Szemle archív

A „leghíresebb cseh” térhódítása Nepomuki Szent János szlovákiai köztéri plasztikái a változások tükrében*

Alighanem rettentő nehéz lenne olyan embert találni a Kárpát-medencében, akinek látókörébe élete során még egyetlenegy alkalommal sem bukkant volna föl egy Nepomuki Szent János-szobor képe. Azt elfogadom, hogy elmegyünk mellettük úgy, hogy nézzük ugyan, ám nem látjuk, de egész biztos vagyok vele, hogy már mindenki találkozott ilyen ábrázolással. Nos, aki tudomásul is veszi, nyilván afféle egy kaptafára készült papi szoborként könyveli el magában a látványt. Hiszen ezek a plasztikák (látszólag!) viszonylag könnyedén leírhatóak: az általában enyhe kontraposztban (vagy nem abban) álló, szakállas szent (fő)papi ornátusban, kezében, különféle pozíciókban egy kis halotti feszületet, illetve a mártírhalálára utaló pálmaágat tart. Feje fölött (mögött) öt csillagból álló csillagkoszorú látható. Az első ránézésre tehát valóban meglehetősen egyöntetűnek tűnő Nepomuki Szent János-szobrok némileg aprólékosabb és figyelmesebb szemléje után viszont mégis igen sokfélének mutatkoznak. Erről és még sok másról is szó lesz az alábbi közleményben.

Ami Nepomuki Szent János számontartott, s valamilyen szinten dokumentált kültéri szobrainak a számát illeti, azzal kapcsolatban, noha egészen pontos adatokkal persze nem rendelkezünk, de a valósághoz alighanem nagyban közelítő becslésekbe már bátran bocsátkozhatunk. A mai Magyarország területén az utóbbi időben Terbócs Attila afféle egyszemélyes intézményként vette számba ezeket a plasztikákat (a domborművekről és egyéb megjelenési formákról egy másik kutatása ad képet), szóval a mai Magyarország területén mindösszesen 718 szobrot tart nyilván.[1] Ez a szám még nyilván nem végleges, de mindenképpen közelíti a valós állomány mennyiségét. Alátámasztani látszik ezt a Szlovákiára vonatkozó kép, amely egyrészt a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja szervezeti keretei között létrehozott és fejlesztett Szakrális Kisemlék Archívum, illetve egy sor regionális adatbázis állományára,[2] valamint a hozzáférhető szakirodalom adataira támaszkodva alakítható ki. Ezek szerint jelenleg[3] 440 szabadtéri Nepomuki Szent János-szobor biztosan áll Szlovákiában.

1. térkép. Nepomuki Szent János kültéri szobrai a mai Szlovákia területén 1708-tól napjainkig[4]

S az adatoknak ez a mennyiségi növekedése, értelemszerűen, kvalitatív eredményeket is hozhat, hiszen ilyen mennyiségű adat alapján objektumainkat már bátrabban és magabiztosabban (noha nyilván nem vitáktól mentesen) sorolhatjuk be egy-egy típusba (egy-, illetve többalakos szobrok), valamint altípusokba (Nepomuki Szent János, a gyónási titok megőrzője; Nepomuki Szent János, az ellenreformáció szimbóluma; Nepomuki Szent János, az alamizsna osztó; stb.), s azok variánsai közé (vö. Liszka 2021), továbbá egy sor ikonográfiai és funkcionális kérdés, a szoborállíttatások egyházi, társadalmi háttere, az iskolázottabb szeműek számára a papi ruházat, a gesztusok, a testtartás (kontraposzt vagy csak annak látszó) stb. vonatkozásaiban is finomabb elemzésekre adhat lehetőséget.

Nepomuki Szent János kültéri plasztikáinak[7] típusai

Veronika Géciová-Komorovská a nyugat-szlovákiai Nepomuki Szent János-kultusz megnyilvánulási formáival foglalkozva a szent szobrainak két típusát különbözteti meg. Egyrészt a prágai Károly hídon álló plasztika különféle variánsait, illetve azt a megformálást, amikor a szent jobb kezének mutatóujját a szája elé helyezi, ezzel a gyónási titok megőrzését, a hallgatást jelképezve. Utóbbi típust azonban „szinte kizárólagosan” templomi szobrokként tartja nyilván. (Géciová-Komorovská 2009, 93. p.) Nos, a kutatás mai állása alapján elmondhatjuk, hogy a szent megformálásának jóval több, legalább nyolc típusával találkozunk akár a mai Szlovákia területén is,[8] és a második típusként Géciová-Komorovská által meghatározott forma, noha kétségtelenül ritkább, de elég gyakran előfordul köztéri plasztikák esetében is. Az mindenesetre feltűnő, hogy az országnak, ha nem is kizárólagosan, de inkább a nyugati felében. (vö. Buganová 2004)

Nepomuki Szent János alakjának nemcsak különböző grafikai ábrázolásai tűnnek fel már a 17. században (Matsche 1971, 38. p.), hanem kültéri szobrai is megjelennek a boldoggá (1721), illetve a szentté avatás (1729) előtt.[9] Az alábbi tipológiai kísérlet[10] magának a szentnek az alakja és a kapcsolódó attribútumok alapján, a szlovákiai emlékanyagra támaszkodva próbál rendet vágni. Előrebocsátom, hogy eléggé bonyolult ez a kép, ugyanis igen gyakran a különféle attribútumokat (birétum, nyelv, kulcs, lakat, feszület, pálmaág stb.) nem maga a szent, hanem egy vagy több kísérő angyalfigura (puttó) tartja. Ezt most külön nem jelölöm, tudatosítva, hogy azért jóval bonyolultabb ez a kérdés, s valószínűleg az alábbi tipológiai soron belül (vagy a mellett) egy másik, párhuzamos tipológiai sor is kialakítható lenne. Vagy lesz.

Erősen lecsupaszítva tehát, kizárólag Nepomuki Szent János alakjára összepontosítva, az őstípusnak (I. típus) az egyébként szepességi származású, Szepesszombatban született (ezért mellékneveként olykor szerepel a „hungarus” jelző), később prágaivá vált Johann Brokoff[11] (1652–1718) által, a bécsi Matthias Rauchmiller 1681-es kisplasztikája alapján 1683-ban készített, Wolff Hieronymus Heroldt  nürnbergi öntödéjében bronzba öntött és a prágai Károly hídon ma is álló szobrot tartja a kutatás, noha a kvantitatív elemzés azt mutatja, nem ez a később készült szobrok leggyakoribb formája. A főpapi, kanonoki ruhában (reverenda, csipkeszegélyű karing, mocétum, birétum, öt csillagból álló csillagkoszorú), bal karjára fektetett, enyhén átölelt halotti feszülettel, amit jobb tenyerével alulról megtámaszt, abból kimagasodó pálmaággal ábrázolja Nepomuki Jánost. Jobb lábával egy hasábra (könyvre?) lép. (vö. Alsterová 1976)

A csehországi Ústí nad Orlicí településen áll a szentnek egy, a mai cseh műemlékvédelem által a prágai Károly hídon állónál is korábbra, 1663-ra datált kőszobra.[12] A keltezés megbízhatóságát Franz Matsche, a téma egyik nemzetközileg is elismert kutatója vitatja. Stíluskritikai elemzés alapján későbbinek tartja, nagyjából alighanem a műemléki nyilvántartásban 1713-ra keltezett lábazattal lehet, Matsche szerint, a szobor egyidős. (Matsche 1973, 41–42. p.) Ikonográfiailag mindenesetre nagyon hasonlít a Károly hídon álló „prototípusra”, annyi különbséggel, hogy annak mindegy tükörképe: a feszület tehát a jobb karon nyugszik, a pálmaágat meg bal kézzel tartja.

Ez minősíthető tehát az alapábrázolásnak, annak A és B altípusának, aszerint, hogy éppen melyik kezében tartja a feszületet és melyikben a pálmaágat (Andód, Medve, Negyed, Nyírágó, Oroszvár stb.).

Lényegében közel van ehhez a II. típus is, ahol viszont az előbbihez hasonló öltözékben megjelenő szent jobb (vagy bal) karjára fektetett pálmaágba mintegy beleágyazva tartja a feszületet (némileg oly módon, mintha egy pólyás gyereket dajkálna). Az általam ismert Kárpát-medencei (és szlovákiai) anyagban ez a leggyakoribb ábrázolási megoldás (Barancs, Dunamocs, Fülekpüspöki, Kürt, Lévárt, Lukanénye, Nyitraszőllős, Palást, Szímő, Szőgyén stb.) és a ma ismert, eredetileg Komáromban, 1708-ban (vagy 1709-ben) felállított, az egyik (vagy a) legrégebbi Kárpát-medencei szobra is ezt a típust képviseli (2. kép).

III. Bal vagy jobb karján tartva a pálmaágba ágyazott halotti feszületet, másik kezét (általában a jobbot) tenyérrel a szívére helyezi (Alsóköröskény, Barsendréd, Érsekújvár, Nagyida, Nagytárkány, Pusztafödémes, Stomfa, Vízkelet stb.).

IV. típus Jobb (ritkábban bal) keze mutatóujját a szája elé tartja, ami a hallgatás, a titoktartás gesztusa (Bátorkeszi, Bosác, Ipolyszalka, Komját, Nagykér, Udvard stb.). Ezt a típust fentebb már említettem, csupán annyit fűznék hozzá, hogy könnyen összekeverhető azzal a (szlovákiai anyag alapján) külön típusba nem sorolható, de egyébként létező formával, amikor jobb kezét a feje magasságában kissé előre nyújtva, mutató- és középső ujjat eskü-gesztusra emeli. Ez hozzávetőlegesen a száj magasságában történik, tehát felületes szemle (fotózás) esetén akár össze is keverhető a titoktartási (hallgatási) gesztussal (ilyen például a magyarországi Vépen álló változat).

V. lendületesen magasra előrenyújtott, általában jobb (ritkábban bal) kezében keresztet (feszületet) tart (Pinc, Selmecbánya, Torna, Várhosszúrét stb.). Noha Nepomuki Szent János alakját a szakirodalom az ellenreformáció egyik kulcsfigurájának tartja, ez az egyértelműen a katolicizmus győzelmét interpretáló ábrázolási mód nem tekinthető dominánsan elterjedtnek (4. kép).

3. kép. A titoktartás gesztusát megjelenítő Nepomuki Szent János egy 1904-ben állított szobron, Bátorkeszi (Liszka József felv., 2012)

4. kép. A katolicizmus győzelmét jelképező Nepomuki Szent János öntöttvasból készült szobra, Pinc (Liszka József felv., 2018)

VI. lábával a rágalmazást szimbolizáló szörny fejére, mellkasára tapos, amely a jó hírnév patrónusaként, a rágalmazás és megszólás ellen védelmet nyújtó szentként ábrázolja Nepomuki Szent Jánost. Az ikonográfiai megoldás a 18. századi kisgrafikán és templomi festményeken volt népszerű, viszont egy szeredi szobron is megjelenik, s ennek kapcsán másutt már részletesen szóltam róla. (Liszka 2002; Liszka 2003) Egyértelmű, hogy az adott esetben a kiöltött nyelvű szörnyeteg fejére taposó szent a rágalmazással, megszólással szembeni védelem megtestesítőjeként jelenik meg, de hogy magának az állíttatásnak a konkrét, személyes vagy közösségi indoka mi lehetett, arról egyelőre nincs tudomásunk. Maga a motívum mindenesetre elég korai, hiszen egy, a csehországi Opočno[13] településen álló, a szentté avatás évére, tehát 1729-re datált szobrán már megvan. A Libochovice[14] egyik terén álló szobor a jobb lábával egy ördögi figura mellkasára taposó alakját mutatja Nepomuki Szent Jánosnak. Utóbbi kezében lefele fordított égő fáklya.

VII. Felhőgomolyon térdelve imádkozik. Inkább templomi festményeken fordul elő, de háromdimenziós változatai is ismertek (pl. Szenckirályfa).

VIII. Angyalok csapata a mennybe emeli. Szintén festmények kedvelt témája. A Nepomuki Szent János-ikonográfia sokban rokonítható a Mária-kultusszal. Ez a megoldás (Mária mennybevétele) is a Mária-tisztelettel rokonítja. A számomra ismert egyetlen ilyen jellegű, szabadtéri Nepomuki Szent János-plasztika Máriavölgyben található.

***

A szent alakjának első megfogalmazásait viszonylag rövid időn belül továbbiak (a hallgatást jelző gesztus, kulcs, lakat, nyelv stb.) követték, ezek hiánya vagy megléte, úgy tűnik, nem bír datáló értékkel. Az 1726-ban (tehát még a szentté avatást megelőzően) felállított szomolnoki Nepomuki Szent János-szobor egyik kísérőfigurája egy puttó, kezében már a gyónási titok megőrzésére utaló lakatot[15] tart.

2. térkép. Nepomuki Szent János pontosan datálható kültéri szobrai a mai Szlovákia területén 1708-tól 1750-ig

3. térkép. Nepomuki Szent János pontosan datálható kültéri szobrai a mai Szlovákia területén 1708-tól 1800-ig

Mai szemmel nézve robbanásszerűnek tűnik a szentté avatás körüli években keletkezett szobrok megszaporodása, de azért gondoljunk bele: a Károly hídon felállított szobor és a szentté avatás között mégiscsak negyvenhat év, majdnem fél évszázad telt el! A szentté avatást követő évtizedek, egészen a 18. század végéig viszont a kultusz valóban szédítő intenzitású kiteljesedését mutatják.[16]

4. térkép. Nepomuki Szent János pontosan datálható kültéri szobrai a mai Szlovákia területén 1708-tól 1918-ig

Szoborsorsok: állíttatások, rongálások, áthelyezések, újraállíttatások

Valódi kérdések vetődhetnek fel, hogy a szóban forgó szent szobrának miért éppen azt a típusát állítják fel, s miért éppen az adott helyen? Általában kevés forrás áll erre nézvést rendelkezésre, tehát nehéz megmondani, hogy például a gyónási titokra utaló attribútumok (a száj elé tartott mutatóujj, nyelv, lakat, kulcs) milyen előtörténetekre utal(hat)nak. Olykor ezek a szobrok templomok közelében vannak, de nem mindig, illetve (ami most éppen csak érinti kutatási érdeklődésünket) a templomok belső terében (vö. Gécziová-Komorovská 2009, 93. p.), tehát az is elképzelhető, hogy annak idején egyházi személy állíttatta, talán éppen valamiféle vezeklésből, a korábbi vezeklési keresztek mintájára (vö. Liszka 2021). De ez csak feltételezés, konkrét ismereteim erről nincsenek. És gyengíti is a spekulációt a következő, ugyan nem szlovákiai, de tanulságos példa. Az egykori ókanizsai (mai nevén: Magyarkanizsa, Vajdaság) hívek 1866-ban a Tisza-parton (a Körös-patak torkolatánál) állíttattak egy homokkőből készült Nepomuki Szent János-szobrot. A szent jobb kezének mutató (és középső![17]) ujját a szája elé helyezi. Később, az 1960-as években a szobor a Szent Őrangyalok-templom kertjébe került. (Klamár 2017, 216–217) Jelenlegi helye[18] tehát alátámasztani látszik, hogy a gyónási titokkal kapcsolatos értelmezésnek a templomban vagy a templomkertben a helye, ám itt nyilvánvaló, hogy az eredeti szándék nem ez lehetett. Tipikus „vízenjárók” patrónusához illő helyen állt, de akkor miért a hallgatásra utaló gesztus? Lehetséges, hogy az akkori állíttatók ezt nem is tudatosították? Milyen lehetett a kőfaragók, kegyszerárusok szerepe abban, hogy hova milyen üzenetű szobor került?  Voltaképpen egyenként kellene az összes objektum mikrotörténetét felkutatni, hogy világosabban lássunk.

A kérdéshez közelebb visz talán az egykori rimaszombati Nepomuki Szent János története. Az 1865-ben („egy Rozgonyi nevű osgyáni plébános”[19] által) felszentelt szobor avatóbeszédét annak idején nyomtatásban is megjelentették,[20] így az állíttatás indokairól is nyerünk bizonyos képet.

A kor ízlésének megfelelő, barokkosan terjengős szöveg a gyónási titkot megőrző papot, a jó hírnév patrónusát emeli ki, s a tényt, hogy a szobor éppen az egy évvel korábban épített hídon került felállításra, Nepomuki János halálának módjával és helyszínével hozza összefüggésben. Hogy a „vízenjárók” (vízimolnárok, hajósok, tutajosok, halászok stb.) védőszentje (is) lenne, nem említi.

A várost dél felől Jánosi és Tamásfalva (Tamás-Falva), északról Cserencsény (Cserents) s Pokorágy, keletről Zeherje és Bakti-puszta, nyugatnak Szabadka környezik, mely utóbbihoz közel igen szép kőhíd épült a Rima felett 1764-ben. A hídon túl hajdan nagy rétség nyúlt a Kelecsénynek vezető út felé, mely a Serényi család tulajdona volt. A híd Nógrád és különösen Kishont felé biztonságos átkelést biztosított a folyón át. Egykor Nepomuki Szent János szobrával ékeskedett, melyet egy Rozgonyi nevű osgyáni plébános szentelt fel 1765-ben. Azonban némely pajkosok először fejét vették a szobornak, majd végére az egészet ledönték, s így a híd ez ékességét is elveszté.

(Kollár 1997, 12)

A tornai Nepomuki Szent János-szobor eredeti változata (tipikus rekatolizációs, magasra tartott kereszt szimbólummal) 1771-ben készült, és az 1960-as évekig a Fő utcán állt, négy oszlopon nyugvó baldachinnal fedve. Ekkor egy teherautó ledöntötte (a helyiek szerint a kommunisták megrendelésére), majd 1968-ban az akkori plébános restauráltatta és áthelyeztette a templomkertbe. 2014-ben a régi helyén, a Fő utcán a szobor egy másolatát állították föl.[21] Ily módon Tornán jelenleg ugyanannak a szobornak két változata is megtalálható.

A falu szülötte, későbbi nagyszombati kanonok, Pribely Ferenc által 1852-ben állíttatott alsószemerédi szobor felirata alapján,[22] amely csak Fábián János közvetítésével maradt ránk, szintén a jó hírnév patrónusaként jelenik meg Nepomuki Szent János.

Az eredeti szobor a forrás (és a helybeliek emlékezete) szerint „a falu közepén” került felállításra, majd a régi talapzaton látható felirat alapján 1909-ben alighanem renoválták, s valamikor később helyezték át a temetőbe (voltaképpen a templom elé), ahol 1997-ben ismét felújították, s végül 2020-ban visszakerült eredeti (?) helyére[23] a következő felirattal:

NEPOMUKI SZENT JÁNOS ANNO 1852 – PRÍBELY FERENC REN 2020 – ŠP ÉS ALSÓSZEMERÉD ÖNKORMÁNYZATA

5. kép. Nepomuki Szent János 2020-ban felújított szobra, Alsószemeréd (Liszka József felv., 2021)

Noha a „leghíresebb cseh”-ként, cseh nemzeti szentként is emlegetik, kezelik, arra vonatkozóan sincsenek adataink, hogy a cseh nacionalizmus szolgálatába állították volna. Egy másik tanulmányomban már megkíséreltem cáfolni azokat az féltételezéseket, miszerint Szlovákia-szerte a szobrai 1918 után szaporodtak volna el, és a cseh jelenlét jelképi megerősítését szolgálták volna.

Ha már nacionalizmus, akkor inkább ennek ellenkező előjelű gyakorlatára van egy szemléletes példánk. A Galántha és Vidéke című regionális lapban 1899-ben jelent meg egy rövid hír, mely szerint „Diószegen folyó hó 4-én Nepomuki szt. János szoborszentelés lesz a Fekete víz partján, a hová a körmenetet főt. Pápay Gyula káplán fogja vezetni.” Ez meg is történt, ahogy a lap egy következő tudósítása, magyar nacionalizmustól nem mentes felhangon tájékoztat bennünket:

Diószegről következőket írja tudósítónk: Igazán követésre méltó, nemes lélekre vall Jung Nándor német-diószegi bíró áldozatkészsége, ki a mult vasárnap megáldott nepomuki sz. János szobrot saját költségén csináltatta. A szoborhoz rengeteg nép vonult ki, de a többség Magyar-Diószeg községből, a miből azt a tanulságot vehetni, hogy igen helyes eljárás volna az, ha a németek az istentiszteletek alkalmával egybeolvadnának a magyarokkal s ugy a templomban, mint minden más alkalommal magyar nyelven kérnék az Urat. Hisz Német-Diószeg községben úgyis tud már minden ember magyarul. Reméljük, hogy a derék bíró ezt is meg fogja valósítani. Az Isten éltesse őt! (Ugy van, ne legyen Nemet-Dioszegh az egyedüli német a járásban – einzig und allanlich! Szedő[24])

(Galántha és Vidéke, 1899. június 11., 2. p.)

Ami pedig az 1918 után bevonuló cseh katonákat illeti, azok éppen ellenkezőleg: pontosan a Nepomuki Szent János-szobrokat rongálták meg a leggyakrabban, és nemcsak a mai Szlovákia területén, hanem Csehországban is,[25] hiszen ezek szemükben (is) a rekatolizációs folyamatoknak (Jan Hus személyével való mesterséges és erőszakos szembeállításnak), illetve a Habsburg-család dinasztikus törekvéseinek is megjelenítői voltak. (Vö. Liszka 2012; Liszka 2013) Jelen kutatás lehetővé tette annak megvizsgálást is, hogy vajon tényszerűen hány köztéri Nepomuki Szent János-szobor állíttatott a mai Szlovákia területén 1918-tól napjainkig. Ahogy az előbbi elterjedési térképek esetében is, ebben az esetben is csak a pontosan, évszámmal datálható objektumokat vettem számításba, s ennek alapján, a szlovákiai szobrok összmennyiségének a figyelembevételével is, valóban nem jelentékeny ez a szám. Évszámokra bontva: 1921, 1922 (2), 1925, 1929, 1932, 1933, 1946, 1947 (2), 1973, 1985, 2009, 2010, 2012, 2014, 2017.

5. térkép. Nepomuki Szent János pontosan datálható kültéri szobrai a mai Szlovákia területén 1918-tól napjainkig.

Végezetül, ha vázlatosan is, érdemes az ipolyviski szobor történetét megemlíteni. A későbarokk népies alkotásnak tekinthető szobor Fábián János idejében, aki a fentiekben már idézett akkurátus művében (Fábián 1864) a viski szobrot nem említi, alighanem még nem is létezett. L. Juhász Ilona egy felvétele (2007), illetve Bendíkné Szabó Mária és Bendík Béla gyűjtése (2012) alapján[26] a szobor eredetileg festve volt. 2019-ben a szobrot felújították, a színezés nyomaitól is megfosztva újra felállították. A dolog érdekessége, hogy több tucatnyi viski családot (forrásom szerint 2019-ig 115 személyt sikerült névvel is azonosítani) a második világháború után csehországi kényszermunkára deportáltak, és éppen Nepomuk környékére.[27] Ezért került a szobor lábazatára, fekete márványtáblán a következő felirat:

Az 1946-1947. között

Csehországba deportált

Ipolyviski lakosok

szerencsés hazajövetelük után

e helyen adtak hálát a jó Istennek,

és mondtak köszönetet szolgájának Nepomuki Szent Jánosnak.

Állította az Ipolyviski egyházközösség 2019-ben.[28]

A „cseh szent” ebben a még alaposabban feltárandó mikrotörténetben tehát egészen más szerepet játszik, mint azt az őt a cseh nacionalizmus szimbólumának tekintők látni és láttatni szeretnék. Talán az sem véletlen, hogy Ujváry Zoltán számos kiadást (kiadót és nyelvet!) megért műve, a csehországi deportálásokról címlapján több változatában is a Lévárt határában álló Nepomuki Szent János-képoszlop fotója vagy rajza szerepel. (Ujváry 1991a; Ujváry 1991b; Ujváry 1997; Ujváry 2014) A katolikus magyar falvak szentje (is) volt ő, sok esetben tőle búcsúztak, ha elmentek, s elsőként őt köszöntötték az ott lakók, ha valahonnan megérkeztek…

Összegzés és kitekintés

A fentiekben a „leghíresebb cseh”-ként is emlegetett Nepomuki Szent János kultuszának térhódítását vizsgáltam a mai Szlovákia területén a köztéri plasztikák tükrében. A 18. század elejétől, több időmetszetre lebontva igyekeztem nyomon követni a szent szobrainak (s egyúttal kultuszának) egyre növekvő térhódítását a térségben. A rendelkezésünkre álló, viszonylag nagy mennyiségű adat alapján bátran kijelenthetjük, hogy azok az állítások, miszerint Nepomuki Szent János az 1918 utáni cseh terjeszkedés szimbóluma és valamiféle cseh etnikai térkijelölés eszköze lett volna, nem igazolhatóak. Nepomuki Szent János szlovákiai kultuszának a szobrok állításában is megtestesülő virágkora a 18. század második felétől a 19. század végéig tartott. 1918-tól napjainkig tényleg csak szórványosnak mondható új szoborállításokat lehet adatolni, miközben az utóbbi évtizedekben a régi szobrok felújításának bizonyos fokú reneszánsza tapasztalható.

Források és adatok hiányában néhány ismert „szobortörténet” alapján hajlamosak vagyunk az általánosításra. Szegény etnológus (történész) mi mást is tehetne? Igen, bizonyos helyzetben (szinte mindig) a konkrét adatokat tiszteletben tartva egy jó adag beleérző képességbe, intuícióba, az analógiáknak (az önmérsékletet messzemenően szemmel tartó) felhasználására szükség van. Mindez nem mondhat ellen annak a jogos igénynek, hogy helyi szinten, egy-egy konkrét objektum vizsgálata során valóban le kell menni a lehetőség szerinti legaprólékosabb mikroszintre: mind a történeti források (levéltári források, korabeli sajtó, régi metszetek, családi fotók stb.), mind a stíluskritika, mind az oral history felhasználásával. (Vö. Gyöngyössy 2019; Vataščin 2019) Minél több aprólékos szobortörténettel rendelkezünk majd (és ez természetesen messze túlmutat a Nepomuki Szent János-szobrok problematikáján), annál bátrabb, meggyőzőbb és hitelesebb általánosító bemutatásra vállalkozhatunk majd.

A fenti írás még korántsem ilyen közegben született.

Irodalom

Alsterová, Alena 1976. Brokoffova mostecká socha jako typ, varianta a schéma. Acta Universitatis Carolinae. Philosophica et historica. Příspěvky k dějinám umění II. Praha, Universita Karlova, 79–88. p.

Buganová, Klaudia 2004. Sochy Svätého Jána Nepomuckého v exteriéri abovsko-turnianskeho regiónu. Historica Carpatica 35, 117–143. p.

Buganová, Klaudia–Šangala, Marián 2005. Postaven roku Pána. Malé sakrálne stavby v krajine. Košice, Východoslovenské múzeum v Košiciach–Občianske združenie ASPRODECUS.

Buganová, Klaudia–Markušová, Kristína–Šangala, Marián et al. 2009. Sakrálne pamiatky v Košiciach. Košice, Združenie pre podporu a rozvoj kultúry na východnom Slovensku ASPRODECU.

Csáky Károly 2005. „Ó, szép piros hajnal”. Tanulmányok, dolgozatok a szakrális néprajz köréből. Pozsony, Madách–Posonium.

Csúszó Dezső 2008. Könyörgésünk színhelyei V. Szabadkai vallási szobrok, kálváriák, szentkutak és haranglábak. Szabadka, Szabadkai Szabadegyetem /Életjel Könyvek, 124./

Fábián János 1864. Visk és Alsó-Szemeréd. Magyar Sion, 2, 510–520. p.

Géciová-Komorovská, Veronika 2009. Ľudový kult svätých patrónov na západnom Slovensku. Bratislava, Lúč.

Gyöngyössy Orsolya 2019. Emlékezetformálás–identitásépítés. Nepomuki Szent János-szobrok rehabilitációja a Dél-Alföldön (1989–2018). In Tánczos Vilmos–Peti Lehel (szerk.): Mágia, ima, misztika. Tanulmányok a népi vallásosságról. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület–Kriza János Néprajzi Társaság, 217–235. p.

Klamár Zoltán 2017. Ájtatos híveknek adakozásából… A szakrális térfoglalás kisemlékei Magyarkanizsán. Acta Ethnologica Danubiana 18–19, 211–231. p.

Kollár Sámuel 1997. Rimaszombat mezőváros múltja és jelenkora. [Sajtó alá rendezte B. Kovács István]. Somorja, MÉRY RATIO /Gömör-kishonti téka, 3./

Liszka József 2002. Adalékok Nepomuki Szent János ikonográfiájához. Acta Ethnologica Danubiana 4, 11–22. p.

Liszka József 2003. Zur Ikonographie des heiligen Johannes von Nepomuk in der Kleinen Tiefebene (Südwest-Slowakei). Ostbairische Grenzmarken. Passauer Jahrbuch für Geschichte Kunst u. Volkskunde 45, 91–104. p.

Liszka József 2012. Nepomuki Szent János és a szimbolikus tér. Egy szakrális kisemlék-típus „üzeneteinek” változásai. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 14. évf. 1. sz. 63–70. p.

Liszka József 2013. Svätý Ján Nepomucký a symbolický priestor. Fórum spoločenskovedná revue 2013, 107–114. p.

Liszka József 2021. A szabadban álló szakrális kisemlékek tipológiai és terminológiai kérdéseihez. Acta Ethnologica Danubiana 23 [előkészületben]

Matsche, Franz 1971. Die Darstellungen des Johannes von Nepomuk in der barocken Kunst. Form, Inhalt und Bedeutung. In Johanna von Herzogenberg (szerk.): Johannes von Nepomuk. Passau, Verlag Passavia, 35–62. p.

Matsche, Franz 1973. Johannes von Nepomuk in der barocken Kunst. In Johanna von Herzogenberg (szerk.): Johannes von Nepomuk Variationen über ein Thema. München–Paderborn–Wien, Verlag Ferdinand Schönig, 36–47. p.

1988. Nagy Gábor 1988. Mi fán terem? Magyar szólásmondások eredete. Budapest, Gondolat Kiadó.

Tüskés Gábor–Knapp Éva 1988. Nepomuki Szent János tisztelete a szabadtéri emlékek tükrében. Kvantitatív elemzési kísérlet. Ethnographia, 99, 330–356. p.

Ujváry Zoltán 1991a. Szülőföldön hontalanul. Magyarok deportálása Csehországba. Pozsony, Vox Nova.

Ujváry Zoltán 1991b. Szülőföldön hontalanul. Magyarok deportálása Csehországba. Debrecen, Piremonn.

Ujváry Zoltán 1997. Bezdomovcom v rodnej zemi. Deportácia Maďarov do Čiech. Dunajská Streda, Lilium Aurum.

Ujváry Zoltán 2014. Szülőföldön hontalanul. Az elhurcolt felvidéki magyarok kálváriája. Budapest, Pesti Kalligram.

Vataščin Péter 2019. Szent János és a falu. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 21. évf. 3. sz. 19–34. p.

Vlnas, Vít 1993. Jan Nepomucký, česká legenda. Praha, Mladá fronta /Edice Kolumbus/

A Jászi-féle nemzetiségi minisztérium 1918 őszén

Az első világháború utolsó éveiben megjelent wilsonizmus, a nemzetek önrendelkezésének elve hamar elterjedt a későbbi győztes nagyhatalmak, a győztesként kikerülő kis nemzetek, ugyanakkor a vesztes országok politikusai, értelmiségei és nemzetiségei körében is. A vesztes háború után megszületett első magyar népköztársaság, a Károlyi-kormány és annak nemzetiségi ügyekét felelős minisztere, Jászi Oszkár az ország integritásának és függetlenségének biztosítására törekedett. Ezeknek a megtartása érdekében a „nemzetek önrendelkezésének eszményét” állították csatasorba. Úgy vélte, az elengedett területeket fait accompli helyzetként fogják értelmezni a béketárgyalások során, és nem lehet majd érvényesíteni a magyar fél számára a népszavazás jogát. A kész helyzet elkerülése érdekében fogalmazta meg a magyar értelmezésű „korlátozott nemzetiségi önrendelkezést”.

1918 októbere végén és novembere elején az adott körülményekhez képest hamar megszerveződött a Magyarországon élő nemzetiségek önrendelkezésének koordinálásával megbízott minisztérium. A minisztérium komoly tevékenységet folytatott a hazai és külföldi propaganda terén is, különösen az elszakadni kívánó területek és nemzetiségek vonatkozásában. Az országban elég hamar megindította a magyar integritás megőrzése és a nemzetiségek belső elválasztását célzó plebiszcitum elvének alkalmazása melletti propagandaakcióit. A legfontosabbként a Nemzetiségi Minisztérium kezdettől fogva felkarolta és bátorította a területek hovatartozásáról döntő regionális plebiszcitumok szervezését.

A torzójában is impozáns Gragger-féle aláírásgyűjtési akció fontos szerepet játszott Jászi plebiszcitumelképzeléseinek megfogalmazásában. A magyar és a német többségű területek lakóinak népszavazásához fűződő elképzelései kezdettől fogva fontos szerepet játszottak a magyar kormány béke-előkészületei során. A végleges magyar békejegyzékben Apponyi Albert is az egyik leghatásosabb érvként hozta fel e gondolatot a békeszerződés-tervezetekben elcsatolásra ítélt magyar többségű területek megmentésére.

1. A wilsoni elvek

Az első világháború harmadik évében, 1917-ben az antanthatalmak közép-európai hadicéljai közt a Habsburg-monarchia belső átalakításának, föderalizálásának célját fokozatosan a dunai térség radikális átrendezésének – a nemzeti kisállamok kialakítását szorgalmazó törekvéseknek – a nagyhatalmi mérlegelése, majd támogatása váltotta fel. Ausztria-Magyarország sorsát végérvényesen az a fordulat döntötte el, amely az Egyesült Államok politikáját Robert Lansing államtitkár és Woodrow Wilson elnök 1918. júniusi állásfoglalása alapján – a francia és a brit álláspontot követve – a Monarchia felszámolását elkerülhetetlennek tartotta a világháború eredményes befejezése és a tartós béke megteremtése érdekében. (Ádám 1987)

Az egyetemes békevágyat a kor legdivatosabb ideológiája a Woodrow Wilson amerikai elnök nevéből képzett wilsonizmus és azt a világ számára jelképező 14 pont testesítette meg. Mindenki mást tartott fontosnak a wilsoni programból. A Monarchia szlávjai a nemzeti önrendelkezés jelszavát, a központi hatalmak pedig a titkos diplomácia eltörlését. A 14 pontba foglalt radikális békeprogramot Wilson elnök először 1916. május 27-én tesztelte nyilvánosan „A Béke Kikényszerítésének Ligája” meghívására mondott beszédében. Miután kifejtette az angolszász liberalizmus klasszikus tételét – a morális arisztokratizmust, a „gentleman’s agreement” társadalomformáló filozófiáját –, erre építve azt állította, hogy a nemzeteknek ugyanazon becsületkódex alapján kell viselkedniük, mint az egyéneknek. Az elnök arról beszélt, hogy három alapvető dologban hisz: „minden nép szabadon megválaszthatja azt, hogy milyen szuverenitás alatt akar élni”; „minden kis államnak joga van szuverenitásának és területének ama tiszteletére, amelyet a nagyok maguknak követelnek”; „a világnak joga van a békére, amelynek akadálya az agresszió, valamint a népek és nemzetek jogának semmibe vétele.” (Bretter 2013, 22–33. p.)

Az 1918 januárjában meghirdetett wilsoni 14 pont 10. pontjának értelmezése a mai napig vitákat vált ki. „Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.” (Halmosy 1983, 22–24. p.) Már a kortársak is saját érdekeik, belátásuk szerint hol a monarchia reformjának, hol meg felosztásának meghirdetését látták benne. (Glant 2008, 60–77. p.; Glant 2009, 84–99. p.)

Tény, hogy Wilson 1918 januárjában inkább csak a világháború utáni világrend általános elveit, nem pedig az amerikai békecélokat, még kevésbé a tételes határváltozásokat kívánta meghirdetni. 1918 tavaszáig remélte, hogy a dunai térségben sikerül olyan föderációs megoldást kialakítani, amely az itt élő nemzetek autonómiáját képes lesz egybehangolni a regionális együttműködés multinacionális kereteinek fenntartásával. (Miller Unterberger) A nagy és kis nemzetek egyenjogúságának idealisztikus elképzelése éppúgy megtalálható az amerikai elnök örök békét előkészíteni próbáló elképzelésében, mint a területi foglalások és a legyőzöttekkel szembeni nemzeti törekvések tilalmának óhajtása vagy a nemzetek világszervezetének, a későbbi Népszövetségnek az alapeszméje. (Hatos 2018, 95–101. p.) Alternatívaként egészen 1918 májusáig az amerikai béke-előkészítő bizottság foglalkozott az Osztrák–Magyar Monarchia mérsékelt átalakításának lehetőségével is, amint azt a Charles Seymour 1918. május 25-én leírt és térképen is megjelenített tervezete jelezte. (Ádám 1987)

A wilsonizmus azzal együtt, hogy a nemzeti önrendelkezés ideálisan elképzelt demokratikus világrendjét vizionálta, az utolsó háborús évek és a békekonferencia gyakorlatában a radikalizálódott nemzet- és államépítő nacionalizmusok területi igényeit erősítette fel. Pár évvel később viszont már a versailles-i rendszert megváltoztatni kívánó revíziós és irredenta körök számára kínálta a legmagasabb rangú hivatkozási lehetőséget. A wilsonizmus lényegi elemeként kezelt nemzeti önrendelkezési elv a valóságban inkább csak a békecélok indoklását, legitimálását szolgálta. Alkalmazásának mérlegét Bibó István a következőképp vonta meg az 1918–1920-ban kialakult nemzetállami Közép-Európára vonatkozóan: „Az új rendezés tehát saját alapelveihez viszonyítva lényegesen diszharmonikusabb volt, mint a régi monarchikus-feudális legitimitás rendszere a maga virágkorában. Ezért töltötték ki a két világháború közötti időszakot az önrendelkezési jog helyes vagy helytelen alkalmazása körüli végeláthatatlan rekriminációk s a minden változtatást elutasító status quo hatalmak és az örökös dinamizmust hirdető határrevíziós hatalmak terméketlen vitái. Az e problémákból származó indulatok feszítőereje lényeges tényező volt azoknak a hisztérikus mozgalmaknak a létrejövetelében, melyek többek között Hitlert hatalomra juttatták, aki először úgy lépett fel, mint az önrendelkezési elv elmaradt alkalmazásának számonkérője, utóbb pedig, mint mindennemű önrendelkezési jog sírásója.” (Bibó 1990, 330–333. p.) Bibó értelmezésében az önrendelkezés „lényegében az embercsoportoknak nemzetekké alakulására, nemzetállam alakítására irányuló jogát mondja ki, ezzel kapcsolatos igényeit és követeléseit szítja fel, amivel indítást és tápot ad a nacionalizmus haladást gátló, agresszív, elnyomó és háborúkeltő ideológiája számára”. (Bibó 1990, 330–333. p.)

Jászi Oszkár 1918 nyarán a „feudalista Európával” szemben „pánamerikanizmust” hirdetett Wilson szellemében: „Minél szélesebb körű gazdasági forgalom és szellemi érintkezés, minél teljesebb kölcsönös megértés és érdekszolidaritás; annál inkább megérik Pán-Amerika eszméje.” Wilson népszövetségi koncepciója mellé Jászi a Dunai Egyesül Államok gondolatát helyezte. (Jászi 1918a. Vö. Hatos 2017, 11–33. p.) Olyan szövetségi birodalom megteremtésében látta 1918 tavaszán a kiutat, amely hasonlított volna az Egyesült Államokra. „A dunai népek konföderációjában olyan óriási fejlődési lehetőségek tárulnának fel, melyek csakis az Egyesült Államokéi mellé állíthatók. […] A tőke elhelyezésének, szervezésének, szellemi irányításának változatos és dús alkalmai fognak megnyílni. […] Csak a gazdasági élet vérkeringésének az a teljes szabadsága, a katonai és a nemzetközi funkciónak az a teljes egysége, az állami öntudat szerveinek az a közössége, mely a szövetséges állam típusát jellemzi, létesíthet tartós, maradandó, minden emberi valószínűség szerint örök békét egy adott területen.” (Jászi 1918a, 97. p.) Ez a Kossuthig visszanyúló, az adott helyzetben azonban teljességgel irreális elképzelés, amint azt Hatos Pál meggyőzően kifejti, a Németország és Oroszország közti kisnemzeti térben olyan lehetőségeket biztosíthatott volna, mint például a béke helyreállítását, a nemzetek egyenjogúságát, a szabadkereskedelem érvényesülését.

Majd jött a csalódás. Hatos szavaival: „az igazság fanatizmusa nem győzte le az előítéletek fanatizmusát.” (Hatos 2017, 17. p.) 1918 őszén a tömegek békevágya mögött ott parázslott a bosszú érzése. A gond abból eredt, hogy a nacionalizmust elsősorban érzelmi ügyként fogták fel, és ezért tévedtek Kossuthtól kezdve Tiszáig és Jásziig a legkülönbözőbb árnyalatú magyar liberálisok, akik azt hitték, hogy a polgárosodás sikere és az indusztrializmus, valamint a Kárpát-medence népességének gazdasági egymásrautaltsága bármilyen konstrukcióban erősebb lehet a nemzetiségek kifelé tartó erejénél és az önálló állami léttel szemben.

2. A Károlyi-kormány felfogása a nemzetek önrendelkezéséről

A Károlyi-kormány a Monarchia világháborús veresége nyomán létrejött, de nemzetközi jogilag el nem ismert, katonailag és külpolitikailag kiszolgáltatott helyzetben lévő, független Magyarországot próbálta meg elfogadtatni a győztes nagyhatalmakkal és a szomszédokkal. Mindeközben a kormányzás első hónapja alatt fel kellett ismernie, hogy a győztesek nem a megegyezésre, hanem saját nemzetállami területi céljaik, politikai érdekeik érvényesítésére törekszenek. A független Magyarország belső és külső rendjének megteremtése érdekében – egyetlen szövetséges, nagyhatalmi támasz, működőképes hadsereg és diplomáciai hálózat nélkül – valójában szinte kizárólag szabálytalan bel- és külpolitikai megoldások közül választhatott a kormány.

Soknemzetiségű vesztes országként mindenekelőtt saját integritásának és függetlenségének biztosítására kellett törekednie, legalább a békekonferencia döntéséig terjedő időszakban. Ehhez azonban a történeti országterületen és a szomszédságban élő nemzetekkel való megbékülésre lett volna mindenekelőtt szükség, hiszen éppen az ő államalapítási törekvéseik veszélyeztették az új magyar állam szuverenitását. Mégis sokszor éri az a vád Jászi Oszkárt, hogy nem tett semmit az ország integritásának megőrzéséért, hagyta, hogy a nemzetiségek (a szlovákok és a románok) a tárgyalások során feldarabolják Magyarországot. Megjegyzendő, hogy a győztes antanthatalmak és utolsóként hozzájuk társulva az Egyesült Államok 1918 júniusára már eldöntött tényként kezelték a duális monarchia megszűnését. A háború elvesztésének felismerése a magyar politikusok között nem párosult annak belátásával, hogy a vereség következményekkel jár. Tisza Istvántól kezdve a szociáldemokrata vezetőkön keresztül Jászi Oszkárig 1918 októberében–novemberében az egész ország egyetértett abban, hogy a területi integritást nem érheti sérelem.

A soknemzetiségű Magyarország nem magyar többségű régióit a régi és az új szomszéd államok a háború alatti titkos megállapodások, ígéretek alapján immár a magukénak tartották. 1919. január elejéig Jászi irányította a magyar külpolitikát. Tisztában volt azzal, hogy az antant a szövetséges csehszlovák, jugoszláv, román nemzeteket támogatja. A Magyar kálvária – magyar föltámadás című visszaemlékezésében a Károlyi-kormány kül- és nemzetiségpolitikai vesszőfutását vizsgálva a nemzetiségekkel szembeni magyar kudarcról így írt: „A magyar közvélemény egy tekintélyes része azt várta, hogy a Jászi-féle nemzetiségi politika meg fogja oldani a háború által végletekig elmérgesedett nemzetiségi problémákat is. Én magam ezt az illúziót sosem osztottam. Tisztában voltam vele – mindjárt a háború elvesztése után –, hogy a régi magyar politikai integritás többé nem menthető meg.” (Jászi 1989, 70. p.) Ugyanakkor ez a Jászitól idézett „önigazoló” szöveg teljesen ellentétben áll azzal a Jászival, aki 1918. október 31-én megalakult Károlyi-kormányban „a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezésének előkészítésével megbízott” miniszter lett.

A Jászi-életműhöz kapcsolódóan a szakirodalom kiemeli, hogy ő a tényleges területi integritásról „hamar” lemondott és csak a gazdasági kapcsolatok megtartására, a békekonferenciáig a területi egység megtartása érdekében provizórikus, ún. „Keleti Svájcot”, azaz szövetségi állammá átalakított Magyarországot akart, ahol pedig erre nem volt mód, ott a plebiszcitumokkal megvalósítandó önrendelkezést tekintette kívánatosnak. Jászi maga ezt utólag így fogalmazta meg: „[…] egy percig sem hittem abban, hogy területi integritást a szó geográfiai értelmében meg fogjuk tudni védelmezni: viszont meg voltunk róla győződve hogy a magyar pacifista és antimilitarista kormánnyal és elsősorban Károlyival szemben […] messzemenő jó indulatot fognak tanúsítani, alkalmazni fogják a plebiszcitumnak általunk annyiszor hangsúlyozott elvét, s ha veszteni fogunk is területeket, sikerülni fog lojális és liberális kereskedelmi szerződésekkel a lekapcsolt részek zavartalan forgalmát az anyaországgal biztosítani […].” (Jászi 1989, 184) p.

Jórészt valóban ez a forgatókönyv dominált. Ha viszont jobban megnézzük a békekonferencia megnyitásáig terjedő harmadfél hónapos időszakot, és a Jászi körüli személyek visszaemlékezéseit és munkáikat, akkor egy teljesen más Jászi rajzolódik ki. Egy olyan miniszter kerül a képbe, aki a területi integritásról a békekonferencia előtt semmilyen körülmények között sem kívánt lemondani, és a „nemzetiségi önrendelkezés” alatt egy, a magyar kormány által felajánlott, önálló erdélyi román, felvidéki szlovák vagy ruszin állami léttel nem azonos alternatívát kívánt felajánlani. Domokos László, ha lehet mondani Jászi jobbkeze, a következőképpen foglalta össze a minisztérium által és így a Jászi által is képviselt „korlátozott nemzetiségi önrendelkezést”: „Az a politika irány, amely a forradalom utáni Magyarország vezetésére vállalkozott, már évtizedek óta nyíltan hangoztatta, hogy a magyar állam területén élő idegen ajkú nemzeteket teljes joggal megilleti nyelvük és autonóm igazgatás iránti igényük elismerése. Nem Wilson találta ki a népek önrendelkezési jogát […] nyíltan rá mert mutatni az eltaposott kis nemzeteknek az élethez (sic!) és a gazdasági érvényesüléshez való jogára.” (Domokos 1919, 25. p.) Tehát a nemzetiségeket kulturális, gazdasági, nyelvi és területi autonómia illeti meg a történelmi Magyarország keretein belül. Ezt támasztja alá Supka Géza öt évvel később írt visszaemlékezése is: „Mert micsoda szerény, aggodalmasan átgondolt, minden tisztesen hazafias szempontot méltányoló program a miénk, amely jó, becsületes, anyanyelven működő közigazgatást és közoktatást, egyházat és kultúrát követel a nemzetiségi tömegek számára a történelmi magyar állam integritásának csorbíthatatlan fenntartásával és az igazi magyar kultúra természetes hegemóniájának megszilárdításával.” (Supka 1923, 146. p.)

Jászi, ha nehezen is, de a kulturális autonómia kereteit átlépve – meghaladva az 1912-es minimális programját – hol a kevert nemzetiségi területekre (Erdély), hol a kompakt, viszonylag jól megrajzolható nyelvhatárral rendelkező területekre (Felvidék, Kárpátalja) gondolt ki, tervezett meg és ajánlott fel egyre nagyobb jogokat felkínáló területi autonómiát. Még ehhez a gondolathoz ad igazolást az 1918-as nemzetiségi ankét és a Károlyi Mihállyal 1918 októbere előtt közösen a nemzetiségi vezetőkkel lefolytatott puhatolózó tárgyalásaik. Ha még pontosabbak akarunk lenni, akkor a Nemzetiségi Minisztérium Kis kátéja is megfogalmazta, hogy a Károlyi-kormányzat mit értett a magyarországi nemzetiségek önrendelkezésen: „Miről van szó? Arról, hogy tótok, románok, rutének és szerbek maguk igazgassák azoknak a területeknek közigazgatási berendezését, amelyet eddig is ők laktak. A magyar népkormány önként ajánlja fel e nemzetek javára a legteljesebb autonómiát. Válasszák meg ők maguk elöljáróikat. Ők határozzanak a fölött, hogy iskoláikban milyen nyelven akarnak tanítani, hogy jövedelmeikből mennyit kívánnak igazgatásra, kultúrára, politizálásra fordítani. Nem mi adjuk nekik a hazai területet s ők nem rabolják azt el […] A jogot, hogy a magyar államterületen élő összes nemzetek háborítatlanul és szabadon igazgathassák saját politikai és gazdasági szervezeteiket, nevezzük a Magyarországon elő nemzetek önrendelkezési jogának.” (Domokos 1919, 25. p.)

Jászi 1918. őszi miniszteri programja a következőket fogalmazta meg: „Azt ajánlanám, hogy mai vármegyei keretek mellőzésével járásokat, vagy még kisebb egységeket véve alapul, lehetőleg kompakt és lehetőleg homogén nemzeti blokkokat létesítsünk, amelyek svájci minta szerint képezzék ki a maguk szerveit és ezeket a szerveket egy nagyobb egységbe foglaljuk mindazokra az ügyekre nézve, amelyeket közös egyetértéssel döntünk el. Ott, ahol jelentékeny nemzetségi minoritások fognak képződni a homogén telepterületen belül: nem marad más hátra, mint hogy kölcsönösen garantálni fogjuk ezeknek a minoritásoknak védelmét. […] Ez a provizórikus megoldási tervezet, amely Erdélynek a békekötésig való igazgatását lett volna hivatva biztosítani […] de ez az alapja további közigazgatási átalakításnak is.” (Domokos 1919, 26. p.) Ezek a gondolatok tükröződnek vissza a ruszin, a szlovák és a német nemzetiségi néptörvényekben, amelynek alapját ez az idea, a békekonferencia döntéséig terjedő provizórikus belső megállapodás képezte. A néptörvények közül azonban egyedül a ruszka-krajnai autonómia lépett rövid időre a megvalósulás útjára.

Egyértelmű, hogy a nemzetközi jogi elismerést, az önálló hadsereget és diplomáciát egyaránt nélkülöző Károlyi-kormányzatnak a katonai összeomlást és a dualizmus kölcsönös felmondását követően sok, az ország demokratikus átalakításához szükséges problémát kellett volna heroikus erőfeszítésekkel, „egy egész világ ellen” megoldania. A földkérdés, a társadalmi problémák, a közigazgatás, a hadsereg és a területi, nemzetiségi, illetve határkérdések voltak a legfontosabbak. Ezen problémák megoldása még békés időszakban is hatalmas kihívások elé állította volna a kormányzatokat, amit a vesztesek közül egyedül Törökországnak sikerült legalább részben uralnia.

Külpolitikai téren emiatt Károlyiék az antanttal való együttműködést szorgalmazták. A békekonferenciára készülve, a pacifizmus alapelveire hivatkozva, a fegyveres konfliktus helyett tárgyalásokat szorgalmaztak. (Szarka 2016, 65. p.) Jászi elismeri, hogy ő és Károlyi vakon hittek az antant közvéleményének demokratizmusában és pacifizmusában, de mindenekelőtt Wilson nemzetek fölötti politikájában. (Jászi 1989, 70–71. p.)

Az 1918. október 25-én megalakult Magyar Nemzeti Tanács Jászi Oszkár által fogalmazott 12 pontos programja kiemelt feladatként jelölte meg a magyarországi nem magyar nemzettekkel való megegyezést, a nemzetiségi kérdés demokratikus megoldását és az ország integritásának lehetőség szerinti fenntartását. Ennek a programnak a jegyében Károlyi Mihály a Magyar Nemzeti Tanács elnökeként 1918. október 30-án a Szlovák Nemzeti Tanács turócszentmártoni tanácskozására küldött táviratában elismerte, hogy minden Magyarországon élő nemzetnek joga van az önrendelkezéshez, s azt az ország keretei között minden eszközzel támogatni kívánja. (Szarka 2016, 65. p.) A távirat jól tükrözi Jászinak és vele együtt a korabeli magyar politikai és értelmiségi elit jelentős részének az álláspontját. A Habsburg-monarchia birodalmi keretei, védőszárnyai alól kikerült soknemzetiségű, közel fele arányban nem magyar Magyarország a felgyorsult események közt nem várhatta passzívan a szomszéd nemzetek önrendelkezésének megvalósulását, hanem annak szabályozásában – Magyarország megvédése érdekében – aktívan részt kellett vennie.

Az eredetileg tárca nélküli miniszterségként elképzelt, majd a feladatok súlya miatt rövid pár hét alatt felállított Jászi-féle „nemzetiségi” minisztériumnak modus vivendit, olyan kölcsönösen elfogadható megoldást kellett volna kidolgoznia a soknemzetiségű történeti Magyarország népei számára, amely egyrészt a békekonferencia döntéséig biztosíthatta volna az ország közigazgatási és gazdasági integritásának és belső békéjének a fenntartását, másrészt alkalmas lehetett volna az antant által képviselt nemzetállami megoldásokkal szembeni területi és határalternatívák felmutatására.

Ennek értelmében a kormány nemzetiségpolitikai programja reálisan csupán az ekkor még utópisztikusan és eszményien elképzelt békekonferencia igazságos határozathozataláig terjedő átmeneti állapotokra nézve tűzhetett ki bármiféle célokat. Ráadásul hamar bebizonyosodott, hogy egyedül ezen az alapon lehetett a tisztességes visszavonulás fokozatait vagy kálvária lépcsőit végigjárni, és a méltányos béke lehetőségéért egy demokratikus békekonferencia keretei közt síkraszállni. (Szarka 1990, 56. p.)

A független Magyarország új kül- és nemzetiségpolitikai programjának elveit a Magyar Nemzeti Tanács 12 pontos programvázlata tartalmazta. Ezt az új programot kilencvenhat értelmiségi aláírásával 1918. november 3-án megjelent nyilatkozat próbálta értelmezni és népszerűsíteni. (Szarka 2016, 72. p.) A kiáltvány a Jászi-féle Dunai Egyesült Államok elképzelésre támaszkodott. A felszabadult közép-európai nemzetek önkéntes társulásában jelölte meg a világháború utáni nemzeti kérdés demokratikus megoldásának útját. Hangsúlyozta az egymás mellett élő népcsoportok egymásra utaltságát, földrajzi közelségét, a közlekedési, a gazdasági érdekek egybeesését. „Magyarok! Szövetségbe kell tömörülnünk nemzettársainkkal! Ez a mi érdekünk és az övék is. De ez a szövetség ne legyen ellensége a szabadságnak. Még halvány lehetőségét se adhasson ez arra, hogy a nemzet érdekét korlátozhassa, vagy veszélyeztethesse.” (József 2001, 41. p.)

Először a magyar történelemben ez az értelmiségi kiáltvány fogalmazta meg a magyarság és a szomszéd nemzetek egymásrautaltságának regionális hátterét, a nagyhatalmak közötti helyzetből adódó érdekazonosságokat. Ugyancsak először szembesítette a dokumentum a magyar közvéleményt a történeti magyar állam integritásának fenntarthatatlanságával s az abból adódó dilemmákkal: „Történeti határok ne legyenek gátjai az önrendelkezésnek. Éppoly kevéssé a nyelvhatárok: egyforma nyelvű állam több is lehet. És vitás esetben népszavazást kívánunk: független és elfogulatlan (nemzetközi) ellenőrzés alatt.” (József 2001, 41–42. p.)

A dualista Monarchiát szétfeszítő és napok alatt belülről is felrobbantó olasz, csehszlovák, lengyel, délszláv, nagyromán függetlenségi megnyilatkozások, az általánossá lett nacionalista lelkesedés a dualizmus vezető nemzetei ellen pozicionálta az új nemzetállamok törekvéseit. Bécsben és Budapesten október 29–30-án, egymással versenyezve felmondták a dualista államformát. A magyarországi forradalom így az utolsó volt a sorban: Bécs, Prága, Zágráb és Ljubljana forradalma után következett. Tisza maga október 28-án keserűen írta egy hívének, hogy a wilsoni javaslatok elfogadásával párnapos külügyminisztersége idején semmilyen más alternatívát nem látva, „az országot Andrássyék […] felelősségérzet teljes hiányával beledobták a káoszba”.[1]

A történelmi Magyarország „papucsban és hálóköntösben búcsúzott”, Hadik János gróf ugyanis éjszakai ruhájában ballagott át Habsburg József főherceghez, hogy átadja a törvényes hatalmat. Jászi már a diadal napján is az Astoriában azt mondta feleségének: „Legfeljebb két hónapot adok az egésznek.” (Hatos 2018, 146. p.) Pesszimizmusa indokolt volt. Hiába sikerült szinte maradéktalanul törvénybe foglalni nagyívű elképzeléseit az ország föderális átalakítására, a folyton fogyatkozó Magyarország 1919 márciusára, legalábbis papíron, jobban hasonlított egy szövetségi államra, mint egy központosított nemzetállamra. A kiszemelt partnerek kíméletlen nyersességgel nyilvánították ki, hogy nem akarnak a „Keleti Svájcban” élni, hanem olyan nemzetállamban, ahol ők és csak ők az urak.

3. A „Magyarországon élő nemzetiségek önrendelkezésének előkészítésével megbízott minisztérium” felépítése és szerkezete

 Jászi és Károlyi már kora ősszel, gyakorlatilag a tizenkettedik órában, kísérletet tett a magyar és a nemzetiségi álláspontok összehangolására. 1918 szeptemberében nemzetiségi ankétot hirdetett meg Jászi, körlevelében kérte ki magyar és nemzetiségi tudósok, politikusok és publicisták véleményét. Az ankét alapját Réz Mihálynak és Jászi Oszkárnak a Huszadik Században megjelenő bevezető tanulmányai jelentették.[2]

1918 októberében Jászi hatására Károlyi Mihály elszánta magát arra, hogy tárgyalásokat folytasson Budapesten a román és a szlovák képviselőkkel. Károlyi valószínűleg többször tanácskozott Matúš Dulával, a Szlovák Nemzeti Párt elnökével. Károlyi már ekkor autonómiát ajánlott a szlovák politikusoknak, akik mindenesetre ezen az alapon tárgyaltak vele, hogy lássák, a számukra legrosszabb esetben mit lehetett volna elérni Károlyinál. Megállapodás nem jött létre, már csak azért sem, mert Károlyi csupán pártja nevében tárgyalt.[3] Károlyi és Dula autonómiatárgyalásai valószínűleg csak a kölcsönös tájékozódást és információszerzést szolgálták. Jászi 1918. ősz eleji elképzeléseinek pedig súlyos fogyatékossága volt, hogy nem számolt komolyan a már 1917 óta formálódó csehszlovák egységtörekvésekkel. 1918 őszén keservesen tapasztalta meg, hogy a szlovák, a román nemzetiségi szövetségesei már nem úgy gondolkodtak, mint amire számított.

A Román Nemzeti Komité tagjaival folytatott tárgyalások eleve kilátástalanok voltak. Károlyi október 18-án találkozott Erdélyi Jánossal, Goldis Lászlóval, Aurel Lazărral, Aurel Vladdal, Alexandru Vaida-Voevoddal, a komité tagjaival. Magyar részről Garami Ernő és Jászi Oszkár volt jelen. A román politikusok – részben a legalitás megőrzése érdekében, részben mert nem voltak biztosak az antant teljes támogatásában – még nem helyezkedtek nyíltan a Magyarországtól való elszakadás alapjára. Károlyi és Jászi széleskörű autonómiát és részvételt ajánlott a megalakítandó Károlyi-kormányban, sőt, megegyezést a népszavazásról. A románok azonban már ezt sem fogadták el, arra hivatkozva, hogy nem kötelezhetik el magukat az erdélyi román nemzetgyűlés összehívása előtt.[4]

Az említett Károlyi–Jászi-féle puhatolózó nemzetiségi tárgyalások Jászi számára félreérthetetlen jelzésekkel szolgáltak a korábbi „minimális program”-nál bőkezűbb engedménypolitika szükségességéről.[5]

Az őszirózsás forradalommal hatalomra került Károlyi-kormányban Jászi Oszkár az 1918. november 2-i minisztertanácsi határozat alapján kezdte el szervezni minisztériumát. A miniszter, illetve a hivatala átvette a Miniszterelnökség ügyköréből a Magyarországon élő nemzetiségek ügyeinek intézését. Az iratanyag megélénkült a nemzetiségi mozgalmakkal, a nemzetiségi vezetőkkel folytatott tárgyalásokkal és a tárgyalások előkészítésével, a nemzetiségi vidékekről érkezett helyzetjelentésekkel, a szomszéd államok hadseregeinek előnyomulásáról szóló jelentésekkel, a nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozó különböző javaslatokkal, a nemzetiségi önrendelkezési jog megvalósítását célzó törvények előkészítésével kapcsolatosan. A miniszter (illetve hivatala) a Miniszterelnökséggel szorosan együttműködve fejtette ki tevékenységét. Az 1919. január 18-án alakult Berinkey-kormány nem töltötte be ezt a miniszteri állást, maga Berinkey látta el a teendőket, és ezzel a Nemzetiségi Minisztérium hivatala a Miniszterelnökség részévé vált.

Az iratok között fennmaradt egy „Memorandum”, amely a minisztérium megszervezéséről, személyzeti szükségleteiről és ügybeosztásáról tartalmaz érdemi információkat, illetve ennek a szervezőmunkának volt az egyik útmutatója. A dokumentumot az 1919. évi iratok közé sorolták, ami azt jelzi, hogy a későbbiekben is többször erre az „alapító okmányra” támaszkodtak a tárca ügyrendjének, személyi változtatásainak kérdéseiben.

A „Memorandumot” készítő Felszeghy Béla irányítása alatt álló elnöki, illetve a tényleges munkát végző előkészítő osztály a korabeli magyar minisztériumok szerkezeti mintájához képest meglehetősen embrionális jellegű volt. A minisztérium három osztályból és egy osztályon kívüli egységből épült fel. Az osztályok ügyei a miniszter felülvizsgálata alá tartoztak, persze voltak kivételek, mert az egyes ügyek kiadására az egyes osztályok vezetői is kaphattak felhatalmazást.

Az Elnöki osztály alá tartoztak az elnöki ügyek (a miniszter közvetlen utasításai), a személyi ügyek, a nemzetiségpolitikai szempontból a miniszter véleményezésére átengedett egyéb személyi ügyek (főispáni és egyéb kinevezések a nemzetiségi vidékeken). Az Elnöki osztály kevés számú iratai között egyetlen irat sem akad, amely a nemzetiségi vidékekre való kormánybiztosi, népbiztosi, főispáni vagy egyéb fontosabb kinevezések előkészítésébe, a döntéshozatal mechanizmusába engedne betekintést. Az ilyen irányú kérelmek az ügyiratok fedelén található lakonikus „időközben megtörtént” formulává intézik el ezt a kérdéskört.

Ennek az osztálynak a feladatai közé tartozott a miniszteri fogadások előkészítése,[6] a fogadások rendjén felmerült anyagok és felvetett eszmék további feldolgozásra való kiadása. De ide tartozott a minisztertanácsi hozzájárulást igénylő ügyek előkészítése, illetve a minisztertanácsi tervezetek eljuttatása a miniszterhez. Ez az osztály végezte a minisztérium munkaanyagainak célszerű beosztását és felügyelte az irodát, az irattárat és általában a kezelőszemélyzetet. Az Elnöki osztály vezetője Felszeghy Béla, a Miniszterelnökségtől berendelt miniszteri titkár volt. Mellette két-három miniszteriális fiatalabb tisztviselő volt, valamint két gyors- és gépírónő és egy nyilvántartó személy.

Az Előkészítő osztály szakcsoportokra oszlott fel öt ügyosztály formájában. Az elsőnek a törvényelőkészítés, illetve a kormányrendeletekben szabályozást igénylő ügyek előkészítése s nyilvántartása volt a feladata. Ennek a vezetését Somló Bódogra kívánta bízni Jászi, hogy közösen végezzék annak feladatait.[7]

A következő ügyosztályokat Magyarország nagyobb földrajzi egységei szerint kívánták létrehozni mint erdélyi, felvidéki, délvidéki ügyosztályt. Az erdélyi ügyek közé tartoztak a magyarországi németség, a szászság, a románság ügyei. Ennek irányítója Jekel Péter miniszteri tanácsos lenne, ezeket az ügyeket ismerő miniszteriális tisztviselőkkel megtámogatva.[8] Az erdélyi románság, valamint az alapítványaik ügyeit Pokoly Lajos belügyminiszteri osztálytanácsosra bízták.[9] A Felvidék (a szlovákok és a ruszinok) ügyeivel Szabó Oreszt belügyminiszteri osztálytanácsost és Marsovszky Ivor miniszterelnökségi miniszteri tanácsost bízták meg.[10] A délvidéki ügyeket és a délszláv ügyeket Barakovich László, Uzetty Ferenc és kisebb részben Braun Róbert vitte. A vegyes ügyosztály főként statisztikai ügyekkel, térképkészítéssel foglalkozott. E szakosztály ügyviteléhez egy statisztikust az Országos Statisztikai Hivatalból, egy miniszteri tisztviselőt a vallás- és közoktatásügyi minisztériumból kívántak bevonni.[11] Az egész II. osztály vezetője, egyes adminisztratív ügyek kiadási jogával megbízva, Jekel Péter miniszteri tanácsos lett, az osztálytitkár pedig Domokos László pénzügyi titkár.[12] A harmadik egysége a minisztériumnak az osztályokon kívüli osztály, a miniszter magántitkárának, Csécsy Imrének az osztálya volt. Kizárólag a miniszter magánlevelezésével és egyéb, a miniszter által rábízott ügyekkel foglalkozott.

A Nemzetiségi Minisztérium hivatalszervezete és az iratok többsége is 18 önálló egységbe lettek besorolva. A hivatalszervezet vázlata következőképpen épült fel:

Maradtak fent iratok arról, hogy a minisztérium tisztviselői és alkalmazottai a rendkívüli viszonyok között nem tudták feladataikat ellátni a megszabott hivatalos idő alatt. Ezért ezeket legtöbbjük a délutáni vagy az esti órákban volt kénytelen befejezni.[13] Rendkívüli juttatást érdemeltek, hiszen „a nemzetiségi ügyekkel való jártasság csakis alapos szaktanulmány folytán érhető el, amelynek már a megszerzése is értékelendő, továbbá, hogy az országban mindenütt jelentkező nemzetiségi kérdések elintézése nagy munkásságot ró a minisztériumra: nem lenne igazságos dolog elzárkózni az elől, hogy a beosztott tisztviselők és egyéb alkalmazottak a teljesített rendkívüli munkálataikért megfelelő méltányos munkadíjban részesülhessenek”.[14]

A tervezet ezt követően a Magyar Központi Állampénztárhoz intézett átirat és Kazár Adolf miniszterelnökségi segédhivatali főigazgatóhoz címzett értesítés fogalmazványával folytatódik. A házipénztárba folyósított összegről a bejegyzés a tárcanaplóban és a miniszterelnökségi főkönyvben – a 190. lap 1. sz. tétele alatt – egyaránt szerepelt. Ez alapján az alábbi „rendkívüli juttatást” kapták meg az előbb felsorolt személyek. „Dr. Jekel Péter miniszteri tanácsosnak 500 korona, Dr. Felszeghy Béla miniszteri titkárnak 500 korona, Dr. Domokos László pénzügyi titkárnak 400 korona, Dr. Barakovich László miniszteri segédfogalmazónak 300 korona, dr. Novák Jenő fizetés nélküli miniszteri segédfogalmazónak 300 korona, Uzetty Ferenc VII. fizetési osztályba osztott budapesti állami főgimnáziumi tanárnak havi 500 korona, Dr. Sztripszky Hiador nemzeti múzeumi őrnek (VIII. fizetési osztály) 400 korona, Dr. Braun Róbert székesfővárosi főkönyvtáros úrnak 500 korona, Dr. Veres Endre gimnáziumi igazgatónak 500 korona, dr. Szekeres János miniszteri fogalmazónak 400 korona, Hajdú József miniszterelnökségi irodatisztnek 300 korona. Csáki Károly miniszterelnökségi hivatalszolgának 150 korona, Peremenszki Pál miniszterelnökségi segédszolgának 150 korona, bármikor megszüntethető vagy összegében megváltoztatható havi rendkívüli munkadíjátalányt állapítottam meg.”[15]

4. A minisztérium propagandatevékenysége

Sokan úgy gondolnak Jászi nemzetiségi miniszterségére, mint ami csak a nemzetiségi vezetőkkel folytatott tárgyalások előkészítését és lebonyolítását szolgálta. A minisztérium azonban komoly munkát végzett az önálló magyar külpolitikai irányvonal kialakítása és ennek alárendelten a hazai és külföldi propaganda terén is, különösen az elszakadni kívánó területek és nemzetiségek vonatkozásában. Hiányosan ugyan, de a minisztérium propagandatevékenységéről és programjáról is maradtak fenn fontos iratok.

Az országos, minden területre kiterjedő propagandát az Országos Propaganda Bizottság koordinálta. A szervezet 1918. november 12-én alakult meg. Gyakorlati célja az volt, hogy gyors és hatásos, a magyar haza melletti agitációs röpiratanyagokat küldjenek szét az ország minden községébe. Feladatai közé tartozott a nemzetiségek és az ellenforradalmi mozgalmak megfigyelése és szükség esetén az azokkal szembeni ellenagitáció adminisztratív biztosítása.

A hivatali szervezet a Propaganda Iroda volt. Feladatai: „I. Országos nyilvántartást készítünk, amely minden község helyi viszonyait nyilvántartja és helyi értesüléseink, valamint megtett intézkedéseink feljegyzésére szolgál. II. Országos agitációt indítottunk olyan társadalmi munka érdekében, amelyhez minden hasznavehető embert önkéntes segítőtársul igénybevehetünk és felhasználhatunk. III. Összeköttetést teremtünk a megyei és helyi hatóságokkal, hogy az észlelt zavarokat az irodának is jelentsék, s rendszeres időközökben információkkal szolgáljanak. IV. Azonnali katonai akciót kezdünk, mely a hazatérő katonákat a falvak rendjének megóvására kéri fel és kitanítja őket a rendbontók megfékezésére. A munkát a pályaudvarokon már megkezdettük. V. A veszélyeztetett vidékre, helyi kinyomatásra röpiratszövegeket küldöttünk, s ezek költségünkön való elkészítését és terjesztését megfelelő ellenőrzés mellett elrendeltük. VI. Bizonyos vidékekre részben mi küldöttünk agitátorokat, részben más szervezetek kiküldötteit láttuk és látjuk el agitációs anyaggal. VII. Megkezdettük az események által nyújtott aktuális agitációs anyag (például Wilson üzenete, Ferenc Ferdinánd szerepe a cseh-tót mozgalomban, a kormány földreformjának ismertetése stb.) készítését. Ezt az olcsó és rapid módot a pillanatnyi hangulathullámzások kiaknázására használjuk. VIII. A fővárosban a pályaudvari szolgálat mellett megkezdettük a köztársasági propagandát plakátok útján, amelynek folytatását a közeli napok eseményeihez szabjuk. IX. Országos nyilvántartásunk elkészültével nyomban megindítjuk a tájékoztató röpiratok sorozatát, amelyek 4 oldalas kis füzetekben, nyugodt népies hangon, tanulságosan magyarázzák a nehéz időkben tanúsítandó magatartást.”[16] A propaganda jellegű agitáció mellett céljuknak tekintették a középosztály megszervezését a hírlapokon keresztül indított szervező- és gyűjtőpropagandán keresztül. A sajtón kívül írói előadások és republikánus szavalóesték rendezését tervezték. Programjuk végén kérték, hogy a megadott célok keretein belül konkrét észrevételekkel, javaslatokkal nyújtsanak számukra segítséget.

Az országban elég hamar megindult a magyar integritás megőrzését és a nemzetiségek belső elválasztását célzó plebiszcitum elvének alkalmazása melletti propaganda. A népszavazás kérdése egyébiránt a felvidéki régióban konkrét előkészületek formájában is megjelent. A Jászi vezette minisztérium és az Országos Propaganda Bizottság által egyaránt támogatott (aranyosmaróti születésű) Gragger Róbert, a berlini Humboldt Egyetem professzora, az 1916-ban életre hívott berlini magyar tanszék vezetője 1918. november 17-én Körmöcbányáról levélben kereste meg a Nemzetiségi Minisztériumot, s felajánlotta, hogy háromnyelvű – magyar, szlovák és német – aláírási íveken egymillió tiltakozó aláírást gyűjt össze a csehek magyarországi szlovákokkal kapcsolatos terveivel szemben. Gragger a beadványában kiemeli, amire később a keleti szlovák vezetők is építkezni fognak: „A Tót Nemzeti Tanács nem képviseli a tót nép vágyait. A tótok túlnyomó többsége még ma sem akar más államhoz csatlakozni.”[17] Az aláírásgyűjtés „szervezeti” hátterét a körmöcbányai Magyar Nemzeti Tanács adta, amely feladatot is vállalt az aláírásgyűjtő akció megszervezésében. Céljuk volt, hogy az akciójukkal megszólítsák Felső-Magyarország teljes lakosságát. „Egy millió tiltakozó aláírását akarunk küldeni egy albumba kötve a békekonferencia asztalára.”[18] Maga a gyűjtés nem hivatalos úton történt, hanem megbízható személyek végezték, akik emellett felvilágosító munkát végeztek a vidéki népesség körében arról, „milyen gazdasági veszedelmet jelentene számukra a kihasználó kapitalista cseh uralom, mennyire fenyegetné nyelvüket is a csehek erőszakossága. Elmondanák, hogy az új szabad Magyarországon mennyivel jobb sors vár rájuk”. Az aláírt íveket a körmöcbányai polgármesternek kellett beküldeni, amelyeken szerepelt a családtagok neve, életkora, neme és foglalkozása. Az alig másfél hónapig tartó akció során – Gragger december 21-i levele szerint – mindössze negyedmillió aláírást sikerült összegyűjteni.[19] Az akció végül nem járt sikerrel, annak ellenére, hogy az aláírásgyűjtés költsége összesen 6 900 korona volt.[20]

Ez a sikertelensége ellenére is impozáns aláírásgyűjtés mindazonáltal fontos szerepet játszott Jászi plebiszcitumelképzeléseinek megfogalmazásában.[21] A magyar és a német többségű területek lakóinak népszavazásához fűződő magyar kormányzati elképzelések kezdettől fogva fontos szerepet játszottak a magyar békeelőkészületek politikai követelései közt. A végleges magyar békejegyzékben Apponyi Albert is az egyik leghatásosabb érvként hozta fel a békeszerződés-tervezetekben elcsatolásra ítélt magyar többségű területek megmentésére.[22] Csehszlovák és szlovák részről kezdettől fogva a legmerevebben elutasították a Jászi által szorgalmaztatott népszavazási kezdeményezéseket.[23]

Az Országos Propaganda Bizottság mellett más szervezetek is igyekeztek tanácsokkal és általuk sikeresnek gondolt programokkal akciókat lebonyolítani a történelmi magyar állam érdekében. Még Jászi Oszkárnak is megpróbálták emlékiratokkal felhívni a figyelmét a sikeres propaganda szükségességére, ugyanakkor annak megszervezésére is igyekeztek programot adni.

A Felvidék esetében, az aláírásgyűjtés mellett, egyes szervezetek igyekeztek a propagandára fektetni hangsúlyt. E szerveztek megvizsgálták a csehszlovák agitációk céljait, az általuk elérhető eredményeket és a meghatározott elemekre ellenagitációt kidolgozni. Ebben a szellemben írt memorandumot a Régi Galileisták Szabad Szervezete Jászi Oszkár nemzetiségi miniszternek a szlovák propaganda megszervezésének tárgyában. A szervezet igyekezett bekapcsolódni és segíteni Jászinak a hazai nemzetiségekkel való megbékélést és felvilágosítani őket a Károlyi-kormányzat nyújtotta új társadalmi lehetőségekről és a harmonikus együttélésről. A Régi Galileisták nagyszabású és sürgős agitációt tartottak szükségesnek. Úgy gondolták, hogy a csehszlovák aspirációk elleni agitációnak akkor van esélye, ha annak először megfelelő „atmoszférát” teremtenek. Ennek feltételei szerintük a következők: „1.) érvényt kell szerezni a fegyverszüneti szerződés 17. paragrafusának, mely szerint a Felvidéken a magyar kormánynak felelős közigazgatás dolgozik. 2.) Ezen közigazgatás csak a közrend és közélelmezés biztosítását tarthatja szem előtt, s ezirányban a Tót Nemzeti Tanáccsal egyetértésben jár el. 3.) A felvidéket entente katonaság lehetőleg meg ne szállja, de semmi esetre sem szállja meg cseh vagy más szláv katonaság. 4.) A közrendet tót nemzetőrség biztosítsa, melyet a magyar kormány fizet. Magyar vagy német nemzetőrség vagy sorkatonaság csak a fontos vasúti gócpontokat és a magyar vagy német többségi városokat és falvakat védelmezze. 5.) A politikai és társadalmi közélet és főleg a kölcsönös agitáció szabadságát biztosítani kell, de sem a magyar, sem a cseh unió javára politikai, gazdasági és társadalmi terrort tűrni nem szabad. 6.) A nép kielégítő közélelmezését biztosítani kell.”[24]

A felsorolt hat ponttal kívánták megteremteni azt a légkört, amelyre a kormánynak építenie kellene a népszavazás elvét és akár a Felvidék szlovák lakosságát célzó ellenagitációját, amelynek törekednie kell a korábbi hibák jóvátételére. Magának a propagandának az alapját és a csehszlovák agitáció ellensúlyozását szintén hat pontban összegezték. Mindenekelőtt ki kell emelni a szlovák értelmiség előtt, hogy a csehek az uniót csak gazdasági okból akarják, hogy a szlovák földet saját javukra használják ki. Fontos, hogy a két nép nyelvileg ugyan hasonló, de a szlovák írók és tudósok nyilatkozatai is megerősítik a különbözőségeket. Hangsúlyozzák, hogy bár a cseh és a szlovák kultúra hasonló, mégis a szlovák nyelv és kultúra önálló életre van hivatva, és annak nem a magyar nyelvtől és kultúrától kellene tartania, hanem csehtől, mert az teljesen megsemmisítheti.[25] Hangsúlyt kívántak helyezni az szlovák öntudat felébresztésére és érdekeik ápolására, valamint a „magyarsággal szorosabb politikai és gazdasági egységben kiépített tót autonómia, esetleg konföderált tót állam” elképzelésre.[26]

Fontosnak gondolták megismertetni a szlovákokat a magyar forradalom jelentőségével, ám ennél is fontosabbnak, hogy a kívánt reformokat minél hamarabb meg kell valósítani. Szerintük egyformán sürgős „a földreform, szociális adópolitika, az elemi iskolákba, a közigazgatásba és a törvénykezésbe a tót nyelvnek nyomban való törvényes bevezetése. Tót középiskolák és gazdasági iskolák szervezése, a magyarországi egyetemeken a tót nyelvnek és művelődéstörténetnek tanszéket kell állítani, s egy tót egyetem felépítését már a közeljövőre meg kell ígérni. Külön tót evangélikus püspökséget kell felállítani és végül a népszerűtlen közigazgatási tisztviselőket, tanítókat és papokat ki kell cserélni”.[27]

A javaslat szerint mégis a leglényegesebb, amit hangsúlyozni kellett volna, hogy a csehek a közös unióra mint „fait accompli”-ra tekintenek, amelyen változtatni nem lehet, így a szlovák önrendelkezési jogot illuzórikussá tették, megkérdezésük nélkül döntöttek.

A propagandatervezet támadta a Masaryk által kezdeményezett amerikai pittsburghi cseh-szlovák egyezményt. Jellemző, hogy megfeledkeztek vagy inkább nem kívántak tudomást venni a turócszentmártoni szlovák deklarációról. Tény, hogy nem az összes vármegye szlovák lakossága vett részt a Szlovák Nemzeti Tanács 1918. október 30-i alakuló ülésén. A keleti megyék például mind kimaradtak, így ez lehetőséget kínált a magyar propaganda számára, hogy a csehszlovák államhoz való csatlakozás formájában kinyilvánított szlovák önrendelkezés, a csehszlovák egység elfogadása nem vonatkoztatható a keleti szlovákokra.

A felvidéki propagandaakciónak három réteghez kell szólnia. A szlovák köznéphez, a szlovák értelmiséghez és a régi vármegyei magyar értelmiséghez és dzsentrihez. A nép, vagyis a parasztság körében helyi embereket kell megbízni, akik faluról falura járnak. A plakátok és röpiratok fogalmazása egyszerű, rövid és népies legyen, hogy megértsék. Nem elegendő a helyi emberek bevonása, a vidék népszerű tanítóit, papjait és az ifjúságot is „fegyverbe” kell állítani, ki kell oktatni, hogy a rájuk bízott feladatokat ellássák. A szlovák értelmiség körében máshogy kell eljárni. Elsősorban Jászinak a nemzetiségi kérdésről írt 1912-es könyvét és írásait érdemes terjeszteni köreikben, de különösen fontos a Dunai Egyesült Államok politikai tervezetének megismertetése. Azokat a szlovákokat, akik idegenkednek a csehszlovák uniótól, bizalmi és hivatali állásokba kívánták helyezni.

A magyar és a német vidéki értelmiségről a galileisták elég negatívan írtak. Náluk –meglátásuk szerint – nevelésre és tanításra van szükség, mert „ma is soviniszta és ellenséges indulattal van a nemzetiségi megértéssel szemben, s tudatos és öntudatlan elszólásaival, gyűlölködésével, főképpen ez az intelligencia veszélyezteti az agitációnak azt az eredményét, amelyet még remélni lehet”.[28] Ennek érdekében a kormánynak olyan főispánokat és kormánybiztosokat kellett volna kineveznie, akik elfogadják Jászi elgondolásait, és feladatuknak érzik a társadalmi ellentétek enyhítését vagy képesek a kiegyenlítésükre. Az irat végén a galileisták felajánlották segítségüket a felsorolt folyamatok elindításához és véghezviteléhez.

Láthattuk, hogy sokan sokféleképpen kívánták a propagandával kapcsolatos irányelveket megragadni és irányítani. Láttuk, hogy mindennek az irányítója, bár Jászihoz érkeztek kérelmek és kérvények, az Országos Propaganda Bizottság volt, ott végezték el a feladatokat. A Bizottság kiküldöttjei a vármegyékben a rend és a biztonság megőrzését és ezzel párhuzamosan a zavargások csillapítását végezték. A sztrájkolókat igyekeztek munkára bírni, valamint a nemzetiségi ellenagitáció érdekében agitáltak és röpiratokat terjesztettek. A kiküldöttek száma összesen 290 fő volt, ebből a vizsgált északkelet-magyarországi vármegyékben 17 fő, ebből 5 fő Sáros vármegyében, 3 fő Abaúj-Torna vármegyében és 9 fő Szepes vármegyében.[29]

1918. december 18-áig, amikor is Varjas Sándor, az Országos Propaganda Bizottság ügyvezető alelnöke beszámolt Károlyi Mihálynak a bizottság tevékenységéről, a kibocsátott nyomtatványok példányszáma 8 778 000 darab volt.[30] Ez a példányszám 49 féle röpiratot, füzetet jelentett. A röpiratok magyar, szlovák, cseh, német és román nyelven kerültek kiadásra. A röpiratok főként a forradalom jelentőségét, a megváltozott viszonyokat igyekeztek ismertetni az ország népességével. A nemzetiségeket igyekeztek meggyőzni, hogy új világ jött létre a forradalommal, és a közös haza mellé igyekeztek őket állítani azzal, hogy a szomszédos új nemzetállamok „összetartozást” sugalmazó propagandáját, vagyis a „széthúzás” helyett az „összetartozást” hirdették.

Igyekeztek velük megismertetni a Károlyi-kormány reformjait és Jászi nemzetiségi programját. A röpiratokat agitátorok útján, bizalmi emberek segítségével, helyi szervek útján (közigazgatási, Nemzeti Tanács, testületek), vasutasok, vállalatok segítségével, postai szétküldéssel és községi elöljáróságok útján terjesztették.

Végezetül Varjas az utolsó pontban a kiadásokat is ismerteti a miniszterelnökkel. Összes kiadásuk 613 056 korona volt, ebből vidéki agitációra 256 089 korona, a katonák közötti agitációra 32 576 korona és nyomtatványköltségekre 171 454 korona jutott. Az összeg többi része írói tiszteletdíjakra, irodai kiadásokra ment el.

5. Összegzés

A vesztes háború után megszületett első magyar népköztársaság, a Károlyi-kormány és Jászi Oszkár az ország integritásának és függetlenségének biztosítására törekedett. 1918 októbere végén és novembere elején az adott körülményekhez képest hamar megszerveződött a Magyarországon élő nemzetiségek önrendelkezésével megbízott minisztérium. A Nemzetiségi Minisztérium hivatalszervezetét és az iratok többségét 18 önálló egységbe sorolták be. Az iratanyag általában megélénkült nemzetiségi mozgalmakkal, a nemzetiségi vezetőkkel folytatott tárgyalásokkal és a tárgyalások előkészítésével, a nemzetiségi vidékekről érkezett helyzetjelentésekkel, a szomszéd államok hadseregének előnyomulásáról tett jelentésekkel, a nemzetiségi kérdés megoldására vonatkozó különböző javaslatokkal, a nemzetiségi önrendelkezési jogának megvalósítását célzó törvények előkészítésével kapcsolatos.

A minisztérium komoly tevékenységet folytatott a hazai és külföldi propaganda terén is, különösen az elszakadni kívánó területek és nemzetiségek vonatkozásában. Az országban elég hamar megindultak a magyar integritás megőrzése mellett és a nemzetiségek belső elválasztását célzó plebiszcitum elvének alkalmazása melletti propagandaakciók. A torzójában is impozáns Gragger-féle aláírásgyűjtési akció fontos szerepet játszott Jászi plebiszcitum-elképzeléseinek megfogalmazásában. A magyar s a német többségű területek lakóinak népszavazásához fűződő magyar kormányzati elképzelések kezdettől fogva fontos szerepet játszottak a magyar béke-előkészületek politikai követelései közt. A végleges magyar békejegyzékben még Apponyi Albert is az egyik leghatásosabb érvnek gondolta a békeszerződés-tervezetekben elcsatolásra ítélt magyar többségű területek megmentésére.

Irodalom

Ádám Magda 1987. Egy amerikai terv Közép-Európáról, 1918. História, 9/4.

Bibó István 1990. A nemzetközi államközösség és bénultságának orvosságai. Önrendelkezés, nagyhatalmi egyetértés, politikai döntőbíráskodás. In Uő: Válogatott tanulmányok, IV. kötet. Budapest.

Bretter Zoltán 2013. 14. Ex Symposium, 84. sz. 22–33. p.

Domokos László 1919. Kis káté a Magyarországon élő nemzetek önrendelkezési jogáról. Budapest, Lantos A. Könyvkereskedése.

Glant Tibor 2008. Kettős tükörben: Magyarország helye az amerikai közvéleményben és külpolitikában az első világháború idején. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó.

Glant Tibor 2009. A 14 pont története és mítosza. Külügyi Szemle, 4.

Hajdu Tibor 1978. Károlyi Mihály. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Halmosy Dénes (szerk.) 1983. Nemzetközi szerződések 1918–1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb külpolitikai szerződései. 2. kiad. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó–Gondolat Könyvkiadó.

Hatos Pál 2017. Hogyan lett vége? Az összeomlás és forradalom Magyarországon 1918 őszén. Kommentár, 5–6.

Hatos Pál 2018. Az elátkozott köztársaság. Az 1918-as összeomlás és forradalom története. Budapest, Jaffa Kiadó.

Jászi Oszkár 1918a. A Monarchia jövője, a dualizmus bukása és a Dunai Egyesült Államok. Budapest.

Jászi Oszkár 1918b. A nemzetiségi kérdés a társadalmi és az egyéni fejlődés szempontjából. Huszadik Század, II. k.

Jászi Oszkár 1989. Magyar kálvária – magyar föltámadás. A két forradalom értelme, jelentősége és tanulságai. Budapest, Pallas Lap- és Könyvkiadó.

József Farkas 2001. Álmok és tények. Magyar írók a demokráciáról és a nemzeti kérdésről a Monarchia felbomlása idején. Budapest, Argumentum Kiadó.

Károlyi Mihály 1923. Egy egész világ ellen. Wien, Bécsi Magyar Kiadó.

Kertész Jenő 1929. A tíz év előtti Erdély napjai. Korunk, 2.

Litván György 2003. Jászi Oszkár. Osiris Kiadó, Budapest.

Litván György–Szarka László (szerk.) 1991. Duna-völgyi barátságok és viták. Jászi Oszkár közép-európai dossziéja. Budapest, Gondolat Kiadó.

Miller Unterberger, Betty: Self-Determination – The wilsonian response: principles and practice. Encyclopedia of the American Foreign Relations. http://www.americanforeignrelations.com/O-W/Self-Determination-The-wilsonian-response-principles-and-practice.html#ixzz4tQhBQcsC (letöltve: 2020-03-01)

Raffay Ernő 1987. Erdély 1918–1919-ben. Budapest, Magvető Kiadó.

Réz Mihály 1918. A nemzetiségi kérdés a politikai tudomány szempontjából. Huszadik Század, II. k.

Supka Géza 1923 A Sibylla könyvei. In Búza Barna–Fényes László–Supka Géza–Vámbéry Rusztem: Öt év múltán. A Károlyi-korszak előzményei és céljai. Budapest, Globus Nyomdai Műintézet Rt.

Szarka László 1990. A méltányos nemzeti elhatárolódás lehetősége. Regio, 1.

Szarka László 2004. Kisebbségi léthelyzetek – közösségi alternatívák. Budapest, Lucidus Kiadó.

Szarka László 2016. A multietnikus nemzetállam 1918–1992. Kísérletek, kudarcok és kompromisszumok Csehszlovákia nemzetiségi politikájában. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Szász Zoltán 1972. Az erdélyi román polgárság szerepéről 1918 őszén. Századok, 2.

Tisza István 2001. Réz Mihálynak. 1918. október 28-án. Idézi Vermes Gábor: Tisza István. Budapest, Osiris Kiadó.

Újváry Gábor 2001. Kultúrpolitikus, diplomata és tudományos menedzser. Hetvenöt esztendeje hunyt el Gragger Róbert. Európai Utas, 3.

Zeidler Miklós: Apponyi Albert párizsi beszéde. Rubiconline, http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/apponyi_albert_parizsi_beszede_forraskozles/ (letöltve: 2020-03-01)

A zsidó kisebbség helyzete az 1. Csehszlovák Köztársaság szlovák területén

Az első világháború végeztével multietnikus birodalmak bomlottak fel, s teret hódított a nemzetállam eszméje, noha a lakosság nem volt etnikailag egyszínű. A politikát alapvetően áthatotta az etnikai vagy nemzeti kisebbségi elv. A kisebbségi jogok elvével az első világháború után már az 1919 januárjában kezdődő párizsi békekonferencia is foglalkozott. Magát a konferenciát és eszmeiségét a nagyhatalmak uralták, élükön az Egyesült Államokkal, a kisebb államok, mint például Csehszlovákia, csak csekély hatással voltak rá. Woodrow Wilson amerikai elnök egyik fő célja a Nemzetek Szövetségének létrehozása volt, egy olyan nemzetközi szervezeté, mely egyebek közt a békeszerződésekben esetleg felbukkanó hibákat orvosolta volna, s felügyelte volna a kollektív biztonság elveit. S éppen a kisebbségi kérdésnek kellett volna, legalább nagy általánosságban, benne foglaltatnia a Nemzetek Szövetségéről szóló szerződésben. Csakhogy e szövetség első alapszabály-javaslataiban még csak nem is említették a kisebbségeket. A következő tanácskozások során már szó volt faji és nemzeti kisebbségekről, s Wilson elnök a sorukba felvette a vallási kisebbségeket is. S mind az újonnan létrejött, mind a vesztes államoknak kötelezni kellett volna magukat, hogy biztosítják kisebbségeik számára a többségiekkel azonos teljes egyenlőséget. A kisebbségeket érintő szövegrészekhez Nagy-Britanniának és Japánnak is voltak kiegészítései, végül azonban a Nemzetek Szövetségének alapszabályából kihagyták a kisebbségek védelmére vonatkozó részeket. (Petráš 2009, 32–34. p.)

Ez a tény természetesen nem azt jelentette, hogy a kisebbségi kérdés megoldódott, épp ellenkezőleg. Az újonnan alakult államok határai nem vették figyelembe a nemzetek önrendelkezési jogát, melyről Wilson elnök 14 pontja szólt, s úgy tűnt, épp az újonnan alakult államok területe foglal magába számos erős kisebbségi lakosságú térséget. A nyugati diplomácia nagyon tartott attól, hogy ezeken az etnikailag kevert területeken a kisebbségek üldözésnek vagy erőszaknak lesznek kitéve. Épp ezért, főként az amerikai küldöttek amellett érveltek, hogy a kisebbségek védelméről szóló cikkelyeket bele kell foglalni a békeszerződésekbe, egyfelől a vesztes államok részére, másfelől hasonló cikkelyeket foganatosítani az olyan államok részére is, mint például Csehszlovákia, Lengyelország, Románia s továbbiak. 1919. május elején az új államok részére létrehoztak egy speciális bizottságot, melyet a kisebbségek védelmét meghatározó szabályok előkészítésével bíztak meg. (Petráš 2009, 35. p.) Mivel ezek az újonnan létrejött államok a győztes nagyhatalmak szövetségesei voltak, ezeket a szabálytervezeteket velük kellett megvitatniuk, s ellentétben a vesztes államokkal, hozzászólásaikat a bizottságnak figyelembe, de legalábbis tudomásul kellett vennie. A kisebbségek védelméről szóló viták nagyon szenvedélyesek voltak, s az olyan államok, mint Lengyelország, Románia, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, tiltakoztak a kisebbségi szerződések ellen. Mivel ezeket, tegyük hozzá, jogosan, a szuverenitásukba való beavatkozásként fogták fel. A csehszlovák küldöttség álláspontja mérsékeltebb és taktikusabb volt.

Csehszlovákia – mely hivatalosan csak pár hónappal a párizsi békekonferencia előtt jött létre – képviselői teljesen tudatában voltak az új államról alkotott pozitív benyomás jelentőségének: „Abban az időben a csehszlovák diplomácia számára nagyon fontos volt, hogy Csehszlovákiát ne Lengyelországgal s más kelet-európai országokkal egy alapon tárgyalják. Ugyanis a nyugati sajtó a békekonferencia idején e régióknak a zsidóellenes erőszakával volt tele, s persze ez negatívan befolyásolta a közvéleményt s az egyezkedő államférfiak pozícióját is.” (Frankl–Szabó 2015, 89. p.) Egyúttal az is kijelenthető, hogy maga a csehszlovák küldöttség sem volt egységes a kisebbségi jogok kodifikálását illetően. Karel Kramář kormányfő a kötelezettségek javaslatait a köztársaság jó híre megkárosításának és az ország szuverenitása megtámadásának tartotta. Azt az álláspontot képviselte, hogy a Csehszlovákiához hasonló kis államok is egyenjogúak a győztes hatalmakkal s ezért úgy kellene tárgyalniuk, mint egyenlő feleknek. Edvard Beneš külügyminiszter e tekintetben sokkal elfogadóbb volt, s pragmatikusan állt a kérdéshez. Ő egy afféle kulisszák mögötti diplomácia híve volt: a legbefolyásosabb államférfiak titkára és asszisztensei révén kívánta Csehszlovákia érdekeit képviselni. A kisebbségi jogok kodifikálását az új államnak a nagyhatalmak felé megnyilvánuló lojalitás kimutatásának tartotta. Ugyanakkor mindkét politikus véleménye megegyezett a német kisebbséget illetően, mindketten veszélyforrásnak tartották, féltek tőle és potenciális problémaként tekintettek rá.[1] (Petráš 2009, 38–39. p.)

A legfontosabb tárgyalásra 1919. május 31-én került sor, ahol maga Wilson elnök is beszámolt az elképzeléséről. Azzal érvelt, hogy a kisebbségek védelme az integrációjukhoz fog hozzájárulni, míg a kisebbségekkel való nem körültekintő bánásmód újabb katonai konfliktushoz vezethetne. Nagy-Britannia és Olaszország a beleegyezését fejezte ki. A nagyhatalmak közül csak a francia küldöttség volt ellene, mely ezt a létrejövő államok önrendelkezésébe való beleszólásként értelmezte. Ez a fenntartás azonban nem volt sikeres, és a kis államoknak, beleértve Csehszlovákiát is, el kellett fogadniuk a kisebbségek védelmét. Konkrét határozatok meghozatalát az egyes országokkal folytatott további tárgyalásoknak kellett eredményezniük. Itt újfent Beneš pragmatizmusa győzedelmeskedett: Csehszlovákia, Görögországgal egyetemben eldöntötte, hogy részt vesz a szerződések kidolgozásában, s elejét veszi a „rólunk, nélkülünk” lehetőségnek.

A nagyhatalmaknak az új államokkal szembeni bizalma lakmuszpapírjának a zsidókkal kapcsolatos rendelkezések voltak. Amint a fenti idézetből is kiderül, a fiatal államok képviselői teljesen tudatában voltak annak, hogy az országukon belüli antiszemitizmus mértéke befolyással lehet a nagyhatalmak államférfiaira. A csehszlovák politikusok részéről nem az antiszemitizmus megnyilvánulásainak vagy az antiszemitizmusnak mint olyannak száműzéséről volt szó, inkább a róla való informálás módjáról. Féltették az állam jó hírnevét, s az antiszemitizmus leronthatta a fiatal államról alkotott elképzelésket. A zsidókat a párizsi békekonferencián már nemzetként kezelték, illetve nemzeti kisebbségként, s ennek nagyon nem használt az ún. Balfour-nyilatkozat.[2] A cionizmus feljövőben volt, Európa-szerte alakultak cionista szervezetek, s kezdett kialakulni a közös zsidó politika.[3] A zsidók védelméről szóló kitételek speciális résztémáját képezték a kisebbségek védelmének, miközben e téren minden érintett államot egyénileg bíráltak el. A zsidó szervezetek nagyon szorgalmazták kifejezetten a védelmükről szóló határozatok beemelését.

Ami Csehszlovákiát illeti, a csehszlovák cionisták és a Zsidó küldöttek bizottsága nem járt sikerrel: a zsidó kisebbségről szóló taxatív határozat nem került bele a szerződésbe. (Frankl–Szabó 2015, 114. p.) Ami persze értelmezhető úgy is, mint a Csehszlovák Köztársaság iránti bizalom megnyilvánulása s az ország egyfajta elkülönböződése a többi keleti országtól. A szakirodalom ezt a fejleményt Beneš aktivitásának tudja be: „aki a színfalak mögötti tárgyalásoknak és a kiépített személyes kapcsolatainak köszönhetően (…) befolyásolta a kisebbségi szerződéseknek a Csehszlovák Köztársaság számára előnyös formáját.” (Petráš 2009, 40–41. p.) A zsidó kisebbség explicit említését Beneš ellenezte: „arra való hivatkozással, hogy az egyes pontok a kisebbségek védelméről egyetemes jellegűek, meg azzal, hogy így Csehszlovákiára szimbolikusan és igazságtalanul kitűznék az intoleráns állam »sárga csillag«-át, amely az antiszemitizmus táptalaja és ahol elengedhetetlenül szükséges a zsidó kisebbség védelme az erőszakkal szemben.” (Frankl–Szabó 2015, 114. p.)

A Csehszlovákiával kötött, a törvénytárban 508/1921-es számon közzétett kisebbségi szerződésben[4] tehát említés sem esik a zsidó kisebbségről. A törvény 2. pontjában az áll, hogy Csehszlovákia kötelezi magát minden lakosa életének védelmére, függetlenül származásuktól, állampolgárságuktól, nyelvüktől, fajuktól vagy vallásukról. Csehszlovákia teljes lakosságának joga van magánéletében vagy nyilvánosan bármiféle felekezethez, valláshoz vagy hithez tartozni. E szerződés rendelkezéseit ugyanakkor figyelembe kell venni a további törvények és rendeletek meghozatalakor, melyek nem lehetnek ellentétesek vele. Az ország beleegyezett, hogy a faji, vallási vagy nyelvi vonatkozású előírások nem változtathatók meg a Nemzetek Szövetsége többségi jóváhagyása nélkül; ez egyfajta „garanciakitétel” volt.

A Csehszlovák Köztársaság az akkori fogalmak szerint nemzetállamként jött létre. Az 1920. évi alkotmány preambuluma kijelenti: „Mi, a csehszlovák nemzet…” A valóságban Csehszlovákia multikulturális és multietnikus ország volt. Az 1921. februári népszámlálás szerint Csehszlovákia területén 13 374 364 csehszlovák állampolgár élt. Csehszlovák nemzetiségűnek 8 760 937 (65,5%), vallotta magát, németnek 3 123 568 (23%), magyarnak 745 431 (5,5%), orosznak 461 849 (3,4%), zsidónak 180 855 (1,3%), lengyelnek 75 853 (0,6%), románnak 13 974, jugoszlávnak 2 108, egyéb nemzetiségűnek 9 789 állampolgár. A köztársaságban 1921. február 15-én 238 808 különböző nemzetiségű idegen élt, miközben közülük a legnagyobb nemzetiség a német volt. Ami az ország összes lakosságának vallási összetételét illeti, a katolikus volt a domináns, ennek 10 920 376–an vallották magukat. A második legnépesebb vallásnak az evangélikus számított (ideértve minden felekezetét): 990 319 hívőt, a csehszlovák egyházhoz tartozónak 525 333 férfi és nő vallotta magát, a pravoszláv és görögkatolikus egyházhoz 392 997 hívő, a judaizmushoz 354 342-en, az ún ókatolikusokhoz 20 255-en. Vallási felekezethez nem tartozónak 724 507 fő számított.

A kisebbségekről szóló nemzetközi kötelezettségét Csehszlovákia belekomponálta az alkotmányjellegű jogi normákba. Ennek kereteit az 1920. február 29-én elfogadott alkotmánya biztosította, melynek 6. cikkelye 128. §-a a nemzeti, vallási és faji kisebbségekről kimondja: „A Csehszlovák Köztársaság minden állampolgára teljesen egyenrangú a törvény előtt, s egyforma polgári és politikai jogokat élveznek, tekintet nélkül arra, mi a fajuk, nyelvük vagy vallásuk. A Csehszlovák Köztársaság egyetlen polgára számára sem jelenthet az adott törvények keretei közt hátrányt vallása, hite, vallási hovatartozása vagy nyelve miatt, különösen ami a közszférához, hivatalokhoz és rangokhoz való hozzáférésére vonatkozik vagy bármiféle iparűzésre vagy hivatásra.”[5] Az állampolgároknak az általános törvényi keretek közt szabad volt magán- és üzleti kapcsolataikban bármilyen nyelv használata, s ez vonatkozott a vallási kérdésekre, a sajtóra, bármilyen publikációra vagy a nyilvános összejövetelekre.

A jogok második körét a nyelvi jogok alkották, melyeket az alkotmány 128. §-a rögzített, mely paragrafus az ún. nyelvtörvényre hivatkozott, mely a későbbiekben az alkotmány részét képezte. A hivatalos, az államnyelv a csehszlovák volt.[6] Ott, ahol az utolsó népszámláláskor ugyanazon a nyelven, ám nem a csehen vagy szlovákon beszélők száma elérte a lakosság legalább 20%-át, lehetőség volt a hivatalokkal való érintkezésben az illető kisebbség nyelvét használni. Vagyis a helyi önkormányzatokban, az anyakönyvi hivatalban, a postán, a bíróságon stb. Ugyanilyen esetben mód nyílt az adott kisebbség tanítási nyelvén oktató iskolát alapítani, állami támogatással. S ugyanez vonatkozott a kulturális egyesületekre is. Konkrét alakot a nyelvi jogok a nyelvtörvényben kaptak.[7]

Az alkotmány 130. §-a lehetővé tette az állampolgárok számára emberbaráti, egyházi és szociális hivatalok, iskolák s egyéb nevelőintézmények alapítását, vezetését és igazgatását, függetlenül nemzetiségükre, nyelvükre, vallásukra és fajukra. A 131. § biztosította, hogy azokban a városokban és járásokban, melyekben a nem csehszlovák anyanyelvű csehszlovák állampolgárok jelentős hányada él, hasonlóan ezek gyermekeihez, megfelelő módon biztosítva lesz művelődésük a saját nyelvükön. A 132. § biztosította a kisebbségek számára a közpénzekből az arányos anyagi részesülést oktatási, vallási és karitatív jellegű kiadásaikra – újfent az általános előírások keretében. A 131. és 132. §-ban szerepel az „állampolgárok jelentős hányada” kifejezés, miközben a 133. § azt magyarázza, hogy e fogalom meghatározására külön törvény szolgál. Hangsúlyozni kell, hogy sehol az alkotmányban nincs szó azoknak a nemzeti kisebbségeknek a felsorolásáról vagy számukról, melyekre az adott határozatok vonatkoznak.

A nyelvtörvényen kívül, melynek alkotmánytörvény jellege volt, Csehszlovákia nemzeti kisebbségi állampolgárainak védelmét más törvények is szavatolták, mint például A köztársaság védelméről szóló 50/1923 Sb. törvény[8], melynek14. §-a 2. bekezdése büntetőjogi felelősség terhéhez köti a nyilvános erőszakgyakorlást vagy más ellenséges tevékenységet az állampolgárok egyes csoportjaival szemben, nemzetiségük, nyelvük, fajuk vagy vallásuk okán, vagy mert vallástalanok. A 3. bekezdés az állampolgárok egyes csoportjaival szembeni nyilvános ellenszenvre való buzdításról szól, azok nemzetisége, nyelve, faja vagy vallása miatt, vagy mert vallástalanok. Erőszakosságért a tettest egy hónaptól egy évig tartó büntetésre ítélhették, ellenszenv szításáért tizennégy naptól hat hónapig. A következő bekezdések a nyilvános erőszakra való buzdítást tárgyalták egyéb ellenséges tevékenységért, a köztársaság, a nemzet vagy a nemzeti kisebbség gyalázásáért akkor, ha ez a köztársaság tekintélyét rombolhatta vagy veszélyeztette a köztársaság általános békéjét vagy nemzetközi kapcsolatait.

Az 1921. augusztus 12-i 309/1921 Sb. törvény az elnyomás ellen és a gyülekezési szabadságért 1. §-ának 2. bekezdése „a bűncselekmény híján elkövetett elnyomás”-ként nevezi meg az alkalmazottak nemzetiségi, vallási vagy politikai meggyőződése elleni sztrájktevékenységet.[9] Az ugyanezen a napon meghozott 330/1921 Sb. törvény kimondja, hogy az üzemeknek ügyelniük kell arra, hogy a munkást vagy az alkalmazottat ne lehessen elbocsátani a valamely nemzeti vagy vallási szervezetbeni tagsága vagy nem tagsága miatt, vagy azért, mert ilyen szervezetnek dolgozik.

Csehszlovákia az alkotmányával és törvényeivel létrehozta a kereteket, melyek közt az egyes kisebbségek az országhoz való viszonyukat építették s egyben kiépítették saját identitásukat is az új államban. E közösségek egyike a nagyon bonyolult helyzetű zsidó közösség volt. Csehszlovákiában a zsidóknak az újonnan létrejött politikai körülmények miatt keresniük kellett s részben újraértelmezniük az önazonosságukat. Egyfelől adva volt a kisebbségvédelem progresszív jogi kerete, másfelől adott volt az új köztársaság politikai, társadalmi és kulturális realitása. A zsidók, negatív tapasztalataik következtében, nem tudták, mit várhatnak e köztársaságtól. Mint említettük, a két háború közti időszakban a zsidók nem képezték a társadalom számbelileg jelentős részét. Önazonossága terén a zsidóság abban különleges, hogy vallásként lehet hozzá tartozni, ami a múltban az egyedüli definíciós keret volt, de lehetséges nemzetiségként is tartozni hozzá. Csehszlovákiában 1921 februárjában izraelita vallásúnak 173 480 férfi és 180 862 nő vallotta magát, ami a népesség 2,6%-át tette ki. A zsidókat a 19. század végétől, a 20. elejétől – politikai kategóriakánt – nemzetnek is tartották. Csehszlovákia a világon az elsők közt tette lehetővé a zsidóknak, hogy éppen ilyen identitásúnak vallják magukat, amit a zsidó népesség fele (1,3%) meg is tett. A továbbiakban Csehszlovákiának a szlovák térfelén élő a zsidó kisebbsége helyzetével foglalkozunk, ahol is 135 918-en vallották magukat izraelita felekezetűnek, s 70 529-en (52%) zsidó nemzetiségűnek.

A zsidó közösség jelentős hányada számára a leglényegesebb öndefiniáló tényezőnek a vallása volt, a hitközségéhez való tartozása, a parancsolatok (micvósz) és rituálék megtartása. S mellesleg nemzeti és nyelvi identitás is volt. A cionizmushoz vagy a Palesztinába történő lehetséges kivándorláshoz való viszony, a zsidó etnikum politikai orientációja és a szlovákiai zsidó társadalom identitásának képe tovább tagolja a közösség szociális-társadalmi és szociális-gazdasági szerkezetét, nemkülönben a művelődési hálózata vagy az életvitele (pl. város kontra vidék). Ezek a tényezők természetesen szorosan benne gyökereznek a zsidók eredetében, tehát hogy mely országból származnak, valamint hogy Szlovákián kívül milyen más közösséggel tartanak fenn kapcsolatot. „A zsidó állampolgárok számára a köztársaság létrejötte utáni időszakot a tulajdon nemzeti identitásuk keresése határozta meg.” (Hradská 1999, 131–132. p.)

Történeti szempontból a zsidók számára elengedhetetlen volt vallásuk megtartása. A nemzeti, nyelvi vagy egyéb választási lehetőség szabadsága modern luxus volt, amely lehetőséggel a zsidók csak a nagyon kedvező időszakokban élhettek. Szlovákiai viszonylatban két fő zsidó vallási irányzat létezett: az ortodox (konzervatív) és a neológ (reformpárti), miközben ezeket a „status quo”[10] közösségek egészítették ki. A köztársaság létrejötte előtt az ortodoxia központjának Pozsony számított, Budapest pedig a neológok eszmei központja volt. A szlovák területek zsidó hitközségeinek mintegy kétharmada és a zsidó lakosság mintegy háromnegyede az ortodox vallási és kulturális hagyomány követője volt. Az ortodox és a reformpárti zsidók mindenekelőtt a vallásgyakorlás eltérő felfogásában különböztek egymástól. Például az ortodox rabbik héberül tartották az istentiszteletet, s nagyon következetesen tartották magukat a régi zsidó hagyományokhoz, nemcsak az egyházi, hanem a magánélet területén is. A neológ rabbik azon a nyelven szóltak a hívőkhöz, amely az adott közösséghez a legközelebb állt, s elnézőbben viszonyultak például a táplálkozási előírásokhoz.

1918-ig a szlovákiai zsidóság nemcsak politikailag, hanem társadalmilag és történelmileg is a Magyar Királyság zsidósága szerves részének számított. (Jelinek 1999, 75. p.) Magától értetődően természetes, hogy a csaknem milliós lélekszámú magyarországi zsidó közösségnek megvoltak a maga központjai és kötődései. A Monarchia megszűnésével ezek a hagyományos és évszázadokon átívelő kötősédek megszakadtak. A cseh országrészeken vagy a Kárpátalján élő zsidókkal való kapcsolattartás korlátozott volt. Az új államalakulat mindhárom részének eltérő jellemző vonásai voltak a vallást, a szociális tagolódást és a kulturális hagyományokat illetően, s lakosai különböztek életmódjukban és mentalitásukban is. A cseh zsidóság például liberálisabbnak számított, a cseh lakossághoz való asszimilációja magasabb mértékében is. A szlovákiai és kárpátaljai zsidók határozottan ortodoxabbak voltak. Cseh területen a zsidók érintkezési nyelve elsősorban a cseh volt, szlovák területen inkább a magyar és a deutsch-jiddisch. Ezért is logikus az a megállapítás, mely szerint „a szlovákiai zsidók az új állam megalakulását kételkedve, sőt ellenségesen fogadták. Lojalitásuk csak fokozatosan alakult ki, s végül azonosultak az első Csehszlovák Köztársaság eszméjével”. (Salner 2004, 83. p.) A csehek és szlovákok nemzetállamának keletkezése súlyosan érintette a szlovákiai zsidó közösséget, éppen azért, mivel ők magyarpárti irányultságúak voltak. „A többségében magyarul és németül beszélő és érző zsidók hirtelen nyelvileg is idegen nemzeti alakulatba csöppentek, amely, megszabadulván a nemzetiségi elnyomástól, csak most látott neki intézményesen is meghatározni a maga nemzetiségét és államalkotó elsőbbségét.” (Mlynárik 2005, 74. p.)

A szlovákiai zsidók jócskán tudathasadásos helyzetbe kerültek: Csehszlovákia a maga politikai rendszerével, alkotmányával és kisebbségi törvénykezésével a zsidók számára de jure „az ígéret földje” volt, másfelől azonban tartósan érzékelhető volt a látens antiszemitizmus.[11] A zsidók maguk választhatták meg, milyen utat választanak nemzeti önrendelkezésüknek, s ez vitathatatlanul olyan deviza volt (s nem az egyedüli), amelyet a köztársaság a megalakulása után nekik nyújtott. A szlovákiai zsidók reálisan nemzeti identitásuk néhány domináns választási lehetősége közül választhattak: beleolvadni a szlovák nemzetbe, s ezáltal a csehszlovák nemzet alternatíváját választva, csatlakozni a magyar vagy a német nemzethez, vagy élni az új lehetőséggel és a zsidó nemzetiséget választani. A nemzeti önazonosságra vonatkozóan jellemző a következő megállapítás: „A zsidók nemzetiségi optálásának taglalásakor látni kell, hogy olyan etnikai kisebbségről van szó, mely a múltból keserű tapasztalatokat hozott magával. A gyakorlatiasság és az opportunizmus az élet és a túlélés törvénye volt számukra. Az élet arra kényszerítette őket, hogy az erőssel, az uralkodóval tartsanak. A zsidó tömegek számára létfontosságú volt a vallásuk védelme, a nemzetiség inkább modern fényűzésnek számított.” (Jelinek 1999, 26–27. p.)

A szlovákiai zsidók számára a nyelvi alternatívák száma még nagyobb és komplikáltabb volt, tekintettel arra, hogy több nyelvet ismertek és használtak. A köztársaság törvényei lehetővé tették számukra, hogy zsidó nemzetiségűnek vallják magukat a specifikus anyanyelvük meghatározása nélkül. A szlovákiai zsidók érintkezési nyelve a jiddis volt, a héber (ezt az ortodox istentiszteletek vezetői használták), a német, a magyar és a szlovák. A jiddist főleg otthon használták, s bár népszámláláskor nem tüntették fel, többnyire ez volt a természetes anyanyelvük (mame losn). A magyar, a német és a szlovák a külső érvényesülés nyelve volt, eszköze a tanulásnak, a munkának és a világgal való érintkezésnek. 1922-ben a zsidó hitközségek jelentése szerint a fő „tárgyalási nyelv” a német volt, illetve a deutsch-jiddis, kivéve a dél-szlovákiai területeket, melyek magyar ajkúak voltak. (Jelinek 1999, 25–26. p.) Akadtak azonban olyan régiók is, ahol a szlovák volt a domináns. A szlovák nemzetbe való beolvadás és a szlovák mint érintkezési nyelv használata leginkább a zsidó értelmiség körében dívott, valamint a diákok közt, akik a Szlovákiai Zsidók Szövetségén belül szerveződtek. A szövetségben elnöklő dr. Hugo Roth látott párhuzamot a szlovákok és a zsidók közt: „A szlovák zsidók évszázadokig együtt éltek a szlovákokkal, s éppúgy el voltak nyomva, mint ők.” (Hradská 1999, 132. p.) Azok a zsidók, akik zsidó nemzetiségűnek vallották magukat, inkább magyarul vagy jiddisül érintkeztek egymással, mintsem szlovákul. Megállapítható, hogy a nyelvválasztást egyfelől a regionális tagolódás befolyásolta, ami főként a hagyományokban és a múltbeli tapasztalatokban gyökerezett, másfelől a pragmatikus okok: a társadalmi, hivatásbeli vagy politikai érvényesülés.

A cionizmushoz való viszonyulás is hozzájárult a szlovákiai zsidók identitásának formálódásához. Az ortodox zsidó közösség a priori elvetette a cionizmust, istentelenséget meg hamis messianizmust látott benne. Ugyanakkor sok neológ hitközség sem fogadta örömmel a cionizmus eszméjét. E tények fényében paradoxnak tűnhet, hogy a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után Szlovákiában viszonylag sikeresnek volt mondható a cionizmus, bár el kell ismerni, hogy ez a pozitív fogadtatás is fokozatosan és lassan nyert teret. Ez azzal is magyarázható, hogy a zsidók a többiek nemzeti vetélkedése közepette találták magukat, ezért a cionizmus „menekülőutat biztosított számukra anélkül, hogy azonosulniuk kellett volna a vetélkedő felek bármelyikével”. (Jelinek 1999, 63. p.) A szlovákiai cionista mozgalmat a Mizrachi[12] szervezet képviselte, főként fiatalokból álló tagsággal, s vallási alapon állt. (Hradská 1999, 132. p.) A zsidók Palesztinába történő költözését és a zsidó állam megalapozását támogató további szervezetek: a Cionisták–Entellektüelek Ligája, a Ben Guria Cionista Akadémikusok Szövetsége és a Hasomer Hacair (Ifjú Őr).

A zsidó közösség társadalmi-politikai érvényesülése szempontjából fontos volt, hogy Csehszlovákiában már 1918 novemberében megalakult a Zsidó Nemzeti Tanács. S éppen ez fordult a csehszlovák kormányhoz egy a zsidó lakosság kisebbségi jogait bebiztosítandó memorandummal. A többi kisebbségi tanáccsal ellentétben a zsidók nem kértek területi autonómiát, sem szeparált nemzetiségi egységeket, mivel ezek a követelmények nem is feleltek meg életmódjuknak. Mint láthattuk, a csehszlovák kormány sok területen jószándékáról tett tanúbizonyságot. Kérdés viszont, hogy milyen mértékben eredt ez a jószándék a kisebbségek védelme fontosságának valódi meggyőződéséből, különösen ami a zsidókat illeti, s milyen mértékben a győztes hatalmak nyomására vagy hogy milyen mértékben eredt a kormány pragmatizmusából, mely azt tartotta szem előtt, hogy minimalizálja a németek és a magyarok számát.

Bármilyen érdek vezérelte is a kormányt döntéseiben, az eredményt sok zsidó egészében elégedetten vette tudomásul. A politikai élet terén a cseh és a szlovák országrész zsidó lakossága már 1919-ben úgy döntött, hogy politikailag szerveződnek, önálló politikai pártok keretén belül. Szlovákiában 1919 májusában megalakult a Zsidók Nemzeti (Népi) Szövetsége.[13] Ennek oldalhajtásaként jött létre az országos hatókörű Zsidó Párt, s épp ez tömörítette politikailag a szlovákiai zsidókat egy tömbbe. Szlovák részlege 1927-ben jött létre. „A nemzetben gondolkodó, a nemzet iránt közömbösek és cionisták is egyaránt alkották. A párt hatúsugara viszonylag széles volt, ezért is tehetett szert a szlovákiai zsidók szavazatainak több mint felére.” (Jelinek 1999, 78–79. p.) A Zsidó Pártot 1926-tól Július Reisz – magyar nevén Reisz Gyula – vezette, s „elsősorban a vagyonosabb rétegek felé tájékozódott. Lényegében jobboldali, szekuláris-nemzeti programja a zsidók védelmét és egyenjogúságát hirdette, és a zsidó önazonosság megtartását. A nemzeti demokratákkal működött együtt, de a szociáldemokratákkal is”. (Krno 2007, 243. p.) A Nemzetgyűlés képviselőházába első ízben saját jelöltlistával 1925 novemberében pályázott, 98 845 (1,39%) szavazatot szerezve, s ekkor nem jutott mandátumhoz. Az 1929. novemberi választásokon a zsidó pártok saját közös listán indultak a lengyel pártokkal együtt, és a Lengyel és Zsidó Pártok Választási Szövetsége 104 556 (1,42%) szavazatot szerzett. Közösen 4 mandátumhoz jutottak, s ez volt a legnagyobb választási sikerük. Az 1935. májusi nemzetgyűlési választásokon nem pályáztak a képviselőházba. (Zemko–Bystrický 2004, 494–497. p.) Nagyobb sikereket a párt alacsonyabb szinten ért el, a megyei és a helyhatósági választásokon.

A Zsidó Párton kívül tevékenykedett a Zsidó Gazdasági Párt is, mely vallási szempontból az ortodox zsidókat képviselte. Baloldali pártnak számított a Poale Sion (Sion Munkásai), ebből vált ki a Zsidó Kommunista Párt (ez később csatlakozott Csehszlovákia Kommunista Pártjához). Zsidó–magyar párt volt az Országos Zsidó Párt, mely Szlovákia déli területein működött s a magyar pártokkal közreműködött. (Krno 2007, 242–243.; Nižňanský 1999, 16–17. p.) Tudatosítani kell, hogy a zsidók nem csak a „maguk” politikai pártjaiba tömörültek s nem csak ezeket választották. A demokratikus Csehszlovák Köztársaság idején, az idő tájt, amikor nem érezték fenyegetve magukat, szabadon szerveződtek s választottak, egyéni preferenciáik szerint, vagyis nem kizárólag etnikai vagy vallási alapon hoztak döntéseket. A zsidó szavazatokra, függetlenül a választások típusától és idejétől, a kisgazdák és a szociáldemokraták is igényt tartottak. Ugyanakkor „a zsidók döntő többsége nem érdeklődött a politika iránt. Mindennapjaikat más értékek alakították, mint az úri huncutságnak számító politika. Arra összpontosítottak, amiben kitűntek: a tanulásra és a kereskedelemre”. (Hradská 1999, 136. p.)

Megalakulása idején Csehszlovákia multikulturális, multietnikus ország volt, regionálisan egyenetlen állapotú gazdasággal és kultúrával. Az egyes tájegységeknek megvoltak a maguk történelmi fejlődése adta hagyományaik, s politikai téren csekély vagy szinte semmilyen tapasztalatuk nem volt a demokráciával. A szlovákiai társadalom viharos változásokon ment keresztül. Gyakorlatilag nem akadt olyan város vagy település, melyben ne alakultak volna ki különböző vallási, etnikai vagy társadalmi kombinációk. Egymás mellett éltek, dolgoztak, szerettek és gyűlölködtek: szlovákok, magyarok, németek, zsidók, ruszinok és mások; katolikusok, protestánsok, zsidók, görögkatolikusok és mások; kommunisták, szocialisták, kisgazdák, köztársaságiak, népiek és ľudákok,[14] nemzetiek. Olyan sokféleség volt ez, melyet ma el sem tudunk képzelni, s mely az országot rendkívül gazdagította.

A Csehszlovák Köztársaság fennállása idején, s különösen Szlovákia területén a zsidóság dinamikus változásokon ment át. Az új köztársaságnak demokratikus alkotmánya volt, valamint a különböző kisebbségek védelmét kodifikáló biztosítékai. A zsidók számára teljes értékű vallási, társadalmi, politikai és kulturális életet tett lehetővé. Az alkotmány, a törvények és Masaryk elnök mereven elutasította az antiszemitizmust. Bár a látens vagy tudatalatti antiszemitizmust, különösen a szlovák katolikus rétegben nem lehetett teljesen kiirtani. Ennek bizonyítékai a szlovákiai fejlemények az ún. második köztársaság s mindenekelőtt a Szlovák Állam (1939–1945) idején.

Ami a zsidó közösségben végbement változásokat illeti, a legfontosabb az ifjabb nemzedékek teljes szlovakizálása volt, a társadalmi életben pedig az elvilágiasodás és a túlpolitizáltság. (Jelinek 1999, 77. p.) A zsidó közösségre a szélesebb körű és magasabb iskolázottság volt jellemző a szlovák többséghez képest. Békeidőben a zsidó diákok a prágai, a brünni, a budapesti és a bécsi egyetemeket látogatták, valamint az újonnan alapított pozsonyit. A kormány támogatta zsidó iskolák és gimnáziumok alapítását is. A zsidók számára ebben az időben a következő tények voltak fontosak: mint államilag elismert kisebbség szabadon bekapcsolódhattak a politikai és a társadalmi életbe; befolyásolhatták az állam irányítását; fontos politikai döntések hátterében álltak; s mindezeket a lehetőségeket demokratikus állam alkotmánya és törvényei szavatolták.

A Csehszlovák Köztársaság azonban viszonylag rövid életű volt, és más, a zsidó társadalomra végzetes változások következtek be. A Zsidó Pártot 1938 novemberében betiltották, s védelmük minden garanciáját fokozatosan és rövid időn belül likvidálták. A köztársaság, mely lépésről lépésre elnyerte a zsidók lojalitását, ultimátumszerűen kirekesztette őket magából, majd maga is megszűnt.

(Csanda Gábor fordítása)

Irodalom

Botík, Ján 2007. Etnická história Slovenska. Bratislava, LÚČ.

Frankl, Michal–Szabó, Miloslav 2015. Budování státu bez antisemitizmu? Násilí, diskurz loajality a vznik Československa. Praha, Nakladatelství Lidové noviny.

Hradská, Katarína 1999. Postavenie Židov na Slovensku v prvej československej republike. In Hoensch, K. Jörg–Biman, Stanislav–Lipták Ľubomír (eds.): Emancipácia Židov – antisemitizmus – prenasledovanie v Nemecku, Rakúsko-Uhorsku, v českých zemiach a na Slovensku. Bratislava, Veda.

Jelinek, Ješajahu, Andrej 1999. Židia na Slovensku v 19. a 20. storočí. I. časť. Bratislava: Múzeum židovskej kultúry.

Krno, Svetozár 2007. Politické strany Višegrádskej štvorky. Nitra, FF UKF.

Mlynárik, Jan 2005. Dějiny Židů na Slovensku. Praha, Academia.

Mlyneková, Miriam 2014. Židia na stránkach denníka Slovák 1919-1938. Nitra, UKF v Nitre.

Nižňanský, Eduard 1999. Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a Slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov, Universum.

Petráš, René 2009. Menšiny v meziválečném Československu. Právní postavení národnostních menšin v první Československé republice a jejich mezinárodněprávní ochrana. Praha, Karolinum.

Salner, Peter 2004. Medzi demokraciou a holokaustom (Židia na Slovensku v tridsiatych rokoch 20. storočia) In. Pojar, Miloš–Soukupová, Blanka–Zanradníková. Marie (eds.): Židovská menšina v Československu ve třicátých letech. Praha, Židovské muzeum v Praze.

Zemko, Milan–Bystrický, Valerián (eds.) 2004. Slovensko v Československu (1918-1939). Bratislava, Veda.

Jogi dokumentumok

121/1920 Sb. Zákon ze dne 29. února 1920, kterým se uvozuje Ústavní listina Československé republiky. http://www.psp.cz/docs/texts/constitution_1920.html

122/1920 Sb. Zákon ze dne 29. února 1920 podle § 129 ústavní listiny, jímž se stanoví zásady jazykového práva v republice Československé. https://www.noveaspi.sk/products/lawText/1/1703/0/2/zakon-c-122-1920-sb-podle-129-ustavni-listiny-jimz-se-stanovi-zasady-jazykoveho-prava-v-republice-ceskoslovenske/zakon-c-122-1920-sb-podle-129-ustavni-listiny-jimz-se-stanovi-zasady-jazykoveho-prava-v-republice-ceskoslovenske

309/1921 Sb. Zákon ze dne 12. srpna 1921 proti útisku a na ochranu svobody ve shromáždeních. https://www.noveaspi.sk/products/lawText/1/2590/1/2/zakon-c-309-1921-sb-proti-utisku-a-na-ochranu-svobody-ve-shromazdenich/zakon-c-309-1921-sb-proti-utisku-a-na-ochranu-svobody-ve-shromazdenich

330/1921 Sb. Zákon ze dne 12. srpna 1921 o závodních výborech. https://www.noveaspi.sk/products/lawText/1/2611/1/2/zakon-c-330-1921-sb-o-zavodnich-vyborech/zakon-c-330-1921-sb-o-zavodnich-vyborech

508/1921 Sb. z. a n. Smlouva mezi čelnými mocnostmi spojenými i sdruženými a Československem. https://www.noveaspi.sk/products/lawText/1/2789/1/2/smlouva-c-508-1921-sb-mezi-celnymi-mocnostmi-spojenymi-i-sdruzenymi-a-ceskoslovenskem-podepsana-v-saint-germain-en-laye-dne-10-zari-1919/smlouva-c-508-1921-sb-mezi-celnymi-mocnostmi-spojenymi-i-sdruzenymi-a-ceskoslovenskem-podepsana-v-saint-germain-en-laye-dne-10-zari-1919

50/1923 Sb. Zákon ze dne 19. března 1923 na ochranu republiky. https://www.noveaspi.sk/products/lawText/1/3259/1/2/zakon-c-50-1923-sb-na-ochranu-republiky/zakon-c-50-1923-sb-na-ochranu-republiky

Egy választójogi törvény, amely alapján sosem volt választás

Az 1939. évi XVIII. törvénycikk a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken és a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen országgyűlési képviselők választásáról

1938 őszén Magyarországhoz visszatért az első bécsi döntés keretében a Felvidék magyarok lakta déli sávja, 1939 márciusában pedig katonai megszállás révén Kárpátalja. Magyarországon már 1939 elejétől fogva érezni lehetett, hogy időelőtti házfeloszlatás és országgyűlési választások lesznek, annak ellenére, hogy a kormány és az új miniszterelnök, Teleki Pál pozíciói stabilak. Azonban minél jobban közeledtek a választások, annál jobban lehetett arról hallani, hogy ez a választás a visszatérő részeket nem fogja érinteni – választói jegyzékek például nem is álltak rendelkezésre. Miután kiírták a választásokat és nyilvánossá tették a kerületi határokat május elején, már biztos volt, hogy május 28–29-én csak a trianoni országterületen lesznek választások.

Az ellenzéki pártok körében nagy csalódással fogadták a hírt. A hivatalos körök technikai okokra hivatkoztak. A visszacsatolással kapcsolatos adminisztratív munkák annyira lekötötték a közigazgatást, hogy választási előkészületekre nem maradt energia, a csehszlovák hatóságok elvitték a községi irattárakat, ezért a választói névjegyzékeket lehetetlen volt összeállítani. Azonban a valós okok az Egyesült Magyar Párt dominanciájának – illetőleg ugyanez tágabban értelmezve a kormánypárt vonatkozásában – jogos féltése s a korábbi csehszlovák választójog és a magyarországi választójog közötti különbségek. (Simon 2014, 71–72. p.)

A csehszlovák törvény esetében a választói korhatár is alacsonyabb volt és a cenzusok is megengedőbbek voltak. Ezekről részben még lesz a későbbiekben szó.

A visszacsatolások után behívásos úton hívtak be képviselőket a régi-új területekről, mely módszer egyből biztosított képviseletet a területeknek, így ez pozitívan értékelendő, azonban a „csonkaországi” választásokkal párhuzamosan ezekről a területekről csupán újabb képviselő-behívásokra került sor. A behívásokat másodjára szabályozó 1939. évi V. tc. 2. §-a alapján 1940 júniusáig országgyűlési választásokat kellett volna tartani a Magyarországhoz visszatért részeken.

Az első elképzelések szerint 1939 őszén lettek volna a választások, de ennek nem voltak a keretei továbbra sem megteremtve, így sürgető volt a törvényi feltételek megteremtése. (Simon 2014, 73. p.)

A beterjesztés

Ez ügyben terjesztett elő egy törvényjavaslatot az 1939. október 13-ai minisztertanácson Keresztes-Fischer belügyminiszter.[1]

Interpellációja szerint a választói névjegyzékek megalkotása hosszú időt vesz igénybe, így gondoskodni kell a törvénykezésről már időben. Szerinte a kérdés nem oldható meg az 1938-as magyar választási törvény kiterjesztésével az említett területre.[2] Továbbá külön rendelkezni kell a képviselők számáról. A belügyminiszter szerint az országban érvényben levő vegyes, azaz egyéni és lajstromos rendszer[3] nem alkalmazható a tárgyalt területeken, mert a törvény értelmében az országban minden vármegye 1-1 lajstromos lista, amiken belül vannak az egyéni kerületek. A visszatért területek esetében listás kerület felállítása csak Nyitra és Pozsony k. e. e.[4] vármegyénél és Ung vármegyéknél lenne kivitelezhető, ezek teljesen újonnan újjáalakult megyék.

A többi megye valamely eddig csonkán működő megyéhez visszatérő rész, melyek közigazgatási egységesítése részben már megtörtént. Így Keresztes-Fischer szerint „tekintettel arra, hogy területük egy részén már volt választás – ennek a rendszernek alkalmazása aránytalanságokra vezetne”. Még az újonnan alakult Ung megye kapcsán is megfontolandó volna a listás kerület hasznossága, akkor is, ha Ungvár thj[5] várossal egyesítenék is egy lajstromos kerületben, mint Sopron megye és Sopron várossal történt. Mert még így is olyan alacsony a lakosságszám, hogy ha két listás és két egyéni képviselőt adhatna a megye, az aránytalan lenne több más vármegyével szemben. Ráadásul az 1939-ben visszatért Kárpátalján egyelőre nincsenek is törvényhatóságok, így itt már csak ezért sem lenne alkalmazható a törvény törvényhatóságokra vonatkozó passzusa.[6]

Így átmenetileg csak egyéni kerületeket lehet létrehozni indoklása szerint, kivéve Kassa thj várost, amely önálló lajstromos kerület lehet. Az 1938-as törvény feltételei eleve a vegyes rendszerhez lettek kialakítva, ezért nehéz a törvényeket a visszatérő területeken külön alkalmazni.

Végül kifejtette, külön rendelkezni kell a 1939. évi V. és VI. törvénycikkek alapján behívott képviselők mandátumának hosszáról.[7] „Mert az emlitett törvénycikkek e tekintetben csak annyit mondanak, hogy a képviselők megbizatása arra az időre szól, amig a választás meg lesz tartható.”

Keresztes-Fischer szerint nem is lehet vitás, „hogy a kérdéses rendelkezéseket nem lehet megtenni a visszacsatolt területekre vonatkozó – az említett területek jogrendszerének az ország fennálló jogrendszerébe beillesztésére szóló – törvényi felhatalmazásokra alapított kormányrendeletben, hanem azokra vonatkozóan törvényt kell alkotni”.

A belügyminiszter nem csak interpellált, hanem készített is egy törvényjavaslatot, amit bemutatott a tanácson. „A törvényjavaslat 1.§-a megállapítja a visszacsatolt területeken választandó képviselők számát, mégpedig akként, hogy a visszacsatolt felvidéki területen 26, a kárpátaljai területen pedig 11 képviselőt kell választani.” A visszacsatolt felvidéki területre eső képviselői helyeknek 26-ban megállapítása előadása szerint megfelel az ország trianoni területének tízmilliós lélekszámára vetítve megállapított 260 képviselői hely arányának.[8]

A Kárpátaljai 600 ezer fős lakosságszámhoz mérten ugyan kevesebb a 11 hely, mint amennyi „arányosan járna”, általa elismerten, arányosan 15 főt kellene választani, viszont a behívott képviselők számát is 10 főben állapították meg, így ez Keresztes-Fischer véleménye szerint azzal harmonizálva még növeli is egy fővel a számukat.[9]

A 2. paragrafus a választókerületi beosztást belügyminiszteri hatáskörbe utalja, mint ahogy a trianoni területen is rendelkezett az 1938. évi törvény. Az ő elgondolásai szerint a mandátumok a következőképp oszlanának meg:

Komárom vármegyében: 3 kerület/mandátum

Nyitra és Pozsony k. e. e.-ben: 4

Bars és Hont k. e. e.: 3

Esztergom: 1

Nógrád: 1

Gömör és Kishont: 3

Abaúj-Torna: 2

Zemplén: 1

Ung: 1

Bereg és Ugocsa k. e. e.: 3

Ehhez adódna még hozzá Komárom visszatért része és Ungvár thjv 1-1 egyéni mandátummal és lajstromosan Kassa városa két fővel.

A kárpátaljai területeken pedig 11 járás található, amik megfelelhetnének a 11 egyéni kerület alapjának.

Azonban van szerinte egy nagy probléma a választójoggal kapcsolatban. Nem lenne ildomos megfosztani a választójoguktól azokat a visszakerült személyeket, akik a legutóbbi csehszlovák nemzetgyűlési választásokon rendelkeztek választójoggal az akkor hatályban levő törvények alapján.[10] Erre vonatkozna a 3. paragrafus első bekezdése, amit itt nem részletez.

A terv szerinti 4. paragrafus a belügyminiszternek ad felhatalmazást a választói névjegyzék összeállítására vonatkozó szabályoknak, határidőknek az 1938-as választójogi törvénytől eltérő megállapítására. Mindez, indoka szerint, a gyorsabb kivitelezhetőség miatt szükséges. Az 5. paragrafus a központi választmányok működésére vonatkozik, ez számunkra nem érdekes most. A tervezet 6. paragrafusa a ’38-as választási törvény kiterjesztésével, a 7. pedig a behívott képviselők mandátumának időtartamáról rendelkezik, mégpedig annak megszűnését a választások napjában megadva.

A minisztertanács szerint az Országgyűlés elé terjeszthető a javaslat. Kérték a részletes kidolgozását. A részletes megszövegezés után az Országgyűlés elé először október 27-én került a téma. A belügyminiszter a törvényjavaslat általános vitájára előadóul Salkovszky Jenő Felvidékről behívott képviselőt, helyettes előadóul pedig Nagy László (Magyar Élet Pártja[11]) képviselőt kérte fel. Továbbá kérte, nyomtassák ki és osszák szét a törvényjavaslatot a képviselők között, hogy később meg lehessen vitatni a javaslatot, illetőleg a közjogi bizottsághoz is terjesszék tovább.[12]

A törvénytervezet képviselőházi vitája

A részletes vitára csupán december 12-én kerül sor. A témához hozzászóltak: Salkovszky Jenő előadó (felvidéki behívott képviselő), Hubay Kálmán (Nyilaskeresztes Párt), Mezey Lajos (MÉP), R. Vozáry Aladár (felvidéki behívott képviselő), Bródy Ernő (Polgári Szabadságpárt), Reibel Mihály (Egyesült Kereszténypárt), Rupert Rezső (Polgári Szabadságpárt), Homicskó Vladimir (kárpátaljai behívott képviselő), Mosonyi Kálmán (NYKP), Csoór Lajos (Népakarat Párt), vitéz Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter (MÉP). A javaslathoz az egyes pártok a következő vezérszónokokat jelentették be: a Magyar Élet Pártja: Mezey Lajos képviselő urat, a Nyilaskeresztes Párt Hubay Kálmán képviselő urat, a felvidéki képviselők csoportja R. Vozáry Aladár képviselő urat. A többi hozzászóló nem vezérszónok volt.[13]

A bejelentett vezérszónokokat a jegyzők a házszabályoknak megfelelően az egyes pártok nagysága szerinti sorrendben, de váltakozva hívták fel szólásra az előadó után.

Az előadó által szóban beterjesztett szöveg abban különbözött a korábban ismertetettől, hogy külön ki volt emelve, a jogkiterjesztés csak azokra vonatkozik, akik vagy rendelkeztek szavazójoggal a legutóbbi csehszlovák választásokon, vagy pedig rendelkeztek volna az egyéb kritériumok alapján, de az állampolgárságukat nem ismerte el az állam, és ezért nem élhettek a jogukkal. Illetőleg a speciális kellékek tekintetében a magyar választójogi törvény szerint 6 évi helyben lakás volt szükséges, és javaslat ettől részben szintén eltért, amennyiben valaki lakását azért változtatta meg, „mert a felvidéki földbirtok-politikai rendelkezések értelméiben más helyre települt át, ez a lakásváltoztatás nem jön számba a választójog tekintetében és így az illető olybá vétetik, mint aki hat évig helyben lakott”.[14]

Az első hozzászóló Hubay Kálmán nyilas vezérszónok volt. Ő kiemelte, hogy mennyire együtt örül az ország egészével a visszacsatolásoknak, azonban szerinte az egyesítés még nem történt meg, mert nem volt egységesítés. „Ez az egységesítés – sajnos – úgyis meglehetősen sokáig váratott magára és éppen felvidéki képviselőtársaink beszélhetnének a legtöbbet arról, hogy ennek az egységesítésnek a hiánya és ennek a hiánynak a következményei sok tekintetben milyen káros helyzetet teremtettek a Felvidéken.” Hubay kifejtette, hogy szerinte irigylésre méltó a kialakult „felvidéki szellem”, mely az igazi testvériséget jelenti számára a Magyarországon kialakult „neobarokk szellemmel” szemben, amely „úrhatnám viselkedést” szerinte teljesen érthetően utasítják el a felvidékiek. „Csak őszintén kívánhatjuk, hogy ez a szellem sugározzék át a trianoni országra is és éppen úgy megtermékenyítse a mi magyarjainkat, mint ahogy 20 esztendőn keresztül megtermékenyítette a felvidéki magyarságot.”

Majd így folytatja: „T[isztelt]. Ház! Ha mégis a javaslat ellen iratkozom fel, annak oka az, hogy e javaslattal szemben igen súlyos közjogi és politikai aggályaim vannak. Talán szabad azt hinnem, hogy a Felvidéken az országgyűlési képviselő-választások mielőbbi kiírása elsősorban felvidéki és kárpátaljai képviselőtársaimnak szívügyük. Elvégre a mai közjogi interregnumnak,[15] a mai helyzetnek a fonákságát nekik kell a legjobban érezniök. Ők voltak azok, akik 20 esztendőn keresztül hősiesen és lelkesen küzdöttek magyarságukért és küzdöttek egy idegen, magyarpusztító impérium közjogi berendezettsége ellen. Ma mégis az a helyzet, hogy a magyar országgyűlés képviselőházába, annak az idegen impériumnak választása alapján hivattak be, amely impérium ellen a legerőteljesebben, a legélesebben és a leghősiesebben küzdöttek. Azt hiszem, hogy valóban felvidéki és kárpátaljai képviselőtársaim fognak annak örülni a legjobban, ha nem az 1939. évi V. és VI. törvénycikkek alapján, tehát behívás folytán ülnek a képviselőházban, hanem mandátumaikkal a felvidéki magyar népet annak közvetlen bizalomnyilvánítása alapján fogják képviselhetni. […] egy évezred után egy esztendő sem volt elegendő ahhoz, hogy a kétévtizedes kényszerű távollét jogi és lelki kettősségét megszüntessük és ezt a kétévtizedes elszakitottságot valóban azzá tegyük a Felvidék magyarsága számára, amely valóban volt: egy átkos, véres, könnyes, kétségbeejtő epizóddá. A fasiszta Olaszország egy év alatt egy idegen világrészben meghódított egy birodalmat és beleépítette azt az ország jogi és gazdasági rendszerébe. Németország megvalósított két Anschlusst és nyomban azután már meg tudta tartani a német törvények szerint a népszavazást, pedig se Abesszínia nem élt Olaszországgal évezredes államjogi közösségben, (Br. Vay Miklós: Ott nem parlamentáris rendszer van!)[16] sem Ausztria, sem pedig a Szudétaföld nem élt évezredes állam jogi egységben Németországgal, mi pedig egy évezredes együttlét és kétévtizedes távollét után egy esztendő alatt nem tudtunk odáig jutni, hogy egységes közjogi rendszerbe építsük bele a Felvidéket a trianoni ország keretei közé. (Reibel Mihály: Nem kell nekünk a német példa!) Itt megint az a halogatás és újra csak az a halogatás látszik, mely igazán nagy kérdésekben a végleges megoldások elől húzódozik, pedig ehelyett sürgősen gondoskodni kellett volna a kormánynak arról, hogy a jogi kettősség leépítésével megszüntesse ezeknek a területeknek Corpus Separatum[17] jellegét és hozzásegített volna bennünket ahhoz, hogy elérjük azt, hogy ez a húsz esztendő a Felvidék és Kárpátalja magyarsága számára valóban egy rossz és gonosz emlékké váljék.”[18]

Ezután számonkérte a megígért kárpátaljai autonómiát is, mely a kormányzói kiáltvány szerint még az éven megvalósítandó lett volna, de már december 12-e van, és nem történt semmi. Beszélt arról, hogy a választójognak egységesnek kell lennie, hisz a közjog nem ismeri a jus particularét,[19] és hozzátette: „Mindenesetre jellemző, hogy egy alkotmányellenesnek bélyegzett nyilaskeresztesnek kell felhívnia erre az alkotmányvédő túloldal figyelmét. Az a tény viszont, hogy a magyar kormány ezzel a törvényjavaslattal a trianoni ország és a visszacsatolt részek között egy közjogi kettőséget konstruál, vagy arról tesz tanúbizonyságot, hogy a magyar kormány még mindig nem találta meg azokat az eszközöket és módokat, amelyekkel az egységesítést keresztül tudná vinni, vagy pedig olyan hátsó és rejtett szándékai vannak ennek a törvényjavaslatnak ilyetén való megszövegezésével – és ez a legvalószínűbb –, amely rejtett szándékokra még lesz alkalmam kitérni.”[20]

Hubay ostorozta a belügyminisztert, hogy ugyan az 1938. évi választójogi törvény még a bécsi döntés előtt született, de a választókerületi beosztások már 1939-ben,[21] mikor is már visszatértek a részek, tehát tudni lehetett, hogy valamikor el fog jönni a választás, akkor kellett volna gondoskodni előre egy megfelelő megoldáson. Felveti, hogy Komárom és Esztergom megyék közösen alkottak egy lajstromot a tavaszi választásokon, mely hat képviselőt választott, ezen megyék visszatért részei, melyekre a tervezet szerint 3 + 1 képviselő jutna, miért ne tudnának szintén közös lajstromos kerületet alkotni? Szerinte lehetne akár egy kétképviselős lajstromos kerület, két egyéni körzettel. Ekkor a belügyminiszter közbeszólt, hogy Komáron és Esztergom már nem egyesült vármegyék, amire Hubay azt válaszolta, hogy de a megejtett választásokon együtt szavaztak, s most is „közös képviselőik” ülnek az országgyűlésben, tehát ha közigazgatásilag a visszatérő komáromi és esztergomi részek sem egyesítettek, attól választókerületileg lehetnének azok, erre az ideiglenes állapotra. Ezután Nógrád és Hont példáját is felhozta javaslata alátámasztásául. Javaslata szerint Pozsony és Nyitra megyét – melyek együttesen négy képviselőt adnának – is lehet egyként kezelni, két egyéni és két lajstromos hellyel. Mielőtt bárki reagálhatott volna, hozzátette: „ha pedig a belügyminiszter úr azt mondaná, hogy ezt nem lehet megcsinálni a választandó képviselők kis száma miatt, akkor hivatkozom például Csongrád vármegyére, amely az alapválasztáson ugyancsak négy képviselőt választott, két egyénit és két lajstromos képviselőt, és tudomásom szerint eddig még sem az egyéni, sem a lajstromos képviselők nem vesztek össze, mandátumuk és ők tökéletesen egészségesek.”[22]

Kárpátalján Hubay szerint még egyszerűbb lenne a helyzet, hiszen csonkítatlan vármegyék kerültek vissza, melyek egyszerűen régi törvényhatóságként éledhetnének újra, és akkor semmisek lennének a belügyminiszteri érvek. Azonban Kárpátalján kirendeltségek működnek ez időben, egy közös Kárpátaljai Kormányzóság által összefogva, melyeket Hubay a kialakult magyar jogrendszertől idegennek tart. Számára „Bach-korszak-ízű” ez a közigazgatási beosztás.[23] De elfogadja, legyen a három kirendeltség az alap, akkor hát miért ne lehetnének a kirendeltségek az alapjai a felosztásnak? Szerinte hamis a tervezetben szereplő érv, hogy nincsenek is törvényhatóságok Kárpátalján, hiszen a közigazgatási törvény alapján törvényhatóságoknak minősülnek a kirendeltségek is, ezek alkalmasak lehetnének háromlistás kerület kialakítására. Végül rátér felszólalása lényegére, mely igaz nem csak a nyilasokra, hanem minden ellenzéki pártra: „Hogy a belügyminiszter úr és a kormányzat a felvidéki és kárpátaljai területeken irtózik lajstromos választókerületek alakításától, mondjuk meg őszintén, azért van, mert a nyilaskeresztespárti képviselőknek 80%-a lajstromon jött be, lajstromos kerületben pedig nem lehet annyi huncutságot csinálni, mint egyéni kerületben.”[24]

Hubay nem hagyja szó nélkül azt sem, hogy a 4. § a legutolsó csehszlovák nemzetgyűlési képviselő-választáson jogosultak jogának megmaradásáról rendelkezik. „A törvényjavaslatnak e mellett a rendelkezése mellett, ha akarnánk sem mehetnénk el szó nélkül, mert ezzel kapcsolatban a magyar életnek és a trianoni rendszer életszemléletének és politikájának szörnyű és nagy nemzeti tragédiát sejtető sebe tárul elénk. […] Az bizonyos, hogy a magyarságot a cseh-szlovák állam mindenkor megbízhatatlannak tekintette és az is bizonyos, hogy a felvidéki magyarságnak ez a szent megbízhatatlansága volt a mi legnagyobb erőnk és ezért a megbízhatatlanságért a felvidéki magyarokra csak a magyarok Istenének áldását kérhetjük. Azonban még az a cseh állam is, amely a magyarságot megbízhatatlannak tekintette, ezt a magyarságot, a cseh-szlovák állameszmének esküdt ellenségét sokkal több közjogban részesítette, mint amennyi közjogban a magyarságot, a nemzetfenntartó magyar elemet, a magyar lakosságot itt részesítik.” Az elnök figyelmeztette Hubayt, hogy alap nélküli és félreérthető kijelentéseket ne tegyen, amire ő nyilvánvaló daccal így reagált: „Bocsánatot kérek, nem óhajtanám azt, hogy szavaimat félreértsék. Én arra céloztam, hogy míg Csehországban a magyar fiatalságnak is meglehetősen korán, tudomásom szerint 21 éves korában választójoga volt, addig az 1938: XIX. tc 21. §-ában kimondja azt, hogy egyéni választókerületben országgyűlési képviselői választói joga van annak a férfinak, aki életének 30. évét betöltötte. […] Az a 21 éves magyar fiatalember, aki nagyszerű katonának, nagyszerű arra, hogy meghaljon hazájáért, érdemtelen arra, hogy egyetlen szavazattal beleszóljon a magyar állam életének irányításába; az a 24 éves magyar fiatalember pedig, aki alkalmas arra, hogy mint teljesjogú állampolgár, vagyonát önállóan kezelje, szerződéseket kössön, arra nem alkalmas, hogy egy szavazattal hozzájáruljon az állam sorsának irányításához; az a 29 éves magyar fiatalember alkalmas arra, hogy családot alapítson, hogy gyermeket neveljen, adót fizessen, de megint nem alkalmas arra, hogy egyetlenegy szavazattal beleszóljon abba, hogy miképpen képzeli el az ország sorsának irányítását.”[25]

Végezetül a javaslat választói névjegyzékek összeállításáról rendelkező paragrafusához szólt hozzá: „Ezzel kapcsolatban egy tiszteletteljes kérést intézek a belügyminiszter úrhoz. Nagyon szépen kérem, hogy a trianoni országban szokásos módszereket ne vigyük át a névjegyzékek összeállításánál a Felvidékre, hagyjuk meg a felvidéki magyarságot a maga tiszta hitében és ne adjunk neki alkalmat arra, hogy a választások alatt, sőt már annak előzményeiben megismerhesse a magyarok Istenét. (Zaj.) Hiszen láttunk már mi választói névjegyzékek összeállítását, ahol nem a választói jogosultság, a rátermettség és a paragrafusok, hanem a politikai pártállás szabta meg a névjegyzékbe való bekerülést. Én azt hiszem, hogy a Felvidék érdekében is beszélek, amikor nagyon kérem – de úgy hiszem: hiába kérem – a belügyminiszter urat, hogy ezt a rendszert a Felvidéktől tartsa távol.” Majd így zárta felszólalását: „Mindaddig, amíg a törvényjavaslat a lajstromos választókerületeket az egyes felvidéki törvényhatóságokban be nem vezeti és ameddig a választói jogosultság körében fennálló kettősséget meg nem szünteti, ezt a törvényjavaslatot nem fogadhatom el.”[26]

Ezután a kormánypárti Mezey Lajos következett a felszólalók sorában. Ő úgy gondolja, nem lehet összehasonlítani a hazai viszonyokat a német és olasz viszonyokkal, hisz mi szétdarabolt kis nemzet vagyunk, a másik két állam pedig erős feltörekvő nagyhatalmak. Majd beszédében a csehszlovák időket ostorozza hosszasan. Végül visszatérve a témára fő érve az ideiglenesség, hiszen a tényleges összeolvadást a jogi összeolvadás is követi majd reményei szerint.[27] „Egy választójogot sohasem az egyén érdekei szempontjából kell bírálat tárgyává tenni, hanem abból a szempontból, hogy az a választójogi rendszer az adott viszonyok között mennyiben szolgálja a helyes szelekció érdekét és mennyire szolgálja a parlamenti stabilitást és ezen keresztül a nemzet egyetemes érdekét. Minthogy ez a választójogi törvényjavaslat ezeket a nagy és egyetemes érdekeket szolgálja, a magam részéről elfogadom”[28] – zárta felszólalását.

A következő hozzászóló R. Vozáry Aladár volt a felvidéki képviselőcsoport részéről. Ő Mezey Lajos szavait hosszasan köszönte meg. Majd Hubay hozzászólására reflektált: „beszéde elején azt mondotta, hogy irigyli azt a magyar testvériséget, amelyet a húszéves szenvedés, a húszéves rabság váltott ki belőlünk, majd beszéde végén a választói névjegyzék összeállításával kapcsolatban azt mondotta, hogy hagyjuk meg tiszta hitében az ottani magyarságot, ne vigyük azt a huncutságot oda, amelyet szerinte itt tapasztalni lehet. Belekapaszkodom szándékosan az ő szavaiba. Ha irigyel bennünket a nálunk levő testvériségért, tiszta hitért, akkor mély tisztelettel kérem őt is, meg a parlament minden pártját, minden tagját, hogy ne rontsák meg pártoskodással, személyeskedéssel, gyűlölködéssel a mi tiszta, becsületes, magyar hitünket (Élénk helyeslés és taps.), amely a húsz év alatt nem ismert pártérdeket, nem ismert felekezeti, osztály-, szakma-érdeket, hanem csak egy érdeket ismert, a magyar érdeket.”[29] Szerinte óvatosan kell egyesíteni, „vigyázni kell akkor, amikor egy ilyen még beteg, még egybe nem forrt részhez hozzányúlunk, mert az tapintatot, finomságot, hozzáértést, szaktudást igényel”. Beszéde további részében védte a behívásos alapon bekerült képviselőket, hiszen: „Igaz, hogy a magyar parlamentbe behívás útján jutottunk be, de erre a behívásra a mi népünk nekünk mandátumot adott, mert bennünket a prágai parlamentbe, illetőleg a pozsonyi vagy az ungvári tartománygyűlésbe választás útján küldött be a népünk. Mivel itthon nem lehetett rögtön választást tartani, ez a választás nekünk jogot adott arra, hogy az átmeneti időben népünk érdekeit tovább képviseljük és népünk mentalitását, felfogását itt is kifejezésre juttassuk.”[30]

Köszönetet mondott a kormánynak, hogy számukra előnyösen módosították a választási szabályozást, s kifejtette: „Ne felejtsük el, hogy nem egy új magyar választójogi törvényjavaslatot tárgyalunk ma, hanem tárgyaljuk a háromnegyed résznek azzal az egynegyeddel való kiegészítését, amelyet be kell illesztenünk a hazai viszonyokba. Ha majd egy új választójogi törvényt fogunk tárgyalni, akkor egészen biztos, hogy a mi padsorainkban is lesznek olyan képviselők, akik más állásponton lesznek és akik elvi kérdésekben a választójog kiterjesztésével, szűkítésével vagy rendszerével kapcsolatosan meg fognak nyilatkozni, ma azonban nem az a feladatunk e törvényjavaslat tárgyalásával kapcsolatban, hogy kritizáljuk a magyarországi rendszert, hanem csak az, hogy megnézzük, hogy ez a kiegészítő javaslat miképpen illeszt be bennünket a magyarországi rendszerbe. […] A másik előzmény, gesztus az volt, hogy ez a törvényjavaslat az állampolgárság kérdésével kapcsolatban kimondja, hogy nem a magyarországi választójogi normák az irányadók, hanem ha igazolva van minden kellékkel, hogy az illető ott választójoggal bírt s az állami főhatalom megváltozása után állampolgársági joggal bír, az máris szavazati jogot nyer. Mi nagyon jól tudjuk, de most már tudja Magyarországon is mindenki, hogy milyen nagyjelentőségű ez az intézkedés, hogy nem kell majd minden felvidéki polgárnak a bizonyítványok seregéért szaladgálni csak azért, hogy a választási névjegyzékben benne lehessen és szavazhasson. Mi hálásan köszönjük ezt az intézkedést is.” Beszédének fő vonulata ezután a csehszlovák választási rendszer ostorozása volt. Kiemelte, hogy fontos megnézni, ki hogyan viselkedett a cseh megszállás éveiben, azaz „nemzethűségi szempontokat” is figyelembe lehetne venni. Reméli, hogy ahogy a nép politikailag érik, a választói korhatár is fokozatosan lejjebb szállítható lesz majd. A tervezetet elfogadta.[31]

A vezérszónokok után Bródy Ernő zsidó származású szabadságpárti képviselő szólalt föl. Ő elfogultnak tekinti magát, mert először az Országgyűlés tagja, 33 évvel korábban, mint nagyszőllősi képviselő volt. Bródy a technikai részekkel egyetért, de kifogásol több dolgot is, ő is a lajstromos rendszert támogatná. A jogkiterjesztést ő is üdvözli, de úgy véli, ehhez jogfosztás is társul, mégpedig a zsidótörvények alkalmazása miatt. „Vozáry Aladár képviselőtársam szólt itt a nemzethűség kritériumáról. Azt mondta, hogy lehetséges lett volna a nemzethűség kritériumát is bevenni a javaslatba, mert az történt, hogy igen sokan vétettek a magyar állam ellen, az történt – mondotta ő –, hogy a magyar ifjúság átment a kommunista iskolán, átment a különböző cseh pártok iskoláján. Hát kérdezem, hogyan tesznek most igazságot akkor, amikor ezeknek az itt felsorolt kommunistáknak adnak választójogot; azok, akik a magyar állam szempontjából ezekben a nehéz időkben nem bizonyultak hűeknek, kapnak választójogot, ellenben azok a zsidó polgártársaim nem, akik a magyar pártnak voltak a tagjai, akik minden magyar kulturális és politikai mozgalomban részt vettek.” Kifogásolta a választói jogosultság nehéz igazolását is, ugyanis a zsidóknak – vagy felmenőiknek – 1867 óta való állampolgárságot követelt meg az eredeti kiterjesztendő törvény. De szerinte egy egyszerű munkásnak is igen nehéz a helyben lakást igazolni, mert ilyen dokumentumokkal ők maguk nem rendelkeznek otthon, szemben mondjuk egy értelmiségivel.[32]

Reibel Mihály volt a következő hozzászóló. Ő a Keresztény Párt nevében elfogadta a javaslatot annak érdekében, hogy minél hamarább megszűnjön a visszatért rész „corpus separatum” lenni. Megemlíti ugyan, hogy a pártja mindig is a lajstromos szavazásért harcolt, de mivel ez csupán egy ideiglenes törvény, ezért így is elfogadhatónak tartja, főként mivel egyes visszatért vármegyerészek egy képviselőt választanának, így nincs értelme a listának. Ekkor a kereszténypártból indult szélsőjobboldali Maróthy Károly közbeszólt, hogy össze lehetne vonni, amire azzal kontrázott Reibel, hogy „T. barátom mondja, hogy összevonni? Hát akkor csapjuk össze az egészet. A Keresztény Párt régi álláspontja éppen az, hogy az egész ország egy lajstrom legyen. De itt nem új választójogról van szó, hanem a régi választójogi törvénynek a Felvidékre való kiterjesztéséről. Ha új választójogi törvényről volna szó, magam is azt mondanám, hogy csapjuk össze az egészet egy hatalmas, nagy választókerületté és ez a lajstrom majd megmutatja a nép igazi mentalitását, igazi gondolkodását. De itt nem új választójogi törvényről van szó, ne használjuk fel tehát ezt a javaslatot agitációs eszköznek, hiszen – mint mondottam – egy meglévő magyar törvény kiterjesztéséről van szó. Amikor itt sérelmeznek, ezt csak azért tehetik meg, mert nem akarják megérteni, hogy itt tulajdonképpen ideiglenes, átmeneti állapotról van szó, hiszen maga a törvény is azt mondja, hogy azoknak a képviselőknek, akiket majd a jövő évben fognak választani, a mandátuma a mi mandátumunkkal együtt fog lejárni.”[33]

Utána Rupert Rezső (Polgári Szabadságpárt) következett szólásra. „T. képviselőház! Jobbára egyetértek az előttem felszólalókkal, Hubay Kálmán képviselőtársam beszédének is van egy része, amellyel egyetértek, de éppen azért, mert általában egyetértek az előttem szólók beszédeivel és azokkal az érvekkel, amelyeket felhoztak, éppen ezek alapján, még Mezey t. képviselőtársam beszéde alapján is, különösen pedig Vozáry Aladár képviselőtársam beszéde és az abban foglalt érvek alapján nem fogadhatom el ezt a javaslatot. Meg kell ezt mondanom azért, mert magam is azt tartom, amit Bródy Ernő igen t. képviselőtársam Rassay Károly t. barátom beszédéből idézett, hogy vannak idők, amikor a hallgatás gyávaság volna. Nem akarok ebbe a gyávaságba esni, amint nem akart Bródy Ernő képviselőtársam sem.” Rupert úgy vélte, hogy valódi nemzeti egységet kellene megvalósítani, ami ellen épp azok tesznek sokszor, akik ezt propagálják. Az elnök figyelmeztette a képviselőt egy idő után, hogy nagyon eltért a tárgytól. Miután visszakanyarodott a javaslathoz, egyetértett Hubay Kálmánnal, hogy nem egyeztethető össze a jóérzéssel az, hogy „aki jó katonának, adófizetőnek, jó arra, hogy a közgazdasági életben hasznos szerepet játsszék, továbbá jó még arra is, hogy keresztény embereknek munkaalkalmat biztosítson, az nem jó választópolgárnak”. Szólt arról, hogy a kormány hazugságnak minősítette a cseh propagandát, mely szerint a visszatérő részeken élők jogfosztásban fognak részesülni, erre itt mégis megvalósul ez, főként a zsidókat tekintve. Ez után hosszasan értekezett a zsidók hűségéről a magyar hazához, melyet közbeszólások tarkítottak.[34]

Homicskó Vladimir Kárpátaljáról behívott képviselő következett, aki elfogadta a javaslatot „a magyarorosz nép” nevében. Továbbá kifejezte reményét, hogy a törvény nem fog negatívan hatni a „magyarorosz föld” ígért autonómiájának megszervezésére. „Ami a választási technikát és a választói jog tekintetében való különbséget illeti, helyesen jegyezte meg az egyik képviselő úr, hogy ez csak addig tart, amíg új általános választások nem lesznek. Remélem, hogy ez a rendszer befolyással lesz az új egységes választójog megalkotására is. Nem akarom az urakat feleslegesen untatni, hiszen az egész törvényjavaslatot minden oldalról megvitatták az urak igen alaposan és dicséretes részletességgel. Én is csatlakozom tehát azokhoz, akik ezt a törvényjavaslatot jónak tartják és megszavazzák.”[35]

Utána a nyilaskeresztes Mosonyi Kálmán következett. Mosonyi először arról beszélt, hogy szerinte eddig kevés felszólaló beszélt a témáról. A felszólalásokhoz sok hozzáfűznivalója nem volt, egyedül Homicskó beszédéhez. „Méltóztassanak azonban megengedni, hogy Homicskó képviselőtársam felszólalásával kapcsolatban egy észrevételt tegyek itt a Ház előtt, amelyet már rég szerettem volna megtenni. Homicskó képviselőtársam is, a kormányzat is és az újságok is mindenkor mint magyarorosz népről beszélnek Kárpátalja népéről. Magyarorosz népről, hol kötőjellel, hol kötőjel nélkül. Eltértünk attól, hogy Kárpátaljának a népét most is ugyanúgy ruszinoknak, rusznyákoknak nevezzük, mint ahogy azt évszázadokon keresztül tettük. Nagyon veszélyes dolog most, Kárpátalja visszacsatolásakor új neveket adni, amelyeknek történelmi alapjuk nincs és amelyek mindenkor csak veszélyesek lehetnek.” Ez után tért csak rá a javaslatra ő maga is. Véleménye szerint három lehetőség állt a kormány előtt június óta, vagy kiterjeszteni az 1938. évi választási törvényt a visszatérő részekre is, vagy egy teljesen új választási törvényjavaslatot kidolgozni, illetőleg – a szerinte legrosszabb opció – egy póttörvényjavaslat, ami végül is megvalósult.[36]

Szerinte nem késő még egy új és egységes tervezetet kidolgozni és elfogadtatni, hisz 1940 nyara a határideje a választásoknak, ezért kérte a belügyminisztert a javaslat visszavonására. Szerinte az anyaországiak közül a 26, illetve 30 év alattiak így másodrendű állampolgárokká süllyednek a többletjogokat élvező visszatérőkkel szemben. Szerinte a különállást vésné kőbe a törvény elfogadása. Ő szintén az összevonást tartaná a lajstromos kerületek kialakításának alapjául Hubayhoz hasonlóan. A közbekiabáló Rajniss Ferenc és Maróthy Károly attól tartanak, hogy rossz tapasztalatai miatt a kormány a jövőben a trianoni országterületen is beszüntetné a listás kerületeket. Kiemeli Mosonyi, hogy 71 ellenzéki képviselőből 55 listán jutott be, szerinte ettől tart a kormány. Úgy látja, a parlament helyett valójában belügyminisztériumi hatáskörben van sok minden, mintha rendeleti kormányzás zajlana, ami kiküszöböli az Országgyűlés törvényalkotási jogkörét, most is csak hozzászólhatnak, de valójában a törvényalkotásban nem vehetnek részt. Elfogadni ezek miatt a javaslatot nem tudja.[37]

Csoór Lajos, az egyszemélyes Népakarat Párt képviselője volt a belügyminiszter előtti utolsó hozzászólója a vitának. Ő is osztotta Mosonyi véleményét és kérte a belügyminisztert, hogy „ne méltóztassék a kettős jogrendszer ingoványos útjára lépni”. Szerinte a lajstromos rendszer elvetését és megtartását is meglehet indokolni, akkor meg miért különbözne a többi résztől az ottani szabályozás. Szerinte ha nem változtatnak a törvényen, akkor is töröljék az első paragrafusból „A képviselők választására az alábbi szabályok, intézkedések érvényesek a törvényhozás további intézkedéséig.” mondatot, mert képtelenségnek tartaná egy harmadik újabb törvény hozását a felvidéki viszonyok rendezésére. „Ha már most ebben a törvényjavaslatban olyan rendelkezés van, amely szerint további törvényhozási intézkedésre van szükség, amely által unifikáltatni[38] fog majd a két országrészben a választójog, akkor megint csak újabb ilyen időtöltéssel rendezzük a kérdést, megint felmerülnek újabb viták, míg ha most kimondja a törvényhozás azt, hogy ennek a parlamentnek a tartamára történik ez a választás, akkor ez elfogadható átmeneti intézkedésnek látszik.” Szerinte a felvidéki többletjogok megadása egy lépés lehet afelé, hogy később az egész országban bővülhessen a választójog. De szerinte a jogforrás mindig a főhatalomváltás, tehát nem azt kellene nézni, hogy akiknek a legutóbbi csehszlovák nemzetgyűlési választásokon joguk volt, hanem akiknek a csehszlovák törvények alapján volt választójoguk a főhatalomváltáskor. A „jogot én kiterjeszteni szeretném, tehát ne csak azok kapják meg, akik szavazatukkal már élhettek, hanem akiknek jogosultságuk volt a csehszlovák törvények alapján megszerezni a választójogot abban az időpontban, amikor a főhatalom megváltozott”. Tehát nem akik éltek is már a jogukkal, hanem akik a „hazatéréskor” élhettek volna a jogukkal. A törvényt a maga részéről elfogadja, három módosítást kíván majd beterjeszteni a későbbi vita során.[39]

Ez után a vitát lezárták, a beterjesztő, a belügyminiszter emelkedett még szólásra. Védelmébe vette a lajstromos szavazás mellőzését, több okot is felsorolt. Szerinte épp a különtartozást erősítené egy újabb típusú lajstromozás bevezetése, „az a gondolat, hogy én a különböző vármegyék területét egyesítsem a lajstromos választás céljára, ellenkezett volna a magyar alaptörvény alapelgondolásával, amely a törvényhatósági lajstromot életbe léptette”.[40] Nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Keresztes-Fischer nem reagált Hubay Kálmán tényleges érveire, nem cáfolta azokat, különösen nem reagált azokra, amelyek kitértek arra is, hogy a tavaszi választások óta már különbségek voltak a törvényhatóságok tekintetében, így a választott képviselők között is vannak olyanok ekkor, akik tavaszi választókerülete már nem egy törvényhatóság, hanem szétvált.

Keresztes-Fischer az egyébként jogász Hubaynak közjogi tankönyvek tanulmányozását ajánlotta. Fölszólalásának nagy részét Hubaynak szentelte – tényleges érvek mentén alig –, azonban mindenkire reagált néhány mondattal, melyeknek konkrétan a törvényhez nincs sok adalékuk. Csoórnak válaszolta azt, hogy ha választójoggal ruháznák fel mindazokat, akiknek a cseh törvény értelmében a főhatalom változásakor választójoguk volt, akkor az tényleg nem az egységesítést szolgálna, ugyanis valóban sokkal fiatalabbaknak lehetne választójoguk a trianoni országterületen. „Én egy középső megoldást választottam. Nem tudtam lajstromos választást inaugurálni,[41] nem tudtam a 26 éveseknek az 1938-as törvény értelmében választójogot adni, mert az egyéni kerületekben csak 30 évesek választhatnak, tehát egy átmeneti, egy középső megoldást választottam, azt, hogy az egyéni választáson választójogot akarok adni a 26 éveseknek. Az utolsó cseh választás 1935-ben történt, tehát most körülbelül 26 évesek lesznek azok, akik szerzett jog alapján fognak itt választójoggal bírni, vagyis a helyzet úgy alakul, hogy az aktív választójog szempontjából a mi lajstromos rendszerünk fog ott az egyéni választásnál ezúttal érvényesülni. Természetes dolog, hogy mindezek az intézkedések átmenetiek, de mindezek az intézkedések egy lépést jelentenek a teljes unifikáció felé. A teljes unifikáció akkor fog bekövetkezni, amikor majd ez a terület az anyaországgal együttesen fog választani. Akkor kell lebontani mindazokat a differenciákat, amelyek ma még a helyzet kényszere következtében fennállanak és amelyek feltétlenül fenntartandók voltak, mert máskép a kérdést ezeken a területeken nem lehetett volna helyesen megoldani.”[42]

A magyarországi választójogról tudni kell, hogy különböztek a listás és egyéni kerületekben érvényben levő választójogok. A férfiak számára listás kerületben elég volt a betöltött 26. életév – persze sok más kritériummal együtt –, egyéni kerületben viszont a 30. betöltött életév volt szükséges. A nők számára mindkettő esetben a 30. életév volt a választói korhatár. Persze nem csak egyéb kritériumok, hanem mentesítő esetek is voltak, például az egyetemi diploma megléte. Így érthetővé és megérthetővé válik a belügyminiszter érve. Valójában nem lehet széleskörű jogkiterjesztésről beszélni, ha az alap az 1935-es nemzetgyűlési választások, ugyanis az eltelt éveknek köszönhetően nagyjából csak a listás szavazás esetén érvényes jogosultsági szabályozás lép érvénybe egyéni kerületeknél, a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad elven.

Ezek után a többség felállással elfogadta a tervezetet általánosságban, amely így a közjogi bizottság elé került részletes tárgyalásra.[43]

A közjogi bizottság számára 14-én tárgyalta és terjesztette be jelentését, melyet a képviselőházban kiosztottak mindenkinek. A közjogi bizottság a hozzákerülő iraton nem változtatott semmit.[44] E rövid indoklással fogadták el: „A képviselőház közjogi bizottsága a mai napon tartott ülésében részletes tárgyalás alá vette a címben foglalt törvényjavaslatot, amelyet a képviselőház 1939. évi december hó 12-én tartott 65. ülésében általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfogadott. A közjogi bizottság a tárgyalás során a javaslat szövegét változatlanul fogadta el és javasolja a t. Képviselőháznak, hogy a törvényjavaslatot szintén elfogadni és arra, hogy a sürgősséget kimondani méltóztassék.”[45] Azonban a következő fejezetben lévő felszólalás sejteti, hogy a bizottsági ülésen sem volt egyöntetű a hozzáállás a törvénytervezethez.[46]

Másnap, a házszabályok értelmében már nem került sor vitára a képviselőházban, a többség vita nélkül elfogadta a javaslatot, ezután tárgyalás és hozzájárulás céljából a felsőházhoz[47] küldték át a javaslatot.[48]

A javaslat a felsőház elé kerül

A felsőház elé december 18-án került a tervezet, ahol csak Szilágyi Lajos szólt hozzá a belügyminiszteren kívül. Szilágyi Lajos Bihar vármegye törvényhatósága által választott tag volt a felsőházban.

Kifejtette, hogy a beolvasztást eleve teljesen más módon kívánná, de mivel korábban már jelezte aggályait, ezúttal csak a főbb érveit kívánja megismételni. „Én most sem ismerem el azt, hogy a technikai akadályok olyan nagyok lettek volna, hogy nem lehetett volna a visszacsatolás óta elmúlt idő alatt a választói névjegyzékeket összeállítani és nem lehetett volna olyan helyzetet teremteni, hogy a képviselőválasztások mindkét részen, tehát a trianoni Magyarország területén és a visszacsatolt területen egy és ugyanazon időben bonyolíttassanak le. Sőt tovább megyek, én nem választtattam volna a trianoni Magyarország területén mindaddig, míg a visszacsatolt területeken rendben nem vagyok, inkább elhalasztottam volna a képviselőválasztást, amely az én igénytelen nézetem szerint felesleges is volt, mert semminemű olyan kényszerítő körülmény nem állt fenn, amely parancsolólag követelte volna az országgyűlés képviselőházának a mandátumok lejárta előtti feloszlatását és új választás elrendelését. Sok minden visszatartott volna ettől az intézkedéstől, de a sok között leginkább az a körülmény, hogy a Felvidéken is minden körülmények között választtattam volna, mert a nemzet megkérdezésének azt a módját, hogy csak a trianoni Magyarországot kérdezem meg és csak annak válaszára várok, de a visszacsatolt területeket nem kérdezem meg és azoknak válaszára momentán nem reflektálok, én nem fogadhatom el. Nem fogadhatja el senki, aki a régi iskola híve, aki most már harmadik évtizede ezekhez a politikai kérdésekhez mandátuma alapján hozzászól.

Mélyen t. Felsőház! Én elsősorban azt kifogásolom, hogy ennek a törvényjavaslatnak törvényerőre emelkedése után Magyarország területén kétféle választói jogosultság lesz. Ebbe belenyugodni nem tudok. Vannak, akik könnyebben megalkusznak az ilyen helyzettel, különösen, ha a kormány iránti bizalmuk is hajtja őket ilyen irányban. Én a kormány iránti bizalmam ellenére sem tudok megalkudni ezzel a helyzettel és nem tudok belenyugodni abba, hogy kétféle választói jogosultság lesz Magyarország területén.

Másodszor: Nem tudok belenyugodni abba sem, hogy a választókerületi beosztás tekintetében más szabályok legyenek mértékadók a trianoni Magyarország területén és ismét más szabályok legyenek mértékadók a visszacsatolt területeken.

Nem tudok belenyugodni harmadszor abba sem, hogy a választás tisztasága és szabályossága kérdésében oly fontos központi választmányok összeállításánál más szabályok legyenek a trianoni Magyarország területén és ismét mások a visszacsatolt területeken. Ezt a három főkérdést ragadtam ki a bizottsági tárgyalás során is és most is csak ezt a három kérdést említem meg. A részletekbe nem megyek bele.”

Ezután kifejti, elismeri a kormány kényszerhelyzetét, de úgy gondolja, a visszacsatolás során hibák és mulasztások voltak, és ez is egy ilyen hiba. „Az elhangzottakból folyik, hogy ezt a törvényjavaslatot általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául sem fogadom el.”[49]

Keresztes-Fischer Ferenc reagált ezután. Szerinte hamarább nem lehetett ilyenről tárgyalni, ugyanis először katonai közigazgatás volt a visszatért részeken, majd a területi, közigazgatási rendezés volt szükséges alapja egy leendő választásnak, és az állampolgársági rendezés, csak ezek megléte után lehetett hozzáfogni a törvényjavaslat kidolgozásához. Ezután a már elhangzottakat ismételte meg, végül azzal zárja felszólalását, hogy a kormány politikailag szükségesnek látta a választások kiírását a tavasszal, így megtette.[50]

Ezután a felsőház is elfogadta részletes tárgyalás alapjául, így itt is elfogadták a címét és a szakaszait egyesével is változatlanul.[51] A törvényt december 31-én hirdettek ki.

A minisztertanácsi beterjesztés és a törvényszöveg különbségei

A törvényben[52] az első paragrafus a törvény ideiglenességét jelöli, így a számozásban „eggyel elcsúszva” állíthatók párhuzamba a paragrafusok. A következő paragrafus foglalkozik a képviselőszámokkal, a következő pedig a választás módjáról – egyéni kerületes rendszer, kivéve Kassa – rendelkezik. Ezek egyeznek, kivéve, hogy a törvény nem részeltezi a képviselőszámok eloszlását megyénként. A következő a választójogosultságról rendelkezik, mely a törvényben részletesebben ki van fejtve. A következő paragrafus, ha nem is betű szerint, de újra egyezik, a következő a központi választmányokról rendelkezik, ami a törvényben külön paragrafusra van bontva a Felvidék és Kárpátalja esetében. Majd a következő paragrafus Az 1938. évi XIX. törvénycikknek az új területekre való kiterjesztéséről rendelkezik. A minisztertanácson tárgyalt javaslat 7. paragrafusa – amely a törvény 9. paragrafusa – pedig a behívott képviselők mandátumának a választásokkal egy időben történő megszűnéséről szól. A törvény még rendelkezik egy 10. §-al: „A jelen törvény kihirdetésének napján lép hatályba; végrehajtásáról a belügyminiszter gondoskodik.”

Azért volt szükség erre az első látásra összecsapott és fölösleges összehasonlításra, hogy láthassuk, sarkítva bár, de az eredeti beterjesztéstől a törvény a kezdő és záró pontok beszúrását és az egyik paragrafus kettébontását leszámítva nem különbözik. A képviselőház elé kerülő változat pedig, amelyen még előzetesen dolgozott Keresztes-Fischer Ferenc, betűre pontosan megegyezett a törvényerőre léptetett szöveggel. Sem a képviselőházi vita, sem a felsőházi vita, sem a közjogi bizottság tárgyalása nem módosított semmin sem. Ahogy beterjesztette a belügyminiszter, úgy lett beiktatva. Ebből látni lehet, hogy az ellenzéknek mennyi beleszólása volt a törvénykezésbe a korszakban. Keresztes-Fischer pedig egy különösen erőskezű „gőzgép” volt, még a korszakot tekintve is.[53] 

A törvény utóélete

Már 1940. január 15-ével kezdődően elkezdték a névjegyzéki összeírásokat[54] és a választókörök számának meghatározását is.[55] 1940 elején már lett volna a realitása a választások megtartásának, mert a törvényen kívül elkészültek a névjegyzékek és a kerületi beosztások is. Azonban a névjegyzékekre rengeteg panasz érkezett, csak Kassán 500, többnyire abból kimaradt személyektől. (Simon 2014, 73. p.) Az előkészületek megrekedtek a fent említett választási összeírásoknál.

A Kárpátalja c. lap április 28-ai lapszámában megjelent egy apró hír Elmaradnak a felvidéki és kárpátaljai választások címmel és az alábbi tartalommal: „Beavatott politikai körökben befejezett tényként emlegetik, hogy a felvidéki és a kárpátaljai választások elmaradnak. A kormánypárt álláspontja szerint teljes egységre és a lelkek harmonizálására van szükség, nincs értelme a vidék hangulatait pártagitációval megzavarni. A behívott képviselők mandátumát meghosszabbítják.”[56]

Király József Felvidékről behívott képviselő 1940. június 19-én még felvetette az Országgyűlésben a választások kérdését, de Teleki annyival „tudta le” a kérdést, hogy ő szeretne ugyan választást tartani, de egyes honvédalakulatok kárpátaljai mozgósítása nem teszi lehetővé a nyugodt légkört. Így a határidő lejárt, a választások elmaradtak. (Püski 2015, 46–47. p.) A behívott képviselők mandátumát pedig meghosszabbították.

Kitérőként meg kell említeni, hogy a törvény nem csak a magyarokat érintette. A törvény elfogadása együtt járt a magyarországi szlovák nemzetiségi mozgalom megélénkülésével is, ugyanis a behívott képviselők először mind magyarok voltak, majd két korábban is magyarbarát politikát folytató szlovák képviselőt hívtak be az Országgyűlésbe. Ezért a „jednotárok”[57] a Szlovák Néppárt engedélyezése tárgyában próbáltak házalni a miniszterelnöknél. Azonban Telekinek más tervei voltak, ő kívánt felülről létrehozni két szlovák pártot. (Tilkovszky 1964, 403–404. p.)

1940 tavaszán alakult meg a Magyarországi Szlovák Keresztény Néppárt (Slovenská kresťanská ľudová strana). Érdekes adalék a témához, hogy a kormány által mesterségesen létrehozott párt számára egy szlovák választókerület esetleges kialakítását is tervezték, a Nagysurány környéki szlovák községekből. Továbbá egy szlovják[58] pártot is létre kívántak hozni Viktor Dvorčak vezetésével, sokáig sikertelenül, majd 1941-ben végül sikeresen Naša gazdovska strana (A Mi Gazdapártunk) néven, de a párt működése már nem mondható sikeresnek, zsákutcának bizonyult a korábban említett párttal egyetemben. A jednotároknak is sikerült végül 1941-ben pártot alakítaniuk, Szlovák Nemzeti Egység Pártja néven. (Tilkovszky 1964, 405–415. p.)

A választások elmaradásának politikai okai voltak, az egyik a már említett különbsége a hazai választójognak az egykori csehszlovák választójoggal, ami miatt a visszatértek vagy jogfosztva, vagy többletjogokkal ellátva lettek volna az ország többi részének lakosságához viszonyítva. A másik pedig, hogy az erős nyilas szervezkedés és az 1939-as tapasztalatok alapján a nyilasok legalábbis megközelíthették volna a kormánypárt – vagy az EMP – eredményeit. A kormánypártnak nem hiányzott egy kiélezett választási harc, ugyan a győzelmük valószínűsíthető lett volna, sőt még egy esetleges nyilas győzelem sem befolyásolta volna döntően a parlamenti erőviszonyokat. Azonban nemzetközi viszonylatban a kormány gyengeségét, az ország megosztottságát reprezentálta volna, illetőleg megkérdőjelezhette volna az integráció sikerességét, ami akár Szlovákia számára is okot adhatott volna a bécsi döntés felülvizsgálatának kérelmezésére. (Püski 2015, 47–48. p.; Tilkovszky 1964, 406. p.)

Eszterházy János is osztotta azt a szerinte Szlovákiában elterjedt véleményt, miszerint a kormánypártok csak a szavazatok mintegy felét tudnák megszerezni (Simon 2014, 73–74. p.) – bár ez a kizárólag egyéni körzetes rendszer esetén jelenthet elsöprő győzelmet is a mandátumok számát tekintve.

Az erdélyi és délvidéki revíziók után sem változott a helyzet a választásokhoz való hozzáállás tekintetében, főként Magyarország 1941-es hadba lépése után. Először a halasztásra kínáltak megfelelő okot az újabb területi gyarapodások, ti. egyszerre lehessenek a választások, majd a végképp elodázásra az újabb kormánytámogató képviselőbehívások és az egyre nagyobb háborús részvétel.

Választásokat végül nem tartottak ezeken a területeken, sem e, sem más törvény alapján, a háború utáni területi (vissza)rendezések pedig végképp elsodorták a tervezetet és a történelem e rövid fejezetét.

Melléklet

1939. évi XVIII. törvénycikk

a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki

területeken és a Magyar Szent Koronához visszatért

kárpátaljai területen országgyűlési képviselők választásáról[59]

1. § A Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken, úgyszintén a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen az országgyűlési képviselők választására – a törvényhozás további intézkedéséig – az alábbi §-okban foglalt rendelkezések az irányadók.
2. § A Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken huszonhat, a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen tizenegy országgyűlési képviselőt kell választani.
3. § (1) A 2. §-ban említett területeken – a (2) bekezdésben említett kivétellel – csak egyéni választókerületeket kell alakítani. A választókerületek beosztását a belügyminiszter állapítja meg.

(2) Kassa thj. városban egyéni választókerületeket nem kell alakítani. A város – lajstromos választással – két országgyűlési képviselőt választ.

4. § (1) Az országgyűlési képviselőválasztójogosultságra és a választhatóságra – a jelen § (2) bekezdésében foglalt kivételes szabálytól eltekintve – az 1938:XIX. törvénycikknek a rendelkezései, valamint az 1939:IV. törvénycikk 4. §-a második bekezdésének a rendelkezései az irányadók.

(2) A választójoghoz megkívánt hat évi egyhelybenlakás kellékének az elbírálásánál a lakóhely változtatása szempontjából (1938:XIX. tc. 24. § (1) bek.) figyelmen kívül kell hagyni azt a lakóhelyváltozást, amely a visszacsatolt felvidéki területeken – a 2550/1939. M. E. számú rendelet alapján – folyamatba tett földbirtokrendezéssel kapcsolatban történt.

(3) Az 1938:XIX. törvénycikk rendelkezései értelmében választójogosultakon felül választójoguk van azoknak a magyar állampolgároknak is, akik – a visszacsatolt területeken – az állami főhatalom megváltozását megelőzően legutoljára tartott nemzetgyűlési képviselőválasztások időpontjában, az akkor hatályban volt jogszabályok szerint, megfeleltek a választójogosultságra megszabott előfeltételeknek. Ez a rendelkezés érvényes azokra is, akik annakidején a választójogi kellékeknek csak azért nem felelhettek meg, mert állampolgárságuk vitás volt.

(4) Az előbbi bekezdés rendelkezését nem lehet alkalmazni azokra a zsidókra, akik nem felelnek meg az 1939:IV. tc. 4. §-ának második bekezdésében megszabott feltételeknek.

(5) A választójogosultsághoz megkívánt magyar állampolgárság külön igazolását nem lehet megkívánni attól, aki igazolja azokat az előfeltételeket, amelyek a jogszabályok értelmében szükségesek ahhoz, hogy az, aki a visszacsatolt felvidéki, illetőleg kárpátaljai területeken lakik, az állami főhatalom megváltozása következtében hatósági intézkedés nélkül magyar állampolgárrá váljék.

5. § (1) A 2. §-ban említett területeken az országgyűlési képviselőválasztók összeírását a jelen törvény hatálybalépése után azonnal meg kell kezdeni. Az összeírást ki kell terjeszteni azokra is, akiknek az 1938:XIX. tc. 19. és 20. §-a lajstromos választókerületekben adja meg a választójogot.

(2) A választói névjegyzék összeállítására vonatkozó szabályokat a belügyminiszter – az 1939:XIX. törvénycikk rendelkezéseinek szem előtt tartásával – rendeletben állapítja meg. A belügyminiszter az eljáró hatóságokat és a határidőket az 1938:XIX. törvénycikk rendelkezéseitől eltérően is megállapítja; a közigazgatási bírósági panaszjogot azonban nem mellőzheti.

6. § (1) A visszacsatolt felvidéki területeken alakult törvényhatóságokban, úgyszintén azokban a vármegyékben, amelyeknek területe visszacsatolt területrésszel megnövekedett – a jelen törvény alapján tartandó választások előkészítése céljából – tizenhat tagból és ugyanannyi póttagból álló központi választmányt kell alakítani.

(2) Az előbbi bekezdés értelmében megalakítandó központi választmány tagjait és póttagjait a törvényhatóság első tisztviselője jelöli ki a visszacsatolt területek olyan lakosai közül, akik a választójogosultságra a 4. §-ban megállapított feltételeknek megfelelnek.

(3) Az (1) és a (2) bekezdésben foglaltak nem érintik a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területek közigazgatásáról szóló 9330-1938. M. E. számú rendelet 31. §-ának a központi választmányokra vonatkozó rendelkezését.

(4) Az (1) bekezdésben említett törvényhatóságokban – a törvényhatósági bizottságnak a rendes jogszabályok alapján történő megalakulása után – az 1938:XIX. törvénycikk szabályai szerint új központi választmányt kell alakítani. A központi választmányok újraalakításának időpontját a belügyminiszter állapítja meg és rendeletben szabályozza az újraalakítással kapcsolatos kérdéseket is.

7. § A visszatért kárpátaljai területen a központi választmány megalakítására nézve a 6. § (1) és (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket kell alkalmazni, azzal az eltéréssel, hogy a törvényhatóság első tisztviselője helyett azt a hatóságot kell érteni, amely hatóság – a jogszabályok értelmében – a törvényhatóság első tisztviselőjének feladatkörét ellátja, a törvényhatóság területe helyett pedig azt a területet, amelyre az előbb említett hatóság illetékessége kiterjed.
8. § Az 1938:XIX. törvénycikknek a jelen törvénnyel nem ellenkező rendelkezéseit a jelen törvény alapján tartott országgyűlési képviselőválasztások tekintetében is alkalmazni kell.
9. § Az 1939:V. tc. 1. §-a, illetőleg az 1939:VI. tc. 2. §-a értelmében meghívott országgyűlési képviselők megbizatása a jelen törvény alapján tartott országgyűlési képviselőválasztások napján megszűnik.
10. § A jelen törvény kihirdetésének napján lép hatályba; végrehajtásáról a belügyminiszter gondoskodik.

Felhasznált források

MNL OL K = Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár K szekció

Felsőházi napló, 1939. I. kötet

Képviselőházi napló, 1939. III. kötet

Képviselőházi napló, 1939. IV. kötet

Képviselőházi irományok, 1939. II. kötet

W szekció 12 Miniszterelnökségi levéltár – Minisztertanácsi jegyzőkönyvek (1867–1944) 1939.10.13.

Kárpátalja, 1940. ápr. 28.

Magyarországi Rendeletek Tára, 1940.

Az 1939. évi XVIII. törvénycikk: https://net.jogtar.hu/ezer-ev-torveny?docid=93900018.TV

Püski Levente 2015. A Horthy-korszak parlamentje. Budapest, Országgyűlés Hivatala.

Simon Attila 2014. Magyar idők a Felvidéken (1938–1945). Budapest, Jaffa.

Tilkovszky Lóránt 1964. Magyar–szlovák viszony és szlovák nemzetiségi mozgalom Magyarországon a bécsi döntés után (1938–1941) Századok, 1964/3, 383–416. p.

Szüllő Géza belpolitikai ténykedése az első bécsi döntéstől az 1939. májusi választásokig

Az 1938 szeptemberében kibontakozó európai válság Magyarország előtt is megnyitotta az északi irányú revízió lehetőségét.[1] Az első bécsi döntés Szlovákia és Kárpátalja területének déli, többségében magyarlakta sávját – Kárpátalja egészét 1939. március 18-án foglalta vissza a magyar hadsereg – Magyarországnak juttatta, amit a korabeli közvélemény Felvidéknek mondott.[2]

Csehszlovákia az első világháború után az Osztrák–Magyar Monarchia területének közel 20%-át, de ipari kapacitásának 70%-át örökölte, ami a demokratikus rendszernek és az állam által kiépített jó szociális intézményrendszernek adta meg az alapját. (Berend T.–Ránki 1968–1969, 417–430. p.) A fejlettebb gazdaság előnyeit Szüllő Géza is jól ismerte, ezért a területszerzésre törő Magyarország elmaradottabb gazdasági, társadalmi és szociális helyzetének ismertetésével – több interjúban – igyekezett felkészíteni a dél-szlovákiai magyarságot: „érezzük (…) milyen más az, ha az édesanya adja a kenyeret, mintha a mostoha csalogat a kalács illatával, amiben azonban nincs része a mostoha gyereknek.”[3] Csehszlovákia demokratikus berendezkedését nem tartotta sokra, mivel elsősorban nyelvnemzetiségi egyenlőség – föderalizmus – felől közelítette azt meg, és e szemszögből az alkotmány szerint sem volt egyenjogúság az államalkotó csehszlovák nemzet és nemzetiségei között. Mégis Kelet-Európa térségében a két világháború között csak Csehszlovákiában honosodott meg a nyugat-európai típusú polgári demokrácia.

A müncheni egyezmény – a nyugati hatalmak engedékenysége következtében – a náci Németország nagy nemzetközi sikerét eredményezte, és ez a németekkel való teljesebb együttműködésre ösztönözte az Imrédy-kormányt bel- és külpolitikailag egyaránt. A német támogatás megnyerése és a revízió adta lehetőség mind teljesebb kiaknázása érdekében Imrédy miniszterelnök szélsőjobboldali belpolitikai fordulatot készített elő. A parlament szerepének nivellálásával és a kormány általános felhatalmazásával Magyarországot a fasiszta társadalmi rendszer felé vezette volna, ha próbálkozását nem törték volna meg a bethleni konszolidáció alkotmányát védő miniszterek és Horthy ellenállása.[4] Imrédy nem volt hajlandó véglegesen feladni elképzelését, és az első bécsi döntés után, november 15-én, a konzervatív politikusok leváltásakor újjáalakult kormány programjába újfent felvetette a szükségrendeletekkel való kormányzás diktatórikus igényét.

Jaross Andor[5] – a Csehszlovákiában működő –, az Egyesült Magyar Párt (egyesült az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt, a továbbiakban EMP) egyik vezetőjeként az átcsatolás után Imrédy elképzeléseinek feltétlen támogatójává vált. Megkapta a Felvidék tárca nélküli miniszteri posztját, ami ugyan ideiglenes jellegű felhatalmazást jelentett és csak a visszacsatolt területre korlátozódott, mégis jóval korlátlanabb hatalommal rendelkezett, mint minisztertársai: ő állította össze a felhatalmazási törvény által megállapított 17 „felvidéki” képviselő névsorát, és az ország egészére hozott miniszteri rendeletek csak az ő ellenjegyzésével váltak érvényessé a visszacsatolt területen. Mivel az Imrédy-kormány által erőltetett szélsőjobboldali politikának nem volt parlamenti többsége, ezért a kinevezés legfontosabb kritériumává az Imrédyt támogató magatartás volt.

A kinevezés előtt pár nappal korábban a Bethlen politikai elképzeléseit támogató 8 Órai Újság még úgy tudta, hogy a 17 kinevezendő képviselő között Szüllő neve is szerepelt, ám neve a hivatalosan közölt listából már hiányzott.[6] A korabeli politikai életben nagy feltűnést okozott Szüllő kihagyása, mivel a csehszlovák nemzetgyűlésből Magyarországra átkerült képviselők és szenátorok – két kivételtől eltekintve az EMP-ből – közül mindenki tagja lett a képviselőháznak. Szvatkó Pál – egyik cikkében – hívta fel Szüllő Csehszlovákiában kifejtett megbízható ellenzéki politikájára a konzervatív elit figyelmét. Véleménye szerint Szüllő személyét „nem szabad behúzni” a kormánypártban kialakult konzervatív-szélsőjobboldal között húzódó hatalmi harc sáncai közé, és az általa véghez vitt teljesítmény alapján megilletné a képviselőházi kinevezés.[7]

A feszültté vált belső helyzet ellenére a nyílt összecsapás mégsem bontakozott ki a két tömb között, mert a magyar politikai elit alkalmasnak találta a nemzetközi körülményeket Kárpátalja egészének megszerzésére. A rutén területért folytatott akció november 21-én a magyar kormány teljes vereségével ért véget, és ezután bontakozott ki a belpolitikai válság. A Nemzeti Egység Pártjából (továbbá NEP) a konzervatív Sztranyavszky Sándor[8] vezetésével 54 képviselő lépett, ki és megalkották az ún. disszidensek csoportját.

November 23-án a képviselőház napirendi vitájában Imrédyék először szerették volna a 17 képviselő behívásáról meghozni a határozatot, hogy azután velük együtt megszavazzák a szélsőséges kormányprogramot. A kormányt leszavazták, Imrédy benyújtotta lemondását, amit Horthy, elsősorban külpolitikai okok miatt, csak november 27-én utasított el. (Sipos 1970, 58–72. p.)

A magyarországi politikai élet forrongása azonban nem csillapodott, csupán a színtere változott november 24–27-e között. A közjogi előkelőségek Horthynál előszobáztak, Imrédy összeköttetései révén szimpátiatüntetésre vezényelte a bajtársi egyesületek tagjait, és ebben a feszült helyzetben felértékelődött az Egyesült Magyar Párt vezetőségi tagságából az „elfelejtett” tag. Szüllő keresztény-konzervatív politikai habitusa ellenkezett Imrédy szélsőjobboldali elképzelésével, de sokat tapasztalt, tekintélyes politikai múltja miatt személye értékessé vált mindkét oldal számára. A szélsőjobboldali kötődésű Albrecht királyi herceg őrnagyként Somorján teljesített katonai szolgálatot, és november 24-én meglátogatta Szüllőt bacsfai birtokán.[9] Másnap már Imrédy miniszterelnök fogadta tanácskozásra.[10] A rendelkezésre álló forrásanyag hézagos volta nem engedi meg, hogy részletesebben lehessen foglalkozni a tanácskozások tartalmával, mégis ezek a tárgyalások még inkább felhívták a konzervatív oldal figyelmét Szüllő személyére mint a szélsőjobb beállítottságú Jaross lehetséges ellenfelére. Nem véletlenül rótta fel Szüllő – később szállóigévé vált híres mondata – a konzervatív politikai elitnek, hogy csak a csehszlovákiai magyar kisebbség ismerte bensőségesen a magyarországi politika viszonyait, míg ez fordítva nem volt meg, azaz: „Pozsonyhoz közelebb volt Budapest, mint Budapesthez Pozsony”.[11]

A visszacsatolásról szóló törvény (1938. évi XXXIV. tc.) rendelkezett nemcsak a kinevezendő 17 képviselőről, hanem megadta a jogot Horthy Miklós államfőnek a 40 élethossziglan kinevezett felsőházi tagon kívül még négy személy kinevezésére is. 1938. november 27-én az államfő a visszacsatolt terület politikusai közül elsőként Szüllő Gézát a „haza szolgálatában szerzett kiváló érdemei elismeréséül” élethossziglan a felsőház tagjává nevezte ki, és egyben a „magyar királyi titkos tanácsosi méltóságot” adományozta neki. Rajta kívül a kormányzó a visszacsatolt területről még két személyt nevezett ki.[12] Szüllő és társai felsőházi kinevezésének – feltehetőleg – az lehetett az egyik célja, hogy a magyar konzervatív uralkodó osztályoktól elforduló17 képviselőt politikai szempontból ellensúlyozza a visszacsatolt területen. 1938–1944 között Szüllő politikai szereplésének elsődleges fórumává a felsőház intézménye vált.

Csehszlovákiában a demokratikus körülmények között nevelkedett és ennek következtében nem a túlközpontosított adminisztrációhoz szokott társadalmat az úri Magyarország igyekezett visszailleszteni saját társadalmi valóságába, ahol a társadalmi válaszfalak és osztálykülönbségek még erősen jelen voltak. (Simon 2014, 97–110. p.) Legitimációs szempontból Csehszlovákiában a szenátus[13] tagjait demokratikus alapon választották meg, és ez jóval szélesebb társadalmi akaratot tükrözött, mint a felsőház;[14] ráadásul az utóbbi tagjai politikai, gazdasági, tudományos intézmények, választás és delegálás, továbbá pozíció és kinevezés alapján volt összehívva. Amennyiben a leendő tagok a felsőház megnyitásától számított 15 napon belül bemutatták meghívó vagy megbízó levelüket, akkor „igazolásuk megtörténtéig is jogosultak (voltak VGL) a felsőházi tagsággal járó jogaikat gyakorolni”, mégis csak a hosszú ügymenet után kerültek be a felsőházi tagok névsorába (1926. évi XXII. törvénycikk 36 §).[15]

A minisztérium felterjesztésére a kormányzó nevezte ki élethossziglani időtartamra 1938. november 27-i dátummal Szüllő Gézát, aki kinevezését dec. 3-i ülésen mutatta be. A felsőház elnöke szintén ezen a napon mutatta be a kormányzói kinevezés alapján nov. 30-i dátummal készített miniszterelnöki átiratot is.[16] A következő lépésben a felsőház elnöke mindkét iratot javaslattétel céljából az igazoló bizottságnak adta ki. A felsőházi jogosultság igazolása a törvényi szabályozás alapján került elbírálásra, majd a beadványban az „igazolt felsőházi tagok névjegyzékébe” való felvételre javasolva.[17] Mivel minden rendben volt, ezért az igazoló bizottság javaslatát a felsőház plénuma elfogadta.[18] Szüllő neve ezután került be a felsőházi tagok névsorába és jóval később – 1938. dec. 27-én – kapta csak vissza meghívólevelét.[19]

Szüllő számára nem okozott túl nagy nehézséget a magyar politikai életbe való reintegrálódás, bár a 20 éves polgári demokráciában eltöltött időszaka alatt elszokott az élesen elkülönülő társadalmi csoportok közötti érintkezés archaikus megszólításától, amit meg is jegyzett: „olyan szókincs lett úrrá a magyar (politikai – VGL) nómenklatúrában, amelyet… még nem szoktam (újra – VGL) meg.”[20] Az 1938 előtti csehszlovák és az ez utáni magyar társadalmi mentalitás közti különbséget elemezve és kritizálva arra a következtetésre jutott, hogy a születés vagy a hivatal által determinált megszólítással – nagyságos, méltóságos – párhuzamosan Magyarországon „az emberek a rangjukon ülnek”, míg „nyugaton a társaságban az egyén helyettesítette a nevet, addig nálunk a név helyettesítette az egyént”.[21] A Magyarországon még létező ún. rangkórságot teljes mértékben elutasította. (Romsics 2005, 194–195. p.)

A visszacsatolás utáni örömteli hetekben – egészen november 21-ig – elsősorban külpolitikai okok miatt nem volt illő nyilvánosan megvitatni a visszacsatolt terület képviseletére kinevezett személyek politikai megosztottságát, bár azt az „értő szemek” elől nem lehetett elrejteni, hogy az EMP-nek a magyar Országgyűlésbe átkerült politikusai és Szüllő között nincs meg az összhang.

A visszacsatolt terület értelmisége által megfogalmazott „felvidéki szellem” [22] kategóriája a politikai viták kereszttüzébe kerülve gyorsan elhasználódott, mert a különböző pártok célkitűzéseinek megfelelően újra és újra át lett fogalmazva. A kormány leszavazásának napján, november 23-án a képviselőházban Sztranyavszky Sándor és Jaross Andor vitába keveredett a felvidéki szellem értelmezése kapcsán. Az előbbi először azt az értelmezést utasította el – a liberális és demokrata politikai körök elképzelését –, hogy a visszacsatolt terület demokratikus társadalmi fejlődéséhez kéne igazítani a Magyar Királyság államberendezkedését. Jaross ezzel teljesen egyetértett, és félreérthetetlenül jelezte nemzetiszocialista elhivatottságát: „a népi magyar nemzeti szellemet.” Sztranyavszky másodsorban ezt is elutasította és „egy egységes és közös nemzeti közvéleményt” szeretett volna kialakítani konzervatív „keresztény és nemzeti irányban”, aminek fő akadályát Imrédy miniszterelnök politikájában látta.[23]

A kinevezett képviselőházi és felsőházi képviselők közül egyedül Szüllő volt az 1918 előtti magyarországi parlamentnek is a képviselője, és mint ilyen, magának követelte az e képviselők feletti – egyfajta – „pártelnöki” pozíciót. Az eseményeket a belpolitikai viszonyok lassú konszolidálódásának nehézségeként interpretálta, aminek szerinte elsődleges oka, hogy a fiatalok nem ismerhették meg a régi Magyarországot, és más közjogi, gazdasági és politikai atmoszférában fejlődtek férfivá. A két politikus vitájához csatlakozva felfestett – formailag – egy közbülső harmadik megoldást, amely mégis a konzervatív politikai elit elképzelését volt hivatott támogatni. Kimondatlanul elutasította a nemzetiszocializmust, és elvetette a Sztranyavszky által csak „beneši” demokrácia fogalmának nevezett felvidéki szellem magyarázatot. Ezzel szemben elfogadta a visszacsatolt területnek a bethleni konszolidációhoz való feltétlen alkalmazkodását azzal a megkötéssel, hogy e terület csak abban az esetben lehet – ekkor már figyelt a magyar elit érzékenységére és nem használta a politikai értelemben leértékelődött felvidéki szellem kifejezést – „kovász” Magyarország politikai életében, ha társadalma mihamarabb és mind teljesebb mértékben vissza tud illeszkedni az anyaország közegébe, mert „ha az Ipoly és a Garam vize belefolyik a Dunába, az Duna lesz és megszűnik Ipoly és Garam lenni”.[24]

A szélsőjobboldali sajtó Szüllőnek e megnyilvánulását – nem véletlenül – programnyilatkozatként értelmezte, és azt vetette a szemére, hogy az EMP Magyarországon újjáalakuló vezetőségi értekezlete előtt már szembe is ment az EMP és a kor fasiszta eszméivel.[25] Szüllő válaszában elutasította az EMP létrehozását, mert – véleménye szerint – a visszakerült terület politikai képviseletét nem „topografikus alapon”, hanem az „elvek alapján” képzelte el, azaz a magyarországi pártokhoz való csatlakozást támogatta.[26] A Szüllőhöz közel álló Szvatkó Pál november 2-a után írt könyve dolgozta ki politikai használatra a „kovász” fogalmának történeti előzményét. Könyvében ecsetelte abbéli félelmét, hogy az ország szociális megreformálásának lázában a „bennünket fogadó általános várakozás” nem fog-e okozni a „könnyenhevülő nemzet túllelkes” hangulatában „hirtelen kiábrándulás” érzetet. A „kovász” szellemi termékét elfogadhatóvá kellett tennie a konzervatív politikai elit számára, ezért a Csehszlovákiában megtapasztalt demokratikus rendszert csak a „kovász” egyik – nem túl fontos – összetevőjeként kezelte, és a magyar kisebbség belső fejlődésének alapvető tendenciáit elsősorban a nyugati, nemzeti kisebbségek példaadó modelljei alapján magyarázta. (Szvatkó 1938, 5–9., 115–151. p.)

A müncheni határok miatt a náci Németországnak kiszolgáltatottá vált Csehszlovákia helyzetét megnehezítette az okt. 7-ével létrejött és Berlin jóindulatát egyre inkább kereső autonóm Szlovákia (Slovenská Krajina) politikája, amely az első köztársaság demokratikus jogrendjének lebontásában és egy náci mintájú rendszer kiépítésében vélte megtalálni állami stabilitását. (Suško 1999, 420–431. p.; Bystrický 1999, 201–215. p.) Szlovák politikai körök viszonylag korán Magyarország értésére adták, hogy a magyar kisebbségre a reciprocitás elve vonatkozik, azaz annyi jogot kaphatnak a szlovákiai magyarok, amennyi jogot a magyarországi szlovákok. (Simon 2011, 104–121. p.)

Szüllő első pozsonyi látogatásakor adott interjújában különbséget tett a magyar és a szlovák politikai „irány és a cél között”. Elismerte Németország hatalmi térnyerését, de a szlovák politikusok adta irányt veszélyesnek tartotta a Cseh-Szlovák Köztársaságra és a térség más államaira nézve is. A magyar lakosság területi szétszórtságának és összefogásának programját a Szlovákiában maradt Esterházy János elképzelésében értelmezte, és kulturális alapon képzelte el ő is.[27] Megmaradt tekintélyével Esterházy pozícióját erősítette, mint ahogyan a visszacsatolt területen ez – a jól felfogott kölcsönösség érdekében – fordítva is igaz volt. Esterházyt úgy jellemezte, mint akinél „senki jobban az én intencióimat nem ismeri”.[28]

1938. december 23-án Tasnádi Nagy András igazságügyi miniszter a képviselőház elé terjesztette „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló törvényjavaslatot, amely már nem – mint az első zsidótörvény – vallási, hanem a származás, vagyis a fajiság alapján határozta meg a „zsidó” kategória fogalmát.[29] Mivel a törvényjavaslat nem tett különbséget a konvertita és az izraelita vallású állampolgárok között, ezért a keresztény egyházak, pártok és a kormány közötti összeütközés borítékolható volt. (Gergely 1987, 34–38. p.)

A zsidó lakosság asszimilálhatóságáról vita alakult ki a korabeli magyar társadalomban.[30] Szüllő válasza nemcsak az asszimilálhatóság elismerése volt, hanem elutasította a második zsidótörvény-tervezetet, mert az abban foglaltakat disszimilációs jellegűnek tartotta. Párhuzamosságot állított fel a nemzetiségi és a vallási kisebbség között, mégpedig a politikai lojalitás és hasznosság tekintetében, és ez alapján kijelentette: „van zsidó, van asszimilált zsidó, van nemzeti érzésű zsidó”, mint ahogy „van német, van asszimilált német és nemzeti érzésű német”. A törvényjavaslatban meghirdetett faji kritérium elvéről annyit mondott, hogy azt „nem tudták pontosan meghatározni… sem tudományossággal, sem vérvizsgálattal”.[31]

A Pester Lloyd[32] által készített riportban leszögezte, hogy mondandója mentes lesz minden érzelemtől, és elsősorban a magyar állam jogi, politikai és gazdasági érdeke alapján vázolja fel azt a minimumot, amelyet a zsidótörvény-javaslat alapjának kellett volna tekintenie a képviselőháznak. Az államra nézve túlontúl veszélyesnek tartotta a törvényjavaslatban előirányzott hipergyors társadalomcserét, amely során – a rátermettség és tudás kontraszelekciójának érvényesülése mellett – a zsidó származású állampolgárok helyett keresztény származásúak jutottak volna pozíciókba. A társadalom antihumánus „megerőszakolása” helyett a keresztény társadalom gazdasági, értelmiségi pályákra történő inspirálását tekintette megfelelő megoldásnak – ez az elképzelése Bethlen István gondolatmenetének adaptálását jelentette.[33] Bírálta a retrospektív törvényalkotást, és a javaslat módosításának legfontosabb pillérévé a „lelket” emelte volna, amely alatt a nemzeti kultúra és a szellemi környezet adta meghatározást ajánlotta értékmérőnek. Ez alapján három reformjavaslatot vetett fel: elhatároló vonal húzását javasolta a rég letelepült és a nemrég bevándoroltak között, azaz minden zsidó származású állampolgárnak megadta volna a polgárjogot, akinek ősei 1868-ig megszerezték az állampolgárságot;[34] másodsorban a megkeresztelkedetteket kivette volna a törvény hatálya alól; harmadsorban elutasította a zsidó kúria felállítását. A törvényjavaslat módosításait – az általa elvárt és sokszor használt – a magyar ember „nagylelkű” jellemétől várta, amely „nem hunyászkodik meg az erősebb előtt, nem sérti meg a nála gyöngébbet”.[35] Szűcs Jenő kutatásaiban (Szűcs 1984, 306–310. p.) foglalkozott a politikai és társadalmi hatalmat kezében tartó elit önkarakterológiájának kutatásával. A lovagias – nyílt – szabadságszerető tulajdonságok voltak a magyarországi vezető réteg ideálképe önmagáról, vagyis Szüllő a kissé korábban kialakított nemzeti öntudaton kérte számon a zsidó törvényjavaslat embertelenségét. Ezzel a tettével már országos kérdéshez szólt hozzá, és ideológiailag még jobban betagolódott a Bethlen–Sztranyavszky vezette konzervatív ellenzékbe. Nem véletlen, hogy a bethleni alkotmányt védő pártok és fórumaik 1938 decemberétől egyre határozottabban Szüllő Gézát méltatták Jaross ellenében, s ez személyi kérdésen kívül politikai állásfoglalást is jelentett.

A Szüllő és Jaross közötti rivalizálás lappangó stádiuma után, január közepétől kezdve az előbbi egyre nyíltabban dolgozott azon, hogy a visszacsatolt terület lakosságának elsődleges vezetőjévé küzdje fel magát. Ez ellen hatott két fontos tényállás: Jaross Felvidék tárca nélküli miniszterként a maga párthíveinek kedvezett a földosztásnál és az igazoló bizottság elmarasztalásaiban is; másodsorban pozíciójának köszönhetően a visszacsatolt terület képviseletét ellátó képviselők előtt megkérdőjelezhetetlen tekintélyre tett szert. (Tilkovszky 1967, 64–91. p.)

Szüllő Csehszlovákiában eltöltött húsz éve alatt nagyon jó kapcsolatot épített ki Eugenio Pacelli bíboros államtitkárral (1939. 3. 2.: XII. Pius néven pápa), és Rómában tartózkodása alatt, 1939. január 9–18. között tárgyalt is vele.[36] Vatikáni kapcsolatait – vélhetően – szerette volna felhasználni a szélsőjobboldali Jarossal szemben úgy, hogy az egyházi vezetés irányításával működtetett intézményrendszeren keresztül hatékony szócsövet találjon a visszacsatolt területen élő keresztény társadalom felé.

Rómából való visszatérésének másnapján – 1939. január 19-én Komáromban – részt vett az EMP újjáalakuló ülésén, de nem léptett be, mert elutasította a – korábban jelzett – területspecifikus politikai elkülönülést.[37] Továbbá, az ülésen megjelenő „totalitásos hangulat” – véleménye szerint – nem egyeztethető össze „a megszentelt hagyományokkal együtt meg nem mozdítható” történeti alkotmánnyal. Jaross e tettét szűk látókörű politikai képességeiben – az ún. „abszolút jóhiszemű” gondolkodásában – látta, mondván, nem vette észre, hogy a területi alapon újjáalakuló EMP csak Magyarország mozgásterét szűkíti.[38]

A hivatásrendi állameszmény és a náci Németország diplomáciai sikerei nem maradtak hatástalanok a politikai katolicizmusra nézve sem. Az Egyesült Kereszténypárt (a továbbiakban EKP) szélsőjobboldala erős szociális demagógiát és antiszemitizmust fogalmazott meg. A párt közepén elhelyezkedő konzervatív – ebbe tagozódott be Szüllő is – irányzat alkotmányvédő célzattal közösen lépett fel a párt baloldalán elhelyezkedő demokratikus katolikus irányzat potenciális bázisával, és élesen szembefordult a párt fasiszta jobboldalával. (Gergely 1933, 144–155. p.; Balogh 1998, 79–136. p.)

Szüllő a nemzetközileg elismert egyházi centrum, a Vatikán álláspontját tolmácsolva támogatta a második zsidótörvény-javaslat párthatározati elutasításának elfogadását az EKP jan. 20-i pártértekezletén. A németországi náci sajtó a Vatikán tekintélyét ellensúlyozva bátorította az EKP szélsőjobboldali képviselőit azzal, hogy a Szüllő által közvetített mondatokat „reakciósnak” minősítette.[39] Az EKP-ban a konzervatív elit politikai manővere nem sikerült, és a párton belüli véleménykülönbségek miatt a törvényjavaslat tárgyában való közös állásfoglalást a párt nem tudta pártkérdéssé emelni. Szüllő a pártértekezleten az EKP-nak tagjává válva megvalósította személyes-politikai életében az elvi alapon való visszarendeződést.

Az Imrédy-kormány megbuktatására, valamint egy lehetséges konzervatív kormánykoalíció létrehozására a disszidensek és szövetségeseik 1939. január közepétől komoly erőt fejtettek ki: éles parlamenti összecsapások, a kormányzónak átnyújtott memorandum, kormányellenes összejövetelek. A magyar politikai életben egyre inkább érlelődött az újabb belpolitikai válság, mert a Bethlen vezette ellenzék – Szüllő is része volt – egyre átütőbb erővel utasította el a totális fasiszta diktatúra megteremtésére irányuló törekvést. Ebben a helyzetben egyre fontosabbá vált Szüllő mint Jaross lehetséges politikai ellenfele, és ezért egyre inkább az események középpontjába került a felsőházban, a különböző díszvacsorákon s az újságok hasábjain tett nyilatkozatain keresztül. (Sipos 1970, 92–100. p.)

Károlyi Gyula – felsőház egyik informális vezetője – január 30-án megbeszélésre hívta össze az ellenzéki pártok felsőházi tagjait, akik közül kb. 150-en meg is jelentek. Az Imrédy-ellenes tüntetés szónokaként Szüllő is hitet tett az általa képviselt igazi felvidéki szellem mellett, amely már nem a Szvatkó Pál által kidolgozott „kovász” fogalmát tartalmazta,[40] hanem – Berki Gyula újraértelmezését – a felvidéki szellem fogalmát összekapcsolta a történelmi Felvidék rendi felkeléseinek történeti előzményeivel, kidomborítva a több száz éves magyar történelmi vonalat, a rendi „szabadság” szellemiségét.[41]

Szüllő nagy megtiszteltetésben részesült, amikor a Nemzeti Casino évente megrendezett Széchenyi-vacsoráján elmondhatta serlegbeszédjét Horthy Miklós kormányzó és John Flournoy Montgomery amerikai követ előtt. A Széchényi-serlegbeszéd alatt még tudatosabban domborította ki az újonnan megfogalmazott felvidéki szellem fogalmát, ami megfelelt a Berki Gyula által kidolgozott gondolatmenetnek. Először fordult szembe nyíltan az importált náci jelszavakkal. Szüllő fellépését az Imrédy által tervezett fasizálódás ellen elsősorban az a megfontolás vezette, hogy a leendő államberendezkedés utat nyit a náci német behatolás előtt, és Magyarország elveszítheti önállóságát, mivel a hazát, ahogy mondta: „mi nem vagyunk hajlandók kiadni senki kedvéért, senkinek Lebensraumul azért, hogy más ideológiák szerint a határokon felüli gondolatnak szolgáljon fizikai bázisul”.[42]

Februárban folytatódott a több napig tartó konzervatív erődemonstráció, ami érlelte a közvéleményben Imrédy politikájának elutasítását, másrészt támogatta a kormányzót döntésében, hogy leváltsa Imrédy Bélát, és kinevezze Teleki Pált miniszterelnökké. [43]

Imrédy miniszterelnöki leváltása előtt egy nappal komoly tanácskozások voltak a politikai elit körében. A jól értesült Pesti Hírlap szerint Teleki Pál miniszterelnöki kinevezésének napja előtt több prominens személlyel beszélt, köztük Szüllővel is.[44] A felsőházi tagsági jog megszűnésének egyik lehetséges módja az volt, hogy a felsőházi tagsággal rendelkező személy a minisztérium alá eső, fizetéssel járó új hivatalt vállalt el; ennek következtében mondott le többek között Imrédy Béla miniszterelnöki vagy Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszteri kinevezésekor.[45] Elképzelhető volt Teleki kormányalakításának az a forgatókönyve, hogy a Felvidék tárca nélküli miniszteri posztját Szüllőre osztja.

Valószínűleg ezzel függött össze Szüllő felkérése egy cikksorozat megírására, Husz magyar esztendő címmel. Cikkeiben konzervatív szempontból jelenítette meg „szabadságharcát …az elszakított felvidéki magyarság érdekében”, amelyet az „igazi kereszténység és a szent istváni magyarság szellemében” írt meg, és amely cikkeknek mindig voltak aktuálpolitikai felhangjai.[46]

A Teleki-kormány február 15-i kinevezése volt az első belpolitikai esemény, amely az alkotmányvédő pártok között kedvező elbírálásban részesült. Szüllő is így értékelte, s remélte, hogy ez a változás csak kezdete lesz a konzervatív rendszer megerősödésének. Az új miniszterelnök politikai kvalitásairól beszélve a legfőbb erényének azt tartotta, hogy „ért az egyensúlyozáshoz” és „nem híve a totális állameszmének”.[47]

A Bethlent vezérének tartó politikai csoport különböző szélsőjobbellenes politikai összejövetelek megtartásával fejezte ki – a továbbiak során is – Teleki támogatottságát, és egyúttal ösztönözte olyan lépések megtételére, amelyektől a kormánypártban és a politikai életben is a keresztény-konzervatív irányzat megerősödését lehetett várni. (Romsics 1991, 276–278. p.) Ebbe a koncepcióba tartozott bele Szüllő kinevezésének követelménye a Felvidék tárca nélküli miniszteri pozíciójára.

Szüllő kinevezését támogatta az az összejövetel is, amely során díszvacsorát rendeztek március 1-jén Esterházy János és Szüllő Géza tiszteletére.[48] Zsitvay Tibor az ünnepeltek köszöntésekor nem hagyott kétséget afelől, hogy a NEP-en belül komoly képviselői támogatottsággal rendelkező Imrédy ellen jöttek össze, aki korábban miniszterelnöki pozícióból támogatta azokat a bizonyos lejtőn hanyatt-homlok guruló szekereket, amelyeket „legalábbis a közjogi szakadék tájékáról sikerült” elterelniük, de a veszély fennállása miatt további összefogásra ösztönözte az egybegyűlteket.[49]

Szüllő volt az est egyik vezérszónoka, akinek a véleménye szerint a „hála olyan virág, amelynek gyökere messze a jövőbe nyúlik” előre, s ezen elv alapján Csehszlovákiában eltöltött 20 éve alatt neki nem volt semmilyen eredménye „mert azt más (értsd: magyar állam, ill. Teleki VGL) sem ismerte el”. Személye és a 17 képviselő közötti súlyozásban magát a kisebbséghez tartozónak vallotta, mert az „intelligencia mindig kisebbség, a publikum a többség”. Megalkotta a különböző területi alapon választott képviselők és választóik számarányának ún. archimedesi törvényét: „minden képviselő annyit veszít fajsúlyából, mint az általa képviselt területnek fajsúlya”.[50]

A díszvacsorán végül három szatirikus példabeszédet mondott el, amelyekből a jelenlévők kiolvashatták a magyar politikai élet visszásságait, és amelyek komoly közbeszéd tárgyává váltak. Elmondta, hogy egy esetben pont déli 12 órakor egy dongó rászállott a torony harangjára. Ebben a pillanatban – mert dél lett – megkondult a harang, mire a dongó lenézett és azt mondta, hogy ő harangozott. A jelenlevő politikusok tisztában voltak azzal, hogy a példabeszéd a Felvidék tárca nélküli miniszteréről, Jarossról szól.

Bethlen harmadik felszólalóként összegezte az előző hónapok fejleményeit és a 17 képviselőről beszélve kifejtette, hogy az összejövetel célja a szélsőjobboldal ellen irányult, nem pedig azok ellen, akik a kormánypárton belüli kétértelmű és bizonytalan magyar parlamenti helyzetbe kerültek be. Szüllő politikai elkötelezettségét ajánlotta a megszólított 17 képviselő figyelmébe, mert – véleménye szerint – „azt a magyar kisebbséget, amelynek vezetője Szüllő Géza volt, nem lehetett félrevezetni”. A bethleni felszólalás célja a visszacsatolt területről behívott és a szélsőjobboldalt erősítő képviselők leválasztása volt az Imrédy–Jaross politikai vonalról. A felvidéki szellem fogalma alatt ezúttal azt értette, hogy a „realitások felismerése”, nem pedig a „Nemzeti Casinót a viskótól” elválasztó magatartás volt az a képesség, amelynek köszönhetően a képviselőknek a múltban sikerült megtalálniuk Csehszlovákiában való megmaradásuk feltételeit.[51]

Az utolsó felszólaló a pozsonyi születésű Friedrich István volt, aki el volt ragadtatva Szüllő „igazi szellemiségektől sziporkázó” beszédétől, amelyben az „igazi felvidéki szellemiség: rövid, de velős” sztereotípiáját fogalmazta meg. Ettől az időtől kezdve sokszor került a napi híradásokba Szüllő egy-egy vicces megszólalása, sőt a politikai életből merített humornak ő lett az egyik tudora a nagyközönség előtt.[52]

A szélsőjobboldali sajtó a konzervatív tábor taktikáját nem hagyta megtorlatlanul és Szüllőt olyan dongóhoz hasonlította, aki „jól ismerhette a puritán éltető harangozót (Bethlen Istvánt VGL), aki odafent 20 évig kongatta a magyarság vészharangját”. Ebben a kontextusban a 17 képviselő mint a „kisebbségi szerepre kárhoztatott értelmiség jobbjai” voltak értelmezve, akik nem támogatják Szüllőnek azt a politikai ambícióját, amint azt a konzervatív politikai elit, azaz a „dongólárma sürgeti” a harang körül.[53] A szélsőjobb beállítódású Új Magyarország lapnak csak az tűnt fel, hogy a kiélezett politikai helyzetben a Népszava „Jaross Andort szidja, Szüllő Gézát dicséri”.[54]

A politikai helyzetet szemlélve az egymásnak feszülő erők helyzetére elsősorban az új miniszterelnök – Teleki Pál – volt hatással, aki a választások előtt nem vette vissza a disszidenseket, nehogy ürügyet adjon az imrédysták és az ellenzéki náci pártok „összeborulására”, másodsorban a disszidensekkel való együttműködést elutasította, mert az kiválthatta volna Berlin rosszallását és a magyar külpolitika – újólag – előterébe jutott rutén területi revízió sikerességét veszélybe sodorhatta volna. Teleki parlamenti bemutatkozásakor még elutasította a jobboldali szélsőséget, majd apránként egyre több engedményt tett Imrédynek, végül március 7-én teljesen visszavonult. Továbbá, Berlin gyanakvásának eloszlatása érdekében Teleki a politikai irányvonal változatlanságát hangoztatva meghagyta a meglehetősen egyoldalú német orientációjú minisztereket, akiket a későbbiek során nem feltűnő módon igyekezett lecserélni. (Sipos 1970, 104–105., 108. p.) A belpolitikában tisztán sem a bethleni, sem az imrédyi politika nem érvényesült, hanem egy köztes politika, amely csak fokozta a politikai bizonytalanságot.

Szüllő márc. 1-jén kifejtett beszédében különös gonddal fogalmazta meg, hogy a kormány által kinevezett 17 képviselő[55] (1938. évi XXXIV. tc. 2§) egy része (6 személy) Csehszlovákiában nem a parlamenti választásokon mérettette meg magát, hanem csak tartománygyűlési választásokon, ami politikai értelemben olyan platformot teremtett velük szemben, amelyben megtalálhatta számítását minden alkotmányt védő képviselő.[56] A Csehszlovákiában 1935-ben megtartott kétkamarás nemzetgyűlési választások során a két ellenzéki párt – az Országos Keresztényszocialista Párt és a Magyar Nemzeti Párt – soraiból 9 képviselőházi és 5 szenátori képviselő lett megválasztva (ebből négy személy Cseh-Szlovákiában maradt).[57] 1938-ban a magyarországi képviselőházba a 14 személyből – Szüllő nélkül – 9 képviselő volt kinevezve, akikből Szüllő csak 7-nek a kinevezését tartotta jogszerűnek. Időközben a főispánná kinevezett Korláth Endre lemondott képviselői kinevezéséről, ami Jarossal szembeni nyílt szembefordulásnak minősült.[58] Az 1937-ben betegeskedése miatt lemondó Törköly József helyére kinevezett Szilassy Béla lehetett – feltehetőleg – az általa el nem ismert mandátum. Az előbbi számítás alapján kinevezett 17 képviselő közül 10 képviselő kinevezését utasította el. A 6 tartományi szinten megválasztott képviselőn kívül Szilassy és a korábban lemondott Korláth személye, valamint az első bécsi döntéssel vissza nem került területeket képviselő személyek: Fenczik István az Orosz Nemzeti Autonóm Párt képviselőházi, valamint Földesi Gyula a kárpátaljai Autonóm Földműves Szövetség szenátusi tagja. Szüllő nem mondta el, milyen módon kellett volna a kormánynak kiválasztania a 17 képviselőt, de az alkalmazott kiválasztási mechanizmust elutasította, mert a magyarországi képviselőházba más „jurisprudentiával behozhattak volna egészen más képviselőket” is. Azt is felrótta a kormány kinevezésénél, hogy a népképviseleti arány szerint a visszacsatolt területnek 26 képviselő járt volna.[59]

Szüllő és Jaross vetélkedése március 1-je után átterelődött a visszacsatolt terület érdekvédelmére kinevezett képviselők kérdésére, mivel a képviselőház igazoló bizottsága még nem igazolta őket. A tartománygyűlési felhatalmazással rendelkező tehetségesebb politikai ágensek igyekeztek több kérdésben is közeledni a konzervatív-keresztényi szemlélethez. A zsidó törvényjavaslat kérdésében így tett R. Vozáry Aladár is, aki hasonló hangokat ütött meg, mint Szüllő.[60]

Ezzel szemben a személyes megtámadtatás címén kérte ki magának Gürtler Dénes képviselő, hogy a szociáldemokrata Peyer Károly kétségbe vonta képviselői mandátumát, mivel őt a tartománygyűlésbe csak „6 000 szavazó választotta meg”. Az eset miatt Matolcsy Mátyás epésen visszavágva kárhoztatta az értelmi szerzőt: „Szüllő Géza bankigazgatóságokba jött be”, és ennek köszönhető a rohamosan javuló gazdasági helyzete.[61] Való igaz komoly pénzügyi igazgatóságok testületeibe nyert tagságot – Fonciére Általános Biztosító Intézet[62] és a Magyar Leszámítoló és Pénzváltó Bank[63] – március 1-jei felszólalása után. Nem rajta múlt, hogy nem sikerült megvalósítani a képviselőházban a keresztény-konzervatív fordulatot.

A képviselőház igazoló bizottsága 1939. március 7-én hozta meg a döntést a 16 képviselő igazolásáról, amely elfogadta a Jaross közreműködésével kinevezett személyeket.[64] Ez Szüllő számára komoly vereségnek számított, mégis a közelgő választások hagytak némi reményt a változtatásra.

Szüllő nem fordult szembe nyíltan Telekivel, de aggodalommal szemlélte fokozatos visszavonulását Imrédyvel szemben. A képviselőház folyosóján már ekkor tudták, hogy a visszacsatolt területeken nem lesz választás.[65] A visszacsatolt területen megtartandó választások elmaradása mérhetetlenül letörte, és az első nyilvános szereplésekor a sajtó tudomására is hozta képviselőházi politizálásának végét: „először szólalok fel politikamentesen, mert harcomat már megharcoltam, a politikától visszavonulok, s átadom a helyemet a fiatalabbaknak.”[66] Szüllő és Jaross nyílt belpolitikai rivalizálása ezzel befejeződött, mert az előbbi megértette, hogy beláthatatlan időre kiszorult a képviselőház ülésterméből.

A márciusi hónap második felében az ipartestületek szervezeti szabályozása volt napirenden a 36-os bizottság zárt ülésén, de Szüllő csak marginálisan foglalkozott a témával és mérhetetlen csalódásának adott őszintén hangot. Retorikai elemeket nem nélkülöző felszólalásában végigvette a Felvidék tárca nélküli minisztere intézkedéseinek azon körét, amelyek ellentmondtak a „magyar szabadság fogalmának”. Hiányolta, hogy a „jogfolytonosság folytonos emlegetése mellett” nem lett lebontva a 20 éves csehszlovák jogfejlődés, miközben a „corpus separatum által Magyarország institúcióit” veszélyeztette az az észjárás, amely „teljesen idegen a magyartól”. A következő mondatában aztán nem hagyott kétséget afelől, hogy milyen észjárásra gondolt: „totalitásnak még a gondolatát is elutasítom.” A felvázolt fejlődési út elkerülésének egyetlen kézenfekvő megoldását a visszacsatolt területen is megtartott választásban látta, amely egyúttal a „magyar állam stabilitását” is jelenthetné, mert csak így nem károsodna a visszacsatolt terület társadalmának tudatában a „magyar államhoz való ragaszkodás”. A Teleki-kormány konjunkturális ígéreteinek hamis illúziója után végül levonta a többször hangoztatott véleményét, amely ekkor sokkal keserűbben hangzott, mint bármikor korábban: „Pozsony tényleg olyan messze esett Magyarországtól… (mert VGL) nem tudják, hogy ki mennyit ér, ki honnan való”.[67]

Fél hónappal később megjelent írásában kritika alá vette Teleki miniszterelnök felvidéki politikáját, és Csehszlovákiával való összehasonlításában az utóbbi került ki győztesen, mert ott a „politikát pénzzel támasztották alá és a pénzt a politikával erősítették meg”, és az elképzeléseknek megfelelően „az utolsó fokig konzekvensen végrehajtották” a propagandát, amit – véleménye szerint – a „magyarok sohasem tudnak megtanulni”.[68] E kritikájával valójában a két államjogi berendezkedés közötti különbségről állított ki bizonyítványt.

A képviselőház által megtárgyalt és elfogadott törvényjavaslatot – a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásáról – a felsőház egyesített bizottsága 1939. március 31-én tárgyalta (a felsőház jogkörére lásd: 1926. évi XXII. tc. 31.§.). A felsőház többsége elutasította a faji alapon való törvényalkotást. A tárgyalás kezdete előtt Serédi hercegprímás először Teleki miniszterelnökkel, majd Szüllővel is váltott pár szót, amit a szemfüles tudósító észrevett és rákérdezett a zsidótörvény-javaslat várható felsőházi fogadtatására. Szüllő válaszában nem sok reményt hagyott azon magyar állampolgárokban, akik a felsőháztól a törvényjavaslat elutasítását várták: „Egy rossz törvényt meg lehet javítani, de egy jó kormányt elrontani s a helyzetét elrontani, – az már nehezen hozható helyre.”[69]

A felsőház egyesített bizottságának tagjai két részre szakadtak a törvényjavaslat megítélését illetően. Wekerle Sándor – az első zsidótörvény kiértékeletlensége ellenére – korainak tartotta a törvényjavaslatot, mégis általánosságban el akarta fogadni, és a részletekre vonatkozóan albizottság felállítását ajánlotta határozati javaslatában.

A másik határozati javaslatot Szüllő nyújtotta be: a törvényjavaslat végrehajtásának ügyét egy kormánybiztos és egy ellenőrző bizottság alá rendelte volna, aminek egyik részét a képviselőház tagjai közül sorsolással, míg a másik részét a felsőház elnökének jelölésével hozták volna létre. Az együttes bizottság végül elvetette Szüllő határozati javaslatát 46/24 szavazat ellenében.

Wekerle határozati javaslata alapján az egyesített bizottság az általános vita berekesztése után elnapolta üléseit mindaddig, amíg az albizottság a részletekre vonatkozó javaslatait elő nem terjesztette.[70] A 18 tagú albizottság tagjai közé Szüllő nem kerülhetett be, mert tagjait az együttes bizottságot alkotó egyes bizottságok elnökei és előadói, továbbá a törvényjavaslat együttes bizottságának előadója alkották.[71] Szüllő a javaslat vitáiban mindig a főszónokok között szerepelt, mégse került be az albizottságba, mert a felsőház rendszeres időközökben megválasztott egyes bizottságaiba egyszer sem került be úgy mint elnök vagy előadó.

A felsőház együttes bizottsági ülésének végén Teleki Pál miniszterelnök beszédében kitért a Szüllő indítványában szereplő kormánybiztos intézményére is, amelytől – véleménye szerint – sokkal hatékonyabb működésre képes a hivatalos közigazgatási apparátus.[72] Szüllő ezzel a kijelentéssel tisztában volt és javaslatának pont az volt a lényege, hogy hosszú-hosszú évekre elhúzza a törvény jogfosztásának életbe léptetését a törvény értelmezésében zsidónak minősülő állampolgárokkal szemben. A Népszava a két indítványt értékelve Szüllőét tartotta kevésbé veszélyesnek.[73]

A Monarchiában és Csehszlovákiában létrejött társadalmi rétegződés és államélet közötti kapcsolat elemzését – írta Szüllő másnapi cikkében – összekapcsolta a nepotizmussal, megállapítva egy jellegzetes „észjárást”, amely kisebbség és többség vonatkozásában hasonló tendenciákat mutat mind a két államban. Mindkét államalakulat közigazgatásában a vezető réteg „a maga fiát helyezte el”, amit az alattuk levő társadalmi rétegek elutasítottak. A közigazgatásból kimaradt alsóbb rétegek a „társadalmi megnemértettségből” adódóan – hangzik az áthalláson alapuló általános tétele – „nemzeti különbséget láttak ott, ahol társadalmi különbség volt”.[74]

A keresztény-konzervatív elit eredeti álláspontja a „kereszténység” teljes honorálása volt, azaz annak az érvényesítése, hogy aki megkeresztelkedett, az nem tartozik bele a zsidó kategóriába. Miután azonban egyértelművé vált, hogy ezt az elképzelést nem tudják keresztülvinni, másféle megállapodás született. A törvény végleges szövegében – a felsőház módosítási javaslatainak egy része bekerült a törvény végleges szövegébe, de csak a faji megkülönböztetésen keresztül érvényesült a keresztény hit felvétele – végül létrejött a kivételek három csoportja.

Zsidónak minősült az, aki 1939. január 1. napja előtt kötött házasságából született, és akinek egyik szülője és legfeljebb két nagyszülője izraelita vallású volt. Ezen paraméterekkel rendelkező magyar állampolgár csak akkor kerülhetett ki a zsidó kategória alól – a kivételek első csoportja –, ha személye megfelelt a következő feltételeknek: szülője áttért a házasság előtt a keresztény hitre; az adott szülő ún. reverzálist kötött, vagy ha a gyermek 7 éves koráig keresztény vallású lett, de mindkét utolsó esetben a szülőnek is át kellett térnie legkésőbb 1939. január 1-ig.

A kivételek második csoportjába azok a személyek tartoztak, akik az 1914–1918 közötti háborúban tanúsított katonai vitézségükért nagyobb fokozatú katonai kitüntetést szereztek, bár ezen személyek – gyerekeire nem vonatkozott – kivételezésük dacára zsidónak tekintendő személyek maradtak, de a törvényjavaslat több korlátozása alól mentesítve voltak.[75] A kivételek első csoportja a képviselőházban elfogadott formában lett elfogadva, a kivételek második csoportja nem érdemleges kérdésekben változott csak meg.

Az 1910–1913. évfolyam tényleges szolgálatot teljesített izraelita tűzharcosoknak című emlékirat 1939. március 20-án Szüllő ellenjegyzésével volt a felsőházba benyújtva, amelyben – Szüllő epitheton ornansa fontos indokká vált – a „lovagias magyar szellem” létére hivatkozva az emlékirat írói azt kérték, hogy e csoport a „jelen törvény alkalmazása szempontjából (katonai szolgálatuk miatt VGL) nem tekintendők zsidónak”.[76] A Szüllő által támogatott polgári megkeresés tartalmánál fogva csak a kivételek második csoportjának ún. kivételezett helyzetére aspirálhatott. A felsőház együttes bizottsága április 13-án – majd a felsőház plenáris ülésén április 15-én – elfogadta a kiküldött albizottság módosító javaslatát, de a 2. § szűk keresztmetszetébe még így sem fért bele az 1910–1913. évfolyam tűzharcosainak mentesítése, ezért az együttes bizottság a felsőház részére készített jelentésében annyiban intézte el a beadványt, hogy a jelentést Szüllő „által ellenjegyzett irat ismeretében tette meg”.[77]

Szüllő Husz magyar esztendő c. cikksorozatának két soron következő cikke szintén az adott magyar belpolitikai helyzetnek szólt. Az áprilisban megjelent két cikkből az egyik a „cseh elnemzetlenítés – magyar ellenállás”[78], míg a másik a „cseh parlament”[79] alcímen jelent meg. Az előbbi az állami és hivatalnoki apparátus „elnemzetlenítése” elleni védekezés lehetőségeiről szólt, míg az utóbbi az 1918 előtti magyar parlamenti életet hasonlította össze a csehszlovák képviselőházzal, ahol a képviselők viselkedése és kommunikációja – megfogalmazása szerint – „szertelen” volt. A szöveg végső konklúziója, hogy aki a politikában „nem tudja megfékezni magát, annak nincs jövője soha”. Az utolsó két mondat pedig jövőbe látó módon fogalmazta meg a politikai szertelenség ítéletét: „bármekkora is a hatalom, a pusztulásba vezet. A fák nem nőnek egekig.”

Az Országgyűlés felsőházáról hozott törvény értelmében (1926. évi XXII tc. 31§), egy esetleges egyet nem értés esetén össze kellett ülnie a képviselőház és a felsőház előkészítő bizottságának. Az első ülésen április 26-án nem történt megegyezés, ezért az igazságügyi miniszter javaslatára a két ház képviselőiből tíz-tíz tagú albizottságot hoztak létre a kérdés további tisztázására. A felsőház részéről Szüllő Gézát is beválasztották az albizottságba.[80] E személyek névsora nem hagyott kétséget afelől, hogy nehéz tárgyalások elébe néz az albizottság.

Végül megalkották a kivételek harmadik kategóriáját, amely csoportban a személyek nem minősültek zsidónak, de a törvény némely paragrafusa így is vonatkozott rájuk.[81] Szüllő az elért eredményt nagyon „soványnak” találta.

Bethlen István lemondott a választásokon való megmérettetésről, mert a korszakban – véleménye szerint – csak szélsőséges programmal lehetett bejutni a képviselőházba. A szélsőjobboldali Felvidéki Magyar Hírlap (a továbbiakban FMH) ennek apropóján Bethlen személyét „útszéli hangnemben” becsmérelte és politikáját idejétmúltnak értékelte. Gróf Esterházy János megjelent cikkében összehasonlította az 1938 előtti Prágai Magyar Hírlappal és megállapította, hogy akkor Bethlen és Szüllő „szoros egységben” dolgozott a magyar érdekekért, addig az FMH „letért az egyetlen helyes útról”, s Bethlen mellett olyan kiváló személyeket igyekezett politikailag ellehetetleníteni, mint Szüllő Géza, „akinek egy szaváért vagy kézszorításáért azelőtt általunk jól ismert törtető urak valóságos marathoni futást rendeztek”. A visszacsatolt területeken elmaradó választások miatt Szüllő képviselőházi ambíciói is ellehetetlenültek, és Esterházy a csehszlovákiai magyar politika egyik alakítóját a Trianon utáni Magyarország legnagyobb konzervatív államférfijához, Bethlenhez hasonlította.[82]

Magyarország 1935. április 27-ére összehívott országgyűlése 1939. május 4-ig ülésezett, és az ugyanezen hónapban megtartott választásokból kimaradt a visszacsatolt terület lakossága. A törvény szerint 1940. június 30-ig kellett volna megtartani a választásokat (1939. V. tc.).[83] A képviselők újra meghívással kerültek be az 1939. június 10-re összehívott országgyűlés képviselőházába. Ezúttal a november 2-án visszacsatolt terület lakosságának számaránya alapján került kinevezésre 26 képviselő.

Irodalom

A felsőház házszabályai 1936. Budapest, Athenaeum rt.

A Nemzeti Casino évkönyve 1939. Budapest, Franklin-Társulat nyomdája.

Balogh Margit 1998. A KALOT és a katolikus társadalompolitika 1935–1946. Budapest, MTA Történettudományi Intézete.

Berend T. Iván–Ránki György 1969. A Duna-medence gazdasági problémái az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után. MTA Filozófiai és Történettudományok Osztályának Közleményei, 17. köt. (1968–1969), 3. sz.

Bystrický, Valerián 1999. Slovensko v roku 1938 (východiská a perspektívy). In Valenta, Jaroslav–Voráček, Emil–Harna, Josef (red.): Československo 1918-1938. I-II. Osudy demokracie ve střední Evropě. Praha, Historický ústav, 201–215. p.

Esterházy János 1942. A szlovákiai magyar család élete a második sorsforduló óta. In A szlovákiai magyarság élete 1938-1942. Budapest, Athenaeum, 12–19. p.

Gergely Jenő 1987. A magyarországi katolikus egyház és a fasizmus. Századok, 121. évf. 3. sz. 34–38. p.

Gergely Jenő 1993. A keresztényszocializmus Magyarországon (1924–1944). Gödöllő, Typovent Kiadó.

Gergely Jenő–Glatz Ferenc–Pölöskei Ferenc (szerk.) 1991. Magyarországi pártprogramok 1919–1944. Budapest, Kossuth Könyvkiadó.

Gyönyör József 1992. Közel a jog asztalához. Pozsony, Madách.

Háberman Zoltán 2014. „Mint birkák a vágóhídra?” Baloldali ellenállás a holokauszt idején. In Babits Antal (szerk.): Magyar holokauszt 70. Budapest, Logos Kiadó, 203–224. p.

Hortobágyi Jenő (szerk.) 1940. Keresztény magyar közéleti almanach M–ZS. Budapest, „Pátria” irodalmi vállalat és nyomdai részvénytársaság.

Juhász Gyula 1984. A barbár korhullám. A magyar szellemi élet és a zsidókérdés a második világháború előtt és alatt (1938–1944). Új Írás, 24. évf. 7. sz. 68–92. p.

Lukács György 1973. Marx ontológiai alapelvei. I. Magyar Filozófiai Szemle, Budapest, Akadémiai Kiadó, 3–4. sz. 241–281. p.

Ormos Mária 2000. Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. II. köt., Budapest, PolgART.

Ránki György (főszerk.) 1984. Magyarország története 8/2. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Ravasz László 1992. Emlékezéseim. Budapest, Kiadja a Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya.

Romsics Ignác 1991. Bethlen István. Budapest, Magyarságkutató Intézet.

Romsics Ignác 2005. Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris Kiadó.

Simon Attila 2011. Küzdelem a városért. Pozsony és a pozsonyi magyarok 1938–1939-ben. Pozsony, Kalligram.

Simon Attila 2015. A felvidéki szellem és az úri Magyarország találkozása. A reintegráció Janus-arca a szlovákiai magyar értelmiség első generációjának szemében. In Gyarmati György–Pihurik Judit (szerk.): Háborús hétköznapok hadszíntéren, hátországban 1939–1945. Budapest–Pécs, Kronosz Kiadó, 211–228. p.

Sipos Péter 1970. Imrédy Béla és a Magyar Megújulás Pártja. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Sós Endre (szerk.) 1939. Egyház és társadalom a fajelméletről és a II. zsidótörvényjavaslatról. Egyházfők, tudósok, államférfiak, közírók és testületek megnyilatkozásai. Budapest, Periszkóp Kiadás.

Suško, Ladislav 1999. Miesto autonómneho Slovenska v politike Nemeckej ríše (sept. 1938 – marec 1939). Historický časopis, 47. évf. 3. sz. 420–431. p.

Szarka László 1992. A magyar politikai közvélemény Csehszlovákia-képe 1938-ban. Irodalmi Szemle, 35. évf. 9. sz. 990–1000. p.

Szűcs Jenő 1984. Nemzet és történelem. Budapest, Gondolat. 2. kiadás.

Szvatkó Pál 1938. A visszatért magyarok. A felvidéki magyarság húsz éve. Budapest, Révai Nyomda.

Tilkovszky Lóránt 1967. Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938–1941. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Zsigmond László (szerk.) 1970. Politikai és szociális enciklikák XIX–XX. század. II. Budapest, ELTE BTK.

A szintó cigányok társadalmi és nyelvi azonosítása írott forrásokban és a közösségek gyakorlatában

1. Bevezető

A szintó elnevezés a cigányoknak azon csoportját takarja, amely a feltehetően a 14. század végén a Balkánról megindult elvándorlás során német nyelvterületre jutott. Ők képezik a ma Németországban élő cigányok legnagyobb alcsoportját, és nyelvi, illetve kulturális szempontból az angliai és a finnországi cigányokhoz állnak legközelebb, akik maguk is Németországon keresztül jutottak el ezekre a területekre (Margalit–Matras 2007). Az egykori német fennhatóság révén ma szintó csoportok élnek Hollandiában, Belgiumban, Ausztriában, Svájcban, Olaszországban, és a német területről való későbbi elvándorlás folytán kisebb számban még megtalálhatók Oroszországban, Romániában, Szerbiában és Magyarországon is, illetve a szintók egyik ága manouche/manuš néven Franciaországban. A távolabbra szakadt csoportok között is akadnak, amelyek szoros vagy kevésbé szoros kapcsolatokat ápolnak a németországi szintókkal, és nemegyszer tökéletesen tudatában vannak német „gyökereiknek”.

Bár hagyományosan jellemző rájuk, hogy kívülállók számára nem fedik fel azonosságukat, nem beszélnek a kultúrájukról, nyelvükről, és szigorú szabályokat alkalmaznak a nem cigányokkal való kapcsolattartásra, a csoporton belül is vannak különbségek ezen a téren (Elšík 2005, 166. p.). Nyitottságukat és kedvességüket régebbi és újabb források (például von Sowa 1890/91 vagy Lator 2013) egyaránt alátámasztják, ahogy saját terepmunkánk is ezt igazolja.

2. Szintó adatokat tartalmazó források a kezdetektől napjainkig

Az első dokumentált szintó adatokat feltehetően a Johan van Ewsum nevével fémjelzett, valamikor 1570-ben bekövetkezett halálát megelőzően keletkezett szógyűjtemény tartalmazza, amelyre azonban csak jóval később figyeltek fel (Kluyver 1900). Még ennél is régebbi a bencés szerzetes Johannes ex Grafing által vélhetően 1510 és 1515 között Bécsben összeállított szólista, amely egészen a közelmúltig ismeretlen volt (Knauer 2010). Ahogy azonban Adiego 2020 kifejti, bár Norbert Boretzky azt feltételezi, hogy az ebben szereplő szavak a szintó dialektusból származnak,^[1] ez mégsem bizonyítható egyértelműen. Már jóval későbbi, de ezzel együtt is régi forrásként említhető Hiob Ludolf német orientalista, aki maga gyűjtött cigány szavakat, minden valószínűség szerint Frankfurtban vagy környékén (Ludolfus 1691). Ebben az esetben már nagy valószínűséggel állapítható meg, hogy az adatközlők szintó cigányok lehettek, bár a szerzőnek végül nem sikerült semmilyen megnyugtató következtetésre jutnia a cigány nyelv besorolását illetően (Adiego 2020, 65. p.).

A 18. századból már több cigány nyelvi adatról van tudomásunk, és ezek döntő többsége a szintó változatból származik. Ezek közé tartozik egy waldheimi árvaház 1726-ban közzétett jelentése, amely mintegy 120 szót és kifejezést tartalmaz (N.N. 1726), valamint Mathurin Veyssière La Croze orientalista és könyvtáros 1741-ben megjelent életrajza (Jordan 1741), amelyben a spandaui börtön foglyaitól hallott szavak és kifejezések találhatók. Egy 1755-ös mű már terjedelmes szintó szótárat és egy összefüggő szöveget is tartalmaz (N.N. 1755). Igaz ugyan, hogy tévesen a rotwelsch névvel jelölik, amely valójában egy német tolvajnyelv, azonban az ilyen jellegű következetlenség ekkoriban még nem ritka (Scala 2020, 87. p.). Ezután röviddel kezdett egyre inkább elterjedni a feltehetően ekkor már létező és a később teljes mértékben igazolt nézet a romani és a többi újind nyelv közötti rokonságról, többek között a magyar Vályi/Váli István történetén keresztül, amely Augustini ab Hortis Sámuel szepességi lelkész írása révén vált ismertté (ab Hortis 1776).

Ezt követően érkezünk el a cigány nyelvészeti kutatások egyik fontos, a szintó változathoz szorosan kapcsolódó mérföldkövéhez, Johann Christian Christoph Rüdiger 18. század végi munkájához, amelyben egy korabeli hindusztáni nyelvtanra támaszkodva, összehasonlító nyelvészeti módszerekkel bizonyította be a cigány nép és nyelv indiai eredetét, cigány nyelvi adatai pedig egyértelműen egy szintó adatközlőtől származnak (Rüdiger 1782). Ahogy Matras 1999a találóan írja, Rüdiger összehasonlító elemzése kontaktusnyelvészeti és tipológiai szempontból egyaránt úttörő jelentőségű volt, hiszen felismerte, hogy a hasonlóságok mellett a rendszeres különbségek is alátámaszthatják két nyelv közös eredetét.^[2]

A tudományos érdeklődés a szintók nyelve iránt a 19. század további részében és a 20. század első felében sem lankadt, sőt egyre többen tanulmányozták (l. Liebich 1863; Finck 1903; Gilliat-Smith 1907; Urban 1911; Otter 1931; Weltzel 1938), és ez a 20. század második felében is folytatódott, már specifikusabb jelenségeket is vizsgálva (pl. Holzinger 1996 vagy Matras 1999b).

Bár a kalo/szintó/manuš cigányok feltehetőleg már a 16. század óta jelen vannak Olaszországban és Franciaországban (Franzese 2004), az ezeken a helyeken beszélt változatokról viszonylag későn, csak a 20. század második felére jelentek meg először írások (pl. Jean 1970; Daval–Joly 1979; Franzese 1985; Formoso–Calvet 1987; Partisani 1973 és 1981; Valet 1984), néhány kivétellel, mint például Winstedt 1951, a dániai szintóról szóló Miskow–Brøndal 1923, vagy a Sigismondo Caccini által a 19–20. század fordulóján a rozengro szintóról gyűjtött adatok, amik csak jóval később láttak napvilágot (Barontini–Piasere 2001). A Magyarországon élő szintók nyelvének leírására mindeddig először és utoljára Mészáros 1980 tett kísérletet, ezt szeretnénk frissíteni a jövőben a terepmunkánk során szerzett nyelvi adatok segítségével.

3. A szintó etnonimák

Rüdiger az általa megismert szintó változatot beszélő csoport alapján általánosítva jegyzi meg, hogy a cigányok, bár csupán sárgák, magukat a ’fekete’ jelentésű kalo névvel illetik (Rüdiger 1782, 79. p.). Ez egyrészt egyezik a szintókkal szorosabb nyelvi és kulturális rokonságban álló brit-szigeteki, skandináviai és ibériai cigány népesség által önmagukra alkalmazott elnevezéssel (vö. caló), másrészt azt is valószínűsíti, hogy a ma használt szintó elnevezés akkor még nem volt elterjedt.

A ma Franciaországban élő és a szintó változatot beszélő cigányok manuš/manouche nevét a német cigányokra alkalmazott exoetnonimaként (külső elnevezésként) csak a 19. század első felében dokumentálták először, belső névként pedig csak a második felében, bár az alvilág nyelvével foglalkozó kiadványokban már a 18. század végén felbukkan mind a manuš, mind a sindo alak (Piasere 2019), és a manuš feltehetően a 18. századig használatban volt a német cigányok körében (Gilad–Matras 2007), akik között később terjedt el a sinto elnevezés.

A kalo és a manuš elnevezések az indoárja lexikai örökségből származnak, azt azonban sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudjuk egyértelműen, hogy csoportnévként való használatuk kezdete vajon a cigányok Európába érkezése előttre vagy utánra tehető, bár Yaron Matras szerint könnyen elképzelhető, hogy csak később, már Európában kezdték el ezeket magukra használni.^[3] Itt érdemes megemlíteni egy olyan endoetnonimát (belső elnevezést), amely több helyen, egymástól függetlenül megjelenik: a romanichal elsősorban Angliában, Észak-Amerikában és kivándorlás révén további angol nyelvterületeken bukkan fel, de amint Beníšek 2020 tárgyalja, különféle alakváltozatokban megtalálható Görögországban, Baszkföldön, Finnországban, a Krímben és még Németországban is. A szó maga minden bizonnyal a romani ‘cigány’ nőnemű melléknévből és a kései proto-romani, ‘rokonság, család, törzs’ jelentésű, nőnemű *čhel főnévből álló összetétel, amely később metonímia révén a csoport egy tagjára kezdhetett vonatkozni (Beníšek 2020, 17. p.).

3.1. A szintó elnevezés etimológiai és gyakorlati kérdései a történeti forrásokban

A fentiekkel ellentétben ugyanakkor a szintó név eredete homályos. Annyi bizonyos, hogy csak a 19. század második felében váltotta fel teljesen a 18. század második feléig használt kalo elnevezést Németországban (Gilad–Matras 2007), és egy ideig minden bizonnyal párhuzamosan léteztek. Széles körben elterjedt tévhit, hogy a szintó szó összefüggésbe hozható a Szindh nevű pakisztáni tartománnyal, ám, mint ahogy azt Matras 1999a részletesen kifejti, ennek semmilyen valós, tudományos alapja nincsen. Érdekesség, hogy maga Rüdiger az, aki az elsők között elmélkedik tudományos alapon arról, vajon a cigányoknak van-e kapcsolata Szindh tartománnyal. Mivel ő azonban, mint ahogy azt fentebb írtuk, még nem ismerte a szintó nevet, a külső elnevezésként használt Zigeuner szó alapján feltételezi a kapcsolatot, hiszen a Sind szóból könnyen válhatott Zing még Ázsiában (Rüdiger 1782, 80. p.). Rüdiger többek között olyan kiváló, sok nyelvet ismerő tudósok munkáira is hivatkozik, mint az egyébként egymással is barátságban álló Barthélemy d’Herbelot orientalista és Jean de Thévenot utazó, nyelvész. Thévenot említést tesz a Sindy vagy Sinde tartomány határában élő, hajókat kirabló, zingane nevű népről (Thévenot 1674, 347. p.), d’Herbelot pedig a zing nép Zingistan nevű országáról, amelyet Etiópiával azonosít (d’Herbelot 1697, 929. p.). Rüdiger mindazonáltal, ugyancsak haladó hozzáállását tanúsítva, nem bízik a puszta homofóniában, és ezért is inkább a Szindh tartomány nevére visszavezetett etimológiát tartja elképzelhetőnek, de kizárólag a cigány, nem pedig a szintó névvel kapcsolatosan, amelyet tehát nagy valószínűséggel nem ismert. Mindezek alapján az a különös helyzet állt volna elő, hogy míg a cigányok már nem az ősi nevüket használták saját magukra, addig a nem cigányok továbbra is annak a származékát használták (Matras 1999a, 109. p.).^[4]

A szintó elnevezést az úgynevezett Sulz listában találjuk meg először (Schäffer 1787), majd a 19. századi leírásokban egyre jobban elterjed, míg végül teljesen felváltja a korábbi kalo endonímát. A rendfenntartó szerv számára egy rendőrfelügyelő által készített feljegyzésben németből cigányra, illetve az ugyancsak vándorló életmódot folytató jenis/jauner csoport tolvajnyelvére lefordított mondatok is vannak, és ezek között szerepel, a tolvajnyelvi szövegben a cigányokra tett utalásként a sende kifejezés. Matras 1998 szerint a jenis nyelvben a leginkább elterjedt kifejezés a cigányokra a manisch (amely a manuš szóból származik), és ebből arra következtet, hogy a szintó eleinte a német cigányoknak csak egy bizonyos, kisebb csoportjára vonatkozhatott (Matras 1999a).

4. Szintó definíciós kérdések Magyarországon

A magyar nyelvű és a nemzetközi szakirodalomban mára meghonosodtak a magyar szintó^[5] (ill. romani sinto és manuš) csoportnevek. Számos más elnevezéssel is találkozunk, melyek részben vagy egészben ugyanazon csoportokat jelölik eltérő aspektusból. Ami a magyar szintók elnevezéseit illeti, önmagukra a szintó vagy szintó cigány megnevezés mellett leggyakrabban a családban régebben vagy jelenleg is űzött foglalkozás nevét használják. A teljesség igénye nélkül, pl. (vándor)köszörűs, hárfás, (kör)hintás, mutatványos, búcsús, utazó, vidámparkos. Ezek a csoportnevek máig az egyéni és csoportidentitás részei akkor is, ha adott esetben a tradicionális foglalkozásaikat már több generáció óta nem űzik.

Jellemző, hogy a társadalom egységesnek tekint és minősít a környezetében élő, nyelvi, kulturális és szociális szempontból egyaránt heterogén népcsoportokat (l. Szalai, 1997, 7. p.), így a szintókra csak abban az esetben alkalmaznak külön megnevezést, ha valamilyen szempont alapján megkülönböztethetőek más cigány csoportoktól. A leggyakoribb külső elnevezés a német cigány, mellyel a szintók is azonosulnak, a szintó szót is rendre így magyarázzák, az oláhcigányok pedig többnyire a njamcicko řom ’német cigány’ megnevezést használják a szintókra. A beás cigányok a Dunántúlon a köszörűsnek tekintett csoportokra vagy a kisiriš ~ kisireš ’köszörűs’ megnevezést használják, vagy – mint romani nyelvet beszélő cigányokra általában – a lăkătar ’kolompár’ terminust alkalmazzák.

4.1. Nyelvi és társadalmi azonosítás és különbségtétel

A szintók a cigányság Magyarországon élő alcsoportjaira a saját nyelvükön különböző neveket használnak. A valaxo ’oláh’ jelöl minden oláhcigány csoportot, belső különbségekre való tekintet nélkül, a khevro^[6] a muzsikus (más néven kárpáti vagy magyar) cigányok megnevezésére szolgál, a mult(r)emoxari ’teknővájó’^[7] a beás közösségek neve, a khunto ’koldus’^[8] a vegyes házasságból származó, gyakran elmagyarosodott, de önálló csoportot nem alkotó szintók neve, a hi(n)snari ~ hiencnari pedig a köszörűs cigányok egy bizonyos csoportját jelöli.

Utóbbi megnevezés és annak jelentése számos kételyt és ellentmondást vet fel. Az elnevezés homályos, ugyanis Mészáros (1980) közlése szerint a nyugat-dunántúli svábok, azaz a hiencek^[9] nevének átvétele, ők maguk pedig a magyar cigányok egyik etnikai alcsoportját képezik, a szintók hinstike sinti névvel is illetik őket. Ellenben Bodnárová (2015, 19. p.) adatközlőire támaszkodva úgy fogalmaz, hogy a hinsnari nevet a szentkirályszabadjai és mohácsi szintóktól kapták. Vekerdi (1984, 67. p.) szerint a vend nagyon közel áll a kárpáti cigány (romungró) délnyugati, hiencnári dialektusához. Ebből arra lehet következtetni, hogy szerinte a veszprémi vend cigány [hiencnári] átmenetet képez a vend és a romungró nyelvjárások között (Bodnárová 2015, 19. p.). Bari (1999, 12. p.) mindezekkel ellentétben a szintó és vend cigányokat egy csoportként kezeli, majd két etnikai alcsoportra (hinsnar és a šlejfar ’köszörűs’) és nyelvüket a hozzájuk tartozó szubdialektusokra osztja.

Terepmunkából származó adatainkra támaszkodva azt tapasztaljuk, hogy a cigány közösségek egyes tagjai interetnikus és/vagy nyelvi határvonalat húznak a szintó, a vend és a hiencnari közösségek közé. Eszerint míg egyes beszélők a vend és a hiencnari közösségeket homogénnek tartják és csak egyik vagy másik terminust ismerik és használják, addig mások két, egymással szorosabb kapcsolatot ápoló közösségként tekintenek rájuk. Ez a szintó közösségek esetében is igaz, ugyanis egyes beszélők szituatívan a köszörűs terminus használatával egy közös ernyő alá vonják a szintó, a hiencnari és/vagy vend közösségeket. A jelenség jól megfigyelhető az alábbi interjúrészletben:^[10]

F: Én szintó vagyok.

RM: Rakres sintetikes? [Beszélsz szintóul?] Beszéled a nyelvet?

F: Ááá, én nagyon keveset.

RM: Nagyon keveset? Az mit jelent?

F: Az a baj, hogy a volt feleségem oláhcigány volt, sajnos meghalt két éve. Na most a kettő nyelv az annyira üti egymást, hogy az… És így nem folytattam aztán. Meg a szüleim azok hisznáriul beszéltek, hisznárul. Nem tudom, hogy tudod-e, az mit jelent…

RM: Elmondod?

F: Szintó köszörűs, csak azon belül voltak ilyen khunto… mindegy, hogy nevezik. Ilyen elmagyarosodott izé, s akkor azok másképp beszéltek. Nem rendes szintóul beszéltek. Szintóul beszéltek, de mégse igazi szintóul.

(Pomáz, 2016)

A szintók nyelvhasználatában a sinto-khunto, sinto-hiencnari kifejezések oppozícióként használatosak, a férfi beszédében azonban ezek inkább egy folyamat kiinduló- és végpontjaként funkcionálnak. A magát elsősorban szintóként definiáló adatközlő feltehetőleg azért tesz így, mert a pomázi szintók között él. Szülei nyelvváltozatát vagy azért jelöli a kissé bizonytalanul ejtett hisznári terminussal, mert azt a szintó nyelvi közeg a sajátjától eltérő nyelvváltozatként tartja számon, vagy azért, mert a pomázi szintók a szülei nyelvváltozatában észlelték a nyelvcsere folyamatát, és emiatt idegenné vált számukra. Utóbbi a valószínűbb forgatókönyv, hiszen a derogatív khunto terminust is használja az adatközlő a saját szüleire, ami az asszimilálódó, hagyományaikat elvesztő szintókat hivatott jelölni.^[11] Önmagára viszont már hivatkozhat szintóként, hiszen sem ő, sem a környezete – néhány más cigány csoportból származó beházasodót leszámítva – nem beszél már cigányul, így a nyelvi hátrány nem akadályozza, hogy teljes jogú tagjává váljon a közösségnek.

Mint azt példákkal is igyekszünk bemutatni, az endo- és exoetnonimák változatos rendszere heterogén társadalmi, etnikai és nyelvi viszonyokra mutat rá, legfontosabb jellemzője az azonosítás és a különbségtétel. Feischmidt (2010, 8–9. p.) az etnicitás fogalmát egy viszonyként és egy hozzá kapcsolódó, strukturálisan fontos látásmódként határozza meg, mely „az elhatárolódás és a különbségtétel társadalmi praxisaiban realizálódik”. A társadalmi viszonyokba ágyazva a különbségeknek egy meghatározott rendjét hozza létre, ami az etnikai kategóriával jelölteket elkülöníti a homogénnek tekintett jelöletlenektől és e relációhoz többnyire hatalmi viszonyt is társít. „A tudomány hosszú ideig magától értetődő »etnikai csoportokat« vizsgált, amelyekre a kutatók úgy tekintettek, mint bizonyos kulturális örökségben és kulturális mintákban osztozó emberek összességére, avagy mint amelyeket a politikai hatalomért vagy más erőforrásokért való küzdelemben elfoglalt azonos pozíció határoz meg” (Feischmidt 2010, 12. p.). A cigány etnikai csoportok más etnikai csoportokhoz hasonlóan azonban nem eleve adott csoportként léteznek, hanem két módon hozzák létre őket: „belülről”, azáltal, hogy a csoportok tagjai reprodukálják a csoport képzetét és a hozzá való tartozásukat (pl. hárfázás, vonzalom a művészetek felé, köszörülés), és kívülről, a környezet kategorizációs, klasszifikációs tevékenysége révén (pl. német cigány) (l. Feischmidt 2010, 12. p.).

A sinto, valaxo, khevro, hiencnari, mult(r)emoxari kifejezések az etnikai (al)csoportok mellett a hozzájuk kapcsolódó nyelvváltozatokat is jelölik. Magyar beszéd során jövevényszóként használják őket, etnonimaként és linguonimaként is, pl. szintóul, valaxók, hiencnárik, mult(r)emoxáró. A khunto nem konkrét nyelvváltozatot jelöl, hanem általánosságban jelentheti, hogy az illető már nem beszél tökéletesen szintóul (és ennek következtében nem is igazi szintó), de jelenthet más, alacsonyabb presztízzsel bíró nyelvjárást is, mellyel a kölcsönös érthetőség csak részben áll fenn.

5. A szintó nevek rövid áttekintése

 A cigány név (romano [a]nav) a cigány kultúra jellegzetes eleme és az egyén azonosítását szolgálja, a szintóknál ezzel párhuzamosan a szintó név (sintetiko lap) tölti be ugyanazt a szerepet. A cigány neveknek több fajtája is ismeretes, melyet általában a közösség egyik nagy tisztelettel bíró idős férfi tagja adja a viselőjének, nem az egyén választja meg. Terepmunkánk során azt tapasztaltuk, hogy a legtöbb magyarországi közösségben már nem adnak szintó nevet.

Jelentéssel bíró férfi ragadványnevek pl. Amslo ’rigó’, Mácso ’hal’, Stádlo ’feketerigó’, Firsto ’herceg’, míg jelentés nélküliek lehetnek pl. Tejteli, Bigyelo, Kukuci, Mekeli, Vuceli stb. Jelentéssel bíró női ragadványnevek pl. Khacca ’macska’, Béze(mah) ’seprű’, Ina ’pulyka’, Svalma ’fecske’, jelentés nélküliek pl. Stramanka, Vucla, Kucus, Begya stb. (Mészáros 1980, 3. p.).

A szintók esetében a vezetéknév is kiemelt fontosságú, általában jellegzetes, német családnevet viselnek. A korábbi kutatásokból több német és nem német eredetű név is tudható, terepmunkánk során sikerült további nevekkel gazdagítani a sort (l. az 1. táblázatot). A szintók családneveinek hivatalos helyesírása több név esetében mára a magyar helyesíráshoz igazodott, pl. Gartner ~ Gertner < Gärtner, Strausz < Strauss, Pfeifer < Pfeiffer, azonban egyes esetekben a külföldön (is) munkát vállalók körében egy alacsony intenzitású, ezzel ellentétes irányú folyamat is elindult, főként azután, hogy Magyarország 2004-ben csatlakozott az Európai Unióhoz.

1. táblázat. Szintó családnevek eredet alapján a különböző forrásokban

6. Összegzés

A szintók a cigányság sajátságos csoportját alkotják. Ez egyrészt megmutatkozik más csoportokhoz képest talán nagyobb mértékű különállóságukban, másrészt jól jelzi ezt az a törekvés, hogy esetlegesen egzotikusabb, különlegesebb eredettörténettel ruházzák fel őket, amit magának a szintó etnonimának a nem teljesen egyértelmű, ezért kétségbe vonható etimológiája is táplál. Korántsem képeznek ugyanakkor egységes csoportot; elég csak arra gondolni, hány különböző országban élnek szintók és manusok, akik a nyelvnek is különböző változatait beszélik. Az összetettség a kis lélekszámú magyarországi szintóknál is megjelenik, amit jól illusztrál egyebek mellett a különféle etnonimák időnként nehezen megragadható rendszere. A megnevezések funkciójának pontos megértéséhez érdemes a történeti forrásokat és a közösségek jelenlegi gyakorlatát egyszerre vizsgálni, hiszen az etnonimák – legyenek külsők, vagy belsők – az elhatárolódás és a különbségtétel révén jönnek létre, gyakran szituatívan használatosak és rajtuk keresztül lekövethetők azok a nyelvi és társadalmi változások, amelyek a csoport tagjait érik.

Irodalom

Adiego, Ignasi-Xavier 2020. Historical Sources on the Romani Language. In Yaron Matras és Anton Tenser (szerk.): The Palgrave Handbook of Romani Language and Linguistics. London, Palgrave Macmillan, 49–81. p.

Bari Károly 1999. Cigány folklór – Magyarország, Románia. Gypsy folklore – Hungary, Romania (10 CD + Kísérőfüzet). Budapest, Magánkiadás.

Barontini, Michele és Leonardo Piasere (szerk.): 2001. La Lingua degli Shinte Rosengre, ed altri scritti di Sigismondo Caccini. Róma, CISU.

Beníšek, Michael 2020. The Historical Origins of Romani. In Yaron Matras és Anton Tenser (szerk.): The Palgrave Handbook of Romani Language and Linguistics. London, Palgrave Macmillan, 13–47. p.

Bodnárová, Zuzana 2015. Vend Romani: a Grammatical Description and Sociolinguistic Situation of the so-called Vend dialects of Romani. Univerzita Karlova v Praze, Filozofická fakulta, Ústav obecné lingvistiky, Obecná lingvistika. (PhD disszertáció)

Daval, Marcel és Dominique Joly 1979. La langue des tsiganes. Saisons d’Alsace, 67. 64–78. p.

Elšík, Viktor 2005. Sintská a manušská romština: sociolingvistická situace, komunity mluvčích a dokumentace jejich jazyka. Romano Džaniben, jevend, 162–186. p.

Feischmidt Margit 2010. Megismerés és elismerés: elméletek, módszerek, politikák az etnicitás kutatásában. In Feischmidt Margit (szerk.): Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest, Gondolat–MTA Kisebbségkutató Intézet, 7–29. p.

Finck, Franz Nikolaus 1903. Lehrbuch des Dialekts der deutschen Zigeuner. Marburg, Elwerts Buchhandlung.

Formoso, Bernard és Georges Calvet 1987. Lexique Tsigane: dialecte sinto piémontais. Párizs, Publications Orientalistes de France.

Franzese, Sergio 1985. Il dialetto dei Sinti Piemontesi, note grammaticali e glossario. Torino, Centro Studi Zingari.

Franzese, Sergio 2004. I Sinti Piemontesi: Origini, stanziamenti, tradizioni, la guerra, la lingua romaní, bibliografia e materiali – Le Sínti Piemontákeri: katar véna, kaj dživóna siklipén, o kuribén i čib romaní, lilá ta vavér ková ke rakaréna pren le Sínti. Edizioni „O Vurdón”.

Gilliat-smtih, Bernard J. L. 1907. The Gypsies of the Rhine Province in 1902-3. JGLS New Series, 1. 125–145. p.

Grellmann, Heinrich M. 1783. Die Zigeuner. Ein historischer Versuch über die Lebensart und Verfassung, Sitten und Schicksale dieses Volkes in Europa nebst ihrem Ursprünge. Dessau és Lipcse, Auf Kosten der Verlags-Kaffe.

d’Herbelot, Barthélemy de Molainville 1697. Bibliothèque orientale, ou Dictionnaire universel contenant tout ce qui fait connoître les peuples de l’Orient. Leurs histoires et traditions, veritables ou fabuleuse, leurs religions, sectes et politique, leurs gouvernement, coutumes, loix, mœurs, guerres, et les révolutions de leurs empires, leurs sciences et leurs arts, leurs théologie, mythologie, magie, physique, morale, médecine, mathématiques, histoire naturelle, chronologie, géographie, observations astronomiques, grammaire et rhétorique, les vies et actions remarquables de tous leurs saints, docteurs, philosophes, historiens, poëtes, capitaines, et de tous ceux qui se sont rendus illustres par leur vertu, ou par leur savoir; des jugemens critiques et des extraits de tous leurs ouvrages, de leurs traitez, traductions, commentaires, abregez, recueils de fables, de sentences, de maximes, de proverbes, de contes, de bons mots, et de tous leurs livres écrits en arabe, persan ou en turc, sur toutes sortes de sciences, d’arts, et de professions. Párizs, Par la compagnie des libraires.

Holzinger, Daniel 1996. Verbal aspect and thematic organization of Sinte narrative discourse. GLS, 46. 111–126. p.

Hortis, Samuel Augustini ab 1776. Von der Sprache der Zigeuner és Beschluß von der Sprache der Zigeuner. Kaiserlich-Königlich allergnädigst privilegierte Anzeigen aus sämmtlich-kaiserlich-königlichen Erbländern, Jahrgang 6. 85–88. és 93–96. p.

Jean, Daniel 1970. Glossaire de Gadskeno manus. ET, 16 1. 4–68. p.

Jordan, Charles Etienne 1741. Histoire de la vie et des ouvrages de Mr. La Croze. Amszterdam, François Changuion.

Kluyver, A. 1900. Eene onuitgegeven lijst van woorden, afkomstig van Zigeuners uit het midden der zestiende eeuw. In Mededeelingen van de Maatschappij der Nederlandsche Letterkunde in Leiden over het jaar 1899 en 1900. Leiden, E. J. Brill, 45–55. p.

Knauer, Georg Nicolaus 2010. The earliest vocabulary of Romani words (c.1515) in the Collectanea of Johannes ex Grafing, a student of Johannes Reuchlin and Conrad Celtis. Romani Studies, fifth series, 20. 1. 1–15. p.

Kochanowski, Vania de Gila 1994. Parlons Tsigane. Histoire, culture et langue du peuple tsigane. Párizs, Editions l’Harmattan.

Lator Anna 2013. Akik szívből és rendesen csinálják. In Szuhay Péter (szerk.): Távolodó világaink. A cigány-magyar együttélés változatai. Budapest, Magyar Néprajzi Társaság, 179–187. p.

Liebich, Richard 1863. Die Zigeuner in ihrem Wesen und ihrer Sprache: nach eigenen Beobachtungen dargestellt. Lipcse, Brockhaus.

Ludolfus, Iobus [= Hiob Ludolf] 1691. Ad suam historiam Aethiopicam antehac editam commentarius. Francofurti Ad Moenum, Sumptibus Johannis David Zunneri. Typis Martini Jacqueti.

Margalit, Gilad és Yaron Matras 2007. Gypsies in Germany – German Gypsies? Identity and Politics of Sinti and Roma in Germany. In Roni Stauber és Raphael Vago (szerk.): The Roma: a Minority in Europe: Historical, Political and Social Perspectives. Budapest, Central European University Press. 103–116. p.

Matras, Yaron 1999a. Johann Rüdiger and the Study of Romani in 18th Century Germany. JGLS, fifth series, 9. 89–116. p.

Matras, Yaron 1999b. Subject clitics in Sinti. ALH 46, 3/4. 147–168. p.

Mészáros György 1980. A magyarországi szinto cigányok (történetük és nyelvük). Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Miskow, Johan és Viggo Brøndal 1923. Sigøjnersprog i Danmark. Danske Studier, 20. 97–145. p.

N.N. 1726. Beschreibung des Chur-Sächsischen allgemeinen Zucht-, Waysen- und Armen-Hauses … Waldheim Anno 1716 allergnädigst aufrichten lassen Auf Befehl einer hohen Commission zum Druck übergeben, auch bei dieser neuen Auflage mit einem Rothwelschen und Zigeunerischen Lexico … Erste und Zweyte Nachricht. Drezda és Lipcse, Bei Christoph Hekels sel. Sohn.

N.N. 1755. Rotwelsche Grammatik. Beytrag zur Rotwelschen Grammatik, oder Wörterbuch von der Zigeuner-Sprache, nebst einem Schreiben eines Zigeuners an seine Frau. Frankfurt.

Otter, Karl 1931. Viennese Gypsies. JGLS Third Series, 10. 105–134. p.

Partisani, Sergio 1973. Glossario del dialetto zingaro lombardo. LD, 9, 4. 2–29. p.

Partisani, Sergio 1981. Glossario Estrekaria. LD, 17, 4/5. 58–60. p.

Piasere, Leonardo 2019. Pour une histoire des auto-dénominations romanès. Anuac, V. 8, N. 1. 85–118. p.

Ruch, Martin 1986. Zur Wissenschaftsgeschichte der deutschsprachigen Zigeunerforschung von den Anfängen bis 1900. Universität Freiburg. (PhD disszertáció)

Rüdiger, Johann Christian Christoph 1782. Neuester Zuwachs der teutsche, fremden und allgemeinen Sprachkunde in eigenen Aufsätzen. Első kötet. Lipcse, P. G. Kummer.

Scala, Andrea 2020. Romani Lexicon. In Yaron Matras és Anton Tenser (szerk.): The Palgrave Handbook of Romani Language and Linguistics. London, Palgrave Macmillan, 85–117. p.

Schäffer, Jakob Georg 1787. Sulz Zigeuner-Liste und genaue Beschreibung des zum Schaden und Gefahr des Gemeinen Wesens meistens in Schwaben, auch in Böhmen, Ungarn, so dann in denen Heßen Hanau-Lichtenbergischen Landen, und besonders bey Pirmasens herum sich aufhaltenden und herum vagirenden Räuber- und Zigeuner-Gesindels. Stuttgart, Cotta.

Sowa, Rudolf von 1890/1891. Notes on the Gypsies of north-western Bohemia. JGLS, first series, 2, 138–142. p.

Szalai Andrea 1997. A beások. Az etnikai identitás határai a nyelvhasználat tükrében. Kritika, 12, 7–9. p.

Szuhay Péter 2003. „Ez egy eredeti cigányélet”. Ozorai és tamási szintó cigányok. Beszélő, 8, 5. 90–98. p.

Thévenot, Jean de 1674. Suite de voyage de Levant dans laquelle, après plusieurs remarques très singulières sur des particularitez de l’Égypte, de la Syrie, de la Mésopotamie, de l’Euphrate et du Tygre, il est traité de la Perse et autres estats sujets au roy de Perse, ainsi que de sa Cour et des Religions, Gouvernement, Mœurs, Forces, Langues, Sciences, Arts et Coutumes de Peuples de ce grand Empire; et aussi des antiquitez de Tchehelminar et autres lieux vers l’ancienne Persepolis, et particulièrement de la route exacte de ce grand voyage, tant par terre, en Turquie et en Perse, que par mer, dans la Méditerranée, golfe Persique et mer des Indes. Seconde Partie. Párizs, Charles Angot.

Uhlik, Rade 1955. Iz ciganske onomastike. Imena plemena i narječja. Glasnik Zemaljskog Muzeja. Istorija i etnografia, Nova Serija 10, 193–209. p.

Uhlik, Rade 1957. O denominacijama kod Cigana. Glasnik Zemaljskog Muzeja u Sarajevu, 12, 133–153. p.

Urban, Reinhold 1911. Die Sprache der Zigeuner in Deutschland. Eine volkstümliche Einführung. Striegau, Huss Verlag.

Valet, Joseph 1984. Grammaire du Manouche. Clermont-Ferrand, Magánkiadás.

Valet, Joseph 1986. Vocabulaire des Manouche. Clermont-Ferrand, Magánkiadás.

Vekerdi József 1984. The Vend Gypsy dialect in Hungary. Acta Linguistica Academiae Scientiarum Hungaricae, Volume 34, 65–86. p.

Vekerdi József 2000. A comparative dictionary of Gypsy dialects in Hungary. Budapest, Terebess.

Weltzel, Hanns 1938. The Gypsies of Central Germany. JGLS Third Series, 17, 9-24, 73–80. p.

Wexler, Paul 2006. Jewish and Non-Jewish Creators of “Jewish” Languages. Wiesbaden, Harrassowitz Verlag.

Winstedt, Eric Otto 1951. Italian Romani. JGLS Third Series, 30, 132–139. p.

Van órád? Köszöntő gondolattöredékek Hunčík Péter hetvenedik születésnapja ürügyén

A kilencvenes évek közepén valamilyen márais rendezvényen (Pozsonyban? Dunaszerdahelyen?) tébláboltam, szokásom szerint idegenül, tanácstalanul, amikor egy lobogó (még nem fehér) sörényű (de, korábbi képeit most szemlélve, az is lehet, hogy mai Hunčík-képemet vetítem vissza arra az időre, talán nem volt sem lobogó, se sörény, viszont hordozója valóban egy) izgága, a szervezés gondjaival megáldott (vagy megvert) fiatalember, Hunčík Péter (noná, hogy tudtam, kiről van szó, hiszen ismertem én őt, ha nem is személyesen, s ha kezdetben Somos Péterként is[1]) hirtelen hozzám fordulva megkérdezte, hogy van-e órám. Lassan jött a válasz, mert meglepetésemben (a Hunčík megszólított!) nem értettem, mi köze neki az én órámhoz, aztán amikorra kinyögtem, hogy van (mert akkor még tényleg volt), már el is viharzott. Ha kézmozdulattal nem is, gondolatban biztos legyintett: menthetetlen alak. Pedig Pesten jártam iskolába, kuk, s igazán tudhattam volna, hogy az ilyen kérdés nem azt tudakolja, hogy van-e, s ha igen, milyen drága karórám van (akkor még nem is volt napirenden a méregdrága, státuszszimbólum karórák témája: ki miből vette, s kié olyan csak, mintha, miközben olcsó hamisítvány), szóval a kérdés nem a karórámra, hanem egyszerűen arra irányult: hány óra van? Talán tényleg tudni akarta, vagy csak (csak!) pszichiáterként észlelve, zavaromat próbálta enyhíteni. Soha nem kérdeztem meg tőle később, amikor már nem csak hírből (meg verseiből) ismertem őt, hanem személyesen is. Azóta van miről beszélgetni, de valahogy az órával, az idővel, általában kimondatlanul, ezek a beszélgetések mindig kapcsolatban vannak.

Ha most kérdezné, van-e órám, azt mondanám, hogy öt perc múlva tizenkettő. Amit persze ő is tud, s épp ezért ez a fáradhatatlan tenni akarás, szellemi pezsgés, ami őt, s általa környezetét is jellemzi. Noha meglennének hozzá a módszereim, hogy akkurátusan összeszedjem, mi mindent tett (tesz!)… Azt akartam írni, hogy a szlovákiai magyarságért, de ennél azért jóval többről van szó. A szlovákiai magyarság csak, noha számunkra élet-halál kérdése, de mégiscsak egy provinciális létforma, ami sok esetben a mindenünk, s rajta keresztül lehetne kilátásunk, kijárásunk Európára, a világra, humánumra, toleranciára. Miközben mindezeknek persze része is vagyunk. Igen, papírforma szerint ráadásul adva kéne lenni, hogy egy kisebbségi sorban élő magyar érzékenyebb, empatikusabb a más kisebbségeket ért atrocitásokkal vagy akár csak sanda tekintetekkel szemben. Az utóbbi években fájdalmasan kellett rádöbbennünk, hogy ez bizony nem így van. Bizony, hogy a priori nincs empátia, nincs együttérzés, csak köldöknézés, önzés van. És az ők mikor foglalkoznak velünk, mikor tüntetnek mellettünk sunyi és alibista farokbehúzása. S akkor mi a teendő? Egy elegáns sasszélépéssel lépjük át saját árnyékunkat? Ahhoz azonban túl nagy az az árnyék, vagy nincs is. Mintha napfogyatkozás lenne térségünkben. Mintha minden árnyékba borult volna. Nincs mit átlépni tehát, azt mondanám, hogy belülről kell bomlasztani, ha ennek a szókapcsolatnak nem lenne történetileg megbélyegző, a komikum határát súroló üzenete (a kommunista pártot „belülről bomlasztók” egykori szánalmas önigazolás-kísérleteire gondolok). Nem bomlasztani tehát, hanem kiállni, kiáltani, beszélni, véleményt mondani, s reményeink szerint ezzel formálni is… Talán meggyőzni, de legalább gondolkodásra sarkallni. Kitárni a világot, s ezerszer elmondani, Lengyel László szép metaforájával élve, kopernikuszi, nem pedig ptolemaioszi világban élünk. Ha tetszik, ha nem, nem vagyunk a világ közepe. Talán ez az, amit egy felelős értelmiségi tehet, s ezt teszi Hunčík Péter is. Miközben, ahogy arra, mielőtt így elszaladt volna a tollam, fentebb utaltam is, rengeteget tett (tesz!) a beszéden kívül is. Noha ez, hogy érthető legyek, sok esetben a legtöbb, amit tehetünk, viszont azt tennünk is kell. Mert versenyt futunk ezzel a minden szempontból egyre erőszakosabban barbarizálódó korral, s nem igaz, hogy tehetetlenek vagyunk ellene. Csak meg kell találni a megfelelő embereket, eszközöket. Az idő pedig tényleg kevés. Van órád?

Nem fogom felsorolni, bárki utánanézhet (ha nem tudná[2]), de egyet ezen a helyen meg kell említeni: miközben Hunčík Péter annak idején egyik alapítója, ha úgy tetszik egyik szellemi atyja is volt a Fórum Kisebbségkutató Intézetnek, (mai) reneszánsz mecénásként is jelen volt az intézet (szellemi és valós, anyagi) építésében. Noha a somorjai épület lépcsőfordulójában, ércbe vésve ott van ez a tény, ezt sem árt sokszor és mindig ismételni. Nem mintha e sorokat ércnél maradandóbbnak gondolnám, de mégis. Felejtés ellen.

Drága Péter, talán messziről indítottam, de a lényeg ennyi: köszönjük, hogy voltál, hogy vagy, s hogy maradsz. Számomra egészen biztosan.

Fónod Zoltán (1930–2021)

Kilencvenegy éves korában Pozsonyban elhunyt Fónod Zoltán irodalomtörténész, újságíró, szerkesztő, a pozsonyi Comenius Egyetem magyar tanszékének egykori tanszékvezető docense, több irodalmi, publicisztikai és közéleti díj kitüntetettje. Tizenöt önálló kötete közül legutóbb a kétkötetes Mérlegen (A magyar irodalom Cseh/Szlovákiában, 1945–2010) jelent meg 2014-ben és 2015-ben. Fő kutatási területe a két háború közti szlovenszkói magyar irodalom volt, ebben a tárgykörben az Üzenet c. monográfiája emelhető ki, mely először Budapesten, 1993-ban jelent meg, majd második kiadásban, kilenc év múlva Pozsonyban is. Életpályája folytán az 1948 utáni csehszlovákiai magyar irodalommal is foglalkozott, számos antológia és gyűjtemény megszületésénél bábáskodott, ezek közül legjelentősebb munkája az 1980 és 2001 között kiadott tizenkét kötetes Fábry Zoltán összegyűjtött írásai volt, valamint A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004 (második, javított, bővített kiadás). Fábry Zoltánról monográfiát is írt. Aktív irodalom- és kultúraszervezőként két ízben is volt elnöke a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának. A legsötétebb Mečiar-időszakban, amikor nem kapott támogatást a folyóirat, vállalta el az Irodalmi Szemle főszerkesztését.

Három olyan személyes ügyem is volt vele, három különböző korszakomból, amikor a bizalmát élvezhettem, érdemtelenül. A legelső, hogy amikor elsőéves egyetemistaként – mivel apámnál nem vizsgázhattam – ő vizsgáztatott régi magyar irodalomból, jóindulatúan megsúgta, hogy a Szigeti veszedelem a kedvence. S mivel ezt a Zrínyi-művet Zeman tanár úr nagyon aprólékosan átvette velünk, csak futva átismételtem az eposzról való ismereteimet, úgy mentem vizsgázni. Csak azt felejtettem el, hogy Fónod Zoltán történelem szakos is, s bizony, a történeti körítéssel nem remekeltem, ő vázolta helyettem, mintegy ketten feleltünk, s így, mondanom sem kell, átmentem a vizsgán. Pironkodtam. A másik ügy idején épp nem voltunk jóban, s arról a felvételemről szavazott írószövetség: nyugodtan szavazhatott volna nemmel is, de elegánsan csak tartózkodott. A harmadik már az új ezredévben történt, messziről köszöntöttük egymást, ha találkoztunk, helyreállt köztünk a kapcsolat, s mindig ő volt, aki a beszélgetést kezdeményezte, dolgaim állásáról s családomról kérdezgetett. S megbízott kétkötetes műve kiadásával, melyet évek óta fektetett a kiadó: a mű megjelent, mindkettőnk nagy örömére, s mivel már nehezen mozgott, a lakásán adtam át neki. Közben, a két könyv megjelenése közt többször találkoztunk, s részletekbe menően megbeszéltük a mű szerkezetét, felépítését, küllemét. (Felesége, Marika néni, nekem matematikatanárnőm mindig uzsonnával várt.)

Ami e személyes apróságoknál jóval fontosabb: napilapunk, az Új Szó tanulmányozása közben döbbenten tapasztaltam, mennyi hosszú és nagyon jó interjút készített vezető irodalmárokkal és politikusokkal; a laphoz sosem maradt hűtlen, nem is lehetett: 1960 és ’69 között kulturális rovatának vezetője volt, 1970 és ’72 közt a külpolitikai rovat vezetője. Egykori Madách kiadóbeli munkatársai szerint szigorú és következetes volt, nem alakoskodott, nem szólt le másokat úgy, hogy szemtől szemben kedves lett volna, ellenkezőleg, a háta mögött mindenkit megvédett. Azt Grendel Lajos írja le egy helyütt, hogy mindig Fónod Zoltán tartotta a hátát a Madáchban a kiadó alkalmazottainak gyakori kihágásai, a hatalommal való szembeszegülései miatt, nagyon sokak munkahelyét és személyes békéjét, szabadságát védve s tartva meg. 1969–1970-ben a kiadó igazgatója volt, csakúgy, mint a legsötétebb normalizáció idején, 1972 és 1978 között, ahol aztán 1983-ig főszerkesztőként állta a sarat, s mikor innen is menesztették, került a Comenius Egyetem magyar tanszékére.

Önálló kötetei, a címek ábécérendjében: Körvonalak. Pozsony, Madách, 1982, 332 p.; Kőtábláink. Pozsony, Madách, 1990, 264 p.; Megmozdult világban. Fábry Zoltán élete és munkássága. Pozsony, Madách, 1987, 390 p.; Mérlegen I–II. A magyar irodalom Cseh/Szlovákiában (1945–2010). Pozsony, Madách Egyesület, 2014 és 2015, 320 és 238 p.; Önarcképek. Pozsony, Madách-Posonium, 2004, 322 p.; Perben a történelemmel. Fábry Zoltán élete és munkássága (a Megmozdult világban átdolgozott kiadása). Pozsony, Madách, 1993, 202 p.; Repedések a siratófalon. Madách-Posonium, Pozsony, 2005, 380 p.; Sorskérdések, keresztutak. Pozsony, Madách-Posonium, 2010, 288 p.; Számvetés. Tanulmányok, kritika, publicisztika. Pozsony, Madách-Posonium, 2003, 248 p.; Szellemi őrjárat. Madách-Posonium, Pozsony, 2006, 370 p.; Szétszóródás után. Pozsony, Madách-Posonium, 1998, 268 p.; Tegnapi önismeret. Pozsony, Madách, 1986, 392 p.; Üzenet. A csehszlovákiai magyar irodalom 1918–1945. Budapest, Akadémiai, 1993, 318 p. (Második kiadás: Pozsony, Madách-Posonium, 2002, 328 p.); Vallató idő. Pozsony, Madách, 1980, 410 p.; Vonzásterek. Madách-Posonium, Pozsony, 2007, 378 p.

Megkapta a Madách Imre-díjat (1987), a Fábry-díjat (1987), 1990-ben a Magyar Köztársaság Csillagrendjével tüntették ki, 2000-ben a Szlovák Köztársaság Kormányának Ezüstplakettjével, megkapta a Magyar Művészetért Díjat (2001), az újságírószövetség Aranytoll-lal tüntette ki (2002), végül 2004-ben a Lauer Edit alapította Posonium Díj Életműdíjával ismerték el munkásságát. Július 13-án búcsúztatták Pozsonypüspökiben. Tanár úr, Zoli bácsi: nem volt egyszerű dolga ezen a földön; legyen Önnek könnyű a föld.

Öllös László: Európai identitás

Van-e „lelke” annak, amit Európának hívunk? S van-e belevaló legitim örökség, racionális identitás ott, ahol a lemaradások és partnerségek, elfogadások és kompromisszumok a nagy kísértések és nemzetállami kiegyezések közepette keresik önnön kiteljesülésüket? Mi töltötte ki és mi helyett kellene valami mással töltekeznie annak, amit egy komplexebb identitásállapotként tudnánk értékelni?

Öllös László Európai identitás-könyve a szerzői bevezető szerint is kísérlet. Ha úgy jobban hangzik: a nemzetállami korszak(ok) ellentmondásait meg esélyeit elemzi, s nem akárhonnan nézve, hanem az államszerveződés esélyeitől, megvalósulásaitól, ellentmondásaiból fakadó működésmódjaitól meghatározott entitások formájában. Alapszempontja viszont nem az, hogy méltánytalan küzdelem kell meghatározza ez államszerveződési modellt, hanem olyan kölcsönös átvételi, példakövetési eljárás inkább, mely a széthúzás helyett a közös erőt, a kulturális örökségben az innovatív megoldások új céljait tekinti meghatározónak. Ehhez a kulturális „összkínálathoz” azonban szükséges az is, hogy az európai nemzetek is önmaguk erőiből merítsenek a közöshöz, kulturális örökségként kezeljék a fejlődés reményeit egy újabb korszakban, amikor nem a saját állam méretnövekedése marad meghatározó, hanem a fejlődés újabb hatékonysági fordulata. Mert ami „Európa lelkeként” meghatározza esélyeit is, az a térség, Európa kultúrája – s ennek érdemi, „nemzeti történelmi” összefüggései generálják azt a kulturális állapotot, mely egyre inkább hiányérzetként, válságjelenségként formálja a „racionális örökség” perspektíváit, segíti vagy nehezíti az uniós döntéshozatali, legitimitási, alkotmányossági és versenyképességi sanszait (17–29. p.). Egyszóval Öllös megpróbálja „összerakni azokat az elemeket, valamint módszertani szempontokat, amelyek segítségével kifejleszthető egy új európai identitás. Olyan, amelyre épülve megszülethet az európai polgári társadalom és politikai közösség. Azaz létrejöhet az európai nép”. (13. p.)

A szerzői vállalás hatalmas. A kötet nyolc fejezete lényegében „lefedi” a kulcsfontosságú szempontok meghatározó momentumait: alkotmányos örökség, rendszerproblémák, nemzeti ideológiák és konfliktusok, agresszivitás, félelmek, ideológiai gőzerő, térségi-regionális kivagyiságok, középkori hagyomány és politikai nemzet, sorsközösség és legitimitásválság, emberi élet, fejlődés, gazdasági és politikai rend, piackényszerek, az értékrend mint jog, a politikai kihívások fejlődéskérdései. Mindezek részint önálló fejezetek, részint az egymásra épített jelentéselemek a válságjelek elkerülési útvonalai felé késztetik a megújulást. Erre pedig azért van szükség, mert maga Európa is úgy marad el a globális versenyben, hogy megújulásának feltételei között az elavult adminisztráció és bezápult jövőtervezés új serkentései válnak a siker vagy a túlélés feltételévé. Erre ha Európa nem lesz képes, „elmaradása folytatódni fog, mások egyre több területen előzik meg, annak gazdasági, politikai és össztársadalmi következményeivel együtt. A kötet a felvilágosodás másik hibáját is el szeretné kerülni. Nem kívánja egyetlen eszmeáramlathoz kötődve megalkotni az emberek Európa-képét. Európát a különféle értékek együttesének tekinti. Emiatt az elképzelésben a politikai pluralizmus értékrendjeinek kell teret kapniuk. Munkánk nem elmosni akarja az egyes politikai eszmeáramlatok közti különbségeket, nem is kívánja relativizálni értékeiket. Ám arra sem törekszik, hogy egyiküket nevezze az európai jövő letéteményének. Európa eddigi politikai történetét közösen alakították, és jövőjét is együtt fogják. Nem szabad elkövetni a felvilágosodás azon tévedését, hogy az ideológiák kölcsönösen megpróbálták kirekeszteni egymást az értékrendileg elfogadhatók köréből, és csak kényszerből működtek együtt a másikkal. Ugyanakkor nemcsak a kompromisszumaiknak, majd kombinációiknak kell helyet találniuk az új identitás keretein belül, hanem több egymásétól eltérő alapértéküknek is”.

Öllös úgy véli, a reneszánsz szkepticizmus hatása a modern emberképre egyben a jobbá válás alapja, de alapvető javaslata egy olyan komplex identitás kialakítása, amely „a mostani világban gyökerezik, csakhogy számos új megoldással és összetevővel próbálja felváltani annak belső gyengéit és ellentmondásait”. Projektjében összekapcsolni igyekszik „az eddig egymástól kulturálisan nagymértékben elválasztott európaiakat, és mobilizálni azt a teremtő szellemi képességet, amely kultúrájukban évszázadokon keresztül rejtőzött, s most is életre hívható”. Koncepciója az európai problémák sorában a populációs hanyatlást nevezi meg, valamint ennek értékrendre gyakorolt hatását, mivel „nélküle ugyanis élvonalbeli pozíciójának visszaszerzését a globális versenyben illuzórikusnak” tartja. Miközben valójában ez lenne a siker esélye, bármely bukásokon és válságokon keresztül is. Ezért van szükség a komplex identitásformák kialakítására, melynek fundamentuma az egyensúly megőrzése – mely éppen napjainkban látható megbomlott változatában. S hogy ne így maradjon, „olyan alkotmányos egyetértést szeretne kialakítani, amely egyszerre gyökerezik a racionális megfontolásban és az érzelemvilágban, a modernizációs szándékban és a hagyományokban, az európai összetartozásban és a nemzeti sajátosságokban. A koncepció az európai versenyképesség kulturális forrásait is megvizsgálja az új identitás sajátosságaira építve. Az elképzelés a nemzeti identitásokon túllépni nem akar, azokat maga mögött hagyni, eltörölni, feloldani nem kívánja, hanem megkísérli összekapcsolni őket. Azaz épít reájuk, segítve fejlődésüket. És nemcsak az egyes nemzeti kultúrák legértékesebbnek tartott, racionálisnak nevezhető elemeit akarja egybefogni, hanem érzelmi összetevőiket is szeretné összefonni. Az európaiakat nemcsak eszmei meggyőződésüknek, kalkulált érdekeiknek, hanem szívüknek is össze kell kötnie egymással”. Erre a kötet szerint kulturális örökségük újféle szemléletmódja és megélése képessé teheti őket.

Az Előszóban ekképpen taglalt gondolatmenet (kissé tartalmilag is rövidítve) arra a kivallott elképzelésre, mondhatnám ideára épül, hogy nem elsősorban európaiak és másodsorban nemzetiek hierarchiájában zajló összhangkeresésről van itt szó, sőt ennek fordítottjáról (elsősorban nemzeti, másodikban európai) sem – hanem „az ember egyszerre és együtt lehet európai, és nemzete tagja”. (15. p.)

Nyilvánvalóan érdemes jelezni, hogy a 240 oldalas kötetből (akár meghatározó) néhány koncepcionális kulcsmondat kiemelése – még ha a Szerző saját összegző körvonalai is ezek – nemigen kínálkozik vitairat alapjának. Ehhez igen részletes, szinte fejezetenkénti lapozás kéne, megtorpanások pillanatában rögvest megfogalmazott kulcsmondatokkal és kritikai alátámasztásokkal. Ezek hiányában csakis arra építhetek, amire a szerzői koncepció is épül. Röviden: az identitás hányadosainak részletes szemlézésére.

Nem mintha ehhez én többet értenék Budapestről, mint saját környezeti és kulturális-kisebbségi identitásával együtt Öllös maga. A kötet Európa és az identitások sokfélesége „köré” építve teljességgel betölti funkcióját. Leír, jellemez, összegez, kritikai alapot nevez meg, esetleges és össze is függő momentumokból megkonstruálja mondanivalója egy innovatív teremtményét. Kifejt, árnyal, összehasonlít, épít, tervez, ellenpontoz, felülír, másként értelmez, merészen következtet. S jól teszi. Ám a sorok nyomán kiderül az is, nincs vaskos szakirodalmi melléklete; akit felhasznál, arra utal (Giddens, Habermas, Wallerstein, Balibar, Jan Keller, Bernard Yack stb.), amúgy pedig gondolatmenetet épít egy vagy több másikra, érzékenyen körülmozogva, lefuttatva, mintegy az európai klasszikus esszéírás szabályai szerint. Tehát esszé. Merész, elgondolkodtató, stimuláló. Ugyanakkor a megadott források, a kevés (de lényeges) válogatott szakirodalom állapota és mennyisége is azt jelzi: tematikát választott, szinte archaikusat, s ma már vagy még profetikusat is. De a saját árnyalataitól eltérő további tónusokra mintha nem mutatkozna nyitottnak.

Csak egyetlen példát erre. Azt írja: „Amennyiben a beköltözködők átveszik a mostani Európa családfelfogását, akkor fokozatosan ők is elfogynak. Így a bevándorlók újabb és újabb hullámára volna szükség. Közben persze, immár történetileg alátámasztva, annak elfogadására, hogy az európai kultúra mai formájában az elfogyás, a kihalás kultúrája. Ha mások átveszik, akkor ők is egyre kevesebben és kevesebben lesznek. Ennek elfogadásához egy fontos dolgot mindenképpen kínálnia kell Európának ma is: a legjobb életet a világon. És ehhez persze megingathatatlan erőt és hatalmat. Ha azonban Európa nem képes a világ élére törni, sőt elmaradását sem sikerül megállítania, akkor még ezt sem ígérheti hihetően. Amennyiben pedig a tényleges választási lehetőség a kétféle lemaradás közt van, és az egyik a nemzeti kultúra eltűnésével is jár, akkor feltételezhetően sokan, nagyon sokan döntenek úgy, hogy inkább a régi nemzeti értékekhez érdemes visszatérni.” (196. p.)

Mármost a hipotézisből induló feltételezés lehet tiszta és nemes, de éppúgy hamis is. Milyen beköltözők, hol, miért és mivégre veszik (ha veszik) át az európai családfelfogást? Van egyáltalán „európai” (déli, keleti, északi, nyugati?) családfelfogás? S ha ebbe afrikai is belejátszik, meg migráns orosz–ukrán–török–lengyel is, akkor az még (vagy másabb) családfelfogás? És lehet-e egységes ez, vagy kisebbségi kultúránként más és más? Meg aztán miért is vennék át: alkalmazkodás okán, vagy mert méltányosabb, vagy mert tervezett, vagy mert „modernebb”? Az európai kultúrához soroljuk akkor a macedónt, a görögöt, a lengyelt, a litvánt, a romungro cigányt, a már asszimilálódott zsidót is? Ezek is a kihalás kultúrájának részei lennének? És ha „egy fontos dolgot mindenképpen kínálnia kell Európának ma is: a legjobb életet a világon…” – de ezt mégsem tudná egységesen kínálni, akkor vége az európaiságnak? Amelyről mellesleg mintegy tételezi, hogy van, s jószerével „egységesként” van, miközben évszázadok és évezredek értelmezései is mutatták, hogy egységesen semmi sincs…, sőt Európa mint önmaga ideálképe is vegyesen áll más kultúrkörök eszméiből, gyakorlatából, örökségéből, hagyatékából, pusztuló vagy serkentő kölcsönhatásaiból…?

Kérdéseimmel szívesen körülfonnám Öllös szavait, hipotézisét, egész konstrukcióját. De ha azt állítanám, hogy esszészerű közelítésmódjában a kerekre formált állítások, tompára alakított kérdések, ideálisra konstruált verziók valaminő jobbféle európaiságra késztetést szolgálnának, hát ellenkezésnek tetsző közelítésmódom nem lenne-e ugyanolyan elnagyoltan általános vagy igézetesen komplex, vagy (ami még rosszabb) egyenesen Európa-ellenes papramorgás…? Valóban, ideál nélkül nehéz jobbat képzelni, mint amilyen amúgy is van. De a konstruált verzió szolgálja-e Európa önmeghatározását, vagy inkább új elemekkel erősítené meg a már korántsem acélos identitást? Öllös mintha meghaladhatónak látná a megosztottságot, kívánalomnak gondolná a felvilágosodásra következő újabb emberképek megalkotását, a modernizáció gépezetének szabályozhatóságát, a kölcsönös függések rendszereinek egész bonyodalmasságát. Mintha szándékkal állítaná szembe keletet a nyugattal, politikát a hagyománnyal, elmaradottságot a piaci fejlesztési érdekekkel, modernizációt az egypólusúnak vágyott világ helyetti multipoláris világgal. Miközben ezek egy helyen is vegyesen vannak jelen, egy „nemzeti” kultúrában is több-nemzeti entitással bírnak, és sokféleségük is több más függésrendnek alárendeltek – Öllös mintha Európa osztottságának meghaladásaként úgy képzelné: a fenekedő európaiságot a harmonizálható európaiság váltja majd föl, belátásokkal és kompromisszumokkal, összhangokkal és kiegyezésképességekkel… De vajon miért is lenne a jövendő harmónia karakteresebb, mint volt valamikor, az ember békésebb, mint szolidáris mivolta egykor talán megkívánta, vagy egy állam kevésbé nemzetcentrikus, mint amit Európa még meg is kívánna, mielőtt egységessé festené valóban azt a kapcsolathálót, melyet nemzetközi politikák és érdekek oly sokféle egyéb okból megosztottnak és reménytelennek mutatnak…?

„Eközben pedig megjelenik az elmaradást leplező fejlettségpropaganda. Nyugat-Európában ennek bizonyára nagyobb lesz a jelentősége, mint a kontinens középső részen, hiszen ott a legfejlettebb terület élménye meghatározó politikai és kulturális hagyomány. Ezzel szemben kell leplezni és elfogadtatni a lemaradást okozó tényezőket. A modernizáció eszméjére épülő eszmeáramlatok súlyos értékrendi válságba kerülnének. Az az állapot ugyanis, amit ma hirdetnek, a fokozatos elmaradás állapota. Itt volna az ideje, hogy a Nyugat a jelenlegi helyzetében érdektelenség és lenézés helyett alaposabban megismerkedjen azzal, amit közép-európaiságnak szokás nevezni. Főként a felzárkózás újabb és újabb kísérleteinek, valamint az utánuk ismétlődő sikertelenség kombinációjával. A tanulás és a maguk kultúrájába illesztés eredményeivel és eredménytelenségeivel.” (234. p.)

Az elmaradás és a retardáltságot „felülről-kívülről” interpretáló fejlettségi kérdések amúgy nem maiak. Még Európa fogalma sem létezett, mikor már a „mások” elleni megkülönböztetés-játszmák szétszabdalták azt is, ami Afrikából vagy az orosz sztyeppék felől nézve egységesnek tetszett talán. A „fokozatos elmaradás” állapotát pedig évezrede felhasználja az éppen nyerésre álló hatalom – mindenhol és mindenkor, éppen azok ellen, akik hagyományosan az elmaradottság bűvkörében élnek. S ha „megrendeljük”, elvárjuk is a nyugati Európa érdektelenségének és a nyitottság politikája érvényesülésének rugalmasabb kezelését – ezt vajon ki érdekében tennénk? A „közép-európaisággal” ismerkedés pedig nem „A Nyugat” feladata, hanem épp annyira a közép- vagy kelet-európai entitásoké is. Hát ismerjük-e magunkat? Egymást? S ebből akkor mit kellene megismernie, respektálnia „a nyugatnak”, s melyik nyugatnak? Annak a Londonnak, ahol nagyvárosnyi lengyel él? Annak a Párizsnak, ahol megyényi kelet-európai cigány él? Annak a Madridnak, ahol tartomány-méretű román migráns él? Vagy annak a Berlinnek, ahol újratelepült a zsidónegyed orosz emigránsokból? S hát akkor ezek mind csupán a „migrációs kérdésként” kezelendő értelmezési körbe tartoznak? S ha Máltán több a gazdag orosz, mint a helyi lakos, akkor kinek kell megismernie kit…?

Öllös kötete kísérlet, melyben új identitásformára fókuszál, miközben folyton-folyvást veszítjük el vagy alakítjuk át meglévő identitásainkat is. Ez is, mint a könyv egésze „egy Európa jövőjét alapjaiban érintő vita része, remélve, hogy hozzájárul a mostani válsághoz közelítő problémaegyüttes megoldásához” (13–16. p.) – írja a könyv egészét körvonalazó előszóban. Arról ugyan nem ír, maga a vita az EU-identitásról már része-e az új identitásnak, de az elvitathatatlan, hogy vita nélkül még idáig sem jutnánk a tolerancia, a partnerség, a befogadás és elfogadás bevált elveinek gyakorlása terén sem.

Kérdéseim álkérdések, persze. Nem annyira akadékoskodó kedvemet mutatják, hanem sokkal inkább Öllös kötetének (és magának az európai identitásnak) gazdag, rétegzett problematikus kérdésköreit. De mert identitásról, kölcsönös eszmélkedésről, abba sem maradó kölcsönhatásokról van szó, e kérdéskörök a megválaszolhatóság csábításával és az újrakérdezés megokoltságával gazdagok. Sőt, azok is maradnak. Legalább lesz még miről írjunk újabb és újabb felvilágosodások még újabb teóriáinak híveként.

Szászi Zoltán, Szászi Fanni, Václav Kinga: Séta Gömörben

Pozsony, Madách Egyesület, 2020, 168 p.

Szászi Zoltán, Szászi Fanni és Václav Kinga Séta Gömörben című könyve egyszerre írói kvalitásokkal is bíró útikalauz, kommentált fotóalbum és élénk színekben tobzódó kisenciklopédia. A történelmi Gömör vármegye kulturális emlékeit járja be, de egyszersmind a régió kulturális emlékezeteként is kezelhető munka, melyben egyenrangú kép és szöveg. A múltat nem pusztán látványként és örökségként kezeli, hanem egy mentalitástörténet bonyolult rajzolatát is észleli az egészen konkrét útvonalak dokumentálása során. Ügyes gyűjtés, jó források, érzékeny szerkesztés: és mindenekelőtt élvezetes, kedvesen kalauzoló, érzelmekben gazdag nyelv, mely mind a méltatlankodást, mind a szinte „kritikátlan” lelkesedés regisztereit vállalja. A szöveg Szászi Zoltán, a kiváló költő és termékeny újságíró munkája: az ő tájai nemcsak tájak, hanem az emberi jelenlét vagy hiány terepei is. Serke kastélyának leírása szinte észrevétlenül változik át Gömöryné Maróthy Margit teozófus, színésznő, Mahabharáta-fordító, India-utazó portréjává.

Mintha egyetlen folyamatos regényben élnénk, s minduntalan figyelmeztetni kellene magunkat a koordináták betájolására. A mítoszok, mondák, legendák képlékenységét folytonosan ellensúlyozza a tudomány, zömmel a historiográfia és érdekes módon a geológia, illetve földtörténet. Mi közük lehet a várgedei bronzkincseknek a minószi kultúrához? Nyilván van rá szakszerű, precíz válasz is, és van rá válasz ebben a könyvben is, mely nem a válaszokra fókuszál, hanem a jelenlétre, a problémafelvetésre, a megválaszolatlan kérdésekre. Szászi Zoltán Gömörre elsősorban művészi feladatként tekint: a maga bámulatosan plasztikus sokféleségét nyelvi sokféleséggel igyekszik kifejezni. Hol a művészettörténész szól ki a gótikus út elképesztően izgalmas freskóinak leírásából, hol a mániákus régész és vallástörténész dilemmáit halljuk, pl. a méhi istentriászról vagy a zeneszerzőként, íróként-költőként, gyógyítóként számontartott, az isteni nyelven is szólni képes látnoknő, Bingeni Hildegárd különös gömöri kultuszáról.

Az irodalom is kiemelt pozícióba kerül: szinte látjuk, ahogy Petőfi verset ír a bejei kastélyban, majd Tompával Murányba mennek, hogy lássák azt a múltat, melyet Gyöngyösi István álmodott remek barokk irodalommá. Természetesen Petőfinek is meglesz a maga Murány-variánsa, nem is akármilyen, érdemes elolvasni a Szécsi Mária című kisebb elbeszélő költeményt, már csak azért is, hogy láthatóvá váljon a barokk és a romantika közti költői távolság. Gyöngyösi nemcsak ilyen áttétellel van jelen a könyvben, hanem pl. Balogvár várkapitányaként is. Az eddig ismert és tanított, úgymond kanonizált Gyöngyösi-életrajz Jankovics József és Tusor Péter kutatásainak köszönhetően a Gyöngyösi-levelek kiadása óta radikálisan megváltozott: ma már tudjuk, hogy több, egyidőben létező Gyöngyösi István adataiból keveredett ki az ellentmondásokban gazdag korábbi életrajz. A költő Gyöngyösi nem Radváncon született, nem Sárospatakon tanult, hanem Nagyszombatban (Esterházy Pál osztálytársa volt), és kezdettől katolikus vallású volt, ráadásul vallását egyúttal identitásként is élte meg. A korábban sorsfordulatokban és paradoxonokban gazdag Gyöngyösi-életrajzzal szemben Jankovics és Tusor egy „kitűnő szorgalmú megyei tisztviselőt” állít elénk, Wesselényi Ferenc nádor bizalmas emberét, aki mintegy „mellesleg” verseket is ír. Gyöngyösi újrafelfedezett csetneki sírja szintén fontos emlékpont, ahogy a költői máig fennmaradt, ám rossz állapotban lévő csetneki kúriája is. Gyöngyösi (zömmel latinul írt) levelei színes képet nyújtanak Csetnek és Krasznahorka környékének korabeli gazdasági helyzetéről, az irodalomról, a költészetről viszont hallgatnak.

Öröm olvasni Jánosiról is, mely településről hajlamosak vagyunk megfeledkezni, ha a Halotti Beszéd és Könyörgés kerül szóba. A bencés Pray-kódex Mezey László szerint az itteni kolostorban készült. Szendrei Janka viszont a boldvai eredet híve, a nyelvemlék legkiválóbb kutatója, Madas Edit pedig „vállalja” a bizonytalanságot. A kódex 1228-ban Deákiban volt, de már 1241-ben Pozsonyba került, és itt kötötték hozzá az ún. Pozsonyi Évkönyveket. Szászi természetesen a könyv dramaturgiájának megfelelően Jánosit teszi meg a másolás helyszínéül, de a feltételezettség tényét is felvillantja. Persze, az olvasó a lokálpatrióta elfogódottságon megértően mosolyogva olvassa az olyan romantikus mondatokat, mint pl. ez: „Egy gondos, teljes régészeti feltárást is megérdemelne a jánosi bencés kolostor temploma és környéke, hátha előkerül az a kalamáris, amelybe a Rimán úszkáló liba tollát mártogatva, azzal a szavakat szinte pergamenbe vésve az 1192 és 1195 között írt Halotti Beszédet másolta egy itteni szerzetes.”

A magyar régiség szerelmesei eltűnődhetnek Huba vezér történetének fantáziadús epizódjain, a regeteremtő fantázia költői stációin is, s azon az igyekezeten, ahogy a rege támpontokat keres a tudat archeológiája mellett a konkrét terep archeológiájában is. De modern „ezotéria” is van: a zeherjei templom tornya a New York-i ikertornyok iszonyatos példáját követve szeptember 11-én omlott le. Szászi írói fogásként él a lebegtetés eszköztárával: referencialitás és fikció, monda és valóság viszonyában csak a nyilvánvaló bakik esetén hirdet megfellebbezhetetlen ítéletet.

Szászi Zoltán könyvében a romok is visszaépülnek, a fantázia és az időutazás költői vágya visszaidézi az egykori épületek fényét, mely természetesen sosem permanens fény, és sosem valamiféle nosztalgikus dekadencia érzelmi játéka. A Séta Gömörben nagyon is pragmatikus könyv, lényegében gyakorlati, ha úgy tetszik, turisztikai célokat szolgál, de szükségszerűen a fantázia terepe is. A falvak, települések, városok szinte élő organizmusokként jelennek meg, a leletek eleven emlékké egészülnek ki, ahogy az a fantáziadús irodalomban lenni szokott.

Barta Róbert–Kerepeszki Róbert–Pintér Zoltán Árpád (szerk.): Az Osztrák–Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország összeomlása 1918-ban

Konfliktusok és megoldási kísérletek. Debrecen, Debreceni Egyetem, 2019, 172 p.

A 20. század egyik legnagyobb magyar traumájának, az 1918. évi összeomlásnak (illetve következményeinek) állít emléket e viszonylag vékony kötet, amely egy, az első világháború lezárulásának évfordulója alkalmából megtartott konferencia előadásaiból válogat. 2018 novemberében Karcagon rendeztek szimpóziumot, amelyen a fenti témában 12 előadó – zömmel a Debreceni Egyetem oktatói, illetve PhD-hallgatói – mutatta be legújabb kutatási eredményeit. A jelen kiadványban tíz tanulmány kapott helyet, amelyek az összeomlás számos aspektusát körbejárják. Amint azt az előszóban Karcag város jegyzője, Rózsa Sándor György is kiemelte, ez az időszak Magyarország számára is színes és mozgalmas, de sajnos eléggé keserves is volt. Az Osztrák–Magyar Monarchia egyre anakronisztikusabbá vált a folyamatosan változó világban, és ahogyan arra a kötet tanulmányai is ékes példát nyújtanak, számtalan belső probléma is megterhelte az államszervezetet.

Bihari Péter bevezető jellegű tanulmánya (A központi hatalmak összeomlása 1918-ban) tágabb történeti kontextusban vizsgálja az eseményeket. 1918 elejére a hadviselő európai országok többsége kimerült, de a totális győzelemre való törekvés miatt egyik fél sem adhatta fel a küzdelmet. A Monarchia összeomlásának okait elemezve egyebek között az anyagi-technikai hátrányt, az élelmezési nehézségeket, a romló életkörülményeket, a nemzetiségi viszályokat, valamint az emberek közötti gyűlölködést emeli ki.

Pallai László egy kevéssé kutatott problémát vesz górcső alá (A Monarchia és Németország közötti vámunió kérdése 1918-ban). Írásában a két birodalom feszültségektől sem mentes kapcsolatát elemzi, és rámutat arra a nagyon fontos tényre, hogy habár az antantországok egy része sokáig rokonszenvezett a Monarchiával, 1918-ra ez a pozitív hozzáállás semmivé lett. Ennek legfőbb okát abban látja a szerző, hogy az antant a Monarchiának Németországtól való függetlenedését várta, ám ez nem történt meg. Ráadásul a két birodalom közötti vámuniós tárgyalások sem érték el a céljukat, hiszen mire megszülethettek volna a megállapodások, addigra bekövetkezett az összeomlás.

Glant Tibor Az Amerikai Egyesült Államok a Nagy Háborúban és a békekonferencián. Az amerikai bel- és külpolitikai dilemmák vázlatos áttekintése című tanulmányában szintén olyan témát boncolgat, amelyre a magyar történettudomány eddig kevés figyelmet fordított. A szerző hangsúlyozza, hogy a háború kirobbanásakor az Egyesült Államok kinyilvánította ugyan a semlegességét, ezt azonban sosem tartotta be. Különböző bel- és külpolitikai kényszerek hatására Woodrow Wilson elnök igyekezett taktikus politikát folytatni, de gyakran egymással ellentétes elvárásoknak kellett volna eleget tennie. Ezért Glant úgy vélekedik, hogy Wilson 1913 és 1921 közötti kormányzása csak félig-meddig tekinthető sikeresnek.

Ľubica Harbuľová a szlovák területeken letelepedett orosz emigránsok életébe nyújt bepillantást Az orosz politikai emigránsok életkörülményei és tevékenysége Szlovákiában (1920–1945) című közleményében. Az 1920-as évek elején Csehszlovákiában megindult az „orosz segélyakció”, amely keretében számos orosz(országi) emigráns telepedett le az országban. Ezek zömmel munkások, parasztok és kézművesek voltak, de sok értelmiségi is akadt közöttük. A tanulmány számos példát hoz arra vonatkozóan, hogy az „új lakók” hogyan illeszkedtek be a befogadó ország társadalmába.

Pintér Zoltán Árpád helytörténeti témát dolgozott fel (Karcag és a Nagy Háború). A tanulmányból kiderül, hogy a városban is hasonló tendenciák érvényesültek, mint országos szinten: a kezdeti háborús lelkesedést rövidesen felváltotta a kiábrándulás. Karcagot nem elhanyagolható veszteségek érték, de a szerző érzékletesen bemutatja, hogy a kimerülés és a nehézségek ellenére az agilis közéleti személyiségek hogyan segítettek a közösségnek talpon maradni.

Püski Levente a Bethlentől Tiszáig: a Nemzeti Egyesülés Pártja megalakulása című tanulmányában egy rövid életű – és kevés figyelemre méltatott – pártkezdemény történetét mutatja be. Az írás Bethlen István és Tisza István politikai nézeteinek közeledését taglalja, és a szerző szerint Bethlen félsikert tudott elérni ezzel a pártszervezési kísérletével. Egyrészt a különböző pártok közötti összefogás megteremtése kudarcba fulladt, másrészt viszont Bethlennek ekkor sikerült megalapoznia a politikai kapcsolatait.

Szabó József János egy sok szenvedésen átesett régió sorsát taglalja közleményében (Erdély védelme és elvesztése 1918-ban). Az őszirózsás forradalom következményeként katonailag válságos helyzet alakult ki Magyarországon, így Románia felújította a hadiállapotot. A szerző részletesen tárgyalja, hogyan igyekezett a magyar vezetés megszervezni Erdély védelmét, illetve hogy milyen nehéz körülmények között harcoltak a magyar és székely alakulatok. A terület elfoglalását végső soron a románok túlerejének tulajdonítja, a csekélyebb számú és kivérzett honvédő alakulatok hosszú távon nem tudtak sikeresen védekezni a beözönlő román csapatok ellen.

Takács Bálint a hadifogság intézményével foglalkozik az A Nagy Háború magyar hadifoglyai Olaszországban című írásában. A szerző megemlíti, hogy nem csupán a téma feldolgozatlan részleteiben (hiszen keveset tudunk a foglyok mindennapjairól, az egyes személyek életútjáról), hanem rengeteg feltáratlan forrás – levéltári iratok, naplók, visszaemlékezések – is kihasználatlanul hever. E kérdés kutatása már csak azért is fontos, mivel mintegy 100 000 magyar katona esett fogságba az olasz fronton, amit nem tekinthetünk jelentéktelen számnak. Takács különböző írásos emlékekből vett idézetek segítségével felvillantja a hadifoglyok életkörülményeit, s ezzel párhuzamosan feltárja a Monarchia és Olaszország által a hadifoglyokkal való bánásmóddal kapcsolatban megkötött egyezmény létrejöttének körülményeit is.

Uzonyi Anita a diplomáciatörténet vidékére kíséri el az olvasót (Az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásának hatása a magyar diplomáciára). Ő is hangsúlyozza azt a tényt, ami Pallai László írásának is az egyik központi gondolata: a Monarchia az 1910-es évek végére mind kiszolgáltatottabb lett Németországgal szemben. 1918 után Magyarország diplomáciai mozgástere is rendkívül leszűkült; újjá kellett szervezni a diplomáciai testületet, és a kisantant is összezárt Magyarországgal szemben. Ehhez társult a revíziós igények által keltett nyomás, így Bethlen István kénytelen volt nehéz körülmények között kialakítani az új külpolitikai irányvonalat. A szerző végkövetkeztetése az, hogy az ország már az I. világháború után olyan kényszerpályára került, amely kizárta, hogy a magyar külpolitika nyugatbarát és önálló legyen.

Zsoldos Ildikó szintén a hadifogság kérdését járja körbe, de Oroszország vonatkozásában (Az Oroszországba került osztrák–magyar hadifoglyok helyzete az első világháború idején). A „nagy háború” során több mint kétmillió osztrák–magyar katona esett orosz hadifogságba, akiknek gyakran embertelen körülmények között kellett (volna) életben maradniuk. Zsoldos Ildikó írása Cebrian Istvánné grófnő oroszországi vöröskeresztes missziójának útját követi nyomon, s közben kitér arra is, hogy a nemzetközi diplomáciában az 1870-es évektől kezdődően hogyan szabályozták a hadifoglyok kérdését.

A fentiek alapján látható, hogy az egyes szerzők széles palettán értelmezték a „nagy háború”, valamint az összeomlás kérdését, mint ahogyan azok valóban az élet szinte minden területén éreztették a hatásukat. Mind földrajzilag (a központi hatalmak megroppanásának általános áttekintésétől kezdve az Egyesült Államok korabeli problémáinak elemzésén át a karcagi helyi események bemutatásáig), mind tematikailag (köztörténet, diplomáciatörténet, hadtörténet, a hadifogoly-intézmény története) tág a kötet spektruma, s érzékletes képet ad arról, milyen hatásokkal és következményekkel járt a birodalom számára az első világháború s annak elvesztése. Az elszenvedett veszteségek, átélt nehézségek bemutatása mellett azonban nem kizárólag a tragikus történések jutnak szerephez az egyes írásokban, hiszen több szerző (Pintér Zoltán Árpád, Püski Levente, Uzonyi Anita) is azt hangsúlyozza, hogy a társadalomban és a politikában működtek a megtartó erők, és hogy sokan próbáltak kiutat találni az összeomlást követő kaotikus helyzetből. A tanulmányokból kirajzolódó kép szerint a Monarchia (és benne Magyarország) sebezhető és kiszolgáltatott ország volt, és mind az első világháború előtt s alatt, mind azt követően kényszerpályán mozgott. Az összeomlás okait már sokan és sokféleképpen vizsgálták, de ez a kiadvány is újat tud hozni, egyrészt a tematika kitágítása (a hadifogság kérdésének alaposabb körbejárása, helytörténeti jellegű kutatások elvégzése), másrészt a módszertani újítások alkalmazása terén (a mikrotörténet eredményeinek felhasználása, új források/forráscsoportok bevonása az elemzésbe). Talán e kötet is meggyőzheti az olvasót arról, hogy az első világháborút illetően is bőven akadnak még megválaszolatlan (sőt: felteendő) kérdések, illetve feltáratlan források, és csak remélhetjük, hogy a fentebb ismertetett tanulmányok is további kutatásokra ösztönzik a témával foglalkozó szakembereket.

Dobszay Tamás–H. Németh István–Pap József–Szijártó M. István (szerk.): Rendi országgyűlés – polgári parlament. Érdekképviselet és törvényhozás Magyarországon a 15. századtól 1918-ig

Budapest–Eger, Magyar Nemzeti Levéltár–Eszterházy Károly Egyetem, 2020, 628 p.

2018. november 29. és december 1. között Egerben, az Eszterházy Károly Egyetemen konferenciát rendeztek, amely a különböző korszakok magyar országgyűléseivel foglalkozott. Az ott elhangzott előadások egy részének szerkesztett változata jelent meg a szóban forgó kötetben (illetve néhány olyan tanulmány is helyet kapott benne, amelyek nem hangzottak el előadásként a konferencián), noha erről a kiadványban sajnálatos módon nem olvashatunk. A tanulmánykötet 29 szerző – ebből egy szerzőpáros – írásait gyűjti egybe, és mivel már csupán az alkotók nevének, illetve tanulmánya címének puszta felsorolása is terjedelmes lenne, így inkább az általánosabb érvényű mondanivaló megfogalmazására tehetünk itt kísérletet.

A szerkesztők a közleményeket korszakonként négy nagyobb egységbe osztották be: a kora újkori blokk a 14–17. század eseményeivel foglalkozik (itt érdemes megjegyezni, hogy a kötet alcíme némileg pontatlan, hiszen már az első tanulmány szerzője, C. Tóth Norbert is az 1301–1440 közötti időintervallumot határozta meg vizsgálódása kereteként), majd következik a 18. század, a reformkor és a dualizmus időszaka. Az egyes szerzők rendkívül széles tematikai palettán alkottak, hiszen az országgyűlésekkel kapcsolatban szinte az összes kérdéskört érintették. Számos dolgozat (például Nagy János, Horváth Gyula Csaba, Sebők Richárd, Melkovics Tamás, Pap József közleményei) foglalkozik az országgyűlések résztvevőinek társadalomtörténeti, illetve prozopográfiai elemzésével, de olvashatunk az egyháztörténettel (Kádár Zsófia, Maczák Ibolya, Zakar Péter), várostörténettel (H. Németh István, Czoch Gábor, Szendrei Ákos) kapcsolatos írásokat is. Ezek mellett terítékre kerülnek olyan kérdések is, hogy milyen írott források kapcsolódhatnak az országgyűlésekhez (Guszarova Tatiana), milyen ceremóniákat rendeztek a 18. század első felének diétáin (Hende Fanni), hogyan politizálódott át a nyelvkérdés az 1790-es évektől kezdődően (Hönich Henrik), miként alakultak át a politikai normák – és ezzel együtt az országházi illem – a kiegyezést követően (Matolcsi Réka), vagy hogy Mária Terézia miért „rex” – nem pedig „regina” – titulust kapott a magyar rendektől a megkoronázásakor (M. Varga Benedek).

Amint azt talán ez a rövid áttekintés is megmutatja, számos aspektus kínálkozik az országgyűlés működésének vizsgálatához. Ugyanakkor a kötetben szereplő tanulmányok annak a történészi felfogásnak az illusztrálására is szolgálhatnak, amely szerint a rendi országgyűlések feladata nem annyira a törvényhozás volt, mint inkább a rendek és a mindenkori uralkodó közötti „érintkezés” fenntartása, a reprezentáció, illetve az érdekérvényesítés, és csupán a polgári parlamentarizmus kialakulásával változott meg ez a helyzet. A szóban forgó kötet közleményei ugyanis – amint arra a fentebbi vázlatos áttekintés is utalhat – nem érintik a törvénykezés kérdését, hanem olyan témákat boncolgatnak, amelyek kontextusában az országgyűlés valóban egyfajta „reprezentációs színtérként” értelmeződik. Ha valaki monográfiaként olvassa ezt az egyébként terjedelmes kiadványt, akkor jelentős változásokra figyelhet fel: a történeti ívből jól kirajzolódik az, hogyan változott az évszázadok során az országgyűlés szerepe, a résztvevők társadalmi összetétele, milyen forrásadottságok könnyítik – vagy éppen nehezítik – meg az egyes korszakok kutatását. Noha örvendetes módon egyre gyarapszik az országgyűlésekkel foglalkozó történeti irodalom, vélhetően az e műben olvasható írások is meggyőzhetik az érdeklődőt arról, hogy ez a téma szinte kimeríthetetlen, hiszen új forrásokat lehet bevonni a vizsgálódásba, eddig kevesebb figyelemre méltatott személyek vagy társadalmi csoportok tevékenységét lehet elemezni, illetve a korábbiaktól eltérő szempontokból is boncolgatni lehet egy-egy kérdéskört. Remélhetőleg e kiadvány is ösztönözni fogja a szakembereket, hogy további új eredményekkel gazdagítsák az eddigi ismereteinket.

Tamáska Máté: Örmény városépítészet Erdélyben

Budapest, L’Harmattan–Pázmány Péter Katolikus Egyetem, 2020, 194 p.

Az erdélyi örmények kultúrájával, történetével, épített kulturális örökségével több magyar nyelvű irodalom is foglalkozott márKülönösen Szamosújvár irodalma gazdag, hiszen ez a város nemcsak az örmények számára kiemelkedő jelentőségű, az erdélyi barokk építészetnek is mérföldköve Az ő munkájukat folytatja Virgil Pop kolozsvári műemlékvédő. Örmény városépítészeti együttesekkel azonban máshol is találkozhatunk Erdélyben. Köllő Miklósnak köszönhetően Gyergyószentmiklós ismert a magyar szakemberek körében is, illetve a falusi műemlékekkel foglalkozók jó eséllyel hallottak Csíkszépvíz gyönyörűen megújult központjáról. A sok tekintetben Szamosújvárhoz hasonlítható Erzsébetvárosról azonban alig tud valamit a magyar olvasó. Tamáska Máté részletesen ismerteti az örmény városépítészet-kutatás eddigi eredményeit, kiemelve, hogy az eddigi publikációk elsősorban a műemlékvédelem és városképvédelem munkáját segítették, és jellemzően külön-külön tárgyalták az egyes örmény városokat. Ezekhez képest Tamáska Máté munkája elsőként tesz kísérletet a négy helyszín összevetésére. Módszerének központi eleme pedig nem az építészeti forma maga, hanem az örmény identitás változása és annak városképi lenyomata.

Tamáska Máté az Apor Vilmos Katolikus Főiskola oktatója, emellett a Magyar Nemzeti Levéltárban építészettörténeti projekteket vezet. Kutatómunkájának fókuszában a településkép-vizsgálat szociológiai megközelítése áll, és azon fáradozik, hogy munkáival megteremtse a társadalomtörténeti beágyazottságú hazai építészetszociológiát. Jelen kötete a 18. század elejétől követi végig az egyes városok átalakulását, kiépülését egészen a századfordulóig. Feltárulkoznak az örmény városépítészet alapelvei, közös jellemzői. Miközben más szerzők az építészeti megközelítésükből adódóan, ha foglalkoztak is érintőlegesen az összehasonlítással, inkább a különbségeket hangsúlyozták, Tamáska egy új aspektust, a társadalomtörténetet beemelve a szakmai diskurzusba, a párhuzamokra is felhívja a figyelmet. Mert bár az eltérő státuszú városok különbözőképpen fejlődtek, a szerző amellett érvel, hogy létezett valamiféle örmény építészet és városkép. Ezért elsősorban a közös nevezőkre fókuszál. A kötet azt vizsgálja, hogy a migráció és az ezzel járó bizonytalan társadalmi háttér hogyan hatott a betelepülő örmény lakosok identitására, és ezen keresztül városépítési lehetőségeikre, céljaikra. A történeti dokumentumok mellett maga a fizikai környezet vizsgálata a legfontosabb forrásanyaga a szerzőnek. A helyszínbejárásai során végzett vizuális dokumentáció, a kiemelkedőbb épületek részletes szemléje, helyi adatbázisok, levéltárak felkutatása, 1945 előtt készült fotográfiák, képeslapok begyűjtése, illetve a lakosok segítsége szolgáltak alapul a kutatáshoz.

A tanulmány az általános társadalomtörténeti tényektől igyekszik az építészeti kérdések egyre kisebb halmazait körbejárni. A nyolc fejezetből álló kötet ismerteti az olvasó számára a korábbi kutatások főbb megállapításait, majd az örmény identitástudattól kezdve végigvezet az erdélyi örmény építészet kialakulásának egyes pontjain a táji környezet, a települési struktúra és az egyes épületek, épülettípusok bemutatásával. Az erdélyi örmény identitás azért is egy sarkalatos pontja a kötetnek, mert az örménység Székelyföldön inkább etnikumként, mintsem egységes nemzeti kisebbségként jelenik meg. Az eltérő nyelv és vallás miatt az örmények gazdasági szerepe ugyan fontos volt, mert közvetítő szerepet játszhattak a kereskedelemben, ám ez számukra társadalmi szempontból egyáltalán nem volt egy előnyös helyzet az asszimilációhoz. Ezt a gondolatot Pál Judit fogalmazta meg, aki átvette Walter Zennertől a „közvetítő kisebbség” (middleman minority) fogalmát, majd alkalmazta az örmény kisebbség helyzetére. Ennek ellenére az örményeknek sikerült megtalálni helyüket az évszázadok alatt az erdélyi társadalomban. Az örmények helyi ellentétei a székelyekkel és a szászokkal a 18. században azt eredményezte, hogy támogatóként a magyar nemességet és a bécsi udvart igyekeztek megnyerni, nem is sikertelenül. A 19. század elejétől az erdélyi örmények egyre nagyobb szerepet játszottak a Magyar Királyság életében is. Ennek is köszönhető, hogy az 1848/49-es szabadságharcban a magyar ügy mellé álltak. A magyar lojalitás azonban egyben asszimilációt is eredményezett, így a 20. század fordulójára az örmények nyelvi különállása szinte teljesen megszűnt. Ezzel ellentétes folyamatként azonban felerősödött az armenizmus, egy magyar nyelvű és kötődésű, de gyökereire büszke etnikai mozgalom. Az örménység úgy vált a történelmi Magyarország bevett kisebbségévé, hogy számarányában mindvégig szinte jelentéktelen népességet alkotott. A kötetben is sokat hivatkozott Pál Judit kutatásai szerint az örmények száma a 19. századi fénykorban sem érte el a húszezer főt.

Miután a szerző bemutatta az örmény identitás alapelemeit, Szamosújvár építészetét tárgyalja, amelynek példáján megismerkedhetünk azzal, hogy milyen viszonyban állt az armenizmus az erdélyi barokk vizuális kultúrájával, hogyan illeszkedett bele a környék építőhagyományába, illetve milyen új elemeket hozott létre. Szamosújvár a 18. század végére mintaadó várossá fejlődött, az örmények anyagi hátterük révén nemcsak a környékről, messze vidékekről is felfogadtak építőmestereket. Az építészettörténet által jól dokumentált Szamosújvárnak azonban nemcsak barokk virágkoráról olvashatunk, hanem 19. századi folyamtokról is, mikor is a város egyre inkább egy többnyelvű és többfelekezetű átlagos erdélyi várossá vált, amelyet településképe is híven tükrözött.

Szamosújvár ismertetése után az ötödik fejezettől tárgyalja a szerző a tényleges városképi összehasonlítást. A város és vidéke cím alatt olyan kérdéseket tárgyal, mint a nagytáji környezet és a városhálózati pozíciók. Székelyföldön a 18–19. században meghatározó volt az urbanizáció folyamata, hiszen a városhiányos terület tökéletes miliőt biztosított a fejlődéshez. A négy város azonban eltérően fejlődött, és más-más városi pozíciót töltött be. Míg Gyergyószentmiklós és Csíkszépvíz örmény jellege voltaképpen a székely település része volt, addig Szamosújvár és Erzsébetváros kivívta az önálló városi státuszt és függetlenítette magát közvetlen környezetétől.

A hatodik fejezetben a településszerkezet sajátosságait írja le a szerző. Képet kapunk arról, hogy az örmény telepesek hogyan „törték be a város falait”, majd foglalták el a centrum pozícióit, hogyan formálták saját képükre a befogadó települési struktúrát. Ez a folyamat mind a négy helyszínen kimutatható, mint ahogyan az örmény centrum feloldása is a 19. század második felében, mikor is a környező román, magyar (székely), szász lakosság egyre nagyobb számban költözik be az addig szegregált örmény központba.

A hetedik fejezet már a legkisebb halmazra, az épületek arculatára koncentrál, ezen belül is elkülönülnek a szakrális épületek a középületektől, illetve az olvasó végigkövetheti az örmény ház átalakulását, és egyaránt képet kap azok sajátosságairól, amelyek általánosan is megfigyelhetők, de az egyes városokban megjelenő specifikumokról is. Az örmény ház eltérő időben ugyan, de mindenhol élen járt bizonyos urbanisztikai minták átvételében, például a magyar nemesi rendhez integrálódó örmények mintának a vidéki kúriát vették, aminek a főhomlokzatát a telekadottságok miatt befordítani kényszerültek. Ez az építési mód a későbbiekben lehetővé tette a ház kibővítését, ami végül az erdélyi, illetve általánosan a közép-európai lakóházak mintája lett.

Az utolsó fejezet a 19–20. század fordulójának örmény városképét tárgyalja, ahol nem az építészeti elemek attribútumainak története a fontos, hanem a települési örökség egésze mint egység, ami képes hangulatot közvetíteni a szemlélődő felé. Az utcák, a terek és az épületek összhatása valójában a társadalmi szerkezet leírására szolgál. A felekezeti templomok megjelenése, a bérházak építése, a budapesti mintákat követő iskolák híven tükrözik a 20. század elejének örmények helyzetét és identitását. Külön kiemeli a szerző a sziluett problematikáját, amely tehát egy-egy kiemelt látványelem, amely – a képeslapok korában különösen – meghatározza a városképről alkotott társadalmi reprezentációt. Ezeken a képeslapokon rögzített sziluetteken feltárulkoznak a városok főbb identitáselemei. Különösen nagy hangsúlyt kapnak a szakrális emlékek, amelyek nemcsak építészetileg határozzák meg az örmény városképeket, hanem a 20. század elejére nyelvét teljesen elvesztő népesség önazonosságának is gyújtópontjai.

A szövegeket remekül egészítik ki a könyvben felsorakozó illusztrációk: fényképek, levéltári dokumentumok, műemléki felmérések másodközlései, valamint a folyamatokat ábrázoló ábrák. Ezek segítségével az olvasó valóban hiteles képet kaphat a négy város építészeti jellegéről, ami – főként a helyszínt kevésbé ismerő olvasók számára – nagy segítséget jelent a szöveg értelmezésében. Összegzésként elmondható, hogy olyan könyvet kap kezébe az olvasó, amely egy új és meggyőző megközelítést képvisel. A szerző által kínált építészetszociológiai megközelítés célja, hogy megkísérelje párhuzamosan értelmezni az építészetet és a társadalmat, közelebb jutva ezzel az építészeti formák társadalmi nyelvezetének megértéséhez. Nem utolsósorbanNoé a könyv remek szempontokat ad más kutatások számára is, hogy a városképek sokat emlegetett nemzetiségi és etnikai jellegét feltárják