta fel.[3]

1918. november 8-án a Prágából hazatérő Sztepan Klocsurak volt osztrák–magyar katonatiszt vezetésével Körösmezőn, az itt élő huculok kikiáltották a független Hucul Köztársaságot.[4] Az itt élők nem a magyar államhoz, inkább a Lembergben létrejött Nyugat-Ukrajnai Köztársasághoz kívántak csatlakozni. Mivel Kárpátalja sorsáról sokáig képtelenek voltak dönteni az antanthatalmak, Csehszlovákia és Románia is a tettek mezejére lépett. Románia 1919. január 11-én elfoglalta a Hucul Köztársaság központját, Máramarosszigetet.

1918. november 22-én Sopron vármegye német lakta részein Hans Suchard szociáldemokrata politikus alapította meg a Hiénc Köztársaságot, Nagymartonban. Suchard állama mindössze két napot létezett, november 24-én a magyar katonaság fojtotta el az elszakadási törekvést.[5]

1918 decemberében a Magyar Népköztársaság a Vas és Zala vármegyében élő szlovéneknek, más néven vendeknek is autonómiát kívánt adni. A Szlovén Krajna azonban nem jutott tovább a tervek szintjénél, ugyanis a helyi lakosság sem támogatta. 1919. május 29-én éjjel egy órakor egy muraszombati hotel erkélyéről Tkálecz Vilmos,[6] a népek önrendelkezési jogára hivatkozva deklarálta a Vendvidéki Köztársaságot. Június 6-án a Tanácsköztársaság hadserege visszafoglalta Muraközt.[7] Végül itt volt a Keleti Szlovák Népköztársaság, amelyet Dvorčák Viktor 1918. december 11-én hívott életre.

Szepes vármegye népességviszonyai

Szepes vármegye igazi többnemzetiségű és többkultúrájú vidéke volt az északkeleti Felvidéknek. 1869-ben a szászok aránya még 35% volt, ami közel 61 000 főt jelentett. 1890-ig csökkent a vármegye népessége és csökkent a szászok aránya is. 1900-tól lassú növekedésnek indult a vármegye lakosságszáma, de a szász etnikum ezt a trendet nem követte.

A drasztikus demográfiai folyamatok láttán már 1909-ben megkongatták a vészharangot a szepesi szász nép felett: „[…] nem lehetetlen, hogy valóra válik az a szomorú jövendölés, hogy 100 év múlva a nagy múltú és nagyra hivatott czipszer nép elenyészik a szlávság tengerében.”[8]

Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a vármegye lakosságának 60,5%-a[9] vallotta magát szlovák anyanyelvűnek, a magyar és a német elem pedig együttesen 26,1%-át[10] alkotta. 41 év alatt 23 000 fővel csökkent a szászok száma.[11] A fennmaradó 13,4%-ot rutén, gorál (lengyel) és cigány anyanyelvűek tették ki.[12]

1880 és 1910 között Szepes vármegyében megindult a szász térszerkezet gyors eróziója. Az 1880-ban 20% feletti szász lakossággal rendelkező településeken átlagosan 14%-kal csökkent a szász lakosság. Még ennél is nagyobb arányban fogyott a városok szász népessége. 1910-re a vármegye kilenc rendezett tanácsú városából kettő volt abszolút szlovák többségű: Szepesolaszi és Szepesváralja, kettő abszolút német többségű: Késmárk és Gölnicbánya, ötben pedig a magyar és a német elem együttesen alkotott abszolút többséget, nevezetesen Iglón, Leibiczen, Lőcsén, Poprádon és Szepesbélán.[13] Késmárk vált a szepességi németek központjává. Az összefüggő Poprád-völgyi szász településterület délnyugaton Poprád városától egészen Podolinig tartott.

A vármegye értelmisége csaknem teljes egészében magyar érzelmű volt, a szász, szlovák, rutén stb. származásúakat is beleértve. A Szepességben példás nemzetiségi béke uralkodott, amely majd később, 1918 őszén is megjelenik. Ennek oka, hogy a nem magyar ajkú lakosság túlnyomó többsége hungarus, illetve magyarón tudatú volt.[14]

***

A továbbiakban a Szepesi Német Köztársaság kikiáltásához (Scepusia Respublica) vezető, a szepesi németek reményvesztett önrendelkezésének történetét kívánom bemutatni 1918 októberétől decemberéig. Ezen időszakban a vármegyében a három domináns nemzetiségnek (szlovák, magyar és német) megfelelően három város emelkedett ki s alakította a vármegye népeinek történetét. Késmárk rendezett tanácsú városban jött létre a németek nemzeti tanácsa, Lőcsén megyei nemzeti tanács és Iglón a szlovák (kelet szlovák) nemzeti tanács.

1918 őszének gyorsan változó folyamataiba először a Magyar Királyság területén a szepesi szászok, pontosabban Késmárk város polgársága hozta nyilvánosságra ragaszkodásukat az őket befogadó magyar hazához. Nem érte váratlanul a németeket a csehek aspirációja, nevezetesen a felvidéki megyék birtokba vétele és bekebelezése a létesítendő csehszlovák államba. A prágai Národní výbor már október közepén felszólította a vármegyét, hogy közigazgatásilag és törvényileg a megszülető csehszlovák állam részét képezik. Késmárk város tanácsa október 23-án – az október 31-i turócszentmártoni memorandum előtt – rendkívüli közgyűlést tartott. Dr Wuhovszky Ottó polgármester jelentette be, hogy a „mindig és mindenütt árulóként ellenünk dolgozó csehek megsemmisítésüket akarják s a magyar szent korona országai testéből a népek önrendelkezési jogának elve alapján ezen elvek elferdítésével nagy területeket akarnak elszakítani s azt Csehországhoz vagy mint mondják a megalakítani tervezett úgynevezett Csehszlovák államhoz csatolni […] holott erre senki részéről meghatalmazásuk nincsen”.[15]

A város képviselő-testülete határozatilag tiltakozott a „cseh vagy úgynevezett cseh-szlovák nemzeti államtanács azon törvény és jogellenes törekvése ellen […] Szepesvármegyét is elszakítsa és a létesíteni tervezett új állam határaiba bevonja”. Kijelentették, hogy minden erejükkel küzdeni fognak ezen tervek ellen. „Mi nem akarunk a Magyar Szent korona országainak kötelékéből elszakadni, sem azon belül külön alakulások részévé lenni (sic!) […] tiltakozunk az ellen, hogy a csehszlovák államtanács a Szepesség magyar, német és tót lakosságának tehát a mi nevünkben is beszéljen.” A késmárki képviselő-testület Dr. Mattyasovszky Elemér vármegyei főügyész javaslatára hasonló tartalmú határozat meghozatalára szólította fel Szepes vármegye többi városát és községét is: „a csehszlovák aspirációknak tettel is gátat kell vetni, a miért is az igényelt területek bitorlási kísérlete ellen az aktív és a passzív ellenállással meg kell szervezni és sürgősen megalakítani az összes érdekelt felvidéki megyékben a nemzeti védelem ligáját.”[16]

Prágában október 28-án proklamálták a csehszlovák állam megalakulását, amely a cseh tartományokon kívül saját területének minősítette az akkor még körülhatárolatlan „Slovenskót” is. Még ezen a napon nyomtatványokat küldtek a Felvidék vármegyéibe, Szepes vármegye városaiba is, amelyekben „értesíti, hogy ezentúl egyedül, azaz érvényes törvény és rendelet, ami Prágai cseh-tót nemzeti kormánytól származik”.[17] A röpiratok tartalma óriási felháborodást váltott ki a kilenc rendezett tanácsú városban. „Az utolsó percekben hangzik el városaink tiltakozása, de a tiltakozásoknak el kell hangzani messzire, hogy meghallják azok is, akik eddig csak pénzért bujkáló sugdosó, majd hazugul és szemtelenül ordító ellenségeink hangját hallották.”[18]

A késmárkiak felhívására október 28-án Poprád rendezett tanácsú városában Illetsko Lajos esperesplébános kérelmére a polgármester helyettese, dr. Lőw Alfréd hívta össze a közgyűlést. A rendkívüli közgyűlésen nyilvánították ki tiltakozásukat határozat formájában. „Tiltakozik a képviselőtestület minden a magyar szent koronán kívül álló tényező törvény- és jogellenes törekvése és beavatkozása ellen, amellyel a magyar szent korona testéből bármely részt elszakítani szándékozik. Tiltakozik különösen a cseh-szlovák államtanács rendelete ellen, amely a nemzetek önrendelkezési jogával ellentétben áll.”[19]

Október 29-én Lőcsén a képviselő-testület ülését Dr. Fried Mór polgármester nyitotta meg. Nyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a mostani világrengető eszmék közül a népek önrendelkezése „édes hazánk ércfalait döngeti”, és a Szepesség népe aggodalommal látja, hogy ez az eszme, amely Magyarország függetlenségét képes visszaállítani, a „kapzsi csehek által félremagyarázva, tulajdonképpen nem más mint […] annexió.”[20] A polgármester költői kérdéseiben cáfolja meg prágai Národní výbor állításait, hiszen a vármegyében nem üldöztek senkit anyanyelvének használata miatt, és Prágát senki nem tekintette „Mekkájának, aki csak gondolatban is arra tévedt volna, hogy neki Csehországgal akár nyelvi, akár nemzetiségi vonatkozásban összefüggése volna”.[21] A város lakosságának magyarságára hivatkozva magyarok kívánnak maradni, és e hazától elszakadni nem akarnak. Késmárk városnak határozatára válaszolva Dr. Léderer Miksa városi főügyész az alábbi határozatot terjesztette elő és fogadta el: „[…] a Szepességnek faji és nyelvi különbségre való tekintet nélkül egymással a legszebb harmóniában együtt elő lakossága ellen intézett galád merényletként a legerélyesebben visszautasítja […] ezen szláv aspirációk, mint hiú álmok széjjel foszlanak.”[22] Sajnos, ahogy látni fogjuk, ezek az „álmok” valóságos keretet kaptak.

Iglón november 4-én a vármegye szlováksága is közgyűlést tartott, amelyen Mamuzsich István, a géppuskások parancsnoka is megjelent. A közgyűlést Folgens Cornél polgármester nyitotta meg. A város Lőcséhez és Késmárkhoz hasonlóan elutasította a csehek követeléseit. „Éppoly határozottsággal és erélyességgel tiltakozik bármely nemzet és bármely nép azon törekvése ellen, hogy a magyar állam politikai, jogi és természetes határait megcsonkítsa és fölháborodással utasítja vissza […] nem tűrjük, hogy bárki is nevünkben más eszmének vagy más kívánságnak bárhol is kifejezést adjon!”[23]

Iglón az októberi forradalom hatására, illetve a Magyar Nemzeti Tanács felhívására november 5-ére vármegyei és városi tisztviselők értekezletet tartottak. Az értekezletet a vármegye alispánja, Dr. Neogrády Lajos nyitotta meg. Az értekezlet célja volt, hogy a közrend, közbiztonság és élelmezés terén olyan megállapodásokat hozzanak, amelyek az egész vármegye területére egyöntetűek, és alkalmasak a közös siker biztosítására. Az alispán tájékoztatta a közönséget, hogy az összes város képviselő-testülete a cseh aspirációk ellen foglalt állást, és kérte az erre vonatkozó határozatoknak vármegyei törvényhatósági bizottsághoz való felterjesztését. Megállapította, hogy a vármegyében az összes város megalapította saját Nemzeti Tanácsát.

Az alispán tárgyalásra bocsátotta a vármegyei Nemzeti Tanács teendőit „az Igló város által megjelölt alapon, nevezetesen közigazgatási, közbiztonsági, gazdasági és propagálási szempontból tegye megbeszélés tárgyává”.[24] A Nemzeti Tanácsot bizalmi, a hatóságokat támogató szervnek tekinti. Ellenőrző és irányító hatáskörrel kívánták felruházni a béke, a közrend és a közbiztonság megőrzése érdekében. Kívánatosnak tartották a vármegyei Nemzeti Tanács megalakítását, amelynek tagjai közzé a városok és járások nemzeti tanácsainak két-két delegáltja, valamint 100-nál több szervezett munkást foglalkoztató vállalatok egy-egy kiküldöttje lenne tagja. Ugyanakkor a vármegye erős önkormányzatisága ennél a szervnél is megjelenik, mivel feladatköreit erősen korlátozni kívánták. Nem kívánták, hogy az új, idegen szerv felborítsa az eddig kialakult belső közigazgatási rendszert. „Az értekezlet megállapítja, hogy a Nemzeti Tanács az összes élelmezési, jóléti és egyéb közérdekű hatósági teendők ellenőrzésére van hivatva.”[25]

A közbiztonság kapcsán az alispán jelezte, hogy a határrendőrség hatáskörének a vármegye egész területére való kiterjesztését és a határrendőrség megerősítését kérte a kormánytól. A hamar jelentkező lengyel veszély elhárítása végett az ófalvi határ megvédésére katonaságot kért. A vármegye közönségét ezeken az értekezleten komolyan foglalkoztatta a fegyveres ellenállás is egy esetleges katonai intervenció esetén. Ennek megfelelően Mamuzsich István géppuskásparancsnok egy szakasz katonát és egy géppuskást Poprádra irányított, hogy védje a vármegye „bejáratát”, és ígéretet tett, hogy a vármegye veszélyeztetett területeit karhatalmi segédlettel megvédi. Valamint kérték a Miskolcon, Sátoraljaújhelyen és Eperjesen állomásozó századok, összesen négy század visszarendelését a kassai katonai parancsnokságtól.

A közbiztonság további biztosítása érdekében „nem szabad tűrni azt, hogy bármi romboló törekvés a legcsekélyebbet elkövethesse a polgárság nyugalma és békéje ellen. Ezért meg kell szerveznünk a nemzeti védelem ligáját. […] Fel kell állítani ismét a polgárőrséget! Ebben a munkában részt kell vennie mindenkinek, most senki nem vonhatja ki magát […] Legyen ott mindenki, számon fogjuk tartani azokat, akik vonakodnak vagy távol maradnak, ki fogjuk írni azok nevét […]”.[26] Ahogy láthatjuk, nagyon komolyan gondolták a közrend fenntartását, hiszen a közrend felbomlása esetén tudták volna csehek könnyebben megszállni a vármegyét, mint azt novemberei események igazoltak is.

A propaganda kérdését minden Nemzeti Tanács hatáskörébe rendelték, és kérték, hogy „mindent, amit szükségesnek és célszerűnek tartanak, tegyenek meg a siker érdekében […] megbízható tót paraszt emberek járják be a falvakat és világosítsák fel a népet”.[27]

November 16-án, a Magyar Köztársaság kikiáltását követően Szepes vármegye rendkívüli közgyűlést tartott. A közgyűlésen az alispán Neogrády Lajos elnökölt. Ujfalussy Brunó főjegyző felolvasta az alispán jelentését a Magyar Nemzeti Tanács megalakulásáról, amelyet a közgyűlés tudomásul vett és csatlakozott hozzá. Szepes vármegye Nemzeti Tanácsának elnökévé báró Máriássy Tiborc főispánt választották. Kimondták, hogy minden helyi Nemzeti Tanács két kiküldöttet és a 100 főnél több munkást foglalkoztató vállalatok egy-egy kiküldöttet küldjenek a tanácsba.

A gyűlésen elfogadták a vármegye tiltakozó határozatát a csehekkel szemben. A határozat előtt Dr. Forberger Béla szólalt föl, aki „utalt arra, hogy Szepességben az egész élet alapját a magyar és zipszer ősök kultúrmunkája teremtette meg.”[28]

A vármegye határozatában hangsúlyozták, hogy a vármegye kulturális gócpontjait képező városok elutasítottak azt, hogy a vármegyét elszakítsák a magyar államtól. „Örömmel veszi a vármegye közönsége tudomásul a nagy- és kisközségeknek nagyobbrészt tótajkú lakosainak saját kezdeményezéséből önként tett hasonló kijelentéseit is […] Törvényhatósági bizottság egyúttal kijelenti azt, hogy hazánkban lakó tót testvéreink nemzeti szabadságát minden fenntartás nélkül elismeri és azt biztosítani kész. Ezért minden kísérlet, amely vármegyénket az anyaországtól elszakítani akarná, csakis jogtalan erőszaknak minősíthető.”[29]

A szepességi németség viszonya a szlováksághoz

 Az eddigiekben a vármegye magyar és német lakosságának tiltakozását mutattam be. Ugyanakkor kimaradt e kérdéskörből a szlovákság, vagyis hogyan is viszonyultak egymáshoz ezek a nemzetiségek. Viszont kevés irat maradt fenn, hogy mit is gondolt a térség szlovák lakossága a csehek követeléseiről és magáról a csehszlovák államról. Emiatt szükséges volt Zemplén vármegyei iratokat segítségül hívni.

A minisztérium iratanyagjai között található egy október 29-i keltezésű levélben Dr. Neogrády Lajos alispán tájékoztatni kívánta a kormányt a szlovák lakosság magyar érzelméről. Kiemeli Szepes vármegye és a németség rendkívül fontos szerepét abban, hogy lehetetlenné tették a keleti és nyugati „szervezett pánszláv tótoknak az egyesülését”. Ennek okán a szlovák lakosság mindig magyar érzelmű volt. Úgy vélekedett, a turócszentmártoni memorandum előtt, hogy „tótjaink nagyrésze tiltakozni fog a vármegyének a tervezett cseh államba való beolvasztása ellen”. Úgy gondolja, hogy a szlovákság elégedetlensége az élelmezéssel kapcsolatos túlzott hatósági szigorra, közvetlenül a világháborúra vezethető vissza. A burgonyarekvirálások, a zsírhiány, a vágómarha rekvirálása és a petróleumhiány nagy elégedetlenséget szült, és forrásai a magyarellenes tüntetéseknek. Úgy gondolja az alispán, hogy kerülni kell mindent, ami „tót lakósságunknak a magyar államhoz való ragaszkodását gyengíthetné […] így Szepesvármegyében is a közélelmezéssel kapcsolatos hatósági rendelkezések a legnagyobb kímélettel hajtassanak végre, és hogy földhöz ragadt szegény népet a magyar kormány segítő intézkedései előnyeiben részesíttessék”.[30] A Jászi-féle minisztériumban egy november 11-i megjegyzés szerepel, hogy ez a jelenlegi viszonyok között nem igényel intézkedést.

A szlovákság hasonló sérelmeiről tájékoztatja Jászi Oszkárt Juhász János főreáliskolai tanár a Zemplén vármegyei állapotok esetében is. Juhász beszámol arról, hogy a szlovák paraszt óvatosságból nyilvánosan nem vall színt. A politika kapcsán főszempont, hogy melyik kormány képes számukra anyagi biztonságot, vallási és nyelvi védelmet biztosítani. Ugyanakkor bizalmatlanok a kormány reformjaival szemben. „Sokat ígértek már, de nem adtak soha; azt mondják, hogy másképpen lesz ezentúl, de a főszolgabíró vagy a jegyző még mindig itt van; ezek is védik a zsidókat, akiknek a magyar urak minket mindig kiszolgáltattak.” Észrevehető, hogy a térség szlovákságában a háború végére erőteljes zsidógyűlölet alakul ki, illetve az átkos rendszer jegyzői és főszolgabírói ellen atrocitásokat[31] hajtanak végre. Úgy vélekednek, hogy ők a felelősek életük megnyomorításáért. Juhász megkérdezte őket a politikai hovatartozásuk felől is. Úgy állapította meg, hogy a plebiszcitum elve nagyon is foglalkoztatja őket. A fa, a petróleum és a régi közigazgatás az elégedetlenségük forrása. Ebből kifolyólag ezek orvoslására épít a csehek agitációja a nép körében. „[…] bizalmasabb helyzetben pedig általános az ilyen kiszólás: »eddig rossz volt a magyarokkal, most megpróbáljuk a csehekkel«.”[32] Úgy gondolja, hogy az agitáció fontos lenne, de azt ne nyilvános gyűlésekkel tegyék, hanem „személyes beszélgetések keretében. Legalkalmasabb szervek e célra a falvak szóvivő parasztjai, egyes közkedvelt papok, tanítók”.[33]

Érdekes azonban a korábban Hefthy Gyula Andor tanárnak és a Karpathen-Post szerkesztőjének véleménye a szlovákságról és a felvidéki nemzetiségi mozgalmak befolyásolása kapcsán. Korábban jeleztem, hogy Késmárk városa volt az első, amely tiltakozott a csehek ellen, amely kapcsán „az én kezdeményezésemre a megye társadalmában tiltakozó mozgalom indult meg”. De megjegyzi, hogy a megyében a tényleges fontos társadalmi réteg, amely politikailag is érdekelt a kérdésben, meglátása szerint az intelligencia, amelyet kivétel nélkül németek és magyarok alkotnak. „A föld túlnyomó része a mi kezünkben van, minden értelmi foglalkozást mi űzünk. A tótok itt csak bevándoroltak csupán az utolsó század folyamán […] tótok cselédek és napszámosok, kisebb részben földművelők s kevesen iparosok.”[34] Láthatjuk, hogy szerinte az értelmiség nem kívánja eltűrni, hogy az írás- és olvasástudatlan szlovák nép felettük mondjanak ítéletet, hogy melyik államhoz is kívánnak csatlakozni. „Mert, hogy tót parasztjaink és cselédjeink kedvéért […] mi valamennyien tótok legyünk, azt senki sem kívánja […].”[35] Ennek ellenére a csehek agitátorai járják a vidéket, és a szlovákságot arra izgatják, hogy erőszakkal vegye el a hatalmat. Bírálja a magyar kormányt, véleménye szerint és a németség szerint is a „kormány magatartását e kérdésben lagymatagnak találjuk”.[36] Ennek látható történései is voltak, egy november 6-i távirat jelentésében az áll, hogy a szlovák lakosság a magyar értelmiség vagyona és élete ellen tört.

Indítványából megtudhatjuk, hogy a vármegye községeinek egynegyede Késmárk városának felhívására kifejezte tiltakozását. Ehhez az egész Magurai, Késmárki, Lublói és Gölnicbányai járás, valamint a Szepesszombati járás északi része csatlakozott. Kiemeli saját érdemét, hogy a vármegye területén élő németek tanácsait egyesíteni tudta, és létrehozta csúcsszervüket, a Felsőmagyarországi Nemzeti Néptanácsot.

Hangsúlyozza, hogy ha Jászi Oszkárnak nem sikerül megegyeznie a csehszlovákokkal és „nem sikerül Szepesmegyét egészében megtartani a magyar államnak, akkor önrendelkezési jogunk alapján külön német Szepességet alkotunk s Magyarországra támaszkodunk”.[37] Láthatjuk, hogy a németség körében nagyon erősen jelen volt a kezdetektől fogva az önálló állami lét gondolata, annak érdekében, hogy megőrizzék németségüket. Ugyanakkor láthatjuk, hogy ez az elgondolás szembemegy a későbbi „főváros”, Késmárk város határozatával, amelyet már fentebb említettem.

A Szepesi Lapok november 28-i számának vezércikkében Hefthy Gyula Andor a Szepesség szlovákul tudó értelmiségét szólította meg. Fontos leszögezni, hogy továbbra sem a szlováksággal kíván párbeszédet kezdeményezni, hanem azon személyeket, akik propaganda- és agitációs feladatokat láthatnának el. Úgy véli a szerző, hogy sok szlovák község még tétovázik abban, hogy kimondja Magyarországhoz való ragaszkodását. Ennek oka, hogy nem tudja a nép, mit csináljon, és tanácstalanul vár. „Sokak panaszát hallottam: Mi azt sem tudjuk, mi történik. […] Miért nem jönnek ki az urak mihozzánk, hogy tájékoztassanak? […] még tőlünk függ, megmaradnak-e Magyarország számára. […] Menjenek el a nép közé és mondják meg nekik, hogy Magyarországon október 31 ike óta más világ van. Megszűnt az urak uralma […] Mondják meg nekik, hogy a kormány őszintén egyenlő elbánásban akarja részesíteni nyelv tekintetében is hazánk minden ajkú polgárát egyaránt.”[38] A szlovákság megnyerésének legjobb módja, ha szóba áll szlovák szomszédjával, vagy ír szlovák ismerősének annak okán, hogy felvilágosítsa a történésekről és nyerje meg Szepesség ügyének.

Juhász János november végén ismételten jelentett Jászinak a zempléni szlovákság politikai hangulatáról, amiben már tényleges javaslatokat tesz a nép hangulatának befolyásolására és megnyerésére. A közigazgatás terén még ekkor is hiányoznak a nép nyelvét beszélő személyek. A petróleum, zsír, burgonya árának csökkentése. A megszervezendő nemzetőrséget pedig igyekezzenek olyan színben feltüntetni, mintha nem a régi rendszer védelmét szolgálná.[39]

Úgy gondolja, hogy ezek által a kormány megnyerné a nép bizalmát, egy új néptanács létrehozása lenne a legcélravezetőbb. Hiszen a szeparatista törekvésekkel a megye négy északi járását kivéve a nép többi része nem ért egyet. Ezen járások összefogására községenkénti tanácsok alapjaira kellene megalakítani az új tanácsot, amely a népakaratot képviselné. Érdekes, hogy a térség nagyobb városait jelöli meg székhelyének, mint Kassa vagy Eperjes.[40] Tudva, hogy november elején jött létre Eperjesen a Dvorčák-féle Kelet Szlovák Néptanács, amely a térség érdekképviseletének és a keleti szlovákok önrendelkezésével megbízott szervként jelenteti meg magát. Viszont Juhász úgy látta, hogy ez a szerv – amely esetében a nép tudta, hogy a „sikeres magyar asszimiláció” eredménye csak a „kelet szlovák identitás”, amely – magyarón rendezett tanácsú polgárok önrendelkezését képviseli, és amely egyelőre nem képviseli a népakaratot.[41]

Szólnunk kell még a szlovákság kapcsán a november elején megalakult Kelet Szlovák Néptanácsról és annak a korábban említett Iglói Szlovák Néptanácsra gyakorolt hatásáról. A „keleti szlovákok” nevében szerveződő értelmiségi csoport 1918. november első napjaiban Eperjesen megtette az előkészületeket egy „Keleti Tót Tanács” (Vichodnoslovenka Rada) megalakítására,[42] amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács ellensúlyának kívánt tekinteni, és a regionális identitást felhasználva igyekezett leválasztani a keleti szlovákok lakta megyéket a nyugatiakról.^[43] Kezdeményezői a helyi elmagyarosodott szlovják vagy szlovják származású értelmiségiek: Dvorčák Viktor,[44] Ľudovít Liptay[45] evangélikus főesperes és Karol Bulišša ügyvéd volt. Dvorčák felismerte a történelmi sorsforduló kínálta választási helyzetet, s a körvonalazódó egységes Csehszlovákia helyett az önálló „Szlovákország” eszméjét terjesztette szlovákság körében. Abban reménykedett, hogy az őszirózsás forradalom által keltett lelkesedés lecsillapultával a szlovák nép fogja a Magyarországon való maradás lehetőségét kérni, s ily módon elkerülhető lett volna a csehek térfoglalása.[46]

Dvorčák Viktorral kapcsolatban Hajdu Tibor, Schönwald Pál és Szarka László is arra a megállapításra jutott, hogy egyrészt kalandor politikusról van szó, hangsúlyozzák, hogy a többi vezetője a mozgalomnak hasonlóan megbízhatatlan, kalandor, ténylegesen nem egy nemzetiségi mozgalom valós vezetői, akik magukat önhatalmúlag tették azzá.[47] A történészek véleményét színezheti és egészítheti ki Hauptmann Ervin főhadnagy 1918. őszi jelentése Jászi Oszkárnak: „Van Eperjesen egy igen agilis ember, Dvortsák Győző, vármegyei levéltárnok, az Eperjesi Újság főszerkesztője, számos magyar és tót könyv szerzője.” Megjegyzi, hogy minden politikai mozgalomnak és pártnak aktív tagja volt. Minden politikai mozgalomban részt vesz, és volt már mindenféle párti. „De bevallom, hogy talán csak anyagi érdekből tette, mert lévén családja, és hogy a mai ultrademokratikus irány felelt meg legjobban mindig meggyőződésének.” Többnyelvű értelmiségi személyről van szó, aki magyarul, németül, franciául, szlovákul, lengyelül és oroszul beszél. A tót nép nagyon szereti. Ugyanakkor a „háború alatt mellékkereset gyanánt üzleteket közvetített, keresett és mint ilyen, közbeszéd tárgya volt. Kiváló szervező zseni, habár néha politikai kalandornak látszik”. Kiemeli, hogy a Keleti Szlovák Tanács elnökeként a nép emberének tekinthető. Ugyanakkor Hauptmann jelzi Jászi számára, hogy sem főispáni, sem kormánybiztosi pozícióba nem kerülhet a világháború alatt folytatott panamázásai miatt. „Mai állásában a kormányt indirekte nagyon is támogathatja, és a nagy ügy érdekében javaslom, hogy anyagilag legmesszemenőbben támogassák.”[48]

Megjegyezném, hogy a vezető személyek között egyedül a volt főispánnak volt politikai múltja, de ennek ellenére, nekik ugyanaz volt a céljuk, mint Jászi Oszkárnak, hogy a békekonferenciáig valamilyen formában biztosítsák az ország területi integritását, valamint hogy beleilleszkedjenek a – Jászi által meghirdetett – kormány nemzetiségi programjába, vagyis a plebeszcitum és a népek önrendelkezésének eszmei kereteibe.

***

1918. november 27-én kezdődtek meg Jászi Oszkár és Milan Hodža tárgyalásai a szlovákkérdés provizórikus megoldásának tárgyában. Ezen a tárgyaláson mutatta be Jászi az ún. „Tót Impérium” tervét,[49] amely révén megoldandónak gondolta az ország közigazgatási, gazdasági és közlekedési egyben tartását a békekonferenciáig. Magának a tervnek a bemutatása nem képezi részét e tanulmánynak, azt már Szarka László számos tanulmányában és könyvében megtette. Ugyanakkor maga a tárgyalás ténye és a felajánlott területek hovatartozásának rendezése komoly visszhangot váltott ki a Felvidéken és a kormányban is.

A Szepességben hatása már november 28-án érezhető volt, mert ezen a napon az Iglói Nemzeti Tanács – két előkészítő megbeszélés és összejövetel után – gyűlése véglegesen kimondta, hogy a sárosi Keleti Szlovák Tanács elvét tette magáévá és csatlakozott ezen mozgalomhoz. Egyúttal megválasztották az Iglói Szlovák Nemzeti Tanácsot, amely 2 két elnökből és 40 tagból állt. Elnöke Bacsányi József, társelnöke Kosztik József volt.[50] A gyűlést követően meghívást intéztek Szepes vármegye szlovákságához, hogy a „hazafias tótságot egységes táborrá tömörítse és önrendelkezésével hazánk integritását diadalra segítse”. Ezért december 1-jén 11 órakor tartják meg a szepesi szlovákok megyei szervezetének létesítését, a szlovákság csúcsszervét, a „Spišska Slovenska Radát”.[51]

Dvorčák táviratban értesítette Jászit 29-én a Szepes vármegye területén kifejtett tevékenységéről, és jelezte részére, hogy Iglón december 1-jére nagygyűlést hívott össze, amelyen kéri részvételét és olyan programot tőle, amelyben benne van a szlovák minisztérium megszervezése.[52] Jászi személyesen nem tudott megjelenni a zajló csehszlovák tárgyalások miatt, de helyette Juhász Jánost[53] küldte. Juhász személye viszont jelzés volt, hogy Jászi személyesen nem támogatta a Keleti Szlovák Tanácsot és annak elképzeléseit. Ennek többször is hangot adott a Világban és minisztertanácsi gyűléseken.

A gyűlést Bacsányi József nyitotta meg, utána dr. Bulissa Károly elszavalta Dvorčák Viktornak az erre az alkalomra írt költeményét (himnuszát – sic!), miközben kitűzték a fehér-kék-piros szlovák zászlót. Dvorčák ezt követően előterjesztette határozati javaslatát: „[…] A keleti tót nép követeli mindazon jogokat, melyeket minden szabad nemzet a jövőben élvezni fog. Tiltakozik azonban az ellen, hogy tudomása és akarata ellenére bárki is határait megbontani merészelje.”[54] „A keleti tótok saját természeti határaikon belül, minden más nemzettől független teljes önállóságot követlenek, egy tót miniszternek azonnali kinevezését sürgetik és helyet kívánnak maguknak annak idején a béketárgyaláson […].”[55] A határozat elfogadását követően kikiáltották a „Spišska Slovenska Rada” megalakulását, amely a szepességi szlovákság összes érdekeinek további képviseletét volt hivatott ellátni.

Közben Budapesten véget értek Jászinak Hodžával folytatott tárgyalásai, amelyek kudarccal végződtek. Nem sikerült megállapodni az átmeneti, autonóm terület kérdését illetően. A tárgyalások kudarca ellenére december 6-án sikerült részlegesen megállapodni a felvidéki demarkációs vonalról, amelyet Bartha Albert hadügyminiszter és Milan Hodža írt alá. Ez a demarkációs vonal sokban hasonlított a Jászi-féle „Tót Impérium” tervezetében meghatározott területre, amely értelmében Sáros és Szepes vármegye csehszlovák megszállás alá került.

Korábban már jeleztem, hogy a tárgyalások és a demarkációs vonal komoly ellenérzést váltott ki a vármegyék német, magyar és néhol szlovák lakosságában is. Tiltakozásaikban úgy érezték, hogy a magyar állam, és személyesen Jászi elárulta őket, hiszen senki sem kérdezte meg véleményüket e kérdésben, semmibe véve önrendelkezésüket. Nagy valószínűséggel elmondhatjuk, hogy a Jászi elleni toposz eredetét, hogy „kiárulta az országot” a volt nemzetiségeinknek, ezen tárgyalások képezték.

Szepes vármegyében is több község, rendezett tanácsú város, de még maga a vármegye is tiltakozott az ellen, hogy őket akaratuk ellenére átadja a magyar kormány a csehszlovákoknak. „Szepesvármegye tótságának nevében tiltakozunk az ellen, hogy bennünket a turócszentmártoni cseh-szlovák irányú rada imperium alá helyezzenek és így közvetve a cseheknek eladjanak bennünk.”[56]

A Késmárkon székelő Felsőmagyarországi Nemzeti Néptanács, vagyis a németség is tiltakozott, főként mert a vármegyében biztosították a nyugalmat, és korábban szó volt arról, hogy csehszlovák eszmével szimpatizáló nemzeti tanács nem jött létre.[57]

Körmöcbánya Nemzeti Tanácsának tiltakozásából további képet kaphatunk sérelmük és a Jászi elleni támadásaik forrására. Egyrészt az érdekelt terület lakosságát nem hallgatták meg, másrészt a magyar kormány harc nélkül hajlandó átadni „a tót, illetve cseh-szlovák közigazgatásnak és úgynevezett imperum-nak”, harmadrészt, hogy rendfenntartás és rendcsinálás végett kerüljön átadásra a közigazgatás, mivel a november eleji példák éppen az ellenkezőjét bizonyították.[58]

Dr. Müller Vilmos kormánybiztos és dr. Neogrády Lajos alispán konfliktusa

A Károlyi-kormányzat a közigazgatásban a régi vármegyei és ezen belül a főispáni és alispáni teendők ellátásával megbízott kormánybiztosi rendszerre támaszkodott. A rendszert az első világháború előtt létrehozták, a háború tartalmára korlátozva, a kivételes hatalomról szóló 1912 LXII tc. 4. §-a hívta életre.

A kormánybiztost az egész vármegye urává tette, akinek szükség esetén még a fegyveres testületek is rendelkezésére álltak. Természetesen ezen személyek osztották a fennálló hatalom politikai felfogásait. November első felében fokozatosan került sor az új főispánok és kormánybiztosok kinevezésére. Amikor új embert állítottak hivatalba, ez a „főispán teendőivel ellátott kormánybiztosi” címet kapta. A főispánok és kormánybiztosok közül sokan nem váltották be a működésükhöz fűzött reményeket. Többen szembe kerületek a kormány politikájával, ellenforradalmi tevékenységet fejtettek ki vagy a vármegyékben működő nemzeti tanácsok és a főispánok döntéseivel szemben túllépték a meghatalmazásukra szóló jogköröket.

Szepes vármegye esetében ez utóbbi miatt került szembe az alispán (főispáni teendőket látott el) és a kormánybiztos. Viszont fontos és megkerülhetetlen jelen esetben a vármegye közbiztonságának kérdése. Mint láttuk, a tanácsoknak a vármegye életét sikerült normalizálniuk, azonban a közbiztonság és védelem kérdése számukra is komoly gondot okozott.[59]

A novemberi hónap elején még úgy-ahogy szavatolták a közbiztonságot. Azonban ez a hó vége felé már kifogásolhatóvá vált. „A 67-ik számú gyalogezred eperjesi pótszázadából fegyveresen megszökött katonák több városban és községben garázdálkodtak és a csőcseléket is hasonló eljárásra indították. Nagyobb zavargások fordultak elő […] hónap elején.” [60] Az ősz folyamán a vármegyének nemcsak a csehszlovák megszállástól kellett tartania, hanem északról történelmi alapon a lengyelek is igényt formáltak a vármegyére. Ugyanakkor leszögezhetjük, hogy a vármegye területén lévő „katonai karhatalom egyelőre a belbéke biztosítására elegendőnek bizonyult”.[61]

A belső és külső közbiztonság veszélyessé váló helyzete miatt november 6-i táviratában jelezte dr. Neogrády Lajos alispánnak Batthány Tivadar belügyminiszter, hogy Dr. Müller Vilmos ezredorvost nevezte ki és bízta meg a kormánybiztosi feladatok elvégzésével.[62] A belügyminiszter a nemzetőrség megszervezésére hatalmazta fel és arra, hogy vegyen részt a helyi nemzeti tanácsok munkájában.[63] Továbbá kérte Batthány, hogy az alispán a törvényhatóság terültén tevékenykedő Müller Vilmost tevékenykedésében ne zavarja meg és mindenben támogassa.[64]

A probléma ott kezdődött, amikor is Müller beavatkozni kívánt a zsír, a burgonya és árpa rekvirálásba és árának szabályozásába. Vagyis túllépte felhatalmazásának jogkörét és a nemzeti tanácsok engedélye nélkül avatkozott be a közélelmezés kérdésébe, amelyről korábban jeleztem, hogy november elején Iglón a vármegye határozatilag egy kényes egyensúlyt létrehozva közösen megegyezett. Erről az alispán november 22-én tájékoztatta is a belügyminisztert.

Már a november 12-én megtartott Szepes vármegyei Nemzet Tanácsok és elsőfokú közigazgatási hatóságok értekezletén komoly problémák vetődtek fel a Nemzeti Tanácsok és Nemzetőrségek szervezése kérdésben. Az első probléma a népbiztos által kezdeményezett átszervezés a Nemzeti Tanácsokkal kapcsolatosan. Müller elgondolása szerint minden városban és községben külön-külön tanácsot kellene létrehozni, ahány nemzetiség létezik. Jeleztem, korábban, hogy a három fő nemzetiségnek létrejött a maga „csúcsszerve”, és úgy vélték, hogy az átalakítása bizalmatlanságot szülne és a vármegye „jelenlegi szervezetét az érdekelt lakosság megnyugvással vette tudomásul”.[65] Magyarán: a polgárok és az értelmiség nem kívánta ezen szervezetet megnyitni a paraszti társadalom előtt, mint ahogy Helfthy Andor is írta, nehogy a cselédség és parasztság (akik szlovákok) döntsenek a vármegye sorsáról. A nemzetőrség kapcsán kiemelik, hogy azokat már Müller előtt megszervezték megbízható lakosság köréből, vagy „szervezésük folyamatban a helyi viszonyokat ismerő erre alkalmas és lakosság bizalmát bíró parancsnokok vezetése alatt”.[66] Míg ezzel szemben a népbiztos – amit kifogásoltak – helyi viszonyokat nem ismerő idegen fiatal tisztek parancsnokságára bízta volna. Ehhez kapcsolódik a harmadik probléma, hogy a nem megbízható szlovák lakosságú községekben ugyan létre kell hozni a nemzetőrséget, de a felfegyverzésüket kerülni kell. „Tartani lehet attól, hogy a cseh-szlovák agitációk által tévútra vezetett és ellenséges indulatú tót nép […] erőszakoskodásokra, […] a magyar érzelmiek terrorizálására, sőt megtámadására fogja felhasználni.”[67] Úgy vélte a vármegye közönsége, hogy a rend helyreállítása és fenntartása érdekében Müller Vilmos közreműködésére szükség nincsen, és egyéni képességei sem teszik alkalmassá őt arra, hogy személye közmegnyugvást nyújtana.

Müller akkor került szembe Neogrády alispánnal, amikor is panasszal fordult Jászi minisztériumához, azzal kapcsolatban, hogy az előbb felsorolt intézkedései elé akadályokat gördít az alispán. „Tót nemzeti tanács megalakulása elé alispán akadályokat gördít sőt ellene képviselői testületi határozatot akar provokálni ezekben a sorsdöntő napokban [megjegyz.: november 12.]. Miniszter urat kérem, hogy a lőcsei alispán által a képviselő testület összehívását táviratilag megtiltani.”[68] A minisztérium részéről természetesen kérdőre vonódott az alispán. Neogrády a november 12-i gyűlést követően telefonon válaszában tagadta Müller vádjait és aggályait fejezte ki vele szemben. Ekkor is kiemelte, hogy külön szlovák nemzeti tanácsok megszervezésére nincs szükség, mert a tanácsok a magyar, német és szlovák lakosság bevonásával szerveződtek meg. Kitért a szlovák lakosság felfegyverzésére is, hogy az a vármegye eddigi nyugalmát (sic!) megingatná. „Részéről eddig is mindent elkövetett, hogy Dr. Müller népbiztos úrral egységes eljárást folytasson a közbéke és közrend érdekében.”[69] De „sajnálattal vagyok kénytelen felemlíteni azt, hogy dr. Müller Vilmos volt népbiztos oly értelmű kijelentéseket is tett, melyek alkalmasak arra, hogy a vármegye lakosságát indok nélkül felizgassák, a közönség és a hatóságok között eddig fennállott összhangot megzavarják és a lakosság közt ellentéteket intézzenek.”[70] Végül tolmácsolta a Nemzeti Tanácsok álláspontját is: a vármegye területén a rend helyreállítása és fenntartása érdekéből nincs szükség a kormánybiztos közreműködésére, „tehát az én szerény nézetemet is tolmácsolja”.[71] Felmerülhet a kérdés, hogy az alispánt a népbiztos jelenléte és hatalmának korlátozása kényelmetlenül érintette, ez okozhatta a konfliktusuk valódi okát.

Neogrády alispán helyzetváltozatlansága miatt november 25-én levelet intézett a belügyminiszternek. Ahogy Müller tette korábban, most az alispán vádolta meg a népbiztost felhatalmazott jogkörének túllépésével. „A csendőrséghez meghagyásokat intéz, a közigazgatási hatóságokat intézkedésre szólítja fel, munkás értekezleteket tart, ezeken a hatóságok ellen izgat és […] kasztszerű elkülönítéséket kezdeményezve a belső rendet teljesen felforgatja.”[72] Nagy valószínűséggel a szociáldemokrata párt irányvonalával, annak is Kunfi-féle vonalával szimpatizált, és nem elfelejtendő, hogy a politikai életbe mint „homo novus” került be. Személye kapcsán egyértelműen nem kvalitásai, hanem lojalitása döntött abban a bizottságban, amelyet a kormány jelölt ki a kormánybiztosok kinevezésére. Ennek a bizottságnak tagja volt Lovászy Márton, Kunfi Zsigmond és Batthány Tivadar. Ugyanakkor Kassán Molnár Miklós szociáldemokrata politikus és inkább a Garami-vonal képviselője, mint helyi politikus, ismerve a vármegye viszonyait, annak megfelelően tudta betölteni és ellátni a kormánybiztosi feladatait.[73]

A belügyminiszter érzékelve ezen problémákat és feszültségeket, kijelentette az alispánnak, hogy vissza fogják vonni Müller Vilmos megbízatását. Miután Batthány úgy látta, hogy a nemzeti tanácsok megszerveződtek és hogy ezek hatásköre fokozatosan csökken a közigazgatás konszolidálódása révén, Müller Vilmos működése nem szükséges, ezért november 27-i hatállyal visszavonta megbízatását.[74] Elmondhatjuk, hogy a vármegye régi elitje sikeresen megbuktatott egy olyan kormánybiztost, aki a helyi viszonyokkal szemben kívánta érvényesíteni hatáskörét.

„Selbständige Zipser Republik” – A kérészéletű köztársaság

 Visszatérve a keleti szlovákok önrendelkezéséhez, 1918. december elején, érzékelve a központi hatalom gyengeségét, úgy ítélték meg, hogy önrendelkezésük csak az önálló, de Magyarországgal baráti viszonyban lévő köztársaság kikiáltásával biztosíthatók. Erre Kassán, december 11-én került sor, itt és ekkor létrehozták a Keletszlovák Népköztársaságot.

Ezzel szemben a szepességi németek körében már jóval hamarabb megfogalmazódott az önálló köztársaság gondolata. Már november 16-án felvetette Dr. Kéler Tibor késmárki országgyűlési képviselő a Szepesi Lapok hasábjain. Írja, hogy a Szepességnek megvan a közjogi és történelmi alapja az önrendelkezésére. Ugyanakkor a kis terület nem lehet akadálya az önálló államalapításnak, mert hiszen vannak kisebb területű államok is. Ilyen miniatűr államok Monaco, Andorra és San Marino, amelyek anakronizmusok, operettállamok, amelyek kivételek, ahol a függetlenség megjelenik.[75] Kéler elvi elgondolásában úgy gondolta, hogy a Szepesség idegenforgalom központjává válhatna, amely révén a jólét általánossá válhatna, ezért az ipar, a kereskedelem, a bányászat és a mezőgazdaság felvirágzását várja tőle. Felveti azt is, hogy a Szepesi Köztársaság a kivándorolt németek számára olyan lenne, mint Svájc. Ez az állam lenne a Kárpátok Svájca, amely révén tömeges visszavándorlás indulna meg.[76]

A Karpathen-Post november 28-án közölt egy cikket, amelyben a köztársaság gondolata mellett a német közigazgatási régió gondolata is felmerült. A cikk szerzője szerint Kéler elérte, hogy néhány honfitársunk lelkesedett e gondolat iránt, viszont javaslata vegyes érzéseket váltott ki. A szerző is úgy gondolta, a múlt révén volna történelmi alapja egy önálló köztársaságnak. Jogi mintájának és státuszának Montenegrót említi. A szerző kitér az önállóság gazdasági előnyére, bár elismeri, hogy a világháború a nagyobb gazdasági területek felé haladt. A mikroterületű állam a vámtarifa, a kis gazdasági szervezetek, a nagyobb államokkal szembeni lemaradás a mezőgazdasági és ipari fejlesztésekben – mind a hátrányai a kis állami létnek.[77]

Maga Jászi is kitért erre annak idején, a háború alatt, közvetve a Mitteleuropa problematikájához és benne elfoglalt álláspontja kapcsán. „Képes lesz-e ez a maroknyi nép folytatni büszke, önálló állami létét […] Képes lesz-e megóvni politikai és kulturális egyéniségét […] Óriási militáris szervezettségek, egyre táguló gazdasági piacok, egyre félelmetesebb termelési felkészültségek közé beékelve meddig lesz képes […] fenntartani és fejleszteni független állami életét?” – teszi fel a kérdéseit Jászi 1915 szeptemberében, és ezeket a komplex kérdéseket nevezte a „kis államok problémájának”.[78] Jászi úgy látta, hogy a kis nemzetek önálló állami eszménye idejétmúlt, korszerűtlen „minden védővámos és nacionalista-militarista neki rugaszkodás dacára, már megcsendült a kis államok lélekharangja”.[79] Ezzel szemben a Karpathen-Post írója úgy vélte, hogy pont ezek a kis állami lét hátrányai, és az azokra adott megoldások segítették Svájc megerősödését.[80] A probléma mégis az, hogyan tudják megvédeni magukat a csehszlovák állammal szemben, és ennek egyetlen módja, hogyha erőteljesen képviseltetik magukat a békekonferencián.

Ugyanakkor sokkal jobban tudná a nép védelmét nyújtani a renneri kulturális[81] autonómia gondolatán létrehozandó német közigazgatási terület. Zipser (szepesi német) nyelvű iskola, közigazgatás révén a németek kulturális létét biztosítaná.[82] Ez felelne meg teljesen a németség igazi fejlődésének.

A Jászi–Hodža-tárgyalások során a korábban említett „Tót Impérium” terve felgyorsította az önálló köztársaság kikiáltásának folyamatát. December 3-án a késmárki német tanácstól érkezet táviratban közölték Jászival: ha a magyar állam nem tudja megvédeni őket a csehszlovákoktól, és átadatnak, lépéseket tesznek a független Szepesi Köztársaság proklamálására.[83] Várady Zsigmond siketnéma intézeti igazgató december 4-i jelentésében kiért arra, hogyha nem sikerül a cseh befolyást megállítani, akkor Gölnic és Poprád völgyének 6 városa és 50 községe a magyar állam támogatása mellett önálló köztársasággá alakulna.[84]

A Hodža-találkozó kudarca után és a demarkációs vonalak felvidéki megállapítását követően a Magyar Nemzeti Tanács és a Német Nemzeti Tanács képviselői kiterjedt politikai előkészületeket tettek meg a szlovák hatóságok tiltakozása ellenére. Hefthy Andor találkozott Jászival Budapesten, hogy személyesen informálja a szepesi németség akciójáról. Budapestről táviratot küldött Késmárkra Jászi engedélye mellett, hogy a köztársaság kinyilatkoztatása után a helyi tisztviselők válasszák meg a kormányt és szólítsák fel a városokat és községeket a köztársasághoz való csatlakozásra. A következő táviratában Hefthy közölte, hogy Jászi is egyetért a Szepesi Köztársaság kikiáltásával, és kérte, hogy keressenek kapcsolatot a Keleti Szlovák Tanáccsal, akik hasonló lépéseket kívánnak tenni.[85]

1918. december 9-én a Késmárkon székelő Német Nemzeti Tanács deklarálta az Önálló Szepesi Köztársaságot, „Selbständige Zipser Republik”.[86] Az „állam” december 17-én a csehek késmárki bevonulásával megszűnt.[87]

Fontos megjegyeznünk, hogy Jászi minisztersége elején ezeket a parciális mozgalmakat nem támogatta. Mindig hangsúlyozta a sajtóban és a minisztertanácsi üléseken, hogy ő az antant által elismert románokat és csehszlovákokat tekinti igazi tárgyalófeleknek és a velük való megegyezés segíthet a békekonferencián a területi veszteség mérséklésére. Későbbi visszaemlékezésében pontosabban megfogalmazta velük szembeni ellenérzéseit: „[…] mert ismertem a különböző szeparatisztikus mozgalmak keleti tót vezéreit, s tudtam, hogy mögöttük komoly tömegek nem állnak, lévén ők a régi korrupt feudális rendnek mindenre kapható szolgái […]”[88] Ezen állítását a szepesi németekkel szemben is fenntartotta.

A szepesi németség és a sárosi szlovjákság önrendelkezési kísérletének utóélete

A magyar kormányzat és köztük Jászi is tovább foglalkozott Szepes és Sáros vármegye rövid ideig megvalósult és végül megszüntetett önrendelkezésével. Jászi az antantbarát nemzetiségi vezetőkkel folytatott tárgyalásai során felkínált provizóriumtervezetek révén s figyelembe véve ezen parciális mozgalmakat dolgozta ki „keleti Svájc tervezetét”. A tervezet 14 kantont jelöl meg az ország területén belül. Jászi a kantonokat több vármegye összevonásából kívánta kialakítani, figyelembe véve a nemzetiségi arányokat. Számunkra a III-as kanton[89] az érdekes, amelyet Szepes, Abaúj-Torna, Gömör, Borsod, Zemplén, Sáros vármegyékből alakított ki, és központjának Kassát tette volna. Ez tervezet, mint említettem, teljesen az elképzelések szintjén maradt.

Ugyanakkor ami magyar részről megvalósult, azt a Berinkey-kormány időszakában dolgozták ki, végül két néptörvény révén, az 1919. VI. német autonómia néptörvénnyel és az 1919. március 6-i Tótország önkormányzatáról szóló XXX. néptörvénnyel biztosította a magyar állam a németek és a keleti szlovákok önrendelkezését.[90]

Összegzés

Következtetésként elmondhatjuk, hogy a szepesi németség önrendelkezése 1918 őszén részben a helyi németség, illetve magyarság (asszimilálódott németség és zsidóság) identitására építkezve jelentkezett. Mint láthattuk, az önállóság nagyon sokáig nem fogalmazódott meg lehetséges megoldásként, csakúgy, mint a budapesti Deutscher-Ungarischer Volksrat autonómiaelképzelése. A csehszlovák célok elleni fellépés Késmárkon indult meg, de a vármegye, a rendezett tanácsú városok és a községek is csatlakoztak hozzá. Láthattuk, hogy a magyarság, németség és szlovákság három várost kiemelve létrehozták saját, a vármegye lakosságát nemzetiségenként tömörítő „csúcs” Nemzeti Tanácsaikat, amely képviselték akaratukat. A vármegye és a város vezetése a legvégső pillanatig ragaszkodott Magyarországhoz, egészen addig, míg a Jászi Oszkár tárgyalásai révén át nem kerültek a „Tót Impérium” alá, majd a demarkációs vonal kijelölése révén a magyar kormányzat lemondott ezen területek katonai megtartásáról. Mindezen folyamatok ösztökéltek a szepesi németséget arra, hogy saját „nemzeti” önrendelkezésüknek helyet kérjenek a békekonferencián.

A háborús vereség következtében az egyes önrendelkezések kiélezték a város és vidék közötti ellentéteket. Láthattuk, hogy a városok német, magyar vagy szlovák értelmiségi lakossága komoly ellenérzéseket táplált a vidéki szlováksággal szemben. Ennek okán is a szepesi német értelmiség nagyon komoly propagandával igyekezett a vidéki szlovákságot megnyerni vagy felvilágosítani.

Összegezve: a város kitartott mindaddig, amíg tudott, a magyar állam mellett, de a megváltozó viszonyokat érzékelve (a reményvesztést, a lengyel és csehszlovák csapatok közelségét) inkább a megszállókat próbálta kijátszani egymás ellenében és velük tárgyalva elérni a jobb és kedvezőbb feltételeket a város lakosságának, valamint a zipsereknek.

Mindent összegezve elmondható, hogy a Károlyi-kormány, benne Jászi Oszkár és Késmárk város vezetősége ideiglenesnek és a békekonferenciáig terjedőnek tekintették az ország egyes részeinek az új államok általi katonai megszállást.

Az első bécsi döntés, néhány visszatérő zempléni település községi krónikájának tükrében

A csehszlovák kormány többször is rendelkezett községi emlékkönyvek, krónikák kötelező alkalmazásáról. Először az 1920. évi jan. 30-án kelt Törvények és Rendeletek gyűjteményében 80. szám alatt elrendelte, hogy minden politikai község köteles saját költségén községi emlékkönyvet létesíteni. Az 1932. nov. 17-én kelt 169. számú csehszlovák kormányrendelet alapján pedig 1933. júl. 1-ig minden község köteles volt emlékkönyv vezetését elkezdeni, amennyiben még nem rendelkezett ilyennel.[1]

Az emlékkönyvet a címoldalon és a 10. oldalon kellett pecséttel hitelesíteni. A rendelet második paragrafusa úgy fogalmazott, hogy „az emlékkönyv célja a helyi történelem megóvása a jövő számára”.[2]

Az emlékkönyvek vezetésére egy krónikást kellett felkérni, akinek először magáról kellett egy kicsit írnia, majd a községének történetét kellett megírnia, bemutatva annak akkori állapotát is. Majd évről évre lejegyezni az adott év helyi jelentős eseményeit. A rendelet harmadik paragrafusának harmadik pontja kiemeli, hogy „az emlékkönyvben legyen rögzítve a falu reakciója a nagy történelmi eseményekről”. Meg kell még említenünk, hogy a rendelet ezenfelül szabályozza a krónika tárolását, melyet a krónikaíró nem tarthatott az otthonában, hanem biztonságban kellett tárolnia, egy iskolában vagy az önkormányzatnál, levéltárban, múzeumban. A helyi polgármesterből és két polgárból bizottságot is fel kellett állítani a munka felügyeletére, ellenőrzésére és jóváhagyására, a rendelet 7. paragrafusa alapján. Fontos a mi szempontunkból, hogy amennyiben a 20%-ot meghaladta egy nemzetiség az adott településen a legutóbbi népszámlálás alapján, az adott nemzetiség egy további tagot delegálhatott a bizottságba, kivéve ha már az eredeti tagok közül is az adott nemzetiséghez tartozott valaki.

Mint láthatjuk majd a következőekből, már az emlékkönyvírás elkezdése vagy elkezdés utáni folytatása is igen vegyes módon került végrehajtásra. Mivel a szövegek a krónika szót használják magukra, ezért az emlékkönyv és krónika fogalmát felváltva használom.

Zemplén vármegyének nagyobb része az 1920-as trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került. Az 1938-as első bécsi döntéssel visszatért Zemplén vármegyéhez 63 község 55 000, döntő többségében magyar anyanyelvű lakossal.[3] Ezen községek közül némelyek emlékkönyve 1940 folyamán bekerült a sátoraljaújhelyi levéltárba. Szerencsére az 1945 utáni két ország közötti iratcserék sem érintették ezeket a köteteket, így azok ma is kutathatóak. Bár a feljegyzések szerint Kisbári (Malá Bara) ma Bári (Bara) településrésze, Szomotor (Somotor), Kisújlak (Nová Vieska pri Bodrogu, korábban Malý Ujlak) ma Szomotor településrésze, Szinyér (Svinice) és Nagygéres (Veľký Horeš) emlékkönyve is bekerült, de ezek már nincsenek meg.

24 községi krónika maradt fenn, ezek közül 4 szlovák nyelven, 19 magyar nyelven, egy pedig 1938 őszéig szlovák, majd magyar nyelven íródott.[4] 21-et tanár írt, egyet egy görögkatolikus pap, egyet pedig egy római katolikus plébános kezdett írni, majd később egy nyugalmazott főjegyző vett át. A fentiekből látszódik, hogy nem minden krónikát csak egy személy írt, négy esetben beszélhetünk arról, hogy nem az elkezdő folytatta a krónika vezetését. Ebből az egyik eset, amikor a szlovák krónikás helyét átvette egy magyar (Nagytoronya/Veľká Tŕňa), egy esetben pedig az eredetileg kijelölt személy évekig bele se kezdett a munkába (Leleszpólyán/Poľany), ezért kellett leváltani. Két esetben volt női krónikás, mind a kétszer átvevő (Bacska/Bačka és Kisgéres/Malý Horeš).

Többnyire több mint 20 oldalon keresztül mutatták be a község történelmét és akkori állapotát. Véke (Vojka) esetében szinte monografikus szinten – több mint száz oldalon –, néhol viszont igen kurtán (pl.: Pálfölde, Kistornya/Malá Tŕňa).

A következő községek krónikái maradtak fenn. Bacska (Bačka), Battyán (Boťany), Biste (Byšta), Bodrogszentes (Svätuše, korábban Plešany), Bodrogszentmária (Svätá Mária), Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom), Boly (Boľ), Borsi (Borša), Királyhelmec (Kráľovský Chlmec), Kisdobra (Dobrá), Kisgéres (Malý Horeš), Kiskázmért (Malý Kazimír) 1960-ban Nagykázmérral egyesítették. Kistoronya (Malá Tŕňa), Lelelszpólyán (Pólyán és Bodrogmező nevet is használták, szlovákul Poľany), Magyarjesztreb/Magyarsas (Zemplínske Jastrabie), Nagytoronya (Veľká Tŕňa), Pálfölde ma Bodrogszentmária településrésze (Svätá Mária), Rad (Rad), Szolnocska (Soľnička). Szürnyeg (Sirník), Vécs/Bodrogvécs (Véč) ma Szomotor (Somotor) településrésze. Véke (Vojka), Zemplén (Zemplín) és Zétény (Zatín).

Többségük ma is magyar többségű község. Ez alól a szlovák nyelven íródott emlékkönyvű települések képeznek kivételt, melyek egy része azonban az 1910-es népszámláláskor még magyar többségű – igaz, jelentős szlovák kisebbséggel rendelkező – település volt. Továbbá Szürnyeg (Sirník) is szlovák többségű, mely krónikája ugyan magyarul íródott, de már az 1910-es népszámlálás szerint is szlovák többségű település volt. A több magyar névvel is rendelkező településeknél írásomban azt használom, amit az adott község emlékkönyvírója is használt.

A 24 krónikából csupán 14, amelyet a „megkezdés” – történeti leírás – után is folytattak évente. Négy folytatás nélküli krónikát 1933-ban írtak, kettőt 1935-ben, kettőt 1936-ban és kettőt 1937-ben. A folytatólagosak közül öt indult 1933-ban, belőlük egyet 1934-ben, kettőt 1936-ban, egyet 1937-ben és egyet 1939-ben fejeztek be. Hatot kezdtek 1934-ben írni, belőlük egyet 1935-ben, egyet 1937-ben, hármat 1938-ban, egyet pedig 1940-ben hagytak abba. Egyet 1935-ben kezdtek el vezetni és 1938-ban hagyták abba, kettőt pedig 1936-ban kezdtek és belőlük 1-1 írását 1937-ben, illetve 1938-ban fejezték be.

Három esetben tesznek említést a krónikások tiszteletdíjáról. Bacskán (Bačka) 200 csehszlovák koronában határozzák meg az évenkénti fizetést, Bodrogszerdahelyen (Streda nad Bodrogom) 400 csehszlovák koronában, Vékén (Vojka) pedig azt írják, hogy „honoráriuma e téren végzett munka arányában lesz majd megállapítva”.[5] Hét emlékkönyvben tesznek említést az első bécsi döntésről, értelemszerűen ennyi évkönyvben vannak bejegyzések 1938-ra vonatkozóan.

Néhány érdekességet 1938 előttről is megemlítendőnek tartok. Bodrogszentesen (Svätuše, korábban Plešany) egy „eredettörténet” is belekerült a krónikába, mégpedig egy tündérkirályról, aki azon a vidéken élt a történelem előtti időkben. Boly (Boľ) emlékkönyve pedig tartalmaz egy kézzel rajzolt kihajtható színes térképet a településről, melyet a krónikás rajzolt, aki minden bizonnyal természettudományi tantárgyakat taníthatott, ugyanis a krónikában sokat foglalkozik az éghajlattal, növényzettel, élővilággal, ásványkincsekkel, az állatokról ráadásul külön rendszerezve írt. Boly (Boľ) kapcsán még meg kell említeni, hogy a borítóról – kívül-belül – el van tüntetve az egykori szlovák nyomtatott címzés.

Rad (Rad) emlékkönyvében van egy érdekes adalék a 72–73. oldalon, 1937-es datálással: „Bélyegeken való kimutatása annak, hogy merre levelezik Rad lakossága a legtöbbet.” Azaz egy oldal teleragasztva csehszlovák, magyar és amerikai (többnyire kanadai, kisebb részben USA), 2 db román és egy ismeretlen eredetű angol nyelvű bélyeggel. Ezután egy „az eddigiek tartalomjegyzéke” is megtalálható benne. Zétény (Zatín) emlékkönyvében pedig a fennmaradtak közül egyedülálló az, hogy az első év lezárása után nem csak aktuális dolgokat ír, hanem folyamatosan ad újabb és újabb kikutatott adalékokat a község múltjához.

Érdekes adalék a két világháború közti felvidéki magyar történelemhez az, hogy mikor a választási eredményekről írnak, láthatóvá válik, hogy volt egy időszak, amikor a kommunista párt igencsak erős volt ezekben a községekben. Ilyen volt Bodrogszentmária (Svätá Mária), ahol az 1928-as választásokon a kommunista pártra érkezett a legtöbb szavazat, de 1935-ben már a keresztényszocialistákra.[6] Battyánban (Boťany) is a kommunisták kapták a legtöbb mandátumot eleinte,[7] de 1935-re már nagyon meggyengültek itt is,[8] később pedig az Egyesült Magyar Párt lett toronymagasan a legerősebb párt, a voksok több mint 50%-át megkapták, a többi öt párt pedig a szavazatok kisebb felén osztozkodott, a kommunisták pedig közülük is legutolsók lettek.[9] De Véke (Vojka) községben is eleinte erősek voltak a – Magyarországgal ellentétben – legálisan szervezkedő kommunisták.

Angyal Béla foglalkozott a korszak magyar választói magatartásával, és ő is foglalkozik a felvetett témával. Kimutatja, hogy sok magyar vidéken átlag fölötti volt a kommunisták eredménye 1925-ben a nemzetgyűlési választásokon, 1928-ban a tartományi és járási választásokon, 1929-ben és 1935-ben a képviselőházi választásokon. Szlovákiában a kommunisták a legerősebb bázissal a túlnyomó részben magyarlakta vidékeken rendelkeztek.[10] A nagy visszaesés 1938-ban, a községi választásokon érkezett el.[11] Azonban mint láthattuk, az általunk vizsgált településeken már 1935-ben fordult a kocka, holott összesítésben Angyal eredményei alapján, 1935-ben még növekedett is a kommunisták által kapott szavazatok aránya.

Meg kell említeni, hogy több emlékkönyvben előjön a környék szegénységéből fakadó nagy kivándorlás is: „Községünkből sokan mentek ki az Egyesül Államokba, újabban Kanadába, napjainkban pedig Argentínába.”[12]

Vécs (Véč) község krónikása pedig egyenesen a következőképp fogalmaz az írásának elején. „Községünk múltjából nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre. Egyébként is ebben a községben egyhangú eseménytelen az élet. Hosszú idő óta kergeti a lakosokat a szegénység Amerikába. 1914-ig állandó a kivándorlás. Alig van olyan ember a községben, aki nem járta meg Amerikát. A 15–30 év közötti korban levők legnagyobb része Amerikában született. A kivándorlók 15–20 évig kint élnek, szorgalmas munkával szerzett dollárjaikat megtakarítják s hazatérve egészségesebb lakást építenek, pár hold földet szereznek”[13]

Zemplén község emlékkönyvében a bevezetésben van egy részlet, amelyik megszívlelendő és rávilágít mind a felhasználhatóság spektrumára, mind pedig annak nehézségeire is. „Csak a demokratikus rendszer lehet oly széles látókörű, hogy figyelme mindenre kiterjed és jogalkotási úton intézkedik arról, hogy a jövő kormányzata de egyszersmind a tudományos munkássága is biztos alappal bírjon a múltat illetőleg, amelynek ismerete nélkül a jelen tökéletes ismerete lehetetlen, mivel a jelen a múltnak az eredménye. A Kormányintézkedés nem intézkedik részletesen a krónika írásáról, csupán alapdolgokat szögez le. A községi krónika írás oly tág tér, hogy azt kötelező erővel az egész államra nem lehet egységes szabályok szerint követelni. Mindenütt mások a viszonyok, tág tere nyílik a krónikás saját felfogásának az adatok fontosságának és sorrendjének megállapításáról. Egyes nem hivatalos vezérkönyvek útmutatásait nem lehet teljesen általánosítani, csupán tanácsadás lehet.”[14]

A fentiek megmutatják azt, hogy mire is használhatja ma egy kutató a krónikákat. Egyrészről segítheti falumonográfiák születését is, mind a kezdetektől, mind pedig részletesebben és bizonyosabban a krónika íródásának idejére eső események tekintetében. De – mivel egyes krónikások fontosnak tartották megjelölni, mely kútfőkből dolgoztak a régi korok leírásában – abba is betekintést nyerhetünk, hogy a korabeli helyi értelmiség mely forrásokat tekintette relevánsnak és használhatónak saját községe múltjának leírásához.

Jelen tanulmányomban az első bécsi döntés utáni visszacsatolásra adott reflexiókat szeretném vizsgálni, az emlékkönyvírók szemén keresztül, hogy a honvédbevonulások és az azokra időzített ünnepségek lefolyásához információkat szerezhessünk, illetőleg hogyan élték meg a helyiek a határváltozást, természetesen a krónikás interpretációjában. Továbbá a visszacsatolás utáni időszak bemutatása is fontos, azon néhány forrásból, ami arra vonatkozó információkat is közöl. Ezenfelül kibontakozik néhány emlékkönyvből a cseh háborús készülődés ma alig ismert mértéke 1938-ban. Először a részleges, majd általános mozgósítás, erődépítés és felkészülés egy esetleges háborúra a két ország között.

A tanulmány főként forrásbemutató és forrásközlő, de egyes események és fogalmak magyarázatára, illetve tisztázására is kísérletet teszünk.

Battyán (Boťany)

Battyán krónikása írt a már 1938 tavasza, nyara folyamán zajló határmegerősítésekről, behívásokról, csapatösszevonásokról: „ezek nyugtalanítólag hatottak a lakosokra”.[15] „1938 szeptemberében ismét nyugtalanító hírek terjedtek el a háborúról. A politikai helyzet igen feszült volt. Egymás után kaptak katonai behívót sokan. […] Sok esetben a csendőrök már katona ruhát is hoztak és rögtön át kellett öltöznie a behívottnak és azonnal mennie. Jellemző ezen időkre a következő eset is. Egyik itteni fiatalember éppen lakodalmát tartotta nagy vígság közepette, amikor éjjel megjött a parancs sokaknak s a fiatal férjnek is. Képzelhető a hatás. A nagy vígság sírássá változott át. Félórán belül az új házasok máris szétszakadtak. Szomorú előjelei voltak ezek a közelgő még szomorúbb időnek.”[16]

Majd folytatja: „1938. szeptember 24. Gyönyörű szép, derült őszi nap. A nap fényözönnel árasztotta el községünket. Jókedvű, vidám volt mindenki, pedig már az ítélet alá volt írva. A vidámságot, jókedvet egyszerre csak rémület és kétségbeesés váltotta föl. A Csehszlovák Köztársaság elnöke elrendelte az általános mozgósítást 20–40 évig.[17] […] A parancs szerint mindenkinek 20–40. életévéig 6 órán belül be kellett vonulnia. […] Az iskolákban a tanítás azonnal megszűnt, mivel e sorok írójának is és a többi tanítónak is be kellett vonulnia. E szomorú nap délutánján kiürült, megárvult a község. […] Itthon csak a nők, gyermekek és öregek maradtak. Pár nappal ez után az öregebbeket is berendelték hadimunkára: lövészárkokat, futóárkot és hasonlókat kellett ásniok. […] Mozgósításkor a lovakat és szekereket is besorozták. […] a rádiókat lefoglalták és elvitték. A templom toronyban állandóan őrök voltak figyelni a netalán közelgő ellenséges repülőgépeket s a légitámadás veszélyére trombita szóval figyelmeztetni az itthonmaradottakat. Az őrök gázálarccal voltak felszerelve, hogy gáztámadás esetén is szolgálatukat elláthassák. Este 9 óra után senkinek sem volt szabad az utcán tartózkodni. A mozgósítás után 2 hét múlva az akkori csehszlovák kormány kihirdette az ostromállapotot.[18] Esténként a házakban lámpát gyújtani nem volt szabad. A csehszlovák kormány zsarnoksága teljes súlyával nehezedett a magyarlakta vidékekre, így községünkre is. Legnagyobb bűn volt magyarnak lenni. […] A becsületes magyar a csehek erőszakjától szenvedve várta a cseh bilincsek lehullását és a magyar feltámadást. Az emlékezetes komáromi magyar–szlovák tárgyalások idején[19] sok helyen kitűzték a nekünk oly drága piros-fehér-zöld eddig féltve őrzött magyar zászlót. A cseh zsarnokság ezt nem tűrhette és másnap katonasággal leszedette.[20] A csehek érezve a hazugsággal és rablással összetákolt országuk széthullását, tehetetlen dühükben kegyetlenségig durvák voltak. Félelmükben folyton lövöldöztek, raboltak, a lakosságot nyugtalanították.”[21]

Majd így zárja a november előtti időszak leírását. „Ezzel a krónikás ezen szomorú és gyászos időkről szóló bejegyzéseket lezárja. A 20 évi tűrés, szenvedés után a krónikás ezen sorok végére pontot tesz. A következő oldalakon azonban Isten iránti mély hálával és örömteli szívvel folytatja ismét beszámolóját az örvendetes eseményekről. Egy gyászos, végzetes korszak lezárult, hogy kezdetét vegye egy szebb, boldogabb jövő.”[22]

Ezután saját érzelmeit veti papírra, mielőtt a tárgyilagos leírásba belekezdene. „A krónikás eddig csak a száraz eseményeket sorolta fel minden egyéni vélemény-nyilvánítás nélkül. Engedtessék meg, hogy a krónikás egyszer szabadjára engedhesse tollát s az események felsorolása közben saját véleményének és örömének kifejezést adhasson. A boldog és örömteljes események leírása közben a krónikás tollat megfékezni nem lehet. Szeretném a tollam tűzbe mártani, hogy soraimat olvasva minden magyar szív lángra lobbanjon. Szeretnék ékesen szólani, szeretnék úgy írni, hogy soraim méltóan kifejezhetnék azokat az érzelmeket, amelyek most mindnyájunk szívében lakoznak. Feltámadtunk! Hosszú húsz éven át összeszorított fogakkal ökölbezárt kézzel a cseh iga alatt tűrve és szenvedve vártuk a magyar igazság hajnalhasadását. A cseh zsarnokság alatt hallgatva szívünkben izzó hazaszeretetet ápolva évről-évre vártuk feltámadásunkat. Hittünk az isteni örök igazságban, hittük, hogy jönnie kell egy pillanatnak, amikor a magyarok Istene megsegíti sokat szenvedett és megcsonkított édes hazánkat: Magyarországot. Tudtuk azt, hogy az igazság elsöprő fuvallatára a hazugságon és gazságon felépült Csehszlovák Köztársaság kártyavárként fog összeomlani,[23] mert rablással összetákolt országnak biztos erkölcsi alapja nem lehet.” És folytatja még a pátoszos beszédet a kitartásukról, a kedvező változásokba vetett immáron bebizonyosodott hitükről.[24]

„1938. november 6. Feledhetetlen, kimondhatatlan örömöt hozó nap.[25] Ugyan olyan nap, mint az esztendő többi napjai, mégis más, hiszen az a boldogság, amit meghozott, leírhatatlan. Késői olvasóm! El tudsz-e képzelni, át tudsz-e érezni olyan örömet és boldogságot, amilyet mi átéreztünk, amikor húsz évi kálváriás, kétségbeejtő szenvedések és megaláztatások után ismét magyarok lehettünk. Amikor felszabadító édes hazánk előtt hálás szívvel leborulhattunk. Az előtt a haza előtt, mely után húsz éven keresztül vérünk minden cseppje vágyódott, amelyet húsz éven át a cseh elnyomatás idején mindennapi imánkba foglaltunk.”[26]

Leírja, hogy minden házon ott lengett a magyar zászló, volt diadalkapu fenyőgallyakkal és nemzetiszín szalagokkal feldíszítve. Délután 4 körül megszólaltak harangok, és lassan megérkezett 40 biciklis honvéd. Gasparik János esperesplébános mondott beszédet, a vezénylő hadnagy megköszönte a köszöntést, egy iskolás kislány pedig szavalt, végül közösen elénekelték a magyar himnuszt. „Az ünnepélyes fogadtatás után cigányzene és a lakosok szűnni nem akaró éljenzése mellett vonult be a katonaság a községbe. Vacsorára minden katona egy-egy családhoz volt meghívva. Vacsora után az egyik iskola udvarán víg cigányzene mellett felszabadulási bált tartottak. Másnap aztán a felszabadító katonaság tovább vonult.”[27]

Ezután a krónikás tovább vezette az év végéig az emlékkönyvet, lejegyezte, hogy november 20-án ismét volt egy felszabadulási bál. És megemlíti, hogy november 21-én ismét katonák érkeztek, akik 26-án távoztak, aztán december 2-án újra két napig magyar katonák állomásoztak a községben.[28] Majd 1938 decemberével lezárta az emlékkönyvet. 

Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom)

A krónikás ír arról, hogy 1938. május 21-én a helyi csendőrök és „fináncok” sok férfit éjjel felvertek álmukból és kivitték őket a határra „határőrnek”, továbbá a Bodrog partján erődöket kezdtek építtetni velük.[29]

Majd szeptember 10-én éjjel ismét mozgósítottak.[30] „Milyen óriási volt a különbség az 1914.iki mozgósítás között. Nem hallatszott nóta, nem lengett a kalap mellett a virág, néma ajakkal és ökölbeszorított kezekkel, de azzal a szent meggyőződéssel ment mindenki, hogy az első alkalmas pillanatban minden magyar ember átmegy a dicső és rég várt honvédekhez. Ezt a fogadalmát be is tartotta mindenki, mert amikor a honvédek diadalmasan felszabadítottak bennünket, már minden magyar itthon volt, megszökve a cseh hadseregből. Ebben az időben kezdődtek a barikádok és erődítések építése a község utcáján és a határban. A magyarok boldog reménységgel és magyaros daccal tűrték a csehek terrorját, mely szinte elviselhetetlen volt a községben. Éjjel a békésen alvó lakosságot lövöldözéssel és ablaktörésekkel nyugtalanították. Közben Sátoraljaújhely gyártelepére bevonultak a honvédek,[31] előkerültek a rejtegetett régi nemzetiszínű zászlók[32] és a házak tetején lengette az őszi szél, nemtörődve a csehek golyózáporával. Ilyen körülmények közben hozta a rádió a hírt: Kassa, Ungvár, Munkás ujból magyar lett. Az öröm leírhatatlan, könnyes szemmel, örömtől sugárzó arccal szorított kezet a magyar a magyarral, igazán és őszintén, keserves húsz esztendő után.”[33]

Majd a novemberi eseményekkel folytatja a krónikás, és leírja, hogy a „karosi úton”[34] levő trianoni határhoz kivonult a község nagy része, hogy láthassa a határt átlépő honvédeket: „délelőtt 10 órakor tűnt fel a karosi dombok között a honvédek acélsisakja vitéz Littay Rezső[35] hadtestparancsnok vezetésével. Az öröm leírhatatlan, virágesővel árasztották el a honvédeket és az a pár nap, amit itt töltöttek, ünnepe volt mindenkinek.”[36]

A krónikaíró tovább folytatja a falu történetét, és megírja, hogy a Magyar a Magyarért mozgalom[37] egész télen gondoskodott a község szegény lakóiról, ingyen blokkok szétosztásával és munkaalkalmak létesítésével.[38]

Az emlékkönyv külön érdekessége, hogy ezután írnak az 1919-es cseh megszállásról, vélhetően azért, mert korábban az igazat nem merték leírni.

Boly (Boľ)

Miután befejezte a történeti felvezetést, a krónikás 1934 végén (vagy 1935 elején) a következőkkel zárja sorait „A krónikaíró zárószava. Mint háborút, államfordulatot, iskolaépítést és szervezést átküzdő, korunk éles társadalmi harcai közt őrlődő sokszor 2-3 ember vállaira való terhet viselő róm. kath. felekezeti kántortanító fáradtan, de a község iránti szeretetből szívesen gyűjtöttem össze és jegyeztem fel a múlt idők eseményeit és a lényegesebb bolyi emlékeket összefoglalólag 1934 dec. 31-ig.

Adja az Isten, hogy az ezután következő krónikavezetés csupa örvendetes események leírásával töltse meg Boly község krónikájának további lapjait.”[39] Láthatjuk majd, hogy részben igaza lett.

Az derül ki a leírásból, hogy 1938-an eredetileg talán a falut útba sem ejtették volna a katonák.[40] „Hogy a honvédek bevonulásának öröméből Bolynak is jusson, kérelmünkre Bolyba is bevonult egy csapat, akiket díszes diadalkapu mellett az előzőnap betanult magyar himnusszal fogadott öröm és lelkesedés mámorban a közönség. Rigó András bolyi magyar nemzeti pártelnök[41] üdvözlő szavai után Barkó Béla rk. ig. tanító a következő beszéddel adott kifejezést az örömérzésnek.”[42] Az egyébként krónikás szerepét is betöltő Barkó Béla gépírásos beszédét beragasztották az emlékkönyvbe.

Megtudjuk a krónikából, hogy az ifjúság nevében is elhangzott egy beszéd, majd gyerekek szavaltak, és még egy községi tanító zárta a sort. Aztán a katonák parancsnoka köszönte meg a meleg üdvözlést. Ez után elénekelték a Szózatot és megvendégelték a római katolikus iskolában a katonákat. A könyvbe még egy verskivágás is be van ragasztva.[43]

Majd 1939-ben folytatódik a vezetés, és 1940 az utolsó év, amikor van bejegyzés, ezzel a legtovább vezetett emlékkönyv az általunk vizsgáltak közül.

Királyhelmec (Kráľovský Chlmec)

 A krónikás írt arról, hogy a németek, magyarok és szlovákok egyaránt el kívántak szakadni a csehektől 1938 nyarán, ami miatt általános mozgósítást rendeltek el és a rádiókat begyűjtötték.[44] „A lakosság örömében készült titokban a felszabadulás örömünnepélyére, lobogókat, nemzetiszínű szalagokat és kokárdákat szerzett be.” A komáromi tárgyalások után[45] „nagyon feszült volt a helyzet a lakosság és a cseh katonaság között”. A katonaság azt a hírt terjesztette, hogy csak a „vasúton túli” területek térnek vissza. A bécsi döntés hírére „a nép ujjongva örömteljes mámorban úszott a nagy boldogságban, ellenben a cseh katonaság idegessége kibírhatatlan volt, állandóan ettek, ittak és részegen lövöldöztek”. November 4-én „a járási hivatal megengedte a magyar zászlók kitűzését, mindenki ki is tette, 3-4 óra elteltével le is vette, mert a cseh katonaság teljesen felbőszülve házról házra járt, és ahol lobogót találtak, addig lövöldöztek, míg szét nem lőtték a magyar zászló rúdját, a lobogó leesett, szétszaggatták azzal a megjegyzéssel, hogy hazaviszik és felhasználják pelenkának”.[46]

November 6-án érkeztek be a csapatok Királyhelmecre:[47] „Lénárd napján mégis elérkezett a Felszabadulás örömünnepe, mely pont vasárnapra esett. Utolsó éjszakán Királyhelmec lakossága jóformán alig aludt, mindenki nagy kíváncsisággal várta a reggelt. A Felszabadulás örömünnepén valahogy még a napocska is szebben, fényesebben és mosolyogva ragyogott le az új magyar földre, mindenki elővette a titokban elkészített magyar lobogót és sietett a háztetőre, hogy kitűzhesse elsőnek a magyar lobogót. Reggel 5 óra tájban nem volt olyan ház, amelyiken nem lett volna kitűzve a lobogó.”[48]

Várták a honvédeket a helyiek, de először egy autó jelent meg Perbenyikből (Pribeník), érkezvén 9 óra tájban két magyar és egy csehszlovák tiszttel, akik a római katolikus plébános és a református lelkész lakására mentek el, majd visszaindultak Perbenyikbe. A honvédek dél körül érkeztek meg. „A lakosság a magyar honvédek láttára tombolni kezdett, az érkező magyar honvédeket egytől egyig mind megölelték és megcsókolták, majd örömujjongva a felvirágzott honvédekkel együtt a rom. kath. templom előtti téren gyűltek össze.” Ott Mécs László plébános és költő tartott ünnepi beszédet, melyben köszöntötte a honvédeket és mesélt az elmúlt 20 évről, majd Virágh Béla ref. lelkész (későbbi országgyűlési képviselő) vette át a szót, aki a magyar párt küzdelmeiről beszélt. Felszólalt a MANSZ[49] nevében egy személy, Udvarhelyi Béla, a magyar ifjúság nevében, Daka Ilona a magyar leányok nevében, Toporcsák Baba a magyar iskolás lányok nevében és Erdős Gyula a magyar kisfiúk nevében. A magyar honvédek részéről pedig a nyíregyházi huszárezred parancsnoka, vitéz Béldy Alajos ezredes válaszolt a beszédekre. Az ünneplés után nagy közös ebéd volt, ahol magyar díszruhába öltözött leányok szolgáltak fel, majd zene és tánc, éjfélig tartó mulatság kezdődött.[50]

November 7-től katonai parancsnokság vette át a város irányítását, és megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Megvizsgálták az állami közalkalmazottak politikai magatartását a „csehszlovák uralom alatt”; aki ellen nem volt panasz, az letehette a hűségesküt és folytathatta munkáját;[51] az emlékkönyv szerint Királyhelmecen senki ellen sem volt panasz. December közepéig maradt a katonai közigazgatás a városban.[52]

Ezután az emlékkönyv folytatódik. Egyebek között beszámol a papok ténykedéséről a csehszlovák időkben, az iskolák működéséről és még 1939 fontosabb eseményeiről is.

Nagytoronya (Veľká Tŕňa)

 A szlovák nyelvű krónikában a 28. oldalon kezdődik 1938 leírása, a történeti események (historické udalosti) pedig a 31. oldalon kezdődik, majd a 32. oldalon megszakad. „Lezártam 1938. november 14én Balogh Mihály ig. tanító” – és folytatódik magyarul a történelmi események leírása. A szlovák krónikás ír arról, hogy május 21-én a csendőrség, a pénzügyi és határőrség bevonult a faluba és elvittek több tartalékos katonát,[53] akiket felöltöztettek egyenruhába és a trianoni határra szállítottak Legenye (most Luhyňa, a forrásban Legini) és Csörgő (ma Čerhov, a forrásban Čergove) falvakhoz. Továbbá a reggel munkába induló férfiakat is összegyűjtötték, hogy erődítéseken dolgozzanak. Ez a munka egészen az 1938. szeptember 24-én kihirdetett mozgósításig tartott.

A szeptemberi mozgósításról is ír a krónikás. Minden 20 és 40 év közötti férfi köteles volt 6 órán belül berukkolni az alakulatához, a lehető legrövidebb úton gyalogosan (!), ugyanis a Kisújhely–Alsómihályi (Nové Mesto–Michalany) szakaszon a vonatközlekedés szünetelt. Az otthon maradottak közül pedig a 14 év felettiek védelmi munkákat végeztek, árokásás, erődítések. A településen egy hatvanfős katonai alakulatot szállásoltak el az épülő objektumok felügyeletére. A krónikaíró megjegyzi, hogy vegyes nemzetiségű katonákról van szó, többnyire ruszinok voltak. A területek átadása előtti utolsó időre statáriumot hirdettek ki.[54] A krónikaíró a következőképp fogalmaz a döntésről „A Magyar Királysághoz eső területeket 1938-ban Bécsben a nagyhatalmak komisszárjainak[55] ítélték oda.”[56] Amiből egyből kitűnik a krónikás viszonyulása a történtekhez.

„Kimondhatatlan öröm volt az egész Nagytoronya községben, mikor hírül futott, hogy a 20 évi rabság alól fölszabadultunk és Isten segedelmével ismét az 1000 éves magyar hazához kerültünk, melyben 1000 évtől kezdve apáink éltek. Nagyobb öröm volt akkor, mikor megtudtuk, hogy nov. 10-én jönnek a mi vitéz honvédeink, hogy bennünket felszabadítsanak a rabság alól és szívükre szorítsanak szeretett magyar és szlovák testvéreit. A honfoglaló vitézek fogadtatására már napokkal azelőtt ujjongó szívvel készülődött az egész község.” Kiderül az emlékkönyvből, hogy a helyi tanítók és papok szervezték a visszatérési ünnepséget, és „titokban minden szülő gyermekeivel tanította a gyönyörű szt. magyar imádságra »Isten áldd meg a magyart«”.[57]

A nagy napon már kora hajnalban készülődött a falu, és voltak olyanok is, akik Csörgőre (Čerhov) és Kistoronyára (Malá Tŕňa) is átmentek, hogy mihamarább lássák a honvédeket. A déli órákban érkeztek be a katonák. „Ennek hírét egy biciglis [sic!] levente hozta! A nép örömében magasra emelve éljenezte a hírt hozó leventét.” A 42. gyalogezred 2. zászlóaljának 6. százada vonult be a településre a forrás alapján.[58] Fogadó beszédet mondott Újhelyi Mihály görögkatolikus esperes a község nevében, Bittó Pál református igazgatótanító a tantestület és az iskolások nevében, Tokai Nagy Gizella a magyar nők nevében, Dávidovits Márton a helybeli izraeliták nevében. Kerekes Klárika és egy társa pedig köszöntő verset szavalt és virágcsokrot adott át. A honvédek egy helyi személy kertjében ebédeltek meg, majd egy kis pihenés után tovább folytatták útjukat Velejte (Veľaty), Gercsely (Hrčeľ), Kiszte (Kysta) és Bodzásújlak (Novosad) irányába.[59]

Az emlékkönyv említést tesz a továbbiakban arról, hogy a Magyar a Magyarért mozgalom decemberben magyar karácsonyestet szervezett a településen.[60]

Rad (Rad)

Petrik Béla római katolikus plébános kezdte az emlékkönyvet, és 1937-től Bencsik Béla volt főjegyző vette át. Az igen részletesen írt 1937-ről 15 oldal született, 1938-ról pedig 13 oldal, mielőtt még eljutott volna őszig és a bécsi döntésig. Ezen a 13 oldalon többnyire „világpolitikai” gondolatok voltak a zajló európai események kapcsán.

November 7-én vonult be az első magyar csapat a településre, egy huszár szakasz. „Lelkes hangulatban, ünnepélyes fogadtatásban részesültek.” Egy meg nem nevezett személy tartotta az üdvözlőbeszédet, majd a himnusz eléneklése után egy magyar ruhás lány és egy iskolás fiú szavalt üdvözlőverseket. „A bevonuló lovasságot falubéli lovas bandéristák kísérték, akiket azután az ünnepség befejezése után ugyancsak a falubéli bandéristák kísérték a szomszéd a szomszéd Szinyér [Svinice] községbe, az ünneplő közönség pedig a két nemzeti színű zászló alatt lelkes hangulatban oszlott szét.”[61]

Ír a krónikás arról, hogy ezután bevezették a katonai közigazgatást, és „községünkre is mozgalmas napok következtek, rendszeres csapatátvonulásokkal, naponkénti csendőrjárásokkal, különböző szakmabeli közigazgatási tisztviselőkkel stb. melyek mind az új magyar élet bevezetését célozták, segélyakciók indultak,[62] munkaalkalmaknál történt gondoskodás és minden vonatkozásában megindult az új szellemű magyar közigazgatás”. Leírja, hogy december 22-ig volt katonai közigazgatás a településen.[63]

A krónikás a következőekkel zárja sorait: „Szívből üdvözöljük az új magyar élet az új magyar szellem hajnalhasadását és a jövőbe vetett rendületlen hittel és bizalommal kérjük Isten segedelmét megnagyobbodott szeretett magyar hazánkra.” És ezzel nem csupán 1938-at, hanem az emlékkönyvet is lezárta.[64]

Zemplén (Zemplín)

Zemplén településen már a községi választások idején kiéleződött a feszültség, a magyar párt kampánynagygyűlésén egy teherautónyi csendőr érkezett feltűzött szuronyokkal.[65]

Itt is leírják, hogy a településen minden 40 alatti katonaviselt férfinak be kellett vonulnia, a 17 és 60 év közötti többi férfinak pedig hadimunkára kellett jelentkezni, lövészárkokat ásni, „közben a feszültség okozta hangulat borzasztó volt. Mindennap a háború kitörését várta mindenki. A környező falvak tele voltak katonasággal, a járási hivatal elrendelte, hogy este hattól reggel hatig nem szabad az utcán járni, mert esetleg agyonlövethetik a kintjárókat a határok felől állandóan éjjel nappal ágyú, gépfegyver és puskalövések hallatszanak éjjel-nappal, minden nap katonai repülőgépek keringenek a határ és a falu felett, este reflektorokkal világítják át az égboltot kémlelve az ellenséges repülőgépeket. Mindenki hírek után futkos, mindenki politizál, találgat a helyzetet illetőleg, de senki nem tudja mit hoz a holnap. Végre megtörténik a müncheni döntés,[66] de a magyar kérdés még nincs megoldva és nem lehet tudni, hogy a község sorsa hogyan fog eldőlni”.[67]

Írnak arról, hogy a Bodrogközbe már 6-án bevonultak a magyar csapatok, azonban Zemplén községbe csak 10-én,[68] így megesett az, hogy mind a magyar, mind a cseh katonaság „bejárogatott” a községbe vásárolni, a település közeléből. Egészen az utolsó éjjelig béke honolt, pedig több környező településen is cseh katonák és Hlinka-gárdisták[69] voltak elhelyezve. „Nov. 9 és 10 közötti éjjel a cseh katonaság azonban borzasztó tüzelésbe kezdett. Egész éjjel szóltak a géppuskák, a puskák minden szünet nélkül. A lövöldözésnek azonban áldozatai nem voltak. Hajnalban a cseh katonaság elvonult.”[70]

Megtudjuk, hogy két diadalkapu is fel volt állítva a faluban, egyik az elején, másik a közepén. Először egy húszfős előőrs érkezett, amely végigvonult a falun, csak a végén álltak meg pihenni, ahol a lakosság borral és süteménnyel kínálta őket, de nem akarták elfogadni. A fő bevonuló csapatok pedig negyed 4-kor érkeztek meg, vitéz Benkő Sándor alezredes vezénylete alatt. A falu közepén felállított diadalkapunál volt az ünnepélyes fogadtatásuk, ahol felszólalt az Egyesült Magyar Párt nevében Andor Endre helyi görögkatolikus lelkész, az üdvözlőbeszédet pedig Horkay Andor református lelkész és egy helyi görögkatolikus tanító tartotta, majd Benkő alezredes válaszolt az üdvözlőbeszédekre. A himnusszal ért véget az esemény. A csapatok továbbmentek. Pár nappal később azonban huszárok érkeztek a faluba és két napig tartózkodtak ott.[71]

Ezenfelül, ami még érdekes lehet számunkra: megemlítik azt a tényt, hogy december 5-ig igazolvánnyal lehetett csak Sátoraljaújhelybe menni.[72] Itt is leírják, hogy dec. 22-ig katonai közigazgatás volt a településen.[73]

Konklúziók

 A források segítenek a bécsi döntés utáni katonai bevonulások helyi fogadtatásait megismerni, ezekből több, helytörténeti szempontból fontos információt tudunk nyerni.

Megismerhetjük a lezajló ünnepségeken keresztül, hogy kik voltak a helyi értelmiség vezetői, bepillantást nyerhetünk az örömmámorban úszó települések által rendezett bálok, „mulatságok” sokaságába azokon a településeken, ahol a katonák nem indultak azonnal tovább, hanem el tudtak tölteni egy-egy éjszakát. Más visszaemlékezések, iratok és a szakirodalom alapján[74] azt láthatjuk, hogy a bevonulások lezajlása és a fogadtatás nem tért el más területektől. Egyedül Zemplén községnél történt kirívó esemény, mely az 1939 márciusában történő kárpátaljai bevonulás nehézségeit vetíti előre.

Fájó, hogy Kiskázmér (Malý Kazimír) emlékkönyvében nincs bejegyzés 1938-ra vonatkozóan, ugyanis a korabeli sajtó alapján a községi bíró szlovák és magyar nyelven is tartott beszédet, melyben örömét fejezte ki, a két „testvér” – magyar és szlovák – közös felszabadulása kapcsán.[75] Így értékes lehetett volna a beszéd valamiféle lenyomata, akár a helyi szlovákság helyzetértékelése.[76]

Az „irategyüttes” témánkra vonatkozó legérdekesebb darabja Nagytoronya (Veľká Tŕňa) krónikája, mely esetében 1938 leírása szlovák nyelven indult. Innen látszik, hogy kevésbé tekinti a szlovák anyanyelvű író nyűgnek a sorozásokat, a területátadásnak pedig nem örül. Bár szűkszavú, de a negatívan értékelő mondat – „nagyhatalmak kommisszárjai” – egyértelművé teszi érzéseit. Ez a forrás megmutatja, hogy eltúlzottak voltak azok a magyar írások, melyek arról írtak, hogy „egész Kelet-Szlovákia újra csatlakozni akar”, illetőleg a „szlovják”[77] különállásról szőtt álmok. Bizonyosan voltak Magyarország felé orientálódó szlovák csoportok, de ezek méretét nem szabad túlbecsülni.

Irodalom

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár Sátoraljaújhelyi Fióklevéltára

IV. 2419/a Zemplén vármegyei titkos letétek levéltári gyűjteménye

Községi emlékkönyvek az első bécsi döntéssel visszacsatolt zempléni falvakból; 10. kötet: Királyhelmec; 11. kötet: Bodrogszerdahely; 12. kötet: Zemplén; 13. kötet: Borsi; 14. kötet: Kistoronya; 15. kötet: Nagytoronya; 16. kötet: Szürnyeg; 17. kötet: Biste; 18. kötet: Kiskázmér; 19. kötet: Magyarjesztreb; 20. kötet: Vécs; 21. kötet: Szolnocska; 22. kötet: Kisgéres; 23. kötet: Boly; 24. kötet: Szentmária; 25. kötet: Bodrogszentes; 26. kötet: Leleszpólyán; 27. kötet: Zétény; 28. kötet: Rad; 29. kötet: Véke; 30. kötet: Battyán; 31. kötet: Kisdobra; 32. kötet: Pálfölde; 33. kötet: Bacska

Szakirodalom

Angyal Béla 2001. A csehszlovákiai magyarság választói magatartása a két világháború között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. 1. sz. (http://epa.oszk.hu/00000/00033/00006/angyal.htm)

Ábrahám Barna 2003. Szlovákok és szlovjákok: a nemzet határai. Limes, 16. évf. 3. sz. 55–66. p.

Csima János 1961 (szerk.) Adalékok a Horthy-hadsereg szervezetének és háborús tevékenységének tanulmányozásához 1938–1945. Honvédelmi Minisztérium Központi Irattár.

Godzsák Attila 2011. „S lettem kezdete Feltámadásnak” – Az első bécsi döntés hatása Sátoraljaújhelyre és Zemplén vármegyére. Sátoraljaújhely.

Godzsák Attila 2015. Az I. bécsi döntés és Zemplén vármegye. Történelem és Muzeológia, 2. évf. 2. sz. 57–60. p.

Godzsák Attila 2016. Nyírségi segítség visszatérő Felvidéknek – A „Magyar a Magyarért” mozgalom működése Szabolcs és Szatmár vármegyékben. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 51. évf. 1. sz. 3–26. p.

Godzsák Attila 2018. A Magyar a Magyarért mozgalom Zemplénben [megjelenés alatt a Zempléni Múzsa c. periodikában]

Gulyás László 2016. A Horthy-korszak külpolitikája 4. Máriabesenyő, Attraktor.

Hámori Péter 2001. Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek társadalmi és szociális integrálására. A Magyar a Magyarért Mozgalom története. Századok, 135. évf. 3. sz. 569–624. p.

Nagy Vilmos 1939. A felvidék katonai felszabadítása. Hadtörténelmi Közlemények, 40. köt. 151–186. p.

Simon Attila 2010. A szlovákiai magyarok magatartása az első bécsi döntés idején. (Különös tekintettel Gömör, Nógrád és Hont térségére). 1938. Visszacsatolás vagy megszállás? Szempontok az első bécsi döntés értelmezéséhez – Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból, 58. Balassagyarmat.

Egyéb források

 A brünni Morva Regionális Archívum honlapja: http://home.tiscali.cz/sokazr/kroniky/narizeni.htm (utolsó letöltés 2018. 07. 15.)

MTI Napi hírek / Napi tudósítások (1920–1944): 1938. okt. 10. Hétfő / 17.

Zemplén, 1938 nov. 13.

Ideológia, kiszolgáltatottság és hatalomgyakorlás az elmúlt fél évszázad erdélyi irodalom- és kultúrpolitikájában

1.Bevezetés

Ha elfogadjuk azt a nézőpontot, mely szerint „az irodalomelmélet elválaszthatatlanul összefügg politikai hitekkel és ideológiai értékekkel” (Eagleton 2000, 168. p.), a műalkotás pedig „az alkotó – vagy a bonyolult közös konvenciókkal rendelkező alkotók – és a társadalmi intézmények és szokások közötti egyezkedés eredménye” (Greenblatt 1998, 56. p.), akkor talán az sem tagadható, hogy a mindenkori társadalmi valóság legalább olyan szereppel bírhat egy irodalmi mű külső utalásainak a megképződésében és érvényesítésében, mint a szerzői vagy a különböző olvasói érdekek és elvárások, amelyek létrehozzák és fenntartják azt. S bár napjaink irodalomértelmezése többnyire okkal szembesül az igénnyel, hogy a művészi alkotás esztétikai-poétikai identitását szigorúan elválassza a szerzői szándék és az életrajzi vonatkozások öncélú vizsgálatától, az író, az olvasóközönség vagy a kritikusi irányultság szempontjából távolról sem lehet közömbös annak a többszörösen egymásba fonódó viszonyrendszernek a természete, amely egy próza- vagy versszöveg megírását, megjelenését és fogadtatását szabályozza. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy az adott költemény, életmű vagy stilisztikai tendencia – Selyem Zsuzsa találó kategorizálására utalva – egy „szerző-szöveg-cenzor-olvasó” vagy „szerző-szöveg-menedzser-olvasó” (Selyem 2003, 63–96. p.) kapcsolat hátterében kerül értékelésre, mint ahogy hermeneutikai értelemben annak a kétféle befogadói irányultságnak az eredménye is némiképp különbözik egymástól, amely egyik oldalról egy külső, politikai hatalomnak a kijátszása érdekében a sorok közötti olvasás stratégiáját kénytelen követni egy olyan szöveginterpretációval szemben, amely nem kényszerül effajta kompromisszumok megkötésére.

Az első világháború utáni határmódosításokkal Romániához csatolt területeken a kisebbségbe került erdélyi magyar közösség vezető eszmerendszere, a transzszilvanizmus jórészt három különálló eszmei irányultságból tevődött össze: 1. a szülőföldön maradás mint erkölcsi kötelesség gondolatának előtérbe állításából, 2. az „erdélyi lélek” specifikumának hangsúlyozásából és 3. a nemzetiségi tudat történeti hátterének megteremtéséből (Szávai 2004). Ezek az értékhorizontok azonban a későbbiek folyamán jelentős módosulásokat szenvedtek. A szülőföldön maradás követelménye a negyvenes évek után a (kommunista) hatalom társadalmi-politikai céljaihoz való alkalmazkodás vagy az asszimilációs törekvésekkel, a cenzúrával és a kisebbségi intézmények megszüntetésével szembeni tiltakozás különböző stratégiáiban fogalmazódott újra. Az együtt élő nemzetiségek érték- és érdekközösségének gondolatát és a kultúrák egymásra utaltságának, összefonódásának történetivé tágítását pedig egyre inkább felváltotta az anyanyelvhez, valamint Magyarországhoz fűződő (érzelmi) kötődés és a nemzeti identitás hangsúlyozásának igénye, annál is inkább mivel a hivatalos fórumok ezt egyre kevésbé tették lehetővé az erdélyi magyar értelmiség számára.

A második világháború utáni évek irodalmi, irodalomkritikai és kultúrpolitikai beszédmódjának sajátosságaira tekintve egyértelműen megállapítható, hogy a berendezkedő kommunista hatalom Romániában már a negyvenes évek második felétől kezdődően szigorúan ellenőrzése alá vonta a közösségi lét minden megnyilvánulási formáját, szabályozta a kultúra és a művészetek gyakorlásának minden területét, betiltotta, megszüntette vagy átalakította azokat a fórumokat, amelyek valamiféle függetlenséggel bírtak; teljesen átírta az irodalmi, művészeti kánont, és ezzel egy időben olyan új ideológiai-politikai tér létrehozására törekedett, amely kizárólag saját érdekeit szolgálta. S bár a kommunista rendszerváltás és hatalomgyakorlás az irodalomban, mint a társadalmi élet minden területén, a kelet-közép-európai régió egészében az egyneműségre, az agitációs és propagandacélokat szolgáló „művészet” megteremtésére törekedett, a romániai sztálinista „kultúrprojekt” sok tekintetben különbözött más régióbeli országokétól, például a magyarországitól. Ami közös volt mindkét ország irodalompolitikájának központilag meghirdetett irányultságában, az a szocialista embereszmény és a kommunista ideológia propagálása, a realista ábrázolásmód kiteljesítése és a közösségi célok szolgálata, ami viszont a gyakorlatban egy diktatórikus, szigorúan ellenőrzött, a pártérdeket és a személyi kultuszt mindenek fölé helyező, jutalmat és büntetéseket osztó, támogató és megfélemlítő gépezetként működött. „A szocialista irodalom tudatosan ugyanazoknak a céloknak szolgálatában áll, azt segíti, mint a munkásmozgalom, a szervezett munkáspárt; szerepe már nem az előreszaladó magányosé, hanem a közösséggel, a néppel, a társadalommal együtthaladóé. S ebben az összefüggésben nemcsak az irodalom, a művész helye változik meg a társadalomban, hanem megnő, irányadóvá lesz a teória, a kritika szerepe is. A szocialista irodalom fejlődésében minden fázisnál ott állanak a Párt, a társadalom mozgását, kívánalmait, történelmi fejlődésének igényeit tolmácsoló teoretikusok, kritikusok, írók is” – állapítja meg a szocialista irodalom „fejlődéstörténetét” és céljait összefoglaló, a hatvanas évek elején megjelent tanulmányában a korszak egyik legismertebb magyarországi irodalomtörténésze, Szabolcsi Miklós (Szabolcsi 1963, 20. p., 26. p.).

A korabeli irodalmi szövegek agitatív, gyűlöletbeszédre épített, politikai sablonok szerint szerveződő regiszterei között, a materialista „üdvtörténet” szóhasználatának és a militarista retorikának majd minden kelléke jelen van. A párt, a nép, az igazság, a világosság, az ige, a forradalom, a tett és a szabadság kulcsfogalmai mellett kötelező oppozíciókként szerepelnek az olyan szavak, mint ragály, fasizmus, kizsákmányolás stb., lehetővé, sőt inkább kötelezővé téve az irodalmi szöveg egyszerű politikai üzenetként való értelmezését. A forradalmi változás, a radikális (t)rendváltás aspektusait hangsúlyozó beszédmód ebben a korszakban meghatározóan az ellenségképre épít, a múlt és jelen, új és régi közötti törésvonal, de a jelenben folytatott politikai harc szükségessége is örök aktualitásként érvényesül lírában és prózában egyaránt. Az eljövendő társadalmi célok megvalósítása érdekében ez a fajta kommunista áldozatetika végső soron nemcsak lehetségesként, hanem felvállalt szükségszerűségként tekint az ellenállók, más véleményen lévők, vagy akár a belső ellenzék megsemmisítésére. „A proletárforradalom jelentette társadalmi megváltás célja nemcsak önmagunk feláldozásának, de mások feláldozásának (egyébként kellően tudatosított bűne) alól is felmentést ad” – állapítja meg Lukács Györgyre hivatkozva Szolláth Dávid, a korabeli magatartásformák elit- és tömegjelenségeit, illetve mindezeknek a hatalmi és közösségi gesztusoknak irodalomtörténeti vetületeit elemző munkájában (Szolláth 2011, 42. p.). Nem véletlen tehát, hogy – bár országonként és időszakonként eltérő módon és eltérő intenzitással, de – a több évtizedes kelet-közép-európai kommunista diktatúrák alatt a pártállami retorikát mindenhol az ellenségkép és a militarista attitűd határozza meg, az egyéni szabadságot vagy az előírttól különböző megnyilvánulási formákat pedig mindvégig szélsőségesen kontrollálni és korlátozni akarják. Ezek a jelenségek az adott korszakban a romániai és a magyarországi irodalmat is meghatározzák, távolról sem csupán az alkotók valamiféle egységes esztétikai-poétikai szemléletmódjának közös megnyilvánulási formájaként, hanem elsősorban a második világháború után berendezkedő államrendszer határozott hatalmi elvárásai és kötelező/kizárólagos ideológiai álláspontja következtében.

A romániai és magyarországi sztálinista költészet és prózairodalom talán legnagyobb különbsége is voltaképpen annak a szerző és hatalom viszonyában tükröződő eltérő pozicionáltságnak tulajdonítható, hogy míg az erdélyi magyar irodalom – sajátos kisebbségi léthelyzetéből következően – a hatalom által mindig idegenként kezelt jelenség volt,[1] addig az anyaországi alkotók közvetlenebb módon vettek részt a kultúr- és művészetpolitika esztétikai, ideológiai irányultságának meghatározásában és a hatalomgyakorlásban. Az alárendeltség effajta kényszerűségéből, a többségi társadalomtól való különbözőség állandó tudatosításából következik a korabeli erdélyi irodalom azon jellemzője is, hogy a nemzetiségi identitás vállalásában a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének versei és prózaszövegei a transzszilvanizmus egy újabb, átértelmezett változatát, a népek közötti testvériséget és az ideológiai-politikai harcokban vállalt sorsközösséget hangsúlyozzák, többnyire egyoldalúan, hiszen a többségi, román nyelvű irodalmárok oldaláról ezek a gesztusok nemigen találtak viszonzásra (Vö. Gaál 1950; Balogh 1957; Nagy 1957). Persze, ennek az ideológiai-politikai alapállásnak a megerősítésére törekedett a korabeli magyarországi irodalom- és kritikatörténet-írás is, amennyiben szélsőségesen figyelt rá, hogy még a látszatát is elkerülje annak, hogy a határon túli közösségek identitásának megerősítésében valamiképpen megsértse a „baráti” szocialista országok érzékenységét.

Irodalom-éskultúrpolitika a 40-es évek közepétől az 50-es évek végéig

A negyvenes évek második felétől kezdve Erdélyben a román többségi és magyar kisebbségi szembenállás gondolatát, a szovjet típusú új hatalom berendezkedésének és megszilárdításának „forradalmi” lendületében egyre inkább felváltotta az „osztályharc”, és a radikális társadalmi átalakulás szükségességének hirdetése. Ugyanakkor kevesek figyeltek fel arra, hogy a fokozatosan kiépülő totalitárius állam gépezete szinte teljesen megsemmisítette a két világháború között – éppen a kisebbségi léthelyzet imperatívusza által – a magyar kultúra és identitástudat támogatására nem csekély erőfeszítéssel létrehozott egyéni és közösségi szerveződési formákat, civil kezdeményezéseket, és lényegében a történelmi egyházakat is. „A második világháborút követően – állapítja meg Stefano Bottoni – az erdélyi magyar világ betagolódott a román állami szerkezetbe, majd 1948 után a kommunista román államba, anélkül hogy kulturális önazonosságának feladására kényszerült volna. Ezért fordulhatott elő, hogy az anyanyelvhasználat biztosítása, a nemzeti szimbólumok engedélyezése és egyáltalán a magyarul épülő szocializmus utópiája sokak előtt elfedte, hogy öntudatlanul is segédkeznek egy rendkívül kemény diktatúra kiépítésében” (Bottoni 2008, 14–15. p.).

Az ötvenes évek elején az erdélyi magyar baloldali értelmiség kétséget kizáróan a szabadság és a szocialista ideológia diadalaként, őszinte gesztusaként élte meg a Magyar Autonóm Tartománynak a lenini és sztálini szovjet nemzetiségpolitika hatására történő 1952-es létrehozását. Hittek abban, hogy a nemzetiségi konfliktusok végleg megszűnhetnek, vagy legalábbis fel fognak oldódni egy idealisztikus – a kommunista propaganda által különösképpen hangsúlyozott – posztnacionalista-internacionalista szemléletben. Tanulságos eszmei előzménynek tekinthetjük ebből a szempontból a két világháború közötti erdélyi baloldali értelmiség egyik prominens képviselőjének, Balogh Edgárnak 1946-os Itt élned, halnod kell! című jegyzetét, amelyben az akkor még nagy többségében magyarok lakta Kolozsváron történteket teszi szóvá, ahol a világbéke évfordulója kapcsán tartott népgyűlés magyar megszólalóit kifütyülték. Amellett, hogy az események miatt a magyar proletariátus passzivitását is okolja, írásában Balogh ezt a szélsőségesen nacionalista gesztust a román polgári „reakció” nyílt erődemonstrációjának tartja, és annak a reményének ad hangot, hogy a munkásosztály által képviselt új nemzetköziség jegyében, az effajta megnyilvánulások egyszer s mindenkorra el fognak tűnni az erdélyi közéletből: „A kolozsvári román katedrális előtt május tizedikén nem a magyar szóra kitört füttyorkán lepett meg, hanem a felvonult munkásság aránylag kicsiny száma. […] Szavakat kiáltottam a mikrofonba, de magam sem hallottam a hangomat. Mindannyiunk nevében szólottam, akik jobb világot akarunk, s elutasító volt a visszhang. Saját gyöngeségünk keserített el a legjobban. Íme: a cselekvő román reakciónak magyar oldalon passzív rezisztencia volt a párja. A vakító nemzeti mámortól fűtött diákok és a nemzeti érzékenységből otthon maradt munkások kiegészítették egymást. A román diákok felbujtói és a magyar munkások eltanácsolói jól tudták, mit cselekszenek. Kétformájú, de egyazon célú praktikájuk hátba döfte a demokráciát” (Balogh 1957, 286–287. p.). Balogh Edgár korabeli szövege ugyanakkor nemcsak annak az igazságkereső értelmiségi magatartásnak a viszonyából tűnik érdekesnek, amely meggyőződéssel hirdeti, hogy a „népi demokráciában”, vagyis az új szocialista hatalmi politikában a nacionalista retorikának többé már nem lesz helye, hanem elsősorban amiatt, hogy ez a szöveg, a magyarországi forradalomra utaló, szándékolatlan allúzióival együtt – vagy éppen ennek ellenére –, megjelenhetett a szerző 1957-ben kiadott gyűjteményes kötetében is.

Az irodalom és az új államhatalmi berendezkedés közötti viszonyt elemző irodalomtörténeti/kultúrpolitikai szövegekben, közvetlenül a második világháborút követő időszakban látszólag még nem a párthűség vagy a harcos forradalmi attitűd a hangsúlyos, hanem a szocialista eszmék felsőbbrendűségének igazolása, a „nép”, a „szabadság”, az „emberiség” szolgálata egyfajta „valóságábrázolás” által. Jordáky Lajos kolozsvári magyar szociológus, kritikus, tanulmányíró egy 1946-ban megjelent könyvében az irodalom és a szocialista államszervezet kölcsönös kapcsolatáról, közös céljairól beszél, az író feladataként a társadalom átformálását, a szocialista eszmék és az osztálytudat erősítését, valamint a valóságábrázolást emeli ki: „Az irodalmi kifejezés új formáját az író, mint annak a társadalmi osztálynak a kifejezője keresi, amelyikhez tartozik. […] A szocializmus megteremti a nagy irodalmi alkotások megszületésének az előfeltételét: a szabadságot és biztosítja az irodalmi alkotások néptömegekhez való eljutását: az emberek jólétén keresztül. Az irodalom viszont a valóság felmérése és annak művészi megjelenítése által szolgálja és elősegíti a szocializmus megvalósítását. A szocialistáknak és íróknak éppen ezért kell egymásra találniuk. Kölcsönösen tudatára ébredve annak, hogy valójában ugyanazt akarják, a legszorosabban együtt kell működniük…” (Jordáky 1946, 8. p.). A párt- és eszmehűség Jordákynál még nem kizáró feltétele az író tevékenységének, csupán az igazság, a nép, a szabadság szolgálata. A szovjet mintát ismerve ezek a megállapítások már a korabeli olvasatukban is ironikusnak tűnhetnek: „A szocializmus, ellentétben minden más világnézettel, nem azt kívánja az írótól, hogy pártíró legyen, még csak azt sem követeli meg, hogy párttag legyen. Ha belép, abból nem csak a pártra származik előny, hanem ő reá is, mert szorosabb kapcsolatba kerül a tömegekkel. Az embereket és azoknak problémáit közelről figyelheti meg, művészi szemléletéhez megkapja a valóságot, az anyagot. Az író szolgálja az emberiséget, a jót, az igazságot, a szabadságot, mint ahogy a szocializmus is azt szolgálja” (Jordáky 1946, 9. p.). Ugyanakkor ellentmondásba keveredik önmagával, amikor az idézett könyv későbbi fejezetében újradefiniálja a „pártköltő” fogalmát: „Szocialista értelemben a pártköltő az osztály és a haladó emberiség költője, úgy, ahogy a munkásosztály tudatos és harcos pártja az osztály és a haladó emberiség pártja. A marxista párt nem csupán a marxisták és párttagok pártja, hanem mindazoké, akik szabadságukban korlátozottak. […] Ugyanakkor azonban pártköltő az, aki művészetével a szocializmust segíti elő, még ha nem is tagja szervezetileg a munkáspártnak” (Jordáky 1946, 76–77. p.). Hasonló írókép és irodalomeszmény jelenik meg Gaál Gábor korabeli esztétikai és költészettörténeti tárgyú szövegeiben (Vö. Gaál 1950), valamint abban az egyértelmű gesztusában, hogy a hadifogságból való hazatérte után alapított – és az 1989-es rendszerváltásig fennálló – irodalmi folyóirat, az Utunk főszerkesztőjeként megszólalási, publikálási lehetőséget biztosít a két világháború között debütáló jobboldali íróknak: Kós Károlynak, Tompa Lászlónak, Bánffy Miklósnak, Molter Károlynak. De még a szovjet, kommunista propagandairodalom mintáit talán a legradikálisabban megkövetelő Nagy István is elismeri Kacsó Sándor, Grandpierre Emil, Szabédi László vagy Fodor Sándor írásait,[2] a kommunista öntudat és az osztályharc legszélsőségesebb irodalmi sablonjait pedig egy 1948-as írásában a következőképpen utasítja el: „Hazai íróink igen gyakran melléfognak a párt és az osztályellenség ábrázolásánál. A párt embereit eszményi jó embereknek tüntetik föl, az osztályellenséget viszont a leggonoszabb, a legaljasabb gonoszságokkal ruházzák fel. Vagyis a két osztály legtudatosabb alakjait igen rikító színekkel különböztetik meg egymástól. Ez azért hiba, mert nincs nevelő hatása és nem is igaz, hogy csak fehér-fekete színek állnak szemben egymással. Nem vitás, hogy a kapitalisták kizsákmányolnak, leigáznak és romlásba viszik a társadalmat, és hogy a kommunisták viszont kivezetik az emberiséget a romlásból. Csakhogy ez nem történik olyan egyszerűen, ahogy azt elméletileg megfogalmazzuk. Ha ilyen egyszerűen történne, a politikailag elmaradottak is rögtön felismernék, kik a barátaik és kik az ellenségeik” (Nagy 1956, 106. p.). Persze, az erdélyi magyar irodalomnak ez a radikális változásokat követelő, diktatórikus korszaka távolról sem volt mentes a – többnyire ideológiai szellemben vívott – konfliktusoktól. Példaképpen talán elég itt az egyik legnagyobb 19. századi magyar klasszikus, Arany János legismertebb elbeszélő költeményének, a Toldinak kapcsán kirobbant vitára utalni, melyben Gaál Gábor a szocialista realizmus jegyében súlyosan elmarasztalja írótársát, Benedek Marcellt, időszerűtlen esztétizmussal és az osztálykategóriák figyelmen kívül hagyásával vádolva őt (Vö. Gaál 1950). Néhány év múlva azonban – elterjedt kelet-közép-európai sajátosságként a további belső leszámolások kapcsán – a vádló maga is vádlottá válik, aminek következtében Gaál Gábor „ideológiai felkészületlensége” miatt többször is kénytelen „önkritikát gyakorolni.”

Ameddig viszont a romániai magyar irodalom- és kultúrpolitikában, talán éppen a kisebbségi beszédmódnak (a lényegében román nyelvű) kommunista ideológia fő sodrától való lemaradása/kimaradása okán, a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején többé-kevésbé még egy – az adott körülményekhez képest – megengedőbbnek mondható, a baloldaliság sokféle hangját megszólalni hagyó változata érvényesült, addig a Rákosi-korszak Magyarországán már jóval radikálisabban folyik a sztálinista belső leszámolás: „Végső soron: az osztályharc élesedése hazánkban és a nemzetközi arénán, ezzel kapcsolatban a politikai és ideológiai éberség fokozása, az elméleti szilárdság iránti fokozott követelmények, az ellenség búvóhelyeinek felkutatása a kultúrfronton is – ez váltotta ki a vitát Lukács elvtárs bizonyos nézeteivel, amelyek objektíven nem nekünk, nem a munkásosztálynak, nem a Pártnak segítettek, hanem az ingadozóknak, a Párt politikájának elfogadásától húzódóknak, végső soron – az ellenségnek. […] Lukács elvtárs […] irodalmi jelszavai nem igazodtak a Párt politikai és gazdasági jelszavainak élesedéséhez és fokozásához […] Amikor a Párt egyre élesítette a harcot a tőkések ellen, amikor a fordulat éve már rég bekövetkezett, akkor – 1949 tavaszán – fordul jobbra és kezd harcolni – nem a szocialista realizmusért, hanem lényegében ellene, azok ellen az irodalmi áramlatok és képviselőik ellen, akik a szocialista realizmus irányában való fejlődést – jól-rosszul – képviselték” – foglalja össze röviden a magyarországi kulturális és irodalmi élet teljhatalmú vezetője, Révai József a korszak művészetpolitikai „célkitűzéseit” a Lukács György ellen írt elmarasztaló írásában (Révai 1950, 284., 287. p.).

A korabeli erdélyi irodalmi, irodalomkritikai, kultúraszervezési diskurzusnak a magyarországinál némileg nyitottabb jellege ugyanakkor talán annak is köszönhető, hogy Erdélyben a baloldali írók, értelmiségiek világnézete nagyon eltérő forrásokból táplálkozott, ami hatványozottan rányomta bélyegét a második világháború utáni baloldali eszmerendszer kibontakozására (Bottoni 2008). Bárdi Nándor négy baloldali generációról beszél, melyek többé-kevésbé meghatározó szerepet töltöttek be a kommunista hatalomátvétel utáni erdélyi magyarság politikai irányultságának alakulásában is (Bárdi 2004). Ezt a csoportosítást követve, a legidősebb baloldali generáció tagjai azok az értelmiségiek, akik a két világháború közötti politikában az Országos Magyar Párt baloldali szárnyát képviselték, közülük legismertebb Kós Károly, a második és harmadik generációhoz sorolhatjuk a Magyar Dolgozók Szövetségében, majd a Magyar Népi Szövetség politikai tevékenységeiben részt vevő Bányai Lászlót, Jordáky Lajost, Kurkó Gyárfást, Gaál Gábort, Szemlér Ferencet, Balogh Edgárt, Asztalos Istvánt, Méliusz Józsefet, Nagy Istvánt stb., a negyedik generációhoz pedig lényegében azok a szereplők tartoznak, akik már a kommunista hatalomátvétel megszilárdulása után, jórészt az ötvenes-hatvanas években vállaltak vezető szerepet az irodalmi, publicisztikai, kulturális élet szervezésében: Hajdu Győző, Domokos Géza, Gáll Ernő, Sütő András, Huszár Sándor stb.

Az a tény viszont, hogy az erdélyi magyarság – bizonyos szempontból nemzetiségi szubkultúrának tekinthető – közegében a különböző párton belüli politikai-ideológiai irányzatok közötti viták nem jelentek meg olyan szélsőséges módon, mint a korabeli Magyarországon, még távolról sem jelenti azt, hogy a szólásszabadság vagy legalábbis egyfajta „többszólamúság” érvényesülhetett volna ennek a korszaknak az irodalmi életében, hiszen a „jobboldali”-nak vagy „polgári”-nak titulált szerzők teljes elhallgattatásra voltak ítélve a kommunista hatalomátvétel után Romániában is. Elég talán itt csupán az ötvenes évek közepén a két világháború között alkotó, fiatalon elhunyt magyar lírikus, Dsida Jenő munkáinak újrakiadása kapcsán az Utunk folyóirat hasábjain lefolytatott vita hangnemére, illetve a hatalmon lévők által képviselt álláspontra és az e körül kialakult durva politikai támadásokra utalni (Panek 1993). A régi polgári írónak, a „parazita” értelmiséginek – amint azt Gaál Gábor már az 1940-es évek második felében több tanulmányában leírja – el kell tűnnie „a történelem süllyesztőjében” (Gaál 1950). Az effajta kultúrharcok következményeként egyre több író (például Kós Károly, Tompa László, Kemény János) időlegesen a kényszerű elhallgatást választja, néhányan pedig azért maradnak ki az irodalmi és közéleti diskurzusokból, mert koholt vádak alapján több évig tartó börtönbüntetésre ítélik őket, például Jordáky Lajost és Balogh Edgárt a Magyar Népi Szövetségben betöltött politikai szerepvállalása miatt.

Abban a társadalmi kontextusban, amelyben a kisebbségi lét és az identitáskeresés minden megnyilvánulása – nemcsak a közösségi vitákban és a publicisztikai vagy tudományos beszédmód különböző formáiban, hanem a mindennapi kommunikáció szintjén is – szigorú korlátozásoknak volt alávetve, az irodalom lehetett az egyetlen olyan közeg, ahol az egyik vagy másik kérdéskörhöz kapcsolódó alternatív állásfoglalás lehetősége adott volt. Az 56-os magyarországi forradalom leverését Romániában is megtorlóakció követte, melyben a kommunista hatalom a fiatal magyar értelmiségiek megfélemlítését tartotta szem előtt. A fiatal író-, költőnemzedék képviselői közül Páskándi Gézát, Bartis Ferencet, Páll Lajost és Dávid Gyulát koholt vádak alapján súlyos börtönbüntetésre ítélték, mások – például Szilágyi Domokos – valószínűleg csak a titkosszolgálattal való együttműködés árán „menekülhettek” meg a retorziótól (Vö. Selyem 2007).

3. Az enyhülés szűk évtizede Romániában (1965–1973)

A hatvanas évek közepétől kezdve körülbelül a hetvenes évek első feléig a romániai magyar kultúra és irodalom egy lélegzetvételnyi időre bizonyos szabadsághoz jutott, ami ideológiai-poétikai szempontból csupán azt jelentette, hogy az „emberarcú szocializmus” jegyében nem volt már feltétlenül kötelező a szocialista realizmus, a közösségi költészet, illetve a párt dicsőítésének és a kommunista társadalom építésének sablonjait követni. Ezzel együtt pedig a korábbiakban teljességgel visszautasított „egyénieskedés”, az individuális szféra, a szubjektív, egzisztenciális kérdések ábrázolása, a történelmi hagyomány vagy a magyar nemzeti identitás (vagyis inkább csak az erdélyi, székely közösséggel való azonosulás) témaköre is előtérbe kerülhetett a korszak irodalmi műveiben. Az erdélyi alkotók ugyanakkor ebben a fél évtizedben a magyarországinál nagyobb fokú szabadságot élvezhettek. „A hatvanas évek közepe felé Romániában hivatalosan is utat nyitottak a nyugati irodalomnak – emlékszik vissza erre az időszakra a huszadik század egyik legnagyobb irodalomkritikusa, Kántor Lajos –, s az »idegen eszmék« beáramlása, a modernség térhódítása a hetvenes évek elejéig kevesebb akadályba ütközött, mint a korabeli Magyarországon” (Kántor 2005, 9. p.).

Jól érzékelteti azonban ennek a viszonylagos szabadságnak a korlátait az erdélyi magyar irodalom kettős kötődése – azaz a romániai és a magyarországi irodalomhoz való tartozása – kapcsán lefolytatott vita, amelynek során a romániai pártvezetés utasította az irodalmi folyóiratok íróit, szerkesztőit, hogy nyilvánosan határolódjanak el ettől a Magyar Írószövetség által felvetett gondolattól mint „nacionalista elhajlástól” (Kántor 2005). Egy ilyen kontextusban az talán már magától értetődőnek tűnik, hogy a rendszerváltásig nem lehetett semmilyen hivatalos fórumon a „romániai magyar irodalom” megnevezés helyett az „erdélyi irodalom” szókapcsolatot használni. Kántor Lajost és szerzőtársát, Láng Gusztávot pedig azért vádolták revizionizmussal, mert az általuk írt irodalomtörténeti összefoglaló címében az 1945-ös dátum szerepel, holott Romániában 1944. augusztus 23-án kezdődött a „felszabadulás”. Ugyancsak beszédes a hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig magyar nyelven megjelenő, fiatal alkotók írásait megjelentető Forrás könyvsorozat egyik elsőkötetes költője, Lászlóffy Aladár által mesélt anekdota is arról, hogy mennyiben volt oldottabb a hatalom képviselőivel való viszony, és miért jelentett – minden óvatosság ellenére – óriási kockázatot az adott korszak írói, szerkesztői számára egy-egy kiszámíthatatlan egybeesés vagy váratlanul bekövetkező politikai esemény: „A Forrás-kötetek nyakig tele vannak Babitscsal, Illyés Gyulával, Kosztolányival, József Attiláról nem is beszélve. Az egész múlt Mohácsostól feltűnt ezekben a szövegekben. Sokszor egészen érzékenyek voltak egy-egy verssor kapcsán – kérem, ez nem lesz jó így –, és akkor alkudozni kellett. Máskor viszont, ha haladó hagyományként beleillett valami az elképzelésekbe – és haladó hagyományként mindenki beleillett –, akkor nem tiltakoztak. Ilyen értelemben a haladó hagyományt felvállalni nemcsak hogy szabad volt, hanem illett is. Hogy mi volt az, ami a cenzúrát ingerelte, az sokszor egészen személyre szabott volt, vagy a levegőben volt. Egy ideig például az Előre Vasárnap című mellékletét szerkesztettem. Egyszer csak jön hozzám egy Cseke Péter nevű fiatalember, hogy: te, írtam a recsenyédiekről egy riportot, hogy ezek miket csináltak a századfordulón; szörnyű, de ezek kivándoroltak Amerikába. Ez ideológiailag ugyan nem helyes, de én meg is bírálom őket. A címe az volt, hogy Átkorcsolyáztunk Amerikába. Én lelkesen le is adtam az anyagot. Honnan tudtam volna, hogy a következő héten Ceaușescu elmegy Amerikába? Ebből óriási baj lehetett volna, ha idejében nem vesszük észre” (Lászlóffy 2001, 45. p.).

4. Ideológiai-politikai terror a 70-es évek közepétől a 80-as évek végéig

 A hetvenes évek második felétől kezdődően, Nicolae Ceauşescu 1971-es Kínában és Észak-Koreában tett látogatása után, néhány év alatt ez a viszonylagos szabadság fokozatosan semmivé lesz. A romániai politikában előtérbe kerül a nacionalizmus, a román titkosszolgálat, a Securitate egyre drasztikusabb eszközöket használ a társadalom megfélemlítésére. A kommunista hatalom a nyolcvanas évekre már a nemzetiségek teljes asszimilációjára, felszámolására rendezkedik be, az állami szervek által koordinált erőszakos betelepítési politika eredményeként pedig sok erdélyi városban a magyarság elenyésző kisebbségbe kerül. A korábbi évtizedekben több-kevesebb önállósággal rendelkező kulturális és oktatási intézményeket igyekeznek megszüntetni vagy beolvasztani. Ezzel egy időben az irodalmi élet minden fórumát szigorú, központosított politikai ellenőrzésnek vetik alá. A közélet, politikum és művészet összekapcsolódásának kényszerűségére a 80-as években Magyarországra áttelepült író, kritikus Ágoston Vilmos így emlékszik vissza: „A párizsi Magyar Műhelyt nem azért tiltották Romániában, mert avantgárd volt, hanem azért nem engedték be, mert magyar. […] Ahhoz, hogy a mi saját véleményünket kimondjuk arról a sajátos helyzetről, amelyben éltünk, nekünk meg kellett kerülnünk a direkt konfrontáció lehetőségét, hogy egyáltalán megjelenjen, mert ha azt írtam volna, hogy ni, itt a magyarokat elnyomják, ez egy mondat, egy általános kijelentés, de az biztos, hogy nem jelent volna meg” (Ágoston 1994, 12–17. p.).

S bár egy adott nézőpontból Lászlóffy Aladár, Kántor Lajos vagy Ágoston Vilmos visszaemlékezései csupán fikcióként, a negyven év kommunizmus „nagy elbeszélésének” részeként értékelhetőek, az mégiscsak ténykérdés – jóllehet nem tartozik a szűken vett irodalomtudomány tárgykörébe –, hogy Románia a nyolcvanas években Kelet-Közép-Európa legszörnyűbb totalitarista diktatúrájának színhelye volt. A mérhetetlen módon elhatalmasodó személyi kultusz, az ideológiai terror és a burkolt vagy nyilvános asszimilációs törekvések ezekben az évtizedekben többszörös teherként nehezedtek a kisebbségben élő erdélyi magyarságra. „Már megszokta ez a társadalom – mutat rá a 60-as évek végén debütáló költőnő, Balla Zsófia találóan a nyolcvanas évek Ceauşescu-korszakának egyik jellegzetes aspektusára –, hogy állandóan pártfeladatokat adtak a lakosoknak, az íróknak, hogy hogyan legyenek erkölcsösek és hogyan írjanak” (Balla 1994, 22. p.). Ez a történelmi-társadalmi-politikai kontextus pedig annyiban talán mégis befolyásol(hat)ta az erdélyi magyar irodalmi kánon vagy a lírai és prózai művek kritikusi vagy befogadói recepciójának irányultságát, amennyiben köztudott dolog volt a közélet szereplőinek mindegyike számára, hogy a hatalom különféle megnyilvánulási formáival – akár a véleménynyilvánítás szintjén – szembehelyezkedő attitűd egyet jelenthetett az „ellenálló” kirekesztésével, elhallgattatásával vagy akár a fizikai értelemben vett megsemmisítésével is.

A nyolcvanas évek romániai helyzetének ismeretében tehát nyilvánvalóan átértékelhetővé válik minden olyan álláspont, amelyben az irodalom mint feltétlen politikai szerepvállalás, vagy mint az egyetlen lehetséges (ellen)diskurzus érvényesülhetett. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen kényszerpályán többnyire az adott műalkotás esztétikai-poétikai funkciója, az alkotói szabadság és kreativitás is szükségszerűen háttérbe szorult. A rendszerváltás előtti irodalmi alkotások ugyanis általában „egy olyan erkölcsi értékrendet sugallnak, amelyben nem annyira a kezdeményező lendületesség, mint inkább a kötelességszerű helytállás eszménye körvonalazódik” – állapítja meg a huszadik század egyik legismertebb erdélyi kritikusa, Cs. Gyímesi Éva (Cs. Gyímesi 1999, 10. p.). Ettől a sajátosságtól pedig – tehetnénk hozzá – az erdélyi irodalomban talán legnagyobb mértékben azok a „művészi” törekvések váltak meg, amelyek a fennálló hatalom céljainak szolgálatára születtek (némely esetben ugyanazon szerzők tollából, akik az előbbi hagyományt is képviselték).

Ez a poétikai magatartás azonban a hetvenes-nyolcvanas években nem csupán alkotói kényszerként, hanem egyfajta befogadói elvárásként is érvényesült. Az író társadalmi szerep(lés)ének, az „igaz ügyért” való nemes kiállásnak a kérdése egyben lét-kérdéssé vált az olvasóközönség számára, ami nem kis mértékben hozzájárult az irodalom és tágabb értelemben véve minden alkotóművészet felértékel(őd)éséhez és egyben átértékel(őd)éséhez is. Egy adott vers- vagy prózaszöveg társadalmi megbecsültsége ebben az elváráshorizontban sok esetben fontosabbá vált, mint az esztétikai minősége. A magyarországi kritika pedig – már amennyiben egyáltalán foglalkozni kívánt a „határon túli” irodalom kérdéskörével – többnyire csak megerősíteni tudta ezt a hagyománnyá vált kényszerűséget, ami a hetvenes-nyolcvanas évek kultusz- és kánonképző mechanizmusaira tekintve fokozott mértékben hozzájárult az alkotói szerep fetisizálását és a kinyilatkoztatásszerű, patetikus beszédmódot poétikai elvárásként rögzítő értékszelekció megerősödéséhez. Azok a törekvések ugyanis, amelyeket az irodalmi alkotások megítélésében legtöbbször éppen az intézményesült recepció képvisel, nem csupán esztétikai, hanem ideológiai szempontok alapján strukturálódnak, ez a tény pedig sajátosan befolyásol(hat)ja egy adott szerző, szöveg vagy irányzat elfogadását vagy elutasítását.

„A tragikus irónia, ha – természetéhez híven – válságainkból nem mutat is kiutat, de rádöbbent teljes mélységükre. Ha oldani nem is, de uralni tudja a diszharmóniát. Keserű pirulái segítenek abban, hogy a meghasonlott értelem és lélek néha önmagára eszméljen, hogy a tehetetlenség ne váljon természetünkké, meg ne szokjuk. A bensővé vált tehetetlenség bűn lenne; az irónia révén marad meg annak, ami: elviselt kényszerűségnek” (Cs. Gyímesi 1993, 90–91. p.). Nemcsak az elemzett irodalmi alkotásokra érvényes látleletként, hanem egy korabeli (lét)állapot önreflexív, értelmiségi vallomásaként is értékelhető ez a néhány mondat. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas években debütáló alkotónemzedéknek az egyén és a hatalom viszonyában azonos kihívásoknak kellett megfelelnie, mint az ekkorra már kanonizált, a szépirodalmi hagyományhoz tartozóként számon tartott idősebb pályatársaiknak. Ugyanakkor a diktatúra egyre nyíltabbá váló magyarságellenes törekvéseivel összhangban, a hivatalban lévő helyi politikai vezetők még azoknak a korlátozott közéleti fórumoknak, alternatív lehetőségeknek a fokozatos megszüntetését is igyekeztek kieszközölni, amelyeknek a megteremtését a korábbi évtizedek kisebbségi értelmiségének nem kis kompromisszumok árán sikerült elérnie.

Ameddig tehát az erdélyi magyarság (lét)problémáinak ábrázolása a hatvanas és hetvenes évek kontextusában egy heroizált-mitikus vagy tragikus-ironikus diskurzusban még lehetséges volt, a későbbi, a nyolcvanas évek beszédmódjában a közösség identitására, hagyományaira való utalás vagy a vallásos megnyilvánulás bármilyen formája már eleve tiltólistára helyez(het)te a szerzőt és szövegét egyaránt. „Azt nézték – jegyzi meg Ágoston Vilmos –, hogy egy oldalon eleinte nem szerepelhetett kétszer az a szó, hogy magyar, aztán már azt, hogy lehetőleg egyszer se szerepeljen” (Ágoston 1994, 17. p.). Mindennek ellenére azonban a recepció által „harmadik Forrás-nemzedék”-nek titulált alkotógeneráció egy olyan stilisztikai-poétikai irányultságban kívánta megteremteni a saját érdek- és értékpozícióit, amely bizonyos nézőpontból sokkal közelebb került a kortárs európai irodalom korabeli tendenciáihoz, mint az erdélyi diskurzus hagyományához. Ennek a beszédmódnak a jellemzője leginkább talán a nyelvi játék és az ironikus önreflexió: „Sok mindent el lehetne erről a másfajta szellemi irányultságról mondani. Egyrészt kiábrándultabb, de kiábrándultságában játékosabb, könnyedebb is” – állapítja meg Balla Zsófia kortársainak írásművészetére utalva (Balla 1994, 18–21. p.).

Az egyén hatalommal szembeni kiszolgáltatottságát az emberiség egyetemes problémájaként megjelenítő irodalmi attitűd helyett, ebben a megújult poétikai irányultságban, a tiltakozás eszközeként egyre inkább a konkrét eseményekre és személyekre utaló allúzió vagy az ironikus-allegorikus ábrázolásmód válik jellemzővé. Az elnyomatás különböző mechanizmusainak, a hatalmi atrocitások kelléktárának poétikai reprezentációvá avatása, valamint az egyre konkrétabbá váló utalások pedig ilyenképpen a befogadás aktusát meghatározó kontextuális hátteret olyan módon képesek korlátozni, hogy a felmerült (lét)problémákra kellőképpen odafigyelő, tájékozott olvasó számára a lírai identitás vagy prózai szereplő egyértelmű állásfoglalásaként dekódolható szöveg egy tágabb interpretációs horizontban nyilvánvalóan megfosztja értelmezőjét a jelentésképződés effajta retorikai potencialitásától. „Tündérország határait csak a tündérek ismerik” – állapítja meg a korabeli fiatal értelmiség egyik közismert kolozsvári képviselője, Bréda Ferenc, nem kevés iróniával (Bréda 1994, 44. p.). Stilisztikai-poétikai szempontból ez a művészi irányultság nem csupán azért tekinthető fontosnak, mivel az egyre kifinomultabb érzékenységről tanúságot tevő cenzúra a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének ideológiai-politikai kontextusában mind kevesebb és kevesebb megszólaló számára tette lehetővé a publikálást vagy a nyilvános kulturális fórumokon való aktív részvételt, hanem mert ez a nézőpontváltás az erdélyi magyar irodalomban egy olyan – leginkább talán a posztmodern felé közelítő – diskurzusformának a megjelenésére utal, amely egyre kevésbé igényli a társadalmi szerepvállalást, egyre jobban eltávolodik annak a profetikus (alkotói) magatartásnak a konvencionális formáitól, amely egy adott közösség minden tagjához egyaránt szólni kíván(t).

5.Kultúra, közösség és irodalom a kommunista rendszer 1989-es bukása után

Az erdélyi magyarság számára az 1989-es rendszerváltás a nacionalista diktatúra, a végtelenségig fokozódó ideológiai-politikai terror és a tudatos etnikai homogenizálási politika megszűntének, a kisebbségi lét, a külső és belső konfliktusok megoldódásának az ígéretét jelentette. Az 1990-es esztendő első néhány hónapjának felhőtlen lelkesedését követően azonban az erdélyi magyar közösségnek a korábbi hatalmi struktúrák újrarendeződésével, a nemzeti, nemzetiségi konfliktusok, a burkolt asszimiláció és a gazdasági kiszolgáltatottság tapasztalatával kellett újra szembesülnie. A Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front – mely hatalmi fölényének köszönhetően, párttá alakulva, könnyűszerrel megnyerte az első választásokat – a kezdetektől értelmiségellenes[3] és nemzetiségellenes politikát folytatott.[4] Egy nagyon rövid ideig tartó szünet után a román titkosszolgálatok újra elkezdték működésüket, jórészt a diktatúra repressziós gépezete, a korábbi Securitate személyzeti bázisára alapozva, és a kommunista nomenklatúra másodvonalas képviselőiből lett politikai szerveződéseket támogatták. Románia tehát egészen az 1990-es évek közepéig egy fél-autoriter államként működött, ahol a kommunista rendszer korábbi haszonélvezői megerősítették politikai és gazdasági pozícióikat. „1989 decembere – állapítja meg Stefano Bottoni – sikeresen félreállította a régi rendszert és elitjét: Ceaușescu hatalmának közvetlen kiszolgálóit. Az új hatalmi elit azonban a régi uralkodó réteg második vonalából lépett elő. Amennyiben nem került volna sor a Román Kommunista Párt felszámolására, egy párton belüli radikális elitváltásról lehetett volna csupán beszélni” (Bottoni 2014, 265–266. p.).

Az erdélyi magyarság történelmi jelenlétének folyamatos tagadása, a kulturális és közösségi terek kisajátítása, illetve a közelmúlt eseményeinek tendenciózus átértelmezése a rendszerváltás utáni negyedszázadban egyaránt meghatározta a bal- és jobboldali politikai pártok választási üzeneteit. A közbeszéd tematizálása folytán már a rendszerváltást követő első hónapoktól kezdődően előtérbe került egyfajta radikális nacionalista retorika, mely a legfőbb veszélyforrást a nemzetiségek jelenlétében, jelesül az erdélyi magyar közösség önszerveződési törekvéseiben látta, és minden eszközt felhasznált ezeknek a törekvéseknek az ellehetetlenítésére (Illyés–Kántor 2012, 79–98. p.). A céltudatosan alkalmazott hatalmi manipuláció részeként ugyanakkor kialakult egy régi-új nemzetszemlélet és „hőskultusz” is, mely a katonaság, illetve az állambiztonsági és a rendvédelmi szervek presztízsét fokról fokra igyekezett megerősíteni, elsősorban a külső és belső „fenyegetésekre” való hivatkozással és a „történelmi” ellenségképek fenntartásával. Bizonyos szempontból ez az ideológia ugyanúgy a militarista retorikára épült, mint a Ceaușescu-diktatúra évtizedeiben, és nyíltan vagy burkoltabban felvállalta a folytonosságot a korábbi negyven év nemzetiségi politikájával és elnyomó stratégiáival. Ebben a viszonyban a tudatos megfélemlítés és a hátrányos megkülönböztetés a román nyelvű politikai, kulturális fórumokon vagy az írott és elektronikus médiában kisebb-nagyobb intenzitással ugyanúgy helyt kapott, mint az igazságszolgáltatás bizonyos döntéseiben, illetve a különböző hatósági ellenőrzések során. Aktív részét képezi ennek a hatalmi politikának a kettős beszéd is, mely az Európai Unió és az Atlanti Szövetség irányában a kisebbségi kérdések „példaértékű” megoldására hivatkozott, miközben a napi gyakorlat részét képezte a törvények szelektív – vagy tendenciózusan részrehajló – alkalmazása és a választási sikerek érdekében folytatott kisebbségellenes uszítás.[5]

Mindennek ellenére azonban, a korábbi évekhez képest, az erdélyi magyar társadalom politikai és kulturális életében 1989 után radikális irányváltás következett be, főként az újonnan létrejövő közösségi terek nyitottságát, az irodalmi és publicisztikai nyilvánosság biztosította lehetőségeket, a különböző önszerveződési formák változatosságát tekintve. Hiszen a cenzúra eltörlésével a szólás- és véleménynyilvánítási szabadság – az adott körülmények között – biztosított volt, ugyanúgy, ahogy létezett egy viszonylagos mozgásszabadság, legalábbis Magyarország és a volt kommunista országok felé, mert az Európai Unióba való utazás csak Románia 2007-es csatlakozása után vált zökkenőmentessé. Az új lehetőségek közepette szinte minden társadalmi szinten feltevődött a szülőföldön maradás vagy a kivándorlás kérdése, annál is inkább, mivel az 1990-es évek első felében az erdélyi magyar közösség és Magyarország viszonyában egy újfajta párbeszéd kibontakozásának is tanúi lehettünk, mely egészen a kétezres évek elejéig óvatos, de gyümölcsöző és – különösen a humán értelmiségiek közötti kapcsolatokat tekintve – többé-kevésbé egyenrangú, partneri dialógusként működött. „Hihetetlen szabadság az, hogy nem vagyok bezárva egy országba, és nem működik a cenzúra többé. Az, hogy itt lehetek Magyarországon, hogy elég sokat publikálok, és most már nem írják oda a nevem mellé, hogy Kolozsvár – tehát nem mint egy egzotikus állatkerti lényt mutogatnak –, hanem egyszerűen a költészeten vagy az irodalmon belül kell az embernek léteznie” – jegyzi meg egy 1993-as interjúban Balla Zsófia, kissé ironikusan utalva arra, hogy a határon túli magyar értelmiségi perspektívájából az anyaország részéről leginkább talán az individuális értékek alapján történő besorolás, a mindenféle pozitív vagy negatív megkülönböztetéstől mentes hozzáállás lenne a legideálisabb (Balla 1994, 155. p.).

Kétségtelen tény, hogy az értelmiségiek sokkal könnyebben be tudtak illeszkedni a magyarországi társadalomba és sokkal kevésbé voltak kitéve a diszkrimináció különféle tapasztalatainak. „Az áttelepült diplomások – állapítja meg Zakariás Ildikó – társadalmi státuszuk, munkaerőpiaci helyzetük, és kapcsolati hálójuk tekintetében is különböznek az időszaki migráns vendégmunkásoktól: másfajta kibocsátó környezetből indulnak, és másfajta befogadó környezetbe érkeznek. Amennyiben sikerült képzettségüknek megfelelően elhelyezkedni – márpedig ez a diplomások esetében valószínűbb, mint más csoportokban –, sem az alacsony státuszú munka, sem munkaerőpiaci és lakóhelyi elszigeteltség nehézségeivel nem kellett megküzdeniük; az 1990-es évek elejének kevésbé szigorú bevándorlási szabályozása következtében pedig a magyar állampolgárság megszerzése is kisebb akadályt, kiszolgáltatottságot jelentett a munkaerőpiacon” (Zakariás 2008, 137. p.).

Az anyaországiak viszonya az áttelepülni szándékozó „erdélyiek” irányában azonban korántsem minden esetben volt ilyen egyértelmű. A bürokrácia útvesztőiben a más kontinensről jött bevándorlókkal egy státuszban kezelt „vendégmunkás”, a tartózkodási, letelepedési kérelmek után várakozó, vagy az illegalitás kiszolgáltatottsága folytán a határt hónapról hónapra átlépni kényszerülő „határon túli” joggal érezte úgy, hogy az anyaországiak szemében ő a másodrendű, nem szívesen látott, kellemetlen „rokon”, akinek – ha lehet – el kell titkolnia identitását ahhoz, hogy elkerülje a nyelvismeretet firtató tudatlan rácsodálkozást, a tapintatlan kérdéseket. Majd húsz évnek kellett eltelnie a politikailag is szított félelmek leküzdéséhez, és ennek a méltánytalan helyzetnek a rendezéséhez.             Ebben a kontextusban persze az is nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar közösség sok esetben helytelenül mérte fel az anyaországi ígéretek súlyát, illetve a különböző szándékokat és lehetőségeket, amelyek az adott gazdasági-politikai környezetben rendelkezésre álltak. Különösen a kétezres évek erdélyi identitás- és nemzettudatára volt jellemző egy olyanfajta kettősség, mely egyrészt szinte kizárólag Magyarország irányából várt ösztönzést, támogatást, kulturális, politikai, gazdasági küzdelmeinek, saját egyéni és közösségi törekvéseinek megvalósításához, másrészről viszont ezeknek a – néha talán túlzott – reményeknek a beteljesületlensége miatt dacos ellenállással fordult szembe a budapesti közélet és a mindenkori állami vezetés teátrális gesztusai, túlzottan óvatoskodó – vagy a kétezres évek közepe táján akár nyíltan ellenséges – attitűdjével, és mindazokkal a megnyilvánulásokkal, amelyek a „határon túliak” kérdését a mindennapi politikai csatározások színterére vitték. Az erdélyi magyarság és különösképpen az értelmiségiek tehát mindig számot tartottak valamiféle függetlenségre is, főként a magyarországi pártpolitika befolyásolási szándékait illetően. Az egyenlő, partneri kapcsolat jegyében többnyire elutasították azokat a manipulatív törekvéseket, amelyek valamilyen módon tematizálni szerették volna a közbeszédet, uralni vagy kisajátítani akarták a múlt és jelen közös értékeit, a történelmi hagyományt vagy a nemzeti összetartozás érzését. A délibábos nacionalista retorika vagy a kolonialista attitűd egy ilyen nézőpontból hasonló visszatetszést keltett, mint az a politikai-ideológiai irányultság, amely a határon túliban a magyarul beszélni tudó, „román” vendégmunkást, a bevándorlót látta.

Az elmúlt két és fél évtizedben ugyanakkor Erdélyben is létrejöttek azok a társadalmi, kulturális és irodalmi fórumok, oktatói hálózatok vagy civil szerveződések, amelyek a román államtól való részleges vagy teljes függetlenségben, mintegy saját társadalmi-politikai valóságot teremtve, hatékonyan elősegítették a párhuzamos nemzetépítés folyamatát, egy „transznacionális nemzettudat” kialakulását (Bárdi 2013). Könyvkiadók, új irodalmi folyóiratok, egyetemi intézmények működnek, amelyek lehetővé teszik az anyanyelvi kommunikációt, az erdélyi magyarság sajátos problémáinak megjelenítését. A 21. századi technológiai újítások folytán elérhető közelségbe kerültek a Magyarországon működő hírforrások, kulturális és irodalmi kezdeményezések, az internet és az online média fejlődésével pedig az információk azonos módon és azonos időben hozzáférhetőek a Kárpát-medence, sőt a világ bármelyik részén élő külhoni közössége számára. Azok a törekvések tehát, amelyek az első világháború utáni időszaktól kezdődően fontosak lettek volna az erdélyi magyarok kulturális, politikai, gazdasági életében, a rendszerváltást követően – és különösképpen Románia európai uniós csatlakozása után – egyre inkább megvalósulni látszanak. A kivándorlás és népességfogyás, a fenyegetettség és a jogfosztottság állapota, valamint az identitás megőrzéséért folytatott örökös küzdelmek viszont utat nyitnak a kétkedésnek is.

Ami a kulturális és irodalmi életet illeti, az utóbbi két és fél évtizedben a külső és belső határok lebomlásával számos új lehetőség nyílt az értelmiségiek számára. Az Erdélyben élő írók, költők szabadon publikálnak magyarországi lapokban, kiadóknál, mint ahogy az anyaországi szerzők, kritikusok számára is természetes, hogy erdélyi folyóiratok, könyvkiadók jelentetik meg írásaikat. A recepció pedig egyre kevésbé tartja fontosnak a „határon túliság” aspektusainak mindenáron való hangsúlyozását, ami többnyire pozitív fogadtatásra talál írók és olvasók részéről egyaránt. A két nemzetrész közötti intenzív kapcsolatoknak, a partneri viszonynak köszönhetően tehát, a kétezres évek második évtizedében, úgy tűnik, egyre kevesebb jelentősége van annak, hogy valaki a határ egyik vagy másik oldalán él.

Irodalom

Ágoston Vilmos 1994. „Ez a nemzedék nem akarta becsapni magát.” In Martos Gábor (szerk.): Marsallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nemzedéke. , Kolozsvár, Erdélyi Híradó, 8–17. p.

Andreescu, Gabriel 2000. Románia és a Római Egyezmény: egyéni jogok, diszkrimináció és különleges intézkedések. Fundamentum, 4. évf. 4. sz. 13–20 p.

Balla Zsófia 1994. „Egy kicsit mindenből kimaradt ez a társaság.” In Martos Gábor (szerk.): Marsallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nemzedéke. Kolozsvár, Erdélyi Híradó, 18–28. p.

Balogh Edgár 1957. Egyenes beszéd. Cikkek, naplók, levelek. Bukarest, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó.

Bárdi Nándor 2004. Tény és való. A budapesti kormányzatok magyarságpolitikája és a határon túli magyarok társadalomtörténete. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Bárdi Nándor 2013. Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről. Csíkeszereda, Pro-Print Kiadó.

Bottoni, Stefano 2008. Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). Csíkszereda, Pro-Print Kiadó.

Bottoni, Stefano 2014. A stabilitás nyomában: az 1989 utáni politikai váltógazdaság. In Uő: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 248–253. p.

Bréda Ferenc 1994. „Ez még mindig ugyanaz a társaság.” In Martos Gábor (szerk.): Marsallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nemzedéke. Kolozsvár, Erdélyi Híradó, 42–48. p.

Eagleton, Terry 2000. Konklúzió: politizáló kritika. In Uő: A fenomenológiától a pszichoanalízisig. Budapest, Helikon Kiadó, 168–187. p.

Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván 1994. „A dac nem elég az irodalomhoz.” Beszélgetés Balla Zsófiával. In Uő: De azért itthon is maradni… Budapest, Tárogató Publisher, 149–156. p.

Gaál Gábor 1950. Valóság és irodalom. Cikkek, jegyzetek, dokumentumok. Bukarest, Állami Kiadó.

Gáll Ernő 1995. Számvetés. Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében. Kolozsvár, Komp–Press Korunk Baráti Társaság.

Greenblatt, Stephen 1998. A kultúra poétikája. Helikon, 44. évf. 1–2. sz. 44–58. p.

Cs. Gyímesi Éva 1993. Gyöngy és homok. In Uő: Honvágy a hazában. Esszék, interjúk, publicisztikai írások. Budapest, Pesti Szalon Kiadó, 19–110. p.

Cs. Gyímesi Éva 1999. Kritikai mozaik. Kolozsvár, Polis Kiadó.

Hevesi Zoltán István–Orosz Judit–Szilágyi Júlia–Cs. Gyímesi Éva 2001. „A nemzedék több feldühödés eredményeképpen talált önmagára” – Lászlóffy Aladárral beszélget Hevesi Zoltán István, Orosz Judit, Szilágyi Júlia, Cs. Gyímesi Éva. In Balázs Imre József (szerk.): Vissza a forrásokhoz – Nemzedékvallató. Kolozsvár, Polis Kiadó, 36–49. p.

Illyés Gergely–Kántor Zoltán 2012. Románia 1989 után. Külügyi Szemle, 11. évf. 4. sz. 79–98. p.

Jordáky Lajos 1946. Szocializmus és irodalom. Kolozsvár, A Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Társadalomtudományi és Társadalompolitikai Intézetének Kiadása.

Kántor Lajos 2005. A Nagyelefánt nyomában. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Kiadó.

Molnár Gusztáv 1998. Az erdélyi kérdés. Beszélő, 9. évf. 3. sz. 24–34. p.

Nagy István 1957. A harc hevében. Irodalmi vallomások és észrevételek. Marosvásárhely, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó.

Novák Csaba Zoltán–László Márton 2012. A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. Csíkszereda, Pro-Print Kiadó.

Panek Zoltán 1996. Dsidaiáda. Látó, 7. évf. 8–9. sz. 56–61. p.

Révai József 1950. Irodalmi tanulmányok. Budapest, Szikra Kiadó.

Selyem Zsuzsa 2003. Az „erdélyi magyar irodalom”-beszédmódok egyik utópiája. Disztransz. In Uő: Valami helyet. Kolozsvár, Komp-Press Korunk Baráti Társaság, 63–96 p.

Selyem Zsuzsa 2007. A zsarnokság, a megváltás és az irodalom viszonyáról. In Uő: Fehérek közt. Budapest, Vigilia Kiadó, 351–359. p.

Szabolcsi Miklós 1963. Bevezetés: A magyar szocialista irodalom történetéből. In Szabolcsi Miklós–Illés László (szerk.): Forradalmi magyar irodalom. Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből. Budapest, Akadémiai Kiadó, 20–28. p.

Szávai Géza 2004. Torzmagyar. Budapest, Pont Kiadó.

Szolláth Dávid 2011. A kommunista aszketizmus esztétikája. A 20. századi irodalom néhány munkásmozgalom-történeti vonatkozása. Budapest, Balassi Kiadó.

Zakariás Ildikó 2008. Identifikációs narratívák Magyarországra áttelepült erdélyi diplomások élettörténeteiben. Regio, 19. évf. 3. sz. 135–167. p.

Gőzbetyárok – A magyar steampunk szubkultúra nyomában

A szubkultúrákról

Mindannyiunkat szubkultúrák sokagása vesz körül, még ha ezt sokszor nem tudatosítjuk is. Kétségtelen persze, hogy akadnak köztük jóval elterjedtebb fajták, és nagyon ritkák is – mely arányok államonként és régiónként nagyban változhatnak –, s bizony még a szakirodalmat szemlélve sem teljesen egyértelmű, hogy pontosan hol is szükséges meghúznunk a szubkultúra mint fogalom és jelenség határait.

Ahogy azt remek szintézistanulmányának nyitányában Kacsuk Zoltán is megjegyzi:

magát a fogalmat számos értelemben használták, illetve használják (részkultúra, alárendelt kultúra, speciális csoportok kultúrája stb.), illetve ezzel összefüggésben igen különböző csoportokat tekintettek és tekintenek a különböző elméletalkotók szubkultúrának (minden elképzelhető alcsoport, fogyasztási csoportok, etnikai kisebbségek, szexuális kisebbségek, foglalkozási csoportok, különleges helyzetben levők csoportjainak kultúráit stb.). Másrészt nagyon sok alternatív fogalom van használatban azoknak a társadalmi jelenségeknek és csoportoknak a megnevezésére, amelyekre a szubkultúra kifejezést is alkalmazták már, illetve jelenleg is alkalmazzák (pl. hobbi, csoportkultúra, ifjúsági kultúra, rajongói kultúra, miliő, életstíluscsoport, színtér, neo-törzs stb.).

(Kacsuk 2005, 91. p.)

Ilyen széles körű szubkultúra-horizontból szemlélődnek a Jakab Albert Zsolt és Keszeg Vilmos szerkesztette Csoportok és kultúrák – Tanulmányok szubkultúrákról (Jakab–Keszeg 2007) című kötet dolgozatai is, de fontos megjegyeznünk, hogy a hazai szubkultúra-kutatás jelentős része a deviancia felől közelíti meg a kérdéskört (vö. Rácz 1998; Piczil 2002).

Az alábbiakban mi ahhoz a szubkultúra-szemlélethez igazodunk, amit a Szapu Magda által szerkesztett Ifjúsági „szubkultúrák” Magyarországon és Erdélyben (Szapu 2004) című kötet esettanulmányainak szerzői is követnek, a szubkultúrákat mindenekelőtt aktuális művészeti/kulturális vonatkozások mentén határozva meg (Szapu 2004, 15–17. p.). Jelen szöveg berkein belül így kívánunk rendet vágni a szubkultúra fogalmára vonatkozó, Kacsuk Zoltán által is jelzett, túlontúl kiterjedt értelmezési és vonatkozási keretben.

A szubkultúra (esetünkben) tehát olyan egyének csoportját jelöli, akik elkötelezett rajongói valamely (pop)kulturális jelenségnek, s ezen irányultságukat jól azonosítható jelek segítségével a társadalom többi tagjával is tudatni kívánják. A rajongás tárgya az esetek többségében valamely zenei irányzat, de lehet egy tágabban értett (képző)művészeti ág is, vagy több, különböző művészeti és mediális forma egybefonódása. A szub- előtag eredendően azt volt hivatott kifejezni, hogy az adott irányzat nem a kultúra klasszikusnak mondható fősodrába tartozik – másként: nem mainstream jelenség –, hanem annak egy sajátos alirányzata, amelynek kedvelői nem a társadalom többségét teszik ki. Ezt a vonatkozást azonban mára árnyalni kell.

Az elköteleződést jelölő szimbólumok egyszerre idéznek elő két, egymással ellentétesnek is tételezhető hatást, hisz amíg általuk azonnal bensőbb, közösségi viszony létesül az egymást akár nem ismerő, ám ugyanazon szubkultúrához tartozó egyének között, addig a csoporton kívül állóktól rögtön és hatványozottan el is különítik viselőjüket. Az emlegetett jelek többnyire a ruházat és a kiegészítők által jutnak kifejezésre, de megmutatkozhatnak a testen is, például tetoválások formájában, s néhány szubkultúra esetében a hajviselet is igencsak árulkodó lehet.

Utóbbira jó példa a punk szubkultúra, melyet a tüskés, tarajszerű, színes frizura jellemez, a fémveretes, fekete színű bőr, esetleg farmer viselettel és vasorrú, színes vagy fekete bakanccsal kiegészülve (Lovas 1994). De ilyen a rasztafari mozgalom is, amely egyfelől vallás (Barrett 1997), tájainkon azonban, kissé lágyabb színezetet öltve inkább csak a reggae zene kedvelőinek csoportja. Utóbbiakat a raszta hajviseleten és az etióp zászlót idéző, zöld-sárga-piros trikolór színeinek ruházaton való hangsúlyozásán túl a marihuána iránti hathatós vonzalom jellemzi (Veres 2016). A harmadik legismertebbnek talán a goth/gót szubkultúra számít, amely a metálzene kedvelőinek azt a misztikum iránt elkötelezett ágát jelöli, akik a punk-rockos, vasveretes viseletet kifinomult, a tizenkilencedik századot idéző fűzőkre, szoknyákra, nercharisnyákra és csipkére cserélik, de mindig feketében, mely tónus a hajszínre és az erős sminkre is kiterjed, egyfajta sötét vintage-t teremtve meg.[1] Ennek a csoportnak a jegyeit vették át a vámpír szubkultúra tagjai is, akik a gótikus, vérszívó legendák elkötelezettjei.

Feltehetnénk a kérdést, hogy a fentiek fényében szubkultúráknak számítanak-e az egyes nemzetek és etnikumok népzenészei, kiknek csoportjai ugyancsak művészeti alapon szerveződnek, ráadásul legalább fellépéseik alkalmával a hétköznapitól jócskán eltérő, archaikus, vidéki viseletben mutatkoznak. A népzenei és néptáncos egyesületek azonban mindig egy adott nemzet kulturális hagyományainak megőrzésére vállalkoznak, minek okán akkor is mainstream művészeti ágnak számítanak, ha az irántuk való érdeklődés és társadalmi érzékenység kimutathatóan csökken is. Identitáspolitikai dimenziójuk révén pedig eleve kiesnek a szubkultúrák közül, mely utóbbiak a nevükben szereplő, alárendelő előtag ellenére is internacionálisak, és nem nemzeti alapon szerveződnek. Raszták nem csak Jamaicában élnek és nem is csak feketék lehetnek, ahogy a gótok sem csak a metálzene paradicsomának számító Skandináviában róják az utcákat. A modern, művészeti/kulturális szubkultúrák nem hisznek az etnikai határokban, azon művészeti irányzatok pedig, amelyek életre hívták őket, minden esetben a nemzetközi populáris kultúra részei. Némely ágazatról mára talán az is elmondható, hogy kiterjedtségével és követőinek számával meghaladta a kanonizált, mainstreamnek számító népi és klasszikus irányzatokat… együttesen pedig biztosan. Utóbbiak rétegkultúrává válása s a populáris előtérbe kerülése révén óhatatlanul levonhatjuk a konzekvenciát, hogy a popkultúra lett az új mainstream, amely persze decentralizált, és több, párhuzamosan egymás mellett létező, egymással összefonódó szubkultúra szövedéke. Művészeti/kulturális dimenzióban a terminus véleményünk szerint legbátrabban ilyen értelemben használható, hogy bár alárendeltje, részhalmaza valaminek, de az nem a klasszikus, hanem az annak helyébe lépő populáris kultúra.

Ez a dolgozat arra vállalkozik, hogy ebből a pozícióból szemlélődve mutassa be a magyar steampunk szubkultúrát – a gőzbetyárokat, ha tetszik –, egy olyan jelenségről tudósítva, ami meglehet, kicsi, de mégis igen színes éke a hazai kulturális/szubkulturális térképnek.

Felvezető gondolatainkat követően munkánk három nagyobb egységre tagolódik. Az első a gőzvandál-jelenség minden megnyilvánulási formáját feldolgozni kívánó kötet, a The Steampunk Bible (VanderMeer–Chambers 2011)[2] gőzbetyár szubkultúrával foglalkozó fejezetére fókuszál, és annak megállapításait integrálja. A második szakasz ezek felől nyit horizontot a szubkultúra hazai vetületének tevékenységi körére, mindenekelőtt a magyar steampunkokhoz fűződő online fórumokon fellelhető információk alapján. Befejezésül három rövidke interjút közlünk, a társaság illusztris alakjait kérdezve mindenekelőtt arról, hogy mit is jelent a számukra steampunknak lenni. Az egyes alfejezetekben egyéb hazai, gőzbetyár vonatkozású érdekességekre is kitérünk majd.

1. A steampunk szubkultúra

A gőzvandál-jelenség idehaza sem ismeretlen, hiszen a műfajban született angolszász irodalmi és filmes alkotások legsikeresebb darabjait rendre magyarítják, sőt a Főnix Könyvműhely is nagyszámban ad ki a zsánerbe tartozó, magyar szerzők által jegyzett regényeket. A szakkritika mindazonáltal komoly hiányokkal küzd, a téma kapcsán pedig jobbára csak internetes cikkeket találni. Angolszász fronton azonban két folyóirat is rendszeresen foglalkozik a steampunkkal, az egyik a SteamPunk Magazine,[3] a másik pedig az online Neo-Victorian Studies,[4] a legfontosabb teljesítményt/monográfiát azonban kétségkívül Jeff VanderMeer és S. J. Chambers jegyzik, The Steampunk Bible címmel. A köteten belül a kiterjedt című Hair Stays, Goggles, Corsets, Clockwork Guitars and Imaginary Airships. Fashion, Accessories, Music, and the Steampunk Subculture (VanderMeer–Chambers 2011, 130–175. p.) fejezet szolgáltatja a legfontosabb információkat témánkhoz.

A szerzők ebben a szakaszban azt állítják, hogy a viktoriánus éra technológiájának futurista felpörgetésében és a kor társadalmi viszonyainak fellazításában érdekelt steampunk irodalomtól a szubkultúra létrejöttéhez vezető legfontosabb lépést a divat által sikerült megtenni,[5] az 1990-es évek végén. A viktoriánus éra öltözködését megelevenítő ruhakölteményeit Kit Stølen, egy New Yorkban dizájn- és divattervezést tanuló diák nevezte először steampunk stílusúaknak. A K. W. Jeter által 1980-ban spekulatív fikciós irányzatként használt kifejezés így nyert újabb értelmet. Művésztársaival Stølen meglovagolta a nagyvárosi és online közösség különösség iránti érzékenységét – s egyszersmind a Verne- és Wells-hagyományt –, munkáikat azonban nem pusztán kifutókra, hanem mindennapi viseletre is tervezték. A látvány s az elegancia, esetenként a túlzás, a túldíszítés és a giccs is különösen fontosak voltak a számukra – ellentétben a szimpla punkokkal –, s ők vonták be a DIY, azaz a „csináld magad” elemet is, ami szubkultúra-fronton ugyancsak újdonságnak számított. A steampunkokat máig jellemzi, hogy maguk készítik és teszik anakronisztikussá viseletük alkotóelemeit, borítják be barna bőrrel, rezes és óarany tónussal, festékkel, fogaskerekek garmadájával frakkjaikat, cilindereiket, szoknyáikat és gázmaszkjaikat. S mindez a technikai eszközeikre is érvényes, elvégre a gőzvandál zsáner nem kíván megválni napjaink szerkezeteitől, hanem sajátos időkeverése révén lehetővé teszi, hogy a ma technológiája, azaz monitorok, mobiltelefonok, digitális adathordozók jelenjenek meg a megidézni/megteremteni kívánt közegben. Sőt, szívesen bevonja akár a jövő képzeletbeli sugárvetőit is, az egyedüli kikötése csak az, hogy látszólag mindenről a tizenkilencedik század tónusa verődjön vissza… és semmiképp se a műanyagé. Lőrinczy Judittal szólva:

Olyan mozgalom, amelyik azt vallja, minden gépezetet fel kell szabadítani a puszta funkcionalitás alól, és tervezzék őket az álmok és vágyak szerint[!]

[…]

A képzőművészeti steampunk szembeötlő, és a dekadencia, az ornamentika használata, szecessziós és eklektikus jellegzetességek, rokokó és archaizálás jellemzi. Hódít az iparművészetben és a tárgykultúrában, és bár nemigen készülnek valóban gőz meghajtású „kütyük”, az alkotók egyszerűbb utat választanak: az elektromos készülékeket külsőségeiben „steampunkosítják”.

(Lőrinczy 2011)

Az elrejtett belső, a mechanikai titok tehát különösebben nem számít. Egyszerűen csak tűnjön úgy… külsőleg tűnjön úgy, mintha az adott tárgy beleillene a korba. Bari Máriusz a steampunk barkácsművészek kapcsán jegyzi meg, hogy:

Különös, ellentmondásos hagyománytisztelet bújik meg e mesterekben: számukra a fogaskerekek, a sárgaréz, a bőr vagy a csiszolt fa szeretete egyfajta lázadás a mai kor tömegtermékei ellen, amelyek gyártásuk pillanatában már elavultak és amelyeket múzeumokban sem igen látni majd viszont.

(Bari 2007)[6]

A SteamPunk Magazine egyik alapítója, Libby Bulloff szerint a szubkultúra két csoportra bontható. Az első ág a cosplay-típusú rendezvényekhez kötődik, akik jobbára a zsáner ikonikusabb szereplőtípusainak, léghajókapitánynak, feltalálónak vagy kalóznak öltöznek be, míg a másik könnyebben áthágja a műfaj és az éra kereteit, s úgy steampunkosítja öltözékét, hogy az akár a mindennapokban is viselhető legyen. Maga Bulloff is tisztában van azzal, hogy a gőzbetyár ruházat általánossá tétele nagy kihívás, hiszen a privát társaságokban beöltöző, összegyűlő tagok közül is sokan kivitelezhetetlennek, drágának és a társadalom számára is nehezen befogadhatónak vélik annak mindennapos viseletét. Az irányzat egyik értelmezője, Evelyn Kriete szerint azonban a neo-vintage steampunk-stílus mindennapi(bb) elterjedése válasz lehetne technicizálódott korunk steril öltözködési formáira, és egyfajta „különösen elegáns” viseletként kanonizálódhatna. Utóbbit igazolnák például azok az egyre elterjedtebb esküvők is, amelyeket teljes egészében steampunk stílusban szerveznek meg.[7]

Libby Bulloff a steampunk divat négy ágáról értekezik a Bibliában, amelyek bár kivitelezésükben is visszatükrözik a megnevezésüket, egyfajta fokozatokként is értelmezhetők a használt gőzvandál elemek mennyiségének tekintetében:

– Az utcai csibész (The Street Urchin) közülük a legvagányabb. A kezeket, vállakat, esetleg a lábat szabadon hagyó öltözéket visel, amely különösen meggyőző tetoválásokkal kiegészülve. A legpunkosabb típus, használt, tépett, koptatott elemek jellemzik, visszatükrözve, hogy viselőjük a társadalom alsóbb osztályaiból került ki. Ha egy kicsit koszosnak, lecsúszottnak hat, annál hitelesebb.

– A feltaláló (The Tinker) már elegánsabb figura, de leginkább mégis az őrült elemek jellemzőek rá, legyen szó a tépett hajról, a fül mögé dugott ceruzáról, a sokzsebes bőrkabátról, vagy a legelképesztőbb, bárhány lencsével felszerelt szemüvegekről, amelyeken át mind közelebbről meg lehet szemlélni a kémcsövek tartalmát.

– A felfedező (The Explorer) hivatalos definíciója szerint az, aki ismeretlen tájak nyomában jár. Az öltözék összeállításához is ez a meghatározás a legnagyobb segítség. Domináljanak hát a földszínek, a magas szárú csizmák, a csúcsos sisakok, a korai pilóták goggle-szemüvegei, az enyhén katonai, francialégiós jelleg… de megteszi a cserkésztónus is. Úgy az igazi, ha a feltűzött szoknyának vagy a felhajtott nadrágnak köszönhetően a meleg, kötött lábszárvédők/zoknik felső része is kilátszik.

– A műkedvelő (The Aesthete) a legtúlpörgethetőbb stílus, grófok és nemes kisasszonyok viselete ez, extravagáns, bohém, „anarcho-technofetisiszta” jegyekkel. Magas sarkú csizmák, sétapálcák, frakkok, selyembrokát blúzok, ingek és rojtos nyakkendők, corset-k, ragyogó ékszerek, tollas vagy csipkekesztyűk, kamáslik, a férfiak szemén monoklik, a hölgyek kezében cigarettaszipkák jellemzik. A műkedvelők a főúri osztály tagjai, közvetlen szomszédságban Dorian Grayjel.

Az irányzat továbbélésére vonatkozóan az alkotók bizakodóak. Egyrészt a csináld magad jelleget emelik ki, másrészt a választott éra megkérdőjelezhetetlen eleganciáját s a benne rejlő látványt, harmadrészt a gőzbetyár szabadságot, ami pedig kitágítja az adott kor lehetőségeinek kereteit is. Ez alatt nem pusztán arra kell gondolnunk, hogy a brit jelleget színezni lehet a kor bármely nemzetének kulturális sajátosságaival – a vietnámi származású Diana M. Pho és a cherokee indián ősökkel rendelkező Britney Frady-Williams steampunk művészekként épp ezt teszik –, hanem arra is, hogy punk jellege okán éppúgy levetkőzi a férfiorientáltságot, ahogy a társadalmi osztályok közti átjárás lehetetlenségét, vagy épp a rasszok közti egyenlőtlenséget is. A steampunk a feszes keretekkel jellemezhető viktoriánus kort épp ezektől a jegyeitől szabadítja meg, s teszi egyenlőségpártivá, minden lehetséges téren.

Mint az már az eddigiekből is kitűnhetett, a gőzvandálság nagyban különbözik a felvezetőben bemutatott szubkultúráktól. Az első ilyen eltérés az, hogy nem zenei irányzathoz kötődve alakult ki, igaz, mára számos gőzvandál zenekar ismeretes. Angolszász vonalon ilyen például az Abney Park, az ArcAttack, a The Clockwork Quartet vagy épp a Rasputina, idehaza pedig a The Lies of the Machine a legismertebb. A steampunk muzsika időtlennek hat, de nem veti meg a modern technológiát. Olyan zene, amit alkotói szerint az 1890-es évek táncházaiból sem utasítottak volna ki, ha megnyíltak volna a világ és a technika határai, engedve betüremkedni a napjainkban ismert hangszereket, komponálási lehetőségeket, stílusokat és az egyes nemzetek tradicionálisnak számító rigmusait. A zenekarokat mindezen túl jellemzi a színpadiasság, a performance-ok, a gótika és a viktoriánus kor inspirálta látvány, a játékosság, a spontaneitás, de a sötétség is, s különösen fontos számukra a narratíva, azaz a történetmesélés. Utóbbi sajátosság azért is meghatározó, mert a többi szubkultúrával szemben a steampunk mindenekelőtt az irodalom felől jön,[8] határtalan fantáziával szárnyaló, cselekményüket a viktoriánus korban játszató, ám annak technológiáját túlpörgető regényekre alapozva. K. W. Jeter Morlockok éjszakája, Tim Powers Anubis kapui, William Gibson és Bruce Sterling A gépzet, vagy legújabban Scott Westerfeld Leviatán-trilógiája mind meghatározzák a műfajt, s úgy hatnak a gőzbetyár divattervezőkre, mint azok rájuk, művük írásakor. A kreatív munka, a tárgyak viktoriánussá és edwardiánussá tétele, a barna bőr, az arany és a réz tónus, a fogaskerekek, a fejdíszek, a repülősszemüvegek, az ujjatlan kesztyűk, a zsebórák, a sétapálcák, a hosszú szárú csizmák vagy a combfixek legelképesztőbb kivitelezése, formái és kombinálása, s a még Tesla által is megirigyelhető szuperfegyverek mind hozzájárulnak a stílus kiteljesedéséhez.

És ami még mindezen sajátosságokon túl is nagyban megkülönbözteti a steampunkokat más szubkultúrák tagjaitól, az az alternatív személyiség és élettörténet, a persona helyett létrehívott „steamsona”, amit magyar nyelvre igen nehezen ültethetnénk át, legfeljebb gőzlélekként vagy gőzszellemként emlegethetnénk. A csoport minden tagja maga alkotja meg saját steamsonáját, az általa ismert gőzbetyár világoktól inspirálva. A steampunk összejöveteleken – amelyek korántsem mindig cosplay rendezvények, hanem lehetnek akár teaversenyek is – ilyenformán nem egyszerűen csak egy irányzat rajongói gyűlnek össze, nem mindennapi emberek, de léghajókapitányok, elveszett trónörökösök, bohém bárónők, akik az adott közösségen belül fiktív személyiségükhöz, gőzlelkükhöz igazodva viselkednek, választott nevükön szólítják meg egymást, vagy fonják össze együtt, ha kell, egy sosem létezett, általuk mégis élővé tett világban megélt kalandjaikat.[9] Nem mindenki született írónak, s rendezőként sem kivitelezheti bárki az álmait, de a történeteket mindannyian szeretjük, s a szürke hétköznapokból is oly sokan lépnének ki szívesen, legalább egy kis időre, hogy valaki más kalandos életébe csöppenjenek bele. Gőzszellemük révén a steampunkok épp ennek lehetőségét teremtik meg. A sok minden egyéb mellett ez a közösségépítő erőként is jellemezhető sajátosság kétségkívül egyedivé teszi a gőzvandálokat más szubkultúrákhoz képest.

2. A magyar gőzbetyár közösség

Az iménti fejezetben tárgyalt vonatkozások az internacionális értelemben vett steampunk szubkultúra sajátosságai, jellemzői voltak, ilyenformán pedig nemcsak az angolszász gőzvandál társaságokra érvényesek, hanem egyszersmind a magyar gőzbetyárokra is.

Mint azt interjúalanyainktól megtudtuk, a magyar steampunkokat 2017-ig a Hungarian Steampunk Community néven ismert egyesület tömörítette a zászlaja alá, melynek online fóruma bár azóta is aktív,[10] tényleges társaságként azonban már nem működik. Ma a legfőbb szervezői és népszerűsítő tevékenységet az annak helyében létesült Retrofuturisztikus Kulturális Egyesület (RKE) végzi, melynek munkájáról viszont továbbra is a Hungarian Steampunk Community fórumán találjuk a legtöbb információt. Mindennek legfőbb oka feltételezhetően az évek során kialakult hagyomány, s egyszersmind az is, hogy az RKE nem működtet saját online felületet. A Hungarian Steampunk Community facebookos profiljába olvadt bele a 2008–2013 között működő blog, a St!mpank[11] is, amely az egyesület korábbi világhálós központja volt, s mindmáig egyenes átirányítást biztosít az utódfelületre.

Alapvetően mindkét említett oldal ugyanazt a funkciót látta/látja el: hogy tudósítson a magyar gőzbetyár közösség legfrissebb rendezvényeiről, pályázatairól, a steampunk szubkultúra tagjait potenciálisan érdeklő magyar és világviszonylati újdonságokról,[12] irodalmi,[13] filmes,[14] zenei teljesítményekről, a gőzvandál divat legfrappánsabb megoldásairól, s különösen fontos a „csináld magad” típusú ötlettárak folyamatos frissítése is,[15] a ruházat, az eszközök és a kiegészítők legszélesebb tárházára vonatkozóan, a közösség elé tárva a munkafolyamat megannyi fázisát, inspirációul.

A két felület közt első ránézésre egyszerre fedezni fel mennyiségi és jellegbeli különbségeket is. Annak ellenére például, hogy egy Facebookon működtetett oldal kétségkívül kevesebb energiaráfordítással tartható fenn, mint egy blog, a St!mpank nagyságrendekkel több információt közölt működésének cirka öt esztendeje alatt, és azok közt a megrendezésre kerülő események semmivel nem voltak jelen nagyobb arányban, mint a fentebb felsorolt témák bármelyike. Ezzel szemben a Hungarian Steampunk Community aktív, facebookos oldala mindenekelőtt a Retrofuturisztikus Kulturális Egyesület társasági rendezvényeire fókuszál, s az egyéb szubkulturális kérdéskörök kisebb arányban, inkább csak színesítésként jelennek meg rajta. Mindez persze nem feltétlenül negatív fejlemény, hiszen a blogfelület bár már nem frissül, mindmáig elérhető, s számos, érvényét nem vesztett információval és segédlettel szolgál a mozgalom iránt érdeklődőknek, a Facebook oldal rendezvényorientáltságából pedig egyfajta vitalitás, élő szubkulturális jelleg olvasható ki.

Mindemellett pedig azt is meg kell jegyeznünk – és ez nagyban árnyalja, vagy ha úgy tetszik, helyre is rántja a helyzetet –, hogy az RKE aktív fóruma a blog-időszakkal ellentétben decentralizáltnak számít, hiszen a társaság ikonikusabb, a divat és a barkácsolás iránt hatványozott érdeklődést mutató figurái saját, ám a „központ” felől könnyen elérhető Facebook-profilokat tartanak fenn, természetesen steamsonájuk neve alatt.[16] Ezeken a felületeken az érdeklődő megannyi, igazán friss DIY munkafolyamatot fedezhet fel – sőt a központi fórum egyik nyílt alcsoportja, a Steampunk DIY kibeszélős fórum – hogyan csináld – mit, hol kapni stb… nevű is ezzel a céllal létesült[17] –, s a női és férfi gőzbetyár divattippekről, társasági eseményekről, jótékonysági rendezvényekről vagy hasonló céllal terjesztett steampunk tárgyakról éppúgy tájékozódhat. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a St!mpank blog berekesztése után a magyar gőzbetyárok közössége mára több, párhuzamosan létező felületen él tovább, mindenekelőtt a Facebook közösségi hálón.

A Hungarian Steampunk Community elnevezésű felületen jelen szöveg írásakor a 2018. március 16–17-edikére meghirdetett SteamCarnival programjairól olvashatunk, melyet a Ferencvárosi Művelődési Központban tartanak. Ennek éppúgy részét képezi majd az akár bevettnek is mondható, több felvonásos beöltözős show, mint a kirakodóvásár, a teapárbaj, a piteverseny és a magyar gőzbetyár írókkal tartott kerekasztal-beszélgetés.[18] Az esemény kvázi ráhangolódásaként osztották meg a Gőzharsona felületének novellaíró pályázatát, amely a kultikusan steampunk figurának számító Nikola Tesla életének és fantasztikus találmányainak újabb újra- és továbbgondolására szólítja fel a pennaforgatókat.[19] Az oldal korábban a Steampunk Halloween legjobb pillanatairól, vagy épp a 2017-es SteamFestről tudósított, mindig bőséges és látványos képanyaggal kiegészülve. Láthatjuk tehát, hogy a hazai gőzbetyárok működnek, és éppen annyira érzékenyek a művészet bármely ága iránt, mint nyugati, keleti, északi vagy épp déli társaik is a Földgolyón.

De most ejtsünk néhány szót a mára már lezártnak is tekinthető St!mpank blogról és cikkeiről. A felület a következő jellemzéssel és célkitűzéssel hirdette/hirdeti magát, rögtön a már hivatkozott főoldalon:

Specifikus gőzblog fogaskerékcsuszával töltve és krónikus időzavarral megsózva. Mindenfélét megosztunk, ami a steampunk szubkultúrával, tematikával és stílussal kapcsolatos. Csatlakozz hozzánk Facebookon! Hungarian Steampunk Community.

Noha rögtön a jelzett „blogszünettel” találjuk magunkat szembe, a jobboldalt futó megközelítések szerint azonban 2008-ig visszamenően bátran válogathat az érdeklődő, ha tetszik szerzőnként, vagy az archívumban akár hét/cikk lebontásban is. A „Fontosnak tartjuk” fejléc alatt a steampunk szubkultúra legmarkánsabb ismertetőjegyeivel foglalkozó cikkek sorakoznak: a Steampunk?, a „-Punkságok” elmélete vagy a Gőzpunkság viccesen, a „Top 5” pedig a legolvasottabb írásokat gyűjti egybe, például a Hol vásárolj steampunk cuccokat? vagy a Kreatív DIY divattippek hölgyeknek címűeket. A „Rovatok” címke alatt az összes írást újra elrendezték, olyan hívószavak alá rendelve őket, mint a „csináld magad”, a „divat”, az „ékszer”, a „gasztro”, a „képregény”, a „képtár”, a „pályázat”, a „programajánló”, a „színház”, a „zene” és mások. A „Ti küldtétek” kategória jórészt a hazai gőzbetyárok kreálmányait és masinériáit tartalmazza, ezek közül a két utolsó Molnár Ferenc nixie órái és Dr. Leslie Aromo páros pendrive-ja cikkcím alatt lett közzétéve. Az oldal kitűnő keresővel van ellátva, és más steampunk tematikájú felületekre is elvezet. Az utolsó megosztások közt megtaláljuk az Abney Park Steampunk Revolution, illetve a magyar Kozmosz zenekar gőzbetyár jelleget öltő, Az Okosak Földje című dalainak klipjét, az Amerikai gépfétis 1876-ból című írás azonban már olyan szakmaibb témára fókuszál, mint amilyen a Philadelphiában tartott első amerikai világkiállítás ipari vívmányainak bemutatása, Bell telefonjára éppúgy kitérve, mint Corliss gőzgépére is, s az Azok a bosszantó steampunkok… című a gőzbetyárok elkötelezettség szerinti kategorizálásába is betekintést enged, szabad fordításban közölve Austin Sirkin dolgozatát.

A „Fontosnak tartjuk” cikkei közt a legmeghatározóbb kétségkívül Tóth Emese Mi ez a sok „-punkság”? címet viselő, a 2012-es Őszi HoldfényConon elhangzott előadásának szöveges átirata. A munka a punk szubkultúra felől nyit horizontot a témára, a cyberpunkot éppúgy az állomási közt tudva, mint a gőzvandál irányzat számára olyan megkerülhetetlen fogalmak magyarázatát is, amilyen az anakronizmus, az alternatív történelem, az inspirációs korszak, a paleofuturizmus, a szimulákrum és a pastiche. Ezek mentén, Baudrillard szimulákrum-elméletének négy fázisát, a reális múltidézést, az idealizált múltidézést, a paleofuturizmus felfedezését, átalakítását és kihasználását, majd a paleofuturizmus pastiche-ét alkalmazva lépcsőkként (vö. Baudrillard 1996) jut el oda, hogy bemutassa az olyan -punk irányzatokat, mint a stonepunk, a mythpunk, a clockpunk, a steampunk, a teslapunk, a dieselpunk, az atompunk és mások. Munkájában megjegyzi:

a szimuláción végigjutva nem feltétlenül válik valami „-punksággá”. Ahhoz, hogy valami beleférjen a kategóriába[,] a múltidézésen túl valami plusznak kell teljesülnie. A „-punkságok” nem az objektívnek hitt realitást idézik fel, hanem az inspirációs korszak jövőképét, tudományos fantasztikumát.

(Tóth 2012)

A dolgozat kétségkívül kitűnő tájékozódási pont az irányzattal foglalkozók számára, és célzatos továbbírása a blog másik kiemelt cikkének, a Stílusok és korszakok: az anakronista stílusirányzatok vázlatos áttekintése (Tóth 2010) című írásnak. A blog a műfaj egyik nagymesterének, G. D. Falksennek a szavait alapul véve közelít a zsánerhez (Postamesterxy 2010), de találni írásokat a steampunk rokon és szubzsánereiről is (Takács 2009a; 2009b), amelyekben oly könnyen elmerülhet és elveszhet a befogadó. De ebben a szövegcsokorban szerepel a Wikipédia magyar nyelvű írása is, amely a szakirodalmat megfelelően használva valóban jó rálátást biztosít a steampunk jelenségre, gondoljunk arra mint kortárs művészeti stílusra – a viktoriánus éra formáinak romantikus életre hívása – és tematikára – az időbeli anakronizmus azon fajtája, amely az elképzelt jövő tematikai elemeiből építkezik –, vagy alternatív művészeti szubkultúrára, amely a legkülönfélébb művészeti ágakon túl a mindennapi tárgykultúrában és formatervezésben is jelen van.[20]

A blogról való szemezgetés befejezéséül A legrosszabb és a legjobb definíciók a steampunkról: viccestől a nevetségesig (Nowotny 2013) című cikkre vetünk még egy pillantást, a dolgozatunk legelejére emelt, ugyancsak innen származó, szórakoztató meghatározást toldva még meg néhánnyal. A steampunk mint irányzat és szubkultúra eszerint leírható úgy is, mint:

– „Viktoriánus sci-fi”

– „Sci-fi az ipari forradalomról”

– „Hipszterek az 1890-es évekből”

– „Men In Brown”

– „Amit a 21. századi emberek gondolnak arról, hogy a viktoriánus emberek gondoltak arról, hogy milyen lehet majd a 21-ik század.”

– „Fogod a jövőt, meg fogod a múltat, aztán csinálsz belőlük valamit, ami egyikre sem hasonlít.”

– „Egy nem hivatalos verseny, hogy a barna lehető legtöbb árnyalatát viseld – egyszerre!”

(Nowotny 2013)

Tóth Emese Gőzbetyárok Budapesten (Tóth 2011a) című, az SFmag-on megjelent remek írása testközelből, egy hazai gőzbetyár szemén át enged bepillantást a szubkultúra életébe, olyan megközelítési stratégiát követve tehát, mint amilyet Paul Hodkinson működtetett a goth jelenséggel szemben. A cikkből az a követeztetés vonható le, hogy a mindennapi járókelő a punkok, gótok, raszták csoportjait látva már nem igazán lepődik meg, de a frakk, a cilinder, a turnűr és a monokli még a Sacura Conon és a Vasúttörténeti Parkban is látványosságszámba megy, nemhogy a Szigeten,[21] a McDonald’sban vagy a BKV-n – kérdés persze, hogy mi a meglepőbb, a fityegő zsebóra, vagy inkább a csattanó kézcsókok? Szó sincs róla, hogy a Magyar Gőzbetyár Közösség tagjai ne lennének tisztában saját különcségükkel, de mint mondják, aki egyszer ráérez az anakronista dolgok ízére, annak már nincs visszaút. Az egyik alapító, Naftoli György a következőképp fogalmazza meg a steampunk életérzést:

Merj!, és ez mindenre vonatkozik, merj őrült lenni, merj kitűnni, merj újítani, kipróbálni magad dolgokban, amiket még nem csináltál, mert ha valaki úgy van negatív nézőponttal bármiről, hogy azt még nem próbálta, az elég hiteltelenül néz ki.

(Tóth 2011a)

A hazai steampunkok a beöltözős rendezvényekre alapoznak, gőzbetyár felszereléseiket pedig nem a mindennapokban, hanem csak kitüntetett társasági alkalmakkor viselik, amelyek így egyszersmind ünnepnapoknak is számítanak.

Tóth Emese a szubkultúra létrejöttét a St!mpank blog indulásával köti egybe, de megjegyzi, stílusként és tematikaként már Magyarországon is régebb óta létezett. A legtöbb anakronista a 2011-es cikk szerint Budapesten él, és főként irodalmi estekben meg utcai szereplésekben gondolkodik – mint azt a Retrofuturisztikus Kulturális Egyesület napjainkbeli rendezvényeinél láthattuk, ez a lista mára kibővült –, de találni gőzbetyárokat Szolnokon és Győrben is. Utóbbiak akkortájt Csillag Attila rendező körül szerveződtek, s vele forgattak és mutattak be színházi előadásokat.[22] Noha Tóth úgy vélte, a steampunk útja idehaza is a színház felé vezet majd, a szubkultúra máig sem alakult át dark cabaret társulattá.

A cikkíró mindezek után meghatározó hazai és külföldi steampunk alkotásokra is kitér, számára is fontos lesz azonban a „csináld magad” jelleg hangsúlyozása. Balogh Balázsra hivatkozva nagy szerepet tulajdonít az újrahasznosított tárgyakon található rozsdának is. A korrózió szerinte továbbhangsúlyozza a régi kor jelentőségét, és egyszersmind a giccsessé válást is elkerüli. Ezt erősíti meg ifj. Mizsei László – alias Dr. Leslie Aromo – írása is a hulladékcsökkentők, azaz a Humusz Szövetség online fórumán, aki a steampunk irányzat kitűnő bemutatása mellett leírja, gőzbetyár barkácsmesterként mindenekelőtt haszonfémtelepeken, bolhapiacokon szerzi be alapanyagait, s mások régről fennmaradt, kiselejtezett tárgyait is előszeretettel hasznosítja újra. Innen nézve pedig a gőzvandálok, minden neo-viktoriánus, „pöfögő” jegyük ellenére egyszersmind zöldeknek is tekinthetők (Mizsei 2013). Tóth Emese szavaival összegezve tehát:

Egy steampunk kütyü akkor okoz „aha”-élményt, ha benne van a házilag barkácsolt jelleg, ami lelket ad a kütyüknek, tárgyaknak, ami miatt olyan, mintha a nagyi padlásáról jött volna. Az időt sose szabad feledni, s kihagyni a játékból. Tudnunk kell, mi az, ami lejárt, de fel lehet eleveníteni, mi az, ami ötvözhető a mával vagy egy elképzelt jövővel.

[…]

Ironikusan szólva nekünk nem szükséges időgép, hogy időben utazzunk. Azt hiszem, ez a legszebb a mai időszemléletben, megengedi, hogy a múlt egyenrangú részévé válhasson a jövőnknek.

(Tóth 2011a)

3. Gőzlélek-vadászat, avagy három interjú három gőzbetyárral

Kutatómunkánk során felkerestük a Retrofuturisztikus Kulturális Egyesület három illusztris alakját, hogy a külső, elemző horizontot elhagyva az élő szubkultúráról is tudósíthassunk, elvégre csak annak meg- és átélői, a gőzbetyárok tudják igazán, gőzt pöfögő szívvel elmondani, hogy mit is jelent valójában steampunknak lenni. Az itt következő három rövidke interjú, úgy hisszük, kellően kiélesíti majd azt a képet, amit az evidens distanciából vizsgált jelenségről mi magunk készítettünk. A válaszokat értelemszerűen nem látjuk el kommentárokkal, csak a kérdésekért felelünk. Interjúinkkal olyan gőzbetyárokat kerestünk fel, akiknek a neve tanulmányunk korábbi szakasziban is fel-felmerült, s akik nemcsak tagjai, hanem egyszersmind alakítói is a hazai steampunk közösségnek. Mint látható lesz, a nekik feltett öt-öt kérdésből/kérdéspárból/kérdéscsoportból az első kettő mindig azonos, a maradék három azonban eltérő, hogy ezáltal is mind kiterjedtebb legyen az a nagytotál, ami a magyar gőzbetyárok jelenéről tudósít.

3.1. Ifj. Mizsei László (Dr. Leslie Aromo)

Hogyan határozná meg a steampunk életérzést? Mit jelent önnek gőzbetyárnak lenni?

– Szerintem ez mindenkinek egy, a saját fejében létező dolog, és mint olyan, mindenki számára mást jelent, mindenki másképp határozná meg. Az én „Steampunk életérzésem” egyfajta vonzalom, egy olyan sohasem volt élethelyzethez, ami még bekövetkezhet egy esetleges civilizációs összeomlás után. Az én „Steampunkom” egy posztapokaliptikus világ, ahol az összeomlás után már sikerült elérni a technikai civilizáció egy magasabb szintjére. Az ebből fakadó öröm és bizakodás, egy új lehetőség, egy új jövővel kapcsolatban, ez adja meg az alapot. Ebben a világban a régi értékek újra felértékelődnek, a személyesség, az egyediség, a kézművesség, a tudás és az esztétika. Egy ilyen világban szívesen élnék. Minden, amit készítek, egy ilyen képzelt világ részét képezi. Ezeket a tárgyakat megtervezni, létrehozni, már maga egyfajta Steampunk „életérzés”, mivel ezzel az általam elképzelt Steampunk világ részévé válok.

Gőzbetyárnak lenni nekem elsősorban önmegvalósítást, másodsorban egyfajta kirándulást jelent egy alternatív valóságba.

Mit kell tudni az alteregójáról – steamsonájáról –, Dr. Leslie Aromoról? Mi a története?

– Dr. Leslie Aromo egy „reneszánsz ember”. Elsősorban feltaláló, kézműves és fegyvermester, de több tudományágban is jeleskedik. Tagja és egyik legfelsőbb vezetője egy Amperita Szövetség nevű titkos társaságnak, mely a tudomány és technológia egész világ számára hasznos vívmányait szeretné elterjeszteni. Ennek legfőbb ellenlábasa egy félvallásos neoluddita szekta, mely a központi hatalommal karöltve ezen törekvések ellen lép fel. Állításuk szerint a tudomány és a technológia okozta a nagy káoszt, amit oly nehezen élt túl az emberiség, ezért azt tiltani, vagy legalábbis korlátozni kell. Ebben a játszmában Dr. Aromo egyfajta diplomata és kém is egy személyben.

Dr. Aromo átvitt értelemben egy „őskövület”. Nem ebből a világból származik, hanem a nagy káosz előttiből. De nem árulnék el több részletet, mivel szándékomban áll egy vagy több novellát írni róla, legyen meglepetés! J

Ön a hazai steampunk (egyik) lelke, főszervezője. Milyen terheket ró ez magára? És mik a tervei?

– Igazán megtisztelő a feltételezés, de erős túlzásnak gondolom, hogy ilyen fontos szerepem lenne a honi szubkultúrában… Bár szívesen vennék részt benne aktívabban, sajnos vannak kötelezettségeim, amelyeknek meg kell felelnem, így nem tudok annyi időt és energiát fordítani rá, amennyit szeretnék. Egyelőre épp elég, hogy a sajátomon kívül még három Steampunk tematikájú FB [Facebook] csoport adminisztrátora-moderátora vagyok. Sajnos a Retrofuturisztikus Kulturális Egyesületre már nem nagyon marad időm. Pedig szívesen segítenék Steampunk rendezvények szervezésében, lebonyolításában.

Azt nem nevezném tehernek, hogy rendszeresen keresnek meg, hogy Steampunkkal kapcsolatos tanácsokat adjak, de már egy akkora munkát, mint például amilyen a Krak’n Town Steampunk „szaktanácsadósága” és gyakorlati munkái jelentettek, már nem vállalnék be szívesen. Persze biztos lenne olyan ajánlat, amit nem tudnék visszautasítani, de csak úgy vállalnám, ha végig élvezhetném az egész folyamatot, s így nem lenne megterhelő…

Terveim közt szerepel, hogy befejezem azt a rengeteg projektet, amit az eddigi évek alatt elkezdtem. Ezek lényegében mind tárgyak, eszközök, amik arra várnak, hogy elkészüljenek. Szeretnék újabbakat is elindítani, nagyon sok tervem van, amiket végre meg szeretnék valósítani. Álmaimban egy saját Steampunk kávézó szerepel, amit magamnak rendezek be, ahol más nem szólhat bele, mi milyen legyen. Az Évnyitó Teapárbaj után szeretném az Évzáró Teapárbajt is megszervezni majd december elején, majd továbbvinni ezeket a következő években is. Szeretnék több Steampunk rendezvényen is „standolni” és természetesen fotózni is. Ha van rá igény…

Barkácsmesterként mi a legfontosabb szempont az anakronisztikus tárgyak készítésénél?

– Az újrahasznosítás és az anyagválasztás. Tárgyaimhoz amennyiben lehetséges, leginkább régi, használt alkatrészeket, alapanyagokat használok. Ez nem csak környezettudatos megfontolásokból fontos, hanem azért is, mert a régi alkatrészek, tárgyak sokat segítenek az elérni szándékozott formavilág, látvány megteremtésében. Nem utolsósorban ez a tartósság alapja is – én nem eldobható tárgyakat gyártok. Anyagválasztás tekintetében „keményvonalas konzervatív” vagyok. Leginkább a Viktória korában is elérhető anyagokat használok, mint például fát, sárga- és vörösrezet, bőrt, üveget, porcelánt, bakelitet. Ezek kinézete a legtöbbször már magában is korhű érzetet kelt. Számomra nagyon fontos a részletgazdagság, mely már maga is egyfajta díszítés. A Steampunk irányzatra amúgy is jellemző az akár a funkcionalitás kárára is menő díszítettség.

Tart fenn kapcsolatot külföldi steampunk mesterekkel is? Hogyan segítik egymás munkáját?

– Szeretem nyomon követni más mesterek munkásságát, akár belföldiekről, akár külhoniakról legyen is szó. Nagy kedvencem pl. Tony Cochran, Art Donovan, Lumière de l’Atelier és Franklin Vanseizenberg. Az utóbbival néha levelezünk, de sajnos nem elég jó az angolom, hogy komolyabb eszmecserét folytassunk, viszont ő is tagja a Steampunk Gun Club FB oldalnak, ahol a „kollégák” jó része megfordul.

3.2. Farkas Judit (Madame Flamara Halvorsen)

Hogyan határozná meg a steampunk életérzést? Mit jelent önnek gőzbetyárnak lenni?

– Számomra a Steampunk lényege három pillérre épül. Az alkotás, a közösség és a régi értékek. Egyfajta ellenállás a modern, minimalista, tömeggyártott társadalommal szemben. A Steampunkra épülve létrejött egy olyan közösség, amely arra ösztönzi az embereket, hogy új dolgokat tanuljanak és alkossanak saját maguk, vagy mások számára. Ezek az egyedileg, saját kezűleg létrehozott dolgok pedig értéket, a közösségben elismerést hordoznak. Persze nem lehet mindenki ügyes mindenben, és ez nem is elvárás. A társaság akkor is szívesen lát bárkit, ha ő csak lélekben kedveli a Steampunkot.

Mit kell tudni az alteregójáról – steamsonájáról –, Madame Flamara Halvorsenről? Mi a története?

– Az alteregóm, Madame Flamara Halvorsen egy újgazdag özvegy. [Az interjúalany itt belső horizontra vált:] Nem nemesi származású, de jómódú családból származom, férjemet a háborúban vesztettem el. A gyászévem alatt arra a megállapításra jutottam, hogy az élet rövid, így hátrahagytam mindent, és a vagyonomat arra használtam, hogy hátralévő időmben izgalmas, kalandokkal teli életet éljek. Az átállás nem ment zökkenőmentesen, de sokat segített a Flying Kraken legénysége, akikhez navigátorként csatlakoztam.

A viktoriánus kor markánsan férfiközpontú volt. Milyen a steampunk?

– A korai viktoriánus kor valóban elég szignifikánsan elkülönítette a férfi- és női szerepeket a társadalomban, oly mértékben, hogy gyújtószikrája lett a feminizmus és női egyenjogúság kezdetének, a suffragette [szüfrazsett] mozgalommal. Abban az időben is, ha egy nő elég ambiciózus volt, elérhetett bármit, amit szeretett volna. Viktória, a királynő erős vezetőként remek példaképe volt a kor asszonyainak, és sok kiváló nő emelkedett ki. Pl.: Florence Nightingale, Mary Shelley, Marie Curie, Ada Lovelace. Sokat köszönhetünk ebből a szempontból a viktoriánus kornak.

Ami a Steampunkot illeti, mikor a 2000-es évek közepén elkezdett beszivárogni Magyarországra, a nemek aránya erősen a női oldal felé húzott. Később, mikor kezdett egyre ismertebbé, és jobban megértetté válni, hogy ez egy szubkultúra, és nem divathóbort, ez az arány szép lassan kiegyenlítődött, és véleményem szerint jelenleg is körülbelül egyenlő a férfiak és nők aránya a Steampunk közösségben, és ez az arány a közösségi szerepvállalásukban is fennáll.

A magyar gőzbetyár közösségen belül milyen a nemek aránya? Kik viszik a prímet? Van esetleg listájuk a tagokról?

– A magyar Steampunkokat tömörítő első közösség a Hungarian Steampunk Community volt, de ez már csak online működik. Jelenleg a Steampunk szubkultúrával kapcsolatos legfőbb szervezői feladatokat a Retrofuturisztikus Kulturális Egyesület (RKE) végzi. Ez az egyesület egy éve alakult, és főbb feladatai a Steampunk kultúra széles körű megismertetése az emberekkel, a Steampunk alkotók összefogása és támogatása, valamint rendezvények szervezése és lebonyolítása. Az egyesület tagjait nem sorolnám fel név szerint, de figyeltünk arra, hogy a szubkultúra minden szegmenséből legyen, aki képviselteti magát benne. A tagok aránya 60-40%-ban a férfiak irányába húz.

Mit kell tudni a rendezvényeikről? Mi a céljuk, mi a feladatuk?

– Mint említettem, az RKE egyik fontos feladata a rendezvények szervezése. Az egyesület több kisebb rendezvény tart, például piknikek, beszélgetős estek, múzeumlátogatások, teapárbajok. Ezek a találkozók többnyire kis létszámban zajlanak, és arra hivatottak, hogy fenntartsák a kapcsolatot a szubkultúra tagjai között, és szorosabb közösségé kovácsolják őket.

Ezek mellett a Retrofuturisztikus Kulturális Egyesületnek három nagyszabású rendezvénye van.

Idén márciusban először kerül megrendezésre a SteamCarnival, ami nevéhez méltón karneváli hangulatot próbál létrehozni, bazárokkal, programokkal, a végén egy jótékonysági bállal és felvonulással.

A SteamFest, amit általában nyár elején szoktunk rendezni, inkább zenés, szórakoztatóbb jellegű összejövetel koncertekkel. Egy Fesztivál.

Valamint a hat évre visszatekintő, szinte minden évben szeptember végén megrendezésre kerülő EuroSteamCon, ami egy, a szubkultúrát bemutató kulturális esemény, ahol kiállítások, előadások és egyéb interaktív programok keretében próbálunk minél többet bemutatni a világunkból.

3.3. Vörös Zoltán (Zackary mester)

Hogyan határozná meg a steampunk életérzést? Mit jelent önnek gőzbetyárnak lenni?

– Csalódást kell okozzak, de erre nincs egyszerű válasz. Az életérzés szubjektív. Nagyon kevesen vannak, akik steampunkkal fekszenek és kelnek, és én sem tartozom közéjük. Magamat főleg hippinek tartom. De az tagadhatatlan, hogy a steampunk az életem egyik fontos eleme, hisz „megélhetési fogaskerekes” vagyok. Volt egy bátor pont az életemben, mikor a munkámat lecseréltem egy vállalkozásra, amiben kreativitásomat a steampunkot szerető emberek fantáziájának megvalósítására fordíthatom, mivel rájöttem, hogy „értek” hozzá. Jómagam egy órásműhelyben nőttem fel, így a mechanika szépségét az anyatejjel szívtam magamba – bár, csak az esztétikáját, mérnöknek tehetségtelen vagyok. Elkezdtem hobbiként alkotni, majd jöttek a felkérések. Csak annyi a recept, hogy minden műbe teszek valami kicsit újat, többet, és főleg magamat. Így folyamatosan fejlődöm is. Ez az én gőzbetyárságom útja: egy olajos gyármunkásként ebben a világban… nem éppen teaszürcsölgető viktoriánus életmód.

Mit kell tudni az alteregójáról – steamsonájáról –, Zackary mesterről? Mi a története?

– Nem közelíteném meg ennyire szerepjátékosan, bár igaz, ami igaz, valóban szeretem a munkás énemet leválasztani magamról, még ha ez nem is látszik kívülről. Mivel csak poénként kezelem Professor Zackaryt – egy-két steampunk videóban tűnök fel így –, nem gondolkodtam a múltjáról: ahhoz valóban egy más világban kéne éljek belül, de én szeretek ebben a világban élni. Zackary története egy nap majd az én történetem lesz, egy srácé, aki számos munkában kipróbálta magát, de mindenhonnan menekülnie kellett. Végül eme munkák tapasztalatait egybegyúrva a saját útján kezdett járni. Nem a milliárdos vállalkozást tűzte ki célul, csak annyit, hogy a munka számára örömteli legyen, és a hozamot arra fordítsa, hogy környezetének segíthessen akár idővel, akár mással.

Ez fontosabb, mint egy karakterlap egy posztapokaliptikus játékban.

Meséljen a legutóbbi akciójukról a Sziget Fesztiválon. Hogyan viszonyultak önökhöz?

– A legutóbbi Sziget fesztiválon, amin voltam, kettő nagy alkotóval társultam, Steampunk Alchemyvel és Dr. Leslie Aromóval. Néhány alkotásunkkal egy elég színvonalas steampunk installációt raktunk össze a Természettudományi Múzeum zászlaja alatt, mivel ők is elég nagy rajongói ennek a szubkultúrának. Elég sikeresnek volt mondható, mindig jöttek érdeklődők, akik fotózkodhattak és hagytak nem kevés dicsérő szót. Jómagam is felnőtt fejjel ismertem meg a „steampunk” kifejezést, és ennek a világnak a hatalmasságát. Mindig azzal a reménnyel települök ki, hogy valakit megfertőzhessek ugyanígy.

Milyennek látja Magyarországon a steampunk szubkultúra helyzetét?

– Nagyon sok könnyed szubkultúra van a világban, és az emberek ezeket úgy fogyasztják, mint a divatcikkeket – esznek belőle, majd továbblépnek. Így itthon, a Steampunk szubkultúra is folyamatosan változik, hol bővül, hol visszaesik. Vannak nagyon steampunkhű emberek, és vannak, akiknél csak fellángolást jelent – hirtelen múlt időben beszélünk róluk. Kevesen vagyunk, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ami van, a mag, az erős lenne, mert nem az. De elmondható, hogy miután lassan lecseng a steampunk divatként való elfogyasztása, akik igazán az elkötelezettjei, azok a jövőben meg fognak erősödni, és ahol csak lehet, lehetőséget biztosítanak majd az újonnan érkezőknek. Rendezvényekkel, és akár egy egyesületi tagsággal, ami a Steampunk zászlaja alatt létesült.

Mik a legfontosabb elemei a gőzbetyárságnak? Hogyan válhat valaki steampunkká?

– Talán a legfontosabb az ipari forradalom előtti világ szeretete, még ha nem is tudatosan. Ha ez megvan, ebből kialakulhatnak a belső és külső rajongói elemek. Belsőleg számomra a mechanikus dolgok imádata, hogy minden mostani használati tárgyat így akarok működtetni – persze csak a képzelet szintjén. Külsőleg pedig nagyon egyértelmű elemei vannak az öltözködésben, mint a cilinder goggle-lel, ipari forradalom korabeli ruhák és pár, kissé túlzottan fantasztikus kiegészítővel fűszerezve. Ha valaki el akar indulni a steampunk útján, akkor lehet, belül már az is. Külsőleg szerintem meg kell alkotnia a számára legjobban tetsző karaktert, és annak öltözékét magára kreatívkodnia. Ez a gyári munkástól kezdve, a felfedezőn, az írón és az udvarhölgyön át az őrült tudósig bármi lehet. Az a jó, ha minél több kiegészítőjét maga alkotja meg, mert akkor őszintébb lesz, és nagyobb szórakozást is jelent. Hisz az a fontos, hogy örömünket leljük benne – ahogy én a magamhoz hű karakterben, a steampunk ékszerész és felfedező életmódjában.

Irodalom

Balogh Levente 2018. Kis magyar steampunk – kritika a Kincsem című filmről. Krónika online, 2018. január 15. = https://kronika.ro/kultura/kis-magyar-steampunk-kritika-a-kincsem-cimu-filmrol (2018. október 11.)

Bari Máriusz 2007. Mai korok feltalálói: előre a gőzképekhez! – Videókkal. HVG, 2007. szeptember 3. = http://hvg.hu/kultura/20070903_steampunk_modern_feltalalok_datamancer (2018. október 11.)

Barrett, Leonard E. 1997. The Rastafarians. Boston, Beacon Press.

Baudrillard, Jean 1996. A szimulákrum elsőbbsége. In Kis Attila–Kovács Sándor S. K.–Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv I. Szeged, Ictus és Jate Irodalomelméleti Csoport, 161–193. p.

Bobak Szilvia 2017. Modern átváltozások – Lányok, akik a beöltözős szubkultúrákban találták meg önmagukat. Marie Claire, 2017. május 26. = https://marieclaire.hu/eletmod/2017/05/26/modern-atvaltozasok-lanyok-akik-a-beoltozos-szubkulturakban-talaltak-meg-onmagukat/ (2018. október 11.)

Coolgear Steampunk – Vörös Zoltán / Zackary mester (Facebook-profil) =https://www.facebook.com/coolgearsteampunk/ (2018. október 11.)

Csörgő Norbert 2011. Art rovat – Steampunk biblia. Fiction Kult = http://fictionkult.hu/cikk/art-rovat-steampunk-biblia-1001 (2018. október 11.)

DeviantArt Hungarian Steampunk alcsoportja = https://hungariansteampunk.deviantart.com/ (2018. október 11.)

Diningguide 2016. Jókai saláta. Diningguide, 2016. augusztus 4. = http://www.diningguide.hu/steampunk-szolnokon-megnyitott-a-sorarium/ (2018. október 11.)

Dr. Leslie Aromo – Steampunk Inventor & Craftsman (facebook profil) = következő linken érhető el: https://www.facebook.com/drlesliearomo/?hc_ref=ARTjt9N9q90evHX1o-BovalETouQZWaUHLnJjGPzDsD_nmTgnLB-1MqJYyLwsgbiqOU (2018. október 11.)

Gál Attila 2009/2010. Szubkultúra–felfogások, szubkultúrák vizsgálatának lehetséges irányai, módszerei [szemináriumi jegyzet]. = http://campuslet.unideb.hu/dokumentumok/tanulmanyok1/Gal_Attila_szubkultura_felfogasok.pdf. (2018. október 11.)

Gőzharsona felhívása = https://www.facebook.com/gozharsona/posts/2063514333917266 (2018. október 11.)

Hodkinson, Paul 2002. Goth: Identity, Style and Subculture. Oxford, Berg Publishers.

Hungarian Steampunk Community = https://www.facebook.com/sztimpank/ (2018. október 11.)

Jakab Albert Zsolt–Keszeg Vilmos (szerk.) 2007. Csoportok és kultúrák – Tanulmányok szubkultúrákról. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság.

Kacsuk Zoltán 2005. Szubkultúrák, poszt-szubkultúrák és neo-törzsek. A (látványos) ifjúsági (szub)kultúrák brit kutatásának legújabb hulláma. Replika, 53. sz. 91–110. p.

Klág Dávid 2016. Furcsa egy hely lett Budapest új steampunk kocsmája. Index, 2016. szeptember 19. = https://index.hu/kultur/2016/09/19/krakn_town_kraft_sor_steampunk_rakoczi_ter/ (2018. október 11.)

La Ferla, Ruth 2008. Steampunk Moves Between 2 Worlds. The New York Times, 2008. május 8. = http://www.nytimes.com/2008/05/08/fashion/08PUNK.html?_r=0 (2018. október 11.)

Lovas Lajos 1994. A punk. Alternatív zenei mozgalmak a 80-as években. Magyar Szemle, Új Folyam III., 3. évf. 10. szám. = http://magyarszemle.hu/cikk/a_punk (2018. október 11.)

Lőrinczy Judit 2011. A gőz dicsérete – a steampunk vízió. SFmag, 2011. március 21. = http://sfmag.hu/2011/03/21/a-goz-dicserete-a-steampunk-vizio/ (2018. október 11.)

Magyar Természettudományi Múzeum Blog 2017. Steampunk Alchemy – Interjú Sztojanov Péterrel. Az emberek szeretik megélni a „nemvalóságot”. Magyar Természettudományi Múzeum Blog, 2017. augusztus 7. = http://mttmuzeum.blog.hu/2017/08/07/steampunk_alchemy_riport_steampunk (2018. október 11.). Sztojanov Peter Jr. munkái = http://www.steampunkalchemy.com/hu/galeria (2018. október 11.)

Mizsei László, ifj. (Dr. Leslie Aromo) 2013. A steampunk irányzatról. Humusz, 2013. = http://www.humusz.hu/kukabuvar/steampunk-iranyzatrol (2018. október 11.)

Nagy Krisztina (Szarvaspápa) 2015. Annamáriának és Balázsnak iszonyú menő steampunk esküvője volt! Velvet, 2015. július 1. = https://velvet.hu/randi/2015/07/01/annamarianak_es_balazsnak_iszonyu_meno_steampunk_eskuvoje_volt/ (2018. október 11.)

Neo-Victorian Studies = http://www.neovictorianstudies.com/ (2018. október 11.)

Nowotny, Novi 2013. A legrosszabb és a legjobb definíciók a steampunkról: viccestől a nevetségesig. St!mpank, 2013. január 1. = http://sztimpank.blog.hu/2013/01/03/a_legrosszabb_es_legjobb_definiciok_a_steampunkrol_viccestol_a_nevetsegesig (2018. október 11.)

Nyugat.hu 2014. A hipsztereknek leáldozott, jön az elképesztően szexis steampunk irányzat, Nyugat.hu, 2014. december 2. = http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/85284_ezt_fogod_hordani_jovore_hodit_a_gozpunk (2018. október 11.)

Origo 2013. Jövőre világuralomra jut a steampunk, Origo, 2013. február 3. = http://www.origo.hu/techbazis/20130203-az-ibm-szerint-2014re-vilaguralomra-jut-a-steampunk.html (2018. október 11.)

Piczil Márta 2002. Kultúra és szubkultúra elméletek. In Pikó Bettina (szerk.): A deviáns magatartás szociológiai alapjai és megjelenési formái a modern társadalomban. Szeged, JATEPress, 43–52. p.

Postamesterxy 2010. Mitől punk a steampunk? St!mpank, 2010. április 14. = http://sztimpank.blog.hu/2012/10/02/mitol_punk_a_steampunk (2018. október 11.)

Rácz József 1998. Ifjúsági (szub)kultúrák, intézmények, devianciák. Válogatott tanulmányok. Budapest, Scientia Humana.

Rondaar 2014. Gőzerővel: A steampunk krónikája. Galaktika online, 2014. február 1. = http://galaktika.hu/a-steampunk-kronikaja/ (2018. október 11.)

Scriptum Metallum 2010. Sci-fi és steampunk a Szigeten. Prae online, 2010. augusztus 14. = https://www.prae.hu/index.php?route=article%2Farticle&aid=2903 (2018. október 11.)

Soós Tamás 2017. Steampunk rövidfilm készül a magyar tudósról, aki szabadságharcos robotot akar építeni. IGN, 2017. július 4. = http://hu.ign.com/irinyi/25539/news/steampunk-rovidfilm-keszul-a-magyar-feltalalorol-aki-szabads (2018. október 11.)

St!mpank = http://sztimpank.blog.hu/ (2018. október 11.)

SteamCarnival programtervezete = https://www.facebook.com/events/528736774173219/ (2018. október 11.)

SteamPunk Magazine = http://www.steampunkmagazine.com/ (2018. október 11.)

Szapu Magda (szerk.) 2004. Ifjúsági „szubkultúrák” Magyarországon és Erdélyben. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete.

Szécsi Noémi 2015. Jókai 190. Halcsontos fűző, 2015. február 17. = http://halcsontosfuzo.reblog.hu/jokai-190 (2018. október 11.)

Sztojanov Peter Jr. 1916 [2016]. HUN – Steampunk a Szigeten. Steampunk Alchemy, 1916. [2016.] = http://www.steampunkalchemy.com/hu/press/hun-steampunk-a-szigeten (2018. október 11.)

Takács Gábor (acélpatkány) 2009a. …más néven Steampunk! St!mpank, 2009. július 18. = http://sztimpank.blog.hu/2012/10/02/mas_neven_steampunk  (2018. október 11.)

Takács Gábor (acélpatkány) 2009b. Kategorizálási kényszer – avagy ami az előbb kimaradt. St!mpank, 2009. július 19. = http://sztimpank.blog.hu/2012/10/02/kategorizalasi_kenyszer_avagy_ami_az_elobb_kimaradt (2018. október 11.)

Tóth Emese (automaton_aliza) 2010. Stílusok és korszakok: az anakronista stílusirányzatok vázlatos áttekintése. St!mpank, 2010. május 24. = http://sztimpank.blog.hu/2010/05/24/stilusok_es_korszakok_az_anakronista_stilusiranyzatok_vazlatos_attekintese (2018. október 11.)

Tóth Emese (automaton_aliza) 2011a. Gőzbetyárok Budapesten. SFmag, 2011. március 21. = http://sfmag.hu/2011/03/21/gozbetyarok-budapesten/ (2018. október 11.)

Tóth Emese (automaton_aliza) 2011b. Te milyen steampunk karakter lennél? St!mpank, 2011. november 24. = http://sztimpank.blog.hu/2011/11/24/te_milyen_steampunk_karakter_lennel (2018. október 11.)

Tóth Emese (automaton_aliza) 2012. Mi ez a sok „-punkság”? St!mpank, 2012. december 2. = http://sztimpank.blog.hu/2012/12/02/mi_ez_a_sok_-punksag (2018. október 11.)

VanderMeer, Jeff–Chambers, S. J. 2011. The Steampunk Bible. An Illustrated Guide to the World of Imaginary Airships, Corsets and Goggles, Mad Scientists, and Strange Literature. New York, Abrams Image.

Veres István 2016. Rasztafarianizmus – a legvidámabb vallás. Vasárnap, 2016. január 13. = https://vasarnap.ujszo.com/2016/01/13/rasztafarianizmus-a-legvidamabb-vallas (2018. október 11.)

Wikipédia / Steampunk (szócikk) = https://hu.wikipedia.org/wiki/Steampunk (2018. október 11.)

Médiakritikai hőbörgés, avagy digitális belháború…?

Értetlenül jogos a kérdés: miért háború? És miért kritikai, ha épp arról van szó, hogy egy új mediális réteg, egy elektronikus folyóirat teszi lehetővé észrevételek közlését, olvasók elérését, a szólás szabadságát, a megértés és félreértés szabad esélyeit…,

Tegyük fel, képes az új média legtöbb rendszere új társadalmi és kulturális jelenségként, „önszervező” hálózatokban konstruálódni. Egyáltalán, képes-e erre új információ-hordozóként maga-magától, az embertől függetlenül, a manipuláló, az elszenvedő, a felhasználó-kihasználó és önkreatívan önmagát kereső személyiségtől idegen „formaként” valamiféle felvillanyozott hatékonyságú társadalmi-kulturális szervezőerő, rendező tevékenység lenni? Ha pedig igen, miért kelt reményeket és miért támaszt félelmeket? S ha mindezek talán jellemzik is a mediátorokat és médiumokat, miért acsarkodunk ellene (látszólag joggal), ha végtére is mi magunk vagyunk, akik fenntartják, éltetik, nevet adunk neki vagy jóváhagyjuk, s ha önként szolgáltatódunk ki neki, minden tudatos vagy vételen akaratunk révén?

A válaszokat keresve messzebbről indulnék, talán az „új média” sejtetett „új” fogalmától. Ugye, nem kellene itt arra kitérnem, mi új van abban, hogy az emberek közölnek, közléseket fogadnak, hatásokat élveznek vagy elszenvednek, értelmezésekre kényszerülnek vagy pragmatikusan kihasználják ezeket…? Hiszen, mióta is emberi érintkezés egyáltalán lehetséges volt, annak legkülönbözőbb formáiban zajlott az interperszonális kommunikáció: falevelekből-liánokból függesztett kipu-írástól a hajókürtökig, papiruszra vagy agyagtáblába vésve, lúdtollal, ecsettel, irónnal, szórófejjel falra firkálva, telefonon vagy sms-ben, faxon vagy Holdra küldött üzenet formájában megannyi kor és kultúra, nép és közlésmód találkozott-érintkezett egymással, s olykor a szimbolikus közlésmódok akár földrészek között is át-meg-átjártak egymáshoz. Az örök beszéd, a folytonos írás, a jelhagyás és értesítés módjai ugyan korszakosan változtak. De megújulásuk mindig csak egy időben korábbi, vagy térben másutt szokásos módtól tért el, a közléstartalom pedig mint folyamatos „célzott beszélgetés” megtestesítője mindig is alapjelensége volt az emberi jeladásnak. Közlünk, mert vagyunk. Kérdezünk, mert érteni vágyunk, s befektetjük aprócska hitünk abba a közlésburokba, ahonnan értő vagy hívó, értelmező vagy csábító, vészjelző vagy örömteli információ érkezhet.

Ennyire messze mehetünk ugyan a kommunikatív világtörténetben, de nem ragadhatunk meg ott…! Ami „új média” néven fut, bizonnyal nem a galambpostáról szól érdemben, nem is a vízjelek olvasásáról vagy a széljárás-naplókról értesít, hanem leginkább a közlésmódok egy új generációjáról, a tájékozódás és tájékoztatás mindeddig sosem létezett általános érvényéről, ennek termeléséről, eluralkodásáról és fogyasztói árucikké válásáról. Belátom ugyanakkor, hogy már a megfogalmazás, az „új média” fordulat is azok felől érkezik, akik ismerték, használták, vagy akár csak ráláttak a „régi média” vagy mediálási formák sajátlagosságára – hiszen mihez képest új az „új”? Az isteni kinyilatkoztatás keresztény-zsidó kultúrába fonódott olvasatához képest? Az egyiptomi vagy azték, torinói vagy prágai csillagászati ismeretekhez, filozófia előtti filozófiák értelmezéséhez képest? S tekintettel arra, hogy mondjuk a Niger folyó torkolatvidékén élő dogon törzsi csoport mitikus világképe talán épp oly régi lehet, mint a messzi múltba vetített 12.000 éves szupernova-kitörésről formált csillagászati vízió, még azt is mondhatnánk, hogy sem térbeli, sem időbeli korlátok nemigen szabhatók a médiák közvetítette világban. Olyan közelítő-szűkítő gesztusokat persze tehetünk, hogy megkülönböztetünk ikonikus vagy gesztikuláris közlésmódokat, írott vagy képi kultúrákat, s azután ezek megfejtésére vállalkozunk… Vagy elkülönítünk írásnélküli kultúrákat (ahol például a testbeszéd, a gesztusok, a kézjelek és mozdulatok jóval súlyosabb tartalmak és finomabb árnyalatok kifejezésére is alkalmasak) és írásosakat (amelyekkel viszont az lehet bajunk, hogy a világ ma élő kultúráinak java része nem írásra épül…, de amelyik mégis, annál is fennáll az olvasás mikéntjének kérdése, hisz nemcsak az orosz vagy magyar, hanem a brit átlagpolgárok 40–60 százaléka is írástudatlan volt még a 19–20. század fordulóján). Csakhogy ezekkel éppen a bábeli nyelvzavarok mentén nehézkesen boldogulunk mint látszólag „könnyen kezelhető” kategóriákkal. Akkor hát hol a határ a régi és az új, az elavult de ősi, a megújult de technikai újszerűségében modernebb analfabetizmust eredményező médiahasználat között? Mai felmérések, saját és korosztályi oktatási gyakorlat tapasztalatai, de meg pedagógiai szakmai közlések nyomán is egyre nyilvánvalóbb, hogy a számítógépek-képernyők, digitális kütyük mögé szorult nemzedékek (a screen-agerek, az Y, Z vagy Alfa generáció) egyedei között sokkal jobban elharapódzik például a beszédképtelenség, a témátlanság, a kifejezések árnyalatlansága, a tónusok váltásával megszólalni képtelenség, a nyelvi alkotókészség hiánya és a funkcionális írásképtelenség is, mely a nyelvi jelek, közléskódok minimális ismeretét sem várja el a felnőtt emberek kommunikáló többségétől, avagy csupán a „digitális analfabéták” nemzedékeihez viszonyítva is. Lehet, a határ ezek szerint nem is a kép vagy a betű, a képformálás és képi ábécé megléte/hiánya, hanem inkább a reflektív oldal, a fölhasználók, értők, közreműködők köre. Vagyis a kommunikativitás az alapkérdés, s ennyiben lehet, nem is új a mobiltelefonnal rögzített videófelvétel, az érintőképernyős múzeumi séta, a videoegyetem vagy a kortárs képzelet múzeuma a belsővé vált külsődleges határ…

Nem férne el itt semmiféle vázlatos kommunikáció-elméleti vagy -történeti vázlat, miként a közlésformák és a mediatizált jelek teoretikus tapasztalatainak összefoglaló bemutatása sem. Időben-betűben annyi fér el talán, hogy futó pillantást vessünk a médiahatalom valóságára, vagyis arra az eszköztárra, amelynek kényszerrel, sodródóan, vagy épp boldogan aláveti magát az ember, amint e sokrétű média bűvkörébe kerül. Indító hipotézisem ezért a következő: média hatalmánál csak a hatalom médiája tartósabb, és a mindenkori hatalom által mediatizált életvilágok a folytonos elszenvedői mindannak, ami hatás éri őket. Változnak hatalmi körök, módosulnak hatalmi érdekek, lecserélődnek hatalmas személyek, felnőnek apró cézárok… – valamilyen média valamiképp mégis mindig a kezükben marad, mely alkalmas (lehet, szokott lenni) a társadalmi alávetettség érdemi kezelésére. Ostromolhatnak tüntetők rádiót és televíziót, blogozhatnak kényük-kedvükre, megoszthatnak egyre képesebb és intenzívebb hírtömeget, nyomtathatnak szamizdatot vagy indíthatnak alternatív honlapot, mesélhetnek kocsmapultnál vagy kinyilatkoztathatnak pápai pulpitusról… – a média örök befolyás-ereje mindétig Velünk marad. De hát miért, meddig, hogyan? S ha részint tőlünk, a média hatását elszenvedőktől is függ mindez, miért vetjük alá magunkat (immáron perverz örömmel is) a mediatizáció csoportidegen és személyiség-korlátozó összhatásának…? Ki ez a hatalom és miért „szeretjük” őt ilyen elfogultan…? Lehet, már ez is a média hatása? Vagy csak mindenki olyan médiát érdemel, mellyel kitartóan fejbe verheti önmagát?

Egy válaszkísérletért megint csak látszólag messzebbre kanyarodnék vissza, kerülvén azt a tudományos közhelyet, hogy a média új, sőt legújabb hatalmi ággá, vagy mindegyik másik fölé emelkedő meta-alakzattá lett… Hiszen például a római császárok korának vagy a náci katonai felvonulásoknak időszakos „cirkuszai” éppúgy látványos képi és mentális üzenetek voltak, miként a szeptember 11-i támadás felvételei egyenes közvetítésben. Kik üzentek, kiknek, mit és miért…? S kik értették meg, kik „olvasták” tovább, kik értelmezték másképpen a közléseket? Seregnyi erről a szakirodalom, nehéz lenne méltó hivatkozási alapot választani anélkül, hogy szinte belekapaszkodnék egyetlen vagy néhány meghatározó szerző munkásságába vagy fő közlésébe. Ezért, vállalva itt a „szűk szakirodalmi keresztmetszet” vádját, hisz erre mindenképp rákényszerülök, csupán egy rövid futamban említeném a mediatizálódási korszak néhány állomását és eszközét. „Az információs bomba” című könyvében (1998, magyarul 2002) ezt az egész folyamatot Paul Virilio francia filozófus, médiakutató, tudás-archeológus látványosan és hosszasan elemzi, így pusztán fölidézném tőle azt, hogy a huszadik század a technika századaként a tudomány százada és a csalatkozás százada is lett, midőn kiderült: az emberért való és ember által remélt tudás elsődlegesen maga az Ember, az Emberiség ellen fordítható, mivel minden technológiai és informatikai eszköz elkezd önérvényesítő folyamatba került mikro-univerzum lenni, és a korábbiakkal ellentétben a cél immár nem az ember szolgálata lesz, hanem az önjáró gépezetektől elszenvedett csapások kivédésének technikai rutinja. A hatékonyság-orientált háború, a teljesítmény-mércével mért emberi tudás, a sebességgel mért technológiai haladás mint cél visszafordíthatatlan eredményekhez vezetett, klónozott lelkek, génmanipulált lények, környezetpusztító humanoidok veszik birtokukba a világot, s végképp odalett immár a humanitárius célok, a tudás, a tájékozottság áhításának bölcseleti programja vagy évezredes morális feladattudata (Virilio 2002, 7-13.p.).

Ebből a képtelenül, mégis szívszorongatóan elvadult pragmatikusságból csupán néhány jelenséget hadd emeljek ki történeti összefüggéseik alapján, pusztán azért, hogy a folyamatot jellemezzem. Ugye, a fába-kőbe vésés évezredeit követően az írott sajtó, a könyvek, folyóiratok, nyomatok félezer éves históriája teljesítményben és széles körű hatékonyságban sokszorosan meghaladta a tájékoztatás és tájékozódás azt megelőző évezredeit. A telekommunikáció eszközei (mint a telefon vagy a televízió) már nem elégedtek meg a puszta hírharsogás vagy szórakoztatás korábban kimódolt közlési eszközeivel (mint a rádió vagy a mozi), hanem egyrészt elbódítottak a tájékozottság, információs ellátottság kiváltságossági érzetének mind jobban tömegesedő, demokratizáló hatásával („a televízió” orientál, képbe hoz, eligazít, életkeretet és életmódot ad, szabályozza a tudható dolgok tudásának színeit és mennyiségeit, de ezzel el is altat vagy túl is táplál…), a telefon pedig az elérhetőség és a látszólag közvetlen kapcsolatok megtartásának, építésének eszközévé sokszorozódott, ma már a legális személykövetés és illegális megfigyelés egyik tárgyi tartozéka is. Sőt, magában a csoportszintű közlési és megerősítési rendszerben jelentést is váltott, hisz a mobiltelefon ma már azt jelenti: vagyok, fontos vagyok, bárki elérhet, vagy legalább azok, akik nekem fontosak, de egyúttal én is Vagyok Valaki, szemben a nem fontosakkal, az elérhetetlenekkel, az érdektelenekkel! S ettől azután immár egy városi utcán azok lesznek többségben, akik virág vagy könyv, papírhajó vagy mentalevél kézben tartása helyett is a „mobiljukat” szorongatják, fixált időközökben rápillantva, jött-e bármi jel a belvilágból, melynek talán éppen attól lesznek marginalizált egyedei, hogy semmi másféle kommunikációban nem vesznek részt, csak lesik az esit, vagy közönyös lehangoltsággal konstatálják, hogy az elmúlt fél percben sem kereste őket senki, pedig ím, itt az eszköz, mely erre lehetőség volna…!

Mindezek, vagyis a közléskiváltságokban nem részesek helyzete, meg a kizárkózóan bezárkózó jelbirtoklás kiváltságosai mintegy közösen, a lehetőséggel és a lehetetlenséggel együtt is példát erősítenek meg, normát szabnak a közléspiac szereplőiként, kofáiként vagy kuncsaftjaiként: függéssé teszik a közlés szabadságát, igénnyé a kommunikáció bármily formális módjait, méltóságossá a birtokolható „tudást”, „megkaphatóságot”, „fontosságot”. Az infokommunikációs eszköz, a számítógép, (mely mint tudjuk korántsem tisztán a békés játszadozás eszközeként indult hódító útjára), ma már százmilliókat tesz képernyő-függővé, apa helyett apa, szerető helyett társ, társaság helyett virtuális közösség lévén. A „valahová tartozás” élménye társul az internethez, a „valaki vagyok” testesül meg az IWIW lapjain, a Twitter már világnagy amerikai elnöki postakürtként fungál… Mindezek persze okok és következmények, folyamatok fázisai is, de egyúttal magyarázatok és önkreatív hatások együttesei épp annyira. Az internetes közösségekhez tartozás például a magány oldásának kiváló módja, de a képernyő előtti egyedüllét és szingli életmód sokkal drámaibb változást okoz az emberek életében, önként vállalt magányszigeti lakos-mivoltában, mint ez idáig a száműzetéses ítéletek legdurvábban kiszabott büntetésformái. Az Internet révén a közlési távolság és főleg az elérési idő elképesztően minimálisra csökken, de az érintkezési és felhasználói felületeken a társas együttlét helyetti kvázi-távolság viszont ezzel arányosan elmondhatatlan mértékben megnövekszik! Folyamatosan közlök ugyan, de egyre kevésbé van MIT közölnöm, s mert partnereim is ezzel küzdenek, egyre érdektelenebbül távolra kerülünk magától a közlés értelmétől és eredeti szándékoltságától is.

Virilióhoz visszakanyarodva, aki azt állítja, hogy az információ mint bomba az emberiség szinte kiszámítható pusztulásának előre kalkulálható elemévé lett, ezzel ugyanakkor nemcsak arra figyelmeztet, hogy mindez a büszkén-öntudatosan sokra értékelt és nagyszerűségében önhitté vált „információs társadalom” ideáját, állapotát idézte elő, hanem arra is, hogy ez az „info-bombagyártás” csak az emberi társadalmak további szegmentálódását segíti elő, mivel az információ-tömeggel, a mennyiség elburjánzó voltával a java többség nem képes mit kezdeni, nem tudja azt feldolgozni, s nem is lehet képes ekkora info-tömkeleget értelmezni. Röviden: korszakos „haszonélvezőből” kollektív károsult lesz, kiváltságos felvilágosultból univerzális roncs, sikerképes tájékozottból áldozat. S ami ezt még izgalmasabbá is teszi, mintha egy paranoiás összeesküvés-elméletet fedeznénk fel emögött, vagy mintha az időt és teret összesűrítő uralmat immár kézben tartani képtelen emberiség végjátékát neveznénk meg a belátható hatások jövőjében. Még az is szinte programozottá lesz, hogy úgymond az érintett emberiséget szinte előre értesítették áldozattá válásának esélyeiről, az információs bomba hatásáról! Szólnak jó előre, hogy információs bombázás várható, de nincs fedezékünk a védekezésre…, sőt, ha lenne is, nem hinnénk el, hogy épp minket ér majd el a végítélet jele…

Virilio, aki korábbi könyveiben a háborúzás múltját a bunkerek, bástyák, lövészárkok archeológiájával írta le, a „Tiszta háború” című kötetében (1993) redukálja közlését a sebesség természetrajzának (a dromológia tudományának) történeti felmutatására, de már akkor is olyan végjátékról ír, amelyben a gépesített világ egyedi embere immár nem képes az informatikai sebességgel jövő veszélyek elhárítására, csak a beteljesülő pusztulás élményszerű átélésére. Megrendelt, megfizetett és garantáltan szállított, önként fogadott végítélet… Ennek még durvább példáját adja következő művében (Háború és televízió, magyarul 2002), melyet az Öböl-háború másnapján kezdett írni (még mindig az antiglobalista tüntetések és a 9/11. napja előtti időben!), kifejtvén azt, miképpen vádolható a CNN hírtelevízió a legdurvább üzleti trükkel, nevezetesen hogy a háború egyenes közvetítésére világszínvonalú előszerződéseket köt a világ tévétársaságaival, majd jelt ad a bombázógépek indulására. Vagyis, értsük a szót: a virtuális valóság nem hírközlési közvetlenséggel jelenik meg, hanem maga a hírközlés lesz a valóság, a háború mintegy csak eszköze, hordozóanyaga vagy tárgya a valóságot átírni tudó, átalakító és teremtő mediatizációnak. S ezt nemhogy már képtelenek vagyunk felügyelni, megakadályozni, vagy ellene tiltakozni indulni, de egyenesen fogyasztóként, megrendelőként, előfizetőként viselkedünk, növeljük a szenzációs nézettségi mutatókat, gazdagítjuk a világuralmi apparátusokat, s talán még élvezzük is, hogy nem ránk hull a bomba, hogy pusztul az ellenség, s hogy látjuk, „milyen ügyesek a fiaink a bevetéseken…!”, s végül is milyen jó, hogy nem mi okozzuk (csupán „fogyasztjuk”, s ezzel indirekten rendeljük meg) az egész cécót…

Meglehet, egykönnyen megvádolható volnék talán azzal, hogy valamely utópia áldozataként, vagy egy apokaliptikus fantaszta életművének fölidézésével itt magam is szinte átalakítom a médiáról való tudás, a média és az információ iránt érzett bizalom, ezek eszközjellegéről kialakult szokványos kép egész értelmezési tartományát… Pedig hát nem vagyok „Virilio-hívő”, csak olvasom, átélem, megfontolom, magamra vonatkoztatom a médiáról szóló okfejtését, bizonyító anyagát, vádiratát…! Továbbá, ha van megfontolni való abban, amit ír, azt első körben a kétely, a félsz, a megfontolás, mérlegelés, összehasonlítás, párhuzamok és átértelmezések menedék-formáló gesztusával veszem körül… – mégis, mit tehetnék én ez ellen…? Mennyire érvényes ez rám is? Ha csak egyáltalán odafigyelek, észlelek, akkor máris mintegy fizető médiafogyasztó vagyok, az univerzális manipuláció új korszakának kárvallottja, szponzora, sőt önkéntes áldozata is? Vagy hát én talán mégsem, mert legalább kritikával fogadom ezt a hadászati „valóság-show”-t, de mindenki más már igen? Ezen aztán elmerengek, egészen addig, amíg kezembe nem akad a polcomról Császi Lajos Tévéerőszak és morális pánik című opusza…, aki bizony hasonló „távolsági vírusokról” és mentális megbetegedésről ad hírt a világ más tájait érintve is… Vagy például Bugovics Zoltán „A média(torz)szülött. Médiakritikai megközelítés” című munkája, mely elméleti hátországát máshonnan veszi, de hasonló áthatásokról kínál empirikus ismeretanyagot úgy, hogy az új korszak közlésnyelvében nem különíti el sebészi precizitással a hírt és a hozzá kapcsolódó rokon műfajokat, s nem akar arról meggyőzni, hogy kellő óvatossággal kitapogathatjuk a manipuláló hatást, vagy kivédhetjük, hogy beetessenek…, hanem egészen egyszerűen nem hisz a hírek pozitív vagy negatív töltetében, tájékoztatási hasznosságot elemez csupán, de a médiát mint „a nyilvánosság legmeghatározóbb forrását” tekinti, s könyvét „tudományos alapon megírt figyelemfelhívó célzatú írásnak szánja”, melynek részleteiben „a média eddiginél szabadabb (titokfeltárási, hírszerzési) tevékenységét és erőteljesebb kritikai funkcióját hiányolja” a hatalommal szemben.

Na igen, a hatalom…, a manipuláció, vagy csak röviden a franciák által oly bevett szólásként használt „manip”… Ki, merről, meddig, miért s hogyan manipulált? „Valaki figyel!” – szólt a szlogen a rendszerváltási magyar politikai korhangulatban… Valaki (ki ez a valaki, kik a valakik, akik figyelnek, mit és honnan lesnek!?) még mindig azt hiszi, hogy érdekes lehetek, érdemes vagyok a figyelemre, felhasználható vagyok a magam milliomod érdekességével, s bárhol és bármire érdemesnek tartanak? Érdemes, tényleg érdekes letölthetőnek vagy kereshetőnek beállítani az elektronikus levelezésemet? Érdemes létrehozni a magamutat(koz)ások portálját, hogy ott kérés nélkül is mindenki elmondja magáról, hol született, mit és kit kedvel, hogyan néz ki buli vagy nyaralás közben, s hány másik emberrel tart kapcsolati közösséget? Érdemes tehát érdemes „információnak” tartani valakit, mindenkit, aki bárkivel és bármiről és bármit kommunikál? Ez lett hát a hírek, álhírek, közlések és álközlések totális demokratizálásából? Ez lett a mediálásból, s ennek vagyunk mi fenntartói, gazdagítói, esetleg közvetlen vagy vétlen manipulátorai is? Alapszinten persze fenntartói vagyunk, jóváhagyói, közléshordozói vagy fogadói, akik értelmet adnak a mediálásnak, akik magunk is médiumokká leszünk, akár észrevételezzük manipulált-manipuláló szerepünket, akár nem?

A kérdésfelvetésre némiképpen válaszolva már Bugovics Zoltán is arra kérdez rá: vajon érzékenyek vagyunk-e „a média tudományosan megalapozott kritikai megközelítésére”, „az újságíró-társadalom passzív szerepjátékára”, s a kommunikáció egész folyamatát meghatározó érdekszférák irányító hatására? „A tudásalapú, információs társadalomban – írja – elvárható volna egy azonos érték- és normarendszerrel felruházott, kritikai média kialakulása. Megállapításaim, sajnos, ezzel ellentétes tendencia erősödését bizonyítják. A tabloitizmusét, amely a felületességfókuszált szemléletével a gazdasági-hatalmi érdekszférák igényeit kiszolgálva kulturális kondicionálást hajt végre, amely a közönséget – tudta nélkül – fogyasztásra, divatfókuszált viselkedésre ösztönzi, s ezt tekinti az emberi siker zálogának”… – írja ugyanott, s a kötet első tizenöt-húsz oldalán még vagy háromszor visszatér oda, hogy rohanó, szakszerűtlen, pongyola a hírforgalmazó újságírói munka, érdekszférák nyomják el ördögi technológiával, manipulálva hírtermelőt és hírfogyasztót egyaránt, anélkül, hogy a közönség tudna, akarna, próbálna ennek ellenállni; befelé fordul a bűnbakká vált tájékoztató és a felületességet nagykanállal fogyasztó hozzáférő-szféra egyaránt, szellemi egysíkúság és katonai hierarchizáltság jellemzi a korlátozó konformitásba belemerevedett szereplőket. Mosóporevők és intelligens öblítőszerivók világáról szól tehát a kötet… – fájdalom, de megítélésem szerint kevesebb szenzációképességgel, mint amennyit jogszabály-göngyölgetők vagy sávszélesség-vagdicsolók ugyanebbe a témába invesztált kevesebb energiával is meg tudnak haladni.

Mondhatnám ugyanakkor: mit nekünk egy győri kutató helyi tapasztalata, szubjektív olvasata az új médiakorszak fenoménjeiről… – de nem kell túl messzire nyúlni a könyvespolcon, hogy Jürgen Habermas nyilvánosságtörténeti főművében, Pratkanis és Aronson rábeszélőgépében, Philippe Breton és Dan Sperber információs víruselméletében vagy Pierre Bourdieu televíziós manipulációról szóló tévé-előadásainak (!) sajátos vonásaiban találjunk további igazoló anyagot. (Források a bibliográfiában).

Amiről itt tehát beszélek, az az üzenetátadás lehetőségét tágabb horizonton ábrázoló, például időbeli, valamint közös hiedelmek útján történő megosztásról árulkodik. E rendszerben ugyanúgy, mint a mobiltelefon vagy az internetes kommunikáció esetében, valamely közösség és a szimbolikus együttműködés szférája áll a középpontban.[1] James W. Carey, aki alapkönyvében a média és a társadalom viszonyában a kommunikációt mint kulturális mediatizációt mutatja be, valójában egy morális-kulturális normatíván belüli kommunikációs helyzetet jelöl meg olyan rítusként, amely igencsak emlékeztet a média-elvek által működtetett makett keletkezéséhez.[2] Majdnem kézenfekvő e kérdésben például a televíziós valóságshow-k rituális mindennapiságot megmutató felfogására gondolni, amelyekben a néző számára leírhatóvá válnak, feltérképeződnek a kulturális, illetve a közösségi valóságok.[3] Ez az értelemadó gesztus, amellyel a néző napra nap figyelemmel követi, s ezáltal megigézetten részt vesz a valóságot formáló tevékenységekben, már több, mint puszta retorikai állásfoglalás. Persze minden résztvevő alany csupán olyan állítmányként, formáló tekintetként fogható föl, ami távol marad, szinte érintetlenséget sugallóan közömbössé lesz attól a kommunikációs architektúrától, amely a többszereplős társadalmi drámák kódrendszerébe van beépítve. A néző mindennapos cinkossága a szereplőkkel, a kukucskáló ablakon át figyelemmel követett folyamat, a „voyeurség” intim élménye és élvezete ténylegesen úgy hat, mint kreatív folyamat, mint teremtő és egyidejűleg teremtett valóság, amelyben a néző nem pusztán kívülálló idegen, hanem maga a kreátor. A közönség mint távoli közösség folyamatos beszédtémák, sajtójelentések, pletykák révén válik mintegy beleszólóvá, demokratikus szavazóvá, jeladóvá és jelfogyasztóvá, sőt jóváhagyó gépezetté is, minthogy ezáltal befolyásolni képes a valóság történéseit. Épp azét a valóságét, melyet már legszűkebb életvilágában, szabadidős tevékenységében, fogyasztói magatartásában sem képes kontroll alatt tartani. Önmagát mint narrátort, mint a lehetséges folyamatok interpretátorát tételezni olyan virtuális siker, melyhez nem is kell a társadalmi kommunikáció lépcsőfokait végigjárni, nem kell a közéleti intézményteremtés polgári-politikai tapasztalatát megszerezni, s nem kell a társadalmi befolyásolás iskoláit sem végigjárni, szinte azon mód kielégül a távvezérlés, a befolyás, a jelentőség igénye. Ha nem rögtön, akkor várhatóan másnap, ha nem most, akkor két hét múlva, de mindenki megkapja a magáét, mindenki sms-ét fölolvassák majd a betelefonálós vagy magazin-műsorokban, mindenki kedvenc slágerét lejátsszák majd a mindenható lemezlovasok, legapróbb „szmájliját” is jóváhagyják mások vagy sokak…

A média-élmény, a totális mediatizáció mint az identitásnak rituális szereplehetőséget biztosító feltétel tehát éppen abba a mediatizált eseménymenetbe illeszkedik, amelynek a fogyasztó egyszersmind formálója is. A politikai rituáléknak ez az új korszaka már messze távol van a fölvonulások, népünnepélyek, demonstrációs közép- vagy újkori korszakaitól, s térben-időben messze a társadalmi érdekű üzeneteket hordozó közösségi eseménymenetektől. A magányban szakralizált médiahatás oly módon profán térbe vonja a rítusok tartalmait (erről Papp Richárd kiváló írásai tanúskodnak zsidó és ortodox szerb kisebbségi miliőkben végzett kutatásaiból), hogy ezek a maguk politikai jelentésességét a társadalmi környezetben mintegy rekreálják, közösségi tudat mélyére rögzülő normákká változtatják. A James W. Carey (s párhuzamosan a szimbolikus antropológusok, Clifford Geertz vagy Victor Witter Turner) által egyfelől társadalmi drámának, másfelől kollektív gyakorlatnak tekintett társadalmi és nyilvános érintkezések olyan szertartásos információ-elosztási rituálékká válnak, amilyeneket példaképpen az ókori drámai előadások vagy kínai színpadi táncok, balinéz udvari táncdrámák szakrális terében zajló közlendők játszói/értői körében is meg lehet találni. A hagyományok, melyek egy-egy társas-társadalmi közösség számára megvilágosító, tartósító erővel bírnak, normatív töltetükkel a közösségeik ideáit hordozzák, az összetartozást erősítik, egyetlen színtérbe vonják be a tetszőleges /képzetes/ tömeget. Az egyetlen valódi momentum, amelynek korunk közléskultúrájában a korábbi, Bahtyin vagy Durkheim által is leírt ritualizációs folyamatoktól eltérően talán más a súlya és jelentése: a pontosság és a tárgyszerűség arculatába öltöztetett hitelesség és hűség ez. Ezek léte és formálódása, változása és súlyozottsága minden közösségben más és más, eltérő tényekre-ismeretekre épül, s ezek felől teszi elfogadhatóvá a világkép egyéb elemeit, a társas cselekvéseket vagy dramatikai fordulatokat. Korunk közléskultúrájában ezt a hagyományosabb szakrifikáló szerepet a képi eszközök és a vizuális közlésmódok mediatizációs folyamata helyettesíti, vagyis inkább uralja (bővebben erről lásd Rivière 1988; Abélès 2005). Míg a korábbi, írásbeliség előtti európai kultúrában a szónak, a metakommunikatív jeleknek végtelenül komplex valósága, rétegzettsége adta meg rangját, hihetőségét, elfogadottságát, ezt ma már a képszerű közlés virtuális hitelessége szolgáltatja. A könnyedén fölismerhető, minimális kódrendszerre épülő, a zsánerképszerűen azonosítható beállítás nemcsak a képi üzenetekre lesz érvényes, hanem a társadalmi helyzetábrázolás, a béke vagy konfliktus, igazság vagy hamisság meghatározására alkalmas közlésekre is. Ahol pedig keveredik a képzelhető a ténylegessel, a valóságos a valódinak tűnővel, ott már az ember egyedi állapota és többiekhez való viszonya is ezáltal határozódik meg. (Lásd a médiavilág korszakos sikerét a valóság-show-k eluralkodása formájában, a kortárs celebek életútját, pályáját mintegy illusztrációként, részletek Povedák István korszakos munkájában). Normateremtő hatásúvá lesz tehát, ami korábban normakifejező szimbólum volt…, a sztori maga a lényeg, a szereplők maguk a közöttünk élő hétköznapi istenek. Érdekes és pontos leírását adja ennek mint jelenség-együttesnek, folyamatnak a titokzatos körülmények között elhunyt slágerkirály temetéséről szóló kritikai áttekintésében Felföldi Barnabás, továbbá magának a ritualizációs folyamatnak tágabb dimenzióit elemezve Császi Lajos, midőn a test-képzetek és a társadalmi szentségesülés összehasonlító kritikai dimenzióit taglalja.[4] Az ekképpen kapott sztori, és nem túlzás itt „tények” helyett társadalmi sztoriról beszélni, már szellemi-kulturális kapaszkodókat, rituális „mankókat” is használ, éppen azért, mert a hatást kívánja érvényre juttatni a normatívvá váló rendszer mélyén. A tömegkommunikációs aktussá tett, politikai diskurzusba emelt kultikus hatások a média stilizáló, leegyszerűsítő, szimplifikáló vagy dekomponáló rítusokká válnak.[5] Ennek részletei Boglár Lajos vallásantropológiai bevezetésében is fölsejlenek, továbbá a francia funkcionalista iskola kommunikáció-felfogásában is megtalálhatók Durkheim, Lévi-Strauss vagy mások munkái révén, akikre azután Pierre Bourdieu, Paul Virilio, Lucien Sfez hagyatkoztak, amikor a rítusok mindennapiságát mint kommunikációs aktust és szertartási folyamatot mutatták be. Az antropológiai, továbbá az ezt a felfogásmódot követő kommunikációelméleti pillantás (Sfez, Baudrillard, Maffesoli, Kunt Ernő, stb.) szimbólumoknak nem a hagyományos értelemben vett társas, interperszonális érintkezés jelrendszerét nevezi, hanem az interakciót már sajátlagos kommunikatív szintnek tartja, melynek egyes elemei nem pusztán hagyomány-alapú egységek, hanem kollektív jelentés-térben ható szekvenciák, folyamatok, kölcsönhatások rendszerének. A szimbolikus interakciók ezen az úton a társadalmi kommunikáció egy magasabb funkcionális szintjét teljesítik be, totalizáló kapcsolódásokat eredményeznek.[6] Ezekből képződnek más (valamivel komplexebb) szinten a mítoszok és rituálék, melyek közlés és befogadás tradíció-kötötte keretein belül élnek az összehasonlítás vagy megkülönböztetés (posztmodernebből mondva az elkülönböződés) eszköztárával. A transzcendens elemek kommunikációja ekként nem pusztán a „metafizikai valóságon túli” vagy teleologikus létszférába vezet, hanem éppen a transzcendens tünemények társas-életi megnyilvánulásmódjait teszi azonosíthatóvá a realitások talaján.[7]

A realitások pedig, ilyetén „parfümáltabb” tartalommal, éteribb szférával is kiegészülve, a maguk eredendő funkcióján túl visszahatnak valóságkonstruáló erővel. A „valóság valóságának” effajta duplikátum-volta pedig teljes szélességében kínálkozik a legkülönfélébb szintű kommunikációk elébe, a legeltérőbb interpretációk hátországába, s magába a közlésfolyamatba is árnyalt minőségei révén hatol be. Ez a hatás-visszahatás-továbbhatás mint folyamat szükségképpen átöleli a kommunikatív történésrend idői, téri valóságait, s róla immár akár le sem válik a rárakódó jelentés(ter)ek megannyi rétege.

Zárásképpen hipotézisem, vagy inkább előadás-meditációm kulcs-állításának igazolására egyetlen aprócska vélemény-tényt hadd villantsak fel…! Az info-kommunikációs eszközök eluralkodásának korszakában, egy kelet-európai országban, ahol jószerivel az ehol emlegetett hatásoknak csődjeleivel találkozunk elsősorban, s nem az előnyeivel, épp itt és most szakemberek tömegei cserélnek éppen fogalmakat, definíciókat, példákat, illusztrációkat, állításokat és képzeteket – éppenséggel „információt” csereberélve az információról. Messzi városokból, messzi kultúrákból kifelé és egymás között is kommunikáló emberek cserélnek eszmét azért, mert azt hiszik, vagy csak úgy értelmezik, hogy az információ valamilyen értelemben fontos, megértése hatalom, s ennek a hatalomnak részleges birtoklásával, vagy direkt módon ebből élve is, maguk is némi csekélyke hatalomra tesznek szert abban a szimbolikus szférában, amely hajlamos e hatalmi relációkról elmerengeni, ezt értékelni vagy leszólni, irigyelni vagy kritizálni. Igen, rólunk beszélek, a tudástőkével kereskedőkről, akiknek hátterében az új média mint kulturális hatások komplex jelenségének megértési törekvése áll… Mi hát ez, ha nem a média kulturális kényszerítő hatása, minket magunkat is bűvkörébe vonó győzelem…? Mert hát nem árt, ha a hatások sértettjeiként, elszenvedőiként, haszonélvezőiként, manipulálóiként és konstruálójaként magunkat is számításba vesszük… Legalább addig, amíg a mediatizáció még újabb és újabb korszaka nem fogja végérvényesen átírni a róla szóló kritikákat is mint erényeket, dicsőségeket, sikeres kulturális és adaptációs játszmákat… Erre pedig – ha hajlamosak vagyunk egy csöppnyi hitelt adni az itt fölidézett gondolkodók kérdéseinek és válaszainak, illetőleg ittlétünk értelmének – talán már nem is kell  olyan sokáig várakoznunk… Magunk is mémek leszünk, avagy közvetítő és önálló létet szimbolizáló aprócska elemek, melyeknek beépített-megkonstruált önképei évezredek alatt fejlődtek odáig, hogy mindezt távolságtól, tértől, befogadóktól és időtől is függetlenül akár, mintegy hivatásszerűen közöljenek élettapasztalatokat. Funkciónk azonban idejétmúlt. Elegendő lesz holnap már egyetlen távkapcsolóval önkéntesen lemondanunk akár gondolatainkról, akár közlésről, akár szójátékról, fogalmi cselezésről, tapasztalatok megosztásáról. A digitális kapitalizmus immár erről is gondoskodik, s talán csak arról nem, mivégre így az egész…

Irodalom

Abélès, Marc–Jeudy, Henry-Pierre eds. 1997. Anthropologie du politique. Paris, A.Colin.

Abélès, Marc 2005. Az állam antropológiája. Budapest, Századvég.

Balandier, Georges 1980. Le pouvoir sur scènes. Paris, Balland.

Bayer Judit 2005. A háló szabadsága. Az internet tartalmának szabályozási problémái a véleménynyilvánítás szabadsága tükrében. Budapest, ÚMK–ZSKF.

Belépés jelszóval! Online világok és kutatási módszereik. Szerk. Farkas Judit és Lajos Veronika 2015. Replika, 90-91. szám, http://www.replika.hu/replika/90-91

Biztonság és magánélet. Az alku vége? Replika, 2017, 103. sz. http://www.replika.hu/replika/103

Boglár Lajos 1986. Az őserdők művészete avagy a művészetek őserdeje. In A kultúra arcai. Budapest, Napvilág, 2001, 35–43. p.

Bourdieu, Pierre 2001. Előadások a televízióról. Budapest, Osiris.

Breton, Philippe 2000. La parole manipulée. Paris, La Découverte.

Bugovics Zoltán 2004. A torz(ító)szülött. Médiakritikai megközelítés. Budapest, Gondolat Kiadó.

Castells, Manuel 2001. The Internet Galaxy: Reflections on the Internet, Business and Society. New York, Oxford University Press.

Carey, James W. 1988. Cultural approach to communication. In Communication as culture: Essays on Media and Society, 14–19. p.

Clastres, Pierre 1974. La société contre l’État. Paris, Minuit.

Cohen, Abner 1969. Politikai antropológia: a hatalmi relációk szimbolizmusának elemzése. MAN, 4, 215–235. p.

Csáji László Koppány 2015. Csoda, pokoljárás és a digitális szakadék. Replika, 90–91. sz. 57–77. p. http://www.replika.hu/replika/90-91

Császi Lajos 2003. Tévéerőszak és morális pánik. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Császi Lajos 2009. A test szimbólumai és metaforái; A politikai kultúra episztemológiája. In Fodor Gabriella–A.Gergely András (szerk.): Kulturális testek. MTA Politikai Tudományok Intézete, Munkafüzetek 104.

Dayan, Daniel–Katz, Elihu 1992. Media Events – The Live Broadcasting of History. Cambridge, Massachusetts, London England, Harvard University Press.

Dayan, Daniel–Katz, Elihu 1989. Articulating consensus: the ritual and rhetoric of media events. In Durkheimian sociology: cultural studies. Cambridge, Cambridge University Press, 187–191. p.

Douglas, Mary 1970. Natural symbols. Harmondsworth, Penguin Books.

Douglas, Mary 2003. Rejtett jelentések. Budapest, Osiris.

Durkheim, Émile 2003. A vallási élet elemi formái. Budapest, L’Harmattan, 17–20. p.

Felföldi Barnabás–Tóth E. Manuéla 2005 A király utolsó útja a képernyőn: Zámbó Jimmy temetése mint médiaceremónia. Kultúra és Közösség, III–IV. 50–63. p.

Geertz, Clifford 1994. Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég.

A.Gergely András 1996. Politikai antropológia. Budapest, MTA PTI.

Gluckman, Max 1965. Politics, Law and Ritual in Tribal Society. Oxford, Blackwell.

Havasréti József–K. Horváth Zsolt szerk. 2003 Avantgárd: underground: alternatív. Popzene, művészet és szubkulturális nyilvánosság Magyarországon. Pécs–Budapest, Kijárat Kiadó–Artpool Művészetkutató Központ–PTE BTK Kommunikációs Tanszék.

Inglis, Fred 1990. A short history of public communication. In Media Theory – an introduction. Oxford, Basil Blackwell.

Kondor Zsuzsanna–Fábri György szerk. 2003. Az információs társadalom és a kommunikációtechnológia elméletei és kulcsfogalmai. Budapesti Kommunikációs Főiskola tankönyvei 6. Budapest, Századvég Kiadó.

Kunt Ernő 2003. Az antropológia keresése. Budapest, L’Harmattan.

Lenclud, Gérard 1994. Funkcionális elemzés és funkcionalista elmélet. A funkcionalista perspektíva. In Descola et al. A kulturális antropológia eszméi. Budapest, Osiris–Századvég. 72–84. p.

Lévi-Strauss, Claude 2001. A szimbólumok hatékonysága. In Strukturális antropológia I. Budapest, Osiris, 158–159. p.

Lévi-Strauss, Claude 2001. Struktúrafogalom az etnológiában. In Strukturális antropológia I. Budapest, Osiris, 229–231. p.

Médiatársadalom. Replika, 95. sz. 2015. http://www.replika.hu/replika/95

Munn, Nancy D. 1966. Visual categories: an approach to the study of representational systems. American Anthropologist 68, 936–950. p.

Papp Richárd művei elérhetők itt: https://vm.mtmt.hu//search/slist.php?lang=0&top10=0&AuthorID=10012780

Pratkanis, Anthony R.–Aronson, Elliot 2012. A rábeszélőgép. Élni és visszaélni a meggyőzés mindennapos mesterségével. Budapest, AB OVO. http://www.ujkorklub.hu/load/0-0-1-8012-20

Povedák István 2011. Álhősök, hamis istenek? Hős- és sztárkultusz a posztmodern korban. Gerhardus Kiadó, Szeged.

Povedák István 2007. A média szerepe napjaink populáris kultúrájában. In Ambrus Vilmos–Schwartz Gyöngyi (szerk.): Változó folklór. Folcloristica 10, Budapest, ELTE BTK Folklore Tanszék, 153–160. p.

Rivière, Claude 1988. Les liturgies politiques. Paris, PUF.

Swartz, Marc–Turner, Victor–Tuden, Arthur eds. 1966 Political Anthropology. Chicago, Aldine.

Szijártó Zsolt 2015. Irányzatok és korszakok a médiaetnográfia kutatásában. Replika, 90–91. sz. 13-25. http://www.replika.hu/replika/90-91

Szűcs Balázs 2004. A jelentések nyomában. MTA PTI, Etnoregionális Kutatóközpont, Munkafüzetek 95. Elektronikus forrás: http://mek.oszk.hu/01700/01709/01709.htm

Tamás Pál–Zsolt Péter A társadalmi kommunikáció szociológiájáról. BME TkTk 4.4. Elektronikus forrás: http://www.communicatio.hu/konyvek/beres_horanyi_tarsadalmi_kommunikacio/tamas_pal_zsolt_peter_a_tarsadalmi_kommunikacio_szociologiajarol.DOC

Trias, Eugenia 2007. Gondolatok a vallásról: a szimbólum és a szentség. In Korpics Márta–P. Szilcz Dóra (szerk.): Szakrális kommunikáció – A transzcendens mutatkozása. Budapest, Typotex, 197–199. p.

Turner, Victor W. 1967. The forest of symbols: aspects of Ndembu ritual. Ithaca, Cornell University Press.

Turner, Victor W. 1969. The Ritual Process: Structure and Anti-Structure. London, Routledge & Kegan Paul; (magyarul A rituális folyamat. Struktúra és antistruktúra. Budapest, Osiris).

Virilio, Paul–Lotringer, Sylvère 1993. Tiszta háború. Budapest, Balassi Kiadó–BAE Tartóshullám.

Virilio, Paul 2002. Az információs bomba. Budapest, Magus Design Studio.

Virilio, Paul 2002. Háború és televízió. Budapest, Magus Design Studio.

Maléter István szabadkőműves tevékenységéről

Filep Tamás Gusztáv (A hagyomány felemelt tőre c. könyvében, Budapest, Ister, 2003, az 5. oldalon) említést tett arról, hogy alapkutatások még nem készültek Maléter Istvánról. Munkámban ezt a hiányt a szabadkőművességére vonatkozó adatokkal szeretném pótolni. Maléter a kassai Resurrexit páholyban működött, ezért foglalkozom bevezetésképpen ennek a páholynak eddig ismeretlen anyagával.

A kassai Resurrexit páholy

Resurrexit páholy érme. Réz, 35 mm. Leltári szám Procopius 4357 procopius_3. 1357_1257. A Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára

MNL OL P 1083 121. cs. LXII Resurrexit páholy Kassa

Resurrexit páholy érme. Réz, 35 mm. Leltári szám Procopius 4357 procopius_4. 1357_1262. A Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára

Kassán már a XV. században léteztek építőpáholyok. Mesterjeleik a dómban is megtalálhatók. 1870. március 20-án alakult a Haladás páholy. A Corvin Mátyás páholy hét tagja alapította a francia Nagy Oriens védelme alatt. Közhasznú intézmények alapítását, népművelést, népoktatási köröket, felnőttoktatást, dologházat, gyermekkertet, bölcsődéket terveztek. A kolerajárás 1874-ben elkedvetlenítette őket. Feloszlott a páholy. Utána 1874-ben alakult meg a Magyar Nagy Oriens védelme alatt május 9-én az Egyetértés páholy hasonló célokkal. Páholyházukat kénytelenek voltak megszüntetni, és a tagok lakásán jöttek össze. 1884. július 26-án ez páholy is megszűnt. 1899-ben ismét páholy alakult jellemző néven: Resurrexit. Az egykori volt főmester, Dr. Benczúr Géza városi főügyész nyolc társával kezdeményezte az új, beszélő nevű páholy megalakítását, Moskovics Jakabot választották örökös főmesterükké, a páholy vezetésére, főmesteri tisztségre dr. Benczúr Gézát szavazták meg. A Forgács-palotában tartották munkájukat. Az új páholy sokrétű tevékenységet folytatott. 1901. október 26-án Kazinczy Ferenc fogságból történt kiszabadulásának századik évfordulóját ünnepelték meg. Munkások részére előadásokat tartottak. Munkáikon haladó társadalmi és szabadkőművesi kérdéseket tárgyaltak. Ezeket az eszméket igyekeztek terjeszteni is. Egyebek között a Széchényi Társaság ifjúság terjesztett folyóiratát anyagilag támogatták évente. Munkások részére tanfolyamokat tartottak. Maléter István is, mint a következőkben bemutatom, ennek a páholynak volt a tagja. Sokat buzgólkodott tanfolyamok szervezése érdekében. A közelben működő, maradi elveket terjesztő Szent Imre Kör sok tagját sikeresen elvonzottak ezek a tanfolyamok, mert Maléter István kitűnő előadókat hívott meg.

Maléter István felvétele a páholyba

Először a páholyba jelentkező iratait mutatom be a MNL kiadatlan anyagából

Maléter István felvételi kérvénye felolvastatott 1900. május 14-én a Resurrexit páholyban dr. Szörényi Tivadar és Benczur Géza helyettes főmester aláírásával. P1120394

Maléter István felvétetett P1120396

Maléter István 1900. január 8-án dr. Moskovits Rezső főmester és dr. Szörényi Tivadar titkár aláírásával igazolt felvétele a Resurrexit páholy iratai között.

Nagyon szorgalmasan látogatta a páholyt. Hamarosan titkári tisztségre választották meg.

29 dokumentumon titkárként, fokozat nélkül és csak 3 dokumentumon szerepel mint titkár 3. fokozatúként. Feltehető, hogy már magasabb fokozat nélkül is titkárrá választották. Ez szokatlan a páholyok eljárási rendszerében.

A páholynak a szabadkőműves kifejezéssel „munkának” nevezett összejövetelein a jegyzőkönyvben időnként feljegyezték a jelenlevők névsorát. Így történt az 1905. február15-én tartott első fokú munkán. Ekkor jelen volt Maléter István is.

Sszónok, a titkári teendőkkel egyelőre megbízva. A szónok tevékenysége más tisztséget jelentett a páholyban. A szónokká választása miatt valakinek el kellett látnia a titkári feladatot, ezért amíg nem találtak helyébe titkárt, ideiglenesen elvállalta el ezt a tisztet is.

Maléter István szónoki fogadalma 1903. február 28-án a Resurrexit páholyban. P1120490

„A Resurrexit páholynak 1905. november hó 17-én tartott rendes munkájából.” aláírás: Dr. Maléter István s. k. h. főm. Tehát ekkor már helyettes főmester volt.

Ebben az időben került terítékre két páholy ellentéte. Ebbe a főhatóságot, a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholyt is bevonták.

A konfliktus lényege a debreceni Haladás páholy tiltakozása egy új jelentkező felvétele ellen. A következő levél erről szól.

A debreceniek tiltakozó levelének első lapja. HU_MNL_OL_P_1083_I_0038_LXII_3926_1911_Tudos_r

A debreceniek tiltakozó levelének hátlapja

A miskolci páholy egy leendő tagja ellen a debreceni páholy tiltakozott. Ugyanis a szabadkőművességbe jelentkező Tüdős István református lelkész lánya egy debreceni katolikus iskola tanárjához ment feleségül. Állásából elbocsátották volna a vőlegényt, ha nem kap reverzálist. Kivételesen az egri érsek összeadta őket. Emiatt a debreceni páholy nem tartotta alkalmasnak az apát arra, hogy szabadkőműves legyen. Maléter a „szeretetreméltó egyéniségű” nagymester közbenjárását kérte. A nagymesterrel tudatta, hogy a miskolci páholy alapításához feltétlenül szükség van Tüdős Istvánra.

HU_MNL_OL_P_1083_I_0038_LXII_4444_1911_Resurrexit_2_v

HU_MNL_OL_P_1083_I_0038_LXII_4444_1911_Resurrexit_3_r

Főmesteri tevékenységei

Levél a nagymesternek, hogy Miskolcon páholyt akarnak alapítani. (3 oldal kézirat.) 1911. XI. 21. A páholyalapítás érdekében a fenti levélben Maléter főmesterként a Nagypáholy előtt védelmébe veszi Tüdőst.

Dr. Maléter István főmester levelének 1. oldala a nagymesterhez az eperjesi Thököly Imre kör (majd páholy) alapítása ügyében

Dr. Maléter István főmester levelének 2. oldala a nagymesterhez az eperjesi Thököly Imre kör (majd páholy) alapítása ügyében

Maléter István páholyában, a Resurrexit páholyban volt tag Gömöry János,[1] Flórián Károly[2] és Csengey Gusztáv Adolf[3]. Ők lettek az eperjesi Thököly István páholy alapító tagjai Maléter Istvánnak, a Resurrexit páholy főmesterének kezdeményezésére.

Gömöry János felvételi kérvénye felolvastatott 1901. március 15. Neve felváltva y-nal és i jellel szerepel

Gömöry János felvétetett 1901. március 30. napján, és 35 szám alatt bejegyeztetett

Gömöry János esetében adminisztratív hiba javítása vált szükségessé. Ugyanis a többi tag felvételi irataival együttesen elküldött anyagok közül Gömöry Jánosé feltehetően elkallódott. Emiatt ismételten tudatja Maléter István főmester Gömöry János felvételét. Egyúttal kér a páholya számára a megfogyatkozott szabadkőműves alkotmányokhoz pótlást.

Flórián Károly felvételi kérvénye felolvastatott 1901. február 22-én

Dr. Flórián Károly 1901. március 30. napján felvétetett és 33. szám alatt bejegyeztetett

Csengey Gusztáv Adolf felvételi kérvénye felolvastatott

Csengey Gusztáv 1901. március 30. napján felvétetett és 30. szám alatt bejegyeztetett

A Resurrexit páholy ünnepsége Kazinczy Ferencznek a börtönből való kiszabadulása alkalmából 1901. október 26-án, a napirendben Csengey Gusztáv Ódája

A magyar szabadkőművesség egyik lapja volt a Dél című kiadvány. Dr. Maléter István 1910-ben európai körútja során Türingiából, Weimarból, a szabadkőműves Goethe halottas szobájának küszöbéről meleg szeretettel írta meg karácsonyi gondolatait az újév kezdetére. Azokra gondol, akik akkor fáznak, nincs hajlékuk és kenyerük. Jézus az elnyomottakért élt. Nem élt hiába. Másoknak szívében felebaráti menhelyet épített. Ha nem lehetünk Prométheuszok, vágyaink még lehetnek. Ez a vágy lehetett a szabadkőművesség egyik kezdete. A cselekvés az összeforrasztó erő. Az írás-olvasás szabadítja fel a tömegeket. A konzervatívok a kultúra ellenségei, emberi ellentéteket akarnak szítani. A szabadkőművesség csak haladó lehet.

Szabadkőműves irodalmi tevékenysége, Dél, 1910. jan. 27.

Az ismertetett adatok kiegészítik Maléter István gazdag, sokoldalú életútját.

Irodalom

A csehszlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995. Főszerkesztő: Fónod Zoltán Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium, 1997, 209. p.

Filep Tamás Gusztáv: A hagyomány felemelt tőre. Budapest, Ister, 2003.

Gulyás Pál–Viczián János: Magyar írók élete és munkái 18. kötet. Budapest, 1999, 395. p.

Magyar Életrajzi Lexikon II. kötet L–Z. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982. 131. p.

Maléter István: Az athéni demokrácia I. rész Az athéni demokrácia kialakulása. Kassa, 1913 (1914), 3–4. p.

Szalatnai Rezső: Maléter István 1870–1933. Magyar Figyelő, 1934, 1–2. sz. 3–6. p.

Turczel Lajos: Emlékezés Maléter Istvánra, az 1956-os mártír, Maléter Pál édesapjára. Arcképek és emlékezések. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium, 1997, 6–16. p.

Zsedényi Béla: Maléter István dr. emlékezete. Miskolc, ifj. Ludvig István könyvnyomdája, 1934, 9. p.

Adatok a szlovákiai magyarok 1945 őszén történt kényszermunkára hurcolásához

A szlovákiai magyarok második világháborút követő jogfosztottságának éveit földolgozó, az utóbbi évtizedekben örvendetesen szaporodó irodalma kevéssé tisztázta az 1945 őszén történt eseményeket. Nincsenek pontos adatok az akkor csehországi kényszermunkára hurcoltak számáról, nem tisztázott a lebonyolítás menete és jogi háttere, valamint az akció következményei. Gyakran összemossák az egy évvel később, 1946 őszétől kezdődött deportálásokkal.

Juraj Zvara, aki az elsők között foglalkozott a csehszlovákiai magyarság helyzetével, az 1964-ben írt munkájában azt írta: 1945. szeptember 19. és 1947. február 20. között történt a magyarok csehországi munkára „toborzása”, amelynek során összesen 9610 családot, 41 680 személyt vittek munkára, ehhez járult még 2154 önként jelentkezett család.[1] Ugyanez szerepel az 1969-ben megjelent monográfiájában azzal a kiegészítéssel, hogy a magyarok csehországi elhurcolása a 71/1945 sz. – az állampolgárságukat vesztett személyek munkakötelességéről szóló – elnöki dekrétum alapján történt.[2] Figyelmen kívül hagyta a szerző, hogy az említett dekrétum Szlovákiában nem volt érvényben, csak a cseh és morva országrészekben.

A rendszerváltás előtti munkák közül legrészletesebben Juraj Purgat tanulmánya foglalkozott az 1945. őszi eseményekkel, és számos levéltári adatot is hozott velük kapcsolatban.[3] A tanulmány szerint a munkára hurcolás a 88/1945 sz. általános munkakötelezettségről hozott, 1945. október 17-én kihirdetett elnöki dekrétum alapján történt október 25. és december 4. között. Konkrét összegző számokat nem közölt, de megemlíti, hogy Gútáról 500 főt vittek el, és több – fegyverhasználatról, sebesültekről, a belügyi szervek részéről az akció során történt – visszaélésről számolt be. Kiemeli, hogy a Szlovákiában akkor működött két politikai erő, a kommunista párt és a Demokrata Párt is befolyásolni kívánta a Csehországba szállított személyek körét, elsősorban a magyar kommunisták tiltakoztak és a párttagjaik felmentését kérték. A déli területeken állomásozó szovjet csapatok parancsnokai is közbeléptek az akció során és embereket emeltek ki a transzportokból. A szerző végső következtetése, hogy a csehországi munkaerőhiány és a belső kolonizáció érdekeinek szolgálata mellett az események hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar kormány december elején tárgyalásokat kezdett a magyarkérdés rendezéséről a csehszlovák féllel.[4]

A magyar szerzők közül Janics Kálmán említi először a magyarok elhurcolását, munkáját a korabeli szakirodalom és sajtóanyag, illetve a személyes emlékei alapján építette föl. A csehszlovák sajtó jelentése alapján 12 ezer bevonultatott férfit említ, s fölhívja a figyelmet, hogy meg kell különböztetni az 1945. őszi eseményeket az 1946 novemberében kezdett jóval szervezettebb deportálásoktól. Azt írja, a magyarok nagy része néhány héten beül hazaszökött Csehországból, és némileg bagatellizálva a dolgot, szerinte „kissé komikus – répaszedő kirándulások” voltak csupán a munkára hurcolások.[5]

Vadkerty Katalin a deportálásokról szóló monográfiájában egy egész fejezetet szentelt a témának A szlovákiai magyar férfiak kényszerközmunkája 1945 őszén címmel.[6] Az eseményeket ő is a csehországi munkaerőhiánnyal és a belső telepítés céljaival magyarázza, a szlovák központi szervek szerepét emeli ki az akció során, továbbá említést tesz a katonaság asszisztáló szerepéről az elhurcolás során. Jogi alapként a 88/1945-ös dekrétumot említi. Közöl adatokat az erőszakos cselekményekről, megjelöli a csehországi városokat, ahova a magyarok kerültek (Prága, Kolín, Tábor, Pardubice stb.) és konkrét számadatokat is közöl: „1945 szeptembere–december 1-je között 9247 magyart vittek Csehországba.”[7] Vadkerty Katalinnál is keverednek az egyes események, pl. a Nádszeg községben 1945. szeptember 19-én történt erőszakos cselekményeket is ebben a fejezetben tárgyalja, holott nem függenek össze a csehországi elhurcolásokkal. Azoknál több mint egy hónappal korábban történt incidensről van szó, és a nádszegi letartóztatott férfiakat sem Csehországba vitték.[8]

A szakirodalom ismertetése során végezetül meg kell még említeni Štefan Šutajnak a magyarok csehországi áttelepítéséről írt monográfiáját, amelyben a témának szentelt fejezetben sok adatot idéz a már említett korábbi tanulmányokból.[9] A számszerű adatokat Vadkerty Katalintól vette át. Új adat a könyvében, hogy részletesen tárgyalja az akció jellegének megváltozását, mikor 1945. november végén már nem csupán férfiakat, hanem 187 családot visznek el Pardubice környékére a Somorjai járásból. Két további észrevételt is tett az akcióval kapcsolatban. A dokumentumokból úgy ítélte meg, hogy elsősorban a központi cseh területekre, nem pedig a németek által lakott határvidékre vitték a magyarokat, továbbá észrevette, hogy a korabeli dokumentumok semmilyen jogszabályt nem tüntetnek föl, a 88/1945 sz. elnöki dekrétum az 1945-ös közmunkára hurcolások jogalapjaként a későbbiek során tűnik csak föl.

Szülővárosomban, Gútán a jogfosztottság éveiben lezajlott eseményekről írt munkámban nagyobb teret szenteltem az 1945 őszi eseményeknek, az oral history módszerével igyekeztem feltárni az akció gútai vonatkozásait. Ennek elsősorban családi okai voltak, hiszen édesapám élete végéig hordozta a sebeket, amelyeket a pardubicei munkatáborban, vagy ahogyan ő mindig emlegette, „a pardubicei lágerben” szerzett. Ő és több gútai sorstársának visszaemlékezését hangszalagra vettem és részleteket közöltem belőlük a munkámban.[10] Ugyancsak környezetem indíttatása nyomán kezdtem újra foglalkozni a témával, kezdtem levéltári kutatásba az elmúlt hónapokban, hogy föltárjam ennek a kevéssé ismert eseménysorozatnak a részleteit. Több egykori gútai elhurcolt családtagja, leszármazottja biztatása nyomán végeztem csehországi, valamint szlovákiai levéltári kutatásokat és ezek eredményéből született meg ez a rövid tanulmány és forrásközlés.

1945 őszén a csehszlovákiai magyarság kitelepítésének menete és módszerei még nem voltak tisztázva, és a magyar lakosság sem sejtette, mi vár rá. Ennek több oka volt. Az 1945 tavaszán, a korábbi években Magyarországhoz tartozott területekre bevonuló szovjet csapatok parancsnokai gyakran magyar kommunistákat bíztak meg a települések vezetésével, őket nevezték ki helyi komiszároknak. A kommunista mozgalom nagyon erős volt Csehszlovákiában a két világháború között a magyar lakosság körében, erről általában minden szerző beszámol, így természetesnek tűnt, hogy a háború befejezése után a munkásmozgalom aktív tagjai veszik át a hatalmat. A szovjet csapatok parancsnokai nem vettek tudomást, vagy nem voltak informálva az áprilisban kihirdetett kassai kormányprogramról, amely a magyar lakosság jogfosztását helyezte kilátásba, az aktív antifasiszták kivételével.

A berendezkedő csehszlovák adminisztráció, rendőrség és a katonaság sem tudott mit kezdeni a helyzettel, inkább csak jelentéseikben fogalmazták meg a javaslataikat, hogy a magyarokat sürgősen ki kell zárni a települések, járások vezetéséből.

Az újjáalakult Csehszlovákia hadseregének szerepével a déli határvidék konszolidálásában és későbbiekben a magyarság elleni intézkedésekben eddig alig foglalkoztak az időszakot földolgozó munkák. Ugyanakkor már a háború alatt a csehszlovák londoni katonai emigráció vezetői ezzel kapcsolatban határozott elképzelésekkel rendelkeztek. Támogatták a szláv nemzetállam kialakításának gondolatát, tudatában voltak, hogy a hadseregnek szerepet kell vállalnia a kisebbségek háború utáni kitelepítésében. A német és a magyar nemzetiség tagjait már a Szovjetunióban alakult csehszlovák katonai egységek kizárták soraikból. A felszabadított területeken 1945-ben mozgósítást rendeltek el bizonyos korosztályoknál, a magyarokat azonban nem hívták be. Az évekkel korábban megfogalmazott elképzelések szerint a csehszlovák hadsereg nem akart magyarokat és németeket a soraiba fogadni, legfeljebb munkaszolgálatra tartották alkalmasnak őket.[11] A szlovákiai magyar lakosság ugyanakkor megnyugvással vette tudomásul, hogy nem vonultatták be fiaikat, sokan abban reménykedtek, ez annak jele, hogy a terület Magyarországhoz fog ismét kerülni. Bár a magyar nemzetiségű alkalmazottak májusi elbocsátása és az 1938. november 2. után betelepültek nyári kitoloncolása nem sok jót ígért.[12]

Az 1945. augusztus 2-án lezárult potsdami nagyhatalmi konferencia nem foglalt állást a magyarok jelentős részének kitelepítését és a magyarországi szlovákokkal tervezett részleges lakosságcseréjét előirányzó csehszlovák kéréssel kapcsolatban, ugyanakkor hozzájárult 2–2,5 millió német kitelepítéséhez az országból. A potsdami határozatok okoztak ugyan némi zavart a csehszlovák vezetésben, azonban a nyári hónapokban kiadott elnöki dekrétumok a 27/1945 sz. a „belső telepítés egységes irányításáról”, és a 33/1945 sz. alkotmánydekrétum „a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről” egységesen igyekezett kezelni a két nemzeti kisebbség kérdését az országban. Ez utóbbi jogszabály az aktív antifasisztákat leszámítva mindkét kisebbséghez tartozó személyektől megvonta a csehszlovák állampolgárságot.

A csehszlovák kormány ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy tárgyalásokat kell kezdenie a magyar féllel a lakosságcsere kérdésében. A magyar kormány azonban elzárkózott a tárgyalásoktól és inkább tiltakozó jegyzékekkel és sajtókampánnyal próbálta a nagyhatalmak figyelmét fölhívni a csehszlovákiai magyarság jogfosztására, nehéz helyzetére. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy Magyarországon parlamenti választásokra készültek, amelyre november 4-én került sor, és a választások előtt egyetlen magyarországi párt sem kívánt a Csehszlovákiához fűződő viszony kényes kérdésében állást foglalni.

A csehszlovák belpolitikában ezzel szemben az egyes pártok határozott lépéseket követeltek a belső telepítés és a lakosságcsere megkezdése érdekében. A 27/1945 sz. dekrétum alapján létrejött Szlovák Telepítési Hivatal, amelynek vezetője a kommunista Ján Čech lett, elkezdett konkrét terveket kidolgozni a magyarkérdés végleges rendezése ügyében.[13] A csehországi főhivatalokkal történt egyeztetés után a hivatal berkeikből indult ki a magyar lakosság csehországi munkára hurcolásának gondolata, részben azért, hogy segítsenek a történelmi országrészekben felmerült munkaerőhiány enyhítésén. A csehországi munkaerőhiányt elsősorban a német lakosság kitelepítése, elüldözése és munkatáborokba zárása idézte elő, azonban a munkaerő-probléma nem elsősorban a németek által lakott határvidékeken jelentkezett, hanem a belső területeken. Innen a cseh mezőgazdasági cseléd és napszámos réteg elindult a határvidékek felé, hogy gazdaságot, földet szerezzen magának.[14] A magyar lakosság tervezett elhurcolása a belső telepítés terveit is szolgálta, a fölszabaduló területekre szlovák telepeseket kívántak telepíteni.

A konkrét terv a csehországi munkára hurcolásról, az alább közölt dokumentumok alapján, már október elején megszülethetett, tehát mielőtt a 88/1945 sz. elnöki dokumentum megjelent a törvénytárban, ezért is nem találunk hivatkozást rá a korabeli iratokban.

A közölt iratokból nem lehet megállapítani a munkára elhurcoltak teljes számát, az 5. sz. dokumentumban, az akció első szakaszát összegző jelentésben 9461 férfiról esik szó. Ehhez még hozzá kell számolni a november végén elhurcolt Somorja környéki családokat, melyeknek számát a szakirodalom 187-re teszi, vagyis 700–900 személyt. Az iratok szerint a rendőrség írásban végzéseket adott a férfiaknak, miszerint négy hétre kellett munkára menniük. Csehországban a gazdáktól és az üzemektől, de az egyes hivataloktól is, akik foglalkoztattak munkára hurcolt magyarokat, fejenként 200 korona szállítási illetéket kértek a munkavédelmi hivatalok. A feltárt és közölt iratok jelentős része a munkára hurcoltak szökésével és az otthon maradott családtagok, településvezetők felmentésük érdekében tett lépéseiről szól. Ez a tény ellentmond Janics Kálmán megállapításának, hogy néhány héten belül mindenki hazakerült Csehországból. A magyarok szabadulása érdekében történt megkeresésekre a Szlovák Telepítési Hivatal részéről számos válasz maradt fenn, amelyekben sablonszerűen, cinikusan azt válaszolta: a hivatal, a 27/1945 sz. elnöki dekrétum értelmében, nem rendelkezik jogkörrel felmentés adására a munkakötelezettség alól. A dokumentumok között több akad, amely arról tudósít, amit eddig a szakirodalom nem tárgyalt, hogy többen a magyar férfiak közül a németek részére kialakított munkatáborokba kerültek, ahol rájuk is az az embertelen bánásmód várt, ami az állami propaganda által keltett hisztéria és gyűlölet nyomán a németekre. Rájuk várt a legnehezebb sors, és ők keveredtek haza legkésőbb. Voltak többen, mint az apám és a gútaiak egy része, akik csak 1946 tavasza felé. Az utolsó közölt dokumentum szerint többen 1946. március végén, öt hónappal elhurcolásuk után, még csehországi építkezésen dolgoztak, pedig a behívójuk csak négy hétre szólt.

Az akció leállításának időpontja és körülményei sem tisztázottak teljesen, a december eleji dátum tűnik reálisnak, amikor megindultak a prágai csehszlovák–magyar tárgyalások.[15] A hosszas, nehéz egyeztetések után 1946. február 27-én aláírt csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény egyértelműen hatással volt az elhurcolt magyarok sorsára. Az aláírást követően a szlovák hivatalok a cseh partnereiknek azt válaszolták a Csehországból elszökött magyarok visszatoloncolására és az újabb magyar munkaerő kiszállítására irányuló kéréseikre, hogy ez a lakosságcsere-egyezmény megkötése után nem aktuális.

Az alább közölt dokumentumok időrendben követik egymást, arab sorszámmal megjelölve. A sorszámot az általam készített rövid regesztum követi, amely megjelöli a közölt dokumentum keltezésének helyét és idejét. A regesztum további részében néhány sor erejéig értékelés és minősítés nélkül tájékoztatást nyújt a közölt dokumentum tartalmáról. Az egyes dokumentumok után a levéltári jelzeteket követően magyarázatok következnek, amelyek tartalmaznak minden kiegészítő információt az egyes szövegekről. A források teljes szövegének közlésére törekedtem. Ahol erre terjedelmi vagy tartalmi okokból nem kerülhetett sor, részleges közlést alkalmaztam, a kihagyásokat szögletes zárójellel […] jelöltem. Az általam közbeszúrt megjegyzéseket vagy tartalmilag összefoglalt részeket dőlt betűvel írtam.

Dokumentumok

1.

1945. október ? Részletek a Szlovák Telepítési Hivatal által készített előterjesztésből, amely a hivatal feladatival, hatásköreivel foglalkozik, és konkrét terveket mutat be a magyarkérdés rendezésére, a magyar nemzetiségűek kitelepítésére, az általuk lakott területek szlovákokkal történő betelepítésére.

[…]

A magyarok politikai jellemzői és felosztásuk

A dekrétum és az alapszabály[16] értelmében, az áttelepítéssel és a betelepítéssel kapcsolatos tervezett munkák irányelveit a Megbízottak Testülete és a Központi Telepítési Hivatal hagyja jóvá. A kidolgozandó terveknél tudatosítani kell minden politikai, gazdasági és biztonsági mozzanatot, főleg a belpolitikai és államközi szempontból való elfogadottsága ezeknek az intézkedéseknek igényli, hogy az elveket a magyarok és a németek kitelepítéséről, annak folyamatáról és a tervek kidolgozásáról rövidebb-hosszabb időszakonként a Megbízottak Testülete hagyja jóvá.

1. Törvényhozásunk, mindenekelőtt az alaptörvény, a köztársasági elnök dekrétuma az állampolgárságról, és a többi rendelkezés, a magyarok és a németek három kategóriáját különbözteti meg.

Mindenekelőtt ezek a magyar fasiszta pártok és szervezetek tagjai, akik vagy vezetői voltak ezeknek a szervezeteknek, vagy konkrétan a Csehszlovák Köztársaság és annak demokratikus rendje ellenes tevékenységet folytattak.

1. A második kategóriát azok a magyarok alkotják, akik vezetőiket követve helyezkedtek ellenséges álláspontra a CSSZK-val és annak demokratikus rendjével, valamint a szlovák és cseh nemzettel.

III. A harmadik csoportot alkotják a magyarok és németek, akik a nemzeti öntudat kristályosodásának folyamatában vannak, vegyes házasságban élnek, vagy gyerekeik szlovákosodnak, rokoni kapcsolatban állnak a szlovák vagy a cseh nemzet tagjaival. Ebbe a harmadik kategóriába tartoznak azok a magyarok és németek, akik a politikai meggyőződésükben mindig antifasiszták maradtak, és így részt vettek CSSZK megújításában, vagy meggyőződésük miatt szenvedtek. Erre a csoportra az áttelepítési intézkedések nem vonatkoznak.

Ezek az intézkedések az állampolgárságról szóló dekrétumból következnek, és tudatosítani kell, hogy meg kell őrizni a kitelepítés és betelepítés helyes folyamatát, hogy megfelelő terveket dolgozzunk ki a magyarok kitelepítésére, eltávolítására azokról a területekről, amelyek feltétel nélkül szükségesek a betelepítésre.

Tekintettel arra, hogy a nemzetközi helyzet a németek kitelepítésének kérdésében más, mint a magyarok esetében, a folyamat és a terv a németek eltávolítására a magyarokhoz viszonyítva különböző lesz.

A németek eltávolítása Szlovákiából a németek összállami eltávolítási akciója keretén belül fog megtörténi a Zsukov marsall által kidolgozott terv szerint, amelyet a Szovjetunión kívül a többi nagyhatalom is jóváhagyott. E terv szerint a Központi Telepítési Bizottság és a minisztérium[17] részletes végrehajtási tervet készít.

A Telepítési Hivatal és Belügyi Megbízott a németek eltávolításáról tárgyalt a minisztériummal és a prágai Telepítési Hivatallal, hogy amint lehetséges, a németek Szlovákiából történő eltávolítása megkezdődjön.

Magyarok I. kategória

Az I. kategóriába tartozó magyarok tevékenységét, jellegét a népbíróságokról és az internálótáborokról szóló SZNT-rendeletek határozzák meg. Ennek következtében az ebbe a kategóriába tartozók részére javaslom és kérem, hogy a Megbízottak Testülete hagyja jóvá az eltávolításukat

1. a) internálótáborokba (a családjukkal együtt)
2. b) mezőgazdasági munkára és ipari üzemekbe, közmunkákra Csehországba

Az internálótáborokba szállítandó családokat, ha nem lehetséges a férfiakkal közösen elhelyezni, lakhelyükön kell hagyni. A családok esetében, amelyeket a b) pont szerint Csehországba visznek munkára, amennyiben lehetséges és a család munkaképes, a férfiakkal együtt kell elszállítani és velük együtt beosztani munkára. Egyébként a családot a férfi után kell szállítani Csehországba, amint az beosztásra és elhelyezésre került.

A betelepítés céljából kívánatos, hogy a Csehországba elszállított személyek ne térhessek haza Szlovákiába. Ha a munkából elengedik őket, akkor Csehországban vagy Szlovákiában kell összegyűjteni őket.

A személyek, akiket elszállítanak, vagy Szlovákiában internálnak, vagy Csehországban munkára beosztanak, részletes jegyzékekben lesznek feltüntetve, amelyeket a NB[18] a Telepítési Hivatal munkatársaival közösen dolgoz ki. A részletes adatok mellett a telepítés szempontjából szükséges, hogy a jegyzékekben az elszállítottak politikai jellemzését is feltüntessék.

[…]

Magyarok II. kategória

A magyarok második kategóriájába tartozók politikai gondolkodásuk miatt tartós veszélyt jelentenek államunk konszolidálására és építésére, a szlovák és a cseh nemzetre. Ebből az elvi okból is szükséges arról a területről, amelyen összefüggően laknak, kitelepíteni kijelölt körzetekbe, vagy munkára szállítani.

[…]

Az elszállítás terve

Az elszállításnál és a terület betelepítésénél is tervszerűen kell haladni, hogy figyelembe vegyük a telepesek biztonságát, mezőgazdasági és vagyoni érdekeit.

Az eredményes betelepítés érdekében tekintetbe kell venni a Telepítési Hivatal létrehozásáról szóló elnöki dekrétumban kitűzött célokat, miszerint állampolitikai szempontból kívánatos, hogy a szlovák etnikum határa egybefolyjon az államhatárral, hogy ezt elérjük.

[…]

Távlatok

[…]

Férfiak elszállítása már ebben a hónapban esedékes. Az időpont családjaik elszállítására még hozzávetőlegesen sincs meghatározva.

A jelenlegi állapot szerint 16 ezertől 20 ezer főig esedékes a németek elszállítása.

A belső telepítés keretén belül, ahogyan már említésre került, lehetséges Csehországba és Morvaországba mezőgazdasági munkára kitelepíteni a jelenlegi állapot szerint 27 ezer magyar férfit (családfőt), közülük november 4-ig 12 ezret kivisznek.

[…]

Az irat szlovák nyelvű, gépelt keltezetlen, aláíratlan tisztázat. Slovenský národný archív (SNA), fond Ústredný výbor KSS Generálny tajomník (ÚV KSS GT). 2194. doboz, GT-515/10.

Az irat nem tartalmaz keltezést és a szerzője sincs föltüntetve, a tartalma alapján azonban elég pontosan meg lehet határozni, hogy az akkor alakuló és a kommunista Ján Čech elnöksége alatt formálódó Szlovák Telepítési Hivatal informálta a feladatairól, terveiről a párt felső vezetését, megemlítve, hogy az első 12 ezer magyar férfi csehországi kiszállítására megszületett a részletes terv.

2.

Pozsony, 1945. október 15. A Nemzetbiztonság keretein belül működő Politikai Hírszerző Központ[19] szigorúan bizalmas utasítása tíz nyugat-szlovákiai, magyarok lakta NB járási parancsnokságának és a Szlovákia területén található csehszlovák katonaság parancsnoksága (VO 4) részére a magyar nemzetiségű férfiak tervezett csehországi munkára szállításáról.

Politikai Hírszerző Központ                                                                Pozsony, 1945. október 15.

Szám: 239/biz./1945                                                                                        Szigorúan bizalmas

Tárgy: Magyar nemzetiségű férfi személyek – elszállítás munkára

NB járási parancsnokság

(alatta kézzel írva)

Somorja, Dunaszerdahely, Galánta,

Vágsellye, Nyitra, Verebély, Léva,

Zselíz, Érsekújvár, Ógyalla és Komárom

A Belügyi Megbízott III. osztálya parancsára, 1945. 10. 15-től 1945 10. 20-ig el kell szállítani mezőgazdasági munkára Csehországba 10.000 18 és 50 év közötti magyar nemzetiségű mezőgazdasági munkást, akik a magyarkérdés csehszlovákiai megoldásáig Csehországban maradnak.

Számba jönnek a következő személyek:

1./ a nyilas párt tagjai

2./ exponált személyek

3./ akik rosszindulatból nem művelik megfelelően a földjeiket.

Alapvetően csak férfiakat kell vinni, nem kivételek azok a személyek, akik akármelyik járásban a munkaalakulatoknál találhatók, amennyiben nem állítják őket a Járási Népbíróság elé.

Nem jönnek számba azok a személyek, akiknél feltételezhető, hogy a köztársasági elnök úr dekrétuma értelmében megkapják a csehszlovák állampolgárságot (vegyes házasságok, antifasiszta gondolkodású személyek stb.).

A személyeknek, akik át lesznek adva mezőgazdasági munkára Csehországba, vinniük kell magukkal ruhát, alsóneműt, cipőt, borotválkozó eszközöket, evőeszközt és poharat, valamint szükséges takarót. Ugyancsak vigyenek magukkal 8 napi élelmet.

A magyar nemzetiségű mezőgazdasági munkások előállítása és elszállítása Csehországba ezekben a járásokban történik, megadva az adott járásból a személyek számát:

Somorjai járás előállít 1.000 személyt, Dunaszerdahely 2.000 személyt, Galánta 800 személyt, Vágsellye 600 személyt, Nyitra 300 személyt, Verebély 500 személyt, Léva 600 személyt, Zselíz 2.000 személyt, Érsekújvár 500 személyt, Ógyalla 800 személyt és Komárom 2.000 személyt.[20]

Minden járás az előállított személyeket a járási székhely vasútállomásán összpontosítja az előkészített vasúti kocsikba, kivéve a Lévai és a Zselízi járást, amelyek az előállított személyeket a Lévai járásban található Kálna vasútállomásán összpontosítják, természetesen minden a hadsereg közreműködésével.

A NB járási parancsnokai haladéktalanul gondoskodnak a járásukban az előkészítő munkálatokról ehhez az akcióhoz, oly módon, hogy legkésőbb 1945. 10. 18-ig elkészítik a személyek teljes jegyzékét, akik elszállításra kerülnek mezőgazdasági munkára, amelyhez felhasználhatnak minden eddigi jegyzéket ezekről a személyekről, együttműködve a helyi hivatalos személyekkel. Legkésőbb 1945. 10. 18-ig telefonon vagy telegramban tegyenek jelentést, amely tartalmazza az előkészítő munkák állását és a szükséges katonaság létszámát, amely biztosítja ennek az akciónak a sikeres végrehajtását. Ha van helyben katonai helyőrség, ezt vegyék figyelembe, amit szintén jelentsenek telefonon.

A napot, amelyen elkezdődik a személyek előállítása és elszállítása az előkészített jegyzékek alapján, később határozom meg Önöknek. A jegyzékek tartalmazzák a következő rovatokat: 1. sorszám, 2. név és vezetéknév, 3. lakhely, település, járás, házszám, 4. életkor, 5. családi állapot, 6. megjegyzés, amelyeket 5 példányban kell elkészíteni, ezekből egy marad Önöknek, egy példány mint kísérőlevél az elszállítottakkal megy, három a Politikai Hírszerző Központ részére (NBFP – 2. részleg),[21] amelyeket az akció végrehajtásáig tartsanak készenlétben a járásokon.

A mezőgazdasági munkára előállított személyek családtagjai nincsenek érintve az akcióval és a helyükön maradnak.

Őregységek a transzportok számára később lesznek meghatározva.

A határidőket feltétlen tartsák be, mivel országos ügyről van szó, amelyben érdekelt maga a belügyminisztérium is. Ezért minden fizikai és műszaki erejüket vessék be, mivel ettől a teljesítménytől függ, milyen akciókra vagyunk képesek a németek és a magyarok deportálásánál a jövőben.

Megjegyzem, hogy ez az akció szigorúan bizalmas, elárulása esetén nem hozna semmilyen eredményt.

a PHK elöljárója

(olvashatatlan aláírás)

(Iktatópecsét)

Titkos

4. terület parancsnokság

Érkezett 1945. 10. 19.

Sz.: 81 077-oper

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. VHA Ba, fond VO 4, 1. doboz.

Az irat mellett található, az utasítás szerint készült két parancs a 2. gyalogos hadosztály besztercebányai parancsnokságának és 9. hadosztály nyitrai parancsnokságának, hogy a működési területükhöz tartozó járásokban biztosítsák a tervezett akcióhoz a katonai segítséget.

3.

1945. október 29. A PHK munkatársának, Sekera főtörzsőrmesternek a jelentése a magyar férfiak elhurcolására szervezett akció első napjaiban a helyszínen szerzett tapasztalatairól.

Másolat

Politikai Hírszerző Központ

J e l e n t é s

a magyar nemzetiségű munkások elszállítására vonatkozóan

Jelentem, hogy a magyar nemzetiségű munkások elszállítási akciójának végrehajtása a gyakorlatban több nehézségbe ütközött. A Galántai, Vágsellyei, Érsekújvári, Ógyallai és a Zselízi járásban szerzett tapasztalatok alapján, ahonnan ezeket a munkásokat teljesen vagy részben elszállították, a következő állapítható meg:

1./ A polgárok – magyar nemzetiségű férfiak nem vetik alá magukat önként ennek az intézkedésnek, hanem elszöknek házaikból, vagy rejtőzködnek addig, amíg a transzport elmegy, ezzel azonban lehetetlenné teszik az akció szervezett végrehajtását, vagy nagyban komplikálják azt. Nem volt meghatározva, hogyan kell ezekkel a személyekkel példás megbüntetésük során eljárni, vagy miként bánni a családjukkal. Ezen nehézségek következtében szükséges azonnal pótolni a munkaerőt, egyénekkel, akiknek politikai jellemzését nélkülözzük; mivel nincs idő, előfordul, hogy a transzportba tévedésből kevésbé káros személyek és gyakran olyanok is kerülnek, akik rendelkeznek az elnöki dekrétumban említett kivételek jegyeivel. Sok ilyen személyt már a rakodás során elengednek, ezzel csökkentve az egyes járásokra meghatározott kvótát.

2./ Politikai probléma. Ez a tény a legnagyobb mértékben akadályozza az akció végrehajtását, a magyar nemzetiségű férfiak elszállítását. Itt egyrészt a politikai pártok lépnek közbe egyenesen meghökkentő mértékben, nem számít egyedi esetnek a fenyegetőzés és hasonlók, másrészt az állami és közhivatalok különböző vezetői. Bár a biztonsági szervek parancsot kaptak, hogy a férfiak toborzását a politikai pártok vezetőivel és a hivatalos személyekkel közösen végezzék, ez csupán kivételes esetben történt meg, vagy az időhiány, vagy a bizalmatlanság miatt; ahol közösen döntött minden említett, az akció végrehajtása során mégis zavarólag avatkoztak közbe azzal, hogy ez vagy az a munkás mindig jó kommunista vagy demokrata volt, természetesen javasolták a személy kicserélését a transzportban. Minden esetet megoldani, ill. kivizsgálni a nagy számuk miatt nem lehetett. A helyi érdekeltek információi alapján csupán néhány indokolt esetet állapítottunk meg, ilyen személyek azonnal el lettek engedve. Megállapítható, az ilyen közbeavatkozásoknak a 80%-a nem volt helytálló; ha ez az elnök vagy az a titkár vagy párttag beavatkozott valamelyik személy érdekében, csak a saját személyes hasznukat vették figyelembe, vagy a magyar nemzetiséghez való viszonyt, vagy gazdasági érdekeiket követték.

[…]

Történtek esetek, hogy a transzportba voltak sorolva magyar nemzetiségű férfiak, akiknek szlovák nemzetiségű feleségük van, tehát keresztezett házasság (sic!), amely családok az elnök úr dekrétuma értelmében kivételt képeznek és folyamodhatnak csehszlovák állampolgárságért. A politikai pártok vezetőinek beavatkozása sok esetben a korteskedés benyomását keltette és indokoltságukra nem lehetett támaszkodni. Különösen kirívó példák: Galántán a SZLKP beavatkozott egy személy érdekében, mint fasiszta üldözés áldozatáért, mely személyről megállapítottuk, hogy 12-szer volt büntetve különböző bűncselekmények miatt, a magyarok érkezését 1938-ban üdvözölte mint irredenta, katonaszökevény, vadorzó és hasonlók. Az igazság kiderítése után maga a SZLKP titkára javasolta, hogy ezt a személyt vigyék el a járásból. Szintén megállapításra került, hogy a nemeskosúti NB állomás szervei nem jártak el a munkások toborzása során körültekintően, bár a toborzást a SZLKP tagja segítségével végezték, helytelenül jártak el és a SZLKP-t kár érte. Röviden szólva, itt az akció a személyes számlák kiegyenlítésének eszközévé vált. A vágsellyei JNB és a SZLKP elnöke, Psota, amennyiben a magyar nemzetiségű személyek elleni beavatkozásról van szó, mindig ellenzi és az NB információi szerint kiáll a magyarok mellett, bármilyen magyarellenes akcióról legyen szó, a kommunizmus leple alatt, egyenesen a megbízotti hivatalokban történt beavatkozással, megakadályozza azt.

[…]

A Galántai járásban Vága községben a komiszár valószínűleg elárulta az akciót, mivel minden férfi elmenekült. Maga kijelentette, ha viszik a magyarokat, akkor őt is vihetik.

3./ Gazdasági problémák. Az akció mindenütt gazdasági nehézségekbe ütközik, mivel a magyar nemzetiségű férfiak többnyire dolgoznak, és az állami vagy egyéb közüzemnek érdekében áll, hogy munkásai az üzemben maradjanak, mivel a mi embereink általában nem akarnak dolgozni. Szükséges ebben határozott álláspontot elfoglalni.

4./ Egészségügyi problémák. Minden járásban, ahol az akció zajlott, nemi betegségeket állapítottak meg a férfiaknál, akiket a transzportba soroltak. Ezt oly jelentős mértékben, hogy szükséges lenne állami-egészségügyi okokból általános orvosi vizsgálatot végezni és ezeket a személyeket hivatalosan gyógyítani. Vágsellyén a kb. 550 férfiből vérbajjal és kankóval fertőzött volt 13, Galántán 730 férfiből kb. 18 eset. Ez minden járásban ismétlődik a magyar nemzetiségűeknél, elsősorban a cigányoknál.

[…]

Szete községben az akció során fegyverhasználat történt, a zselízi NBJP jelentést tett a körülményekről. Az eset kivizsgálás céljából jelentve volt a lévai területi NB-nak. A vizsgálat eredménye még nem ismert.

Az Ógyallai járásban is a szlovák katonák fegyvert használtak, az egyik menekülő magyar polgár után lőttek, akit megsebesítettek a lábán, majd a komáromi kórházba szállították.

1945. 10. 29.

Sekera főtörzsőrmester s. k.

A másolat hiteléül

Pozsony, 1945. 11. 22.

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét, felirata)

Belügyi Megbízott VI. osztály

Az irat szlovák nyelvű hitelesített, gépelt másolat. SNA, fond ÚV KSS GT, 2195. doboz, GT-518/11.

Az irat mellett fekvő, 1945. november 23-án kelt levél tanúsága szerint a Belügyi Megbízott 6. osztálya, tehát az 1945. november elsejétől átalakult Politikai Hírszerző Központ küldte át a jelentés másolatát az SZLKP főtitkárának. Az irat mellett további, az akcióval kapcsolatos jelentések, feljegyzések találhatók, így a következő, 4. sz. dokumentum is.

A részletes jelentéseket bizonyára azért is kérték be a pártközpontba, mivel számos panasz érkezett a helyi és a járási kommunista pártvezetőktől a Csehországba munkára szállított magyar férfiak kiválasztásáról, ilyen több is található a megjelölt dobozban.

4.

1945. november 5. A PHK munkatársának, Sekera hadnagynak a jelentése a magyar férfiak elhurcolására szervezett akció befejezéséről és a helyszínen szerzett tapasztalatairól.

M á s o l a t

Politikai Hírszerző Központ

H i v a t a l o s  f e l j e g y z é s

Jelentem, 1945. 11. 4-én elmentek az utolsó transzportok a magyar nemzetiségű férfiakkal Csehországba. Személyesen jelen voltam Komáromban, ahol 600 férfit kellett volna berakni. Végül csupán 271 lett berakva, tehát 329 férfival kevesebb. Ezt a hiányt egyrészt mindkét politikai párt, másrészt különböző állami szempontból fontos üzemek és Komárom orosz parancsnokának beavatkozása okozta, ez utóbbi a saját szükségletére 30 férfit visszatartott a transzportból.

Érdekes volt ennél az akciónál, hogy hallani lehetett, egyenesen kihívó módon, az elszállított férfiaktól, hogy miért ők mennek, mikor a nyilasok és más politikai stréberek a helyükön maradnak. A komáromi NB járási parancsnoka, Hajtmanek főhadnagy ezeket a megnyilvánulásokat észrevette és közbelépett mindkét politikai párt titkáránál, mondván, miért avatkoznak be olyan személyekért, akik közismerten nyilasok. Toma, az SZLKP titkára kijelentette, neki mindegy, hogy egyik vagy másik személynek milyen a múltja, de a legfontosabb, hogy jelenleg az SZLKP tagja. A járási NB parancsnokának elrendeltem az ügy kivizsgálását, aki személyesen jelentette, hogy a személyek, akik a fasiszta rezsim alatt a nyilas vagy más fasiszta szervezetben voltak beszervezve, és akiket az SZLKP- vagy DP-titkár csupán a jelenlegi párttagságuk miatt kizárt a transzportból, a köztársasági elnök dekrétumának szellemében lettek kizárva: folyamodhatnak a csehszlovák állampolgárságért.

Ebben az összefüggésben javaslom, hogy a kormány elvi döntést hozzon, vajon a magyar és német nemzetiségű személyek, akik nem esnek az elnöki dekrétumban említett kivétel alá – lehetnek, vagy sem valamelyik politikai párt tagjai. A politikai pártok vezetőinek különféle nézetei lehetetlenné tesznek minden hasonló nemzeti megtisztítási akciót.

[…]

Helyes lenne minden politikai és gazdasági vezető revízióját végrehajtani a magyaroktól visszaszerzett területeken.

További javaslat: a gyakorlat azt mutatja, a személyek kijelöléséről a transzportokba a munkára vagy más esetben maga az NB döntsön – vagy kizárólag a politikai pártok és a helyi, járási nemzeti bizottságok. Az objektív együttműködés közöttük a tapasztalatok alapján nem lehetséges, mivel különböző nézetek vannak, és fölöslegesen elkedvetlenítenek a munkától.

[…]

1945. november 5.

Sekera hadnagy s.k.

A másolat hiteléül

Pozsony, 1945. 11. 23.

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét, felirata)

Belügyi Megbízott VI. osztály

Az irat szlovák nyelvű hitelesített, gépelt másolat. SNA, fond ÚV KSS GT, 2195. doboz, GT-518/11.

A jelentésből kitűnik, hogy elsősorban a politikai pártok beavatkozása miatt nem sikerült az eltervezett számú magyar munkás elszállítása. Ezért is a jelentés elvi döntést sürget a magyarok politikai pártokban történő belépésének engedélyezéséről, és az alsóbb szinteken sürgeti a közigazgatási szervek megtisztítását a magyaroktól.

5.

Pozsony, 1945. november 10. A szlovákiai 4. katonai terület parancsnokságának összegző jelentése a Nemzetvédelmi Minisztériumnak (NVM) a magyar nemzetiségű földműves férfiak elszállításáról.

A 4. terület parancsnoksága

Szám: 50.441/Biz. 1. részleg 1945                                          Pozsony. 1945. november 10.

Tárgy: Magyar nemzetiségű földműves cselédek – elszállítás Csehországba

Melléklet: 1                                                                                         Bizalmas

Nemzetvédelmi Minisztérium

Vezérkar, 1. részleg

P r á g a

A NVM 1687/Biz. vezérkar, 1. részleg 1945 telegramra:

1945. november 4-én befejeződött a magyar nemzetiségű mezőgazdasági cselédek Szlovákiából Cseh- és Morvaországba való elszállítása. Az elszállítottak számát, a szállítás végállomását és a kíséretet adó alakulatokat lásd a mellékletben.

Az elszállított munkások összeírását az NB végezte a Telepítési Hivatal és a Megbízottak Testületének irányelvei alapján.

A munkásokat a falvakban írással hívták be, amelyeket az NB adott ki, az NB és a katonaság segítségével terelték őket össze. A falvakból aztán a munkásokat a járási városokba vitték, ahol az orvos megvizsgálta őket és csoportokban az előkészített vasúti vagonokba rakták.

A katonai személyek, akik ebben a tevékenységben segédkeztek, az NB utasításait követték. A transzportok kísérete a fent idézett rendelet alapján volt meghatározva. Az összpontosítás viszonylag könnyen ment. Zselízen történt egy baleset, ahol egy magyar munkás ki akarta tépni a puskát az NB-t segítő személy kezéből, közben lövés történt és az érintett munkás meghalt.

Általában megfigyelhető volt a politikai pártok titkárainak beavatkozása, ennek következtében némely munkást elengedtek és másokkal pótoltak, úgyhogy gyakran nem lehetett a transzportban lévő személyek pontos számát megállapítani.

Az egész elszállítás alatt a mellékletben felsorolt területeken a VO-4 egy tisztje volt jelen, aki kijelölte a szükséges katonai kíséretet a helyőrségekben.

(pecséttel ráütve)

Parancs:

a 4. terület vezérkari főnöke

Elemír Polk alezredes

(olvashatatlan aláírás)

[…]

Melléklet az 50.441/Biz. 1. részleg 1945 számhoz

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. Vojenský historický archiv Praha, fond Ministerstvo národní obrany 1945, hlavní štáb, 1. oddělení, 25. doboz.

A katonai jelentés ugyancsak a politikai pártok beavatkozását emeli ki az akció során, ezért sem a járásokra szétírt 11 100, sem a kerekítve meghatározott 10 ezer főt nem tudták elszállítani. A szállítmányok a magyar munkaerővel a belső, csehek által lakott területekre érkeztek, nem a határvidékre.

6.

Dvůr Králové na Labem, 1945. november 9. Jegyzőkönyv öt, magukat szlováknak valló, Nyitra környéki férfi panaszának felvételéről. A kihallgatottak tiltakoznak az ellen, hogy őket mint szlovák nemzetiségűeket munkára vitték a magyarokat szállító transzportban Csehországba, kérik felmentésüket és hazaengedésüket.

J e g y z ő k ö n y v

felvétetett 1945. november 9-én a Dvůr Králové n/Lab. Járási Nemzeti Bizottságon az alábbi szlovák nemzetiségű személyekkel:

Ján Škreko, szül. 1911. 11. 8. Mocsonokon,

Ján Karvay, szül. 1918. 3. 1. Egerszegen,

Štefan Karvay, szül. 1908. 6. 7. Egerszegen

Pavol Karvay, szül. 1911. 2. 3. Darázsiban

Arnošt Patkolo, szül. 1926. 6. 24. Egerszegen, valamennyien Egerszegen laknak, Nyitrai járás.

Tárgy

jogosulatlan transzportálás Csehországba munkavégzésre, kihallgatás a panaszuk ügyében.

A nevezettek figyelmeztetve lettek, hogy igazat mondjanak, előadják:

1945. 11. 2-án 23 órakor felszólított bennünket az Egerszegi Községi Hivatal, Nyitrai járás, hogy kora reggel legyünk készen az útra, Csehországba visznek munkavégzés céljából. Magunkkal kellett vinni 8 napi élelmet.

Egerszeg községből a transzportba 20 személyt jelöltek ki, akiknek csak magyaroknak kellett volna lenniük. Hogy milyen okból soroltak bennünket, szlovákokat a transzportba, nem tudjuk. Arra gyanakszunk, hogy ez a községi komiszár, Michal Černák bosszúja, akit ugyan komiszárnak választottunk, de a magyarokhoz húz, tagja volt a Hlinka Gárdának, és a felesége magyar.

Az egész transzport kb. 2000 személyt számlált, 1945. 11. 7-én érkezett Hradec Královéba. Ott szétosztottak bennünket, és 25 fő, beleértve bennünket is, 1945. 11. 7-én este érkezett Dvůr Králové n/Lab.-ba, Formánek úr minket, 5 szlovákot kivett a transzportból, mivel ez bennünket nem érintett. Dvůr Králové n/Lab.-ban először a Neuman cég üzemi tanácsának elnöke, Pátek úr karolt fel bennünket és 1945. 11. 9-én elvitt a Járási Nemzeti Bizottságra.

Mint szlovák nemzetiségű személyek kérjük, hogy küldjenek bennünket haza. Az utat magunk, saját pénzükből fizetjük.

Az adatok valóságát saját kezű aláírásunkkal megerősítjük.

Befejezve és aláírva

Lejegyezte

(olvashatatlan aláírás)

(az öt kihallgatott személy aláírása)

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. Národní archiv Praha (NA Pa), fond Ministerstvo práce a sociální péče (MPSP), 382. doboz.

A magyar nyelvszigetet alkotó, szlovák környezetben fekvő községekből elhurcolt munkások egy része szlováknak vallva magát igyekezett kibújni a munkakötelezettség alól. A jegyzőkönyv mellett több, az üggyel kapcsolatos irat található, a cseh hivatalok leveleztek a szlovákiai partnereikkel. A szlovák hivatalok az 1930-as és 1940-es népszámlálások összeíróívei alapján próbálták megállapítani az öt személy nemzetiségét, illetve ellenőrizni, milyen nemzetiségűnek vallották akkor magukat. Az ügy hónapokig húzódott, kimenetele nem ismert, az jelentések a vizsgálatról ellentmondóak. Időrendben az utolsó levélben 1946 áprilisában a Szlovák Telepítési Hivatal még adatkiegészítést kért.

7.

Pardubice, 1945. november 19. A Pradubicei Járási Munkavédelmi Hivatal vezetőjének feljegyzése a Munkavédelmi és Szociális Minisztérium magas rangú hivatalnokával folytatott telefonbeszélgetéséről a járás területére érkezett magyar munkaerővel kapcsolatban.

Járási Munkavédelmi Hivatal Pardubice

F e l j e g y z é s

a Munkavédelmi és Szociális Minisztériummal 1945. november 19-én lefolytatott telefonbeszélgetésről.

1945. XI. 19-én Jakouš igazgató úr a Munkavédelmi és Szociális Minisztériumból telefonon közölte Ing. J. Hassmannal, a járási munkavédelmi hivatal ideiglenesen megbízott vezetőjével, hogy a szlovákiai munkaerővel, akiket a pardubicei munkavédelmi hivatal által felügyelt járásokba szállítottak a magyarok jelzésű transzporttal, hasonlóan kell bánni, mint a németekkel, akiket a határvidékről szállítottak hozzánk. Abban az esetben, amennyiben tévedésből előfordulnak közöttük szlovák nemzetiségűek, az esetek a minisztérium által kivizsgáltatnak és az esetlegesen itt talált szlovákok visszaküldetnek.

A munkáltatókkal, akik a magyarok szökését jelentik az említett transzportból, tudatni kell, hogy ezt jelenteniük kell az illetékes NB-állomásnak is. Ezeknek a szökevényeknek az összesített jegyzéke (a munkáltató nevével, akinél foglalkoztatva kellene lenniük, dátummal, mikor szöktek meg és az érintett szökevények pontos adataival) Levinský úrnak lesz előterjesztve a Munkavédelmi és Szociális Minisztériumban és másolatban az NB-parancsnokságnak.

Pardubice, 1945. XI. 19.

Minden részlegnek tudomásulvételre.

A járási munkavédelmi hivatal vezetője:

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét felirata)

Munkahivatal Pardubice

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt másolat. SOAZ, fond OÚOP Pardubice, 19. doboz.

A minisztérium utasítása alapján a munkára elszállított magyar férfiakkal is hasonlóan kellett bánni, mint a németekkel, akiket a határvidékről szállítottak munkára a cseh belső területekre. Ez nem sok jót jelentett az érintettek számára, figyelembe véve a németek számára kialakított munkatáborokban 1945-ben uralkodó állapotokat.

8.

Prága, 1945. november 19. A Munkavédelmi és Szociális Minisztérium utasítása a pardubicei munkavédelmi hivatalnak, hogy a magyar munkaerő felmentésével kapcsolatban ne vegyék figyelembe a Szlovákiából érkező különböző személyek beavatkozását, és a Szlovák Telepítési Hivatal írásos beleegyezése nélkül egyetlen magyar nemzetiségűt se mentsen föl a munkavégzés alól.

Másolat

Munkavédelmi és Szociális Minisztérium

jelzet. II-2129-12/11-45                                                                      Prága, 1945. november 19.

Tárgy: Magyar munkaerő cseh területeken – beavatkozás

Járási Munkavédelmi Hivatal

Pardubice

A Szlovák Telepítési Hivatal Pozsonyból értesített bennünket, hogy tudatva lett vele, miszerint különböző, magukat hivatalosnak föltüntető személyek érkeznek Szlovákiából Csehországba és Morvaországba, hogy jogosulatlanul az illetékes helyeken és a járási munkavédelmi hivataloknál beavatkozzanak a magyar nemzetiségűek érdekében, akiket a munkások mezőgazdasági munkára toborzása keretében a cseh területekre szállítottak. Ezek a beavatkozások sok esetben csupán személyes és egyéb érdekeket szolgálnak.

A Szlovák Telepítési Hivatal Pozsonyban kéri, hogy ezeket a beavatkozásokat ne vegyék figyelembe. Minden ilyen beavatkozást illetően a nevezett hivatal állást kíván foglalni.

Tekintettel erre, a Munkavédelmi és Szociális Minisztérium felszólítja az ottani hivatalt, hogy minden, a magyar munkaerő felmentésére vonatkozó kérelmet az itteni minisztériumnak terjesszen elő, és a Szlovák Telepítési Hivatal írásos beleegyezése nélkül egyetlen magyar nemzetiségűt se mentsen föl a munkavégzés alól.

A részlegeket is megfelelően informálják.

A miniszter helyett: Dr. Doubravsky s.k.

–

Járási Munkavédelmi Hivatal Pardubice

Minden részlegnek tudomásulvételre.

A járási munkavédelmi hivatal vezetője:

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét felirata)

Munkahivatal Pardubice

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt másolat. SOAZ, fond OÚOP Pardubice, 19. doboz.

A szociális minisztérium a Szlovák Telepítési Hivatallal egyeztetve figyelmeztette a járási munkavédelmi hivatalokat, hogy a Csehországba szállított magyar munkaerő felmentése tárgyában a szlovákiai hivatal fenntartja magának a jogot a döntésre minden egyes esetben.

9.

Gúta, 1945. november 28. Jelentés Ján Macháč pardubicei járásbeli iskolaigazgató letartóztatásáról és vizsgálati fogságba helyezéséről a gútai rendőrállomáson, rémhírterjesztés miatt. A letartóztatott kétszer is járt Gútán, és azt terjesztette az itteni lakosság körében, hogy a munkára elszállított gútai magyarok egy része a pardubicei munkatáborban van a németekkel együtt, ahol rosszul bánnak velük. Azt is kijelentette, hogy a tervezett a magyar–csehszlovák lakosságcseréből nem lesz semmi.

NB állomás Gúta, Komáromi járás

Szám 11/45

Tárgy: Macháč Ján Rosice n/Lab.-ből, hamis és rémhírterjesztés

J e l e n t é s  a  l e t a r t ó z t a t á s r ó l

Személyes adatok

[…]

Macháč Ján Rosice n/Lab.-ből, Pardubicei járás, 1945. november 10-én a gútai NHB[23] hivatalába érkezett, ahol Križko Andrej vezető jegyzővel, Máté Istvánnal, az SZLKP gútai elnökével, Németh Dániellel, Gúta község bírájával és Borka Ferenccel, a gútai HNB hivatalnokával beszélgetett, hogy csaknem minden elszállított magyar Csehországban – Pardubicén és környékén éhezik, a németekkel együtt táborokban dolgoznak és a karjukon szalagot viselnek „Nilaš” megjelöléssel, valamint, hogy verik is őket. Állítólag nem volt helyes, hogy innen, Szlovákiából a magyarok munkára mentek Csehországba, itthon is dolgozhattak volna. Az itteni lakosság körében elterjedt a hír, hogy a transzportált magyarok rokonai és a szülei adjanak be kérvényt elengedésük érdekében, mivel nem igaz, ahogyan azt hirdették, hogy Csehországba egy hónapra mennek munkára, de három hónapig maradnak, de akár három évig is; lehetséges, hogy onnan egyenesen Magyarországra kiviszik őket. Ebből az okból a csehországi munkára szállítottak rokonai körében félelem keletkezett, hogy ott rosszul bánnak velük, elkezdtek tömegesen kérvényeket beadni az elengedésük érdekében, és sűrűn érkeztek a HNB-re és az NB-állomásra Gútán, ahol kérték a kérvényekben szereplő adatok igazolását, amellyel nehezítették a hivatal rendes működését.

Macháč Ján 1945. november 27-én ismét a gútai HNB-ra érkezett, ahol a már említett Hollý Ladislavnak, a gútai vasútállomás főnökének jelenlétében azt beszélte, hogy a magyarok és a szlovákok között valami nincs rendben, nem tudnak megegyezni a magyarok kitelepítéséről Magyarországra, és az egész kitelepítési akcióból nem lesz semmi, mivel a magyarországi szlovákok aránya csak 10% a Szlovákiában élő magyarokhoz viszonyítva, és ezek a szlovákok sem akarnak kitelepülni Szlovákiába. Ilyen és ehhez hasonló híreket terjesztett az itteni lakosság körében is.

Macháč Ján ezeknek a híreknek a terjesztésével nagymértékben nyugtalanította az itteni lakosságot és lebecsülte a csehszlovák kormány tevékenységét, mivel az itteni magyarok csehországi munkára transzportálása országos akció, ő mint cseh, nemhogy támogatja az akciót, de ellenkezőleg, aláássa a felsőbb hivatalok ez irányú parancsainak és rendelkezéseinek tekintélyét.

II.

Az esetről 1945. november 27-én Križko Andrej gútai komiszártól[24] tudomást szerzett az itteni NB-állomás járőre, Klčo Rudolf őrmester és Hollý Viliam, ezután vizsgálattal megállapíttatott a tényállás, ahogyan az I. pontban foglaltatott.

A tanú Križko Andrej, a gútai HNB komiszárja 1945. november 28-án előadta, hogy 1945. november 10-én az irodájában megjelent Macháč Ján Rosice n/Lab.-ből és Máté István, Németh Dániel és Borka Ferenc a jelenlétében azt mondta, hogy csaknem minden Csehországba elszállított magyar – Pardubicén és környékén éhezik a táborokban, hogy verik is őket. 1945. november 27-én ismét az irodájába érkezett, ahol ismét beszélt arról, hogy a magyarok és a szlovákok között valami nincs rendben, nem tudnak megegyezni a magyarok kitelepítéséről Magyarországra és az egész kitelepítési akcióból nem lesz semmi, mivel a magyarországi szlovákok aránya csak 10% a Szlovákiában élő magyarokhoz viszonyítva, és ezek a szlovákok sem akarnak kitelepülni Szlovákiába. Macháč még folytatta volna tovább az ilyen és ehhez hasonló beszédet, de senki nem fordított rá figyelmet, mire elment az irodából.

Hollý Ladislav tanú, a gútai vasútállomás főnöke 1945. XI. 28-án elmondta, hogy Macháč Ján beszédére a gútai HNB-n nem fordított figyelmet, ezért nem tud tanúskodni.

Máté István, az SZLKP gútai elnöke, Németh Dániel, Gúta község bírája és Borka Ferenc, a gútai HNB hivatalnoka a tanúvallomást megtagadták, mivel mindannyian magyar nemzetiségűek és vallomásukkal károsítanák a magyarok elszállítását. A nevezettek az egész beszélgetést jól értették, mivel mindannyian ismerik a szlovák nyelvet, az SZLKP elnöke, Máté István jól ismeri a cseh nyelvet is.

Az itteni lakosság körében nem sikerült egyetlen tanút sem találni, mivel Gúta lakossága szimpatizál Macháč Jánnal, mert olyan embert látnak benne, aki részben kiáll a magyarok kérdésében és elítéli a magyarok kitelepítését, elszállítását munkára Csehországba.

Macháč Ján nincs a tanúkkal semmilyen rokoni vagy más viszonyban.

Macháč Ján tettét beszámítható állapotban meggondolatlanságból követte el.

III.

Macháč Jánt 1945. november 28-án Križko Andrej vezető jegyző és Halama Ján őrmester jelenlétében Klčo Rudolf és Hollý Viliam kihallgatta, aki beismerte, hogy a gútai HNB-n azt mondta, a Csehországba elszállított magyarok Pardubicén és környékén éheznek, hogy a magyarok és a szlovákok között valami nincs rendben, nem tudnak megegyezni a magyarok kitelepítéséről Szlovákiából Magyarországra. Macháč tagadta, hogy arról beszélt volna, hogy a magyarok, akik Csehországban vannak munkán, a karjukon szalagot viselnek „Nilaš” megjelöléssel, vagy arról, hogy ezek a magyarok Csehországból nem térnek vissza három hónapig, vagy tán három évig sem. Szintén tagadta, hogy azt a hírt terjesztette volna, hogy az elszállított magyarok rokonai és a szülei adjanak be kérvényeket az elengedésükre.

Mentségére azt mondta, amit a gútai HNB-n beszélt, nem úgy gondolta, hogy ezekkel a hírekkel felháborítja és nyugtalanítja az itteni lakosságot, és ezzel elítéli a csehszlovák kormány tevékenységét.

[…]

Gúta, 1945. november 28.

NB állomásparancsnok

(olvashatatlan aláírás)

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. Štátny archív Nitra, fond Krajský súd v Komárne, 1012. doboz.

A terjedelmes irathalmazból kiderül, J. Macháč gútai megjelenésének az volt az oka, hogy Pardubice közelében lakó földműves sógorának gazdaságába beosztották a pardubicei munkatáborból Madari Miklós nevű Gútáról elszállított férfit. Madarit, Macháč beszámolója alapján egy szál ingben vitték el munkára Csehországba, nem rendelkezett semmilyen téli ruhával, ezért sógora kérésére kereste föl a gútai rokonait, hogy cipőt, ruhát vigyen neki. Macháčot második útja során a gútai községházán a lakosságcsere megvalósulását kétségbe vonó kijelentései miatt tartóztatták le rémhírterjesztésért. Több mint három hétig 1945. december 21-ig volt Komáromban vizsgálati fogságban. Ügyét 1946. április 9-én tárgyalta a komáromi bíróság, és felmentette a rémhírterjesztés vádja alól. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy a tanúként kihallgatott Križko Andrej gútai jegyző és a vádlott is megváltoztassa a vallomását. Mindketten azt vallották a per során, hogy Macháč kijelentése arra az adott időszakra vonatkozott, tehát 1945 novemberében nem látta megvalósíthatónak a lakosságcserét, annak jogosságát és indokoltságát nem vonta kétségbe.

Macháč megváltoztatta a vallomását a gútai munkára hurcoltakkal kapcsolatban is, később azt állította, csupán azt mondta, lehetséges, nem kapnak elég ételt a magyarok a munkatáborban, a korábbi vallomása többi részét visszavonta. Kutatásaim alapján azonban a pardubicei tábort megjárt gútaiaktól felvett visszaemlékezések az éhezés mellett verésről és egyéb fizikai, valamint lelki terrorról is szólnak, amelyeket el kellett szenvedniük.

10.

Pozsony, 1945. december 11. A Belügyi Megbízott levele a Prágai Telepítési Hivatalnak, amelyben a munkára elvitt magyarok hazatéréséről számol be Izsa és Hetény községbe. Kérik a cseh hivatalt, a jövőben ne engedjen meg ilyen eseteket.

Belügyi Megbízott

1. osztály

Szám: 190804-VI-I-4/45                                                   Pozsony, 1945. december 11.

Tárgy: Csehországba szállított magyarok – visszatérés

Telepítési Hivatal

P r á g a

Az itteni hivatalba jelentés érkezett az ógyallai NB-állomásról, amelyben a parancsnok jelenti, hogy Izsa községbe kb. 25 és Hetény községbe kb. 15 magyar nemzetiségű személy érkezett vissza, akik csehországi munkára voltak elszállítva.

Kérjük a telepítési hivatalt, hogy ilyen eseteket a jövőben ne engedjen meg és erről az alárendelt hivatalokat is értesítse.

Elöljáró VI/I szekció

(olvashatatlan aláírás)

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat, nyomtatott fejléces papíron. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

A levélből kitűnik, hogy a szlovák belügyi szervek nem csupán néhány hét munkára rendelték a magyarokat Csehországba, hanem bizonytalan időre és szökéseiket, visszatérésüket kifejezetten károsnak, megengedhetetlennek tartották. Az itt idézett levélre született meg Munkavédelmi és Szociális Minisztérium válaszlevele, az alábbiakban közölt 14. sz. dokumentum.

11.

Vysoké Mýto, 1945. december 31. A Pardubicei Járási Munkavédelmi Hivatal Vysoké Mýto-i részlegének jelentése a felettes hivatalnak a magyar munkaerőért fejenként kifizetett 200 korona utazási illeték befizetéséről.

Járási Munkavédelmi Hivatal Pardubice, Vysoké Mýto-i Részleg

Telefon č. 26 és 159                                                                Vysoké Mýto, 1945. december 31.

Jelzet: 2129-23/11-45 Dr.

Tárgy: Magyar munkaerők – illeték megfizetése

Járási Munkavédelmi Hivatal

Pardubice

Az Önök 2129-20/11-L jelzetű 1945. november 21-én kelt rendelete alapján elküldtem Önöknek a mai napon a 37.792 x 59 x 28 csekkszámlára a 76 Komáromból idehozott magyar munkaerőért a 15.200 K-t.

Az egész kért összeget, 18.000 K-t nem tudom elküldeni, mivel, amint már azt Önökkel közöltem, mindjárt az említett magyarok megérkezése után 10 magyart vissza kellett küldenem, mivel a hivatalos orvos által munkaképteleneknek nyilváníttattak. Két férfi mindjárt másnap elszökött a munkából, további két férfit még az első héten visszahívtak. Maradt tehát 76 férfi, akikért a kért hozzájárulást átutaltam.

Hozzáteszem, hogy a karácsonyi ünnepek előtt a beosztott magyarok közül csaknem mindannyian elhagyták a munkahelyüket.

A részleg vezetőjének szabadsága alatt

helyettesíti:

(olvashatatlan aláírás)

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt tisztázat, nyomtatott fejléces papíron. SOAZ, fond OÚOP Pardubice, 12. doboz.

Az utazási illetéket minden üzemtől, gazdától igyekeztek behajtani, akik magyarokat foglalkoztattak. Sokan azonban, hasonlóan, mint az itt idézett hivatal, megtagadták, vagy csupán részben fizették be az összeget, mivel a magyar férfiak közül sokan az első napokban, hetekben elszöktek a munkahelyükről, vagy orvosi felmentést kaptak.

12.

Gúta, 1946. január 8. Németh Dániel gútai komiszár levele a pardubicei munkahivatalnak, amelyben kéri 15 munkára elvitt gútai férfi hazaengedését a pardubicei munkatáborból, mivel a nevezettek nem voltak fasiszták.

(tízkoronás okmánybélyeg)

Pardubicei Munkahivatal

A múlt év októberében Gúta községből (Komáromi járás) 500 személyt jelöltek ki csehországi munkára. Ezen személyek közül még az alább feltüntetett személyek a pardubicei munkatáborban vannak.

Mivel ezen személyek között vannak olyanok is, akik nem voltak fasiszták, a község nevében kérem, hogy ezeket engedjék haza a családjukhoz, melyek többnyire az ő távozásuk miatt bevételi forrás nélkül maradtak, ill. megélhetésük a családfő keresetétől függött.

A személyek, akik szóba jöhetnek, a következők:

1. Szabó Géza
2. Szomolai Ferenc
3. Takács Imre
4. Szabó Károly
5. Szabó Imre
6. Fördős Ignác
7. Balázs János
8. Zuber László
9. Molnár Géza
10. Vajda Lajos
11. Szabó László
12. Szabó László
13. Néveri Imre
14. Molnár Gyula
15. Árgyusi Gergely

Gúta, 1946. január 8.

a HNB komiszárja

(aláírás Németh Dániel)

(körpecsét felirata)

Helyi Nemzeti Bizottság Gúta

(alatta más írógéppel)

Láttam

Komárom, 1946. január 9.

járási komiszár

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét felirata)

Járási Komiszár Hivatala Komárom

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

Németh Dániel kommunista komiszár kérvényéből nem tűnik ki, miért a felsorolt 15 személyt említi. Január elején még sokkal több gútai férfi sínylődött a táborban. Feltételezhető csupán, hogy a kommunista párthoz közel álló személyekről volt szó.

Az iratkötegben minden érintett személyről külön igazolás található a politikai megbízhatóságukról, valamint a Munkavédelmi és Szociális Minisztérium 1946. január 10-én kelt levele a Járási Munkavédelmi Hivatalnak címezve Pardubicére, hogy azonnal engedjék el a 15 gútai férfit.

13.

Pozsony, 1946. január 9. A Szlovák Telepítési Hivatal levele a Munkavédelmi és Szociális Minisztériumnak, amelyben közli, hogy elutasította a Komáromi járásban található Lak község komiszárjának kérését a falubeli magyar férfiak munkaszolgálat alóli felmentésére.

Szlovák Telepítési Hivatal

52/I.-1946                                                                                           Pozsony, 1946. január 9.

Tárgy: Hradec Králové Munkavédelmi Hivatal – komiszári hivatal HNB Lak – kérvény a munkára rendelt magyar munkások elengedésére.

Munkavédelmi és Szociális Minisztérium

P r á g a

A Szlovák Telepítési Hivatal elutasította a Laki HNB, Komáromi járás, komiszári hivatalának 1945. XI. 23-án kelt 650/45 sz. kérvényét, Csiba Dávid és 9 munkára rendelt társának elengedésére, abból az okból, hogy a 27/1945 Tt. sz. köztársasági elnöki dekrétum nem ad semmilyen hatáskört a munkakötelezettség alóli kivételre.

Erről a határozatról a laki komiszár hivatala 1946. január 8-én kelt 52/I.-1946 sz. határozattal értesítve lett.

A mellékletet visszaküldöm

Az elnök nevében

Djuračka s.k.

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat, nyomtatott fejléces papíron. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

A Szlovák Telepítési Hivatal számos, indoklásában szinte szó szerint azonos levele található az iratok között.

14.

Prága, 1945. január 10. A Munkavédelmi és Szociális Minisztérium jelentése a pozsonyi Belügyi Megbízott 6. osztályának a Csehországba szállított magyar munkaerő visszatéréséről.

Exp.

Jelzet II-2129-7/1-46

Tárgy: Szlovákiából Csehországba szállított magyarok – visszatérése

a 1945. december 11-én kelt 190804-VI-I-4/45 számhoz,

Belügyi Megbízott, VI. osztály

P o z s o n y

A fent említett levélre a Munkavédelmi és Szociális Minisztérium közli, hogy Szlovákiából a cseh területekre megközelítőleg 9400 magyar személyt szállítottak, a pozsonyi Szlovák Telepítési Hivatal közreműködésével. Ezek a személyek a különböző járási munkavédelmi hivatalok körzeteiben lettek elhelyezve, egyrészt a mezőgazdaságban, egy részük az ipari üzemekben. Az elhelyezett magyar nemzetiségű személyek jegyzékeit elküldték a Szlovák Telepítési Hivatalnak Pozsonyba. A Munkavédelmi és Szociális Minisztérium kevés kivétellel, és a telepítési hivatal külön kérésére, csupán néhány személyt mentett föl a munkavégzés alól. A járási munkahivatalok jelentései alapján nagyszámú magyar nemzetiségű ideszállított személy a számára rendelt munkából önkényesen megszökött, így van ez abban az esetben is, amelyet az ógyallai NB-állomás jelentett Önöknek. Jelenleg a cseh területeken hozzávetőlegesen az ideszállított személyek harmada található, és ezek szökése is szaporodik.

A Munkavédelmi és Szociális Minisztérium hálás lenne, ha az ottani megbízott a legnagyobb szigorral lépne föl minden magyarral szemben, akik a helyüket beleegyezés és bejelentés nélkül elhagyták és rákényszerítené őket, hogy térjenek vissza a munkahelyükre. A szökevények jegyzékeit a minisztériumunktól megkapta a pozsonyi Szlovák Telepítési Hivatal, akivel az egész akció egyeztetve volt.

Prága, 1945. január 10.

(olvashatatlan aláírás)

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt fogalmazvány, több kézírásos betoldással. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

A minisztérium levele a pozsonyi Belügyi Megbízott VI. osztálya megkeresésére született (lásd feljebb a 10. sz. dokumentumot). A jelentésből kitűnik, hogy 1946. január elején a megközelítőleg 9400 Csehországba szállított magyar munkásból csupán egyharmaduk volt található a cseh országrészekben, a többiek vagy elszöktek, vagy valamilyen egészségügyi vagy politikai okból felmentést kaptak.

15.

Moravská Ostrava, 1946. január 23. Az Ostravai Járási Munkavédelmi Hivatal jelentése a Munkavédelmi és Szociális Minisztériumnak a magyar munkások szökéséről a munkahelyekről a járás területén, valamint a Valašské Meziříčí-i munkatáborból szervezetten végrehajtott szökéséről.

Járási Munkavédelmi Hivatal Moravská Ostrava

Sz.: II-5200/46-NO/Vo                                                                       Mor. Ostrava, 1946. 1. 23.

Munkavédelmi és Szociális Minisztérium

P r á g a

Tárgy: Beosztott munkahelyük önkényes elhagyása a magyarok részéről

Melléklet: 3.

Mellékelten előterjesztem a magyar munkaerő jegyzékét, akik az itteni hivatal által az 1945. 10. 30-án érkezett transzportból munkára lettek beosztva és elhagyták munkahelyüket, vagy elszöktek a Val. Meziříčí-i munkatáborból.

Csaknem minden jegyzékben szereplő magyar telegramot kapott, amelyben közölték vele családtagjának halálát, illetve súlyos betegségét. Fennáll a gyanú, hogy a Val. Meziříčí-i munkatáborból a szökés szervezett volt.

Az elszökött magyarok semmilyen, a táborban elhelyezett pénzt nem vettek ki, továbbá nem vonattal utaztak el Val. Meziříčíből, ezért feltételezhető, hogy a közeli erdőkbe szöktek és elmentek Szlovákiába.

a járási munkavédelmi hivatal

ideiglenes vezetője

(olvashatatlan aláírás)

A csatolt mellékletben 59 oroszkai, hontfüzesgyarmati, alsó- és felsőfegyverneki lakhelyű férfi adatai szerepelnek, közülük 22 a munkatáborból szökött el. A többieknél föltüntetve a munkáltató gazda neve és lakhelye.

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt tisztázat, nyomtatott fejléces papíron. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

Több korabeli írásos adat is említi, hogy otthonról, Szlovákiából indultak el a rokonok, ismerősök, hogy megszervezzék, segítsék a munkatáborokba zárt, ezért nehezebben szabaduló magyar munkások szökését.

16.

Pardubice, 1946. február 28. A pardubicei Járási Munkavédelmi Hivatal levele a Munkavédelmi és Szociális Minisztériumnak, amelyben elküldik 8 Somorja környéki magyar család adatait, akiket munkára vittek Csehországba, de elszöktek a munkahelyükről. A minisztérium válaszában közli, hogy mivel megkötötték a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményt, a családok visszatoloncolása nem lehetséges.

Járási Munkavédelmi Hivatal Pardubice

jelzet 2129-28/2-L                                                                               Pardubice, 1946. 2. 28.

Munkavédelmi és Szociális Minisztérium

P r á g a

Tárgy: Magyar családok Szlovákiából – a munkarend megsértése

Az itteni 1945. 12. 10-én kelt 5771-10/12-L sz. beadványhoz

Melléklet: 2 jegyzék, egy a Szlovák Telepítési Hivatal részére

A Járási Munkavédelmi Hivatal Pardubice további intézkedés céljából előterjeszti a mellékelt 2 jegyzéket a magyarokról (családokról), akik az utóbbi időben elszöktek a munkából.

A nemzetbiztonság keresési intézkedése ezek után a munkaerők után eddig eredménytelen volt, ezért valószínű, hogy a magyarok hazaszöktek Szlovákiába.

A hivatal elöljárója

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét felirata)

Okresní úřad ochrany práce v Pardubicích

A melléklet nyolc Somorja környéki magyar család tagjainak, összesen 37 személynek a részletes adatait tartalmazza. A családok lakhely szerint: 1 Bacsfa, 1 Nagylég, 1 Keszölcés, 1. Csukárpaka, 1. Kislég, 1. Nagypaka és 2. Doborgaz.

Exp.

Jelzet II-2129-2/3-46

Tárgy: Járási Munkavédelmi Hivatal Pardubice – magyar családok Szlovákiából – a munkarend megsértése.

az 1946. február 28-án kelt 2129-28/2-L jelzethez

Járási Munkavédelmi Hivatal

P a r d u b i c e

Tekintettel a CSSZK és Magyarország között megkötött nemzetközi szerződésre a magyar és a szlovák lakosság kicseréléséről, jelenleg nem lehet ragaszkodni ahhoz, hogy a magyar családok, akik a munkarendet megsértették, visszahozassanak a helyükre.

Prága, 1946. március 5.

(olvashatatlan aláírás)

Mindkét irat cseh nyelvű, gépelt. A munkahivatal levele aláírt tisztázat, nyomtatott fejléces papíron, a minisztérium válasza aláírt másolat. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

Az 1946. február 27-én aláírt magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény megkötése után már a szlovák hivatalok sem szorgalmazták az elszökött magyar munkaerő visszatoloncolását Csehországba. Ebben az iratban Somorja környéki családokról van szó, akiket november végén szállítottak el Pardubicére.

17.

Aranyos, 1946. március 26. Németh Károly aranyosi gazda kérvénye a Mladá Boleslav-i Járási Munkavédelmi Hivatalnak, amelyben kéri, még 1945. október 29-én csehországi munkára elszállított fia hazaengedését.

Aranyos, 1946. III. 26.

Tisztelt

Járási Munkavédelmi Hivatal

Mladá Boleslav

Alulírott Németh Károly, aranyosi lakos, azzal az alázatos kéréssel fordulok a Járási Munkavédelmi Hivatalhoz, hogy az alább előadott okokból fiamat, Németh Ferencet, akit 1945. október 29-én négyhetes munkára behívtak, aki jelenleg a CSSZV[25] fűtőházának építésén dolgozik Všetatyban, szíveskedjenek haza elengedni.

Az alázatos kérésemet azzal indokolom, hogy mint 74 éves, teljesen munkaképtelen vagyok, nem tudom megművelni 7 kat. holdnyi földemet, amelyet teljesen a fiam művelt és így tartotta el négytagú családját.

A fiam, ahogyan az egész család, soha nem volt semmilyen politikai pártban, főleg nem a nyilaskeresztes pártban, de semmilyen más reakciós pártban sem. Ezért a fiamat tévedésből hívták be kényszermunkára. Ő és az egész család a múltban lojális volt a CSSZK-hoz és az is akar maradni.

Jelenleg, mikor a tavaszi munkák teljes lendülettel folynak, a föld munkás nélkül megműveletlen marad és az egész család éhségnek lesz kitéve.

Megismételve kérésemet, maradok teljes tisztelettel.

(kézzel aláírva) Németh Károly

––––––––

Az alulírott aranyosi Helyi Közigazgatási Bizottság elnöke igazolom a fenti adatok helyességét és a nevezett kérését jóváhagyásra ajánlom.

Aranyos, 1946. III. 26.

a HKB elnöke

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét felirata)

Helyi Nemzeti Bizottság Aranyos Komárom

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

Az irat mellett még további két aranyosi lakostól származó hasonló kérvény található, mind a három munkára elhurcolt aranyosi férfi a vasút fűtőházának építésén dolgozott Všetatyban. A Munkavédelmi és Szociális Minisztériumnak az irat mellett található levele az említett munkások elengedését kérte a Mladá Boleslav-i Járási Munkavédelmi Hivataltól.

Simon Attila (szerk.): Csak álltunk és sírtunk. Az első bécsi döntés napjai a kortársak szemével. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2018, 164 p.

A perspektívatobzódás révén a nagybetűs történelem köznapi kulisszái mögé, egészen pontosan az első bécsi döntést megelőző időszakba kalauzolja az olvasót a Csak álltunk és sírtunk című kiadvány. Simon Attila szerkesztői munkája nyomán 29 korabeli visszaemlékezés rendeződött antológiába, amelyet 187 akkori fotó tesz albumszerűvé. Kereken nyolcvan év távlatából tekint vissza arra a momentumra, amikor az érintett felvidéki területeken „visszájára fordult az élet” (146), s teszi ezt oly módon, hogy a lehető legkevésbé árnyékolja be az egyéni feljegyzések füzérét akár szakmai berkek, akár laikus körök prekoncepcióival. A bevezetőt követően szabad folyást enged a visszatekintő szövegeknek, a kötetet a szerkesztő nem terheli közbevetésekkel, magyarázatokkal vagy lábjegyzetekkel. A téma jellegéből adódik a jórészt nemzetségi alapon konstruálódó felek meglátásainak elkülönböződése, ám a nyelvi korlátok ellenére is igazodni kíván az Audiatur et altera pars! elvéhez. S egyik oldal sem a hivatalos álláspontot recitálja vissza, személyes meglátások lenyomata kaphatott csak helyet a kötetben, a sorozat bővülésének, a kép további kiteljesedésének lehetőségét pedig megadja.

A kötetbe rendezett szövegek rendre a magyar honvédség bevonulásának mozzanata felé, illetve csak alig azon túl futnak, és nem tekintenek néhány hónapnál távolabb az onnantól számított múltba sem. Az előzmények és a távlatok ilyen jellegű háttérbe szorításával a felfokozott hangulatú várakozásra helyeződik a fókusz, ebben a megrekedt időszegmensben az olvasó elé tárul a lelkesedő és a hirtelen pozíciót vesztett oldalak feszültsége, az ellenkező irányú indulatokkal fűtött helyzet kibontakozása. A többeket érintő, akár történelmi tényként is meghatározható események támpontokként értelmeződnek ebben a szövegválogatásban, mintegy egységes tematikai szálat képeznek. Ezek közöttesében sejlik fel a kötet egyik fő hozadéka, a szubjektív élményanyag előtérbe helyezése, amire már a cím is utal. A fordulatot megelőző időszak várakozása törvényszerűen nyomokat hagy mag után az átlagemberben, kiben traumaként, kiben örömteli élményként marad meg az, hogy az országhatár (ismét) átkúszik a feje felett, és erre a folyamatra nem tud érdemi hatással lenni, csak a mikroközegében próbálkozhat meg a történések néminemű alakításával, azt is csoportokba rendeződve: „A tömeg sodor magával, mert egyéni menésről szó sem lehet” (19. p.). A kötet jó mutatója annak, hogy az eseti közösségbe rendeződött emberek milyen viszonyrendszert alakítanak ki a hatóság embereivel, hogyan csapódnak le a megfoghatatlan távolságban meghozott politikai döntések egy-egy település lakosságára. Ennek leginkább kézzelfogható problémaköre a hatóságok fellépése az ünneplő tömeggel szemben: „Ügyesen összeállította, kokárdának kitűzte, s azzal korzózott az utcán. A népek meglátták, és tetszett nekik. A csendőrök megtudták, és nem tetszett nekik” (21. p.). Több helyen a szigort felváltó, szinte meglepetésként értelmezett engedékenységről tudósítanak a visszaemlékezők: „Ma azonban a lakosság felvonult a járási hivatal elé és követelte a rádiók visszaadását. A hatóság teljesíti a kívánságot” (26. p.), vagy „a rendőrség emberséges magatartása akadályozta meg a sortüzet” (30. p.), máshol szigorúbb viszonyulásról készül feljegyzés: „A cseh rendőrség azonban minden ilyen megnyilatkozást csírájában elfojtott” (37. p.). A kisebbségiség áttevődésének következményeként felsejlik tehát a korábbi hatalom erejének devalválódása, méghozzá egy olyan sajátos helyzetben, ahol még nincs, ami ennek az erőnek a helyébe léphetne. Ebben az atmoszférában jelenik meg a magyarság szimbólumaként a trikolór – zászlóként vagy kokárdaként –, ezzel pedig lépéskényszerbe kerül a szembenálló fél. Hogy még inkább emberi arcát mutassa a kibontakozó konfliktus, több szövegben is a diákok nézőpontja kerül előtérbe, akik azon túl, hogy más nyelvű társaikkal vetélkednek egy ilyen komoly horderejű fejlemény kapcsán, az iskolát (még inkább) negatív fényben látják. A fiataloknak a szimbólumokból kiinduló összecsapása nevet is kap a kötetben: a kis diákháború egy olyan korlátozott konfliktus, amelyben nagyobb verekedésnek, fizikai összetűzésnek nincs helye, s amikor baleset éri a másik felet, a segíteni akarás válik fontosabbá. Ennek mintegy magyarázataként olvashatjuk: „Védtük a sajátunkat, de nem éreztünk gyűlöletet az iránt, amit mások követeltek maguknak” (32. p.). A miniincidensek mellett a diákoknak a hivatalos nyelvvel való leszámolás tűnik kézenfekvő cselekvési módnak: „Első ténykedésünk a szlovák nyelvű leltár átírása volt. Minden szót magyarra fordítottunk, ahol pedig az állt, hogy Československé Štátne reálne gymnázium, oda azt írtuk: Magyar Királyi Főgimnázium” (46. p.). A tiltások erővesztését illusztrálják a Himnusz-megszólaltatások is, s ez egy helyen kisebbségiség magatartásmintára is rámutat: „Gyakran kérdezték tőlünk az anyaországi diákok, valamint a rádió is, hogy hol tanultuk meg a Himnuszt? Erre nehéz válaszolni. Tanulni – sohasem tanultuk, mégis mindig tudtuk” (55. p.).

A személyes vallomások összefésülése, a nagyban hasonló, bizonyos vonásaiban azonos események több tollból származó leírása jól megmutatja, hogy ebben a komplex helyzetben nem két álláspont került szembe egymással. A legnagyobb fokú elkülönböződés természetszerűen az ujjongó és a rémüldöző élményanyag között áll fenn, hiszen míg a magyarok jórészt az örömről adnak hírt, addig az egyik szlovák visszaemlékezés „szörnyű éjszakáról” tudósít: „[e]kkor szlovákok és csehek tömegei keltek útra, akik Kassán teremtettek maguknak otthont és addig teljes nyugalomban élték itt mindennapjaikat” (135. p.). Az evakuációs hangulat lefestéséhez párosul ugyan a fegyverviselésről tudósító szöveg, ám a végkicsengés itt már pozitívabb a leendő kisebbségiek szempontjából: „[s]zorosan markoljuk a bőr köpenyeink zsebeiben mélyen elrejtett és készenlétbe helyezett csőre töltött pisztolyainkat. Gyorsan felismertük azonban, hogy a Petőfi-nyakkendős és kabátjaikon magyar szalagot viselő kassaiak nyugodt emberek” (131. p.). Képet kapunk egy olyan közjátékról is, amelyben a távozó szlovák katonáknak szomorúan intenek búcsút, és bár a helyzet ismeretében feltételezhető, hogy ez a mozzanat már csak a változás tudata miatt sem volt tömeges, a kötet példát mutat a magyar érzésű szlovákokra is: „Igaz, hogy Cekén többnyire anya nyelv slovák, a mit azért nem szégyellünk, de érzésünk magyar volt” (80. p.). Nem állhatom meg, hogy ne idézzem ennek a szövegnek az utolsó gondolatát is, éppen a jelen kötet szerkesztési elvei miatt: „Kérem ha valahol hiba van irásba, tessék kijavitani, mert 20 év alat elfelejtettünk irás” (82. p.). Jól bizonyítja ez a bevezetőben tett vállalás igazolását, miszerint a visszaemlékezések szöveghűen kerülnek közlésre, viszont éppen ennek fényében válik megmosolyogtatóvá a szerzői intenció. Tárgyilagossági önigazolást is találhatunk a kötetben, viszont a leginkább távolságtartó beszámoló talán mégis Sequens csendőr százados feljegyzése, amelyben a rendszerösszeomlás a főszereplő, s helyet kap benne mindkét oldal, tehát az ún. nyertes és a vesztes fél problémáinak tükre is. Egy haszonleséssel átitatott gondolat egy addig háttérbe szorult újabb perspektívát ad: „A Baťa cég kihasználta a helyzetet, és az evakuáció ideje alatt állítólag vagon cipőt hozatott be Kassára, amelyeket a város magyarok általi elfoglalása után két napon belül eladtak” (115. p.).

A százados jelentése kézzelfoghatóvá teszi azt, aminek a legtöbb szövegben csak a hiánya tapintható ki, ez pedig a realitástól való elrugaszkodottság, azaz az euforikus hangulatnak a higgadt jövőbenéző számvetés felett ült diadala. Az utcai, tömeges megmozdulások mellett hírt kapunk a falun végigsöprő ünnepi hízógyilkolásról, arról is, ahogyan a várakozás feszültségében alábbhagy az önfeledt lelkesedés volumene, sőt olyan településről is, ahol a leghangosabb ünneplők az oly nagyon várt bevonulás idejére már elvesztették a hangjukat is: „A bevonulás már csak formai dolog volt. S az ifjú torkok csaknem kimaradtak a lármázásból, hisz már előre berekedtünk” (68. p.). A kötetben megszólaló magyarok jelentős hányadának vallomásából az tükröződik, hogy a bevonulás utáni eseményekhez minden kétkedés nélkül pozitív jelleget társítottak előlegként. A mából visszatekintve, ismerve a történelem továbbgyűrűzésének mikéntjét, akár könnyelműséget is kiálthatnánk, ám szigorúan a kötetben kiemelt időszakot vizsgálva inkább az lehet a következtetésünk, hogy az örömük nagyságának mértéke okozhatja ezt a rendhagyó realitásérzékelést. Hovatovább, a mértéktelen lelkesedés rendszerint túlzó várakozásokat ébreszt, az idill elérésének nehézsége pedig a csalódás esélyét növeli. Sequens szövegéből pedig az látszik, hogy az előálló helyzet, maga a bevonulás messze állt az idilltől: „A katonaság bevonulása azonban csalódást okozott, mivel a magyar katonák felszerelése és fegyverzete távolról sem közelítette meg a csehszlovák hadsereg felszereltségét. Géppuskás egységek, meglepetésünkre, közönséges parasztszekereken ültek. (…) Az első napok lelkesedése azonban rövid időn belül lelohadt, amikor kezdtek megmutatkozni a magyar megszállás következményei” (116. p.).

A szövegek egyik tanulsága tehát, hogy a korábban már említett visszájára fordulás kétszeresen is érvényessé válik, hiszen a fordulat bekövetkezik, ám az elvárásokkal kevéssé egyező módon. A magyar visszatekintésekben is látjuk ennek a csalódásnak a jeleit, ám éppen az időbeli korlátozottság miatt még mindig az öröm tompítóüvegén keresztül. A kiadvány az utolsó hányadában betekintést ad a bennszülöttek és a foglalók sajátos viszonyába, amelynek nem láttuk előképét a várakozás szövegeiben. „Nem ismerték ezt a népet. Valamiféle gyarmati sorban élő, elfajzott, magyarul sem igen tudó szerencsétlen emberekre számítottak. Hoztak könyöradományt is (…) A bennszülöttek hamar megbántódtak. Nem türték, hogy lenézzék és sajnálják őket” (149. p.). Az így felsejlő magatartásminták is jól jelzik, hogy a történelmi döntés mögött olyan komplex mechanizmusok lépnek életbe, amelyeket a határozathozók feltehetően nem sejtettek, nem is sejthettek. Az utolsóként besorolt szövegnek, ezáltal a Csak álltunk és sírtunknak a csattanója egy párbeszéd utolsó mondata: „Felvidéki csürhe banda! Maguk valamennyien kommunisták, magukkal aztán nem sokat nyert az anyaország” (158. p.). Újabb példája ez annak, ahogyan egyéni viszonyulások válnak kulcsfontosságúvá a nagy ívű történések mögött megbúvó mindennapi élet alakításában, s az emberi gyarlóság szituációk egész sorára mérhet végzetes csapást. Úgy hiszem, inkább ezt tekinthetnénk a kötet végkicsengésének, a kisemberek szerepét a hatóságokkal és hatalmakkal szemben, és viszont: a szintén emberekből felálló rendszer viszonyulását a tömeghez. Az első bécsi döntés valósággá válására várakozók beszámolói nem kizárólag történelmi, hanem szociológiai, lélektani kutakodások alapjául szolgálhatnának, mert emberi viselkedések, vélekedések garmadát mutatják meg egy turbulens periódusban. A nyolcvanadik évfordulóra megjelentetett kötet hozadéka pedig – azon túl, hogy történetközpontúságával és képalbum jellegével olvasóbaráttá teszi a korabeli tudósításokat – az lehet, hogy a konkrét eseményre fókuszálva képes zömében pozitív magatartásmintákat felmutatni, s szakértői kommentárok nélkül rámutatni az eufória hátterében meghúzódó mögöttes tartalmak mélyszerkezetére is.