Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2011/1

Impresszum 2011/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XIII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok
Angyal Béla: A két világháború közötti csehszlovákiai magyar pártok történetének szakirodalma és forrásai
Simon Attila: Budapest, Moszkva és Prága bűvkörében. A szlovákiai magyar politika alternatívái – az aktivizmustól a budapesti politikáig – a két világháború között
Rácz Kálmán: A katolicizmus szerepe Szüllő Géza politikájában
Mrva Marianna – Szilvássy Tímea: Kétnyelvűség a dél-szlovákiai településeken
Miroslav Kocúr: Az istenért, a nemzetért – keresztény nemzeti populizmus
Grigorij Mesežnikov: A nemzeti populizmus Szlovákiában: az állam jellegének definiálása és egyes történelmi események értelmezése
Petőcz Kálmán: Nemzeti populizmus és választási magatartás
Gál Zsolt: Duna-völgyi Argentína. Populista gazdaságpolitika mint a fenntartható gazdasági növekedés első számú ellensége

Agora

Karikó Sándor: Európaiság mint identitás és nevelés?

Rácz Kálmán: A katolicizmus szerepe Szüllő Géza politikájában

A következőkben elsősorban két kérdésre keresem a választ. Egyrészt hogy milyen összefüggések mutathatók ki Szüllő Géza politikai stratégiája és egyházvédelmi tevékenysége között, másrészt hogyan jellemezhető a csehszlovákiai magyar katolicizmus egyes irányzatainak, csoportosulásainak viszonyulása Szüllő politikai, egyház-politikai koncepciójához.
Kiindulópontként jelezzük, mit is ért a történettudomány politikai katolicizmus alatt, hiszen Szüllő tevékenységét ezen a területen vesszük górcső alá! A politika és a vallás a történelem folyamán sohasem volt teljesen elválasztható egymástól, a fogalmat mégis inkább csak a 19. század második felétől használjuk egy jellegzetes szellemi-politikai irányzat jelöléseként. Magyarországon a politikai katolicizmus markáns tényezővé az 1890-es években vált, amikor megalakult a Katolikus Néppárt, majd különféle keresztényszocialista mozgalmak, pártok, csoportosulások jöttek létre, melyek a katolikus érdekvédelmet a politika színterén felvállalták, képviselték. Ettől kezdve az irányzathoz soroljuk mindazokat a személyiségeket, áramlatokat – legyenek azok papi személyek, világi politikusok vagy pártok –, melyek a hívő tömegek mozgósítása útján az egyház és vallás társadalmi szerepét óhajtották védelmezni, erősíteni. Valójában a konzervativizmus egyik megnyilvánulási formájáról van szó.
Szüllő alkotmányos konzervatív gondolkodó volt, aki közvetlenül nem keresztény párti politikusként került át a csehszlovákiai közéletbe – bár egy időszakban a Kato­likus Néppárt tagja is volt –, azonban már az államfordulat előtt is határozott, ezzel együtt erősen pragmatikus keresztényi szemlélet jellemezte. Ismerjük kritikáját a századforduló korának ún. egyház-politikai harcával kapcsolatban, melynek során a liberális kormány az egyház társadalmi befolyását próbálta mérsékelni. Szüllő ezt egy veszélyes folyamat kiindulópontjának tartotta, úgy vélve, hogy ha a magyarság szembehelyezkedik Rómával, abból logikusan következik, hogy lazul a viszony a hű katolikus dinasztiával, és így a nemzet „beleesik a kétoldali acsarkodó pánszláv és pángermán áradatba”.1 Aki tehát az egyház mellett foglalt állást az egyház-politikai harcban, az a dualista a kereteket, és – ezen van a hangsúly Szüllőnél – a magyarság kivívott Kárpát-medencei pozícióit védelmezte. Ez a példa is jelzi, hogy Szüllő már 1918 előtt sem az öncélú egyházvédelmet tartotta szem előtt, nem követett úgymond felekezeti irányt, hanem nemzetpolitikai ars poeticájához idomultak egyház-politikai elképzelései. Kizárólag mint politikus tekintett az egyházi tennivalókra, s ez a megállapítás Trianon utáni tevékenységére hatványozottan érvényes.
A Trianon teremtette új helyzetben a felvidéki magyar katolikusok a jövőt meghatározó kérdések sorával szembesültek: tudomásul venni a magyar egyháztól való elszakítottságot, vagy dacolni vele; meddig terjedhetnek a szlovákiai egyházon belül a magyar nemzeti igények; szükség van-e szlovákiai magyar püspökségre? Húsz év katolikus közéletének voltak ezek súlyos dilemmái, egy olyan alaphelyzetben, mikor a felvidéki egyházrészeket államhatár választotta el a magyarországi egyháztól, bár a történelmi ország egyházszervezete jogilag érintetlen maradt. A békekonferenciának ugyanis nem volt kompetenciája a rendezésre, a Vatikán pedig egyházjogilag – ami ebben az esetben az elméletileg szinonimáját jelenti – a magyar egyházszervezethez tartozónak hagyta meg a Csehszlovákiához került területeket is.
Szüllő 1925-ben, Nyugat-Európából való hazatérte után kapcsolódott be közvetlenül a csehszlovákiai közéletbe, s az Országos Keresztényszocialista Párt elnökeként találta meg a kapcsolódást a politikai katolicizmushoz. 1925-ig a csehszlovákiai magyar katolikus politika vezéregyéniségének Palkovich Viktor gútai plébános tekinthető, az általa vezérelt jogvédelmi tevékenység számos eredményt tudott felmutatni. A klérus memorandumok sorával állt ki a magyar istentiszteleti nyelv megőrzéséért, felemelte szavát a kormányzat szekularizációs törekvéseivel szemben, és kifejezte ragaszkodását egyházi központjához, Esztergomhoz. Ez a papi érdekvédelmi tevékenység 1925 után is megmaradt, de Szüllő pártelnökké választásával a szélesebb összefüggések, az átgondoltabb, távlatos koncepció kora jött el a felvidéki magyar katolikus politikában. A törekvések fokozatosan „politikusabb” keretekbe kerültek. Úgy is mondhatjuk, hogy Palkovichék mint papok politizáltak, Szüllő viszont kizárólag mint politikus tekintett az egyházi tennivalókra.
Szüllő közvetlen célja a szlovákiai egyházügyi rendezés késleltetése volt. Nem akart az új államhatárokhoz igazodó, végleges és definitív egyházi viszonyokat, egyrészt mert az a Szent István-i egyházszervezet megszűntét hozta volna, elősegítve Csehszlovákia teljes konszolidációját, másrészt minden változás a magyar hívek kárára történt volna, szétszórva őket észak–déli irányba megszervezett, szlovák többségű és vezetésű püspökségekbe. „A csehszlovák kormány törekvése – fogalmazott –, hogy az egyházi ügyeket végleg rendezze. Az én célom pedig ennek a konszolidációnak a megakadályozása, mert tudom, hogy a mi politikánk szempontjából mit jelent az, ha a katolikus kérdés még rendezve nincs.”2 Bevallottan azon fáradozott, hogy közbelépéseivel zavarja a csehszlovák állam és a Vatikán közötti jó viszony kialakulását.
Egyházi érdekvédelmi politikája a helyzetből fakadóan alapvetően külpolitikai jellegű volt, ami ebben az esetben nem Genf, London vagy Párizs felé irányult, hanem a római Szentszéket vette célba. A katolikus világegyházban minden döntési kompetenciával a Szentszék rendelkezett. A döntéshozó egyházi hivatalok az ún. kongregációk voltak, melyek tulajdonképpen minisztériumként tevékenykedtek, alakítva, formálva az egyház politikáját. Kitűnő kapcsolatokat alakított ki a Vatikán kuriális bíborosaival, akik az egyes kongregációk tagjai, vezetői voltak. Évente több alkalommal is Rómába látogatott, és a forró vasat folyamatosan ütve memorandumokkal bombázta a Vatikánt. Ezt a feladatot viszont nem valamiféle tragikus arculatot, szenvedő kisebbségi pózt felöltve végezte, hanem az úri modor birtokában, a protokollban jártas, sokoldalú műveltségű, gyakorlott diplomata könnyed stílusában tette. Meg kell jegyeznünk, hogy Szüllő ebben utolérhetetlen volt, mással helyettesíteni őt a felvidéki politikai garnitúrából bajosan lehetett volna. A bíborosoknak így nem is volt a terhükre gyakori felbukkanása és mozgolódása, szinte várták őt és újabb anekdotáit Benešről, Ferenc Jóskáról, az esetlen és bárdolatlan, Švejk-szerűnek lefestett csehszlovák diplomatákról. Eredeti és humoros modorában gyakran kacagtatta meg a bíborosokat, és a csehekről ártatlan arccal elmondott anekdotái a Vatikánban közismertté váltak.
A könnyed stílus mögött viszont céltudatos határozottság és erély húzódott. Római utazásainak általános célkitűzéseit 1934-ben így foglalta össze:
1. A revízió érdekében felhasználni az egyház rendkívül nagy befolyását. A Szent István-i egyházszervezetet ne rúgja fel a Szentszék, hanem várja ki a törvényszerűen bekövetkező határváltozást.
2. A csehesítést szolgáló intézményeket, amennyire lehet, megszüntetni, és megerősíteni mindazt, ami a régi Magyarországhoz való ragaszkodást a katolikus klérusban és a laikusokban lehetővé teszi.
3. Mindezt a kardinálisok magyar ügy iránti meggyőzése által tenni.3
Azt, hogy ennek a programnak a konkrét megvalósítását milyen módon képzelte, a külügyminisztériumnak szóló 1930-as jelentése is mutatja. Ebben kifejtette: hátráltatni kívánja, hogy a köztársaság konkordátumot kössön Rómával, meg akarja akadályozni, hogy az 1927-ben megkötött modus vivendi életbe lépjen, hogy az esztergomi egyházmegyét az elszlovákosítás céljából hozzácsatolják Nyitrához, Besztercebányához és Szepeshez, továbbá hogy a rozsnyói egyházmegyét felosszák.4
Az egyházi kérdések revíziós összefüggéseit Budapest is komolyan vette. A külügyminisztérium igyekezett elérni, hogy minden magyar tényező, amely a felvidéki magyar katolikusok érdekeinek védelmében a Szentszékre próbál befolyást gyakorolni, egységes szellemben cselekedjék. El kívánták kerülni, hogy egymást nem fedő kívánalmak merüljenek fel, köztük esetleg olyanok is, amelyek ellentétben állnak a magyar kormány álláspontjával. A harmincas évektől ez már bizonyos nehézségekbe ütközött, hiszen az idő haladtával, új kisebbségi generáció felnövekedésével együtt több egyház-politikai alternatíva is megfogalmazódott. 1937 végén a külügyminisztérium nem titkolt bosszúsággal állapította meg: „Kívánságainkat illetően olyan káosz kezd kialakulni, amely igen ártalmas. Mást akar Szüllő, mást Esterházy, mást a felvidéki papok, mást a pesti tényezők. Szlovenszkóban most minden pap lehetőleg püspök akar lenni, vagy legalábbis vikárius. A személyi ambíciók igen mértéktelenek. Mindenki összevissza beszél és fontoskodik, pedig teljes összhangra lenne szükség.”5
Szüllő az alapelveket tekintve a magyar kormány álláspontját képviselte. Ehhez kimondva vagy kimondatlanul az az alapállás is hozzátartozott, hogy a kisebbségi magyarságról való gondoskodásnak nem szabad veszélyeztetnie a külpolitikai, revízióra irányuló célkitűzéseket. Még akkor sem, ha a katolikus magyarok esetében ennek valójában a hitélet működőképessége látja kárát.
Ezt a megfontolást Szüllőnek a lehetőségekhez mérten leplezni volt ildomos. „Vigyáznom kell arra – fogalmazott –, hogy szerepem ne úgy tűnjék fel, mintha az Magyarországnak volna az akciója, de úgy, mint az ittlévő magyar katolikusok hitéleti prosperálásának az előmozdító törekvése.”6 Másutt kifejtette, hogy sehol nem nyilvánulhat meg „directe” a magyar érdekek miatt, hanem az általános katolicizmus elvébe burkoltan kell a Felvidéken tapasztalt sovinizmussal szemben fellépnie.7 Ennek megfelelően ismételgette a kuriális bíborosok előtt, miért veszedelmes a szlávosító irány katolikus szempontból, milyen problémák vannak a papneveléssel kapcsolatban, és egyáltalán hol vannak az alapvető visszásságai a szlovenszkói katolikus helyzetnek. Rómában rendszerint a következő kérdésekre tért ki:
1. A katolikus függetlenséget sérti, hogy a magyarországi egyházi intézmények birtokai le vannak foglalva, és a javadalmasok csak a kormány kényétől-kedvétől függően kapnak időnként juttatást.
2. Szlovákiai püspökökké nem azok lettek kinevezve, akik erre kvalitásukkal rászolgáltak volna, hanem azok, akiket a kormány a maga szlavizáló céljaira alkalmasnak látott. Agitátornak megfelelnek, de főpapnak nem. A magyarság úgy érzi, hogy az egyházi vezetésben nincs meg az a százalékaránya, amely őt intelligenciájánál és számánál fogva megilletné. Az egyházmegyei hivatalokban egyetlen magyar nemzetiségű, pláne magyar érzésű papot nem lehet találni, ami a magyar vonatkozású ügyek elintézésénél gyakran érezhető.
3. A papnevelés az anyagilag és szellemileg függő püspökök kezében van. A szemináriumokban nem katolikusnak, hanem csehszlováknak nevelik a papságot. Ennek hatása az lesz, hogy a magyarok a számukra ellenszenves katolikus lelkipásztortól a nemzeti érzésű református egyházhoz fognak pártolni. Ezt a reformátuskártyát Szüllő gyakran vette elő, mert úgy tapasztalta, hogy nagyon érzékenyek rá a bíborosok. 1935-ös adatok szerint a nagyszombati szemináriumban annak ellenére, hogy az egyházmegyében a magyar katolikusok 48%-ot képviseltek, papnövendékeik aránya csak 30%, a kassai egyházmegyében a 25%-os magyarságot a 60 teológusból csak 7 képviselte, a szinte teljesen magyar rozsnyói egyházmegyében 11 magyar papnövendék mellett 13 szlovák volt.
4. A felekezeti iskolákat az állam úgy akarja megsemmisíteni, hogy a háború alatt lerongyolódott iskolák renoválására kötelezi a katolikus hitközséget, melynek viszont pénze nincs és hitelhez sem tud jutni, mivel utasítják a bankokat, hogy hitközségnek kölcsönt ne adjanak. Ha a megadott határidőn belül az iskola nem készül el, a településen modern állami iskolát építenek.
5. A nyelvtörvény rendelkezéseit jogtalanul az egyházakra is alkalmazzák. A törvény 20 százalékos nemzetiségi arányt ír elő a hivatalos nyelvhasználathoz, így erre való hivatkozással, ha a magyar katolikusok jelenléte valamely településen 20%-nál kisebb, akkor nem gondoskodnak azok lelki szükségleteiről anyanyelvükön. Ezzel szemben a szlovák telepesekkel teletűzdelt magyar vidékeken gondosan őrködnek azon, hogy az államalkotó nemzetiség, még ha a 20 százalékot el sem éri, pap nélkül ne maradjon. Az eddig színtiszta magyar helyekre szlovák lelkipásztorokat küldenek olyan indoklással, hogy ott telepesek is vannak.8
A szlovákiai magyar papság vágya egy az erdélyihez hasonló egyházszervezeti megoldás kialakítása volt. Ott a római katolikus püspökségek magyar jellegű egyházmegyék voltak, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy a románok az ortodox vagy a görög katolikus valláshoz tartoztak, így az ottani latin szertartású püspökségek szinte csak magyar hívekkel rendelkeztek. A jogvédelmet magyar nemzetiségű püspökök képviselték, a hitélet és adminisztráció nemzeti-anyanyelvi keretek között volt biztosítva. A felvidéki alaphelyzet ettől lényegesen eltért. Szent István óta a szlovákok és magyarok közös egyházszervezetbe tartoztak, amely Trianon előtt magyar jellegű és vezetésű volt, utána pedig viharos gyorsaságú szlovákosítási folyamaton esett át. Nyitra, Beszterce­bánya, Szepes, Rozsnyó, Kassa, Nagyszombat a húszas években szlovák nemzetiségű főpásztorokat kapott, s az alsóbb szinteket is igyekeztek szlovákokkal betölteni.
Szüllő és a papság egyformán látta, hogy az 1920 utáni felvidéki egyház a szlovákosítás egyik hatékony eszköze lett. Felrótták a hierarchiának az egyházi igényekre irányuló kérelmek elutasítását, a magyar hívekhez való nem kielégítő viszonyt: „Jelek vannak arra, hogy a katolikus magyarságot az egyházi hatóságok a szlovák testvér mellett nem egészen tekintik testvérnek, csak amolyan féltestvérnek, vagy éppen mostohatestvérnek, jelek, melyek mellőzést, idegenkedést, visszaszorítást láttatnak és keltenek… Fáj ez nekünk, mert a csehszlovák államot fűtő ellenszenv a magyarság iránt mind tudatosabbá akar lenni egyházi téren is.”9 Szüllő ennek tudta be, hogy a Felvi­déken nem lehetett magyar szeminárium, a papság magyar prédikálást nem tanult, az új káplánok a magyar gyónást nem értették.
Egyik írásában Szüllő Csehszlovákia népeinek, országrészeinek vallásfelfogását, egyházhoz való viszonyát vette számba. Kifejtette, hogy a köztársaság egykor Szent Vencel és Szent István külön országa volt, melyben a lelkek más módon fejlődtek, nevelődtek. A cseh lélek racionalizmusa ennek következtében nagyban különbözik a szlovák lélek mélységet és magasságot kereső lelkivilágától, de mindkét szláv katolicizmus egészen másként nyilvánul meg, mint a konkretizmus felé hajló magyarok katolicizmusa. De még magában a cseh katolicizmusban is két árnyalatot lehet megkülönböztetni: a prágai cseh és az olmützi morva lélek másságát. A cseh katolicizmust befolyásolta az üldözöttség miatt kitermelődött erős nemzeti érzés, amely a Habsburgok katolicizmusával szembeni védelemül támadt fel benne, s a cseh katolikus egyházban nincs meg az a Róma iránti odaadó engedelmesség, amely a morváknál és a szlovákoknál jellemző. A fehérhegyi csata után, mikor az önálló cseh nemzet megszűnt, a katolicizmus Csehországban kettős irányban fejlődött tovább. Az egyik irány, melyet a főpapság vezetett, s amely a Habsburgok felé orientálódott, támasza volt a közös birodalom gondolatának. Ez volt az úgynevezett úri katolicizmus. A másik irány, melyet a legyőzött nemzet fiaiból rekrutálódott szerzetesrendek és az alsópapság vezetett, volt az ún. nemzeti katolicizmus. Ez a kettősség, bár halványodva, de fennállt 1918 után is. Csehor­szágban azóta új, nemzeti érzelmű püspöki generáció nőtt fel, s a főpapság legerősebb támasza, a trón sem létezik már. Az új államhatalom nagyhatású gondolata a katolicizmus demokratizálása volt, ami a cseh püspöki kar politikai erejének látványos zuhanásához nagyban hozzájárult.
A legkiválóbb magyarországi főpapok közül sokan szláv származásúak voltak, a legutóbbi időkben például Csernoch hercegprímás, Császka kalocsai érsek vagy Prohászka székesfehérvári püspök. Szlovenszkó katolicizmusa – folytatja Szüllő az elemzést – teljesen más, mint a történelmi országoké. A vallásos megmozdulások sokszor itt is összekapcsolódnak politikai törekvésekkel, de a szlovák politika sohasem fordult a vallás ellen. 1918 októbere nem okozott katolikusellenes tüntetéseket, a történelmi országokból átcsapó hullámok nem ragadták magukkal a szlovákokat. Egyes katolikus értékek, mint például a középiskolák, kiestek ugyan az egyház kezei közül, de csak azért, mert a katolicizmus készületlen volt az állam etatisztikus irányával szemben. A magyar katolikusok száma Szlovákiában igen tekintélyes, a közjogi érzés sokkal erőteljesebb, és a papság kevésbé fejet hajtó, mint az ország másik felében. A kormányhatalom, melyet a legionáriusok hittagadó szelleme vezetett, a magyar püspökökkel brutálisan járt el. Abban az időben Róma megtépett vitorlákkal maga is a stabilitást kereste, ezért jóformán kritika nélkül fogadta el a csehszlovák kormányok propozícióit. Így történhetett, hogy a régi szlovenszkói, nagy tekintélyű ordináriusok helyett olyanok neveztettek ki adminisztrátorrá és püspökké, akiknek a nagy tradíciójú és műveltségű papság között tekintélyüket utólagosan kellett működésükkel megszerezniük.
Miután e főpapok lelki beállítottsága inkább nemzetiségi, és a vélt elnyomás következtében keserű volt, kezdték magukat tisztán a nemzeti gondolat apostolai gyanánt kiadni, szembehelyezkedve azzal az elvvel, hogy a püspöki szék nem arra való, hogy eszköze legyen valamely célnak, hanem arra, hogy a katolikus elvek megerősítésének legyen az alapja. Az új püspökök kezdetben olyan pásztorleveleket adtak ki, amelyekben szlovák püspököknek nevezték magukat. „Ez ellen éppen én szólaltam fel – közli Szüllő –, hirdetve, hogy a római katolikus egyház szempontjai szerint nincsenek szlovák püspökök, csak római katolikus püspökök, mert hiszen akkor a magyar katolikusok nem érezhetnék, hogy nekik is atyjuk és lelkiatyjuk az a püspök, akit az ő üdvösségük előmozdítására az egyház kirendelt… Nem szabad elfelejteni azt, hogy Szlovenszkón ezer évig a magyar öntudat és a magyar géniusz volt a verbum regens. Nem szabad elfelejteni azt, hogy a katolikus főpapok, papok közjogi gondolkodással bírók voltak, s nem szabad elfelejteni azt, hogy a katolikus iskolák fenntartása az államhatalomtól függetlenül, a katolikus egyház érdekében független és szabad volt.”10
A régi Magyarország Szüllőnél az egyház nemzetiségi politikája tekintetében is kiállta az összehasonlítást. Gyakran idézte Simor prímás szlovákokhoz való viszonyulását, aki a Felvidékre küldött papoknak mindig azt mondta: „Ne felejtsétek azt, hogy titeket nem a grammatika tanítására, de a katechizmus tanítására küldelek ki.”11
A klérus és Szüllő problémalátása hasonló volt, de a válaszok ezekre a problémákra már esetenként eltértek egymástól. Első pillantásra talán meglepően hangzik, de Szüllő egyértelműen elutasította a magyar püspökség felállítására irányuló törekvést. A papság célkitűzését – amely az erdélyi mintából is táplálkozott – körültekintést nélkülöző, nem politikus magatartásként értékelte. Bosszúsan állapította meg, hogy politikai vakságukban olyan valamit kérelmeznek, ami ellen éppen ők hadakoznak a legelszántabban. Egy szlovákiai magyar püspökség szorgalmazása ugyanis csak az esztergomi érsekség területének feldarabolásával, a Magyarországhoz fűződő utolsó egyházjogi szálak elvágásával lenne keresztülvihető. Erre törekedni még akkor is botorság, ha a magyar katolikusok hitéleti érdekei akár hosszabb távon is csorbát szenvednek.
Az üggyel kapcsolatban a külügyminisztérium is kifejtette álláspontját, amely Szüllőével teljes mértékben azonos volt. Leszögezte a Trianon óta követett elvi álláspontot, miszerint az évszázados egyházi beosztások megbolygatása nem indokolt, és egy ilyen rendezést a magyar kormány csak kényszerhelyzetben hajlandó eltűrni. Mindezt szem előtt tartva a püspökség létrehozása elvfeladást jelentene, hiszen az az esztergomi egyházmegye diszmembrációjával együtt járna. Ezzel szemben az érsekség északi területén 1922-től létező nagyszombati adminisztratúra csak ideiglenes rendezést jelent, és késlelteti a csehszlovák határok megszilárdulását. E logikából fakadóan az adott körülmények között inkább magyar vikariátusok felállítását vélték szorgalmazandónak, ami egyrészt nem jelent végleges egyházjogi elhatárolást, másrészt biztosíték volna arra nézve, hogy a magyar katolikus kisebbség egyházszervezeti, hitéleti és oktatási jogkörrel bírjon.12
A területi kérdést Esztergom sem kívánta bolygatni. Az érseki aulában egyébként is úgy vélték, hogy magyar püspökség felállítására nincs sok esély, hiszen a Szentszék „nacionalista alapon” püspökségeket létesíteni nem szokott.13
A felvidéki papságot és híveket elsősorban nem a taktikai fegyelem motiválta. Számos memorandumban, újságcikkben, római meghallgatáson a külön püspökség óhaját fogalmazták meg. Nem csupán magyarul tudó, hanem velük érző főpásztort és nem csupán püspöki hatalomnak alávetett vikáriust, hanem tényleges egyházi hatalommal bíró püspököt kívántak maguk fölé. A saját egyházmegyében hitéleti, sőt kisebbségi problémáik jelentős részének a megoldását látták, úgy vélve, hogy ha van magyar püspökség, akkor ott nincsenek gondok a hitéleti nyelvhasználattal, az egyházkormányzati nyelvvel, nemzeti sérelmek a püspök részéről nem érik a híveket, a felekezeti iskolák magyar jellege biztosított lesz, sőt számuk is növekedhet. Ráadásul egy önálló egyházmegyének magyar szemináriuma is van, ami megoldja a papképzést. A követelés a sajtóban és a katolikus gyűléseken szüntelenül ismételt formulává vált, ám ezzel a megoldásra hivatott egyházi körök gyakorlatilag nem foglalkoztak.
A magyar püspökség eltérő megítélésének ügye is rámutat, hogy a felvidéki magyar klérus egy részének elképzelései és Szüllő felfogása között esetenként mély szakadék húzódott. Az ellentét a források szintjén leginkább az Országos Keresztényszocialista Párt ún. papi szárnyával, illetve annak vezetőjével, Franciscy Lajos nyitrai kanonokkal való konfliktusában manifesztálódott. A nyitrai kanonok és köre jóval határozottabb katolikus politikát várt el a pártvezetéstől. Ennek jegyében elleneztek minden együttműködést a Magyar Nemzeti Párttal, legyen szó közös választási listáról vagy akár párt­egyesítésről. Franciscyék számára nem volt megfelelő indok az együttműködésre az erőegyesítés, a közös magyar fellépés óhaja, melyet a húszas évek végétől Budapest is szorgalmazott. Álláspontjuk szerint a szabadkőműves, evangélikus és zsidó jellegűnek értékelt irányzattal való együttműködéssel a katolikus irány szorul háttérbe a keresztényszocialista pártban. Ezzel nem erősítik, hanem inkább gyengítik a magyarság fellépésének erejét. Jellegtelen, határozatlan politizálás lehet csak a közösködés eredménye, hiszen képtelenség katolikusoknak, protestánsoknak, zsidóknak egyformán szolgálni az érdekeit, még akkor is, ha magyarságuk összeköti őket. Az ilyen politika bénultsághoz, passzivitáshoz vezet. A konfliktus odáig fajult, hogy a klerikális csoport kilépésével, pártalapításával is számolni kellett. A probléma végighúzódott a harmincas éveken, s újabb kicsúcsosodását a pártegyesítés idején, illetve a bécsi döntésig tartó időszakban érte el.
Felmerül a kérdés, vajon mennyire beszélhetünk a felvidéki magyar klérus politikai egységéről? Papi mivoltukból származott-e egy többé-kevésbé homogén szemlélet, helyzetükből fakadó közös problémalátás és gondolkodás?
Vizsgálatom eredménye azt mutatja, hogy a felvidéki papságon belül jól kirajzolódó politikai törésvonalak húzódtak, és Szüllő nem általában a klérussal, nem a politizáló papsággal, hanem annak – nevezzük így – ultramontán részével nem tudott sokszor „zöld ágra vergődni”. Ez a Franciscy kanonok, majd 1933-as halála után Gregorovits Lipót nevével fémjelzett csoportosulás a felvidéki magyar politikai katolicizmusnak csupán az egyik, bár annál markánsabb irányzata volt.
Az általam ultramontánnak nevezett csoport kapcsán kijelenthető, hogy mindenekelőtt felekezeti politikában gondolkodtak magyarságpolitika helyett. A vallási identitás számított körükben elsődleges rendező elvnek. Fórumuk a Nyitramegyei Szemle, majd Franciscy halála után különösen az Érsekújvár és Magyar Vidék című lap volt, amely számos alkalommal felvetette azt a ma már kissé megmosolyogtató kérdést, hogy mi az elsődleges: az, hogy valaki hívő, vagy az, hogy magyar? A lap a kérdésre a következő választ adta: „Egészen természetes, hogy amikor megszületünk és megkeresztelnek, mindjárt katolikusok vagyunk. Magyarokká csak akkor válunk, amikor az édesanyánk megtanít édes magyar anyanyelvünkre. Minden körülmények között mi katolikus magyarok vagyunk és nem fordítva. Ezért a politikában is a katolikus mivoltunk van a magyarságunk előtt.”14 Másutt: „Mi a vallásos nemzeti eszmény követői vagyunk, és a világnézeti harcok mai pergőtüzében elsőbbséget adunk a világnézeti, sőt felekezeti alapon történő szervezkedésnek. Mi erősebbek vagyunk egyedül, mint a mindeneket egységbe ölelni akaró közös alakulatokban.”15
Ebből következően az OKP és különösen az Egyesült Párt által képviselt iránynál jóval határozottabb, egyértelműbb katolikus politikát vártak el. Offenzív katolicizmust követeltek, s a kisebbségi politikában kimondottan keresztény katolikus irányú előretörést szorgalmaztak. Olyan pártkereteket, amelyben a keresztény katolikus érdekek védelme az első helyen áll.
Ez a szélsőségesen klerikális irány a magyarországi, Bangha Béla páter által fémjelzett ecclesia militansnak, harcos egyháznak nevezett vonulat felvidéki vetülete volt. A párhuzam azért is egyértelmű, mivel gyakori a rájuk való hivatkozás, tevékenységük példaként való említése, s Bangha Bélának, valamint jobb kezének, Nyisztor Zoltánnak rendszeresen jelentek meg írásai az Érsekújvár és Magyar Vidékben. Hozzájuk hasonlóan szinte egyetlen szempontra hegyezték ki publicisztikájukat: az adott területen és szituációban mennyire érvényesül a katolicitás, vagy más nézőpontból mondva, mennyire észlelhető benne a protestáns, zsidó, liberális befolyás. Véleményük szerint az OKP-t is tévutakra vitték ezek az erők, az Egyesült Pártban pedig a 25 százaléknyi nem katolikus töredék teljesen átvette a hatalmat a 75 százalékos katolikus többség felett.
Szüllő nehezen viselte e papi csoport felekezetieskedését és a koncepciózus magyarságpolitika hiányát. 1929. évi, Budapestnek küldött jelentésében bosszúsan közli, hogy Franciscyék a felekezeti irányt akarják itt megvalósítani. „Ezt a harcot én állom” – tette hozzá a pártelnök.16 Az ecclesia militansszal szemben másutt megjegyzi: „A keresztet nem lehet buzogánynak használni.”17
Azt, hogy a klerikalizmus és a politikai katolicizmus nem feltétlenül szinonimák, egy másik papi irányzat tevékenysége jelzi. Végig kitartottak Szüllő mellett, s támogatták az Országos Keresztényszocialista Párt, majd az Egyesült Párt irányvonalát. „Először vagyunk magyarok, és csak azután keresztények” – foglalt állást egyértelműen Haiczl Kálmán az imént jelzett polémiát illetően.18 Egyértelműen a Szüllő-féle irány mellett tették le a garast Franciscyékkal szemben, kijelentve, hogy Szüllő mindig azon az úton haladt, amely az egyház és a magyarság magasabb érdekeivel volt azonos.19 „Kétségkívül oroszlánrésze volt abban, hogy a csehszlovák kormányzat egyházellenes és így magyarellenes akciója Rómában hajótörést szenvedett… Minden lépése a hercegprímás és a magyar kormány tudtával történt… Elméjének minden működése és elgondolása, szívének minden dobbanása egyes-egyedül a nagy cél elérésére irányult… A magyar katolikus és nemzeti érdekek elválaszthatatlanok a Felvidéken, a kettő nem járhat külön utakon.”20
Az ultramontán vonulat puhának, megalkuvónak tekintette ezt a papi csoportot. Gyászkatolikusoknak nevezték őket, akiket a liberálisok, protestánsok felhasználnak céljaikra, öntudatlanul szolgálják sötét tevékenységüket. A protestánsok uszályhordozói, illetve azokéi, akik a vallást csak hirdetik, de nem élik át.21
A Szüllő és a hozzá kötődő, mondjuk így: konzervatív papi csoport politikáját, Gregorovitsékon kívül egy másik irányból is érték bírálatok. Ezt az irányzatot tartom a felvidéki magyar katolicizmus harmadik markáns szellemi vonulatának. A Pfeiffer Miklós kassai kanonok nevével fémjelzett újkatolikus csoportosulás a kereszténydemokráciához vonzódott. A kiutat kereste az egyre inkább zsákutcának érzett, védekező alapállású, konstruktív magatartást nélkülöző sérelmi egyházpolitikából. A Prohászka Körökben testet öltő mozgalom megfogalmazta, hogy bármennyire is indokolt az értékmegőrzésre, sérelmi memorandumokra, egyházkormányzati status quóra összpontosító magatartás, nem elegendő a puszta védekezés. Végtelenbe nyúló passzív kiváráshoz, a sérelmek öncélú emlegetéséhez és ezzel együtt a magyar kisebbség és katolicizmus biztos sorvadásához vezet. A tartalmi kérdések előtérbe helyezésével kell mérsékelni a konzervatív egyház-politikai felfogás formaiságát, s mindezt a szociális elkötelezettség, a nemzeti gondolat és a keresztény szellemiség alapelvei mentén.
Az egyház-politikai referenciák a pártelnökségből való távozása után is Szüllő kezében maradtak, így kritikáját Pfeiffer Miklós konkrétan neki címezte: „Szüllő elve a teljes negáció. Minden cseh intézkedést szabotálni és ad abszurdum vezetni. Szüllő semmiféle katolikus magyar szempontból elfogadható megoldást nem akar. Pedig a katolikus vallás erre a politikára nem jó.”22 Nyitottabbnak, tevékenyebbnek kell tehát lenni, s mivel az államhatárok stabilizálódtak, nincs más választás, mint konstruktívabb és kompromisszumkészebb magatartással tenni kísérletet a helyzet javítására.
Vajon milyenek voltak az erőviszonyok az egyes papi irányzatok között, mekkora volt az egyik-másik tábor támogatottsága a kléruson belül? A válaszadás nem könnyű e kérdésre, hiszen kevés egyházi embernél beszélhetünk tiszta elköteleződésről, és a bemutatott csoportosulásokat nem is tekinthetjük valamiféle zárt szekértáboroknak. Sok volt a személyi átfedés, az ingadozás az egyes álláspontok között. Számos konkrét ügyben pedig a klérus többnyire egyetértést mutatott.
Mégis akad egy jellemző eset, amit röviden ismertetek, hiszen talán közelebb visz az erőviszonyokat illető kérdés megválaszolásához. 1936-ban, néhány nappal a párt­egyesítés után létrejött a Magyar Katolikus Tanács (MKT) nevű szerveződés; ez egy olyan papi csoportosulás volt, amely kinyilvánított szándékai szerint a katolikus érdekvédelmet kívánta felvállalni, összefogni. E tekintetben tehát hasonló volt, mint a húszas években működő Katolikus Nagybizottság. A háttérben azonban politikai rivalizálás húzódott, hiszen létrehozói Lelley Jenő korábbi keresztényszocialista pártelnök és az aktivizmus felé kacsingató Tyukoss János pozsonypüspöki plébános voltak.
Az MKT valójában csökkenteni kívánta a pártbefolyást a magyar katolikusok körében, másrészt valamiféle katolikus pártkezdeménynek is tekinthető, hiszen a magyar pártok egyesítése idején a klerikális csoport, mint említettük, komolyan fontolgatta egy katolikus párt alapítását. Községi pártok létre is jöttek – Érsekújvárban, Pereden – melyek a községi választásokon indultak is, de országos szervezet alapítására nem szánták el magukat.
A Tanács létrehozásában a Tyukoss- és Lelley-féle aktivista szándékok és az ultramontánok törekvései összekapcsolódtak. Ez utóbbiak üdvözölték és támogatták a szerveződést, hiszen az Egyesült Párttal való szembenállás, a pártvezetéssel kapcsolatos sérelmek közösek voltak, ráadásul a Tanács tisztán felekezeti jelleggel bírt.
A klerikálisok támogatásán kívül viszont az általános bizalmatlanság volt jellemző a szervezettel szemben. A magyar papság és hívek az alakulattól lényegében távolmaradtak, a Tyukoss-féle irányvonal elszigetelt maradt, s csak a nagyszombati egyházi hatóság támogatásával tudta fenntartani magát. Nehéz most már megállapítani, hogy a papi többséget a klerikális intranzigencia taszította-e jobban, vagy az aktivista alapállás, mindenesetre a bécsi döntésig terjedő időszakban a felvidéki magyar katolicizmus nem tért az Egyesült Párttól külön politikai utakra, a többség megmaradt a párt által képviselt politikai, valamint a Szüllő és Esterházy által fémjelzett egyház-politikai irányvonalon.
Még akkor is, ha Szüllő, mint láttuk, alapjában profán módon tekintett az egyházra. Egy alkalommal Rockefellert idézte, aki szerint három tökéletes szervezet van a világon: a német hadsereg, a Standard Oil Company és a katolikus egyház. Rockefellernek csak az egyházat illetően volt igaza – tette hozzá Szüllő –, mert sem a német hadsereg, sem a Standard Oil Company nem tudta kiállni a világrengést megtépettség nélkül. Az egyházi hierarchiában azonban minden szög a legprecízebben és legtökéletesebben szabatos maradt. S jó, ha ez a tökéletes gépezet – vélhette Szüllő – egy kicsit a magyar ügy érdekében is zakatol.23

Mrva Marianna–Szilvássy Tímea: Kétnyelvűség a dél-szlovákiai településeken

Bevezetés

A kisebbségi nyelvhasználat a politikai szcénának köszönhetően az elmúlt hónapokban sokat ragozott téma lett. A célkeresztbe elsősorban a magyar kisebbség és az általa lakott dél-szlovákiai vidékek kerültek. Egyesek a szlovákok és a szlovák nyelv elnyomását, mások a magyarok és a magyar nyelv hátrányos helyzetét hangoztatták a nyelvhasználatról szóló vitákban. Meggyőzően érvelni azonban csak hiteles adatokra támaszkodva lehet. A Fórum Kisebbségkutató Intézet a Diákhálózat aktivistáival közösen valósította meg a dél-szlovákiai települések kétnyelvűségét, pontosabban a magyar nyelv hivatali használatát vizsgáló kutatást. A Diákhálózat munkatársai 2010. június elejétől szeptember közepéig azokat a településeket járták végig, ahol a magyar lakosság aránya a legutóbbi (2001-es) népszámlálási adatok alapján meghaladja a 10%-ot. Ahogy pontos képet kapjunk a magyar nyelv használatáról a hivatali érintkezésben, valamint a vizuális kétnyelvűségről. A kérdőíves felmérés mellett ugyanis a kutatás fontos része volt a fotódokumentáció, amely a vizuális kétnyelvűséget, tehát az emléktáblákon, műemlékeken, település- és utcaneveken, egyéb figyelmeztető táblákon használt feliratokat és azok nyelvét örökítette meg. Ez megtalálható már a Fórum Kisebbségkutató Intézet, valamint a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala honlapján (www.foruminst.sk, www.jogsegely.sk – Vizuális kétnyelvűség rovat).
A kérdőív kérdéseire a települések első embereitől, a polgármesterektől, esetleg egyéb más kompetens személytől vártunk és általában kaptunk választ.
A vizsgált problematikának több dimenziója van, amelyek a következők:
– a kihelyezett táblák és feliratok nyelvezete,
– az oktatási és egészségügyi intézmények nyelvezete,
– a hitélet és szertartások nyelve,
– az önkormányzat és a lakosság közti kommunikáció nyelve,
– az önkormányzati hivatal belső kommunikációjának nyelve,
– tájékoztató információk nyelvezete,
– a vonatkozó törvények gyakorlatban való alkalmazása,
– az illetékesek véleménye a problémáról.

Az adott dimenziók mindegyikét meg kell vizsgálni ahhoz, hogy átfogóan tudjuk feltárni a valós helyzetet. Előtte viszont hasznos lehet közelebbről megismerkedni Szlovákia magyarlakta településeinek néhány általános jellemzőjével.
A 10%-os nemzetiségi határ kritériumának 530 település felelt meg, az adatelemzés során pedig 535 település kitöltött kérdőívével dolgoztunk. Az 535 település 19 járás közt egyenlőtlenül oszlik meg. Míg az Aranyosmaróti járásban csak egyetlen, a kutatás kritériumainak megfelelő község található, a Rimaszombati járásban 72, amely ezzel a magyar települések tekintetében a legnépesebb járás. A sorban következő a Dunaszerdahelyi és Lévai járás, amelyekben 67, illetve 56 magyar község található.

1. grafikon. A kutatásban részt vevő települések járások szerinti megoszlása
MRVA-GRAFOK-10

A 19 járási székhely közül a magyarok aránya tízben – Szencen, Dunaszerdalyen, Galántán, Vágsellyén, Komáromban, Érsekújvárban, Léván, Losoncon, Rimaszom­bat­ban és Rozsnyón – haladja meg a 10%-os határt. Hivatalos érintkezésben közülük hétben biztosítandó a magyar nyelvhasználat, Vágsellyén, Léván és Losoncon ugyanis a magyarok aránya nem lépi át a 20%-os törvényi küszöböt.
1. táblázat. Magyarok aránya a vizsgált járási székhelyeken a 2001-es népszámlálás alapján (www.portal.statistics.sk)

Járási székhely Magyarok aránya
Szenc 22,0%
Dunaszerdahely 79,7%
Galánta 36,8%
Vágsellye 17,9%
Komárom 60,1%
Érsekújvár 27,5%
Léva 12,2%
Losonc 13,1%
Rimaszombat 35,3%
Rozsnyó 26,8%

A vizsgált települések 75%-a magyar többségű, 93%-ukban pedig a magyar kisebbség aránya átlépi a törvényi küszöböt, vagyis a lakosság legalább 20%-a magyar nemzetiségű. A lakosság számát tekintve nagyrészt kis községeket találunk. Legtöbbjük, 64%-uk legfeljebb 1000 fős.
Nagyobb változatosság a járások szerinti felosztásban mutatkozik. A legfeljebb 500 fős községek elsősorban a Rimaszombati, Nagykürtösi és Lévai járásban koncentrálódnak: 43%-uk található ebben a három járásban. Az 5001 főnél nagyobb lélekszámú települések többsége a Dunaszerdahelyi, Komáromi, és Érsekújvári járásokban terül el: ugyancsak 43%-uk.

2. táblázat. A lakosság száma a településeken

Lakosság száma %
0–500 36,0%
501–1000 28,7%
1001–2000 20,8%
2001–3000 6,4%
3001–4000 2,6%
4001–5000 0,4%
5001 fölött 5,2%

Ha a továbbiakban figyelembe vesszük, hogy tehát elsősorban magyar többségű kistelepülések a kutatás tárgyai, egyes kérdéseket könnyebb lesz megértenünk, másokra viszont talán rácsodálkozunk.

Táblák és feliratok

A 20%-os nemzetiségi küszöb átlépése az önkormányzatok számára azt jelenti, hogy az érvényes jogszabályok szerint ezeken a településeken biztosítani kell a kisebbségi nyelvhasználatot. Ezzel a kötelezettséggel minden tizedik megkérdezett – tehát polgármester vagy a polgármesteri hivatal alkalmazottja – nincs tisztában. A jogszabály egyik vetülete, hogy az ilyen településeket magyar helységnévtábla is jelezze. Ezek a magyar helységnévtáblák a 20%-os küszöböt átlépő települések közel 94%-ában megtalálhatóak, 6%-ukban hiányoznak. Azokat a településeket, amelyek kötelesek a magyar helységnévtábla kihelyezésére, az ún. településjegyzék1 sorolja fel, amelynek jelenlegi változata az 1991-es népszámlálási adatokra támaszkodik. Ennek köszönhetően magyar helységnévtáblával találkozhatunk még olyan települések határában is, ahol ma már nem él 20% magyar.

2. grafikon. Magyar helységnévtábla a magyarok aránya alapján – 10%
graf02
3. grafikon. Magyar helységnévtábla a magyarok aránya alapján – 20%

graf03

Szinte kivétel nélkül mindenhol üdvözlőtáblával köszöntik a község határát átlépőket. Az esetek több mint egyharmadában viszont nincs magyar felirat ezeken a táblákon. A Pozsonyi, Szenci, Kassa-vidéki és Nagymihályi járások magyarlakta településeinek több mint 50%-ában nincs magyar felirat az üdvözlőtáblákon.

4. grafikon. Magyar felirat az üdvözlőtáblákon járások szerinti felosztásban
graf04
A felmérésben részt vevő települések 33%-án már egyszer vagy többször előfordult, hogy a helységnév- és/vagy az üdvözlőtáblákon a magyar feliratot megrongálták. A legtöbb ilyen tapasztalatuk a Dunaszerdahelyi, a Rimaszombati és a Lévai járásba tartozó községeknek van.

3. táblázat. Előfordult, hogy a helységnévtáblán és/vagy üdvözlőtáblán megrongálták a magyar feliratot?

   
Előfordult 33,3%
Nem fordult elő/nem tud róla 66,7%

A polgármesteri hivatalok 76%-án feltüntették mind a hivatal, mind a település magyar nevét. A fennmaradó 24% megoszlik azon települések között, ahol sem a hivatal, sem a település neve nincs feltüntetve magyarul (10%), vagy csak a hivatal neve van magyarul (12%), esetleg csak a település neve van magyarul (1%). Utcanévtáblák a felmért települések több mint felében nincsenek. Ahol vannak, ott is csak az esetek 48%-ában vannak az utcanevek kiírva magyarul is. Több településen találkozhatunk olyan hibrid változatokkal, mint például a Bratislavai út, 13 helyen válaszolt úgy a megszólított polgármester vagy hivatali dolgozó, hogy ha más település neve szerepel utcanévként, akkor nem vagy nem minden esetben a magyar nevét tüntetik föl.

5. grafikon. Magyar utcanévtáblák a településen
graf05
Magyar feliratok tekintetében rosszabb a helyzet a busz- és vasútállomások esetében. Az 535 felmért település közel háromnegyedében a buszmegállóra csak szlovák helységnévtábla van kihelyezve, a vasútállomások esetében ez az arány több mint 90%.

6. grafikon. Helységnévtáblák nyelve a buszmegállókon
graf06
Ahogy az adatok mutatják, a települések többsége a kihelyezett táblák nyelvezetében nem következetes. Ha a legszembetűnőbb feliratokat nézzük, amik nehezen kerülhetik el a tekintetet – mint például a helységnévtábla, üdvözlőtábla és utcanévtábla –, akkor az adatokból az derül ki, hogy az 535 település csupán 14%-ában vannak magyar feliratok mindhárom táblatípuson. Ha ehhez még hozzávesszük a buszmegállók feliratait, akkor csupán 12 (2,2%) olyan települést találunk, ahol az összes említett táblatípuson van magyar felirat.

Oktatási és egészségügyi intézmények

A vizsgált települések háromnegyedében van óvoda. Ahol van, ott a legtöbb esetben csak egynyelvű, főleg magyar. Szlovákot és magyart is minden ötödik községben találhatunk.

7. grafikon. Óvoda a településeken
graf07
Az 535 település mintegy felében, 270-ben van magyar alapiskola. A 270 alapiskola 53,3%-a 1–4. évfolyamos, 46,6%-a pedig 1–9. évfolyamos. Tehát a felmérésben részt vevő összes település kevesebb mint negyedében, 23,5%-ában van lehetőség arra, hogy a diákok a magyar alapiskola 9 évfolyamát helyben végezzék el. Magyar középiskola a vizsgált községek 4,7%-ában van.

8. grafikon. Magyar alapiskola a településeken
graf08

Az egészségügyi intézmények tekintetében az általánosságban elmondható, hogy az 535 település 18,5%-ában, tehát 99-ben van helyben legalább egy orvos, kórház vagy legalább patika. Leggyakrabban általános orvos van a településen, a vizsgált községek közel harmadában. Kevesebb mint negyedükben van gyermekorvosi és fogászati rendelő, patika pedig minden ötödik településen van helyben.

4. táblázat. Azon települések százalékaránya, ahol megtalálhatók az alábbi egészségügyi intézmények (%)

Általános orvos 32,5
Szakorvos 13,1
Gyermekorvos 23,6
Fogorvos 22,4
Egészségügyi központ 14,0
Kórház 3,0
Gyógyszertár 20,9

A helyben lévő egészségügyi intézményekben a kommunikáció általában olyan nyelven folyik, ahogy a kliens megszólal. Átlagosan a községek egészségügyi intézményeinek több mint háromnegyedében tudnánk magunkat megértetni magyarul. Azon települések többsége, ahol a helybeli egészségügyi intézmények alkalmazottaival csak szlovákul vagy inkább szlovákul beszélhetünk, a Pozsonyi, Kassa-vidéki, Rozsnyói, valamint Nyitrai járásban található.

5. táblázat. A kommunikáció nyelve az egészségügyi intézményekben (%)

  Csak szlovákul

vagy inkább

szlovákul

Inkább

magyarul

Ahogy a

kliens beszél

Általános orvos 11,5 20,1 56,9
Szakorvos 12,9 21,4 54,3
Gyermekorvos 13,5 20,6 56,3
Fogorvos 17,5 22,5 52,5
Egészségügyi központ 5,3 21,3 61,3
Kórház 12,5 12,5 62,5
Gyógyszertár 16,1 17,0 58,9

Hitélet és a szertartások nyelve

A 2001-es népszámlálási adatok alapján a dél-szlovákiai járások lakosságának 88,0%-a tagja valamely vallási felekezetnek. Közülük 68,0% vallja magát római katolikusnak, 7,3% evangélikusnak, 6,2% reformátusnak, 2,2% pedig görög katolikusnak.2 Felmérésünkből kiderül, hogy a vizsgált 535 település 97%-ában van valamilyen hit­élet, folynak egyházi szertartások. A római katolikus vallás hívei a települések többségében, 85%-ában helyben látogathatják a szertartásokat. A református hitéletről elmondható, hogy annak ellenére, hogy a dél-szlovákiai járások lakosságának csak 6,2%-a református, mégis a települések 47%-ában tartanak református szertartásokat. Ebből arra következtethetünk, hogy ugyan viszonylag kicsi, ám annál aktívabb vallási közösségről van szó. Jellemző ez az evangélikus vallásra is, hisz majdnem minden ötödik községben folyik evangélikus hitélet annak ellenére, hogy a lakosság csupán 7,3%-a tartozik ehhez a felekezethez.

9. grafikon. Hitélet/szertartások nyelve a településeken
graf09
Fontos tényező, hogy az adott szertartás milyen nyelven folyik. Ehhez a kérdéshez talán érdekes adalék egész Szlovákia és csak Dél-Szlovákia lakosságának összehasonlítása vallási hovatartozás szempontjából. Ha megvizsgáljuk a négy legelterjedtebb vallást, láthatjuk, hogy a római katolikusok aránya ugyanakkora dél-szlovákiai viszonylatban, mint szlovákiai viszonylatban. A protestánsok esetében már egészen más a helyzet. A reformátusok aránya jóval magasabb Dél-Szlovákia járásaiban, és az evangélikusoké is meghaladja az országos átlagot. Ami a görög katolikusokat illeti, fordított a helyzet, országos viszonylatban nagyobb az arányuk, mint dél-szlovákiai viszonylatban.

6. táblázat. Dél-Szlovákia és Szlovákia összehasonlítása felekezeti hovatartozás szempontjából (%)

  Dél-Szlovákia Szlovákia
Római katolikus 68,0 68,0
Református 6,2 2,0
Evangélikus 7,3 6,9
Görög katolikus 2,2 4,1

Ezeknek az adatoknak a tükrében vizsgáljuk meg a vallási szertartások nyelvét felekezet szerint. A római katolikus szertartások elsősorban magyarul folynak (52%), vagy vannak szlovák és magyar szertartások is (39%). Ha külön vizsgáljuk a magyar többségű és szlovák többségű dél-szlovákiai településeket, akkor a következő adatokat kapjuk: ahol többségben élnek a magyarok, ott a római katolikus szertartások a települések 65%-án magyar nyelven folynak, 29%-án pedig mindkét nyelven. Ahol a szlovákok élnek többségben, a települések 12%-ában csak magyarul, 71%-ában pedig magyarul és szlovákul is.
A református szertartások inkább magyarok, az evangélikusok pedig inkább szlovákok. A református vallás esetében ez nem meglepő, hisz Dél-Szlovákiában jóval magasabb a hívei aránya, mint országos átlagban. A statisztikák szerint az evangélikusok is többen vannak ezeken a vidékeken, a szertartások mégis inkább csak szlovák nyelvűek. Ha ebből és az előző két példából indulunk ki – tehát hogy ahol vannak magyar katolikusok, ott az esetek túlnyomó többségében vannak magyar szertartások is, valamint mivel a reformátusok főleg magyarok, ezért vannak túlnyomórészt magyar szertartások –, feltételezhetjük, hogy nem a magyarok közt több az evangélikus, mint országos szinten, hanem hogy a dél-szlovákiai szlovákok körében gyakoribb ez a vallás az országos átlaghoz képest. Az anyanyelvhasználatra nézve levonhatjuk azt a következtetést, hogy a vizsgált területek közül a vallási szertartások az a terület, amelyen a szlovákiai magyarok anyanyelvhasználata a legjellemzőbb.

10. grafikon. Szertartások nyelve felekezetek szerint
graf010
Az önkormányzat és a lakosság közti kommunikáció

Vizsgálva az önkormányzati hivatal kommunikációját a lakossággal, a kutatás azt mutatja, hogy a magyarlakta települések önkormányzati hivatalaiban az ügyfelekkel történő szóbeli kommunikációra jellemző a magyar nyelv használata: így véli a megkérdezett polgármesterek 87,9%-a. Ezt a választ a következő kérdés igazolja, mely azt firtatja, mitől függ s kommunikáció nyelve. A hivatalok 88%-ában attól függ, hogy az ügyfél milyen nyelven szólal meg.

11. grafikon. Szóbeli kommunikáció az önkormányzati hivatal és a lakosság között
graf011
Nem ennyire egyértelmű a helyzet az írásos kommunikációnál. A polgármesterek elmondásából kiderül, hogy a hivatalok 70%-ához csakis szlovák nyelvű beadvány érkezik. 28%-ukhoz szlovák és magyar nyelven is érkeznek, és nem egész 2%-ot teszi ki azon hivatalok száma, amelyek általában magyar nyelven fogadnak beadványt. A hivatalok 72%-ának a beadványokra adott válaszai szlovák nyelvűek, a fennmaradó 28% a válaszadás nyelvét a beadvány nyelvétől teszi függővé.

12. grafikon. Az önkormányzati hivatalok aszerinti megoszlása, hogy milyen nyelvű beadványok érkeznek be hozzájuk
graf012
Ez az arány nem változik a falvak, városok nagysága alapján sem. Járásonként azonban véltünk felfedezni különbségeket. A hivatalok több mint 40%-a fogadott szlovák és magyar nyelven is beadványokat a következő járásokban: Tőketerebesi járás (47%), Dunaszerdahelyi járás (40,9%), Galántai járás (40,9%) és a Komáromi járás (63%).

Az önkormányzati hivatalok belső kommunikációja

Ami az önkormányzati képviselő-testületek üléseire készült írásbeli anyagokat illeti, a képviselő-testületek 22%-a készít írásbeli anyagokat magyar nyelven. Az általános érvényű rendeleteket az önkormányzatok csak 15%-ban jelentetik meg magyarul.
Közvetlen befolyása van annak a tényezőnek, hogy milyen járásról beszélünk. Egyes járásokban azon önkormányzati képviselő-testületek aránya, amelyek az ülésekre magyar nyelven készítenek írásbeli anyagokat, eléri a 40%-ot, ami a 22%-os országos átlaghoz viszonyítva magas eredmény. Ilyen magas arányokkal három járás büszkélkedhet, a Komáromi (44,7%), a Dunaszerdahelyi (46,9%) és a Tőketerebesi járás (39,5%).
Az általános érvényű rendeletek magyar nyelven való megjelentetése az önkormányzatokban két járásban éri el a 30%-ot, a Dunaszerdahelyi és a Tőketerebesi járásban.

13. grafikon. A képviselő-testületi ülések írásbeli anyagainak nyelve
graf013
14. grafikon. A képviselő-testület üléseinek nyelve
graf014

Tovább boncolva a képviselő-testület üléseinek nyelvhasználatát, kíváncsiak voltunk arra is, hogy amennyiben mindkét nyelven folynak az ülések, ez konkrétan mit jelent? Fontos megjegyezni, hogy a települések 17,4%-ában folynak mindkét nyelven a képviselő-testületek ülései, ami abszolút számban 93 települést tesz ki.
A kérdésre választ adók nagy része úgy nyilatkozott, hogy mindenki a saját anyanyelvén beszél, és értik egymást. Kevés azon települések száma, ahol valamilyen mó­don fordításhoz folyamodnának az ülés során. Főképp rögtönzött fordításokról beszélhetünk, amikor a felszólaló mondja el mondanivalóját mindkét nyelven. A válaszadók 13,8%-ának elmondása szerint az üléseken mindenki szlovákul beszél, s az ülést vezető személy mondja el a dolgokat két nyelven.

15. grafikon. Az önkormányzati ülések kétnyelvűsége a gyakorlatban
graf015
Az önkormányzati képviselő-testületeket vizsgálva helyet kell adnunk annak a kérdésnek is, vajon változott-e az önkormányzat nemzetiségi összetétele a korábbi választási időszakhoz képest, s ha igen, melyik nemzetiség javára. Az adatok azt mutatják, nem történt jelentős változás e téren. Hasonló arányban oszlik meg azon települések száma, ahol a korábbi időszakhoz képest több a szlovák (8,7%), illetve ahol több a magyar (9,4%) nemzetiségű képviselő.
A kutatott települések több mint 90%-ában a polgármester beszéli a magyar nyelvet, miközben a települések 74,2%-át magyar nemzetiségű polgármester vezeti és 20,5%-ban pedig bár nem magyar nemzetiségűnek vallja magát a polgármester, de a nyelvet beszéli, derül ki a felmérésből.
16. grafikon. A polgármester magyartudása
graf016
A következő két ábra még konkrétabb információkkal szolgál. Megfigyelhetjük, hogy azokon a településeken, ahol a magyar nemzetiségű lakosok száma eléri a törvényi küszöböt (20%), többségében magyar nemzetiségű polgármesterek vannak. A magyarul nem tudó polgármesterek száma azokon a településeken, ahol a magyar nemzetiségű lakosok száma eléri a 20%-ot, nagyon alacsony. A települések nem egész 3%-át magyarul nem tudó polgármester vezeti.
Azon településeken, ahol a magyar nemzetiségű lakosok száma nem éri el a törvényi küszöböt, más a helyzet. Nem egész 10%-ukat vezeti magyar nemzetiségű polgármester, 50%-ban pedig habár nem magyar, a nyelvet többé-kevésbé beszéli.

17. grafikon. A polgármester magyartudása a magyarok aránya alapján
graf017

18. grafikon. Járásonként vizsgálva a kérdést a következő eredményekre tettünk szert
graf018
Tájékoztató információk nyelvezete

A kutatott települések 65,6%-ában magyar nyelven is feltüntetik a polgármesteri hivatal tájékoztató feliratait és hivatalos hirdetményeit. 20,2%-ában nincsenek feltüntetve, 14,2%-ában pedig részben, attól függően, hogy miről van szó.

19. grafikon. A tájékoztató feliratok nyelve
graf019
Amikor arra kérdeztünk rá, mely információk jutnak el csak szlovákul a lakossághoz, a polgármesterek elsősorban a választásokkal kapcsolatos tájékoztatókat, információkat, általános érvényű rendeleteket, adókkal kapcsolatos nyomtatványokat, pályázati felhívásokat, meghívókat említették.
A településeken jelentős funkciót tölt be a hangosbeszélő. A felmérés eredményei szerint a települések 69%-ában először szlovák, utána pedig magyar nyelven hirdetnek. A települések 18%-ában pedig először magyarul, utána pedig szlovákul szólal meg a hangosbeszélő. A maradék esetben fele-fele arányban oszlik meg azon települések száma, melyekben vagy csak szlovákul, vagy csak magyarul hirdetnek (ez az arány 5-5%-ot tesz ki).
Az eredmények az aktuális helyzetre mutatnak rá. A kérdést – amelyet különböző törvények, rendeletek is befolyásolhatnak – viszont nagyobb távlatokban is érdemes kutatni. Ebben az esetben a 2009-ben elfogadott nyelvtörvény módosítása az idevágó jogszabály, mely szabályozta a hangosbeszélő által közvetített hirdetések nyelvét, sorrendjét. A felmérés igyekszik kutatni e törvény hatását is. A felmérés eredményei az alábbi változást mutatják:

7. táblázat. A hangosbeszélő nyelve – időbeli összehasonlítás (%)

  Milyen nyelven

hirdetnek ma?

2009 előtt milyen

volt a gyakorlat?

Különbség
csak magyarul 6,4 24,7 -18,3
csak szlovákul 5,3 4,9 +0,4
először magyarul, aztán szlovákul 17,8 21,3 -3,5
először szlovákul, aztán magyarul 68,7 47,9 +20,8
nincs hangosbeszélő 1,9 1,1 +0,8

20. grafikon. A hangosbeszélő nyelve 2009 előtt és jelenleg – grafikai összehasonlítás
graf020

Ha tájékoztatásról beszélünk, szót kell ejtenünk más médiumok használatáról a településeken. A hangosbeszélő után ilyen médiumként az internetes honlap és az ön­kormányzati újság szerepel.

21. grafikon. Az önkormányzati honlap nyelve
graf021
22. grafikon. Az önkormányzati újság nyelve
graf022
Az eredmények nemcsak a nyelvhasználatra mutatnak rá, hanem az önkormányzatok lehetőségeire is e téren. Észben kell tartanunk, hogy jobbára kisközségekről beszélünk, feltételezhetően alacsony költségvetéssel. Azokban az önkormányzatokban, ahol jelentetnek meg újságot, az adatok azt mutatják, hogy több mint 2/3-ukban két nyelven jelenik meg az újság (69,7%), az önkormányzatok 18,5%-ában csak magyar nyelven és 11,8%-ában csak szlovák nyelven jelentetnek meg újságot.
Törvények alkalmazása

Az információkhoz való szabad hozzáférésről szóló (211/2000. 6. §) törvényben előírtak szerint bizonyos információkat az önkormányzatnak a törvényben előírt módon magyarul is nyilvánosságra kell hoznia. Mit mutat a törvény gyakorlati alkalmazása? A felmérés nyolc különböző információra kérdezett rá, kutatva azt, milyen nyelven hozták őket nyilvánosságra az adott településen.

A következő információk nyelvezetét vizsgáltuk:
– alapvető adatok,
– kérvények, panaszok, fellebbezések beadásának módja, határideje,
– az ügyintézés során követendő eljárás módja,
– a szerv eljárására vonatkozó előírások jegyzéke,
– illetékek,
– az önkormányzati és bizottsági ülések időpontja és programja,
– az ülések jegyzőkönyve, a javaslatok szövege, az elfogadott önkormányzati rendeletek szövege,
– a képviselők üléseken való részvételi statisztikája és szavazásaik adatai.

23. grafikon. Az információkhoz való szabad hozzáférésről (211/2000. 6. §) szóló törvényben megköveteltek szerinti információk nyelve
graf023
Az adatok azt mutatják, az információk nagy része csak szlovák nyelven jut el lakossághoz. Összegezve az eredményeket: átlagban az önkormányzatok 76,3%-a csak szlovák nyelven hozza nyilvánosságra az információkat, 4,8%-uk az információkat csak magyarul hozza nyilvánosságra, 18,9%-uk szlovák és magyar nyelven is nyilvánosságra hozza őket.

Ha járásonként vizsgáljuk a kutatás eredményeit, a következő tapasztalatokra teszünk szert: az információk nyilvánosságra hozatala szlovák és magyar nyelven legmagasabb arányban a következő járásokban biztosított: a Galántai, a Nagymihályi, a Komáromi, és a Dunaszerdahelyi járásban.

8. táblázat. Az információkhoz való szabad hozzáférésről (211/2000. 6. §) szóló törvényben megköveteltek szerinti információk nyelve – részletes adatok (%)

Alapvető adatok, hatáskörök, szervezeti struktúra  
Csak szlovákul 67,8
Csak magyarul 4,2
Szlovákul és magyarul 28,0
Kérvények, panaszok, fellebbezések beadásának módja, határideje  
Csak szlovákul 73,8
Csak magyarul 4,3
Szlovákul és magyarul 21,9
Az ügyintézés során követendő eljárás módja  
Csak szlovákul 75,3
Csak magyarul 5,3
Szlovákul és magyarul 19,4
A szerv eljárására vonatkozó előírások jegyzéke  
Csak szlovákul 84,1
Csak magyarul 4,0
Szlovákul és magyarul 12,2
Illetékek  
Csak szlovákul 76,7
Csak magyarul 4,0
Szlovákul és magyarul 19,3
Az önkormányzati és bizottsági ülések időpontja és programja  
Csak szlovákul 62,1
Csak magyarul 9,1
Szlovákul és magyarul 28,8
Az ülések jegyzőkönyve, a javaslatok szövege, az elfogadott önkormányzati rendeletek szövege  
Csak szlovákul 85,5
Csak magyarul 2,5
Szlovákul és magyarul 12,0
A képviselők üléseken való részvételi statisztikája és a szavazásaik adatai  
Csak szlovákul 85,1
Csak magyarul 5,3
Szlovákul és magyarul 9,6

Vélemények, háttér

Kutatásunk szeretett volna megtudni többet arról, miként vélekednek polgármestereink a nyelvhasználatról a faluban, városban, mik a tapasztalataik, hogyan birkóznak meg a nyelvhasználattal a mindennapi életben, milyen észrevételeik vannak a témával kapcsolatban.
A válaszadó polgármesterek, hivatalnokok több mint fele (64,2%) nyilatkozott úgy, hogy nincs probléma a nyelvhasználattal. Pozitívan vélekednek a szlovák–magyar viszonyról, a polgármesterek többsége úgy véli, ha gondok akadnának, ők képesek ezeket megoldani. A közösség összetartó ereje, más gondok terhe háttérbe szorítja a nyelvhasználattal kapcsolatos problémákat.

„nincs probléma, ha lenne, már megoldottuk volna”
„itt nincs a kétnyelvűséggel gond”
„a hivatal megbirkózik a nyelvi nehézségekkel”
„mindenki használja a saját nyelvét”
„nem jellemzőek a nyelvi konfliktusok”
„kevés a munkalehetőség és a pénz, a szegénység a probléma, nem a nemzetiség”
„a problémát a helyi emberek a nagypolitikából veszik át”

Persze az együttélés hordoz magával gondokat is. Sokszor hallatott probléma a magyar terminológia hiányos ismerete, valamint az, hogy nincs idő és pénz a fordításra. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a kutatott települések 90%-a nem költ pénzt fordításra. A terminológia hiányos ismerete a kérdőív kitöltése során is megmutatkozott, mikor a kérdezőbiztosoknak szlovákul is fel kellett olvasnia egyes, főleg az ügyintézés során használt kifejezéseket, mivel a polgármester nem tudta, mire vonatkozott az adott kifejezés.

„szlovákul írjuk, magyarul intézzük…”
„a hivatal túl kicsi, se idő, se pénz, hogy 8-10 oldalakat fordítsanak mindig”
„Gramma jó lenne, ha folyamatosan fordítaná a dolgokat, mert helyben erre nincs kapacitás”
„a hivatalos iratokat nem győzik két nyelven írni, amúgy mindenki úgy beszél, ahogy akar”
„a magyarra való fordítás nehéz és időigényes, mert nem ismerik tökéletesen a nyelvet”
„HU nyomtatványokat kellene bebiztosítani! panasz, kérvény, határozat”
„mindent lehetne két nyelven, de nincs rá idő. A türelmetlenség a gond, a magyarok megértik a szlovákot is”
„Mivel központilag és hivatalosan nincsenek lefordítva a rendeletek és törvények, így helyi szinten nincs értelme fordítani azokat magyarra, mert nem lenne pontos. Nincs is rá helyi kapacitás”
„nem ismerik az emberek a szaknyelvet, a magyar ügyintézéskor keveréknyelvet használnak”
„A jelenlegi állapotok mellett sem pozitív, sem negatív állapotokat nem lehet megfogalmazni. A jelenlegi viszonyok alapján többet a lakosságnak nem tud juttatni, habár az igények megkövetelnék”
„a magyar nyelvhasználat szempontjából szükség van arra, hogy a nyelv megtalálható legyen a hivatalos anyagokban, levelezésben is”

Néhányan úgy látják, a magyarok nem élnek jogaikkal, alkalmazkodnak, és inkább az államnyelvet használják. Ezzel szemben problémát okoz a hiányos szlovák nyelvtudás is, véli így a megkérdezett polgármesterek egy hányada. Főleg hivatalokban, kórházakban okoz a nyelv gondokat, meg nem értést. Néhol problémákat okoz a hangosbeszélő működtetése is. A nyelv használata mellett a sorrend és a zene is nemtetszést okoz.

„kevesen tudnak szlovákul”
„törvényileg erősen korlátozott a magyar nyelv használata – a hivatalokban az idős lakosokhoz próbálnak előzékenyek lenni, a fiataloktól elvárják a szlovák nyelvtudást”
„az idősebbek segítése, akik nem teljesen beszélnek szlovákul”
„kórházban az idős magyar, szlovákul nem tudó betegekkel való bánásmód lekezelő”
„az időseknek nehézkes az ügyintézés a járási hivatalokban”
„a fiatalok esetében jellemző a kétnyelvűség”
„a lakosoknak kell alkalmazkodniuk, nem a hivataloknak”

Néhol konfliktusok is adódtak a nyelvhasználattal kapcsolatban.

„a magyar zenét a hangosbeszélőben reklamálta egy helybeli szlovák nemzetiségű lakos”
„a lakosság nehezen fogadta el, hogy először szlovákul hirdetünk. Nincs kapacitás a faluban az újság kétnyelvű kiadására”
„megrongálták néhányszor az üdvözlőtáblát”

Polgármestereink szót ejtettek az újonnan beköltözött szlovák családokról és a velük való együttélés gondjairól, valamint a magyarok alkalmazkodásáról, beolvadásukról a szlovák környezetbe.

„A településre egyre kevesebb magyar fiatal költözik, egyre többen költöznek be más nemzetiségűek”
„…gond az asszimiláció”
„ma jellemzőek a komoly problémák. A nemrég beköltözött szlovák családok tesznek panaszt”

24. grafikon. A hivatalos nyelvhasználat helyzete a polgármesterek szubjektív véleménye szerint
A kérdezőbiztosok elmondása szerint maga a kérdőív az egyes kérdésekkel ráébresztett néhány polgármestert arra, hogy törekedjen a törvények alaposabb megismerésére és betartására, a magyar nyelv szélesebb körű alkalmazására. Reméljük, ez a gyakorlatban is megmutatkozik majd.

Összegzés

A kutatás eredményei egyértelműen rámutatnak, hogy ha a nyelvhasználatot átfogóan akarjuk elemezni, elsősorban különbséget kell tennünk az írásos és a szóbeli nyelvhasználat között. A magyarlakta településeken két magyar magyarul szól egymáshoz: legyen szó hivatalról, egészségügyi intézményről, önkormányzati ülésről vagy egyházi szertartásról. Ha viszont valaki szlovákul szólal meg, a képviselő, hivatali dolgozó, egészségügyi alkalmazott szlovákra vált és alkalmazkodik az ügyfélhez. Az ide vonatkozó kérdésekből ugyanis egyértelműen az derül ki, hogy az önkormányzati hivatal vagy egészségügyi intézmény dolgozói olyan nyelven kommunikálnak az ügyféllel, ahogy az megszólal. Az írásos kommunikációt tekintve már egészen mást látunk: a táblákról és feliratokról gyakran lemarad a magyar felirat a magyar többségű településeken is, a magyar lakos a magyar hivatalnokhoz szlovák beadványt nyújt be, a belső használatú dokumentumokat az önkormányzatok automatikusan csak szlovákul írják, az információk magyar fordítására úgymond nincs kapacitás. A pénzügyi vonzat természetesen reális ok lehet főleg a kisebb településeken, ám emellett nem elhanyagolható a lakossági igény hiánya, az alkalmazkodás, beletörődés. Optimistán nézve a helyzetet viszont talán remélhetjük, hogy a kutatás némileg felhívta a figyelmet a nyelvhasználat terén nem kiaknázott lehetőségekre, és a legközelebbi alkalomkor talán nem „felejtődik le” a magyar felirat a táblákról, esetleg a hivatali dolgozó megemlíti a magyar lakosnak, hogy beadványát írhatja magyar nyelven is, hisz joga van hozzá.

Miroslav Kocúr: Az Istenért, a nemzetért – keresztény nemzeti populizmus

Egyre szűkülő világunk megfigyelése a választott nézőponttól függően eltérő észleléseket hozhat és különböző eredményekre vezethet. Az ember saját megfigyeléseit hajlamos tematizálni és ezt követően magyarázni. Az egzakt tudományok, amelyek eszköze a viszonylag stabilan meghatározott módszertan, olyan lehetőségeket nyitnak, amelyek során a megfigyelések kísérletként ellenőrizhetők. Az ismeretek igazolása és cáfolata az egzakt tudományokban új ismereteket hoz, s ezek beépítésével a tudomány egy lépést tesz előre. Az életet új ismeretek gazdagítják, alkalmazásuk problémákat old meg, életeket ment és javítja a kommunikációt.

A globalizáció és az univerzális értékek

A társadalomtudományoknak az egzakt tudományokkal összehasonlítva az én szemszögemből nézve van egy komoly gondjuk. Teológusként ezt egyenesen nagy hátránynak látom. Az, hogy milyen mértékig tekinthető a teológia szabad tudománynak, bizonyos idő óta számomra fontos kérdésként merül fel. A teológia tárgya az ember viszonyának vizsgálata a mindenek feletti létformához, amelyet a keresztények Istennek neveznek.
Isten mint a teológiai vizsgálat tárgya azonban tudományos szempontból más társadalomtudományokkal szemben már magával a létével is gondot okoz. A filozófia, a nyelvtudomány, a szociológia, a pedagógia, a jog – hogy csak néhányat említsek a társadalomtudományok közül – semmilyen gonddal nem küzdenek vizsgálódásuk tárgyának objektív létezését illetően. Meg tudunk állapodni abban, hogy e tárgy tanulmányozása ebben vagy abban a kultúrában elégséges vagy értelmes-e. Nem fedeztem fel semmilyen komoly tudományos vitában, hogy megkérdőjelezték volna a társadalomtudományok tárgyát mint olyat.
Egy tudományos vita keretében Istent mint a vizsgálódás tárgyát is megkérdőjelezik. A darwini elmélet századik évében érdemes megfigyelni és nyíltan beismerni, hogy a teológia mint tudomány helyzete jelentős mértékben problematikussá vált éppen a tárgya miatt. De vajon miért is van ez így?
Isten léte elsősorban szubjektív és személyes vallásos hit kérdése. A közösen vallott identitás azonban, ahogy azt a szervezett vallások kínálják, ettől homlokegyenest eltér. A közösen vallott, vallásilag és felekezetileg meghatározott identitás tárgyát képezik mindazon vélemények és elméletek, amelyek az így meghatározott közösségek tagjai részére bizonyos mértékű kötelmet jelentenek. A közösség képviseltjei révén az adott mértékű kötöttséget különböző módokon és eszközökkel kényszeríti ki. A közösségek különböző belső szervezettséget mutatnak. Azok a modellek, amelyeket a vallási közösségek önkormányzásukban érvényesítenek, ugyancsak eltérőek. Vizsgálatuk során az abszolutista monarchiáktól a vezérmodelleken keresztül egészen a különböző megosztott vezetési modellekig juthatunk. A szervezett vallások szívesebben nyilatkoznak előírásaikról és tagjaik kötelességeiről a mindennapokban, mint magáról az Istenről. Az ő léte a hívők közössége számára vallásos meggyőződésük és kulturális-erkölcsi implikációik megkérdőjelezhetetlen feltételét jelenti.
A vallási közösségek tekintetében azonban egy jellemzőjük viszonylag változatlan. A vallási közösség élén olyan valaki áll, aki a közösség szemében bizonyos mértékű, intézményesen vagy karizmatikusan megalapozott tekintéllyel rendelkezik, esetleg ezek különböző kombinációjával. Ez azt jelenti, hogy a vallási közösség önkormányzatában irracionális elemre, azaz vezérének isteni felhatalmazására támaszkodik.
Külsőleg a vallási alapú közösségek1 egy polgári társadalomban semmiben sem különböznek más társadalmi szervezetektől, egyletektől vagy egyesületektől. Befelé azonban összeköti őket az istenségbe vetett természetfeletti hit.
Belső szabályzatuk közvetlenül a Bibliára vagy az egyháztörténet fontos személyiségeinek másodlagos vallási irodalomára vezethető vissza. Szervezeti funkciójukon túl ezek az előírások e közösségek tagjait erkölcsi tisztaságra és feddhetetlenségre vezetik. A pontosan meghatározott szankciók alapján a belső szabályzat különböző mértékben tartható be vagy kényszeríthető ki betartása. A jog kikényszeríthetősége azonban meglehetősen korlátozott. Még a legszigorúbb szankció – amely egyes esetekben akár a közösségből való kizárás is lehet –, sem jelent manapság olyan kényszerítő erőt, amely hasonló lenne, mint Giordano Bruno vagy Ján Hus mester idejében.
Az egyháztagságot a polgári társadalomban a tagok önkéntes és szabad elhatározásaként fogják fel. Az egyháztagok elsődleges szociális hálózata azonban jelentős mértékben kötődik a közös vallási meggyőződéshez. A vallásos hit erkölcsi síkja, amely az egyházba szerveződésből ered, illetve annak etikai következményei a tagok életére váratlan kihatással lehetnek. A vallási közösségek belső szabályzatát az állam tiszteletben tartja és semmilyen módon nem avatkozik bele még azon előírásaiba sem, amelyek a polgári törvényhozás szempontjából kirekesztő jellegűek.2 Ezeket egyszerűen a vallási közösség belső előírásainak tartja, amelyeket a tagok meggyőződésük alapján elfogadnak.
A társadalom és a vallási közösségek kölcsönhatása lényegében minimális. Mind a társadalom, mind az egyházak a saját életüket élik. A szlovák társadalom azonban bizonyos kérdések esetében szembesül az egyházak és vallási közösségek etikai igényeivel, amelyek a törvényhozásra is befolyással lehetnek. Az egyházak követeléseikkel elsősorban az állami költségvetésről szóló vitában lépnek fel. Itt ugyanis érinti őket a lelkészek béréhez, az egyházi központok finanszírozásához nyújtott állami hozzájárulás, és közvetett módon az oktatásügyi, szociális és egészségügyi intézmények finanszírozása is. Az oktatásügyi, szociális és egészségügyi rendszerben nem elhanyagolható számú, egyházak által létrehozott intézmény működik, amelyek óvodai, általános iskolai, középiskolai és főiskolai képzést, szociális vagy egészségügyi szolgáltatást nyújtanak.
Nézetem és tapasztalataim szerint a vallási közösségek véleménye ebben a tekintetben sokat nyom a latban. A rendszerváltás utáni kormányok különböző mértékben igyekeztek a saját oldalukra állítani az egyházakat, még ha nem is teljes egészében, de legalább azok fontos, véleményformáló csoportját. Ez a szándék megnyilvánult abban is, amikor figyelembe vették az egyház képviselői véleményét az 1950 után államosított vagyon visszaadását, a politikai üldözés áldozatainak kártalanítását érintő törvények megszövegezésénél és a valóságos, nem csak deklarált szabad vallásgyakorlást lehetővé tevő törvények megalkotásánál.3
Éppen ezzel a területtel függenek össze az oktatásügyet, az egészségügyet és a szociális vagy kulturális intézményeket érintő törvénymódosítások. Az egyházak fokozatosan fontos partnerekké váltak, és véleményüket figyelembe vették a pártok választási programjának megalkotásakor csakúgy, mint a kormányprogramok összeállításánál. Kimondva vagy kimondatlanul, de az egyházi központok igényeit és elvárásait különböző alkalmakkor tekintetbe vették.

A nemzeti populizmus és a keresztény egyházak

Legkirívóbb példája a nemzeti és vallási elv összekapcsolásának az államigazgatásban Szlovákia történelme során az 1939–1945 közötti időszak. Teljesebbé válik a kép, ha ezt az időszakot kitágítjuk 1938-ra is, amikor október 6-án Szlovákiában kikiáltották az autonómiát, és nagyon konkrét lépések történtek Szlovákia önállósodása irányában. A nemzeti populizmus ebben az időszakban keresztény nemzeti szocializmusként manifesztálódott. Eszmei képviselője a HSĽS (Hlinkova slovenská ľudová strana – Hlinka Szlovák Néppártja) volt. Elnöke Jozef Tiso, a teológia doktora volt. Ő először az autonóm kormány miniszterelnökeként működött, ezt követően a Szlovák Köztársaságnak, a Harmadik Birodalom csatlós államának köztársasági elnöke lett.
1939. március 14-e immár végérvényesen összekapcsolódik Jozef Tiso nevével. Olyan ember volt, aki csaknem negyedszázadon keresztül volt a politikai élet résztvevője. Tevékenykedett a cseh–szlovák parlament képviselőjeként és a központi végrehajtó hatalom tagjaként is. Jozef Tiso hosszú éveken keresztül nem pusztán marginális szereplője, hanem meghatározó, központi egyénisége volt a Hlinka-féle Szlovák Néppártnak. Olyannyira főszereplőjévé vált, hogy személyisége mindvégig rányomta bélyegét arra a politikai valóságra, amelyet maga alakított.
1941-ben a HSĽS könyvkiadója Pozsonyban megjelentette Dr. Štefan Polakovič docens könyvét Tisova náuka (Tiso tana) címmel. Ebben a szerző hat, nagyon jellemző című fejezetben (Nemzet – Állam – Párt – Vallás – Szociális kérdés – Nemzeti szocializmus) az első Szlovák Köztársaság elnöke tanításának összegzését adta. Hagyta Dr. Jozef Tisót beszélni, ő csupán összekapcsolta szövegeit és azokat az adott fejezetekbe sorolta. A szlovák nacionalizmusról „Tiso tana” a következőt mondja: „Ez a nacionalizmus szeret mindent, ami az övé, de nem szabad irigyelnie a másét, ez a nacionalizmus építi, ami az övé, de nem rombolja, ami idegen, erősíti mindazt, ami az övé, de nem bomlasztja az egységet.”4
Ha az adott korra és kontextusra tekintünk, érdemesebb talán Jozef Tisót magát idézni: „A nemzetet minden személyes kapcsolat és vágy fölé kell emelni. Ezt az igazságot tudomásul kell vennünk, és el kell vetnünk, mint a magot, hogy szárba szökjön minden egyes szlovák lélekben.”5 A Harmadik Birodalom árnyékában nemzeti és szociális alapokra épülő keresztény állam építésének szándéka munkált benne. „Népi Szlovákiát építünk a nemzetiszocializmus irányelvei szerint […] Tesszük ezt nemcsak a Harmadik Birodalomhoz és nemes Vezéréhez, Adolf Hitlerhez való ragaszkodásunkból fakadóan, de nemzeti és állami létünk jól felfogott érdekéből is. […] A nemzetiszocializmus szerint nem az állam, hanem a nemzet totalitásáért szállunk síkra.”6 A nemzetiszocializmus gátat kell, hogy vessen az „istentelen” szocializmusnak és a liberális-marxista, de a kapitalista ideológiának is. A szocializmusnak éppen ezért kereszténynek kell lennie és a „sajátunk iránti szereteten, a dolgozni akaráson és az eszményért való áldozatvállaláson” kell alapulnia.
Ezek az első hallásra nemes eszmények azonban sok szlovák állampolgár számára sorsszerű következményekkel jártak. E törekvés ellentmondásosságát előrevetíti a kibékíthetetlen kibékítésére irányuló szándék: „Első pillantásra úgy tűnik, mintha a katolicizmus és a nacionalizmus két ellenpólusként jelennének meg, amelyek között nincs kiegyezés, sem pedig érintkezési pont. De mégis: a nacionalizmus a katolicizmusban éri el tetőpontját.”7

A szlovák katolikus hierarchia néhány konkrét ügy fényében

Az egyházak igényeinek szószólója Szlovákiában az utóbbi húsz évben a létszámát és történelmi befolyását tekintve is legjelentősebb vallási közösség, a római katolikus egyház volt. A többi vallási közösség csak másolta, illetve sajátosságaitól függően esetleg alkalmazkodott és módosította saját igényeit ahhoz, amit a római katolikus egyháznak sikerült elérnie. Ez a folyamat logikus volt és az 1989-es rendszerváltás után a Cseh­szlovákiát érintő társadalmi változások fényében semmiféleképpen sem tekinthető a szokványostól eltérőnek.
A szlovákiai egyházak társadalmi szerepvállalásáról alkotott felfogást meghatározta a legjelentősebb szereplő társadalmi tevékenységéről kialakult kép. Ez a szereplő pedig a keresztény vallási közösségek közül nem volt más, mint a római katolikus egyház.
Tény, hogy a nemzeti-populista közéleti megnyilvánulások tekintetében az egyházak tevékenysége inkább az állammal szembeni közös érdekképviseletre összpontosult. Ez a fellépés gyakorlatilag a regisztrált egyházak vezetőinek szolidáris hallgatásában nyilvánult meg az egyházon kívüli valós problémák vagy botrányok ügyében. A volt kommunista állambiztonság tagjainak nevét tekintve vagy a kárpótlás ügyében ez a toleráns hallgatás még érthető is. Minden helyzet különbözik a másiktól, és megítélésükre nem alkalmazható azonos mérce.
Az 1939–1945 közötti Szlovák Állam történelmi időszakával kapcsolatban azonban rengeteg alkalom lett volna egyértelmű keresztény álláspont megfogalmazására, amely elutasította volna a megkérdőjelezését vagy relativizálását mindannak, ami abban az időben Szlovákiában a keresztény nemzetiszocializmus nevében zajlott. A keresztényeknek és hivatalos képviselőiknek lehetősége lett volna állást foglalni elsősorban a katolikus egyház néhány olyan képviselőjének tevékenysége kapcsán, akik felvállalják az 1939–1945 közötti időszak szellemi örökségét, vagy más megnyilvánulások kapcsán, amelyek a társadalomban a nemzeti türelmetlenség bélyegét viselték magukon és a nemzeti populizmus szándékait tükrözték.
Több példát is hozhatnék, ám most azokat választottam ki, amelyek szerintem nyilvánvalóvá teszik, hogy a keresztény egyetemesség meghátrált a nacionalista-populista beállítottság elől. Az egyértelmű keresztényellenes megnyilvánulásokat a keresztény vezetők válasz nélkül hagyták, sőt bizonyos esetekben a protagonisták az egyházi vezetők erős erkölcsi támogatását is élvezhették.

Tiso és a Szlovák Állam

A rendszerváltás utáni közszereplők Jozef Tisóval és a Szlovák Állam létével és rendjével kapcsolatos álláspontja röviddel a kommunizmus bukása után kezdett kikristályosodni. Ennek az időszaknak a tabuként kezelése a szlovák történelem kommunista értelmezésében lehetővé tette, hogy ez a bonyolult időszak kivárja a kezdeti kritikátlan idealizálás idejét. Erre úgy került sor, hogy mielőtt a közvélemény megismerkedhetett volna a 20. század 30-as és 40-es éveinek történelmi tényeivel, kialakult az 1939– 1945 közötti Szlovák Állam kritikátlan csodálatának és nemritkán a Hlinka féle Nép­párt képviselői eszményítésének hangulata. Ehhez aktívan hozzájárult a két emigráns történész, František Vnuk és Milan Ďurica tevékenysége. František Vnuk a kilencvenes években a római katolikus teológiai kar egyháztörténeti professzora volt Pozsonyban.
Ján Chryzostom Korec érsek már a kilencvenes évek kezdete óta állásfoglalásaival és nyilvános gesztusaival azt a benyomást keltette, hogy szimpatizál a Szlovák Állammal és köztársasági elnökével. Személyesen részt vett Tiso emléktáblájának leleplezésén Bánban (Bánovce nad Bebravou) 1990 júliusában. Annak ellenére, hogy Burzio pozsonyi pápai nuncius levelezéséből történelmileg ismertté váltak a Vatikán fenntartásai Tiso köztársasági elnöki ténykedésével szemben, Tiso követői ekkor már a tevékenységük egyet­értő, erkölcsi támogatásának igazolását látták Korec érsek véleményében.
Tekintettel Ján Ch. Korec erkölcsi tekintélyére, amely a kommunista rezsim általi több évtizedes üldözöttségéből és rendszerellenes magatartásából adódott, az 1939–1945 közötti Szlovák Köztársaság társadalmi rendszerének relativizálása már azt megelőzően elkezdődött, hogy minden tényt nyíltan és elfogulatlanul kimondtak volna róla.
Az, hogy a kommunista történetírás Jozef Tiso köztársasági elnök katolikus papi mivoltát8 egyházellenes propagandára használta, ellenkező hatást keltett. Jozef Tiso politikai tevékenységének minden objektivitást nélkülöző megítélése hosszú politikai karrierjének kezdeti idejétől, valamint személyiségének szélsőségesen negatív színben való feltüntetése ahhoz vezetett, hogy a másik oldal ugyancsak meglehetős szubjektivitással a cseh centralizmus, esetleg az éppen induló kommunizmus mártírjaként állítsa be őt.
A nemzeti és keresztény elvek összekapcsolásával összefüggésben a legnagyobb felháborodást Ján Sokol ma már nyugalmazott nagyszombati érsek keltette. Azon túl, hogy részt vett az azóta betiltott politikai párt, a Slovenská Pospolitosť (Szlovák Testvériség) rendezvényén, Jozef Tisóról több alkalommal is pozitívan nyilatkozott mind elektronikus, mind pedig nyomtatott sajtóorgánumoknak.
Éppen az ő kijelentései keltették a legindulatosabb közéleti reakciókat. 2006 karácsonyán a TA3 hírtelevíziónak nyilatkozva Ján Sokol arról a jólétről beszélt, amelyre ő a háborús időkből emlékszik. Véleménye szerint Jozef Tiso elnök jó munkájának eredménye volt az, hogy a szlovákok abban az időben „színvonalasan éltek”. A deportálások tapintatlan figyelmen kívül hagyása a polgári közvéleményben felháborodást keltett. A nyilvánosság másik része e szavakban a nemzeti-populista irányzatok legfelsőbb szintről való erkölcsi jóváhagyását látta.
A rendszeres nyilvános istentiszteletek Jozef Tiso kivégzésének évfordulóján Ján Sokol érsek vezénylésével rendre az 1939–1945 közötti szlovák államrend melletti szimpátiatüntetéssé váltak. Ján Sokol e nyilvános lépéseire különböző elutasító válaszreakciók érkeztek. 2008-ban létrejött egy polgári kezdeményezés, amelyet több mint kétezren írtak alá azok közül, akik határozottan elutasították a Jozef Tiso lelki üdvéért celebrált misék összekapcsolását az általa vezetett állam rendjének felmentésével.9
Amikor 2008. szeptember 11-én ez a kezdeményezés nyilvános nagygyűlést szervezett Mondjunk nemet Szlovákia fasizálására címmel, a nemzeti populista hangulat már a törvényhozás és a végrehajtó hatalom legfelsőbb szintjén is kezdett radikalizálódni. Štefan Harabin igazságügyi miniszter és Vladimír Mečiar képviselő kijelentései Daniel Lipšic képviselő címére nemcsak a politikai korrektség, hanem az alapvető emberi tisztesség határát is túllépték.
A Szlovák Püspöki Konferencia (SZPK) elnöke, František Tondra a Sme című napilapnak 2007. február 10-én adott interjújával alaposan felborzolta a tájékozott nagyközönség kedélyét. Az interjú éppen Ján Sokol kijelentéseivel összefüggésben készült a Jozef Tiso köztársasági elnökkel szemben táplált tiszteletéről és a háború idején a Tiso vezette államban tapasztalt ún. jólétről. František Tondra elmondta, hogy rossz néven vette Sokoltól, amiért „így beszélt erről”. Ő maga a Tiso-kérdést olyan bonyolultnak látja, hogy nem tud egyértelműen állást foglalni vele kapcsolatosan. „Vannak védelmezői és kritikusai. Vannak érvek, amelyek a szlovák állam létrejötte mellett szólnak. Külön kell választanunk az állam létrejöttét és annak elnökét. Bár nem vagyok történész, de minden jel arra mutat, hogy a szlovák államnak létre kellett jönnie, ha meg akartuk őrizni függetlenségünket.”

A legnagyobb felháborodást azonban az a részlet keltette, mely szerint a zsidó közösség képviselői felkeresték Tisót azzal, hogy ne adja fel. Amikor ugyanis a Szlovák Püspöki Konferencia elnöke szerint Tiso látta, hogy hová vezet ez a folyamat, le akart mondani a köztársasági elnöki posztról, a zsidók azonban állítólag arról győzködték, hogy ezt ne tegye. František Tondra meg van győződve arról, hogy 1967-ben Jeru­zsá­lemben emlékművet emeltek Tisónak.10 Ebben az összefüggésben úgy látja, egyesek kihasználják az alkalmat a katolikus egyház indokolatlan bírálatára. A következőket mondja: „Tiso sem az egyháztól, sem az egyház nevében annak elnökétől nem kapott felhatalmazást. A Vatikán ellene volt, ahogy több szlovák pap is.” (A Zsidó Hitközség képviselőinek reakcióját tényszerű jellege miatt teljes terjedelemben közlöm.)
Ami a Szlovák Püspöki Konferencia hivatalos álláspontját illeti a holokausztról, létezik egy nyilatkozat, amely a Vatikán hivatalos álláspontját tükrözi erről a történelmi korszakról és a katolikus egyház felelősségéről az akkori történések miatt. A Szlovák Püspöki Konferenciának a Vatikán EMLÉKEZZÜNK – gondolatok a soáról című, a holokausztról szóló dokumentumához fűzött nyilatkozatáról van szó. Ennek végén egy fohász olvasható, amelyben a Szlovák Püspöki Konferencia mindazok bocsánatát kéri, akiket a múltban érzéketlenségével megbántott. Szó szerint:
„A II. János Pál pápa sugallta bűnbánat idején mi, a Szlovák Püspöki Konferen­ciában egyesülő szlovák püspökök kérjük zsidó testvéreink megbocsátását, és felszólítunk minden katolikus hívőt, minden keresztényt és jóakaratú embert, hogy csatlakozzon hozzánk és győzze le előítéleteit. Ugyanakkor hisszük, hogy a bocsánatkérés a zsidó nemzettől az »erkölcsi és vallási emlékezet« jegyében bűnbánatként, a szeretet megnyilvánulásaként fogható fel a Megfeszített iránt, aki számunkra a békét jelenti.”11
A szlovákiai római katolikus egyház egyes hivatalos képviselőinek gyakorlati állásfoglalásában azonban ismétlődően feltűnik a szándék az 1939–1945 közötti Szlovák Köztársaság időszakának relativizálására és bagatellizálására. Ez a bagatellizálás nö­veli a közvélemény befogadóképességét a nemzeti türelmetlenség megnyilvánulásaira vagy az intolerancia egyéb formáira. Ján Sokol vagy Ján Ch. Korec és a SZPK további képviselőinek gyakorlati lépései és nyilatkozatai, amelyekben rendszeresen nyilvánosan hódolnak Jozef Tiso előtt, a SZPK ezen dokumentumának szövegét következetesen figyelmen kívül hagyják.

Az új nagyszombati érsek véleménye Tisóról

Valamennyi jelentős napilap átvette a SITA hírügynökség12 által közölt hírt, mely az új nagyszombati érsek, Róbert Bezák véleményét tette közzé Tiso köztársasági elnöki ténykedéséről, s melyben az érsek egyben reagált hivatali elődje, Ján Sokol nyilatkozataira is.
Róbert Bezák számára az önálló állam létrejötte 1939-ben – tekintettel a történelmi összefüggésekre – a csehszlovákiai politikai történések logikus következménye volt. Szerinte azonban az sem elhanyagolható, ami ezután történt. Megemlítette az első nyilvántartott deportálást Szlovákiából az auschwitzi koncentrációs táborba 1942 márciusában, amely 990 zsidó nőt érintett. „Ez már rosszabb. 990 ember, nő, nem tűnhet el csak úgy. Számomra az a kérdés, hogy 1942-ben egy katolikus papnak vajon nem kell-e reagálnia minderre – akár úgy, hogy azt mondja: Lemondok. Ha körülöttem igazságtalanság történik, akkor az velem szemben is történik. Ez nem olyan dolog, ami engem nem érint” – hangsúlyozta az új érsek. Elődjének, Ján Sokolnak a kijelentéseit arról, hogy a Szlovák Állam idején jó volt az élet, Bezák kritikusan ítéli meg. „Felteszem a kérdést, miként tudja egy hatéves fiú megítélni, hogy akkor jó volt? Értékelheti valaki, aki 1933-ban születik, az 1939 és 1942 közötti időszakot? Én nem tudom megmondani, hogy jó volt-e az élet, ha visszatekintek arra, amikor hat-hét éves voltam. Úgy értékelni, hogy jó volt, mert volt mit enni, másoknak ugyan nem volt, de mi jól voltunk, nem valami szerencsés. Keresztényként nem bátorkodnék ilyen értékmérőket alkalmazni” – nyilatkozta Bezák.
A szlovákiai nyilvánosság előtt magas beosztású katolikus egyházi méltóságtól ilyen egyértelmű elmarasztaló nyilatkozat Jozef Tiso köztársasági elnök felelősségét illetően most először hangzott el. Mindazok, akik ezzel a kérdéssel szakmai, politikai, történelmi szempontból vagy éppen polgárjogi aktivistaként foglalkoznak, az új érsek ilyen irányú nyilatkozatát nagyon pozitívan és szimpátiával fogadták.

A magyar püspök

2009 januárjában az MKP képviselője, Csáky Pál újra nyilvánosan kijelentette, hogy a szlovákiai magyar keresztény katolikus hívők megérdemelnék, hogy saját püspökük legyen. A SITA hírszolgálata szerint,13 amely Csáky nyilatkozatát idézte, elegáns megoldás lenne, ha egy püspökségben magyar nemzetiségű püspök ténykedne, aki a Szlovák Püspöki Konferencia tagja lenne.14
Néhány szerző szerint a szlovákiai magyar katolikusok jelentős erőfeszítéseket tettek saját pasztorációs és lelki szükségleteik megoldása érdekében. Időközben visszaléptek attól a követelésüktől, hogy saját püspökséget alapítsanak. A Szlovák Püspöki Konferenciának több alkalommal benyújtották igényüket egy olyan püspök kinevezésére, aki a magyar hívők ügyeivel foglalkozna. Ezt az igényt benyújtották a pozsony-nagyszombati érseknek is. Herdics György és Zsidó János15 bejelentették, hogy kezdeményezésük támogatására ötvenezer aláírást gyűjtöttek össze, amelyet átadtak a pápának.
A TASR hírügynökségi jelentésében, amelyet a nyomtatott és elektronikus sajtó 2009. január 7-én közölt, megjelent a püspökök azon véleménye, mely szerint a szlovákiai magyar nemzetiségű hívekről kellőképpen gondoskodnak: vannak papjaik és püspöki helynökeik, akik folyékonyan beszélnek magyarul. Az SZPK szóvivője, Jozef Kováčik szerint „politikai párt elnökének nem kellene erre a területre lépnie […], ez csak a politikai pontszerzést szolgálja, nem pedig valamely problémák valós megoldását.”16
Más alkalommal a konferencia szóvivője, Kováčik a magyar nemzetiségű hívek számára magyar püspök kinevezését sürgető nyilvános kijelentésekkel kapcsolatban azt mondta: „ilyen kérdéseket nem a médián keresztül kell megoldani, hanem közvetlenül kellene a püspökök számára tolmácsolni.” A szlovákiai katolikus hívők Kováčik szerint a Szlovákiai Katolikus Egyház részei, amely nem nemzetiségi alapon tagozódik. „Szlovákiában nem létezik tiszta magyar terület, amelynek a plébániájához ne tartozna egyetlen szlovák sem. Az egyháznak ráadásul vannak püspökei, akik folyékonyan beszélnek magyarul, és akik a vegyes lakosságú területeken pasztorációs tevékenységet végeznek” – tette hozzá a szóvivő.17
Az SZPK szóvivőjének e kijelentései más nyilatkozatokkal és indulatokkal a háttérben inkább a kérdés megnyugtató megoldását elutasító álláspontot igazolják. Egy alkalommal azonban Jozef Kováčik abban az értelemben is nyilatkozott, hogy az igényről, amelyről Csáky Pál beszél a nyilvánosság előtt, a Szlovák Püspöki Konferenciát senki nem tájékoztatta. A vitába a szlovák köztársasági elnök, Ivan Gašparovič is beszállt azzal a kijelentéssel, hogy a hívőknek nem kellene ügyet csinálniuk abból, milyen nyelven fordulnak az Istenhez. Ez nagyon alacsony szintű megértésről tanúskodik az iránt, amit az emberek elvárnak a papokkal való kapcsolattartástól a magyar többségű plébániákon vagy a nemzetiségileg vegyes területeken.

A Cirill-Metód ünnepségek és a betonból épült kettőskeresztek

2009. július 5-én Dévény várában nagygyűlést tartottak a szláv hittérítők, Szent Cirill és Metód állami ünnepe alkalmából. A nyomtatott sajtó és a hírügynökségi videofelvételek tanúsága szerint Robert Fico miniszterelnök beszédében az ún. nyelvtörvény új változatát összefüggésbe hozta az állítólagos magyar irredentizmussal.18 A miniszterelnök azt állította, hogy az államnyelv védelme minden szlovák kormány „legfontosabb támaszpontja” kell, hogy legyen. Szerinte ez az útja annak, „hogyan védekezzünk az irredentizmus veszélye ellen, amelynek leheletét egyre gyakrabban érezzük a Dunán túlról”.19 Az emelvényt a szentek stilizált arcképei díszítették, a jelenlevők között ott volt több lelkész is.
Egy hasonló rendezvényen 2008-ban Korec bíboros dicsérőleg nyilatkozott a legfőbb közjogi méltóságok együttműködéséről a nemzeti öntudat és büszkeség növelése terén. Az ő jelenlétében hangzottak el a miniszterelnök szavai arról, hogy a nemzeti összefogást „szilárd gátként kell felállítani a kalandorok különös válfaja ellen, akik szétverik Szlovákia lelki egységét”.20
Szlovákia lelki egységének megerősítését sajátos módon vezette elő az SNS (Slovenská národná strana – Szlovák Nemzeti Párt) elnöke, Ján Slota.21 2008. október 5-én Kapipálvágásán (Pavlovce, Eperjesi kerület, Varannói járás) a betonból épült kettős kereszt felállításakor saját bevallása szerint a hazai ribizlibor hatása alatt két-háromszáz ember előtt militáns szóhasználattal, indulatos hangon beszélt Szlovákia déli szomszédjairól. Szavai szerint Szlovákia egykor a keresztény Európa élén állt. Ezt követően sértően nyilatkozott a magyar diplomácia vezetőjéről, a külügyminiszter asszonyról, ironikus megjegyzésekkel illette a magyar történelmet és a nemzeti jelképeket.
Ebben az esetben a vulgáris nacionalista populizmus és a keresztény meggyőződés összefonódása hatványozottan jelenik meg azáltal, hogy az emléktábla-avatáson jelen voltak az egyház képviselői, és a kereszt megáldásával a rendezvénynek szakrális dimenziót adtak. Bár a kettős keresztek állításával Slota szerint az SNS tagjai nem szándékoznak senkit sérteni, rövid előszavában azonban ez ismételten több alkalommal is sikerült neki.
Ondrej Dostál állampolgár ezt követő büntetőjogi feljelentése után az Eperjesi Kerületi Ügyészség a feljelentést elutasította és megállapította, hogy az eseményen elhangzottak nem merítik ki a nemzetgyalázás bűntettének tényállását. Az indoklás azon alapult, hogy ez a szóbeli megnyilatkozás Ján Slota számára természetes és szokványos. Az indoklásban szó szerint az szerepel, hogy Ján Slota mérnök, politikus, pártelnök közismert heves megnyilatkozásairól.
Az egyházak vezető képviselői közül a keresztény motívumok, szimbólumok, mi több, a betonból állított kettős kereszt megszentelési aktusának a militáns nemzeti po­pulizmussal való összekapcsolása miatt – tudomásom szerint – senki nem emelt szót.

Nacionalizáció kontra globalizáció

Annak jobb megértésére, milyennek látszik kívülről a katolikus egyház, érzékelni kell azt a modellt is, amely alapján a római katolikus egyház mint olyan működik. Intéz­ményi szempontból egy erősen centralizált, hierarchikus struktúráról van szó. A történetírás ezt a fajta államjogi berendezkedést abszolutista monarchiának nevezi. Poli­ti­kai megnyilvánulása a Vatikán állam létében rejlik, amelynek élén a pápa áll, aki az alacsonyabb rendű közigazgatási egységek, püspökségek élén álló püspököket (néhány kivételtől eltekintve) monarchista szabályok szellemében saját vazallusaiként nevezi ki. Ez a közösségi mentalitás, ahol a jogok és kötelességek megoszlása meglehetősen aszimmetrikus és az egyszerű tagok hátrányára billen, az egyház mindennapi gyakorlatára is kivetül.
Az egyház további tagjai minimális mértékben vesznek részt saját vezetőik kiválasztásában, hasonlóképpen minimális mértékű a katolikus keresztények részvétele e szervezet intézményi reformjának kezdeményezésében. Részvételük ugyan érzékelhető néhány tevékenységben, de csak marginális helyzetekről van szó, amelyek esetében az egyszerű egyháztagok mozgósítását bizonyos értelemben kikényszerítette az egyházközösségen és a polgári társadalmon belüli lét nyilvánvaló kettőssége és a kettő közt feszülő ellentét, amely a keresztények számára a személyes, családi és közösségi életükre nézve teljesíthetetlen egyházi elvárások mellett viszonylag kényelmes menedéket kínál. Az utóbbi időben Rómára néhányszor a nyilvánosság nyomása nehezedett az új püspökök kinevezésénél vagy a katolikus hierarchia tagjai aktuális tevékenységével való elégedetlenség megnyilvánulásakor, amelynek váratlanul meg is adta magát.22 De a kivétel erősíti a szabályt. Egy olyan közegben, ahol a polgári társadalom fejlettsége nem éri el azt a mértéket, amikor a két létforma közötti ellentét már teljesen nyilvánvaló, a katolikus hierarchia viszonylag nagy tekintélynek örvend. Viselkedése, nyilatkozatai vagy éppen hallgatása a társadalom számára rendkívül fontos azokban a helyzetekben, amelyek értékkövető állásfoglalást és tetteket igényelnek.
A római katolikus egyház egyes nemzeti igazgatási egységeinek önállósága csak látszólagos. Centralizáltságuk és a római központnak való alávetettségük olyan mértékű, hogy esélye sem lenne a megvalósulásra a világ bármely országában működő katolikus egyházrészében egy olyan autonóm igazgatási modellnek, amely ellenkezik a római látásmóddal. Az egyházi törvénykezés még elvi síkon sem tesz lehetővé erről semmiféle vitát. Ebben az összefüggésben kell látni az egyszerű katolikusok esélyeit az egyházi intézményrendszer fontos döntéseinek befolyásolására.23
A nemzeti sajátosságok kérdése az egyház gyakorlati tevékenységében is megjelent, legkiemelkedőbb módon a II. Vatikáni Zsinatot követően a liturgia reformjával. Ez azt jelentette, hogy a gyakorlatban jóváhagyták a nemzeti nyelvek használatát az istentiszteleteken és a nemzeti kultúra egyes elemeinek beépítését a hivatalos szertartásrendbe. Így került sor arra, hogy a helyi hagyományos néptáncok, népdalok és más folklórelemek nemcsak hogy az addig szokásos latin nyelvű szertartások részévé váltak, hanem egyenesen a helyükbe léptek.
A katolikus egyház ezeket a megnyilvánulásokat az inkulturáció progresszív megnevezéssel illette, amelyben kifejezésre jutott a központ szándéka a nemzeti kulturális sajátosságok tiszteletben tartására a katolikus hitvallás során. Annak illusztrálására, hogy miféle kört zárt be a Vatikán ezzel a döntésével, el kell mondanunk, hogy a 20. század 30-as éveiben különböző helyeken, de leginkább a német nyelvterületek katolicizmusában megjelenő ilyen irányú kezdeményezések nagy elutasításba ütköztek. A nemzeti nyelvek beemelésének szándékát az egyházi liturgiába a konzervatív Róma a progresszivitás nemkívánatos megnyilvánulásának tekintette. A gondolat képviselőinek még nem volt bátorságuk nyílt vitába bocsátkozni a Római Kúriával, és hosszú évtizedekre belső száműzetésbe kényszerültek.
A katolikus partikularizmus a nem katolikus keresztényekkel, zsidókkal és muzulmánokkal, ahogy más vallásokkal szemben is megnyilvánult azok elutasításában és néhány esetben demonizálásukban. Ezért voltak olyan világrengetőek a zsinati nyilatkozatok a vallásszabadságról vagy az ökumenikus együttműködésről.
Ez a katolikus konfesszionális etnocentrizmus egyik válfaja volt, amelyet a század során a katolikus egyház különböző formákban gyakorolt, hol keresztény antiszemitizmusként, amikor ragaszkodott a keleti pátriárkának a keleti egyházszakadás utáni kizárásához, hol pedig a nyugati egyházszakadás után létrejött reformátusokkal és a kereszténység minden ezt követő szakadása révén megalakuló felekezettel szembehelyezkedő magatartásként.24
Az a differenciálódás, amely a kereszténységen belül a szerzetesrendek vagy megújulási mozgalmak alapításával formálódott, nem feltételezte és ezért el is utasította új denominációk létrejöttét, amelyek a hatalomgyakorlás módjának megváltoztatását tűzték volna célul. A reformáció biztosította a nem klerikus, azaz laikus tagok részére a nagyobb részvételt az egyház irányításában, és az autonóm nem egyházi intézmények fokozatos létrejöttéhez, valamint a közélet szekularizációjához vezetett.
Az addig működő klerikális társadalom falán, amely a társadalmi rend változatlanságát teológiailag indokolta, komoly repedések keletkeztek. Az új egyetemek, a harmadik rend mint a leendő polgárság csírájának fokozatos megerősödése, az önálló, az egyházi kormányzattól független művészi alkotások megjelenése a festészetben, szobrászatban, irodalomban – mindez új értelmezést és indoklást igényelt.
Ezt az indoklást kínálta Luther és Melanchton, arra vállalkozva, hogy teológiailag indokolják a reformáció mozgalmát, amely fokozatosan a protestantizmusban csúcsosodott ki. Bár a római központi irányítás kritikája már több, a reformáció előtti szerző művében is megjelent, az érv, mely szerint az egyszerű hívőknek jogukban áll elutasítani a korrumpálódott püspököt, valamint ennek az érvnek a széles körű elfogadtatása történelmi újdonságnak számított.

Az egyöntetű nyugati kereszténység így kezd politikailag differenciálódni. Egyes szerzők éppen a protestantizmusban látják azt a fordulópontot, amikor az iparosok városi polgárságként születnek újjá. A társadalomban helyet kap a személyes erkölcs és a gazdasági liberalizmus, s a pluralizmus immár nem minősül bűntettnek. A lét valóságának egységes magyarázata ekkor már nem kizárólagos előjoga az egyetlen igazhitű teológiai irányzat képviselőinek. Luther volt az első jelentős eretnek, akit nem égettek meg máglyán.
Az az igénye, hogy a keresztények törődjenek a közügyekkel, hogy érdekükben álljon, hogy közösségüket olyan emberek igazgassák, akik az erkölcsről nem csak papolnak, hanem a saját életükben is érvényesítik azt, a későbbi fejlődés során olyan erőt képviselt, amelyet valószínűleg maga a reformátor sem látott előre. Ellenkezőleg, hogy teológiai vitában legyen joga szembeszállni a római egyházi egyeduralommal, az új felekezet az augsburgi hitvallás „születési bizonyítványában”, a Confessio Augustanában is megjelent, elindította az európai kereszténység további diverzifikációját, amely addig egységes tömbnek látszott és akként is viselkedett.
A római katolikus egyház a más keresztény közösségekkel való együttműködést csak a II. Vatikáni Zsinaton vállalta fel. A közeledési szándék érdekes vonása azonban a más keresztény felekezetek azon jogának máig tartó megtagadása, hogy magukat egyháznak nevezzék, amit legutóbb Joseph Ratzinger még a hittudományi kongregáció prefektusaként rögzített. A nyilvánosságnak szóló körmönfont magyarázatok nehezen érthetők. Lényegében arról van szó, hogy egyháznak a szó valódi értelmében e dokumentum szerint csak maga a római katolikus egyház tekinthető.25

Vallás és politika

Ezzel elérkezünk ahhoz a ponthoz, amikor feltűnik a vallás és a politika kölcsönös összefonódása. A kérdés, hogy milyen mértékig kapcsolódik a vallás és a politikai gyakorlat, néhány száz éves múltra tekint vissza. A keresztény egyházi vezetők saját helyüket a politikai életben bibliai történetekkel és azok magyarázatával igyekeztek igazolni. Az Ószövetség iratainak irodalmi változata azonban a magyarázat folyamatában csak marginális szerepet játszik. Azt, hogy milyen mértékig tekinthető a bibliai szöveg metaforának, propagandisztikus intelemnek vagy éppen történelmi beszédnek, a 19. század végéig senki sem kutatta.
A makkabeusi háborúk, amelyeket az Ószövetség másodkanonizáltnak is nevezett változata ír le, a legősibb választ adják arra, miért rejt magában az egyistenhit kezdetektől fogva politikai ambíciókat. A pogány király egy vallásos testvérpárt olyan cselekedetre kényszerített, ami ellenkezett hitükkel és meggyőződésükkel. A konfliktus felkelésbe torkollott, és a zsidóság éppen ezzel az ellenállási gesztussal és a Makkabeus fivérek vértanúhalálával összefüggésben ünnepli máig a hanukát.
Az árulók ambíciói, hogy együttműködjenek a pogányokkal, idejében teljesültek, s az Úr – értsd: a Mindenható – az övéit megvédte. A jeruzsálemi templom Kr. e. 70-ben megszűnt létezni, és a zsidó kultusz ettől kezdve nem létezik. A zsinagógai istentiszteletnek nincs áldozatjellege. A judaizmus különböző ágainak más-más a véleményük a templomi istentisztelet felújításáról. A judaizmus meghatározó irányzata lélekszámát tekintve az ortodox irányzat, ám a külső szemlélő számára nem egyszerű eligazodni a világ zsidóságának mai erőviszonyai között.
Jézus ténykedése során ugyancsak kapcsolatba került a judaizmus vallási irányzatainak képviselőivel, de magukkal a római megszállókkal is. Csak a főtanács és a római helytartó együttműködésével sikerült őt megbízható módon félreállítani – keresztre feszítésével. A feltámadás története már nem nyújt kellő érvet ahhoz, hogy a történettel komolyan foglalkozzanak. Ez az ókeresztény hagyomány és a személyes hit kérdése. Pál apostol azonban kimondja, hogy ha Krisztus nem támadt volna fel, akkor mit sem érne a mi hitünk. Így kezdett megváltozni a társadalmi realitás Jézus történetének hátterében.
A keresztények Jézus halálában az ő áldozatát látják, és a szentmisék az oltáriszentség kiszolgáltatásával a jézusi áldozat megidézését szolgálják. A teológusok vitát folytatnak a mise, a gyülekezet, az Úrvacsora és az eukarisztia más formáiért. A kereszténység meghatározó és legcentralizáltabb irányzata a római katolicizmus. Világos és egységes doktrínájának megkerülhetetlen képviselője és szóvivője a pápa. Dél-Amerikában azonban kezdenek túlsúlyba kerülni a nem katolikus keresztény denominációk. Afrika esetében ez országról országra változó. Visszavonhatatlanul leáldozott annak az ideje, amikor a római katolikusok és királyaik a pápával karöltve zavartalanul uralkodhattak a gyarmatokon.

Globalizáció, univerzalizmus és kereszténység

Az egyistenhit azonban erőteljesen igyekszik összekapcsolni követőinek személyes életét és közszereplését. Éppen ezért nagyon kívánatos lenne összekapcsolni az egyének vallási és társadalmi nyilvános szintű működését. A társadalmi törvényhozás és a vallási előírások ez irányú összehangolása a legjárhatóbb útnak tűnik. Ennek a kísértésnek van kitéve a jeruzsálemi ortodox rabbinátus, a keresztény vezetők vagy a muzulmán politikusok. A modern világi társadalom számára ez a megoldás gondot okoz.
A parlamentáris demokrácia liberális kiadásban azon az úton indult el, hogy elválassza a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalmat, valamint ezek független ellenőrzését. Így a vallás lényegében az egyének magánügyévé vált. Társadalmi kötelezettséget csak az azonos hitű és egymást kölcsönösen ismerő tagok közössége számára jelent.
A mai földrajzi és társadalmi mobilitás mellett éppen a nagy vallási közösségek találkoznak a leginkább a közösség tagjainak eleddig ismeretlen anonimitásával. A közösség azon dimenziója, hogy mindenki mindenkit ismer és támogat, a nagy keresztény közösségekből csaknem kiveszett. A vallás tehát így inkább tölt be társadalmi-kulturális, mint személyiségi-lelki funkciót.
E két dimenzió ugyan nem zárja ki egymást, ám a gyakorlati életben konkrétabb kifejezési formái léteznek, mint amilyenek a társadalmi életben való megnyilvánulásai. Éppen ezen a társadalmi-kulturális síkon tűnnek nagyon hasznosnak a közös múlt, nyelv, szokások és kultúra irányába tett lépések. Ez emlékeztet bennünket a keresztény szlovák értelmiségiek, köztük teológusok azon szándékára, hogy a nemzet iránt érzett szeretetüket mint természetes horizontális dimenziót és az Isten iránti szeretet gyakorlati megnyilvánulását fogják fel. Ezek a gondolatok tűnnek fel például Ladislav Hanus Rozprava o kultúrnosti (Értekezés a kulturáltságról) című művében az első Szlovák Köztársaság időszakából, amely 1943-ban jelent meg.26
A kereszténység személyiségi-lelki funkciója fokozatosan inkább az egyének magánjellegű viselkedésének kérdésévé válik. A lelkiséget ebben az értelemben a misztikával hozzák összefüggésbe, amely tulajdonképpen meg sem próbálkozik a keresztény hit társadalmi-kulturális átfedésének megteremtésével.

A kereszténység és a nemzeti elv, nemzeti és etnikai hovatartozás

A kisebb kultúrközösségek etnikai egyedülállóságáról folytatott egyre nyíltabb vita idején a globalizáció követelményei valóságos kihívás elé állítanak bennünket. Ez a kihívás nemcsak a kulturális egyediség hátterében jön létre, hanem azokkal az értékekkel összefüggésben születik meg, amelyeket a kultúra és a hozzá kapcsolódó erkölcsi normák testesítenek meg.
A nemzeti és etnikai hovatartozás kérdése nem csak a Bibliának központi témája. A bibliai összefüggések csak megalapozzák és megnyitják az utat az ősi szövegek elsődleges megértéséhez, amelyek az ún. zsidó-keresztény civilizáció megszületéséhez vezettek a két kultúra kölcsönhatása és későbbi ütközései révén.
A nép és nemzet fogalmának pontos meghatározását a héber biblia és annak első görög fordításai, majd a szakmai közönség által Újszövetségnek nevezett bibliai iratok gyűjteménye adja. A nép és nemzet fogalmának meghatározása annál világosabb, minél inkább tudatában van a közösség saját különbözőségének a környező kultúrákkal való kölcsönhatásban. A nép fogalma azon emberi közösséget jelenti, amely tudatában van saját kiváltságos helyzetének a legfőbb instanciával, azaz az Istennel való viszony tekintetében.
Sőt mi több, a mindennapi élet a társadalom és az egyén szintjén is a teofánikus élményből fakadó törvényhozás alapján szerveződik. Ez az élmény rendkívül fontos az egyén számára és az egyén döntése szempontjából, hogy ezen élmény alapján formálja a közösség életét. A teofánia az egyén (Mózes) személyes tapasztalatán keresztül valósul meg. Ő mutatja be élményét és annak következményeit a közösségnek, amelynek vezére. Ezt a pillanatot megerősíti beszédének jellege is, amely a Bibliában a nemzeti közösség konstitúciójához kötődik. A teofánia ezen egyéni tekintély alapján valósul meg a közösségben is, amely a kinyilatkoztatás alapján hajlandó elfogadni a megszületéséről szóló ősbeszédet. Ezenkívül ez az ősbeszéd válik a társadalom intézményrendszerének, kereskedelmének és gazdasági életének alapjává. A kiválasztottság magasabb értelmet ad a nép létének, amely ezt a magyarázatot értelmileg és érzelmileg is magáévá teszi. E kiválasztottság határozza meg a közösség identitását is.
E kinyilatkoztatások irodalmi változata mitológiai vonásokat hordoz, de nem csak mítoszról van szó. A mai szakemberek releváns véleménye igazolja, hogy a kinyilatkoztatás formáját e szövegek megszületésének ideje határozza meg. Az ún. etiológiai megközelítést – az adott jelenség és tény okainak magyarázatát – e szövegek értelmezésénél gyakran figyelmen kívül hagyják.27 Az etnikai és nemzeti csoportosulások saját identitásukért vívott küzdelme a bibliai szövegkörnyezetben arra az időszakra kínál paradigmát, amelyet áthat az univerzális szándék, hogy a világot egyetlen globális egységgé alakítsák.
A nemzetiből a nemzeti-felekezeti hozzáállásba való átmenet az időszámítás fordulóján áthelyeződött az interkulturális kapcsolatok területére. Az egyik felekezet képviselői – a keresztények – belső magatartásuk és etikai normáik alapján kezdtek differenciálódni. A törzsi, vér szerinti, felekezeti és rituális azonosító jegyek elvesztették jelentőségüket.
Az időszámítás fordulójának első néhány évszázadára nézve érdemes az alábbi néhány tényt tudatosítani. A hellenisztikus kultúra lényegét tekintve az emberek és gondolatok multikulturális világa volt. A világ, az ember, a nemzeti közösségek és kultúrák eredetéről szóló bibliai és nem bibliai elbeszélések eszmei interferenciája és irodalmi rokonsága mutatja, miként magyarázták a héber és görög biblia legrégibb és csodálatos módon megmaradt szövegei az etnikai vagy kulturális egységek megjelölését.
Ezek az ősi szövegek a nép és nemzet fogalmának fokozatos értelmezésével kiindulási alapot és magyarázatot adnak ahhoz, hogy megértsük, miért volt a kiválasztott nép fogalma kulcsfogalom azon közösségek önmeghatározásában, amelyek valamikor vagy manapság a saját létük természetfeletti eredetét vallották/vallják. Az így meghatározott közösségek ún. szuperszecesszionista nézőpontja mindig új utat nyit a kiválasztott nemzet újabb meghatározásához.
E nézőpont szerint azok az új közösségek, amelyek saját magukat természetfeletti forrásból eredeztetik vagy e természetfeletti erő jobb és autentikusabb megértésével támogatják identitásukat, a kizárólagosság igényével lépnek fel éppen azon közösség mintájára, amely saját magát mint új kiválasztott népet határozta meg. Ahogy a kereszténység a látszólag meghaladott zsidóság helyébe lépett, úgy minden egyes felekezet annak meghaladásával jön létre, amelynek eddig a keretei között létezett. Az új felekezet és denomináció e közösségek keretében úgy jön létre, mint az autoritatív – rendszerint biblikus vagy más módon megszentelt – szöveg új és végre helyes magyarázatának gyümölcse.

Vallási és nemzeti identitás – paradigmaváltás

A közösségek vallási és nemzeti identitása az időszámítás fordulóján különös differenciálódáson esett át. A zsidó vallás, valamint nemzeti vagy etnikai hovatartozás egyetlen nehezen különválasztható egységbe mosódott össze. Ma a korai kereszténység teológiai és etikai implikációival találkozunk, amelynek első szerzői műveiben határozottan visszautasítottak bárminemű kapcsolatot és kontinuitást a zsidó közösséggel. A zsidó gyökerek radikális elmetszése és elutasítása bizonyos értelemben felgyorsította az akkori római birodalom krisztianizációját.
Az új gondolati és kulturális világ követőiből és később neveltjeiből alakult csoportok feladták a zsidó közösség kulturális exkluzivitását, amely bizonyos kulcspillanatokban gondot okozott más etnikumok képviselőivel való szociális és kulturális kapcsolatok felvételében. Ez elsősorban az individuális és társadalmi erkölcs kérdéseit érintette az étkezési szokások, családi hagyományok és a vér szerinti kapcsolatok területén.
A világ különböző pontjain szétszórtan élő, ám nagy és jól szervezett zsidó közösség elutasítása ugyanakkor azt is jelentette, hogy a születőben levő kereszténység elvesztette potenciális szövetségesét. A megbékélési szándék és az erre utaló jelek, amelyek az utóbbi éveket jellemzik, egyfajta új önreflexiót jeleznek, illetve annak újraértelmezését, mi vezetett a kereszténység zsidósággal szembeni felsőbbrendűségi érzésének és kizárólagos helyzetének kialakulásához.
Annak mai értelmezéséhez, hogy mi a vallási, a nemzeti és a keresztény, arra kell választ adni, milyen fejlődésen ment keresztül a nemzet, nép és hitközösség bibliai fogalma. Azon újonnan meghatározott hitközösség belső és külső kapcsolatai, amely az első évszádban igyekezett a saját etnikai, kulturális és vallási határait az egyetemesség igényével átlépni, továbbra is érdekes lehetőséget kínálnak egy intellektuálisan tisztességes megoldásra a kultúrák, nemzetek és különböző világnézetű közösségek együttélésére.

Összegző megfigyelések és megoldási javaslatok – A kereszténység mint lehetőség

Azon közösségek, amelyekben erősen él a vallási tradíciók „emléke”, egységként vagy saját nyilvános képviselőik révén sokkal többet foglalkoznak a vallás és a vallási közösségek szerepével a közéletben. Összefügg ez a közélet szervezettségével, a szociális rendszerrel, az oktatásügyi törvényekkel, az egészségüggyel és a vele kapcsolatos törvényekkel, a családpolitikával, a korrupció és a kliensrendszer mértékével, a társadalmi toleranciával vagy a társadalmi tabukkal szembeni intoleranciával.
A közéletnek ez a szervezettsége közvetlenül befolyásolja a parlamentek, kormányok, bíróságok, ellenőrző szervek vagy más közintézmények felállítását. Ezek a területek gyakorlati és törvényhozási szinten a társadalom bevándorláshoz, külföldiekhez, családi és szexuális erkölcshöz (válás, poligámia, monogámia, prostitúció, hűtlenség), valamint olyan bioetikai kérdésekhez való viszonyában nyilvánul meg, mint a művi terhességmegszakítás, az eutanázia, vagy az őssejtkutatás.
Ha egy hívő ember lelkileg meghatározza önmagát és eszerint is él, ez hatással lesz közéleti megnyilvánulásaira is. Sőt, még az ún. formálisan hívő emberek is a társadalmi és vallási többség által definiált társadalmi viselkedésmintákat mutatják. Ez a hozzáállás más területeken is biztosítja számukra az érvényesülés, a társadalmi létbe való belépés lehetőségét a társadalmi presztízs és befolyás bizonyos szintjén. Ebben a közhangulatban nem az a lényeges, hogy jó emberek legyünk – hiszen mindenki követ el hibákat, mindenkinek vannak hiányosságai. A fontos az – Machiavelli szellemében, miszerint „a cél szentesíti az eszközt” –, hogy jó ember benyomását keltsük.

Ritualizmus helyett a hívők személyes felelőssége

Ez a tendencia megfigyelhető mind a keresztény, mind a muzulmán, mind pedig a zsidó közegben. Az önálló egyéneknek, akik a szabályokat túlságosan a saját szájízük szerint értelmezik és a kiválnak az átlagból, meg kell állniuk a helyüket és fel kell venniük a harcot a környezetükkel. Ezek a személyek később nézőponttól függően vagy szenteknek, vagy eretnekeknek látszanak.
Aki valóban azzal a komoly szándékkal áll Isten elé, hogy tükrözze az életet, az élet értelmét vagy irányát, szükségszerűen befolyásolni kezdi a közszférát is. Ezt vagy saját meggyőződése és példája erejével teszi, vagy karitatív, civil szervezeteket, politikai vagy félkatonai egyesületeket hoz létre ennek képviseletére.
A hagyományos struktúrák ma a kereszténység keretein kívül is válságban vannak. Ez az emberek transzcendens iránti vágyából, valamint az egyházak és vallási közösségek elutasításából ered, amelyek „ezeket az ügyeket” a saját kizárólagos hatáskörükbe sorolják. A válság azonban mindig lehetőség is. Egyrészt a „lelkiség piacán” megjelenő új szereplők számára, de a már működő, monopolhelyzetben levő szervezetek számára is. Ez azonban már az eddigi formában nem működik – kivéve az egykori harmadik világ országait.
A polgári társadalom, amelyben az egyház elveszítette meghatározó törvényhozási befolyását, az ilyen „felhígított” kereszténység számára egyfajta kényelmes számkivetettséget jelent. A keresztény eszmék „szupermarketében” mindenki csak azt veszi, amire a hétvégi partihoz éppen szüksége van, a keresztény és nemzeti populizmus keveréke pedig manapság veszélyesen keresett áruvá vált.
A szociológusok és a vallási fundamentalisták egyetértenek abban, hogy olyan keresztényekből, amilyenekre a vallási hivatalnokoknak volna szükségük – akik a vallási szabályokat A-tól Z-ig betartják –, jóval kevesebb van, mint olyanokból, akik csak a népszámláláskor vagy adófelajánláskor vallják magukat kereszténynek.
Az erkölcs és értékrend tekintetében túlságosan nagy elvárásokat támasztó közösségekkel való azonosulás, úgy tűnik, meghaladja az átlagkeresztény erejét. A kereszténység mint életforma értelmes alternatívát nyújthat. Mágikus ritualizmusa és a tekintéllyel rendelkező személyek kritikátlan elfogadása a polgári társadalomban jelentősen fékezi a nyitott társadalom fejlődését szolgáló nyílt társadalmi vitát.

Egy példa a vitára és annak megoldására

A római katolicizmus közegéből az elöljárók irányában időnként bíráló hangok is megjelennek. Talán a legismertebb ezek közül Vladimír Palko cikke, amely a Týždeň című hetilap hasábjain jelent meg 2007 őszén.28
Az évek óta keresztény politikusként működő Palko hosszú lojális hallgatás után Korec bíboros címére és az ő megnyilvánulásairól fogalmazott meg véleményt, amelyeket szerinte a társadalom úgy értelmezett, mint a HZDS (Hnutie za demokratické Slovensko – Demokratkius Szlovákiáért Mozgalom; elnöke: Vladimír Mečiar) elnöke és akkori miniszterelnök nemzeti populista politikájának erkölcsi támogatását. Vladimír Palko erre a kijelentésre annak alapján szánta el magát, hogy Korec bíboros hozzáállásában Robert Fico miniszterelnökhöz annak a jelenségnek a visszatérését látja, amelyet már a kilencvenes években J. Ch. Korec és V. Mečiar találkozásainál is problematikusnak tartott.
Palko egyben szélesebb összefüggésben szemléli a KDH (Kresťanskodemokratické hnutie – Kereszténydemokrata Mozgalom) tevékenységét, amely a keresztény elvek következetes politikai érvényesítésével kockáztatta saját népszerűségét, és nem akarta megadni magát a kettős keresztes trikolórba csomagolt populizmusnak. Példaként a lelkiismereti törvényt hozza fel, amely közvetlenül vezetett az előrehozott választásokhoz 2006-ban. Korec és Fico találkozásait szerencsétlennek tartja, és megállapítja, hogy a KDH tagjaiban, akik a katolikus egyház által oly fontosnak tartott törvény mellett kiálltak, csalódottság alakul ki a felesleges erőfeszítés miatt, amely őket a 2006-os választások előtt még hátrányos helyzetbe is hozta.
Véleményem szerint Vladimír Palko viszonylag pontosan leírja Korec hozzáállását a nemzeti témákhoz. Korec 1992-ben ott ült a pozsonyi várban az ún. szlovák szuverenitás kinyilvánításánál, részvételét 2008-ban a Cirill-Metód-napi ünnepségeken Dé­vény­ben már megemlítettem. Palko Korec szemére veti, hogy nem veszi észre: ezt az államot 15 év múltán megint a kommunisták tartják a kezükben. Az eszmefuttatás végén a szerző odáig jut el, hogy a tények mellett azok közvéleményben lecsapódó magyarázatát is értelmezi. Korec nyilvános állásfoglalásai, nyilatkozatai vagy éppen hallgatása, az, hogy fogadott-e vagy nem fogadott, esetleg támogatott-e vagy bírált valakit, mindig nagyon árulkodó volt, és a közvélemény ezeket pontosan figyelemmel követte.
Palko szerint a bíboros tekintélye, amelyet Ján Chryzostom Korec a kommunista elnyomás idején alapozott meg tisztességes kiállásával, megtévesztette a nyilvánosságot. Szerencsétlennek tartja az új önálló Szlovákia alapítójával, Vladimír Mečiarral szemben táplált rokonszenvét csakúgy, mint a legfőbb közjogi méltóságok egyetértésének üdvözlését a 2006-os parlamenti választásokat követően. Vladimír Palko írását azzal a megállapítással fejezi be, hogy „a szlovák kereszténység egy mélyebb vita előtt áll, amelynek során néhány kellemetlen dolgot is nyugodtan ki kell mondani. Enélkül nem tudunk továbblépni.”29
Korec bíboros terjedelmes reakciójában védekező álláspontra helyezkedett, és válaszolt Palko egyes állításaira. Meglepően sok kevéssé kedvező, ad hominem jellegű, személyeskedő megnyilvánulás jellemezte a szöveget. Mečiar és Fico nemzeti-szociális populizmusára való rájátszására és az 1939–1945 közötti Szlovák Köztársaság nemzeti szocializmusával szemben táplált szimpátiájára a bíboros reakciója nem adott választ. A kellemetlen dolgokról indított vita e választ követően úgy tűnik, nem folytatódik. Legalábbis nem a nyilvánosság előtt.

Megtévesztett nyilvánosság – a KDH-nak köszönhetően is

E polémiához azonban hozzá kell tennünk, a nyílt vitára való törekvést jelentősen gyöngíti, hogy a Palko által bírált jelenségek lejátszódása és a bírálat elhangzása között jelentős időeltolódás van. Éppen a KDH vezetőinek ez irányú hallgatása abban az időben, amikor a nyitrai és nagyszombati püspökség vezetői a Szlovák Köztársaság megalapítójának és politikájának erkölcsi támogatást biztosítottak, azt eredményezte, hogy az akkori helyzet mai elítélésének senki sem tulajdonít jelentőséget.
A kereszténydemokraták hamis lojalitása Vladimír Mečiarral szemben abban is megnyilvánult, ahogy róla mint államalapítóról az 1998-as választások után a KDH akkori elnöke, Ján Čarnogurský nyilatkozott. Elutasította egyes politikusok arra irányuló törekvését, hogy vizsgálatnak vessék alá Vladimír Mečiar magatartását és ügyeit kormányzása idejéből. Ennek az volt az oka, hogy Čarnogurský szerint az államalapítókat tisztelni kell.
Ráadásul 2008 őszén a KDH egy része a Lex Hlinka kezdeményezésénél a nemzeti populisták oldalára állt és támogatta ezt a törvényjavaslatot. Nevetséges volt, hogyan versengett a KDH az SNS-szel azért, hogy kinek a törvényjavaslatát fogadják el. A černovai események egész problémakörének komplexitása miatt ez az álláspont nem elhanyagolható. Hasonlóképpen az a tény, hogy a KDH figyelmen kívül hagyja kereszténység és nemzeti populizmus összekapcsolását a Hlinka-féle Néppárt politikájával és annak folytatásaként az 1939–1945 közötti Szlovák Köztársaság időszakával összefüggésben, több mint árulkodó.
Vladimír Palko lényegében helyesen eltalálta azokat a problémás pontokat, amelyeknél az egyházi vezetők a rendszerváltás utáni fejlődésben megtévesztették a katolikusokat. Ezekben az esetekben az általános erkölcsi értékek szellemében fogant lépések helyett a partikuláris nemzeti előnyöket vagy a korlátozott etnocentrikus értelmezéseket részesítették előnyben.
Politikusként azonban Palko egyike volt azoknak, akik a nacionalizmusra és a nemzeti szocializmus iránti szimpátiájukra nézve, amelyet mind Ján Sokol érsek, mind Ján Chryzostom Korec bíboros nyilvánosan képviseltek, asszisztáltak ezen eljárásukhoz.
Azt, hogy milyen mértékben őszinte az ő bírálata Korec bíboros tizenöt évvel ezelőtti magatartásával szemben, majd az idő megmutatja. Politikai értelemben azonban elszalasztották az alkalmat. Az egyházi köntösbe bújtatott nemzeti populizmussal megtévesztett Szlovákia továbbra is inkább fog hinni az érseknek és a bíborosnak, mint Vladimír Palkónak.

Befejezés

A nemzeti populizmus elsősorban a bonyolult társadalmi folyamatok időszakában viszonylag egyszerű és mozgósító választ kínál. Emellett nem támaszt semmiféle igényeket saját követőivel szemben. Van azonban eszköztára és olyan ára, amelyet a képviselői, a manipulációinak áldozatul esettek és az egész társadalom szükségszerűen megfizet.
Beleértve azokat a keresztényeket is, akik ezt a keresztény értékirányultsággal homlokegyenest ellenkező gyakorlatot már csírájában el nem utasítják. Később ugyanis csak nehezen féken tartható, destruktív társadalmi erővé válik, amelynek még arra is van ereje, hogy támogassa a demokratikus rendszert. Hogy Edmund Burke-öt idézzem: az is éppen elég, ha a tisztességes emberek a körülöttük levő rossz és igazságtalanság ellen semmit sem tesznek.
Felhasznált irodalom

Gellner, Ernest: Nations and Nationalism. Ithaca. 1983.
Hobsbawm, Eric John: Nations and Nationalism since 1780 – Programme, Myth, Reality. Cambridge, 1993.
Dun, James D. G.: Unity and Diversity in the New Testament. London, 1977.
Penna, Romano: „L’evolution de l’attitude de Paul envers les Juifs” L’Apôtre Paul: Personnalité, style et conception du ministère. Ed. A. Vanhoye. Leuven, 1986, 390–421. p.
Pontificia Commissione Biblica. L’interpretazione della Bibbia nella Chiesa. Città del Vaticano. 1993.
Pontificia Commissio Biblica. Le peuple juif et ses Saintes Écritures dans la Bible chrétienne. Città del Vaticano. 2001.
Ratzinger, Joseph: Das neue Volk Gottes. Düsseldorf, 1969.
Ratzinger, Joseph: Die Einheit der Nationen – eine Vision der Kirchenväter. Salzburg, 1971.
Renan, Ernest: „What is a Nation”. In Eley, G–Suny, R. G. (ed.): Becoming National. Oxford–New York, 1996, 42–55. p.

Grigorij MeseŽnikov: A nemzeti populizmus Szlovákiában: az állam jellegének definiálása és egyes történelmi események értelmezése

A nemzeti populizmus és létének összefüggései Szlovákiában

Az utóbbi években Szlovákiában egy olyan jelenség térnyerése figyelhető meg, melynek során a politikai szereplők a lakosságot erős etnikai-nacionális színezetű populista stratégia alkalmazásával kívánják megszólítani. Ez a megszólítási mód már hosszú ideje egyre jellemzőbb a szlovák politikai életre. A kommunista rezsim 1989-es bukása és a többpártrendszeri demokrácia bevezetése után nagy hatékonysággal működött, s egyúttal képviselőinek jelentős hatalmi-politikai tőkét biztosított egyes területeken. A nemzeti populizmus megelevenedése napjainkban főleg azért tarthat számot különleges érdeklődésre, mivel – a kilencvenes évek időszakával összevetve – eltérő feltételek között zajlik. E feltételek az összességében sikeresnek tekinthető társadalmi átalakulás során teremtődtek meg, amely a liberális-demokratikus rendszer alapjainak lerakásában és az integrációs szándékok beteljesülésében, azaz az európai uniós és NATO-tagságunk elnyerésében öltött testet.
A „nemzeti populizmus” fogalmát a választókat hagyományos populista módszerekkel1 megszólító, erős etnikai-nacionális („nemzeti”) elemeket alkalmazó politikai tevékenység (és annak különböző megnyilvánulásai) megjelölésére használjuk. A kifejezés a politikai szereplők szélesebb spektrumára vonatkozik, nem kizárólag a szélsőséges, radikális-nacionalista elképzeléseket vallókra, hanem valamennyi olyan, különböző (akár deklarált) ideológiai irányultságú politikusra, aki tevékenységében ötvözi a populista megszólítási módot az etnikai nacionalizmussal.
A legjelentősebb tényező, amely az utóbbi időben hozzájárult a nemzeti populizmus térnyeréséhez Szlovákiában, nyilvánvalóan az a hatalmi fordulat volt, amely a 2006-os parlamenti választások után következett be, amikor három olyan politikai tényező alakított kormányt, amelyek eszmei-politikai eszköztárának elválaszthatatlan részét képezik a nemzeti populizmus elemei (az Irány-Szociáldemokrácia – SMER-SD, a Szlovák Nemzeti Párt – SNS és a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom – HZDS). E pártok 2006-os totális választási nyereségét és vezéreinek kormányalakítási döntését nem lehet a választási mozgósítás eszközeként és a szlovákiai pártelit egy részének kulturális-politikai kötőanyagaként szolgáló nacionális-populista politika kontextusán kívül értelmezni. A nacionális-populista hivatkozás hatása a 2006–2009-es időszakban meghatározta a társadalmi közhangulatot és jelentős mértékben beleavatkozott annak a közegnek a formálásba, amelyben a különböző társadalmi csoportok kölcsönhatása zajlik.
A szlovák nemzeti populizmus protagonistáinak tartott politikai szereplők tevékenységének vizsgálatakor figyelembe kell venni az általános társadalmi-politikai és történelmi tényezőket. Éppen ezek hosszú távú hatásának következményeként alakult ki az a szociokulturális közeg, amelyben a nemzeti populisták terjeszthették üzenetüket és tőkét kovácsolhattak belőle. Az etnicitással összefüggő kérdéseken kívül olyan szociális-politikai tényezők is felmerültek, mint az államjogi berendezkedések azon formái, amelyeknek Szlovákia is része volt, a politikai rendszerek fajtái ezekben az államszervezetekben, azon társadalmi változások jellege, lefolyása és következményei, amelyekre az állami és társadalmi átalakulás időszakában került sor, a hatalommal kierőszakolt államfelfogás, a meghatározó politikai erők általi hatalomgyakorlás stb. Szlovákia a 20. században öt államszervezetnek volt a része (az Osztrák–Magyar Monarchia, az első Csehszlovák Köztársaság, a szlovák bábállam, az újjáalakult Csehszlovák Köztársaság, az önálló Szlovák Köztársaság). Különböző politikai rendszerek váltották itt egymást – monarchista félautokratikus rendszer, többpártrendszeri demokrácia, fasiszta totalitarizmus, korlátozott „nemzeti” demokrácia, kommunista totalitarizmus, valamint a liberális és nem liberális demokrácia váltakozása 1990 és 2006 között. Az államberendezkedés és a politikai rendszerek rövid történelmi időszakokon belüli gyakori változásai azt eredményezték, hogy a lakosság különböző csoportjai eltérő mértékben azonosultak a meglevő, ill. a meghaladott társadalmi viszonyokkal, beleértve az egyes államszervezetekkel való azonosulást, ugyanakkor ezek a csoportok demonstrálták hűségüket a politikai kultúra különböző típusaihoz (demokratikus, autokrata), ami közvetlenül befolyásolta mind az ő politikai viselkedésüket, mind a politikai szereplők hozzáállását az ő megszólításuk esetén.
Miután 1989-ben megbukott a kommunista rezsim és újjáalakult a demokratikus rendszer annak minden eljárási attribútumával együtt, beleértve a választási versengést is, a belső karakterük, programjuk, értékrendjük és eszmei hátterük, valamint a választók megszólításában alkalmazott módszereik alapján populistának minősíthető politikai erők a politikai pártok rendszerének fontos tényezőivé váltak. 1992-től a parlamenti választásokon ezek az erők rendszerint magas támogatottságot élveztek a lakosság körében, és – az ő szempontjukból – kedvező választások utáni konstelláció formálódása esetén parlamenti többségre támaszkodó koalíciós kormányt hoznak létre. Ez történt 1992-ben is, amikor a HZDS többségi kriptokoalíciós (egy évvel később nyíltan koalíciós) kormányt alakított a Szlovák Nemzeti Párttal, majd 1994-ben, amikor a választások után létrejött a HZDS–SNS–ZRS kormánykoalíció és 2006-ban, amikor a Smer-SD, az ĽS-HZDS és az SNS alakított kormányt.
A szlovákiai populista politika élenjárói tipológiájának alapvető megkülönböztető jegyeként a hatalomgyakorláshoz való viszonyukat alkalmazhatjuk, ennek alapján megkülönböztethetünk „kemény” (autoritatív) és „puha” (túlnyomórészt nem autoritatív) populizmust. Az átalakulás kezdetleges szakaszában, az EU-hoz való csatlakozási folyamatot megelőzően Szlovákiában a populista politikusok első generációja tevékenykedett (a „kemény” populisták, akik abban az időben a HZDS-ben és az SNS-ben tömörültek), a második generáció az integrációs esélyek helyreállításának idején kezdett kialakulni (az 1998–2002-es időszakban) és teljes valóságában közvetlenül Szlovákia uniós csatlakozását megelőzően, illetve azt követően nyilvánult meg a politikai színtéren, amikor is a „puha” populisták (Smer-SD) meghatározó politikai tényezővé váltak.2 A jelenlegi időszakra a populista szereplők két generációjának és típusának az együttműködése a jellemző (a 2006-os évtől kormányzati szinten is).

A nemzeti populista politika protagonistái

A nemzeti populista politika tipikus képviselője Szlovákiában a Szlovák Nemzeti Párt (SNS). Ez a párt 1990-ben a történelmi SNS hagyatékának deklaratív folytatójaként jött létre, és az első parlamenti választásokon elegendő választói szavazatot szerzett ahhoz, hogy képviselői helyet foglalhassanak a Szlovák Nemzeti Tanácsban. Ekkor vált meghatározó politikai tényezővé, és az 1990–2008 közötti időszakban – kivéve a 2002–2006-os időszakot, amikor a pártszakadás miatt bekövetkezett 2002-es választási vereség után a parlamenten kívül rekedt – parlamenti képviselettel is rendelkezett.
Az 1990–1992-es időszakban a szlovák szeparatizmus legjelentősebb képviselője volt. Megalakulását és a parlamentbe való bejutását követően viszonylag rövid időn belül a zászlajára tűzte az önálló Szlovákia megteremtésének gondolatát. 1993 és 1994, majd 1994 és 1998, végül 2006 és 2008 között kormánypártként tevékenykedett (tevékenykedik), ami lehetővé tette (teszi) számára, hogy jelentős hatással legyen a közélet fontos területeire. Az SNS radikális-nacionalista erő jobboldali és antikommunista retorikával. Programjában szembehelyezkedik a polgári elven alapuló politikai nemzet koncepciójával, és az etnikai nemzet elvét vallja. Az SNS számára a Szlovák Köztársaság a szlovák etnikumhoz tartozók nemzetállama, a nemzeti kisebbségekkel szemben az asszimiláció elvét érvényesíti, amelynek keretében többek közt eleve megkérdőjelezi a magyar kisebbséghez tartozó polgárok lojalitását az állammal szemben. „Elméleti” síkon ez annak a ténynek a megkérdőjelezésében nyilvánul meg, hogy a magyar etnikumhoz tartozók Szlovákiában valóban magyar származásúak-e, gyakorlati síkon ez olyan javaslatokban és intézkedésekben ölt testet, amelyek megnehezítik a magyar kisebbség jogérvényesítését a politikai reprezentáció, a nyelvhasználat, az iskolaügy, a kultúra, a regionális fejlesztés és a Magyarországgal való kapcsolattartás területén, amelyet a magyarok kulturális és nyelvi értelemben anyaországuknak tekintenek. Az SNS tevékenységéhez kötődik a ’90-es évek közepén az ún. alternatív iskolarendszer bevezetésének (sikertelen) kísérlete a nemzeti kisebbségekhez tartozó gyermekek részére. E terv megvalósítása helyrehozhatatlan károkat okozott volna a nemzeti kisebbségek jogállásában, annak valamennyi ebből fakadó politikai következményével együtt.
Az SNS képviselői konfrontációs beszédmódot, támadó hangvételt alkalmaztak (alkalmaznak), a nemzeti kisebbségek politikai képviselőit, illetve tagjait sértő kijelentésekkel illetik. A párt a nacionalista véleményt képviselő és az autoritárius társadalmi-politikai berendezkedést támogató polgárokat kívánja megszólítani.
Egy további politikai tényező, amelyet a nacionális-populista politika képviselőjének tekinthetünk Szlovákiában, a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom – Néppárt (a továbbiakban mint HZDS). Ez a párt 1991-ben alakult meg a forradalmi és reformpárti VPN mozgalmon belüli szakadás következtében. A VPN 1989-ben erőszakmentesen buktatta meg a kommunista államrendet, és 1990-ben megnyerte az első szabad parlamenti választásokat. A VPN szakadásának kezdeményezői, a HZDS alapítói az akkori kormányfővel, Vladimír Mečiarral az élen olyan elképzelés érvényesítéséért szálltak síkra, amely eltért a társadalmi átalakulás 1990–92-ben, a VPN és koalíciós partnerei által megvalósított „szövetségi” modelljétől. A politikai támogatást a HZDS elsősorban az ország azon polgáraitól szerezte meg, akik nem értettek egyet a transzformációs folyamattal. A HZDS politikai eszköztárának másik eleme és választói támogatottságának újabb tényezője a közös csehszlovák állam további sorsával összefüggő kérdéskör volt. A HZDS a szlovákok „nemzeti törekvéseinek” szószólójaként határozta meg önmagát, javaslatot tett az államjogi kérdésnek a meglevő föderális államrend keretein túllépő megoldására. Az 1992-es győztes választásokat követően a HZDS Csehszlovákia feldarabolásának fő politikai szereplőjévé vált Szlovákiában, majd 1993 után saját magát mint a „szlovák államiság megteremtőjét” állítja be.
A HZDS megalakulásától kezdve „nemzeti irányultságú”, szlovák érdekeket képviselő politikai erőként határozza meg önmagát. A „nemzeti” irányultságot e pártban a létrehozását követően legkirívóbb módon az a politikusi csoport képviselte, amelynek az interetnikus kapcsolatokról, a történelmi múltról, az állam jellegéről, valamint bizonyos más kérdésekről alkotott véleménye lényegében és a hozzáállását tekintve alig különbözött az SNS vezetőinek véleményétől. Az említett politikusi csoport 1992–1998 között rendelkezett a legnagyobb mozgástérrel mind saját tevékenységének a kifejtésére, mind pedig a HZDS tevékenységének, programjának és eszmeiségének befolyásolására. A HZDS teljes politikai leépülése és választói bázisának fokozatos lemorzsolódása azonban a nacionalista szárny pozícióinak meggyengüléséhez vezetett. A HZDS hosszú távú ellenzéki szerepe, amely választói támogatottságának drámai csökkenésével és a párton belüli erőviszonyok átrendeződésével járt, végeredményben azt eredményezte, hogy a „nemzeti irányultságú” szárny kiszorult a pártból. Ez a tény azonban nem jelenti azt, hogy a nacionalista irányultságú politikusok, a „nemzeti” vonal autentikus képviselőinek távozása után a HZDS ne lenne tekinthető továbbra is nemzeti populista pártnak. 1994 és 1998 között a HZDS a kormánykoalíció fő politikai ereje volt, amely a liberális demokráciával összeegyeztethetetlen, autoritatív politikájával komoly veszteségeket okozott a társadalom belső, demokratikus fejlődésében és aláásta az ország integrációs esélyeit is.
A nemzeti populista politika harmadik jelentős mai képviselője Szlovákiában a Smer, Irány – Szociáldemokrácia (a továbbiakban mint Smer), amely szociáldemokrata pártként fogalmazza meg önmagát. A pártot 1999-ben Robert Fico, a Demokratikus Baloldal Pártjának (SDĽ) alelnöke alapította, aki az SDĽ-ből azért távozott, mert nem értett egyet annak politikai irányvonalával, és mert nem teljesültek saját politikai ambíciói.
Megalakulása óta a Smer figyelemre méltó fejlődésen ment keresztül, amely a „pragmatikus megoldások ideológiamentes pártjának” koncepciójától a „harmadik út” pártján keresztül, mely – a Smer vezérei szerint – egyesíti a konzervativizmust a szociáldemokráciával és a liberalizmussal (később a „baloldaliakat a szociáldemokratákkal és a nemzeti liberálisokkal”), egészen a nyíltan szociáldemokrata elveket valló párt koncepciójáig húzódott. A nemzeti elem a Smer tevékenységében a kezdetektől jelen van. Ez úgy nyilvánult meg, hogy a párt a „szlovák érdek” („nemzeti érdek”) képviseletének álláspontjára helyezkedett az etnikumok és országok közötti kapcsolatokat érintő kérdésekben, több történelmi esemény és személyiség megítélésében, a társadalomnak a kommunizmus bukását követő fejlődéséről alkotott képében, valamint a koalíciós stratégiák érvényesítésében. A megfelelő ideológiai megalapozottság keresésénél a párt képviselői egyebek között a nacionális jellegű érveket is felsorakoztatták. Például 2002-ben Boris Zala, a párt akkori alelnöke és egyik ideológusa kijelentette, hogy a „harmadik út” (a párt új ideológiája) a Smer értelmezésében többek között „a nemzeti érzés, a szlovákság történelmi megalapozottságának újrafelfedezését” jelenti.3
A 2002-es választások után a Smer parlamenti párttá vált. A 2002–2006 közötti időszakban kiengesztelhetetlen ellenzéki erőként viselkedett, amely bírálat alá vette a jobbközép kormány valamennyi, szociális-gazdasági téren meghozott jelentős reformlépését. Alapvető változások bevezetését ígérte arra az esetre, ha hatalomra kerül. A választókkal való kommunikáció, a kormányzati tevékenység kritikájának dikciója az ellenzéki erő pozíciójából, a javaslatok kidolgozása a problémák megoldására – mindez a populizmus nyilvánvaló jegyeit hordozta. A Smer mozgósító stratégiájának részét képezték a nacionalista jellegű üzenetek is. A párt „nemzeti érdekű” irányultságáról tanúskodott az is, hogy együttműködött a nacionalista orientáltságú pártokkal a köztársaságielnök-választáson, valamint a regionális önkormányzati választásokon 2004-ben.
A Smer azon döntését, hogy kormánykoalíciót hoz létre az SNS és a HZDS részvételével 2006-ban, elsősorban hatalmi mérlegelések előzték meg. Maga a Smer az említett döntést azzal indokolta, hogy megfelelő feltételeket szándékozott kialakítani a szociáldemokrata értékeken alapuló szociális-gazdasági program megvalósításához (ilyen például a „szociális állam” kiépítése). A Smer értelmezésében a R. Fico vezette kormány szociáldemokrata politikát folytat, és koalíciós partnerei – az SNS és a HZDS – ezt a politikát támogatják és ehhez igazítják saját célkitűzéseiket is. A valóságban azonban a két kisebb koalíciós párt több területen a saját elképzeléseit igyekszik aktívan keresztülvinni, ami a radikális nacionalista SNS esetében egyebek között a kisebbségi jogok gyakorlásába való közvetlen beavatkozási kísérleteiben csúcsosodik ki (például az oktatásügy és az anyanyelvhasználat területén). Az SNS jelenléte a kormányban lehetővé teszi képviselői, valamint a közeli politikai áramlatok képviselői számára, hogy aktívan részt vegyenek a nyilvános diskurzusban és az etnikai nacionalizmus megerősödésének irányába befolyásolják azt. Ez a folyamat alapvetően megváltoztatja mind a közhangulatot, mind pedig az etnikumok közötti kapcsolatok atmoszféráját.
Az 1994–1998 közötti időszakban még egy meghatározó populista típusú szereplő tevékenykedett aktívan a politikai színtéren – ez pedig a Munkásszövetség (Združenie robotníkov Slovenska – ZRS). Ez a párt nem nevezhető a nemzeti populista politika képviselőjének, mivel az etnikai nacionalizmus elemei sem politikai eszköztárában, programjában, sem a választók megszólításában, sem pedig a gyakorlati politikában nem voltak világosan érzékelhetők. Egy olyan politikai szereplőről volt szó, amelynél a választók populista megszólítása elsősorban a szociális szempontok hangsúlyozásában, a kommunizmus utáni társadalomban szükségszerűvé vált, rendszer szintű változtatások, elsősorban a liberális gazdasági reformok elutasításában, valamint az 1989 előtti időszak „szociálisan igazságosabb” társadalmi viszonyainak nosztalgikus „visszasírásában” merült ki. Irányultságát tekintve ez a radikális baloldali szerveződés közelebb állt a neokommunista típusú szervezethez, még annak ellenére is, hogy programjában, illetve vezető képviselőinek nyilatkozataiban nem volt nyíltan tetten érhető a kommunista, marxista-leninista ideológiához való ragaszkodásuk, elkötelezettségük. Bár a ZRS nem tartozott a tipikus nemzeti populista politikai erők közé, kormányzati szerepvállalásával a HZDS-szel és az SNS-szel együtt hozzájárult a kedvezőbb feltételek kialakításához a nemzeti populista politika megvalósítására.
Arról, hogy milyen a nemzeti populisták beállítottsága, tekintettel a szlovákiai társadalmi csoportok kölcsönhatásainak különböző típusaira (párbeszéd vagy konfliktus), nemcsak a kisebbségi problémával kapcsolatos témákban kialakított álláspontjuk tanúskodik (itt jelenik meg leginkább az etnikai nacionalizmus), hanem például a társadalmi berendezkedés alapjairól való felfogásuk, az állam jellegének meghatározása, a nemzet koncepciójának megválasztása, az „etnikai” kontra „polgári” kettősség feloldása, politikai hitvallásuk összhangja a liberális-demokratikus értékrenddel és a nemzeti történelem értelmezése, beleértve az egyes történelmi korszakok, események és alakok megítélését.

Az állam jellegének definiálása

1994 és 1998 között, a HZDS–SNS–ZRS „kemény” populistáinak koalíciós kormányzása idején az állam jellegével összefüggő kérdéskör a nemzeti populista politika protagonistáinak tálalásában került terítékre oly módon, hogy hangsúlyozta az ő kiemelkedő szerepvállalásukat az önálló állam létrejöttében, a nemzetállam különleges értékét és a Szlovák Köztársaság állami függetlenségét mint legfőbb társadalmi célkitűzést, valamint az állam és intézményei érdekének elsőbbségét az egyén érdekeivel szemben. Az 1994–1998 közötti időszakban az önálló Szlovák Köztársaság megalakulása óta csak rövid idő telt el, miközben az állami intézmények kiépítésének folyamata még nem fejeződött be teljesen. A szlovák állampolgárok azonosulásának mértéke az újonnan létrejött államalakulattal viszonylag alacsony volt, Csehszlovákia szétválása tényének elfogadása a népesség jelentős részénél a frusztráltság érzését keltette amiatt, hogy nem volt képes hozzájárulni 1990–1992 között az államjogi kérdések másfajta megoldásához. Ezeket az érzéseket felnagyította a Vladimír Mečiar vezette kormány autoritatív belpolitikája, amely félelmet, majd tiltakozást váltott ki elsősorban a demokratikus értékorientáltságú embe­rek körében; a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek, elsősorban a magyarok között főleg az oktatásügy, kultúra és anyanyelvhasználat területén megnyilvánuló állami kisebbségpolitika nacionalizmusa keltett nyílt ellenszenvet.
Az említett tények és jelenségek a társadalomban közeget teremtettek a tömeges tiltakozásokra, demonstrációkra és alternatív politikai javaslatok támogatására. Az akkori kormánypártok képviselői ugyan hangoztatták a demokratikus elvek és normák tiszteletben tartását, a politikai gyakorlat azonban ellentétben állt e deklarációkkal. Jellemző volt azonban a demokratikus normákkal és szokásokkal ellenkező hatalmi lépések indoklása, illetve azok az érvek, amelyeket a Mečiar-kormány autoritatív praktikái miatt (belülről és kívülről) a címére érkező bírálatok elutasításakor használt.
A kormányzati politikusok a közvéleményben azt az érzetet éltették, hogy a szlovák államiság alapjai folyamatosan veszélyben vannak, miközben ezt a fenyegetettséget összefüggésbe hozták a hazai politikai ellenfeleikkel, elsősorban a parlamenti ellenzékkel és a független médiával. Az 1994-es parlamenti választásokat követő hatalomátvétel után nem sokkal az SNS és a HZDS előrukkolt egy külön jogszabály elfogadásának gondolatával, amely a büntetőjog keretében védené az államot és annak intézményeit. Valójában azonban azokat a polgárokat szándékozták büntetni, akik ellenzéki politikai tevékenységet folytattak vagy eltérő politikai elveket és véleményt vallottak, akár a hatalomgyakorlás értelmezését illetően, illetve olyan információkat terjesztettek az ország belső viszonyairól külföldön, amelyeket a kormányzat „hamisnak” vagy „igaztalannak” tartott. A HZDS elnöke, V. Mečiar miniszterelnök 1996 áprilisában az „államvédelmi törvény” (a Büntetőtörvénykönyv módosítása) elfogadásának szükségszerűségét azzal indokolta, hogy Szlovákiának éppen azért van szüksége erre a jogszabályra, mert „az állami szervek folyamatos és egyre erősödő támadásoknak vannak kitéve, amelyek erkölcsileg és politikailag igyekeznek azokat bomlasztani és a közvélemény szemében a tényektől függetlenül lejáratni”.4 A Büntetőtörvénykönyv az államot egyenesen azon véleményekkel szemben lett volna hivatott védeni, amelyeket a kormánypártok „értelmetlennek” és „az államisággal ellentétesnek” minősítettek. A parlament elnöke, Ivan Gašparovič (HZDS) kijelentette, hogy Szlovákia „igazán kicsi és fiatal állam, és indulásakor szüksége van bizonyos védelmi rendszerekre, amelyek megvédenék még egyesek nem mindig értelmes véleményétől is, akik a fiatal Szlovákián belül bizonyos intézkedéseket szeretnének bevezetni, amelyek a Szlovák Köztársaság államiságával ellentétesek”.5 Az SNS képviselője, Kamil Haťapka szerint pártja elengedhetetlennek tartja olyan törvényhozási intézkedések meghozatalát, amelyekkel megelőzhetők lennének „a szlovák államiság megkérdőjelezésére irányuló tendenciózus megnyilvánulások, valamint az állam létrejöttét, létét, területi egységét és alkotmányos demokratikus berendezkedését veszélyeztető indokolatlan támadások”.6
A nemzeti populista pártok képviselői veszélyeztetve látták az államot már azáltal is, ha a külföldi közvélemény kritikus hangvételű tájékoztatást kapott a szlovákiai viszonyokról. A HZDS képviselője, Dušan Slobodník például azzal vádolta meg a hazai ellenzéket és a független sajtót, hogy a kormány bírálata és főleg „az alattomosan külföldön elhelyezett kritika a szlovák államiság bomlasztására tett kísérlet”.7 Az SNS elnöke, Ján Slota pedig az államvédelmi törvény által sújtandók listájába sorolta a szlovákiai magyar politikai pártok képviselőit, valamint „a szlovák politika további magas szintű képviselőit”, akik „nagyon gyakran olyan módon nyilatkoznak meg, amelynek semmi köze ahhoz, hogy pozitív viszonyuk lenne az államhoz”.8
Arról, milyen értékekre alapozta a HZDS saját tevékenységét az 1993-ban létrejött új állam építése során, a párt egyik vezető tisztségviselőjének, Augustín Marián Húskának 1996 áprilisában a HZDS egyik pártrendezvényén elhangzott nyilatkozata adhat plasztikus képet. A. M. Húska beszédében felsorolta a HZDS „hét előnyét”, amelyek megalapozták sikerét az új államiság építésében. Ezek a következők: a „virtuóz improvizáció”, „a következmények komplex végiggondolása és a programalkotási készség”, „a generációk közötti együttműködés kiaknázásának képessége”, „a nemzeti önazonosság mint kiindulópont”, „a lelki felkészültség”, „a szociális együttérzés formálása” és a „szlovák tőkés réteg megteremtése”9. Az „előnyök” említett jegyzékében semmiféle olyan értékre nem történt hivatkozás, amely jelezte volna a párt elkötelezettségét az állam demokratikus jellege iránt.
A. M. Húska szerint az önálló Szlovák Köztársaság a „nagyhatalmak mostohagyermekeként” jött létre, ugyanakkor a szlovák belső viszonyok bírálata a Nyugat részéről szerinte összefügg az Európa közepén elhelyezkedő fontos területért folytatott ezer­éves harccal.10 A HZDS elnöke, V. Mečiar ismételten síkra szállt a társadalmi egység („összefogás”) érdekében, amely azt jelentené, hogy „elsősorban elismerjék annak a nemzetnek és államnak a szükségleteit, amelyben élünk, kölcsönösen tiszteletben tartsák mindenhol ezeket az érdekeket”.11 1997-ben kijelentette, hogy „az állam érdeke előbbre való, mint a párt érdeke, az egyéni vagy csoportérdekek, alá kell vetnünk magunkat, és a világban mindenhol ezt kell képviselnünk”.12
Az SNS azt hangsúlyozta, hogy az önálló szlovák államiságot saját, eredeti demokráciafelfogás szerint kell irányítani, nem kívülről hozott elképzelések alapján. Az SNS alelnöke, Anna Malíková a kommunizmus bukásának 7. évfordulóján kijelentette: „89 novemberének üzenete, hogy megőrizzük szabad, kritikus és főleg saját gondolkodásunkat, hogy ne hagyjuk magunkat másoktól befolyásolni, mi a helyes vagy helytelen, vagy hogy mi a demokratikus… Fő eszménknek a jövőre nézve annak kell lennie, hogy megvédjük az önálló, szuverén Szlovákiát és hogy olyannak építsük, amilyennek elképzeltük.”13 Az SNS szerint az 1989-es rendszerváltás „legkézzelfoghatóbb” és „történelmileg legértékesebb” eredménye Csehszlovákia azt követő kettéosztása és a Szlovák Köztársaság létrejötte, azaz a szlovák nemzet önrendelkezési jogának beteljesülése volt.14
Az állam érdekeinek meghatározásakor a HZDS képviselői elsősorban arra mutattak rá, hogy éppen ez a politikai szerveződés az autentikus képviselője ezen érdekeknek, részben mint az önálló Szlovákia létrejöttéhez vezető folyamatok kezdeményezője, részben pedig mint a legszélesebb lakossági támogatottsággal bíró politikai erő. Az ellenzék vagy a kormányzati vélemény opponenseinek tevékenysége ebben az összefüggésben az „államellenes” tevékenység megítélést kapta. Hasonló érvrendszert alkalmaztak az SNS képviselői is. Ez a párt ugyan nem dicsekedhetett olyan masszív választói bázissal, mint amilyennel akkor a HZDS rendelkezett, az SNS azonban azt a tényt igyekezett a fókuszba állítani, hogy 1989 novembere után első politikai erőként vállalta fel az önálló szlovák államiságot és vált ennek következtében a „nemzeti értékek” valódi hordozójává. A politikai és ideológiai ellenfeleiktől érkező bírálatokat az SNS képviselői „nemzetellenesnek” minősítették.
A ZRS – mint harmadik kormányzati erő 1994 és 1998 között – nem rendelkezett kidolgozott államkoncepcióval, nyilvánvalóvá tette azonban, hogy elutasítja az 1989-et követő alapvető társadalmi változásokat, beleértve a demokratikus rend felállítását. A ZRS képviselőinek értelmezésében a szociális problémák és a társadalomban felmerülő negatív jelenségek legfőbb eredője éppen a rendszerváltás volt. Ahogy 1997-ben elnöke, Ján Ľupták kijelentette, „a mi fiatal Szlovákiánk még csak most születik, és ezért sokféle gonddal küzdünk. Törvényeket hozunk és fejlesztjük gazdaságunkat, de a demokrácia sok balszerencsét hozott nekünk.”15 J. Ľupták szerint „november 17. pontosan azt jelenti, hogy szociális területen nagyon magas árat fizettünk a szólásszabadságért és a demokráciáért… Ez a nemzet ezt a saját bőrén tapasztalta meg, és ezért nem hajlunk afelé, amit azok hirdettek a köztereken… November végeredményben számomra semmit sem jelent”.16 A ZRS antikapitalista irányultsága leginkább az állami tulajdon megszüntetésének, elsősorban az ún. stratégiai vállalatok privatizációjának leállítására tett kísérleteiben volt tetten érhető. A párt az etatista, egyenlőségelvű és piacgazdaság-ellenes nézeteket valló embereket szólította meg. Szavazóbázisa azonban nem volt kellően stabil, és az 1998-as parlamenti választásokon elszenvedett vereségét többek közt a HZDS–SNS-koalícióban elfoglalt alárendelt, behódoló pozíciója eredményezte.
A kormánypártok hatalomgyakorláshoz való viszonya, amely az 1994–1998 közötti időszakban jelentős mértékben összefüggött az állam jellegéről alkotott felfogásukkal, végeredményben a demokrácia komoly deficitjét okozta, amely az ország integrációs csődjéhez, a társadalom politikai polarizálódásához és a politikai erők közti konfrontáció fölerősödéséhez vezetett. Ezek a hiányosságok motiválták a demokratikusan gondolkodó polgárokat arra, hogy nagy számban vegyenek részt az 1998-as parlamenti választásokon. A választók sikeres mozgósítása hozzájárult a hatalomváltáshoz és a nem populista, nem nacionalista, demokratikus irányultságú politikai pártok koalíciókötéséhez. Ezek után a nemzeti populista pártoknak csaknem 8 évig nem nyílt lehetőségük részt venni a hatalomgyakorlásban (1998-tól 2006-ig).
A 2006-os választások után az előnyben részesített államforma és politikai rendszer kérdésében a nemzeti populisták pozícióját meghatározó körülmény az volt, hogy a kormánykoalíciót alkotó mindhárom párt – a Smer, az SNS és a HZDS – etatista pártként jelölhető meg (még ha az etatizmus mindhármuk tevékenységében különböző mértékben és eltérő hangsúlyokkal jelenik is meg).
A Smer az etatizmust politikájának alapjaként tekinti, több területen erősítené az állam szerepét (a Smer etatista paternalizmusa jellemzően megmutatkozott egyebek között a párt elnökének, R. Ficónak 2008 elején elhangzott kijelentésében is arról, hogy az államnak „minden polgár atyjának” kell lennie hasonlóképpen, miként az egyház „a hívők anyja”).17 Az SNS az önálló szlovák államot a legfőbb társadalmi értéknek, a szlovák nemzet hosszú távú emancipációs törekvése megtestesülésének tartja. A HZDS ugyancsak kiemeli az önálló szlovák államiság létének jelentőségét, ugyanakkor elévülhetetlen érdemeket tulajdonít saját szerepének az állam 1993-as létrehozásának folyamatában.
Az SNS, a HZDS és a Smer álláspontját az állam jellegéről az etnikai-nacionális hozzáállás (azaz a nemzeti elv nyilvánvaló előnyben részesítése a polgári elvvel szemben), a historizáló mitizálás, a kisajátítási szindróma határozza meg, valamint az befolyásolja, hogy elhanyagolja a politikai rendszer típusának, a demokrácia minőségének, Szlovákia liberális-demokratikus államrendjének és az alkotmányos liberalizmus alapelvei betartásának kérdését. Az SNS által javasolt egyes intézkedések, amelyek az állam működőképességének biztosítására irányultak, szöges ellentétben álltak a liberális demokrácia alapelveivel (a represszív „államvédelmi törvény”, a magyar nemzetiségű polgárokat képviselő párt betiltására tett javaslat). Az etnikai nemzetfelfogáson alapuló nemzetállami elképzeléshez való ragaszkodást az SNS esetében a szlovákok sajátságos történelmi szerepéről alkotott figyelemre méltó elképzelések táplálták, amelyet jól tükröz például az SNS parlamenti frakcióvezetőjének, Rafael Rafajnak a véleménye is, mely szerint a fogyasztói irányultságú euroatlanti (nyugati) kultúrának tudomására kell hozni, hogy spirálszerű fejlődésben szerepét betöltötte, és a kollektív tudatban át kell adnia helyét a szláv kultúrának. R. Rafaj szerint ma a kiválasztott nép éppen a szlovák nemzet, amely a legerkölcsösebb és politikailag bűntelen.18
A 2006-os választásokat követő időszakban a két kormánypárt – a Smer és az SNS – szándéka arra irányult, hogy szimbolikus értelemben megerősítse az államiság nemzeti (etnikai) összetevőjét. Teszik ezt a hazafiság, a szlovák identitás, a nemzeti összetartozás stb. megerősítésének szükségessége ürügyén.
2007 júliusában R. Fico már a koalíciós kormány fejeként kijelentette, hogy „a szlovákokból hiányzik a nemzeti összefogás”, és az iskolákban gyenge a hazafias nevelés. Szerinte Szlovákiában „terjed a könnyelműség rákfenéje, amelytől már csak egy lépés a nemzeti öntudatlanság állapota”.19 E könnyelműség megnyilvánulására utal szerinte az a lanyha érdeklődés, amellyel a szlovák sajtóorgánumok kísérték a Cyrill és Metód napja alkalmából megrendezett „hazafias ünnepségeket”. A 2007-es év végén Fico jelezte, hogy a kormány és a kormánypártok az új évben szeretnék „ébreszteni a nemzeti öntudatot, növelni a tiszteletet az állami jelképek iránt, elmélyíteni a hazafiságot és a nyilvánosság ismereteit a szlovák történelemről és személyiségeiről”. Véleménye szerint „az államhoz való viszony nem olyan, amilyennek lennie kellene. A hazafiság nem olyan minőségű, mint amilyennek egy Közép-Európában levő fejlett államban lennie kellene”.20 Az ezt megelőző időszakban a Smer elnöke hazafias irányultságát úgy demonstrálta, hogy vitát nyitott arról, miként lehetne megerősíteni a hazafiságot, hogyan javítható az államhoz, az államisághoz és jelképeihez való viszony (például az állami himnusz meghallgatásával a tanítási hét kezdetén vagy a nemzeti lobogó kitűzésével). 2004-ben javaslatot tett az állami jelképekről szóló törvény módosítására azt kezdeményezve, hogy minden iskolaépületen kitűzzék a nemzeti lobogót.
A Smer és az SNS tálalásában a szlovák hazafiság megerősítésének az önmeghatározás folyamataként kellene végbemennie egyrészt a magyarokkal szemben (ezt a szempontot többnyire az SNS hangsúlyozza), másrészt a nem nemzeti érzelmű, gyenge hazafiságú, kozmopolita szlovák többség képviselőivel szemben (ez az utóbbi időben elsősorban a Smer térfele). Jó illusztrációként szolgálhat itt R. Fico 2008 júliusában elhangzott kijelentése a szlovák összetartozás („összefogás”) megerősítésének szükségességéről, amelyet „szilárd gátként kell felállítani a kalandorok különös válfaja ellen, akik szétverik Szlovákia lelki egységét”.21 2007-ben R. Fico azt sérelmezte, hogy a szlovák sajtóorgánumokba befészkelték magukat a „lelki hajléktalanok”, „mediális kibicek, akik nem képesek azonosulni a haza sorsával, sem pedig felfedezni az állami identitást”.22 Jellemző erre a nézetre az etnikai, a szociális és az állami-intézményi elem összekapcsolása. Jól példázza e hármasságot az az értékelés, amelyet a kormány tevékenységét gyakran bíráló Sme című napilapra vonatkozóan mondott R. Fico, amikor a napilapot „kormányellenesnek, nemzetellenesnek és népellenesnek” titulálta.23 Valamennyi jelenlegi kormánypártra jellemző, hogy a szlovákokat valódi, nemzeti irányultságúakra osztják, és olyanokra, akik nem tudtak kellőképpen azonosulni az önálló állammal.
Bár 2000-ben a Smer elnöke még elismerte, hogy „nem volt elragadtatva Csehszlovákia szétválásától”, amely „jól bejáratott” állam volt24 (s ezzel de facto kizárta magát a szétválás élenjárói, azaz a „valódi szlovákok” közül), kilenc évvel az önálló állam létrejötte után a Smer a kisajátítási szindróma egyik képviselőjévé vált (melyet azelőtt az SNS és a HZDS tálalásában ismerhettünk meg), azaz elsősorban azok érdemeit hangsúlyozza, akik kezdeményezői, illetve tevékeny résztvevői voltak a csehszlovák föderáció szétverésének és Szlovákia létrejöttének, bírálja a közös csehszlovák állam akkori támogatóit, és szándékosan figyelmen kívül hagyja mindazokat a gondokat, amelyek az új államiság létrejöttét és formálódását kísérték, elsősorban az 1994–1998 közötti időszak autoritatív kormányzása miatti nehézségeket. Éppen a Smer alelnöke, Dušan Čaplovič volt az, aki 2002-ben kijelentette: sajnálatosnak tartja, hogy a M. Dzurinda vezette kormány az önálló Szlovák Köztársaság létrejöttének 10. évfordulója alkalmából a köztársasági elnöknek kitüntetésre terjesztett fel olyan személyeket is, akik az önálló Szlovák Köztársaság létrejöttét nemcsak hogy nem támogatták, hanem D. Čaplovič szerint „aktívan ellenezték és létrejötte után demonstratív módon elköltöztek”.25 Hasonló hangvételű nyilatkozatot tett 2002-ben a HZDS elnöke, V. Mečiar is, amikor szóvá tette, hogy „az alkotmányos tisztségek jelentős részét olyanok töltik be, akik a Szlovák Köztársaság mint önálló állam létrejöttét nem akarták”.26

R. Fico értelmezésében a nemzeti értékek iránti elkötelezettség a jelenlegi világban az ország túlélésének pótolhatatlan tényezője. („Egyedülálló esély e bonyolult és igazságtalan közegben való túlélésre, ha ragaszkodunk a szlovák nemzeti és állami érdekek képviseletéhez, együtt, függetlenül attól, hogy jobboldaliak, baloldaliak vagy centristák vagyunk. Erre az összefogásra hívok fel mindenkit.”27) A „szlovák büszkeség” építését a Smer elnöke „kötelességünknek” tartja, ugyanakkor a szlovákoknak szerinte „az oroszokra kell tekinteniük, akiknek a büszkeséget Putyin elnök adta vissza”. Arra a figyelmeztetésre, hogy Oroszországban sérül a demokrácia, R. Fico azt válaszolta, nem tudja, mi köze lenne a nemzeti büszkeségnek a demokráciához.28 Ez a megfogalmazás arról tanúskodik, hogy szerzője az állam építésének folyamatában jóval fontosabbnak tartja a nemzeti (etnikai) elemet, mint a rendszer minőségének kérdését (demokratikus lényegét). A Smer 2007 novemberében kiadott nyilatkozatában még az 1989-es „bársonyos forradalmat” is összefüggésbe hozta a szlovákok vágyával az önálló államra29 (bár az 1989. novemberi eseményeknek Szlovákiában ilyen tartalmuk nem volt, a totalitárius rendszerrel szembeni általános ellenállás mellett inkább a közös csehszlovák állam támogatása és „Európába való visszatérésének” igénye nyilvánult meg).
Az SNS számára a „hazafias” motívumok használata a konfrontációs önmeghatározás része, elsősorban a magyarokkal szemben. Erről tanúskodik jelenleg a szlovák kettős keresztek felállítása Szlovákia különböző régióiban, beleértve a szlovák–magyar vegyes lakosságú területeket. Az egész akció célja az SNS szerint megmutatni „az egész világnak, hogy a szlovák nemzet ezen a területen őshonos, hogy mindenki számára világos legyen, hol van Szlovákia és ki az, aki itt otthon van”.30 A konfrontációs elem tetten érhető az SNS hivatkozásában a cirill-metódi hagyományra mint a szlovák államiság és identitás alapjára. Az SNS hangsúlyozza a szlovákok kizárólagos kapcsolódását ehhez a hagyományhoz, ugyanakkor magát a hagyományt ellentétbe állítja más kulturális tradíciókkal, azokkal is, amelyekre azok az integrációs alakulatok épülnek, melyeknek Szlovákia is része. Az SNS szerint „a cirill-metódi hagyomány a szlovákok önazonosságának legősibb és legszilárdabb része. A szlovákoknak előnyük van más nemzetekkel szemben, mivel a cirill-metódi üzenet egyesítette bennük az európai gondolkodás keleti és nyugati értékeit. A Szlovák Köztársaság léte igazolja, hogy a cirill-metódi hagyomány erősebb, mint a magyar sovinizmus, a prágai csehszlovakizmus és a kommunista diktatórikus rendszer”.31 2005-ben az SNS elnöke, J. Slota kijelentette, hogy ha Szlovákiában tartanák magukat a cirill-metódi hagyományhoz, nem kerülne sor a nemzetgazdaság masszív kiárusítására „idegen kezekbe”. Miközben a szlovák politikusok J. Slota szerint „vazallusokként nyilvánítják ki elkötelezettségüket a közelebbről meg nem határozott euroatlanti értékek iránt”, nap mint nap szükséges alkalmazni Szent Cirill és Metód missziójának üzenetét – „a szlovák föld folyamatos védelmét”.32
A szlovák pártok közül éppen az SNS élteti a legaktívabban a szlovák államiság veszélyeztetettségét és szorgalmaz olyan intézkedéseket a védelmére, amelyek megtorló jellegük révén ellentétbe kerülnek a szabadelvű demokrácia elveivel. Az állam védelmének eszközeként szolgálna például a „köztársaság védelméről szóló törvény” (az SNS minden alkalmat megragad a beterjesztésére, amelyet a szlovákiai magyar politikusok tevékenysége semlegesítésének szükségességével indokol; legutóbb erre 2008-ban került sor). Az etnikai közösségvállalást mint a polgárok és az állam közötti kapcsolat alapját emelte ki 2008-ban J. Slota SNS-elnök, amikor azt nyilatkozta, hogy a szlovák sajtóorgánumok kötelesek beszélni Szlovákia magyarok általi veszélyeztetettségéről: „Ez a demokrácia? – a saját nemzettársainkat rossz fényben feltüntetni és azokat az idegeneket, akik nyilvánvalóan ártani akarnak e nemzet érdekének, jónak kikiáltani?”33
Egyes történelmi események értelmezése

A nemzeti történelem értelmezése során a nemzeti populisták demonstrálják hajlamukat a mitologizálásra, az etnicizálásra, arra, hogy az általuk képviselt nemzetet ősibbé tegyék, etnogenezisét a lehető legrégebbi történelmi időre helyezzék, kinyilvánítják egyértelmű affinitásukat az autoritatív típusú történelmi alakok pozitív megítélésére és az autoritárius rendszerek által megbélyegzett történelmi időszakok kedvezőbb értékelésére. A mitologizáló hozzáállás kritikusait, beleértve az akadémikus tudomány elismert képviselőit, a nemzeti populisták nem eléggé nemzeti irányultságúnak tartják, és igyekeznek megkérdőjelezni szakmai hitelüket.
R. Fico kormányának hozzáállását Szlovákia történelmének kérdéséhez „az egészséges historizmus mint az állam politikájának eleme” táplálásaként jellemezte azokkal szemben, akik a „nemzeti” elemet a történelemben alábecsülik. („Sajnos, ma az a valóság, hogy az úgynevezett véleményformálók számára minden, ami szlovák, elég jó ahhoz, hogy ócsárolhassák.”)34
2008-ban a Smer elnöke igyekezett bevezetni a nyilvános és szakmai-történelmi diskurzusba az „ószlovák” kifejezést. R. Fico szerint az „ószlóvákok” a Nagymorva Birodalmat Svätopluk királlyal az élen uralták, ugyanakkor „más államokban akkor még semmi sem volt – talán valamilyen állatok járkáltak ott, és semmilyen államalakulatok még nem voltak”.35 Emellett több akadémiai történész az „ószlovákokról” mint a Nagymorva Birodalom lakosairól szóló elméletet mitologizáló és a történettudomány megállapításaival ellenkező kitalációnak tartja.
A szlovák történelem mitologizálására irányuló nyílt törekvését R. Fico a 2008-as év elején is bizonyította, amikor Juraj Jánošík alakját vette védelmébe, akit az első szocialistának titulált: „Azt üzenem a médiáknak, hogy ne ócsárolják a szlovák legendákat. Elég volt ebből. Egyetlen lehetőségünk van. Vagy tiszteletben tartjuk a jánošíki hagyományt, vagy nemzetet kell váltanunk… Némely szlovák történészekbe úgy beleivódott az antiszlovakizmus, mint a rejtett bacilus. Éppen ezért zavarja ezeket a lelki hajléktalanokat az új fogalomról, az ószlovákokról vagy Svätopluk király voltáról folytatott szabad eszmecsere.”36 R. Fico szerint „a sajtó inkvizíciós hadjáratot indított minden ellen, ami szlovák… A szociális elnyomás ellen harcoló Jánošíkról szóló legendát a szlovákoktól csak a lelki hajléktalanok vagy a nemzetet ignorálók vehetik el”.37
A nemzeti populisták hajlamát az autoritatív jellemű, „nemzeti irányultságú” történelmi alakok idealizálására jól példázza az Andrej Hlinka érdemeiről szóló külön jogszabály elfogadására tett javaslat. Az SNS azt javasolta, hogy A. Hlinka megjelölésére vezessék be a „nemzet atyja” fogalmat. A Hlinkáról szóló törvény elfogadásának legaktívabb szorgalmazója Marek Maďarič kulturális miniszter volt, aki kijelentette, hogy Hlinka „személyisége egyértelmű” és „érdemei rendkívüliek”. A pozitív Hlinka-képet ugyanakkor autoritatív módon erőszakolta volna ki, amely megvalósulása esetén a tudományos kutatás és a nyilvános vita folytatásának szabadságát is korlátozta volna. Azt a véleményt, hogy Hlinka tevékenysége vitatható, M. Maďarič „hitszegőnek” minősítette, mivel „Hlinka személyisége elsősorban tiszteletet érdemel”.38 Ezzel a hozzáállással összhangban az SNS egyenesen törvénybe iktatta volna Hlinka kritikus értékelésének büntethetőségét („Hlinka nevének gyalázása”). A. Hlinka érdemeinek „törvénybe foglalását” a HZDS is támogatta, V. Mečiar szerint ebben a kérdésben pártja közelebb állt az SNS álláspontjához, mint az ellenzéki KDH véleményéhez, amely ugyancsak benyújtotta a törvényjavaslatot (az SNS-énél enyhébb változatban).
Azon történelmi események között, amelyek értelmezése rendkívüli jelentőségű Szlovákia társadalmi-politikai fejlődése szempontjából, sajátos helyet foglal el a szlovák bábállam létrejötte és működésének körülményei. A Szlovák Köztársaság hivatalos állami doktrínája az antifasiszta tradícióból indult ki, amelyet az 1944-es szlovák nemzeti felkelés üzenete testesít meg. A Szlovák Köztársaság a Csehszlovák Szövetségi Köztársaság utódállama, és sem jogilag, sem politikailag nem kapcsolódik az 1939 márciusában kikiáltott szlovák államhoz. 1989 után azonban a nemzeti történelem témájában folytatott nyilvános és politikai diskurzus részévé vált az 1939–1945 közötti időszak revizionista szempontú megítélése. Ennek egyik megnyilvánulása az a tézis, hogy a szlovák állam („az első Szlovák Köztársaság”) de facto a mai Szlovák Köztár­saság elődje, valamint az a szándék, hogy a fasisztoid Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HSĽS – Hlinkova Slovenská ľudová strana) által bevezetett parancsuralmi rendszert leválasszák az államról, hogy a Szlovákiában zajló életet pozitívabb színben tüntessék fel, hogy könnyítsenek a rendszer megtorló, antidemokratikus és rasszista jellegén, hogy áthárítsák a felelősséget az elkövetett bűnök miatt, többek közt a zsidók deportálásáért a hazai politikai szereplőkről a külföldi partnerekre (a német nácikra), és hogy hangsúlyozzák Jozef Tiso elnök pozitív szerepvállalását.
Az első szlovák állam kedvezőbb megítélésére irányuló hajlam egyúttal (közvetlen vagy közvetett) konfrontatív önmeghatározással is jár bizonyos nézetű vagy identitású csoportokkal szemben – antifasiszta és liberális-demokrata nézeteket valló személyekkel, a csehszlovák állam követőivel, zsidókkal, romákkal, csehekkel, a nem katolikusokkal szemben. 1989 után a nacionalista irányultságú egyesületek és egyének (né­hány történészt is ide számítva), a Matica slovenská, a katolikus egyházi hierarchia nem elhanyagolható része és a pártrendszeren belül elsősorban az SNS az 1939– 1945-ös időszakról revizionista elképzeléseket tápláltak.
Pozitív viszonyát a második világháború időszakának szlovák államiságához az SNS rögtön 1990-es megalakítását követően felvállalta, és kormányzati szerepvállalása idején is képviselte (1993–1994, 1994–1998). 1998 márciusában nyilatkozatot adott ki, amelyben kijelentette: tiszteletét fejezi ki a szlovák állam 1939-es megalakítása mint a modern szlovák nemzet első szuverén államiságának kezdete iránt. Az SNS szerint 1939. március 14-e „világosan megmutatta azokat a keresztény értékeket, amelyeken a szlovák nemzetnek gyökeret kell vernie”.39 Az SNS volt az, amely kardoskodott Milan Ďurica Szlovákia és a szlovákok története (Dejiny Slovenska a Slovákov) című történelmi kézikönyvének általános iskolai használata mellett. Az SNS alelnöke, Anna Malíková ezt a könyvet, amelynek szerzője a zsidók második világháborús deportálását igyekezett mentegetni, „Szlovákia történelmének nagyon értékes és objektivizáló összegzéseként” értékelte.40 1998 áprilisában J. Tisót a „nemzet és a kereszténység bolsevizmus és liberalizmus elleni védelmének mártírja”-ként aposztrofálta, és az 1939–1945 közötti társadalmi-politikai berendezkedés margójára megjegyezte: „a harmonikus rendi állam koncepciója a katolikus egyház szociális tanításának jegyében és kiegyensúlyozott parlamenti működésével abban az időben az érzékeny szociális területen megelőzte az európai fejlődést.”41 1998 októberében az SNS elnöke, J. Slota Tiso rehabilitációjára szólított fel, és kijelentette: „ez közönséges, ostoba piszokság azok részéről, akik azt állítják, hogy az első szlovák állam 1939–1945 között fasiszta volt.”42 Az SNS akkori szóvivője (2006-tól parlamenti képviselőcsoportjának elnöke), R. Rafaj megkérdőjelezte a „klerofasizmus” fogalmát a szlovák állam rezsimével összefüggésben, ugyanakkor kétségbe vonta a fasizmus fogalmának mint olyannak a használatát is, mivel állítása szerint a kommunista propaganda koholmányáról van szó, amelyet minden olyan dolog megjelölésére alkalmaztak, „ami valamilyen módon ellentétben állt a kommunizmussal”.43 A lehető legnyíltabban Bartolomej Kunc parlamenti képviselő, az SNS keresztény politikai szakmai klubjának elnöke mentegette az ún. zsidókérdés megoldását Szlovákiában a második világháború idején. Ő a TV NOVA szerkesztőjének adott interjújában 1996-ban szociális-gazdasági jellegű „magyarázó” érveket hangoztatott. Kijelentette: „A Szlovák Köztársaság nem alapult rasszista törvényeken. Azokat a gazdasági szempontokat, amelyekre feltehetőleg ön gondol, még azelőtt érvényesítették, hogy elfogadták volna a Zsidó kódexet, amely alapján aztán olyan dolgok történtek, mint a kitoloncolás. Ott a dolgok nem megfelelő állapotának helyreállítására történt törekvés, amikor a nemzeti vagyon túlságosan nagy hányadát birtokolta kevés ember – a lakosság 3,6 százaléka. Ez a vagyon zsidó kezekben történő koncentrációja volt, és voltak bizonyos sajátosságai. Ezt senki nem tudja, aki nem élt itt akkor, és ezt közelebbről nem tanulmányozta. Ugyanis itt a szlovák nép kizsákmányolásáról és elszegényítéséről volt szó, ami a nemzeti értékek és vagyon átruházásának útját jelentette a lakosság e kis csoportjának kezébe.”44
2000-ben J. Slota a zsolnai városi önkormányzat képviselőinek J. Tiso emléktáblájának elhelyezéséről szóló döntését vette védelmébe, álláspontjának indoklásakor állítólagos külföldi példákra hivatkozva: „Magyarországon a fővárosban ott van Horthy, olyan fasiszta, mint a korbács, egy nagy lovon… Egész Olaszországban láthatják a fasiszta Mussolini tömérdek mennyiségű mellszobrát, Németországban és Ausztriában különféle plaketteket és táblákat Hitler dicsőítésére vagy Hitler emlékére.”45 Két évvel később a Valódi SNS (PSNS – Pravá slovenská národná strana) nevű párt elnökeként követelte „valamennyi körülmény nyilvánosságra hozását és a szlovák közvélemény valós tájékoztatását J. Tiso kivégzéséről”. Kijelentette, hogy ha beigazolódik a per politikai hátterű befolyásolása és az igazságszolgáltatással való visszaélés, akkor Tisót rehabilitálni kell. J. Slota szerint Tiso elítélése és kivégzése esetében „vendettáról”, „a csehek és a kommunisták megrendelésére elkövetett gyilkosságról” volt szó.46 Figyelemre méltó értelmezési elméletet mutatott be J. Slota akkor is, amikor a szlovák államot mint a szlovákok túlélésének tényezőjét védelmezte azzal az állítással, hogy ez az állam „megvédte a nemzetet a német és magyar szlávellenes fasizmus” általi megsemmisítéstől. 2005-ben R. Rafaj kijelentette: „elérkezett az idő, hogy 1939. március 14-ét, a történelmileg első szlovák államiság létrejöttét a társadalom teljes mértékben integrálja és elismerje.” A szlovák bábállamot besorolta „a változatlan szándék folyamatába, amely a nemzet államalkotó jogának a saját állam létrehozásában való beteljesülésére irányult”.47
„Az első szlovák államiság” iránti pozitív viszony az SNS képviselőinél automatikusan együtt járt a szlovák nemzeti felkelés negatív megítélésével. Például 2002-ben J. Slota kijelentette, hogy a felkelés (a sznf) révén megteremtődtek a kommunista totalitarizmus és a szovjet csatlós állam létrejöttének alapjai. Azt állította, hogy mivel „a vörös totalitarizmus 40 év alatt visszaélt vele”, a szlovák nemzeti felkelés „elvesztette erkölcsi hitelét”.48
2006 után az SNS 1939–1945 közötti időszakkal kapcsolatos nyilatkozataiban bizonyos differenciálódás következik be. A párt elnöke, J. Slota tulajdonképpen kerüli a véleménynyilvánítást erről a témáról. Az első szlovák államról alkotott pozitív véleményét a leggyakrabban Jozef Rydlo parlamenti képviselő, egykori emigráns hangoztatja, aki szerint az alkotmányos történelem Szlovákiában nem 1992. szeptember 1-jétől, a Szlovák Köztársaság jelenlegi alkotmányának elfogadásától számítódik, hanem 1939. július 21-étől, amikor megszavazták az első szlovák állam alkotmányát, hozzátéve, hogy „az első Szlovákia nélkül a második nem jött volna létre”. J. Rydlo szót emel azért, hogy az akkori államrendet válasszák szét magától az államtól. Bár a zsidók deportálását Szlovákiából J. Rydlo az SNS további képviselőihez hasonlóan elítélendő gyakorlatnak minősíti, ám elutasítja az állam mint olyan megkérdőjelezését, és a kommunista Csehszlovákia példájára hivatkozik. („Hiszen senki sem kérdőjelezi meg a Csehszlovák Szocialista Köztársaság létét csak azért, mert nem volt demokratikus.”)49
A második világháború idejének Szlovákiájában zajló események megítélésében az SNS politikusai részéről az utóbbi években a legjelentősebb elmozdulásra a szlovák nemzeti felkelés értékelése kapcsán került sor. 2004-ben Anna Malíková (Belouso­vová) a szlovák nemzeti felkelésről úgy nyilatkozott, mint „a szlovákok fasizmus elleni fellépéséről”, elutasította azonban azt a véleményt, hogy a saját állam elleni lépésről lett volna szó. Az idézett politikus szerint „a sznf megtisztelő helyet foglal el a szlovák történelemben”. 50 2006 augusztusában A. Belousovová kijelentette, hogy az SNS fejet hajt az áldozatok százai és ezrei előtt, akik a „fasizmus perverz ideológiája és képviselői” ellen folytatott harc során estek el.51 Az SNS alelnök asszonyának idézett mondatai jól kiegészítik e párt politikusainak a második világháború idejének szlovák történelméről alkotott képét, amelyet zavaros és nem egyértelmű magyarázatok kísérnek. Ez az állásfoglalás nem minősíthető a profasiszta érzés szándékos éltetésének, azonban kétségtelenül jelzi a nacionalista választói réteg azon részének megszólítására irányuló szándékot, amely számára a valódi „hazafiság” megnyilvánulásai közé tartozik többek között az „első szlovák államisághoz” való pozitív viszonyulás.
A Smer-SD párt a deklarációk szintjén teljes mértékben felvállalja a fasisztaellenes szlovák nemzeti felkelés eszmei üzenetét. Széles körben ismertek R. Fico nyilvános kijelentései, amelyekben egyértelműen elítéli a J. Tiso vezette első szlovák állam „fa­sisz­ta rezsimét” és azokat a bűntetteket, amelyeket abban az időben követtek el. Annak érdekében, hogy megerősítse pártja mint következetes antifasiszta erő látszatát, R. Fico 2007-ben kijelentette: nem engedi, hogy bármilyen módon felülvizsgálják a sznf megítélését, hozzátéve, hogy „a kormány keményen fellép a szlovák nemzeti felkelés megkérdőjelezése ellen”.52 A Smer első pillantásra egységes hozzáállásán azonban az utóbbi időben komoly repedések keletkeztek. Az első szlovák állam időszakáról nem egyértelmű nézeteket valló SNS-szel folytatott koalíciós együttműködés mellett a legerősebb kormánypárt tolerálja és következmények nélkül hagyja azt a tényt is, hogy a Smer egyik képviselője szerzőként vett részt a J. Tisót dicsőítő verskötet kiadásában, valamint a Smer elnöke és más vezetői ismétlődő hivatkozását annak a történészcsoportnak a szakmai tekintélyére, amely őket nyíltan támogatta Szlovákia régebbi történelme egyes kérdéseinek sajátos megítélésében, ugyanakkor az említett történészcsoportnak olyan revizionista történészek is a tagjai, akik kinyilvánították szimpátiájukat az első szlovák állam és vezére, J. Tiso iránt. Ezen kívül a Smer hivatalosan deklarált antifasiszta állásfoglalását relativizálja R. Fico folyamatosan hangsúlyozott támogatása a Matica slovenská vezetői irányában. Ez az egyesület a legaktívabb részese annak az irányzatnak, amely követeli az eddigi hivatalos antifasiszta vonal átértékelését a második világháború időszakának értelmezésében, beleértve J. Tiso politikai rehabilitációját is.
Bár a HZDS megalakulása óta hivatalosan felvállalja a sznf hagyományát, az 1991– 2002 között időszakban e párt nacionalista szárnyának néhány képviselője pozitívan nyilatkozott az első szlovák államról és bírálóan a szlovák nemzeti felkelésről, amiben egyet­értettek a revizionista elképzelések képviselőivel. 1997-ben például a HZDS képviselőinek egy csoportja meglátogatta J. Tiso szülőházát Nagybiccsén (Bytča). A látogatás célja az volt, hogy hozzájáruljon az első szlovák állam elnökének „kiegyensúlyozott” értékeléséhez, akinek alakját „fel kellene tárni… megszüntetni a különféle hazugságokat és nem objektív kijelentéseket… józan fejjel kellene értékelni mind az ő negatív tevékenységét, mind pedig pozitív tetteit”.53 1997 nyarán a HZDS nevében annak akkori szóvivője, Vladimír Hagara védelmébe vette a revizionista történész M. Ďurica fent említett Dejiny Slovenska a Slovákov (Szlovákia és a szlovákok története) című kötetét – mivel a kötet gyakorlatilag tömjénezte a szlovák államot és mentegette azokat a bűntetteket, amelyeket az akkori rendszer a zsidók ellen elkövetett, az Európai Bizottság tiltakozására és követelésére leállították a kiadvány terjesztését az iskolákban. A HZDS szóvivője szerint a Ďurica-kötet „tudományosan megalapozott munka, amely kiérdemli minden szlovák csodálatát és elismerését”.54 Abban az időben azonban a HZDS elnöke, V. Mečiar az első szlovák államról mint „fasisztáról” nyilatkozott.55 Jelenleg a HZDS igyekszik kivonni magát az első szlovák államról és a szlovák nemzeti felkelésről indult nyilvános vitából, illetve csak általánosságban, alkalmilag foglal állást. 2007-ben V. Mečiar kijelentette, hogy „a szlovák állam kérdésében a történészek még sok mindenben adósaink.” Azt a tényt, hogy Szlovákiában pozitív vélemények jelennek meg a szlovák állammal kapcsolatban, gyakorlatilag azzal intézte el, hogy Csehországban állítólag „Hácha sírjánál ott volt az egész kormány, Ma­gyarországon ott volt Horthy sírjánál az egész magyar kormány”. V. Mečiar szerint „az első Szlovák Köztársaság” problematikájából nem szabadna akkut politikai témát csinálni.56

Az etno-nacionális elem előnyben részesítése a polgári demokratikus elemmel szemben látható formában a Csehszlovák Köztársaság 90. évfordulója kapcsán nyilvánult meg. A Smer és egyes képviselői kiadtak néhány nyilatkozatot, amelyekben elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a csehszlovák állam 1918-as létrejötte a szlovákok emancipációs törekvéseinek beteljesülése volt, hogy kivonják magukat „Magyarország csaknem ezeréves uralma alól” és hogy lezáruljon „Szlovákia és Magyarország csaknem ezeréves kierőszakolt szövetsége”,57 valamint hogy a Csehszlovák Köztársaság léte lehetővé tette „a szlovák nemzet és a szlovák államiság attribútumainak további fejlődését”. Az a tény, hogy a Csehszlovák Köztársaság demokratikus államalakulat volt, a Smer állásfoglalásaiban összehasonlíthatatlanul kevesebb teret kapott, és bár az első Csehszlovák Köztársaság „demokratikus közegét” pozitívumnak tartotta, azt sem felejtette el hozzátenni, hogy „a szociális kérdések megoldatlansága az első Csehszlovák Köztársaságot komoly gazdasági válságba sodorta, melynek következményei elsősorban Szlovákiát sújtották”.58
Rendkívül jellemző a Smer pártra nézve az, ahogyan a kommunista múltat értékeli. Itt túlsúlyban van „kicentizett” álláspontjuk, amelyben ötvöződik annak a ténynek az elismerése, hogy a november előtti rendszer antidemokratikus volt, azzal az állítással, hogy a kommunizmus szociálisan igazságosabb volt és a polgároknak nagyobb szociális biztonságot nyújtott. A jelenlegi társadalom és a kommunizmus társadalmának összehasonlításakor többnyire a november utáni fejlődés negatív jelenségeit emelik ki.
2003-ban R. Fico kijelentette, hogy a kommunizmus szociálisabb volt, és az embe­rek jobban éltek. ’89 novembere ugyan fontos politikai és polgári jogokat hozott a számunkra, de manapság ezek a jogok R. Fico szerint csak formálisak, ami a legnagyobb csalódást jelenti. A Smer elnöke úgy gondolja, hogy Szlovákiát az erős pénzügyi csoportok és korporációk a hatalmukba kerítették, és az életszínvonal ma rosszabb, mint a kommunizmus alatt volt. Ugyanakkor meggyőződése, hogy ’89 novembere klasszikus politikai fordulat volt, amelyet külföldről, nem pedig Csehszlovákián belülről készítettek elő, amikor is a diákokat és az utcára vonuló embereket arra használták fel, hogy azt a benyomást keltsék: a tömeg az, amely változást követel.59 A kommunista rendszerrel összefüggő egyes szimbolikus események értékelésekor (például az 1948-as februári fordulat évfordulója) a Smer többnyire megkerüli a válaszadást olyan kijelentések formájában, mint például hogy a párt „a jövőbe tekint és a történelmi események értékelését a történészekre hagyja. Mindent, ami a múltban negatív volt, el kell ítélni, a pozitív dolgokból pedig példát kell venni”.60 A kommunista rendszer egyes személyiségeinek értékelésekor tevékenységük pozitív oldalát hangsúlyozza bizonyos területeken (Gustáv Husák szerepvállalása a szlovák nemzeti felkelésben, Vladimír Clementis mint üldözött szlovák politikus, Alexander Dubček mint a prágai tavasz élenjárója), politikai karrierjük problematikus oldalát inkább figyelmen kívül hagyja.
A HZDS a szavak szintjén felvállalja 1989 novemberének üzenetét mint olyan eseménysort, amely megszüntette a totalitárius diktatúrát és demokratikus viszonyok felállításához vezetett az országban. A HZDS úgy lép fel, mint olyan szereplő, amely a megtorló kommunista rezsim összeomlását eredményező polgári mozgalmakból kialakult politikai erőkhöz kötődik. 1998-ban az akkori kormányfő, V. Mečiar hivatalos internetes oldalán olyan információ jelent meg, miszerint ő „egyike volt azon vezéregyéniségeknek, akik meghatározták 1989-et, a kommunista rendszer összeomlásának fordulópontját”. Lévén hogy az említett információ nem felelt meg a valóságnak, végül egy idő után lekerült a kormányfői honlapról,61 az eset azonban fényt derített arra, hogy a HZDS-től nem áll távol e jelentős történelmi esemény célzatos értelmezése, amely azt szolgálja, hogy e pártot éppen 1989 novemberével összefüggésben jobb, „demokratikusabb” színben tüntesse fel. A HZDS egyúttal soha nem lépett fel kezdeményezőként azokban a vitákban, amelyek az ország fejlődésének különböző aspektusait vizsgálták a kommunizmus idején, és soha nem alkalmazott antikommunista retorikát. A HZDS parlamenti képviselője, Ján Cuper 1996-ban a kommunista rezsimet mint „sikertelen kísérletet” jellemezte.62 A populista HZDS–SNS–ZRS koalíció autoritatív kormányzása által okozott hatalmi deformációk időszakában, amikor a demokratikus ellenzék rámutatott arra, hogy a kormány hatalmi praktikái ellentétbe kerülnek a demokrácia elveivel és a „bársonyos forradalom” értékeivel, majd tiltakozó demonstrációkat szervezett 1989 novemberének hagyományaira építve, a HZDS azzal vádolta meg az ellenzéki pártok képviselőit, hogy november 17-ét „igyekeznek kisajátítani és politikai tőkét kovácsolni belőle”.63 Ez a dikció többek között arról tanúskodott, hogy a párt kevéssé tudta befogadni 1989 novemberének üzenetét és értékeit.

A szlovákiai nemzeti populisták tevékenységének kilátásai

A nemzeti populisták mozgósító stratégiái 1989 után megmutatták hatékonyságukat nemcsak a politikai támogatás és az erős hatalmi pozíció megszerzése szempontjából, hanem a nyilvános diskurzus és a társadalmi közhangulat befolyásolásának szemszögéből is. A nemzeti populista politikai erők hosszú távú működése következtében egyfajta kommunikációs kultúra jött létre, amely a konfrontációra és konfliktusra épít. Ez a kultúra erős választóvonalakat húz az egyes társadalmi csoportok közé, kiemeli saját identitásának mint szilárd kollektív kötőanyagnak a jelentőségét a hasonló csoportokkal szembeni önmeghatározás során. A politikai megszólítás említett módja megbonyolítja a társadalmi párbeszédet már azzal a ténnyel is, hogy nem dialogikus. Bár a nemzeti populizmus élenjáróinak radikalizmusa, amely verbális síkon elsősorban a nemzeti kisebbségekkel vagy a más nézeteket vallókkal szembeni konfrontatív hozzáállásukban nyilvánult meg, a 2006-os választások után alábbhagyott, az előző nyolc­éves időszakkal szemben azonban megfigyelhető a nemzeti populista megszólítás mintáinak jóval erőteljesebb beszivárgása a közbeszédbe. A nemzeti populisták 2006 után jóval erősebb hatalmi pozíciót foglalnak el, és a társadalmi fejlődés különböző aspektusairól kialakított elképzeléseiket igyekeznek az állami politika részévé tenni, beleértve az oktatás-, a kultúr- és a kisebbségpolitikát. A radikális nacionalista nézetek képviselői lehetőséget kaptak arra, hogy korábban inkább marginálisnak tartott ideológiai elképzeléseiket a véleményskála centrumába helyezzék.
Értelemszerűen a nemzeti populisták mozgósító stratégiáinak hatékonysága nemcsak etnikai-nacionális, hanem szociális dimenzióval is rendelkezik. A populista pártok pozíciójának megerősödését Szlovákiában az utóbbi években a szociális és gazdasági téren végbement fejlődés kontextusában kell látnunk, amelynek során 1998 után, de legfőképpen a 2002–2006 közötti időszakban mélyreható, liberális jellegű reformfolyamatok mentek végbe. Az, hogy a népesség antikapitalista és antiliberális hangulatú részében ellenszenvet váltottak ki e reformok (valóságos vagy vélt) szociális következményei, a populisták számára összességében kedvező társadalmi közeget teremtett. Ösztönzést nyújtott annak a politikai elitnek is, amely a választóknak leginkább azt igyekszik „eladni”, hogy bátran felvállalja a konfrontatív küzdelmeket, a militáns szóhasználatot, az ellenség leleplezését és azt, hogy megvédje ettől az ellenségtől mindazon kollektív entitásokat, amelyekkel a populisták készségesen azonosulnak (nép, állam, nemzet). Ebbe a képletbe organikusan illeszkedik a nacionalista hivatkozás.
A szlovák közgondolkodásban és politikai diskurzusban már régóta jelen vannak olyan elemek, amelyek nem segítik a kultúrák közötti párbeszédet. Ilyen elsősorban a legnagyobb nemzeti kisebbséggel szemben táplált, mélyben gyökerező óvatosság. Ezt az óvatosságot részben a történelmi örökség, részben pedig a jelenlegi társadalmi szereplők azon szándéka táplálja, hogy ezt több síkon kihasználják (az oktatásügy, a kultúra, a pártpolitika, a nemzetközi kapcsolatok és a külpolitika területén stb.) Nem más ez, mint a kizárólag etnikai alapon szerveződő nemzetállami gondolat továbbélése. Nem másból fakad ez, mint a szlovák nemzeti történelem egyes kulcsfontosságú eseményeinek ambivalens megítéléséből. Ez a hozzáállás viszonylag nagy támogatást biztosít azon politikai erők számára, amelyek a kitűzött célok elérésének fő eszközeként a konfrontáció módszerét választják, akár olyan típusú konfrontációt is, amely képes a lakosság szélesebb rétegeit is mozgósítani.
A választók megszólításának nemzeti populista módszere és a konfrontatív politika alkalmazása a jelenlegi kormánykoalíciós pártokban (főleg a Smerben és az SNS-ben) mélyen gyökerező tendencia, ezért aligha várható a kultúrák közötti polgári párbeszéd feltételeinek valóságos javulása mindaddig, amíg az említett pártok domináns, kormányzati pozícióban vannak. Az, hogy e pártok elmozdulnának a választók megszólításának mérsékelt változata irányába, kevéssé valószínű. Éppen ellenkezőleg, bizonyos feltételek mellett az agresszív retorika erősödésére lehet számítani (például a szlovák–magyar kapcsolatokban állandósuló problémák, a kedvezőtlen világgazdasági helyzet keltette szociális és politikai turbulenciák vagy a választói támogatás csökkenése esetén). Hosszú távon csak a nemzeti populisták választói bázisának gyengülése alakíthat ki olyan feltételeket, amelyek kedvezőbbek lesznek a különböző társadalmi csoportok képviselőinek párbeszéde és együttműködése számára.

Petőcz Kálmán: Nemzeti populizmus és választási magatartás

Bevezető

A 2009. március 21-ei, illetve április 4-ei köztársaságielnök-választások Szlovákiában mind a lefolyásukat, mind a végeredményüket tekintve azt a benyomást keltik, mintha a Szlovák Köztársaság a választási magatartás mentén kettészakadt volna egy szélesebb északi és egy keskenyebb déli sávra, ez utóbbi magába foglalja a fővárost, Pozsonyt és Kelet-Szlovákia központját, Kassát is. A választások kapcsán a legközkeletűbb információnak az a kis kartogram számított, amely megkülönböztető színekkel szemléltette, mely körzetekben aratott győzelmet a regnáló köztársasági elnök, Ivan Gasparovič, s melyekben riválisa, az ellenzék támogatta polgári jelölt, Iveta Radičová.

1. kartogram. A 2009. évi köztársaságielnök-választások második fordulójának eredményei a Szlovák Köztársaságban. A legtöbb szavazatot szerzett jelöltek az egyes körzetekben (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala)
pet01

Hadd jegyezzük meg, a fenti kartogram a választókörzetekben elért eredmények szerint készült. A legtöbb média azonban a járások szerint tagolt kartogramokat mutatta be.1 Az ilyen ábrázolások pedig egy Ágcsernyőtől Pozsonyig húzódó, összefüggő határ menti sávként jelölték azt a területet, amelyen Iveta Radičová „győzelmet aratott” Ivan Gašparovič felett. Az Ivan Gašparovič köztársasági elnök újraválasztásáért folytatott kampányt a Robert Fico vezette Irány – Szociáldemokrácia (Smer – Sociálna demokracia) politikai mozgalom, valamint Ján Slota Szlovák Nemzeti Pártja (Slovenská národná strana – SNS) támogatta. A harmadik kormánypárt, a volt miniszterelnök, Vladimír Mečiar nevével fémjelzett Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom – Néppárt (Hnutie za demokratické Slovensko – Ľudová strana, HZDS-ĽS) a köztársasági elnököt ugyan nem támogatta, de nem is határolódott el tőle. Ennek ellenére valószínű, hogy főleg a második fordulóban a HZDS-szimpatizánsok zöme szintén a hivatalban levő köztársasági elnököt támogatta. Ezt nyilván elősegítette a Szlovák Nemzeti Párt által kiélezett nacionalista közhangulat is, amihez a miniszterelnök és a köztársasági elnök is hozzájárult, ha mással nem, legalább azzal, hogy nem határolódtak el egyértelműen a „nemzetiek” kampányától. A Szlovák Nemzeti Párt reprezentánsainak retorikája elsősorban abban merült ki, hogy felhívta a szlovák választópolgárok figyelmét: Iveta Radičová győzelme a dél-szlovákiai magyar autonómia potenciális veszélyével fenyeget. Néhány nappal a második forduló előtt ismeretlen személyek Dél- és Nyugat-Szlovákia településein olyan röplapokat terjesztettek, amelyek szerint Iveta Radičová „autonómiát ígért a magyaroknak”. Nem sokkal később hasonló tartalmú hirdetés jelent meg a médiában, a megrendelő ügynökség korábban Gašparovič köztársasági elnöki hivatalának is dolgozott. Végül kiderült, hogy a hirdetés tényleges megrendelője a Szlovák Nemzeti Párt volt. Ján Slota sajtótájékoztatón nyilatkozta a következőket: „beteg dolog lenne, ha a magyar kisebbség választana a többségnek államfőt”, és ettől a kijelentéstől sem a köztársasági elnök, sem a miniszterelnök nem határolódott el.2
A liberálisabb szemléletű szlovák véleményformáló elit körében általánosan elterjedt nézet, hogy „a magyarokkal és az autonómiával való riogatásra leginkább az északi körzetekben élő, a magyar nemzetiségű állampolgárokkal lényegében semmilyen kapcsolatban nem lévő (szlovák) választók fogékonyak”.3 Úgy tűnik, a korábbi választások eredményei alapján készült egzakt statisztikai adatsorok, valamint a különféle szociológiai elemzések és a választási magatartást elemző publikációk is alátámasztják ezt a véleményt. A korábbi parlamenti választások eredményeit vizsgálva azt is megállapíthatjuk, hogy azok a pártok, amelyek erős nemzeti populista felhangokkal hirdetik programjukat (a SNS, a HZDS és a Smer), Dél-Szlovákiában rendre veszítenek. Ezekben a körzetekben a magyar kisebbség, esetleg a jobbközép hangsúlyosan európai és polgári szellemiségű pártjai dominálnak.
Levonhatjuk-e tehát a következtetést a statisztikai adatok alapján, hogy az északi és a déli körzetekben élő (szlovák nemzetiségű) választók választási magatartása alapvetően különbözik? Ha valóban ilyen szignifikáns különbség mutatkozik közöttük, ez egyúttal annak is a jele, hogy a magyarokhoz fűződő viszonyuk, a szlovák–magyar együtt­élésről alkotott véleményük is szembeszökően eltérő lehet?
A kérdés relevanciájához nem fér kétség, különösen ha figyelembe vesszük, hogy minden eszközt meg kellene ragadni, amellyel ellensúlyozható a nemzeti populizmus előretörése. Példaként hozhatjuk fel, hogy az államnyelvre vonatkozó törvény módosítását felterjesztő politikus többek között a Dél-Szlovákiában élő szlovákok jogainak a védelmét hozta fel indoklásként.4 Az ő nyelvi jogaik megsértését állítólag számos – a kulturális minisztériumba és az államigazgatás más szerveihez beérkezett – panasz igazolja. Az az állítás, hogy Dél-Szlovákiában a magyar kisebbség diszkriminálja, sőt asszimilálja a szlovákokat, szervesen beletartozik az ún. nemzeti szellemű média beszédmódjába, s az SNS vagy akár a HZDS reprezentánsai, sőt a Smer politikusainak egy része is beépítette a retorikájába. Felmerül a kérdés, hogy ezek az állítások és a belőlük felépített kampány mennyire tükrözik a dél-szlovákiai szlovák nemzetiségű választók kritikus tömegének hangulatát. Avagy ez a retorika valóban csak az északi körzetek „tájékozatlan” választói tömegeit volna hivatott megszólítani, azokat, „akik élő magyart még sohasem láttak”? Ha közelebbről vizsgáljuk a Dél-Szlovákiában élő szlovákok választási magatartását feltáró adatsorokat, részben választ kaphatunk a kérdésre.
Szociológiai felmérések igazolják, hogy a kisebbségek (különösen a magyarok) helyzetéről és jogairól alkotott vélemények a pártszimpátiák alapján jelentős mértékben eltérnek. A 2006. évi választások előtt a Közvélemény-kutató Intézet (Inštitút pre verejné otázky; a továbbiakban: IVO) a politikai táborok szimpatizánsainak értékorientációit vizsgálta. Ennek keretében mérték fel az ország valamennyi polgárára kiterjesztett, a teljes egyenjogúság elvének elfogadottságát (tekintet nélkül a nemzetiségi hovatartozásra). A megkérdezettek kiválaszthatták, hogy az 1. számú grafikon fejlécében feltüntetett két állítás közül melyikhez hajlanak inkább. Amint arra Zora Bútorová és Olga Gyárfášová a tanulmányukban5 rámutattak, a kutatás eredményei igazolták, hogy a teljes egyenjogúság elvének elfogadásában a legtartózkodóbb, sőt a legelutasítóbb válaszokat az SNS, a KSS (Szlovákia Kommunista Pártja) és a HZDS potenciális választói adták. A legliberálisabb megközelítéssel az SDKÚ (Szlovák Demokratikus és Keresz­tény Unió) szimpatizánsai bírtak, őket követték az SF (Szabad Fórum) választói. Nagyjából középen helyezkedtek el a Smer és a KDH (Kereszténydemokrata Moz­ga­lom) hívei. Ugyanakkor a Smer tábora az adott kérdésben kétségkívül az SNS–HZDS– KSS alkotta csoporthoz, míg a KDH-szimpatizánsok egyértelműen az SDKÚ–SF táborhoz álltak közelebb. Egészében véve azonban megállapíthatjuk, hogy valamennyi szlovák párt szimpatizánsai körében viszonylag magas azok aránya, akik egyetértenek a következő állítással: „A Szlovák Köztársaság a szlovák nemzet állama, ezért itt a szlovákoknak legyen döntő szavuk.”

1. grafikon. Felmérés a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek teljes körű egyenjogúságának elfogadottságáról pártszimpátiák szerint csoportosítva (forrás: IVO)
pet02

A megállapítás: A Szlovák Köztársaság a szlovák nemzet állama, ezért itt a szlovákoknak legyen döntő szavuk.
B megállapítás: A Szlovák Köztársaság minden itt élő állampolgár állama, ezért mindenkinek azonos jogokat kell garantálnia, nemzetiségre való tekintet nélkül.

A grafikonból egyértelműen kiolvasható, hogy a nemzeti kisebbségek helyzete és jogai szempontjából (amely szempont a politikai diskurzusban mindig összefonódik az ún. nemzeti-állami érdekek védelmével) logikusan következik a politikai pártok jelenlegi rétegződése Szlovákiában. Azt a véleményt, hogy Szlovákia (kizárólag) a szlovákok állama, az SNS, a HZDS, valamint a KSS választóinak mintegy kétharmada osztja. A Smer szimpatizánsainak ugyan valamivel kisebb hányada azonosul az A megállapítással (53%), azonban itt elég magas a bizonytalanok aránya. Ezenfelül a Smer-szimpatizánsoknak mindössze 25%-uk (csak 4%-kal többen, mint az SNS esetében) ért egyet a B megállapítással, nevezetesen hogy a Szlovák Köztársaság minden itt élő állampolgár állama. Az összképből csupán az SDKÚ tábora emelkedik ki, ez esetben a válaszadók majdnem 50%-a osztotta azt a véleményt, hogy a Szlovák Köztársaság valamennyi itt élő állampolgár állama. (Az A megállapítással legkevésbé egyetértő választók értelemszerűen a Magyar Koalíció Pártjának – a grafikonban: SMK – rokonszenvezői.)
Az 1. számú grafikonban szemléltetett felosztás azonban nemcsak a „nagypolitika”, hanem a regionális és helyi politika szemszögéből is figyelemre méltó lehet. Fontos következtetések és megoldási javaslatok származhatnak belőle a magyar–szlovák együttélésére vonatkozólag a dél-szlovákiai régióban. Amennyiben igaz, hogy a szlovákok Dél-Szlovákia nemzetiségileg vegyesen lakott területein a kisebbségi jogokat illetően megértőbbek, a nemzetiségek együttélésének kérdésében pedig toleránsabbak (amint ezt a politikai reprezentáció, a média és gyakran a tudományos élet képviselői is állítják), ennek a választási magatartásukban is statisztikailag mérhető jelét kell adniuk.
Érdekes összevetni az egyes pártok választóinak az államalkotásra, illetve az állam szociális szerepvállalására vonatkozó értékprofilját. A Közvélemény-kutató Intézet munkatársai a már korábban említett, 2006 tavaszán végzett felmérés adatait az alábbi grafikonban foglalták össze.

2. grafikon. Az állami felelősségvállalás mértéke a lakosság szociális és gazdasági helyzetében (forrás: IVO)
pet03

A megállapítás: Az állam a felelős azért, hogy mindenkinek legyen munkája, és tisztességes életszínvonalon éljen.
B megállapítás: A munka és az életszínvonal biztosítása mindenkinek a saját feladata.

Ha összevetjük az 1. és a 2. grafikont, megállapíthatjuk, hogy a szociális államot és a nemzetállamot előnyben részesítő választók halmazai jelentős átfedéseket mutatnak. A politikai paletta pártokra tagolódása az állami szerepvállalás (és a piaci elvek) mértéke alapján a szociális és a gazdaságpolitikában, illetve a nemzeti avagy állampolgári prioritások hangsúlyozása alapján a hatalmi struktúrák kiépítésében lényegében egybeesik. Mindkét esetben ugyanazokat a pártokat találjuk a spektrum két oldalán. A 2006-os választásokat követő kormányalakítás a választók értékorientációját figyelembe véve a lehető leglogikusabb megoldásnak számított. Ivan Gašparovič választási szlogenje a 2009-es köztársaságielnök-választásokon („nemzeti érzés, szociális érzékenység”) már csak ügyesen reflektált a Smer–HZDS–SNS–KSS blokk választóinak tényleges közhangulatára és értékorientációjára. A csoportosulás lényegében a nemzeti és szociális pártok blokkjának nevezhető, és ezzel már ki is fejeztük e pártok érték­orientációját, bár a továbbiakban ezt a megnevezést gyakorta felváltjuk a nemzeti populista blokk megjelöléssel. Dolgozatunkban – a politikai elemzések és az említett pártok korábban ismertetett magatartása alapján – egymás szinonimájaként használjuk majd a két meghatározást.
Jelen tanulmány vizsgálódásának elsődleges tárgya a dél-szlovákiai lakosság, ezen belül elsősorban a szlovák nemzetiségű választópolgárok választási magatartása. A nemzeti populizmus és a szlovák–magyar kapcsolatok összefüggéseit feltárva a következő tételből indultunk ki: a megoldás kulcsa Dél-Szlovákiában található. A tétel a következő felvetésen alapul: vajon sikerül-e megtalálni a két közösség együttélésének kölcsönösen előnyös módját, akár olyan helyzetekben, amikor a magyar közösség található (országos, regionális, helyi szinten) kisebbségben, akár olyan helyzetekben, amikor a szlovák közösség él (mikroregionális vagy helyi szinten) számszerű kisebbségben.
Amennyiben a nemzeti populista blokk támogatottsága a déli határsáv mentén élő szlovákoknál lényegesen alacsonyabb, mint északabbra, ez látszólag igazolja a tételt a dél-szlovákiai szlovákok és magyarok békés együttéléséről, amit csak a politikusok durva, felülről lefelé irányuló beavatkozásai zavarnak meg. Ha kiderülne, hogy a szlovákok választási magatartása északon és délen nem mutat markáns eltéréseket, az állam, s ugyanúgy az egyes – országos (szlovák) és kisebbségi magyar – pártok nemzetiségi politikáját is át kellene értékelni, hiszen ez esetben két, kritikus tömegben jelen levő, ugyanakkor értékrendjében diametrálisan eltérő választói csoportról kell beszélnünk Dél-Szlovákiában, s nem számíthatunk arra, hogy a két csoport bármelyike elégedett lesz a helyzetével.

Néhány fogalom meghatározása: Dél-Szlovákia, nemzetiségileg vegyesen lakott területek, a magyar kisebbség által lakott területek

Dél-Szlovákia, nemzetiségileg vegyesen lakott területek, a magyar kisebbség által lakott területek – ezeket a fogalmakat mind a szlovák, mind a magyar politológiai és szociológiai szakirodalom, valamint a média és a köznyelv is szinte már szinonimaként használja. A magyar szaknyelvben a „magyarlakta járások” (szlovákul: okresy obývané Maďarmi) honosodott meg. A szakirodalom általában a következő 16 közigazgatási egységet tünteti fel magyarlakta járásként (nyugatról kelet felé haladva): Szenci (Senec), Dunaszerdahelyi (Dunajská Streda), Galántai (Galanta), Vágsellyei (Sala), Komáromi (Komárno), Érsekújvári (Nové Zámky), Nyitrai (Nitra), Lévai (Levice), Nagykürtösi (Veľký Krtíš), Losonci (Lučenec), Rimaszombati (Rimavská Sobota), Nagyrőcei (Revúca), Rozsnyói (Rožňava), Kassa-vidéki (Košice okolie), Tőketerebesi (Trebišov) és Nagymihályi (Michalovce) járás.6 Ezt a 16 járást többnyire a szlovák szakirodalom is nemzetiségileg vegyesen lakott területként jelöli meg, s az egyes közvélemény-kutató intézetek, illetve a szociológiai felmérések számára mintavételi területként szolgál a magyar nemzetiségű lakosság körében végzett kutatások során.7 A magyar lakosság lélekszáma és számaránya azonban eléggé eltérő ezekben a járásokban, amint ez az alábbi táblázatból is kiderül:

1. táblázat. A magyar nemzetiségű személyek száma és számaránya Dél-Szlovákia járásaiban (körzeteiben) az 1991-es és a 2001-es népszámlálás alapján (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala [Štatistický úrad SR], Fórum Kisebbségkutató Intézet és a szerző saját számításai)

Járás/körzet 1991 2001
  Lakosság száma Ebből magyar nemzetiségű % Lakosság száma Ebből magyar nemzetiségű %
Pozsony város (körzet) 442 197 20 312 4,6 428 672 16 451 3,8
Szenci 49 871 12 214 24,5 51 825 10 553 20,4
Dunaszerdahelyi 109 345 95 310 87,2 112 384 93 660 83,3
Galántai 92 645 38 295 41,3 94,533 36 518 38,6
Vágsellyei 54 159 21 754 40,2 54 000 19 283 35,7
Komáromi 109 279 78 859 72,2 108 556 74 976 69,1
Érsekújvári 153 466 63 747 41,5 149 594 57 271 38,3
Érsekújvári körzet 116 428 31 106 26,7
Párkányi körzet 33 106 26 165 79,0
Nyitrai 160 725 13 113 8,2 163 540 10 956 6,7
Lévai 120 703 38 169 31,6 120 021 33 524 27,9
Nagykürtösi 46 813 14 384 30,7 46 741 12 823 27,4
Losonci 72 946 22 513 30,9 72 837 20 072 27,6
Rimaszombati 82 112 36 404 44,3 83 124 34 323 41,3
Nagyrőcei 40 143 10 256 25,5 40 918 8 994 22,0
Rozsnyói 60 681 21 434 35,3 61 887 18 954 30,6
Kassa-vidéki 99 292 16 240 16,4 106 999 14 140 13,2
Kassa város (körzet) 235 160 10 760 4,6 236 093 8 940 3,8
Tőketerebesi 100 520 33 191 33,0 103 779 30 425 29,3
Nagymihályi 105 281 13 754 13,1 109 121 12 819 11,7
Összesen 2 135 338 560 709 26,3 2 144 624 514 682 24,0
Összesen Pozsony és Kassa nélkül 1 457 981 529 637 36,3 1 479 859 489 291 33,1

Ha összevetjük a Szlovák Köztársaság nemzetiségi térképét a helységek, illetve a járások szerinti tagolásban, kiderül, hogy a magyar kisebbség által lakott terület nem fedi az említett 16 járás területét. A magyar többségű Dunaszerdahelyi és Komáromi járást (a 2001-es népszámlálás szerint 83,3%, illetve 69,1%-os magyar számaránnyal) leszámítva lényegében az összes többi járás egy meglehetősen homogén, többségében magyarlakta déli és egy szinte homogén, többségében szlovákok lakta északi területből áll.8 Az egyetlen kivétel a Nyitrai járás, Nyitra várost magyar többségű falvak gyűrűje veszi körül Nagykértől (Velký Kýr) egészen Ghýmesig (Jelenec). A magyarlakta járások déli részei azonban olyan összefüggő területsávot képeznek, amelyen a magyar nemzetiségű (magyar identitású) lakosság állandó többséggel rendelkezik.9
Az etnikai határ (a magyar etnikum kiterjedésének északi határvonala) tehát egyértelműen megrajzolható. Egyedül az Érsekújvár és Nyitra közötti terület számít e tekintetben problematikusnak, mert itt magyar és szlovák enklávék váltják egymást.
Amint azt az 1. táblázat feltünteti, a 16 vizsgált járásban a magyarok részaránya összesen 33%-ot tesz ki. (Az 1991-es népszámlálási adathoz képest ez 3%-kal kevesebb. Ha beszámítjuk a Pozsony, illetve Kassa várost alkotó körzeteket is, ezen a területen a magyar lakosság aránya már csak 24%-ot tesz ki. Azonban ha a nemzetiségileg vegyes terület (valós) határaként az a vonalat tekintjük, amely a magyar kisebbség tényleges kiterjedésének északi határa, ezen a területen a magyarok számaránya még mindig 50% fölött áll, sőt, a 60%-hoz közelít. Mérlegeléseinknek nem tárgya, hogy ezekből az összevetésekből bármiféle politikai vagy ideológiai konzekvenciákat vonjunk le,10 kizárólag a kutatás metodológiai korrektségét tartjuk szem előtt.
Az adatgyűjtés jelenlegi metodológiai gyakorlata – akár statisztikai, akár kutatási célokra történik – alkalmazkodott az érvényben levő területi-közigazgatási felosztáshoz. A való életnek, a társadalmi és gazdasági kapcsolatoknak azonban nem kell feltétlenül alkalmazkodniuk a művileg megalkotott és gyakorta megváltoztatott adminisztratív egységekhez. Ezért a szociológus, politológus avagy szociálpszichológus szem­szögéből egészen logikus elvárás, hogy az egyes vizsgált jellemzők a tényleges etnikai területeken, illetve az adminisztratív határokkal újonnan megalkotott közigazgatási egységekben bizonyos mértékben eltérhetnek egymástól. Teljesen indokolt az a feltételezés, hogy pl. a Rimaszombati járás északi részén található Tiszolc (Tisovec) városa nem tekinthető ugyanolyan „nemzetiségileg vegyesen lakott területnek”, mint Feled város a járás déli részén. Vélhetően ugyanez a jelenség figyelhető meg pl. Nagy­mihály és Nagykapos (Veľké Kapušany) esetében is.
A (szlovák–magyar) vegyesen lakott területek meghatározása körüli bizonytalanságok nemegyszer oda vezetnek, hogy a két koncepció áttűnéseket, keveredéseket mutat. Ezt tapasztalhatjuk pl. az egyébként rendkívül értékes, mondhatni úttörő jellegű Mýty a kontramýty című publikációban is. A kötet a szlovák–magyar feszültség gyökereit vizsgálva a „Dél-Szlovákia” fogalmat annak a területnek a szinonimájaként használja, amelyen a magyarok többségben élnek.11 Ugyanez a publikáció néhány a kutatás metodológiájának leírásakor az etnikailag vegyes terület fogalma alatt tizenegy, a déli határ mentén elhelyezkedő járást ért, a Galántai járással kiegészítve. (Lényegében az 1996 előtt érvényben levő területi-közigazgatási rendezés járásairól van szó, ezekben a magyarok részaránya meghaladta a 10%-ot.)12 A szociológus Vladimír Krivý is azokat a járásokat tartja etnikailag vegyes területeknek, amelyekben a magyarok számaránya több mint 10%.13 Valamelyest eltérő metodológiát alkalmaztak a Nemzeti Közmű­velődési Intézet (Národné osvetové centrum) és a Fórum Intézet kutatói abban a közös projektben, amely az együttélés kultúráját vizsgálta a lakosság körében a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken, mert kizárólag azokra a járásokra szorítkoztak a felméréseik, amelyekben a magyar lakosság számaránya meghaladja a 25%-ot.14
A nemzetiségileg vegyesen lakott területek jól megkülönböztethetőek az etnikai térképen. A 1. számú térkép a Szlovák Köztársaság nemzetiségi összetételét szemlélteti a 2001-es népszámlálás adatai alapján. A különféle árnyalatú vörös felületek azokat a területeket jelölik, ahol a magyar kisebbség számaránya eléri a lakosság 20%-át, a sötétebb árnyalatok természetesen arra utalnak, hogy az itt található helységekben a magyarok lélekszáma meghaladja az 50%-ot. 2001-ben 551 olyan települést tartottak számon Szlovákiában, amelynek legalább 100 magyar nemzetiségű lakosa volt. Ebből 410 (74%) település volt magyar többségű, az itt élő magyar nemzetiségűek lélekszáma összesen 396 214 fő, ami azt jelenti, hogy a szlovákiai magyarok 77%-a magyar többségű helységekben él.
Nemzetiségileg vegyesen lakott területnek tehát azt az észak felől etnikai szempontból aránylag élesen elhatárolható, a Pozsony–Szenc–Galánta–Érsekújvár–Léva– Nagy­kürtös–Losonc–Rozsnyó–Kassa vonaltól délre elhelyezkedő határ menti sávot, valamint a Bodrogköz és az Ung-vidék területét jelöljük meg. Ezen a területen, amelyet a magyar nyelvű szakirodalom rendszerint „magyarlakta területként” határoz meg, él a szlovákiai magyarok mintegy 90%-a. A terület kiterjedését a következő térkép szemlélteti.
Láthatjuk, hogy az említett járások északi és déli része nem csupán etnikai összetételében tér el egymástól, hanem rendszerint geomorfológiai tagoltságában, a közigazgatási egység székhelyének a megközelíthetőségében, valamint gazdasági, szociális jellemzőiben is. Az államigazgatás végrehajtó szervei szempontjából Dél-Szlovákia területi felosztása utoljára az 1990–1996-os évben közelítette meg az etnikai összetételét, amikor a már meglevő 38 járásnak alárendelve 121 kisebb körzetet alakítottak ki az államigazgatás alsó szintjének működtetésére.15 Hadd jegyezzük meg, ezek a körzetek nem számítottak közigazgatási egységnek, ebben a minőségben továbbra is a járások maradtak meg (a kerületeket átmenetileg megszüntették). A már említett 121 területi egységből 23-ban a magyar kisebbség aránya meghaladta a 20%-ot, s ezek közül 16 magyar többségű volt. A Szenci, Dunaszerdahelyi, Somorjai (Šamorín), Dió­szegi (Sládkovičovo), Galántai, Vágsellyei, Nagymegyeri (Veľký Meder, 1948-tól 1990-ig Čalovo), Komáromi, Gútai (Kolárovo), Ógyallai (Hurbanovo), Érsekújvári, Párkányi (Štúrovo), Zselizi (Želiezovce), Ipolysági (Šahy), Nagykürtösi, Füleki (Filakovo), Rimaszom­bati, Tornaljai (Tornaľa, korábban Šafárikovo), Pelsőci (Plešivec), Rozsnyói, Szepsi (Moldava nad Bodvou), Királyhelmeci (Kráľovský Chlmec) és Nagykaposi körzetekben élt az 1991-es népszámlálási adatok szerint a magyar lakosság mintegy 60%-a.16 Ha ide számítjuk a Losonci, Lévai, Nagysurányi (Šurany) és a Verebélyi (Vráble) körzetet – noha ebben a négy körzetben mindössze 9,5–13%-os a magyarok számaránya –, a felsorolt összesen 27 körzetben így is meghaladja az 50%-ot.
Ezeknek a területi egységeknek (körzeteknek) természetesen megvoltak az előzményei. Az államigazgatás első fokú adminisztratív egységei, a járások (vagy szolgabírói járások), amelyek kiterjedésükkel nagyjából az 1990–1996 között fennálló körzeteknek feleltek meg, lényegében a 19. század második felétől egészen 1960-ig fennálltak a mai Szlovákia területén.

A szlovákok választási magatartása a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken

A Dél-Szlovákiában élő lakosság választási magatartását kutatva olykor hasznos lenne tudni, hogyan döntöttek külön-külön a szlovák és a magyar nemzetiségű választók. Mivel a választások titkosak, ezeket az adatokat egzakt módon aligha lehetne megállapítani. Az egyes szavazókörökben, községekben avagy körzetekben (esetleg járásokban) összesített eredmények nem számítanak megbízható vezérfonalnak. A végeredmények és a választási előrejelzések alapján csupán feltételezhetjük, hogy a magyar nemzetiségű (illetve magyar identitású) állampolgárok túlnyomó része a Magyar Koa­líció Pártjára vagy ennek valamelyik elődjére szavazott az eddigi választások során.17 Pusztán a választási statisztikákból azonban nem tudjuk megállapítani, hány magyar szavazott a szlovák pártokra, illetve hány szlovák az MKP-ra vagy korábban valamelyik elődjére. Ugyanakkor ezekből a számszerű adatokból az sem derül ki egyértelműen, hogyan szavaztak a romák, hiszen Dél-Szlovákiában (a magyarlakta területeken) ők is elég nagy számban vannak jelen, miközben csak egy részük vallja magát hivatalosan is roma nemzetiségűnek.
Ha azt szeretnénk megállapítani, hogy a nemzetiségileg vegyesen lakott déli területek szlovák lakosságának választási magatartása valóban szignifikáns módon tér-e el a homogén, etnikailag szlovák lakosságú területeken élők választási magatartásától, megtévesztő lehet, ha a járások összesített statisztikai adataival dolgozunk. Például az Ivan Gašparovič köztársasági elnök 2009-es választási eredményeit összesítő karto­gram első pillantásra azt a benyomást kelti, mintha az elnök, illetve az őt támogató politikai erők, a Smer és az SNS a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken alig rendelkeznének némi támogatással.

2. táblázat. A 2009-es köztársasági elnöki választás 2. fordulójának eredményei Dél-Szlovákiában (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala)

Járás/körzet Érvényes szavazatok száma Ivan Gašparovič Iveta Radičová
Szavazatok száma % Szavazatok száma %
Pozsony város (körzet) 212 332 75 378 35,50 136 954 64,49
Szenci 29 177 9 884 33,87 19 293 66,12
Dunaszerdahelyi 61 441 3 084 5,01 58 357 94,98
Galántai 41 988 14 666 34,92 27 322 65,07
Vágsellyei 21 426 6 611 30,85 14 815 69,14
Komáromi 47 639 6 165 12,94 41 474 87,05
Érsekújvári 65 046 24 230 37,25 40 816 62,74
Érsekújvári körzet 49 270 22 941 46,56 26 329 53,43
Párkányi körzet 15 776 1 289 8,17 14 487 91,82
Nyitrai 70 073 42 835 61,12 27 238 38,87
Lévai 49 942 21 163 42,37 28 779 57,62
Nagykürtösi 18 506 8 941 48,31 9 565 51,68
Losonci 27 220 13 043 47,91 14 177 52,08
Rimaszombati 31 423 13 292 42,30 18 131 57,69
Nagyrőcei 13 950 7 928 56,83 6 022 43,16
Rozsnyói 23 700 9 691 40,89 14 009 59,10
Kassa-környéki 40 722 19 943 48,97 20 779 51,02
Kassa város (körzet) 90 058 35 687 39,62 54 371 60,37
Tőketerebesi 35 362 17 261 48,81 18 101 51,18
Nagymihályi 36 030 22 499 62,44 13 531 37,55
Összesen 916 035 352 301 35.51 649 734 70.93
Összesen Pozsony és Kassa nélkül 623 645 241 236 38.68 458 409 50.04

A 2. táblázatból kiderül, hogy Ivan Gašparovič és ezzel összefüggően a nemzeti populista blokk támogatottsága elsősorban Nyugat-Szlovákia déli részén volt viszonylag alacsony. Számottevő sikereket csak a Nagymihályi és a Nyitrai járásban ért el, ezek azonban nem tartoznak a határ menti járások közé, és a magyar lakosságuk számaránya is csekély. 50%-nál magasabb szavazati arányt még a Nagyrőcei (Revúca) járásban szerzett, a többiben nem tudta meghaladni a 40%-ot, sőt, Dunaszerdahelyen és Komáromban 15%-nál kisebb eredményt ért el, ami szinte elhanyagolható. A valóságban – amint arra a továbbiakban rámutatunk – a helyzet valamivel összetettebb.
A 2009-es köztársasági elnöki és a 2006-os parlamenti választások dél-szlovákiai eredményeinek összevetése a járások szintjén

A 2009-es köztársaságielnök-választások általános hangulata azt eredményezte, hogy a dél-szlovákiai magyarok nagy valószínűséggel azonos szempontok szerint adták le voksaikat. A Magyar Koalíció Pártja már jóval a választások előtt egyértelműen támogatásáról biztosította Iveta Radičovát, az ellenzék jelöltjét. Mindemellett Ivan Gašparovič és támogatói a nyilatkozataikkal már csak megerősítették a magyarokat abbéli döntésükben, hogy a regnáló elnök valóban nem az ő jelöltjük. A magyar választók szavazatai átbillentették a mérleget az összes dél-szlovákiai járásban Iveta Radičová javára, annak ellenére, hogy csak két ilyen járásban (illetve három választási körzetben) alkotnak többséget. A magyarok vélhetően 90%-ot meghaladó mértékben, sőt közel 100%-osan az ellenzék jelöltjére szavaztak. Ezért viszonylag pontosan meg lehet határozni azt is, ho­gyan osztozott a két jelölt a területen élő etnikai szlovákok szavazatain.
A következő módon jártunk el: a magyar nemzetiségű választók szavazataitól elvonatkoztatva Szlovákia nemzetiségi összetételéből indultunk ki a járási és községi területi felosztás szerint, a 2001-es népszámlálás adatait alapul véve. A fennmaradó szavazatokat feltételezéseink szerint a szlovák nemzetiségű választók adhatták le. (A jelöltek szerzett szavazatait elosztottuk az adott járásban élő szlovák nemzetiségű személyek létszámának koefficiensével.) Az eredményeket a 3. táblázatban foglaltuk össze.

3. táblázat. Ivan Gašparovič és Iveta Radičová választási eredményei a 2009-es köztársasági elnöki választások 2. fordulójában Dél-Szlovákiában (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai és a szerző saját számításai)

Járás Összesen %-ban Csak a szlovákok %-ban A magyarok számaránya (2001-es népszámlálás)
Iveta Radičová Ivan Gašparovič Iveta Radičová Ivan Gašparovič
Szenci 66.12 33.87 57.7 42.3 20.4
Dunaszerdahelyi 94.98 5.01 68.7 31.3 83.3
Galántai 65.07 34.92 42.7 57.3 38.6
Vágsellyei 69.14 30.85 43.9 56.1 35.7
Komáromi 87.05 12.94 36.9 43.1 69.1
Érsekújvári 53.43 46.56 34.4 65.6 26.7
Nyitrai 38.87 61.12 34.3 65.7 6.7
Párkányi (körzet) 91.82 8.17 66.1 43.9 78.9
Lévai 57.62 42.37 35.8 64.2 27.9
Nagykürtösi 51.68 48.31 25.7 74.3 27.4
Losonci 52.08 47.91 30.6 69.4 27.4
Rimaszombati 57.69 42.30 37.8 62.2 41.3
Nagyrőcei 43.16 56.83 22.1 77.9 22.0
Rozsnyói 59.10 40.89 34.1 65.9 30.6
Kassa-környéki 51.02 48.97 38.0 62.0 13.2
Tőketerebesi 51.18 48.81 30.3 69.7 29.3
Nagymihályi 37,55 62.44 26.5 73.5 11.7
Szlovákia összesen 44.47 55.53 38.5 61.5 9.7

Ha Ivan Gašparovič föntebb ismertetett választási eredményeit egy kartogramra vetítjük ki, és összehasonlítjuk a többi járásban szerzett eredményeivel, a következő ábra rajzolódik ki előttünk.

2. kartogram. Ivan Gašparovič választási eredményei 2009-ben, járások szerint lebontva, csak a szlovák nemzetiségű választók szavazatai alapján18
pet04
A táblázat és a térkép alapján nyilvánvaló, hogy a választási magatartás jóval összetettebb képlet Dél-Szlovákiában annál, mint ami a tanulmány elején bemutatott 1. kartogramból kiolvasható. Az 1. kartogram alapján úgy ítélhetnénk meg, hogy Szlovákia két – egy szélesebb északi és egy keskenyebb déli – sávra osztható a választási magatartás alapján. A 2. kartogram azonban már azt tükrözi, hogy a szlovákok (pontosabban: a nem magyarok) esetében ez korántsem ilyen egyértelmű. A déli járások nem magyar választói között – a Szenci, Dunaszerdahelyi, Komáromi járás és a Párkányi körzet kivételével – ugyanis mindenhol a hivatalban levő elnök, Ivan Gašparovič aratott győzelmet, ugyanúgy, mint az északi járásokban. Iveta Radičová csupán egy járásban aratott kiugró győzelmet, a pozsonyi Óvárosban (Pozsony I.), itt az érvényes, leadott szavazatok több mint kétharmadát sikerült megszereznie, (72,32%), és közel kétharmados (65,16%-os) arányt ért el még a kassai Óvárosban (Kassa I.) is. A további 7, Pozsony és Kassa területi közigazgatási körzetét alkotó járásban is magabiztosan győzött. (Pozsony és Kassa területi közigazgatási körzeteiben érte el egyébként Ivan Gašparovič a leggyengébb eredményeit.) Az ellenzék jelöltje tehát a 79-ből mindössze 13 járásban (a Párkányi körzetet is beleértve) győzött a szlovákok (nem magyarok) körében.
Ha részletesebb elemzés alá vetjük a dél-szlovákiai járások szlovák (nem magyar) választóinak magatartását, megállapíthatjuk, hogy Iveta Radičová csak a Dunaszerdahelyi járásban ért el körükben kétharmados többséget. Ivan Gašparovič a nevezett járás szlovákságánál mindössze a szavazatok 31%-át szerezte meg. (Ez a 31% azonban nem mérvadó, hiszen ha egy pillantást vetünk a járás összesített eredményeire a 2. táblázatban, láthatjuk, hogy a regnáló elnök itt mindössze 5,1%-os arányt ért el.)
A további három járásban, ahol Iveta Radičová győzött, az eredményei már nem voltak ennyire kiugróak. A Szenci és a Komáromi járásban, valamint a Párkányi körzetben Ivan Gašparovič a nem magyar választók 42–44%-át tudta megnyerni.
A táblázat alapján azt is megállapíthatjuk, hogy Ivan Gašparovič (és vélhetően a mögötte álló politikai pártok) támogatottsága fordítottan arányos az egyes járásokban élő magyar nemzetiségűek számarányával. Ott, ahol több magyar él, a kormánykoalíció pártjainak a támogatottsága jóval alacsonyabb. Mindezek alapján tehát valóban azt a következtetést kellene levonnunk, hogy a vegyesen lakott településeken, régiókban a magyarok és a szlovákok több megértést tanúsítanak egymás iránt, és kevésbé hajlanak olyan pártok megválasztására, amelyek előszeretettel vetik be a választási kampányukban az etnikai kártyát? Az 1. térképet (Dél-Szlovákia etnikai összetétele) és a 2. kartogramot (Ivan Gašparovič választási eredményei) összehasonlítva akár arra a végkövetkeztetésre is juthatnánk, hogy a regnáló köztársasági elnök és támogató pártjai éppen a déli járások – többé-kevésbé homogén szlovák lakosságú – északi részében javíthatják fel az e járásokban elért választási eredményeiket. Ha valóban pontos választ szeretnénk adni a kérdésre, a választási eredmények elemzését a kisebb régiók és a községek szintjén kellene folytatnunk.
Egyelőre azonban maradjunk járási szinten, s hasonlítsuk össze Ivan Gašparovič választóinak magatartását a 2009-es választás, illetve a jelenlegi kormánykoalíció választóinak magatartását a 2006-os parlamenti választások során. A 3. táblázat a jelenlegi kormánypártok elért eredményeit tárja fel külön-külön és összesítve, a dél-szlovákiai járásokra lebontva. Emellett összevetjük az adott járások teljes választói közönsége által leadott, összesített eredményeket, illetve a nem magyar választói halmaz eredményeit.

4. táblázat. A későbbi kormánykoalíció választási eredményei a 2006-os parlamenti választásokban, összesített adatok járásonként, összehasonlítva a nem magyar (szlovák) választók preferenciáival (forrás: Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala és a szerző saját számításai)19

  SMER-SD ĽS-HZDS SNS SMER+HZDS+SNS
Járás Összesen Szlovákok Összesen Szlovákok Összesen Szlovákok Összesen Szlovákok
Szenci 18.23 24.0 6.15 8.1  8.83 11.6 33.21 43.7
Dunaszerdahelyi 3.24 23.7 1.64 12.0  0.70 5.1 5.58 40.8
Galántai 18.95 34.8 5.86 10.8 6.56 12.1 31.37 57.7
Vágsellyei 18.20 33.0 5.11 9.3  6.59 11.9 29.90 54.2
Komáromi 7.49 31.4 2.24 9.4  2.70 11.3 12.43 52.1
Érsekújvári 24.99 37.9 7.39 11.2 10.49 15.9 42.87 65.0
Nyitrai 33.61 36.6 10.44 11.4 11.52 12.5 55.57 60.5
Párkányi (körzet) 4.16 28.3 1.57 10.6 1.43 9.7 7.16 48.6
Lévai 22.87 34.1 8.01 11.9 7.35 11.0 38.23 57.0
Nagykürtösi 25.80 39.3 6.88 10.5 8.06 12.3 40.74 62.1
Losonci 26.18 38.0 6.58 9.5  8.53 12.4 41.29 59.9
Rimaszombati 23.17 39.2 3.59 6.1  8.17 13.8 34.93 59.1
Nagyrőcei 31.65 43.0 7.83 10.6 9.48 12.9 48.96 66.5
Rozsnyói 25.49 41.0 5.55 8.9  7.52 12.1 38.56 62.0
Kassa-környéki 26.73 33.7 6.32 8.0  7.63 9.6 40.68 51.3
Tőketerebesi 26.44 37.3 5.99 8.5  6.44 9.1 38.87 54.9
Nagymihályi 35.53 41.6 8.08 9.5  9.39 11.0 53.00 62.1
Szlovákia összesen 29.14 8.79 11.73 49.66
Szlovákia csak szlovákok 33.0 10.00  13.4 56.3

A táblázatból érdekes megállapításokra juthatunk. Fordítsuk figyelmünket elsősorban a Szlovák Nemzeti Párt választási eredményeire. A dél-szlovákiai szlovákok körében elért támogatottságuk nem marad el számottevően az országos szinten elért eredményüktől, sőt az Érsekújvári járásban jelentősen meg is haladja azt. Egyetlen járásban maradt alul a szlovákok körében a Szlovák Nemzeti Párt, ez pedig a Dunaszerdahelyi. Ez részben azzal is indokolható, hogy ebben a járásban kifejezetten alacsony a szlovákok számaránya, miközben egy részük valójában magyar identitású. Véleményünk szerint ennél meghatározóbb szempont Pozsony közelsége, feltételezzük, hogy a Felső-Csallóköz választási magatartására gyakorolt hatása igazán jelentős. Az itt élők közül sokan a munkahelyük vagy más társadalmi kötelezettségeik révén kötődnek a fővároshoz, megint mások az utóbbi évtizedekben költöztek Pozsonyból a régióba.
A kormánykoalíció pártjainak összesített eredményeit elemezve megállapíthatjuk, hogy a Szenci és a Dunaszerdahelyi járás, valamint a Párkányi körzet kivételével gyakorlatilag Dél-Szlovákia valamennyi járásában győzelmet arattak az ott élő nem magyar választók körében!
Nyugat-Szlovákiában a Smer, a HZDS és az SNS legjobb eredményüket az Érsekújvári körzetben, illetve a Nyitrai járásban érték el. Ipolyságtól keletre Nógrádban és Gömörben voltak a legsikeresebbek (a Nagykürtösi, Losonci, Rimaszombati, Nagyrőcei és Rozsnyói járásban). A Smer, a HZDS és az SNS kormányzati blokk pártjainál elért eredményeket kölcsönösen összehasonlítva többé-kevésbé megítélhetjük, mely motiváció bírt meghatározó erővel az említett járásokban élő választók döntésére. Mindhárom párt választási retorikájában hangsúlyosan jelen voltak ugyanis – igaz, különböző mértékben és arányban – a nemzeti és a szociális elemek. Feltételezzük, hogy a dél-szlovákiai szlovákok körében a kormánykoalíció pártjai megválasztásának motivációjában nyugatról kelet felé haladva fokozatosan változik a populizmus nemzeti és szociális elemeinek aránya. Míg nyugaton nyilván a nemzeti-állami érdekek védelmének retorikája bizonyult hatásosnak, kelet felé haladva jobban bevált a „szociális érzékenység” retorikája és a korábban kormányzó jobboldali pártok gazdaságpolitikájának a kritikája. A Smer éppen a legmagasabb munkanélküliséggel és legkevesebb fejlesztési impulzussal rendelkező járásokban érte el a legszámottevőbb, mintegy 40%-os eredményeit a szlovák választók körében. Ehhez fogható eredményeket Nyugat-Szlovákiában a már említett Nyitrai és Érsekújvári körzetben tudott elérni. Itt azonban nagy valószínűséggel a nemzeti szellemű retorika hatása érvényesült, valamint az a tény, hogy a HZDS nemzeti érzelmű szimpatizánsai átvonultak a Smer választási táborába. Egészében véve a Smer sikeressége Dél-Szlovákiában átlagon felülinek mondható, kivételt képez a Szenci és a Dunaszerdahelyi járás (Pozsony hatásának köszönhetően), valamint a Párkányi körzet. Csupán ezekben a körzetekben ért el kevesebb mint 30%-ot a szlovák nemzetiségű választók körében.
Lényegében hasonló következtetést vonhatunk le a Vladimír Mečiar vezette politikai mozgalom választási eredményeiből, mint a Smer és az SNS esetében. A HZDS sikeressége a szlovákok körében járásonként alig tért el az országos átlaguktól, egészében véve azonban nyugaton relatíve jobban szerepelt a mozgalom, mint keleten. Nógrád, Gömör és Kelet-Szlovákia elmaradottabb régióiban a HZDS választói jelentős arányban átpártoltak a Smerhez, valószínűleg a pártvezetés markáns szociális retorikájának köszönhetően. Ebből a szempontból figyelemfelkeltő a Rimaszombati járás, ahol a volt HZDS-szavazók nem csupán a Smerhez, hanem az SNS-hez is nagy számban csatlakoztak. Ez esetben valószínűleg az a tényező játszott közre, hogy a régióban nagyszámú roma közösség él.
A következő táblázatban összehasonlítjuk Ivan Gašparovič 2009-es választási eredményeit a Smer–HZDS–SNS kormányzati blokk eredményeivel a 2006-os parlamenti választásokon a nemzetiségileg vegyesen lakott dél-szlovákiai járásokban.
5. táblázat. Ivan Gašparovič 2009-es választási eredményeinek, illetve a SMER-HZDS-SNS blokk 2006-os választási eredményeinek összehasonlítása Dél-Szlovákiában, százalékban kimutatva (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala és a szerző saját számításai)

Járás Közt. elnöki választások 2009 Parlamenti választások 2006
Összesen Szlovákok Összesen Szlovákok20
Szenci 33.87 42.3 33.21 41.7–43.7
Dunaszerdahelyi 5.01 31.3 5.58 33.4–40.8
Galántai 34.92 57.3 31.37 51.1–57.7
Vágsellyei 30.85 56.1 29.90 46.5–54.2
Komáromi 12.94 43.1 12.43 40.2–52.1
Érsekújvári (körzet) 46.56 65.6 42.87 59.3–65.0
Nyitrai 61.12 65.7 55.57 59.6–60.5
Párkányi (körzet) 8.17 43.9 7.16 33.9–48.5
Lévai 42.37 64.2 38.23 53.0–57.0
Nagykürtösi 48.31 74.3 40.74 56.1–62.1
Losonci 47.91 69.4 41.29 56.9–59.9
Rimaszombati 42.3 62.2 34.93 59.5–59.1
Nagyrőcei 56.83 77.9 48.96 62.8–66.5
Rozsnyói 40.89 66.0 38.56 55.6–62.0
Kassa-környéki 48.97 62.0 40.68 46.8–51.3
Tőketerebesi 48.81 69.7 38.87 55.0–54.9
Nagymihályi 62.44 73.5 53.00 60.0–62.1
Szlovákia összesen 55.53 61.5 49.66 55.0–56.3

A táblázatban szembeötlő a különbség a nyugati és a keleti járások eredményei között. A nyugati járásokban elég nagy eltérést tapasztalhatunk a kétféle adat között, s ez feltehetően több tényezőnek is köszönhető. Az egyik ilyen tényező az, hogy a Magyar Koalíció Pártja Nyugat-Szlovákiában elért eredményei néhány járásban – százalékban kifejezve – elég jelentősen (3–9%) meghaladták a magyar népesség számarányát az érintett választási körzetben, s a jelenség bizonyára a magyar kisebbség valamivel magasabb választási részvételével magyarázható. Ez a tényező a Dunaszerdahelyi járásban és a Párkányi körzetben mutatkozott meg a leghangsúlyosabban. Országos szinten ezekben a körzetekben volt a legmagasabb a választási részvétel, s nemcsak a 2006-os parlamenti, hanem a 2009-es köztársaságielnök-választásokon is.21 További tényezőnek számít az, hogy szlovák nemzetiségűek is szavazhattak az MKP-ra; gyakorlatilag két ilyen választói csoportot különböztetünk meg. Az elsőbe azok a szlovákok tartoznak, akik magyar identitással rendelkeznek, de mint magyar anyanyelvű vagy kettős identitású személyek, hivatalosan szlovák nemzetiségűnek vallják magukat. A másik, MKP-t választó szlovák csoportot lényegében a „tiszta” (tősgyökeres) szlovákok alkotják.22
A keleti járások adatai között kisebb az eltérés, de ezekben a körzetekben az MKP választási eredményei és a magyar nemzetiségűek számaránya közötti különbség is kisebb, mint nyugaton. Sőt, a Rimaszombati és a Tőketerebesi járásban az MKP eredményei alulmaradtak a magyarok létszámához képest. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a magukat magyarnak valló s ezekben a járásokban nagy létszámban jelen levő romák komoly hányada szlovák pártokra szavazott.
Ha nem tudtuk is az 5. táblázatban ismertetett intervallumok alapján pontosan meghatározni a szlovák etnikum választási preferenciáit a 2006-os parlamenti választásokon, mégis viszonylag egyértelmű következtetéseket vonhatunk le választási preferenciáik stabilitásáról és változékonyságáról 2006 és 2009 között. Ivan Gašparovič 2009-es országos (összesített) eredménye (55,53%) és a jelenlegi kormánykoalíció pártjainak 2006-os országos eredménye között mindössze 6% a különbség. Ez azonban pontosan egyezik annak a hét kispártnak az összeredményével, amelyek ugyan a 2006-os választásokon nem jutottak be a parlamentbe, de ideológiájukból, politikai irányultságukból kifolyólag közelebb állnak a jelenlegi kormánykoalíció pártjaihoz, mint az ellenzékhez.23 Megállapíthatjuk tehát, hogy a nemzeti populista blokk, (a nemzeti és szociális erők blokkja) egészében véve megőrizte a támogatottságát az elmúlt három évben.24 Az 5. táblázatból az is kiderül, hogy az Ipolyságtól keletre húzódó déli, határ menti sávban a kormánykoalíció pártjainak támogatottsága ráadásul mérsékelt növekedést mutat, a legszembetűnőbb módon a Nagymihályi és a Tőketerebesi, továbbá a Kassa-környéki, Nagyrőcei, Rimaszombati és Nagykürtösi járásokban. Ezek a járások jelenleg a legnagyobb fejlesztési hiányosságokkal, a legmagasabb munkanélküliségi mutatókkal és általánosságban alacsonyabb életminőséggel küzdenek.
A következő kartogram a Smer 2006-os választási eredményeket ábrázolja. Két változatban is bemutatjuk: az első kartogramot a statisztikai hivatal közléséből vettük át, a párt összesített eredményeit mutatja be az egyes választási körzetekben. A második kartogram a létező adatok kivetítése a szlovák nemzetiségű választók (pontosabban az MKP-t nem választók) halmazára.

3. kartogram. A SMER-SD választási eredményei a 2006-os parlamenti választásokon. Az egyes körzetek összesített adatai. Színskála: az érvényes, leadott szavazatok aránya %-ban (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala)
pet05
4. kartogram. A SMER-SD választási eredményei a 2006-os parlamenti választásokon, csak az MKP-t nem választók halmazára kivetítve. Színskála: az érvényes, leadott szavazatok aránya %-ban (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai)
pet06
A kartogramokon felmérhetjük a különbséget a Smer dél-szlovákiai eredményességét illetően, ha összevetjük az összesített adatokat a szlovák nemzetiségű választók (illetve az MKP-t nem választók) halmazára kivetített adatokkal. Újfent csak megállapíthatjuk, hogy Dél-Szlovákia választási magatartása alapvetően nem tér el a többi terület választási magatartásától. Jelentős mértékben eltérő magatartást csak a nagyvárosokban és a közvetlen környékükön élő lakosok tanúsítanak az itt élő liberálisabb orientációjú választók túlsúlyának köszönhetően, illetve még néhány északi körzetben is, Árvában (Orava) és a Szepességben (Spiš), mert itt még ma is a hagyományos, keresztény-konzervatív képlet határozza meg a választási magatartást.

A 2009-es és az 1999-es köztársasági elnöki választások összehasonlítása a járások szintjén

Az elkövetkező fejezetben az 1999-es és a 2009-es köztársaságielnök-választás eredményeit hasonlítjuk össze. Vizsgálódásunkat a két választás között felfedezhető hasonlóságok motiválják. Az 1999-es választás második fordulójában is a két egymással versengő jelölt közül az egyik – Vladimír Mečiar – a nemzeti blokk szimpatizánsainak tá­mogatását élvezte (HZDS, SNS), míg a másik jelölt – Rudolf Schuster – mögött felsorakozott a polgári pártok blokkja (SDKÚ – Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió, SOP – Polgári Egyetértés Pártja) és a baloldal (SDĽ – Demokratikus Baloldal Pártja). Hason­lóságot látunk abban is, hogy az egyik kormánypárt, a Kereszténydemokrata Mozgalom (KDH – Kresťansko-demokratické hnutie) nem biztosította támogatásáról a kormánykoalíció jelöltjét, ugyanakkor a Magyar Koalíció Pártja egyértelműen támogatásáról biztosította Rudolf Schustert. Mivel Vladimír Mečiar rendkívül népszerűtlen volt a magyar nemzetiségű állampolgárok körében, nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a magyarok túlnyomó többsége Rudolf Schustert választotta. Ezek után, hasonlóan, mint a 2009-es köztársaságielnök-választásokon, viszonylag pontosan meg tudjuk határozni, hogyan oszlottak meg a nemzetiségileg vegyesen lakott területeken a szlovák (nem magyar) választók szavazatai.

6. táblázat. Köztársasági elnöki választások 1999-ben és 2009-ben, a nemzeti-szociális blokk jelöltjeinek eredményei (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai)

Járás (körzet) 2009-es választás, Ivan Gašparovič 1999-es választás, Vladimír Mečiar
Összesen %-ban Csak szlovákok Összesen %-ban Csak szlovákok
Szenci 33.87 42.3 29.97 37.5
Dunaszerdahelyi 5.01 31.3 3.10 19.4
Galántai 34.92 57.3 29.46 37.5
Vágsellyei 30.85 56.1 24.22 44.0
Komáromi 12.94 43.1 8.23 27.4
Érsekújvári (körzet) 46.56 65.6 29.48 52.6
Nyitrai 61.12 65.7 51.59 55.5
Párkányi (körzet) 8.17 43.9 5.24 31.3
Lévai 42.37 64.2 29.45 44.6
Nagykürtösi 48.31 74.3 30.92 47.6
Losonci 47.91 69.4 30.71 42.1
Rimaszombati 42.3 62.2 24.16 35.5
Nagyrőcei 56.83 77.9 29.54 42.8
Rozsnyói 40.89 66.0 24.14 38.9
Kassa-környéki 48.97 62.0 21.06 26.7
Tőketerebesi 48.81 69.7 23.96 34.2
Nagymihályi 62.44 73.5 37.48 44.1
Szlovákia összesen 55.53 61.5 42.81 47.4

A táblázat alapján nagy valószínűséggel izgalmas eredményekre következtethetünk. 1999-ben a nemzeti populista blokk jelöltje, Vladimír Mečiar nemhogy az országos összesítésben, de még a szlovák nemzetiségűek körében sem győzött. Kizárólag két olyan terület volt Dél-Szlovákiában, amelyekben Vladimír Mečiar dominált a szlovákok között: a Nyitrai járás és az Érsekújvári körzet. A táblázatból kitűnik, hogy Vladimír Mečiar 1999-es és Ivan Gašparovič 2009-es eredményeinek különbsége az egyes járásokra lebontva nyugatról kelet felé haladva fokozatos növekedést mutat. A Nagyrőcei, Kassa-környéki, valamint a Tőketerebesi járásban ez a különbség 35%-ot tesz ki, viszont a nyugati járásokban nem haladja meg a 20%-ot, rendszerint 15% körül mozog, a legalacsonyabb a Nyitrai járásban és az Érsekújvári körzetben.
A 2006-os parlamenti választásokhoz hasonlóan ezekből a számadatokból arra következtethetünk, hogy a nemzeti populizmus mint „választási fegyver” elsősorban Dél-Szlovákia nyugati részén vethető be, míg a keleti részeken a szociális populizmusnak jobbak az esélyei. A nyugati járásokban messzemenően jobb a gazdasági és a szociális helyzet, mint a délkeletiekben. Ezenfelül, ha figyelembe vesszük, hogy Rudolf Schuster hangsúlyosan populista retorikája 1999-ben, a megválasztása előtt milyen erős szociális töltettel bírt, engedtessék meg nekünk az az előfeltételezés, hogy Vladimír Mečiar választási eredményei a nyugati járásokban lényegében a nemzeti populista tábor „kemény magjának” a jelenlétére utalnak.
Ha egy pillantást vetünk a táblázatra, a szlovákok választási magatartása hasonló képlettel írható le mind 1999-ben, mind 2009-ben. A három, aránylag homogén ma­gyarlakta körzetben (Dunaszerdahelyi, Komáromi, Párkányi) érte el Vladimír Mečiar és ugyanúgy Ivan Gašparovič 2009-ben a legszerényebb, a 30%-ot sem (vagy alig) meghaladó eredményeit. Azokban a járásokban, amelyek ténylegesen a szlovák–magyar nyelvhatár mentén terülnek el, Vladimír Mečiar eredményei látványosan megnövekedtek, s ugyanez mondható el Ivan Gašparovič esetében is. 1999-ben Vladimír Mečiar a Rudolf Schusterrel folytatott párviadala során Szlovákia délkeleti részén, a szlovák lakosság körében a Kassa-vidéki, Rimaszombati, Rozsnyói és Tőketerebesi járásban bizonyult a legkevésbé sikeresnek. A Kassa-vidéki járásban s ugyanúgy Kassa városban is nyilván erősen hatott az a körülmény, hogy Rudolf Schuster helyi jelöltnek és régi funkcionáriusnak számított. A további három területi egységről pedig hadd jegyezzük meg, hogy Ipolyságtól keletre ebben a három járásban a legmagasabb a magyar kisebbség aránya. Első látásra tehát már megint beigazolódni látszik az a tétel, hogy az etnikailag kevert környezetben a szlovákok és a magyarok viszonya békésebb, hiszen nagyobb arányban választanak meg olyan jelölteket és pártokat, amelyek megértőbbek a magyar kisebbséggel és képviseletükkel szemben.
Az 1999-es választáshoz képest ugyanakkor a délkeleti járásokban hihetetlen módon megnövekedett a nemzeti szociális (nemzeti populista) blokk jelöltjének a támogatottsága. Ez részben azzal magyarázható, hogy a korábbi köztársasági elnök, Rudolf Schuster markáns szociális retorikájával mozgósított választói nagyrészt átvonultak Ivan Gašparovič táborába. Másrészt az is valószínű, hogy ezeknek a mobilis szavazatoknak egy részét a magukat hivatalosan magyarnak valló, ugyanakkor a roma etnikumhoz tartozó szavazók biztosítják. A következő két kartogram Vladimír Mečiar és Ivan Gašparovič eredményeinek területi megoszlását szemlélteti az 1999-es és a 2009-es köztársaságielnök-választásokon, járásokra lebontva.

5. kartogram. Vladimír Mečiar választási eredményei az 1999-es köztársasági elnöki választások 2. fordulójában
pet07

6. kartogram. Ivan Gašparovič választási eredményei a 2009-es köztársasági elnöki választások 2. fordulójában
pet08
A következő kartogram a nemzeti és a szociális populizmus elterjedésének területi megoszlását szemlélteti. A sötétbordó árnyalattal jelölt járások a nemzeti populizmus, a pirossal jelöltek a szociális populizmus dominanciáját fejezik ki. A lila és a narancssárga színnel jelölt járásokban a nemzeti és a szociális populizmus hatása kiegyenlítettnek tekinthető enyhe kitéréssel az egyik vagy másik oldal felé. Ez a kartogram nem azt próbálja bemutatni, hogy milyen intenzitással befolyásolja a nemzeti populizmus az emberek választási magatartását, hanem azt, hogy a populizmus mely irányzatának van nagyobb esélye az adott járáson belül. (Például a Pozsonyt és környékét jelölő sötét árnyalatok nem azt jelentik, hogy ezen a területen abszolút értékben kifejezhetően, mértéken felüli a nemzeti populista csoportok támogatottsága, hanem azt, hogy ha bármilyen relatív sikert érnek el a populista pártok, az elsősorban a populizmusuk nacionalista vonásainak, nem pedig a szociális retorikájuknak köszönhető.)

7. kartogram. A nacionalista és a szociális populizmus elterjedésének területi megoszlása Szlovákiában, járásokra lebontva (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai)25
pet09

Az adatokat Vladimír Mečiarnak az 1999-es és Ivan Gašparovičnak a 2009-es köztársaságielnök-választásokon szerzett szavazatainak összehasonlításával állapítottuk meg. A koefficiensek, amelyek alapján a kartogramot összeállítottuk, kifejezik a két jelölt választási eredményei közötti arányokat az elnökválasztások második fordulójában.
Vladimír Mečiar Rudolf Schusterrel versengve a nemzeti populista politikus prototípusaként állt elő (államalapító, a nemzeti-állami érdekek védelmezője, aki elszántan harcol a magyar irredenta és a nemzetközi nagyhatalmi érdekek ellen, és kiáll azért is, hogy az állami vagyon a privatizáció során „szlovák kezekbe” kerüljön stb.). Ivan Gašparovič ugyanakkor elég sikeresnek bizonyult a nemzeti-állami érdekek kérlelhetetlen harcosa és az erős szociális érzékenységgel megáldott ember szerepében. A szociálisan együtt érző politikus imázsát magára öltve Iveta Radičovával szemben lényegesen többet profitált, mint Vladimír Mečiar Rudolf Schuster ellenében. Egyrészt Schuster maga is a szociális populizmusra építette a kampányát, másrészt Radičová olyan pártot képviselt, amelynek a neve szorosan összekapcsolódott az „érzéketlen” szociális reformokkal. A – nagyrészt Északnyugat-Szlovákiában található – nemzeti populista szellemű járásokat a Vladimír Krivý által kidolgozott,26 a választási magatartás regionális képletét bemutató térképekkel egybevetve feltűnő egybeesésekre bukkanunk. A nemzeti populista szellemű területek csaknem teljes egészében egybeesnek a térképünkön a HZDS 1992-es és 1994-es győzelmeinek helyszíneivel, amikor a mozgalom sikerei csúcsán volt.
A szemléltetett adatok alapján azt is megállapíthatjuk, hogy Szlovákia területe a nemzeti és a szociális populizmus relatív túlsúlyának megfelelően kettéosztható egy délnyugati–északkeleti tengely mentén.

8. kartogram. A Szlovák Köztársaság járásainak tipológiája a gazdasági-szociális és az emberi potenciál szempontjából (forrás: Szlovák Tudományos Akadémia; grafika: a szerző)
pet010
Végezetül hasonlítsuk össze a 8. kartogramot a Smer 2006-os választási támogatottságát szemléltető térképpel (3. kartogram), és láthatjuk, hogy a Smer egyaránt sikeresnek bizonyult azokban a régiókban is, ahol a szlovák választók a nacionalista, s azokban is, ahol a szociális populizmusra fogékonyabbak.
Sikerei csúcsán tehát Robert Fico is olyan hatékonynak bizonyult, mint Vladimír Mečiar hatalma teljében, a múlt század 90-es éveinek első felében. Győztesnek számít mind a gazdaságilag és szociálisan hátrányos helyzetű Kelet-Szlovákiában, mind a fejlettebb nyugati régióban (Pozsonyt és közvetlen környékét leszámítva). Eközben ügyesen váltogatja a leszakadó társadalmi rétegek és a nemzeti-állami érdekek védelmezőjének szerepét.
A 2009-es köztársasági elnöki és a 2006-os parlamenti választások összehasonlítása Dél-Szlovákiában. A települések szintje

A 2006-os és a 2009-es választások eredményeinek elemzését a szlovákok (illetve a nem magyarok vagy az MKP-t nem választók) választási magatartására kivetítve, a járások szintjén a következőképpen foglalhatnánk össze:
– a markáns nemzeti vagy nemzeti populista hangvételű pártok (HZDS, SNS, Smer), illetve az általuk támogatott jelöltek eredményessége a déli járásokban nem tér el szignifikáns módon e pártok északi járásokban elért eredményeitől;
– a homogénebb, magyar többségű körzetekben (Dunaszerdahely, Komárom, Párkány, Királyhelmec) az említett pártok mégis relatíve valamivel kevésbé sikeresek, mint az etnikai határ mentén elhelyezkedő járásokban;
– a nemzeti szociális blokk pártjainak megválasztásánál (HZDS, SNS, Smer) a Dél-Szlovákia nyugati részén élő szlovákokat észrevehetően e pártok nemzeti populista irányultsága, míg a régió keleti felében élőket inkább a szociális populista küldetés motiválja.

A szlovákok választási magatartásának mikroregionális képletei Dél-Szlovákia nyugati részében

Mindeddig a járások (vagy választási körzetek) szintjére lebontott adatok alapján vizsgáltuk a szlovákok választási magatartását Dél-Szlovákiában. Az elkövetkezőkben az alacsonyabb – mikroregionális vagy helyi (községi) – szinteken vizsgáljuk ugyanezt. Az alábbi kartogram a 2009-es köztársaságielnök-választás győztesének, Ivan Gašparoviňak az eredményeit tükrözi Nyugat-Szlovákia déli részén, tehát a Szenci, Dunaszerdahelyi, Galántai, Vágsellyei, Komáromi, Nyitrai, Érsekújvári, Párkányi és Lévai körzet területén. Egyszersmind összehasonlíthatjuk Ivan Gašparovič eredményeit Vladimír Mečiarnak az 1999-es elnökválasztás második fordulójában szerzett eredményeivel.

9. kartogram. Ivan Gašparovič eredményei a szlovák nemzetiségű választók körében Nyugat-Szlovákia déli részén, a 2009-es köztársasági elnöki választások második fordulójában (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai; Grafika: Hardi Tamás)
pet011
A kartogramok összevetése során a következő jelenségeket figyelhetjük meg: elsősorban az 50% fölötti eredmények a vizsgált régió északi részében (az etnikai határon, illetve közvetlenül fölötte) korábbi elemzéseink adataival mutatnak hasonlóságot. Lényegében homogén, illetve csaknem homogén szlovák nyelvű községekről van szó, amelyek széles, majdnem összefüggő sávot alkotnak, s ezen a területen mindkét politikus 50% fölötti szavazati arányt ért el. Markáns eltolódás figyelhető meg abban az értelemben, hogy a 2009. évben e területsávon belül feltűnően megnövekedett azoknak a községeknek a száma, amelyekben a nemzeti szociális blokk dominanciája meghaladta a 75%-ot. Azonban azt is megfigyelhetjük, hogy még a nemzeti populizmus ilyen szintű támogatottsága mellett is a sávon belül akadnak szerényebb eredményeket felmutató települések is. Lényegében a Nyitra környékén, illetve a Lévától nyugatra elhelyezkedő nyelvszigetek falvairól van szó. Azonban míg Vladimír Mečiar 1999-ben az említett községek szlovákságánál nem lépte át a 30%-os küszöböt, Ivan Gašparovič tíz évvel később már a szavazatok 30–50%-át szerezte meg ugyanitt.

10. kartogram. Vladimír Mečiar eredményei a szlovák nemzetiségű választók körében Nyugat-Szlovákia déli részén, a 1999-es köztársaságielnök-választások második fordulójában (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai; Grafika: Hardi Tamás)
pet012
Nézzük meg közelebbről az Érsekújvártól északra található szlovákok lakta településeket, Ivan Gašparovič választási sikereinek egyik fontos körzetét. Láthatjuk, hogy szinte mindenhol 75%-ot meghaladó szavazati arányt ért el. Amennyiben összehasonlítjuk egyrészt Vladimír Mečiarnak az 1999-es köztársaságielnök-választásokon elért eredményeit a HZDS–SNS blokk 1998-as parlamenti választási eredményeivel, másrészt Ivan Gašparovič 2009-es eredményeit a Smer–HZDS–SNS blokk 2006-os választási mutatóival, jelentős mértékű korrelációt figyelhetünk meg. A vizsgált mikrorégióban a nemzeti populista erők blokkja az összes eddigi választás során jobb eredményeket tudott felmutatni, mint országos szinten.

7. táblázat. A nemzeti populista blokk választási eredményei az Érsekújvári körzet szlovákok lakta helységeiben (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, saját számítások)

1994   HZDS SNS ZRS Összesen %
Érsekújvári körzet – Észak 52.9 10.5 8.2 71.6
Barsbaracska 45.0 1.3 9.0 55.3
Szlovákia (csak szlovákok) 38.9 6.0 7.0 51.9
1998   HZDS SNS ZRS+KSS  
Érsekújvári körzet – Észak 44.3 15.1 3.9 63.3
Barsbaracska 32.2 4.2 8.8 45.2
Szlovákia (csak szlovákok) 29.8 10.0 4.6 39.8
2002   HZDS SNS+PSNS SMER  
Érsekújvári körzet – Észak 32.5 11.8 17.6 61.9
Barsbaracska 32.8 3.8 19.2 55.8
Szlovákia (csak szlovákok) 22.0 7.9 15.1 45.0
2006   HZDS SNS SMER  
Érsekújvári körzet – Észak 13.0 19.6 40.0 72.6
Barsbaracska 11.4* 3.8 31.8 47.0
Szlovákia (csak szlovákok) 10.0 13.3 33.00 56.3
2009   Ivan Gašparovič  
Érsekújvári körzet – Észak 79.6
Barsbaracska 63.0
Szlovákia (csak szlovákok) 61.5

* HZDS+HZD (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom+Mozgalom a Demokráciáért)

A táblázatban az Érsekújvári körzet csak szlovákok lakta községeinek adatait összegeztük. A következő településekről van szó: Bánkeszi (Bánov), Kisbaromlak (Branov), Komáromcsehi (Čechy), Csörnök (Černík), Fajkürt (Dedinka), Ohaj (Dolný Ohaj), Hull (Hul), Jászfalu (Jasová), Jattó (Jatov), Gyarak (Kmeťovo), Kolta (Kolta), Komját (Komjatice), Nyitramalomszeg (Lipová), Nagymánya (Maňa), Szentmihályúr (Michal nad Žitavou), Özdöge (Mojzesovo), Tótmegyer (Palárikovo), Szencse (Podhájska). E falvak csoportja olyan területen található, amelyet Pavol Frič matrjoskaszerű településszerkezetnek nevezett el. Ami azt jelenti, hogy szlovák és magyarlakta falvak váltogatják egymást, ugyanakkor alig található a területen vegyesen lakott település; ebben a régióban Barsbaracska (Bardoňovo) az egyetlen ilyen község. Barsbaracska a második világháború előtt magyar többségű község volt, a háború után a lakosság aránya fokozatosan kiegyenlítődött. A 2001-es népszámlálás szerint ma a szlovák nemzetiségűek aránya 60%. A táblázatban azt is bemutattuk, milyen választási magatartást tanúsítanak a szlovákok egy ilyen nemzetiségileg vegyesen lakott községben, amelyet szlovák falvak vesznek körül. (A „matrjoskaszerű” településszerkezet második szintje.)
Amint azt a táblázat szemlélteti, a nemzeti populista (nemzeti szociális) pártok támogatottsága ebben a mikrorégióban szokatlanul magas. Sőt, az országos átlagtól is általában 15–20%-kal magasabb szokott lenni. A köztársaságielnök-választásokon pedig a nemzeti szociális blokk jelöltje, Ivan Gašparovič meg tudta szerezni a szavazatok mintegy 80%-át úgy, hogy a koalíció egyik pártja, a HZDS nem is támogatta közvetlenül a kampányát.
Ha megvizsgáljuk, hogy mi lehet az oka a nemzeti szociális erők magabiztos térnyerésének az eddigi választásokon (s ebbe be kell számítanunk a helyhatósági és a regionális választásokat is), több tényezővel is szembesülünk. E falvak övezete gyakorlatilag a szlovák–magyar nyelvhatár mentén helyezkedik el. Az 1938-as bécsi döntést követően az itt található 25 községet Magyarországhoz csatolták, annak ellenére, hogy szlovák többségűek voltak. A Magyarországhoz csatolt (egészében véve kétharmados magyar többséggel rendelkező) területen belül ez volt a legnagyobb, viszonylag homogén szlovák nyelvsziget (enkláve). Az itt élő szlovákság ezt a helyzetet nyilván traumaként élte meg, amely még ma is ott él a kollektív emlékezet mélyén. A nemzeti populista pártok által gyakorta fölemlegetett magyar autonómia kérdése, a déli területek esetleges elszakadása ebben a kontextusban az itt élő szlovák lakosok körében nagyobb visszhangra talál, mint máshol az országban. Az itt élő szlovákok biztonságérzetét jelentős mértékben csökkentette az 1960-tól érvényben levő területi-közigazgatási felosztás is. Az érintett mikrorégió, amely korábban az önálló Nagysurányi járást alkotta, a nagy kiterjedésű Érsekújvári járáshoz csatolva szembesülhetett a magyar többségű lakosság, sőt a járási székhelyen is jelen levő magyar elem súlyával, befolyásával.
Egészében véve a Nyitra, Érsekújvár és Léva között elterülő régió a mai Szlovákiának az a tája, amely az elmúlt ötszáz évben a legtöbbször cserélt gazdát, s ez közvetlenül érintette mind az államhatalomhoz való tartozást, mind a nemzetiségi összetételt és vallási megoszlást is. A török hódoltság előtt a régió magyar és katolikus többségű volt. Később az Oszmán Birodalomnak ez lett a legészakabbi területe. A törökellenes harcok, majd az ezt követő Habsburg-ellenes felkelések jelentősen hozzájárultak a terület nagy részének az elnéptelenedéséhez, s emellett gyakran változott az itt élő földesurak vallási hovatartozása is a kálvini hitről katolikusra és viszont. Az elpusztult területek benépesítésére elsősorban szlovákok, de csehek és németek is érkeztek Érsekújvár környékére. A mai („matrjoskaszerű”) településszerkezet tehát lényegében a 18. század közepe táján alakult ki, s azóta nem sokat változott. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után Szlovákiai északi tájairól toborzott telepesek néhány új, szlovák kolóniát alapítottak a régióban. 1938-ban a Horthy-féle hatalmi gépezet bevonulásakor több szlovák telepes elhagyta a területet, egy részüket pedig egyszerűen elüldözték. Csehszlovákia 1945-ös újjászervezése után többségük visszatért, s ezáltal a mikrorégió szlovák etnikai jellege még inkább megerősödött. Azonban az egészében véve stabilitással, viszonylag jó színvonalú gazdasággal és szociális háttérrel rendelkező régió szlováksága mintha állandó védelmet keresne valamiféle vélt veszedelem elől, s ezért választják meg a szlovák politika erős embereit (Mečiart, Ficót), azt remélve, hogy ők majd gondoskodnak a megfelelő védelemről.
A tézis igazolására vizsgáljunk meg két további községet, amelyek ugyan az eddig vizsgált mikrorégiótól délre helyezkednek el, de szlovák etnikai jellegük azonos időben, a török kiűzését követően, a 17. szűzad végén, a 18. elején alakult ki. Újgyalláról (Dulovce) és Kuralról (Kuralany) van szó, előbbi a Komáromi, a másik a Lévai járáshoz tartozik. Mindkét helységet magyar többségű falvak veszik körül, tehát ebből a szemszögből nézve valóban szórványnak számítanak. A magyar lakosok aránya mindkét községben mindössze 3%-ot tesz ki, tehát tisztán szlovák településnek tekinthetők. Amint azt a 8. táblázatból láthatjuk, lakosaik választási magatartása szinte azonos az Ér­sekújvártól északra található szlovák településcsoport lakosainak választási magatartásával.

8. táblázat. Két szlovák szórványtelepülés választási magatartása a Komáromi (KN) és a Lévai (LV) járásban (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai)

1994   HZDS SNS ZRS Összesen %-ban
Újgyalla (KN) 58.0 6.0 8.3 72.3
Kural (LV) 43.8 8.7 4.7 57.2
Szlovákia (csak szlovákok) 38.9 6.0 7.0 51.9
1998   HZDS SNS ZRS+KSS  
Újgyalla (KN) 44.1 13.0 7.7 64.8
Kural (LV) 47.6 10.7 3.2 61.5
Szlovákia (csak szlovákok) 29.8 10.0 4.6 44.4
2002   HZDS SNS+PSNS SMER  
Újgyalla (KN) 37.9 12.3 14.8 65.0
Kural (LV) 31.6 8.2 13.0 52.8*
Szlovákia (csak szlovákok) 22.0 7.9 15.1 45.0
2006   HZDS SNS SMER  
Újgyalla (KN) 13.6 16.7 39.4 69.7
Kural (LV) 23.9 15.5 32.0 71.4
Szlovákia (csak szlovákok) 10.0 13.3 33.00 56.3
2009   Ivan Gašparovič  
Újgyalla (KN) 77.7
Kural (LV) 77.0
Szlovákia (csak szlovákok) 61.5

* Ivan Gašparovič új pártja, a HZD (Mozgalom a Demokráciáért) és a KSS (Szlovákia Kommunista Pártja) további 10 százalékot szerzett

Az elkövetkezőkben megvizsgáljuk, milyen képlet szerint szavaznak a szlovákok egy további szórványtípus községeiben Dél-Szlovákiában, éspedig az ún. kolonizáció során (az első vagy a második világháború után) alapított településeken. Három ilyen községet választottunk ki. Az egyik – Szilasháza (ismertebb, szlovák nevén Šrobárová) – a Komáromi járásban található. 1921-ben alapították a Baranyai, illetve a Pálffy család államosított birtokán a marcelházi (Marcelová) és a madari (Modor) kataszterben. Az ide települő családok jobbára Szlovákia északi területeiről, Kiszuca (Kysuca) és Árva (Orava) vidékéről érkeztek. Szilasháza, azaz Šrobárová megőrizte tisztán szlovák jellegét, a magyar nemzetiségű lakosok aránya elhanyagolható (4%). Macháza (Macov) a Felső-Csallóközben található, a Dunaszerdahelyi járásban. 1924-ben alapították a sárosfai (Blatná na Ostrove) és a nagyszarvai (Rohovce) kataszterből kiszakított földbirtokok területén. Az új lakosok többsége morva és cseh nemzetiségű volt. Jelenleg Macháza kicsi falu, ötven százalék fölötti magyar nemzetiségű többséggel. A harmadik kiválasztott település Pozsonyhidas (Most pri Bratislave). A második világháború előtt a község a Pozsonyt kelet felől övező német falvak egyike volt. A háború után az itt élő németek többségét kitelepítették. A községet felső-nyitravidéki, rajeci és árvai szlovákokkal népesítették be újra. A falu teljességgel szlovák jellegű, minimális, 3%-os magyar kisebbséggel.
Szilasháza és Pozsonyhidas esetében nem vettük figyelembe a csekély számú MKP-szavazót, Macháza esetében viszont a vizsgált pártok eredményeit a szlovák nemzetiségű lakosok koefficiensével számítottuk ki.

9. táblázat. A Dél-Szlovákiába az elmúlt évtizedekben beköltözött szlovákok választási magatartása (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai)

1994   HZDS SNS ZRS Összesen %-ban
Szilasháza 57.3 18.9 1.2 77.4
Macháza 29.4 2.2 2.2 33.8
Pozsonyhidas 48.0 10.0 4.5 62.5
Szlovákia (csak szlovákok) 38.9 6.0 7.0 51.9
1998   HZDS SNS ZRS+KSS  
Szilasháza 59.6 14.0 1.7 75.3
Macháza 27.6 0.0 2.3 29.9
Pozsonyhidas 28.5 11.9 2.3 42.7
Szlovákia (csak szlovákok) 29.8 10.0 4.6 44.4
2002   HZDS SNS+PSNS SMER  
Szilasháza 41.0 11.9 16.1 69.0
Macháza 28.5 0.0 4.4 32.9
Pozsonyhidas 23.9 7.6 14.0 45.5
Szlovákia (csak szlovákok) 22.0 7.9 15.1 45.0
2006   HZDS SNS SMER  
Szilasháza 21.2 32.0 25.6 78.8
Macháza 4.6 4.6 34.5 43.7
Pozsonyhidas 10.6 17.2 25.2 53.0
Szlovákia (csak szlovákok) 10.0 13.3 33.00 56.3
2009   Ivan Gašparovič  
Szilasháza 72.6
Macháza 48.8
Pozsonyhidas 50.6
Szlovákia (csak szlovákok) 61.5

A három falu összehasonlítása talán az eddigi legizgalmasabb adatokkal szolgál vizsgálódásaink során. A kizárólag szlovákok lakta, 90 éve, a kolonizációk során rurális környezetben alapított Szilasháza (Šrobárová) magyar falvak gyűrűjében elszigetelve, viszonylag távol Pozsonytól és más nagyvárosoktól, eltökélten ragaszkodik a már kialakult, primer választási magatartási mintáihoz. A nemzeti szociális (nemzeti populista) politikai csoportosulások támogatottsága megingathatatlan és független a különféle társadalmi mozgásoktól. Sőt, 1998-ban, amikor Szlovákia egy kisebb „forradalom” során elfordult a mečiarizmustól, itt (hasonlóan, mint a Nyitra és Érsekújvár közötti terület szlovákok lakta községeiben) a HZDS és az SNS megőrizte a támogatottságát.
Macháza (Macov) cseh–morva–szlovák községből az utóbbi évtizedekben vegyesen lakott szlovák–cseh–magyar községgé vált. Olyan kistelepülésről van szó, amelyben a magyarok és a szlovákok valóban egymás fizikai közelségében élnek. Macházát rurális környezet és magyar falvak veszik körül, ugyanakkor viszonylag közel esik Pozsonyhoz. Mindezek a tényezők nyilván hozzájárulnak ahhoz, hogy a nemzeti populista blokk támogatottsága itt alacsonyabb, mint Szilasháza esetében, ennek ellenére megfigyelhető, hogy az elmúlt tíz évben e pártok támogatottsága lassú növekedést mutat, jelenleg már megközelíti az 50%-ot.
A harmadik modellt Pozsonyhidas képviseli, amelyet csak a második világháború után telepítettek be szlovák lakosokkal. Pozsonyhidast csak kelet felől határolják magyar falvak, nyugat felől közvetlenül Pozsonnyal szomszédos. A főváros közelsége nyilván hatással van lakosai választási magatartására is, ezért itt ellentétes folyamatot figyelhetünk meg, mint Macháza esetében. Az első parlamenti választás során a nemzeti populista blokk az országos átlagot meghaladó eredményeket tudott felmutatni a községben, ellenben 1998-tól az átlaghoz képest fokozatosan csökken e pártok támogatottsága, annak ellenére, hogy éppen Pozsonyhidasban jelentek meg elsőként (nyilván nem véletlenül) azok a röplapok, amelyek a magyar autonómia támogatásával vádolták meg Iveta Radičovát.
A nyugat-szlovákiai régióból végül még két lévai járásbeli község, Óbars (Starý Tekov) és Újbars (Nový Tekov) adatait vizsgáljuk meg. Óbars homogén szlovák község, Újbars a második világháború előtt vegyes, szlovák–magyar lakossággal rendelkezett, akkor még magyar többséggel. A bécsi döntés értelmében 1938 novemberétől a szlovák–magyar államhatár itt lépte át egy rövid szakaszon a Garam medrét, amely a két községet elválasztja egymástól. Óbars a keleti, szlovák területen maradt, Újbars a magyar államhoz került. A háború után – ismét Csehszlovákiához csatolva – Újbars azon szlovákiai falvak közé tartozott, amelyeket a leginkább sújtott a csehszlovák–magyar lakosságcsere. A magyarul beszélő lakosság jelentős részét Magyarországra telepítették, helyükre alföldi szlovákok érkeztek. Így vált magyar többségű községből Újbars szlovák többségű községgé, viszonylag nagy lélekszámú, Magyarországról áttelepített lakossal. (A szlovákok aránya a 2001-es népszámlálás szerint 85% volt.)
Nézzük meg tehát az itt élő szlovákok választási magatartásának képleteit a korábbi parlamenti, valamint a 2009-es köztársaságielnök-választások eredményei alapján.

10. táblázat. A szlovákok választási magatartása két szomszéd községben az etnikai határon (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala, a szerző saját számításai)

1994   HZDS SNS ZRS Összesen %-ban
Óbars 54.6 9.1 5.3 69.0
Újbars 35.8 6.0 9.3 51.1
Szlovákia (szlovákok) 38.9 6.0 7.0 51.9
1998   HZDS SNS ZRS+KSS  
Óbars 45.4 18.3 2.0 65.7
Újbars 30.4 6.4 4.9 41.7
Szlovákia (szlovákok) 29.8 10.0 4.6 44.4
2002   HZDS SNS+PSNS SMER  
Óbars 34.4 10.8 18.3 63.5
Újbars 18.4 3.9 18.1 40.4
Szlovákia (szlovákok) 22.0 7.9 15.1 45.0
2006   HZDS SNS SMER  
Óbars 23.0 15.2 29.8 68.0
Újbars 7.0 9.5 34.5 51.0
Szlovákia (szlovákok) 10.0 13.3 33.00 56.3
2009   Ivan Gašparovič  
Óbars       76.3
Újbars       64.7
Szlovákia (szlovákok)       61.5

A táblázat alapján láthatjuk, hogy a nyelvhatár két oldalán a két szomszéd község lakosai jelentősen eltérő választási magatartást tanúsítanak. A tisztán szlovákok lakta község a nemzetiségileg vegyes terület tőszomszédságában jelentős arányban a nemzeti szociális (nemzeti populista) blokk pártjait támogatja. A szomszédos, vegyesen lakott község a nagy létszámú (betelepített) magyarországi szlovák lakossal (illetve ezek leszármazottaival) kevésbé azonosul a nemzeti populista politikával, bár az utóbbi időben megfigyelhető e pártok támogatottságának a növekedése. Ugyanakkor, összehasonlítva a HZDS, az SNS és a Smer támogatottságának a kölcsönös megoszlását a két községben, a következő feltételezést tehetjük: Újbars választópolgárai a nemzeti populista blokk szociális retorikája iránt fogékonyak, ezért tapasztalhatjuk náluk e pártok választási mutatóinak a növekedését (a Smer és Ivan Gašparovič népszerűségét), Óbars esetében pedig inkább a nemzeti populista retorika érvényesülhet, ami elég egyértelműen összefügg az SNS és a HZDS átlagot meghaladó támogatottságával.

A szlovákok választási magatartását tükröző mikroregionális képletek Dél-Szlovákia középső és keleti részén

Az Ivan Gašparovičnak a szlovákok között elért választási eredményeit szemléltető kartogramot nézve a nógrádi és a gömöri mutatók szembetűnően eltérnek a Pozsony és Párkány közötti járásokban tapasztaltaktól. Megállapíthatjuk, hogy a regnáló elnök a városokat s néhány magyar (de nem roma) többségű községet leszámítva toronymagasan győzött ellenfelével szemben.
A szavazatszámlálásnál a nemzetiségi koefficiens segítségével megállapíthatjuk, hogy számos községben Ivan Gašparovič támogatottsága a nem magyarok körében messze meghaladja a 100, sőt, olykor a 200%-ot. (Abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a magyarok többsége Iveta Radičovára szavazott.) Mégis, hogyan lehetséges mindez? A jelenséget olyan közegben vizsgáljuk, amelyben igen jelentős a roma etnikum számaránya. A romák nemzetiségileg a mikrorégió domináns nyelvi közösségéhez alkalmazkodnak, Dél-Gömörben a többségi magyarok, míg a régió északi részén inkább a többségi szlovákok nemzetiségét vállalják fel. Azt azonban le kell szögeznünk, a romák nagy része (a formálisan vállalt) nemzetiségtől függetlenül Gömörben és Zemplénben is nagyrészt Ivan Gašparovičra szavazott. Mindezt négy olyan község példáján mutatjuk be, amelyekben a 2001-es népszámlálási adatok szerint a roma nemzetiségűek aránya nem haladja meg a 6–8%-ot, valós arányuk a helyi közösségben azonban ennél jóval magasabb. Két község – Szútor (Sútor) és Rimaszécs (Rimavská Seč) – a Rimaszombati járás déli részén, a harmadik – Rapp (Rapovce) – a Losonci járásban és végül Deregnyő (Drahňov) Nagykapos közelében (1996 óta Nagymihályi járás) található.

11. táblázat. A 2009-es köztársaságielnök-választás eredményei nagy létszámú roma lakossággal rendelkező községekben, összesített adatok (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala)

Község Szlovákok % Magyarok % Romák % Gašparovič Radičová G/Sz*
Rapp 46 44 6 58.4 41.6 127
Rimaszécs 5 88 6 6.5 93.5 130
Szútor 24 57 19 95.3 4.7 390
Deregnyő 33 58 8 50.5 49.5 153

* Ivan Gašparovič imaginárius választási eredményei a szlovák etnikumra átszámítva
A táblázatból egy mindeddig ismeretlen jelenséget figyelhetünk meg: a vizsgált községekben ugyan többségében magyarok élnek, mégis közülük háromban egyértelműen Ivan Gašparovič győzött. Sőt, Szútor esetében totális győzelemről beszélhetünk. (Az első fordulóban 100%-os győzelmet aratott a regnáló köztársasági elnök.) Hadd jegyez­zük meg, Szútor szinte teljes mértékben roma falunak számít (függetlenül a formális nemzetiségi összetételtől), a munkanélküliség itt meghaladja a 70%-ot. A negyedik községben – Rimaszécsen – Ivan Gašparovič szintén szerzett néhány százalék szavazatot az ott élő magyar ajkú romáktól. A község választási magatartásának képlete azonban semmiben sem különbözik az átlagos nyugat-szlovákiai magyar többségű falvak választási magatartásától.27 A magyarázat nyilván abban rejlik, hogy a magasabb integráltsági fokon álló romák, közel a regionális központhoz, a domináns nyelvi közösség választási magatartási mintáit követik. A perifériára szorult, kevésbé integrált, esetleg homogén roma települések (pl. Szútor) lakói könnyebben befolyásolhatóak a szociális populista retorikával, avagy a különféle egyéb, motiváló hatású juttatásokkal. Ivan Gaš­parovič magyar többségű és nagyrészt romák lakta községekben elért választási sikereit még azzal is magyarázhatnánk, hogy a „tősgyökeres” magyarok egy része is a hivatalban levő köztársasági elnökre szavazott, részben a szociális tartalmú retorikája, avagy egyes híveinek a romáktól való éles elhatárolódása miatt. Ez az okfejtés azonban elég kevéssé valószínű, ugyanúgy, mint annak a lehetősége, hogy az itt élő magyar nemzetiségűek éppen a „szociális érzékenysége” miatt támogatnák az elnököt, abból az okból kifolyólag, hogy az érintett régió az ország legszegényebb és legelmaradottabb területei közé sorolható. Az utóbbi verzió már csak azért sem tűnik valószínűnek, mert a magyar népesség aránya a járás összlakosságához képest mindössze csupán 40%, Iveta Radičová mégis kiugró győzelmet aratott itt. Ivan Gašparovič tehát a romáktól szerezte a szavazatait, ami már önmagában paradox jelenség. A regnáló köztársasági elnök legfőbb támogatói között szerepelt ugyanis a xenofób kijelentéseiről már régen elhíresült SNS is. Az említett példa alapján az is nyilvánvaló, hogy a választási magatartás képletei Nyugat-Szlovákiában, valamint Közép- és Kelet-Szlovákiában néhány szempontból eléggé eltérőek, s ez a megállapítás az említett területek déli részeire is érvényes.
Ahhoz, hogy jobban megértsük a választási magatartás képleteit a roma lakossággal rendelkező településeken, pillantsunk bele az eddig vizsgált politikai pártok, illetve a roma és a magyar kisebbségi pártok eredményeit szemléltető táblázatba. A korábbi táblázatokkal ellentétben az adatokat összesítve, valamennyi választót beleértve tüntetjük fel. Tekintettel a bonyolult és változó etnikai struktúrákra, az átszámított adatok amúgy sem lennének irányadóak. A községek etnikai összetételét összehasonlítva az 1991-es és a 2001-es népszámlálási adatok alapján láthatjuk, hogy a vállalt nemzetiségi hovatartozás megváltoztatása elég gyakori jelenségnek számít. Szútorban például elég jelentős mértékben csökkent a magyar nemzetiségű lakosság aránya az 1991-es 89%-ról 57%-ra, és hasonlóan komoly csökkenést tapasztalhatunk a rappi magyar lakosság számarányában is. Szútor esetében ugyanakkor megnőtt a szlovák és roma nemzetiségűek aránya, míg Rappon elsősorban a szlovákok létszáma mutatott növekedést.

12. táblázat. Parlamenti választások néhány nógrádi, gömöri és zempléni községben 1994–2006 (forrás: a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala)

1994   HZDS SNS ZRS+KSS Összesen
%-ban
ROI SMK Magyarok aránya %-ban*
Rapp 7.3 9.0 16.1 32.4 3.9 36.4 55
Szútor 7.3 0.0 26.3 33.6 11.7 34.3 89
Rimaszécs 1.3 0.0 2.5 3.8 0.4 86.6 90
Deregnyő 9.3 0.4 6.6 16.3 7.7 47.4 50
Szlovákia 35.0 5.4 10.1 50.5 0.7 10.2  
1998   HZDS SNS ZRS+KSS        
Rapp 7.5 7.1 6.7 21.3 31.9 55
Szútor 25.0 1.2 25.6 50.8 12.5 89
Rimaszécs 5.1 0.2 1.6 6.9 82.6 90
Deregnyő 20.0 0.6 3.4 24.0 55.1 50
Szlovákia 27.0 9.1 4.1 40.1 9.1  
2002   HZDS SNS+PSNS SMER   ROMA+ROI    
Rapp 1.9 18.7 6.8 27.5 3.6 46.0 44
Szútor 3.8** 1.9 8.9 14.6 9.0 5.8 57
Rimaszécs 0.3 0.2 7.1 7.6 4.4 79.0 88
Deregnyő 10.5 0.3 8.9 19.7 21.8 40.1 58
Szlovákia 19.5 7.0 13.5 45.0 0.5 11.2 9.7
2006   HZDS SNS SMER        
Rapp 3.9 10.1 15.3 29.3 52.4 44
Szútor 0.0** 0.0 3.1 3.1 3.1 57
Rimaszécs 0.9*** 0.7 2.4 4.0 85.0 88
Deregnyő 14.6 0.0 11.2 25.8 37.4 58
Szlovákia 8.79 11.73 29.14 49.66   9.7

* Az 1991-es népszámlálás alapján (az 1994-es és 1998-as adatokhoz) és a 2001-es népszámlálás alapján (a 2002-es és a 2006-os adatokhoz).
** A HZD (Mozgalom a Demokráciáért) a községben 69,2, a 2006-os választáson 91,2%-ot ért el!
*** HZD 4,5 %.

Gál Zsolt: Duna-völgyi Argentína. Populista gazdaságpolitika mint a fenntartható gazdasági növekedés első számú ellensége

Bevezető

„Azt hiszem tehát, hogy az a fajta elnyomás, amely a demokratikus népeket fenyegeti, semmi eddigihez nem fogható… Megpróbálom elképzelni, milyen új jellegzetességei lehetnének a zsarnokságnak a világban: olyan egymáshoz hasonló és egyenlő emberek tömegét látom, akik szüntelenül önmaguk körül forognak, hogy kicsinyes és közönséges örömöket szerezzenek maguknak, s ez betölti lelküket. Mindnyájan magányosak, a többiek sorsához szinte semmi közük: számukra az egész emberiséget gyermekeik és közeli barátaik jelentik, ami pedig a honfitársaikat illeti, mellettük élnek, de nem látják őket; megérintik, de egyáltalán nem érzékelik őket; csak önmagukban és önmagukért léteznek, s ha a család még meg is maradt számukra, hazájuk már nincs többé.
Fölöttük pedig ott lebeg egy végtelen és oltalmazó hatalom, amely egymaga akar gondoskodni kedvteléseikről és őrködni sorsuk felett. Ez a hatalom kizárólagos, részletekbe hatoló, rendszeres, előrelátó és szelíd. Az atyai hatalomhoz hasonlítana, ha célja, mint ez utóbbinak, szintén a férfikorra való felkészítés volna; ám épp ellenkezőleg, minden vágya végérvényesen gyermeki szinten tartani a polgárokat; szereti, ha mulatnak az emberek, ám akkor csak a mulatságon járjon az eszük. Készségesen munkálkodik boldogságukért; ám ennek kizárólagos forrása és föltétlen ura ő akar lenni; gondoskodik biztonságukról, előre látja és kielégíti szükségleteiket, megkönnyíti örömeik megszerzését, elintézi főbb ügyeiket, irányítja iparukat, szabályozza örökösödésüket, elosztja örökségüket; miért nem akarja mindjárt a gondolkodás zűrzavarától és az élet gyötrelmeitől is megszabadítani őket?”
Alexis de Tocqueville: A demokrácia Amerikában2
A nagy gondolkodók már az első modern demokráciák születésekor tudatosították, hogy a néphatalom nem tökéletes rendszer, könnyen válhat a többség zsarnokságává. Az Amerikai Egyesült Államok alapító atyái rettegve gondoltak arra a lehetséges helyzetre, amikor – James Madison későbbi külügyminisztert és az USA negyedik elnökét idézve – „az elmérgesedett felek közti vitában figyelmen kívül marad a közjó; az intézkedéseket túl gyakran hozzák az igazságosság alapelvének vagy a kisebbségek jogainak mellőzésével, az arrogáns többség döntő fölénye alapján”. (Hamilton–Madison– Jay 1998) Madison szerint a problémát részben orvosolhatná a föderáció kiterjedtsége és sokrétűsége, hiszen a frakciók, egyházak és pártok nagy száma elejét vehetné bármelyikük hatalmi túlsúlyának. Az alapító atyák az alkotmánnyal próbálták elejét venni a többség zsarnoki hatalmának, amely alkotmány – Charles Montesquieu elképzelései szerint – a hatalmat három ágra tagolja (törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalmi ágra), föderális berendezkedést vezet be a kompetenciák elosztásával az Unió és az egyes tagállamok között és létrehozva a „fékek és ellensúlyok” rendszerét, azaz a hatalmi összetevők és az állami szervek egyensúlyát és kölcsönös kontrollját a különféle kormányzati szinteken, valamint biztosítja az alapvető, egyetemes és elvitathatatlan emberi jogokat (John Locke természetjogi eszményei szellemében).
Alexis de Tocqueville francia politológus, történész és politikus egyesült államokbeli útját követően 1831–1832-ben A demokrácia Amerikában címmel írt könyvet, s ebben részletesen leírja, elemzi és összehasonlítja az egyedülálló és fiatal amerikai demokráciát. Tocqueville ugyancsak azt a nézetet vallotta, hogy a rendszert a mindenható többségi hatalom, illetve az ezzel összefüggő tényezők (azaz az erős centralizáció és a kormányzati hatalom kiterjesztése, valamint a mindenre kiterjedő, értelmetlen bürokratikus intézkedések és a gondoskodó állam) veszélyeztetik a legjobban. „Ha Amerikában a szabadság valaha is elvész, azt a többség mindenhatóságának kell felróni, mely kétségbeesésbe taszította a kisebbségeket, s arra kényszerítette, hogy anyagi erőszakhoz folyamodjanak. Akkor anarchiát fogunk tapasztalni, de ez a zsarnokság következtében áll majd elő.”(Tocqueville 1983, 232. p.)
Knut Wicksell svéd közgazdász a 19. és a 20. század fordulóján figyelmeztetett a következőre: az egyszerű többségi elvű szavazás könnyen oda vezethet, hogy a többség olyan költségvetést fogad el, amelynek a kiadási tételeiből hasznot húzhat, miközben az adóterheket a leszavazott kisebbségre hárítja. (Johnson 1999, 165. p.) Gordon Tullock szerint a többségi elvű választási rendszer a kisebbségi forrásoknak a többség javára történő újraelosztásához, azaz a társadalmi anyagi javak gazdaságtalan elosztásához vezethet. (Tullock 1959, 579. p.). A többség ez esetben azért csökkenti a gazdaság hatékonyságát, mert akkor is érvényesíti a kisebbségi források újraelosztását, ha a saját haszna kevesebb lesz, mint a kisebbség kiadásai.
Sajnálatos módon a demokratikus döntéshozatal másik, az érdekcsoportok (lobbicsoportok) nyomásgyakorlásán alapuló modellje sem képes maximalizálni a gazdasági hatékonyságot a modern politikai-gazdaságtani elméletek szerint. E modell értelmében a gazdasági érdekcsoportok nyomásgyakorlásukkal olyan politikai trendeket kényszerítenek ki a kormányzattól, amelyekből hasznot húzhatnak, természetesen a többség kárára. (Olson 1965) A többségükben jól szervezett, egy-egy konkrét területre összpontosító érdekcsoportok (lobbicsoportok) megpróbálják a saját (korlátozott számú) tagságuk javára fordítani a politika játékszabályait, ebből tetemes és koncentrált hasznuk származik, miközben a kiadásokat apró részletekben a szervezetlen többségre hárítják, csekély mértékben, de megnövelve ennek terheit. Jelenleg a fejlett demokráciák többségében az a legsúlyosabb probléma, hogy a nagyszámú lobbicsoport partikuláris érdekei pókhálószerű szövedéket vonnak a kormányzat köré, gyakorlatilag megbénítva a hatékony forráselosztást, fékezve ezzel a gazdasági növekedést, s a gazdaság így a saját teljesítőképessége alatt kénytelen működni.
Gyakorlatilag már az újkori demokráciák születésénél a politikai gazdaságtan jeles képviselői tudatosították, hogy bár – véleményük szerint – a demokrácia minden létező kormányzati formák legjobbika, nem feltétlenül vezet hatékony gazdaságpolitikához, amely biztosítja a fenntartható fejlődést. A rendszer problémáját elsősorban a többségi elvű választásból és az érdekcsoportok meglétéből eredeztették. Korunkban a közép-európai demokráciák számára a populizmus jelenti a legnagyobb kihívást. Jelen tanulmány célja a jelenség gazdasági vonatkozásainak, azaz a populista gazdaságpolitikának az elemzése. Úgy vélem, a gazdasági populizmus létének első számú oka a folyamatos választói igény egy ilyen típusú politika iránt, amely szorosan összefügg a demokratikus rendszer föntebb vázolt alapproblémájával, nevezetesen a többségi választási rendszerrel. A tanulmány első részében igyekszem definiálni a populista gazdasági politikát, s összevetem a közép-európai változatát a „klasszikus” latin-amerikai verziójával. A második részben rámutatok azokra az összefüggésekre, amelyek miatt ez a politika (elsősorban legjelentősebb eleme, a fiskális expanzió) teljes mértékben hatástalan, sőt, kifejezetten destruktív Közép-Európa kis, nyitott gazdaságaira. A zárófejezetben igyekszem válaszolni a kérdésre, hogy az összes hatástalan és káros tényező ellenére a vezetők miért térnek vissza mégis rendszeresen ehhez a politikához. A válasz egyfajta társadalmi igényben rejlik, amely részben az államilag finanszírozott többség racionális érdekeire, részben a népesség jelentős hányada által képviselt, de a fő gazdasági irányzatok szempontjából irracionális gazdasági értékrendre, gondolkodásmódra és preferenciákra épül.

A populista gazdaságpolitika mint jelenség

Míg a populizmus általános definiálása komoly problémákba ütközik,3 gazdasági vonatkozásai elég könnyen körülírhatóak. Jelen tanulmányban gazdasági populizmuson azt a politikát értem, amely a rövid távú politikai haszonszerzés érdekében képes feláldozni az ország hosszú távú gazdasági fejlődését. Rövid távú politikai haszonszerzésen elsősorban a politikai pártoknak és vezetőiknek a választásokon elért sikereit, illetve ezek mandátumokká lényegülését, valamint a hatalomból való részesedést értjük. (Népszerűségi mutatóknak elsősorban a közvélemény-kutatásokat és a választási eredményeket tekinthetjük, és ebből következően a mandátumok eloszlását a különböző szintű képviseleti testületekben.) A hosszú távú gazdasági fejlődés elsősorban az ország kiegyensúlyozott és fenntartható gazdasági növekedését jelenti, valamint az ebből eredő lakossági életszínvonal-növekedést (értelemszerűen a többi ország gazdasági fejlődésével összevetve). A makroökonómiai szintű növekedés akkor van egyensúlyban és akkor fenntartható, ha nem vezet nagyobb külső és belső egyensúlytalansághoz a gazdaságban, azaz nem a költségvetés és folyó fizetési mérleg növekvő hiányának a következménye. Ugyanúgy, mikroökonómiai szinten sem növekedhet meg a vállalatok körbetartozása, valamint a lejárt határidejű követelések aránya sem a pénzintézeteknél. Mivelhogy Közép- és Kelet-Európa országai hagyományosan a (lokális) tőke hiányától szenvednek, s ebből kifolyólag a befektetések jelentős hányada már a gazdasági átmenet kezdetétől fogva külföldről áramlik be, a költségvetési hiány és a köztartozások növekedése kéz a kézben jár a növekvő folyófizetésimérleg-hiánnyal (s természetesen a növekvő külföldi eladósodással): kialakul a párhuzamos, a szakterminológiában ikerdeficitnek nevezett hiány. (A kiegyensúlyozatlan és fenntarthatatlan gazdasági növekedés mutatói tehát a költségvetés és a folyó fizetési mérleg hiánya, valamint az államadósság és a külföldi eladósodás megnövekedése, s természetesen a vállalatok körbetartozása a mikrogazdasági szinteken.) Az elmúlt két évtizedben – Szlovákiában és Magyarországon egyaránt – a populista gazdaságpolitika fő jellemzői éppen a nagyarányú (explicit és/vagy implicit) költségvetési hiány és a párhuzamosan megjelenő magas folyófizetésimérleg-hiány, ami a köztartozások és a külföldi eladósodás rendkívüli mértékű megnövekedéséhez vezetett, mindkét országot a gazdasági összeomlás szélére sodorva. Az ezt követő stabilizációs időszakban – a többnyire nemzetközi pénzintézetek asszisztálásával zajló – megszorító fiskális politika és szerkezeti reformok fájdalmas szociális vonatkozásaival kellett szembenézni (legalábbis rövid távon). A populista politika ezen időszaka erősen emlékeztet a hasonló, elsősorban a múlt század hetvenes éveiben jellemző latin-amerikai kísérletekre. Hasonlóságokat fedezhetünk fel abban is, hogy mindkét csoport államai több-kevesebb sikerrel a gazdaságilag fejlett országokhoz kívántak felzárkózni. Már csak ezért is érdemes, legalább alapvonásaiban, megismerkedni a „klasszikus” latin-amerikai populizmussal.
1990 májusában az Inter-Amerikai Fejlesztési Bank szervezésében került sor egy konferenciára a latin-amerikai gazdasági populizmusról; az előadások szövegét egy évvel később tették közzé. A kötet bevezető tanulmányában Rudiger Dornbusch és Sebastian Edwards (Dornbusch–Edwards 1991, 7–9. p.) a következőképpen határozták meg a latin-amerikai gazdasági populizmus fő jellemzőit: olyan gazdasági magatartás, amely nem veszi figyelembe az inflációval és a költségvetési hiány finanszírozásával járó kockázatokat, a külső korlátokat, valamint a gazdasági szereplők reakcióit az agresszív, piacellenes politikára. A politikai szereplők – miközben a gazdasági növekedés, a bérek, a foglalkoztatottság növelése, a nemzeti jövedelem igazságosabb elosztása lebeg a szemük előtt – jelentősen növelik az állami kiadásokat (jellemző módon a bérek növelésével), ami végső soron magas inflációhoz és a külső gazdasági egyensúly felborulásához vezet. A populista kísérlet gazdasági összeomláshoz vezet, és nem marad más kiút, mint életbe léptetni a drasztikus, megszorító gazdasági csomagot (jellemző módon az IMF – a Nemzetközi Valutaalap segítségével) jelentős szociális következményekkel. A populizmus önpusztító jellegére, a populista politika összeomlására (a foglalkoztatottság, a jövedelmek és a bérek csökkenésével) leginkább azok a társadalmi rétegek fizetnek rá, amelyeken elsősorban segítenie kellett volna.
A kötet következő tanulmányában Robert R. Kauffman és Barbara Stellings úgy definiálják a latin-amerikai populizmust, mint specifikus politikai célkitűzések elérését szolgáló gazdasági politikák eszköztárát. Ezek a célkitűzések a következőek: 1. mobilizálni a szervezett munkásságot és az alsó középosztályt, 2. kiegészítésképpen megszerezni a hazai piacon érdekelt helyi vállalkozók támogatását, 3. a vidéki oligarchia, a nemzetközi gazdasági társaságok és a hazai nagytőke politikai elszigetelése. Ezen célkitűzések elérésének a (nem teljes) gazdasági eszköztára: 1. a kiadások és költségvetési hiány növelése a gazdasági növekedés ösztönzésére, 2. a nemzeti jövedelem jelentős redisztribúciója a nominálbérek növelésével és az árak ellenőrzésével, 3. a nemzeti valuta árfolyamának ellenőrzése vagy növelése, az infláció visszaszorítása, a bérek és haszonkulcsok növelése olyan szektorokban, amelyek nem piacképes termékeket állítanak elő.4 Rudiger Dornbusch és Sebastian Edwards szerint (Dornbusch–Edwards 1991, 11–12. p.) a gazdasági populizmus a latin-amerikai országokban rendszertelen ciklusokban jelenik meg, miközben az egyes ciklusok több fázisra oszthatók:
1. fázis. A gazdaságpolitika kezdetben még sikeresnek tűnik, növekszik a termelés, a foglalkoztatottság, emelkednek a bérek, miközben az árellenőrzés féken tartja az inflációt, s az átmeneti áruhiányt importtal lehet pótolni.
2. fázis. A gazdaságnak szembesülnie kell a kritikus áru- és nemzetközivaluta-hiánnyal, növekszik az inflációs nyomás. A költségvetési hiány szédítő magasságokba emelkedik. Halaszthatatlanná válik az árellenőrzés, valamint a valutaárfolyamok ellenőrzésének feloldása, a nemzeti valuta leértékelése és a hazai piacok védelme.
3. fázis. Az óriási hiány, a vágtató infláció (amely gyakran hiperinflációvá növi ki magát) és a nemzeti valuta nyilvánvaló túlértékelése menekülésszerű tőkekiáramláshoz, továbbá a gazdaság demonetarizálásához vezet. A már amúgy is nagymértékű költségvetési hiány tovább növekszik, mert a magas kiadások mellett csökkennek az adóbevételek is. A kormányzat kétségbeejtő helyzetében csökkenti a költségvetés ki­adásait, leértékeli a valutát, a reálbérek is óhatatlanul csökkennek. Mindezt látványos politikai változások követik (a kormány erőszakos megbuktatása).
4. fázis. Az új kormány által (és többnyire az IMF támogatásával) bevezetett ortodox stabilizációs csomagban a költségvetési kiadások jelentős hányadát törlik, a bérek szintje a populista ciklus előtti színvonal alá csökken. Ami még ennél is rosszabb, a bérek hosszabb ideig alacsony szinten maradnak, mert a külföldi tőke bizalmatlanná válik, a befektetések alacsony szinten stagnálnak.
Figyelembe véve Közép- és Kelet-Európa, valamint Latin-Amerika országainak különbözőségeit, a két régió populizmusai között is találunk eltéréseket, s ezek elsősorban abban rejlenek, hogy közép- és kelet-európai államok lényegesen kisebbek (kivéve Lengyelországot), gazdaságaik nyitottabbak, több integrációs szervezetbe léptek be (gondoljunk elsősorban az Európai Unióra), illetve a transzformációs időszakban már megpróbáltak tagságot szerezni ezekben a szervezetekben. Ezen okokból kifolyólag Közép- és Kelet-Európában gyakorlatilag egyáltalán nem vagy legalábbis erősen korlátozott módon használható a latin-amerikai populizmus eszköztára, mint pl. a monetáris politika és a tőkeáramlás kormányzati kontrollja, a hazai piacok védelme, az árképzésbe való hangsúlyos beavatkozás stb. Ebben a térségben a populizmus elsősorban az expanzív fiskális politikában nyilvánul meg. További fontos tényező, hogy itt a népesség sem olyan heterogén összetételű (elsősorban az etnikai, jövedelmi különbségekre gondolunk), a vidéki oligarchia (nagybirtokosok) és a honi iparmágnások köre a szocializmus bukása után gyakorlatilag nem létezett, ezért a populista politikusoknak nem is állt érdekükben harcolni ellenük.
További – szembeötlő – különbség, hogy a közép-európai országokban a populista ciklus utolsó szakaszában többnyire sikerült elejét venni a teljes gazdasági összeomlásnak, a hiperinflációnak, a nemzeti valuta elértéktelenedésének (és az ebből következő erőszakos kormányváltásnak). Mindez nem abból következik, hogy ebben a régióban a föntebb vázolt forgatókönyvet kizárhatjuk, hanem abból a tényből, hogy a politikai elitek (az utolsó percben ugyan, de mégis) megtették a szükséges intézkedéseket az összeomlás elkerülésére (gondolunk itt az 1995-ös és a 2008–2009-es magyarországi és az 1999-es szlovákiai megszorító csomagokra). Létezik azonban egy elrettentő példa, amely igazolja, hogy a „Duna-völgyi Argentína” nem pusztán a nemzetközi sajtó agyszüleménye, ez pedig a bolgár gazdaság összeomlása az 1996–97-es években. Okai a következőek: a nagymértékű külföldi eladósodás, a piaci reformok vontatott megvalósítása, és a puha költségvetési korlát továbbélése a közszférában és a pénzügyi rendszerben.5
A föntebb vázolt különbségek ellenére mégis jóval több a hasonlóság, amely inkább összeköti, mint elválasztja a latin-amerikai, valamint a közép- és kelet-európai populizmusokat. Az alábbiakban összefoglaltuk a legfontosabbakat:
– A leggyakrabban használt, lényegében mindenhol jelen levő eszköz a fiskális expanzió, azaz a gazdaság ösztönzése a költségvetési kiadások növelésével. A populista politikusok mindkét régióban veszélyesen alábecsülik a nagyszabású terveik finanszírozásából származó veszteséget és kockázatokat. (Itt elsősorban az infláció és az eladósodás növekedésére gondolunk.)
– A fiskális expanzió mindkét régióban magas ikerdeficithez vezet a költségvetés és a folyó fizetési mérleg esetében is, a gazdasági növekedés egyre kevésbé kiegyensúlyozott és fenntartható, növekszik az inflációs és devalvációs nyomás.
– A populista ciklus vége felé az infláció drámai növekedése, a nemzeti valuta árfolyamzuhanása, a menekülésszerű tőkekiáramlás és a pénzügyi szektor összeomlása fenyeget (s mindezek a jelenségek mély recesszióval és szociális következményekkel járnak együtt). Ha nem kerül sor stabilizációs mentőcsomag bevezetésére (azaz megszorító intézkedésekre és reformokra, többnyire az IMF segítségével), az összeomlás be is következik, és még ennél is drasztikusabb megszorító csomagot kényszerít ki, még elviselhetetlenebb szociális következményekkel. A politikai elitek nem szívesen fogadnak el megszorító csomagokat, próbálják halogatni bevezetésüket, ameddig csak lehet, többnyire közvetlenül az összeomlás előtt kerül sor erre, amikor már megindult a tőkekiáramlás, a nemzeti valuta elértéktelenedik (illetve nemegyszer spekulatív támadásoknak van kitéve) és jelentősen megnövekszik az infláció.
– A populista politika önpusztító jellegű, s végső soron az életszínvonal csökkenéséhez vezet (többnyire a populista ciklust megelőző szint alá), és paradox módon azokat a társadalmi rétegeket sújtja a legjobban, amelyeken segíteni hivatott (munkásság, alsó középosztály, közalkalmazottak, nyugdíjasok). Emellett az a politikai elit, amely a populizmus eszközeivel él, képtelen hosszú távon biztosítani a hatalmát (különösképpen demokratikus környezetben).
– A populizmus további kedvelt eszközei: az állami tulajdon (akár államosítással, akár a privatizáció halogatásával biztosítva, különféle „nemzeti” jelzőkkel indokolva), az ár- és árfolyam-ellenőrzés, valamint a valutaáramlás kontrollja, igaz, mindezek a közép- és kelet-európai országokban a már föntebb említett korlátoknak köszönhetően nem alkalmazhatóak olyan gyakran és olyan mértékben, mint ahogyan ez lehetséges (volt) a „klasszikus” latin-amerikai környezetben.
– A populista gazdaságpolitika további jellemző jegye, hogy a politikai populizmus „enyhe” változatának képviselői ugyanúgy képesek leépíteni a gazdaságot, mint a „kemény” populisták. A két irányzat között az a különbség, hogy miközben a „enyhe” irányzat képviselői nem veszélyeztetik a liberális demokrácia alapintézményeit, a „kemény” populisták ezt megteszik, és alááshatják a demokratikus berendezkedést. (Smilov–Krastev 2008, 9. p.).6 Példaként hozhatjuk fel a szocialista–szabaddemokrata koalíció politikáját Magyarországon a 2002–2006/08-as időszakban (itt elsősorban a nagyobbik koalíciós pártra, a szocialistákra gondolunk), amely bizonyára nem tartozik a keményvonalas populisták táborához (már abban az értelemben, hogy nem veszélyezteti az országban a liberális demokráciát), mégis, figyelmen kívül hagyva a közgazdaságtan legelemibb szabályait, roppant „hatásosan” taszította az összeomlás szélére az ország gazdaságát.
A makrogazdasági populizmus új típusára Csaba László hívta fel a figyelmet (Csaba 2008, 592–607. p.) az új EU-tagállamok – elsősorban a balti államok, valamint Románia és Bulgária kapcsán. Ezekben az országokban az ezredforduló után nem a költségvetési hiány és az államadósság emelkedett meg látványosan, hanem az egyéni fogyasztás és a lakossági hitelek növekedtek meg robbanásszerűen, ami fenntarthatatlan, olykor óriási méreteket öltő folyófizetésimérleg-hiánnyal kísérve (egészen a GDP 15–22%-áig), túlfűtött gazdasághoz vezetett. Más szóval nem a kiadási oldalon érvényesült a populista politika, hanem az állam elsősorban mint szabályozó mondott csődöt, s inkább a bevételi oldal hordozta magán a populizmus jegyeit. Ezen országok gazdasági fejlődése és gazdaságpolitikája inkább Kelet- és Délkelet-Ázsia államaira emlékeztet az ázsiai pénzügyi válságot megelőző évekből (1997–98), de találhatunk párhuzamokat egyes nyugati országokkal is a jelenlegi gazdasági válságot megelőző időszakból. Mivel – amint azt már korábban említettem – a populizmus Magyaror­szá­gon és Szlovákiában elsősorban a „klasszikus” latin-amerikai változattal mutat rokonságot, az új típusú makrogazdasági populizmus vizsgálata nem célja e tanulmánynak.

A populista gazdaságpolitika hatástalan és káros volta Közép-Európában

A régióban két ország – Magyarország és Szlovákia – élte meg a klasszikus populista ciklus iskolapéldáját: a kezdetet konszolidált pénzügyekkel és fenntartható gazdasági növekedéssel; az ezt követő fiskális expanziót, amely felborította a külső és belső gazdasági egyensúlyt és növekvő eladósodáshoz vezetett; a válságot, amikor a pénzügyi szektor összeomlása fenyegetett, a hazai valuta jelentősen vesztett értékéből, az állam a fizetésképtelenség szélén egyensúlyozott, és már zajlott a tőkekiáramlás; végül következett a (megszorító, stabilizáló) mentőcsomag a nemzetközi pénzintézetek támogatásával. Szlovákiában az 1996–1999-es, Magyarországon a 2002/2008–09-es években zajlottak ezek a folyamatok. Más államokban és időszakokban is feltűntek a gazdasági populizmus jellemző vonásai, azonban sohasem a teljes ciklus, amint az történt Közép- és Kelet-Európa országaiban, a politikai és gazdasági rendszer átalakítása után. Úgy vélem, 2007–2008-ban Szlovákia ismét egy újabb populista ciklusba lépett, azonban az nem törvényszerű, hogy a végső fázisáig vigye ezt a politikát (erre egyébként is még egy választási időszakra lenne szükség hasonló mértékű államháztartási hiánnyal, mint amilyen a 2009–2010-es években várható).
A szlovák és a magyar ciklus közös jellemzője, hogy a fiskális expanzió mindkét országban a gazdasági növekedés időszakában, egészen kedvező világgazdasági környezetben ment végbe, a gazdaságpolitika tehát szembehelyezkedett mindazzal, amit a közgazdaságtani tankönyvek írnak. Érdekes véletlen, hogy fejlődését tekintve eddig mind a szlovák, mind a magyar ciklus egymással ellentétes szakaszban járt, azaz amikor az egyik országban sor került a stabilizációra, a másikban éppen a populista osztogatás zajlott, és fordítva. Kisebb eltérések is megfigyelhetők, nevezetesen Szlo­vákiában a költségvetési hiány és az adósságállomány jelentős részének implicit jellege, amely csak később transzformálódott államadóssággá, ugyanezek Magyar­országon explicit jelleggel bírtak a költségvetésben és a közszféra tartozásaiban. Az új szlovák ciklus két fontos szempontból tér el a korábbitól: a hiány növekedésére a gazdasági válság idején került sor, és abban az időszakban, amikor Szlovákia már bevezette a közös uniós valutát, az eurót.
A két közép-európai országban szerzett tapasztalatok azt igazolják, hogy a fiskális ösztönzés (túlköltekezés) még rövid távon sem emelte számottevően a gazdasági növekedést és a foglalkoztatottságot, még azzal együtt sem, hogy a közkiadások és a folyó fizetési mérleg hiánya óriási méreteket öltött (elérte a GDP 7–10%-át), s ezen a szinten maradt mintegy három-négy éven át. A fiskális expanzió csupán a növekedés mértékét és a foglalkoztatottságot volt képes szinten tartani, bár Magyarországon, ahol a kiadások jelentős hányadát bérekre és szociális támogatásokra költötték, a reáljövedelmek jelentős növekedéséről is beszélhetünk, igaz, csak átmeneti jelleggel. A populista ciklus vége felé azonban a növekedés számottevően lelassult, a bérek reálértéke és a foglalkoztatottság szintje csökkent, ugyanakkor jelentősen megemelkedett az infláció, s a válság kikényszerítette a megszorító csomagok elfogadását, hogy elejét vegyék a gazdasági összeomlásnak. A fiskális expanzió tehát már a populista ciklus elején sem volt képes komolyabb gazdaságélénkítésre (ellentétben a latin-amerikai tapasztalatokkal). Az állami ösztönzés totális hatástalanságának legfőbb oka a közép-európai gazdaságok nagymértékű nyitottsága és piacaik kis mérete, s ugyanakkor a szabad áruforgalom, szolgáltatások, sőt, a termelési tényezők (tőke, munkaerő) áramlásának minimális vagy semmilyen korlátozása. Amint azt a következő táblázatban láthatjuk, a V4 országaiban (Lengyelországot kivéve, mert az új EU-tagállamok között egyedüliként rendelkezik nagyobb piaccal) a kivitel a termelés több mint háromnegyedét képezi, ugyanakkor a GDP-hez mérten a behozatali arány is hasonlóan magas.

1. táblázat. GDP, az áruk és szolgáltatások behozatala és kivitele, valamint exportteljesítmény és importfüggőség az EU néhány tagállamában. 2008. év, millió euróban (forrás: Eurostat 2009/a. Statistics, National Accounts, Main Tables és saját számítások)

Ország Lakosság (millió fő, 2007) GDP Export Mint a GDP %-a Import Mint a GDP %-a
Szlovákia 5.4 64 884 53 587 82,6 % 55 169 85 %
Magyarország 10.1 105 842 85 715 81 % 84 138 79,5 %
Csehország 10.3 148 555 114 135 76,8 % 106 706 71,8 %
Lengyelország 38.1 362 095 144 007 39,8 % 157 393 43,5 %
Németország 82.4 2 491 400 1 177 040 47,2 % 1 022 570 41 %
EU-27 495.1 12 504 353 5 156 793 41,2 % 5 124 039 41 %
USA 304.5 9 698 531 1 264 210 13 % 1 719 200 17,7 %

A kivitel magas aránya azt jelenti, hogy bármennyire jelentősek is a kormányzati fiskális ösztönzések, nem képesek pótolni a keresletet az exportpiacokon, viszont nagy valószínűséggel jelentősen megemelik a behozatalt az importfüggés és a nem létező kereskedelmi korlátok miatt. Példaként említhetném, hogy a szlovák gazdaság 2008-as termelésének több mint 80%-a kivitelre készült, miközben az export néhány multinacionális társaság kezében összpontosult (a tíz legnagyobb exportőr a kivitel mintegy 40%-ával rendelkezett), elsősorban a gépkocsigyártó és az elektrotechnikai ágazatokban. Öt nagy társaság (három autógyár és két laposképernyő-gyártó vállalat) esetében az export aránya az értékesítésben meghaladta a 95%-ot.

2. táblázat. Szlovákia legnagyobb exportőrei, arányuk az ország teljes kivitelében és a kivitel aránya a teljes értékesítésben (forrás: Trend Špeciál Top 200, 2009 júl. Štatistický úrad Slovenskej republiky [A Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala] 2009/a. Celkový dovoz a celkový vývoz podľa kontinentov a ekonomických zoskupení krajín v roku 2008, továbbá saját számítások.)

Társaság Export (ezer euró) Változás (%)

2008/07

Export/bevétel

2008, %

Részesedés a szlovák exportból
2008 2007
1. Volkswagen Slovakia, a.s., Pozsony 5 348 885 6 394 630 -16,4 99,5 10,8 %
2. Samsung Electronics Slovakia, s.r.o., Galánta 3 523 102 3 685 593 -4,4 100 7,1 %
3. U.S. Steel Košice, s.r.o., Kassa 2 376 582 2 470 645 -3,8 81,1 4,8 %
4. Slovnaft, a.s., Pozsony 2 328 531 2 177 271 6,9 57,7 4,7 %
5. Kia Motors Slovakia, s.r.o., Zsolna 2 179 332 1 763 987 23,5 97,8 4,4 %
6. PCA Slovakia, s.r.o., Nagyszombat 1 718 500 1 714 162 0,3 99,0 3,5 %
7. Sony Slovakia, s.r.o., Nyitra * 1 398 000 968 364 44,4 100 2,8 %
8. Mondi SCP, a.s., Rózsahegy 393 569 448 064 -12,2 83,1 0,8 %
9. Slovnaft Petrochemicals, s.r.o., Pozsony 355 666 449 225 -20,8 55,6 0,7 %
10. Continental Matador Truck Tires, s.r.o., Puhó 350 797 317 879 10,4 89,7 0,7 %
Szlovákia teljes exportja 49 543 584 – – 5,1 – – 100 %

Megjegyzések: Az a.s. rövidítés részvénytársaságot, az s.r.o. kft.-t jelent. Az adatok szlovák koronáról euróra konverziós árfolyamon (30,126 SKK/EUR) voltak átszámolva, ami valamelyest magasabb, mint a tényleges középárfolyam volt 2007 (33,781) és 2008 (31,291) során, ezért a feltüntetett adatok némileg felülértékeltek. * A Sony nem közölt adatokat az exportjáról, ezért a táblázatban azt feltételezzük, hogy az export részaránya a bevételből a másik iparági nagyvállalathoz (Samsung) hasonlóan 100%.

Nyilvánvaló tehát, hogy a külföldi fogyasztóktól való ilyen nagymértékű függés mellett a hazai fiskális ösztönzések nem képesek pótolni az exportot, hétköznapi nyelven megfogalmazva: a szlovák kormány nem képes megvásárolni hatszázezer autót és kilencmillió LCD televíziót a külföldi fogyasztók helyett. Amikor azonban állami kiadásokkal próbálja ösztönözni a hazai fogyasztást, a kifizetések jelentős része külföldre vándorolhat, jó példa erre a „roncsprémium”, azaz állami támogatás bevezetése a régi autók cseréjére a 2009. évben.7 A fiskális ösztönzések sikertelenségének további oka az is, hogy – ellentétben a keynesi közgazdaságtani elméletek útmutatásaival – a gazdasági növekedés időszakában került sor az alkalmazásukra, valamint hogy a kiadások jelentős hányadát szó szerint felélték (azaz szociális kiadásokra, bérfejlesztésre, ártámogatásra költötték), avagy az egyáltalán nem effektív állami szféra feneketlen bugyra nyelte el, ahelyett hogy jól megtérülő befektetésekre szánták volna (pl. az infrastruktúra fejlesztésére, a vállalkozói környezet támogatására, közoktatásra, kutatásra, fejlesztésre).
A populista ciklus sikertelenségének leginkább eklatáns példája a 2002/2007–09-es időszak Magyarországon. A 2002-es választási kampány során az ország két vezető pártja, a kormányzó Fidesz és az ellenzéki Magyar Szocialista Párt (MSZP) a populista ígéretek csapdájába került. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy az MSZP a győzelme után meg is valósította ezeket az ígéreteket (Medgyessy Péter kormányának ún. száznapos programja keretében), igaz, a megvalósítást már Orbán Viktor kormánya is elkezdte, s a későbbiekben a Fidesz a száznapos programot is megszavazta az Országgyűlésben. Ezt a valóságtól elrugaszkodott, populista osztogatást tehát az összes parlamenti párt támogatta és megszavazta a kicsiny jobboldali MDF-en kívül, azaz a közpénzek populista szétszórása konszenzusra talált.
Magyarország a 2002–2006-os időszakban a legnagyobb hiányt tudta felmutatni a közkiadások terén, s nemcsak az Európai Unióban, hanem világszinten is, az összes releváns gazdasággal összevetve, miközben a legnagyobb költségvetési hiányt a 2002-es, valamint a 2006-os választási évben produkálta. Mindez „gyönyörűen” igazolja azt a feltevést, hogy a politikusok nem gazdasági, hanem politikai ciklusokban gondolkodnak. Az óriási mértékű fiskális ösztönzések ellenére mégsem emelkedett számottevően a gazdasági növekedés, illetve a foglalkoztatottság aránya, sőt, a növekedés alacsonyabb volt, mint a többi visegrádi országban, a négyéves osztogatást követően pedig 1,2%-ra csökkent, alacsonyabb szintre a régi EU-tagállamok növekedési átlagánál, ami azt jelenti, hogy a magyar gazdaság már nem az uniós átlaghoz közeledett, hanem leszakadóban volt. A populista politika eredményének tudható be ugyanakkor az adósságállomány megnövekedése a GDP 52,1%-áról 73%-ra a 2001–2008-as időszakban (Eurostat 2009/b). Amikor 2008 őszén a gazdasági világválság „megérkezett” Közép-Európába, a magyar állam már a fizetésképtelenség határán állt, s október végén már csak az IMF, az Európai Unió és a Világbank által folyósított húszmilliárd euró értékű rendkívüli hitel tudta megmenteni.

1. grafikon. A fiskális expanzió hatástalansága Közép- és Kelet-Európa kis, nyitott gazdaságaiban – a magyar példa (forrás: Eurostat 2009/b. Structural indicators, General economic backround [real GDP growt rate, public balance])
gaé01

Megjegyzés: A 2009. év adataihoz: a GDP csökkenése az Eurostat előrejelzése, a hiány a magyar kormánynak az IMF-fel kötött egyezménye alapján tervezve.

Szlovákiában az 1996–1999-es időszakban ugyancsak meghatározó fiskális expanzióra került sor, amely Magyarországhoz hasonlóan jelentős külső és belső egyensúlytalansággal, nagyfokú eladósodással és gazdasági összeomlással fenyegetett, amely végül rákényszerítette a kormányzatot a stabilizációs csomag bevezetésére (1999 má­jusában). A magyar példától eltérően a költségvetési hiány jelentős része implicit jellegéből adódóan a kimutatható hiányban és adósságállományban csak megkésve jelentkezett. A hiány elkendőzését szolgáló kevésbé feltűnő trükköket leszámítva (pl. költségvetésen kívüli állami alapok létrehozása) az implicit jellegű adósságállomány nagy része a következőképpen keletkezett: 1. Fizetésképtelen állami vállalatok és magántársaságok állami garanciával vállalt hiteleinek államadóssággá való transzformációja, 2. Az állami vagy idővel államosított, esetleg felszámolt bankokban felhalmozott minősített hitelek, amelyek behajthatatlanná váltak, s így államadóssággá alakultak, 3. Közintézmények felgyülemlett és behajthatatlan tartozásai (adók, járulékok, vámok, illetékek), 4. Különféle állami és közintézmények adósságai, amelyeket később az állam kénytelen volt átvállalni (mint pl. néhányszor az egészségügy esetében).
A rejtett (implicit) adósságok két fő forrása az állami garanciájú hitelekből épülő nagyberuházások (pl. autópályák, a bősi vízi erőmű, a mohi atomerőmű), valamint az állami és kvázi állami intézmények, illetve állami vagy magánbankok révén érvényesített puha költségvetési korlát, de ide sorolhatjuk az adósságbehajtás erőtlen jogi hátterét és a csőd- és felszámolási eljárások erőtlenségét is. A 3. számú táblázat az implicit eladósodás rohamos növekedését mutatja, ami a puha költségvetési korlát és a jogállami intézményrendszer gyengeségének a következménye.

3. táblázat. A fiskális expanzió implicit formája: a lejárt határidejű követelések növekedése Szlovákiában, 1995–1999, a követelések értéke milliárd koronában (forrás: Trend 2000. Pohľadávky po lehote splatnosti v SR. Trend 15/2000, 2000. április 12, 4A)

  1995 1996 1997 1998 1999*
Szociális Biztosító (tb-járulék) 5,8 8,6 20,6 34,7 43,0
Nemzeti Munkaügyi Hivatal 0,0 0,0 5,6 7,0 8,7
Egészségbiztosítók 1,3 2,8 6,8 13,0 15,0
Adóhivatalok 16,7 19,8 25,8 34,6 52,0
Vámhivatalok 3,4 2,9 3,7 4,1 4,5
Állami és kvázi-állami intézmények 27,2 34,1 62,5 93,4 96,0
Nem pénzügyi szervezetek (vállalatok) 109,4 112,6 117,7 139,4 145,2
Bankok minősített hitelei 125,5 112,0 120,1 145,1 170,7
Együtt 289,3 292,8 362,8 471,3 534,4
Éves növekedés (%) 15,7 % 1,2 % 23,9 % 29,9 % 13,9 %

Megjegyzés: az 1999. szeptember 30-ai állapot.

Az adósságállomány legszámottevőbb „öröksége” a bankok által felhalmozott minősített hitelek, amelyeket a bankszektor konszolidációja során többnyire átminősítettek köztartozássá. A konszolidáció mintegy 200 milliárd koronába került, ami mintegy ötszöröse a bankprivatizációból származó bevételeknek. (L. bővebben: Jakoby–Mor­vay–Pažitný 2000) Mivel ezek a kiadások valamivel később, 1999–2001-ben növelték a költségvetési hiányt és a köztartozásokat, az expanzív fiskális politika ezen mutatói csak megkésve jelentek meg, azonban még a korábbi politikai grémium kormányzásának (Vladimír Mečiar harmadik kormánya, a HZDS–SNS–ZRS koalíció, azaz a De­mok­ratikus Szlovákiáért Mozgalom, a Szlovák Nemzeti Párt és a Szlovákia Munkásainak Szövetsége koalíciója, 1994–1998), s az ebben az időszakban felgyülemlett rejtett hiány következményei. Az expanzív populista politika másik fontos mutatója már a kezdetektől jelezte a fenntarthatatlan növekedést: „A folyófizetésimérleg-hiány az 1996–98-as években elérte a GDP 10%-át, s mivel a közvetlen külföldi befektetések csak minimális szintet értek el, mindez a külföldi eladósodás jelentős megnövekedéséhez vezetett.” (Tóth 2000, 86. p.) A külföldi adósságállomány 1996–2000-ben a GDP 30,6%-áról 49,9%-ra, ugyanakkor az államadósság aránya az 1997–2000-es időszakban 33,8%-ról 50,3%-ra emelkedett.

2. grafikon. A fiskális expanzió hatástalansága Közép- és Kelet-Európa kis, nyitott gazdaságaiban – a szlovák példa (forrás: Eurostat 2009/b. Structural indicators, General economic backround [real GDP growth rate, public balance] és Marcinčin, Anton 2005, 46. p. [az 1996. évi hiány és a GDP növekedése az 1996-98-as évben]).
gal02

Megjegyzés: A 2009-es év adatai: a GDP csökkenése: a Szlovák Köztársaság Pénzügyminisztériumának előrejelzése, a hiány mértéke: a szerző becslése alapján

A fiskális expanzió tehát Szlovákiában sem növelte, csupán ideig-óráig szinten tartotta a nemzeti össztermék növekedését és a foglalkoztatottságot, s mindezt igen nagy áron mind a makro-, mind a mikrogazdaság terén: a belső és külső egyensúly veszélyeztetésével, az országot fenyegető eladósodással és gazdasági összeomlással. Végül a megkerülhetetlen stabilizáló, megszorító csomag elfogadásával a GDP-növekedés drámai lassulása (1999-ben 0%-ra), majd a munkanélküliség növekedése következett az 1998-as 12,5%-ról 2001-ig 19,2%-ra. A fiskális politikát nem a válság egyetlen, hanem egyik legfontosabb okának tekinthetjük.8
A magyar és a szlovák példa alapján kijelenthetjük, hogy Közép- és Kelet-Európa kis, nyitott gazdaságaiban még egy nagyszabású fiskális expanzió sem képes számottevően emelni a GDP növekedését, legföljebb átmenetileg a korábbi szinten tartja, s ennek is nagy ára van: a gazdasági egyensúly felborulása és az eladósodás. Az ilyen politika már középtávon rendkívül destruktív, a gazdaságot az összeomlás szélére sodorja, jobbik esetben még rábírhatja a kormányzatot, hogy restriktív, gyógyító csomagot fogadjon el, azonban a szociális következmények (a GDP-növekedés visszaesése, a foglalkoztatottság és a reáljövedelmek csökkenése) így is fájdalmasak. Az 1999–2007-es időszak szlovák gazdaságpolitikája ugyanakkor rendkívül sikeres alternatívát nyújt a populista gyakorlattal szemben: a stabilizáció és a szerkezeti reformok bevezetése után (elsősorban Mikuláš Dzurinda második kormánya alatt 2002–2006 között: az adó- és nyugdíjreform, a közigazgatás, az egészségügy, a munkaerőpiac és a szociális rendszer reformja után) a gazdaság gyors és kiegyensúlyozott növekedési pályára lépett.
A populista politika a közép- és kelet-európai államokban egy további fontos területen is jelentős károkat okoz a gazdaságnak, ez pedig az állami szektor, elsősorban az állami vállalatok, ahol a veszteséges termelés, a kormányzó elitek kleptokrata és korrupt hálózatai, pártbeli és vállalkozói kapcsolatrendszerük, a szűnni nem akaró politikai nyomás a kiadások növelését és a nyereség csökkenését eredményezik, amit végül az adófizetők tömegei kénytelenek finanszírozni, azaz jelen esetben is az értékes javak helytelen elosztására kerül sor. Az állami szektor kudarcainak okait és tüneteit részletesen elemzi két amerikai közgazdász, Andrei Shleifer és Robert W. Vishny tanulmánya: The grabbing hand (Rabló kezek). A két szakember állítása szerint „az állami vállalatok rendkívül gazdaságtalanul működnek, s mindez az őket irányító politikusok nyomásgyakorlásának köszönhető”, röviden: „az állami vállalatok politikai célokat követnek” (Shleifer–Vishny 2000, 200–202. p.). A gazdaságtalanság egyébként mindenhol jelen levő rendszerhibának tekinthető, csupán a mértéke különbözhet. Miért is ilyen közkedveltek az állami vállalatok (gazdaságtalanságuk ellenére)? A válasz roppant egyszerű: a politikai haszonszerzés széles skáláját kínálják a politikai vezetőknek. Az állami beavatkozások és az ellenőrzés lehetősége a politikusok számára az eszközök gazdag tárházát biztosítja a közvélemény befolyásolásához, választóik bizalmának elnyeréséhez és megtartásához, továbbá párthíveik és vállalkozói holdudvaruk jutalmazásához. Mindezek az előnyök a politikusok számára egyszersmind hátrányt is jelentenek, ugyanannak az éremnek két különböző oldaláról van szó:
Túlméretezett foglalkoztatottság. „Az állami vállalatok többsége engedelmeskedik a politikai nyomásnak (a politikusok a választók szavazataira pályáznak), és túl sok embert alkalmaznak.” (Shleifer–Vishny 2000, 200. p.) A következmény: a termelés költségei lényegesen magasabbak, mint a hasonló magánvállalatoknál. Jellemző példaként a vasúttársaságokat hozhatjuk fel, amelyek a legnagyobb foglalkoztatóknak és ugyanakkor a legnagyobb „veszteségtermelőknek” számítanak Közép- és Kelet-Európa országaiban.
Munkahelyi mecenatúra. A munkahelyek jelentős hányadát az állami, illetve a közszférában a pozícióba került politikai vezetők párthíveik és a „pártközeli” vállalkozók „jutalmazására” használják. A jelöltek, kinevezésüket követően, nem a közérdek szolgálatát, hanem többnyire a szűk párt- és kormányzati érdekeket vagy saját, személyes érdekeiket tartják szem előtt. Az eredmény: az állami vállalatokat többnyire fejőstehénnek nézik, s a kinevezett vezetők jól megtömik a zsebüket és/vagy a pártkasszát, ennek iskolapéldája a Szlovák Köztársaság Erdőgazdasága (Lesy SR). A Smer–SNS–HZDS koalíció 2006 után a vállalati menedzsmentbe és a felügyelőbizottságba, valamint a cég regionális üzemei élére a párthovatartozás alapján osztotta ki a pozíciókat, s ezek a pártkatonák óriási veszteségeket termeltek a korábban nyereséges vállalatnál, míg végül kénytelenek voltak hatvanhét millió euró kormányzati „hitelt” igényelni, a „gazdasági válságból kifolyólag”.9
A régiók támogatása. Az állami vállalatok gyakran helyezik át termelői kapacitásukat azokba a régiókba, ahol a kormánypártoknak viszonylag magas a támogatottságuk. A beruházások így válnak alkalmassá a választók megjutalmazására és kampánytevékenységre, függetlenül attól, hogy gazdasági szempontból mennyire attraktív az adott régió.10 Remek példa erre több állami vállalat központjának Pozsonyból Beszterce­bányára (azaz a fővárosból, amely az ellenzéki pártok fő fészke, a kormánykoalíció egyik fő bázisa) való áthelyezése Vladimír Mečiar harmadik kormánya idején (1994–1998).
Beavatkozás az árképzésbe. Az állami nagyvállalatok monopóliumának megtartása lehetőséget nyújt a politikusok számára, hogy politikai céljaiknak megfelelően módosítsák az árakat. Tipikus példája ennek a vasút „szociálisan elfogadható” fogyasztói áraival. A Magyar Államvasutak (MÁV) a 2007–2009-es reformokig 46 különféle kedvezményt biztosított utasainak, beleértve a hatvanöt év felettiek és a vállalat dolgozói és családtagjaik „ingyenes” utaztatását, a 67,5%-os diákkedvezményt, s az 50%-os közalkalmazotti kedvezményt. Becslések szerint az utasok mintegy 85%-a gyakorlatilag ingyen vagy kedvezménnyel utazott, miközben a teljes árú jegyek is mindössze a ki­adások egyharmadát fedezték. Az árképzésbe való beavatkozás az energetikai vállalatoknál is megmutatkozott, azonban a privatizáció, továbbá a közös európai (uniós) jog átvétele korlátokat szabott a politikusok lehetőségeinek.

A fiskális expanzión és a gazdaságtalan állami tulajdonon kívül a destruktív populista politika visszatérő (bár kevésbé jelentős) eleme az árképzés befolyásolása (elsősorban az energiaárakra és a lakásbérleti díjakra gondolunk), s az ezzel összefüggő nyomásgyakorlás a független árszabályozó intézményekre, illetve ezek átpolitizálása, hogy „szociálisan elfogadható” árakat szabjanak. (A harmadik Mečiar-kormány idején Szlo­vákiá­ban az energetikai monopóliumok még állami kézben voltak, tehát az akkori beavatkozások még az állami vállalatok föntebb vázolt árképzési gyakorlatát tükrözték.)
A populizmus forrásai a keresleti oldalon: a választói racionalitás és irracionalitás

A gazdasági populisták és pártjaik profilja Közép- és Kelet-Európa országaiban a következőképpen foglalható össze:
– Nagyszabású programokat ígérnek és valósítanak meg, amelyek jelentősen megnövelik a közszféra kiadásait, azaz fiskális expanziót alkalmaznak. A kiadások azonnal vagy késleltetve jelennek meg, explicit vagy implicit módon vannak a költségvetési közkiadásokba foglalva, s elsősorban nagyberuházások, infrastruktúra-fejlesztések és/vagy a szociális szféra fejlesztésére irányulnak; ugyanakkor minden esetben külső és belső makrogazdasági (sőt, gyakran mikrogazdasági) egyensúlyvesztéshez vezetnek, magas ikerdeficittel és jelentős eladósodással kísérve, azaz kiegyensúlyozatlan és fenntarthatatlan növekedést váltanak ki. Ez azonban a populista politikusokat különösebben nem érdekli, ők csupán rövid távú politikai céljaikat tartják szem előtt (népszerűség), s e célokért képesek feláldozni országuk hosszú távú gazdasági fejlődését.
– Olyan dolgokra tesznek ígéreteket, amelyekről ők maguk is kezdettől fogva tudják, hogy megvalósíthatatlanok, mert hiányoznak a szükséges pénzeszközök. Pl. a magyar szocialisták (MSZP) tisztában voltak azzal, hogy nyugdíjalap bevételei az akkor kifizetett nyugdíjak fedezésére sem bizonyultak elegendőnek (már 2002-ben is az állami költségvetésből kellett pótolni a hiányt), ennek ellenére megígérték a 13. nyugdíjat. Ezt még az ellenzéki Fidesz is megszavazta a parlamentben, sőt, a 2006-os kampányban ígéretet tettek a 14. havi nyugdíjra is. A Robert Fico vezette kabinet Szlovákiában bizonyára ugyancsak pontosan tudta, hogy a Szociális Biztosító nyugdíjalapja deficites (különösen ha ők maguk nem akarták felemelni a nyugdíjkorhatárt, és leállították a privatizációt, amely előteremtette volna a nyugdíjreform következményeként az „első pillér”-ből hiányzó pénzforrásokat). Ennek ellenére inkább bevezették a „karácsonyi juttatást” a nyugdíjasok számára. Vladimír Mečiar harmadik kormánya (1994–1998) az eredetileg tervezett 2015 helyett a D1 autópálya befejezését 2005-re ígérte, s a választások előtt kínos körülmények között, külföldi hírességek kíséretében avatta fel a félig elkészült szakaszokat. Robert Fico kormánya is visszatért a kérdéshez, és ő is hajmeresztő tempót diktált a befejezéshez, ezúttal 2010-et jelölve meg céldátumnak, ami ugyancsak teljesíthetetlen elképzelés.

– A populista politikusok ellenzik a privatizációt, különösen annak transzparens formáját, vagyis a nemzetközi tendereket, ahol nyilvánvaló, hogy ki nyújtja a legjobb feltételeket, főleg a legmagasabb árat, elsősorban a nagy állami monopóliumok – az energiaipar és a közlekedés – megvételénél. Az ellenzők érvei mögött a korábban már ismertetett okok bújnak meg, azaz hogy elveszítenék mindama előnyöket, amelyeket az állami tulajdon nyújthat, mint ahogyan az állami vállalatok átjátszásának lehetőségét is párthíveik és a kiválasztott vállalkozói körök számára. Komoly szerepet játszhat ebben a populista pártok és választóik gazdasági nacionalizmusa, ami ahhoz vezet, hogy a jelentősebb vállalatokat „nemzeti tulajdonban” tartják, s megakadályozzák, hogy külföldi befektetők kezére kerüljenek. Ez alól részben kivétel a Magyar Szocialista Párt, amely kormányzása idején számos vállalatot magánosított (amit persze az ellenzéki Fidesz élesen bírált). A magyar kormányra azonban már egyre nagyobb nyomást gyakorolt a köztartozások növekvő súlya, s a privatizációs bevételek gyakran már csak arra szolgáltak, hogy betömjék velük a költségvetés hézagait.
– Gyakori jelenség az árképzésbe való beavatkozás, elsősorban az állami vállalatok esetében, vagy akár a magáncégekre, akár az árszabályozó intézményekre gyakorolt nyomás révén is, azzal a céllal, hogy jó pontokat szerezzenek a választóknál.
– A populisták ellenzik a gazdasági reformokat, amelyek megkerülhetetlenek a fenntartható gazdasági fejlődés érdekében, ugyanakkor népszerűtlenek, elsősorban az egészségügyben és a (felső)oktatásban bevezetett illetékek, továbbá az áremelések miatt (leginkább a szabályozott árak és a számlabefizetések esetében az állami energetikai, illetve a közlekedési vállalatoknál), de ellenzik a nyugdíjreformot (mert szűkíti a források körét, amelyekről dönthetnek), és a privatizációt is.
A populista, reformellenes baloldali blokk pártjai 1992 óta sorozatban nyerték a parlamenti választásokat Szlovákiában, minden alkalommal sikerült megszerezniük a leadott szavazatok több mint 50%-át, amint azt a következő grafikon szemlélteti.

3. grafikon. A parlamenti választások eredményei Szlovákiában 1992–2006 között: a reformellenes és populista pártok folyamatos túlsúlya (forrás: Štatistický úrad Slovenskej republiky 2009. Volebná statistika. Parlamentné voľby (A Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala 2009. Választási statisztika. Parlamenti választások)
gal03

Megjegyzés: Az oszlopokban a politikai pártok nevének rövidítései szerepelnek, alattuk az adott pártra leadott érvényes szavazatok számát jelentik, a választás éve után a zárójelben szereplő százalékarány a választási részvételi arányt mutatja (az összes választásra jogosulthoz képest).
Baloldali-populista, reformellenes erők: HZDS – Hnutie za demokratické Slovensko (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, 1994-ben Szlovákia Agrárpártjával együtt), HZD – Hnutie za demokraciu (Mozgalom a Demokráciáért), SDĽ – Strana demokratickej ľavice (Demokratikus Baloldal Pártja, 1994-ben mint a Spoločná voľba – Közös Választás nevű koalíció legnagyobb ereje), SDA – Sociálnodemokratická alternatíva (Szociáldemokrata Alternatíva), ZRS – Združenie robotníkov Slovenska (Szlovákia Munkásainak Szövetsége), KSS – Komunistická strana Slovenska (Szlovákia Kommunista Pártja), SNS – Slovenská národná strana (Szlovák Nemzeti Párt), P-SNS – Pravá slovenská národná strana (Valódi Szlovák Nemzeti Párt).
Jobboldali reformpártok: DS – Demokratická strana (Demokrata Párt), DÚ – Demokratická únia (Demokrata Unió), SDK – Slovenská demokratická koalícia (Szlovák Demokratikus Koalíció), SDKÚ – Slovenská demokratická a kresťanská únia (Szlovák Kereszténydemokrata Unió), SMK – Strana maďarskej koalície (Magyar Koalíció Pártja), MK – Maďarská koalícia (Magyar Koalíció), MKM-EGY (Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom–Együttélés), KDH – Kresťansko-demokratické hnutie (Kereszténydemokrata Mozgalom), ANO – Aliancia nového občana (az Új Polgár Szövetsége).
Nehezen besorolható szubjektumok: SOP – Strana občianskeho porozumenia (Polgári Egyetértés Pártja), SF – Slobodné fórum (Szabad Fórum).

Mikulás Dzurinda két reformkormánya (1998–2002, illetve 2002–2006) csakis annak köszönhetően alakulhatott meg, hogy 1998-ban az egész demokratikus spektrum (be­leértve a baloldalt is) szövetségre lépett, létrehozva a „koalíciók koalícióját” a kemény populisták ellenében, 2002-ben pedig a reformellenes-populista-baloldali blokk túlságosan sok szavazatot veszített, mivel a kis pártok nem lépték át az ötszázalékos parlamenti küszöböt, a politikai tagoltság következtében az ezekre leadott szavazatok szétforgácsolódtak, s nem alakulhattak parlamenti mandátumokká.
Magyarországon 2002-től a politikai színteret uraló két nagypárt, az MSZP és a Fidesz versenyhelyzetbe kényszerült a populista ígérgetések terén. A 2002-es parlamenti választásokon együtt az összes leadott szavazatok közel 80, 2006-ban pedig már 85%-át érték el (Országos Választási Bizottság 2009). A 2006-os kampányban a szocialisták kormányzásuk szociális vívmányaival büszkélkedtek (ezek a „vívmányok” döntötték romba az ország pénzügyeit), a Fidesz pedig még ennél is többet ígért (14. nyugdíj), miközben az egyetlen párt, amely nem szavazta meg a 13. havi fizetéseket és nyugdíjakat, s figyelmeztetett, hogy mindezek semmilyen reális alappal nem rendelkeznek, a kicsiny, jobboldali MDF a túlélésért küzdött, s a parlamenti bejutási küszöböt csak egy hajszállal lépte túl (a szavazatok 5,04%-át sikerült megszereznie). A legközelebbi parlamenti választásokon (2010 tavaszán, hacsak nem lesznek előrehozott választások) az előrejelzések szerint a liberális szabaddemokraták (SZDSZ) nem jutnak be a parlamentbe, a szocialisták látványosan visszaesnek, a Fidesznek jó esélye van a szavazatok több mint felének megszerzésére, reális esélye van a parlamentbe jutásra a radikális Jobbiknak, várhatóan 10%-kal, az MDF pedig tovább harcol a túlélésért. A csalódott szocialista választók tehát nem a liberális vagy konzervatív (jobboldali programmal rendelkező) kispártok táborát erősítik, hanem a bizonytalanokhoz, a Fidesz-szimpatizánsokhoz, sőt a Jobbik híveihez csatlakoztak. Vagyis: az egyik populista párt tábora más populista pártokhoz csatlakozott. Hasonló párhuzamokat Szlovákiában is találunk: a HZDS tábora fokozatosan csökken, a pártot az a veszély fenyegeti, hogy 2010-ben már a parlamentbe sem jut be, hívei azonban más populista csoportosulásoknál lelnek otthont, nekik köszönhetően pl. megerősödött a Smer támogatottsága.
A magyar és a szlovák tapasztalatok tehát azt igazolják, hogy a populista politika összeomlása (a GDP, a foglalkoztatottság, a bérek, jövedelmek esése) nem a populizmus elvetéséhez vezet, legföljebb néhány politikai párt és vezetőik szenvednek hátrányt miatta, választóik azonban megtalálják a helyüket más, hasonló programokat hirdető pártok táborában. A populista politika tehát töretlen népszerűségnek örvend, s ha másért nem is, a belőle származó rövid távú politikai haszon miatt a politikusoknak kifejezetten megéri alkalmazni, ugyanis a választói oldalról meglehetősen nagy a kereslet iránta. A közösségi döntések elmélete szerint „a politikai pártok a politikai piac vállalatai, a politikusok pedig a vállalkozóik… A politikai piacon a politikai pártok felhasználják a forrásokat, és a hatalom megszerzésének szándékával pártprogramokat alkotnak.” (Johnson 1999, 236. p.) Ha folyamatosan nagy a kereslet a populista politika iránt, előbb-utóbb megjelenik egy párt populista programmal, tehát hasonlóan mint a gazdaságban, a politikai kereslet is megteremti a maga kínálatát. A populizmus megértésének kulcsa tehát a választói keresletben, a meghirdetett szlogenek népszerűségében, a programokban és a felkínált megoldásokban, illetve pszeudomegoldásokban rejlik. A fő kérdés tehát az, miért ilyen népszerű a gazdasági populizmus a választók körében, miért választanak meg folyamatosan populista pártokat.

Magyarázatképpen két alternatív feltételezést javasolnék (a kettő természetesen nem zárja ki egymást):
– A racionálisan választók a racionális önzés (egoizmus) értelmében minél több előnyt, juttatást szeretnének a maguk számára az államtól. Mivel Magyarországon és Szlovákiában egyaránt azok vannak túlsúlyban a választók körében, akiket az állam finanszíroz (azaz a jövedelmük az állami költségvetésből származik), ezért önző módon olyan pártokat választanak, amelyek magasabb közkiadásokat ígérnek, ez pedig fiskális expanzióhoz vezet.
– Az irracionálisan választók elsősorban nézeteik, értékrendjük, meggyőződésük és gondolkodásmódjuk alapján döntenek. Ezek, sajnos, a közgazdaságtan meghatározó irányzataival összevetve irracionális megközelítések; röviden: gazdasági mítoszokban hisznek, s mindaz, amit gondolnak, a szöges ellentéte a közgazdaságtan eddigi eredményeinek, s ezen tévedések, mítoszok és hamis meggyőződések mentén hozzák meg döntésüket a választásokon, és szavaznak olyan populista politikusokra, akik ugyanazokat a tévedéseket és mítoszokat szajkózzák, amelyeket a választóik hallani szeretnének.

Először kifejteném az első feltételezést, a költségvetéstől függő többség racionális egoizmusáról. Assar Lindbeck a svéd gazdaság példáján hívta fel a figyelmet annak a veszélyére, hogy a versenyszférában dolgozók és közpénzekből eltartottak aránya megváltozik, az utóbbiak javára. Az első, „piac által finanszírozott” csoportba besorolta az összes magánszektorban dolgozó személyt, a másodikba az általuk finanszírozott társadalmi csoportokat: nyugdíjasokat, munkanélkülieket, közalkalmazottakat, s mindazokat, akik átmenetileg a munka világán kívül találhatóak és különböző szociális támogatásokból élnek (szülési szabadságon, táppénzen levők, s azok a munkanélküliek, akik valamilyen munkaerő-piaci programban vesznek részt). Míg 1960-ban Svédországban egy magánszektorban dolgozóra 0,4 költségvetésből élő személy jutott, 1995-ben már 1,8 (Lindbeck 1998, 9. p.). Mindez természetesen magas adóterhekkel és elvonásokkal jár, Lindbeck részben ezzel magyarázza, hogy ezért olyan magas világviszonylatban a svédországi újraelosztás mértéke. Kornai János rámutatott, hogy a költségvetésből, illetve a piacból élők aránya Magyarországon 1993-ban kedvezőtlenebb volt (1,65:1), mint az 1989-es svéd arány (Kornai 1998, 84. p.), ami igazolta egyik korábbi megállapítását: „Magyarország koraszülött szociális állam”, amely a szociális kiadásait erején felül finanszírozza, s újraelosztásának, illetve szociális kiadásainak mértéke hasonló, mint azoké az országoké, amelyek gazdasági fejlettsége sokszorosan felülmúlja Magyarországét. A piacból és a közszférából élők arányának alakulása részben megmagyarázhatja a populista politika iránti keresletet. Konkrétan a közszféra ki­adásainak növelésére felmerülő igényt azon társadalmi csoportok körében, amelyek „a költségvetésből élnek”. A magyar szocialista–szabaddemokrata kormánykoalíció lépé­sei mintha modellezték volna ezt a feltételezést: 13. havi nyugdíj és 13. havi fizetés bevezetése a közalkalmazottak számára, 50%-os béremelés a közalkalmazottaknak s ugyanúgy a támogatás növelése a szülési szabadságon levőknek – a populista osztogatás gyakorlatilag lefedte a népesség valamennyi államilag finanszírozott társadalmi csoportját.
Az alábbi táblázat a költségvetésből és a piacból élők arányát mutatja be Közép-Európa három országában. A számítások a szociális rendszerek, illetve a statisztikai módszerek, továbbá az időkeretek különbözőségeiből kifolyólag nem mindig vethetők össze pontosan egymással, mégis, hozzávetőlegesen mutatják a két nagy társadalmi csoport közötti arányokat.

4. táblázat. A piacból és a költségvetésből élők száma és aránya Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon; 2008, ezer személy (források: Cseh Köztársaság: Český statistický úřad [CSÚ – Cseh Statisztikai Hivatal– 0, 1, 5, 8.1], Česká správa sociálního zabezpečení [CSSZ – Cseh Szociális Biztosító Intézet – 2], Ministerstvo práce a sociálních věcí České republiky [MPSV – A Cseh Köztársaság Munka- és Szociálisügyi Minisztériuma – 3, 4]. Szlovákia: Štatistický úrad Slovenskej republiky [ŠÚSR – A Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatala – 0, 1, 3, 8.1], Ústredie práce, sociálnych vecí a rodiny [ÚPSVAR – Munka-, Szociális- és Családügyi Központ – 4, 6], Sociálna poisťovňa [SP – Szociális Biztosító – 2, 5]. Magyarország: Központi Statisztikai Hivatal [KSH – 0, 1, 3, 5, 6, 8.1], Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóság [ONYF – 2), Állami Foglalkoztatási Szolgálat [ÁFSZ – 4])

  Csehország Szlovákia Magyarország
0. Teljes népesség 10 430 5 412 10 045
1. Államigazgatás és szolgáltatások (közszféra) 727 485 722
2. Nyugdíjasok * 2 754 * 1 266 3 027
3. Munkanélküliek ** 325 230 477
4. Munkaerő-piaci programban foglalkoztatottak 14 * 11 14
5. Táppénzesek *** 237 97 90
6. Szülői szabadságon *** 358 134 259
7. Az 1-6 pontok összesen 4 415 2 223 4 589
8.1. Teljes foglalkoztatottság **** 5 002 2 434 3 849
8.2. A magánszektorban foglalkoztattak 4 275 1 949 3 127
9. A 7 és a 8.2 pontok közötti arány 1,03 1,14 1,47

Megjegyzés: Az adatokat kerekítettük, a 2008. évi átlagokat mutatják be (a 9. pontot leszámítva), ha nincs más adat feltüntetve * A 2008. december 31. állapot ** A munkaügyi hivatalokban nyilvántartott munkanélküliek száma *** A magyarországi adatok a 2007. évre vonatkoznak **** Az adatok a nemzeti statisztikai hivatalok által 2008 utolsó negyedévében végzett munkaerő-felmérésből (LFS – Labour Force Survey) származnak.

A táblázatban megfigyelhető, hogy a magyarországi arány a legrosszabb, a csehországi a legkedvezőbb, Szlovákia a kettő között található. Mindez összefügg a populista pártok legnagyobb mértékű (80%-ot meghaladó) támogatottságával Magyarországon, a valamivel alacsonyabb szlovákiai (körülbelül 55–60%), s a legalacsonyabb csehországi mutatókkal. A piacból, illetve a költségvetésből élők aránya azonban még nem indokolja a populista pártok ilyen nagy mértékű sikereit. Erre is létezik néhány magyarázat:
1. A táblázat nem tartalmazza az összes állami finanszírozású társadalmi csoportot. Hiányoznak például az – ugyancsak a költségvetésből térített – átképzéseken részt vevő dolgozók, továbbá azok a személyek, akik ugyan a magánszférában dolgoznak, de a munkahelyük (részlegesen) állami támogatásból van fenntartva, és hiányoznak a felsőoktatásban tanuló fiatalok százezrei, az ő képzésük is (részben vagy teljesen) az állami költségvetést terheli. 2. Az a tény, hogy valaki a magánszférában dolgozik, még nem zárja ki, hogy esetleg – különféle racionális és önző szempontok alapján – a populista politikát fogja támogatni. Pl. a nyugdíjkorhatárhoz közelítő személyeknek a nyugdíjak emelése áll majd érdekükben, a családalapítás előtt álló fiataloknak a családtámogatások növelése vagy a szülési szabadság meghosszabbítása lesz fontos stb. Ezenkívül a politikusok a magánszektorban alkalmazottaknak is a lehetőségek széles skáláját képesek felajánlani: magasabb minimálbér, hosszabb fizetett szabadság, több étkezési utalvány, rövidebb munkaidő, több túlórapénz, több munkahelyi védelem (felmondási idő, végkielégítés) stb., s mindezt a törvényhozás keretein belül tudják érvényre juttatni. 3. Tovább bonyolíthatja a kérdést a két társadalmi csoport részvételi aránya a parlamenti választásokon, s hozhat győzelmet avagy bukást a populista, illetve a reformer pártoknak. Igaz, Közép- és Kelet-Európában nincs számottevő különbség a két társadalmi csoport választási aktivitásában. 4. A választók egyébként nem racionális szempontok alapján is dönthetnek, nem csupán a saját anyagi érdekük lehet meghatározó, ha az értékek és az ideológiák, a személyes szimpátiák avagy a hagyományok túlsúlyba kerülnek a döntéshozatalkor. A nyugdíjas szavazhat a 13. havi nyugdíj ellen, mert tudatosítja egy ilyen lépés tarthatatlanságát és káros voltát, s ugyanakkor a dolgozó, aki mindezt finanszírozza, tudatlanságból vagy irracionális meggyőződésből támogathatja. S ezzel meg is érkeztünk a feltételezés másik modelljéhez, az irracionális választóhoz.
A feltevés további kritikáját a svéd modell adhatja, hiszen Lindbeck a piacból és közpénzekből élők még előnytelenebb arányára hívta fel a figyelmet, ennek ellenére a skandináv országban a gazdasági populizmus mégsem végzett akkora pusztítást, mint egynémely közép- vagy kelet-európai államban. Hogyan lehetséges mindez? Lássuk a lehetséges magyarázatokat:
– Svédországban nemcsak a nagy állami kiadások elköltésére voltak képesek, hanem az előteremtésükre is, a hagyományosan jó adózási fegyelemnek köszönhetően. A közép-európai országokban a magas adók és (elvonások) befizetésére jóval kisebb a szándék, mint a svédeknél. Míg a közszféra kiadásainak aránya a GDP-hez képest a fiskális expanzió idején mind Szlovákiában, mind Magyarországon elérte a svéd színvonalat (közel 50% vagy ennél is több), a bevételek arány mintegy 7, sőt 10 százalékponttal maradt alacsonyabb a vártnál, óriási hiány keletkezett, gyorsan emelkedett az eladósodás mértéke.
– A skandináv országok a korrupció tekintetében rendszerint a kimutatások első néhány helyét foglalják el, azaz világszinten náluk a legalacsonyabb a korrupció. Így a nemzeti jövedelem mintegy felét különösebb kockázat nélkül szétoszthatják a költségvetés kereteiben, s nem kell tartaniuk lopástól, csalástól és korrupt magatartástól. Régiónkban természetesen egészen más a helyzet, ezek az országok a korrupciót feltáró kimutatásokban rendszerint néhányszor tíz hellyel rosszabb eredményt érnek el.
– Svédországban a társadalmi etika mélyen gyökerező hagyományainak szellemében nagyon kevesen élnek vissza a szociális juttatásokkal. Ezzel szemben a közép-európai országokban a népesség jelentős hányada még a kommunista rezsim idején szocializálódott, s akkor az állam meglopását a nyilvánosság nemhogy elítélte, hanem kifejezetten ügyes, életrevaló magatartásnak, szükséges rossznak tekintette, ami a bonyolult körülmények között a túlélés egyik feltételének számított (hadd említsem a közkeletű szlogent: „ha nem lopsz, a családodat lopod meg”).
A populista pártok támogatottságát magyarázó alternatív (vagy inkább kiegészítő) feltételezés az irracionális választók modellje. Bryan Caplan The myth of the rational voter (A racionális választó mítosza) 2007-ben kiadott könyvében állítja, hogy a demokráciák rossz politikai gyakorlata a választói többség irracionális magatartásának a következménye, vagyis: a demokrácia azért hoz rossz döntéseket, mert pontosan azt teszi, amit a választók többsége elvár tőle (Caplan 2007, 1–3. p.). Caplan szerint az amerikai nyilvánosság számos területen, különösen ha a közgazdaságtudomány eredményeivel összevetjük, egyoldalú és téves nézetekkel rendelkezik; a probléma abban rejlik, hogy gyakorta ezen téveszmék és közkedvelt mítoszok alapján hozza meg döntéseit a választásokon.11 Közép-Európában is találunk számos téves elképzelést, értéket és mítoszt, amelyek nagyban befolyásolják a választók döntését:
Paternalizmus, egalitarizmus és etatizmus. E három fogalom értelmében az állami beavatkozás a gazdaságba, illetve az állampolgárokról való állami gondoskodás feltétlenül szükséges, helyes és sikeres. Az államnak kell terveznie, irányítania, szabályoznia és ellenőriznie a gazdaságot, birtokolnia, támogatnia, megadóztatnia és megbírságolnia a vállalatokat, gondoskodnia a lakosság jólétéről „a bölcsőtől a koporsóig”, továbbá a minél nagyobb egyenlőségről is, nem csupán a startvonalnál, a lehetőségeket illetően, hanem a célba érve, a jövedelmek és a vagyon vonatkozásaiban is. A nemzeti jövedelmet az államnak kellene elosztania, lehetőleg minél jobban megtartva az egyenlőség szabályait, nem lenne szabad túl nagy bevételi különbségeket engedni az egyes emberek között. Az állampolgárok jogi garanciákat kapnának az ingyenes és jó színvonalú oktatásra, egészségügyre és szociális gondoskodásra, az államnak biztosítania kellene a munkahelyet, garantálnia a dolgozók jogait, szociális támogatást nyújtania, és ezt akkor is, ha az illető állampolgár egy árva centet sem fizetett be a közös költségvetésbe.
Bizalmatlanság a piaci viszonyokkal szemben. A piacgazdaság egyenlőtlenséghez, munkanélküliséghez, válsághoz vezet, nem ez a legelőnyösebb gazdasági modell, feltétlenül korlátozni, szabályozni és ellenőrizni kell, hogy ellensúlyozzuk a hiányosságait. A piac a priori antiszociális és erkölcsileg rossz, mert a nyereséghajszoláson és a könyörtelen versenyen alapul.
Az állami tulajdon preferenciája. Az állam jobb tulajdonos, mint a magánvállalkozó, mert figyelemmel kíséri a társadalom, a „nép” érdekeit, nem csupán a tulajdonosokéit. Ezért nem kellene privatizálni az állami vállalatokat és intézményeket. Különösen érvényes ez az egészségügyre és az oktatásra.

Gazdasági nacionalizmus és protekcionizmus. Az államban található vagyon túlnyomó részének hazai tulajdonosok kezében kell maradnia. A nemzetközi kereskedelem nulla összegű játszma, amit az egyik fél nyer, azt a másik elveszíti. A külföldi termékek a mi termelőinket veszélyeztetik, ezért korlátozni kell megjelenésüket a piacainkon, a hazai termékeket pedig szükséges lenne támogatni és előnyben részesíteni. A külföldi cégek kizsákmányolhatják a dolgozóinkat, ezért nem kellene az országba engednünk a külföldi befektetőket, kiárusítanunk idegeneknek a gazdaságunkat, röviden: „a külföldit nem akarjuk, ami a miénk, azt nem adjuk”.
Az ilyen irracionális mítoszok, nézetek és értékrendek ereje a kommunista rezsimben lezajlott szocializációval, az akkor kialakult világképpel és nem utolsósorban azzal a ténnyel függ össze, hogy a népesség jelentős részének esélye sem volt a modern gazdaságról tanulni, s ezért nem is érti a működését.
A szlovák Társadalomkutató Intézet (Inštitút pre verejné otázky – IVO) számos felmérése mutatott rá a paternalizmus és az egalitarizmus folyamatosan magas jelenlétére a szlovák társadalomban. A paternalista értékekkel 1997 októberében a megkérdezettek 65,4%-a, 1999 januárjában 66,1%-uk, 2000 márciusában 63,9%-uk értett egyet; ami az egalitarizmus elveit illeti, ugyanezekben a felmérésekben a következő értékek jelentek meg: 51,7%, 58,9%, 55,8% (Krivý 2001, 300. p.). Arra a kérdésre, hogy „milyen mértékben lenne szükséges megváltoztatni az 1989 előtti gazdaságot”, a többség azt felelte, hogy semennyire vagy kis mértékben, s elsősorban az idősebbek adtak negatív választ, és csak a kisebbség részesítette előnyben a szabadpiaci berendezkedést.

5. táblázat. A szlovák közvélemény az 1989 utáni gazdasági reform szükségességéről és a preferált gazdasági berendezkedésről (forrás: Krivý 2004, 162. p.)
Megjegyzés: A Társadalomkutató Intézet (Inštitút pre verejné otázky – IVO) közvélemény-kutatása 2003 szeptemberéből.

Korcsoport A „Milyen mértékben volt szükség az 1989 előtti gazdasági rendszer megváltoztatására?” c. kérdésre adott válaszok. A szükséges változás a válaszadók szerint:
semmilyen kicsi nagy nem tudja
18–34 éves 7% 40% 33% 21%
35–54 éves 13% 51% 32% 4%
55 év felett 28% 49% 20% 4%
Korcsoport „Amennyiben választhatna, milyen típusú gazdasági rendszert részesítene előnyben?”
szocialista szociális-piaci szabadpiaci nem tudja
18–34 éves 8% 43% 35% 15%
35–54 éves 23% 50% 22% 5%
55 év felett 38% 40% 11% 12%

A paternalista és egalitárius magatartás a reformellenes, baloldali (populista) pártok támogatói körében a legerősebb. Ha az értékorientációjuk alapján három csoportra (harmadra) oszthatnánk az embereket, az első harmadban azok kapnának helyet, akik a legkevésbé vallanak paternalista értékeket, a harmadikban pedig azok, akik a leginkább ilyen magatartást tanúsítanak. Egy 2000 márciusában végzett ilyen felmérés szerint a HZDS-szimpatizánsok mintegy 48,2%-a a harmadik harmadba tartozott (és csak 16%-uk az elsőbe), hasonlóan alakult az SNS-hívek felosztása is (39,6% kontra 30,7%), míg az SDKÚ támogatói éppen ellenkezőleg, a harmadik harmadban csak 10,5%-uk, míg az elsőben 72,2%-uk foglal helyet. (Gyárfášová–Krivý–Velšic et al. 2001, 381. p.) A közvélemény-kutatások azt is feltárták, hogy a paternalizmus többnyire olyan érték­orientációkkal mutat átfedéseket, mint az autoritarianizmus, etnikai intolerancia és nyugatellenesség.
A szlovákiaihoz hasonlóan erős paternalista magatartás jellemzi a magyarországi társadalmat is, azzal a különbséggel, hogy az egyes pártok támogatói csoportjai között nincs meghatározó különbség (a paternalista magatartást illetően), ez elsősorban a két nagypártot, az MSZP-t és a Fideszt érinti. Sőt, a „jobboldali” Fidesz szimpatizánsai a 2007. évi felmérés alapján inkább paternalisták, mint a szocialisták potenciális választói! Ha figyelembe vesszük a magyar politikai diskurzust, amelyben a Fidesz már évek óta az ingyenes egészségügyi szolgáltatásokhoz és oktatáshoz való jogot, valamint a privatizációellenességét hangsúlyozza, ez nem is olyan meglepő.

6. táblázat. A magyar társadalom paternalista attitűdjei – az állam szerepével kapcsolatos nézetek az élet különböző területein; a válaszok átlaga 0–100-as skálán (forrás: Fábián–Tóth 2008, 398–399. p., 413–414. p.)

  Sors Munka Tanulás Szociális Lakás Mezőgazdaság
Összlakosság 46,5 68,2 69,9 63,4 39,6 59,2
Pártpreferencia-csoportok:
Fidesz 50,5 70,1 77,4 64,2 39,8 63,9
MSZP 38,4 64,2 57,4 60,1 37,8 51,1
MDF 50,8 63,4 65,6 66,3 38,1 57,6
SZDSZ 49,1 57,4 58,7 55,4 42,8 55,6

Megjegyzés: A feltüntetett átlagok az eredetileg négyfokú skála 0–100 fokú skálára való transzformálásával születtek. A magasabb számok erősebb paternalista attitűdöket jeleznek: Sors (0 = Az embereknek saját maguknak kell vállalniuk a felelősséget sorsuk alakulásáért, 100 = Az államnak nagyobb felelősséget kellene vállalnia az emberekről való gondoskodásban). Munka (0 = A foglalkoztatással kapcsolatos problémák megoldását a piaci viszonyokra kell bízni, 100 = Az állam kötelessége, hogy munkát biztosítson a munkanélkülieknek). Tanulás (0 = A tanulás is befektetés és csakis a tandíjbefizetések által biztosítható az egyetemek színvonalas működése, 100 = Az államnak kötelessége, hogy tandíj nélkül is biztosítsa a fiatalok felsőfokú képzését). Szociális kiadás (0 = Az adók csökkentése fontosabb lenne még akkor is, ha kevesebb pénz jut az egészségügyre, az oktatásra és különböző szociális juttatásokra, 100 = A kormány fontos feladata lenne, hogy többet költsön az egészségügyre, az oktatásra és különböző szociális juttatásokra). Lakás (0 = Minden fiatal oldja meg a saját lakásproblémáját, de az állam támogassa őket kedvező hitellehetőséggel és adókedvezményekkel, 100 = A fiatalok lakásproblémáinak megoldása csakis az állami lakások építésével képzelhető el). Mezőgazdaság (0 = A mezőgazdasági termékek is ugyanolyan termékek, mint a többiek, termelőiknek a piacból kellene megélniük, 100 = Az államnak anyagilag támogatni kell a mezőgazdasági termelést, mert e nélkül megélhetési gondjai lennének a termelőknek).

Egy további, 2008-as felmérés ugyancsak rámutatott a (gazdasági szempontból) baloldali és paternalista értékek dominanciájára: a 18 év feletti magyar állampolgárok mintegy 88%-a ezekkel az értékekkel azonosul, a nyugat-európai demokráciák legmeghatározóbb (jobb-/baloldali gazdasági) törésvonala igen csekély szerepet játszik Magyarországon (Progresszív Intézet, 2009).

4. grafikon. A magyar lakosság megoszlása a politikai térképen a képviselt gazdasági (horizontális tengely) és kulturális (vertikális tengely) értékek mentén (forrás: Progresszív Intézet 2009. Politikai térkép 2008–2009.)
gal04

Megjegyzés: A Publicus Intézet által a Progresszív Intézet megbízásából 2008. október elseje és kilencedike között készült kérdőíves felmérés alapján. A felmérés 1196 fős reprezentatív minta megkérdezésével történt, akik nem, életkor, iskolai végzettség és lakóhely településtípusa szerinti összetétele reprezentálta a 18 év feletti magyar lakosság összetételét hasonló ismérvek szerint. A mért nézetek és értékek 95%-os valószínűséggel legfeljebb +/-2,9%-kal térnek el a teljes választónépesség nézeteitől.

A kutatás tovább megállapította, hogy az egyes – kor, lakóhely, műveltségi szint, politikai kötődések alapján létrehozott – csoportokban (MSZP- és Fidesz-tábor) nem voltak számottevő különbségek a paternalista értékorientáció terén. A politikai térkép, a piacból és a költségvetésből élők arányával együtt, feltárja, hogy a két nagypárt miért részesítette előnyben a populista retorikát és politikai gyakorlatot. Lényegében csak a társadalmi keresletre reagáltak, még ha (az ország hosszú távú fejlődése szempontjából) mindezt teljességgel gátlástalanul és felelőtlenül tették.
A Cseh Köztársaság – hasonlóan a piacból élők és a közalkalmazottak arányához – a paternalista magatartás jelenlétét illetően is a legkedvezőbb mutatókkal rendelkezik. Ellentétben Magyarországgal a jobb- és baloldali gazdasági megoszlás a társadalom meghatározó politikai választóvonala, és jelentős különbségeket tapasztalhatunk az egyes pártok szimpatizánsainak magatartásában is. A paternalista magatartások a politikai intervallum mentén fokozatosan felerősödnek: a jobboldali ODS (Občanská demokratická strana – Polgári Demokrata Párt) hívei között egészen gyenge, míg a balszélen, a kommunista szimpatizánsok körében a legerősebb, a kereszténydemokraták és a Szabadság Unió-Demokratikus Unió (US-DEU – Unie svobody-Demokratická unie) tábora, továbbá a szociáldemokraták valahol a kettő között helyezkednek el.

7. táblázat. A cseh társadalom véleménye a szociális igazságosságról és az állam gazdasági szerepéről pártszimpátiák szerint; 2002, a válaszadók százaléka (forrás: Centrum pro výzkum věřejného mínění [CVM – Közvélemény-kutató Központ] 2002, Socioekonomická hodnotová orientace české společnosti)

Állítások: Helyeslés

/elutasítás

Helyeslés a párthívek között
ODS koalíció ČSSD KSČM
A vagyon elosztásának legigazságosabb módja, ha mindenki egyformán kap belőle. 17/79 8,4 13,2 12,1 38,4
Ha mindenkinek egyforma lehetőségei vannak, akkor helyes, ha az emberek egy részének több pénze vagy vagyona van. 76/20 81,1 78,3 81,1 66,9
Az alacsony jövedelmű embereknek meg kell kapniuk, amire az élethez szükségük van, akkor is, ha ez pénz elvonását jelenti azoktól, akik többet keresnek. 54/36 41,9 50,6 52,4 75,2
Az állam csak a szükséges minimumot biztosítsa, egyébként mindenki gondoskodjon magáról. 45/52 72,5 62,8 39,5 18,2
Az államnak biztosítania kell, hogy mindenki, aki dolgozni akar, kapjon munkát. 79/16 64,7 65,7 81,5 95,0
A magántulajdon nagysága semmiképpen sem korlátozható. 63/27 79,6 72,4 58,8 33,8
Minél több állami tulajdonnak magánkézbe kellene kerülnie. 34/53 53,3 55,3 29,3 5,0
Azt, amit a társadalom megtermel, úgy kell elosztani, hogy ne legyenek nagy különbségek a gazdagok és a szegények között. 53/38 29,4 46,6 61,4 81,0
A piacgazdaság a magasabb életszínvonalhoz vezető út. 58/23 84,4 70,5 51,7 28,9

Megjegyzés: Két kérdőíves felmérés 2002. január 21–28. között, valamint 2002. március 25-től április 2-ig 1020-as, valamint 1072-es reprezentatív minta alapján, 15 évnél idősebb korosztály megkérdezésével. Az egyetért azt jelenti, hogy a megkérdezett személy határozottan vagy túlnyomórészt egyetértett az állítással, a nem ért egyet a „határozottan nem ért egyet” vagy „inkább nem ért egyet” válaszok összegzése, s mindez együttesen 100%-ot tesz ki, leszámítva azokat, akik nem tudtak válaszolni. Rövidítések: ODS – Občanská demokratická strana (Polgári Demokrata Párt), KDU-CSL – Kresťanská a demokratická unie-Československá strana lidová (Keresztény és Demokrata Unió – Csehszlovák Néppárt koalíciója), US-DEU – Unie svobody-Demokratická unie (Szabadság Unió-Demokratikus Unió koalíciója), ČSSD – Česká strana sociálně demokratická), (Cseh Szociáldemokrata Párt), KSČM – Komunistická strana Čech a Moravy (Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja).

A szlovák viszonyokkal összehasonlítva Csehországban a gazdasági jobboldal hívei és szavazói lényegesen nagyobb csoportot alkotnak. Csehországban a parlamenti választásokon többnyire nagyon hasonló (szinte azonos) eredményeket érnek el a bal- és a jobboldali pártok. A baloldali és jobboldali szavazók között nagyjából félúton meghúzódó választóvonal majdnem pontosan két egyenlő részre osztotta a választópolgárokat. Mindez roppant érdekes kormányzati konstrukciókat eredményezett (pl. egy vagy két képviselői többséggel bíró, esetleg „dezertőrök” segítségével alakított kormányokat, vagy olyan kisebbségi kormányt, amely ún. ellenzéki szerződéssel nyerte el a másik tábor legnagyobb csoportosulásának jóindulatát).

5. grafikon. A cseh parlament képviselőházába 1996–2006-ig lezajlott választások eredményei (forrás: Český statistický úřad [ČSÚ – Cseh Statisztikai Hivatal] 2009. Volební výsledky.)
gal05

Megjegyzés: Az oszlopokban feltüntetett rövidítések a politikai pártok nevének rövidítései, az alattuk/mellettük szereplő számok és százalékarányok az egyes pártokra leadott érvényes szavazatok számát és a százalékarányát jelentik az összes leadott szavazathoz képest, a választás éve után zárójelben a részvételi indexet tüntettük fel (a szavazók arányát az összes választásra jogosulthoz képest). Rövidítések: ODS – Občanská demokratická strana (Polgári Demokrata Párt), KDU-ČSL – Kresťanská a demokratická unie-Československá strana lidová (Keresztény és Demokrata Unió–Csehszlovák Néppárt), ODA – Občanská demokratická aliance (Polgári Demokrata Szövetség), US – Unie Svobody (Szabadság Unió), SZ – Strana Zelených (Zöldek Pártja), ČSSD – Česká strana sociálně demokratická (Cseh Szociáldemokrata Párt), KSČM – Komunistická strana Čech a Moravy (Cseh- és Morvaország Kommunista Pártja) Rep. – Sdružení pro republiku-Republikánská strana Československa (Szövetség a Köztársaságért–Csehszlovákia Republikánus Pártja).

A két föntebb ismertetett feltételezés három közép-európai ország példáján szemléltetve megmagyarázhatja a gazdasági populizmus eltérő népszerűségi mutatóit. A piacból és a költségvetésből élők aránya Magyarországon a legkedvezőtlenebb, valamivel jobb Szlovákiában, és kétségkívül Csehországban a legjobb. Ezzel párhuzamosan a baloldali és paternalista gazdasági magatartás Magyarországra a legjellemzőbb, az ilyen meggyőződésű emberek alkotják az összes releváns párt szavazótáborának többségét, miközben arányuk az egyes pártszimpatizánsok között lényegében alig különbözik. Szlovákiában szintén megfigyelhető a paternalizmus dominanciája, az egyes pártok szavazótáborai azonban lényegesen különböznek e téren: a legnagyobb jobboldali párt (SDKÚ) szimpatizánsai körében a paternalista magatartás mélyen az átlag alatti, míg a kemény populisták (SNS, HZDS) híveinél átlagon felüli értékeket mutatott. Cseh­or­szágban a pártszimpatizánsok csoportjai még erősebben elkülönülnek egymástól a paternalizmus mértékében, ennek alapján a pártok szépen felrajzolhatók egy bal-/jobboldali intervallumra, bár a gazdasági jobboldal pártjai rendszerint nagyobb szavazati arányt érnek el, mint Szlo­vákiá­ban. Minden jel arra mutat (még ha az eredmények nem vethetőek is össze teljes mértékben, s nem bizonyítják is egyértelműen), hogy a paternalizmus Magyaror­szá­gon a legerősebb, Csehországban a leggyengébb, s emellett a cseh politikai színtéren alakult ki a leghatározottabban a gazdaságpolitika jobb-/baloldali intervalluma.
A két feltételezés kölcsönösen kiegészíti egymást, és a két nagy választói tábor elég nagy átfedéseket mutat: azok, akik a költségvetésből élnek, feltehetően erős paternalista értékeket vallanak, s többnyire populistákat választanak, míg a piacból élők (vélhetően főként a vállalkozói réteg) a jobboldali gazdasági értékekkel azonosulnak, és ennek alapján adják le szavazataikat. A különbségeket – amelyek nagyobbak annál, hogy automatikusan a feltételezésekből következzenek – más, kevésbé fontos tényezők is indokolhatják, ilyen pl. a politikai rendszer (Magyarországon a vegyes választási rendszer a két nagypártnak kedvez, növeli az erőfölényüket, s ugyanakkor stabilabb kormányokat is eredményez), a történelmi hagyomány (Csehországban a szigorú pénzügyi és fiskális politika, Magyarországon a magas hiány és a magas infláció), de véletlen tényezők is közrejátszhatnak (ilyen volt a baloldali populista blokk széttagoltsága Szlovákiában, s ennek köszönhetően 2002-ben megalakulhatott a régió mindeddig „legreformerebb” kormánya).

Zárszó

Szlovákia 2007-ben újabb populista ciklusba lépett, s újra elindította a fiskális expanziót. Igaz, az államháztartási hiány mértéke a 2007-es és a 2008-as évben elég alacsonynak tűnik (körülbelül a GDP 2%-a), a 8 és 10%-os gazdasági növekedés mellett, amely Robert Fico kormányzati ciklusának első felét jellemezte, semmilyen hiánynak nem lett volna szabad léteznie. Az ilyen „jó években” a költségvetésnek többlettel vagy legalább nullszaldóval kellene zárnia. Másképpen is föltehetjük a kérdést: mikor lesz végre kiegyenlített a költségvetés, milyen mértékű gazdasági növekedés kell ahhoz, ha már 10% sem elegendő? 2009-től a gyors növekedés ideje lejárt, a gazdaság a válságnak köszönhetően visszaesett, a kormány számottevően alacsonyabb bevételekkel rendelkezett, ennek ellenére mégsem tudta – vagy inkább nem akarta – csökkenteni a kiadásokat. Ennek elég komoly politikai okai voltak (először a köztársasági elnök megválasztása, azután az uniós, majd a regionális önkormányzati választások következtek), s 2010-ben folytatódott a választási maraton (parlamenti, később önkormányzati választások). Választási évben egyébként is csekély az esélye a fiskális szigornak, ezért nem csoda, hogy az államadósság a GDP 40%-a fölé emelkedett. A populista ciklust további kormányzati intézkedések is igazolják: a strukturális reformok leállítása (sőt, a megreformált egészségügyi rendszer destrukciója s a nyugdíjreform destrukciójára tett rendszeres kísérletek), a privatizáció megtorpanása, az állami vállalatok növekvő veszteségei, az egészségügyben újra felhalmozódó implicit adósságállomány. A PPP-konstrukcióban (azaz állami és magán partnerkapcsolatban) folytatott beruházások az implicit adósságállomány felhalmozódásának (és a kreatív költségvetési könyvelésnek) újabb formáját jelentették, tovább növelve a rejtett adósságokat. Bár 2010-ben kormányváltásra került sor, a Robert Fico vezette Smer-SD hiába vesztette el a választásokat, továbbra is a legnépszerűbb párt maradt, és kevesen kételkednek abban, hogy a jövőben visszatér a hatalomba. A populizmus elleni szélmalomharc tovább folytatódik.
Felhasznált irodalom

Caplan, Bryan 2007. The myth of the rational voter. Why democracies choose bad policies. Princeton, New Jersey, Princeton University Press.
Centrum pro výzkum veřejného mínění (CVM) 2002. Socioekonomická hodnotová orientace české společnosti. Praha, CVM, Sociologický ústav AV ČR.
Český statistický úřad (ČSÚ) 2009. Volební výsledky. Praha, ČSÚ, Online: http://www.volby.cz/
Csaba László 2008. Az újfajta makroökonómiai populizmus. Pénzügyi Szemle, Vol. 53, No. 4/2008, 592–607. p.
Dornbusch, Rudiger–Edwards, Sebastian (eds.) 1991. The macroeconomics of populism in Latin America A National Bureau of Economic Research conference report. Chicago, The University of Chicago Press.
Eurostat 2009/a. Statistics, National Accounts, Main Tables. (Gross domestic product at market prices – At current prices. Goods and services, imports and exports – At current prices in millions of euros.) Online: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/national_accounts/data/main_tables
Eurostat 2009/b. Structural indicators, General economic background (Real GDP growth rate – Growth rate of GDP volume – percentage change on previous year. Public balance – Net borrowing/lending of consolidated general government sector as a percentage of GDP. General government debt – General government consolidated gross debt as a percentage of GDP.) Online: http://epp.eurostat.ec.europa.eu/portal/page/portal/ structural_indicators/indicators/economical_context
Fábián Zoltán–Tóth István György 2008. Pártpreferencia-csoportok politikai azonosulása és redisztribúciós attitűdjei. In Kolosi Tamás–Tóth István György (eds.): Társadalmi riport 2008. Budapest, TÁRKI Társadalomkutatási Intézet Zrt.
Gyárfášová, Oľga–Krivý, Vladimír–Velšic, Marián et al. 2001. Krajina v pohybe. Správa o politických názoroch a hodnotách ľudí na Slovensku. Bratislava, Inštitút pre verejné otázky (IVO).
Hamilton, Alexander–Madison, James–Jay, John: A föderalista. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1998.
Jakoby, Marek–Morvay, Karol–Pažitný, Peter 2000. Celkový ekonomický vývoj. In Kollár, Miroslav–Mesežnikov, Grigorij (eds.): Slovensko 2000. Súhrnná správa o stave spoločnosti. Bratislava, Inštitút pre verejné otázky (IVO).
Johnson, David B. 1999. A közösségi döntések elmélete. Bevezetés az új politikai gazdaságtanba. Budapest, Osiris.
Kaufman, Robert R.–Stallings, Barbara 1991. The political economy of Latin American populism. In Dornbusch, Rudiger–Edwards, Sebastian (eds.): The macroeconomics of populism in Latin America. Chicago, The University of Chicago Press.
Kornai, János 1998. Od gulášového komunizmu k trhovej ekonomike. Bratislava, Kalligram.
Krivý, Vladimír 2004. Are there any changes at all? In Mesežnikov, Grigorij–Gyárfášová, Oľga (eds.): Slovakia: ten years of independence and a year of reforms. Bratislava, Institute for Public Affairs (IVO).
Krivý, Vladimír 2001. Hodnotové a politické profily. In Gyárfášová, Oľga–Krivý, Vladimír–Velšic, Marián et al.: Krajina v pohybe. Správa o politických názoroch a hodnotách ľudí na Slovensku. Bratislava, Inštitút pre verejné otázky (IVO).
Lindbeck, Assar 1998. Swedish lessons for post-socialist countries (Seminar paper No. 645). Stockholm, Institute for International Economic Studies, Stockholm University.
Marcinčin, Anton 2005. Politický vývoj a ekonomické záujmy. In Szomolányi, Soňa (ed.): Spo­ločnosť a politika na Slovensku, Cesty k stabilite 1989-2004. Bratislava, Univerzita Komenského.
Mesežnikov, Grigorij–Gyárfášová, Oľga–Smilov, Daniel (eds.) 2008. Populist politics and liberal democracy in Central and Eastern Europe. Bratislava, Institute of Public Affairs (IVO).
Mesežnikov, Grigorij–Gyárfášová, Oľga et al. 2008. Slovakia. In Mesežnikov, Grigorij–Gyárfášová, Oľga–Smilov, Daniel (eds.): Populist politics and liberal democracy in Central and Eastern Europe. Bratislava, Institute of Public Affairs.
Olson, Mancur 1965. The logic of collective action. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press.
Országos Választási Bizottság 2009. Választástörténeti adatbázis. Budapest, Online: http://valtor.valasztas.hu/valtort/jsp/t0.jsp
Popp, Pavol 2002. Bankový sektor. In Marcinčin, Anton (ed.): Hospodárska politika na Slovensku 2000-2001. Bratislava, Slovenská spoločnosť pre zahraničnú politiku (SFPA).
Progresszív Intézet 2009. Politikai térkép 2008-2009. Budapest, Online: http://www.politikaiterkep.hu/ eredmenyek/
Reptová, Oľga–Strieborný, Martin 2000. Privatizácia. In Kollár, Miroslav–Mesežnikov, Grigorij (eds.): Slovensko 2000. Súhrnná správa o stave spoločnosti. Bratislava, Inštitút pre verejné otázky (IVO).
Shleifer, Andrei–Vishny, Robert W. 2000. Kradmá ruka. Patológie vlády a ich liečba. Bratislava, Kalligram.
Smilov, Daniel–Krastev, Ivan 2008. The rise of populism in Eastern Europe: policy paper. In Mesežnikov, Grigorij–Gyárfášová, Oľga–Smilov, Daniel (eds.): Populist politics and liberal democracy in Central and Eastern Europe. Bratislava, Institute of Public Affairs.
Štatistický úrad Slovenskej republiky 2009/a. Celkový dovoz a celkový vývoz podľa kontinentov a ekonomických zoskupení krajín v roku 2008. Bratislava, ŠÚSR. Online: http://portal.statistics.sk/showdoc.do?docid=11965
Štatistický úrad Slovenskej republiky 2009/b. Volebná štatistika. Parlamentné voľby. Bratislava, ŠÚSR, Online: http://portal.statistics.sk/showdoc.do?docid=4490
Tocqueville, Alexis de 1983. A demokrácia Amerikában. (Válogatás) Budapest, Gondolat.
Tomšík, Vladimír 1999. Proces ekonomické transformace v zemích střední a východní Evropy I.-II. Praha, Vysoká škola ekonomická, Fakulta národohospodářská.
Tóth, Ján 2000. Fiškálna politika. In Beblavý, Miroslav–Marcinčin, Anton (eds.): Hospodárska politika na Slovensku 1990–1999. Bratislava, Inštitút pre stredoeurópske ekonomické reformy (INEKO)–Slovenská spoločnosť pre zahraničnú politiku (SFPA).
Tullock, Gordon 1959. Problems of majority voting. The Journal of Political Economy, Vol. 67, No. 6 (Dec. 1959), The University of Chicago Press, 571–579. p.
World Bank 2001. Bulgaria: The dual challenge of transition and recession (WB country study). Washington DC, The World Bank.

Karikó Sándor: Európaiság mint identitás és nevelés?

„Európa lényege (…) az általános értelemben használt paidea, azaz a nevelés.”
Patočka

Első pillanatra mondhatjuk, a legtöbb ember tudatában az Európa-fogalom úgy él, mint meghatározott kontinentális egység vagy talán valamilyen konkrét gazdasági és/vagy politikai természetű tömörülés. Azonban sokak tudatában Európa mint általános és elvont kifejezés, mint „egész” (történeti entitás) már semmit sem mond. Vagy egyszerűen olyan keveset takar, hogy már különösebben nem is érdemes foglalkozni vele. Ebben a vonatkozásban túlságosan távoli tartomány. Nem vitás, az egyes állampolgár (legyen az magyar, szlovák, román, német, holland, francia és így tovább) általában jobban törődik önnön világával, érdekével, esetleg saját nemzetének sorsával, mint magával „Európá”-val (Pagden 2002, 24. p.). Ezt az állítást aligha tudnám (de nem is akarnám) cáfolni, mégis azt gondolom, Európa egészéről mint európaiságról, európai eszméről és identitásról egyáltalán nem fölösleges vizsgálódnunk. Úgy vélem, nagyon is van értelme és jelentősége értekeznünk s ítéletet mondanunk az „egész”-ről, mert valahol, a „dolgok” mögött az mindig ott rejlik, és mindennapos tevékenységünkre közvetve és/vagy közvetlenül érezteti hatását. Például arra az alapvető kérdésre, hogy „mi tartja össze Európát – veti fel Konrád György egyik esszéjében – , habozás nélkül mondhatom, szimbolikus kultúrája, (…) amely évszázadokkal (…) korábban keletkezett, mint Európa gazdasági és politikai egyesülése”. (Konrád 2004a, 21. p.) Vagyis beszélhetünk bizonyos összetartó erőről, amely létrehozza s működteti azt a történeti képződményt (egységet), amelynek Európa a neve.
De mit értsünk a „szimbolikus kultúra” kifejezésen? Maga Konrád válaszol rá másutt: „ahol az egyén szabadsága sérthetetlen, ahol az emberi személy méltósága az értékelés alfája és ómegája, (…) az Európa-eszme sine qua nonja, elengedhetetlen előfeltétele az, hogy senkinek nincs benne vezető szerep, (…) s ez az erkölcsi kiindulópont.” (Konrád 2004b, 82–83., 180. p.) A szövegrészből kiderül, ami Európát összefogja, a gazdasági és politikai vonatkozásokon túl, az éppenséggel az egyén szabadságának, méltóságának és tiszteletének erkölcsi imperativusa. Ha pedig ilyen civilizációs fejlemény születik Európában (az újkori Európában), akkor igaznak tarthatjuk Robert Musilnak, a 20. század legfilozofikusabb osztrák írójának tömör és frappáns definícióját is: hogy tudniillik ezen a történeti szinten és fok által „az egyén (…) semmi más, mint önmaga elemi teljesítménye”. (Musil 2000, 61. p.) Másképpen fogalmazva: az európaiság legfőképpen azt jelenti, hogy az individuum azzá válik, amivé teszi, teremti önmagát.
A fentiekből számomra nyilvánvaló: „Európa” mint európaiság – a sokféle jelentésbeli tartalmon túlmenően – mindenekelőtt azt fejezi ki, hogy az individuum, az állampolgár megerősödik önnön létében, erejében s jelentőségében. Tehát Európáról gondolkodva nem pusztán országok, határok egységesülését szükséges figyelembe vennünk. Még csak nem is valamiféle gazdasági együttműködésről (például szén- és acélközösség, vámunió, közös pénznem kialakításáról stb.), továbbá valamilyen laza vagy kevésbé laza politikai szövetségről beszélhetünk, hanem mindenekelőtt egy meghatározott eszméről, elvről, elhivatottságról, küldetésről, egy egész világlátást és életformát befolyásoló erőről. Ahogyan Márai Sándor összegzi: napnyugati kultúráról (Márai 2000, 48. p.).
Az individuum méltósága, a benne s általa kifejlődő alkotóerő, kritikai s önkritikai készség-képesség, szabadság, szellemi és morális kultúra, továbbá a mindezzel együtt járó érték, jelesül a másik ember tisztelete, a más embercsoportok, államok, nemzetek tolerálása: mindez magas rendű erényre és ideálra vall. Ebből a szempontból állíthatjuk: Európa, az európaiság – legmélyebb tartalma szerint – értékrendszert foglal magában. Vagyis az Európa-fogalom (mint európaiság) valójában már meghatározott erkölcsi-nevelési tartalommal telítődik. S ha ez így van, akkor azt is beláthatjuk, jó lehetőség, egyúttal komoly kihívás merül fel a filozófia, az etika és a pedagógia számára. Európát vizsgálódni – ily módon – tehát nemcsak a történettudomány, a politológia, a közgazdaságtan, a szociológia, a jogtudomány stb. dolga, hanem illetékes benne a filozófia, az etika és a pedagógia. Az utóbb jelzett szaktudománynál maradva, egyáltalán nem tartom elfogadhatatlannak Jan Patočka merész kijelentését, hogy tudniillik az európaiság lényege, legáltalánosabban fogalmazva, a nevelés (Patočka 2003). Ha az európaiságot sajátos értékrend megtestesítőjeként értelmezzük (melyben az individuum történetileg kiküzdött méltósága és autonómiája jelenik meg), akkor nem túlzás az az állítás sem, hogy tudniillik ez az erény képletesen és valóságosan is az ember(iség) nevelőjévé, bölcsőjévé válik (Poszler 1989, 24., 54. p.). Így függ össze egymással az európaiság és a nevelés fogalma s jelentése. Mondanivalóm sarkpontjához érkezünk: az európaiság és a nevelés összekapcsolása nemcsak kívánatos, hanem szerves és szükségszerű folyamat. Nagy kár, hogy ez az összefüggés még ma sem vált általános felismeréssé. Sem az Európa-kutatásban és a neveléstudományban, sem a gyakorló pedagógiában és a társadalmi közmegítélésben nem kapott egyöntetű elfogadottságot. Számomra elfogadhatatlan, hogy Európa-tudatunkból s -felfogásunkból mindmáig hiányzik a szükséges és kívánatos pedagógiai tartalom és szempont. Legalábbis Európa-tudatunkban nem áll azon a helyen s értéken a nevelés, amely azt joggal megilletné.
***

Villantsuk fel, ha csak röviden is, milyen belső elmozdulás történik az utóbbi néhány évtizedben Európa-felfogásunkban, -érzületünkben, általánosan fogalmazva: Európa-identitásunkban. Miféle állapotban-helyzetben működik (vagy nem működik) az európaiság? Futólagos áttekintés nélkül aligha tudnánk megérteni a nevelés, a pedagógiai tartalom fontosságának szükségességét. Nem nehéz meglátnunk és -tapasztalnunk, az európaiság fogalmi jelentésében és történeti alakváltozásaiban legalább háromféle megközelítés és megítélés születik.
1. Miközben egyre többen ismerik fel, hogy az ezredforduló tájékán a világ már nem Európa-központú, azaz Európa elveszti korábbi kitüntetett térbeli és időbeli szerepét (Hobsbawn 1997, 227. p.), mégis sokak tudatában Európa még mindig úgy él, mint az ígéret földje. Az Európai Unióba újonnan belépő államok polgárainak s vezetőinek egy része naivitással, túlzott kívánalmakkal s várakozással fordul Európa fejlettebb régiója, s azon belül Brüsszel felé. Minden társadalmi probléma megoldását Európától, a Nyugattól, az Európai Uniótól várja. A felfokozott várakozásnak és a nagy reménynek persze volt valamilyen alapja. Ne feledjük, a „nagy egységesülés” korai leírását a magyar irodalomban már előlegezi Márai Sándor több mint fél évszázaddal ezelőtt. Márai mélyen elítéli az úgynevezett csinovnyik-polgárt, akinek csak egyetlen becsvágya, hogy minden maradjon úgy, ahogy van. Az író makacsul hisz az új polgárosodásban, amely, szerinte, a legnemesebb életformát adja a világnak. Az alkotó polgárokról, mondjuk így: a kifejlett individuumokról van szó, akiket áthat „a tudat, hogy nemcsak a birtoklásért élnek, hanem egy szerepért, a műveltség szerepéért. (…) Az európai műveltség eszméje volt ez, a hivatásérzés, hogy küldetése van a világban, el kell hintenie a népek lelkében az értelem és a hit törvényeit”. (Márai 2000, 50., 106. p.) Ez az Európa, az író szerint, az emberi együttélés legnemesebb formáját jelenti a világban. S ebben a vonatkozásban már érthető s elfogadható Kosztolányi Dezső rajongása, amikor azt írja: „Európa… / te régi, te rücskös, te szent, te magasztos, / lelkek nevelője”. (Kosztolányi 60. p.)
A fenti gondolatokból, kétségtelen, az európaiság optimista megközelítésére és megítélésére következtethetünk. Nagy kérdés, a jelenség ilyen, tehát pozitív töltetű tartama időszerű-e manapság, avagy pusztán nosztalgiából hivatkozhatunk-e rá. Már maga Márai is józanul értékel, és határozott kritikát is megfogalmaz, amely aggodalom az utóbbi fél évszázadban csak tovább erősödhet bennünk. Létezik még az európaiságnak ez a „hősies”, „alkotó” korszaka, az individuumok szent küldetéstudata, nemes alkotóereje? „Vagy csak országok, határok (ma úgy mondanánk: határtalan térségek – K. S.), pénzrendszerek, politikai rendszerek s beteges nacionalizmus maradt az egészből?” (Márai 2008, 40. p.) Alighanem helytálló az a vélekedés, amely szerint napjainkra alaposan lelohad a korábbi lelkesedés, az európaiság – eredendő s benne rejlő – pozitív tartalmai nem vagy csak mind bonyolultabban és kevésbé átláthatóan érvényesülnek. Ám akárhogy áll is a helyzet, két veszélyforrást mindenképpen látok, amelyek lehetetlenné teszik, de legalább hátráltatják az európaiság pozitív értékeinek megnyilvánulását. Az egyik a Nyugat részéről jelentkezik, a másik belőlünk (itt: a magyar társadalom felől) gyökerezik.
Ismételten Máraira hivatkoznék. Jogos öntudattal s -érzettel veti fel, „ez a Nyugat – a kontinensről beszélek! – milyen jogon kényszerít engem arra, hogy fogyatékossági érzéseim legyenek? Sem szellemi, sem morális jogcíme nincs többé erre. (…) Hol az a szellemi vagy morális jogcím, amivel a Nyugat ma megköveteli tőlem, a keletitől, hogy hajbókoljak előtte?” (Márai 2008, 102–103. p.) A Nyugat részéről érződik ez a fajta méltánytalan megkülönböztetés, nem is csak egy kis országgal, de tulajdonképpen az egész világgal szemben. Jól tudjuk, hogy „Európa nem egyszerűen kiterjedt a tengerentúlra, hanem e kiterjedéssel teremti meg önmagát (…), csak Európa rendelkezik azzal a »fausti erővel«, hogy saját képére formálja a világot. (…) Kialakul az európaiak felsőbbrendűsége”. (Pagden 2002, 11., 14., 49. p.) Persze ez a felsőbbrendűségi tudat s érzet a „nagy és a kicsi” relációjában még inkább érződik, ahogyan azt Konrád György szellemesen írja: „A nagyban az a szép, hogy nagy, s a kicsiben a kicsiség. Ez általában így van, de a nagynak gyakrabban megy az agyára, hogy ő nagy, mint a kicsinek a kicsisége.” (Konrád 2004a, 30. p.) Ez a probléma máig él világunkban. Sajnos, sokféle történelmi tapasztalat vall arról a keserű igazságról, hogy a felsőbbrendűség tudata és érzülete sokáig fennmarad, még akkor is, amikor létalapja már megszűnt vagy megszűnőben van.
Magyarország története arról (is) szól, hogy a magyar ember, de legalább a politikai vezetők egy része túlságosan bízik valamilyen idegen nagyhatalomban. Hogy tudniillik az fogja majd megoldani fontosabb problémáinkat. Vagy ő az, aki kisegít bennünket. A történelmünk során sokfelé tekintettünk csodaváró reményekkel, ám sajnos a legtöbbször kénytelenek voltunk csalódni. Általában magunkra maradtunk problémáinkkal. Manapság is működnek az ilyen irányú reflexeink, ma többnyire az Európai Uniótól várjuk a kézzelfogható csodát, tehát a jól érzékelhető támogatást. Tudom, botorság lenne tagadni az unió számunkra előnyös hatásait, és még csak kétségbe se vonnám tagságunk szükségszerű voltát. De ugyanolyan fontosnak látom, hogy kritikusan vizsgáljuk s értékeljük az Európai Unió különféle belső-külső ellentmondásait, bajait. Legfőképpen pedig arra hívnám fel a figyelmet, hogy kívánatos és indokolt lenne – végérvényesen – szakítanunk kényelmes beidegződésünkkel és magyarázkodásunkkal, hogy tudniillik majd mások (itt: az unió) húznak ki minket a válságból. Azaz nekünk, magunknak különösebben nem kell fáradoznunk érte. Az ilyen szemlélet s gyakorlat végső soron megfoszt saját cselekvésünk és erőfeszítésünk lehetőségétől és szükségességétől, tompítja az egyes individuum egészséges kritikai és önkritikai készségét-képességét: lefojtja a tenni akarást és a tetterőt. Legfőképpen lefokozza az individuum felelősségét és jelentőségét, amely erény, mint láttuk, az európaiság alapvető vagy talán a legnemesebb értéke.
2. Az európaiság-tudattal kapcsolatban kialakul egy fölöttébb negatív, eredendően és mélyen pesszimisztikus felfogás. Hazánkban (s talán más közép- és kelet-európai térségben is) érződik egyfajta kiábrándulás Európából, illetőleg az Európai Unióból. Tudniillik abban a vonatkozásban, hogy Európa még ma is kiváltságos helyzetben tündökölne, az unió meg mindenható intézményként működne. Feltehetően előbb-utóbb mindenki belátja, Európa és az unió nem az ígéret földje, nem az igazság, a jog, a tisztesség és a szépség mindenek fölöttiségének szimbóluma, nem egyedül üdvözítő (boldogító-bolondító) totalizáló eszme. Viszont azt is látnunk kell, hogy ez a történelmi képződmény – legalábbis ma még – messze elmarad céljaihoz és lehetőségeihez képest, s olykor azt a látszatot kelti, mintha csupán egy nehézkes vagy éppen életképtelen konglomerátumként működne.
Az „Európá”-val és az Európai Unióval szembeni mai kételyek és aggodalmak nem alaptalanok. A magam részéről megfontolandónak tartom Aleš Debeljak szlovén gondolkodó (a ljubljanai egyetem professzora) ezzel kapcsolatos kritikáját. Szerinte „Európa leggyengébb pontja, hogy nem kínál elegendő nemzetek feletti eszmét, amely összekötő erőként hatna (…), teljességgel hiányzik a teljes, befogadó és plurális közös történet szükségességének tudata. (…) Az európai identitás kialakítására szolgáló európai himnusz, a zászló, az útlevél és a pénz határozottan kevés, hiszen mint jelképek, csupán sok tekintetben a felülről jövő döntés és nem az európai nyilvánosság különböző szintjein folytatott széles körű párbeszéd szülöttei.” (Debeljak 2006, 44–46. p.) Az euróbankók is inkább a távolságtartást, az elvontságot tükrözik, semmint az otthonosságot, a közvetlenséget, a konkrét személyekhez kötődő történetet vagy életművet fejezik ki. Nem találjuk rajtuk például Rotterdami Erasmus, Michelangelo, Shakespeare, Newton, Goethe, Montesquieu stb. arcképeit. Ám még súlyosabb kifogás, hogy a globális piac működését nem az emberiség közös érdekeit is figyelembe vevő demokratikus döntések, hanem a nagy transznacionális vállalatok önző szempontjai uralják. Nem igaz, hogy a politika és a gazdaságpolitika ne tudna hatékonyan fellépni a szűklátókörű és méltánytalan tendencia ellen. E tekintetben a legfájóbb problémát abban látom (ismét Debeljak kritikájára hivatkozva): miként „lehetne megőrizni a korábbi egyenlőtlenséget a földrész nyugati és keleti része között, és ugyanakkor úgy tenni, mintha támogatnák az egyenjogúság elvének programját”. (Debeljak 2006, 52. p.)
A gondok, sajnos, folytathatók, de talán a fentiek is meggyőznek bennünket arról, miért fogalmazódnak meg pesszimisztikus vélekedések az unióról s általában az európai egységesülés folyamatáról. Azt gondolom, az ilyen és hasonló negatív tapasztalatokat, hangokat, értékítéleteket sokkal komolyabban szükséges venni, mint ahogyan eddig tette a politika, a tudomány, az oktatás, a média: általában a közélet. Ugyanakkor fontosnak tartom megjegyezni, hogy mindebből nem indokolt valamiféle letargikus állapotba, önfeladó passzivitásba süllyednünk. Semmiképpen nem mondhatunk le a cselekvés lehetőségéről. S még inkább arról a reményről, hogy tudniillik a dolgok végső soron változtathatók. A negatív társadalmi mozgások, a számunkra kedvezőtlen folyamatok valahol, valamilyen arányban mégiscsak befolyásolhatók. Ha ebben hiszünk, és teszünk is érte, az már megalapozhatja önbecsülésünket.
3. Kibontakozik egy harmadik álláspont is, melyet leginkább Ulrich Beck és Edgar Grande „kozmopolita Európa”-koncepciójával lehetne jellemezni. Közös könyvükben fellépnek az úgynevezett univerzalista (csak Európa „egész”-ére figyelő) és a nacionalista (a nemzeti kereteket, érdekeket mindenek fölöttinek tartó) szemlélet ellen, és meghirdetik az együttélés, -gondolkodás s -cselekvés új történeti formáját: a kozmopolitizmust. A kozmopolitizmus azon a felismerésen alapszik, hogy „a világ radikális bizonytalansága közepette mindenki egyforma, és mindenki más. (…) Amíg az univerzalizmus és a nacionalizmus (…) a ’vagy-vagy’ elven nyugszik, addig a kozmopolitizmus az ’is-is’ elvet követi (…), amely az együttélést támogatja anélkül, hogy az egyediséget és a különbözőséget feláldozná a feltételezett (…) hasonlóság oltárán (…), lehet valaki európai anélkül, hogy megszűnne németnek, töröknek, török-németnek (…) lenni”. (Beck–Grande 2007, 26., 54. p.)
Ez a kozmopolita európaiság a különbözőség (nemzeti identitás) és az integráció sajátos egységét jelenti. Elfogadja a másféleséget, a partikularitást, a nemzeti hagyományokat s értékeket, miközben összekötő és mindenki számára kötelező normák rendszerére támaszkodik, és ez alapján kezeli a másféleséget. Áthatja az a gondolat s megítélés, hogy az „Európa népei közötti (…) gyűlölet és ellenségesség végső soron illúzió, és téved, aki azt hiszi, hogy az egymással hadakozó és egymást marcangoló nemzetek, etnikumok és vallások harciasságukkal eredményesen tudnak küzdeni világuk, a világ megújításán.(…), egy társadalom kozmopolita-európai jellege abban áll, hogy senki nem írja elő kötelező érvénnyel, hogy mi a helyes és a jó, és senki nem szabja meg, hogyan éljen valaki mindaddig, amíg nincs embertársai kárára”. (Beck–Grande 2007, 143–144. p.)
A fenti könyv eredeti megjelenése (2004) óta létrejövő gazdasági-pénzügyi válságok, valamint politikai változások még inkább indokolttá teszik, hogy gondolkodjunk a szerzők felvetésén, vagy gondoljuk tovább javaslatukat. Alighanem az európai identitás és az Európai Unió új önértékelésére van szükség. Hogy az előrelépést ez ügyben a kozmopolita Európa teremtése fogja biztosítani? És hogy ezzel a koncepcióval úrrá tud-e lenni Európa és az unió a válságjelenségeken? S végül egyáltalában megvalósítható-e a kívánatos – de kényes – egyensúly a tagországok érdekei és az EU-intézmények elvei között? Nem tudom. Vagy talán ma még nem tudhatjuk. Elvileg elképzelhető további, azaz negyedik és/vagy ötödik (?) történelmi forgatókönyv is, miként az sem zárható ki, hogy Európa mint képződmény történetileg végképp lecsúszik, az Európai Unió meg visszafordíthatatlanul elavult intézménnyé silányul. Abban mindenesetre bizonyos vagyok, hogy a kozmopolita Európa létrehozása rendkívül bonyolult, differenciált és magas rendű készség s képesség kifejlesztését igényli, mind az egyes állampolgárok (individuumok) és nemzetek, mind pedig a különböző európai közösségi intézmények részéről.
***

Ha visszatérünk az európaiság és a nevelés szorosabb és konkrétabb egymásra hatásának kérdéséhez, szomorúan konstatálhatjuk: a nevelés szempontjából milyen képlékeny és méltatlan állapotok között vergődünk már jó ideje. Legalább két szinten látok s tapasztalok súlyos problémát. Egyfelől a nevelés társadalmi alulértékelése következik be. Jelenleg a nevelés társadalmi szerepe, fontossága, jelentősége nincs azon a helyen, amely joggal megilletné. Másfelől nem megoldott az a dilemma, hogy az európaiság tényleges gyakorlati megvalósításában miért nem érvényesül kellő arányban és hatásfokban a nevelés szempontrendszere. Úgy tűnik, Európa-felfogásunkban s Európa-építkezésünkben mintha a nevelés „ügye” huszadrendűvé, s ami még fájóbb, olykor teljesen mellőzötté válna.
Amikor az európaiság és a nevelés kapcsolatát vizsgáljuk, már az „alapoknál”, tehát magánál a nevelés társadalmi térnyerése kapcsán találkozhatunk súlyos problémával. A legnagyobb gondnak azt tartom, hogy – nem szívesen és nem a meghökkentés szándékával írom ide – a társadalom úgyszólván valamennyi „egysége” föl sem ismeri a nevelés fontosságának szempontját, illetőleg ha elvileg elfogadja is a nevelés megnyilvánulásának tényét, ebbeli saját felelősségét már nem vállalja.
Valószínű, mindnyájan tudnánk hozni negatív tapasztalatokat a nevelés mai állapotának jellemzésére. Hadd említsek meg néhány, számomra különösen lehangoló példát.
Köztudott, a nevelés két legfontosabb színtere s intézménye a család és az iskola. Nem foglalkozhatok itt külön a család és külön az iskola problémáival, de az rögvest belátható, mindkettő ezernyi gonddal küszködik. Anélkül, hogy dramatizálnám a helyzetet, úgy érzékelem, igazán komolyan, felelősen és hatékonyan egyik sem foglalkozik a neveléssel. Az a furcsa ellentmondás jön létre, hogy a család az iskolára, az iskola pedig a családra mutogat. A család az iskolától várja az erkölcsöt, a nevelést, az érzelmi biztonságot, a kiegyensúlyozott személyiségformálást, miközben az iskola azt hiszi, a gyermek már „megnevelve” érkezik hozzá, s így különösebben nem kell bíbelődnie holmi nevelési problémákkal, elég gondot jelent a tanítás (Csányi 2010, 3–13. p.). Tudjuk, a felelősség kölcsönös áthárítása soha és semmilyen területen nem ígér jót. Itt sem alakul ez másképp. A nevelőmunka elégtelensége, vagy mondjuk így: hiányossága, különösen az iskolai intézmény vonatkozásában elfogadhatatlan. Ugyanis az iskola egyik, ha nem a legfőbb feladata a gyermekek és fiatalok tudatos, tervszerű és rendszeres személyiségformálása, amely munkálattól joggal várhatjuk el a hatékonyságot. Ilyen igénnyel s követelménnyel csak kevésbé tudunk fellépni a családdal szemben, hiszen ott jórészt ösztönpályán, hézagosan, „féloldalasan” (lásd csonka család, válás), ad hoc formában, sokféle véletlenszerű mozzanattal halad e tevékenység. Nem beszélve arról a körülményről, hogy a szülők agyon vannak terhelve az egzisztenciális biztonságért folytatandó küzdelmükben. Így azután eleve kevesebb idő és energia jut a gyermekük nevelésére, mint amennyi szükséges, illetőleg amennyit szeretnének. A fenti összehasonlító szempont alapján nyilvánvaló, a pedagógusra – a családhoz képest is – nagyobb szerep s felelősség hárul a személyiségformálás nagyfokú elhivatottságot és türelmet feltételező műveletében.
A pedagógusi elhivatottság alapvető kritériuma a hatékony nevelőmunkának – aligha vitathatnánk el ennek igazságtartamát. Mégis oly nehéz a szükséges külső és belső feltételek biztosítása, pontosabban egyensúlyozni az oktatáspolitikai nem elegendő támogatottsága, valamint a pedagógusra rázúduló oktatási feladatok között. Az előbbi feltétellel kapcsolatban jegyzi meg Jay P. Greene amerikai oktatáskutató, hogy a fő kérdés nem is annyira a tanárok fizetésének alacsony vagy magas aránya (bár ha alacsony, mint nálunk, egyáltalán nem elhanyagolható szempont), hanem az oktatómunka értékelésében kialakult mítosz (a szerző egyébiránt több tucat legendát, hamis beidegződést sorol fel). „Ha oktatásról van szó – írja –, az emberek azt hiszik, az anyagi ösztönzések nem működnek. (…) Az iskolák, a tanárok, az adminisztrátorok úgyszólván semmi jutalmat nem kapnak a jól végzett munkáért, a rossz teljesítményért pedig nem jár büntetés.”(Greene 2005, 218 p.) Azt gondolom, a pedagógusi elhivatottság rendkívül fontos dolog, de ha ahhoz nem társul megfelelő és kellően differenciált anyagi feltételrendszer, a tartós és tömegméretű elhivatottság kialakulása csak hiú ábránd lehet.
Nem kisebb gondot okoz a pedagógusok körében terjedő tévhit, hogy maga az oktatás egyszersmind már nevelést is magában foglal. Nyilvánvaló, a két terület összefügg egymással. Például mondhatjuk, az a tanár, aki csak puszta tényeket, ismereteket, adatokat, törvényeket közöl s tanít, miközben egyáltalán nem fordít kellő figyelmet és energiát a nevelési követelményekre, legföljebb szakbarbár vagy valamiféle élő gép lehet, de aligha nevezhető pedagógusnak. S fordítva: az a tanár, aki csak „prédikál”, moralizál, de képtelen követni a szaktudományos ismeretek fejlődését, a tananyagok korszerűsítését, minden bizonnyal hatástalanná, rosszabbik esetben anakronisztikussá és hiteltelenné válik.
Más oldalról viszont szükségesnek tartom azt a felismerést s elfogadást is, hogy az oktatás és nevelés nem azonos és egyenrangú tevékenység. Közöttük jelentős különbözőség, olykor teljes ellentét húzódik. „Nevelni nem lehet anélkül – figyelmeztet Hannah Arendt –, hogy mindamellett ne tanítanánk is, a tanítás nélküli nevelés üres és (…) retorikává fajulhat. Ám nem túl nehéz nevelés nélkül tanítani.” (Arendt 1995, 203. p.) Továbbgondolva Arendt felvetését, gondoljunk rá: a tanítás „csupán” egyetlen részterületre, igaz, nagyon is fontos dologra, a rációra, a szellem kiművelésére irányul. Az oktatás a tanítás-tanulás tengelye köré szerveződik, amely általában rövid távra szólóan, kis „egységekben”, szakaszosan történik. S amelyet viszonylag gyorsan, könnyen és sikeresen követhetünk és ellenőrizhetünk. Más a helyzet a nevelőmunkával. A nevelés az emberi tartomány egészére kíván hatni (a szellemi mellett a lelki, érzelmi, testi állapotát, erkölcsi, esztétikai érzékét, világlátását s -nézetét, magatartását kívánja befolyásolni), központi mozgatórugója a személyiségformálás, amely nem automatikusan és rögtön garantálja az eredményt. Nem más az, mint sokféle véletlenszerű mozzanattal, olykor kudarcélményekkel is járó hosszú távú befektetés. Hadd világítsam meg a különbség lényegét egy profán példával. Mindnyájan tudjuk-tapasztaljuk, a valóságban létezhet okos diák, aki más vonatkozásban nagyon is rossz gyerek, miként beszélhetünk a szaktudományát magas szinten bíró, nagy tudású tanítóról, aki emberségből már megbukik, vagyis valójában rossz ember.
Sokan szeretnénk hinni vagy feltételezni, hogy a felsőoktatásban végre és magas szinten megmutatkozik a nevelés hatóereje. Azonban az egyetemek-főiskolák működésében – tapasztalatom szerint – még rosszabb a helyzet, mint a közoktatásban. Az úgynevezett „fejkvóta”-rendszer a tömegtermelésében teszi érdekeltté a felsőoktatást. Vitathatatlan, ez a meggyökeresedett szisztéma pozitív hozadékkal is jár (tekintsünk most el taglalásától), ám lássuk a legsúlyosabb negatív hatást. A mindenki (oktató, diák, oktatáspolitikus s -kutató) számára nem akart s nem várt fejlemény az oktatás színvonalának lassú és fokozatos csökkenése, helyenként már-már látványos zuhanása. Amit viszont mindnyájan tudatosíthatunk és amire minden érdekelt rádöbbenhet: az a nevelőmunka méltánytalan háttérbe szorulása. Az oktató tanít (úgy, ahogy!), a hallgató tanul (ahogy tud), a többi kit érdekel. Hogy a tanár milyen hatást fejt ki a diák személyiségére, ez a kérdés már senkiben föl sem merül, igaz, ez egyértelműen nem is mérhető. Tetszik, nem tetszik, világunkban manapság az egyetem működését és a felsőoktatás-politikát, mondja ezzel kapcsolatban Kenneth Wain amerikai nevelésfilozófus, nem a nevelés motiválja, hanem a globális verseny, a nyers piaci erők s tényezők határozzák meg (Wain 2008).
A fentiek alapján csak újra hangsúlyozni tudom, a nevelés fontosságának fel- és elismerésében komoly lemaradásban vagyunk. Elfogadhatatlan, hogy többnyire csak szavakban s elviekben merül fel a nevelés alapvető szerepe s jelentősége, viszont a gyakorlati megvalósításában igazán számottevő eredményt nem tudunk felmutatni. S hiányérzetünk nem csupán a családi és az iskolai nevelőmunka nem kellő színvonalából táplálkozik, hanem általában az értelmiségi hozzáállás elégtelenségéből is. Hadd emlékeztessek két apró, de számomra nagyon is szemet szúró példára. Csak bizakodni tudok abban, hogy az Akadémiai Kiadó vezetőinek tudatából nem esik ki végérvényesen a neveléstudomány szerepeltetése, amikor önálló könyvsorozatot indít el az egyes tudományágak legújabb eredményeiből. (A Magyarország az ezredfordulón sorozat első húsz kiadványa között nem szerepel a pedagógia!) S hasonlóképpen várom a közszolgálati televízió vezetésének önkritikáját is a Mindentudás Egyetemének sorozata kapcsán. (Ismeretes, hogy az első ötven adásban nem hallhattunk pedagógiakutatót, aki a nevelés-téma legújabb tudományos eredményeit foglalta volna össze.)
Az „európaiság” és a nevelés összekapcsolásában – sajnos – ugyancsak társadalmi súlyú gondok halmozódnak fel. Ha az európaiság fogalmán, mint fentebb vázoltam, meghatározott értékrendszert értünk, amelyben tehát a kölcsönös tisztelet, a tolerancia, a felelősség nyilvánul meg, de legfőképpen az individuum autonómiája s méltósága testesül meg, akkor jogos aggodalommal fogadhatjuk az európai országok eddigi reagálását az új politikai és gazdasági természetű válságokra, illetőleg az együttműködés új kihívásaira. Nem lehetünk nyugodtak az Európát (s így hazánkat is) elárasztó olcsó kulturális bulvártermékek, valamint a média silány műsorai, programjai miatt sem. Nagy kérdés, hogy az európaiság általam klasszikusnak tartott értékrendje miként valósul meg a mai társadalmi folyamatokban – mindez azonban újabb önálló tanulmányok feladataként kínálkozna. E helyütt csak a neveléssel közvetlenül összefüggő területről, az intézményes iskolai oktató- és nevelőmunkáról vetnék fel egyetlen kritikai szempontot.
Örvendetes fejlemény, hogy sokféle, viszonylag új európai oktatási és nevelési program indul be az utóbbi néhány évtizedben. Csak emlékeztetőül: működik az úgynevezett Leonardo-, a Szókratész-, az Erasmus-program (a sor folytatható), amely új s hatékony formákat teremt arra, hogy az európai civilizáció értékeit kölcsönösen megismerhessük, tisztelhessük, és szervesen beépíthessük saját (nemzeti) kultúránkba. Jó dolog például az, hogy egy diák vagy tanár ideiglenesen a szülőhazáján kívül egy másik európai országban tanulhat, taníthat, mindenképpen bővül látóköre, és saját életében, szűkebb környezetében gyakorolhatja a tolerancia, a tisztelet, a szabad gondolat, a másság („egység a különbözőségben”) európai erényét. S hasonlóképpen fontos állomásnak tarthatjuk az úgynevezett Európa-tanulmányok intézményhálózatának kialakítását; hazánkban több mint tíz ilyen intézmény működik különböző egyetemeinken, ahol szisztematikus és rendszeres Európa-képzés folyik.
Amiben viszont súlyos problémát látok, az a mai oktatómunka (beleértve a köz-, a felső-, és a felnőttoktatást egyaránt) szűklátókörű s kizárólagosságra törő szemlélete és gyakorlata. Szűklátókörű s kizárólagos abban az értelemben, hogy a tanítás-tanulás pusztán a szakanyag önmagában s önmagáért valóságában álljon elő, illetőleg rögzüljön az agyakban. Hogy egy konkrét ismeret, adat, jelenség, törvény miképpen függ össze az európai civilizációtörténettel, netán a világtörténelemmel, az már nem vizsgálandó kérdés. Mert nem releváns. Pedig éppen fordítva áll a dolog: minden „helyi” adat, részismeret stb. az egyetemes összefüggés-rendszerben, az „egész” megnyilvánulásában s általa nyeri el valódi értelmét s jelentőségét. Továbbá minden szakanyag, információ túl is mutat önmagán, abban a vonatkozásban, hogy az végső soron mindig meghatározott társadalmi-értékbeli prizmán átszűrődve, egy sajátos morális mozzanattal terhelve (pontosabban: gazdagítva) jelenik meg. A döntő kihívás a tanítók-tanárok számára éppen az a kérdés, hogy a szakanyag miként függ össze az európai értékrenddel. Nem egyszerű feladvány ez, hiszen már e feladat felismerése és tudatosítása kellő nyitottságot és szilárd eltökéltséget feltételez. Nem szólva arról a kihívásról, hogy az adott szakanyag és az európaiság szerves (vagy szervesebb) összekapcsolását meg is kellene valósítani a napi oktató- és nevelőmunkában.
Ez utóbbi követelménnyel kapcsolatban megfontolhatjuk Csíkszentmihályi Mihály felvetését. Szerinte nem elég a jó tanterv, a fölöttébb gazdag, ám egymástól elszigetelt ismeretanyag, a korszerűen felszerelt iskola. Az eddigieknél gyökerében más alapokra indokolt helyeznünk az oktatói és a nevelői tevékenységünket (Csíkszentmihályi 2007, 334–337. p.). De mi lehet ez a „más alap”? Azt gondolom, a „letisztult” válasz érdekében sokat kell még tennie a pedagógiatudománynak és az oktatáspolitikának. S aligha kétséges, egyértelmű és egyöntetű megoldás csak a kutatók, a politikusok és a gyakorló pedagógusok közös erőfeszítésével várható. Ha e tanulmány témájára koncentrálunk, kézenfekvőnek tűnik egy olyan stratégiai program és eljárás felvetése, amely közvetlen és természetes kapcsolatot kíván létesíteni az oktatómunkában a konkrét szakanyag és az európaiságot kifejező értékrend között. Az európaiság pedig – csak ismételni tudom – mindenekelőtt az individuum méltóságát, tiszteletét s autonómiáját foglalja magában, illetőleg az ezt szolgáló világlátást, erkölcsi értéket és nevelést (Carneiro 1999, 119. p.). Vagyis a tantervkészítők s maguk a gyakorló pedagógusok ne csupán ismereteket, tényeket, adatokat, törvényeket tanítsanak meg (bár ez is fontos feladat), hanem minden egyes tárgy saját belső világában mutassanak rá az európaiságot jelentő gondolkodásmódra s értékrendre. Azaz az európaiság szellemében egy­idejűleg neveljenek is, ám ez a tevékenység – lássuk be – nem magától értetődik, s nem automatikusan következik be, hanem külön időt, energiát s fáradozást igényel. S legelőször is mély elkötelezettséget és eltökéltséget kíván a nevelőmunka ilyetén való érvényesítésére. Továbbá azt a régi pedagógiai igazságot sem feledhetjük (amire egyéb­iránt, sajnos, hajlandóságot tapasztalhatunk), ilyen kihívásnak hiteles személyiségek tudnak csak megfelelni.
Látható, embert próbáló kihívások előtt áll a pedagógia. Fölöttébb nehéznek ígérkezik az egyensúlyozás az európaiság két végletes felfogása között. Az európaiságot mint értékrendet botorság lenne tagadni, de ugyanolyan fontos elutasítani az „írott malaszt”-nak beállított lejáratását. Konkrétabban és befejezésül: minden pedagógus törheti a fejét azon, hogy saját tantárgyában miként tudja megjeleníteni az európai értékrendet. Számomra önként adódik három konkrét példa (mondjuk a történelem-, a fizika- és a testnevelő tanár esetében) arra, hogyan érvényesülhet a nevelési szempont – itt mint európaiság – a tantárgyi oktatásban.
A történelemtanár sokféle lehetőséget kap arra, hogy érzékeltesse, mennyire fontos szerepet kap az individuum méltósága, jellembeli kiválósága vagy éppen gyarlósága. Megannyi háború sorsát befolyásolja – valamilyen szinten –az egyes egyén (király, hadvezér vagy egyszerű közkatona) belső adottsága, lelki tulajdonsága. Lehet ez önfeláldozás, hazaszeretet, könyörület vagy éppen gyávaság, árulás, besúgás. A történelemtanítás tekintélye nem csorbul, inkább erősödik, ha a szaktanár kitér e mozzanatok tudatos bemutatására is, mi több, itt hivatkozhat klasszikus írók (pl. Shakespeare, Lev Tolsztoj stb.) vonatkozó műveire, éles és érzékletes meglátásaira. S hasonlóképp a fizikatanár, amikor a tananyagban mondjuk a 20. századi nagy tudományos felfedezésekhez ér, ne csak az új törvények szakszerű és érthető (fizikai és/vagy matematikai) magyarázatát adja, hanem térjen ki például a tudomány és az erkölcs kapcsolatának dilemmáira is. Hol kezdődik például az atombomba feltalálásakor a tudós felelőssége, mit tehet ez ügyben a politikus és a fegyvergyártó vagy -kereskedő cégtulajdonos (multi). S vajon a hétköznapi ember valóban kiszolgáltatott, és csupán a tudomány fejlődésének pozitív hatásait élvezheti? Vagy például a nagymérvű motorizáció hogyan hat az emberi kapcsolatok alakulására? Számomra nyilvánvaló, ha ilyen és hasonló kérdéseket is feszeget a fizikatanár mint szaktanár, hatékonyabban történik a nevelés a fiatal öntudatának s felelősségérzetének a kialakítására, mint ha a szülő vagy az osztályfőnök sulykolná neki a szép pedagógiai intelmeket. Végül pillantsunk a testnevelő tanár kibővülő szerepére. Kétségtelen, a gyerekekkel fontos megtanítani mondjuk a kislabdadobás mozdulatainak szakmai szabályait vagy éppen a labdajátékok különféle fortélyait. Ám az igazi testnevelő tanár az erkölcsi-lelki összetevőkkel is foglalkozik, tehát egyúttal értékekre is neve. Mindenekelőtt tisztelni kell a másik egyént, sportolói minőségében is. Ha arra tanítja a gyermeket, hogyan lehet gyorsabban futni, úszni, magasabbat ugrani, pontosabban célozni stb., ez nem azért történik, hogy a másik társát megalázza, megszégyenítse, hanem hogy sportszerű keretek között, nemes küzdelemben legyőzze. Úgy, ahogyan ez elindult az olimpiai játékokban valamikor Görög­or­szágban (az olimpiai mozgalmat is az európai civilizáció adja!). Hiszek abban, hogy egy testnevelő tanár nagyon is sokat tehet annak érdekében, hogy tiszteljük ellenfelünket, és nemes versengésben győzzön a jobb, ne pedig sportszerűtlen magatartással vagy/és tiltott szerekkel kovácsoljunk magunknak előnyt.
Akárhogy áll a dolog, és akárhogy értelmezzük a szóban forgó kérdéseket, valaminő módon állást kell foglalnunk az európaiság és a nevelés összefüggésének (valójában összetartozásának) mai-holnapi dilemmáiról.
Felhasznált irodalom

Arendt, Hannah 1995. Múlt és jövő között. Budapest, Osiris–Riders International.
Barthélémy, Dominique 1999. Analysis of the Concept of European Dimension. European Education, Vol. 31. No. 1. Spring.
Beck, Ulrich–Grande, Edgar 2007. A kozmopolita Európa. Szeged, Belvedere.
Carneiro, Roberto 1999. A közös európai ház kialakítása az oktatásban. Új Pedagógiai Szemle, 1. sz.
Csányi Vilmos 2010. Oktatáspolitikai problémák egy humánetológiai rendszerszemlélet tükrében. Iskolakultúra, 1. sz.
Csíkszentmihályi Mihály 2007. A fejlődés útjai. Budapest, Nyitott Könyvműhely.
Debeljak, Aleš 2006. Európa, európaiak nélkül. Budapest, Napkút Kiadó.
Green, Jay P. 2005. Education Myths. New York, Toronto, Oxford, Rowman and Littefield Publishers, INC Lanham, Bouldier.
Hobsbawn, Eric 1997. On History. London, Weidenfeld and Nicolson.
Konrád György 2004a. Europas Identität und die Dominanz Amerikas. Osteuropa, 54. Jahrgang, Heft 5–6.
Konrád György 2004b. A közép tágulása. Gondolkodás Európáról. Budapest, Noran.
Kosztolányi Dezső 1971. Európa. Kosztolányi Dezső Összegyűjtött Versei, II. Budapest, Szépirodalmi.
Márai Sándor 2008. Európa elrablása. Röpirat a nemzetnevelés ügyében. Budapest, Helikon Kiadó.
Márai Sándor 2000. Kassai őrjárat. Budapest, Helikon Kiadó.
Musil, Robert 2000. Esszék. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Pagden, Anthony 2002. Introduction. In Pagden, A. (ed.): The Idea of Europe. Cambridge University Press.
Patočka, Jan 2003. Európa mint a filozófus útja. Idézve Mezei Balázstól. Kalligram, 12. sz.
Poszler György 1989. Eszmék – Eszmények – Nosztalgiák. Budapest, Magvető.
Wain, Kenneth 2008. The Future of Education… and its Philosophy. Studies in Philosophy and Education, Vol. 27., No. 2–3., 103–114. p.

Michela, Miroslav: Pod heslom integrity. Slovenská otázka v politike Maďarska 1918–1921 (Simon Attila)

Michela, Miroslav: Pod heslom integrity. Slovenská otázka v politike Maďarska 1918-1921. Bratislava, Kalligram 2009, 272 p.

1918 októberében véget ért a történelmi Magyarország mintegy ezeréves története. Egyben azonban új történetek kezdődtek, köztük a határon túlra került magyar közösségek történetei, de Magyarország története is tovább folytatódott. Igaz, más államhatárok, más európai környezet és más lehetőségek közepette, mint előtte.
A jogilag akkor még teljes, gyakorlatilag azonban már csak maradék Magyarország sorsát a világháború befejezését követő hónapokban a bizonytalanság határozta meg. Az évtizedeken át a boldog békeidők ezeréves álmában szendergő ország 1918 novembere és 1920 júniusa között egy területileg végletesen megcsonkított, gazdasági szempontból ellehetetlenített és önbecsülésében megalázott állammá változott. Olyan állammá, amely sem a múltjával nem tudott szembenézni (vagyis nem tudta beismerni korábbi hibáit), sem jelenével – hiszen (s ez talán érthetőbb) nem tudott megbékélni azokkal a határokkal, amelyeket a szomszédjai mohóságának engedő békekonferencia rákényszerített.
Az új és független Magyarország első évei (1919–1921) az elcsatolt területek visszaszerzése ábrándjának a kergetésével teltek. Azt azonban még a legelvakultabb irredentáknak is látniuk kellett, hogy a gazdaságilag és katonailag is mélyponton levő Magyarország sem a tőle nagyságrendekkel nagyobb Románia, sem pedig Jugoszlávia ellen nem léphet fel eséllyel, ezért minden revíziós reményüket a felföldi területek minél korábbi visszaszerzésében vélték megvalósulni, s 1919 elejétől részint kormányzati háttérrel különféle katonai és politikai – de nagy többségében irreális – tervek születtek az akkor már Cseh­szlo­vákiához tartozó területek visszaszerzésére. Lényegében erről az időszakról és ezekről a tervekről szól Miroslav Michela könyve, amely a pozsonyi Kalligram könyvkiadónál jelent meg.
Miroslav Michela a fiatal szlovák történésznemzedék egyik legprogresszívebb tagja. Azok közé tartozik, akiket szakmai és nyelvi felkészültsége (az elsősorban a két háború közötti szlovák és magyar történelemmel foglalkozó Michela kolléga szinte anyanyelvi szinten használja a magyar nyelvet is, de otthon van az angolban és a németben is), valamint a tudományköziség iránti vonzalma is arra predesztinál, hogy a jelenleg meglehetősen statikus szlovák historiográfia megújítói közé tartozzon. Jelenlegi könyve, amely monográfiaként csupán első munkája, azonban még a hagyományos történetírás eszközeit használja. Kiválóan.
Az a problematika, vagyis a magyar–szlovák viszony, amelynek egyik elemét a könyv tárgyalja, meglehetősen sokrétű, sok szempontú, számos megközelítést lehetővé tevő kérdéskör. Olyan szerteágazó téma, amely teljes egészében nem férhet bele egy kisebb terjedelmű monográfiába (különösen akkor, ha tudatosítjuk, hogy jelen munka a szerző disszertációs munkájának a kibővített változata). Miroslav Michela is érezte ennek buktatóját, ezért a könyv bevezetőjében világosan és határozottan behatárolta munkájának témáját, vagyis kijelölte, miről fog írni s miről nem. Így teljesen érthetően kimarad a könyvből a szlovákiai magyar kisebbség kérdésköre, s viszonylag kevés figyelmet szentel a szerző magának a csehszlovák belpolitika egyes szegmenseinek is – ami néha azért hiányérzetet kelthet, különösen a magyar olvasóban.
A szerző hat fejezetre osztotta könyvet. Az első, a Mi legyen a történelmi Magyaror­szág­gal című fejezet az ország sorsának a háború befejezésétől a tanácsköztársaság bukásáig tartó időszaka rövid, tényszerű bemutatását adja. A kisebbségek mint az integritás megmentői vagy elárulói című fejezetben a tanácsköztársaság után kiformálódó nemzeti-keresztény kurzust, illetve annak a békekonferenciára való felkészülését mutatja be a szerző. Ennek keretén belül az északi területek megtartására irányuló korai akciókat veszi sorba. Foglalkozik a František Jehlička nevéhez kapcsolódó manőverekkel, a Karol Bulissa által vezetett Tót Központi Iroda kezdeményezéseivel, valamint a Bleyer Jakab miniszter által előterjesztet szlovák autonómia tervévvel. A munka harmadik fejezete (Trianon) a trianoni béke előkészítésének és aláírásának folyamatát mutatja be, a Be nem teljesült vágyak címet viselő negyedik fejezet gerincét pedig a Szlovákia visszafoglalására irányuló magyar katonai tervek leírása alkotja. A trianoni béke parlamenti ratifikálása, majd a Teleki-kormány hatalomra kerülése új fejezetet nyitott a magyar külpolitikában, így a magyar–csehszlovák kapcsolatokban is. A Teleki- és főleg a Bethlen-kormány konszolidációs munkájával, illetve az első közvetlen magyar–csehszlovák diplomáciai tárgyalásokkal, az azokat hátráltató királypuccsok hatásával foglalkozik a szerző a munka ötödik (Egyetlen út a konszolidáció) és hatodik (Bethlen István karmesteri pálcája alatt) fejezetében.
Mint a fenti felsorolás is mutatja, a munka centrális problémáját a történeti Magyar­ország felbomlása utáni (1919–1921) magyar kormányzatoknak a Csehszlovákiával szembeni, konkrétabban a határok módosítására irányuló törekvései jelentik. Ennélfogva a munka témáját sokkal inkább a magyar nemzeti történelem alkotja, mint a szlovák vagy a cseh­szlovák, ami mindenképen bátor vállalás egy szlovák történésztől. Annál is inkább, mert Michela kolléga nem egyedüli ebből a szempontból. Korábban a szlovák történészek sora – Juraj Kramertől, Ladislav Deákon át Milan Krajčovičig – választotta azt a megoldást, hogy a kétoldalú kapcsolatok történetét elsősorban nem a hazai (csehszlovák) kormányzatok politikájának elemzésre (kritikájára) építi, hanem a magyarországi politikából indul ki, s Csehszlovákiát csupán mint a magyar politika tárgyát vizsgálja. S bizony, ezek a kísérletek nem túl jól sikerültek. Hol a nyelvtudás hiánya, hol szakmai problémák, máskor nemzeti elfogultság miatt. Szerencsére Miroslav Michela könyve nem ebbe a csoportba tartozik.
A monográfia számos tekintetben korábbi szlovák történeti munkák hagyományai folytatja. Így a kétoldalú kapcsolatok problematikáját jórészt a magyar irredentizmust a középpontba állítva vizsgálja, ami óhatatlanul azt eredményezi, hogy a csehszlovák politika felelőssége valahol elsikkad. A korábbi munkákkal való rokonságra utal némileg az irredentizmus fogalmának használata is. A magyar szakirodalommal ellentétben ugyanis a szlovák szakma Magyarországot illetően nem tesz különbséget a revíziós és az irredenta törekvések között, s meglehetős általánosítással az irredentizmus terminus technicust húzza rá minden olyan magyar törekvésre, amely a határok megváltoztatására irányul, függetlenül attól, hogy erőszakos, irredenta célkitűzésekről van-e szó, vagy a békés revízió szándékáról. Már­pedig a téma egyik legjobb ismerője, Zeidler Miklós is hangsúlyozza, hogy ezek a fogalmak más-más tartalmat hordoznak.
Mindazonáltal a jelen könyv mégsem az eddigiek folytatása, hanem azokat szakmai szempontból jelentősen meghaladó munka. Szerzője ugyanis nemcsak ismeri a magyar nyelvet, de otthon van magyarországi történészszakma világában is, tudja, melyek a vitás pontok, érzékeli az álláspontok közötti finom különbségeket. Tehát nemcsak a nyelvet ismeri és érti, hanem hordozóit is, így elmondható, hogy szlovák történészként is hitelesen fogalmaz a magyar történelemről.
Másrészt Michela elődjeivel ellentétben (Deák, Kramer) nem démonizál. Se Apponyit, se Telekit, sem Bethlent vagy mást. Ő egyszerűen konstatál, s az olvasóra bízza a megfelelő következtetések leszűrését.
Alapvető értéke a munkának az az árnyalt fogalmazás, ahogy a korszak szereplőit értékeli. Nem csupán a magyarokat, azokat a szlovák személyiségeket is (lásd például Jehličkát vagy Dvortsákot), akiket a szlovák történetírás – mivel nem a hivatalos irányvonalat követték – kizárt a szlovák nemzeti panteonból. De a szlovák történelem egyik rejtélyét, Vojtech Tukát illetően sem az elítélés vezeti tollát, sőt azt hangsúlyozza, hogy az ő tevékenységével kapcsolatban van még mit feltárni.
A szlovák olvasó, aki odafigyelve tanulmányozza át Miroslav Michela könyvét, számos „újdonsággal” találhatja magát szemben. Így például a tanácsköztársaság vörös hadseregének és a csehszlovák hadseregnek az 1919 tavaszán kibontakozó háborújával kapcsolatban. Ha ugyanis a szlovák történelemtankönyveket, ismeretterjesztő munkákat vagy akár szakmunkákat ezzel kapcsolatban megnézzük, a támadó felet illetően leginkább olyan homályos megfogalmazásokat találni, amelyek alapján az olvasó a magyarokat tekinthetné agresszornak. Nem így Michela kolléga könyvében, aki világosan megnevezi, hogy a csehszlovák hadsereg volt a támadó fél, s a Vörös Hadsereg ellentámadásként indította nevezetes északi hadjáratát.
Bár Miroslav Michela munkája elsősorban szlovák olvasóknak íródott, mégis inkább nekünk, magyaroknak tart tükröt. Jelzi nekünk azt, hogy Trianon értelmezési keretei sokkal szélesebbek annál, mint ahogyan mi azt látni szeretnénk. Jelzi azt, hogy Trianon értelmezései közül csupán az egyik a sérelmi, szenvedéstörténeti megközelítés, s hiba lenne, ha más szempontokról nem vennénk tudomást.
Miroslav Michela könyve tagadhatatlanul egy szlovák történész könyve a témáról. Ezt jelzik a könyv szempontjai, hangsúlyai, témavezetése. Emellett azonban a fellelhető források értelmezésére épülő, tartalmában, a téma megközelítésében és tálalásában is mérhetetlenül korrekt dolgozat. Korrekt abban is, hogy eltérő hangsúlyai és szempontjai ellenére is érződik, hogy érti, tudja, mit jelent a másik oldalnak Trianon. Ennél pedig nem is kívánhatunk többet.

Simon Attila

Kegyesné Szekeres Erika–Simigné Fenyő Sarolta (szerk.): Sokszínű nyelvészet. Alkalmazott nyelvészeti gender-kutatás (Bolemant Lilla)

Kegyesné Szekeres Erika–Simigné Fenyő Sarolta (szerk.): Sokszínű nyelvészet. Alkalmazott nyelvészeti gender-kutatás. Miskolc, 2006, 226 p.

A Miskolci Egyetem Alkalmazott Nyelvé­szeti Tanszékének kiadványa egy sorozat második kötete. Az első kötet alkalmazott nyelvészeti periodikaként még csak érintette a nyelvészeti genderkutatások területét, e másodikban azonban a szerkesztők célja az volt, hogy rendszerezzék s bemutassák a nemek társadalmi szerepeinek nyelvészeti szempontú kutatását, e kutatás nemzetközi és magyarországi eredményeit és lehetőségeit.
A kiadvány jelentősége abban áll, hogy Magyarországon az első összefoglaló jellegű kötet ebben a témában, s ennek megfelelően több irányból építkezik, célja pedig, a szerkesztők szerint, hogy „az olvasókkal megismertessék az alkalmazott nyelvészeti genderkutatások nemzetközi paradigmáit, illetve számot vessenek azzal, miként kapcsolódhatnak ezekhez a magyarországi, hasonló témájú kutatások”.
A téma aktualitását az adja, hogy 2011. január 17-én Kegyesné Szekeres Erika szervezésének és sokéves munkájának köszönhetően a Miskolci Egyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke mellett megalakult egy nemzetközi genderkutató csoport, melynek tagjai több magyarországi és külföldi egyetem, más intézmény és több kutatási szakterület szakértői közül kerültek ki, s fő célkitűzésük éppen a genderkutatások e sokszínűségének megtartása és továbbvivése, amire a kötet címe is utal. A csoport szakmai védnöke Huszár Ágnes, aki a magyarországi gendernyelvészet elismert képviselője és művelője, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Ka­rának és Nyelvtudományi Doktori Iskolájának oktatójaként többek között gendernyelvészeti kurzusokat is tart, s nemrég jelent meg Be­vezetés a gendernyelvészetbe című kötete a Tinta Kiadó gondozásában.
A kötet négy fejezetre tagolódik. A továbbiakban e felosztás szerint haladva fogom bemutatni az egyes részek tartalmát.
Az első fejezet tudománytörténeti és módszertani áttekintést nyújt a gendernyelvészetről. Huszár Ágnes bevezetésében a férfiak és a nők nyelvhasználatáról szóló tudományos gondolkodás történetét tekinti át röviden, a 17. századtól kezdődően, amikor is az ún. férfinyelv – női nyelv mítosza kialakult, egészen napjainkig, a biológia és társadalmi nem fogalmának különválasztásáig.
Ugyanő nyitja A társadalmi nem és nyelvhasználat című fejezetet a Hogyan (nem) érdemes kutatni a női és a férfi kommunikáció közötti különbségeket? című tanulmányában, amely széles szakirodalom alapján tárgyalja a két nem kommunikációja közti különbségeket két szempont szerint, melyek a férfiak és a nők verbalitással kapcsolatos képességeinek, valamint a férfiak és a nők kommunikációs gyakorlatának összehasonlítása.
A kutatások két kiindulási pontja a hatalmi viszonyok és a nemileg specifikus kultúra. Ezek vizsgálatának eredményeit összegezi tudományos alapossággal a nyelvi képességek, a nonverbális kommunikáció, a fonetika, fonológia, morfológia, grammatika, szintaxis, szókincs, szövegtípus szempontjából. A szókincs, a szöveg használata szempontjából feldolgozza a beszéd irányítására és kontrolljára vonatkozó kutatások eredményeivel együtt mindazokat, amelyek például a normakövetésre vonatkoznak.
A különféle irányzatok, célok, kutatási területet sorát elemző tanulmányban a szerző állást foglal bizonyos kutatási célok és módszerek mellett, másokat (az eredmények ismeretében) kevésbé relevánsnak tart.
Összefoglalja a hatalmat és a hatalomnélküliséget szembeállító, valamint a kulturális különbségeket alapul vevő kutatások indokoltságát, eredményeit. Leszögezi, hogy a hatalom birtoklása mint az egyedüli kutatási irányt követő kutatások eredménye gyakran téves következtetésekhez vezet, ha a nem európai kultúrák kutatását nézzük. Érdemes tehát meghaladni a bináris oppozíciókban való gondolkodást. Az sem tűnik azonban szerinte indokoltnak, hogy egy nyelven és kultúrán belül nemileg specifikus nyelvhasználatról beszéljünk.
A gender, a társadalmi nem mint a tudományos kutatás kiindulási pontja minden tudo­mányágban összeforr a hatalom birtoklásának fogalmával. A genderkutatás tehát minden esetben a hatalmi viszonyok kutatását is kellene, hogy jelentse, másként értelmét veszti.
Huszár Ágnes összefoglaló tanulmányának végkicsengése is ez irányba halad, kár, hogy ezt a szöveg rövid összegzésében nem érvényesíti, nem bontja ki, és csupán a politikailag korrekt nyelvhasználatot nevezi meg elérendő célként: „a demokratikus közélet egyik alapfeltétele az értéktételezés-mentes, neutrális, politikailag korrekt nyelvhasználat.” A politikailag korrekt nyelvhasználat viszont gyakran vezethet a genderszempont beolvadásához, s a gender mint fogalom kiürüléséhez, mivel az általánosításban, a több szempontú „politikai korrektség”-ben összeolvadnak az egyes szempontok, s a gender, a társadalmi nem fogalma is valamiféle általános, a (tudományos és általános) közvélemény számára elfogadható tartalommá változik, amely gyakran nagyon is távol áll az eredeti értelmétől.
Schleicher Nóra Paradigmaváltások: A társadalmi nem és nyelvhasználat kutatásának rövid története című tanulmányában tulajdonképpen ugyanezt a témát dolgozza fel, kicsit másként. Bemutatja a dominancia-, a differencia- és a dinamikus modellt, a gyakorlatközösségek modelljét, s megismerteti az olvasót a diskurzív szemlélettel, a legújabb kutatási irányokkal, amelyek megkérdőjelezik a genderkoncepció ún. ruhafogas-modelljét, „amely a társadalmi nemet egyszerűen a biológiai nemmel felruházott férfiak és nők szocializáció során elsajátított, vagy az egyenlőtlen hatalmi viszonyok által kikényszerített férfias és nőies tulajdonságaival azonosítja”. Ehhez kapcsolható az ún. queer-nyelvészet megjelenése, mely a különféle szexuális identitással rendelkező csoportok, emberek identitáskonstruáló nyelvhasználatára irányul.
E sokféleségnek, a dichotómiák feloldásának eredménye azonban a szerző szerint az lenne, hogy „a heteroszexualitást vagy a fehérséget (mint etnikumot) ugyanúgy tanulmányozásra érdemes, magyarázandó, performancia eredményeként létrejövő konstrukcióként vizsgálnák, mint az ezen új koncepció által a korábbi deviáns, marginalizált jellegétől megszabadított – homoszexualitást, vagy a nem fehér etnikai kisebbségeket”. Judith Butler hatására pedig a biológiai nemet is részben a társadalmi konstrukció szintjén kezelnék a radikálisabb kutatók.
A tanulmány szerzője egyértelműen a feminizmus eredeti céljainak ellentmondó eredményként könyvelné el az általánosítás igényéről való teljes lemondást. Véleménye szerint a női és férfi nyelvhasználatot jellemző sztereotípiákat kellene kijelölnünk kutatási területként. Így azonban – elgondolása szerint – visszatérnénk ahhoz a kérdéshez, hogyan viszonyulnak a sztereotípiák és ideológiák a valódi nyelvi identitáskonstrukciókhoz, amivel visszatérnénk a kiinduló problémához.
A tanulmány alapos áttekintést ad az egyes kutatási irányokról, s nagy erényének tartom, hogy ellent mer mondani a divatos identitásfellazító, feloszlató elméleteknek, s a feminizmus eredeti kutatási céljaihoz térne vissza, mert a túlzott sokféleség felaprózódáshoz, fellazításhoz is vezethet, s a gender fogalmának felhígításához, sőt divatteremtéshez.
A társadalmi nem a hatalmi viszonyok tükre (Joan Scott), a társadalmi nemi viszonyok kutatásának célja és módja tehát a nemi identitás konstruálódásának kutatása kell, hogy legyen. A gendernyelvészet célja tehát az lenne, hogy megállapítsa, kutassa, hogyan formálja a nyelv a férfiak és nők nemi identitását a születéstől kezdve a különféle közösségeken belül, s hogyan tükrözi mindez a hatalmi viszonyokat. A politikai és szociális egyenlőség víziója természetesen magában foglalja a nemi identitáson kívül a szociális helyzetet és a faji identitást is, de nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy minden esetben a hatalmi viszonyok egyenlőtlenségéről beszélünk, amely a világ természetes elrendezésének látszik.
Salánki Ágnes a társadalmi nem és nyelvhasználat németországi kutatásának történetét foglalja össze Senta Trömel-Plötz, Fritjof Werner és Karsta Frank munkái alapján.
Ebben az összegzésben is visszaköszönnek a nemzetközi kutatások legnagyobb témái: a nyelvi rendszerekben explicit módon megmutatkozó tényezők, a női és férfi nyelvhasználat kommunikatív helyzetből adódó különbségei, a nők és férfiak társadalmi helyzetéből adódó különbségek, sztereotípiák, a verbális erőszak megnyilvánulásai.
„Kifejeződhetnek-e a nyelvhasználatban társadalmi jelenségek, általános, nemekre jellemző magatartásformák?” – teszi fel a kérdést a szerző, s a ’80-as, ’90-es évek német nyelvű szakirodalmának tükrében vizsgálja azt.
„A nőknek a férfiakkal szembeni társadalmi alávetettsége fejeződik ki a német nyelvben lexikológiai szinten és a kommunikatív helyzetekben is” – állítja Trömel-Plötz. Werner szerint „a férfiak önbecsülése és a nők megvetése alapvetően az elnyomók és az elnyomottak közti viszonyt sugallja.” Frank a nyelvi és nyelvhasználati erőszak témakörét elemzi behatóan.
Salánki szerint a németországi kutatások eredményeit a következőképpen foglalhatjuk össze: „a kutatók arra a véleményre jutottak, hogy a nyelvhasználatban a tényleges társadalmi helyzet tükröződik. (…) A férfiak határozzák meg, mi a fontos, ők vetik fel a témákat, ők szabják meg a társalgás időtartamát, koordinálják a beszélgetés menetét. (…) A nők alárendeltsége nemük alapján tehát a nyelv és a beszéd minden területén felfedezhető. (…) A nők számára az a lehetőség marad, hogy ezt a helyzetet felismerjék, és megpróbálják megváltoztatni.”
A Társadalmi nem és nyelvhasználat: a magyar nyelvre vonatkozó kutatások rövid története című tanulmányban Kegyesné Szekeres Erika fogalja össze a magyarországi nyelvészet nemi szempontú vizsgálatainak eredményeit. Számot ad arról, hol tartott a kutatás 2006-ban és milyen kihívások elé nézett.
Tanulmányában megállapítja, hogy Ma­gyar­országon a genderkutatások a ’90-es évektől kaptak nagyobb teret, s ez összhangban van azzal, hogy éppen ebben az időben vált elfogadott tudományos diszciplínává a kutatások ezen területe. A tanulmány írásának idején úgy látja, a genderlingvisztika kialakulásának feltételei Magyarországon is adottak, és megalapozottak az addig elvégzett kutatási eredményekkel, továbbá azzal is, hogy egyre gyakrabban alkalmazzák a kutatók a nemet (gender) mint független szociolingvisztikai változót olyan kutatásokban is, amelyek nem központi kategóriaként kezelik a nem (gender) fogalmát. Az eddigi kutatások közös ismérve Kegyesné szerint az, hogy „a nem (gender) mint szociokulturális, de egyben nyelvileg is megkonstruált kategória jelenik meg, amely más nyelvi és nem nyelvi tényezőkkel kölcsönhatásban fejti ki hatását a beszélő nyelvi tevékenységére, azaz nincs nem-semleges be­szédhelyzet”.
A további kutatások célja pedig az lehetne, hogy megmutassa, hogy „egyes szituációkban milyen erősséggel fejti ki hatását a beszélő neme a beszédtevékenységre, s mikor milyen erősségű a kapcsolat a nem és más, a beszédhelyzetet befolyásoló tényezők (pl. életkor, iskolai végzettség, lakóhely stb.) között”.
A tanulmánykötet második fejezete vitaindító előadások írott változatát tartalmazza, amelyek a „Nemek és nyelvek”, a Magyar Al­kalmazott Nyelvészek és Nyelvtanárok Egye­sülete XV. Kongresszusának kerekasztalánál hangzottak el. A téma változatosságáról árulkodik az egyes előadások címe: A női nyelv kérdésköre a japán nyelvben (Székács Anna), Szexizmusok a romani nyelvben (Kolompár Hajnalka), Nyelvi szexizmus és szexista nyelvhasználat a magyar nyelvben (Kegyesné Sze­keres Erika), Az ország háziasszonyai (Sándor Klára), A gyűlöletbeszéd és a kirekesztés logikája (Barát Erzsébet). A beszélgetés hangfelvételének leirata tükrözi az élőnyelvi nyelvhasználati jelenségek sajátosságait, s véleményem szerint egy érdekes elemzés tárgya lehetne, hogy az élőbeszédben automatizálódott genderérzékenység nélküli nyelvhasználat vajon milyen mértékben fordul elő, és előfordul-e az éppen e témát kutató vitapartnerek beszédében.
A kerekasztal-beszélgetés írott változata által betekintést nyerhetünk egy igazi vitába, amely az ezzel a témakörrel foglalkozó bármilyen témát szabályszerűen jellemzi. A gender – a társadalmi nemi szerepek, a feminista szemléletmód a társadalmi vitában, s ugyanúgy a tudományos vitában – indulatokat is kiváltó téma, hiszen szinte lehetetlen elvont tudományossággal kezelni egy olyan kulturális és társadalmi alapú témát, jelenségrendszert, amely valamennyiünket személyesen érint. A szocializáció folyamán kialakult nemi szerepek természetességéről, konstruálásáról, ellentmondásairól a vélemények eltérőek lehetnek, a beszélgetés eredménye szerint azonban mindenképpen további kutatásokat, és szemléletmód-változást igényelnek.
A kötet harmadik fejezete Gender, irodalom, kultúra és nyelv: újabb kutatások az alkalmazott nyelvészet témaköréből címmel a Miskolci Egyetem Alkalmazott Nyelvészeti Tanszéke kutatóinak további munkáit mutatja, amelyek szorosan kapcsolódnak az előzőekhez a költő(nő)i nyelv, a pragmatikai kutatások, a fordításelmélet- és gyakorlat, a sztereotípiakutatás tárgykörében.
A befejező fejezetben öt recenziót olvashatunk magyar és külföldi szerzők által írt könyvekről, amelyek szorosan kapcsolódnak a kötet fő témájához (genderpedagógia, fordításelmélet, gendernyelvészet).
A sokszínűség valóban jellemzi tehát a kötetet, s a miskolciak azóta végzett és publikált kutatásai, kiadványai és a legfrissebb eredménye, egy genderkutató csoport megalapítása is a téma iránti tudományos elhivatottságukat és hozzáértésüket bizonyítja.

Bolemant Lilla

Skutnabb-Kangas, Tove-Dunbar, Robert: Indigenous Children’s Education as Linguistic Genocide and a Crime Against Humanity? A Global View (Kontra Miklós)

Skutnabb-Kangas, Tove−Dunbar, Robert: In­di­genous Children’s Education as Linguistic Ge­nocide and a Crime Against Humanity? A Global View (= Gáldu Čála, Journal of Indigenous Peoples Rights No.1/2010) NO 9520 Guovda­geaidnu/Kautokeino, 2010, 126 p.

Ezt a könyvet a Norvégia északkeleti csücskében található Gáldu adta ki, vagyis az Őshonos Népek Jogainak Kutató Központja (angolul: Research Centre for the Rights of Indigenous Peoples). A független kutatóközpont a norvég kormány két minisztériumának támogatását élvezi (l. www.galdu.org). Az első szerzőt, Tove Skutnabb-Kangas szociolingvistát és oktatáskutatót a magyarok is jól ismerik, róla Colin Baker a Journal of Sociolinguisticsben (5. [2001], 279. p.) azt írta, hogy „a világ kisebbségi nyelveinek fennmaradásáért végzett munkája bizonyosan egyedülálló az elmúlt három évtizedben”. Szerzőtársa, Robert Dunbar az emberi jogok jogásza, a skóciai gael nyelv beszélője és aktivistája, a közelmúltig Aber­deenben tanított, most a Skye szigetén található vadonatúj University of the Highlands and Islands professzora. Ez a szerzőpáros nagyon is üdvözlendő, mert kicsi azoknak a szociolingvistáknak a száma, akik jogászokkal is szoktak eszmecserébe bocsátkozni, s persze a jogászok sem nagyon beszélgetnek nyelvészekkel. Esetünkben az a szerencse, hogy Skutnabb-Kangas és Dunbar részleteiben és mélységében is jól ismerik azt, amiről könyvet írtak.
Ez a könyv az oktatáspolitikák és az oktatási gyakorlatok olyan példáit mutatja be a Föld minden sarkából vett példákon, amelyeket nyugodtan lehet az emberiség elleni bűntetteknek is nevezni. A könyv főszereplője az alámerítő oktatás, közvetlen előzménye két olyan szakértői jelentés, melyeket 2005-ben és 2008-ban készítettek a szerzők (mások közreműködésével) az ENSZ „Őshonos Ügyek Állandó Fóruma” részére.
Skutnabb-Kangas és Dunbar rögtön a bevezetőben, az 5. lapon felfedik alapállásukat, amikor a dél-afrikai köztársaságbeli Desmond Tutu érseket idézik: „Ha igazságtalan helyzetekben valaki semleges, akkor az elnyomó oldalára áll. Amikor egy elefánt egy egér farkára tapos, és valaki azt mondja, hogy ő semleges ebben az ügyben, akkor az egér nem értékeli az ilyen semlegességet.”
Sokan vannak, akik nem tudják, mi fán terem az alámerítő oktatás, az ő számukra idézem A nemzeti kisebbségek oktatási jogairól szóló hágai ajánlások és értelmező megjegyzések című EBESZ-dokumentum vonatkozó részét (1996, 16−17. p.): „A tananyagot kizárólag a hivatalos nyelven tanító, a kisebbséghez tartozó gyermekeket a többségiekkel egy osztályba integráló alámerítési típusú megközelítések nincsenek összhangban a nemzetközi normákkal.” Ezt az angolul „submersion program”-nek nevezett oktatási formát néha mélyvíz-technikának és befullasztási programnak is hívják magyarul: „A világon jelenleg ez a leggyakoribb – és egyben legveszélyesebb – kisebbségi oktatási módszer” – olvashatjuk Skutnabb-Kangas magyarra fordított könyvében (1997, 25. p.). Az ilyen többségi tannyelvű oktatás gyakran megakadályozza a kisebbségi diákok oktatáshoz való hozzáférését az általa emelt nyelvi, pedagógiai és pszichológiai akadályok révén (11. lap). Az alámerítő oktatás felcserélő oktatás, a benne részesülők az államnyelvet anyanyelvük rovására tanulják, következésképp ez az oktatás egyik fő oka a nyelvcserének is.
Hol működtetnek alámerítő, avagy befullasztó programokat? A világ minden részén. Skutnabb-Kangas és Dunbar sok-sok példát bemutatnak, ezekből találomra említek néhányat: Belgium (1968-ban az Emberi Jogok Európai Bírósága kimondta, hogy az oktatáshoz való jognak nem része az, hogy a szülők megválaszthassák gyermekeik tannyelvét), az Egyesült Államok (a nevezetes Lau kontra Nichols per 1974-ben), Csehország (a 2007. évi bírósági ítélet az ostravai cigányok szegregált oktatásáról), Ausztrália (nemrég egy szövetségi bíróság 64 ezer dolláros kártérítést ítélt meg egy 12 éves fiúnak azokért a gazdasági károkért, melyeket az okozott neki, hogy iskolája nem biztosított számára jelnyelvi tolmácsot), Törökország (kurdok), Kanada (bentlakásos iskolák az indián diákok részére), Svédország (finn bevándorlók gyermekeinek iskolái), India (ahol bizonyos csoportok [= tribal groups] többségi nyelvű iskoláiban az oktatási sikertelenség 92%-os), Kína (ahol az ujgur gyermekeket olyan „kompetens” rabszolgákká képzik ki, akik kizárólag a kínai nyelvet tanulják meg, semmilyen más nyelvet nem), Norvégia (ahol a norvégosítás a számi/lapp nyelvek kiirtásával járt együtt) stb. A szerzők minden kontinensről számos példát bemutatnak. Sokkal kevesebb pozitív példát találtak, vagyis olyat, ahol az anyanyelv tannyelvként való használatának jogát elismerik és biztosítják is. Pápua Új-Guineában 850 különféle nyelvet beszél körülbelül 6 millió ember. Itt bevezették azt, hogy az iskola előtti oktatásban és az első két osztályban 380 tannyelven tanítják a gyerekeket. Ez az anyanyelvalapú többnyelvű oktatásnak egy gyenge változata, de ha Pápua Új-Guineában be tudták vezetni, akkor – mondják a szerzők – egyetlen ország sem állíthatja, hogy nincs elég pénze legalább arra, hogy elkezdjék saját nyelveik fenntartását és fejlesztését (74. lap). Vannak más pozitív példák is: Nepálban, Indiában, Etiópiában, a számik mai norvégiai és finnországi oktatásában.
Feltehetjük a kérdést: miért tűrik el az ilyen oktatást a világ majd minden országában? Végül is a szerzők meggyőzően bemutatják, hogy jogi értelemben az ilyen alámerítő oktatás emberiség elleni bűntettnek is minősíthető (90. lap). Idézik a kisebbségi oktatásról valaha készült legnagyobb kutatás néhány következtetését is, mely szerint a másodnyelvű (többségi nyelvű) oktatásban résztvevőknél a siker legjobb előrejelzője az anyanyelven folyó oktatás hossza; minél tovább tanul a gyermek anyanyelvén, annál sikeresebb lesz a többségi tannyelvű oktatásban (Thomas & Collier 2002, 7. p.). Skutnabb-Kangas és Dunbar idézik Grint is (2003, 26. p.), aki azt írja, hogy erős közgazdasági érvek is vannak arra, hogy feltételezzük: a regionális és kisebbségi nyelvek védelme és fejlesztése jóléti szempontból is helyeselhető, s ilyenkor nem is kell semmilyen morális szempontra figyelnünk. Az a gyakran hallható kérdés, hogy vajh megengedheti-e magának államunk, hogy anyanyelvi alapú többnyelvű oktatási programokat működtessen, rosszul van föltéve. Skutnabb-Kangas és Dunbar szerint a helyes kérdés így hangzik: Hogyan engedheti meg magának egyetlen állam is azt, hogy ne működtesse az ilyen oktatási programokat? A szerzők persze nem naivak. Számos okot felmutatnak: a többségi nyelvek beszélőinek zöme érzéketlen a kisebbségi nyelveket beszélők gondjaira, mivel egyszerűen nincs tudomásuk a nyelvi elnyomásról; az őshonos kisebbségi nyelvekről szóló vitákban az ilyen nyelvek beszélőinek nincs hangja, őket alig kérdezik meg; a lingvicizmus sokkal rafináltabb módja egy nyelv használata megakadályozásának, mint a brutális, nyílt kínzás vagy bebörtönzés; a kormányok tudatában vannak annak, hogy a kisebbségek többségi tannyelvű oktatásra kényszerítése milyen negatív hatásokkal jár, de sikeresen állíthatják ennek ellenkezőjét stb.
A könyv utolsó fejezetében a szerzők azt taglalják, milyen oktatási modellek vannak összhangban a nemzetközi joggal és az oktatási kutatási eredményekkel. Nyolc ajánlást fogalmaznak meg, ezek közül az első kettőt említem meg itt: (1) az első nyolc évben a kisebbségi anyanyelv kell legyen a fő tanítási nyelv, (2) a többségi nyelv jó tanításának része az is, hogy kompetens kétnyelvű tanárok tanítják, s az ilyen nyelvet (L2) nem szabad úgy tanítani, mintha az a kisebbségiek anyanyelve (L1) lenne.
Végül kinek ajánlanám e könyv elolvasását? Azoknak a nyelvészeknek, akik ilyen téren alulinformáltak, avagy „semlegesek” a nyelvfenntartás kérdéseiben, beleértve ebbe a „biztonságban levő” nyelvek nem standard változatainak fennmaradását is. Persze nagyon ajánlanám szociológusoknak is, jogászoknak is, az oktatási kérdésekkel bajlódóknak is, sőt – horribile dictu – politikusoknak is.

Hivatkozások
A nemzeti kisebbségek oktatási jogairól szóló hágai ajánlások és értelmező megjegyzések. The Hague, Interetnikai Kapcsolatok Alapítvány, 1996 október.
Grin, François 2003. Language Planning and Economics. Current Issues in Language Planning 4:11, 1–66. p.
Sku[n]tnabb-Kangas, Tove 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány.
Thomas, Wayne P. & Collier, Virginia P. 2002. A National Study of School Effectiveness for Language Minority Students’ Long-Term Academic Achievement. George Mason University, CREDE (Center for Research on Education, Diversity & Excellence). http://www.crede.ucsc.edu/research/llaa/1.1_final.html

Kontra Miklós

Angyal Béla: A két világháború közötti csehszlovákiai magyar pártok történetének szakirodalma és forrásai

Az első csehszlovák köztársaság húsz éve alatt létezett magyar politikai pártok története, működése, fejlődése még ma is részben feltáratlan. A korszakot bemutató munkák között csupán az utóbbi évtizedekben tűntek fel levéltári kutatásokkal megalapozott, tudományos igénnyel készült tanulmányok. A korábban megjelent munkák többsége az előző publikációkra és a korabeli sajtóra támaszkodik, melyek különböző színvonalúak és gyakran befolyásolták őket a nemzeti szempontok és a kor, amelyben íródtak.
A levéltári alapkutatásoknak még a kezdetén tartunk. Számos olyan fond, állag található cseh, szlovák és magyarországi levéltárakban egyaránt, amelyeket még nem kutattak a téma szempontjából, holott olyan korabeli intézmények, szervezetek dokumentumait tartalmazzák, melyek foglalkoztak a csehszlovákiai magyar kisebbség ügyeivel, politikai pártjainak tevékenységével.
Munkámban áttekintem a téma szakirodalmát és forrásait, valamint a kutatás eddigi eredményeit. Szólók a kutatókra váró legsürgősebb feladatokról is.

1. Szakirodalom

A csehszlovákiai magyar kisebbség két világháború közötti történetének feldolgozása során az érdeklődés magyar részről elsősorban a nemzetiségi identitás megőrzésére irányuló küzdelem felé fordult, a politikatörténeti megközelítés dominált. Más területekkel, például a gazdaságtörténettel, kultúrtörténettel összehasonlítva a kisebbségi politika témaköre jelentős számú szakirodalommal rendelkezik.
A politikai pártok történetéhez kapcsolódó munkákat, megszületésük idejét tekintve, amely tény nagyban meghatározta szemléletüket, jellegüket is, négy főbb csoportra oszthatjuk.
1.1. Korabeli szakirodalom
A magyar pártok tevékenységét méltató, történetük rövidebb időszakaira vagy egyes területeken végzett munkájukra visszatekintő írások már születtek pár évvel a megalakulásuk után, a múlt század húszas éveiben. Elsősorban propagandacélokat szolgáltak ezek a kiadványok, a tagságuknak, választóiknak kívánták bemutatni az egyes pártok fejlődését, elért eredményeiket. Szerzőik a magyar pártok képviselői, munkatársai, hozzájuk közel álló újságírók voltak.
Az első ilyen munkának tekinthető az Országos Keresztényszocialista Párt főtitkára által összeállított könyvecske a magyar képviselők parlamenti munkájáról, amely 1921-ben jelent meg.1
A Keresztényszocialista naptárban – a keresztényszocialista párt 1925-ben lezajlott pártszakadása és a Nyugat-szlovenszkói Keresztényszocialista Párt megalakulása után – megjelent visszaemlékezés a párt kezdeti, impériumváltást követő időszakára ugyancsak a politikai propaganda körébe tartozik.2 Szerzője elsősorban a szakadár pártba átlépett személyek szerepét emeli ki az indulásnál.
A köztársaság létrejöttének tízedik évfordulója táján két munka jelent meg, Flachbart Ernő és Urr György tollából, amelyek igyekeztek összefoglalni a tíz év történéseit.3
Ezek az eddig felsorolt munkák rövid, sajtóban megjelent vagy brosúraszerű kiadványok leginkább a kisebbségi sérelmek feltárására összpontosítottak, a magyar pártok küzdelmét emelték ki a kisebbségi jogok terén a csehszlovák kormánnyal szemben. A pártok valós választói támogatottságáról, arról, hogy a magyarság egy jelentős része nem ezeket a pártokat támogatta, kevés szó esik. A magyar választók csaknem negyede a baloldali, elsősorban a kommunista pártot, mintegy tíz százaléka egyéb, elsősorban a kormánytámogató pártokra adta voksát a nemzetgyűlési választások során. A magyar pártokon belüli ellentétek is homályban maradtak, csupán Lelley Jenő nyugat-szlovenszkói csoportjának kiválását és bukását taglalják részletesebben mint kormánytámogató, korabeli szóhasználattal aktivista kísérletet. Az aktivista pártokat sommásan árulóknak nevezik a szerzők.4
A magyar aktivista pártok is komoly propagandatevékenységet fejtettek ki, és az általuk kiadott munkák között is akadnak, amelyek a magyar pártok történetét taglalják, természetesen aktivista szempontból. Ezekben a csehszlovák demokráciát mint a magyar kisebbség felemelkedésének zálogát emlegetik, kiemelve az általános titkos szavazati jogot és a földreformot. A magyar ellenzéki pártok, de a kommunista párt tevékenységét is sommásan elítélik.5
A propaganda céljain túllépve tudományos igényű munka is született, azonban ez nem a magyar pártokhoz kötődött, hanem a cseh politikatudományhoz. A köztársaság tizedik évfordulójára kiadott többkötetes munkában Emil Čapek terjedelmes tanulmányt közölt az ország politikai viszonyairól, bőséges statisztikai adatokkal tűzdelve.6 Részletesen foglalkozik a magyar pártokkal s választási eredményeikkel. Írásának szemlélete a hivatalos kormányvéleményeket tükrözi, a létező nemzetiségi sérelmekről, például a választókerületek aránytalan, kisebbségekre nézve hátrányos felosztására alig találunk utalást, illetve a cseh nemzeti szempontból megpróbálja magyarázni azokat.
A korabeli magyar nyelvű publikációk közül kiemelkedik a Borsody István szerkesztette Magyarok Csehszlovákiában 1918–1938 című tanulmánykötet.7 Ebben Darvas János, a Prágai Magyar Hírlap munkatársa foglalja össze a húsz év magyar politikatörténetét. Erre az írásra is jellemző, hogy a magyar polgári pártok szemléletét tükrözi, a sérelmekre összpontosít és a „nemzetvédő munka” eredményeit emeli ki. A tanulmány utolsó soraiban azt elemzi, hogy Csehszlovákiában a nemzeti állam eszméjét a svájci mintájú nemzetiségi állam váltja majd fel. Az írás az Anschluss után, a müncheni tárgyalások előtt készült. A nagyhatalmak azonban 1938 őszén nem a svájci modellel, hanem Csehszlovákia feldarabolásával kívánták megoldani a nemzetiségi kérdést.

1.2. Az első bécsi döntés után

Közvetlen a bécsi döntés után több, az egész korszakot átfogó magyarországi tanulmány is született, amely értékelte az akkor lezárult időszak politikatörténetét. A szerzők úgy tekintettek a csehszlovákiai magyarság húszéves történetére, a „cseh megszállás” alatt történtekre, mint véglegesen lezárt fejezetre. Minden tanulmány az elszakított kisebbségi magyarság történetét úgy ábrázolta, mint szakadatlan küzdelmet a felszabadulásért, amelyben egységbe forrt a magyarság. A magyar pártok belső fejlődéséről, egymáshoz való viszonyáról, a pártokon belüli ellentétekről és valós választói támogatottságukról nem esik szó.8
1.3. A második világháborútól a rendszerváltásig
A második világháborút követő negyven évben elsősorban szlovák nyelvű munkák láttak napvilágot, amelyek foglalkoztak a két világháború között Csehszlovákiában létezett magyar pártokkal. A szlovák történetírás elsősorban a magyar kisebbség és vezetőinek Csehszlovákia szétverésében játszott szerepét emelte ki. A szocialista időszak szlovák, osztályszempontú történetírása a magyar burzsoázia védelmezőiként mutatta be a magyar pártokat, és a korszak feldolgozása során túlhangsúlyozta a kommunista párt két világháború közötti szerepét.9 Ugyanakkor alig tesz említést arról, hogy a magyarok lakta vidékeken jóval az országos átlag feletti támogatottsággal rendelkezett a kommunista párt.
Ebben az időszakban születnek azonban az első olyan tanulmányok, amelyek a pártok történetének feldolgozásához levéltári forrásokat is felhasználnak és a téma marxista megközelítése ellenére is értékes adatokat tartalmaznak a kutatók számára. Pavol Komora és Róbert Šavel munkáihoz elsősorban Pozsonyi Rendőr-igazgatóság iratai szolgáltak forrásul.10 A témához kapcsolódnak Juraj Kramer Budapesten végzett levéltári kutatásai és az ezek alapján írt munkái.11 Kramer elsőként mutatott rá írásaiban Tuka Béla (Vojtech) magyarországi kapcsolataira, szerepére a magyar pártok létrejöttében és a Szlovák Néppárt politikájában.

1.4. A rendszerváltástól napjainkig

A kilencvenes évek elején magyar, szlovák és cseh részről egyaránt megélénkült a korszak története és ezen belül a politikatörténete iránti érdeklődés.12 Tudományos konferenciákat rendeztek,13 és összefoglaló jellegű munkák jelentek meg a pártok két világháború közötti rendszeréről.14 A pozsonyi Kalligram Kiadó az 1990-es évek elején keletkezett tanulmányokból, a kisebbségi magyarság történetével foglalkozó írásokból jelentetett meg tanulmánykötetet, amelyben több munka foglalkozik az első Csehszlovák Köztársaság időszakával.15 A korszak egyik kilencvenes években keletkezett monografikus feldolgozása Popély Gyula munkája.16
Az ezredforduló után jelentek meg azok a munkák, elsősorban a somorjai Fórum Kisebbségkutató Intézet köré csoportosult kutatók jóvoltából, akiknek sokrétű feltáró munkája és publikációi nyomán árnyaltabb, részletesebb kép alakult ki az első Csehszlovák Köztársaságról és a korszak magyar pártjairól.17 Több területen – mint például a gazdaságtörténet, a csehszlovákiai földreform – is születtek jelentős munkák, amelyek nagyban hozzájárulnak a magyar pártok tevékenységének, elképzeléseinek jobb megismeréséhez ezeken a területeken.18
A korábbi magyar nyelvű történelmi munkák inkább a kisebbségi sérelmek feltárására összpontosítottak. A csehszlovákiai magyar kisebbség történetének sok részlete maradt homályban, illetve különböző feltételezések láttak napvilágot. Az említett munkák feltárták a magyar politikai pártok választási eredményeit, tisztázódott, milyen súllyal rendelkeztek ezek a pártok a csehszlovák politikai életben és a magyarság körében. Ismertté váltak a kisebbségi pártok fejlődésének, a kisebbségi intézmények kiépítésének egyes mozzanatai, indítékai.
Több eddig elhanyagolt terület is feltárásra került. A magyar kisebbség történetének kutatói korábban nem szenteltek teret a Magyarországhoz fűződő viszonynak, holott a magyar pártok magatartása nem értelmezhető helyesen ezeknek a kapcsolatoknak a feltárása nélkül. A határon túli magyarság anyaországi támogatása a legutóbbi évekig tabutémának számított a magyar kisebbségekkel foglalkozó szakirodalomban. Ennek részben politikai okai voltak. A történészek attól tartottak, a magyarellenes, nacionalista körök kaphatnak újabb történelmi érveket a jelenlegi kisebbségi pártok és intézmények elleni támadásokhoz. Másrészt az anyagi támogatás kérdését mindig titkosan kezelték, a dokumentumok jelentős részét megsemmisítették, és csupán töredékes iratanyag maradt ránk, megnehezítve a téma részletes feltárását.
A rendszerváltás utáni szlovák nyelvű munkák közül kiemelkedik a két világháború közötti korszakot taglaló tanulmányokat összefoglaló kötet, amelyhez gazdag statisztikai adatgyűjteményt tartalmazó függeléket is csatoltak.19 Témánkhoz szorosan kötődik a kötetből Milan Zemkónak a nemzetiségi pártok és a kommunista párt választóiról írt munkája.20
A korszak politika- és kultúrtörténetét, társadalmi és politikai viszonyait taglalja Filep Tamás Gusztáv több írása, amelyek terjedelmes irodalmi és sajtóanyagra támaszkodva adnak képet a kisebbségi magyar társadalomról, az egyes irodalmi és politikai szereplők pályájáról, munkásságáról.21
Sziklay László irodalomtörténész, Sziklay Ferencnek, a korszak magyar kultúraszervezőjének fia önéletrajzi regényében is sok érdekes adalékot találunk a magyar pártok belső viszonyairól és a Magyarországhoz fűződő kapcsolatokról.22

2. Korabeli kiadványok, sajtó

A magyar pártok történetével foglalkozó munkák megírásakor leggyakrabban a korabeli magyar sajtóhoz fordulnak a történészek. Ez a sajtóanyag rendkívül gazdag és ennek áttekintése meghaladja ennek az írásnak a kereteit. Minden pártnak, régiónak, városnak megvoltak a sajtóorgánumai, amelyek részletesen beszámoltak a politikai, közéleti eseményekről, a helyi és az országos választásokról. A húszas években még magyar sajtóorgánumok jelentek meg az északi városokban is, amelyek értékes adatokat tartalmaznak az ottani magyar szórványok életéről.23
A demográfiai adatok és a választási eredmények feldolgozásához nélkülözhetetlenek a csehszlovák statisztikák, amelyek nagyon részletesek és jól használhatók.24

3. Levéltári források

A levéltári kutatások során hiába keresnénk akár magyarországi, akár (cseh)szlovákiai levéltárakban olyan fondokat, amelyek a kisebbségi magyar pártok iratanyagát tartalmazzák. A két világháború közötti pártoknak voltak saját irattáraik, erről vannak feljegyzések, de ezek elkallódtak, ismeretlen helyre kerültek. Ennek okait a második világháború alatti eseményekben és a csehszlovákiai magyar kisebbség története legszomorúbb korszakának, a hontalanság éveinek magyarüldözésében kereshetjük. Ebben az időben Csehszlovákiában felszámoltak minden magyar jellegű szervezetet, intézményt, vállalatot.
A kutatók kénytelenek a magyarországi és a szlovákiai levéltárakban azoknak a hivataloknak az iratanyagán átrágni magukat, amelyek a két világháború között foglalkoztak a kisebbségi ügyekkel, a politikai pártok tevékenységével. Ezekből az iratfolyamokból kell kibányászni azokat a dokumentumokat, amelyek a kisebbségi pártok tevékenységéhez kapcsolódnak.
A magyarországi hivatalok, amelyek ebben az időszakban foglalkoztak a határon túli magyarság ügyeivel, elsősorban a Miniszterelnökség, a Külügyminisztérium és a Társadalmi Egyesületek Szövetségének Központja voltak.25 Ezt a területet titkosan kezelték, a magyar revíziós törekvéseknek voltak alárendelve, tehát feltételezhető, hogy sok iratot maguk a hivatalok semmisítettek meg egy idő után. Találtam több erre utaló megjegyzést a dokumentumok között.26 Ennek ellenére ezek a források feltétlenül hitelesek és értékes forrásai a csehszlovákiai magyarság történetének. Számos korabeli csehszlovákiai magyar pártvezér által írt jelentés található közöttük. A kisebbségi politikusok közvetlenül mondják el véleményüket, nézeteiket, szólnak a problémákról és terveikről. Értékes forrás továbbá Szüllő Gézának, az Országos Keresztényszocia­lista Párt egykori elnökének az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött hagyatéka.27
A szlovákiai anyagból fontos forrásai a kutatásnak a csehszlovákiai rendőrségi jelentések a pozsonyi és a prágai levéltárakban.28 A magyar pártok vezetőit és tevékenységét állandó rendőrségi megfigyelés alatt tartották. A rendőrség széles körű detektívhálózattal rendelkezett, továbbá informátorai voltak a magyar pártok legfelsőbb vezető köreiből is. Terjedelmes jelentések találhatók az egyes pártok által szervezett tanácskozásokon elhangzottakról, sőt találtam jelentést autóban elhangzott beszélgetésről is. Értékelve ezeket a jelentéseket, összevetve egyéb forrásokkal, nagy részüket hitelesnek és pontosnak kell tekinteni. Ez még akkor is igaz, ha érezhető bennük a magyar pártokkal szembeni ellenszenv, és a jelentések összefoglalói gyakran túlhangsúlyozták az egyes pártok belső ellentéteit, válságait. Ezzel mintegy saját vágyaikat építették bele írásaikba.
További értékes forrásai a kutatásnak a különböző szintű hivatalok, a Szlovákiai Teljhatalmú Minisztérium, a Belügyminisztérium, a megyei hivatalok, tartományi hivatalok, járási hivatalok korabeli iratanyaga.29 Ezek rendszeres helyzetjelentéseket tartalmaznak, melyekben elemzik a politikai légkört az általuk felügyelt területen. Gyakran tesznek említést a magyar pártok tevékenységéről.

4. Feladatok

A téma kutatóira jelentős feladatok várnak, sok területen még az alapkutatásokat sem végezték el. A korabeli gazdag magyar sajtóból csupán a szemezgetés szintjén merítettek a kutatók. Nem áll rendelkezésre a magyar nyelvű sajtó szakbibliográfiája, amely nagyban segítené a munkát.
Sürgető feladat lenne a csehszlovákiai magyarság két világháború közötti részletes kronológiájának az elkészítése. A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája30 és a második világháború utáni időszak feldolgozása31 már elkészült, összeállítása valóban hiánypótló munka lenne.
A levéltári kutatás hiányosságairól már esett szó. A különböző szintű korabeli intézmények iratanyagának és egyes régiók levéltárainak átvizsgálása bizonyára nagyban hozzájárulna a téma feltárásához, a fehér foltok eltüntetéséhez.
A feltárás, kutatás terén szükség volna a korszak egyes politikai, közéleti szereplői életpályájának a vizsgálatára. Sokuknak még születési dátuma, halálának helyszíne, körülményei sem ismertek. Ezek életútjának kutatása során értékes iratanyagokra, hagyatékokra, elveszettnek hitt dokumentumokra bukkanhatunk.32

Simon Attila: Budapest, Moszkva és Prága bűvkörében. A szlovákiai magyar politika alternatívái – az aktivizmustól a budapesti politikáig – a két világháború között

A szlovákiai magyar közösség immár több mint 90 éves történetét s ezen belül a pártok szerepét vizsgálva azt kell megállapítanunk, hogy valódi többpártrendszer csupán két időszakban, az első Csehszlovák Köztársaság húsz évében és az 1989-es rendszerváltás óta eltelt években jellemezte a magyar közösség politikai életét. A háború alatti Szlovákiában (1939–1945) csupán egyetlen államilag engedélyezett, de működésében korlátozott magyar párt létezhetett (Szlovenszkói Magyar Párt), míg 1945 és 1989 között szóba sem jöhetett a magyar kisebbség önálló politikai érdekvédelme.
Az első Csehszlovák Köztársaság (1918–1938) liberális parlamentáris demokráciája viszont a pártok valóságos tobzódását eredményezte, ami a magyar pártok számában is megmutatkozott, hiszen a jelzett korszakban mintegy tucatnyi etnikai magyar párt1 működött (rövidebb vagy hosszabb ideig), s akkor még az országos pártok magyar szekcióit, a jelentős magyar szavazótábort megszólító kommunista pártot vagy a zsidó pártokat nem is számoltuk.
A pártoknak ezt a túlburjánzását leginkább a törvényi szabályozatlansága okozta, hiszen bár működésükre közvetetten számos törvény és rendelet hatást gyakorolt, helyzetüket sem külön törvény, sem az 1920-as alkotmány nem szabályozta,2 s mindössze az 1923-as 50/1923 sz. rendvédelmi törvény szorította némileg korlátok közé működésüket. Csupán a köztársaság fenyegetettségének a kezdetén, 1933-ban született meg a 201/1933 sz. törvény, amely a politikai pártok működésének felfüggesztését és a pártok feloszlatását törvényesítette.3 Igaz, ez a törvény, amelyet a napi politika szült, célirányosan a két szélsőséges szudétanémet párt (Deutsche Nationalsozialistische Arbeiterpartei, Deutsche Nationalpartei) felszámolását szolgálta, illetve hasonlóval fenyegette Csehszlovákia Kommunista Pártját (CSKP) és a magyar ellenzéki pártokat is.
A pártok működése szabályozatlanságának negatív oldala leginkább a társadalmi szervezetek szoros pártkapcsolataiban, sőt egyenesen a pártoknak való alárendeltségében, az egész csehszlovák közélet túlzott átpolitizáltságában, egy pártokratikus rendszer kialakulásában mutatható ki. Arra azonban, hogy érdemben is beleszóljanak az ország életébe, csupán kevés politikai pártnak volt lehetősége, hiszen a parlamenti pártok listája a köztársaság húsz éve alatt meglehetősen szűk keresztmetszetet és egyben nagy állandóságot mutatott. Mi több, húsz éven keresztül szinte ugyanazok a pártok alakították a kormánykoalíciókat is, a politikusok egy meglehetősen kis rétegére leszűkítve a döntéshozatalt.
A két háború között bizonyos állások betöltéséhez a legjobb ajánlólevél egy-egy párt tagkönyve volt, s mivel – megfelelő alternatíva hiányában – húsz éven keresztül ugyanazon pártok voltak kormányon, egyeses reszortok valósággal egy-egy párt „hitbizományává” váltak. Plasztikus helyzetleírást nyújt erről a néhai kiváló szlovák történész, Ľubomír Lipták, aki szerint „az államigazgatás egyes reszortjai és az állami vállalatok mintha egy-egy párt minisztereinek hosszú távú bérletében lettek volna, akik a megbízható párttagok lerakatát hozták így létre. A vasút és a posta a jobboldali pártok befolyása alatt állt, a belügy alá tartozó hivatalok, a csendőrség és a rendőrség viszont az agrároké volt. Egyes szlovák vállalatoknál és gyáraknál, amelyek cseh bankok tulajdonában voltak, a legkifizetődőbbnek a nemzeti demokratákhoz vagy legalábbis az agrárpártiakhoz való csatlakozás volt. Az agrárpárt volt a megfelelő akkor is, ha műtrágyához és tenyészállatokhoz akart valaki állami dotációt szerezni, ha természeti csapás miatt akart kártérítést, ha olcsó korpára volt szüksége vagy ha dohánytermesztéshez kellett valakinek engedély. Egyszóval az agrárpárt tagsága minden olyan esetben megfelelő volt, ami a mezőgazdasággal függött össze. Nem csoda, hogy nem számítottak ritkaságnak, akiknek a zsebében akár két-három párttagsági könyv is volt, s épp azt vették elő, amelyik előnyösnek bizonyult.”4
Egy-egy párt tagjának lenni tehát hosszú távú előnyökkel vagy hátrányokkal járhatott. A kormánypártok esetében az előny dominált, míg a CSKP vagy a magyar ellenzéki pártok esetében a párttagság még akkor is jól észlelhető hátrányokkal járt, ha az önmagában nem számított kihágásnak vagy bűntettnek, hiszen engedélyezett pártokról volt szó. Ám azt mindenki tudhatta, hogy a kommunistákat a rendőrség megfigyeli, s ha bármibe keveredtek, házkutatás, beidézés stb. várt rájuk.5 S ahogyan a CSKP párttagsága, úgy az ellenzéki magyar pártok tagsága is olyan bélyeg volt, amely miatt állampolgári szemponttól eleve megbízhatatlannak tekinteték az egyént, s bizonyos állásokba esélye sem volt bekerülni.
***

A Csehszlovák Köztársaság pártstruktúrája a szélsőbaltól a szélsőjobbig terjedt, miközben a rendi-ideológiai tagoltság mellett nemzeti szempontok szerint is differenciálódott. A békebeli Ausztria örökségeként, ahol nemzeti alapon szerveződött meg a politika, a cseh(szlovák) pártok (a szociáldemokratáktól, a keresztény-szociálison és a liberálison át a nemzeti pártokig) mind rendelkeztek szudétanémet megfelelővel. Kivételt Csehszlovákia Kommunista Pártja képezett, amely internacionalista alapokon állt, s a köztársaság valamennyi nemzetét tömörítette, s amelyben a német, a magyar és a többi nemzetiség képviselete különösen hangsúlyos volt.
A szlovákiai magyar pártstruktúra – noha nagy vonalakban idomult ehhez a rendszerhez – mégsem tudta teljes mértékben leképezni a csehszlovák és szudétanémet pártstruktúra gazdagságát. Ebben biztosan belejátszott a magyar közösség viszonylag kisebb létszáma is, hiszen a mintegy 300 ezer választó nem tarthatott el annyi életképes pártot, mint a jóval nagyobb szudétanémet lakosság, de a történelmi Magyar­országtól örökölt hagyományok, illetve Budapest hatása sem hagyható figyelmen kívül. A Horthy-rendszer ugyanis kevésbé volt nyitott és liberális a politikai sokszínűséggel szemben, mint a weimari köztársaság, s ez a két kisebbség (a magyar és a szudétanémet) politikai élete közötti különbségben is megnyilvánult.
A meglehetős késéssel (csupán 1920 elején) formálódó szlovákiai magyar politikának indulásakor számos alapkérdéssel kellett szembenéznie, amelyek közül kettő tűnik igazából jelentősnek. Az első kérdés az volt, vajon egységes politikai képviselte legyen-e a magyar közösségnek, vagy a politikai pluralizmus útjára lépjen, a második pedig az, hogy milyen viszonyt alakítson ki a Csehszlovák Köztársasághoz. Ez utóbbi kérdés azért is fontos, mivel a „republikához” való viszony alapvetően határozta meg a magyar pártok politizálásának tartalmi elemeit is.
Az egységes vagy plurális képviselet kérdése gyorsan megoldódott. S elsősorban nem azért, mert a csehszlovák hatóságok sem szívesen vettek volna egy átfogó etnikai pártot,6 hanem mert az egységes képviselet a szlovákiai magyar társadalom rétegzettsége miatt természetellenes lett volna, s az erre irányuló kísérletek, beleértve Szent-Ivány 1925-ös próbálkozását, mind hamvába holt elképzelések voltak. Igaz, ezek a próbálkozások nem is a teljes politikai paletta összefogására irányultak, csupán a jobboldal egyesítésére, a baloldali mozgalmakat eleve kihagyták belőle. Éppen azért az Egyesült Magyar Párt (EMP) 1936-os létrejöttét sem tekinthetjük a teljes magyar egység megvalósulásának, csupán a jobboldali ellenzéki erők összefogásának.
Végül a magyar politikai közösség érdekképviseletének alapvetően három különböző iránya szilárdult meg: a sérelmi ellenzéki politika, az aktivista kormánytámogató vonal és a bolsevik internacionalista megoldás, ami a köztársasághoz való viszonyban is három alapvető megközelítést eredményezett, miközben a három alternatíva csak fokozatosan vált el egymástól.
A magyar politika kezdeti lépéseit és Csehszlovákiához való viszonyát magának a köztársaságnak az evolúciója határozta meg. A Csehszlovák Köztársaság ugyanis a cseh politika elképzeléseinek mentén, a német, a magyar és további más forgatókönyveket kizárva, azokat negálva alakult ki, ami automatikusan hozta magával az akarata ellenére kisebbségi pozícióba került közösségek elutasító magatartását. Ebben az elutasításban alapvetően egységes volt a Csehszlovákiához került magyar kisebbség politikai érdekvédelme, legyen szó a szociáldemokratákról vagy akár a keresztényszocialistákról. Az akkor a legerősebb politikai erőnek számító, ám szervezetileg széttagolt szociáldemokrácia álláspontját jól illusztrálja a kassai Felső-Magyarországi Szociáldemokrata Párt magatartása, amely csupán 1919 nyarán hagyta el nevéből a felső-magyarországi jelzőt, vagyis csupán ekkor helyezkedett végleges hatállyal a Csehszlovák Köztársaság elfogadásának álláspontjára.7
Az azonban, hogy a szlovákiai magyar közélet és politika elutasította törvényesnek elismerni a fennálló helyzetet, s azt csupán ideiglenesnek tekintette, nem jelentette az állam életébe való bekapcsolódás elutasítását, s a politikai passzivitással szemben a szlovákiai magyar politikában kezdettől fogva felülkerekedett az aktív bekapcsolódás igénye. Ezt jelzi az, hogy 1918 tavaszán Pozsony vármegye neves magyar közéleti személyiségei (köztük Szüllő Géza, Bittó Dénes vagy Bartal Aurél) elfogadták kinevezésüket a megye ideiglenes törvényhatósági bizottságába, és részt vettek annak munkájában. Igaz, a bizottságban felolvasott nyilatkozatukban határozottan jelezték azt is, hogy a testület munkájába való bekapcsolódásukat kizárólag az motiválta, hogy a magyarság érdekit védjék, s részvételük nem tekinthető a fennálló helyzet elismerésének.8
Az új hatalommal való együttműködés szándékát tehát a döntéshozatalban való részvétel motiválta, ám az ezekben a hetekben kibontakozó csehszlovák nemzeti diktatúra intézkedései, s az, hogy a hatalom új birtokosai nem szándékoztak a köztársaság szerkezetének megkonstruálásába bevonni sem a német, sem a magyar kisebbséget, nem kedveztek az együttműködési szándékoknak. Így a szlovákiai magyar politika alapvetése a továbbiakban is az önrendelkezési joghoz való ragaszkodás útja maradt. Abban a tekintetben azonban, hogy hogyan kell értelmezni az önrendelkezést, már eltérések mutatkoztak a jobb- és a baloldal magatartása között.
Az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) és az Országos Magyar Kisgazda, Földmíves és Kisiparos Párt alkotta jobboldali ellenzék, mint azt Szent-Ivány Józsefnek a trianoni békeszerződés ratifikálási vitájában elmondott szavai is igazolják, továbbra is ideiglenes és csak az erőszak útján fenntartott állapotként tekintett a szlovákiai magyarok helyzetére: „Ne felejtsék el, hogy ez az állam at szükségük volt ideállítani egy államot, hogy küzdjön, vérezzen ha kell az ő érdekeikért és az ő imperialista törekvéseikért (…) Sohasem fogjuk elismerni, hogy csonka Magyarország nemzetgyűlése egyedül jogosult volt a ratifikálásra. Magyarország testéről erőszakosan letört országrészeken lakó nép – az a nép, melyet az elvakult hatalombírás önkénye áldozatul vetett oda – jogosult első sorban sorsa felett intézkedni. Mi pedig ehhez a békéhez semmikor sem adtuk hozzájárulásunkat és semmikor sem fogjuk ezt megtenni. Mi legelemibb emberi jogainktól fosztattunk meg és semmikor sem fogunk sorsunk intézéséről lemondani.”9
A magyar–német szociáldemokrácia, ahol ekkor már javában dúlt az a hosszan tartó differenciálódási folyamat, amelynek végeredménye a baloldal kettéhasadása volt, az államjogi kérdéseket illetően ekkor még a hagyományos szocdem sémák szerint reagált, s a magyar polgári erőkhöz hasonlóan ők is kitartottak az önrendelkezési jog mellett. Összhangban azonban a szudétanémet szociáldemokratákkal, a Wittich Pál által a parlamentben felolvasott nyilatkozatukban ők az önrendelkezés jogát már az államon belüli megoldásként értelmezték, vagyis ha közvetetten is, de elismerték a csehszlovák államot, s jelezték, hogy azon belül kívánják szocialista harcukat megvívni.10
A köztársasághoz való viszonyban az igazi differenciálódás a követező években, a csehszlovák állam konszolidálódásának időszakában következett be, amikor is az új állam kül- és belpolitikai helyzetének megszilárdulása, illetve a negáció politikájának eredménytelensége a magyar politikán belül is új irányok megszületését eredményezte. A szudétanémet kisebbséggel ellentétben azonban, amelyben az 1925-ös választások idejére már egyértelműen a csehszlovák többséggel való együttműködést meghirdető, ún. aktivista pártok kerültek fölénybe, s dominanciájuk a harmincas évek elejéig meg is maradt, a szlovákiai magyar politika vezérvonala végig a sérelmi politizálás ma­radt. Emellett azonban már megjelent a kormánytámogató aktivizmus, illetve Csehszlo­vákia Kommunista Pártjának személyében a bolsevik típusú baloldal is, amely meglehetősen sajátos viszonyt ápolt a csehszlovák államhoz.
A három irányvonal közül – Popély Gyula és Angyal Béla munkáinak köszönhetően11 – leginkább a sérelmi, ellenzéki vonal magatartása tekinthető feltártnak, noha különösen Angyal dolgozatai azt is jelzik, hogy a két nagy ellenzéki párt (az Országos Keresztényszocialista Párt – OKP és a Magyar Nemzeti Párt – MNP) közé korántsem lehet azonossági jelet tenni, s a historiográfia részéről szükséges lenne a velük kapcsolatos árnyaltabb pozicionálás. A sérelmi politika spiritus rectora a húszas évek közepétől Szüllő Géza, az OKP elnöke volt, aki az ún. „budapesti politikát” szorgalmazta. Szüllő felfogásában ez azt jelentette, hogy az érvényes államjogi elrendezés csupán ideiglenes érvényű, ennélfogva a szlovákiai magyarságnak továbbra is Budapest az igazi fővárosa, s politikáját is Budapest érdekei szerint kell folytatnia. Ennek a felfogásnak a jegyében az OKP politikájában a szlovákiai magyarok önszerveződésének támogatása fokozatosan a háttérbe szorult,12 mivel Szüllő szerint a magyar közösség gazdasági megerősödése a köztársasághoz való integrációt erősítené, ami nem kívánatos. Ez a merev negativizmus azonban nem felelt meg a magyar társadalom érdekeinek, különösen nem annak a gazdarétegnek, amely a nacionalista elvek szerint végrehajtott csehszlovák fölreform által amúgy is jelentős veszteségeket szenvedett, s amely számára létkérdés volt a csehszlovák gazdasági életbe való integrálódás s az állami gazdaságpolitika által esetlegesen felkínált előnyök kihasználása.
Ezt felismerve kísérelte meg Szent-Ivány József az 1925-ös parlamenti választásokon új utakra vezetni az ellenzéki magyar politikát, s próbálta a Magyar Nemzeti Pártot a szudétanémet pártokhoz hasonlóan az aktivista táborba átvinni, amely kísérletet a szakirodalom hol reálpolitikának, hol pedig aktivizmusnak nevezi.13 Ez a fogalmi bizonytalanság leginkább az aktivizmusnak mint a két világháború közötti csehszlovák pártpolitika egyik sajátos jelenségének a szlovákiai magyar szempontú feldolgozatlanságából adódik. Ha ugyanis az aktivizmust a magyar szakirodalomban meghonosodott értelemben, vagyis a kormányzatot kiszolgáló, azzal szemben feltétlenül lojális, sőt a nemzeti érdekeket eláruló politikaként értelmezzük, akkor logikusnak tűnhet Angyal Béla ódzkodása e fogalom Szent-Iványval való összekapcsolását illetően.
Az aktivizmus ilyen értelemben való használata azonban túlságosan szűkítő értelmű lenne, s ahhoz, hogy az MNP 1925 és 1927 közötti irányváltását megfelelően értelmezzük, a szudétanémet aktivizmus jellegének megértése szükségeltetik. Mint tudjuk, a német szavazók többségét maga mögött tudó szudétanémet pátok egy része a húszas évek első felében fokozatosan az aktivista modellhez sorakozott fel, s 1926-tól kormánypozíciót is vállalt.14 Mint azonban Franz Spina, a Bund der Landwirte (BdL) politikusa az aktivista német pártok nevében 1925. december 18-án felolvasott nyilatkozatában is kifejtette, a kormány támogatása nem jelentett lemondást az önrendelkezési jogról, s nem jelentette elfogadását azoknak a sérelmeknek, amelyeket a német népcsoport Csehszlovákiában elszenvedett.15 A szudétanémet pártok aktivizmusát, legalábbis annak kezdeti időszakában tehát nem az érvényes csehszlovák rendszer megerősítéseként kell értelmezni, hanem olyan kísérletként, amely abból a hitből fakadt, hogy a rendszert belülről, aktív politikával kell megváltoztatni.16 Az már más kérdés, hogy a csehszlovák többség az állami szerkezet megváltoztatására egyáltalán nem volt hajlandó, s így az aktivizmus eleve kudarcra volt ítélve.
Ennek a típusú szudétanémet aktivizmusnak az ismeretében lehet csupán Szent-Iványi kísérletét helyesen értelmezni, s így érthetőek meg a szintén aktivista húrokat pengető Zay Károly nyilatkozatai, amelyekben a szlovákiai magyar földbirtokos és laptulajdonos azt fejtegette, hogy az aktivizmus összeegyeztethető az ellenzékiséggel.17 Amikor tehát a Magyar Nemzeti Párt aktivizmusáról szólunk, azt nem a Csánki–Cso­mor–Schulcz-féle, a kormányt kiszolgáló politikaként, hanem a szudétanémet BdL, DSAP és DCV által felkínált minta követéseként szükséges értelmeznünk. Ha óvatosan is, de ez a magatartás bontakozik ki az 1925-ös választások nyomán összeállt parlamenti képviselőház nyitóülésén elhangzott Szent-Ivány beszédből is, melyben a politikus azt fejtegette, hogy az MNP a „nemzetünk sorsán való siránkozás és a rajtunk esett súlyos jogtalanságok ellen való tiltakozás”18 kudarcát látva olyan reálpolitika útjára kíván lépni, amely továbbra is a magyar kisebbség önrendelkezési jogának elvitathatatlanságára épül, de amely a szlovákiai magyar közösség gazdasági és politikai pozícióinak megerősítését szolgálja.
Mint tudjuk, a MNP aktivista kezdeményezése végül hajótörést szenvedett, amibe Prága hajthatatlansága és kompromisszumkészségének hiánya éppúgy belejátszott, mint az MNP felkészületlensége és Budapest nyomása az egységes ellenzéki politika érdekében. Azonban azt, hogy ennek az elsősorban gazdasági érdekek által motivált új politikai iránynak volt létjogosultsága, nem csupán az MNP-hez címzett választói visszajelzések igazolták, hanem az ún. Országos Magyar Kisgazda és Kisiparos Párt rövid története is, amely az 1928-as tartományi választáson úgy is mintegy 14 ezer szavazatot tudott szerezni, hogy csupán mintegy egy hónappal a választások előtt jelentette be megalakulását. A kormányhoz való közeledés útját hirdető kisgazdapárt fellángolása azonban rövid életű volt, s történet végül is kudarccal végződött.
Az a fajta aktivizmus tehát, amely úgy próbálta a csehszlovák többséggel való együttműködést megvalósítani, hogy közben a magyarság alapvető nemzeti érdekeihez (közte az önrendelkezési joghoz) ragaszkodni kívánt, s amely modell által a szudétanémet pártok, ha nemzetpolitikai áttörést nem is, de részeredményeket azért értek el, szlovákiai magyar viszonylatban kudarcot vallott. Kialakult viszont az aktivizmusnak egy másik típusa, amely végleges formájában nem önálló pártokban – hiszen ebben a formában mint a Csánki Aladár által alapított Köztársasági Magyar Földmíves Párt példája is igazolta, életképtelennek mutatkozott –, hanem a két legnagyobb centralista csehszlovák párt, az Agrárpárt és a csehszlovák szociáldemokrácia keretén belül létrejött magyar szekciók révén szilárdult meg.
Közülük az első, a Csehszlovák Szociáldemokrata Párt Magyar Szervezőbizottsága a korábban jelentős tömegeket maga mögött tudó Csehszlovák Köztársaság Magyar Szociáldemokrata Munkáspártjából transzformálódott át 1927-ben, miután a Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) megalakulása után szavazóinak nagy részét elveszítette, s az 1925-ös választásokon a Német Szociáldemokráciával közös listán indulva csúfos kudarcot vallott. A magyar szekció tagságát részben azok az ős-szociáldemokrata szakszervezeti szakmunkások adták, elsősorban Kassán, Pozsonyban, Komáromban, akik nem mentek át a kommunistákhoz. Rajtuk kívül az állami alkalmazottak, főként az oktatásügyben dolgozók – bár esetükben talán nem a szociáldemokrata hagyományok, hanem sokkal inkább az állam felől feléjük érkező elvárásokhoz való alkalmazkodás s persze a demokratikus viszonyok megbecsüléséből fakadó hála volt a motiváció – alkották a szekció bázisát.
A Csomor István vezette földműves pártból 1926-ban az Agrárpártba beolvadva, annak szerves részeként tovább működő agrárpárti magyar szekció mögé pedig a Magyar Nemzeti Párt érdekérvényesítő erejében csalódott, s állami dotációt remélő kisgazdák, illetve a földhöz jutásban reménykedő szegényparasztság sorakozott fel na­gyobb számban.
A két magyar szekció az anyapárt kegyéből, annak költségvetéséből működött, s mint a központ számára jelentőséggel nem bíró appendix, az anyapárt politikájára szinte semmiféle befolyással nem bírt. Ez viszont automatikusan vonta maga után a saját arculat hiányát s egyben olyan döntések felvállalását is, amely által ezek a formációk nem tudták hitelesen képviselni a magyar közösséget. Létjogosultságukat az anyapárt felé folyamatosan igazolni akarván, politikai kommunikációjuk középpontjába a Csehszlovák Köztársaság iránti lojalitás került, a szudétanémet aktivistákkal ellentétben viszont az önrendelkezési joghoz való ragaszkodást feladták. Ez a fajta feltétel nélküli lojalitás egyben a revízió határozott elvetését is jelentette, bár ebben a tekintetben a Csomorék agrárfrakciójának meglehetősen intranzigens revízióellenes álláspontjával szemben a szociáldemokraták megengedőbbek voltak, s azt hangsúlyozták, hogy nem elvből utasítják el azt, hanem a Horthy-rendszer jellege miatt, illetve azért, mert a revízió a fasizmust erősítené: „A revízió számunkra idegen gondolat, mert a mai Magyar­or­szágon olyan reakció van, amiből nem kérünk.”19
A két aktivista szekció ugyan igyekezett felvállalni a magyar kisebbség érdekvédelmét, követelései azonban sokszor formálisak voltak, s az érvényes nemzetállami kereteken belül maradtak, tehát a magyar ellenzékkel, sőt a német aktivistákkal ellentétben nem kívánták a köztársaság nemzetiségi szerkezetének átformálását. Súlyta­lan­ságukat jelzi azonban, hogy a kormányzat iránti elkötelezettségük ellenére sem tudtak eredményeket felmutatni, s az első köztársaság 20 éve alatt egyetlen magyar politikus sem tudott kormányzati pozícióba kerülni.
A negativista ellenzék és a lojális aktivisták mellett a harmadik politikai pólust a III. Internacionálé szekciójaként működé Csehszlovákia Kommunista Pártja (CSKP) jelentette. Az 1921 elején a fenyőházi konferencián szervezetileg is létrejött szlovák kommunista mozgalomban a magyar munkásság jelentős szerepet játszott, hiszen a CSKP szlovákiai szervezete valójában a csehszlovák szociáldemokrácia bolsevik szárnyának (amelyben szép számmal képviseltették magukat a kassai magyarok is) és a pozsonyi központú szlovákiai magyar marxista baloldal összeolvasásából alakult ki.20 S bár pontos adatokkal erre nézve nem rendelkezünk, a magyar kommunisták a szlovákiai tagság mintegy 1/3-át tehették ki. A CSKP mögé beálló magyarok között jelentős számban voltak a nacionalista szempontok szerint végrehajtott földreform kárvallottjai, a magyar falu legszegényebb rétege, akik esetében a párt erős demagógiával áthatott szociális programja volt a meghatározó.
Nem kevés vonzerővel azonban a CSKP nemzetiségi politikája is hathatott a magyar választókra, hiszen Moszkva direktíváival összhangban a CSKP támogatta a nemzetiségek önrendelkezési jogát. Igaz, az önrendelkezési jog támogatása esetükben sokkal inkább csak elvi kinyilatkozatás volt, mintsem politikai gyakorlat. A húszas évek elején különösen az egykori szociáldemokrata struktúrákban (s ezt képviselte a párt akkori erős embere, Bohuslav Šmeral is) volt meghatározó az a vélemény, hogy Csehszlo­vákiát realitásként kell elfogadni, az önrendelkezési jogot pedig csupán annak függvényében támogatni, hogy az erősíti-e a demokráciát és szocializmust.21 Vagyis a gyakorlatban elutasították a szlovák–magyar határ revízióját.
1925 és 1934 között a CSKP-n belül is lezajlott a bolsevizálás folyamata, amelynek jegyében a csehszlovák párt is teljesen igazodott a Komintern irányvonalához. Innentől kezdve a CSKP a kommunikációjában a versailles-i rendezést elutasította, Csehszlo­vá­kiát imperialista államként, a népek börtöneként interpretálta. A nemzetiségek önrendelkezése mellett azok elszakadási joga is megjelent a párt programjában: „Követeljük a szlovák és a magyar nép különválásig terjedő önrendelkezési jogát. Ez annyit jelent, hogy szembehelyezkedünk azzal, hogy a szlovák és a magyar nemzet játékszer legyen az imperialista hatalmak kezében, s hogy vásári lócsiszárokként alkudozzanak a bőré­re a csehszlovákiai és a magyarországi urak, akik erőszakkal kényszerítik arra, hogy az adott pillanatban erősebb imperialista selma jobbágya legyen. Azért harcolunk, hogy a szlovák és a magyar nemzetnek joga legyen eldöntenie a saját sorsát, élete módját, joga legyen akár különválni az államtól, ha nem akar a határai között élni.”22 Ez azonban ismét csak inkább elvi jelentőséggel bírt, a szlovák–magyar államhatár revízióját határozottan elutasították, Steiner Gábor megfogalmazása szerint: „a magyar dolgozók soha nem ismerték el a trianoni imperialista békediktátumot, tehát nem ismernek el semmiféle revíziót sem…”23

***

A szlovákiai magyar választók magatartását és a három fentiekben jelzett politikai stratégia egymáshoz való viszonyát illetően történetírásunk a legtöbb kérdést máig megválaszolatlanul hagyta. Egzakt módon végrehajtott kutatások hiányában máig nem feltárt a magyar választók megoszlása sem, bár alapvető tendenciák azért megfogalmazhatók.24 Az első, 1920-as parlamenti választások az akkor még magát ellenzékiként és az önrendelkezési jog híveként megfogalmazó szociáldemokrácia sikerét hozta a magyar választók között. A bolsevik típusú baloldal kiválása s magyar szociáldemokraták dezorientációja miatt a húszas évek elejétől már egyértelműen a sérelmi politikát folytató jobboldali magyar pártok megerősödése volt megfigyelhető; ezek a következő három parlamenti választáson (1925, 1929, 1935) a magyar szavazatoknak valamivel több mint a felét be tudták gyűjteni. A második legnépszerűbb lehetőségnek a CSKP bizonyult, az aktivisták pedig végig a legkevésbé népszerű alternatívának bizonyultak.
A további kérdések egyike az, hogy milyen volt a távolság az egyes irányok között, illetve hogy a választók számára volt-e átjárhatóság az egyes alternatívák között. A három politikai irány között szorosabb kapcsolatok csak nehezen lennének kimutathatóak. Ha a csehszlovák államhoz és annak szerkezetéhez való viszonyt szemléljük, akkor az egyik oldalon az azt teljes mértékben támogató aktivista szekciók és az azzal teljes oppozícióban levő sérelmi ellenzék és kommunisták között áthidalhatatlan szakadék tátongott. Ha viszont a parlamentáris demokrácia iránti elkötelezettségüket vizsgáljuk, akkor az azt elfogadó aktivisták és a sérelmi ellenzék (amely ugyan a csehszlovák demokrácia kétarcúságát sokat bírálta) kerül egy oldalra, és a kommunisták a másikra. A revízió kérdésében viszont az azt támogató ellenzékkel az aktivisták és a CSKP állnak szemben, noha, mint azt jeleztük, a kommunisták az érvényes határokat sem helyeselték.
Ami az egyes irányok közötti átjárhatóságot illeti, a három diametrálisan eltérő ideológia ellenére a választók szintjén az átvándorlás nem volt rendkívüli. Ennek lehetőségét alapszinten az teremtette meg, hogy mindhárom irány (tehát nemcsak a jobboldali ellenzék, hanem a kommunisták és az aktivisták is) erős nemzeti demagógiával fordultak a választói tömegek felé. A jelenlegi ismereteink alapján az oda-vissza való átjárás legkevésbé a kommunisták és az aktivisták között volt gyakorlat. A sérelmi ellenzék és a kommunisták közötti átjáráshoz viszont jó alapot teremtett a csehszlovák nemzetiségi politika mindkét irányra jellemző elutasítása. Az aktivista tábor szavazóit viszont sok esetben valamiféle gazdasági érdek (munkahely, állami dotációk stb.) kötötték pártjukhoz, a közvetlen előnyök megszűnése viszont nagyon gyorsan a szavazók elpártolását s az ellenzékhez való átállását eredményezhette. A fentiek tehették lehetővé azt, hogy 1938-ban oly gyorsan megteremtődött az Egyesült Magyar Párt által szorgalmazott magyar egység. Mégpedig úgy, hogy először a nemzetiségi kérdésre megfelelő válaszokat adni nem tudó CSKP szavazói pártoltak át az EMP-hez, majd pedig a müncheni válság időszakában az aktivisták is csatlakoztak az egységes magyar táborhoz.
A pártok közötti átjárhatóságnak transzparens példáját nyújtja a korabeli közélet két neves személyiségének, Dzurányi Lászlónak és Vass Lászlónak az életpályája is. Az első a Prágai Magyar Hírlap (PMH), vagyis az ellenzéki pártok vezető újságírójából lett az aktivista Magyar Újság főszerkesztője és a Prágával való megegyezés egyik fő szószólója. Vass László ezzel szemben a kommunista Magyar Naptól igazolt át az ellenzéki PMH-hoz, s támadta ott tovább, igaz, már más ideológiai háttérrel, a csehszlovák nemzetiségi politikát.
Összességében elmondható, hogy a korabeli magyar pártpolitika számos aspektusa máig feltáratlan. Az aktivista vonal kutatása még csak most kezdődött, a baloldalt újból fel kell fedezni s immár a marxista sémáktól megszabadulva újra kell írni történetét, s szükségesnek látszik az ellenzéki pártok eddiginél mélyebb, a Budapesthez, Prágához, sőt egymáshoz fűződő viszonyának a vizsgálata is.

Lanstyák István: Nyelvi problémák a szlovákiai magyar beszélőközösségben

Bevezetés

Dolgozatomban a szlovákiai magyar beszélőközösségben jelentkező néhány társadalmi szintű, tudatosult, nyílt, tartós, súlyos, nehezen megoldható típusproblémáról beszélek. Nem helyhez és időhöz, ill. meghatározott személyekhez köthető ún. egyedi problémákról lesz tehát szó, hanem az ilyenek tanulságait általánosítva a problémákról mint típusokról, azaz típusproblémákról, mégpedig olyanokról, amelyek a szlovákiai magyar beszélőközösség legtöbb rétegében jelen vannak (ezért társadalmi szintűek ezek a problémák), a hétköznapi beszélők is észlelik őket, gondolkodnak rajtuk és beszélnek róluk (ezért tartoznak a tudatosult és nyílt problémák kategóriájába), régóta fennállnak és valószínűleg még sokáig kell számolnunk velük (ezért tartósak), az emberek életét nemegyszer nagymértékben megnehezítik (ezért súlyos problémák), megoldásuk túlmutat a szűkebb értelemben vett nyelvalakításon: társadalmi, politikai, gazdasági és más tényezők megváltoztatását igényli (ezért tartoznak a nehezen megoldható problémák közé).
A nyelvi problémáknak ezekről a típusairól egy korábbi közleményemben írtam részletesebben (Lanstyák 2010a, szlovák nyelvű változata 2010d), egy részüket rövid példa bemutatásával illusztrálva. Itt most a célom az, hogy néhány konkrét problémát részletesebben is bemutassak, felhasználva az említett írás és más, hasonló témájú közlemények (Kolláth–Lanstyák 2007; Lanstyák 2007a, 2008, 2009a, 2010b, 2010c, 2010e, 2011; Lanstyák–Szabómihály 2000/2002, 2009) tanulságait.
Arra, hogy elmondjam a véleményemet néhány fontos, a szlovákiai magyarok nagy tömegeit nyomasztó problémáról, elsősorban Misad Katalin gyűjteményes kötete (2009) ihletett, melynek tíz fejezete közül a legtöbb kimondottan nyelvi problémákkal foglalkozik. A könyv egyes tanulmányai korábban javarészt önállóan is megjelentek folyóiratban vagy tanulmánykötetben, s bár tematikailag sokszínűek, a kötet maga mégis egységes. Ezt az egységességet elsősorban két jellegzetes megközelítés biztosítja, melyek a könyv címében is ki vannak emelve: az egyik a kontaktológiai szempont (a tanulmányokban közös az, hogy a magyar–szlovák nyelvérintkezés különféle vonatkozásaival foglalkoznak), a másik pedig az eredmények gyakorlati hasznosításának erőteljesen artikulálódó igénye: az összes tanulmány az alkalmazott nyelvészet tárgykörébe sorolható, melyet legújabban találóan „hasznos nyelvészet”-nek is neveznek. Ez a „hasznosság” pedig abban mutatkozik meg, hogy az egyes írások közvetlen vagy közvetett célja hozzájárulni a szlovákiai magyar beszélőket nyomasztó súlyos problémák megoldásához.
A problémák, amelyekkel Misad Katalin az egyes tanulmányokban foglalkozik, alapvetően öt nagy csoportba sorolhatók. Az első csoportot a szlovákiai magyar szaknyelvekkel kapcsolatos súlyos gondok alkotják, melyekkel a korpuszalakítás2 keretében szoktak foglalkozni, ugyanakkor – ahogy az a szerző fejtegetéseiből is kiderül – a helyzet radikális státusalakítási3 lépések nélkül aligha fog megváltozni. A szaknyelvek jelenlegi problémái ugyanis a mindenkori szlovák nyelv- és oktatáspolitikának a (romlott) gyümölcsei, így a helyzet radikális javítása is nyelv- és oktatáspolitikai változásokat igényel. A problémakör fontosságára utal, hogy a szerző három tanulmányt is szentel a szaknyelvek, a szaknyelvi terminológia kérdéseinek.4
A társadalmi szintű nyelvi problémák második nagy csoportjába az anyanyelvi neveléssel kapcsolatos kérdések – „vétségek és kétségek” – tartoznak (vö. Jakab 1987). Mindenki tudja, hogy régiónkban a legtöbb kisebbségi etnikum fennmaradása elképzelhetetlen anyanyelvének fennmaradása nélkül (a romák a kivétel), a magyar tanítási nyelvű iskolákban folyó anyanyelvi nevelés botrányos állapotával mégis alig foglalkoznak az illetékesek. Pedig talán ez az a terület, amely a legkevésbé van kiszolgáltatva az államhatalomnak, mivel az anyanyelvi nevelés tartalmi és módszertani kérdéseibe a szlovák hatóságok tudtommal nem nagyon avatkoznak bele. Más kérdés persze, hogy az anyanyelv megmaradásában az anyanyelvi nevelés csak egy, nem is annyira lényeges tényező. Az anyanyelvi neveléssel a kötet két írása foglalkozik.5
A harmadik nagy problémakört a másodnyelvoktatással kapcsolatos problémák alkotják. Az előzőhöz, az anyanyelvi neveléshez hasonlóan, ez a probléma valamilyen módon és mértékben minden szlovákiai magyart érint, attól függetlenül, hogy magyar vagy szlovák tanítási nyelvű iskolába járnak-e, beleértve azokat is, akik (egyik) anyanyelvükként sajátítják el a szlovákot. A szerző a magyar tanítási nyelvű iskolákban folyó szlovákoktatás problémáival foglalkozik, de fontos megjegyezni, hogy a nem anyanyelvükön tanuló szlovákiai magyar gyermekek nyelvelsajátítási problémáit is érdemes lenne behatóan vizsgálni. A másodnyelvoktatásnak a szerző egyetlen írást szentelt kötetében.6
A negyedik nagyobb témakörbe a helyesírás problémáit lehet sorolni: ezek ugyan sokkal kevésbé húsbavágóak, mint a szaknyelvek, az anyanyelvi nevelés vagy a másodnyelvoktatás problémái, ugyanakkor szintén viszonylag sok embert érintenek, ezért mindenképpen érdemes velük foglalkozni. Megoldásuk részben a szlovákiai magyar iskolákban folyó anyanyelvi nevelés hatáskörébe tartozik, részben viszont közmagyar korpuszalakítási feladat. Ennek a témakörnek két írást szentelt a szerző.7
A Misad Katalin által tárgyalt ötödik témakör bizonyos szempontból „kakukktojás”, más szempontból azonban szervesen illeszkedik a kötetbe: a kötet egyik írása a magyar mint idegen nyelv oktatásának gyakorlati kérdéseit taglalja.8 Ez a témakör szigorúan nem tartozik dolgozatom tárgyához, hiszen a magyar mint idegen nyelv oktatásának problémái közvetlenül nem a szlovákiai magyar beszélőközösség problémái, ugyanakkor az ilyen jellegű kutatások igenis hasznosíthatók a szlovákiai magyar beszélőközösség számára is. Nincs ugyanis éles határ a „vérbeli” etnikai szlovákok és a nyelvcsere állapotában lévő magyarok közt, akiknek a számára hasznos volna nyelvi rehabilitációs programokat kidolgozni, ezek pedig nem nélkülözhetik a magyar mint idegen nyelv oktatásának tanulságait.
Misad Katalin könyvének utolsó fejezete eltér az összes többitől abban, hogy nem nyelvi problémákkal foglalkozik, hanem azokat a nyelvi irodákat mutatja be, amelyek 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával épp azért jöttek létre Szlovákiában, a Kárpátalján, Erdélyben és – felemás módon – a Vajdaságban is, hogy a nyelvalakítás különféle eszközeinek alkalmazásával, illetve az azt megalapozó nyelvészeti kutatásokkal és nyelviadatbázis-építéssel hozzájáruljanak a határon túli magyar beszélőközösségek nyelvi problémáinak megoldásához. A szlovákiai iroda Duna­szer­dahelyen működik Gramma Nyelvi Iroda néven, a kárpátalji Beregszászban Hodinka Antal Intézet néven, az erdélyi Kolozsváron és Sepsiszentgyörgyön Szabó T. Attila Nyelvi Intézet néven; a Vajdaságban az MTA által támogatott helybeli munkatársak más intézmények kötelékében végeznek a nyelvi irodákéhoz hasonló nyelvalakító, kutató és adatbázis-építő tevékenységet. Ezekhez az irodákhoz csatlakozott 2007-ben a három ún. kisrégió – Horvátország, a szlovéniai Muravidék és az ausztriai Őrvidék – közös nyelvi irodája, az Imre Samu Intézet. Ezek az irodák alkotják a Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózatot, melyet szoros kötelék fűz az MTA Nyelvtudományi Intézetéhez.9
Dolgozatom érdemi részében egy-egy fejezetben áttekintem a föntebb említett öt témakör közül az első hármat, ismertetve Misad Katalin fontosabb megállapításait és hozzáfűzve saját észrevételeimet, ill. az elmúlt negyedszázadban folytatott kutatásaim idevágó eredményeit, tanulságait.

A szlovákiai magyar szaknyelvek problémái

A szaknyelvek jelentőségét a nyelvváltozatokon belül nem lehet túlbecsülni; jól mutat erre az a Misad Katalin által is idézett adat, mely szerint a szaknyelvi szókincs alkotja a magyar szókészlet nagyobb részét, s egyes számítások szerint a modern társadalmakban az írásbeliség nagyobb része épp szaknyelvi közleményekből áll (11. p.). A kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt a szaknyelvek anyanyelvi művelésére csak korlátozottan van lehetőség, mivel a szaktudományok és szakmák művelésének fórumai javarészt államnyelvűek. Különösen igaz ez a tudományos kutatásra és a felsőoktatásra, amelyek a szaknyelvek művelésének legfőbb színterei, ezekben ugyanis a kisebbségi nyelvek jelenléte köztudomásúan minimális. Nem sokkal jobb a helyzet azokon a színtereken sem, amelyeken a szaknyelveknek nem annyira a művelése folyik, hanem inkább a használata (a használat persze bizonyos értelemben nagyon is „művelés”): a legtöbb munkahelyen – legyen szó akár állami, akár magánkezekben lévő intézményről, szervezetről, vállalkozásról – az írásbeli nyelvhasználat államnyelvű, a kisebbségi nyelv legfeljebb szóbeli változataiban jelenik meg, ahol használatát nem tiltják vagy nem korlátozzák (mert erre is vannak példák szlovákiai magyar viszonylatban is).
A szlovákiai magyar beszélőközösségben a szaknyelvek anyanyelvű művelésére szinte csak néhány társadalomtudomány esetében van lehetőség a magyar nyelvű, ill. a magyar nyelvet (is) használó felsőoktatási intézményekben, tanszékeken, valamint a kisebbségi tudományos műhelyekben. A szaknyelvek anyanyelvű használatának legfontosabb színtere a magyar tanítási nyelvű alap- és középiskola, továbbá – korlátozott mértékben – a legalsó szintű közigazgatás; ezenkívül megjelenik a magyar nyelv a kereskedelemben és a szolgáltatásokban is, bár korántsem olyan mértékben, ahogyan ez lehetséges és kívánatos volna. Az említett nyelvhasználati színtereken a dolog természetéből fakadóan a szaknyelveknek csak a középső, ill. alsó rétege használatos, az is inkább szóbeli, mint írásbeli formájában, ennélfogva pedig sokszor inkább informális, mint formális stílusváltozatokban jelenik meg.10
Misad Katalin a szaknyelveknek, ill. a szakterminológiának a középső szintjével foglalkozik: egyik írásában (11–27. p.) olyan élelmiszer-ipari szakkifejezéseket és termékmegnevezéseket vizsgál, amelyek a magyarlakta településeken működő hiper- és szupermarketek, ill. kisebb élelmiszerüzletek kétnyelvű (szlovák–magyar) termékkatalógusaiból, ill. szórólapjairól származnak, vagyis a laikus vásárlóközönség tájékoztatását szolgálják; egy másik írásában (71–91. p.) a dunaszerdahelyi városi hivatalban felgyűjtött szlovák nyelvű hivatali szövegek magyar fordításával foglalkozik, vagyis ismét olyan szövegekkel, amelyeket a „szakember” a laikusok számára készített el; a harmadik idevágó írásában (29–70. p.) szlovák–magyar, ill. magyar–szlovák szakszótárak és szakkifejezés-gyűjtemények szókincsét vizsgálja, amely szakemberektől származik, és célja részben a szakemberek, részben a laikus szótárhasználók tájékoztatása.
Amint tudjuk, a szaknyelvek anyanyelvű művelésének és használatának korlátozottsága miatt a szaknyelvek területén erőteljesen jelentkezik a nyelvi hiány (a fogalomra l. Lanstyák 2000, 176–184. p., 2002a, 2002b, 89. p.; l. még Lanstyák 2010b, 36–39. p.), ez pedig tág teret enged a többségi nyelv hatásának nemcsak a szűken vett szókincsben, hanem a mondatfűzésben és a szövegtani jellemzőkben, továbbá az írott nyelv esetében kisebb mértékben a helyesírásban is. Mivel hasonló a helyzet a Kárpát-medence többi kisebbségi magyar beszélőközösségében, fennáll a szaknyelvek szétfejlődésének veszélye, ahogy arra Misad Katalin több helyen is figyelmeztet (11–12., 14., 29. p.).

A külön szlovákiai, erdélyi, kárpátaljai, vajdasági stb. magyar szaknyelvek kialakulásával a Magyarország határain kívül élő magyar beszélőközösségek számára körülményesebbé válna az anyaországgal való kapcsolattartás: megnehezítené a kisebbségben élő magyar szakemberek kommunikációját magyarországi kollégáikkal, a kisebbségi magyar fiatalok magyarországi továbbtanulását, a magyarországi tan- és szakkönyvek használatát stb. (11–12. p.)

Szemben a mindennapi beszélt nyelvvel vagy a szépirodalom nyelvével, ahol a nyelvi variabilitás nem zavaró, sőt sokkal inkább kívánatos, mivel lehetővé teszi a beszélő szándékának finomabb kifejezését, identitásának „elegáns” jelzését, a színesebb, változatosabb, hatásosabb fogalmazásmódot, a szaknyelvekben a variabilitás ellene megy az egyértelműség alapvető követelményének, és ezért más nyelvváltozatokhoz képest jóval szűkebb körben érvényesül.

Mivel a szlovákiai magyar szaknyelvi szövegek tetemes része szlovákból való fordítás, a szlovákiai (és más kisebbségi magyar) szaknyelvek vizsgálata valójában a fordítástudomány illetékességi körébe is tartozik, pontosabban a fordítástudomány és a kontaktológia határterületén helyezkedik el, ugyanakkor igazán meggyőző eredmények véleményem szerint csak akkor születhetnek, ha ezek a vizsgálatok társasnyelvészeti, azaz szociolingvisztikai szemléletűek. Így például a szerző által vizsgált termékkatalógusokban és szórólapokon megjelenő magyar nyelvű terméknevek, a dunaszerdahelyi magyar nyelvű hivatali szövegekben található sajátos kifejezések vagy a kétnyelvű szótárakban talált nemstandard magyar szavak és kifejezések értékelésekor többféle szempontú elemzésre is szükség van:
1. Kontaktológiai szempontból a kérdés az, milyen kapcsolat van a forrásnyelvi szlovák szakkifejezés és célnyelvi magyar megfelelője között, azaz milyen módon nyilvánul meg (ha megnyilvánul) a magyar megfelelő létrehozásában a kontaktushatás. A szerző legtöbbször a különféle kölcsönszótípusokba sorolja a létrejövő kifejezéseket, ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy kölcsönzésről csak olyankor beszélhetünk, ha a célnyelvi formát nem a fordító alkotta, hanem az már eleve él a szlovákiai magyar beszélőközösségben vagy annak valamely részében; ellenkező esetben csak interferenciáról vagy kontaktushatásról beszélhetünk; igaz, ennek formái megfelelnek a kölcsönszavak egyes típusainak (ami nem meglepő, hiszen a kölcsönszavak megjelenése a kontaktushatás társadalmi szintű, hosszabb távú nyelvi következménye).
2. Fordításelméleti szempontból az egyik legizgalmasabb kérdés az, hogy a fordító (aki maga rendszerint nem szakembere az adott szakterületnek, és nem is ismeri a közmagyar szakterminológiát) milyen fordítási stratégiákat alkalmaz a felmerülő nyelvi problémák megoldására. A különféle „fordítási inadekvátságok” különféle fordítási stratégiák alkalmazásának a következményei. Ezek a stratégiák mind legitimnek mondhatók, még ha alkalmazásuk olykor olyan fordításhoz vezet is, amely az adott kontextusban valamilyen szempontból, bizonyos nyelvi ideológiák fényében nem a legmegfelelőbb.
3. Annak megítélésében, hogy egy-egy fordítási megoldás mennyire megfelelő, nem tekinthetünk el a kontextustól – és itt jön be a képbe a társasnyelvészeti szempont. Az élelmiszer-ipari termékek megnevezésének fordítása esetében, amelyek egy áruház vagy élelmiszerüzlet reklámújságában vagy szórólapján jelennek meg, a cél a vásárlók tájékoztatása (a címzettek tehát nem élelmiszer-ipari szakemberek), vagyis a föntebb említettek közül középső szintű szaknyelvi kommunikációról van szó, sőt ha úgy vesszük, hogy a fordító kommunikál a vásárlókkal, akkor akár alsó szintű szaknyelvi kommunikációról is beszélhetünk, tekintve, hogy a fordító is laikus. Az olvasó tájékoztatását ráadásul a legtöbb esetben a terméket ábrázoló fénykép is segíti; ezenkívül figyelembe kell venni, hogy az olvasóközönség nagy része kétnyelvű, vagyis az első helyen szereplő szlovák megnevezést is érti; a magyar fordításnak nem annyira tájékoztató, hanem inkább szimbolikus funkciója van. Ilyen körülmények közt nem biztos, hogy annyira lényeges, hogy a fordító a pontos közmagyar szaknyelvi terminust használja, sőt (figyelembe véve egyes szaknyelvi terminusok bonyolultságát, nehézkességét, mesterkéltségét) ez még kontraproduktív is lehet.11 Nem biztos például, hogy problémát jelent a reménybeli vásárlónak, ha a chlieb tmavý krájaný (magyarul szeletelt barna kenyér) terméknév magyar megfelelőjeként csak ennyit tüntet fel a fordító: barna kenyér (21. p.), főleg ha a fényképen látszik, hogy a kenyér szeletelt, és az olvasók nagy része amúgy is érti a krájaný szót.
Annak megítélésében, hogy egy-egy fordítási stratégia alkalmazása az adott helyzetben mennyire indokolt, figyelembe kell venni különféle gyakorlati szempontokat is, pl. ki a fordító, mennyi ideje van a fordítás elkészítésére, milyen segédeszközökkel rendelkezik, az adott felületen mennyi szabad hely áll rendelkezésre a magyar fordítás számára stb. Nem mindegy, hogy milyen áron (a szónak nemcsak pénzügyi értelmében) lehet elkészíteni a terminológiailag pontos és az adott szakterület szempontjából adekvát fordítást, amely az esetek többségében nem is nagyon szolgál információforrásként, inkább szimbolikus jelentősége van.

A szerző megfigyelte többek között, hogy „egy-egy szlovák terméknévnek többféle magyarországi megfelelője létezik: a szlovák čerstvé maslo megnevezésnek például a magyarországi kereskedelmi forgalomban a teavaj, csemegevaj vagy márkázott vaj felel meg” (22. p.), ugyanakkor az általa vizsgált forrásokban „szinte kivétel nélkül a szlovák megnevezés szó szerinti fordítása, a friss vaj szerepel, elvétve találkozni csak a teavaj műszóval, a másik két kifejezés egyetlen szlovákiai magyar árukatalógusban sem szerepel”. Fölmerül a kérdés, hogy ez baj-e. Nyilván baj, ha bajnak tekintjük azt, hogy a szlovákiai magyar vásárló nem tanulja meg a magyarországi terminusokat (kérdés, hasznát veszi-e ezeknek olyan mértékben, hogy nem ismeretük gondot okozhatna neki), ugyanakkor ha e megnevezések közt nincs tartalmi különbség,12 akkor egyáltalán nem baj, hogy nem három kifejezés közül választ a fordító (milyen alapon?), sőt a szaknyelvek egyértelműsége szempontjából még az is inkább előnyös, ha a fordításban friss vaj szerepel, mert az olvasó ezt tudja legkönnyebben a szlovák čerstvé maslo kifejezéssel azonosítani.

A szótárak vizsgálatának egyik legérdekesebb tanulsága, hogy „az idegen eredetű szlovák kifejezés mellé abban az esetben is magyar megfelelő kerül, amikor a magyarországi szaknyelv szintén az idegen eredetű megnevezést részesíti előnyben” (40. p.). Erre a jelenségre több szótárból is hoz példákat a szerző, pl. dogma – hittétel, a standard magyarban: hittétel, dogma; modelovanie – mintázás, a standard magyarban: modellezés (40. p.); deformácia – torzulás, a standard magyarban: deformáció, torzulás; disk – tárcsa, lemez, a standard magyarban: tárcsa, lemez, diszk (45. p.). Ez a tendencia azért figyelemre méltó, mert élesen szembemegy a nyelvi gazdaságosság követelményeivel. A kétnyelvű beszélő sokkal könnyebben előhívja a mindkét nyelvében meglévő szavakat, kifejezéseket, ezek használata tehát kisebb mentális erőfeszítést igényel.13 A szótárak – úgy látszik – azon vannak, hogy megnehezítsék a szótárhasználók, ill. nyelvhasználók dolgát, és olyan lexémák használatára kényszerítsék őket, amelyek csak az egyik nyelvükben vannak meg. A szótáríróknak ez az eljárása azért is kontraproduktív, mert növeli a magyarországi és szlovákiai magyar nyelvváltozatok közötti távolságot, vagyis a „szétfejlődést” támogatja, legalábbis azt a benyomást kelti, hogy nagyobb a távolság a ténylegesnél, ami nyilvánvalóan nem jó a kisebbségi beszélőknek. Ezenkívül – ahogy a szerző is észreveszi – szűkíti a beszélők kifejezési lehetőségeit (58. p.).
Ezt a magatartást nem lehet mással magyarázni, csak a purista ideológia erőteljes érvényesítésével. A nyelvi purizmus az a meggyőződés, hogy a hagyományos, nem idegen eredetű szavak és más típusú morfémák eredendően helyesebbek, mint az idegen eredetű szavak és más típusú morfémák; hasonlóképpen az idegen minta nélküli, belső keletkezésű formák helyesebbek, mint azok, amelyeket idegen mintára alkottak. Ennek a meggyőződésnek nincs tudományos alapja (l. Lanstyák 2007b, 179–180., 184–190. p.; vö. még Lanstyák 2009b, 31. p.).
Érdekes, hogy a purizmus inkább csak a közvetlen kölcsönszavak14 esetében érvényesül, nyilván azért, mert az ún. „idegen szavak”, amelyek ellen az anyanyelvi nevelés és a nyelvművelés gyakran folytat irtó hadjáratokat, közvetlen kölcsönszavak. A közvetett kontaktushatásra mintha nem volnának annyira érzékenyek a szótárak összeállítói, ahogy ezt az ilyen példákból látjuk: pl.: filozofia marxizmu – marxizmus filozófiája, a standard magyarban: marxista filozófia; biológia buniek – sejtek biológiája, a standard magyarban: sejtbiológia (40. p.); sejt magja – jadro bunky, standard magyar megfelelője: sejtmag (53. p.).
Ez az eljárás összhangban van a kétnyelvű nyelvváltozatokban érvényesülő széttagoló (analitizáló) tendenciával: általános megfigyelés, hogy a kétnyelvű emberek – amikor választási lehetőségük van – a széttagoló (analitikus) szerkezeteket előnyben részesítik a tömörítő (szintetikus) szerkezetekkel szemben (Győri-Nagy 1988, 7. p.; Lanstyák 2002, 89–91. p.). A széttagoló szerkezetek kedvelésének egyik mozgatórugója a kétnyelvű beszélőkre jellemző nagyobb fokú nyelvi bizonytalanság; széttagoló szerkezetek használata esetében ugyanis általában kisebb a tévedés veszélye. A nyelv lexikális síkjához tartozó tömörítő szerkezetek egyedibbek, „kiszámíthatatlanabbak”, nehezebben megjósolhatóak, mint a nyelv grammatikai síkjához tartozó analitikus szerkezetek, amelyek a tévedés kockázata nélkül létrehozhatók jól ismert szabályok alkalmazásával. Azt a szót például, hogy nőnap, a beszélőnek külön meg kell tanulnia, mert nem evidens, hogy az adott fogalmat épp egy ilyen típusú összetétel fejezi ki; ezzel szemben a nők napja szerkezetet könnyen létrehozza minden anyanyelvi beszélő, nem kell hozzá tudnia, hogyan nevezik Magyarországon azt a napot, amikor a férfiak különféle szokatlanságok elkövetésével enyhítenek a hölgyekkel szembeni rossz lelkiismeretükön.
A széttagoló megfelelők előnyben részesítése nemcsak a kétnyelvűekre jellemző széttagoló tendenciával van összhangban, hanem a fordításokra jellemző explicitáció jelenségével is rokonítható (erre l. Lanstyák 2003, 61–62. p., vö. még 2004, 19. p.). „Az explicitáció olyan fordítási művelet, amelynek során a fordító nyíltabban, világosabban, esetleg több szóval fejez ki valamit a célnyelvi szövegben, mint ahogy azt a forrásnyelvi szöveg szerzője tette.” (Klaudy 2005, 163. p.; l. még Klaudy 1999, 151. p.; 1999/2007). Explicitálás történik pl. akkor, amikor a fordító az Ady költészete szókapcsolatot így fordítja szlovákra: Básnická tvorba Endreho Adyho; más jellegű explicitáció ugyan, de szintén explicitáció, ha a magyar nőnap szót a medzinárodný deň žien kifejezéssel adjuk vissza (annak ellenére, hogy nincs lehetőségünk arra, hogy ne legyünk explicitebbek az eredetinél).
Van olyan szójegyzék is, amelyben az explicitáció ellentétére, az implicitációra is találunk példát. Az implicitáció olyan fordítási művelet, melynek során a fordító a kontextusra támaszkodva a célnyelvben implicitté tesz olyasmit, ami a forrásnyelvben explicitebb módon van kifejezve, pl. ha a fordító a magyar az öcsém három évvel fiatalabb nálam kifejezést így adja vissza szlovákul: môj brat je o tri roky mladší ako ja, mivel a brat szó ebben a kontextusban csakis fiatalabb testvért jelenthet, így a mladší jelző elhagyható (az öcs szótári megfelelője mladší brat lenne). Amint a példából is látjuk, az implicitációt sokszor a nyelvek közötti strukturális különbségek indokolják. Rend­szeresen implicitálunk például olyankor, amikor indeoeurópai nyelvből magyarra való fordítás során elhagyjuk a nemre való utalást, pl. szl. bola som tam → m. ott voltam. (Az implicitációra l. Klaudy 2004/2007; vö. még Klaudy 2005, 174–176. p. és passim.)
A Misad Katalin által elemzett kétnyelvű szójegyzékben ez a jelenség úgy jelenik meg, hogy a jegyzéknek a „magyar szóanyaga a szlovák megnevezésekkel összevetve sokkal általánosabb, kevésbé pontos, s esetenként jóval kevesebb információt tartalmaz”, pl.: kolóniák – bunkové kolónie, standard magyar megfelelő: sejttársulás. Az implicitáció alkalmazását itt nem a két nyelv közötti strukturális különbségek magyarázzák, hanem valószínűleg a szótár szerzőinek nyelvtudásbeli hiányosságaira mennek vissza. (A kétnyelvű nyelvhasználatra jellemző egyszerűsítés és az implicitáció összefüggésére l. Lanstyák 2003, 59–61. p.; vö. még Lanstyák 2004, 19. p.)
Egy további eljárás, melyben a szótárírók nyelvtudásbeli hiányosságai érhetők tetten, a körülírások alkalmazása terminus technicusok helyett, pl. kafiléria – állati fehérje tartalmú takarmányokat előállító vállalat, standard megfelelő: fehérjefeldolgozó, fehérjefeldolgozó vállalat. Az ilyen megoldások alkalmazása azért figyelemre méltó, mert a körülírást mint fordítói stratégiát még a folyó szövegekben is kerülni szokták a fordítók: szótárban való érvényesülése nagyon szokatlan. A körülírások mint fordítási stratégia itt kontraproduktív, azt a benyomást kelti, hogy a magyar nyelv „tökéletlen”, és emellett természetesen a többségi nyelvi, rövidebb kifejezés használatára ösztönöz.
Előfordul, hogy a szótárak a szlovák szakszó magyar megfelelői közül csak a közép- és alsó szintű szaknyelvi kommunikációban előfordulót adják meg, a felső szintűt nem, pl. a kolok megfelelőjeként az egyik szótárban csak az okmánybélyeg szerepel, az illetékbélyeg hiányzik belőle (46. p.). Az illetékbélyeget tapasztalatom szerint a magyarországi laikus beszélők sem nagyon használják, bár passzívan ismerik; ezzel szemben a szlovákiai magyarok alig találkoznak vele – és nem is igen fognak, ha még a szótárakba se kerül be. Ezt mindenképpen negatívan kell értékelni, hiszen ha a felső szintű kommunikációra jellemző szakszavak nem kerülnek be a szótárakba, még nehezebben várható, hogy bekerülnek a kisebbségi magyar szaknyelvekbe.

Az anyanyelvi nevelés problémái

Az anyanyelvi nevelésnek – amint a szerző is hangsúlyozza, s amint írásom elején már jeleztem is – kisebbségi körülmények közt különleges jelentősége van: mivel a gyermekek anyanyelve kisebb vagy nagyobb mértékben veszélyben van, az iskolának fontos feladata, hogy egyrészt (létrehozza és) erősítse a diákok pozitív viszonyulását anyanyelvükhöz, másrészt hozzájáruljon anyanyelvük megerősödéséhez, kiteljesedéséhez (vö. 139–140. p.). Sajnos a szlovákiai magyar iskolákban – ahogy ez Misad Katalin fejtegetéseiből is kitűnik, bár ő nem fogalmaz ilyen élesen – ehelyett a gyermekeknek a tényleges anyanyelvüktől való elidegenítése, az anyanyelv tekintélyének az aláásása, a gyermekek nyelvérzékének az elbizonytalanítása, nyelvi készségeik rombolása folyik, miközben természetesen mindazok, akik ebben a dicstelen munkában részt vesznek (oktatási „szakemberek”, tankönyvírók, tanítók és tanárok stb.), teljes tudatlanságban vannak tetteik következményei felől. Eljárásukra még sincs mentség, mert ma már magyar nyelven is mindenki rendelkezésére áll a szükséges szakirodalom.
Az anyanyelvi nevelés ilyen félresiklásának fő okát azokban a nyelvi ideológiákban láthatjuk, amelyek áthatják az anyanyelvi nevelést, és amelyek vakká teszik a szakembereket a valódi problémák iránt, miközben álproblémákkal folytatnak szélmalomharcot (pl. „nyelvhelyességi hibák” ellen harcolnak, amelyek valójában a nyelv normális, hibátlan kifejezési eszközei, legalábbis a nyelvhasználati színterek egy részén). Ilyen ideológia a nyelvi standardizmus, a nyelvi homogenizmus, a nyelvi purizmus, a nyelvi platonizmus és a nyelvi konzervativizmus. A nyelvi purizmusról már föntebb volt szó, itt csak Simon Szabolcs egy írására (2007) utalnék, amely kifejezetten az anyanyelvi nevelésben érvényesülő purizmusról szól. A nyelvi standardizmus mint általános nyelvi ideológia az a hiedelem, hogy a standard nyelvváltozat értékesebb, magasabb rendű, fejlettebb, jobb, sőt szebb a többinél. A nyelvi standardizmus mint nyelvhelyességi ideológia az a nyelvészeti szempontból alaptalan vélekedés, hogy a standard nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a más nyelvváltozatokhoz tartozó formák. A nyelvi homogenizmus az a meggyőződés, hogy a nyelvi és nyelvváltozati sokféleség negatív jelenség; a homogenizmus hívei ezért a nyelvi egységet, ill. egységes nyelvet szorgalmazzák a nyelvi változatosság rovására. A nyelvi platonizmus az a vélekedés, hogy a nyelvnek van egy ideális formája, amely mintegy független a tényleges diskurzusokban található nyelvi alakulatoktól; a platonizmus szerint tehát egy-egy nyelvi forma helyessége független attól, mennyire elterjedt, és kik használják. A nyelvi konzervativizmus az a tévhit, hogy a hagyományos, a nyelvben régebb óta meglévő nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint az újabban létrejöttek vagy bekerültek.

A szlovákiai magyarok anyanyelve a magyar nyelv valamely szlovákiai beszélt nyelvi változata. Ez az az „édes anyanyelv”, amit a gyermekek otthon, édesanyjuktól és más családtagjaiktól a szeretet légkörében sajátítanak el, ehhez kötődnek erős érzelmi szálakkal, amelyekre különösen nagy szükség van a kisebbségi kétnyelvűség körülményei közt, ahol csak az erős érzelmi kötődés tudja valamelyest ellensúlyozni a többségi nyelv nagyobb hasznosságát. Az iskola azonban a gyermek anyanyelvét elutasítja, a benne található jelenségek egy részét „nyelvhelyességi hiba”-ként bélyegzi meg, más részüket „nyelvjárásiasság”-ként, egy további részüket „szlovakizmusok”-nak vagy egyenesen „szlovák szavak”-nak titulálja és szintén helytelennek ítéli. Misad Katalin erről egy tankönyvtervezet elemzése kapcsán ezt a véleményt fogalmazza meg:

[A] szerzők a standard nyelvváltozattól eltérő egyéb nyelvváltozatokat – köztük a kisebbségi anyanyelvváltozatot – egyfajta ártalomként kezelik, amelytől meg kell szabadítani a tanulókat […]. Arra nem is gondolnak, hogy az egyes nyelvváltozatok sajátos szerepkörének kiszorításával fokozzák a tanulók nyelvi bizonytalanságát, miközben elhitetik velük, hogy nyelvhasználatuk területi variációja csupán periferikus – s ennek következtében értéktelen – tartomány. (153–154. p.)

Misad Katalin fönti szavait egy olyan eset kapcsán fogalmazta meg, ahol a szerzők még a jelenség minősítésében is alaposan melléfogtak. Azt állították ugyanis, hogy „nyelvjárási jelenség” az, „amikor a csallóközi magyar azt mondja, hogy Elvágtam az ujjam. A köznyelvben ez azt jelenti, hogy az ujjam le is esett a helyéről, mert ott ugyanezt a Megvágtam az ujjam alakkal fejezzük ki” (153. p.). A tankönyvírók és nyelvművelők által oly szívesen idézett értelmező kéziszótárban, annak második kiadásában, az elvág szócikkben az első jelentés egyik árnyalataként ez az értelmezés szerepel: ’erősen megvág vmit, mélyen belevág’, anélkül hogy ez a jelentésárnyalat táj vagy nép vagy akár biz stílusértékkel volna ellátva (a szótár példája épp az elvágta az ujját).
Példánk arra is rámutat, hogy az anyanyelvi nevelés a használat kontextusából kiszakított nyelvi elemeket minősít: ha egy jelenséget „nyelvhelyességi hibá”-nak bélyegez, akkor az adott jelenséget mindenütt: minden beszédhelyzetben, bármilyen beszélő szájából, az interakció céljától függetlenül helytelennek tartja. Pedig az anyanyelvi nevelésnek abból kellene kiindulnia, hogy minden nyelvi forma, amit anyanyelvi beszélők közösségi szinten használnak, valamilyen kontextusban helyes, helyénvaló. Pl. az ún. suksükölő vagy nákoló igealakok használata tökéletesen helyénvaló a mindennapi beszélt nyelvben, nyelvjárási vagy kevésbé iskolázott köznyelvi beszélők szájából, nem normatív azonban formális beszédhelyzetben. Hasonlóképpen a párki, hranolki, vlecska szlovák eredetű kölcsönszavak vagy a tájszavak használata szintén teljesen helyénvaló a mindennapi beszélt nyelvben, nyelvjárási beszélők szájából, bár magyar–magyar kommunikáció esetében némi zavart okozhatnak a kommunikációban.
A használat körülményeinek figyelmen kívül hagyására egy olyan példa is szerepel a Misad Katalin által vizsgált tankönyvtervezetben, amely – bevallom – még számomra is meglepetés volt, pedig úgy gondoltam eddig, nincsenek illúzióim a szlovákiai magyar anyanyelvi neveléssel kapcsolatban. Mégis voltak. Arra ugyanis nem számítottam, hogy még a köszönésekkel kapcsolatban is egy sommás, a beszédhelyzet különbségeit, a beszélők társas jellemzőit teljesen mellőző „szabályt” kapnak a jobb sorsra érdemes fiatalok:

Soha ne felejtsük el a napszakos köszönéshez hozzátenni a kívánok szót! Ha elhagyjuk, köszönésünk hányaveti, flegma, netán lenéző lehet; A Viszontlátásra alakot ne csonkítsuk! Rövidített formája még bántó is lehet! (152. p.)

Arra, hogyan lehet a diákokat elidegeníteni a saját nyelvüktől és demotiválni őket, szomorú példa, hogy a tankönyvtervezet írói azt kívánják a diákoktól, hogy elrettentő (!) példaként soroljanak fel „néhány sms-ben használatos rövidítést” (153. p.). Pedig a nyelvi gazdaságosság érvényesülésére keresve sem találhatnánk jobb példát, mint az sms-ek rövidítő-tömörítő, emellett sokszor játékos (igaz, máskor – a dolog természetéből fakadóan – erőltetett) megoldásait.
Az anyanyelvi „nevelés” a mindennapok gyakorlatában sajnos nem áll meg a minősítgetésnél: a negatívan értékelt jelenségek használatát tiltja is, a maga legitim és illegitim eszközeivel15 szankcionálja, vagyis mindent megtesz annak érdekében, hogy a gyermekek édes anyanyelvét lerombolja, s ennek romjain egy másik, egyedül helyesnek és szépnek kikiáltott, a gyermekek számára mesterséges nyelvváltozatot építsen fel, a „köznyelvet” vagy standardot. Csakhogy minden építménynek fontos, hogy szilárd legyen az alapja. Romos alapon nem lehet építkezni. Ezért az ilyen, ún. felcserélő anyanyelvi nevelés (l. Kontra 2003) csak felemás módon éri el célját, a standard elsajátítását, ha egyáltalán eléri.
Mi lenne a helyes magatartás? Nagyon sok nyelvi problémát meg lehet szüntetni és újak keletkezésének elejét lehet venni a tényleges anyanyelv, a mindennapi beszélt nyelv „becsületének” helyreállításával. Az iskolának tudatosítania kellene a diákokban, hogy a mindennapi beszélt nyelv az élő nyelvek legfontosabb nyelvváltozata (miután tudatosította bennük, hogy ilyen nyelvváltozat egyáltalán létezik): ez az egyetlen nyelvi regiszter, amelyet minden egészséges beszélő ismer és rendszeresen használ. Ha egy közösségben megszűnik e regiszter átadása a következő nemzedéknek, akkor az érintett nyelv az adott közösségben megszűnik élő nyelv lenni (legföljebb olyan formában élhet tovább, mint annak idején a latin a magas kultúra vagy az óhéber a vallás nyelveként). Éppen ezért a mindennapi beszélt nyelvnek különleges védelem és megbecsülés jár. Ezt a regisztert pedig a bele tartozó összes jelenséggel együtt kell elfogadni és helyesnek tartani, beleértve a „nyelvhelyességi hibá”-nak titulált jelenségeket, a nyelvjárásiasságokat, a kontaktusjelenségeket és a beszélt nyelvi „pongyolaságokat” is. Az egyéb nyelvváltozatok, pl. a standard vagy a szaknyelvek oktatása során nem szabad megengedni, hogy a tanulóban az a benyomás keletkezzen, mintha az iskolában a mindennapi beszélt nyelv „feljavítása” vagy pláne más változatokkal történő „helyettesítése” folyna, hanem úgy kell tekinteni, hogy a tanulók kódkészlete újabb nyelvváltozatokkal gazdagszik. A standard és a szaknyelvek elsajátításának alapja, kiindulópontja a mindennapi beszélt nyelv, melyhez képest a standard és a szaknyelvi regiszterek nem helyesebb, csupán más nyelvváltozatok. Ezzel a hozzáállással változtatható hozzáadóvá a felcserélő kettősnyelvűségi helyzet, ill. a felcserélő anyanyelvi nevelés (l. Lanstyák 1998, 41–47. p.; Kontra 2003; vö. még Péntek 1999, 22., 67., 73. p.; Domonkosi 2009).
A közmagyar nyelv megismerése fontos feladat, de nem szabad megengedni, hogy elsajátítása a hétköznapi beszélt nyelv rovására történjen. Nem kell úgy viselkedni, mintha a gyermekek anyanyelve a standard lenne (mert a többségüké nem az), s csak az ebben található „nyelvhelyességi hibákat”, „nyelvjárásiasságokat” és „szlovakizmusokat” kellene kigyomlálni. El kellene ismerni, hogy a gyermekek egy nyelvi szempontból kifogástalan, értékes nyelvváltozatot, a mindennapi beszélt nyelvet hozzák az iskolába, melynek használata azonban Szlovákia magyarlakta területeire korlátozódik. Mivel fontos, hogy a szlovákiai magyarok az egész magyar nyelvterületen szabadon tudjanak kommunikálni, nagy gondot kellene fordítani arra, hogy a tanulók megismerjék az általuk a hétköznapi életben használt kontaktusjelenségek – mindenekelőtt többségi nyelvi eredetű kölcsönszavak – közmagyar, ill. magyarországi megfelelőit is. Tanulóinkat mindenképpen föl kell készíteni arra, hogy ha Magyarországon vagy más határon túli régióban szeretnének tanulni vagy munkát vállalni, vagy akár csak kirándulni, ne legyenek kommunikációs nehézségeik. A szókincsnek ezt a rétegét tudatosan kell tanítani (erre l. Lanstyák 1994/1998; vö. még Péntek 1999, 26–31. p.).16
Azt mondani sem kell, hogy a tanulók által használt formákat nem mint helyteleneket vagy alacsonyabb rendűeket kell szembeállítani a standard formákkal mint helyesekkel vagy helyesebbekkel, ellenkezőleg: a helyi tájnyelvi formákat és kontaktusváltozatokat kell elsődlegesnek, az „édes anyanyelv” elengedhetetlen részének tekinteni, melyekhez a beszélő a leginkább kötődik, melyek a legszervesebben hordozzák nyelvi identitását (vö. Csernicskó szerk. 2003, 204. p., Csernicskó 2004, 32–33. p.; vö. még Péntek–Benő 2003, 19., 125. p.), s amelyek különös jelentőségűek a számára; a standard formákat mint a tágabb körben való kommunikációt elősegítő hasznos segédeszközöket kell láttatni, amelyek alkalmasak lehetnek arra is, hogy a tanulók egyetemes magyar nemzeti kötődését, identitását is kifejezzék.

A szlovákiai magyar anyanyelvi nevelésnek – ahogy Misad Katalin fejtegetéseiből is kiderül – nemcsak a szemléletével van baj, hanem azzal is, amit az oktatási szakemberek és a tankönyvírók belevesznek, ill. amit nem vesznek bele a tananyagba. A tankönyvek tele vannak korszerűtlen, életidegen, a diákok számára szükségtelen nyelvtani ismeretekkel, miközben magáról „a” nyelvről, annak működéséről, különféle változatairól valójában nagyon keveset tudnak meg a diákok (vö. Sándor 1995). A mai szlovákiai magyar anyanyelvi nevelés tartalmára és szemléletére tökéletesen ráillenek a neves német nyelvész és irodalomtudós, Karl Vossler több mint száz évvel ezelőtt (!!!) elmondott szavai:

A szintaxis egyáltalán nem tekinthető tudománynak, ugyanúgy, ahogyan a morfológia és a fonetika sem. A grammatikai diszciplínáknak ez az összessége nem más, mint egy végtelen temető, melyet a fáradhatatlan pozitivisták hoztak létre, ahol együttesen vagy egyenként a feliratokkal ellátott és megszámozott kriptákban pompásan nyugszanak a nyelvnek különféle darabkái. Ki nem fuldokolna ennek a pozitivista filológiának a síri hangulatában. (Karl Vossler: Positivismus und Idealismus in der Sprachwissenshcaft. Heidelberg, 1904; idézi Máté 1997, 164. p.)

Vossler kritikája a korabeli újgrammatikus nyelvészek munkásságára irányult, s természetesen nem értelmezhető úgy, mintha mindenfajta leíró nyelvészet érdektelen és hasznavehetetlen volna. Az azonban, amelyet ma a szlovákiai magyar iskolákban tanítanak (már amikor nem irodalomórát vagy osztályfőnöki órát tartanak nyelvtanóra helyett), kétségtelenül ilyen. Egyetérthetünk tehát Misad Katalinnal, amikor hangsúlyozza a nyelvtani ismeretek fontosságát – más szemléleti és módszertani keretben:

A grammatikatanítás célja semmiképpen sem az öncélú grammatizálás, hanem a funkcionális szemléletű, nyelvhasználat-központú nyelvtani ismeretek elsajátítása és alkalmazásának megszilárdítása. A grammatikával metanyelvet is tanítunk, nem lehet nélküle a nyelvhasználatról beszélni, helyesírási és egyéb nyelvészeti jellegű szabályszerűségeket megfogalmazni. A nyelvtan alapozó tárgy a szövegtan, a stilisztika, a nyelvtörténet tanításához is. Grammatika nélkül lehetetlen idegen nyelvet oktatni, grammatikai ismeretek nélkül nem alakul ki gondolkodásunkban a nyelv rendszerszemlélete […]. (154. p.)

A sikeres anyanyelvi nevelés alapvető eszköze a jól megírt tankönyv (lenne). Az eddigi tankönyvek egyik problémája, amelyről még nem esett szó, az, hogy magyarországi mintára készültek, miközben a magyarországi magyar diákok teljesen más élethelyzetben vannak, mint a szlovákiai és más kisebbségi magyar diákok. A kétnyelvűségi helyzetből fakadó előnyöket és hátrányokat kevéssé veszik figyelembe a tankönyvírók, a kétnyelvűség nyelvi következményeit kizárólag kedvezőtlen színben tüntetik fel, tudatosan szembehelyezkedve a mai nyelvtudománynak immár közhelyszámba menő megállapításaival arról, hogy az idegen eredetű elemek nyelvi szempontból nem kevésbé helyesek vagy értékesek, mint a belső keletkezésűek (erre a magatartásra l. pl. Csicsay–Gubík 2004, 47. p.). A problémákat és a megoldásokat egyaránt jól összefoglalják Misad Katalin írásának összegző megállapításai:

Szlovákiában a kisebbségi anyanyelvi oktatás ún. egy tankönyvű oktatás, amely rendszerint hagyományos nyelvtanoktatást, purista nyelvszemléletet és tradicionális módszert feltételez. Eddigi magyartankönyveink a magyarországiaknak általában jóval gyengébb utánzatai, amelyek különféle – innen-onnan összeollózott – nyelvi ideológiákra és mítoszokra épülnek, s figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy a kisebbségi magyar gyermekek természetszerűleg olyan kétnyelvű beszédközösségben élnek, amelyben anyanyelvként egy, a többségi nyelv hatása alatt álló nyelvváltozatot sajátítanak el, s a mindennapi kommunikációs szituációkban szinte kizárólagosan ezt is használják. A fentiek ismeretében a szlovákiai magyarnyelv-tankönyveknek mind tartalmukban és szerkezetükben, mind módszereikben különbözniük kell(ene) a magyarországi egynyelvű diákok számára írt tankönyvektől, vagyis figyelembe kell(ene) venniük a kétnyelvű helyzetben történő anyanyelvi nevelés sajátosságait. Mindemellett természetesen tudományos kutatásokon alapuló nyelvszemléletet kell(ene) követniük, elsődleges célként pedig az adekvát nyelvi kompetenciák fejlesztését, nem pedig a különféle nyelvi ideológiák és nyelvhelyességi babonák terjesztését kell(ene) kitűzniük. (154–155. p.)

A szlovák nyelv oktatásának néhány kérdéséről

A szlovák nyelv oktatásának fő problémája „szerény eredményessége”, hogy Misad Katalin visszafogott megfogalmazását idézzem (159. p.). Ennek számos okát feltárja a szerző: utal például „az eredményes nyelvoktatást elősegítő technikai felszereltség hiányá”-ra, „a tankönyvek és egyéb segédeszközök nem megfelelő színvonalá”-ra (160. p.), ill. „túl igényes” vagy más esetekben éppenséggel „elavult” voltukra (169. p.), „grammatika-központúságá”-ra (161. p.), ill. a kommunikatív megközelítés hiányára (vö. 165–166. p.)17, a nyelvhelyességi szemlélet érvényesülésére (l. 163–164. p.), az életszerűség hiányára (vö. 164–165. p.), kitér továbbá az olyan „oktatásszervezési szempontok”-ra, mint amilyen pl. a „kommunikációs zavar intézményközi szinteken” (172. p.), utal „az oktatási dokumentumok állapotá”-ra, jelezve, hogy „a tanterv, a tananyag és a tankönyv nincsenek összhangban egymással” (172. p.); a korszerű módszertani útmutatók, segédkönyvek és kézikönyvek hiányára (172. p.). Jómagam itt csupán néhány, különösen fontos tényezőt részleteznék, s kiegészíteném ezek sorát egy olyannal is, amely nem jelenik meg a szerző elemzésében.
Az egyik a tankönyvek életszerűtlensége: a tankönyvi szövegek sokszor távol állnak a mai fiatalok gondolatvilágától, életszemléletétől, érdeklődésétől; a szövegekben nemegyszer olyan szavak találhatók, melyeknek a magyar megfelelői is a diákoknak legföljebb a passzív szókincsében vannak benne. Az egyik legvisszásabb jelenség, amelyre külön föl szeretném hívni a figyelmet, az, amikor a tankönyvszerzők nyilvánvalóan magyar nemzetiségű és anyanyelvű szereplőket szlovákul beszéltetnek egymással, pl. anyát a gyermekével. Az ilyen párbeszédek azt sugallják, hogy „normális dolog” az, hogy két magyar ember valamilyen kényszerítő külső körülmény hiányában is szlovákul kommunikál egymással. Ha ez a helyzet a gyermek számára „nem normális” (és feltehetőleg a szlovákiai magyar gyermekek többsége számára nem az), akkor vagy elidegenedik a szövegtől, ill. magától a tankönyvtől, de hosszabb távon magától a megtanulandó nyelvtől is, vagy pedig elfogadja a tankönyv által sugallt szemléletet, amely a nyelvcsere folyamatában lévő közösségeken belül érvényesülő normát tekinti követendő mintának, ezzel lélektanilag felkészítve a fiatalokat arra, hogy esetleg majd felnőtté válva a saját családjukban ezt a mintát kövessék (ahogy megfigyeléseim szerint ezt teszi is egyébként egyre több szülő manapság).
A föntebb említett kommunikatív megközelítés hiányához tartozik, de külön is érdemes kiemelni a beszélt nyelv elhanyagolását, melyről Misad Katalin a következőket állapítja meg:

Fontos lenne, hogy végre belássuk: a beszéd ősi, elsődleges formája a nyelvnek, tágabb értelmezésben a beszédértést is felöleli […]. Ennek ellenére a magyar tannyelvű oktatási intézményekben folytatott szlováknyelv-oktatásban – kevés példától eltekintve – még ma, a 21. században is alárendelt szerepet játszanak a szóbeli készségek, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítunk a szlovák irodalomtörténet és a hagyományos, leíró szempontú nyelvtan tanításának. (172. p.)

Tehát nemcsak az anyanyelvi nevelésben, hanem a másodnyelvoktatásban is helyre kellene állítani a beszélt nyelv „becsületét”. A beszélt nyelv a nyelv legtermészetesebb, mind ontogenetikailag, mind filogenetikailag elsődleges létformája, amely az írásbeliség hatalmas mértékű előretörésével sem veszített jelentőségéből. Ezért a másodnyelvoktatásban alapvető cél kellene legyen a beszélt nyelvi készségek kialakítása. Azt mondani sem kell, hogy a valódi, ténylegesen használt beszélt nyelvet kellene tanítani a maga sajátos beszélt nyelvi fordulataival, szlengszavaival, nem pedig annak íztelen-szagtalan, a valóságban sehol sem élő párlatát.18
Szintén fontos tényezője a szlováknyelv-oktatás sikertelenségének a regionális kü­lönb­ségek figyelembevételének hiánya. Köztudomású, hogy a szlovákiai magyarok egyes földrajzi csoportjai jelentős mértékben különböznek abban, hogy milyen mértékben érintkeznek a természetes élethelyzetekben szlovák nyelvű beszélőkkel, s ennek következményeként mennyit használják a szlovák nyelvet. Ott, ahol a magyarság kisebbségben van, a szlovák nyelv a gyermekekre az utcán, játszótéren, sportklubban, üzletben is „ráragad”, ott viszont, ahol a helyi lakosság erős többségét alkotja, fordítva történik a dolog, inkább a szlovák gyerekek tanulnak meg magyarul az utcán, játszótéren, sportklubban, üzletben. Ennek a különbségnek tükröződnie kellene a tantervi követelményekben is, ahogy ezt Misad Katalin is javasolja (172. p.; l. még Halászová–Bernáthová–Varga 2004 I, 36., II, 41–42., III, 37. p.).
Sokan, sok fórumon fölhívták már a figyelmet annak a nacionalista nyelvi ideológiára19 visszavezethető többségi szemléletnek a károsságára, amely nem hajlandó elismerni, hogy a szlovák a szlovákiai magyarok számára nem anyanyelv, hanem második nyelv, oktatás-módszertani szempontból pedig egyes régiókban leginkább mint idegen nyelv volna oktatható sikeresen.20 E miatt a szemlélet miatt a tankönyvek olyan követelményeket támasztanak a gyerekekkel szemben, melyeknek legtöbbjük nem tud eleget tenni. Ráadásul a magyar iskolákban tanító szlováktanárok ugyanolyan szlovák szakos diplomával rendelkeznek, mint azok a szlovák (vagy bármilyen) anyanyelvű kollégáik, akik anyanyelvként tanítják szlovák iskolákban szlovák gyerekeknek a szlovákot, annak ellenére, hogy a szlovák idegen nyelvként való oktatásának létezik kidolgozott módszertana, kutatásával évtizedek óta foglalkoznak pl. a pozsonyi Comenius Egyetemen (173. p.).
A végére hagytam a szlováknyelv-oktatás sikertelenségének ritkán említett okát, azt, hogy a hozzáadó kétnyelvűségi helyzet helyett inkább a felcserélő kétnyelvűségi helyzet megerősítését támogatja. Hozzáadónak az olyan nyelvi helyzetet nevezzük, amelyben mindkét nyelvet nagyra becsülik, elsajátításukhoz és megtartásukhoz pozitívan viszonyulnak. Ennek kialakulásához, ill. megmaradásához elengedhetetlen, hogy a kisebbségi nyelvnek is nagy legyen a presztízse. Ha ez így van, a másodnyelvi ismeretek hozzáadódnak az első nyelviekhez, a másodnyelv nem veszélyezteti az első nyelv épségét. A hozzáadó kétnyelvűségi helyzet kedvez a nyelvfenntartásnak, s egyszersmind lehetővé teszi a másodnyelvnek viszonylag korai beiktatását a tanrendbe anélkül, hogy tartani kellene attól, hogy az károsan fogja befolyásolni az első nyelv fejlődését (l. Skutnabb-Kangas 2002a). A hozzáadó kétnyelvűségi helyzettel a felcserélő kétnyelvűségi helyzet áll szemben; ez olyan nyelvi helyzet, amelyben a kisebbség nyelvét lenézik, elsajátítását és megtartását nem támogatják. Ilyen körülmények közt a másodnyelvi ismeretek bővülésével párhuzamosan az első nyelv fejlődése megakad, a csupán kénytelen-kelletlen vállalt anyanyelv lassanként leépül, visszafejlődik. Ugyanakkor a másodnyelv sem tud – kellő első nyelvi alapok híján – teljesen kifejlődni. Felcserélő kétnyelvűségi helyzetben a másodnyelv korai beiktatása súlyosan veszélyeztetheti az első nyelv fejlődését, mert olyan korban zavarja meg, amikor az még nem elég szilárd (l. Skutnabb-Kangas 2002a).21
A „felcserélő” és a „hozzáadó” kétnyelvűségi helyzet nem egymást kizáró kategóriák, hanem egy folyvány két végpontját jelölik, amelyek között számos átmenet található (Göncz 2004, 2005). Létezik tehát „többé vagy kevésbé hozzáadó, illetve felcserélő helyzet”. Erre jó példa épp Szlovákia. Szlovákiában a magyar nyelv helyzete országos szinten felcserélő, mivel az államhatalom ellenségesen viszonyul hozzá, s Csehszlovákia 1918-ban történt megalakulása óta koronként változó módszerekkel ugyan, de nem lankadó kitartással törekszik a visszaszorítására. Helyi szinten a magyar nyelv helyzete attól függ, milyen a magyar lakosság részaránya az adott településen és a régióban, ill. a magyar lakosság mennyire szervezett. Ott, ahol kisebbségben él, felcserélő kisebbségi helyzetről beszélhetünk, aminek az ilyen helyzetben élő magyarok körében erőteljesen zajló nyelvcserefolyamatok a bizonyságai. Ott, ahol többségben él a magyar lakosság, helyi szinten a helyzet inkább hozzáadóként értékelhető, mert a közvetlen környezet mindkét nyelv elsajátítását támogatja, ugyanakkor ott is hat az országos szinten teremtett kisebbségellenes légkör, s ezért bár kisebb mértékben és inkább csak egyéni szinten, de a nyelvvesztés is jelen van.
A hozzáadó kétnyelvűségi helyzet kialakulásának elengedhetetlen (de nem elégséges) nyelvpolitikai feltétele, hogy a kisebbségi nyelv helyzete jogilag magas szinten rendezett legyen. A kétnyelvűség viszonylagos stabilitása akkor teremthető meg, ha a kisebbségi közösség kellő garanciákkal rendelkezik arra nézve, hogy nyelvének funkcionális hatóköre nem fog leszűkülni. Mivel Szlovákiában ez a nyelvpolitikai feltétel nem teljesül, a szlovák nyelv magas szintű elsajátítása sok magyar részéről belső akadályokba ütközik: érzik ugyanis, hogy a szlovák nyelvet nem azért kell megtanulniuk, hogy gazdagabbak legyenek, hanem hogy ők vagy gyermekeik vagy legkésőbb unokáik felejtsék el anyanyelvüket.
Bármennyire paradoxnak tűnik is, a szlovák nyelv sikeres elsajátításához tehát épp azért nincsenek meg Szlovákiában a nyelvpolitikai feltételek, mert a magyar nyelv Dél-Szlovákiában alárendelt helyzetben van, mégpedig azokon a településeken is, ahol a magyarság az összlakosság erős többségét alkotja. Az ország többségi nyelve, a szlovák, államnyelvi státust élvez, amely – szemben a hivatalos nyelv terminussal – a többségi nyelv egyeduralkodó mivoltát jelzi. A nyelvhasználatot jogilag alapvetően az elfogadásakor (1995-ben) nagy nemzetközi felháborodást kiváltó, diszkriminatív államnyelvtörvény szabályozza, melynek méregfogát a néhány évvel később (1999-ben) elfogadott kisebbségi nyelvtörvény sem tudta kihúzni, s minden jel arra mutat, hogy erre a nemrég elfogadott, de még bizonytalan sorsú kisebbségi törvény sem lesz képes. A magyar nyelvnek a hivatalokban és más közéleti színtereken való jelenléte esetleges, a törvény senkit sem kötelez a kisebbségi nyelv használatára, azt csak megengedi bizonyos színtereken. A hivatali használat jórészt a szóbeliségre korlátozódik. A nyelvhasználat számos színterén a magyar írott nyelv egyáltalán nincs jelen, holott annak nem volnának technikai akadályai. Mindez tehát a kétnyelvűség jeles szakemberei szerint nemcsak a kisebbségi nyelvnek rossz, hanem a többségi nyelv elsajátítása elé is lélektani akadályokat gördít.

Összegzés

Dolgozatomban három, a szlovákiai magyar beszélőközösséget mélyen érintő nyelvi problémát mutatok be Misad Katalin könyve (2009) és saját kutatási eredményeim, ill. tapasztalataim alapján: a szaknyelvi regiszterek helyzetét, az anyanyelvi nevelés problémáit és a szlováknyelv-oktatás sikertelenségét, annak okait.
A dolgozatomban elsőként tárgyalt szaknyelvi regiszterek problémái egyértelműen a kisebbségi helyzetre, ill. a nyelvvisszaszorító (cseh)szlovák kisebbségi nyelvpolitikára vezethetők vissza, s ezért gyökeres javulás csak a kisebbségpolitika megváltozása esetén volna várható, ugyanakkor nem szabad alábecsülni a korpusz- és a státusalakítás lehetőségeit a jelenlegi nyelvpolitikai helyzetben sem. Az írásomban harmadikként tárgyalt szlováknyelv-oktatással kapcsolatosan fölhívom a figyelmet arra a tényre, hogy annak sikertelensége is szorosan összefügg a szlovák nyelvpolitikával, bár erre kevesen gondolnak. Itt is elérhető volna azonban előrelépés a többi tényező megváltoztatásával. Ami a harmadik problémát, a munkámban másodikként tárgyalt anyanyelvi nevelést illeti, itt a nehézségeket véleményem szerint nem „kenhetjük rá” a szlovák államhatalomra, saját szűklátókörűségünknek köszönhetjük azt, hogy a legtöbb szlovákiai magyar fiatal negatívan viszonyul a magyarnyelv-órákhoz, és azt is, hogy mindaz, amit gyermekeink a tanítóktól és (magyar)tanároktól az órákon tanulnak, sokkal inkább rombolja, mint építi „édes anyanyelvüket”. Ez azonban jó hír is – azt jelenti ugyanis, hogy a probléma megoldása nem ütközik külső akadályokba.

Felhasznált irodalom

Aikio-Puoskari, Ulla–Skutnabb-Kangas, Tove 2007. When few under 50 speak the language as a first language: linguistic (human) rights and linguistic challenges for endangered Saami languages. Revitalizing the Periphery. Raporta/Report 1/2007. Guovda­geaidnu/ Kautokeino, Sámi Instituhhta/Nordic Saami Institute, 9–63. p.
Csernicskó István szerk. 2003. A mi szavunk járása. Bevezetés a kárpátaljai magyar nyelvhasználatba. Beregszász, Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola, 179–207. p.
Csernicskó István 2004. Kisebbségi anyanyelv és identitás. In Beregszászi Anikó–Csernicskó István (szerk.): Tanulmányok a kárpátaljai magyar nyelvhasználatról. Ungvár, PoliPrint, 27–35. p.
Csernicskó István–Papp György–Péntek János–Szabómihály Gizella 2005. A szomszédos országok magyarnyelvi kutatóállomásairól. Magyar Nyelv, 101, 105–113. p.
Csicsay Károly–Gubík Mária 2004. Új érettségi vizsga. Magyar nyelv és irodalom. Monitor-feladatlapok. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladateľstvo.
Domonkosi Ágnes 2009. Értékítélet és szemléletformálás az anyanyelvi nevelésben. Előadás A tudomány nyelve – a nyelv tudománya c. alkalmazott nyelvészeti konferencián, Eger­ben, az Eszterházy Károly Főiskolán.
Göncz Lajos 1985. A kétnyelvűség pszichológiája. A magyar–szerbhorvát kétnyelvűség lélektani vizsgálata. Újvidék, Forum.
Göncz Lajos 1999. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest–Újvidék, Osiris Kiadó–Forum Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Göncz Lajos 2004. A vajdasági magyarság kétnyelvűsége. Nyelvpszichológiai vonatkozások. Szabadka–Budapest, Magyarságkutató Tudományos Társaság–MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet.
Göncz Lajos 2005. A kétnyelvűség pszichológiája. In Lanstyák István–Vančóné Kremmer Ildikó (szerk.): Nyelvészetről – változatosan. Segédkönyv egyetemisták és a nyelvészet iránt érdeklődők számára. Dunaszerdahely, Gramma Nyelvi Iroda.
Győri-Nagy Sándor 1988. A nemzetiségi kétnyelvűség kutatásának helyzete és távlatai. A Hungarológia Oktatása 3, 3–14. p.
Halászová, Anita–Bernáthová, Alžbeta–Varga, Jozef 2004. Úroveň vyučovania slovenského jazyka a literatúry v ZŠ a SŠ s vyučovacím jazykom maďarským I–III. Bratislava, Štátny pedagogický ústav.
Jakab István 1987. Nyelvi vétségek és kétségek. Bratislava, Madách Könyv- és Lapkiadó.
Klaudy Kinga 1999. Bevezetés a fordítás elméletébe. Budapest, Scholastica.
Klaudy Kinga 1999/2007. Az explicitációs hipotézisról. Fordítástudomány 1/2., 5–22. p. – Utánközlés: Nyelv és fordítás. Válogatott fordítástudományi tanulmányok. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 155–168. p.
Klaudy Kinga 2004/2007. Az implicitációról. In Navracsics Judit–Tóth Szergej (szerk.): Nyelvészet és interdiszciplinaritás I. Szeged–Veszprém, Generalia. 70–74. p. – Utánközlés: Nyelv és fordítás. Válogatott fordítástudományi tanulmányok. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 181–186. p.
Klaudy Kinga 2005. Párhuzamos korpuszok felhasználása a fordításkutatásban. In Lanstyák István–Vančóné Kremmer Ildikó (szerk.): Nyelvészetről – változatosan. Segédkönyv egyetemisták és a nyelvészet iránt érdeklődők számára. Dunaszerdahely, Gramma Nyelvi Iroda, 153–183. p.
Kolláth Anna–Lanstyák István 2007. Nyelvi probléma. In Benő Attila–Fazakas Emese–Szilágyi N. Sándor (szerk.): Nyelvek és nyelvváltozatok. Köszöntő kötet Péntek János tiszteletére. I. kötet. Kolozsvár, Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége /A Szabó T. Attila Nyelvi Intézet Kiadványai 4./, 471–493. p.
Kolláth Anna–Z. Szentesi Orsolya–Szoták Szilvia 2005. Kiegészítés a szomszédos országok magyarnyelvi kutatóállomásairól szóló beszámolóhoz. Magyar Nyelv, 101, 371–377. p.
Kontra Miklós 2003. Felcserélő anyanyelvi nevelés vagy hozzáadó? Papp István igaza. Magyar Nyelvjárások, 41, 355–358. p.
Lambert, Wallace E. 1972. Language, Psychology, and Culture. Stanford, California, Stanford University Press.
Lanstyák István 1994/1998. Kétnyelvűség és nemzeti nyelv. Néhány gondolat a standard nyelvváltozatnak kétnyelvűségi helyzetben való elsajátításáról. Irodalmi Szemle 37/2., 63–75. p. – Újraközlés: 1998. In Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelv­mentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról.), Budapest, Osiris Kiadó, 183–196. p.
Lanstyák István 1998. Nyelvünkben – otthon. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.
http://mek.oszk.hu/03300/03373/03373.pdf
Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Lanstyák István 2002a. Nyelvi hiány. In Lanstyák IstvánSzabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram Kiadó, 109–116. p.
Lanstyák István 2002b. A magyar nyelv szlovákiai változatainak jellemzői. In Lanstyák István– Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram Kiadó, 84–108. p.
Lanstyák István 2003. Fordítás és kontaktológia. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 5/3., 49–70. p.
Lanstyák István 2004. Fordítástudomány és kétnyelvűség. Fordítástudomány, 6/1., 5–27. p.
Lanstyák István 2007a. A nyelvhelyesség mint nyelvi probléma. Kisebbségkutatás, 16/2., 199–213. p.
Lanstyák István 2007b. Általános nyelvi mítoszok. In Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Dunaszerdahely–Budapest, Gramma Nyelvi Iroda–Tinta Könyvkiadó, 174–212. p.
Lanstyák István 2008. A nyelvi napló mint a nyelvi problémák feltárásának eszköze. Előadás az 5. Alkalmazott Nyelvészeti Műhelytalálkozón, 2008. szeptember 18–19-én Budapesten.
Lanstyák István 2009a. Nyelvi probléma és iskola. In Kolláth Anna (szerk.): A muravidéki kétnyelvű oktatás fél évszázada. Maribor etc., Zora. 226–252. p.
Lanstyák István 2009b. Nyelvi ideológiák és filozófiák. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11/1., 27–44. p.
Lanstyák István 2010a. A nyelvi problémák típusai. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12/1., 23–48. p.
Lanstyák István 2010b. A nyelvi problémák típusai nyelvi jellegük szerint. Fórum Társadalom­tudományi Szemle, 12/2., 23–46. p.
Lanstyák István 2010c. A nyelvi problémák kezelése. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12/3., 53–76. p.
Lanstyák István 2010d. Typy jazykových problémov. Fórum spoločenskovedná revue, 2/1., 39–62. p. (Szlovák szám.)
Lanstyák István 2010e. Typy jazykových problémov v maďarskej jazykovej komunite. In Krekovičová Eva–Uhrinová Alžbeta–Žiláková Mária (szerk.): Kontexty identity. Jubilejný zborník na počesť Anny Divičanovej. Békešská Čaba, Ústav etnológie SAV–Katedra slovanskej filológie Filozofickej fakulty Eötvösa Loránda.
Lanstyák István 2011. Nyelvi problémák és nyelvi ideológiák. In Hires-László Kornélia–Karmacsi Zoltán–Márku Anita (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitikai és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. A 16. Élőnyelvi Kon­ferencia előadásai. II., RFKMF–Hodinka Antal Intézet. Megjelenés alatt.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2000/2002. Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 117–126. p.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2009. Hungarian in Slovakia: Language management in a bilingual minority community. In Jiří Nekvapil–Tamah Sherman (szerk.): Language Management in Contact Situations. Perspectives from Three Continents, 49–73. p. Frankfurt am Main, Peter Lang. (Prague Papers on Language, Society and Interaction. Ed. by Jiří Nekvapil, Tamah Sherman and Petr Kaderka. Vol. 1.)
Máté Jakab 1997. A 19. századi nyelvtudomány rövid története. Budapest, Nemzeti Tan­könyvkiadó.
May, Stephen–Hill, Richard–Tiakiwai, Sarah 2004. Bilingual/Immersion Education: Indicators Of Good Practice. Final Report to the Ministry of Education. Waikato, Wilf Malcolm Institute of Educational Research, School of Education, University of Waikato.
Misad Katalin 2009. Nyelvi kontaktusok. Szlovákiai magyar vonatkozású alkalmazott nyelvészeti tanulmányok. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Péntek János 1999. A megmaradás esélyei. Anyanyelvű oktatás, magyarságtudomány, egyetem Erdélyben. Budapest, A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága.
Péntek János–Benő Attila 2003. Nyelvi kapcsolatok, nyelvi dominanciák az erdélyi régióban. Kolozsvár, Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége.
Phillipson, Robert–Skutnabb-Kangas, Tove 1995/1997. Nyelvi jogok és jogsértések. Valóság, 40/1., 12–30. p.
Simon Szabolcs 2007. Purizmus az anyanyelvi nevelésben. In Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Dunaszerda­hely–Budapest, Gramma Nyelvi Iroda–Tinta Könyvkiadó, 219–229. p.
Sándor Klára 1995. Az élőnyelvi vizsgálatok és az iskola: a kisebbségi kétnyelvűség. Regio, 5/4., 121–148. p.
Sku[n]tnabb-Kangas, Tove 1990/1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány.
Skutnabb-Kangas, Tove 2002a. Why should linguistic diversity be maintained and supported in Europe? Some arguments. Guide for the development of language education policies in Europe: from linguistic diversity to plurilingual education. Reference study. Strasbourg, Council of Europe, Language Policy Division, DG IV.
Skutnabb-Kangas, Tove–Phillipson, Robert szerk. 1994. Linguistic human rights: overcoming linguistic discrimination. Berlin, Mouton de Gruyter.

Hoboth Katalin: A magyar szaknyelvkutatás múltja és jelene Szlovákiában

Bevezetés

Kiss Jenő szerint a „szakszókincsek ma már a magyar szókészletnek nagyobb részét alkotják, mint a közmagyar szavak…” (Kiss 1995, 83. p.). Az új fogalmakat megnevező szakkifejezések létrehozása, idegen nyelvű terminusok magyarítása, a szaknyelvek fejlesztése, a szaknyelvi tervezés a nyelvtudomány fontos feladata. Kisebbségi kétnyelvűségi helyzetben, ahol a többségi nyelv hatása a standard magyar nyelv határon túli változatainak szaknyelvi regisztereiben is megfigyelhető, a szaknyelvi tervezés különösen jelentős.
Írásom a szaknyelv fogalmának meghatározása, értelmezései és a kezdeti kutatások jellemzése után – a teljesség igénye nélkül – összegezi az eddigi, szaknyelvekre irányuló szlovákiai magyar kutatásokat, eredményeket. Célom, hogy betekintést nyújtsak a magyar szaknyelv jelenlegi szlovákiai helyzetébe, az aktuális problémákba, a megoldandó feladatokba.

1. A szaknyelv fogalma, értelmezései, kutatása

A szaknyelv fogalma különböző szempontok alapján definiálható. A Magyar értelmező kéziszótár meghatározása alapján ’valamely tudomány(ág), szakma csoportnyelve’ (ÉKSz. 2003, 1215. p.). Értelmezhető mint csoportnyelv, nyelvváltozat, regiszter.
A szaknyelvet csoportnyelvként meghatározó irányzat szerint a köznyelvi és a területi változatok mellett a szaknyelv a rétegnyelvekkel együtt külön kategóriát alkot, mivel bizonyos szakmai csoportokhoz köthető kommunikáció megvalósulását segíti elő (Kurtán 2003, 39. p.).
A szak- és csoportnyelveket társadalmi nyelvváltozatnak tekintő felfogás abból indul ki, hogy e nyelvváltozatok nem a nyelvközösség egészéhez, hanem csupán meghatározott részéhez kötődnek. A szaknyelvek tehát a társadalmi nyelvváltozatokhoz sorolandók, melyek a területi és köznyelvi változatokkal együtt alkotják a nemzeti nyelv rendszerét (Kiss 2001, 26–27. p., Kurtán 2003, 42. p.).
A szaknyelvek értelmezhetők regiszterként2 is, mint a tudomány sajátos nyelvhasználata. A nemzeti nyelvre jellemző függőleges rétegződés egy adott szakterület nyelvében is megfigyelhető. A szaknyelv felső rétege a fogalmilag rendszerezett és szabályozott terminológiával rendelkező tudományos nyelvi réteg. A már nem tudományos, de még bizonyos mértékig feszes rétege a műhelynyelv. Alsó rétegét a lazább szakmai nyelvhasználat, a műhelyzsargon alkotja (Pusztai 1975, 399. p.).
A szaknyelvek kialakulása az ember táplálékszerzéséhez, a kézműipar kialakulásához kapcsolódik (Kurtán 2006, 932. p.). Fejlődését a nemzeti nyelvek rendszerében akadályozta, hogy a tudomány nyelve hosszú időn keresztül a latin volt. Az egyes fogalmak, jelenségek, folyamatok megnevezésének igénye irányította a figyelmet a szaknyelvkutatás fontosságára. A szaknyelvkutatás olyan alkalmazott nyelvészeti irányzat, amely kapcsolatban áll a lexikográfiával, kontrasztív nyelvészettel, fordítástudománnyal, szocio- és pszicholingvisztikával, nyelvpedagógiával (Kurtán 2003, 54–55. p.).
A szaknyelvek vizsgálata kezdetben a terminológiára összpontosult: terminológiai szótárak, szógyűjtemények létrehozására, a terminusok szerkezetének vizsgálatára. A terminológiafejlesztés máig legfontosabb területei közé tartozik a standardizálás, új terminusok létrehozása, nemzetközi egységesítés, ugyanis a tudomány, technika rohamos fejlődésének következtében folyamatos az új fogalmak, tárgyak, folyamatok megnevezésének az igénye. Mészáros Tímea a szakszavak legfontosabb tulajdonságai között a motiváltságot, egyértelműséget, állandóságot, rendszerszerűséget, rövidséget, hajlékonyságot, adekvátságot, lefordíthatóságot említi (Mészáros 2005, 166–170. p.). A szaknyelvkutatás fokozatosan kiterjedt a szintaktikai szerkezetek vizsgálatára, szövegszintű kutatásokra, s a szakszavak, szintaktikai szerkezetek előfordulási gyakoriságának mérését a funkcionális megközelítésű elemzések váltották fel (Kurtán 2003, 58–73. p.).
Magyarországon a kezdeti szaknyelvi kutatások szintén a hiányzó szakkifejezések létrehozásához kapcsolódnak, hogy a magyar nyelv alkalmassá váljon a (folyamatosan bővülő) szakmai ismeretek közvetítésére. A főbb kutatási területek közé a szaknyelv leírása, a szaknyelv kialakulása és története, a szaknyelvoktatás elméleti és gyakorlati kérdései tartoznak (Kurtán 2003, 69. p.).

2. Magyar szaknyelvi regiszterek Szlovákiában

A szaknyelvek határon túli helyzetével, a kétnyelvű szakemberek nyelvhasználatával, terminológiaismeretével, a szakmai kommunikáció jellemzőivel (pl. kontaktusjelenségek megléte, kódváltás, nyelvi hiány) már több nyelvész is foglalkozott. Többek között Misad Katalin, Lanstyák István, Szabómihály Gizella is felhívták a figyelmet a standard magyar nyelv határon túli változatainak szaknyelvi regisztereiben felmerülő problémákra, a szaknyelvi tervezés fontosságára. A szaknyelvi tervezés, a terminológia kodifikálása, a kétnyelvű szakszótárak és szakszójegyzékek létrehozása, a hiányzó szaknyelvi regiszterek kialakítása égető probléma, s mégis szlovákiai magyar viszonylatban kevés adat áll a nyelvészek és az érintett szakterület művelőinek rendelkezésére. Több szakterület nyelvhasználatáról még nem készült átfogó felmérés, s így a szaknyelvi tervezés és a szakkifejezések kodifikálásának folyamata még várat magára. A feldolgozandó anyag mennyisége miatt az e témával, problematikával foglalkozó nyelvészek kénytelenek szelektálni, s elsőként azokra a területekre összpontosítani, melyekben a hiány3 a legnagyobb, s a regiszterek megteremtésének igénye a legsürgetőbb.
A szlovákiai magyar szakemberek nagy része nem ismeri saját szakterületének magyar szaknyelvi regisztereit, a pontos magyar szakkifejezéseket. E nyelvi hiány következtében a kétnyelvű szakemberekkel folytatott kommunikáció során gyakran kódot váltanak,4 illetőleg tükörfordítás révén a magyarországitól eltérő (szak)kifejezéseket hoznak létre. A fennálló helyzet több okra vezethető vissza. Meghatározó tényező többek között az oktatás nyelve, ugyanis a diákok az anyanyelvű oktatás révén sajátítják el anyanyelvük változatait, például a szépirodalmi stílust, a beszélt köznyelvet, a diáknyelvet, a szlenget és a szaknyelv regisztereit is.
Szlovákiában azonban sok magyar tannyelvű szakközépiskolában a szaktantárgyak oktatása államnyelvű, így a diákok nem ismerik meg a magyar nyelv szaknyelvi regisztereit, nem sajátítják el a magyar szakszókincset. A szaktantárgyak magyar nyelven történő oktatása során elengedhetetlen, hogy felhívjuk a figyelmet a tankönyvekkel kapcsolatban felmerülő problémákra, ugyanis a szlovákiai magyar tannyelvű középiskolákban a szaktantárgyak oktatása során használatos tankönyvek többsége fordítás. E fordított tankönyvek sok kontaktusjelenséget5 tartalmaznak, terminológiahasználatuk gyakran nem következetes, a magyarországitól eltérő terminusok jelennek meg bennük (l. Bergendi 2002, Hoboth 2009, 92. p., 2010a, 37–38. p., 2010b, 2010c, Lanstyák 1998a, 26–27. p., 2000, 156–157. p., Misad 2009, 19. p., Szabómihály 2010, 207–210. p.).
A felsőfokú oktatás szintén államnyelvű. Ez alól csupán a nyitrai Konstantin Filo­zófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara és a komáromi Selye János Egyetem, valamint a magyar szakos pedagógusképzés kivétel. Az egyetemi hallgatók sem sajátítják el intézményes keretek között a magyar szaknyelvet, különösen, ha középfokú tanulmányaikat gimnáziumban végezték, illetőleg a szaktantárgyak oktatása a szakközépiskolában államnyelvű volt. A szlovákiai felsőfokú intézményekben oktató tanárok elsősorban szintén szlovák nyelven publikálnak. Az oktatás során további problémát jelent a megfelelő szakszótárak, kétnyelvű szakszójegyzékek hiánya, illetőleg a létező, hozzáférhető szakszótárakkal és szójegyzékekkel kapcsolatban is merülnek fel problémák (l. Misad 2009, 29–70. p.).
A fenti tények is alátámasztják a szaknyelvi tervezés fontosságát. A nyelvtervezési feladatok első lépéseként fontosnak tartom a szaknyelvek, a szakmai nyelvhasználat helyzetének felmérését, melyhez támpontként szolgálhatnak a már ismert kutatási eredmények, illetve a még feltérképezetlen területek további kutatásokra ösztönözhetnek. Összegző jellegű írásom első része a szaknyelvekkel kapcsolatos általános problémákat tárgyalja, ezt követően mutatja be az eddig megvalósult s a folyamatban lévő kutatásokat.

3. Kezdeti kutatások, nyelvművelő jellegű írások

A határon túli szakmai nyelvhasználat problémáit a nyelvészek már korán felismerték; 1967-ben a Csemadok mellett alakult nyelvi szakbizottság keretében működött egy terminológiai szakcsoport, mely e kérdéseket volt hivatott vizsgálni. A terminológiai szakcsoportban Csuka Gyula irányításával megkezdődött egy szlovák–magyar és magyar–szlovák mezőgazdasági szakszótár előkészítése, valamint a szakcsoport intézménynevek magyar fordítását tartalmazó szójegyzéket is összeállított (Jakab 1976, 154. p., 1983, 244–245. p., Simon 2009, 102. p.). A szójegyzék a Csemadok Központi Bizottsága Titkárságának sokszorosításában jelent meg 1989-ben, s betűrendben tartalmazza a különféle intézmények – például intézetek, egyetemi karok, üzemek, vállalatok, hivatalok, társaságok, minisztériumok – szlovák megnevezése magyar megfelelőjét (IJ 1989).
A Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének vendégtanáraként Pozsonyban tartózkodó Deme László rámutatott a szakmai és társadalmi-államigazgatási rétegek nyelvhasználati problémáira, valamint a 70-es években Jakab István szintén felhívta a figyelmet a tényre, hogy a nyelvművelés számára leginkább a terminológiai kérdések megoldása okoz gondot. A Csehszlovákiai, majd Szlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társaságának terminológiai szakcsoportja végzett előkészítő munkálatokat, ám egy átfogó, a szaknyelvi tervezést előkészítő vizsgálat ekkor még nem kezdődött el (l. Jakab 1976, 154–155. p., Misad 2009, 12–13. p.).
A kezdeti, elsősorban nyelvművelő jellegű írások egy-egy szó használatával, fordítási nehézségeivel foglalkoznak, s a szlovák szakkifejezés magyarítására vonatkozóan adnak tanácsot. Főként Jakab István, Mayer Judit, Kapás Ferenc ilyen jellegű írásaiban találhatóak egyes szakkifejezések használatával kapcsolatos útmutatók is (l. Jakab 1976, Mayer 1976, Kapás 1976).
Jakab István a horgászat és a vadászat nyelvével foglalkozik, utal arra, hogy a horgászfelszerelési tárgyak fejlődésével a szókészlet nem tart lépést, valamint említi néhány halfajta hivatalos és népies megnevezését (l. Jakab 1998, 150–152., 152–155. p.).
Mayer Judit veti fel, hogy a tanulmányaikat szlovák felsőoktatási intézményekben végző szakembereknek nehézséget okoz a megfelelő magyar szakkifejezések, műszavak használata. Ám mindennapi életünknek az is szintén gyakori jelensége, hogy bizonyos fogalmak, tárgyak, például élelmiszerek, ételek, ruházati cikkek stb. közmagyar megnevezését sem ismerik a szlovákiai magyar beszélők (Mayer 1976, 17–18. p.).
A kezdeti kutatások tehát elsősorban a lexikális hiány vizsgálatára összpontosultak. A hivatkozott írások, azon túl, hogy felhívják a figyelmet a nyelvi hiány következtében felmerülő problémákra, foglalkoznak egy-egy szó, szakkifejezés használatával, fordításával. Mayer Judit az egyes szavakat érintő fordítási problémák mellett tárgyalja az egészségügyi szakkifejezések használata közben elkövetett hibákat, melyeket három csoportba sorol. Az első csoportot azon kifejezések alkotják, melyeket a beszélő nem tud magyarul megnevezni. A második csoportba a tükörkifejezéseket sorolja, a harmadikba a helytelenül használt idegen szavakat (Mayer 1990, 17–18. p.). Foglalkozik továbbá néhány a könyvkiadással kapcsolatos „hibás” szakszóval, illetve a „helytelen mezőgazdasági kifejezésekkel” (Mayer 1990, 19–26. p.).
Az említett szerzők elsősorban az interferenciahatás következtében létrejövő kölcsönszavak használatával kapcsolatban tárgyalják egy-egy szakkifejezés helyes változatát. E nyelvművelő írások „hasznos nyersanyagául” szolgáltak az 1990-ben induló kétnyelvűségi kutatásoknak (l. Lanstyák 1998b, 170. p.).

4. A fordítottság6 jeleinek vizsgálata folyóiratokban és tankönyvekben

A szaknyelvi regiszterek szlovákiai magyar változatainak kutatására irányuló első vizsgálatok között említendő Zeman László Nyelvi tallózás a Természet és Társadalom lapján c. írása, melyben a Természet és Társadalom c. lap tíz számának hibáit veszi górcső alá. Összehasonlítási alapja az Élet és Tudomány c. folyóirat. Sorra veszi az ilyen jellegű hiányosságokat: helyesírási hibák, nyelvtani inkongruencia esetei, szókincset érintő hibák (mint például rendhagyó szóhasználat, köznyelvi szó használata szakszó helyett, helytelen szakkifejezések), a mondatok szerkezetét érintő hibák. Érdeme, hogy nemcsak egy-egy szó használatát, helyes formáját tárgyalja, hanem a lap stílusbeli hibáit is rendszerezi. A szaknyelvet nem csupán a terminológiára, a szlovákiai magyar szakmai nyelvhasználat hiányosságait a magyarországitól eltérő tükörkifejezésekre korlátozza, hanem megállapításait a szintaktikai szintre is kiterjeszti (Zeman 1976, 113–121. p.).
A Szabad Földműves hetilap nyelvhelyességi, szaknyelvhasználati szempontból kifogásolható megoldásait Mayer Judit összegzi. Rámutat a lapban előforduló tárgyi-szakmai helytelenségekre, melyek a fordításokon kívül az eredeti magyar cikkekben is megjelennek. A dagályos stílust, a tükörfordításokat, a „zavaros” mondatokat, az idegenszerű mondatszerkesztést, valamint a pontatlan, következetlen szakkifejezés-használatot kifogásolja. A szakstílus helyességét tehát nemcsak a szakkifejezésekre korlátozza, hanem a fordítás következtében a szintaktikai szinten megjelenő hibákra is felhívja a figyelmet (Mayer 1976, 122–130. p.).
Fordításproblémák a folyóiratokon kívül a szlovákiai magyar tannyelvű szakközépiskolákban használatos tankönyvekben is megfigyelhetők (l. Szabómihály 2008a, 84–101. p., 2010, 207–210. p.).
A Katedra folyóiratban Horváth Géza matematika-tankönyvről szóló értékelésében a leggyakoribb fordítási hibák között a helytelen szóhasználatot, szórendi és nyelvhelyességi hibákat, eltérő gondolkodásmódot említi, melynek egyik okát az idő és alkalmas fordítók hiányában látja (Horváth 2003, 22–23. p.).
A Miből készül a méhpempő – avagy tankönyv hibákkal című írás szerzői az alapiskolák 4. osztálya számára készült Természetismeret-tankönyvet értékelik (Balla, Bundsuch, Csuka, Urbán 2003, 26–28. p.). Csuka Gyula a tankönyv hibáira mutat rá, mint például helytelen definíciók, hiányzó ábramegnevezések, tárgyi tévedések, terminusismeret hiánya (Csuka 2003, 26. p.). Balla István leginkább a rossz megfogalmazást, helytelen fordítást kifogásolta (Balla 2003, 26–28. p.). Bundsuch Gabriella és Urbán Anikó a pozitívumok kiemelésén túl szintén említést tesznek a tankönyv hibáiról (Bunsuch 2003, 28. p., Urbán 2003, 28. p.). Bergendi Mónika az 1920-as években használatban lévő földrajzkönyveket vizsgálta, ugyanis a földrajzi és tulajdonnevek használata ebben az időszakban is nyelvpolitikai kérdés volt (Bergendi 2002, 117–127. p.).
A fenti munkák a szaknyelvekkel kapcsolatos problémák néhány részterületét érintik, rámutatnak a szaknyelv és a tankönyvírás pontatlanságaira, hiányosságaira, viszont csak néhány esetben nyújtanak útmutatót a hibák kiküszöbölésére vonatkozóan. A folyóiratok és tankönyvek bírálatai azonban az egyes szakterületek vizsgálatára irányuló komplex kutatások kiindulópontjai lehetnek.

5. A kétnyelvűség (szak)nyelvhasználati megnyilvánulásainak vizsgálata

Egy-egy szakterület nyelvhasználatának vizsgálatából szakdolgozatok is születtek, melyek a szaknyelvi regiszterek szókincsbeli sajátosságainak vizsgálatán kívül foglalkoznak kódválasztással, kódváltással. Béhr Erzsébet a sütőipar, Debnár Klára a postaforgalom, Krcsek Mária az egészségügy, Mojzes Tímea az iskolai és munkahelyi szaknyelvi regisztereket, szakmai nyelvhasználatot, Katona Henrietta a könyvviteli terminológiát, Krajczár Veronika magyar tannyelvű ipari középiskolák diákjainak terminológiaismeretét, nyelvhasználati szokásait vizsgálták. A szerzők a kétnyelvűség s a többségi nyelv nyelvhasználati következményeit is jellemezték.
Béhr Erzsébet a sütőiparban dolgozó négy adatközlő nyelvhasználatában megjelenő nyelvjárási jelenségeket, kontaktusjelenségeket, kódváltások típusait, okait, jelzésének módját és a kölcsönszavakat veszi sorra szakdolgozatában (Béhrová 1994. p.).
Debnár Klára szakdolgozata a beszélt és írásbeli nyelvi megnyilvánulásokat, két kétnyelvű postaalkalmazott nyelvhasználati szokásait, valamint a hivatalos feliratokat, a postai küldemények címzéseire vonatkozó adatokat vizsgálja. A beszélt nyelvi anyag vizsgálatát kiterjeszti a nyelvjárási jelenségek, kontaktusjelenségek és nyelvválasztási stratégiák elemzésére. Az adatközlők terminológiaismereteit, a szakkifejezések standard magyarban használatos megfelelőinek ismeretét fordításteszt segítségével méri fel. Az adatközlők a szakkifejezések egy részét a magyarországi standardnak megfelelően fordították, egy rész fordításával meg sem próbálkoztak, illetőleg a Magyar­országon használatos formáktól eltérő megoldások is születtek, s ezeket ma­gyarországi postai dolgozók is értékelték. Ezenkívül a dolgozat az adatközlők helység-, utca- és földrajzinév-ismereteit is felméri. Megállapítja, hogy a szakmai regiszterekhez kapcsolódó nyelvi kommunikációt a kódváltáson és gyakori kölcsönzéseken túl a nyelvi „bizonytalankodás” is jellemzi (Debnár 1994, 123. p.).
Krcsek Mária szakdolgozatában az egészségügyi nyelvhasználatot vizsgálja, melyhez a Dunaszerdahelyi Egészségügyi Középiskolában és a dunaszerdahelyi kórházban végzett felméréseket, valamint három egészségügyi nővérrel rögzített magnófelvételes beszélgetést. A szakközépiskolában végzett vizsgálat eredményei alapján rámutat a szaktantárgyak oktatásával kapcsolatos problémákra, többek között a megfelelő tankönyvek és az anyanyelvű szaknyelvi oktatás hiányára, s magyarázatot keres a tanítási órákon megfigyelt kódváltás okaira. A dunaszerdahelyi kórházban folytatott vizsgálatok a kórház legnagyobb kétnyelvű információs táblaanyagának elemzésére irányultak, amely során rámutat a standard szakkifejezésektől eltérő jelenségekre, formákra. A Győri Megyei Kórházban gyűjtött szakkifejezéseket tekinti a magyarországi szaknyelvi standardba tartozónak. Az adatközlők szókincsét kérdőíves módszerrel vizsgálja (Krcse­ková 1994).
Említést érdemel Katona Henrietta a magyar és szlovák könyvviteli terminológiát összevető munkája. A szakdolgozat az adatközlők nyelvhasználati szokásait és terminológiaismereteit feltérképező kérdőíves gyűjtés eredményein túl összeveti a használatban lévő tankönyvek alapján összegyűjtött szlovák szakszókincset a magyarországi tankönyvekben található megfelelőkkel. A vizsgálatot szótárak szóállományának elemzésére is kiterjeszti. A felmérésben a Nagymegyeri Kereskedelmi Akadémia diákjain kívül a gazdasági élet különböző területein tevékenykedő könyvelők is részt vettek. A magyarországi és a szlovák könyvviteli tankönyv magyar fordításának terminológiaanyagát is összehasonlítja. A tartalmi szempontból teljes mértékben megegyező kifejezések esetében a magyarországi változat átvételét, a szlovákiai gyakorlatnak megfelelő fogalmaknál új terminus megalkotását javasolja (Katonová 1995, 74. p.).
Mojzes Tímea felméréséket végzett a Nagysurányi Kereskedelmi Akadémia diákjai körében, s az adatközlők terminológiaismereteit összehasonlította Katona Henriet­tá­nak a Nagymegyerei Kereskedelmi Akadémián végzett kutatási eredményeivel. Ezen­kívül beszélgetéseket is rögzített a könyvelőkkel, s vizsgálta a felvételeken előforduló kódváltásokat, illetőleg a beszédtempót (Mojzesová 1996.).
Krajczár Veronika szakdolgozatában az érsekújvári Jedlik Ányos Elektrotechnikai Szakközépiskola és a Komáromi Ipari Szakközépiskola műszaki és informatikai szolgáltatások a gépiparban (MISZ) szakirány harmadik évfolyamának diákjai körében végzett felmérést. A terepmunka során tanítási órákat figyelt meg, kérdőíves felmérést, valamint irányított beszélgetéseket is folytatott. A kérdőív tartalmazott az adatközlőkre vonatkozó szociolingvisztikai adatokat, nyelvhasználati szokásokat, nyelvi attitűddel és a kódváltással kapcsolatos véleményeket, valamint terminológiai ismereteket vizsgáló kérdéseket. A terminológiai ismeretek mérése különböző típusú feladatokkal történt: az adatközlőknek fel kellett tüntetniük a megadott szlovák szakkifejezések magyar megfelelőit, illetőleg formanyomtatványokban a bekarikázott szlovák szavak magyar ekvivalenseit kellett meghatározniuk. A feladatok értékelésének lényeges szempontja, hogy a felmérés idején a komáromi középiskolában a tantárgyak oktatása magyar nyelvű, míg az érsekújvári középiskolában a szaktantárgyak oktatása államnyelvű volt. Az eredményeket összevetve elmondható, hogy a komáromi iskola diákjai teljesítettek jobban (Krajczárová 2004).
E szakdolgozatok elsősorban a szakemberek nyelvhasználati szokásait vizsgálják, rámutatnak a szakmai kommunikáció során megjelenő kontaktusjelenségekre és kódváltásokra, illetőleg azok okaira, e regiszterek hiányosságaira.
Mészáros Tímea a tejipari szakterminológia vizsgálatára vállalkozott. A kutatást 2002-ben végezte. A terepmunka során összegyűjtötte a szabványokban és a termékeken előforduló megnevezéseket. A tejipari szakterminológia elemeit három csoportba osztotta:
– csak szakmai megnyilatkozásokban előforduló műszavak;
– hivatalos forrásokban és a termékeken azonos módon megjelenő megnevezések;
– konkrét termékeken előforduló termékmegnevezés.
Míg a szabványokban és hivatalos forrásokban a pontosság és egyértelműség a legfontosabb követelmény, addig a termékmegnevezésekkor egyéb szempontokat is figyelembe kell vennünk, például a vásárlót, s e tényező indukálja a termékmegnevezések fenti elkülönítését (Mészáros 2005, 185. p.). Rámutatva a megfigyelt eltérésekre, párhuzamba állította a magyar és szlovák terminusokat. A vizsgálat során összehasonlította a megnevezések formai felépítését a motiváció, rendszerszerűség alapján, ki­emelve a különbségeket s a hátravetett jelzős szerkezetek fordítási problémáit.
Az egészségügy nyelvének bemutatását tűzte ki céljául Molnár Andrea. Elsősorban azt vizsgálta, hogy a szlovákiai magyar tannyelvű egészségügyi szakközépiskolákban a szaktantárgyak szlovák, illetve vegyes magyar–szlovák nyelvű oktatása következtében milyen kontaktusjelenségek figyelhetők meg a diákok nyelvhasználatában, valamint hogy milyen megoldásokat alkalmaznak a tanulók a nyelvi hiány kiküszöbölésére az iskolában, az egymás közti, illetőleg a betegekkel folytatott kommunikáció során. További vizsgálatai a diákok nyelvválasztási stratégiáinak feltérképezésére irányultak. A felmérés eredménye alapján intézményes keretek között csupán a szlovák szaknyelvet elsajátító diákoknál a nyelvi hiány nagyobb mértékű, míg azok a diákok, akik a szaktantárgyakat vagy legalábbis egy részüket anyanyelvükön tanulták, biztosabban használják a magyar szakkifejezéseket (Molnár 2007, 357. p.).
E munkák nagy erénye, hogy rámutatnak a szaknyelvekkel, a szaknyelvek oktatásával kapcsolatos problémákra, jellemzik a szakemberek nyelvhasználatát a szakmai kommunikáció során, s felhívják a figyelmet a szaknyelvi tervezés fontosságára. Rámutatnak, hogy mely területeken tapasztalhatók hiányosságok. Elsősorban leíró jellegűek, a felmerült problémák megoldására elméleti szinten próbálnak választ keresni. E dolgozatok nem nyújtottak elegendő teret a terminológiai kérdések megoldásához, azonban további kutatások, szaknyelvtervező munkálatok hasznos kiindulópontjai, forrásai lehetnek.

6. Szaknyelvi tervezés

A szaknyelvek kutatásában, kodifikálásában, a hiányzó szaknyelvi regiszterek kialakításában fontos szerepet tölt be a 2001-ben alakult Gramma Egyesület belső szervezeti egysége, az MTA kutatóállomásaként működő dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda munkatársainak tevékenysége. Az iroda munkatársainak célja többek között elméleti és empirikus kutatások végzése, nyelvi adatbázisok építése, nyelvtervezés, nyelvi szolgáltatás, elektronikus könyvtár építése, publikációs tevékenység, kutatásszervezés és szakértői tevékenység megvalósítása (Misad 2009, 217–218. p.). Az iroda munkatársai elsődleges célként tűzték ki a közigazgatási és jogi szaknyelv terminológiájának kodifikálását, mivel e területek legégetőbb problémája a hiány pótlása. Hasznos segítséget, útmutatót nyújtanak szakemberek számára az iroda honlapján hozzáférhető egy- és kétnyelvű szójegyzékek. Az egynyelvű szójegyzék a Magyar Értelmező Kéziszó­tár szlovákiai magyar vonatkozású szócikkeit tartalmazza. A kétnyelvű szójegyzékek különösen hasznosak, ugyanis segítséget nyújtanak az egyes szakkifejezések pontos magyar megfelelőit illetően. Az iroda munkatársai a következő területek szakkifejezéseit dolgozták fel: papír-írószer, bank és pénzügy, a régióban honos madarak szlovák–latin–magyar szójegyzéke, közigazgatási és jogi szójegyzék, dísznövények és kerti növények szójegyzéke, valamint foglalkozásnevek szójegyzéke (www.gramma.sk).
A szaknyelvek kutatása, illetve a szaknyelvi tervezés területén kiemelkedő Szabó­mihály Gizella munkássága, különösen a szakkifejezések kodifikálása, szakszójegyzékek összeállítása és fordításelmélet terén tett jelentős előrelépést. Elsősorban jogi-közigazgatási és oktatási terminológiával, valamint a tulajdonnevek (helynevek, földrajzi nevek, intézménynevek) fordításával, használati módjával foglalkozik, illetve az alábbi szószedetek összeállításában tevékenykedett: EU-szójegyzék, szlovák–magyar helységnévjegyzék, szlovák–magyar és magyar–szlovák területfejlesztési szószedet. Ezenkívül többek között tankönyvekkel, a tankönyvek fordításával kapcsolatos problémákkal, a tankönyvek értékelésével, a fordítás problémáival és a fordítottság jeleivel, nyelvi jogokkal, hivatali kétnyelvűséggel – szlovák hivatalos szövegek magyarításának kérdéseivel –, a szakfordítások minőségjavításának módjaival is foglalkozik (Misad 2009, 213–247. p.).
A szaknyelvek kutatása terén jelentős még Misad Katalin munkássága. Kutatási területei közé tartoznak többek között a magyar szaknyelvi regiszterek fejlesztésének problémái, a terminologizálás elméleti-módszertani elvei. Említésre méltó a szlovák–magyar, illetőleg magyar–szlovák szakszótárakat és szakkifejezés-gyűjteményeket értékelő tanulmánya, melyben kiemeli a meglévő és hozzáférhető szakszótárak és -gyűjtemények pozitívumait, azonban a hiányosságaikra is rámutat. Nevéhez fűződik a magyar nyelvhasználat vizsgálata a hivatalos érintkezésben, mely az önkormányzati dolgozók, illetve a szóbeli és írásbeli ügyintézés nyelvhasználatának megfigyelésére irányul(t). Ezenkívül vizsgálja az élelmiszer-ipari termékek szlovák és magyar megnevezéseit (Misad 2009, 29–70., 71–90. p.).
Mivel az építőipar nyelve még feltérképezetlen területnek számít, ezért célomul tűztem ki ennek vizsgálatát. Eddigi kutatásaim során a losonci Winkler Oszkár Építőipari Szakközépiskola diákjai, valamint kétnyelvű építészhallgatók körében végeztem kérdőíves felmérést, melynek során a diákok nyelvhasználati szokásaira és terminológiaismereteire összpontosítottam. A felmérés eredményei is alátámasztották a tényt, hogy a szlovákiai magyar diákok gyakran nem ismerik a magyar szaknyelvi regisztereket, illetve a magyarországitól eltérő kifejezéseket használnak, sőt a diákok egy része nem is tarja fontosnak a magyar szaknyelv, terminológia ismeretét (Hoboth 2009, 2010a, 2010b, 2010c). További kutatási célom a szlovákiai magyar tannyelvű építőipari szakközépiskolákban használatos tankönyvek vizsgálata, valamint a szaknyelv oktatásával kapcsolatos további felmérések a szlovákiai magyar tannyelvű építőipari szakközépiskolákban. E vizsgálatok elvégzésével kétnyelvű szakszójegyzék összeállításához szeretnék hozzájárulni.

Összegzés

Írásom rövid összegzést nyújt a standard magyar nyelv határon túli változatainak szaknyelvi regisztereit érintő eddigi kutatásokról. Rámutat a kezdeti vizsgálatokra, a nyelvművelő jellegű írásoktól, melyek egy-egy terminus használati problémáit voltak hivatottak megoldani, a komplexebb, egy-egy terület szakembereinek nyelvhasználatát bemutató szociolingvisztikai felmérésekre. Ezt követően foglalkozik az aktuális, folyamatban lévő kutatásokkal, szaknyelvi tervezéssel, a még megoldásra váró kérdésekkel, melyek közül kiemelt szerepű a kétnyelvű szakszótárak, szakszójegyzékek összeállítása, valamint a szakmai és nyelvhasználati szempontból is a szakstílus igényeinek eleget tevő tankönyvek írása.
A szaknyelvi tervezés tehát nem csupán a nyelvészeket, tanárokat, hanem az egyes szakterületek művelőit is érintő nyelvészeti tevékenység. A szakterületek terminológiaproblémáinak feldolgozása folyamatos, körültekintő felméréseket, gyakran szavankénti mérlegelést igényel, valamint a nyelvészek és szakterületek művelőinek együttműködését (Misad 2009, 16–18. p.).

Felhasznált irodalom

Balla István 2003. Az átnedvesedett gyerek. Katedra, 10. évf. 5. sz. 26–28. p.
Béhrová Alžbeta 1994. Kétnyelvűség a sütőiparban. Szociolingvisztikai vizsgálatok Ipolyságon. Bratislava, FF UK. (Szakdolgozat.)
Bergendi Mónika 2002. Földrajzkönyveink nyelvezete az 1920-as években. In Gyurgyík László–Kocsis Aranka (szerk.): Társadalom – Tudomány. Tanulmányok a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport műhelyéből. Pozsony, Kalligram Kiadó, 73–95. p.
Bundsuch Gabriella 2003. A szellőrózsa színe. Katedra, 10. évf. 5. sz. 28. p.
Csuka Gyula 2003. A minőség felé tartunk? Katedra, 10. évf. 5. sz. 26. p.
Debnár Klára 1994. Kétnyelvűség a postaforgalomban. Szociolingvisztikai vizsgálatok Feleden. Bratislava, FF UK. (Szakdolgozat.)
ÉKSz. 2003. Pusztai Ferenc (szerk.): Magyar értelmező kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó. (2., átdolgozott kiadás)
Hoboth Katalin 2009. A szakterminológia oktatásának vizsgálata a losonci Winkler Oszkár Építőipari Szakközépiskolában. Nyitra, Közép-európai Tanulmányok Kara. (Rigorózus doktori dolgozat.)
Hoboth Katalin 2010a. A szakterminológia oktatásának vizsgálata a losonci Winkler Oszkár Építőipari Szakközépiskolában. In Bauko János (szerk.): Bilingvizmus és fordítás. Nyelvé­szeti tanulmányok Arany A. László születése 100. évfordulójának tiszteletére. Nyitra.
Hoboth Katalin 2010b. Kétnyelvűség a szaknyelvhasználatban és –oktatásban. 6. Félúton Konferencián elhangzott előadás. Budapest, ELTE BTK.
Hoboth Katalin 2010c. Szaknyelv – kétnyelvűség – fordítás. A Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégiuma által szervezett konferencián elhangzott előadás. Budapest.
Horváth Géza 2003. Matematikai tankönyvek. Katedra, 10. évf. 8. sz. 22–23. p.
IJ 1989. Intézménynevek szlovák–magyar jegyzéke. Csemadok Központi Bizottsága.
Jakab István 1976. A szlovák szavak mankóján. In uő (szerk.): Hogy is mondjuk? Nemzetiségi nyelvhasználatunk – nemzetiségi nyelvművelésünk. Pozsony, Madách Kiadó, 15–16. p.
Jakab István 1976. Fordításaink szereplői. In uő (szerk.): Hogy is mondjuk? Nemzetiségi nyelvhasználatunk – nemzetiségi nyelvművelésünk. Pozsony, Madách Kiadó, 25–29. p.
Jakab István 1976. Sajátos helyzet: sajátos nyelvi problémák. In uő (szerk.): Hogy is mondjuk? Nemzetiségi nyelvhasználatunk – nemzetiségi nyelvművelésünk. Pozsony, Madách Kiadó, 30–31. p.
Jakab István 1976. „Anyasági szabadság”. In uő (szerk.): Hogy is mondjuk? Nemzetiségi nyelvhasználatunk – nemzetiségi nyelvművelésünk. Pozsony, Madách Kiadó, 37–38. p.
Jakab István szerk. 1976. Hogy is mondjuk? Nemzetiségi nyelvhasználatunk – nemzetiségi nyelvművelésünk. Pozsony, Madách Kiadó.
Jakab István 1983. Nyelvünk és mi. Pozsony, Madách Kiadó.
Jakab István 1998. Nyelvünkről – önmagunkért. Pozsony, Kalligram Kiadó.
Kapás Ferenc 1976. Főiskola és „magasiskola”. In Jakab István (szerk.): Hogy is mondjuk? Nemzetiségi nyelvhasználatunk – nemzetiségi nyelvművelésünk. Pozsony, Madách Kiadó, 35–36. p.
Katonová Henrieta 1995. A szlovák és a magyar könyvviteli terminológia összevető vizsgálata. Bratislava, FF UK. (Szakdolgozat.)
Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kiss Jenő 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó.
Krajczárová Veronika 2004. Kétnyelvű középiskolás diákok szakszókincséről. Nitra. (Szakdolgozat.)
Krcseková Mária 1994. Kétnyelvűség az egészségügyben a Dunaszerdahelyi járásban. Bratislava, FF UK. (Szakdolgozat.)
Kurtán Zsuzsa 2003. Szakmai nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kurtán Zsuzsa 2006. Szaknyelv. In Kiefer Ferenc (szerk.): Magyar Nyelv. Budapest, Akadémiai Kiadó, 932–957. p.
Lanstyák István 1998a. A magyar nyelv szlovákiai változásainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Lanstyák István 1998b. A magyar nyelv szlovákiai változatainak kutatásáról. In Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 150–190. p.
Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutatói Műhely.
Lanstyák István 2002. A nyelvérintkezés szakszókincséről. Száz fogalom a kontaktológia tárgyköréből. In Gyurgyík László–Kocsis Aranka (szerk.): Társadalom– Tudomány. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó. 73–95. p.
Lanstyák István 2006. A kódváltás nyelvtani típusai a szlovákdomináns kétnyelvű beszélők nyelvhasználatában. In. Nyelvből nyelvbe. Tanulmányok a szókölcsönzésről, kódváltásról és fordításról. Pozsony, Kalligram Kiadó, 105–146. p.
Mayer Judit 1976. A „výražkový kenyér és egyebek”. In Jakab István (szerk.): Hogy is mondjuk? Nemzetiségi nyelvhasználatunk – nemzetiségi nyelvművelésünk. Pozsony, Madách Kiadó, 17–18. p.
Mayer Judit 1976. A Szabad Földműves nyelvéről. In Jakab István (szerk.): Hogy is mondjuk? Nemzetiségi nyelvhasználatunk – nemzetiségi nyelvművelésünk. Pozsony. Madách Kiadó, 122–130. p.
Mayer Judit 1990. Anyanyelvi hibanapló. Pozsony, Madách Kiadó.
Mészáros Tímea 2005. A szaknyelvi tervezés főbb kérdései. In Lanstyák István–Menyhárt József (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről III. Pozsony, Kalligram Kiadó, 159–201. p.
Misad Katalin 2009. Nyelvi kontaktusok. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Mojzesová Tímea 1996. Kétnyelvűség és nyelvhasználat. Az iskolai és munkahelyi szaknyelvi regiszterek közvelegessége. Bratislava, FF UK. (Szakdolgozat.)
Molnár Andrea 2007. „Szívhangzavar” – avagy létezik-e magyar nyelvű egészségügyi szakoktatás Szlovákiában? In Zelliger Erzsébet (szerk.): Nyelv, területiség, társadalom. A 14. Élőnyelvi Konferencia (Bük, 2006. október 9–11.) előadásai. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 348–358. p.
Pusztai István 1975. Szaknyelv és műhelyzsargon. Magyar Nyelvőr, 99. 395–405. p.
Simon Attila 2009. 1968 szerepe a szlovákiai magyar tudományos intézményrendszer fejlődésében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11. évf. 2. sz, 95–108. p. http:// www.foruminst.sk/publ/szemle/2009_2/szemle_2009_2_simon-attila.pdf 2011. 05. 28. p.
Szabómihály Gizella 2003. A szlovákiai magyar szakfordítások minőségének javításáról és az objektív fordításkritika megteremtésének feltételeiről. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 5. évf. 4. sz. 56–68. p. http://www.foruminst.sk/publ/szemle/2003_4/ szemle_2003_4_szabomihaly.pdf 2011. 4. 21.
Szabómihály Gizella 2008a. A tankönyvfordításról és a tankönyvek értékeléséről. In Fazekas Jó­zsef (szerk.): Emlékkönyv Zeman László 80. születésnapjára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Szabómihály Gizella 2008b. A fordítottság jelei szlovákiai magyar szövegekben. In Bárczi Zsófia– Vančoné Kremmer Ildikó (szerk.): Fordítás – nyelv – irodalom –társadalom. Nyitra, Europica varietas.
Szabómihály Gizella 2010. A magyar szaknyelv és szakstílus Magyarország határain túl. In. Dobos Csilla (szerk.): Szaknyelvi kommunikáció. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 205–215. p.
Urbán Anikó 2003. Miből készül a szirup? Katedra, 10. évf. 5. sz. 28. p.
Zeman László 1976. Nyelvi tallózás a Természet és Társadalom lapjain. In Jakab István (szerk.): Hogy is mondjuk? Nemzetiségi nyelvhasználatunk – nemzetiségi nyelvművelésünk. Pozsony, Madách Kiadó, 113–121. p.
Internet: www.gramma.sk

Sándor Eleonóra: A Velencei Bizottság a kisebbségi törvénytervezetekről

Az alábbi áttekintés a Velencei Bizottság (a továbbiakban: Bizottság) azon, a kisebbségi jogokra vonatkozó állásfoglalásairól kíván képet adni, amelyeket a Bizottság a hozzá véleményezésre benyújtott egyes kisebbségi törvénytervezetek kapcsán alakított ki. A Bizottsághoz annak megalakítása óta (1990) több ország is fordult azzal a kéréssel, hogy szakértői véleményt fogalmazzon meg az előkészítés különböző stádiumaiban található törvényjavaslatokról: Bosznia és Hercegovina, Horvátország, Moldova, Lett­ország, Montenegro, Ukrajna, Románia, Magyarország. Ezzel a Bizottság kisebbségekkel kapcsolatos munkája nem merült ki, hiszen készített több tematikus analízist is a kisebbségek helyzetének kezeléséről (pl. a kisebbségi képviselet és a választási szabályok összefüggéseiről, a kisebbségvédelemről a szövetségi államokban, az anyaországok és kisebbségeik viszonyának szabályozásáról, a kisebbségi jogok és az állampolgárság viszonyáról, az etnopolitikai konfliktusok kezelésének alapelveiről stb.), illetve a Bizottság nevéhez fűződik az első európai kisebbségvédelmi egyezménytervezet kidolgozása (1991). Fontos megjegyezni, hogy a Bizottság szorosan együttműködik az EBESZ Kisebbségi Főbiztosával, több alapvető jelentőségű iránymutatás (nemcsak a kisebbségekkel foglalkozók) a két intézmény közös munkájának az eredménye. Támaszkodik a Bizottság a Keretegyezmény és a Nyelvi Charta monitorozó bizottságának jelentéseire és ajánlásaira is. A kisebbségekkel foglalkozó valamennyi típusú dokumentumából maga a Bizottság készített vademecumot, amelyet az elképzelések szerint rendszeresen kiegészít majd – az utolsó válogatás 2007-ben zárult (CDL-MIN[2007]001). Ez az „útmutató” tematikai felosztásban (definíció, felsorolás, elismerés, tagság, kollektív jogok, pozitív diszkrimináció, közvetlen és közvetett diszkrimináció, nyelvi jogok, autonóm képviselet, hivatalokhoz fűződő viszony és részvétel a közügyek intézésében, választási kérdések) közli a Bizottság alapvető fontosságúnak ítélt, általános jellegű kisebbségpolitikai megállapításait. Ez tehát egyfajta tézisgyűjtemény, de mint ilyen, kevésbé világítja meg a Bizottság munkamódszereit az egyes törvényjavaslatok elbírálásakor, mint maguknak a véleményeknek a tanulmányozása. Mivel az alábbi áttekintés célja éppen egyfajta gyakorlati segítség lenne azoknak, akik Szlovákiában készítenek elő törvénytervezeteket, alább a Bizottság tervezeteiről készült véleményeket tekintjük át röviden. Pontosabban azokat, amelyek a szlovákiai helyzetre tekintettel a leginkább relevánsak – szem előtt tartva egyrészt azt, hogy az eddig már megismert javaslatok milyen elképzeléseket vázolnak egy kívánatos törvényi rendezésről, másrészt azt, hogy a volt Jugoszlávia utódállamaiban elfogadott törvények, azok elbírálása a Bizottság részéről egy rendkívüli, háború utáni helyzetet tükröznek, így aligha valószínű, hogy politikai szempontból Szlovákiában követhető példákat jelentenek. Elsősorban és mindenekelőtt azt szeretné ez az áttekintés kiemelni, hogy a Bizottság szemszögéből melyek azok a problémás kérdések, amelyek megválaszolására – függetlenül a biztosítani kívánt kisebbségi jogok mértékétől, ami politikai döntés függvénye – mindenképpen különös gondot kell fordítania a törvényalkotónak.

A magyarországi kisebbségi törvény tervezetéről

A Bizottság kifogásolta a törvénytervezet azon részét, amely szerint a törvény hatálya a Magyarországon legalább 100 éve élő kisebbségekre terjed ki. A technikai nehézségek mellett, amelyek az ilyen időhatár-számítással együtt járnak, a Bizottság az egész kritériumot mint olyat kétségesnek találta, és emlékeztetett arra, hogy a Bizottság egyezménytervezetében található kisebbségmeghatározás ilyet nem tartalmaz.
A javaslat értelmében a törvény hatálya nem terjed ki a menekültekre, bevándoroltakra, tartós lakhellyel rendelkező idegenekre, hontalanokra. Ez a rendelkezés, mivel a törvény egyébként is csak a magyar állampolgárokra vonatkozna, feleslegesnek tűnik. Ugyanakkor a Bizottság szerint a naturalizált menekültektől és bevándorlóktól nem lehet megtagadni egy létező nemzeti kisebbséghez, etnikai csoporthoz csatlakozás jogát, mert ez diszkriminációt jelenhetne.
A törvénytervezetből az következik, hogy mindenki számára biztosítani kívánja a szabad identitásválasztást – jelentsen ez bár a többséghez vagy bármely kisebbséghez való csatlakozást. Amennyiben a csatlakozás akadályozásának tilalma az államra vonatkozik, a rendelkezés indokolt. A Bizottság ugyanakkor úgy véli, nem lenne helyes korlátozni a kisebbségi, magánjogi szervezetek jogát arra, hogy maguk döntsenek a tagságra vonatkozó szabályaikról.
A kisebbséghez tartozásra vonatkozó személyes adatok védelmét kimondó rendelkezés kapcsán a Bizottság figyelmeztetett, hogy ellentmondás feszül a kisebbségi státusból fakadó jogok védelme és azon adatok titkosítása között, amelyek az adott jogokat megalapozzák.
A szülőföldhöz való jog kapcsán a Bizottság úgy véli, hogy amennyiben ennek a jognak része a szülőföldre való visszatérés is, indokolt egyéb feltételeket is megszabni e jog alkalmazására, ellenkező esetben ugyanis jogsérelem érheti az adott területen időközben jogszerűen letelepedett lakosságot. Ugyancsak indokolt körülhatárolni a hagyományok ápolására való jogot, ugyanis némely kisebbségi hagyományok emberjogi szempontból elfogadhatatlanok lehetnek.

A parlamenti képviselethez való jog a Bizottság szerint a legfontosabb jogok egyike egy demokratikus társadalomban, ezért felvetődik a kérdés, hogy helyes-e ennek a kérdésnek a megoldását későbbre halasztani, további törvényi szabályozás tárgyává tenni.

A moldovai kisebbségi törvény tervezetéről

A Moldovai Köztársaság kisebbségi törvényének tervezetéről a Velencei Bizottság több tagja külön-külön készített véleményt, a plénum ezekről számunkra ismeretlen okokból nem foglalt állást, tehát nincs bizottsági vélemény.
A svájci Giorgio Malinverni elégtelennek találta a kisebbség definícióját, amely szerint kisebbség a többségtől eltérő etnikai eredetű csoport. Szükséges definiálni meghatározó jellemzőit, és tisztázni, hogy ezek közé tartozik-e az állampolgárság is. Hasznos lenne leszögezni, hogy a közigazgatási vagy választási körzetek kijelölésekor az állam tekintettel lesz, amennyire ez lehetséges, a kisebbségekre, legalább azokon a területeken, ahol koncentráltan élnek. Az anyanyelvű oktatás, illetve az anyanyelv oktatása nem elhanyagolható anyagi terhet ró az államra. Ezért nehéz lenne ezt a jogot minden kisebbség számára biztosítani – a kedvezményezettek körét a jelentősebb létszámú kisebbségekre kell szűkíteni. A kisebbségek parlamenti képviseletének biztosításáról szóló rész túl általános, nem rendelkezik arról, hogyan jön létre a képviselet. A törvényjavaslatból hiányzik a benne foglalt jogok betartásának felügyelete. Vajon ebből az következik-e, hogy a kisebbséghez tartozók bírósági úton kényszeríthetik ki jogaik érvényesítését? Amennyiben nem, egy ad hoc monitorozási rendszer szükséges.
A belga J. C. Scholsem azt kifogásolta, hogy a javaslatban nem konzisztens módon keveredik a kollektív és egyéni jogi megközelítés, ami esetenként implementációs problémákat vethet fel. Így pl. az az egyéni jogi szempontú rendelkezés, amely szerint a kisebbségi társulások egyenrangúak és egyik sem minősítheti önmagát az adott kisebbség kizárólagos képviselőjének, ellentmondásba kerülhet azzal a rendelkezéssel, amely konzultációs kötelezettséget ír elő a minisztériumoknak és a helyi hatóságoknak – hogyan zajlik majd a gyakorlatban a konzultáció a nagyszámú szervezettel?

Az ukrajnai kisebbségi törvénytervezetéről (2004)

Az ukrán kormány egy kerettörvény tervezetét készítette elő, amelyet több körben is vizsgált a Bizottság, illetve az EBESZ. Az utolsó változatról kialakított bizottsági állásfoglalás kifogásolja, hogy nem világos a jogszabály helye a jogrendben – megoldás lehetne, ha egyértelmű rendelkezést tartalmazna arról, hogy lex specialisról van szó, illetve ha útmutatást tartalmazna a végrehajtó törvények és rendeletek meghozatalának módjáról. Hasznos lenne azt is jelezni a törvényben, milyen eszközökkel kívánja Ukrajna megvalósítani a megfogalmazott szándékokat és célkitűzéseket.
Ahogy más országokkal kapcsolatban, úgy Ukrajna esetében is úgy véli a Bizottság, hogy a nemzeti kisebbség általános definíciójából kihagyandó az állampolgárság mint kritérium; az csak egyes politikai jogokkal összekapcsolva indokolt (választás, közhivatali tisztségek).
A javaslatban felsorolt tényleges jogok nagyjából összhangban vannak a Keretegyezménybe foglalt alapelvekkel, ám a nyelvhasználati jogok túl szűkre szabottak: az anyanyelvet csak a helyi hatóságoknál lehetne használni és csak ott, ahol az adott kisebbség arányszáma meghaladja az 50 százalékot. Üdvözlendő a helyi hatóságok mellett működő kisebbségi tanácsadó szervek felállításának szándéka, de kérdéses azok hatáskörének a helyi szintre való korlátozása. Feltételez a javaslat egy központi kisebbségi tanácsadó testületet is, ennek felállítása, hatáskörei azonban további pontosításra szorulnak.
A javaslat említést tesz a kisebbségek jogáról a közügyekben való részvételre, anélkül azonban, hogy bármilyen, e cél eléréséhez vezető specifikus eszközt vázolna.2

A lettországi kisebbségi törvénytervezetről

A Bizottság olasz tagja, Sergio Bartole analízisén alapuló véleménye általános megállapításként figyelmeztet arra, hogy mivel az ország ratifikálta az Európa Tanács Keretegyezményét, nem a legmegfelelőbb lépés egy újabb kerettörvényt elfogadni a Keretegyezményből következő állami kötelezettségvállalás biztosítására, és főleg nem a kisebbségi jogok hatékony gyakorlásának biztosítására.
Elismeréssel nyugtázza a vélemény azt, hogy a nemzeti kisebbség definíciója nem tartalmazza az állampolgárságot, összhangban a Keretegyezmény Szakértői Bizottságának törekvésével minél szélesebben interpretálni a fogalmat – bár a törvénytervezet más részei ennek a definíciónak ellentmondanak, sőt, az alkotmány is csak az állampolgároknak garantálja a kisebbségi jogokat. A jogbiztonság érdekében a Bizottság szerint fontolóra kellene venni az alkotmány idevágó cikkeinek módosítását.
A törvénytervezet egyértelműen kimondja a kisebbségi nyelv használatának, a kisebbségi nevek használatának, a kisebbségi szimbólumok használatának, illetve a kisebbségi ünnepek megtartásának jogát. A nyelvhasználati és egyéb jogok közül azok, amelyek minden további pontosítás nélkül, közvetlenül alkalmazhatók, nem kifogásolhatók. Vannak azonban olyan rendelkezések is, amelyek további szabályozást igényelnek, mint pl. a hivatali nyelvhasználat. Ezek a törvényben nem eléggé világosak, illetve nehezen indokolható korlátozásokat tartalmaznak. Pl. a kisebbségi nyelvhasználat „az államnyelv használatát szabályozó törvények sérelme nélkül” valósulhat meg, hasonlóan fogalmaz az utca- és egyéb táblákra, illetve az oktatásra vonatkozó rész is.
A hivatali nyelvhasználat fontosságára tekintettel aggodalmasnak vélik a szakértők, hogy a hivatalok válaszadási kötelezettsége úgy van megfogalmazva, hogy az kisebbségi nyelven vagy „mindkét fél számára elfogadható” nyelven történik. Ez a megfogalmazás felveti a kérdést, vajon az állam valóban kész-e a kisebbségi nyelvet bíró hivatalnokok alkalmazását biztosítani. Tovább rontja a helyzetet, hogy a nyelvhasználati jog gyakorlása tulajdonképpen a hivatalnokoktól függ, akik „amennyire ez lehetséges” kisebbségi (vagy akceptált) nyelven válaszolnak. A Bizottság úgy véli, a javaslat itt pontosításra szorul: pontosan meg kell határozni, melyek a „jelentős számban kisebbség lakta területek”, ahol használható a nyelvük a hivatalos érintkezésben, illetve kitehetők feliratok kisebbségi nyelven, s pontosítani az adminisztratív eljárást, amely szerint ki­sebb­ségi nyelvű beadványok benyújthatók. A kisebbségi nyelvű helységnévtáblák kihelyezése tilalmának „indokoltsága kérdéses”.
A Bizottság üdvözlendőnek mondja, hogy az új törvény megszünteti a kisebbségi kulturális szervezetek külön szabályozását, ami kizárja a diszkrimináció lehetőségét. A kisebbségi kulturális örökség védelméhez való jog további jogszabályi pontosítást igényel.
Az anyanyelvi oktatással foglalkozó részek ismét csak pontosításra szorulnak, amennyiben ez esetben is szükséges definiálni a jelentős számú kisebbség által lakott területeket (ahol, amennyiben ilyen kérés megfogalmazódik és valós igény merül fel, lehetséges az anyanyelvű oktatás), illetve a kis létszámú kisebbség lakta területeket, ahol az anyanyelv oktatása lehetséges. Ugyancsak meg kell határozni a pontos menetét annak, hogy hogyan bírálják el a kérelmeket, hogy alakulnak meg az iskolák stb. Az állásfoglalás arra is rámutat, hogy az oktatási törvény ugyancsak előterjesztett javaslata, ha elfogadásra kerül, szervezési-működési szempontból hátrányos helyzetbe hozza a kisebbségi nyelvű iskolákat. Fontos ezért a két javaslat harmonizálása, az eljárási szabályok tisztázása. A kisebbségi jogok garanciáit gyöngítheti az is, hogy a törvény egyes jogok kapcsán megengedő módot használ („may”), széles mérlegelési jogot ruházva ezzel a hatóságokra.
A Bizottság végül sajnálkozását fejezi ki amiatt, hogy a törvényjavaslat teljességgel mellőzi a kisebbségek képviseletének kérdését a törvényhozásban, a végrehajtó hatalomban, az igazságszolgáltatás szerveiben.
Összefoglalójában a Bizottság hangsúlyozza, hogy a kerettörvény jellegű javaslat sem a létező jogszabályoknak nem alternatívája, sem a Keretegyezmény megfelelő implementációjának szerepét nem tölti be. Ellenkezőleg, egy új kerettörvény tovább késlelteti az implementációt, miközben, elvben legalábbis, a Keretegyezményben foglalt vagy abból következő kötelezettségeket az államnak a ratifikáció pillanatától teljesítenie kellene. A hatékony kisebbségvédelmet biztosítani hivatott törvénynek konkrétabbnak kell lennie mind a benne foglalt jogok, mind azok hatékony érvényesítése tekintetében. Amennyiben egyes területek szabályozását más törvények hatáskörébe utalja, az adott jogok lényegét akkor is bele kell foglalni a kisebbségi törvénybe.

A román kisebbségi törvény tervezetéről (2005. október)

A lett törvénytervezettel szemben a román előterjesztés igen részletes, mivel a javaslatba belekerültek a más törvényekben már megfogalmazott kisebbségi jogok is, néha eltérő szóhasználattal. Ezt a formát a román kormány azért választotta, hogy a törvény „teljesebb képet nyújtson a kisebbséghez tartozók létező jogairól és rendelkezésükre álló eszközökről”. Bár ez felvet jogértelmezési problémákat, főleg amikor azt kell megítélni, melyik norma tekintendő lex specialisnak, a Bizottság úgy véli, hogy egy átfogó törvény elfogadása kifejezi az állam elkötelezettségét, jelentősen hozzájárul a demokratizálódási folyamathoz. Mivel a törvényjavaslat a kulturális autonómia bevezetése kapcsán több új intézmény létrehozását irányozza elő, a hatáskörök tisztázása rendkívül fontos, s e tekintetben nem lehet csak a lex specialis derogat generali elvére hagyatkozni.
A nemzeti kisebbség fogalma definíciójának törvénybe foglalása a Bizottság szerint sem a jogszabály végrehajtása, sem a nemzetközi jog szempontjából nem elengedhetetlen feltétel, de nem is elfogadhatatlan. Az viszont követelmény, hogy a definíció ne eredményezzen önkényes és indokolatlan megkülönböztetést. Ebből a szempontból problematikus a javaslatban foglalt definíció azon része, amely szerint csak a modern román állam megalakulása óta az ország területén élő közösség minősülhet nemzeti kisebbségnek; a javaslat egyben tételesen felsorol 20, nemzeti kisebbségnek minősülő közösséget. A felsorolást a törvényből ki kell hagyni, de legalábbis csak példaszerű felsorolássá alakítani, és az illetékes hatóságokra, végső soron a bíróságokra bízni, mely közösséget ismerik el „nemzeti kisebbségnek”.
A definícióval kapcsolatban felvetődik az állampolgárság mint feltétel kérdése is. Az állampolgárság megkövetelése indokolt a politikai jogok, főleg a parlamenti képviselethez való jog esetében, de kevésbé indokolható a kulturális és oktatási jogok vonatkozásában. A Bizottság javaslata szerint ezért az állampolgárságot mint feltételt nem a nemzeti kisebbség definíciójába kell belefoglalni, hanem azt kellene meghatározni, hogy mely specifikus jogok azok, amelyekkel csak az állampolgársággal rendelkező kisebbségi személyek élhetnek. Ezt a megoldást alkalmazva elkerülhető pl. az, hogy a törvény antidiszkriminációs passzusai csak az állampolgárokra vonatkozzanak. Az etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitás megőrzéséhez, ápolásához, kifejezéséhez való jogot ugyancsak „nehezen elfogadható” az állampolgárokra szűkíteni. Megkérdő­je­lezhető az idegen állampolgárságúak – de minimum azon idegenek, akik valamely elismert nemzeti kisebbséggel azonos nemzetiségűek – kizárása a kulturális autonómiából.
A nyelvi jogok érvényesülése érdekében a javaslat kitér az érintett köztisztviselők nyelvi képzésének szükségességére, illetve tolmácsok biztosítására. A Bizottság szerint itt is szükséges a pontosítás: milyen körülmények között, milyen esetekben melyik megoldás alkalmazandó? A nyelvi jogok esetében is indokolhatatlan, miért ne élvezhetnék azokat az állampolgársággal nem rendelkezők (pl. anyakönyvezés, igazságszolgáltatás, szociális és egészségügyi szolgáltatások), vagy az idegenek miért ne számíthatnának bele a „jelentős létszám” elérésébe.
Az elképzelések szerint a javaslatot alkotmánytörvény formájában fogadja majd el a parlament. Ennek a ténynek azonban nincs hatása a bíróságok előtti esetleges eljárásokra – e tekintetben viszont igen fontos, hogy a törvény pontosan megkülönböztesse a kormányra vonatkozó programjellegű kötelezettségeket a bíróságokon egyének által érvényesíthető jogoktól. A tisztázatlanság konfliktusokhoz vezethet pl. az oktatási vagy kulturális jogok területén, ahol a javaslat széles (egyetértési vagy konzultációs) jogköröket biztosít a közösség reprezentatív testületei számára, viszont nem tér ki azon egyének jogvédelmi lehetőségeire, akiket a kollektív jogokból fakadó döntések esetleg negatívan érintenek (pl. az iskolaigazgatók kinevezésekor adódhat ilyen helyzet).
A törvényjavaslat külön fejezetben foglalkozik a „választási” kisebbségi szervezetek jogállásával, tehát azokkal a kisebbségi szervezetekkel, amelyek a törvényhozási (helyi és parlamenti), illeti elnökválasztáson a politikai pártokhoz hasonló jogosítványokkal vehetnek részt. A Bizottság ezek bejegyzési feltételeit elfogadhatatlanul szigorúnak tartja annak elismerése mellett is, hogy az ilyen szervezetek természetesen szigorúbb megítélés alá esnek, mint az egyéb önkéntes társulások. (Az ilyen szervezet tagsága el kell érje az adott kisebbség utolsó népszámlálás szerinti létszámának min. 10 százalékát; amennyiben a 10 százalék abszolút számokban eléri vagy meghaladja a 25 ezret, a tagok legalább 25 megyében kell éljenek úgy, hogy egy megyében sem lehet a taglétszám 300-nál kisebb.) A feltételek favorizálják a már parlamenti hellyel rendelkező csoportokat, nem teljesítik az arányosság és szükségesség kritériumát (különösen akkor, ha figyelembe vesszük a helyi választásokon való részvétel lehetőségét is, valamint azt, hogy a bejegyzett szervezetek szereznek jogot a Kisebbségi Tanácsban való részvételre, támogatási alapok kezelésére, állami támogatásra). A Bizottság áthidaló javaslata szerint külön kellene választani a választásokon való részvétel és az egyéb jogosultságok kritériumait. Igen pozitívan értékeli a Bizottság viszont azt, hogy a kulturális autonómia szerveinek, az ún. nemzeti tanácsoknak a megválasztásában nem csak az így regisztrált kisebbségi szervezetek vehetnek részt. A kisebbségi listákkal és választásokkal kapcsolatos adatvédelmi problémákat is meg kell oldani, nem elegendő az általános adatvédelmi szabályokra hivatkozni.
A román törvényjavaslat arra is kitér, hogy a fentebb definiált kisebbségi szervezetek tagságából legfeljebb 25 százalék lehet a nem az adott kisebbséghez tartozó személy, illetve tiltja, hogy ugyanazon személy egy és ugyanazon kisebbség két különböző szervezetének is tagja legyen. Ezeknek a feltételeknek az ellenőrzése a Bizottság szerint a gyakorlatban rendkívül nehéz, emellett sérthetik az Európai Emberi Jogi Egyezmény 11. cikkét is az egyesülés szabadságáról. A parlamenti és elnökválasztás esetét kivéve jogosulatlan a külföldi állampolgárok kizárása is a kisebbségi szervezetekből.
A törvényjavaslat 5. fejezete a kulturális autonómiával és annak intézményeivel foglalkozik. Ezzel kapcsolatban a Bizottság megállapítja, hogy a kisebbségi kulturális autonómiának ugyan nem létezik nemzetközileg általánosan elfogadott modellje, de a Keretegyezmény szakértői bizottsága több országértékelésben a Keretegyezmény 15. cikke egyik lehetséges implementációs eszközének minősítette a kulturális autonómiát, és a kisebbségi identitás megőrzése hasznos eszközeként említik azt az EBESZ lundi ajánlásai is. Ezért általánosságban a kulturális autonómia modellje pozitív és hasznos eszköze lehet a kisebbségek közéletben való részvétele megerősítésének – hogy ez igaz-e Romániára nézve is, annak megválaszolása kizárólag a helyi politikai döntéshozókra tartozik.
A javaslat értelmében a kulturális autonómia testületeit részben konzultációs, részben egyetértési jogok illetik meg – egyetértési jog főleg az oktatási, kulturális, hírközlési intézmények vezető dolgozóinak kinevezésekor, a kinevezés jóváhagyásakor vagy a kinevezendő személyre tett javaslatok benyújtásakor. További pontosítás nélkül ezeknek a kollektív jogoknak a végrehajtása aggályos lehet a köztisztviselői, közhivatalnoki állások pályázat útján történő betöltése, az elutasított személyek jogorvoslati lehetőségei szempontjából.
A kulturális autonómia új intézmények létrehozását feltételezi, amelyek széles jogkörökkel rendelkeznek majd az oktatás, kultúra, médiák, történelmi emlékek, kulturális örökség kezelése területén. Bár a javaslat leszögezi, hogy ezek jogalanyisággal bíró közigazgatási hatóságok, a Bizottság szerint azt is tisztázni kell, jogosultak lesznek-e rendeleteket hozni, ha igen, hogyan lehet ezeket megtámadni, illetve hogy a hatóságok szervei milyen felelősséget viselnek.
Ugyancsak részletesen szabályozni kell a Kulturális Autonómia Tanácsok és az állami szervek viszonyát, viszonyukat a Nemzeti Kisebbségek Tanácsához, a nemzeti kisebbségi szervezetekhez stb., elkerülendő a hatásköri átfedéseket és az eljárási tisztázatlanságokat. A törvényjavaslat szerint a kulturális autonómia intézményeit adóbevételekből fogja fenntartani az állam, nyitva marad azonban a kérdés, hogy milyen lesz ennek az adónak a jellege, ki fogja fizetni, milyen kulcs szerint kerül elosztásra.

Amint az a fentiekből kiderül, a Bizottság a nemzetközi jog jelenlegi állásának megfelelően elismeri, hogy az egyes országoknak széles mérlegelési jogkörük van a kisebbségi jogok vonatkozásában, lényegében az adott ország politikai döntéshozóira bízza, hogy milyen mértékű jogokat biztosítanak a Keretegyezményben megszabott minimális követelmények betartása mellett, megmaradnak-e az egyéni jogok szintjén, vagy kollektív jogokat is bevezetnek-e. Az is belügy, vajon az adott javaslatokat egyszerű, avagy alkotmánytörvényként kívánják-e az országok elfogadni, hogy egy átfogó törvényben próbálják-e meg rendezni a kérdés valamennyi vonatkozását.
– Ami a Keretegyezménynek megfelelő minimális követelményeket illeti, a Bizottság Ukrajna esetében emelt kifogást a nyelvi jogok mértékét illetően: az 50 százalékot meghaladó kisebbségi arányszám mint a hivatali nyelvhasználat feltétele ellentétes a Keretegyezménnyel, amely ilyen kontextusban a „jelentős szám” kifejezést használja. A romániai javaslatot értékelve ugyanakkor a 20 százalékos arányszámot megfelelőnek, a nemzetközi gyakorlatnak megfelelőnek vélelmezi a Bizottság.
– Nyilvánvalóan politikai kérdés az, hogy egy kisebbségi törvény alkotmánytörvény vagy egyszerű törvény formájában kerül-e elfogadásra – fontos viszont az, hogy a szubsztantív jogok bírósági úton kikényszeríthetők legyenek, illetve a kormányra vonatkozó, programjellegű vállalások teljesítésének módjáról legalább vázlatosan rendelkezzen a törvény.
– A kikényszeríthetőség, a hatékony jogvédelem nem biztosított, ha valamely ország csak kerettörvényt fogad el úgy, hogy az nem tartalmaz garanciákat, útmutatást a végrehajtó törvények kidolgozására, a kidolgozás módjára. Igen fontos a Bizottság Lettországgal kapcsolatos megállapítása, miszerint egy olyan ország esetében, amely egyébként már ratifikálta a Keretegyezményt, egy kerettörvény jellegű jogszabály előterjesztése tulajdonképpen csak a Keretegyezményből fakadó kötelezettségek végrehajtásának további halogatását eredményezheti. A későbbiekben elfogadandó végrehajtó törvények körülírásának elmulasztása a Bizottság figyelmeztetése ellenére vezethet pl. olyan szituációhoz, mint a magyarországi kisebbségek parlamenti képviseletének megoldatlansága.

– Mint ismertes, a Keretegyezmény nem tartalmazza a nemzeti kisebbség definícióját, és a Bizottság is azon az állásponton van, hogy az nem feltétlenül szükséges az egyes országok törvényei szintjén sem. Amennyiben mégis a definíció kidolgozása mellett dönt a törvényalkotó, tekintettel kell lennie a fejlődés dinamikájára – az adott pillanatban létező kisebbségi struktúra nem örökéletű –, a diszkrimináció tilalmának elvére, az ENSZ által elfogadott alapelvre, miszerint valamely kisebbség léte nem a kormányok akaratának függvénye, hanem ténykérdés. A Bizottság ebből kiindulva ellenzi az olyan definíciókat, amelyek – mint a magyar vagy a román – megszabják az ország területén történt letelepedés határidejét (ezen követelmény teljesítésének az ellenőrzése a gyakorlatban egyébként is igen nehezen kivitelezhető). Ennél is határozottabban kifogásolja az „elismert” kisebbségek tételes felsorolását, ami általában népszámlálási adatokra szokott támaszkodni, miközben a nemzetiségre vonatkozó kérdésfeltevés évtizedenként változik és más-más eredményeket produkál. A nemzetközi jog jelen állás szerint ugyan védhető, de inkább kerülendő az állampolgárságot mint kritériumot is belefoglalni a definícióba. Ellenkező esetben előállhat olyan helyzet, hogy a kisebbségi törvényekben szereplő antidiszkriminációs kitételek hatálya csak az állampolgárokra fog vonatkozni, ami nyilvánvalóan abszurdum.
– A rugalmas definíció követelményéből nem következik, hogy az államoknak a gyakorlatban nehezen vagy egyáltalán nem teljesíthető kötelezettségeket kell vállalniuk. Ellenkezőleg, a Bizottság a román és a moldáv javaslatról készült véleményében is kötelezettségszűkítést javasolt egyes jogokkal kapcsolatban, mivel úgy vélte, hogy Moldávia nem tudna minden kisebbségnek, mindenütt, minden körülmények között anyanyelvű oktatást biztosítani, ill. hogy Románia nem lenne képes a kisebbségekhez tartozó személyek számára az ország egész területén biztosítani az anyanyelvű házasságkötést.
– Az állampolgársági feltétel elhagyása és a túlméretezett kötelezettségvállalások közötti feszültséget a Bizottság úgy javasolja áthidalni, hogy a törvényben felsorolt konkrét jogoknál kell megszabni, azok mindenkire, vagy csak az állampolgárokra vonatkoznak-e.
– Az állampolgársági kritérium elhagyása mellett a Bizottság azzal is érvel, hogy akár a nyelvi vagy oktatási jogok esetében is kevéssé indokolt ezek élvezetéből kizárni minimálisan azokat az állampolgársággal nem rendelkező személyeket, akiknek nemzetisége azonos valamely őshonos nemzeti kisebbségével. Az ilyen idegeneket a nemzeti kisebbséghez kellene számítani akkor is, amikor valamilyen százalékban megadott létszám elérése a kérdés.
– A kisebbségi jogok hatékony végrehajtása lehetetlen pontos procedurális szabályok nélkül. A Bizottság erre szinte valamennyi véleményében rámutatott, legyen szó nyelvi, oktatási, részvételi jogokról. Az egyértelmű eljárási szabályok hiánya nemcsak jogbizonytalansághoz vezet a kedvezményezettek oldalán, de azt is kérdésessé teszi, kész-e az állam a megfogalmazott jogok gyakorlati biztosítására.
– A hatékony jogvédelem része a kisebbségi törvény(ek) beillesztése a jogrendbe. Amennyiben alkotmánytörvényről van szó, tisztázni kell hatását a már hatályos jogszabályokra, ha egyszerű törvényként fogadják el, úgy világosan deklarálni kell, hogy jellegét tekintve lex specialis. Ez azonban önmagában nem elegendő; ügyelni kell a törvények összehangolására, a végrehajtó intézmények hatáskörei közötti átfedések kiküszöbölésére.
– Amennyiben a kisebbségi törvény kollektív jogokat is bevezet, gondoskodni kell a kisebbségekhez tartozó személyek egyéni jogainak tiszteletben tartásáról, az autonómia intézményeinek döntéseivel szembeni jogorvoslat lehetőségeiről.
– A kollektív jogok bevezetése esetén a kisebbségeket reprezentáló szervezeteket érintő választási, támogatási stb. szabályokat úgy kell kialakítani, hogy azok ne favorizálják egy-egy kisebbség egyetlen szervezetét.

Mindent összevetve, a bizottsági vélemények lényegét úgy lehetne összefoglalni: az államok olyan, a nemzetközi minimumnak tekintett szintet meghaladó kötelezettségeket vállaljanak, amelyeknek eleget tudnak és komolyan eleget is akarnak tenni. Végül hangsúlyozni kell, hogy a Bizottság véleménye csak ajánlást jelent az országok számára. Mint az eddigi tapasztalatok is mutatják, bár az érintett országok saját kezdeményezésük alapján kérik fel a Bizottságot a szakértői együttműködésre, az elkészült szakvéleményt mégis gyakran figyelmen kívül hagyják. Általában a kisebbségeik kárára.

Lampl Zsuzsanna: A szlovákiai magyarok családi és nyilvános nyelvhasználata 2011-ben

A tanulmány bemutatja a szlovákiai magyarok családi és nyilvános nyelvhasználatára vonatkozó 2011-es kutatási eredményeket, valamint azt, hogy a házasságtípus és az alapiskola tannyelve milyen módon befolyásolja a családi és nyilvános nyelvhasználatot. A tanulmány végén a szerző összehasonlítja a nyilvános nyelvhasználat némely színterének 2007-es és jelenlegi állapotát.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Részlege 2010 nyarától 2011. februárjáig három részből álló kutatást végzett a szlovákiai magyarok nyelvhasználatáról. A kutatás első része 2010 nyarán zajlott, a helységnévtáblákat térképezte fel, s azóta Vizuális nyelvhasználat cím alatt vált ismertté. Ugyanabban az időben a Diákhálózat tagjai, akik Orosz Örs vezetésével a helységnévtáblákat fényképezték, kérdőíves lekérdezést is végeztek, melynek célcsoportját a felkeresett községek polgármesterei, valamint a községi hivatal egyéb, arra hivatott képviselői alkották. Ez a kérdőíves felmérés képezte a kutatás második részét, s a Mrva Marianna és Szilvássy Tímea által feldolgozott eredményeket a Fórum Társadalomtudományi Szemle korábbi számában közöltük.
A kutatás harmadik része 2011 január–februárjában zajlott. Ez egy lakossági kérdőíves felmérés volt, amelyben a szlovákiai magyarok nyelvhasználati szokásain kívül aktuális társadalmi és közéleti témákat is vizsgáltunk. A nem, kor, településtípus és településszerkezet szerint reprezentatív mintát1 800 ember alkotta, a feldolgozás kívánalmainak 791 kérdőív felelt meg. A következő írásban a családi és nyilvános nyelvhasználat jelenségét fogom elemezni a lakossági felmérés eredményeinek alapján.
A megkérdezettek 95 százaléka magyarnak, 5 százalékuk szlovák nemzetiségűnek vallotta magát. A magyar válaszadók többsége magyar szülők gyermeke: 98 százalékuknak anyja is, apja is magyar. A többiek vegyes, azaz magyar–szlovák szülőpár gyermekei.2 A származás, vagyis a szülők nemzetisége felől közelítve fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon a magyar szülők gyermekei, tehát a megkérdezettek valamennyien magyarnak tartják-e magukat. Az adatokból kiderül, hogy nem. A magyar szülőpárok gyermekeinek 98 százaléka magyar. A magyar szülőkhöz képest tehát 2 százalékos a gyermekeik generációjában bekövetkezett nemzetiségi lemorzsolódás, ami elhanyagolhatónak tűnhet, de ez a 2 százalékos fogyás abszolút számokban azt jelenti, hogy 100 magyar szülőnek 98 esetben magyar a gyermeke, 1 000 magyar szülőnek 980 esetben és így tovább.
A nyelvhasználat első színtere a család. A továbbiakban a családi nyelvhasználat két területével, a gyermekkori és a felnőttkorban alapított család nyelvhasználatával foglalkozom.

Családi nyelvhasználat

A válaszadók gyermekkori családi kommunikációjának nyelve a magyar volt: 95 százalékuk családjában magyarul, 5 százalékuk családjában inkább magyarul beszéltek. S ez nemcsak azokra a családokra vonatkozik, ahol mindkét szülő magyar volt, hanem a vegyes családokra is. Vagyis a válaszadók és szüleik odahaza általában akkor is magyarul társalogtak, amikor csak az egyik szülő volt magyar, s a jelek szerint ez a szlovák nemzetiségű szülőnek sem okozott nyelvi problémát.
Az iskolarendszerbe való belépés új kihívások elé állítja a gyermekeket, s a szlovák alapiskolákba kerülőknek a szlovák tanítási nyelv is egy ilyen kihívás. Nézzük meg, ebből a szempontból hogyan alakult a válaszadók helyzete (1. ábra). Alapiskolai tanulmányait 91 százalékuk magyar tannyelven végezte, ugyanakkor 9 százalékuk, azaz nagyjából minden tizenegyedik magyar nemzetiségű megkérdezett szlovák alapiskolát látogatott.
A többi iskolatípust végzetteknek az adott intézménytípus tannyelve szerinti összetétele arról árulkodik, hogy az inasiskolát és egyetemet végzettek többsége (56 és 58%) szlovákul tanult, a szakközépiskolát és gimnáziumot végzettek többsége (64 és 90%) pedig magyar nyelven végezte tanulmányait.3
Visszatérve az alapiskolához, amely eddigi kutatásaink szerint akár közvetlenül, akár közvetve, de mindenképpen hozzájárul a magyar identitás fenntartásához és a magyarnyelv-használat elmélyítéséhez, látható, hogy a magyar tannyelvű alapiskolát végzettek 98 százaléka magyar családból származik, 2 százalékuk pedig a fentebb említett magyar ajkú vegyes családokból. S ebből az is kiderül, hogy nem mindegyik magyar szülőpár íratta magyar alapiskolába a gyermekét. Valóban: mintánkban a szlovák tannyelvű alapiskolát végzett válaszadók több mint háromnegyede magyar szülők gyermeke (2. ábra).

1. ábra. Milyen tannyelvű iskolákat végzett
lampl-1

2. ábra. Milyen családból származnak a magyar és szlovák tannyelvű alapiskolát végzett magyar nemzetiségű válaszadók
lampl-2

A nyelvhasználat további színtere a válaszadók jelenlegi családján belüli kommunikációs tér. Konkrétan az iránt érdeklődtünk, hogy milyen nyelven beszélnek a házastársukkal, a gyermekükkel, testvérükkel, az unokájukkal, valamint hogy milyen nyelven beszél a gyermekkel a házastársuk, a mindkét oldali nagyanya és a nagyapa, végül milyen nyelven kommunikálnak egymással a gyerekek.4

A családon belüli nyelvhasználatot nem befolyásolják az olyan szokványos változók, mint a családtagok neme, kora vagy az iskolai végzettsége, sem családtagonként, sem együttesen. Ugyanakkor a családi nyelvhasználat egyik meghatározója a házasságtípus, vagyis az, hogy a megkérdezett homogén magyar vagy pedig magyar–szlovák vegyes há­zasságban él-e.
Családi állapotát tekintve a válaszadók 23 százaléka nőtlen vagy hajadon, 8 százalékuk özvegy, 6 százalékuk elvált. A többiek, azaz a megkérdezettek 64 százaléka partnerkapcsolatban él, ebből 57 százalékuk házasságban, 8 százalékuk élettársi viszonyban. A partnerkapcsolatok 89 százaléka homogén magyar (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért magyar házasságnak fogom nevezni), tehát mindkét fél magyar nemzetiségű, 11 százalékuk pedig magyar–szlovák kapcsolatban él (a továbbiakban vegyes házasság).
A megkérdezettek 72 százalékának van gyermeke. Gyermekeik 93 százaléka magyar nemzetiségű, 7 százalékuk szlovák nemzetiségű.
A magyar nemzetiségű gyermekek 93 százaléka magyar házasságból származik, a szlovák nemzetiségű gyermekek 88 százaléka vegyes házasságban született. Ezek az adatok egyben azt is jelzik, hogy bár a magyar gyerekek többsége magyar szülőktől, a szlovák gyermekek többsége pedig vegyes szülőpártól származik, nemcsak vegyes párnak van magyar gyermeke (7%), hanem magyar párnak is van szlovák gyermeke (12%). S az utóbbi fordul elő gyakrabban (3. ábra). A házasságtípus szempontjából értelmezve tehát a generációk távlatában megmutatkozó nemzetiségi lemorzsolódás elsősorban a vegyes házasságokban tapasztalható, ahol ritka, hogy a gyermek a magyar szülő nemzetiségét „örökölje”. Ám ez a jelenség a magyar házasságoktól sem idegen, még ha előfordulásának kisebb is a valószínűsége. Azonban nagyobb, mint annak a valószínűsége, hogy a vegyes családok gyermeke magyar nemzetiségű legyen.

3. ábra. A gyermekek nemzetisége a szülők nemzetisége szerint
lampl-3

E kisebb kitérő után, amely azért volt fontos, hogy minél inkább kirajzolódjon a családi kommunikáció háttere, végre választ kaphatunk a kérdésre, hogy milyen nyelven beszélnek a válaszadók családjában. A 4. ábra szerint mindegyik családtag esetében s valamennyi kommunikációs helyzetben a magyar nyelv dominál. Viszont az is látható, hogy a válaszadók, bár kivétel nélkül magyar nemzetiségűek, sem a házastársukkal, sem a gyermekeikkel, sem az unokáikkal, de még a testvérükkel folytatott kommunikációban sem csak a magyar nyelvet használják, hanem kisebb-nagyobb arányban ugyanolyan gyakran beszélnek szlovákul is, mint magyarul, s még olyan is előfordul, hogy csak szlovákul beszélnek. Ez egyrészt a vegyes házasságok jelenlétére utal, ugyanakkor azt is jelzi, hogy magyar házasságokban is előfordulhat a magyar–szlovák vegyes nyelvű kommunikáció.
Az 5. ábrán részletes képet kapunk a vegyes házasságon belüli nyelvhasználatról. Jól látható, hogy mivel megjelenik a szlovák nyelv, a magyar nyelv – amint az várható volt – elveszíti dominanciáját. De nem szorul ki a vegyes családok kommunikációjából. Sőt, ha csak a legközvetlenebb családtagokat nézzük – a házastársakat és gyermekeiket –, az egymással való kommunikáció egy részüknél (15%–22%) ugyanolyan gyakran zajlik magyarul, mint szlovákul, tehát két nyelven valósul meg. Ez annyit jelent, hogy a vegyes házasságokban a szlovák partnerek közül minimum minden ötödik magyarul is tud, hiszen másképp nem beszélhetne a társával magyarul. Az adatok viszont azt bizonyítják, hogy a vegyes házasságokban a szlovák házastársaknak ennél jóval nagyobb része tud magyarul. Ezt akkor látjuk igazán, ha csak a magyarul beszélőket vesszük figyelembe, ahogyan azt a 6. ábra szemlélteti. De ez az ábra további érdekességeket is elárul a családi nyelvhasználat szokásvilágáról.

4. ábra. A családi nyelvhasználat
lampl-4

5. ábra. Családon belüli nyelvhasználat a vegyes házasságokban
lampl-5

6. ábra. A magyar nyelv jelenléte a családi nyelvhasználatban a magyar és a vegyes házas­ságokban
lampl-6

Amint azt a 6. ábra bizonyítja, a magyar és a vegyes házasságokban a magyarnyelv-használat mértéke valóban eltérő, ahogy azt sejtettük, s ahogy az már az 5. ábrából is kiviláglott. Nézzük előbb a vegyes családokat. A vegyes nemzetiségű házastársak fele magyarul beszél egymással, sőt a szlovák férjek/feleségek 43 százaléka a gyerekekkel is magyarul beszél. Ez arról tanúskodik, hogy a szlovák házastársak közül legalább minden második gond nélkül kommunikál magyarul, oly mértékben, hogy amikor párjával beszél, nem kell segítségül hívnia a szlovák nyelvet. Ez megfelelő szintű magyarnyelv-tudás nélkül elképzelhetetlen. S az is elgondolkodtató, hogy oly sok szlovák nemzetiségű anya és apa nem a legtermészetesebb módon, a saját anyanyelvén társalog gyermekeivel – mivel szlovákokról van szó, feltételeznénk, hogy szlovák az anyanyelvük –, hanem magyarul. Persze az is elképzelhető, hogy bár szlovák nemzetiségűek, a gyermekeikkel pontosan azért beszélnek magyarul, mert nem szlovák, hanem magyar az anyanyelvük.5 Ugyanakkor a vegyes házaspárok másik fele, a magukat magyarnak valló anyák/apák csupán kétharmada beszél magyarul a gyermekével, ami megfordítva azt jelenti, hogy ezek közül a szülők közül az utódaival minden harmadik egyáltalán nem kommunikál magyarul, annak ellenére, hogy ő maga magyar nemzetiségű, s magyar az anyanyelve. Ami a vegyes szülőpárok gyermekeit illeti, az egymás közötti kommunikációban 60 százalékuk használja a magyar nyelvet.
Mi a helyzet a magyar családokban? A magyar házasságokban a magyarnyelv-használat dominál. Létezik azonban a magukat magyarnak valló anyák és apák olyan 2-3 százalékot alkotó csoportja, amely annak ellenére, hogy ők ketten egymással magyarul beszélnek, a gyermekeikkel való kapcsolatban a szlovák nyelvű kommunikációt részesíti előnyben. Bár részarányát tekintve szűk csoportról van szó (persze tudjuk, hogy a 2-3 százalék abszolút számokban véve már megint csak nem annyira kevés), a jelenségnek komoly következményei lehetnek a nyelvhasználat jövője szempontjából. Miért?
A családi nyelvhasználat egyik sarkalatos pontja a gyermekek egymással való kommunikációja, hiszen ők azok, akik átmenthetik a jövőnek a magyar nyelvet. Azt, hogy milyen nyelven beszélgetnek egymással, a szülők egymás közti és a gyerekekkel folytatott kommunikációjának nyelve is befolyásolja (7. ábra). Az egymással magyarul beszélő gyermekek olyan szülők gyermekei, akik egymással és gyermekeikkel is magyarul beszélnek. Az egymással magyarul és szlovákul is kommunikáló gyermekek szüleinek már csak 64 százaléka használja az egymás közti kommunikációban a magyar nyelvet, a válaszadók ugyancsak 64 százaléka beszél gyermekeivel magyarul, a másik szülőknek pedig csak a fele beszél magyarul gyermekeivel. Az egymással szlovákul kommunikáló gyermekek esetében még kisebb a magyarul kommunikáló szülők aránya: a szülők egyötöde beszél egymással magyarul, a gyermekeikkel folytatott kommunikációban pedig ennél is alacsonyabb a magyar nyelvet használók részaránya: csupán minden tizedik beszél magyarul a gyermekével. Tehát minél kevésbé használatos a családban a magyar nyelv, annál inkább jellemző, hogy a gyerekek, vagyis a következő nemzedék szlovákul beszél. Ennek alapján feltételezhető, hogy azoknak a magyar szülőknek a gyermekei, akik egymással ugyan magyarul beszélnek, a gyerekekkel viszont szlovákul, ritkábban fognak egymással is magyarul kommunikálni, mint azok a gyerekek, akikkel magyar szüleik magyarul beszélnek.6

7. ábra. Az egymással magyarul, mindkét nyelven és szlovákul beszélő gyermekek részaránya a szülők magyar nyelvű kommunikációja szerint
lampl-7

Mindent összevetve: a magyar és a vegyes házasságokra jellemző családi nyelvhasználatról leszögezhetjük, hogy csekély, de létező kivételtől eltekintve a magyar házasságok belső kommunikációja magyar nyelven zajlik. A vegyes házasságokban a szlovák nyelven kívül, amely távolról sem annyira domináns, mint a magyar nyelv a magyar házasságokban, a magyar nyelv is hangsúlyosan jelen van. Ugyanakkor az ismertetett adatok arról is tanúskodnak, hogy bár a nyelvhasználatot a szakirodalom és e sorok szerzője is a nemzeti identitás egyik alapvető indikátorának tekinti, a családon belüli nyelvhasználat és a deklarált identitás nem mindig fedi egymást. Még a homogén magyar családokban sem.7
A családon belüli nyelvhasználatra a házasságtípuson kívül az is hat, hogy a megkérdezett milyen tannyelvű alapiskolát végzett. Emlékeztetőül: a magyar megkérdezettek 91 százaléka magyar alapiskolába, 9 százalékuk szlovák alapiskolába járt.
Összehasonlítva a magyar alapiskolát és a szlovák alapiskolát végzettek családi kommunikációját, látható, hogy a magyar alapiskolát végzettek esetében erőteljesebb a magyar nyelv jelenléte, mint a szlovák alapiskolát végzetteknél (8. ábra). A magyar alapiskolát végzettek családi kommunikációjában a magyarnyelv-használat tendenciája követi a teljes mintában tapasztalt, mondhatjuk úgy is, hogy átlagos magyarnyelv-használat tendenciáit, bár előfordulását tekintve hajszálnyival gyakoribb az átlagos magyarnyelv-használatnál.

8. ábra. A magyarnyelv-használat a családban a válaszadó által elvégzett alapiskola oktatási nyelve szerint
lampl-8

A szlovák alapiskolát végzettek esetében is a magyarnyelv-használat dominál, de lényegesen ritkább, főleg a szülők és gyermekeik, valamint a gyermekek egymás közötti kommunikációjában: 5-től 17 százalékpontig terjedő eltéréseket látunk, a legnagyobb, azaz 17 százalékpontos eltérés a válaszadó és gyermekei közötti kommunikációra vonatkozik. Ez annyit jelent, hogy a magyar alapiskolát végzett válaszadók 94 százaléka beszél otthon magyarul a gyermekeivel, a szlovák alapiskolát végzetteknek viszont csak 77 százaléka.
Ám ezúttal sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a megkérdezettek magyar és vegyes házasságban élnek. A magyar alapiskolát végzettek között alacsonyabb a vegyes házasságban élők részaránya. Minden tizedik él közülük vegyes házasságban, ezzel szemben a szlovák alapiskolát végzetteknek 27 százaléka él vegyes házasságban. Értelemszerűen a magyar alapiskolát végzettek közül többen élnek magyar házasságban, s amint azt fentebb levezettük, a magyar házasságban a magyarnyelv-használat dominál. Az alapiskola tanítási nyelvének hatása és a házasságtípus tehát együttesen érvényesülve befolyásolja a családi kommunikációt, de az alapiskola hatása csak a magyar házasságokban mutatható ki. Ott viszont teljesen egyértelmű (9. ábra).

9. ábra. A magyarnyelv-használat a családban a válaszadó által elvégzett alapiskola oktatási nyelve és a házasságtípus szerint
lampl-9

Összegezzük az elmondottakat! A családi magyarnyelv-használat egy sávként képzelhető el, amelynek van felső és alsó határa. A felső határ a családon belüli legmagasabb mértékű magyarnyelv-használatot jelenti, az alsó határ ennek fordítottját, vagyis a legkisebb mértékben előforduló magyar nyelvű kommunikációt. A családi magyarnyelv-használat felső határát a magyar alapiskolát végzett magyar házasságban élő megkérdezettek nyelvhasználata alkotja, tehát azoknak a magyar családoknak a nyelvhasználata, amelyekben legalább az egyik szülő magyar alapiskolába járt. Leginkább itt közelít a magyarnyelv-használat a 100%-hoz. De látható, hogy sehol sem éri el, s a szlovák nyelv használata elsősorban újfent a szülő-gyermek kommunikációnál mutatkozik meg, még ha csak néhány százalékpontnyi jelenléttel is. Azokban a magyar házasságokban, ahol legalább az egyik szülő szlovák alapiskolát végzett, az összes házastárs magyarul beszél egymással, viszont a szlovák alapiskolát végzett szülőknek csak 83 százaléka beszél magyarul a gyermekével, és a gyerekeknek is már csak 91 százaléka kommunikál egymással magyarul.
A magyarnyelv-használati sáv alsó határát a vegyes házasságokban élők nyelvhasználata képezi, amelyet a házasságtípus és a nyelvhasználat tárgyalásánál már részletesen elemeztem. Ezen a sávon belül a magyar tannyelvű alapiskola gyakoribb magyarnyelv-használatra „serkent”, a szlovák tannyelvű alapiskola pedig a ritkább magyarnyelv-használatra. Az elmondottak függvényében tehát leszögezhető, hogy a családon belüli nyelvhasználatban a magyar nyelv használata a következő határok között mozog:
– a házastársak egymás közötti kommunikációjában 51–100%;
– a válaszadó és gyermekei között 67–98%;
– a másik szülő és a gyermekek között 43–98%;
– a gyermekek egymás között 59–97%.
Még egyszer hangsúlyozom, hogy ezek az adatok a házasságtípus, valamint a válasz­adó által elvégzett alapiskola tanítási nyelve szerinti nyelvhasználatot mutatják. Feltételezhető azonban, hogy a családi nyelvhasználatot más tényezők is befolyásolják, például az általános értékrend, a nemzeti értékrend, a kulturális fogyasztás, az érvényesülésről alkotott elképzelések, milyen tannyelvű alapiskolába jár a gyermek stb. Terjedelmi okokból ezen a helyen nem áll módomban mindezzel foglalkozni, csak annyit fűznék hozzá, hogy az eddigi elemzések eredményei szerint a felsorolt tényezők nem változtatják meg lényegesen a nyelvhasználatot, inkább csak az ismertetett sávon belül „cifrázzák” a nyelvhasználati szokásokat.8

A nyilvános nyelvhasználat

A nyelvhasználat második fontos területe a nyilvános nyelvhasználat.
A nyilvános nyelvhasználat alatt három területet értünk:
1. a mindennapi élethez kötődő nyilvános terek nyelvhasználata – tanítási nyelv, munkahelyi nyelvhasználat;
2. nem mindennapi, hanem bizonyos specifikus eseményekhez, cselekvésekhez kötődő nyilvános terek nyelvhasználata – hivatali nyelvhasználat, nyelvhasználat az egészségügyi intézményekben;
3. közösségi terek nyelvhasználata – milyen nyelven beszélünk az utcán, a szomszédokkal, az üzletben stb.
A családi nyelvhasználatnál az adott nyelven való kommunikációnak két elengedhetetlen szubjektív feltétele van. Az egyik, hogy a kommunikációs partnerek ismerjék a nyelvet, tehát tudjanak magyarul/szlovákul. A másik feltétel, hogy akarják is használni ezt a nyelvet.9 Ennek a két feltételnek a nyilvános nyelvhasználatnál is teljesülnie kell. Akárcsak a családon belül, úgy az utcán is csak az beszélhet magyarul/szlovákul, aki tud és akar is így beszélni.
Korábbi felméréseink igazolták, hogy a szlovákiai magyarok – egy nagyon szűk réteget leszámítva: az iskolai végzettséggel nem rendelkezők és az alapiskolai végzettségű emberek egy része – tudnak szlovákul. Az is kiderült, hogy a vegyes területeken élő szlovákok 60 százaléka saját bevallása szerint tud magyarul.10 Tehát a magyarok döntő többsége képes szlovákul kommunikálni, és a szlovákok közül is sokan képesek magyarul értekezni, amit gyakorlatilag a vegyes házasságok fentebb elemzett családi nyelvhasználata is bizonyít.
Jelen kutatásunkban is szerepelt a szlovákok magyarnyelv-tudására vonatkozó kérdés. Az eredmény: a megkérdezettek többségének tapasztalata szerint a környékükön élő szlovákok többsége valamilyen szinten tud magyarul – vagy csak ért, de beszélni nem tud, vagy pedig beszélni is tud (10. ábra). S ez nem kizárólag a magyar nemzetiségű válaszadók tapasztalata, hanem a szlovák nemzetiségűeké is, hiszen a magyarokhoz hasonlóan közülük is csak minden ötödik gondolja azt, hogy a szlovákok közül kevesen tudnak magyarul, a többiek inkább azt erősítik meg, hogy a szlovákok többsége tud magyarul. Vagyis képes magyarul beszélni. Mivel azonban a mintában kevés a szlovák nemzetiségű válaszadó, hiszen a kutatás koncepciójának megfelelően magyar lakossági mintát alkottunk, az elmondottakkal szembeni ellenérvként felhozhatnánk azt, hogy a szlovákok véleménye ugyan valóban megerősíti a magyarok véleményét, de a szlovákok kevesen vannak, ezért véleményük nem mérvadó, a magyarok véleménye pedig nem kell, hogy megfeleljen a valóságnak. Hiszen vélekedni bárhogy lehet a szlovákok magyarnyelv-tudásáról (akárcsak bármi másról). Ez igaz, csakhogy a magyarok véleményével egybecseng a 2007-ben megkérdezett szlovákok által bevallott tényállás, mely szerint többségük valóban tud magyarul. Ennek alapján tényleg azt kell hinnünk, hogy a Dél-Szlovákiában élő szlovákok többsége képes magyarul beszélni.

10. ábra. Tapasztalata szerint a környéken élő szlovákok tudnak magyarul?
lampl-10

A következő kérdés tehát az, hogy akarnak-e a magyarok szlovákul, valamint a magyarul tudó szlovákok magyarul beszélni. Ezt a problémát azonban más szemszögből is megközelíthetjük: szükséges-e Dél-Szlovákiában szlovákul vagy magyarul beszélni? A 2007-es kutatásból az derült ki, hogy a megkérdezett magyarok többségének a mindennapi életben szüksége van a szlovák nyelvre. A szlovákok viszont a szlovák nyelvvel tökéletesen boldogulnak, vagyis nincs szükségük arra, hogy magyarul beszéljenek. A magyar/szlovák nyelv szükségességét jelen kutatásunkban is vizsgáltuk. Az eredményeket a 11. ábra szemlélteti.

11. ábra. A nyelvhasználat szükségességéről alkotott igenlő vélemények11
lampl-11

A 11. ábra szerint a megkérdezettek többsége nemzetiségtől függetlenül úgy látja, hogy lakóhelye környékén – tehát ott, ahol a szlovákok többsége is tud magyarul – jól boldogul, aki csak szlovákul tud. Ugyancsak többségük, s ugyancsak nemzetiségtől függetlenül megegyezik abban, hogy mindenkinek jól kell tudnia szlovákul. Még másképp értelmezve: aki csak magyarul tud, az nem igazán boldogul, aki viszont csak szlovákul tud, az boldogul. (Épp ezért) az ország vegyes lakosságú területén nem igazán fontos, hogy mindenki tudjon magyarul, annál fontosabb viszont, hogy mindenki tudjon szlovákul. Ezek az adatok bizonyítják, hogy ha nyelvtudás tekintetében képesek is a szlovákok magyarul beszélni, nincs arra szükségük, hogy magyarul beszéljenek.
Ezek után vessünk egy pillantást a 12. ábrára, amely a magyarok nyilvános nyelvhasználatát szemlélteti.

12. ábra. Nyilvános nyelvhasználat
lampl-12

A nyilvános nyelvhasználat a családi nyelvhasználathoz hasonlóan nemcsak a „tudok és akarok magyarul/szlovákul beszélni” mikroszociológiai tényező függvénye. Olyan tényezők is befolyásolják, mint a településtípus (falun gyakoribb a magyarnyelv-használat, mint városon), valamint a családi nyelvhasználatot is meghatározó két tényező, a házasságtípus (magyar és vegyes) és a megkérdezett által elvégzett alapiskola tanítási nyelve. Ez a három faktor (településtípus, házasságtípus, alapiskola tanítási nyelve) nem külön-külön, hanem együttesen, kumuláltan járul hozzá a nyilvános nyelvhasználati szokások mikéntjéhez. S akkor még nem említettem az olyan makroszociológiai tényezőket, mint a nyelvhasználattal kapcsolatos rendeletek, törvények, s a körü­löttük kialakuló közvélekedés. Mivel azonban ezeknek a hatásoknak az ismertetése már túlhaladná a megszabott terjedelmi korlátokat, most nem foglalkozom velük. Írásomat inkább egy összehasonlító ábrával zárom, amelyen a nyilvános nyelvhasználat némely színterein mutatkozó magyar nyelvű kommunikáció látható a 2007-es és a legfrissebb, 2011-es adatok szerint (13. ábra).
A munkahelyén 2007-ben a magyarok kétharmada beszélt magyarul (a csak magyarul és az inkább magyarul beszélők összesen), 2011-ben 58 százalékuk. Tehát jelenleg kevesebben beszélnek magyarul, viszont 10 százalékponttal nőtt a csak magyarul beszélők részaránya.

13. ábra. A magyar nyelv használata a nyilvános szféra némely színterein 2007-ben és 2011-ben
lampl-13
A hivatalokban is csökkent a magyarul beszélők részaránya, méghozzá a 2007-ben mért 47 százalékról a 2011-es 42 százalékra. Ugyanakkor 8 százalékponttal nőtt a csak magyarul beszélők részaránya.
Az üzletekben magyarul beszélők 2007-ben 76 százaléknyi csoportot alkottak, ez 2011-ben 59 százalékra csökkent. A csak magyarul beszélők részaránya viszont 5 százalékponttal növekedett.
Az utolsó terület a szomszédokkal való kommunikáció. 2007-ben a magyarok 88 százaléka használta a szomszédi kapcsolattartásban a magyar nyelvet, 2011-ben 75 százalékuk, miközben a csak magyarul beszélők részaránya ezúttal is 8 százalékpontnyi növekedést mutat. Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy a korábbiakhoz képest szűkült a magyarul beszélők tábora. Az inkább magyarul beszélők részaránya minden színtéren csökkent, tehát a mondhatni „másodlagosan” magyarul kommunikálók egy része lemorzsolódott. Ezzel szemben a csak magyarul beszélők tábora minden színtéren „megizmosodott”. Tehát azok, akik ma magyarul beszélnek, nem szituációtól függően váltogatják a magyar és a szlovák nyelvet, hanem igyekeznek csak magyarul beszélni, feltehetőleg persze csak ott és akkor, ahol ez nem ütközik a kommunikációs partner által emelt lerombolhatatlan akadályba (tudás és akarás). Felmerül a kérdés: a lemorzsolódottak vajon hova lettek? Nem épp nekik köszönhető a kizárólagosan magyarul kommunikálók csoportjának növekedése? Véleményem szerint ez részben elképzelhető, de azt tartom valószínűbbnek, hogy átkerültek az inkább szlovákul vagy csak szlovákul beszélők táborába (aminek természetesen nemcsak szubjektív, hanem objektív okai is lehetnek). Tehát az elmúlt csaknem öt év alatt egyik oldalon a bemutatott tereken csökkent a nyilvános magyarnyelv-használat a magyarul beszélők számának visszaesése miatt, másik oldalon viszont mintha kialakult volna egy kizárólagos magyarnyelv-használatot preferáló (öntudatos?) csoport. Ennek bizonyítása vagy cáfolása további elemzést igényel, tehát ahogyan már oly sokszor tettem, most is azzal fejezem be írásomat, hogy folytatása következik.

Felhasznált irodalom

Borbály A.–V. Kremmer I.–Hattyár H. (szerk.) 2009. Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest, Tinta.
Homišinová, Mária 2008. Identitás, nyelvhasználat, asszimiláció. Etnikai folyamatok a magyarországi kisebbségi családokban. Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet–Gondolat Kiadó.
Lampl Zsuzsanna 2009. Magyarok és szlovákok. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet
Ondrejovič, S.–Krupa, V. 2009. Identita a jazyk. In Kiliánová, G.–Kowalovská, E.–Krekovičová, E. (eds.): My a tí druhí v modernej spoločnosti. Bratislava, Veda.

A csitári hegyek alatt. Írások Sándor Anna tiszteletére (Vízkeleti László)

A csitári hegyek alatt. Írások Sándor Anna tiszteletére. Nyitra, Arany A. László Polgári Tár­sulás–Konstantin Filozófus Egyetem Köz­ép-európai Tanulmányok Kara, 2011, 260 p.

Az Arany A. László Polgári Társulás és a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara gondozásában 2011-ben jelent meg az A csitári hegyek alatt – Írások Sándor Anna tiszteletére című kiadvány, melyben a szerzők a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék vezetőjét, Sándor Annát köszöntik születésnapja alkalmából. A szerkesztők és a szerzők mind az ünnepelt kollégái, barátai. A tanulmánykötet Kiss Jenő köszöntősorai és Sándor Anna tudományos, kutatói-pedagógiai munkásságát bemutató részén kívül több tanulmányt tartalmaz, melyek a dialektológia és a szociolingvisztika módszertanát követik.
Sándor Anna egyetemi docens, 2001-től a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetője. Tudományos munkájában a nyelvjárások kutatására, kiaknázatlan nyelvföldrajzi kérdésekre és a szociolingvisztikára fókuszál, publikációs tevékenységében viszont az említett területeken kívül a névtan, a fordítástudomány és az anyanyelvi oktatás kérdéseivel is foglalkozik. Munkásságát több díjjal is jutalmazták. Publikációiból legismertebb az Anyanyelv­használat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban című monográfiája (2000), valamint A Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza (2004), s számos tanulmány, valamint egyetemi jegyzet fűződik nevéhez.
A köszöntőtanulmányok sorát Balogh Lajos cap című írása nyitja meg, melyben egy, már 1560-tól kimutatható román eredetű szóalaknak a Kárpát-régióban elterjedt szemantikai vonatkozásaival foglalkozik. Bauko János Cigány kisebbségi önkormányzati jelöltek ragadványnevei című korpuszvizsgálatában a 2010-es őszi önkormányzati választásokon induló cigány kisebbségi képviselőjelöltek ragadványneveit tünteti fel, melyhez táblázatot is csatol. Beregszászi Anikó és Csernicskó István elméleti-módszertani megközelítésből vizsgálják a standard és a nyelvjárási formák megítélését A nyelvjárások és az iskola című írásukban. A következő tanulmány szintén módszertani jellegű, melyben Bokor József Újdonságok, újítások a szlovéniai kétnyelvű oktatásban címmel egy kétnyelvűségi problematikával foglalkozik. Borbély Anna A látszólagos idő és a valóságos idő hatása a kétnyelvű nők és férfiak nyelvi attitűdjeire című írásában empirikus adatokra hagyatkozva vizsgálja a férfiak és a nők nyelvhasználati sajátosságát, diagramok beiktatásával szemlélteti nyelvi specifikumukat. Mutatvány Medvesalja ma­gyar nyelvjárási atlaszából címmel Cs. Nagy Lajos a vendégtanári küldetése során végzett kutatómunkájából származó dialektológiai korpuszvizsgálat eredményeiről tájékoztatja az olvasót. A következő esettanulmányban Ferenc Viktória a nyitrai magyar kar nyelvpolitikájára, tannyelvi kérdésire fókuszál, elemzi az itteni kétnyelvűség kérdéskörét, az írás a Magyar nyelvű kisebbségi felsőoktatás Szlo­vákiában: esettanulmány a nyitrai magyar karról címen olvasható. Fodor Katalin Nagybó­zs­vai levelezőlapok című írásában a népi írásbeliséget elemzi. A következő tanulmány A jelnyelvek kialakulása címet viseli, melyben a szerző – Hattyár Helga – a nyelv eredetét, kialakulását kísérli megközelíteni. Nyitrához kapcsolódik Juhász Dezső Történeti nyelvföldrajzi megjegyzések a Nyitra-vidék magyar nyelvjárásaihoz című tanulmánya, melyben Sándor Annának A Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza című forrásmunkáját méltatja, kiemelve néhány, a vidékre jellemző nyelvi sajátosságot. Kassai Ilona Az -e kérdőszó és a budapesti nyelvhasználat. Minta érték nélkül című írása a címben foglalt kérdőszó nyelvhasználati variabilitását, gyakorisági előfordulását tárgyalja. A vallási vonatkozású idiómák kulturális beágyazottságával a kognitív szemantika módszertanát alkalmazva foglalkozik Kerékjártó Ágnes Bibliai képes beszéd magyar nyelven című tanulmányában. Király Lajos A kormán és a kébviselők. Adalékok két hangtani nyelvjárási jelenség nyelvföldrajzához című írásában a címben megjelölt két nyelvjárási formával foglalkozik, tárgyalja az ny depalatalizációját, valamint a v zöngésítő hatását és zöngétlenülését. A következő korpuszvizsgálat a Kolon és Mihályi – nyelvjárásközi egybevető vizsgálat címet viseli, melyben Kiss Jenő nyelvjárási lexémák tüzetes vizsgálatát mutatja be. Kolláth Anna Idegen szók és gyakoriságuk a muravidéki magyar nyelvváltozatokban című tanulmánya muravidéki államnyelvi eredetű kölcsönszavak gyakorisági vizsgálatával foglalkozik. Kozmács István írása Az udmurt nyelv kutatástörténetének egy problémája címet viseli. Kozmács naplófeljegyzésekre utalva elemzi az udmurt mint a magyar rokon nyelvének egyik történeti problémáját. A következő tanulmányban – A kárpátaljai magyar iskolások köznyelvi normatudatáról – Lakatos Katalin nyelvi attitűdöket vizsgálva elemzi a dialektológia és az anyanyelvoktatás viszonyát. Lanstyák István Az elitizmus mint nyelvhelyességi ideológia című írása olyan terminusokat magyaráz, mint a nyelvhelyesség, nyelvi helyénvalóság, nyelvi ideológia vagy épp a nyelvi elitizmus. Egyes szóalakok nyelvészeti és nyelvművelői megközelítését is feltünteti.
Menyhárt József személyes indíttatású tanulmánya a …hol a nyelvjárás mostanában? címet viseli, melyben a szerző a csallóközi–szigetközi nyelvjáráscsoport jelenségeit egy internetes közösségi oldalon gyűjtött bejegyzéseken vizsgálja, rámutatva a nyelvjárási formák írásbeli megnyilvánulására. A beszélt nyelv sajátosságaira, a beszéd szupraszegmentumaira hívja fel a figyelmet Misad Katalin a Hangzó beszéd és nyelvhasználat. Szlovákiai magyar középiskolások hangzási-nyelvhasználati sajátosságai a Szép magyar beszéd verseny tükrében című írásában, rámutatva a szövegalkotás nyelvhasználati jellegzetességeire. A következő tanulmány „nyelvek találkozásáról” számol be Dunaszerdahelyen; ebben Pintér Tibor Nyelvek és lehetőségeik Duna­szerdahelyen címmel elemzi a magyar, a szlovák, a romani, a héber és egyéb nyelvek használatának aspektusát. A nyelvjárási írásbeliség sajátosságával köszönti az ünnepeltet Presinszky Károly Finom étkek nyelvi ínyencségekkel (Csallóközi kéziratos szakácskönyvek nyelvi sajátságai) című írásával. Hangtani, alaktani, mondattani, lexikai sajátosságok mellett helyesírási jellemzőkre is kitér, amikor a csallóközi kéziratos szakácskönyveket elemzi. Rancz Teréz A felső-háromszéki nyelvjárás változásvizsgálata két szinkrón nyelvi minta alapján című tanulmánya a címben szereplő nyelvjárás hangtani változásaira hívja fel a figyelmet. A következő írás a Veszélyeztetett manysi metaforák című, melyben Sipőcz Katalin metaforarendszereket vizsgál; a szerző felhívja a figyelmet a nyelvcsere előrehaladott állapotában levő manysi nyelv egyik területére. A fonémák szociolingvisztikai kutatásával foglalkozik Szabó Gilinger Eszter és Kontra Miklós Gomolfelhő és ánticiklon című tanulmányában, melynek alapjául Reisz András időjárás-jelentő köznyelvi regiszterben használt nyelvjárását vizsgálják. Szabómihály Gizella tanulmányában – A címzett (befogadó) és a szövegtípus szerepe a szlovák–magyar szakfordításokban. A turisztikai kiadványok sajátos fordítási problémái – a forrásnyelvi és célnyelvi kommunikációs és nyelvi normák közti eltéréseket vizsgálja szlovák–magyar viszonylatban. A következő írásban – Gondolatok a nyugati diaszpóra oktatásáról – Szoták Szilvia a nyugati diaszpórával kapcsolatos oktatási, szervezeti, identitásbeli kérdésekkel foglalkozik. Tolcsvai Nagy Gábor RAJTA és BENNE. Két rokon helyviszony jelentéstanáról című tanulmányával köszönti Sándor Annát, melyben a superessivusi és inessivusi ragok használatának szemantikai variabilitását taglalja. Növénynevek és állatnevek A magyar nyelvjárások atlaszának kárpátaljai kutatópontjain címmel egy korpuszvizsgálatra alapozott dialektológiai írásban Tóth Péter az egyes táji változatok visszaszorulására, neológ változatok megjelenésére hívja fel a figyelmet. Vančoné Kremmer Ildikó A természetes korai kétnyelvűség néhány aspektusa című esettanulmányában egy kevésbé vizsgált területről, a passzív kétnyelvűség kialakulásáról beszél egy kislány szlovák nyelvelsajátítása kapcsán. Vörös Ferenc az ünnepelt köszöntésére közli a Keresztnevek divatjáról, családnevek nyelvföldrajzáról. Dolinszky, Sándor és Anna című névtani írását, melyben a címben megjelölt családnevek és az Anna keresztnév gyakoriságát kutatja. A tanulmánykötetet Zelliger Erzsébet Életképek a 18. századi Somorjáról című történeti nyelvjárásgyűjteménye zárja.
Szép és jelentős életútjának ezen állomásán szeretetük és megbecsülésük jeleként kollégái és barátai e kötettel köszöntik Sándor Annát.
Születésnapja alkalmából Isten éltesse sokáig!

Vízkeleti László


Warning: simplexml_load_file(): SSL operation failed with code 1. OpenSSL Error messages: error:14090086:SSL routines:SSL3_GET_SERVER_CERTIFICATE:certificate verify failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): Failed to enable crypto in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(https://eshop.foruminst.sk/feed.php): failed to open stream: operation failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): I/O warning : failed to load external entity "https://eshop.foruminst.sk/feed.php" in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: Invalid argument supplied for foreach() in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 1102