Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2013/2

Impresszum 2013/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XV. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok
Lanstyák István: A Károli-biblia 20. és 21. századi revízióinak néhány kérdéséről
Vörös Ferenc: Térinformatika és névföldrajzi paradigmaváltás
Cs. Nagy Lajos: A számítógép a nyelvjáráskutatásban
Lucia Satinská: Bratilicious Prešburg: Napjaink Pozsonya nyelvi tájképének többnyelvűsége89
Simon Szabolcs: Szlovákiai magyarok és újabb nyelvtörvények

Közlemények
Voigt Vilmos: Magyar – szlovák – német esetragok vizsgálata – és ennek tanulságai

Pályakép
L. Juhász Ilona: B. Kovács István hatvanéves

Könyvek
Vörös Ferenc: Mutatvány az 1720-as országos összeírás névföldrajzából (Angyal László)
Szabó Tamás Péter: „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos.” A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében (Sebők Szilárd)
Minya Károly: Változó szókincsünk (Bilász Boglárka)
H. Nagy Péter: Adatok tánca (Baka L. Patrik)

Nekrológ
Kiss József

Lanstyák István: A Károli-biblia 20. és 21. századi revízióinak néhány kérdéséről

Bevezetés

Dolgozatomban1 a Károli Gáspár-féle bibliafordítás újszövetségi részének 20. és 21. századi fordításváltozataival foglalkozom nyelvészeti és fordításelméleti szempontból. Írásom azokon a nemrég elkezdett, hosszú távú kutatásokon alapul, melyek során a Károli-féle Újszövetség 20. és 21. századi revízióinak nyelvi megoldásait egy korábbi, 17. századi Károli-revízió és számos 20. és 21. századi újrafordítás, valamint revideált (nem Károli-féle) fordítás megoldásainak kontextusában vizsgálom. A kutatás közvetlen célja az, hogy empirikus adatok segítségével hozzájáruljak annak a kérdésnek a megválaszolásához, mennyire sikerült a vizsgált revízióknak hozzáigazodniuk nyelvhasználatukban a 20. és 21. századi magyar nyelvi normához, mennyire tudták a revideálást végző szakemberek kiküszöbölni a kiindulásul szolgáló fordításváltozat nyelvi, ill. fordítási szempontból2 hibás vagy problematikus megoldásait, egyáltalán: hogyan voltak képesek tolmácsolni az eredeti görög Újszövetség mondanivalóját a 20. és 21. századi magyar olvasó számára. Távolabbi célom az, hogy a tanulságok általánosításával hozzájáruljak a nyelvileg elavuló klasszikus nemzeti irodalmi alkotások és fordítások megőrzésének lehetőségeivel kapcsolatos kutatásokhoz.
Klasszikusaink eredeti alkotásai és fordításai persze nem létükben vannak veszélyeztetve, hiszen kiadások sokasága őrzi őket. Ám nyelvi elavulásukkal párhuzamosan befogadásuk a mai emberek számára egyre nagyobb nehézséget okoz. A megoldásként kínált „újramesélés”-nek,3 amely olykor csak a cselekmény vázát tartja meg, ha ez az újramesélés igényes és elvszerű, de emellett azért ihletett is, meglehet a maga helye és szerepe az ifjú nemzedék olvasási kedvének növelésében, ám a klasszikusok „megmentésére” sokkal alkalmasabb lenne a szöveg puszta modernizálása, azaz a régies, elavult és kihalt nyelvi formák maiakkal való helyettesítése, formai és tartalmi változtatások, csonkítások nélkül. Ezt a közvélemény is könnyebben elfogadná, hiszen ha az eredetileg nem magyarul írt Dickens magyar fordítását elfogadjuk Dickensnek, mennyivel inkább el kell fogadnunk a mai magyarra fordított Jókait, Mikszáthot, Gárdonyit Jókainak, Mikszáthnak, Gárdonyinak.
A revideált fordítások kiadása nem korlátozódik a Bibliára: olykor szépirodalmi művekkel is előfordul, hogy fordításukat modernizálják, „revideálják”.4 Ezért az eredeti magyar nyelvű klasszikus irodalmi alkotásokon kívül kérdéseket vet fel az is, mi legyen a sorsuk a neves íróink, klasszikusaink által készített műfordításoknak. Mikor ezek nyelvileg elavulnak, készítsünk egyszerűen új fordításokat, s a klasszikus fordításokat dobjuk félre? Vagy inkább modernizáljuk ezeket a műfordításokat? Megőriz valamit mondjuk Arany János valamely drámafordítása a modernizálás után Arany Jánosból, úgy, hogy persze az eredeti szerzőhöz is hű marad? A kérdésre annál is sürgetőbb választ keresni, mert a szakemberek feltételezése szerint a fordítások gyorsabban avulnak el, mint az eredeti alkotások5 (Šimon 2005, 7. p.; erre l. még Robin 2009).
Mivel a bibliafordítások területén a modernizálás és javítás – a revízió – évszázados hagyományokkal rendelkezik, célszerűnek látszik először megvizsgálni, hogy a Biblia modernizálása és javítása milyen eljárásokat követett és követ, s milyen eredményekkel járt. Ehhez a munkához kívánok írásaimmal (Lanstyák 2013a, 2013b, 2013c) hozzájárulni, megtéve az első lépéseket a fent vázolt kérdések megválaszolásához azoknak a szempontoknak a bemutatásával, melyek segítségével vizsgálhatónak látom az egyes Károli-revíziók fordítási megoldásait, s melyek magából az eddig összegyűjtött empirikus anyagból adódnak (a kutatás régebbi előzményeire l. Lanstyák 2006). A témával kívülállóként foglalkozom annyiban, hogy nem vagyok teológus, és fordítástudományt sem tanultam intézményi keretek közt, annyiban viszont mégis „bennfentes”-ként nyúlok hozzá, hogy jómagam is részt vettem két, egy magyar meg egy szlovák Újszövetség fordítási munkálataiban: a magyarban a fő feladatom a magyar szöveg nyelvi lektorálása volt, a szlovákban pedig a fordítás összehasonlítása a görög eredetivel, az esetleges fordítási hibák feltárása és lehetséges alternatív fordítási megoldások felvetése.

Újrafordítás, revízió, átdolgozás, javított kiadás

Egy idegen nyelvű mű második, harmadik és többedik fordítása, azaz az újrafordítás sok esetben nemcsak a forrásnyelvi szöveghez kapcsolódik, hanem a korábbi, de még használatban lévő fordításokhoz is: részben épül is rájuk, követve egy bizonyos fordítási hagyományt, másrészt el is határolódik tőlük, bizonyos vonatkozásokban más megoldásokat követve (vö. Tóth 1994, 33. p.; Siponkoski 2009, 3. p.; a fordítási hagyomány erejére l. Siponkoski 2009, 2. p. és passim). Ha ezt nem tenné, elveszítené létjogosultságát, legalábbis azokban az esetekben, amikor egy vagy több kortárs fordítás is rendelkezésre áll (l. Robin 2012, 101. p.). Az újrafordítás kapcsán olyan kérdések merülnek fel például, hogy mennyire és miben kell követni a fordítási hagyományt, ill. mennyire és miben kell vele szembefordulni, továbbá milyen etikai (vagy akár szerzői jogi?) kérdéseket vet föl a meglévő fordítások jónak ítélt nyelvi megoldásainak átvétele.6 Ezek a kérdések a bibliafordítás során a két vonal, a protestáns és a római katolikus miatt sajátosan vetődnek fel; ez a két vonal egymástól viszonylag független, sokáig még az alapszöveg is más volt (a protestáns fordítások alapszövege a héber, ill. görög eredeti volt, a római katolikusok viszont sokáig az eredeti helyett Jeromos latin nyelvű fordítását, a Vulgatát fordították magyarra).
A revízió során hasonló problémák jelentkeznek, mint az újrafordítás során: a kettőt nem is könnyű egymástól elválasztani (vö. Tóth 1994, 22–34. p.; Koskinen– Paloposki 2010, 294. p.; Paloposki–Koskinen 2010, 44. p. és passim; vö. még Robin 2012, 102. p.). A fő különbséget – elvileg – abban láthatjuk, hogy az új fordításon dolgozó fordító elsősorban az eredeti szöveget figyeli, és csak másodsorban merít a korábbi fordításokból és revíziókból, mindenekelőtt azokon a pontokon, ahol nem tud más, ill. jobb megoldást találni elődeinél. Ezzel szemben a revideálást végző szakember elsősorban a revideálandó fordítás szövegét figyeli, és csak ott tér el tőle, ahol az nincs összhangban egyrészt az eredeti szöveg tartalmával és stílusával, másrészt a célnyelv jelenkori nyelvi és stílusnormájával (vö. Tóth 1994, 33. p.).7 Márkus Mihály (2008, 88. p.) megfogalmazásában:

A revízió célja az eredeti szöveg messzemenő megtartása. Figyelembe kell vennie természetesen a szóhasználatnak, a szavak értelmének a változását. Tekintettel kell lennie a nyelv fejlődésére (vagy korcsosulására). De a cél újra és újra: amit csak lehet, meg kell őrizni az eredeti szándékból. Az új fordítás az eddig megjelent kiadványok tiszteletével, és nyilvánvaló ezernyi helyen történő szó szerinti átvételével ettől a kötöttségtől szabad. Nem célja az eredeti formulának megtartása. Nem célja a korábbi változatok kissé megcsiszolt továbbéltetése. Célja a jól megértett eredeti (héber, illetve görög) szövegnek a mai magyar nyelvhasználatnak megfelelő legpontosabb újrateremtése.

Ugyanakkor a kétféle megközelítés végeredményéből nem mindig lehet visszakövetkeztetni a fordító által követett eljárásra, ami olykor bizonytalanná teszi a „revízió” és az „újrafordítás” közti különbséget. Ráadásul vannak olyan fordítások, amelyek revízióként indultak, pl. az új magyar protestáns fordítás, amely eredetileg Károli-revíziókra épült (részletesebben l. lentebb), és maga is revízió kívánt lenni, csak később döntöttek úgy a felelős munkatársak, hogy új fordítássá alakítják. Ez magyarázza a korábbi fordítással való folytonosság hangsúlyozását: „Egy új bibliafordítás nem azt jelenti, hogy mindenütt és mindenáron más magyar szövegezést kell készíteni, mint a régi. Meg lehet tartani a régiből is azt, ami jó fordítás, és aminek a nyelvezete nem elavult.” (Tóth 1994, 33. p.)
A revízió mellett a meglévő fordításra támaszkodó kiadásokban előfordul az átdolgozott kiadás megnevezés is; ennek tartalma nem egészen világos; intuitíve olyan változtatásokat nevezhetnénk átdolgozásnak, melyek nem annyira számosak és átfogóak, hogy revíziónak lehessen őket tekinteni, viszont számosabbak és átfogóbbak annál, mintsem egyszerűen javításnak nevezzük őket, s lehetséges, hogy koncepcionális megfontolások is vannak mögöttük. Ám a leírásokból úgy tűnik, hogy az átdolgozás és a revideálás szinonimaként is használatosak bennük.
A revíziótól, ill. átdolgozástól meg kell különböztetni a javított kiadást; ez utóbbi elsősorban az egyértelmű szedési, tördelési, tipográfiai, helyesírási, nyelvi és fordítási hibák kiküszöbölésére irányul, vagyis sokkal kevesebb elemet érint, mint a szokásos revízió; az ilyen javítások mögött nem állnak koncepcionális megfontolások: olyan nyelvi formák kijavításáról van tehát alapvetően szó, amelyek bármilyen koncepciójú fordítás esetében hibásnak minősülnek. (Természetesen az ilyen javításokat a revízió során is el kell végezni.)
Eddigi tapogatózó vizsgálataim alapján úgy tűnik, hogy a Vizsolyi Bibliával induló és jelenleg a 2011. évi revíziónál tartó, több mint négyszáz éves monumentális szövegváltozat-sorozat egyes darabjairól nem mindig lehet biztonsággal megállapítani, hogy a fenti kategóriák melyikébe sorolhatók: új, önálló fordításról van-e szó vagy a Vizsolyi Biblia revíziójáról, illetve revízióról vagy inkább átdolgozott, netán csupán javított ki­adásról. (Azt a kérdést már föl se vessük, hogy a Vizsolyi Biblia hogyan kapcsolódik a korábbi – részleges vagy legalábbis részlegesen fennmaradt – bibliafordításokhoz.)
Egy neves 17–18. századi bibliafordítónak, Komáromi Csipkés Györgynek a munkáján jól lehet illusztrálni az önálló fordítás és a revízió közti határ elmosódottságát. Ezt az 1675-ben már elkészült, de csak 1718-ban megjelent és Magyarországra csak 1789-ben eljutott munkát Bottyán (1982, 72–75. p.) új fordításként tartja számon, amely jól megkülönböztethető Károli fordításától. Ugyanakkor – részben Musnay László nyomán – Komáromi Csipkés munkájáról azt írja, hogy az „az eredeti források mellett, nemcsak figyelembe vette Károli munkáját, de azt annyira használta, hogy a maga szövegét is »a Károli Bibliába írta bele és pedig olyanformán, hogy a nem tetsző szavakat kihúzta, vagy a szórendet megváltoztatta odahúzott vonalakkal és számokkal, s a maga javított szövegét a sorok közé írta be ott, ahol a változtatás ezt szükségessé tette«”. Baranyi József (2011) pedig azt írja Komáromi Csipkés munkájáról, hogy ez egy „biblia-revízió, amit ő Károlinak titulált, és így adott ki”, majd így folytatja: „Ő sok egyéni változtatást vitt bele a szövegbe, úgyhogy ez vitatható, hogy el lehet-e fogadni Károlyi verziónak, vagy pedig ez már egy önálló fordításnak tekinthető.” Mindenesetre ha Komáromi Csipkés csakugyan Károli szövegébe vitte bele a változtatásait, vagyis azt változtatgatta, inkább revízióról kell beszélnünk (vö. még Tóth 1994, 23–24. p.).
A későbbi szövegeknél is előfordul, hogy egyes források azt állítják, új fordításról van szó, míg mások Károli-revízióról vagy -átdolgozásról beszélnek. Például Ravasz László munkája hol önálló fordításként, hol a Károli-fordítás átdolgozásaként szerepel a forrásokban. Bár Ravasz László Újszövetsége sokkal inkább revízió, mint fordítás, a kettő közötti határ az „igazi” fordítások felől sem átjárhatatlan. Például senki sem vonja kétségbe a Magyar Bibliatársulat fordításának önálló voltát, mégis, amint föntebb említettük, ez a fordítás is eredetileg revíziónak indult, de 1970-ben már önálló fordításként jelent meg, ugyanakkor az 1990-ben kiadott első revíziója sok mindenben visszatért Károli megoldásaihoz (l. Tóth 1994, 96–97. p.; Márkus 2008, 88. p.; vö. Vladár 2012, 9–10., 12. p., vö. még 22. p.).
Egyfelől a revízió/átdolgozás, másfelől a javított kiadás közti határ bizonytalanságával kapcsolatban két olyan fordításváltozatra utalhatunk, melyet revíziónak szoktak nevezni, kérdés, mennyire indokoltan. Az egyik Szenci Molnár Albert 1608. évi kiadása, a németföldi Hanauban megjelent ún. Hanaui Biblia, a másik Tótfalusi (vagy Misztótfalusi) Kis Miklósé, az 1685-ben Amszterdamban megjelent ún. Aranyas Biblia. Bottyán szerint (1982, 65. p.) Szenci munkamódszere ez: „Összeveti Károli fordítását az eredeti szövegekkel és más fordításokkal, s igyekszik kijavítani a sok sajtóhibát.” (l. még Székely 1957/1999, 25. p.; Tóth 1994, 22–23. p.; Márkus 2008, 86. p.) Maga Szenci is hasonlóképpen vall munkájáról:

Az előbbi fordítást nagy igyekezettel megtartottam. Csak az szólásnak dísztelen módját, melyek az idegen nemzetből való korrektor miatt estenek volt, azokat tisztítottam. Az igazán való írást, mellyet elhattak és meggyelítettek sok helyeken az canonicus könyvekben megemendáltam […] és egyengettem. Nyomtatási fogyatkozásokat számtalanokat purgáltam ki. Egynehány helyen egész verseket, amellyek az íróknak vagy betűszedőknek gondviseletlenségekből elhagyattak, másonnat megfordítván helyére hoztam. (Idézi Bottyán 1982, 65. p.; l. még P. Vásárhelyi 2008.)

Ami Tótfalusit illeti, Tóth Kálmán (1994, 25. p.) azt írja róla, hogy „fordítási újításokra nem törekedett”, ami ellene szól annak, hogy munkáját revíziónak tekintsük. A leírásokból úgy tűnik, hogy Tótfalusi Kis Miklós fő célja is a sajtóhibák javítása, a véletlenül kimaradt részletek pótlása és a szöveg nyelvtanának egységesítése volt (l. pl. Bottyán 1982, 70–71. p.; Tóth 1994, 25. p.; Márkus 2008, 86. p.).8 Ezenkívül Tótfalusi alaposan megreformálta a fordítás helyesírását, bevezetve az etimológiai elvet (pl. hallja a korábbi hallya helyett) és egységesítve a helynevek írásmódját. Ezek alapján mind Szenci Molnár Albert, mind Tótfalusi Kis Miklós munkáját talán inkább javított vagy esetleg átdolgozott kiadásnak tekinthetjük, mintsem revíziónak. Amikor Bottyán Szenci Molnár Albertet és Tótfalusi Kis Miklóst a Vizsolyi Biblia két „nagy igazítójá”-nak nevezi, ezen az „igazító”-n leginkább tehát korrektort kell érteni. (Mindezeket azonban csupán az érintett szerzők munkamódszerének leírása alapján állítom, nem az eredeti Károli-szöveggel való összevetés alapján, mivel a három közül csak Tótfalusi Kis Miklós munkáját ismerem, az eredeti Károli-szöveget és Szenci fordítását sajnos nem.)
A kutatásba bevont javított kiadások, átdolgozások, revíziók és fordítások

Dolgozatomban azokat a magyar nyelvű Újszövetség-szövegeket tekintem revíziónak, melyek saját magukat Károli Gáspár revíziójának vagy átdolgozásának tartják. A 20. és 21. századiak közül ezekről van szó:

1. a Szász Károly vezetésével készült revízió (Budapest, 1908) – református;
2. Kecskeméthy István átdolgozása (Budapest, 1931) – református;
3. Ravasz László átdolgozása (Ligonier, 1971) – református;
4. a Krisztus Szeretete Egyház kiadása (Budapest, 2009) – karizmatikus;
5. a Veritas Kiadó revíziója (Budapest, 2011) – felekezetközi protestáns.9

Sajnos – amint föntebb jeleztem – az eredeti Vizsolyi Biblia nem áll rendelkezésemre sem elektronikus, sem nyomtatott formában, ezért – ahol szükségesnek látszik – a revíziókat Tótfalusi Kis Miklós Aranyas Bibliájának 1685. évi kiadásával hasonlítom össze. Mivel azonban – amint föntebb láttuk – az Aranyas Biblia inkább csak javított, mintsem revideált kiadás, joggal feltételezhetjük, hogy nyelvileg nem sokban különbözik az eredeti Károli-fordítástól, a Vizsolyi Bibliától, ill. annak később javított kiadásaitól. Az Aranyas Biblia nagy előnye, hogy apróbb javításokkal nagyon hosszú ideig, egészen a 20. század elejéig, az 1908. évi revízióig használták. Összesen 70 kiadást ért meg a teljes Biblia, s továbbiakat az Újszövetség külön (Tóth 1994, 25. p.), tehát nemzedékek hosszú sora számára volt ez „a Károli”.

A fenti munkák összehasonlítása során számos további 20. és 21. századi fordítást veszek figyelembe:

1. Káldi György fordításának revíziója (Budapest, 1907; első megjelenése 1626) – római katolikus (a Vulgatából);
2. Soós István fordítása (Budapest, 1911) – római katolikus (a Vulgatából);
3. Masznyik Endre fordítása (Pozsony, 1917/1925) – evangélikus;
4. Czeglédy Sándor fordítása (Győr, 1924) – református;
5. Raffay Sándor fordítása (Budapest, 1929) – evangélikus;
6. Békés Gellért–Dalos Patrik fordítása (Róma, 1951) – római katolikus (az eredeti nyelvekből);
7. Budai Gergely fordítása (Budapest, 1967) – református;
8. Vida Sándor fordítása (Budapest, 1971) – baptista;
9. Csia Lajos fordítása (Budapest, 1978/2005) – református;
10. a Magyar Bibliatársulat fordításának 1. revíziója (Budapest, 1990) – felekezetközi protestáns;
11. a Szent István Társulat fordításának revíziója (Budapest, 1973/2003) – római katolikus (az eredeti nyelvekből);
12. egyszerű fordítás (Fort Worth, Texas, 2003).

Ezeknek a fordításoknak a tüzetes vizsgálata nem tartozik céljaim közé, viszont fordítási megoldásaik nemegyszer nagyon inspirálóak, és sok esetben megerősítésül szolgálnak az adott fordítási megoldás lehetséges, ill. helytálló voltára nézve. Ezért ha nem foglalkozom is velük részletesen, a ténylegesen vizsgált fordítások megoldásainak összehasonlításakor folyamatosan tekintettel vagyok rájuk.
A fentieken kívül ha nem is rendszeresen, de alkalmilag kitekintek még a Szent Pál Akadémián készülő Újszövetség-fordítás eddig megjelent könyveinek megoldásaira (az evangéliumok külön kötetben láttak napvilágot 2001-ben, az Apostolok cselekedetei és a levelek egy része pedig az Új Exodus című teológiai és hitéleti folyóirat 2002 és 2008 közti számaiban). Ezenkívül figyelembe veszem az evangéliumok revideált fordítását is, melyet kéziratban volt alkalmam megismerni.
A fordítások összehasonlítását és elemzését két bibliatanulmányozó szoftver segítségével végzem: az angol nyelvű, de számos magyar nyelvű modult is tartalmazó BibleWorks 8,10 valamint a részben magyarított, és a fent említett modulokat kivétel nélkül tartalmazó theWord.11 Mivel ezek a szoftverek nem tartalmazzák az egyes modulok alapjául szolgáló fordítások és revíziók minden szükséges bibliográfiai adatát, nem minden fordításról, ill. revízióról derült ki számomra, pontosan melyik kiadását használták a modul készítői. Továbbá felhívom a tisztelt olvasók figyelmét arra a tényre, hogy a fönt felsorolt modulok nem feltétlenül betűre pontosan azonosak az adott munkák nyomtatott kiadásával. Némely modulban olyan elírások vannak, amelyek leginkább arra vezethetők vissza, hogy a modul készítője nem rendelkezett az adott Biblia elektronikus változatával, hanem a nyomtatott változatot szkennelte be, és karakterfelismerő program segítségével alakította át szövegfájllá. Az így létrejövő hibák azonban ritkán értelemzavaróak, s ezért nincs okom feltételezni, hogy munkámat bármiben is negatívan befolyásolnák.12

A Vizsolyi Biblia Újszövetségének 20. és 21. századi revíziói

Ebben a fejezetben röviden bemutatom a föntebb említett öt Károli-fordításváltozatot, azokat, melyeknek a fordítási megoldásait rendszeresen és módszeresen elemzem kutatásaim során.

1. Az 1908. évi revízió Szász Károly vezetésével
Ez a protestáns bibliaolvasók által ma is „Károli-biblia”-ként olvasott revízió (l. Márkus 2008, 88. p.), melynek munkálatai 1886-ban kezdődtek; a revíziós munkát végző munkaközösséget Szász Károly püspök és műfordító vezette, s tagjai közt volt Hunfalvy Pál, Ballagi Mór, Szilády Áron és még sokan mások, összesen több mint 20 tudós és lelkész. A vállalkozás összes költségét a Brit és Külföldi Bibliatársulat állta. A revízióhoz kiindulásul nem az eredeti Vizsolyi Bibliát, nem is az ő korukban használt, klasszikussá vált Aranyas Bibliát, hanem a föntebb már említett Hanaui Bibliát használták (Márkus 2008, 74. p.), amely 1608-ban jelent meg a Károli-bibliafordítás második kiadásaként. A mintegy húsz évig tartó revíziós munkálatok eredménye meglehetősen felemás. Ennek fő oka, hogy a revízió egyik célja a Károli-szöveg „ódonszerűségének és bibliai zamatának” megóvása volt: a változtatásokat úgy kellett végezni, „hogy a kegyelet a lehetőségig sértetlenül maradjon” (l. Bottyán 1982, 105., 106. p.; l. még Tóth 1994, 25–26. p.). A revízió fontos szempontja volt, hogy „ott, ahol a korábbi, Károlyi-féle szöveg már beépült a nyelvhasználatba, megszokottá vált, lehetőleg ne, vagy kevéssé változtassanak rajta” (A. Molnár 2009, 7.). Sikerült viszont egyszerűsíteni a mondatszerkesztést és megszabadulni számos nehézkesen ható kifejezéstől (Tóth 1994, 26. p.). A revízió következetlenségeit az a tény magyarázza, hogy a revideálást az egyes szakemberek egymástól függetlenül végezték: „ha volt is végső átsimítás, a szöveg annak ellenére sem lett egységes: egyes könyvek jobban, mások kevésbé ragaszkodtak az átdolgozandó Károli-szöveghez” (Tóth 1994, 27. p.). Ez az 1908. évi revízió szolgált az összes többi 20. és 21. századi Károli-revízió alapjául, ezért dolgozatomban ezt a fordításváltozatot röviden „kiinduló fordításváltozat”-nak nevezem.
2. Kecskeméthy István 1931. évi átdolgozása
A Skót Nemzeti Bibliatársulat kiadásában megjelent Újszövetség-kötetben fordítóként Károli Gáspár van feltüntetve; Kecskeméthy (Csapó) István református lelkész és teológiaprofesszor szerepére így történik utalás: „a bevett hellén szöveggel (Textus Receptus) egybevetette és átdolgozta Kecskeméthy István” (idézi Bottyán 1982, 124. p.). Ugyanakkor meg kell említeni, hogy Kecskeméthy átdolgozáson kívül újrafordítással is foglalkozott, ez azonban teljesen nem készült el, és csak halála után hetven évvel jelent meg Kolozsváron 2003-ban, az átdolgozott Károli-szöveggel pótolva az el nem készült részeket. Mind a BibleWorks, mind a theWord Kecskeméthy-modulja olyan szöveget tartalmaz, melyben az első öt újszövetségi könyvben a pneuma megfelelőjeként a szellem szerepel, a többi könyvben viszont már csak szórványosan találunk szellemet. Ez arra enged következtetni, hogy az első öt könyv Kecskeméthy saját fordítása, a többi pedig Károli-revízió, ami egybevág azzal a ténnyel, hogy Kecskeméthy a saját fordításában csak a Róma 1:9-ig jutott el.13 Kecskeméthy egyébként az 1908-as revízió munkálataiban is részt vett. Székely (1957/1999) szerint Kecskeméthy a Czeglédy Sándor teljesen új, önálló fordításával megszabott irány követője volt, ami arra utalhatna, hogy Kecskeméthy akár radikálisabban is el mert volna szakadni a Károli-szövegtől, ha a helyzet azt lehetővé tette volna.14

3. Ravasz László 1971. évi átdolgozása
Ravasz László teológus és református püspök Újszövetségével kapcsolatban Bottyán János (1982, 135. p.) úgy fogalmaz, hogy azt Ravasz „fordította”, ugyanakkor azt is írja, hogy az „Károli 1908-as revíziója és az 1954-ben kiadott új fordítás próbafüzete nyomán készült”. A Nemzetközi Gedeon Társaság által terjesztett Újszövetség viszont fordítóként Károli Gáspárt tünteti fel, Ravasz László szerepét pedig az eredeti szöveggel való egybevetésben és átdolgozásban határozza meg (a gedeoniták kötetében található Zsoltárok és Példabeszédek címlapjain Ravasz László neve már nem szerepel, ugyanakkor azokról is közlik, hogy az eredeti szöveggel egybevetett és átdolgozott ki­adások, csak éppen nem tudjuk meg, kik végezték az egybevetést és az átdolgozást). A fordítás először a pennsylvaniai (USA) Ligonierben jelent meg.

4. A Krisztus Szeretete Egyház 2009. évi átdolgozott kiadása
A Krisztus Szeretete Egyház kiadásának legfőbb jellegzetessége – s egyszersmind legnagyobb érdeme –, hogy a görög pneuma szót ‘szellem’ jelentésben nem a kétértelmű lélek, hanem az egyértelmű szellem szóval adja vissza. Eddigi tapasztalataim szerint egyéb változtatásai nem jelentősek, s néhol inkább az angol bibliafordítások hatását mutatják, mintsem az eredetiét. Amint a kiadás Ajánlásában olvashatjuk, főleg a King James-féle megújított angol fordítást hívták segítségül „a nyelvileg és gondolatilag is nehezen gördülő” helyeken. A változtatások célja az Ajánlás szerzői szerint az, hogy a Vizsolyi Bibliát szellemi és nyelvi értelemben „kényelmesen olvashatóvá” tegyék anélkül, hogy megsértenék „az eredetinek ihletettségét és szépségét”. Ezt a célt azonban messze nem teljesítették, mivel az 1908-as kiadás legtöbb archaizmusát megőrizték. A szöveg egészében való könnyebb eligazodást szolgálja viszont az Újszövetség megújított utalásrendszere.

5. A Veritas Kiadó által 2011-ben megjelentetett revízió
A Protestáns Média Alapítvány által szervezett, több mint tíz évig tartó revíziós munkálatokat egy tíztagú ó- és újszövetségi teológiai, nyelvi és irodalmi szakbizottság végezte további tíz munkatárs segítségével, a szakbizottság elnöke Kozma Zsolt református lelkész és teológiaprofesszor volt. Amint a Károli-biblia honlapjáról15 megtudhatjuk, a szöveghűség megőrzése mellett alapvető céljuk volt a fordítás nyelvi modernizálása, ezt viszont oly módon kívánták a szakemberek elérni, hogy közben megőrizzék azt a „jellegzetes ízt”, amely „veretessé tette” Károli Gáspár fordítását. Kiindulási alapul az 1908. évi revideált fordítás szolgált, de figyelembe vették a korábbi kiadásokat éppúgy, mint a későbbi magyar fordításokat és fordításváltozatokat, összességében mintegy húsz magyar fordítást, továbbá nagyjából ugyanannyi idegen, főleg német és angol nyelvű fordítást. A revízió felekezetközi, a munkában református, evangélikus és baptista vallású munkatársak vettek részt, s maga a Protestáns Média Alapítvány is e három felekezethez tartozó szakemberek bevonásával jött létre. Ugyanakkor tudni kell, hogy a Magyar Református Egyház elhatárolódott mind a Protestáns Média Alapítványtól és a Veritas Kiadótól, mind pedig magától a revideált fordítástól.

A bemutatott fordításváltozatokról összefoglalóan el kell mondani, hogy nem egyforma jelentőségűek. Az 1908. évi revízió a legelterjedtebb, széles körökben olvasott fordításváltozat, ehhez képest a többi csekély jelentőségű. A második legelterjedtebb fordításváltozat alighanem a Ravasz László-féle átdolgozás, hála a magyar gedeoniták tevékenységének; más kérdés, hogy mekkora az a bibliaolvasó lakossági réteg, amely rendszeresen ezt a fordításváltozatot használja. Kecskeméthy István átdolgozása inkább fordítástörténeti szempontból érdekes, bár – amint láttuk – egy részének van egy újabb kiadása is: a szerző saját fordításából hiányzó szövegrészek a 2003. évi kolozsvári ki­adásban az 1931. évi átdolgozásból pótlódtak. A Krisztus Szeretete Egyház által készített fordításváltozat – tapasztalataim szerint – elsősorban pünkösdi-karizmatikus körökben népszerű (a Krisztus Szeretete Egyházán kívül is), mivel ez az egyedüli forgalomban lévő Károli-fordításváltozat, amely nyelvileg megkülönbözteti a ’szellem’ és a ’lélek’ fogalmát. A Veritas Kiadó 2011. évi Károli-bibliája az 1908 utáni időszak első „igazi” revíziója, amely a többinél összehasonlíthatatlanul radikálisabb változtatásokat eszközölt az 1908. évi revízió szövegén, s bár számos régiesség maradt benne, nyelvhasználata mégis közel áll a modern (de nem a posztmodern!) magyar szépprózáéhoz. Emiatt nagy az esélye, hogy rövid időn belül felváltja az 1908. évi revíziót, legalábbis azon bibliaolvasók körében, akik nem vallási-liturgikus indíttatásból, hanem napi szellemi táplálékként nyúlnak hozzá.

A fordítással szemben támasztott befogadói elvárások

Az elemzés szempontjainak kijelölésében abból az általános tényből indultam ki, hogy a fordítással szemben két fő, sokszor egymással ellentétben álló elvárást támasztanak a befogadók: (1) a pontosságot (szöveghűséget) és (2) az olvashatóságot; bizonyos szövegtípusoknál – így a Bibliában található szövegtípusok többségénél is – ide tartozik még (3) az élvezhetőség, más szövegtípusoknál pedig (4) a gyakorlati használhatóság is. Ahhoz, hogy egy célnyelvi szöveg ekvivalens legyen a forrásnyelvi szöveggel, elvileg hozzátartozna, hogy mindezekben a vonatkozásokban fennálljon az ekvivalencia (vö. Munday 2001, 47–48. p.; Vladár 2012, 11. p.), azaz a célnyelvi szöveg ugyanazt mondja, mint a forrásnyelvi, ugyanolyan könnyen vagy nehezen legyen olvasható, ugyanúgy gyönyörködtesse az olvasóját, mint az eredeti, és ha valamilyen cselekvésre irányul, ugyanúgy legyen a gyakorlatban hasznosítható a fordított szöveg, mint az eredeti.
Az, hogy a fordítás mind a négy tekintetben teljesen ekvivalens legyen az eredetivel, szigorúan véve lehetetlen, a fordítónak számos vonatkozásban meg kell alkudnia; a fordítás bizonyos értelemben a megalkuvás művészete.16 S meg kell még mindezen túl említeni, hogy a fordítás nemcsak mást jelenthet, mint az eredeti, hanem bizonyos jelentésmozzanatok nyomtalanul el is tűnhetnek belőle (sőt szükségszerűen eltűnnek); erre utal a közismert fordításelméleti fogalom, a fordítási veszteség (Sharkas 2009, 44. p. és passim; vö. Metzger 1993, 140. p.), s ide kapcsolódik a fordíthatóság–fordíthatatlanság problémája is (l. pl. Catford 1965, 93–103. p.; Lendvai 1996; Klaudy 1999a, 35–37. p.; Albert 2003a, 37–38., 43–68. p.).
1. Amint a fentiekből következik, pontosságon (szöveghűségen) a fordítás megrendelőjének, ill. a célközönségnek azt az elvárását értjük, hogy a fordítás fogalmi, formai és stilisztikai szempontból minél kevésbé térjen el az eredetitől („formán” a nyelvi formát, a tartalom nyelvi kódolásának mikéntjét értve). Így különböztethetjük meg egymástól az elemzés során a formai, a fogalmi és a stilisztikai pontosságot. Köztu­do­mású, hogy e három a legtöbbször szemben áll egymással, mivel az egyik rendszerint csak a másik kettő rovására növelhető (vö. Newmark 1988, 42. p.; Ruzsiczky 2003, 11–15. p.; l. még Albert 2003a, 58–64. p.; vö. még Nida 1978, 135–136. p.). A pontosság továbbá nemegyszer fordítottan arányos az olvashatósággal: minél pontosabb a fordítás, annál nehezebben olvasható; minél könnyebben olvasható fordításra törekszik a fordító, annál gyakrabban kell fogalmilag, formailag vagy stilisztikailag kevésbé pontos megoldást választania.
A revíziót végző szakemberek célja a pontossággal kapcsolatban az, hogy az eredeti fordítás, ill. a későbbi fordításváltozatok pontatlanságait és következetlenségeit – amennyire lehet – kiküszöböljék, pontosabb megoldásokkal helyettesítsék. Ugyanakkor arra is figyelniük kell, hogy a szöveg más célú változtatásai (pl. a nyelvi modernizálás) során lehetőleg ne jöjjenek létre újabb, a korábbi fordításváltozatban meg nem lévő pontatlanságok és következetlenségek. Ez a veszély a magyar nyelvre történő bibliafordításban is fennáll, mivel az elmúlt évszázadokban több olyan nyelvi forma is kipusztult a magyarból vagy vált a használata ritkává, mely közelebb állt az ógöröghöz, mint a mai nyelvi normának megfelelő forma (pl. a szintetikus jövő idő, a szenvedő igemód, a határozói igenévnek előidejűséget vagy okot kifejező formája). Ebből következően a szöveghűség vonatkozásában nemcsak arra kellett figyelnem, hogy a korábbi fordításváltozatok pontatlanságait mennyire sikerült a későbbi revízióknak kiküszöbölniük, hanem arra is, hogy a nyelvi modernizálás során nem keletkeztek-e újabb pontatlanságok (egyébként: keletkeztek, és nem is kevés).
2. Olvashatóságon azt az elvárást értjük, hogy a fordítás befogadása (megértése) lehetőleg ne okozzon nagyobb nehézséget a célnyelvi olvasónak, mint az eredeti olvasása okoz(ott) a forrásnyelvi olvasónak. Az olvashatóság két fő összetevője az érthetőség és a természetesség. Az érthetőség könnyű dekódolhatóságot jelent, melynek alapvető feltétele az adott nyelvváltozat normájának való megfelelés;17 a természetességnek szintén a normativitás a feltétele, de itt jobban kell hangsúlyozni, hogy ez a norma nem egy elvont nyelvváltozat előíró normája, hanem sokkal inkább a hasonló műfajú szövegekben ténylegesen érvényesülő nyelvi normának és stílusnormának, az olvasó (szűkebben vett) nyelvi és stilisztikai elvárásainak való megfelelés. (Ezekre a kérdésekre vö. Klaudy 1994/2007; Horváth 2002, 38–41. p.; Heltai 2004–2005; Xianbin 2007; Pecsuk 2008, 98. p.) A természetesség elérését fordítási helyzetben – akárcsak az ún. kétnyelvű beszédmód18 más válfajaiban – a kontaktushatás nehezíti, melynek következtében a fordításban különféle eseti és helyzeti kontaktusjelenségek19 jelenhetnek meg, valamint a fordítás tényéből következő egyéb sajátosságok.20 Az olvashatósághoz kapcsolhatjuk a felolvashatóságot, jó hangzást is: a Biblia szövegének felolvasva is érthetőnek és természetesnek kell lennie, egyrészt az Ige hallása és a bibliai hit létrejötte közti sajátos ok-okozati viszony, másrészt a Biblia szövegrészleteinek liturgikus használata miatt.
Az érthetőség és a természetesség szorosan összefügg egymással: a könnyű dekódolhatósághoz, vagyis az érthetőséghez a természetesség is hozzájárul, de azért sok eset van, amikor a könnyebben érthető megoldás – pl. stilisztikai okokból – kevésbé természetes, s így itt is előfordul, hogy az egyik csak a másik rovására javítható. Az olvashatóság szorosan összefügg az alább részletezett harmadik elvárással, az élvezhetőséggel: ha a fordítás nehezebben olvasható az eredetinél, akkor biztos, hogy kevésbé élvezhető is, mint (volt) az eredeti az eredeti olvasói számára. A revíziók egyik fő célja valójában épp az, hogy a nyelvi norma folyamatos változása miatt összhangba hozzák a korábbi nyelvi normának megfelelő szöveget a jelenkori nyelvi normával, vagyis a nyelvi modernizálás. A nyelvi modernizálás önmagában is sokat javít a szövegnek nemcsak a természetességén, hanem az érthetőségén is, de ezenkívül a revízió külön is céljának szokta tekinteni a nehezebben érthető részletek átfogalmazását. Megállapíthatjuk tehát, hogy a revízió fő célja épp az olvashatóság javítása.
3. Élvezhetőségen azt értjük, hogy a fordítás lehetőleg ugyanolyan mértékben gyönyörködtesse olvasóját, mint az eredeti, ugyanolyan „élvezetet” okozzon neki, azaz személyiségének ne csak az értelmi részét érintse, hanem az érzelmi – és végeredményben akarati – részét is. Az élvezhetőség összefügg a pontossággal is, de még sokkal inkább az olvashatósággal, annak mindkét aspektusával, az érthetőséggel is és a természetességgel is, ugyanakkor túl is mutat rajtuk, mivel a szöveg esztétikai értéke is kifejeződik benne. Az „élvezetért” elsősorban az eredeti szöveg írója a felelős, a fordító csak annyiban, hogy ezeket az „élvezeti elemeket” – amennyire lehet – átvigye a fordításba.21 Az élvezhetőség növelése mint tudatosan vállalt cél a revíziókban valószínűleg kevésbé jelenik meg, inkább csak az egyéb célú változtatások örvendetes mellékhatásaként jön létre, jó esetben. Pedig az élvezhetőség nyelvi eszközei nagymértékben átfedődnek az értelmünkkel teljesen fel nem fogható szellemi valóságok kifejezésére szolgáló nyelvi eszközökkel (a legfontosabb szerepet a metaforák játsszák), s így nézve sokkal nagyobb a szerepük a Biblia mondanivalójának megértésében és elfogadásában, mint gondolnánk.
Sajátos problémát jelent a bibliafordításban, hogy a különféle klasszikussá vált, „kanonizálódott” fordítások fordításnyelvi megoldásai és archaizmusai stílusjegyekké alakultak, melyeket sok olvasó a „biblikus stílus” elválaszthatatlan jegyének érez, s esztétikai értéket is tulajdonít nekik (vö. Rabin 1958, 134. p.; vö. még Nida–Taber 1969, 100. p.; a Károli-bibliára nézve l. Tóth 1994, 17. p.; Hegedüs 2013, 185. p.; a fordítások kanonizálódására és normaképző szerepére l. Siponkoski 2009, 4., 11. p.).22 Ha pedig esztétikai értéket tulajdonítanak valaminek az olvasók, akkor annak esztétikai értéke van. Az ilyen esztétikai élmény pedig ellensúlyozhatja a fordítás nehézkességéből adódó hátrányokat. Ez a tény aztán a revíziók készítőinek okoz gondot: nem könnyen megválaszolható kérdés, hogy mennyire célszerű a revíziókból (és persze az új fordításokból) kigyomlálni azokat a kontaktusjelenségeket és archaizmusokat, amelyeket a beszélők tökéletesen adekvátnak éreznek egy bibliai szövegben, mert – Tóth Kálmán szavaival élve – „bizonyos szent tiszteletreméltóságot” kölcsönöznek neki (i. h.).23
4. Léteznek olyan szövegtípusok, amelyekben az élvezetesség helyett inkább a jól használhatóság, gyakorlati hasznosíthatóság kerül előtérbe. Ilyenek pl. a tankönyvek, amelyeknek elsősorban jól tanulhatóknak kell lenniük vagy a használati utasítások, amelyeknek alkalmasaknak kell lenniük arra, hogy segítségükkel a befogadók sikeresen folytassanak bizonyos gyakorlati tevékenységeket. A Biblia egyes könyveitől ezek a szövegtípusok sem idegenek. Különösen igaz ez az Ószövetségre, amely számtalan törvényt, rendelkezést tartalmaz, melyeknek nagy jelentőségük volt Izrael népének gyakorlati életvitele szempontjából, ám kisebb mértékben az Újszövetség is tartalmaz olyan szövegrészleteket (különösen a levelekben), melyek a címzettek életviteléhez nyújtanak részben gyakorlati eligazítást is. Ezenkívül a bibliai szövegnek a liturgikus és katechetikai használatra való alkalmassága is a gyakorlati hasznosíthatóság kérdéskörébe tartozik, s így ezeket az igényeket sem hagyhatják figyelmen kívül a revíziót végző szakemberek a legjobb lehetséges nyelvi megoldások keresésénél.

A fordítások megítélhetősége az elvárások szempontjából

Az, hogy egy fordítás mennyire felel meg e négy követelménynek, más-más módon ítélhető meg az egyes követelmények vonatkozásában. A pontosság viszonylag könnyen és objektíven megállapítható az eredeti és a fordítás összevetésével, az olvashatóság viszont az olvasóközönség igényeitől és a fordítás céljainak hierarchiájától függ, s így az olvasóközönség ismerete és a célok hierarchiájának ismerete nélkül nem ítélhető meg. Bár a pontosság „objektív”, annak megítéléséhez, hogy a fordítónak milyen mértékben kell pontosságra törekednie, és mikor kell a jobb olvashatóságot vagy az élvezhetőséget előnyben részesítenie a pontossággal szemben, ismét ismernünk kell a célközönséget és a célrendszert. A legnehezebb dolgunk az élvezhetőséggel, ill. gyakorlati használhatósággal van. Az élvezhetőség nem ragadható meg szó, szószerkezet vagy mondat szintjén, hanem rendszerint egy egész szövegrészlet vagy az egész szöveg ismerete szükséges hozzá (egyrészt az „élvezeti elemek” nem mindig helyezhetők el ugyanott, mint ahol az eredetiben vannak, másrészt az élvezhetőség komplex jelenség, függ a jelentéstől, szerkezeti tényezőktől, stílustól stb., s ezért általában sem lehet egy-egy nyelvi elemhez kötni). Hasonlók mondhatók el a gyakorlati hasznosíthatóságról is azzal a különbséggel, hogy a fogalmi pontosság és a gyakorlati hasznosíthatóság ritkán kerülnek ellentétbe egymással.24
A revízió minőségének megítéléséhez elvileg szükség lenne ismernünk a célközönséget és a célrendszert, ilyen kérdésekről azonban sem a korábbi fordításváltozatokban, sem a 2011-es revízióban nem olvastunk (lehet, hogy némely revízió kitért erre bevezetőjében vagy máshol, de ilyen szövegekről jelenleg nekem nincs tudomásom, és nem is mindegyik revíziót sikerült megszereznem nyomtatott könyv formájában). Ezért azon feltételezés alapján ítélem meg a revízió minőségét, hogy a fordítás a lehető legszélesebb olvasóközönségnek – minden társadalmi és műveltségi rétegnek – szól (mert az eredeti is ilyen tág körnek szólt), és a fő célja az, hogy az olvasó megértse Isten akaratát az ő életére vonatkozóan, s ezt megértve rendelje is magát alá Isten akaratának. A Biblia ugyanis olyan üzenetet tartalmaz, amely új olvasójától nagyon határozott, az egész életvitelére, valamint személyisége minden területére kiterjedő választ igényel (vö. Nida 1964, 166–167. p.; Nida–Taber 1969, 1., 22. p.; Munday 2001, 42., 44. p.). Ezt az átfogó, globális választ, amely a „megtérés” szóban foglalható össze, a régi, már megtért olvasó később újra és újra megismétli „lokálisan”, életének egyes részleteire kiterjedően.

Az elemzés fő szempontjai

Dolgozatomnak ebben a fejezetében az eddigi vizsgálataim során kialakított elemzési keret alapjait mutatom be. Lévén szó folyamatban lévő kutatásról, ez a keret később még módosulhat, kiegészülhet új szempontokkal.

A vizsgálat dimenziói

A revíziók sajátossága, hogy készítőik több, nemegyszer egymástól eltérő fordítási megoldásokat diktáló követelménynek kívánnak megfelelni: (1) miközben hűek szeretnének maradni az eredetihez, sőt a revideálás alapjául szolgáló fordításváltozat pontatlan vagy hibás fordítási megoldásainak kiküszöbölésével azt szeretnék elérni, hogy a revízió szöveghűség szempontjából még jobb is legyen a kiinduló fordításváltozatnál, (2) meg szeretnék őrizni a revideálás alapjául szolgáló fordítás bizonyos értékeit is, ami gyakorlatilag bizonyos nyelvi megoldások megtartását jelenti változatlan vagy módosított formában, és persze (3) e viszonyítási pontoktól függetlenül, önmagában véve is szép és jól használható szöveget szeretnének létrehozni. Mindezeknek alapfeltételeként a revíziók készítőinek vigyázó tekintetüket (4) a célközönség nyelvi normájára és stílusnormájára kell vetniük, mivel attól csak „indokolt” esetben térhetnek el, azt sem „túl gyakran”.
Ebből a sajátságból következik, hogy ha egy revízió minőségét meg akarjuk ítélni, szükségünk van arra, hogy azt egyrészt összevessük (1) a forrásnyelvi szöveggel és (2) a kiinduló fordításváltozattal, másrészt (3) megvizsgáljuk mint önmagában vett szöveget, pl. stílusa vagy belső koherenciája szempontjából, ill. abból a szempontból, mennyire felel meg a célközönség szükségeinek. Mindeközben a vizsgált nyelvi és stilisztikai megoldásokat folyamatosan szembesítjük (4) az olvasóközönség nyelvi normájával és stílusnormájával, hiszen az attól „nagyon” eltérő megoldás viszonylag ritkán tekinthető a legjobb fordítási megoldásnak.
A görög eredetivel kapcsolatban el kell mondani, hogy az 1908. évi fordításváltozat ugyanarra a görög szövegváltozatra épült, mint az 1590. évi Vizsolyi Biblia Újszövetsége, a Textus Receptusra; ezzel szemben a 2011. évi Károlinak a görög alapszövegévé a Nestle-Aland-féle kritikai kiadás vált. Mivel tehát a 2011-ben megjelent fordításváltozatot a revíziót végző szakemberek a Nestle-Aland-féle kritikai kiadás szövegéhez igazították hozzá, az összehasonlításban nekem is ezt a görög szövegváltozatot kell használnom, és szem előtt kell tartanom, hogy némely változtatásokra nem azért volt szükség, mert az 1908. évi Károli pontatlan vagy régies lett volna, netán Károli olyat írt volna bele a fordításába, ami benne sem volt „az” eredetiben, hanem azért, mert a Nestle-Aland-féle görög szöveg legújabb kiadásában nem ugyanaz áll, mint a Textus Receptusban.
Ami a vizsgálat második dimenzióját illeti, amint arról föntebb már volt szó, az új revízió megoldásait az összes, revíziónak tekinthető és számomra elérhető 20. és 21. századi szövegváltozattal összehasonlítom, sőt számos esetben visszanyúlok egészen az 1685-ben megjelent Aranyas Bibliáig. Mivel a Kecskeméthy-féle, a Ravasz-féle és a Krisztus Szeretete Egyház-féle átdolgozás nyelvileg közel áll egymáshoz és a kiindulópontjukul szolgáló 1908. évi revízióhoz (egyik átdolgozás sem volt radikális), a fordítási variánsok száma nem olyan nagy, mint gondolhatnánk.25 Ezenkívül annak megítélése érdekében, hogy egy-egy kritikus helyen milyen további fordítási variánsok képzelhetők el, az összes számomra elérhető 20. és 21. századi magyar Újszövetség-fordítást felhasználom, beleértve a Károlitól (többé-kevésbé) független protestáns és római katolikus fordításokat is. Az összehasonlítás célja a kutatásnak ebben a kezdeti fázisában egyelőre nem annyira a hagyománykövetés eseteinek feltárása és elemzése, hanem a normakövetés vizsgálata.
A vizsgálat harmadik dimenziója tekintetében el kell mondani, hogy egyelőre nincsenek terveim az egyes fordításváltozatok – vagy valamelyikük – önelvű vizsgálatára, noha ahhoz, hogy a vizsgált fordításváltozatokról teljes legyen a képünk, egy ilyen megközelítés alkalmazása is hasznos volna.
A normakövetés kérdései, bár föntebb a normativitást önálló „dimenzióként” mutattam be, amint láttuk, annyira alapvetőek, hogy a célnyelvi közönség feltételezett nyelvi normájától, elvárásaitól sem (1) az eredetivel való összevetésben, sem (2) a kiinduló fordításváltozattal való összehasonlításban, sem (3) egy-egy revízió önmagában való vizsgálatában nem tekinthetünk el. Bármennyire pontosan tükrözné is például valamely fordítási megoldás a görög eredetit, bármennyire indokoltan hagyománykövető – vagy éppen hagyománytörő – volna is valamelyik revízió megoldása a kiinduló fordításváltozathoz képest, bármennyire példamutatóan koherens volna is valamely revízió szövege önmagában, ha a fordító megoldásai nincsenek összhangban a célnyelvi közönség (feltételezett) normájával, a megoldások ritkán tekinthetők elfogadhatónak.
A fentieknek megfelelően a kutatás jelenlegi fázisában két kulcsszó köré építem föl a vizsgálathoz szükséges szempontrendszert: az egyik a „pontosság” (szöveghűség), a másik pedig a „normativitás”.

Pontosság

Az eredeti szöveggel való összehasonlítás kulcsfogalma a „pontosság” vagy „szöveghűség”. A fordító célja az, hogy az adott forrásnyelvi szövegrészletnek megtalálja a tartalmi, formai és stilisztikai szempontból minél pontosabb célnyelvi megfelelőjét.

Lokális és globális pontosság

Egy-egy fordítási megoldás pontossága megítélhető lokálisan, a szöveg egy-egy he­lyé­re nézve, amikor a kérdés az, hogy ott, az adott mikrokontextusban mennyire van a fordítás összhangban az eredeti szöveg fogalmi tartalmával. Ugyanakkor a szöveg szintjén, azaz globálisan is szükséges vizsgálni a pontosságot.26 Szövegszinten a fordítás annál pontosabb, minél nagyobb mértékű benne a konkordativitás, azaz minél nagyobb mértékben sikerült a fordítónak, ill. a revíziót végző szakembernek elérnie azt, hogy egy-egy forrásnyelvi szónak amikor csak lehet, ugyanaz legyen a célnyelvi megfelelője, ill. egy-egy célnyelvi szó lehetőleg mindig ugyanannak a forrásnyelvi szónak legyen a fordításban a megfelelője, vagy általában, vagy legalább bizonyos kontextusokban. Úgy is mondhatnánk: a konkordativitásban az fejeződik ki, hogy az adott fordításban mennyire következetes a szóhasználat (és részben a toldalékhasználat is) olyankor, amikor két vagy több, egyaránt megfelelő alternatíva áll rendelkezésre; a konkordativitás a nyelvi koherencia egyik megnyilvánulása (vö. Munday 2001, 148. p.).27 A konkordativitás hiánya szövegszinten okoz jelentéseltolódást.
Az előzőekből következik, hogy a jelentéseltolódásokat kétféle kontextusban szükséges vizsgálni: lokálisan, azaz a szöveg egy-egy pontján, és globálisan, vagyis az egész szöveg viszonylatában. Maga a konkordativitás is vizsgálható és vizsgálandó mind lokális szinten (mennyire következetes egy-egy vers, ill. még inkább egy-egy perikópa szóhasználata), mind pedig globális szinten (mennyire következetes a szóhasználat a fordítás egészében). Mind a lokális, mind a globális konkordativitásnak az szab határt, hogy a fordítás nem, vagy csak egészen kivételesen válhat lokálisan pontatlanná, nehezen érthetővé vagy természetellenessé (vö. Nida 1964, 23., 56., 164–166. p.).
A globális pontossághoz hozzátartozik a forrásnyelvi regiszterek, szövegtípusok és műfajok célnyelvi megőrzésének problémája is (Newmark 1988, 39–44. p.); a célnyelvi szöveg regiszterbeli, szövegtípusbeli és műfaji kötöttségeinek mellőzése gyakori fordítói hiba (Hatim 2009, 46–52. p.; vö. még Van der Watt–Kruger 2002, 121–122., 126–127. p.). Különösen fontos a regiszterbeli, szövegtípusbeli és műfaji érzékenység a bibliafordításban, mivel a Biblia egyes könyvei nagyon sokféle nyelvi regisztert, szövegtípust és műfajt képviselnek, s ezzel együtt a stílusváltozatok széles skáláját vonultatják föl a fennkölten választékostól a viszonylag hétköznapiig. A szöveg műfaja a szöveg értelmezését is befolyásolja (Van der Watt–Kruger 2002, 127. p.).
Bár a lokális vs. globális megkülönböztetés a pontosság esetében különösen fontos, meg kell említeni, hogy ez a megkülönböztetés az olvashatóság, az élvezhetőség és a gyakorlati használhatóság megítélésénél is hasznos lehet. A Bibliában pl. vannak olyan igehelyek, ahol a pontosság kedvéért érdemes vállalni még a nehezebb olvashatóságot is, csak hogy a mondanivaló az adott ponton egyértelműen „átmenjen” (pl. némely páli levél érvelő részében). Ugyanakkor az ilyen nehézségekért jó, ha a fordító az olvasót a szöveg egy másik helyén mintegy kárpótolja, olyan helyen, ahol a pontosságnak nincs olyan nagy jelentősége. Például a szöveget élénkítő olyan eszközök, mint a metaforák, a különféle stílusalakzatok vagy a szójátékok sok esetben nem alkalmazhatók a szövegnek azon a helyén, amin az eredetiben szerepelnek, elhelyezhetők azonban a szöveg más pontján. Vagyis ami nem oldható meg lokálisan, arra lehet, hogy van megoldás globálisan (l. pl. Recker 1985, 235–239. p.; Klaudy 1999b, 155., 162–171. p.; Simigné 2006, 49–51. p.).28 A párbeszédek idézésének változatosabb módja is lehet olyan stílusélénkítő eszköz, amely kárpótolhatja az olvasót a szöveg más helyeinek nehezebb olvashatóságáért.

Jelentésbeli és szerkezeti eltolódások

Minden fordítás azért okoz „problémákat” mind a fordítónak, mind a befogadónak, mert a nyelvek közötti egybevágóság hiánya miatt nem lehet elkerülni a jelentésbeli és szerkezeti eltolódásokat, vagyis az „ideálisan pontos” fordítói megoldástól való eltérést. (Kivételt legfeljebb a nagyon rövid, pl. egymondatos vagy annál rövidebb szövegek képezhetnek, főleg viszonylag közeli rokon nyelvek közt; ott olykor „ideális pontosság”-gal is találkozhatunk, a jelentésbeli és szerkezeti eltolódások teljes hiányával.)
Amint tudjuk, a fordító számára nemegyszer több megoldási lehetőség is kínálkozik, melyek rendszerint mind „tökéletlenek”, mivel az eltérő fordítási variánsok, ha csak szikrányi mértékben is, de eltérő módon befolyásolják a szövegegész jelentését. Ezért azt, hogy a fordítás mennyire megfelelő, azaz mennyire felel meg a vele szemben támasztott elvárásoknak, a pontosság, az olvashatóság, az élvezhetőség és a gyakorlati használhatóság követelményének, leginkább annak az elemzésével lehet megállapítani, hogy az egyes fordítási variánsok milyen jelentésbeli és szerkezeti eltolódásokat eredményeznek a forrásnyelvi szöveg megoldásához képest. Azaz a szövegegész jelentése mennyire tükrözi a fordítás célja függvényében az eredeti szöveg jelentésének épp azokat a tartományait, amelyek az olvasó szempontjából lényegesek ahhoz, hogy a cél teljesüljön. Ha a szöveg végső célja a megértésen és gyönyörködtetésen túl valamilyen nagyon konkrét cselekvés végrehajtása, akkor a fordítás sikerességének megítélésében bizonyos mértékig azt is érdemes figyelembe venni, hogy ez a cselekvés végbement-e, ill. úgy, olyan mértékben ment-e végbe, mint a forrásnyelvi közösségben; ez a gyakorlati hasznosíthatóság fő mércéje.

A formális és a funkcionális ekvivalenciával kapcsolatos nyelvi ideológiák
Az, hogy a fordító a kétféle ekvivalencia – a formális és a funkcionális (dinamikus) – közül melyiket részesíti előnyben (l. pl. Nida 1964, 159. p.; 1978; Nida–Taber 1969; de Waard–Nida 1986/2002, 48–61. p.; Ryken 2004, Pecsuk 2012), egyrészt attól függ, hogy a pontosság elvárását hogyan értelmezi: a formai vagy a fogalmi pontosságot tartja-e fontosabbnak, s mennyire tartja lényegesnek a stilisztikai „pontosságot”, másrészt pedig attól, hogy számára mennyire fontos a jobb érthetőség és a nagyobb természetesség elérése. A kétféle megközelítés az ókortól kezdve megvan a fordítók körében, s korszakonként változott, hogy melyik dominált (Pecsuk 2008, 96–98. p.).
A fordítók magatartását lényegében két ellentétes nyelvi ideológia befolyásolja, a nyelvi formalizmus és a nyelvi kogitizmus. A nyelvi formalizmus az a meggyőződés, hogy a legpontosabb fordítás az, amely a lehető leghűbben követi a forrásnyelvi szöveg nyelvi elemeinek szerkezetét; ez a meggyőződés áll a formális ekvivalencián alapuló fordítási stratégiák hátterében. Ezzel szemben a nyelvi kogitizmus az a meggyőződés, hogy a szövegben, szövegrészletben megfogalmazódó gondolat elvonatkoztatható a nyelvi formától, és egy másik nyelven eltérő nyelvi formában is hiánytalanul visszaadható; ez a meggyőződés áll az ún. dinamikus vagy funkcionális ekvivalencián alapuló fordítási stratégiák hátterében (vö. Ryken 2004, 20–22. p.; Pecsuk 2012; Vladár 2012, 11. p.).29

Fordítási, fogalmazási és helyesírási hibák

A fordításhoz szervesen hozzátartoznak a figyelmetlenségből vagy hiányos nyelvtudásból fakadó fordítási hibák is, pl. félrefordítás, kihagyás, szándékolatlan többértelműség, nyelvtani hiba, stílustörés stb. (l. pl. Pym 1992; Albert 2003b; Aveling 2003; Heltai 2004–2005 II, 46–53. p.; vö. még Heltai 2004–2005 I, 419–422. p.). Ezek is jelentéseltolódást okoznak, ezért a fordítási hibák jelentős része a pontosság kapcsán vizsgálható. (Olyan hiba valószínűleg ritkán fordul elő, amely értelmetlenné tenné a szöveget, ha mégis, a következő javított kiadásban gyorsan kiküszöbölődik.) Szintén itt említhetők meg az értelemzavaró helyesírási hibák (a nem értelemzavaróak viszont inkább a nyelvi normához, a nyelvhelyességi kérdésekhez illenek).
A hibás fordítások („félrefordítás”) és a szokatlan, de még elfogadható fordítási megoldások („melléfordítás”)30 közt nincs éles határ, hiszen a különféle ún. átváltási műveletek31 alkalmazása során is következik be jelentéseltolódás. A jelentéseltolódás mértéke sem lehet önmagában elegendő kritérium a hibás és a szokatlan, de még elfogadható fordítási megoldás megkülönböztetésére, egyrészt azért, mert ennek a „mértéknek” a megállapítása elég nehezen helyezhető objektív alapokra, másrészt azért, mert az is számít, hogy az adott helyen nyelvi és stilisztikai szempontból lehetséges-e más, ill. jobb megoldás.
Nemcsak a „hibás” és a „szokatlan, de még elfogadható” fordítási megoldások közt nincs éles határ, hanem még a „hibás” és a „hibátlan” megoldások között sem, mivel az, hogy mit tekintsen a fordító hibás vagy hibátlan megoldásnak, erősen függ a fordítás elveitől. Ami pl. egy, a formális ekvivalencián alapuló fordításban fordítási hibának minősül, az egy, a dinamikus ekvivalencián alapuló fordításban hibátlan megoldás lehet és fordítva (konkrét példára l. Kustár 2012, 104. p.).

Normativitás

A fordításvizsgálat másik kulcsfogalma a „normativitás”. Amint azt föntebb már jeleztük is, amikor a revíziót végző szakember a legpontosabb megoldást keresi, amikor mérlegeli, hogy mit és mennyit őrizzen meg a korábbi fordításváltozatokból, amikor az adott fordításváltozat jellegének függvényében sajátos arculatot kíván adni fordításának stb., állandóan tekintettel kell lennie a célnyelvi befogadók (feltételezett) nyelvi normájára. Újra hangsúlyozni szeretném: nem valamiféle absztrakt „standard magyar nyelvi normára” kell itt gondolni, még ha a célnyelvi befogadók egy részének elvárásai a standard nyelvi normára épülnek is. (Vö. még Vladár 2012, 24. p.)
Persze nemcsak a „standard magyar nyelvi norma” problematikus fogalom, a „célközönség nyelvi normája” sem problémamentes. Fontos például, hogy ez a norma rétegzett, és más-más szövegtípusokkal szemben más-más elvárásokat támaszthat. Sok bibliaolvasó számára az elvárás épp az, hogy a bibliai szöveg ünnepélyes, emelkedett, „veretes” legyen (akkor is, ha az eredeti nem az), ezért – úgymond – természetesnek tartják a természetellenes, azaz az „általános”, a legtöbb szövegtípusban érvényesülő normától eltérő nyelvhasználatot, stílust. Az ilyen olvasók számára a „veretesség” még az érthetőségnél is nagyobb érték lehet; a cél nem is feltétlenül Isten üzenetének a megértése, hanem lehet az egy olyan vallási cselekedet (bibliaolvasás) végrehajtása is, amelyről úgy gondolják, hogy az kedves Isten előtt.
Az ilyen elvárások ellenére nem tűnik szerencsésnek a fordítás stílusát a vallásos emberek vallási irodalom iránti nyelvi elvárásaira alapozni, hanem érdemes tekintettel lenni a rokon szövegtípusokra; az újabb revíziók és fordítások általában ezt a gyakorlatot követik, bár kétségtelen, hogy a 2011. évi Károli-revízió számos engedményt tesz a nyelvi szakralizmus ideológiájában hívő vallásos olvasók javára (a „nyelvi szakralizmus” fogalmát l. alább), elsősorban az archaizmusok és redundáns névmások használatának területén (l. Lanstyák 2013c), bár az ilyen formák használata a kiinduló fordításváltozat hagyományos megfogalmazásaihoz való ragaszkodással, azaz hagyománykövetéssel is magyarázható.
Úgy gondolom, hogy a Biblia hatása szempontjából az a jó, ha a szövege lehetőleg a „világi” szóhasználatot és mondatfűzést követi. A „veretesség”, „ünnepélyesség” ugyanis azt sugallja, amiben a legtöbb vallásos ember mélyen hisz: hogy a Biblia meg a kereszténység „vasárnapra szól”, ünnepi valami, aminek a hétköznapi élethez nem sok köze van. És ennél jobban nem lehet tévedni! Ezért fontos, hogy a Biblia alapvetően a mai ember „világi” nyelvén szólaljon meg, és ha nem is a hétköznapi beszéd nyelvi normáját tükrözi (bár bizonyos szövegrészletekben ez is jó lehet), de legalább a mai modern széppróza mértékadó irányzatainak szóhasználatához, ill. általában nyelvi megformálásához igazodjon. Nem elsősorban azért, mert így egyszersmind érthetőbb is, hanem főleg azért, hogy a sugalmazása ez legyen: a Biblia üzenete a hétköznapokra is szól, sőt azokra szól leginkább, a Bibliának nem csak, sőt nem is elsősorban ünnepnapokon van olvasója számára mondanivalója, hanem a hétköznapi élethelyzetekben is, sőt leginkább ezekben. Mert igaz ugyan, hogy a Bibliát sokan sokféleképpen értelmezik, de abban talán mindenki megegyezik, aki végigolvasta és elgondolkodott rajta, hogy a fő üzenete ez: Isten az ember egész élete fölött Úr akar lenni, nem csak a vasárnapjai fölött.

A normativitás négy aspektusa

A normativitásnak négy fő aspektusát érdemes elkülöníteni: (1) az egyik az, hogy milyen mértékben érvényesül a fordításváltozatban az ún. fordításnyelv, azaz mennyi olyan nyelvi sajátosságot találunk a fordításban, amelyek a fordítás tényéből következnek (kontaktusjelenséget és fordításnyelvi jelenségeket), s nincsenek összhangban a vonatkozási pontot jelentő eredeti magyar szövegekben érvényesülő nyelvi normával; (2) a másik az, hogy mennyire törekszik az új fordításváltozat az ún. nyelvhelyességi szabályok követésére, akár a célnyelvi közönség normája, a természetesség vagy az érthetőség ellenében is; (3) a harmadik az, hogy a fordításváltozat stílusa mennyire követi a Bibliához legközelebb álló világi szépirodalmi alkotásokban megnyilvánuló stílusnormát; ezen belül különösen fontos kérdés az, hogy a szöveg mennyire tudott elszakadni a nyelvi változások miatt ma már archaikusnak érzett (régies, elavult vagy kihalt) nyelvi formáktól; (4) a negyedik az, hogy mennyire sikerült az új fordításváltozatból kiküszöbölni a nyelvi botlásokat; nemcsak a szó szoros értelmében vett nyelvbotlásokat vesszük ide, hanem a fogalmazási hibákat, pl. az egyeztetési hibákat és más pongyolaságokat is, amelyek nem teszik érthetetlenné a szöveget, legfeljebb félreérthetővé, többértelművé, vagy az is előfordul, hogy a botlások nem okoznak semmiféle értelmezési zavart, csak éppen normasértőek.
A fordításnyelvi jelenségek közül sok valószínűleg a fordítás keletkezésekor sem volt normatív, s ma sem az, legalábbis a Biblián kívüli, világi tárgyú szövegtípusokban. A nyelvhelyességi szabályoknak nem megfelelő formák nagyobbik része a mai magyar nyelvközösségben teljesen normatív, de akadnak a nyelvhelyességi szabályok közt olyanok is, amelyek az úzuson alapulnak, így megszegésük ténylegesen sértheti az adott szövegtípusban érvényesülő nyelvi normát (Lanstyák 2007). Ezzel szemben a ma archaikus, és emiatt normán kívül álló jelenségek az eredeti fordítás keletkezésének idejében normatívak voltak, csak az évszázadok során, a norma változása következtében normán kívülre kerültek, akárcsak az egyéb, ma hagyományként némely fordításban továbbélő formák. Ami a nyelvi botlásokat illeti, ezek jelentős része feltehetőleg korábban is botlásnak minősült, csak az eredeti fordítók, ill. a későbbi korrektorok és átdolgozók figyelmét elkerülték, ill. gyaníthatólag sok közülük épp a későbbi korrektorok és átdolgozók munkájának következménye.

A fordítást befolyásoló általánosabb nyelvi ideológiák

Mint minden szövegalkotást és -befogadást, a fordítás létrehozását és befogadását is befolyásolják a fordító és a befogadó általános nyelvi ideológiái is. A következőkben azokat említjük meg, amelyek feltételezésünk szerint különösen fontos szerepet kapnak a fordítások nyelvi arculatának alakításában.
A fordított szövegek nyelvi megformálását befolyásoló ideológiák közül első helyen a nyelvi konzervativizmust érdemes említeni, amely mint általánosabb nyelvi ideológia az a meggyőződés, hogy a nyelv hagyományos formái különleges értéket képviselnek, megőrzésük társadalmi, sőt kulturális és nemzeti érdek. Hívei nem riadnak vissza az olyan nyelvalakító tevékenységtől sem, melynek célja a nyelvi változások fékezése vagy akár visszafordítása. A nyelvi konzervativizmus mint nyelvhelyességi ideológia makroszinten az a meggyőződés, hogy az archaikusabb, több régies formát tartalmazó nyelvek vagy nyelvváltozatok (pl. nyelvcsaládok elszigetelődött, peremhelyzetű nyelvei; peremnyelvjárások) értékesebbek a nagyobb változáson átment nyelveknél, nyelvváltozatoknál; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a hagyományos, a nyelvben régebb óta meglévő nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint az újabban létrejöttek vagy bekerültek. A konzervativista nyelvi ideológia különösen a bibliafordításokban érvényesül erősen.
A konzervativizmushoz kapcsolódó további, a fordításokban alapvetően fontos szerepet játszó ideológia a nyelvi purizmus, amely makroszinten az a meggyőződés, hogy a hagyományos, nem idegen eredetű nyelvi formákat előnyben részesítő beszédmód értékesebb, mint az, amely nagyobb számban tartalmaz idegen eredetű nyelvi formákat; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a hagyományos, nem idegen eredetű nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint az idegen eredetű nyelvi formák (közvetlen kölcsönzéstermékek); hasonlóképpen az idegen minta nélküli, belső keletkezésű nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint azok, melyeket idegen mintára alkottak (közvetett kölcsönzéstermékek). A magyar bibliafordítói hagyomány inkább csak az ún. közvetlen kölcsönszavak vonatkozásában purista, a közvetett kölcsönzéstermékek32 vonatkozásában jóval kevésbé. A közvetlen kölcsönszavak kerülésére már a Vizsolyi Biblia szerzői is törekedtek, ahogy ez kiderül a Biblia előszavából (l. Tóth 1994, 17. p.); talán ennek a következménye, hogy a mai magyar nyelvben is kevés olyan idegen szó van, amely „jól érzi magát” a Bibliában: az idegen szavak döntő többsége stilisztikailag kirí a Biblia szövegéből (l. Lanstyák 2013b). Pontosabban – kirínának, ha használnák őket, de a fordítók nyilván érzik ezt, és ritkán vezetnek be új idegen szavakat az újabb fordításokba.
Amikor a fordítók a célnyelvi olvasóközönség nyelvi normája helyett inkább a standard nyelvváltozat nyelvi normájának akarnak megfelelni, ezt a nyelvi standardizmus ideológiájának hatására teszik. A nyelvi standardizmus mint általánosabb nyelvi ideológia az a meggyőződés, hogy a standard nyelvváltozat kiemelkedő szerepű, a műveltség megszerzésének elengedhetetlen feltétele, a nyelv legfontosabb változata, a helyesség zsinórmértéke, a társadalmi előrehaladás pótolhatatlan eszköze, s ezért minden embernek elemi érdeke, hogy azt elsajátítsa és használja. A nyelvi standardizmus mint nyelvhelyességi ideológia makroszinten az a meggyőződés, hogy a standard nyelvváltozat eredendően értékesebb, magasabb rendű, fejlettebb, jobb, sőt szebb a többinél; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a standard nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a más nyelvváltozatokhoz tartozó formák. Képviselői a standard nyelvváltozat normáját „a normá”-nak nevezik, s az összes többi fölé helyezik.
A nyelvi standardizmushoz szorosan kapcsolódik a nyelvi kodifikacionizmus, amely mikroszinten az a meggyőződés, hogy a kodifikációs célzatú szótárakban, nyelvtanokban, nyelvhelyességi kiadványokban (helyesként) szereplő nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint azok, amelyek nem szerepelnek ezekben a kiadványokban, ill. ha szerepelnek, akkor kevésbé helyesként, helytelenként, nemstandardként stb. vannak feltüntetve. Mivel a fordító nagymértékben támaszkodik a kodifikációs kiadványokra, könnyen válhat meggyőződésévé, hogy az azokban található formák helyesebbek az azokból hiányzóknál.
Mivel a kodifikáció – legalábbis a magyar nyelvközösségben – aránytalanul nagy mértékben támaszkodik a (klasszikus) szépirodalmi alkotásokban érvényesülő nyelvi normára, a nyelvi standardizmus szinte „magával hozza” a nyelvi belletrizmus ideológiáját is, amely makroszinten az a meggyőződés, hogy a szépírók által használt nyelvi regiszterek, ill. a szépírók által létrehozott szövegek nyelvi szempontból különleges értékűek és jelentőségűek; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a szépírók által használt nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a más foglalkozású emberek által használt nyelvi formák.
A kodifikáció hagyományosan az írott nyelvre támaszkodik; ez az alapja a nyelvi szkripturizmus ideológiájának, amely makroszinten nem más, mint az a meggyőződés, hogy az írott nyelvi termékek jobbak, értékesebbek, helyesebbek a beszélt nyelvieknél; az a törekvés, hogy a beszélt nyelvben is az írott nyelv normája érvényesüljön; mikroszinten arról a meggyőződésről van szó, hogy az írott nyelvi formák eredendően helyesebbek a beszélt nyelvi formáknál. Ez az ideológia alighanem erőteljesen befolyásolja a bibliafordítókat is, aminek egyik megnyilvánulásaként a narratív bibliai műfajok párbeszédei is inkább az írott, mint a beszélt nyelv jellegzetességeit tükrözik.
A nyelvi standardizmusból fakadó, a belletrizmussal rokon további fontos, a fordításokat is befolyásoló nyelvi ideológia a nyelvi elitizmus, amely makroszinten az a meggyőződés, hogy az iskolázottabb társadalmi rétegek nyelvhasználata eredendően értékesebb, jobb, helyesebb a kevésbé iskolázott társadalmi rétegekénél; mikroszinten az a meggyőződés, hogy az iskolázottabb társadalmi rétegek által használt nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a kevésbé iskolázott társadalmi rétegek által használt nyelvi formák. Bár némely nyelvközösségekben léteznek a kevésbé iskolázott lakossági rétegek nyelvhasználatát tükröző bibliafordítások, a magyar nyelvközösségben egy ilyen fordítás valószínűleg botrányos vállalkozásnak minősülne.
A fordítókat befolyásoló nyelvi ideológiák közé tartozik a nyelvi idiomizmus is, amely makroszinten az a meggyőződés, hogy az olyan nyelv, nyelvváltozat vagy diskurzus, amely nagymértékben „őrzi”, ill. tartalmazza az adott nyelvre sajátosan jellemző nyelvi formákat, eredendően értékesebb annál, amely ilyeneket csak kisebb számban tartalmaz; mikroszinten az a meggyőződés, hogy az adott nyelvre sajátosan jellemző nyelvi formák eredendően helyesebbek azoknál a formáknál, amelyek sok más nyelvben is megvannak, különösen pedig azoknál, amelyek idegen nyelvek hatására jöttek létre, mert „magyar gondolkodásmódot”, „magyar szemléletet” tükröznek. A fordítók az ilyen „magyaros” formákat kompenzációs stratégiaként is használják, mivel tudják, hogy a fordítás révén óhatatlanul kerülnek be a célnyelvi szövegbe „idegenszerűségek”.
A fordítók általában nagy súlyt fektetnek arra, hogy a célnyelvi szöveg természetes (l. föntebb) és tömör legyen. Az előbbihez kapcsolódik a nyelvi naturizmus ideológiája, amely makroszinten az a meggyőződés, hogy a közlés természetessége abszolút érték, a természetesebbnek tartott nyelvhasználat, ill. nyelvváltozatok értékesebbek, mint a kevésbé természetesnek érzett nyelvhasználat, ill. nyelvváltozatok; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a beszélők által természetesebbnek érzett nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint azok, amelyeket a beszélők nem éreznek annyira természetesnek. A fordítás természetessége különösen a dinamikus, ill. funkcionális ekvivalencia híveinek körében nagy érték (Pecsuk 2008, 98. p.). A tömörséggel kapcsolatos a nyelvi szintetizmus ideológiája, amelyet makroszinten olyan meggyőződésként határozhatunk meg, mely szerint a közlés tömörsége (tartalmi azonosság mellett) abszolút érték; mikroszinten olyan meggyőződésről van szó, mely szerint a szintetikus, tömör nyelvi formák eredendően helyesebbek az analitikusaknál, széttagolóaknál.
Végül említsünk még meg két olyan ideológiát, amely a közlés „igényességéhez” kapcsolódik, s a fordítókra nagy hatással van, általános beállítódásukból is következően. Az egyik a nyelvi perfekcionizmus, amely mint általánosabb nyelvi ideológia az a meggyőződés, hogy az igényes szóválasztás, gondos, pallérozott fogalmazás, valamint a nyelvhelyességi szabályok érvényesítése (a közléshelyzet jellegétől függetlenül) a nyelvhasználat természetes alapkövetelménye. Nyelvhelyességi ideológiaként a nyelvi perfekcionizmus makroszinten olyan meggyőződésként határozható meg, hogy az „igényes”, azaz nagyobb odafigyeléssel, nagyobb gonddal megformált (pl. következetesen valamely nyelvváltozathoz sorolható, kevés közveleges nyelvi formát tartalmazó vagy választékos vagy szaknyelvi szempontból szabatos stb.) diskurzusoknak eredendően nagyobb az értéke, mint az „igénytelen” diskurzusoknak, melyek létrehozása kevesebb mentális erőfeszítést igényel; mikroszinten arról a meggyőződésről van szó, hogy az „igényes” közlésre jellemző nyelvi formák eredendően helyesebbek, mint a kevésbé „igényes” közlésre jellemző formák.
A másik, a közlés igényességéhez kapcsolódó fontos nyelvi ideológia a nyelvi elegantizmus, amely makroszinten az a meggyőződés, hogy a választékosság abszolút érték; a nagyobb műgonddal megformált, választékos stílusértékű szövegek értékesebbek egyéb (pl. mindennapi beszélt nyelvi, közömbös vagy formális stílusértékű) szövegeknél; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a nagyobb műgonddal megformált szövegekre jellemző, választékos stílusértékű nyelvi formák eredendően helyesebbek a bizalmas, közömbös vagy formális stílusértékű nyelvi formáknál. A fordítók a Biblia szövegéhez illőnek érzik a választékosságot, s hajlamosak olyankor is választékos formákat használni, amikor az eredeti szöveg inkább a hétköznapi nyelvhasználatot tükrözi.
A fordítást befolyásoló általánosabb nyelvi ideológiák közt van egy, melynek korábban nagy szerepe volt a bibliafordításban, különös tekintettel a formális ekvivalencián alapuló bibliafordításokra – a nyelvi szakralizmus. Általánosabb ideológiaként a nyelvi szakralizmust olyan meggyőződésként jellemezhetjük, melynek hívei szerint némely nyelvek és nyelvváltozatok, ill. nyelvi formák valamely istenség és annak követői szemében különleges vallási értékkel vagy akár isteni tulajdonságokkal bírnak, s így e nyelvek, nyelvváltozatok, ill. nyelvi formák használata egyszersmind az adott istenségnek tetsző vallási cselekedet. Nyelvhelyességi ideológiaként a nyelvi szakralizmus makroszinten az a meggyőződés, hogy a szentnek tekintett nyelvek és nyelvváltozatok nyelvi szempontból is különleges értéket képviselnek, s használatuk – legalábbis vallási kontextusban – helyénvalóbb, mint más nyelveké és nyelvváltozatoké; mikroszinten az a meggyőződés, hogy a szentnek tekintett nyelvekben, nyelvváltozatokban található sajátos nyelvi formák – legalábbis vallási kontextusban – helyesebbek, mint más, szakrális értékkel nem bíró nyelvi formák. Szemben pl. az iszlámmal vagy a római katolicizmussal a protestáns kereszténységre nem volt jellemző a nyelvi szakralizmus ideológiája (vö. Pecsuk 2012, 39. p.): ennek köszönhetően jelentek meg a különféle nemzeti nyelvű bibliafordítások.33 (A római katolikus vallás sajátossága, hogy ott a „szent nyelv”, ill. „szent szöveg” szerepét nem az eredeti héber-arámi, ill. görög szöveg, hanem a latin nyelv, ill. a Biblia latin nyelvű fordítása töltötte be.)34
Az említett nyelvi ideológiáknak megfelelő nyelvi megoldások alkalmazása során a fordításnak mind a négy aspektusa sérülhet: a pontosság, az olvashatóság és az élvezhetőség, ill. gyakorlati használhatóság is.

Összegzés

Annak a kutatásnak, melyen írásom alapul, közvetlen célja a Vizsolyi Biblia 20. és 21. századi revízióiban, ill. átdolgozásaiban található fordítási megoldások összehasonlító elemzése különösen a pontosság (szöveghűség) és a normakövetés szempontjából (a norma részének tekintve a stílusnormát is, sőt ennek nagy jelentőséget tulajdonítva), de a fő „alkalmazott nyelvészeti” kérdés, amely foglalkoztat, az, hogy hogyan lehet sikeresen modernizálni a Bibliát és más, egy-egy nyelvközösség által nagy becsben tartott irodalmi alkotásokat és fordításokat.
Dolgozatom ennek a kutatásnak nem az eredményeit adta közre, hanem néhány általánosabb tanulságát, s felvázolta annak a fogalmi keretnek az alapjait, melyben az eddig összegyűlt empirikus anyag kényelmesen elemezhető és bemutatható. Az empirikus anyag elemzésére és bemutatására a terjedelmi korlátok miatt nem volt mód, ezt későbbi publikációimban szeretném megtenni (ezek kéziratos változatára l. Lanstyák 2013b, 2013c).
A bevezetést követő három rövid fejezet bizonyos értelemben a dolgozat címének a magyarázata: az egyikben megpróbáltam körbejárni a „revízió” és több ehhez kapcsolódó rokon fogalom (újrafordítás, átdolgozás, javított kiadás) tartalmát, a másik kettőben röviden bemutattam a vizsgálatba bevont fordításokat, ill. revíziókat.
Dolgozatom érdemi részének első fejezete, melyben a fordítással szemben támasztott befogadói elvárásokról beszélek, mintegy megalapozásul szolgál az összehasonlító vizsgálat során kialakított szempontrendszer bemutatásához. Felhívom benne a figyelmet arra a tényre, hogy a fordításrevíziók vizsgálata alapvetően abban különbözik a fordítások vizsgálatától, hogy a kutató nemcsak a fordítás alapjául szolgáló forrásnyelvi szöveggel veti össze a célnyelvi szöveget, hanem egy vagy több korábbi fordításváltozattal is. Ez valójában a revideálást végző szakemberek munkájának kettősségéből következik, akik új szövegük megfogalmazásakor szintén tekintettel vannak mind a forrásnyelvi eredetire, mind pedig egy vagy több korábbi fordításváltozatra.
Az elemzés szempontjainak kijelöléséhez a befogadók, a célnyelvi olvasóközönség igényeiből indultam ki. A befogadók alapvetően azt várják el a fordítástól, hogy az „ugyanazt mondja”, mint az eredeti, és amennyire lehet, „ugyanúgy”, azaz pontos legyen; továbbá a fordítás olvasása közel akkora értelmi erőfeszítést igényeljen, mint az eredetié, ne (sokkal) nagyobbat; végül a fordítás nyújtson nagyjából ugyanolyan esztétikai élményt, mint az eredeti, ill. ha a szöveg gyakorlati célú, akkor e gyakorlati cél megvalósításának ugyanannyira legyen alkalmas eszköze, mint az eredeti. Ezek az elvárások annyira természetesek, hogy a legtöbb olvasó nem is annyira „elvárásokat” támaszt, hanem inkább jóhiszeműen (csúnyább, de találóbb szóval: naivan) feltételezi, hogy a fordítás ilyen.
E négy elvárás, ill. feltételezés közül a Biblia esetében a fogalmi pontosság a legfontosabb, hiszen az olvasó általában nem csupán úgy általában „olvasni” vagy „gyönyörködni” akar, hanem a Bibliának elsősorban a mondanivalójára kíváncsi; amennyiben megérti a Biblia mondanivalóját és Isten akaratát életére nézve, fontossá válik az is, hogy követni tudja a benne megfogalmazott gyakorlati útmutatásokat. Izgalmas kérdés, mitől függ az, hogy a bibliafordító mikor részesíti mégis előnyben az olvashatóságot vagy az élvezhetőséget a fogalmi pontosság vagy a gyakorlati hasznosíthatóság rovására. Ha a tudattalanul elkövetett fordítási hibáktól eltekintünk, a pontatlanabb megoldásokat végeredményben a jobb olvashatóság és/vagy a jobb élvezhetőség vagy a normakövetés kívánalma motiválja.
Amint az előzőek is implikálják, a fordítás pontatlanságai alapvetően két tényezőre vezethetők vissza: egyfelől az említett négy elvárás, ill. feltételezés ütközésére (ugyanaz a megoldás nem a legpontosabb és legkönnyebben olvasható és legjobban élvezhető és gyakorlatilag legjobban hasznosítható egyszerre), másfelől arra a törekvésre, hogy a szöveg összhangban legyen a célközönség nyelvi normájával. Emellett előfordul, hogy fordítási hibák miatt sérül a pontosság, amelyek a fordító figyelmetlensége vagy tudatlansága miatt kerülnek bele a szövegbe.
Ahhoz, hogy a „pontosság” fogalmat operacionalizálni lehessen, be kellett vezetni a jelentésbeli és szerkezeti „eltolódások” kategóriáját. A jelentés és a szerkezet kettőssége újabb elemzési szempont lehetne, ám a kutatás jelenlegi fázisában a komplexebb rálátás érdekében célszerűnek látszott a kettőt együtt kezelni. A fordítók és a fordításkutatók számára egyaránt alapvető kérdés, mi a kisebbik rossz olyankor, amikor a fogalmi és a szerkezeti pontosság (egybevágóság) konfliktusba kerül egymással: ha a fogalmi pontosság sérül a pontosabb szerkezeti megfelelés érdekében, vagy ha a szerkezeti megfelelés sérül a nagyobb fogalmi pontosság érdekében. A fordítói döntéseket két nyelvi (fordítási) ideológia szokta befolyásolni, a nyelvi formalizmus és a nyelvi kogitizmus. A nyelvi formalizmus inkább a laikus fordító intuitív fordítási megoldásaiból indul ki, s a formát részesíti előnyben a tartalommal szemben, míg a nyelvi kogitizmus inkább a hivatásos fordítók eljárásaira épít, azok „formabontó” megoldásainak indokául szolgál.
A pontosság (szöveghűség) vizsgálatát nehezíti, hogy az nem ítélhető meg teljes mértékben egy-egy szövegrészlet szemügyre vételével, hanem tekintettel kell lenni a szöveg egészére is, ami egyenesen következik abból a tényből, hogy a szöveg olyan szerves egész, melynek egyes részei szoros kapcsolatban vannak egymással. Erre a tényre utal a „lokális pontosság” vs. „globális pontosság” kettőssége. A lokálisan pontos és a globálisan pontos, konkordáns megoldás szintén ellentétbe kerül egymással, s mérlegelés tárgya, melyiket részesítse a fordító előnyben.
Az elemzési keret alapjainak bemutatását a normativitás azon aspektusainak felsorolásával zártam, melyek szerepet kapnak az empirikus vizsgálatban: a kontaktusjelenségek és egyéb fordításnyelvi jelenségek előfordulása; az ún. nyelvhelyességi szabályok követése vagy mellőzése; a rokon szövegtípusokban érvényesülő stílusnorma követése; a véletlenül elkövetett botlások előfordulása.
Dolgozatom utolsó részében a fordító munkáját befolyásoló néhány fontos ideológiát mutattam be. Itt most ehhez csak ennyit teszek hozzá: mivel ideológiamentes metanyelvi diskurzus nem létezik, fontos, hogy a kutató maga is a közvélemény elé tárja saját nyelvi ideológiáit. Ami engem illet, a felsorolt és röviden jellemzett ideológiák közül saját gondolkodásomat és a különféle fordítási megoldásokkal kapcsolatos értékítéleteimet leginkább a nyelvi standardizmus, a nyelvi konzervativizmus, a nyelvi idiomizmus, a nyelvi naturizmus és a nyelvi szintetizmus befolyásolja, ezeknek egy enyhébb, az adott szempontot nem abszolutizáló válfaja. A nyelvi szakralizmus ideológiáját nem fogadom ugyan el, de hiszek az eredeti bibliai szöveg ihletettségében a legnagyobb nyelvi egységtől kezdve egészen a legkisebb nyelvi egységig, s ezért a fordítás azon szakaszaiban, amelyek erős szellemi töltetűek (pl. Jézus számos tanítása, a levelek jelentős része), a nyelvi formalizmus ideológiájának megfelelő megoldásokat részesítem előnyben, más helyeken (pl. az elbeszélő szövegrészletekben) viszont inkább a nyelvi kogitizmus ideológiájával összhangban lévő megoldásokat.

Irodalom

Albert Sándor 2003a. Fordítás és filozófia. Budapest, Tinta Könyvkiadó.
Albert Sándor 2003b. A contresens fogalma a fordításelméletben. Fordítástudomány, 5/1., 44–59. p.
Aveling. Harry 2003. ‘Mistakes’ in Translation: A Functionalist Approach. CELT: A Journal of Culture, English Language Teaching & Literature 3/1., July, 1–12. p. http://www.soas.ac.uk/literatures/satranslations/Aveling.pdf (2013. augusztus 12-i letöltés.)
Baranyi József 2011. Elmúlt századok magyar bibliái. Evangéliumi Hírnök, 103/2–3., 11. p.
Baroni, Marco–Bernardini, Silvia 2006. A New Approach to the Study of Translationese: Machine-Learning the Difference between Original and Translated Text. Literary and Linaguistic Computing, 21/3., 259–274. p.
Berman, Antoine 1985/2000. Translation and the trials of the foreign. In Lawrence Venuti (szerk.): The Translation Studies Reader. London, Routledge, 284–298. p.
Bottyán János 1982. A magyar Biblia évszázadai. Budapest, Református Zsinati Iroda.
Catford, John C. 1965. A Linguistic Theory of Translation. London, Oxford University Press.
Csűry Bálint 1940. Károlyi Gáspár bibliafordításának nyelvi hatásához. Magyar Nyelv, 36/4., 238–248. p.
Desmidt, Isabelle 2009. „(Re)translation Revisited.” Meta: Translators’ Journal 54/4., 669–683. p.
Gáborjáni Szabó Botond 2008. Biblia és olvasás. In Heltai János–Gáborjáni Szabó Botond (szerk.): Biblia sacra hungarica. A könyv, „mely örök életet ád”. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 57–72. p.
Gal, Susan 2006a. Contradictions of standard language in Europe: Implications for the study of practices and publics. Social Anthropology, 14., 163–181. p.
Gal, Susan 2006b. Linguistic Anthropology. In Brown, Keith (főszerk.): Encyclopedia of Language and Linguistics. 7. kötet. Oxford, Elsevier Publishers, (2. kiadás.) 171–185. p.
Grosjean, François 2001. The bilingual language modes. In Nicol, Janet L. (szerk.): One Mind, Two Languages: Bilingual Language Processing. Oxford, Blackwell, 1–22. p.
Gutt, Ernst-August 2004. Relevance theory and translation: Toward a new realism in Bible translation. International Meeting of the Society of Biblical Literature. Groningen, Netherlands.
Hatim, Basil 2009. Translating text in context. In Jeremy Munday (szerk.): The Routledge Companion to Translation Studies. Revised edition. London–New York, Routledge, 36–53. p.
Hegedüs Béla 2013. János evangéliumának eleje hat bibliafordításunkban. In Benő Attila–Fazakas Emese–Kádár Edit (szerk.): „…hogy legyen a víznek lefolyása…” Köszöntő kötet Szilágyi N. Sándor tiszteletére. Kolozsvár, EME, 181–186. p.
Heltai Pál 2004–2005. A fordító és a nyelvi normák I–III. Magyar Nyelvőr, 128/4., 407–434. p.; 129/1., 30–58. p.; 129/2., 165–172. p.
Heltai Pál 2012. Az ekvivalencia kérdései mű- és szakfordításban. In Dróth Júlia (szerk.): Szaknyelvoktatás és szakfordítás. Gödöllő, Szent István Egyetem, 7–20. p.
Horváth Péter Iván 2002. Mitől hiteles a fordítás? Fordítástudomány, 4/2., 38–45. p.
Klaudy Kinga 1994/2007. Fordítás és nyelvi norma. In Kemény Gábor–Kardos Tamás (szerk.): A magyar nyelvi norma érvényesülése napjaink nyelvhasználatában. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 57–63. p. Újraközölve: Klaudy Kinga 2007. Nyelv és fordítás. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 45–49. p.
Klaudy Kinga 1999a. Bevezetés a fordítás elméletébe. Budapest, Scholastica.
Klaudy Kinga 1999b. Bevezetés a fordítás gyakorlatába. Budapest, Scholastica.
Knoch, Adolf Ernst 1968. Concordant Commentary on the New Testament. Saugus, California, Concordant Publishing Concern.
Knoch, Adolf Ernst 1975. Concordant Greek Text. Canyon Country, California, Concordant Publishing Concern.
Koppel, Moshe–Ordan, Noam 2011. Translationese and Its Dialects. The 49th Annual Meeting of the ACL. Portland, Oregon, The Association for Computer Linguistics, 1318–1326. p.
Koskinen, Kaisa–Paloposki, Outi 2010. Retranslation. In Gambier, Yves–Doorslaer, Luc van (szerk.): Handbook of Translation Studies. Amsterdam/Philadelphia, John Benjamins, 294–298. p.
Kroskrity, Paul V. 2000. Regimenting languages. In uő. (szerk.): Regimes of Language. Santa Fe, Santa Fe School of American Research Press, 1–34. p.
Krupa, Viktor 2005. Štruktúrna neekvivalentnosť jazykov a problémy s prekladaním. In Keníž, Alojz (szerk.): Cieľový verzus východiskový jazyk. Letná škola prekladu 3. Bratislava, AnaPres, 57–65. p.
Kustár Zoltán 2012. Az új protestáns bibliafordítás (1975) folyamatban lévő revíziója és annak ószövetségi vonatkozásai. In Pecsuk Ottó (szerk.): A bibliarevízió műhelyéből. Budapest, Kálvin János Kiadó, 85–109. p.
Laihonen, Petteri 2004. A romániai bánsági (bánáti) tolerancia és többnyelvűség a nyelvi ideológiák tükrében. In Kovács Nóra–Osvát Anna–Szarka László (szerk.): Tér és terep. Tanulmányok az etnicitás és az identitás kérdésköréből III. Budapest, Akadémiai Kiadó, 81–97. p.
Laihonen, Petteri 2006. Egy finnországi nyelvész reflexiói a Bánságról. Korunk, 17/1., 46–54. p.
Laihonen, Petteri 2009a. Language Ideologies in the Romanian Banat. Analysis of Interviews and Academic Writings among the Hungarians and Germans. Jyväskylä, University of Jyväskylä.
Laihonen, Petteri 2009b. A magyar nyelvi standardhoz kapcsolódó nyelvi ideológiák a romániai Bánságban. In Lanstyák István–Menyhárt József–Szabómihály Gizella (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről IV. Dunaszerdahely, Gramma, 47–77. p.
Laihonen, Petteri 2009c. Nyelvi ideológiák a romániai Bánságban. In Borbély Anna–Vančoné Kremmer Ildikó–Hattyár Helga (szerk.): Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest–Dunaszerdahely–Nyitra, Tinta Könyvkiadó, 321–329. p.
Lanstyák István 2002. A nyelvérintkezés szakszókincséről. Száz fogalom a kontaktológia tárgyköréből. In Gyurgyík László–Kocsis Aranka (szerk.): Társadalom – Tudomány. Tanulmányok a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport műhelyéből. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 73–95. p.
Lanstyák István 2006. A bibliafordítás néhány lexikológiai kérdése (Károli Gáspár fordítása alapján). In uő. Nyelvből nyelvbe. Tanulmányok a szókölcsönzésről, kódváltásról és fordításról. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 170–244. p. (Hivatkozások 245–257. p.)
Lanstyák István 2007. A nyelvhelyesség mint nyelvi probléma. Kisebbségkutatás, 16/2., 199–213. p.
Lanstyák István 2009a. Nyelvi ideológiák és filozófiák. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11. évf. 1. sz. 27–44. p.
Lanstyák István 2010b. A nyelvi babonák életerejéről. Nyelvi ideológiák és filozófiák a Nyelvművelő kéziszótárban. In Beke Zsolt–Lanstyák István–Misad Katalin (szerk.): Hungarológia a szlovák kultúra kontextusában. Pozsony/Bratislava, Stimul, 95–116. p.; http://stella.uniba.sk/texty/HUNzbornik.pdf
Lanstyák István 2010c. Nyelvhelyesség és nyelvi ideológia. In Beke Zsolt–Lanstyák István–Misad Katalin (szerk.): Hungarológia a szlovák kultúra kontextusában. Pozsony/Bratislava, Stimul, 117–145. p.; http://stella.uniba.sk/texty/HUNzbornik.pdf
Lanstyák István 2011a. A nyelvi ideológiák néhány általános kérdéséről. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kallig­ram Kiadó, 13–57. p.
Lanstyák István 2011b. Nyelvi problémák és nyelvi ideológiák. In Hires-László Kornélia–Karmacsi Zoltán–Márku Anita (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. A 16. Élőnyelvi Konferencia előadásai. Budapest, Tinta Könyvkiadó–II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 48–58. p.
Lanstyák István 2013a. Nyelvi problémák a bibliafordításban. In Benő Attila–Fazakas Emese–Kádár Edit (szerk.): „…hogy legyen a víznek lefolyása…” Köszöntő kötet Szilágyi N. Sándor tiszteletére. Kolozsvár, EME, 309–318. p.
Lanstyák István 2013b. A „pontosság” aspektusa a Károli-biblia 20. és 21. századi revízióiban. Kézirat.
Lanstyák István 2013c. Normakövetés a Károli-biblia 20. és 21. századi revízióiban. Kézirat.
Lendvai, Endre 1996. Types of Untranslatable Jokes. In Klaudy Kinga–José Lambert–Sohár Anikó (szerk.): Translation Studies in Hungary. Budapest, Scholastica, 89–98. p.
Makkos Anikó 2011. Az újrafordítások szükségességéről A csudálatos Mary kapcsán. Fordítástudomány, 13/2., 96–106. p.
Maitz Péter 2006. A nyelvi nacionalizmus a dualizmus kori Magyarországon. Egy nyelvi ideológia elemei. Magyar Nyelv, 102/3., 307–322. p.
Márkus Mihály 2008. Magyar Bibliáink. Szemelvények régi bibliafordításainkból. In Heltai János–Gáborjáni Szabó Botond (szerk.): Biblia sacra hungarica. A könyv, „mely örök életet ád”. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 73–92. p.
Melkumyan, Seda–Dabaghi, Azizollah 2011. The Benefits of Translation: With a Special Reference to the Armenian Translation of Five Short Stories by W. Saroyan. Asian Social Science, 7/10., 128–140. p.
Metzger, Bruce M. 1993. Theories of the Translation Process. Bibliotheca Sacra, 150., 140–150. p.
A. Molnár Ferenc 2009. A Biblia és anyanyelvünk. Magyartanítás, 50/1., 3–7. p.
Munday, Jeremy 2001. Introducing Translation Studies. Theories and Applications. London–New York, Routledge.
Newmark, Peter 1988. A Textbook of Translation. New York etc., Prentice Hall.
Nida, Eugene A. 1964. Toward a Science of Translating, with special reference to principles and procedures involved in Bible translating. Leiden, E. J. Brill.
Nida, Eugene 1978. Translation as Communication. In Gerhard Nickel (szerk.): Translation. Stuttgart, HochschulVerlag, 131–160. p.
Nida, Eugene–Taber, Charles 1969. The Theory and Practice of Translation. Leiden, E. J. Brill.
Paloposki, Outi–Koskinen, Kaisa 2004. A thousand and one translations: Revisiting retranslation. In Hansen, Gyde–Malmkjaer, Kirsten–Gile, Daniel (szerk.): Claims, Changes and Challenges in Translation Studies. Amsterdam/Philadelphia, John Benjamins, 27–38. p.
Paloposki, Outi–Koskinen, Kaisa 2010. Reprocessing texts. The fine line between retranslating and revising. Across Languages and Cultures, 11/1., 29–49. p.
Pecsuk Ottó 2008. A bibliafordítás nemzetközi elmélete és gyakorlata napjainkban. In Heltai János–Gáborjáni Szabó Botond (szerk.): Biblia sacra hungarica. A könyv, „mely örök életet ád”. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 93–109. p.
Pecsuk Ottó 2012. A dinamikus/funkcionális ekvivalencia jelentése E. A. Nida munkáiban. In Pecsuk Ottó (szerk.): A bibliarevízió műhelyéből. Budapest, Kálvin János Kiadó, 38–50. p.
Pym, Anthony 1992. Translation Error Analysis and the Interface with Language Teaching. In Cay Dollerup–Anne Loddegaard (szerk.): The Teaching of Translation. Amsterdam, John Benjamins, 279–288. p.; http://usuaris.tinet.cat/apym/on-line/training/1992_ error.pdf (2013. augusztus 12-i letöltés.)
Rabin, Chaim Menachem 1958. The Linguistics of Translation. In Andrew D. Booth (szerk.): Aspects of Translation. London, Secker and Warburg, 123–145. p.
Recker, Ja. I. 1986. Lexikai transzformációk és formális logikai kategóriák. In Bart István–Klaudy Kinga (szerk.): A fordítás tudománya. Budapest, Tankönyvkiadó, 217–239. p.
Robin Edina 2012. Fordítások újraszerkesztése. Mit tesz a szerkesztő a fordított szöveggel? Filológia.hu, 3/2., 99–117. p.; http://www.filologia.hu/images/media/Filologia_ 2012-2.pdf (2013. szeptember 16-i letöltés.)
Ruzsiczky Éva 2003. A bibliafordítás néhány kérdése. Fordítástudomány, 5/1., 5–17. p.
Ryken, Leland 2004. Bible Translation Differences. Criteria for Excellence in Reading and Choosing a Bible Translation. Wheaton, Illinois, Crossway Books.
Santos, Diana 1995. On Grammatical Translationese. In Koskenniemi, Kimmo (szerk.): Short papers presented at the Tenth Scandinavian Conference on Computational Linguistics. Helsinki, 59–66. p.; http://www.linguateca.pt/Diana/download/ SantosNodalida95.pdf (2013. augusztus 12-i letöltés.)
Sebők Szilárd 2012a. A metaforák és a nyelvi ideológiák kapcsolata egyes metanyelvi diskurzusokban. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia II. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület–Kalligram Kiadó, 30–49. p.
Sebők Szilárd 2012b. A nyelvi ideológiák működési mechanizmusairól, avagy nyelvi ideológiák szem előtt tartása és „szembe állítása”. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 14. évf. 3. sz. 87–108. p.
Sharkas, Hala 2009. Translation Quality Assessment of Popular Science Articles. Zeitschrift Für Translationswissenschaft Und Fachkommunikation, 2., 42 –62. p.
Simigné Fenyő Sarolta 2006. A fordítás mint közvetítés. Stúdium, Miskolc.
Šimon, Ladislav 2005. O starnutí jazyka umeleckých prekladových textov. In Keníž Alojz (red.): Letná škola prekladu 3. Cieľový verzus východiskový jazyk. Zborník prednášok. 26. ročník. Bratislava, AnaPress.
Siponkoski, Nestori 2009. 145 Years of Finnish Shakespeare Retranslation: The Next Move. MikaEL: Kääntämisen ja tulkkauksen tutkimuksen symposiumin verkkojulkaisu, 3. http://www.academia.edu/218111/145_Years_of_Finnish_Shakespeare_Retranslation_The_Next_Move (2013. szeptember 16-i letöltés.)
Székely Tibor 1957/1999. A magyar bibliafordítások történetéből 1500–1955. Irodalomtör­téneti tanulmány. Budapest.
Szabados Ágnes 2011. Angolról magyarra fordított szövegek idegenszerűségének vizsgálata. Fordítástudomány, 13/1., 58–77. p.
Szíjj Mária 2011. Egy fordítás újjászületése. Fordítástudomány, 13/1., 78–96. p.
Tirkkonen-Condit, Sonja 2002. Translationese – a myth or an empirical fact? Target, 14/2., 207–220. p.
Tóth Kálmán 1994. Bibliafordítás – Bibliamagyarázás. Budapest, Kálvin Kiadó.
P. Vásárhelyi Judit 2008. Vizsolyi Biblia. Egyházi Könyvtárak Egyesülése. http://www.eke.hu/ index.php/rendezvenyek/szakmai-napok/item/69 (2013. augusztus 12-i letöltés.)
Vladár Gábor 2012. Az 1975-ös (1990-ben revideált) protestáns Biblia újszövetségi szövegének folyamatban lévő revíziója. In Pecsuk Ottó (szerk.): A bibliarevízió műhelyéből. Budapest, Kálvin János Kiadó, 9–37. p.
Waard, Jan de–A. Nida, Eugene A. 1986/2002. Egyik nyelvről a másikra. Budapest, A Ma­gyarországi Református Egyház Kálvin János Kiadója.
Watt, Jan G. van der–Kruger, Yolande 2002. Some considerations on Bible translation as com­plex process. Acta Theologica, Supplementum 2, 118–139. p.
Woolard, Kathryn A.–Schieffelin, Bambi B. 1994. Language Ideology. Annual Review of Anthropology, 23., 55–82. p.
Xianbin, He 2007. Translation norms and the translator’s agency. SKASE Journal of Translation and Interpretation, 2/1., 24–29. p.

Vörös Ferenc: Térinformatika és névföldrajzi paradigmaváltás

0. A nyelvi adatok térbeli leképezésének immár több évszázados hagyománya van a nyelvészetben. Ennek hozadékai alig kaptak helyet a közoktatásban, hiszen azokat jórészt a felsőoktatás egyes nyelvészeti kurzusai kamatoztatják. Ha az utca emberét kérdeznénk arról, mi jut eszébe a névföldrajz kapcsán, bizonyára sokakban felidéződnének azok az ábrák, amelyek a magyar nyelvjárások területi elrendeződését kartografikusan igyekeznek bemutatni. Másodjára bizonyára a szókészletbeli és hangtani eltérések iskolapéldáit sorolnák. Talán a szakemberek közül is csak kevesen gondolnának arra, hogy a jelenkori és a történeti családneveink is sajátos táji elrendeződést mutatnak. Gyanítom, az egyetemi katedrán állva is csak kevesen nyúlnának a családnévállomány kínálta hangtani, morfológiai, lexikológiai példákhoz, amikor a nyelv területi változatairól kívánnak szólni. Ha ez utóbbi távolságtartásnak az okait boncolgatnánk, hamar eljutnánk a felismerésig: dialektológusok jó néhány nemzedéke nőtt fel úgy a szakmában, hogy a magyar nyelv táji változatainak vizsgálatakor figyelmen kívül hagyott egy nagyon fontos szeletet – a családnevek téri tagolódását. Azt gondolom, ebben az ügyben az utóbbi évtizedben sem történt lényeges változás. Ezt az űrt kívánják betölteni azok a kezdeményezések, amelyek az ezredforduló utáni évtized végén kezdtek intenzíven foglalkozni a témával. Noha magam is több monografikus munkában, illetőleg jó néhány tanulmányban közzétettem az eredményeket, ezek a szakmában jórészt visszhangtalanok maradtak. Habár a családnévföldrajz által számos, mind ez ideig rejtett történeti, művelődés-, népiség- és nyelvtörténeti stb. összefüggésre sikerült magyarázatot találni, az eredmények ízlelgetésnél a névtudomány berkeiben sem sikerült messzebbre jutni a szakembereknek. A rokon diszciplínák képviselői pedig mind ez ideig semmiféle érdeklődést sem mutattak a téma iránt. Éppen ezért örültem annak, hogy helyet kaptam a mostani tematikus számban, ahol egyebeken túl néhány példa segítségével felvillanthatom, milyen gazdag nyelvészeti és extralingvális szempontrendszer szerint lehet vallatóra fogni a családneves adatbázisokat.

Kellő tér hiányában e helyütt nem kívánok szólni a névföldrajzi előzményekről, mint ahogy a családnévatlasz eddigi munkálatai ügyében is a korábbi közleményekre kell hagyatkoznom. E helyütt csupán a készülő magyar családnévatlasszal kapcsolatos leglényegesebb információk felvillantására szorítkozom.
Két időszelet korpuszára támaszkodhatunk. Az egyik a 18. század elejéről származik, amely az 1720-as országos összeírás anyagának sajátos, általam strukturált és előkódolt adatbázisa. Az adatbázis-építés és előkódolás során figyelni kellett arra, hogy speciális kereséseket is lehessen végezni, illetőleg olyan adattáblákat készíthessek, amelyeket a kartografálás során a térinformatikai szoftverek is kezelni tudnak.
Az 1720-as összeírás a korabeli Magyar Királyság területéről mintegy 179 ezer korabeli adóköteles személy család- és keresztnevét tartalmazza, éspedig lokalizálható formában. A keresztnevek latinul (latinosan) lettek feljegyezve, a családnevek azonban abban a formában maradtak az utókorra, ahogy a conscriptorok az adatközlőktől hallhatták őket. Éppen ezért a korpusznak erre a rétegére úgy tekinthetünk, mint valamiféle élőnyelvi gyűjtésre, hiszen számtalan korabeli táji sajátosságot hagytak az utókorra: jelesül hangtani, morfológiai, lexikológiai, szemantikai és morfoszemantikai stb. vizsgálatokhoz nyújtanak kellő alapot. Ha az adatokat térképre vetítjük, akkor általuk nyelvföldrajzi megfigyelésekre nyílik lehetőségünk.
A másik időszelet a 2009-es magyarországi lakónépesség több mint tízmillió alapadatot tartalmazó családnévállományán alapul. Ennek adatai abban a formában állnak rendelkezésre, ahogy a hatóságok a népesség-nyilvántartásban elektronikus adathordozón a 2009. január 1-jei eszmei állapot szerint tárolták őket. Értelemszerűen ezt is strukturáltam és előkódoltam, hogy benne a keresést minél hatékonyabban lehessen elvégezni.

Mindkét fentebb említett adatbázis egyfajta szinkrón metszetnek tekinthető. Közöttük mintegy háromszáz évnyi „szakadék” tátong, ám dacára ennek úgy gondolom, hogy a két metszet összevetése kiváló lehetőséget kínál nemcsak az állapotok, hanem bizonyos, az idők során végbement változások megragadására is. Bizonyára első hallásra furcsán hangzik, hogy mostanáig egyebeken túl gyakorta mégis arra koncentráltam, mi az, ami a magyar(országi) családnévállományban táji szempontból is állandóságot mutat, noha időközben jelentősen felgyorsultak a belső és külső migrációs folyamatok. Ez utóbbi tényezővel kapcsolatban az volt a kiindulási alap, hogy alapvetően a népességmozgások sem képesek teljesen felülírni egyes jelenségek korábbi téri tagolódását, különösen akkor nem, ha nagy tömegű adattal dolgozhatunk. Ez utóbbit azért is kell hangsúlyoznunk, mert a névföldrajzi előzmények egyike sem rendelkezett a fentebb említett adatbázisokhoz hasonló nagyságrendű alapadattal, ráadásul a többségüknek a forrásai csak kisebb területet fedtek le. Azok, amelyek országos hatókörűek voltak, a reprezentativitás elvét hangsúlyozva többnyire a nyelvterület különböző részeiről származó kutatópontokkal dolgoztak. Ennek az állatásnak az igazolására álljon itt Hajdú Mihály kutatópontjainak (Hajdú 1994, 2003) térképe! Hajdúra nem ok nélkül hivatkozom, hiszen őt megelőzően egyetlen szakembernek sem sikerült a nyelvterületnek ekkora részét lefedni. A térképen szereplő lokuszok névállománya a középmagyar kor végétől lényegileg napjainkig teszi lehetővé az egyes jelenségek vizsgálatát és a különféle folyamatok nyomon követését. Megjegyzem, Hajdú korpusza mennyiség tekintetében is minden korábbi kutatást fölülmúl, de meg sem közelíti az 1720-as és 2009-es adatbázis nagyságrendjét.

1. ábra. Hajdú Mihály új- és legújabb magyar kori magyarországi kutatópontjai (18. század; 1772–2003 között)
2-map-1
A kartogram alapján egyértelműen megállapítható: a) hatalmas térségek maradnak látókörünkön kívül; b) a kutatópontok jelentős része a nyelvterület pereméhez közel helyezkedik el; c) egyetlen történeti adat sem lépi át a Trianonban meghúzott politikai határokat, kivéve az az öt bukovinai falu – Andrásfalva, Hadikfalva, Istensegíts, Fogadjisten és Józseffalva –, amelyeket az 1. ábra ugyan nem tartalmaz, de amelyekről köztudott, hogy mindig is kívül estek a történelmi Magyarország határain.
1. A tulajdonnevek a nyelvtörténet kutatóinak megkerülhetetlen fogódzókat jelentenek az ómagyar kor egyes időszakai nyelvállapotának és folyamatainak leírásához. Ezzel kapcsolatban érdemes hosszasabban idézni Kázmér Miklóst (Kázmér 1970, 60. p.), aki így fogalmaz: „A magyar nyelvtörténet számára a 11–12., sőt bizonyos mértékig a 13–14. századi tulajdonnevek is nélkülözhetetlenek. Igen jelentős mértékben ezek elemzésével derült fény nyelvünk történeti korszakából három-négy évszázad nyelvi eseményeire. A későbbi korokra, amelyekből szövegek már nagyobb mértékben maradtak fenn, a tulajdonnevek nyelvtörténeti forrásértéke kétségtelenül csökken (névélettani szempontból természetesen változatlan), úgy vélem mégis, hogy ilyen szempontból is érdemes megvallatni a 14. század utáni neveket. Kétségtelen, hogy ez a vizsgálat a múlt nyelvének csak egy kisebb szektorára, elsősorban a hangtanra, szerényebb mértékben az alaktanra és a szótörténetre terjedhet ki, viszont – úgy látszik – ez a forrástípus az említett korlátokon belül olykor talán többet is tud nyújtani a szövegek vallomásánál. Két vonatkozásra gondolok: a nyelvföldrajzra és a kronológiára” (a kiemelések tőlem – V.F.). Tulajdonképpen többek között az ősmagyar kor modellálását is részben ezek a munkálatok teszik lehetővé, éspedig oly módon, hogy a protougor és kora ómagyar kori állapotok közötti időszakot az előzmények és következmények ismeretében rekonstruáljuk. Mivel ennek során a mintegy kétezer évet kitevő köztes állapotra nem állnak rendelkezésünkre nyelvi források, ezért az ősmagyar korra vonatkozó nyelvföldrajzi megállapításokat is kénytelenek vagyunk mellőzni. Igaz, a kora ómagyar korra vonatkozó nyelvföldrajzi megfigyelések is többnyire kellően bizonytalan lábakon állnak, hiszen a rendelkezésünkre álló adatok meglehetősen szórványosak. Felbuk­ka­násuk helye korántsem ad mindig megfelelő alapot a hajdani nyelvváltozatok téri tagozódásának behatárolására, jóllehet az ómagyar korról úgy gondolkodunk, hogy akkor következett be az a váltás, amelynek során a törzsi nyelvjárások egy idő után fokozatosan területi változatokká váltak. Ugyan­akkor jószerivel vajmi keveset tudunk az ak­kortájt kizárólag területi változatokban élő magyar nyelv nyelvjárásainak területi elrendeződéséről. Talán korántsem véletlen, hogy a régebbi és az újabb nyelvtörténeti kézikönyvek az adatok helyhez kötésének kérdésében egyaránt meglehetősen szűkszavúak, holott az egyes jelenségek gócának meghatározása a terjedés irányának és módjának behatárolásában is nagyban segíthetné a nyelvtörténészeket. Igaz, a történeti-földrajzi tényezőket többnyire a nyelvi változások másodlagos okaiként szokás számon tartani, amelyek a tágabban értelmezett társadalomtörténeti kérdésekhez vezetnek el bennünket. A történeti vizsgálatoknak tehát elengedhetetlen része annak megválaszolása, hogy mikor, kik és hol, a nyelvterület mekkora szeletén használták az adott nyelvi elemet vagy jelenséget. A hol kérdésére nyelvföldrajzi vizsgálatok segítségével tudunk megnyugtató válaszokat adni. Ahhoz azonban, hogy megfelelő eredményre jussunk, kellően nagy mennyiségű, a nyelvterület egészét vagy annak jelentősebb szeletét lefedő adatokra van szükségünk. Minél messzebbre megyünk vissza időben, annál kisebb az esélye annak, hogy a fentebb említett feltételnek maradéktalanul eleget tudjunk tenni, hiszen a korai ómagyar korból meglehetősen gyéren állnak rendelkezésünkre a források, és amint már jeleztük, a nyelvemlékek lokalizálása is számos nehézségbe ütközik.
Joggal vetődik fel a kérdés, létezik-e áthidaló megoldás. A válaszom egyértelmű igen­lő lehet, noha tudatában vagyok annak, hogy az utóbbi időben a térinformatikával megtámogatott családnévföldrajz sem tud minden tekintetben üdvözítő megoldásokat kínálni. A módszer megnevezésére jobb híján a visszakövetkeztetés terminust használom. Tartalmilag ez ennyit takar, hogy egy későbbi időszak nyelvi korpuszának téri eloszlásából próbálok következtetéseket levonni arra, hol lehetett egy-egy neológ jelenségnek a góca, illetőleg miként modellálható az újítás földrajzi terjedése. Munkámat nagyban könnyíti, hogy két, egymástól mintegy háromszáz évnyire eső időszelet összevetésére nyílik lehetőségünk. Ehhez természetesen azt kell feltételeznünk, hogy a viharos történelmi, valamint a felgyorsult belső és külső migrációs változások időszakát leszámítva a nyelv történetében általában nem következnek be hirtelen, robbanásszerű, az egész nyelvterületet érintő mozgások, átrendeződések. Ebből következőleg a nyelvföldrajzban is egyfajta állandóságot feltételezhetünk. Különösen akkor, ha nagy mennyiségű adat áll rendelkezésünkre.
Az alább bemutatandó két családneves korpusznak az a nagy előnye, hogy egy adott időmetszetben az egész nyelvterületről / országból (mutatis mutandis) nagy mennyiségű, lokalizálható adat vizsgálatára nyílik lehetőségünk, szemben az egyéb forrásokkal, amelyeket vagy a területi határok korlátozott voltával, vagy a reprezentativitás hiányával, avagy mindkettővel minősíthetünk.
Az állandóságot az idő előrehaladtával a jelenségek terjedése és a népességmozgás fogják némileg átrendezni. A továbbiakban az elmondottak igazolására fogunk néhány olyan példát megszemlélni, amelyek alapján állapotokat tudunk megszemlélni, illetőleg folyamatokat modellálni. Mielőtt erre sor kerülne, elöljáróban röviden szólnunk kell az adatbázisokról.
2. Amint fentebb jeleztem, a névföldrajzi vizsgálatokhoz két időszelet családneves korpuszát foghatjuk vallatóra. Az egyiknek az adatai a Magyar Királyság területén elvégzett 1720-as országos összeírásból, a másikét a Közigazgatási és Elektronikus Közszolgáltatások Központi Hivatalának 2009-es népesség-nyilvántartásából származnak. Mindkét adatbázis korpusza strukturálva és előkódolva teszi lehetővé az egymással összetartozó adathalmazok lekérdezését. Az 1720-as összeírásból (OrszÖsszír. 1720/2012) mintegy 179 adóköteles személy családneve áll rendelkezésünkre. Döntő többségük férfinév (lásd részletesebben Vörös 2013, 34., 57–58. p.). Azt persze egyéb támpontok híján közelebbről nem lehet meghatározni, hogy mennyi ebből a születési név. Azt sem tudni pontosan, hogy a korabeli migráns népesség új közösségben kapott ragadványnevei mennyiben tekinthetők egyenértékűeknek a családnevekkel (vö. Vörös 2013, 130–131. p.). Ugyanakkor a conscriptio minden adata helyhez köthető, így az adattáblák megfelelő előkészítése után a Magyar Királyság hárommilliósra becsült hajdani népessége (vö. Acsády 1896, Dávid 1957) hozzávetőlegesen 5,95%-nyi névállományának téri eloszlására látunk rá (Vörös 2013, 130. p.). Mivel az összeírás az Erdélyi Fejedelemségre sem terjedt ki, ezért keleti irányban be kell érnünk a Partium lakosságának vizsgálatával. Délen a később autonómiával rendelkező horvát-szlavónországi területeket, valamint a hozzájuk tartozó részeket és a határvidékeket, északon a Lengyelországnak elzálogosított tizenhárom szepesi várost és Lubló várát sem írták össze.
Az ezredforduló utáni strukturált korpusz (MMCsA 2009) több mint tízmillió alapadatot tartalmaz. Ez alapján a 2009. január 1-jei eszmei állapot szerint az akkori magyarországi lakónépesség családnévállományára láthatunk rá. A születési nevek mindegyike lokalizálható, éspedig megyék, települések, településrészek, Budapest esetében pedig még utcák szerint is. A korpusz teljességét azért fontos hangsúlyozni, mert a nevek a politikai határokon belüli területek egészét lefedik, ezáltal minden korábbinál alaposabban tudjuk bizonyos jelenségek, pl. hangtani, morfológiai, lexikai, jelentéstani stb. téri tagozódását vizsgálni.
Az 1720-as korpusz adatai is többé-kevésbé egyenletesen fedik le a korabeli Magyar Királyság területét. Az adatok téri eloszlásának meghatározásához a történelmi Magyarország Trianonban feldarabolt, majd a második világháború utáni utódállamok határvonalait hívom segítségül. A mai Magyarország területére esik az adatok 38,02%-a. Szlovákia 36,87%-ban részesedik. Vagyis a két régió területére esik együttesen a nevek 74,89%-a. A fennmaradó mintegy 25% a mai Magyarországgal szomszédos államokban található. Ezek a következőképpen oszlanak meg: a manapság Romániához tartozó Partiumból a nevek 9,88%-át, az ausztriai Burgenlandból 7,61%-át, az Ukrajna fennhatósága alatt lévő Kárpátaljáról 3,67%-át, Vajdaságból 1,54%-át, Szlovéniából 1,36%-át, Horvátországból 0,76%-át, a Lengyelország fennhatósága alá tartozó területekről 0,26%-át vizsgálhatjuk.
3. A korpuszalapú névtani kutatásoknak szinte mindig az első lépései közé tartozik a gyakorisági listák meghatározása. Esetünkben azért van ennek jelentősége, mert korábbról sohasem állt rendelkezésünkre olyan hatalmas személynévállomány, mint amilyet az 1720-as összeírás kínál számunkra. A mennyiségi viszonyokon túl a területiség is figyelemre méltó nóvumokat kínál, hiszen a történeti adatbázisok egyikének segítségével sem látunk rá az ország egész területére.
3.1. A gyakorisági lista felállítása korántsem olyan egyszerű feladat, amint az első pillantásra látszik, ugyanis a különféle lexikai típusok alá számtalan ejtés- és/vagy írásképváltozatot lehet besorolni. Még az egyszerűbb hangszerkezetek is meglepően sok változatot takarnak. A három hangból álló Pap-nak1 három, a Kis-nek és Nagy-nak négy-négy, a Tót-nak pedig huszonnégy (sic!) változatát sikerült kimutatni. Az okok többfélék. A változatok nagy számát mindenekelőtt azzal magyarázhatjuk, hogy a 18. század elején nem volt a magyarban egységes írásgyakorlat. Az összeírók a hallott információt az iskolájukban megszerzett ortográfiai ismereteiknek megfelelően rögzítették. Ugyanitt említhetjük, hogy a nevek lejegyzésének elveiről még érintőlegesen sem szólt az 1715. évi LVII. törvénycikk, amelyben elrendelték az első országos összeírást, jóllehet az országgyűlés ennek módját is kidolgozta.2 Magával az összeírás technikai lebonyolításával a 2–4. §-ok foglalkoztak, ám a törvénycikk a kivitelezés mikéntjére sem tartalmazott részletes útmutatást. A családnevek jelenkori írásgyakorlatából kiindulva azt gondolhatnánk, hogy a családi hagyománynak is nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk a fentebb említett sokszínűségben. Ezt a feltételezést azonban gyorsan elvethetjük, hiszen számtalan jelből arra következtethetünk, hogy a neveket a conscriptorok bemondás alapján vetették papírra. Ha tehát hagyományőrző írásmódról akarunk szólni, akkor leginkább arra a hagyományra kell gondolnunk, amelyet az összeírók írásgyakorlata takarhat, s korántsem a névgazdák által nemzedékről nemzedékre áttestált családi hagyományra. Ez utóbbit azért is elvethetjük, mert az 1720-as összeírás alapvetően az adóköteles személyek nevét hagyta ránk. Alanyai többségükben a betűvetés tudományában járatlan jobbágyok köréből kerültek ki. Kisebb részben a városi népesség névállományával is találkozhatunk a tékák lapjain, akiknek a műveltségéről ugyan vajmi keveset tudunk, ám sejthetjük, hogy ekkortájt a családnevek írásmódjának változatlan formájú apáról fiúra örökítése ebben a társadalmi rétegben sem mondható általánosnak. Az összeíró íveket a megyék által kiküldött személyek vezették, éspedig latinul. Nincs nyoma annak, hogy a nevek feljegyzésekor figyelembe vették volna a családi hagyományt. Ugyanakkor számtalan példát találunk arra, hogy félrehallott alakokat vetettek papírra. Különösen akkor, amikor a conscriptorok nem rendelkeztek az adott településen és/vagy térségben használatos nyelv, illetőleg dialektus ismeretével, illetőleg a magyarétól eltérő név nyelvi alkatának beazonosításához szükséges nyelvtudással. Mindezek tehát magyarázatul szolgálnak az egyes lexikai típusok alá besorolt nyelvi adatok írásképének sokszínűségére. Az állítás igazolására vessünk egy pillantást a Pap lexikai típusának, illetőleg a Páp változatnak a nyelvföldrajzára!

2. ábra. A Pap és változatai az 1720-as összeírásban (megyénkénti bontásban)
2-map-2
A 2. és 3. térkép (2. és 3. ábra) alapján megállapítható, hogy a Pap a 18. század elején alapvetően a magyar nyelvterülethez köthető, jóllehet nem teljesen egyenletesen fedi le azt. Figyelemre méltó foghíjakat találunk Nyugaton Vas, Zala és Somogy megye egyes térségeiben, Keleten a Tisza és a Maros által határolt területen. A Duna–Tisza közének déli részén jelentkező hiátus megfigyelésem szerint nemcsak e névnél, hanem a többi gyakori lexikai típusnál is jelentkezik (a Kovács, Szabó, Nagy és Tót történeti kartogramját lásd Vörös 2013, 110., 124., 137., 146. p.). Ez a tény tehát valószínűleg eredendően nem a Pap korabeli elterjedtségével, hanem a török pusztítással hozható összefüggésbe.
A Páp adatainak területi tagolódását tanulmányozva szembeszökő, hogy azok kivétel nélkül a történelmi Somogy megye területén bukkannak fel. A változatok efféle területi eloszlását esetünkben alapvetően háromféle okra vezethetjük vissza. Az egyik, hogy sajátos, csak az adott térségre jellemző ejtésmóddal van dolgunk. A másik, hogy az adat feljegyzőjének ortográfiai gyakorlata áll a hátterében. A harmadik, hogy a conscriptor sajátos anyanyelvjárási tudása alapján „hall félre” valamit. Elvileg az sem zárható ki, hogy a három tényező együttesével kell számolnunk. Az oknyomozásnak e pontján azonban nem téveszthetjük szem elől, hogy kik is végezték el Somogyban az összeírást. Ha ennek utánajárunk, a fentebbi felvetések közül legkézenfekvőbbnek a harmadik változat tűnik racionális magyarázatnak, ugyanis ezzel a feladattal a Heves megye küldöttei lettek megbízva. Meglehet, talán a palóc nyelvterületen szocializálódott Heves megyei fül hallhatta bele a köznyelvi a-ba az illabiális ™ hangot, amelyet aztán megfelelő hangjelölés hiányában hosszú á-val adhatott vissza (a palóc nyelvjárási régió tömbjeinek 20. századi területiségéről lásd Juhász 2001, 282. p.). Mindazonáltal figyelemre méltó, hogy a Páp-nak mint változatnak a térbeli eloszlása olyasféle, mintha egy összeíró kétnapi járóföldnyi Somogy megyei útját rajzolná ki Balatonendréd, Kőröshegy, Látrány, Andocs, Igal, Baté, Juta, Mezőcsokonya, Kutas, Szabás, Csököly, Homokszentgyörgy érintésével.3 Nem tudni, hogy valóban ebben a sorrendben történt-e az adóalanyok, illetőleg a falusi elöljárók kikérdezése az adóköteles személyekről, de annyi bizonyosnak tűnik, hogy a Pap szótári típusán belül csak a Somogy megyei tékák ívein találkozni a jelenséggel (lásd 4. ábra). Egyébiránt az is figyelemre méltó, hogy a hagyományőrzőnek számító hosszú p-s alakból egy sem bukkant föl a Somogy megyei összeíró íveken. Megjegyzem a 4. számú térképre vetített 42 adatból 27-et Pap, 15-öt Páp alakban hagytak ránk az 1720-ban Somogy megyében ténykedő conscriptorok.

3. ábra. A Pap és változatai az 1720-as összeírásban (településenkénti bontásban)
2-map-3
4. ábra. A történelmi Somogy megyében felbukkanó Pap és Páp változatok földrajzi eloszlása az 1720-as összeírásban (a jelenkori közigazgatási beosztásra vetítve)
2-map-4
3.2. A tizenkét leggyakoribb név között egy sem akad, amelyet a Kázmér-féle családnévszótár alapján ne a magyarból eredeztetnénk, jóllehet többnek is kölcsönszónak tekinthető közszói etimon van a hátterében. Ezek némelyike korai átvétel. Közöttük olyanokat is találni, amelyek akkor kerültek be nyelvünkbe, amikor a magyarban még családnevek sem léteztek. Ilyen pl. a Kovács és a Pap. Mindkettő kora ómagyar kori, a szláv dialektusok valamelyikéből származtatható átvételre vezethető vissza. Mikorra az egyelemű névrendszerből kezdetét vette a többelemű névrendszerre történő váltás, addigra mindkettő teljes mértékben nyelvünkbe integrálódott, majd családnévvé vált. Csupán egyetlen olyan lexikai típust találunk az 1. táblázatban, amelynek eredeztetésekor a magyaron kívül más nyelvek is szóba kerülhetnek: a Kovács-ot. Ez utóbbi ugyanis családnévként a környező szláv nyelvekből is levezethető. A kétféle eredetréteg azonban a Kovács esetében szinte szétválaszthatatlanul egybeolvad a történeti és jelenkori korpuszunkban. Az egyes adatokról csak genealógiai vizsgálatokkal lenne kideríthető, hogy a magyar vagy a szláv eredetréteghez tartoznak-e. Az etnikai viszonyok ismeretében azonban némi fogódzót jelenthet a névföldrajz, ugyanis a magyar, illetőleg szláv népesség által tömbszerűen lakott térségekben az adatok téri eloszlása kellő alapot teremt bizonyos következtetések levonására. Mielőtt erről meggyőződnénk, vegyük szemügyre a tizenkét leggyakoribb családnév listáját! Tegyük ezt oly módon, hogy párhuzamot vonunk a jelenkori adatokkal!

1. táblázat. A 12 leggyakoribb családnév 1720-ban és 2009-ben
2-tab-1
Az adatbázisok 12 leggyakoribb nevének párba állításakor több dolog is azonnal szembeötlik. 1. A sorrendiség tekintetében csupán a hatodik helyen található Kis és a nyolcadik helyen álló Molnár pozíciója egyezik meg, a többi lexikai típusé nem; 2. A két idősík listája csupán egy-egy lexikai típusban tér el egymástól: az 1720-asban a Farkas-t, a 2009-ben viszont a Takács-ot nem leljük meg; 3. A listák élén álló négy név pozíciója ugyan eltér egymástól, de mindkét időszeletben ugyanazt a négy nevet találjuk; 4. Az adatbázisok egészéhez képest megadott százalékos értékek léptékük tekintetében többnyire nem mutatnak jelentős különbséget; 5. A várakozásokkal ellentétben nem a történeti réteg lexikai típusaiban találjuk a legtöbb változatot, habár a Tót-nak ebben az időszeletben az összes többi szótári egységnél lényegesen változatosabb írásképeit hagyták ránk a tékák lapjai (a változatokat a gyakoriságukkal együtt lásd Vörös 2013, 98. p.).4 Egyébiránt a jelenkori korpuszban a gyakorisági lista élén álló nevek közül a legtöbb változatát a Szabó-nak, majd a Balogh-nak, Horváth-nak és a Tóth-nak sikerült kimutatni. Ezek helyesírásunk szűkebben értelmezett hagyományőrző jellegének tanulmányozását teszik lehetővé. Egy részük a magyar ortográfia-történet különféle korszakaihoz vezet vissza bennünket. A Szabó ~ Zabó kettősségének szókezdő z-je például az /sz/ jelölésének kora és késő ómagyar kori emlékét őrzi. Egyes feltételezések szerint az, hogy a nyelvemlékes kor első időszakában a z és sz hangpár közös jele a z volt, ófelnémet hatásra vezethető vissza (vö. Korompay 2004, 282. p.). A cs hangértékű ch a szóvégen ugyancsak olyasféle, családnevek által megőrzött archaizmus, amelyet viszont az ófrancia írásgyakorlat ómagyar kori hatásával magyarázunk (vö. Korompay 2004, 282. p.). Ez utóbbit találjuk például a Kovách-on.
Érdekes jelenség a fentebb már említett Pap szóvégi hangzójának geminációja. Az eddigi kutatások nem fordítottak rá különösebb figyelmet. Sem azt nem tudjuk pontosan, hogy a jelenség melyik nyelvtörténeti korszaknak volt az újítása, sem azt, hogy a nyelvterület mely részén bukkantak fel először a hosszú p-vel lejegyzett adatok. Ezzel kapcsolatban Korompay Klára így fogalmaz: „Feltűnő gyakran találkozunk bizonyos családnevekben szóvégi betűkettőzéssel: Papp, Kiss, Sass, Veress. Ez azért feltűnő, mert a gemináció hangzóközi helyzetben szokott bekövetkezni. A neveken belül feltehetően szerepet játszik az adott elem rövidsége: az egy szótagú nevek mintha különösen kedvelnék a betűkettőzést” (Korompay 2010, 62. p.). Korompay arra is utal, hogy a névvégi gemináták Ördög Ferencnek a 18. századi Zala megyei korpuszából már kellően nagy számban kimutathatók (vö. Ördög 2008, 281. p.).
3.3. Érdekes kísérletnek ígérkezik, hogy a Pap hosszú p-s írásképváltozatainak nyelvföldrajzi eloszlását két időszelet viszonylatában összevessük. Noha a két adatbázis mennyiségileg jelentősen különbözik egymástól, a szóban forgó lexikai típus összkorpuszon belüli részesedése nem mutat akkora különbséget, hogy ennek következtében az összevetés eredményeit fenntartásokkal kelljen fogadnunk. Az 1720-as összeírás 1048 adata 0,59%-át, a 2009-es 69 722 neve 0,68%-át teszik ki a teljes családnévanyagnak.
A 18. század elejéről a geminátás változatból 78 adatot sikerült kimutatni. Ezek a lexikai típus egészének mindössze 7,44%-át teszik ki.5 Ezzel szemben az ezredfordulós korpuszban a hosszú p-s változatok teszik ki a Pap lexikai típusának döntő többségét (77,33%). A számok arra engednek következtetni, hogy a Pap esetében országos viszonylatban a névvégi gemináta – mint ortográfiai megoldás – az utóbbi háromszáz évben vált elterjedtebbé. Azért az óvatos fogalmazás, mert pontosan nem tudni, hogy a névvégi p lejegyzéskori kettőzésében mekkora szerepet játszott az összeírók személye, pontosabban az általuk favorizált ortográfiai gyakorlat. Ha pedig ez utóbbi ténnyel is számolunk, akkor arra ugyancsak tekintettel kell lennünk, hogy az adott térséget összeíró személyek honnan érkeztek az egyes megyékbe, illetőleg hol sajátították el a betűvetés tudományát. A jelenség a 18. század elején a legkoncentráltabban Komárom megyében mutatható ki (42 adat – 13,726‰). Az összeírást itt Torna megyei conscriptorok végezték. Ezt követi Hajdú (8 adat – 7,843‰), Fejér (4 adat – 1,946‰), Nyitra (18 adat – 1,712‰), Szabolcs (2 adat – 0,864‰), Győr (2 adat – 0,493‰) és Vas megye (2 adat – 0,139‰). A Hajdú kerületben és Szabolcsban Fejér megyei, Fejér megyében nógrádi, Nyitra megyében ungi, Győr megyében nyitrai, Vas megyében gömöri összeírók vetették papírra az adatokat. Ugyan az összeírók földrajzi hovatartozása első pillantásra kellően szóródik, ám ha figyelmesebben szemügyre vesszük a kiküldő megyék elhelyezkedését, akkor alapvetően két góc rajzolódik ki előttünk a korabeli Magyar Királyság térképén. Földrajzilag többé-kevésbé mindkettő egybeesik a Pap hosszú p-s adatainak felbukkanási helyeivel (kivétel ez alól Vas megye, amelynek két összeírója Gömör megyéből lett kiküldve).

5. ábra. A Pap hosszú p-s változatai az 1720-as összeírásban (megyénkénti bontásban)
2-map-5

6. ábra. A Pap hosszú p-s változatai az 1720-as összeírásban (településenkénti bontásban)
2-map-6
Háromszáz évet ugorva azt tapasztaljuk, hogy a Pap családnév hosszú p-s változata a mai politikai határokon belül szinte az egész nyelvterületet uralja (lásd 7. és 8. ábra), ám leginkább az ország keleti felében, azon belül is az északkeleti térség két megyéjében, Hajdú-Biharban, valamint Szabolcs-Szatmár-Beregben van jelen legerőteljesebben.6 A 7. ábra azt is jelzi, hogy a Dunántúlon leginkább a Veszprém, Somogy, Tolna és Baranya által határolt térségekben találkozni Papp-okkal. Megjegyzendő, hogy a mint­egy 15 ezer rövid p-s adat érdemben nem befolyásolja a most bemutatott jelenségtérkép tájegységek szerinti elszíneződését. A jelenkori térképeken feltűnő a Duna–Tisza közének hiátusa, amelyre egyéb támpontok híján egyelőre nem tudunk más magyarázattal szolgálni, mint a százötven éves török pusztítás valamiféle kései lenyomata.

7. ábra. A Pap hosszú p-s változatai a 2009-es korpuszban (megyénkénti bontásban)
2-map-7
8. ábra. A Pap hosszú p-s változatai a 2009-es korpuszban (településenkénti bontásban)
2-map-8

3.4. A Kovács családnév történeti és jelenkori nyelvföldrajzával több korábbi munkámban is foglalkoztam (lásd Vörös 2009, 196. p.; 2013, 104–114. p.). Éppen ezért a közszói etimonnal kapcsolatos tudnivalókat e helyütt csak röviden érintem.
Az etimológiai szótárak a kovács közszó eredeztetésekor egyöntetűen úgy fogalmaznak, hogy az korai átvételként a déli szláv dialektusokból kerülhetett át a magyarba (vö. TESz, EWUNg). Szótörténeti szempontból fölöttébb érdekes: a szláv eredetű kovács szavunk mellé a (vas)verő nemcsak társult, hanem jószerivel ki is szorította azt a nyelvhasználatból (Moór 1954, 72. p.). Megjegyezem, Rubinyi Mózes a moldvai csángók köréből személyek megnevezésére szolgáló közszóként említi a vaszverő-t (sic!), amely ott a kovácsmesterségre járatos kifejezés (Rubinyi 1901, 171. p.). Bárczi Géza szerint a kovácsmesterségre a verő mint közszó még a 17. században is használatos volt (vö. Bárczi 1967, 289. p.). Ez utóbbi azért érdekes számunkra, mert Bárczi állítása alapján azt várnánk, hogy foglalkozásnévi eredetű családnévként mind az 1720-as, mind pedig az ezredforduló utáni korpuszban viszonylag nagy számban találunk ilyen adatokat. Ezzel szemben a 18. század eleji forrásból mindössze négy ide vonható nevet sikerült kimutatni: valamennyi a nyelvterület keleti feléről származik. Közülük három egyértelműen a kötélverő mesterséggel hozható kapcsolatba: Kotélverő (Szatmár­né­meti – rom. Satu Mare; Szatmár megye), Kötélverö (Mezőtúr; Heves és Külső-Szolnok megye), Kőtélverő (Érsemjén – rom. Şimian; Bihar megye), Verö (Nyíracsád; Bihar me­gye). Az érsemjéni puszta Verö természetesen nem jogosít fel bennünk arra, hogy magát a névben rejlő mesterséget beazonosítsuk, hiszen annak közszói etimonja hajdan a vasverő mellett egyebeken túl a kötélverőre, rézverőre stb. is utalhatott. Termé­szetesen a jelenkori korpuszban is találkozni verő-kkel. Nem egy közülük többes tagolódású családnév részeként vagy valamilyen összetétel utótagjaként tartalmazta a keresett szót (Házverő-Szabó [6], Házverő-Török [4], Házverő Szabó [3], Házverőszabó [1], Verő-Gergye [1]; Kötélverő [71], Kincsverő [29], Hadverő [12], Dióverő [5], Kőtélverő [3], Rézverő [3], Kötélverö [2], Kötelverő [1]). Ezenkívül 251 puszta Verő-t is találtam. Mindazonáltal elgondolkodtató, hogy a Verő-ből relatíve csak ilyen kevés családnév adatolható az ezredfordulós magyar névállományban.
A Kovács – amint fentebb az 1. táblázatban láttuk – a 18. század első felében a leggyakoribb családnév volt az adóköteles személyek körében. Tizenkét írásképváltozatát sikerült kimutatni a korpuszból. Ezek gyakoriságuk sorrendjében a következők: Kovács (2093), Kovacs (701), Kováts (161), Kouács (50), Kovats (40), Kovach (11), Kóvács (11), Kovacz (6), Kovácz (4), Kouacs (2), Kovac (1), Kóvacs (1). Megjegyzendő, hogy a cs hang ts-ses, cz-s, illetőleg ch-s jelölési módja a korabeli, felekezeti megoszlást mutató írásgyakorlattal hozható összefüggésbe. A ts-esek jellegzetesen a középmagyar kori protestáns, a cz-sek és ch-sak a katolikus helyesírási gyakorlat továbbvitelének tekinthetők (vö. Korompay 2010, 62–63. p.). Ez utóbbi jelölési módot egészen a kancelláriai helyesírási gyakorlatig tudjuk visszavezetni. Egyébiránt a cs-s jelölési mód alapvetően 17. századi katolikus újításnak számít. Ha a Kovács névvégi hangja jelölésmódjainak gyakoriságát alaposabban megszemléljük, azonnal feltűnik a cs-s változatok dominanciája (92,79%). Ez arra enged következtetni, hogy a családnevek írásában már jóval a 19. századi eleji nyelvújítási vita előtt háttérbe szorultak a középmagyar kori felekezeti különbségeket továbbvivő archaikus jelölési módok.
A továbbiakban a lexikai típus adatainak területi eloszlását fogjuk térképek segítségével tanulmányozni. A 9. és 10. ábrából egyértelműen kiolvasható, hogy a név adatai lényegileg az egész Magyar Királyság területét lefedik. Kivétel ez alól a töröktől nemrégiben visszafoglalt területek egy része. Mindenekelőtt a Duna–Tisza közének délebbi területei, valamint a Tisza alsó folyásától keletre. Továbbá kisebb hiátusokkal találkozhatunk a mai Szlovákia területén Pozsony, Szepes és Sáros megyében. Kárpátalján Máramarosban egyetlen adata sem bukkant fel a névnek, holott ez utóbbi térségben jelentős számú szláv népességgel számolhatunk. A 9. ábra alapján megerősítődni látszik az etimológiai szótá­raknak az az állítása, hogy a név alapját képező közszó elsősorban a déli szláv dialektusokból kerülhetett át a magyarba, jóllehet a térkép alapján az északi szláv dialektusokat sem zárhatjuk ki kategorikusan a forrásnyelvek közül. Ami azonnal szembeötlő, hogy a Kovács különösen nagy koncentrációban van jelen a Duna folyásától nyugatra eső megyék közül a Somogy, Zala, Veszprém, Zala és Tolna által határolt régióban. Ez alapján joggal vetődik fel a kérdés, hogy a név dunántúli koncentráltsága összefüggésbe hozható-e azzal, hogy a honfoglaló magyarok a Dunántúlon jelentős számú szláv népességet találtak, akik nyelvi asszimilálódásának egyfajta szubsztrátumaként fogható fel a kovács közszó elterjedtsége. Hogy melyik honfoglalás kori pannóniai szláv dialektus lehetett az átadó, erre nézvést a TESz és az EWUng is óvatosan fogalmaz, amikor a déli szláv eredetet valószínűsíti. Főként hangtani kritériumokra támaszkodik, nyelvföldrajzi támpontokat nem vesz számba. Mindazonáltal tudnunk kell, hogy a kovács magyarba kerülésekor a Pannóniában beszélt dialektusok hangtani sajátosságait alapvetően nyelvünkbe került szláv kölcsönszavak segítségével tudjuk rekonstruálni. Az átadás-átvétel irányának hangtani alapokra helyezett meghatározása azonban azért ütközik nehézségekbe, mert ahogy egyik recenziójában Zoltán András fogalmaz: „a későbbi horvátot, szlovént és szlovákot jellemző hangtani vonások olyan kombinációban fordultak elő, ami ma együttesen egyetlen szláv nyelvben sem található meg” (Zoltán 2004, 674. p.). A Dunántúlon létezhetett viszont egy olyan szláv dialektus, amely a bolgárszlávval hozható rokonságba. Ennek hangtani példázataként szokás a gerencsér foglalkozásnevünket említeni, amely etimonja sem a szerbből, sem a horvátból, sem a szlovénből nem mutatható ki, csakis a bolgárból. Megjegyzem, az ómagyar kori közszói átvételre visszavezethető Gerencsér családnévnek mind a labiális, mind az illabiális változatai máig döntően a Dunántúlhoz köthetők (vö. Vörös 2010, 170–175. p.). Napjainkban tehát a szlavisták Simonyi Zsigmondnál óvatosabban fogalmaznak. Simonyi ugyanis a kovács közszóról határozottan állítja, hogy azt egyenesen a szlovénból vettük át (vö. Simonyi 1906, 400. p.; a szlovén eredeztetésről lásd még Asbóth 1900, 323–324. p.).
Visszatérve az eredeti gondolatmenetre: az elmondottakból egyenesen következik, hogy pusztán a Kovács nyelvföldrajzának vizsgálatával nem tudunk racionális magyarázattal szolgálni a fentebb említett, a magyar királyság szláv nyelvterületein megfigyelhető nyelvföldrajzi hiátusaira. Ehhez behatóbban kellene vizsgálni az egyes térségek legfrekventáltabb neveit, amelyek regionális szinten háttérbe szoríthatták a Kovácsot. Annyi azonban bizonyos, hogy a török kiűzése után a felső-magyarországi területekről déli irányban meginduló népességmozgással számos, az északi szláv nyelvekben (leginkább a szlovákban) keletkezett Kovács keveredhetett a magyarban létrejött családnevekkel.7 Ez a magyarázata annak a fentebb hangsúlyozott kitételnek, hogy a Kovács esetében csak genealógiai vizsgálatokkal lehetne korrekt módon szétválasztani a szláv és a magyar eredetréteghez tartozó adatokat.

9. ábra. A Kovács szótári típusának területi eloszlása az 1720-as összeírásban (megyénkénti bontásban)
2-map-9
10. ábra. A Kovács szótári típusának területi eloszlása az 1720-as összeírásban (településenkénti bontásban)
2-map-10

3.5. A továbbiakban a népességmozgás tanulmányozásához kívánok adalékkal szolgálni az Árgyelán családnév történeti és jelenkori nyelvföldrajzának vizsgálatával.
Az Árgyelán alapja egy honfoglalás korabeli tájnevünkkel, az Erdéllyel hozható kapcsolatba. Az ’erdő elü, erdő előtti, erdőn túli’ jelentésű Erdély tájnév különféle hangváltozásokkal vette fel mai hangalakját (Kúnos 1885, 98. p.; Horger 1910, 342. p.; Hefty 1911, 155. p.; Pais 1912, 125. p.; Tagányi 1913, 148. p.; Alexics 1914, 403. p.; Laziczius 1941, 274. p.; Szabó T. 1943, 73. p.; Juhász 1984, 232–233. p.; Hajdú 1990, 80. p.; Kiss 1996, 442. p.). Rekonstruált hangalakja: *Erdeuelu. Egyesek szerint a magyar tájnév a székely nyelvjárások valamelyikéből került át kölcsönszóként a románba (vö. Iordan 1983, Ionescu 2004), éspedig onnan, ahol a szókezdő hangot legalsó nyelvállású (ún. nagyon nyílt) ä-vel ejtették (Ärdel). A helynév d-nek gy-vé palatalizálódásával, valamint a románban ilyenkor szükséges ’onnan / oda való’ jelentésű -an / -ean(u) helynévképző hozzátoldásával integrálódott az átvevő nyelvben. Eszerint az így keletkezett melléknév volt az Argyelan(u) ’Erdélyből származó, erdélyi’ román családnév alapja.
Az etimológia tárgyalásakor nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a magyarországi beás cigányok három dialektusa közül az egyiket az árgyelánok alkotják (Bíró 2006, 62. p.). A dialektus beszélői jellemzően Baranya (Lakatos 2006, 112. p.), illetőleg az azzal határos Somogy, Tolna megye területén élnek. Nyelvüket a 19. századi román nyelvújítás előtti archaikus változatként tartjuk számon. A mai Magyarország területére egyértelműen migráció révén kerültek át.

11. ábra. Az Árgyelán szótári típusának területi eloszlása az 1720-as összeírásban (megyénkénti bontásban)
2-map-11

Az árgyelánok és a szóban forgó Árgyelán családnév között nem kell okvetlenül szoros összefüggésre gondolnunk. A névadás logikája ugyanis a népnévi eredetű családnevek esetében általában azt diktálja, hogy a közösségből kiszakadókat, földrajzilag távol(abb)ra kerülőket ruházzák fel az új közegben ezzel a ragadványnévszerű jelzővel. Az sem kizárt, hogy az árgyelánokhoz külsőleg és/vagy belsőleg hasonlító, esetleg velük valamilyen kapcsolatba kerülő személyeket kezdik így nevezni. Ezek a tények tehát óvatosságra intenek bennünket, amikor a családnév nyelvföldrajzát tárgyaljuk.
Az 1720-as összeírás korpuszában az Árgyelán lexikai típusa alá 35 adatot sikerült besorolni. Ezek hét különböző ejtés- és/vagy írásképváltozatot takarnak. Íme: Ardilan (12), Ardilán (10), Ardelan (5), Ardillan (4), Ardelán (2), Ardelán, Ardilla (1), Ardilyan (1). Rajtuk kívül egy olyat is találtam, amely magyar névképzésnek tekinthető, és minden valószínűség szerint a székelység körében használatos igen nyílt ä-s ejtést takar (Ardéli). Ezt a dolog természetéből adódóan az Erdélyi szócikkébe tartozónak kell tekintenünk. A történeti korpusz nyelvföldrajzi érdekességeként említhető, hogy az alapvetően a Partium három megyéje – Arad (12 adat – 3,783‰), Bihar (18 adat – 1,975‰) és Máramaros (5 adat – 1,857‰) megye – között oszlik meg. Egyetlen adat sem lépi át a mai Magyarország politikai határait. A névgazdák etnikai hovatartozásáról semmi közelebbit sem tudunk, ám a név gyaníthatóan magyar és román névgazdákat is takarhatott, különösen az etnikailag vegyes Arad és Bihar megyében.

12. ábra. Az Árgyelán szótári típusának területi eloszlása az 1720-as összeírásban (településenkénti bontásban)
2-map-12

A jelenkori korpusz adatai az ország minden megyéjében, illetőleg a fővárosban is megtalálhatók. Igaz, minél nyugatabbra megyünk, annál kisebb koncentrációban van jelen a név az egyes térségekben. Az 1204 adat szórtságát mi sem jelzi jobban, mint hogy a névnek tizenhat változatát mutatta ki a MMCsA keresője: Árgyelán (790), Ardelean (117), Argyelán (102), Ardeleán (50), Árgyellán (29), Ardelán (26), Árdeleán (23), Argyilán (14), Árgyilán (12), Árdelán (10), Argyel (9), Argyellán (9), Ardeleanu (7), Árgyel (4), Ardel (1), Árgyél (1). A változatok sokszínűségét Hajdú Mihály is az adatok nagyfokú földrajzi szórtságával magyarázza (Hajdú 2010, 38. p.). A Hajdú-féle családnév-enciklopédia a név jelenkori névföldrajzával kapcsolatban meglepően pontos eligazítást nyújt, noha szerzője csupán gyűjtéseken alapuló megfigyelésekre támaszkodhatott, hiszen nem ismerte azokat a kartogramokat, amelyeket e helyütt az olvasó rendelkezésére bocsátok.
A 14. ábra alapján megállapítható, hogy a lexikai típus adatai két délkelet-magyarországi megyében sűrűsödnek. A név a Partiummal határos régióban viszonylag összefüggő észak–nyugati sávot fed le, de tulajdonképpen kisebb-nagyobb foghíjakkal egész Békés és Csongrád megyében jelen van. A főváros környékén ugyancsak összefüggőbb terület rajzolódik ki, jóllehet a név koncentráltsága itt lényegesen kisebb, mint az említett dél-alföldi megyékben. A magyarországi romák által lakott térségekkel az Árgyelánnak nem mutatkozik átfedése, különösen nem a beás cigányok által lakott Dél-Dunántúlon.
Az Árgyelán nyelvföldrajzának tanulmányozása alapján arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a név a román népességnek a 18. század után felgyorsult népességmozgása révén került be a mai magyar(országi) névkincs jövevényrétegébe. A különféle hangváltozások nagyban hozzájárultak a nyelvi integrációjához. A mai magyar nyelvérzék számára homály fedi, hogy etimológiailag Erdély tájnevünkkel van kapcsolatban. Ugyanakkor a nyelvész számára kiválóan példázza a kölcsönzés és a visszakölcsönzés nyelvi és extralingvális sajátosságait.

13. ábra. Az Árgyelán szótári típusának területi eloszlása az 2009-es korpuszban (megyénkénti bontásban)
2-map-13

14. ábra. Az Árgyelán szótári típusának területi eloszlása az 2009-es korpuszban (településenkénti bontásban)
2-map-14
3.6. Végezetül egy olyan példát szeretnék bemutatni, amely a 18. század eleji nyelvhatár hozzávetőleges meghatározásához nemcsak a szociolingvisták, hanem a rokon szakmák képviselői számára is támpontokat kínálhat. Ehhez a 3.2. pontban tárgyalt leggyakoribb nevek közül választottam ki egy olyat, amelyet minden kétséget kizáróan magyar etimonként tarthatunk számon.8
A választásom a Nagy családnévre esett, amely minden kétséget kizáróan magyar névképzésnek tekinthető, sőt a benne rejlő közszóról is nagy valószínűséggel állítható, hogy az belső keletkezésű magyar lexikai egység, jóllehet etimológiai szótáraink bizonytalan, talán a finnugor korig visszavezethető örökségként kezelik a nagy közszót (vö. TESz, EWUng).
A fentebbi fejezetekben elmondottak alapján a Nagy családnév 18. század eleji gyakorisága nem ér bennünket váratlanul. Különösen akkor nem, ha figyelembe vesszük, hányféle motiváció állhat az ide sorolandó nevek hátterében. Elsőként említhetjük a nemzedékviszonyító szerepét, ugyanis a zártabb közösségekben máig természetes, hogy családon belül az idősebb nemzedék tagjait a Nagy ragadványnévvel említik. Másodikként vehetjük számba azt a motivációt, amelyet az etimológiai szótárak alapján a következőképpen adhatunk meg: ’jelentős szerepű, kiváló személy, hatalommal rendelkező, magas rangú, vezető ember stb.’ (vö. EWUng, TESz). Analógiákként idézhetjük azokat a közszói összetételeinket, amelyekben nagy elő- vagy utótagot találunk, pl. nagyapa, nagybácsi, nagymama, nagynéni; (falunagy >) fónagy, hadnagy, násznagy, őrnagy, várnagy; stb. (vö. Moór 1949, 21. p.; Hajdú 2003, 775. p.). Ezzel kapcsolatban említhetjük Penavin Olga szlavóniai gyűjtéséből, hogy a 19. század közepén Kórógyon az azonos nemzedékhez tartozó egyező nevű gyermekek megkülönböztetése is a Kis és Nagy jelző segítségével történt. Penavin ehhez még annyit tesz hozzá, hogy a „Nagy ragadványnév a családból kivált idősebb testvér, a Kis pedig a fiatalabb testvér nevének jelölője lett (vö. nagyobbik uram = az uram bátyja, kisebbik uram = az uram öccse)” (Penavin 1958, 477. p.). A fentebb elmondottakat látszik megerősíteni Szabó T. Attilának a 16–17. századi erdélyi nemzedékviszonyító funkciójú családnevekről publikált írása (Szabó T. 1967).
Végül a Nagy motivációinak számbavételekor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, amire a laikus nyelvérzék alapján a legtöbben gondolnak: vagyis hogy a valamikori felmenő termetére (magasság, erős testalkat) utalás is nem egy ide tartozó családnév kialakulásában közrejátszhatott. Hajdú Mihály szerint a Nagy vagyoni helyzetre is utalhatott (Hajdú 2003, 775. p.), jóllehet talán ezzel a motivációval a legkevésbé szokás számolni.
A leggyakoribb nevek esetében okkal vetődik fel a kérdés, miként tölthették be identifikáló funkciójukat, ha nemcsak a makro-, de a mikroközösségen belül is az átlagosnál lényegesen többször találkozhatunk velük. Nyilvánvaló, hogy elsősorban a mikroközösségen belüli szerepüket kell vizsgálnunk, és csak másodsorban azt, hogy a beszélőközösség egészén belül hogyan lehetett a sok azonos nevű személy között eligazodni. A Nagy és a Kis nemzedékviszonyító funkciója kapcsán azt gondolhatnánk, hogy a 18. század elején – amikor már léteztek öröklődő családnevek, ám a születéskor kapott családnév korántsem kísért végig mindenkit az életútján – a szóban forgó összetevők mint ragadványnévszerű névrészek tömegesen, de legalábbis nagy számban adatolhatók az 1720-as korpuszból. Ezzel kapcsolatban elsőként azt vizsgáltam, miféle családnevek előtt találkozhatunk nemzedékviszonyító-gyanús (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért: nemzedékviszonyító) Nagy-okat és Kis-eket a többes tagolódású névegyüttesekben. A 722 ide sorolható adatból 114 Kis (15,79%), továbbá 71 Nagy (9,83%) névrészes adatot sikerült kimutatni. Csupán érdekességként említem, hogy mindkét csoportban az ún. apanévi eredetű családnevek mellett találtam a legtöbb nemzedékviszonyító Kis-t (55,28%) és Nagy-ot (61,97%). Lényegesen kevesebbszer szerepeltek foglalkozásnevek (Kis: 22,81%; Nagy: 12,68%), népnévi eredetű (Kis: 7,02%; Nagy: 8,45%), származási helyre utaló (Kis: 5,26%; Nagy: 4,23%), illetőleg külső vagy belső tulajdonságra utaló (Kis: 2,63%; Nagy: 2,82%) családnevek mellett. Szabó T. Attila végső konklúziójában maga is arra a megállapításra jutott, hogy a nemzedékviszonyító elemek leggyakrabban apa- (ahogy Szabó T. fogalmaz: keresztnév), illetőleg foglalkozásnévi eredetű családnevek előtt a leggyakoribbak (Szabó T. 1967, 64. p.).
Hangsúlyozni kell azonban: önmagában az a tény, hogy ezeknek a több tagból álló családneveknek a följegyzését az 1720-as összeírásban szinte kivétel nélkül két külön szóba írva találjuk, nem számít döntő érvnek sem amellett, hogy ragadványnévszerűek, sem amellett, hogy valódi, többes tagolódású családnevek lennének. Különösen annak fényében nem, hogy egységes helyesírási elvek híján szinte minden összetétellel keletkezett helynevet is több külön szóba írva hagytak rá az utókorra az összeíró ívek (pl. Arok Szállás, Göncz Ruszka, Kis Baráthy, Rácz Fejerto, Szent Márton Káta, Szölös Ardo, Tisza Nána stb.).
A fenti kitérőt azért tartottam fontosnak beiktatni, mert ezzel is hangsúlyozni szerettem volna, hogy a Nagy családnév esetében milyen jelentős szerepet tulajdoníthatunk a nemzedékviszonyító elemet tartalmazó jelzős szerkezetek redukciójának. Vélhetően sokkal nagyobbat, mint ahogy azt a laikus nyelvérzék gondolná. Mindezt annak ellenére állíthatjuk, hogy a korpusz alapján olyasféle korrelációs párokat alig-alig tudnánk fölsorakoztatni, amilyeneket Szabó T. Attila a levéltári forrásokra támaszkodva gyűjtött csokorba a történeti névállományból (Szabó T. 1967), hiszen a legtöbb esetben egy-egy háztartásból csupán egyetlen személy nevét jegyezték föl: a családfőjéét. Azt pedig az összeíró íveken nem rögzítették, hogy voltak-e családi kötelékek a Joannes Kis Pál-ok és Joannes Nagy Pál-ok között.
A dolog természetéből adódik, hogy az alábbiakban a lexikai típus alá csak a puszta Nagy-okat és annak változatait soroltam be. A történeti rétegben négy írásképváltozattal számoltam: Nagy (2353 adat), Nagj (303 adat), Nagi (61 adat), Nágy (4 adat). Közülük csupán kettő maradt meg a napjainkig eltelt közel három évszázad során: a Nagy és a Nadj. Az első nem igényel különösebb ortográfiai magyarázatot, a második viszont igen. A j ugyanis többes (hang)értéket takar: egyaránt jelölhette az i-t, a j-t és az y-t. Ez a nyugat-európai nyelvekben sem ritka jelenség. A magán- és mássalhangzóérték szétválása nagyjából a 16–17. században következik be (vö. Korompay 2004, 282. p.). Talán korántsem véletlen, hogy a 18. század eleji forrásunkban az adatok döntő többségét a [gy] hangértékű g + y-os betűkettőzéssel leljük meg, és csak töredékét a régebbi korok archaikus írásmódját továbbvivő j-s, illetőleg i-s formában. A 2009-es korpuszban tehát ugyancsak helyesírási kövületnek kell tekintenünk a hatvan Nadj alakban kimutatható adatunkat. Ezzel szemben a hatvannyolc Nad egyfajta neologizmusnak minősítendő. Egyértelműen a 20. században politikai határokkal leválasztott magyar népességgel hozható összefüggésbe. Éspedig oly módon, hogy a környező nyelvekben a jellegzetesen magyar névállományt a hatóságok államnyelvűsítették. Ennek során egyes hangok betűjelét mellékjeles formákkal váltották fel. Így lett a Kiss-ből Kiš ~ Kišš [kis], a Nagy-ból pedig Naď [nagy] stb. (vö. Lanstyák 1991, 18–19. p.; 2000, 172. p.; Vörös 2004, 48., 237., 249–254. p.; 2011, 282–286. p.). A 20–21. század során a magyar hatóságokkal jogviszonyba kerülő határon túli magyarok nevéről a magyar okmányokban óhatatlanul elmarad a palatalizációra utaló mellékjel. Az eredeti magyar név alkatát tehát önkényesen helyreállítani nem lehet, ugyanakkor az államnyelvűsített forma is sérül. Az ilyen nevekről akár azt is mondhatnánk, hogy a többszörös torzulás következtében nyelvi senki földjére kerültek. Magyarázatra szorulna a történeti anyagban a Nágy. Ennek kapcsán eredendően arra gyanakodtam, hogy az illabiális ™ hangot akarták vele visszaadni. Ám az ide tartozó négy adat nyelvföldrajzi vizsgálata azzal szembesített, hogy egyik név sem hozható közvetlen kapcsolatba a palóc nyelvjárásterülettel: egy-egy ugyanis a Hajdú megyei Nánáson (ma: Hajdúnánás) és a Nyitra megyei Farkasdon (ma: Vágfarkasd, szlk. Vlčany), kettő pedig Buda szabad királyi városában bukkant fel.
Mielőtt a Nagy lexikai típusa téri tagozódásának tárgyalására térnénk, érdemes egy pillantást vetni a szóban forgó családnév történeti rétegen és a 2009-es korpuszon belüli részesedésére. Annyit elöljáróban előre kell bocsátanunk, hogy két, egymástól sok tekintetben lényegesen különböző összetételű korpusszal van dolgunk. Az első esetben alapvetően a 18. század eleji Magyar Királyság durván hárommilliósra becsült népessége mintegy 6%-ának a névállománya áll rendelkezésünkre (vö. Acsády 1896, Dávid 1957). Ezen túl lényeges különbségként említhetjük a következőket: 1. csak az adóköteles felnőtt népesség nevei állnak rendelkezésünkre, ám azok is döntően férfineveket takarnak; 2. eleve nem a születési nevekkel van dolgunk, hiszen a névállomány egy része mozgásban van; 3. a korpusz nem tekinthető egységes nyilvántartási elvekre épülő forrásnak, hiszen a conscriptorok a nyelvi adatokat is az adatközlők bemondására hagyatkozva jegyezték föl (lásd föntebb a 2. és 4.1. fejezetben az élőnyelvi minősítéssel kapcsolatban elmondottakat); 4. a nevek rögzítése a korabeli helyesírási gyakorlat sokszínűségét tükrözi; 5. a korabeli Magyar Királyság határai lényegesen nagyobb régiót fedtek le a magyar nyelvterületből, mint amire a Trianonban, illetőleg az 1947-es párizsi békeszerződés során kialakított határokon belül ráláthatunk. Ezzel szemben a 2009-es adatbázis: 1. a teljes magyarországi lakónépesség családneveit tartalmazza; 2. benne születési neveket vizsgálhatunk (kivételnek számítana ez alól azok a hivatalos névváltoztatások, amelyek a születési neveket érintik), vagyis asszonyneveket és házassági neveket nem tartalmaz; 3. minden korosztály és mindkét nem nevei fellelhetők benne; 4. az állami adminisztráció által megszabott követelmények szerinti ortográfiai gyakorlat áll az adatok rögzítésének hátterében; 5. nagyfokú állandósággal és megállapodottsággal jellemezhető.
A fentiekből is látható, hogy a két korpusz mind mennyiségi, mind pedig minőségi tényezők tekintetében jelentős eltéréseket mutat. Éppen ezért szükséges kellő óvatossággal eljárni, amikor a két időszelet névföldrajzi eredményeinek egybevetése során állításokat fogalmazunk meg. Az elmondottak ellenére úgy gondolom, nem mondhatunk le arról, hogy a névföldrajzi térképlapokat összevessük.
Mielőtt ezt megtennénk, a Nagy családnév lexikai típusának az összkorpuszokon belüli részesedését is szükségesnek látszik érinteni. Az 1720-as összeírás 2 729 adata az adatbázis egészéhez képest 1,53%-ban részesedik. Így a korban a harmadik leggyakoribb családnévnek számított. Ezzel szemben a 2009-es korpuszban a szóban forgó családnévnek 237 501 adatát sikerült kimutatni. Tehát a teljes lakónépességnek 2,33%-a viselte ezt a nevet. Ez a különbség mintha arra utalna, hogy a közel háromszáz év alatt jelentősen nőtt az össznépességen belül a Nagy családnevűek részesedése. Ez azonban egyéb támpontok híján csak feltevés, hiszen az 1720-as korpusz alapján még hozzávetőlegesen sem tudjuk meghatározni, hogy a háztartásokat valamiféleképpen reprezentáló adóköteles személyek mögött mekkora a látencia. Továbbá azt sem tudjuk, hogy az adómentességet élvezők között ténylegesen hány személy viselhette a Nagy családnevet. A százalékos részesedés növekményéhez természetesen több tényező is hozzájárulhatott: részben a Nagy családnevű családok átlagosnál nagyobb szaporasága, valamint az, hogy az átlagosnál több fiú, mint leány vitte tovább a nevet a családban. Ezen túl természetesen hozzájárulhatott a növekményhez az is, hogy a 19. század elejéig tulajdonképpen a névváltozás és/vagy névváltoztatás nem volt engedélyhez kötve. Az említett tényezők alakulásáról azonban a köztes időszakokban vajmi keveset tudunk. Támpontul csupán az engedélyköteles névváltoztatások állnak rendelkezésünkre, noha ezek sem minden időszakból és korántsem teljes körűen. Ahol mégis némi fogódzót találhatnánk, ott a személyiségi jogok védelmére hivatkozva éppen nyelvi adatok közlésének hiányába ütközünk (lásd pl. Farkas 2009). Éppen ezért kénytelenek vagyunk Szentiványi Zoltán Századunk névváltoztatásai c. munkájára hagyatkozni (Szentiványi 1895). Ebből a munkából kigyűjtöttem az összes olyan esetet, amikor a névváltoztató elhagyta vagy éppen ellenkezőleg: felvette a Nagy családnevet. Mindösszesen négy olyan tétel adódott, amikor a Nagy-ot cserélték másra: Balázs-ra, Gömörei-re, Koós-ra és Kovács-ra (lásd Szentiványi 1895, 31., 89., 132., 136. p.). A további példák is azt mutatják, hogy ebben a korban a névváltoztatás egyértelműen a névmagyarosítást takarta. Százkét olyan esetet számoltam össze, amikor a korabeli hatóságok a kérvényező(k)nek a Nagy családnév felvételét engedélyezték (lásd Szentiványi 1895, 165–167. p.). Ebben a körben mindössze három kérvényező kívánta magyar eredetű nevét elhagyni (Bab, Gombás, Mányai). Tíz család szláv nyelvi alkatú nevet akart magyarosítani. A többség viszont egyértelműen német eredetű nevétől akart szabadulni. Közülük is legtöbben a Gross-tól és a Grossmann-tól váltak meg. Láthatjuk, hogy Szentiványi nagyságrendileg tizenötezres adattárához képest viszonylag jelentéktelen azoknak az eseteknek a száma, amelyek alapján arra a következtetésre juthatnánk, hogy a névváltoztatás jelentősen hozzájárult volna a Nagy családnév földuzzadásához.9 Amint fentebb már jeleztem, a 20. században a hatóságok az olyan nevek felvételének engedélyezését (is) kerülték, amelyek feltűnően gyakoriak voltak (a két világháború közötti normatív névjegyzékről lásd Farkas 2009, 53. p.).
A fentiek összegzéseként megállapíthatjuk, hogy közvetlen források nem állnak rendelkezésünkre annak közelebbi körülhatárolására, milyen extralingvális okokra vezethető vissza a két időszelet viszonylatában a Nagy százalékos részesedésének növekedése. Annyi bizonyosnak tűnik, hogy a 19–20. századi névváltoztatások nem játszottak jelentős szerepet ebben a változásban.
A továbbiakban a szóban forgó családnév nyelvföldrajzi tagozódását fogjuk vallatóra. Ehhez az 1720-as korpuszból elsőként az adatok megyék szerinti eloszlását mutatom be táblázatos formában.
A táblázatból azonnal kitűnik, hogy az ország keleti régiójában sokkal gyakoribb a név, mint a Duna folyásától nyugatra. Némileg megtévesztő a lista élén álló Maros megyei adat kiugróan magas ezrelékes értéke, ám ezt azzal magyarázhatjuk, hogy ebből a térségből mindössze kilenc névadathoz kellett viszonyítani az ott felbukkanó egyetlen adatot. A nagyobb lélekszámú megyék közül mindenekelőtt Hajdú és Békés megye tűnik ki a maga közel hét százalékával. A gyakorisági lista végén található 18 utolsó megye adata mintegy előrevetíti, hogy a peremvidékeken kevésbé fognak elszíneződni a kartogramok, mint a kompakt magyar nyelvterületnek számító központi régiókban. Ez nyilván azzal magyarázható, hogy a Szabó-hoz hasonlóan itt is egyértelműen magyar névképzéssel van dolgunk.

2. táblázat. A Nagy gyakorisága az 1720-as korpuszban
Megye

A történeti adatok téri tagozódását bemutató térképek alaposabb tanulmányozása arról győz meg bennünket, hogy a név a korabeli magyar nyelvterületnek lényegileg minden régiójában adatolható, igaz, egyes peremterületeken – így délen is – meglehetősen szórványosan. A településenkénti bontású térképről az is leolvasható, hogy egybefüggőbb foltok inkább csak a nyelvterület keleti részén alakulnak ki. A Dunántúlon, különösen a Balatontól délre eső tájakon sok foghíjjal találkozni. Itt sem kerülheti el a figyelmünket, hogy a Duna–Tisza közének középső és déli részén, Békés, Csongrád és Csanád megye területén jelentkező hiátusok minden bizonnyal a török pusztítással hozhatók összefüggésbe.

15. ábra. A Nagy családnév földrajzi elterjedtsége (1720) (Az 1910-es közigazgatási beosztásra vetítve)
2-map-15
16. ábra. A Nagy családnév földrajzi elterjedtsége (1720) (A 2011-es közigazgatási beosztásra vetítve)
2-map-16
17. ábra. A Nagy családnév földrajzi elterjedtsége megyénként (2009) (A 2011-es közigazgatási beosztásra vetítve)
2-map-17

18. ábra. A Nagy családnév földrajzi elterjedtsége településenként (2009) (A 2011-es közigazgatási beosztásra vetítve)
2-map-18
Az elmondottak alapján – mindent egybevetve – kevésbé látom meggyőzőnek a Fodor–Láncz szerzőpárosnak azt az állítását, miszerint a Nagy esetében az „alföldi névhasználat jellemző sajátossága” lenne a Nagy használata (N. Fodor–F. Láncz 2011, 183. p.). Azt pedig végképp problémás megállapításnak gondolom, hogy a szerzőpáros az idézett helyen a Nagy-ról csupán mint jellegzetes tulajdonságjelölő névről beszél, egyáltalán nem számolván egyéb, fentebb számba vett motivációival. Ezt látszanak cáfolni Szabó T. Attila fentebb idézett történeti adatai az erdélyi régiségből (Szabó T. 1967).
A jelenkori adatok kartogramjaihoz nem mellékelem a megyénkénti bontású adatokat. Ezt pótlandó egy korábbi munkámhoz irányítom az olvasót (Vörös 2010, 26. p.). A szinkrón adatok alapján előállított térképek ugyancsak azt látszanak igazolni, hogy lényegileg két góccal kell számolnunk: az egyik a már említett Tisza melléki, a másik az északnyugat-dunántúli térség. Ha figyelembe vesszük, hogy a 17. ábrán intervallumskálát nem alkalmaztam, vagyis az egyes településeket szimbolizáló poligonok mindegyike azonos telítettségű színekkel lett kitöltve, akkor nem kerülheti el a figyelmünket a 16. és a 18. ábra nagyfokú hasonlósága. Megjegyzem, a történeti adatok megyénkénti bontású térképe is többé-kevésbé összhangban van egymással, noha a két időszelet között majd háromszáz évnyi a távolság. A különbségek nyilván azoknak a tényezőknek az összességéből adódhatnak, amelyeket fentebb öt-öt pontba szedve vettem számba.
Polémiára ad okot a Fodor–Láncz szerzőpárosnak az az állítása is, amelyben még ha óvatosan is, de kijelentik, hogy a Nagy családnév elterjedtsége „feltehetőleg nincs összefüggésben a többi nagy megterheltségű név […] földrajzi sajátosságaival” (N. Fodor– F. Láncz 2011, 183. p.). Nem könnyű vitába szállni a fentebb idézett gondolattal, ha csupán a példálózásukban szereplő Kovács, Tót, Varga kartogramjait ismerjük. Jóllehet ebben a munkában nem áll szándékomban az összes gyakoribb családnév tárgyalása, azért az eddig elkészült térképek alapján kellő biztonsággal állítható, hogy akadnak olyan családnevek a gyakori listák élén, amelyek lényegileg a nyelvterület nyugati térségében töltik ki azokat a kisebb-nagyobb hiátusokat, amelyek a Nagy történeti és jelenkori kartogramjain figyelhetők meg. Ezek között említhetjük többek között a Horvát-ot.
Végezetül két dologra szeretném ismételten ráirányítani a figyelmet. Az egyik, hogy a (vár)megyénkénti bontásban kartografált adatok gyakorta megtévesztik a szemet, ha csak ezekre hagyatkozunk. Igaz ez természetesen akkor is, ha csupán településenkénti bontásban vizsgálódunk. A leginkább célravezető módszer az, ha a két térképtípust egymás mellé téve analizáljuk. A másik, hogy az 1715-ös összeírás adatbázisa alapján többek között a legtöbb nevet tartalmazó Vas megyére nincs rálátásunk. Csak emlékeztetőül idézem, hogy innen 14 416 adózó nevét hagyták ránk az összeíró ívek. Nyitra (10 516 fő), Pozsony (10 052 fő), Bihar (9 120 fő) és Sopron (8 425 fő) megyét leszámítva valamennyi közigazgatási egység személynevei jócskán tízezer alatt maradnak. Az országos átlag alig több mint 3 600. A pozsareváci béke után Magyar Királysághoz csatolt Temesközből az átlagnál is kevesebb adattal számolhatunk. Nyilvánvaló, hogy amikor az 1715-ös és az 1720-as adatbázisok alapján akarunk nyelvföldrajzi következtetéseket levonni, ezekre az eltérésekre is minden esetben figyelemmel kell lenni, még ha nem tűnnek is jelentős különbségeknek.

4. Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a névföldrajz számos olyan fehér folt kitöltésében kínál segítséget a kutatók számára, amelyekre eddig nem tudtunk magyarázattal szolgálni. A korábbinál nagyobb, a nyelvterület egészét vagy jelentős részét lefedő adatbázisok térképre vetített adatai nemcsak a nyelvészek, hanem az érintkező szakterületek számára is érdekesek lehetnek. Ehhez azonban minden oldal részéről az eddigieknél szorosabb együttműködésre lenne szükség.

Irodalom

Acsády Ignác 1896. Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában. Budapest, Országos Magyar Királyi Statisztikai Hivatal.
Alexics György 1914. Oláh. Román. Magyar Nyelvőr, 43. évf. 401–408. p.
Asbóth Oszkár 1900. Blagoje Brančić: Madjarska Gramatika. Magyar Nyelvőr, 29. évf. 323–329. p.
Bárczi Géza 1967. A magyar szókincsre vonatkozó etimológiai kutatások jelenlegi állása. Magyar Nyelv, 63. évf. 285–292. p.
Bíró Boglárka 2006. Bevezetés a cigányság néprajzába. In (Forrai R. Katalin szerk.): Ismeretek a romológiai alapképzési szakhoz. Pécs, PTE BTK NTI Romológiai és Nevelésszociológia Tanszék, 58–74. p.
Brechenmacher, Karlmann 1957–1963. Etymologisches Wörterbuch der deutschen Familiennamen I–II. Limburg a. d. Lahn, C. A. Starke Verlag.
Dávid Zoltán 1957. Az 1715–20. évi összeírás. In (Kovacsics József szerk.): A történeti statisztika forrásai. Budapest, Közgazdasági és Jogi Kiadó, 145–199. p.
EWUng = Benkő Loránd (főszerk.) 1993–1995. Etymologisches Wörterbuch des Ungarischen 1–2. Budapest, Akadémiai Kiadó. 1993–1995. – 3. Register. 1997.
Farkas Tamás 2009. Családnév-változtatás Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Fehértói Katalin 1969. A XIV. századi magyar megkülönböztető nevek. (Nyelvtudományi Értekezések 68.) Budapest, Akadémiai Kiadó.
N. Fodor János–F. Láncz Éva 2011. A Történeti magyar családnévatlasz előmunkálatairól. Névtani Értesítő, 33. évf. 175–190. p.
Hajdú Mihály 1990. Adalék a XVI. századi magyar nyelvjárások hangrendszeréhez. Magyar Nyelv, 86. évf. 77–80. p.
Hajdú Mihály 1994. A középmagyar kor személynévtörténete (1526–1772). I–III. Budapest. (Kéziratban az MTA Könyvtárában)
Hajdú Mihály 2003. Általános és magyar névtan. Budapest, Osiris Kiadó.
Hajdú Mihály 2010. Családnevek enciklopédiája. Budapest, Tinta Könyvkiadó.
Hefty Gyula Andor 1911. A térszíni formák nevei a magyar népnyelvben. Magyar Nyelvőr, 40. évf. 155–169. p.
Horger Antal 1910. Egy ismeretlen magyar hangtörvény IV. Magyar Nyelvőr, 39. évf. 337–343. p.
Ionescu, Cristian 2004. Dicţionar de onomastică. Bucureşti, Editura Elion.
Iordan, Iorgu 1983. Dicţionar al numelor de familie româneşti. Bucureşti, Editura Ştiinţifică şi Enciclopedică.
Juhász Dezső 1984. A magyar tájnevekről. Magyar Nyelvőr, 108. évf. 232–236. p.
Juhász Dezső 2001. A nyelvjárási régiók. In (Kiss Jenő szerk.): Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó, 261–324. p.
Kázmér Miklós 1970. A »falu« a magyar helynevekben. XIII–XIX. század. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kázmér Miklós 1970. XIV–XVIII. századi tulajdonnevek nyelvtörténeti értékesítése (A -si képző kialakulása). In (Kázmér Miklós–Végh József szerk.): Névtudományi előadások. II. Névtudományi Konferencia. (Nyelvtudományi Értekezések 70.) Budapest, Akadémiai Kiadó, 60–69. p.
Kázmér Miklós 1993. Régi magyar családnevek szótára XIV–XVII. század. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.
Kemény István 1997. A magyarországi cigányság helyzete. In (Vajda Imre szerk.): Periférián – Roma szociológiai tanulmányok. Budapest, Ariadne Kulturális Alapítvány, 644–655. p.
Kemény István–Janky Béla–Lengyel Gabriella 2004. A magyarországi cigányság 1971–2003. Budapest, Gondolat–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet.
Kiss Lajos 1996. A Kárpát-medence régi helynevei. Magyar Nyelvőr, 120. évf. 440–450. p.
Kniezsa István 1965/2003. A magyar és a szlovák családnevek rendszere. In uő: Helynév- és családnévvizsgálatok. Kiss Lajos bevezető tanulmányával. Budapest, Lucidus Kiadó.
Korompay Klára 2004. Az ómagyar kor helyesírás-története. In (Kiss Jenő–Pusztai Ferenc szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó, 101–105., 281–300., 579–595., 697–709., 781–788. p.
Korompay Klára 2004. Helyesírás-történet. In (Kiss Jenő–Pusztai Ferenc szerk.): Magyar nyelvtörténet. Budapest, Osiris Kiadó. 101–105., 281–300., 579–595., 697–709., 781–788. p.
Korompay Klára 2010. Mit nyújthat a helyesírás-történet a szinkrón magyar családnévatlasz munkálataihoz? In (Vörös Ferenc szerk.): A nyelvföldrajztól a névföldrajzig (I.) (MNyTK 234.) Szombathely–Budapest, Savaria University Press–Magyar Nyelvtudományi Társaság, 60–70. p.
Kúnos Ignácz 1885. A helynevekben levő népetymologiáról. Magyar Nyelvőr, 14. évf. 97–102. p.
Lakatos Szilvia 2006. A romani/lovári nyelv. In (Forrai R. Katalin szerk.): Ismeretek a romológiai alapképzési szakhoz. Pécs, PTE BTK NTI Romológiai és Nevelésszociológia Tanszék, 111–129. p.
Lanstyák István 1991. A szlovák nyelv árnyékában. In (Kontra Miklós szerk.): Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 11–71. p.
Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó, Kalligram Kiadó, MTA Kisebbségkutató Műhely.
Laziczius Gyula 1941. Egy nagy pör felújítása. Nyelvtudományi Közlemények, 51. évf. 241–279. p.
MCsNA 2009. Magyar családnévatlasz. Kutatásvezető: Vörös Ferenc.
MCsTt 2011. Magyar családnevek térképtára. Elektronikusan tárolt adatbázis. Kutatásvezető: Vörös Ferenc.
MMCsA 2009. Mai magyar családnevek adatbázisa (Database of Hungarian Surnames). Elektronikusan tárolt adatbázis. Kutatásvezető: Vörös Ferenc.
Moór Elemér 1949. A magyar nyelvtörténet őstörténeti vonatkozásai. Magyar Nyelvőr, 73. évf. 20–22. p.
Moór Elemér 1954. A magyar lótenyésztési és lovasterminológia szláv elemei szó-, nép- és művelődéstörténeti szempontból. Magyar Nyelv, 50. évf. 67–76. p.
OrszÖsszír. 1720/2012. Az 1720. évi országos összeírás. Elektronikusan tárolt adatbázis. Kutatásvezető: Vörös Ferenc.
Ördög Ferenc 1998. Zala megye népességösszeírásai és egyházlátogatási jegyzőkönyvei (1745–1771). Budapest–Zalaegerszeg, Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete–Zala megye Önkormányzati Közgyűlése.
Ördög Ferenc 2008. XVIII. századi családnevek írásmódjának helyesírástörténeti rétegei. In uő: Válogatott tanulmányok. Nagykanizsa, Czupi Kiadó, 279–282. p.
Pais Dezső 1912. Göcsej. Magyar Nyelv, 8. évf. 124–126. p.
Penavin Olga 1958. Kórógy lakosságának névanyag. Magyar Nyelvőr, 82. évf. 476–481. p.
Rubinyi Mózes 1901. Adalékok a moldvai csángók nyelvjárásához V. Szókincs. Magyar Nyelvőr, 30. évf. 170–182. p.
Simonyi Zsigmond 1906. A nyíl és a nyír. Magyar Nyelvőr, 35. évf. 393–401. p.
Szabó T. Attila 1943. Az elve vízneveinkben. Magyar Nyelv, 39. évf. 73. p.
Szabó T. Attila 1967. Az erdélyi régiség személynévanyagának nemzedékviszonyító elemei. Magyar Nyelv, 63. évf. 51–64. p.
[Szentiványi Zoltán] 1895. Századunk névváltoztatásai. Helytartósági és miniszteri engedélylyel megváltoztatott nevek gyűjteménye 1800–1893. Eredeti okmányok alapján összeállította a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság egyik igazgató-választmányi tagja. Budapest, Hornyánszky Viktor kiadása.
Tagányi Károly 1913. Gyepü és gyepüelve II. Magyar Nyelv, 9. évf. 145–152. p.
TESz = Benkő Loránd (főszerk.) 1967–1976. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára 1–3. Budapest, Akadémiai, 1967–1976. – 4. Mutató. 1984.
Vörös Ferenc 2004. Családnévkutatások Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Kiadó.
Vörös Ferenc 2009. Széljegyzetek a magyar családnévatlasz előmunkálatai közben. Névtani Értesítő, 31. évf. 185–197. p.
Vörös Ferenc 2010. Családnevek térképlapjainak nyelvföldrajzi vallomása. (MNyTK 235.) Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.
Vörös Ferenc 2011. Nyelvek és kultúrák vonzásában. I. Személynevek a magyar nyelvterület északi pereméről. Pozsony, Kalligram Kiadó.
Vörös Ferenc 2013. Mutatvány az 1720-as országos összeírás névföldrajzából. Szombathely, Savaria University Press.
Zoltán András 2004. A magyar nyelv régi szláv jövevényszavai és a szláv nyelvtörténet. Kisebbségkutatás, 13/4. évf. 671–674. p.

Források

Az 1715-ös összeírás (Jelzete: N 78) (Filmtári helye: 3119–3131. dobozok)
Az 1720-as összeírás (Jelzete: N 79) (Filmtári helye: 3131–3149., 3154. dobozok)
ConsReg 1715 = Conscriptio Regnicolaris 1715. N 78. MOL., 3119–3331. doboz. Digitalizált ki­adás. Szerk. H. Németh István. Az 1715. évi országos összeírás. (DVD-ROM) Budapest. Digitalizált változat online elérhetősége: http://193.224.149.8/adatbazisokol/adatbazis/2 (Utolsó letöltés: 2012. 12. 29.)
ConsReg 1720 = Conscriptio Regnicolaris 1720. N79. MOL., 3131–3149, 3154. doboz. Digitalizált változat online elérhetősége: http://193.224.149.8/adatbazisokol/adatbazis/52 (Utolsó letöltés: 2012. 12. 29.)

Cs. Nagy Lajos: A számítógép a nyelvjáráskutatásban

1. A kezdetekről.

1.1. Az európai nyelvtudományban, így a nyelvjáráskutatásban is már több évtizedes, csaknem fél évszázados hagyomány a számítógépes eljárások alkalmazása. Jean Séguy francia romanista nyelvész, a dialektometria (nyelvjárásmérés, nyelvjárásiasságmérés) megalapítója 1971-ben nyelvatlaszadatok számítógépes elemzésével kísérelte meg a nyelvjárásiasság fokának a megállapítását, a nyelvjárások osztályozását (vö. Balogh–Kiss 1992, 6. p.). A dialektometria számszerűsítve írja le nyelvi jelenségek, szövegek regionalitásának, nyelvjárásiasságának a mértékét. Eddig leginkább fonéma-előfordulási különbségek mértékének a megállapítására alkalmazták ezt a módszert. A mérés úgy történik, hogy ugyanazon szöveg nyelvjárási (regionális) és standard változatában számszerűsítik, hány helyzetben fordulnak elő azonos és eltérő fonémák (vö. Juhász 2001, 137–138. p.). Gyakorlatilag a nyelvjárási szöveget (alapszöveget) átírják standard változatba, s redukciós és azonossági indexszel fejezik ki a különbségeket. Pl. a keleti középpalóc nyelvjárásban jellemző volt, hogy a köznyelvi é helyén e-t vagy ē-t ejtettek: szekér > szeker ~ szekēr. A mérés kiindulási alapja (alapszövege) a nyelvjárási alak (szeker ~ szekēr), s ennek köznyelviesített változata (szekér). Azonos számú fonéma (5) van mindkét alakban, ezért a redukciós index 100%, az azonossági viszont csak 80%, mert egy fonéma eltérést mutat. Vizsgáljunk meg más eseteket is. A nyj. hazúrú és a kny. hazulról esetében a nyelvjárási változat 6, a köznyelvi pedig 8 fonémát tartalmaz. A redukciós index 6/8 = 75%, az azonossági index pedig – mivel 2 l fonéma hiánya + az u helyett ú + az ó helyett ú = 4 fonémaeltérés van – 50%. A nyj. körtve és a kny. körte redukciós indexe 6/5 = 120%, azonossági indexe pedig az 1 fonématöbblet következtében ugyancsak 6/5 = 120%. Ebből az látszik, hogy nem elegendő, sőt értelmetlen 1-1 szó kiemelése és összehasonlítása. Csak hosszabb szövegek elemzésével kapunk megbízható eredményt. Balogh Lajos Kovács Margit keramikusművész nyelvi regionalitását a művésznő 10 percnyi szövegén vizsgálva a következőket állapította meg: „Kovács Margit köznyelvire rekonstruált szövege 8128 beszédhangot tartalmaz. Ebből 751 esetben volt valamiféle eltérés a tényleges, regionális köznyelvivel való összevetés során: vagy hangcsere, vagy pedig hangkiesés. Az azonossági index 90,76%, amely azt jelenti, hogy a köznyelvi szöveg beszédhangjainak 90,76%-a változás nélkül azonos a regionális köznyelvi szövegével” (Balogh 1982, 479. p.). A redukciós index – mivel 128-cal kevesebb beszédhangot használt föl, mint amennyit a köznyelvi norma szerint kellett volna – 8000/8128 = 98,43% (vö. Balogh uo.) Termé­sze­tesen a nyelvjárásiassági vizsgálatot alaktani és egyéb jelenségekre is kiterjeszthetjük. Az alacsony értékű indexek a nyelvjárásiasság nagyobb mértékét fejezik ki. Ha körültekintő a vizsgálandó nyelvjárási jelenségek kiválasztásának a köre, akkor a dialektometria segítségével pontosabban megállapíthatók a nyelvjárástípusok határai, valamint a nyelvjárások közti átmeneti sávok területei is. A nagy adatbázisokra épülő gépi feldolgozás lehetőséget ad a jelenséghatároknak az eddiginél pontosabb megrajzolására.
A magyar nyelvtudomány különböző területein is egyre gyakrabban találkozunk informatikai megoldásokkal, számítógépes adatrögzítésekkel és feldolgozásokkal. A magyar nyelvjárások atlaszának (továbbiakban MNyA.) a számítógépre vitele az 1960-as évek közepén vetődött föl először Kelemen József részéről. „Én magam [= Balogh Lajos] is többször beszélgettem vele erről a kérdésről, azokról az előnyökről, amelyek a gépi elemzésből adódnak. Az akkori kezdetleges technika – egy fél szobányi gép, amely lyukszalagra dolgozott – azonban megkérdőjelezte ennek a vállalkozásnak a komolyságát, illetőleg azt, hogy a sok munkát igénylő befektetés hosszú távon is hasznosíthatóvá, gyümölcsözővé válik” – emlékezik vissza Balogh Lajos (Balogh–Kiss 1992, 6. p.), aki tudomásom szerint a MNyA. egyetlen ma is élő munkatársa.1 A magyar nyelvjárások első számítógépes elkülönítése Simon Zoltán nevéhez fűződik, aki Vancouverben számítógépes elemzéssel hasonlított össze a nagyatlaszból kiválasztott 100 ősi magyar szót. 395 kutatópont ejtésváltozatait egybevetve 38 nyelvjárási egységet állapított meg (vö. Hankó 1990). Ez lényegében megegyezik Imre Samunak ugyancsak a nagyatlasz anyaga alapján kézi feldolgozással kialakított főbb típusaival (Imre 1971, 329–373. p.).
A 80-as évek végén, a számítástechnika rohamos fejlődésének következtében belátható távolságba került a nagyatlasz teljes anyagának gépi adatbevitele. Kiss Gábor az atlasz számítógépbe vitelének a hasznosságát több tényezővel indokolta. Az atlasz 6 kötete 48,5 kg tömegű, ezért fizikailag szinte kezelhetetlen különösen akkor, ha egy adott kutatópont adatait szeretnénk elemezni, ugyanis minden kötetet (dobozt) kézbe kell venni. Az atlasznak ebből a tulajdonságából következik az, hogy a magyar tudomány (nyelvtudomány, néprajz, helytörténet stb.) vérkeringésébe alig került be. Számítástechnikai szempontból az adatbázis jól strukturált, viszonylag könnyen készíthető program a feldolgozásához. Az adattár újabb kutatópontok adataival is kiegészíthető. Az adatok kézi csoportosítása, összeszámlálása, összehasonlítása hosszadalmas. A számítógép alkalmazásával (új, csak géppel megvalósítható) elemzési szempontok érvényesítésével újabb tudományos eredményekhez jut a nyelvtudomány (vö. Balogh–Kiss 1992, 11–12. p.). A nagyatlasz mellékjeles karakterkészletét kiadáskor a nyomda egyedileg alakította ki. A betűk fölött és alatt is gyakran előfordulnak olyan mellékjelek a fonetikai jelenségek jelölésére, amelyek a számítógépen akkor még nem voltak meg. Ezért az egyes mellékjelekhez számokat rendeltek (az alapjel után kitett 3-as például a félhosszúságot jelentette), vagy a számítógépen egyébként meglévő, nem fonémákat jelölő egyéb szimbólumokat használtak (a diftongusok kapcsos zárójelbe kerültek). Így készítette el Balogh Lajos és Kiss Gábor a MNyA. 1–3. kötetének informatizált változatát. Módszerük elméletileg teljes értékű, gyakorlatilag azonban az adatrögzítés során alkalmazott különböző platformok kompatibilitási nehézségeket okoztak (vö. Bodó–Vargha 2008, 336. p.).

1. ábra. Az MNyA. digitalizálási folyamatának lépései
3-abr-1

Forrás: Balogh–Kiss 1992, 13. p.

1.2. Az elmúlt két évtizedben a számítógép magyar dialektológiai alkalmazását több tényező is motiválta. Az 1990-es években az informatika és technikai háttere olyan gyorsan fejlődött, hogy az alkalmazások lehetősége meghatványozódott. A nyelvtudomány különböző ágaiban egyre elterjedtebbé váltak az informatikai megoldások. Nemzetközi dialektológiai kongresszusokon már külön szekció foglalkozott a számítógépes adatfeldolgozással, s már szoftverbemutatókat is tartottak.2 Kiefer Ferenc az informatikai forradalom nyelvi hatásairól megállapítja: „Ez a változás a könyvnyomtatás felfedezésénél is komolyabb következményekkel jár. Az Európai Közösség szakembereinek véleménye szerint az új nyelvi technológiák olyan hatással lesznek a kultúra fejlődésére, mint amilyen szerepet játszott az írásbeliség a kultúra megőrzésében és terjesztésében. Jelentőségük a könyvnyomtatásénál is nagyobb” (Kiefer 1994, 635. p.). Motiváló tényezőként szerepelt az is, hogy a Nyelvtudományi Intézetben, a Zenetudo­mányi Intézetben, Néprajzi Múzeumban, valamint egyetemi és főiskolai tanszékeken, sőt nyelvjáráskutatók, néprajzosok birtokában is rengeteg archiválandó nyelvjárási írott és hangos anyag található. Ezeknek az összegyűjtése, technikai megmentése, egyetlen hatalmas adattárba rendezése a tudományos kutatás számára elengedhetetlen. Ezt a munkát a korábbi, manufakturális módszerrel nem lehet elvégezni. Főszereplővé vált tehát a számítógép, melynek fejlettségi foka már lehetővé tette ezeknek a kezdeményezéseknek a megvalósítását.
1996-ban az ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszéke és a Fonetikai Tanszéke a fenti cél érdekében összefogott, és kidolgozott egy elektronikus prezentációs rendszert. Juhász Dezső témavezetőként főként a dialektológiai szempontok érvényesülését biztosította, Vékás Domokos a fonetikai szempontok megvalósításával, valamint nemzetközi példák alapján az informatizálási koncepció kialakításával foglalkozott. Radványi Péter a számítógépes nyelvi archívum kialakítása és a hanganyagok digitalizálása mellett technikai feladatok megoldását vállalta magára (vö. Juhász–Radványi–Vékás 2000, 48–49. p.).
Ismerkedjünk meg legalább nagy vonalakban az elektronikus prezentációs rendszer tervével, melynek nagyon sok eleme napjainkra már valósággá vált. A munka első fázisa a digitális archívum feltöltése, vagyis a hagyományos adathordozókon lévő adattárak bevitele a számítógépbe. Hagyományos adathordozók (primer adattárak) a papír alapú, vagyis nyomtatott vagy kéziratos szöveglejegyzések, szó- és szólásgyűjtemények, tájszótárak, nyelvatlaszok, nyelvtanok, néprajzi és honismereti közlemények, illetve magnó-, esetleg videoszalagra fölvett nyelvjárási, néprajzi gyűjtések. Az ezekből a forrásokból nyert adatokat digitalizálják, technikailag tagolják, kialakítják az ún. nyersanyagtárat. Az anyagokat fonetikailag, nyelvföldrajzilag, lexikailag, grammatikailag, statisztikailag és bibliográfiailag kódolják is. A folyamat következő lépésében tartalmi válogatás, hangfinomítás, zajszűrés, restaurálás, válogatás, rendezés, utalózás és a tárolás megoldása történik. A tárolás CD lemezen, újabban nagyobb kapacitású tárolókon vagy nyomtatásban (nyelvatlasz, szótár stb.) történik. A digitális archívumra operatív rendszerek épülnek, melyekkel lehetővé válnak fonetikai, fonológiai, lexikai, grammatikai stb. keresések a teljes korpuszban. Külön­böző statisztikák készíthetők, egyedi és összesítő térképlapok szerkeszthetők nyelvjárási jelenségek bemutatására, hogy csak néhány lehetőséget említsünk az alkalmazási területekből. A program kidolgozói vallják, hogy „remélhetőleg nincs messze az az idő, amikor a nyelvész saját kezűleg színvonalas szemléltető térképeket készíthet, neki tetsző grafikai megoldásokkal, azaz szakmai elképzelését közvetlenül megvalósíthatja és tesztelheti” (Juhász–Radványi–Vékás 2000, 48–49. p.).

2a. ábra. A digitalizálás folyamata
3-abr-2a

Forrás: Juhász–Radványi–Vékás 2000, 52–53. p.

A következő ábra azt szemlélteti, hogyan lesz a hangfelvételekből nyelvileg és tartalmilag jól tagolható informatikai anyag.

2b. ábra. A dialektológiai archívum hangfájlkezelésének technikai blokksémája

Forrás: Juhász–Radványi–Vékás 2000, 54. p.
2. Digitalizált nyelvatlaszok.

2.1. Az első digitalizált nyelvatlasz. A fent vázolt elméleti alapokra épülve indult meg a digitalizált atlaszok kiadása. Elsőként 1995-ben Juhász Dezső irányítása mellett a 11 kötetes A romániai magyar nyelvjárások atlaszának (RMNyA.) a közzétételét kezdte el az ELTE Magyar Nyelvtörténeti és Nyelvjárástani Tanszékének néhány fiatal oktatója hallgatók közreműködésével. Az utolsó kötet 2010-ben látott napvilágot. Ez azt jelenti, hogy a számítógépes technika dialektológiai alkalmazásának kidolgozása és kipróbálása már a 90-es években elkezdődött. A munkacsoport minden mellékjeles betűt megtervezett, kódszámmal látott el. Mellettük több tagoló és szemléltető funkciójú grafikai jelet is készített, majd az adatrögzítés programját egy szövegszerkesztős programból alakította ki. Ezen lépések következtében váltak a térképek egyformává, esztétikailag is magasabb szintűvé, az adatok jól olvashatóvá. A korrektúrázást pedig nem a kész térképlapokon, hanem az adattárban lehetett elvégezni. Ezt követően a javított adattár került a térképezőhöz.
A számítógép használatának a lehetőségét az atlasz teljes anyaga gyűjtőjének, Murádin Lászlónak a gondos előszerkesztő munkája teremtette meg. A RMNyA. történetének az első fontos dátuma 1955, akkor ugyanis a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Nyelvtudományi Intézete fölvette kutatási tervébe e nyelvatlasz elkészítését. Nagy szerepe volt ebben a nemzeti elfogultságtól mentes akkori igazgatónak, Emil Petrovicinak. A gyűjtés előkészítő munkálatai (a kérdőfüzet összeállítása, a kutatópontok kijelölése) 1956-ban kezdődött. A munka vezetésével Szabó T. Attilát bízták meg, s két főállású kutatót, Gazda Ferencet és Nagy Jenőt kérték föl munkatársnak. A kezdeti lendület azonban hamar megtorpant, mert 1957-ben Gazda Ferencet, 1959 elején pedig Nagy Jenőt politikai okokból eltávolították az intézetből, majd később Szabó T. Attila intézeti állását is megszüntették. 1957 végén Gazda Ferenc helyére Murádin Lászlót nevezték ki, s Nagy Jenővel kettesben folytatták a munkát, igaz, csupán egy évig. 1959-től Murádin László egyedül végezte mindazt a munkát, amelyet korábban egy egész munkacsoport számára terveztek. A terepmunka egy évtizeden keresztül, 1957-től 1967-ig tartott: 136 kutatóponton 3379 kérdést tartalmazó kérdőív kikérdezése, lejegyzése. Murádin László elkezdte szerkeszteni A romániai magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi adattárát. Köznyelvi címszók alá sorolta be az adatokat, külön bekezdésekbe szerkesztette a morfémaváltozatokat, jelölte előfordulási helyüket. A 80-as évek végére készült el a teljes anyag, mely mintegy 2000 oldalt tesz ki. Ez az adattár lett az alapja az első digitális nyelvatlasznak (vö. Murádin 1995, 5–8. p.).
A 11 kötet összesen 3297 szóföldrajzi térképet tartalmaz. Minden kötetben közli a szerkesztő a térképre nem került szócikkek listáját, melyekben a címszóhoz tartozó adatok kutatópontonkénti fölsorolása kapott helyet.
A következő szóföldrajzi térképrészleten a zöldpaprika megnevezéseit láthatjuk. A székelyföldi kutatópontokon előforduló ardé és alakváltozatai a román nyelvi hatást tükrözik.
3. ábra. Zöldpaprika (részlet)3-abr-2b
3-abr-3

Forrás: RMNyA., 287. p.

2.2. Az első digitalizált regionális nyelvatlasz. A nyelvterületet reprezentatív módon bemutató nagyatlaszok (MNyA., RMNyA.) mellett szükség van kisebb tájegységek minden lakott településére kiterjedő ún. regionális nyelvatlaszokra is. A nagyatlaszok átfogó képet adnak a nyelvjárásokról, de a jelenséghatárok pontos megrajzolását csak az ún. regionális nyelvatlaszok alapján tudjuk elvégezni. A két nyelvatlasztípus szervesen kiegészíti egymást.
A Szilágysági nyelvatlasz (SzilNyA.) ugyancsak a kolozsvári nyelvjáráskutató műhelyhez kötődik. A Szilágyságból származó Márton Gyula 67 szilágysági településen összesen 164, az idősebb nemzedékből választott adatközlőtől gyűjtött. Az anyaggyűjtést azzal a kérdőívvel (szójegyzékkel) végezte, amellyel a többi készülő regionális atlasz anyagát is gyűjtötték, pl. a közzétételre váró Csíki, Gyergyói, Háromszéki stb. nyelvatlaszokat. A kérdőfüzet több mint 900 címszót tartalmaz, melynek fele hangtani, a további része pedig az alaktani jelenségek és a szókincs között oszlik meg arányosan. A gyűjtést 1975-ben fejezte be, sajnos azonban az atlasszá szerkesztést és a kiadást 1976-ban bekövetkezett halála megakadályozta. A hagyaték Magyarországra kerülése után, 1993-ban kezdődtek meg a közzététel munkálatai. A kézirat összeállítását és szerkesztését Hegedűs Attila végezte. A romániai magyar nyelvjárások atlaszának a karakterkészletével és lényegében azonos digitalizálási technikával készült el ez az atlasz. A Magyar Nyelvtudományi Társaság és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem közös kiadványaként jelent meg 2000-ben.
Az alábbi térképről megállapítható, hogy viszonylag kis területen mennyire gazdag a harkály fogalmának megnevezési rendszere.

4. ábra. Harkály
3-abr-4

Forrás: SzilNyA., 173. térképlap

3. Informatizálás. „Az informatizált adatok előnye, hogy integrálhatók (vagyis a különböző atlaszok és szótárak egyesíthetők), és hogy viszonylag könnyen konvertálhatók a gyorsan változó informatikai platformok között, amire néhány évenként szükség is lehet. Amikor az egységes európai hangzó atlasz összeáll az egyes nyelvek különböző területi változatait dokumentáló beszélt nyelvi korpuszokból, csakis a megfelelően informatizált, tehát integrálható nyelvjárási anyagokkal járulhatunk hozzá e közös vállalkozáshoz is” – hangsúlyozza az informatizálás tudományos jelentőségét Vékás Domokos a BihalBocs honlapján (http://www.bihalbocs.hu/utmutatok.html. Letöltve: 2013. július 24.)
3.1. Geolingvisztikai Műhely. Juhász Dezső A romániai magyar nyelvjárások atlasza utolsó, 11. kötetének előszavában 2010-ben szól arról, hogy elektronikus adatbázisukat komplex multimédiás dialektológiai rendszerbe integrálják a BihalBocs néven készült számítógépes program segítségével.
„A BihalBocs3 egy nyelvészeti és problémamegoldási szemlélet, illetve az ezen a szemléleten alapuló szoftver. Vékás Domokos 1996-ban kezdte meg egy ilyen, speciális számítógépes program fejlesztését, amely hatékonyan teszi lehetővé nyelvjárási anyagok rögzítését (kódolását), tárolását és felhasználását” (http://geolingua.elte.hu/ bihalbocs/bb_hu.html. Letöltve: 2013. július 24.).
A BihalBocs egyik fontosabb tulajdonsága az, hogy támogatja a magyar egyezményes hangjelölést, lehetővé teszi a lejegyzés és a hanganyag szinkronizálását, a kutatói igényeknek megfelelően továbbfejleszthető, igen bonyolult és összetett feladatok megoldására is alkalmas, oktatási változatok készíthetők vele. A vele készült hangoskönyvek, térképek viszont átalakíthatók olyan platformfüggetlen változatba, amely a PC-ken is megnyithatóvá (láthatóvá és hallhatóvá) teszi a nyelvjárási anyagokat (vö. http://geolingua.elte.hu/bihalbocs/bb_hu.html). A Geolingvisztikai Műhely honlapján található informatizált nyelvjárási adattárak, térképek és hangoskönyvek mind ezzel a szoftverrel készültek. (Sok tanulsággal jár a honlap megtekintése azok számára is, akik nem dialektológiával foglalkoznak.)
A következő ábrán láthatjuk a BihalBocs szoftver legfontosabb alkalmazási lehetőségeit. Az utolsó (stb.) az adatok legkülönfélébb nyelvészeti megszólaltatását teszi lehetővé. Pl. korpuszegyesítések, azok alapján fonetikai, lexikológiai statisztikák készítése, jelenséghatárok megállapítása, fogalmak megnevezési rendszerének vizsgálata, újabban pedig jelentésföldrajzi kutatások végzése.

3-abr-5
Forrás: http://www.bihalbocs.hu/utmutatok.html

3.2. Jelentésföldrajzi kutatás. A szóföldrajzi vizsgálatban azt keressük, hogy egy adott fogalmat – pl. köldök – a különböző tájegységeken hogyan neveznek meg. Arra a kérdésre, hogy: „Mi a neve ennek a kis gödörnek az ember hasa közepén?” (MNyA. 503. köldök; RMNyA. 1213. köldök) a következő válaszokat kapták a gyűjtők: köldök, pűdök, tűdök / púp, burik. (Az üres karika mellől hiányzik a pupëk megnevezés.) Ezt szemlélteti a következő térkép.

6. ábra. Köldök
3-abr-6

Forrás: Geolingvisztikai Műhely honlapja

A jelentésföldrajzi vizsgálat alapkérdése, hogy az illető lexémával a környező világ mely elemét, illetve elemeit nevezi meg egy beszélőközösség. A köldök lexémával jelölt valóságelemek területi megoszlását mutatjuk be a következő térképlapon.

7. ábra. A köldök jelentéstartománya
3-abr-7

Forrás: Saját szerkesztésű térkép a BihalBocs jelentésföldrajzi programjával

A térképről leolvasható, hogy a köldök lexéma a nyelvterület nagy részén az ’ember hasa közepén levő kis gödör’, ’testrész’, északon, északkeleten ’ekefej’, Erdélyben ’köldök (a tekerőlevélen)’ [a fonálgombolyítónak az a része, amely körül a tekerőlevél forog], egy kutatóponton pedig ’pánt’ jelentésű. Itt jegyzem meg, ha nemcsak az atlaszokban keresünk, hanem megtörténhetne legalább az Új magyar tájszótár (ÚMTsz.) teljes anyagának az informatizált korpuszba illesztése, akkor az előbbi valóságelemeken kívül másokat is fölvehetnénk: ’dinnye része’, ’a kenyér közepén ujjal nyomott bemélyedés’, ’a szalmakalap tetejének középső kis része’, ’az ing elejét lezáró kis téglalap alakú rész’, ’fazekaskemence tetején lévő kis nyílás’. A fenti jelentésföldrajzi térképet a MNyA. 451–1162. térképlap, a RMNyA. V–VIII. kötet, a Székely nyelvföldrajzi szótár (SzNySz.), a Moldvai csángó nyelvatlasz (MCsNyA.) I–III. kötet és a Medvesalja magyar nyelvjárási atlasza (MedvA.) egyesített adattárának összesen 1 006 574 nyelvi adata alapján készítettem (vö. Cs. Nagy 2007, 63–68. p., 2013, 153–163. p.).
Ezen a kutatási területen elengedhetetlen a nyelvatlaszoknak legalább a lexikai szómutatóját elkészíteni, bevinni az adattárba, mert másképp csak ötletszerű lehet még mindig azon lexémák kiválasztása, amelyek jelentéseinek a területi megoszlását valóban érdemes vizsgálni. Megjegyzendő, hogy eddig csak a nagyatlaszhoz és a medves­alji atlaszhoz készült mutató.
3.3. Az első informatizált nyelvatlasz. A Medvesalja magyar nyelvjárási atlasza (MedvA.) anyagának a gyűjtése Cs. Nagy Lajos vezetésével, családtagok és nyitrai hallgatók közreműködésével 1993-ban kezdődött Medvesalja és közvetlen környéke 12 felvidéki településén. Az 1204 tételből álló kérdőfüzet a MNyA. kérdései közül az alaktani és a lexikai jellegű kérdéseket tartalmazza, valamint a teljes palóc kérdőívet (vö. Balogh–Pelle 1972). A további adatgyűjtést, amit az OTKA 60379. számú pályázatának támogatásával végeztünk, szélesebb néprajzi tájékozódás előzte meg. A vidék táplálkozási, építészeti és népi szokásait leíró munkákból, valamint Sándor Anna Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza (NyvA.) néhány címszavából (Sándor 2004) újabb kérdőív készült. Az összes (1305) kérdés megoszlása a következő: MNyA.-kérdés: 978 (617 lexikai, 356 morfológiai és 5 fonetikai), Palóc kérdőív: 200 (65 lexikai, 44 morfológiai és 91 fonetikai), pótgyűjtés 120 (120 lexikai), NyvA. 7 (7 lexikai). A hangfelvételes kérdőíves gyűjtés mellett több szövegfelvételt is készítettünk. A teljes anyagból 750 címszót választottunk ki, melyeknek adataiból a BihalBocs szoftver segítségével adatbázist építettünk. Ezt követően az adatokból térképeket generáltunk: 675 (90%) lexikai, 69 (9,2%) morfológiai és 6 (0,8%) fonetikai térképlapot, s ez jelent meg 2011-ben papír változatban.
Az informatizált változat a Bihalbocs szoftver segítségével lehetővé teszi a teljes korpusz többoldalú elemzését, hangtani és egyéb statisztikák készítését, a kutatói igényeknek megfelelő új térképek generálását stb. Ezt a sajátosságot szemlélteti az atlasz 32 színes térképe.
Az első térképlap (rozsda a [gabonán]) egyszerűen, adatbeírásos módszerrel mutatja a címszóhoz tartozó adatokat (8. ábra). Ebben mint papíralapú végtermék megegyezik a korábbi hasonló típusú nyelvatlaszokkal, vagyis minden kutatópontnál az onnan származó nyelvi adatok szerepelnek. Természetesen az ilyen szóföldrajzi térkép is alkalmas az elemzésre, csak lényegesen hosszabb időre van szükség az azonos adatok kiválogatására különösen akkor, ha gazdagabb kutatópont-hálózatú lapot elemzünk. (Erre más-más szempontból jó példa a köldök fenti szó- és jelentésföldrajzi térképe.)

8. ábra. A rozsda, adatbeírásos módszerrel
3-abr-8

Forrás: A MedvA. 12. térképlapja

A második térképlap (bajusza [a kukoricáé]) ún. adatcsoportosításos megoldású (9. ábra). Az azonos fogalmi megnevezések azonos színnel jelennek meg. Ebből első látásra megállapítható, hogy területünkön melyik név a főváltozat. A bajusz(a) ~ bajúsz(a) a főváltozat, ugyanis összesen 9 településen fordul elő. Az üstök(i), a haja, a fona és a kukorica haja pedig mellékváltozatok. Az egyes megnevezések érintkezése és területisége is azonnal követhetővé válik. Ha a reprezentatív nagyatlaszok és a regionális atlaszok adatait egyesítjük, akkor természetesen nagyobb összefüggések is föltárhatók, jelenségtérképek generálhatók az adatbázisból, majd ki is nyomtathatók.

9. ábra. A bajusza (a kukoricáé), adatcsoportosításos módszerrel
3-abr-9

Forrás: A MedvA. 46. térképlapja
3.4. Új magyar nyelvjárási atlasz (ÚMNyA.) Az MTA–ELTE Geolingvisztikai Kutató­cso­portja elhatározta, hogy elkészíti a második általános magyar nyelvatlaszt. Erről a tervről 2006-ban az élőnyelvi konferencián tájékoztatták a szakmát. Maga a gyűjtés 2008 és 2011 között folyt. Az ÚMNyA. ún. követéses nyelvatlasz. Ez azt jelenti, hogy a MNyA. meghatározott kérdéseiből 220-at kérdeztek újra 186 (100 magyarországi, 40 romániai, 26 szlovákiai, 6 szerbiai, 4-4 ausztriai, horvátországi és ukrajnai és 2 szlovéniai) kutatóponton 10-10 adatközlőtől. A korábbi kérdések mellé 15 szociolingvisztikai, 16 köszönési, 4 grammatikai, 8 szemantikai és 5 mondattani kérdést is szerkesztettek, így összesen 268 kérdésből áll a kérdőív. Az új általános atlasz egyik kutatási célja nagyobb mennyiségű szinkrón regionális nyelvi adat gyűjtése, valamint a korábbi és az újabb adatok összehasonlító vizsgálata alapján változásvizsgálatok végzése, főként a szókincs változásának pontosabb bemutatására.
A gyűjtők a szövegfelvételek mellett a kérdőíveket is hangzó formában rögzítették, ezáltal lehetőség nyílik azok további, több szempontú tudományos elemzésére.
Kutatók számára az ÚMNyA. adatbázisa az MTA–ELTE Geolingvisztikai Kutatócso­portján keresztül érhető el.
3.5. Csallóközi gyűjtés. Két fiatal nyitrai dialektológus, Menyhárt József és Presinszky Károly előbb a csallóközi, majd később az egész szlovákiai magyar nyelvjárások szóanyagát bemutató nyelvatlaszt tervezi megalkotni tanítványaiknak, a Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara magyar szakos hallgatóinak a közreműködésével. A csallóközi történeti tájszóanyag földolgozása után a teljes kutatópont-hálózatú szinkrón nyelvjárási gyűjtést 2010-ben kezdték el, melynek anyagát a BihalBocs szoftverrel adatbázisba rendezik és feldolgozzák: nyomdakész térképeket, hangoskönyveket, megszólaló atlaszt stb. hoznak létre. A kérdőív a MNyA.-ból 284 dialektológiait tartalmaz. Ehhez további 50 szociolingvisztikai kérdést is fölvettek. A gyűjtő segítésére minden lexikai kérdés mellé a kutatók odaírták a várható (vagy korábbi) alakváltozatokat is.
A szerzőpáros kolozsvári előadásában (Menyhárt–Presinszky 2011) 10 kutatópontra korlátozta kutatásainak a bemutatását, de összesen 22 csallóközi, kontrollpontként pedig mátyusföldi, valamint Komárom környéki településen folynak a gyűjtések.
A kutatás eredményeiből mutatunk be két részletet, egy kutatóponttérképet, majd pedig egy jelenségtérképet.
„A kiválasztott 10 kutatópontot a Csallóköz területi reprezentativitása miatt jelöltük ki úgy, hogy valójában 8 csallóközi falu (Egyházgelle, Bős, Csallóközkürt, Felsővámos, Csicsó, Patas, Kulcsod, Bodak) és kontrollpontként egy mátyusföldi ö-ző község (Jóka), ill. egy észak-dunai település (Vágfüzes) adataival dolgoztunk” – írták a szerzők (Menyhárt–Presinszky 2011, 4. p.).
10. ábra. Kutatóponttérkép
3-abr-10

Forrás: Menyhárt–Presinszky 2011, 4. p.

„Az á utáni asszociatív o-zás szemléltetése szó végén, képzőben a zárva címszó alapján (CsallK. – 216. sz. kérdés): zárva (41) – piros; zárv6 (10) – kék; zárv= (10) – fekete; zárvo (27) – zöld”

11. ábra. Jelenségtérkép
3-abr-11

Forrás: Menyhárt–Presinszky 2011, 6. p.

A fenti két illusztráció is bizonyítja, hogy Menyhárt Józsefnek és Presinszky Károlynak köszönhetően új lendületet kapott a szlovákiai magyar nyelvjáráskutatás, s belátható időn belül hatalmas adatbázissal és azon alapuló nyelvatlasszal gazdagodhat a magyar dialektológia.
4. A Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza (NyvA.) Sándor Anna munkája. A szerző az 1990-es évektől hallgatóinak bevonásával 26 kutatóponton 228 kérdést tartalmazó kérdőívvel dolgozott. Közülük 188 megegyezik a MNyA. kérdéseivel, 40-nel pedig a kutatott terület jelenségeit vizsgálta. A NyvA. 228 adatbeírásos térképlapjának az elemzését is magában foglalja: fonémaállomány, fonémaváltozási tendenciák bemutatása, alaktani és szókészlettani jelenségek vizsgálata stb.
A térképek készítésének a módjára a szerző nem tér ki, de annyi bizonyos, hogy valamiféle számítógépes eljárással hozták őket létre, amit a következő másolat is valószínűvé tesz.

12. ábra. A Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza (részlet)
3-abr-12

Forrás: Sándor Anna 2004, 148. p.

5. Többdimenziós nyelvatlasz. A többdimenziós (polisztratikus) dialektológia arra a kérdésre keresi a választ, hogyan lehet a területi alapú és az abban is megmutatkozó társadalmi vetületű nyelvi variációkat mennyiségi szempontok alapján térképeken bemutatni és dokumentálni (vö. Kiss 1999, 421. p.).
A Nyíregyházi Főiskola Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete keretében működő Szociodialektológiai Műhely munkatársai (P. Lakatos Ilona, T. Károlyi Margit) 1997-től végeznek a hármas (magyar–ukrán–román) határ mentén szociodialektológiai változásvizsgálatokat.4 A kutatócsoporthoz a 21. század első évtizede második felében csatlakozott Iglai Edit.

13. ábra. Többdimenziós térkép
3-abr-13

Forrás: P. Lakatos–T. Károlyi–Iglai 2012, 124. térképlap

„Legfontosabb célkitűzéseinket (az országhatár nyelvi elkülönítő szerepének mennyiségi mutatókkal való bemutatása; a különböző nyelvi szituációkban élő, más-más beszélőközösségekhez tartozó, azonos szociokulturális státuszú csoportok nyelvhasználati mutatóinak összevetése; a nyelvi változások szinkrón dinamizmusának érzékeltetése; a lehetséges változási irányok előrevetítése) többdimenziós nyelvföldrajzi térképeken ábrázoljuk” – írják a szerzők (P. Lakatos–T. Károlyi–Iglai 2012, 122–123. p.). A Változó nyelvhasználat a hármas határ mentén című könyvükben az alkotók 8 magyarországi, 6 kárpátaljai és 4 romániai, összesen 18 településről 537 adatközlőtől különböző módszerekkel gyűjtöttek adatokat. A 143 000 nyelvi adatból válogattak, s kutatási céljaiknak legjobban megfelelő 6 településpárt kiemelve szerkesztették meg a többdimenziós morfológiai és lexikai térképlapokat. Az adatok földolgozásához (informatizálásához) speciális szoftvert fejlesztettek ki. A program lehetővé tette a hatalmas nyelvi anyag gépbe vitelét és több szempontú lekérdezhetőségét (vö. P. Lakatos–T. Károlyi–Iglai 2012, 126. p.). A szoftver segítségével 141 többdimenziós lexikai és morfológiai térképet generáltak, melyeket a kötethez mellékeltek CD formájában. A könyv a szerzők több évtizedes kutatómunkájának elméleti és módszertani eredményeivel is megismertet. Szemléltetésül az ebihal lexikai térképlapját mutatjuk be. Ezt a térképet látva megérthetjük, hogy ilyen sokrétű elemzésre alkalmas többdimenziós lapok kizárólag számítógéppel hozhatók létre.

6. Befejező megjegyzések. Jelen tudománytörténeti tanulmányban azt kívántam bemutatni, hogy milyen nagy szerepet tölt be a számítógép a dialektológiában. A különböző műhelyekben kifejlesztett speciális szoftverek alkalmazásával korábban elképzelhetetlen gyorsasággal és mélységben tárhatók föl a nyelvhasználat területi és társadalmi összefüggései. (Nem ünneprontási szándékkal jegyzem meg, de kívánatos lenne az egyes műhelyek tevékenységének az integrálása, a kutatási területek összehangolása.)
Új dialektológiai kutatási területek (pl. fonémamegterheltségi, -gyakorisági, jelentésföldrajzi stb.) nyílhatnak meg. Óriási adatbázisok építhetők ki, és folyamatosan bővíthetők a korábbi (kéziratban és nyomtatott forrásban lévő) gyűjtések anyagaival: regionális tájszótárakkal, regionális nyelvatlaszokkal. A magyar dialektológia ismét bekapcsolódhat a nemzetközi kutatásokba.

Irodalom

Balogh Lajos 1982. Kovács Margit keramikusművész nyelvi regionalitása. Magyar Nyelv, 476–487. p.
Balogh Lajos–Kiss G. Gábor 1992. A magyar nyelvjárások atlaszának számítógépes feldolgozása. In Kontra Miklós (szerk.): Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete (Linguistica Series A Studia et Dissertationes, 9.) 5–17. p.
Balogh Lajos–Pelle Béláné 1972. Palóc kutatás. Kérdőív a palóc nyelvjárási sajátságok felkutatásához. Módszertani Közlemények XII., Eger.
Bodó Csanád–Vargha Fruzsina Sára 2008. Régi nyelvatlaszok – új módszerek. Nyelvtechnológiai eljárások a nyelvföldrajzban. Magyar Nyelv, 335–351. p.
Deme László–Imre Samu (szerk. a munkaközösség közreműködésével) 1968–1977. A magyar nyelvjárások atlasza I–VI. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Hankó Ildikó 1990. Kanadai magyarok vállalkozása. Magyar Nemzet, 1990. december 10.
Imre Samu 1971. A mai magyar nyelvjárások rendszere. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Juhász Dezső 2001. A nyelvjárásmérés (dialektrometria) In Kiss Jenő (szerk.): Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó, 137–140. p.
Juhász Dezső–Radványi Péter–Vékás Domokos 2000. Egy dialektológiai adatbázis és elektronikus prezentációs rendszer alapvetése. Magyar Nyelv, 47–58. p.
Kiefer Ferenc 1994. A magyar nyelv mint a modern kommunikáció eszköze. Magyar Tudomány, 631–642. p.
Kiss Jenő 1999. A dialektológia kettős feladata és a nyelvföldrajz. Magyar Nyelv, 418–425. p.
P. Lakatos Ilona (szerk.) 2012. Változó nyelvhasználat a hármas határ mentén. Többdimenziós nyelvföldrajzi térképlapok tanúságai. Budapest, Tinta Kiadó.
P. Lakatos Ilona–T. Károlyi Margit–Iglai Edit 2012. Többdimenziós nyelvföldrajzi ábrázolás: dinamikus nyelvi struktúra. In É. Kiss Katalin és Hegedűs Attila (szerk.): Nyelvelmélet és dialektológia 2. Piliscsaba, PPKE BTK Elméleti Nyelvészeti Tanszék – Magyar Nyelvészeti Tanszék.
Márton Gyula (gyűjt.) és Hegedűs Attila (szerk.) 2000. Szilágysági nyelvatlasz. Buda­pest– Piliscsaba, Magyar Nyelvtudományi Társaság, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara.
Menyhárt József–Presinszky Károly 2011. Csallóközi nyelvjárási adattár – első eredmények. A VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus szekció-előadásai. Kolozsvár, 2011. augusztus 22–27. A Nyelvjáráskutatás a Kárpát-medencében: integrálható adattárak építése és elemzése c. szekcióban 2011. augusztus 27-én felolvasott előadás kézirata.
Murádin László (gyűjt.) és Juhász Dezső (szerk.) 1995–2010. A romániai magyar nyelvjárások atlasza I–XI. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.
Cs. Nagy Lajos 2007. Jelentésföldrajzi vizsgálatok a nagyatlasz, az Új magyar tájszótár és a medvesalji gyűjtés alapján. In Guttmann Miklós, Molnár Zoltán (szerk.): V. Dialektológiai Szimpozion. Szombathely, A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvé­szeti Tanszékének Kiadványai VIII., 63–68. p.
Cs. Nagy Lajos 2011. Medvesalja magyar nyelvjárási atlasza. Nagykapos (Veľké Kapušany), Luminosus n.o. Kiadó.
Cs. Nagy Lajos 2013. Jelentésföldrajzi vizsgálatok informatizált nyelvatlaszok korpuszaiban. In Szoták Szilvia–Vargha Fruzsina Sára (szerk.): Változó nyelv, nyelvváltozatok, területiség. A VII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus szekció-előadásai. Kolozsvár, 2011. augusztus 22–27. Kolozsvár, Egyetemi Műhely Kiadó, Bolyai Társaság.
Sándor Anna 2004. A Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.

Lucia Satinská: Bratilicious Prešburg: Napjaink Pozsonya nyelvi tájképének többnyelvűsége

Nyelvi tájkép: lehetőségek és távlatok

A nyelvi tájkép (a továbbiakban: NyT) kutatása a 20–21. század fordulóján lendült fel igazán, ehhez a többnyelvű városi közegek szolgáltattak kellő ösztönzést, elsőként a Brüsszel, Montreal és Jeruzsálem vizuális nyelvhasználatát taglaló tanulmányok (vö. Backhaus 2007, 12. p.). A NyT-vizsgálat egymáshoz terelte az alkalmazott nyelvészet, a szociolingvisztika, a szociológia, a kultúrföldrajz kutatóit, s további olyan szakterületeket, melyek tereket, embereket, városokat kötnek egybe. A NyT lényegében a nyelv vizuális megjelenítődése közterületen (vö. Backhaus 2007, Jaworski–Thurlow 2010, Shohamy–Ben-Rafael–Barni 2010). Ide sorolható minden felirat, eredetétől függetlenül. A NyT vizsgálata lehetőséget ad a következő kérdések megválaszolására: ki hozza létre a NyT-t; hogyan befolyásolja a hatalom és a törvénykezés; kinek szól a NyT; kit szólít meg; miként jelenik meg benne a kisebbségek nyelve; stb. A NyT-kutatásnak négy olyan alapvető irányultsága szabható meg, melyek a fenti kérdések megválaszolásához is közelebb visznek: 1. a Bordieu-féle megközelítés, mely a hatalmi viszonyok szempontjából vizsgálja a NyT-t; 2. „ a józan ész” megközelítése, mely azt vizsgálja, miként viszonyul a NyT-hez a közvélemény; 3. a szubjektivista megközelítés, mely figyelembe veszi, hogy a NyT elemeinek egyénenkénti megítélése eltérő; 4. a kollektív identitások megközelítése, mely szerint a NyT elemeinek funkciói identitásjelölők (l. Shohamy– Ben-Rafael–Barni 2010, xix. p.). A NyT kutatása nem merül ki a nyelvek megszámolásában vagy a feliratok puszta elemzésében, kiterjed a térbeliségre is, s figyelembe veszi a feliratok elhelyezését, anyagát, színét, nagyságát s egyéb jellemzőit (bővebben l. Scollon–Wong Scollon, 2003).

Pozsony nyelvi tájképe

Pozsony NyT-ének kutatásában az alábbi szempontokat vizsgálom: a város többnyelvűségét (az államnyelv – a szlovák, a globális nyelv – az angol, a kisebbségi – a magyar, s további nyelvek jelenlétét), feliratainak legalitását (a közterületek felirataira vonatkozó szabályozást s ennek gyakorlati megtartását vagy megszegését). Az előírások és a valóság közötti eltérések eseteiben nem szorítkozom a törvénytelenség puszta megállapítására, hanem igyekszem az adott állapot okát – kommunikációs szükségletét – is megadni.
A nyelvnek a nyilvános térben két alapvető funkciója van, melyek a fent említett négy megközelítési módból adódnak. Elsődlegesen a kommunikációs funkció említendő, ez tájékoztat, közöl, megjelöl. Olyan feliratokról van szó, melyek a térben való tájékozódásunkat segítik: útjelző táblák, utcanévtáblák, de üzletek és szolgáltatások vagy ezek kínálatának megnevezései is. Másodikként a nyelv demonstratív (szimbolikus) funkciója említendő: ez esetben nem a tartalom a fontos, hanem a nyelv jelenléte: ilyen funkciójuk van a kisebbségi intézmények kétnyelvű feliratainak, az emléktábláknak stb. S képviselhetik ezt üzletek vagy szolgáltatások magánjellegű feliratai is, mindenekelőtt a megnevezésükben, ha ezzel például bizonyos társadalmi réteghez való tartozásukat akarják kinyilvánítani vagy ha az idegen nyelv egzotikus elemével kívánnak feltűnni.
Pozsony NyT-ének kutatásában néhány jellegzetes helyszínre összpontosítottam, melyek együtt kirajzolhatják a város NyT-ének átfogó képét. Eleve számoltam a városközpont és a külváros NyT-ének különbözőségével, ezért lakótelepi városrészeket is vizsgáltam. Az adatgyűjtés a város öt más-más, de kiterjedését tekintve összevethető területén folyt. Az 1. táblázat az adatgyűjtés tényeit foglalja össze.

1. táblázat. Az adatok összesített áttekintése
Helyszín

Kutatási egységként az egyazon eredetű felirategyüttest tekintem: reklámplakát esetében a felhívást és a hozzá tartozó kiegészítő szövegeket, üzletegység vagy étterem esetében valamennyi kint elhelyezett szövegét, beleértve az étlapot is. A városközpontban található, Korzó nevű terület itt a Mihálykapu és a Ventur utcákat jelöli. A Duna utca mint­egy kontrollterület a centrum és a periféria között. A külső városrészek közül Ligetfalura mint a legnagyobb lakótelepre esett a választás, Ružinovra azért, mert építése idején megfelelt a modern várostervezés követelményeinek, végül Pozsony­püs­pökit a nagyobb számú magyar lakossága miatt választottam, azt feltételezve, hogy ez a NyT-en is tükröződni fog. Ez utóbbi városrészeket illetően, mivel központjuk nincs, nehéz volt eldönteni, hol gyűjtendők az adatok. A helyszín megválasztásánál ezért két szempontot vettem figyelembe: 1. művelődési intézmény meglétét; 2. a járókelők sűrűségét (tömegközlekedési eszközök csomópontja). Ligetfalu és Ružinov esetében ezért két szűkebb területen gyűjtöttem az adatokat: a. a ligetfalui (Zrkadlový háj) és a ružinovi kultúrház környékén; b. egy ligetfalui téren (Námestie Hraničiarov) és a Herlianska utca környékén. Pozsonypüspökin pedig a magyar általános iskola (Vetvárska utca) és a templom (Szentháromság tér) környékén. A 2. táblázat a feliratok típusai szerint foglalja össze az adatokat. Az egyes városrészek közötti különbségek már itt megmutatkoznak.

2. táblázat. Felirattípusok
Típus
Látható, mind közül a Korzóé a legváltozatosabb NyT, lényegesen kevesebb benne a reklám és a márka(név), sokkal gyakoribbak az emléktáblák és az intézmények. A NyT tehát megerősíti ennek a területnek a történelmi és presztízsjellegét. A kevesebb reklám az Óváros által kiadott 11/2010-es számú, a műemlékzónát szabályozó szigorú rendeletnek köszönhető. A reklámok többsége így is az udvarokban üzemelő kereskedelmi egységekre hívja fel a figyelmet. Az intézmények közé soroltam a galériákat, nagykövetségeket, könyvtárakat és múzeumokat.
A reklámok számából következtetni lehet arra, hol a legnagyobb az általuk potenciálisan megszólítható emberek koncentrációja. A Duna utca átmenő jellegéből adódóan – a gyalogosok számára ez köti össze az autóbusz-pályaudvart a városközponttal – érthető az ott kihelyezett reklámok magas száma, mármint a reklámfelületek üzemeltetői szempontjából, az utca használói számára a reklámsűrűség az elviselhetőség határát súrolja; számukkal (háromméterenként egy reklám) és a nagy felületűek (óriástáblák, egész falat elfoglaló reklámok) arányával teljesen uralják a teret. A legkevesebb reklám Pozsonypüspökin található, ezek is a városrész szélén.

Pozsony NyT-ének emlékezete6

Pozsony múltjának háromnyelvűsége nem láthatatlan. Legfeltűnőbben a régi temetőkben (Kecskekapu utcai, András) sétálva érzékelhető. De már itt is szembetűnő, hogy a háromnyelvűség (a német–magyar–szlovák) túl szűk fogalom a város történelmi többnyelvű nyelvi jellegére. A sírokon ugyanis latin, cseh és héber feliratokat is láthatunk. Fogalomtágításra szorul a legismertebb fennmaradt háromnyelvű felirat is, mely a Szent Márton-székesegyház közelében található s turistacsoportokat késztet megállásra, a Salvator Gyógyszertár felirata ugyanis német–magyar–cseh.

1. kép. A Salvator Gyógyszertár
4-kep-1
Az egykori háromnyelvűség 1989 után ismét divatba jött, ezt bizonyítják a városközpontban üzemelő egyes szolgáltatások nevének megújítására tett kísérletek is. Ezeknek a megnevezéseknek azonban csak demonstratív (szimbolikus) funkciójuk van – például a Modrá hviezda étterem (mely a borozóját szlovákul, németül és magyarul nevezi meg) menüje csak szlovákul, németül és angolul hozzáférhető.
2. kép. A Modrá hviezda étterem
4-kep-2
A város emlékezetét nem csak a multikulturális múltjára utaló többnyelvű feliratai alakítják, hanem emléktáblák is, ezek állítása és elhelyezése a történelmi tér írásának és értelmezésének számít. Az emléktábláknak – a szobrokkal és emlékjelekkel együtt – kijelölő szerepük van. Egy-egy emléktábla közönséges, első pillantásra közömbös felirata vagy a szoborállítás a lakosságon belüli nézeteltérések, sőt akár nemzetiségi ellentétek forrása lehet. Pozsony lakossága a 20. században számtalanszor tanúja volt a nyilvános tér felülírásainak. E szempontból jellemző példa a mai Hviezdoslav tér – az itt álló Nemzeti Színházzal például, mely egykor a németek és magyarok városi színháza volt, ami a küllemében is megnyilvánult (a mellszobrokat tartalmazó külső fülkék az első csehszlovák köztársaságban ürültek ki); vagy a költők szobrai (Petőfié 1911 és 1921 között állt itt, Hviezdoslavé 1937-től máig): mindkét szobor nemzeti, magyar és szlovák szimbólum, miközben mindkét költőről tudni, hogy kétnyelvűek (szlovák és magyar nyelvűek) voltak. Egy további térség, mely a 21. században is szenvedélyeket szít, a mai Štúr tér a Štúr-szoborcsoporttal, a néhai koronázási dombon, melyen valaha Mária Terézia szobra állt, a két háború közti időben pedig Štefániké.
Pozsony egyes történelmi épületein többféle táblát is láthatunk, melyek úgyszintén a nem párhuzamos történelmekre, történetekre utalnak. Adatgyűjtésemben ebből a szempontból két épület tekinthető jelentősnek. A Mihálykapu és a Ventur utca találkozásánál, a mai Egyetemi Könyvtár épületén7 hét, összesen négyféle nyelvű emléktábla is található. A legrégibb a latin nyelvű tereziánus tábla. A kétnyelvű szlovák–magyar arra emlékeztet, hogy ebben az épületben ülésezett a magyar országgyűlés, a kétnyelvű szlovák–angol8 arra, hogy itt az UNESCO által is nyilvántartott iszlám kéziratokat őriznek. A szlovák táblák a két épület építészeti jelentőségére hívják fel a figyelmet, valamint arra a két tényre, hogy itt adott hangversenyt Liszt Ferenc, s a magyar országgyűlés tagjaként itt lépett fel Ľudovít Štúr.9
A másik épület a Mihály-torony és kaputere, melyeken összesen hat emléktábla van. Mind a városi emlékmű jelentőségét hangsúlyozza, s mivel mind más-más korszakból származik, ezt a nyelvezetük is tükrözi. A latin táblák a legrégibbek (a Mihály-kapun és az előkapun), a szlovák táblák a szocializmus idejéből az épületek építészeti stílusáról tájékoztatnak, a legújabb, a kétnyelvű szlovák–angol pedig a torony alatti járdakövön magát a helyszínt hozza szövegösszefüggésbe. Érdekes figyelemmel kísérni, hogyan jelöli meg mindegyik politikai rendszer saját tábláival a történelmi emlékműveket. A Mihály-kapu és az Egyetemi Könyvtár esetében annyi szerencsénk van, hogy több táblájuk is megőrződött, így azt is figyelemmel követhetjük, hogy a város mit tart fontosnak közölni róluk az arra menőkkel közvetlen a helyszínen.
A belváros egyes részein lényegében logikusan megmutatkoznak a különbségek az emléktáblák nyelvét és (darab)számát tekintve is, ezt dokumentálja a 3., 4. és 5. táblázat.

3. táblázat. A Korzó emléktáblái
4-tab-3

Sz = szlovák, A = angol, L = latin, M = magyar, N = német, H = héber

4. táblázat. A Duna utca emléktáblái
4-tab-4
5. táblázat. Pozsonypüspöki emléktáblái
4-tab-5
Ezekben a városrészekben az emléktáblák a város történelmi időszakait is jelölik. A Korzó mint történelmi központ különböző korú és nyelvű táblákban bővelkedik. A Duna utca leginkább a munkásmozgalmi időszakot és az itt élt személyiségeket idézi. Pozsonypüspökin pedig a magyar nyelvű emlékfeliratok utalnak a városrész magyar ajkú lakosságára.
A szocializmus idején épített lakótelepek (Ligetfalu és Ružinov) gyűjtőpontjain mindössze egy emléktáblát találtam, Andrej Hlinkáét, a róla elnevezett parkban. Az ezeken a területeken tapasztalt emléktáblahiány nem azt jelenti, hogy itt ne volna mire emlékezni, hanem a hatalmi ideológiával függ össze: „fentről” jött az utasítás a felejtésre, a tekintet a szebb holnapokra irányult. A szebb napjainkban már ismét kezdünk emlékezni, s talán a lakótelepek NyT-e is megéri a maga emlékhelyeit és -tábláit.10

Napjaink Pozsonya Nyt-ének többnyelvűsége

Pozsony jelenkori többnyelvűsége a sokat emlegetett egykori német–magyar–szlovák háromnyelvűségtől másfelé tolódott. A hagyományos német–magyar–szlovák háromnyelvűséget (elsősorban a városközpontban) felváltja a modern, turisztikai szlovák– angol–német.

3. és 4. kép. Új háromnyelvűség Pozsony utcáin
4-kep-3-4
A NyT-ben a szlovákon kívül általában az angol a leginkább jelenlevő, ez képes betölteni a nyilvános térben megjelenő nyelv mindkét funkcióját, a kommunikációst (mint globális nyelv, a turizmus és a kereskedelem nyelve) és a demonstratívat (a presztízs nyelveként). A 6. táblázat a vizsgált területek feliratait szemlélteti a nyelvük szerint.11

6. táblázat. A feliratok nyelve
Nyelv(ek)

Bernard Spolsky a köztéri feliratok nyelve megválasztásának három feltételét különbözteti meg: „1) write a sign in a language you know; 2) “presumed reader condition”: prefer to write a sign in a language which can be read by the people you expect to read it, 3) “symbolic value condition”: prefer to write a sign in your own language or in a language with which you wish to be identified” (Spolsky 2009, 33. p.). E fentieket Pozsony NyT-ére alkalmazva azt látjuk, hogy a feliratok címzettek általi érthetőségének feltétele nincs mindig megtartva. A városközpontban nagyszámú olyan angol felirat van, melyeknek hiányzik a szlovák megfelelőjük, rendelőjük-tulajdonosuk tehát a nyelv megválasztásával tudatja, hogy e helyiségek elsődlegesen a város látogatóinak szólnak, nem pedig a lakóinak. Még világosabb összefüggés tapasztalható a nyelvválasztás és a célzott címzettek között a Korzó éttermeinek kínálatában: itt az olcsó napi menüt, melynek címzettjei elsődlegesen a környéken dolgozó hazai lakók, kizárólag szlovákul tüntetik fel, a teljes étlap többnyelvű, a turistáknak szánt drágább napi kínálat pedig vagy német vagy angol nyelvű.

5. kép. A Mihálykapu utcai Minerva étterem kínálata. Balra az olcsó szlovák menü (kb. 4 euró), jobbra a drága kétnyelvű (8,50 euró)
4-kep-5b
6. kép. A Ventur utcai Zichy étterem kínálata
4-kep-6
A feliratoknak a címzettre való irányultsága feltűnik a Korzó NyT-e novemberi (turista­idényen kívüli) és májusi (turistaidénybeli) összevetéséből is. Tíz olyan éttermet is találtam, melyek kínálatát májusban angol tájékoztatással is kibővítették. Érdekes eset a Prešburg étterem többnyelvűsége, mely a hagyománnyal is eljátszik. Az étterem neve a város történelmi nevére utal, de nem azonos vele (németül Pressburg, szlovákul Prešporok, szlovákul kiejtve nevezhető Prešburgnak; a plakátokon az étteremnév diakritika nélkül jelenik meg), a név alatti kijelölő „alcím” pedig latin: culinaria domestica. A vendégekhez elsődlegesen angolul és németül szólnak.
7–9. kép. A Prešburg étterem csalogatói
4-kep-5-92-B
További módja, hogyan ellenőrizhető a nyelv kommunikációs funkciója többnyelvű feliratokon, hogy összehasonlítjuk, vajon minden nyelven megfelelnek-e egymásnak a szövegek. Jeffrey L. Kallen és Esther Ní Dhonnacha a többnyelvű feliratok tartalma és nyelve közt négyféle viszonyt különböztetnek meg: 1. minden nyelven azonos információ; 2. egy nyelven teljes információ, a többin csak válogatott; 3. az információnak csak egy része más nyelven; 4. különböző információk különböző nyelveken (Kallen– Dhonnacha, 2010, 21. p.). Pozsony NyT-ében azt is vizsgáltam, vannak-e különbségek a vizsgált egység megnevezésének nyelve és az adott egység további feliratainak nyelve közt. Arra voltam kíváncsi, vajon az angol nevű kereskedelmi egységek minden tájékoztatást angolul nyújtanak-e. Az 1. grafikon az adatgyűjtésemben szereplő üzletek és szolgáltatások nevének nyelvét ábrázolja, a 2. a felirataik nyelvét.

1. grafikon. Az üzletek és szolgáltatások neve
4-graf-1
Az 1. grafikonból kitűnik, hogy az üzletek és szolgáltatások nevének nyelve városrészenként is különbözik. A centrumban (Korzó és Duna u.) a márka- és az angol nevek az uralkodók, a periférián (Ligetfalu, Ružinov és Pozsonypüspöki) a szlovák és a márkanevek. A nyelvnek a megnevezésből való kiiktatása általános törekvés, a világ NyT-ét egyre nagyobb mértékű márkásítás és nyelvnélküliség jellemzi (vö. pl. Jaworski– Thurlow 2010).

2. grafikon. Az üzletek és szolgáltatások feliratai
4-graf-2
Az üzletek és szolgáltatások feliratainak nyelvét ábrázoló grafikon más képet mutat. A Korzó nyelvileg a legváltozatosabb, a szlovák nyelv önmagában csak négy esetben fordul elő. A feliratok célja, hogy ne csak a szlovákul beszélőket szólítsák meg. A többi vizsgált területen a szlovák a legfontosabb kommunikációs nyelvként jelenik meg, a más nyelvű információk inkább kivételnek számítanak. A legmarkánsabb különbség a megnevezések és feliratok nyelve közt a Duna utcán tapasztalható, itt a szlovák a neveket illetően a kereskedelmi egységek 17%-ában fordul elő, a feliratokat illetően 84,15%-ukban.

A magyar nyelv jelen(nem)léte Pozsony nyilvános terében

A 2011. évi népszámlálás szerint Pozsony 411 228 lakosából 14 119 a magyar nemzetiségű és 15 307-en magyar anyanyelvűek. Magánéletükben a magyar 8 756-uk számára a leggyakrabban használt nyelv, nyilvánosan 3 531-en használják leggyakrabban. A népszámlálás nem veszi figyelembe azt a nagyszámú magyart, akik a környező településekről járnak be Pozsonyba munkahelyükre vagy iskolájukba – velük együtt Pozsony „a legnagyobb magyar város”-nak számít Szlovákiában, ezt a tényt azonban a NyT-e csak minimálisan tükrözi. Kutatásom során feltételeztem, hogy a magyar nyelv ott fog megmutatkozni a NyT-en, ahol a magyar lakosság sűrűsége nagyobb: a magyar intézmények s környékük felirataiban, a turisták által látogatott városközpontban, Pozsonypüspökin, a legnagyobb pozsonyi magyar tömb helyszínén, valamint azokon az emlékműveken, melyek a magyarság egykori városi jelenlétét dokumentálják. Az alábbi táblázat azt mutatja, hogy Pozsonyban a magyar olyan nyelv, melyet jobban hallani, mint látni.

7. táblázat. Magyar feliratok Pozsonyban
4-tab-7

A magyar intézmények esetében jellemző, hogy több mint felüknek (5) nem két-, hanem többnyelvű feliratuk van.

8. táblázat. Magyar intézmények
4-tab-8

M = magyar, Sz = szlovák, A = angol, N = német

A Kalligram Kiadó esetében meglepő, hogy a bejáratánál elhelyezett táblán nincs magyar felirat. A Magyar Intézet (Pozsonyi Magyar Intézet) feliratainak angolja a székházban üzemelő kávéház kínálatával függ össze. A Pozsonyi Casino székházát jelölő tábla a város nyelvenként eltérő megnevezésének lehetőségét is kiaknázza; e polgári társulás céljai (Pozsony multikulturális élete hagyományainak felújítása) már a megnevezésében is benne foglaltatnak.

10. kép. Pozsonyi Casino – Pressburger Casino – Prešporské casino
4-kep-10

A kiegyensúlyozott bilingvizmus szempontjából a Kultúra Könyvesbolt felirata a leginkább átgondolt: egyetlen nyelv sincs előnyben részesítve, s elosztásuk is arányos. Sajnos ma már a felirat mögül hiányzik a hozzá tartozó valós hely: a könyvesbolt megszűnt.

11. kép. Kultúra Könyvesbolt

Viszonylag meglepő a pozsonypüspöki óvoda és általános iskola szövegeinek kommunikációja: feliratok csak szlovákul láthatók, a magyar nyelv némely iskolai rendezvény meghívójára szorítkozik.

12. kép. A Pozsonypüspöki Magyar Tannyelvű Óvoda és Alapiskola
Előfeltételezéseimmel ellentétben nagyon meglepőek a Korzó eredményei, a turisták által legsűrűbben látogatott helyszínek 162 egységéből mindössze 5 képviselte a magyar nyelvet. A statisztikai hivatalnak a 2011. évre vonatkozó, a turisták számát rögzítő adatai (Aktívny…) ismeretében (Magyarországról 1 257-en, Ausztriából és Németországból 65 776-an, angol nyelvterületekről 16 226-an látogattak a városba) ez már nem is annyira meglepő. A magyar az említett öt esetben sem a nyelv kommunikációs, hanem demonstratív funkcióját tölti be (a város történelmi múltját idézi). Jellemző példája ennek az a cukrászda, ahol a négynyelvű – szlovák, német, angol, magyar – feliratot követő részletező kínálat már csak három nyelven folytatódik, a magyar valahogy eltűnt.

13–14. kép. A magyar szimbolikus funkciója

Pozsonypüspökin csak történetileg van jelen a magyar nyelv (emléktáblákon), s két intézményen (iskola, templom). A magánszektorban (üzletek, szolgáltatások, reklámok felirata) nem jelenik meg, annak ellenére, hogy a lakosság és az eladók közt a boltokban magyarul is folyik a kommunikáció. De mint az a 2013. május 23-án Budapesten tartott, A nyelvi tájkép elmélete és gyakorlata c. nemzetközi konferencián elhangzott,20 ez a jelenség, a magyar nyelv vizuális megjelenítődésének hiánya a nyilvános térben Szlovákiában tipikusnak mondható. Szabómihály Gizella és Misad Katalin kutatásai (Szabómihály 2013, Misad 2013) szerint Dunaszerdahelyen sem más a helyzet (pedig ott a lakosság több mint 70%-a magyar), a vizuális megjelenés tehát a magyarok által sokkal nagyobb számban lakott településeken is alulreprezentált. Két további szlovákiai település esetében Petteri Laihonen is kimutatta (Laihonen 2012, 2013), hogy a magyar nyelv vizuális jelenléte a feliratokban távolról sem felel meg a magyarok adott településen való arányának. Ezt a tényt két szlovákiai tényezővel magyarázza: 1. a kisebbségi nyelvekhez való hatalmi viszonyulással; 2. maguknak a kisebbségieknek a viszonyulásával, akik számára nyelvük vizuális reprezentációja a nyilvános térben nem tűnik fontosnak. Európai összefüggésekben a kisebbségi nyelvek vizuális megjelenítésének kérdésével újabban többen is foglalkoztak: Marián Sloboda, Lucija Šimčić, Szabó-Gilinger Eszter, Dick Vigers (Sloboda et. al. 2012), közös tanulmánykötetükben a nyelvi jogok törvényi szabályozását mutatják be négy hagyományosan többnyelvű európai régióban (Wales, Csehország, Magyarország, Horvátország); valamint Monica Barni és Carla Bagna, akik tanulmányukban (Barni–Bagna 2010) a kisebbségi kínai és román reprezentációját vizsgálják Olaszország NyT-ében. Valamennyien megerősítik, hogy a nyelv vizuális megjelenítődése és vitalitása közt nincs közvetlen összefüggés. A megjelenítődés sokkal inkább a nyelv presztízsével függ össze.

A nyelvszabályozás kérdéseinek tükrében

A nyilvános helyek feliratait Szlovákiában néhány törvény szabályozza. Elsősorban a 270/1995-ös államnyelvtörvény, ennek 318/2009-es módosítása, a nemzeti kisebbségek nyelvének használatát rögzítő 184/1999-es törvény, valamint a reklámokról szóló 147/2001-es törvény. Röviden annyit róluk, hogy a szlovák törvényhozás lehetővé teszi a szlováktól eltérő nyelvű feliratokat is, abban az esetben, ha minden információjuk hozzáférhető az államnyelven (szlovákul) is. A többnyelvűségnek ez a lehetősége gyakran nincs kihasználva. Az érintettek azért is szkeptikusak a jogaikkal kapcsolatban, mert a vonatkozó törvények a közelmúltban is többször változtak, s még elevenen emlékeznek az anyanyelvük használata miatti hivatalos meghurcoltatásukra. A kisebbségi nyelvű feliratok hiányának további oka az a feltevés, hogy ha a kisebbséghez tartozók értik a többség nyelvét, saját nyelvű feliratokra nincs szükségük. Ezzel szemben a többnyelvű feliratok nem csupán a tájékoztatást szolgálják, hanem az adott területen lakók reprezentálását, láthatóvá tételét, nyelvük presztízsének emelését. A kisebbségi nyelvű feliratok a többséget is szolgálhatják: a más nemzetiségű állampolgárok természetes jelenlétének tudatosítását. Ezért volna kívánatos, hogy a kisebbségek nyelvi jogainak kérdésében a NyT-et illetően a lakosság közösen szerezzen érvényt e jogoknak, nemzetiségétől függetlenül.
Pozsony NyT-ének vizsgálata során számtalan esetét tapasztaltam az államnyelvtörvény megszegésének. Olyan esetekről van szó, amikor a többnyelvű felirat idegen nyelven több információt közöl, mint az államnyelven, vagy amikor az egynyelvűnek nincs államnyelvi megfelelője. A kulturális minisztériumnak a pénzbüntetésekről is szóló jelentését tekintve (Správa… 2012) azonban kiderül, hogy a NyT illegálisságával kapcsolatos beadványok nem születtek. Az alatt az öt év alatt, melyet a jelentés összefoglal (2007–2011), a minisztérium 33 beadványt kapott, ebből 7 volt indokolt, s egy sem a nyilvános feliratok törvényszegésére vonatkozott. A törvényt leggyakrabban a város centrumában szegik meg, ezeket a törvényszegéseket mégsem látja senki. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a feliratok nyelve a városközpont és kereskedelmi egységei valós kommunikációs szükségleteire épül (mint említettem, az éttermek például programszerűen másként kommunikálnak a hazaiakkal és a turistákkal), s ez végső soron a sikeres kapcsolattartásnak nem akadálya.

Összegzés

A nyelvi tájkép a város imázsát alakítja. Az imázs – értelmezhetjük Kevin Lynch (Lynch 2004) vagy Christian Norberg-Schulz (Norberg-Schulz 1994) szerint genius lociként, Daniela Hodrová (Hodrová 2006) szerint a város lelkeként, vagy a város képeként, ahogyan pozsonyi kontextusban Jozef Tancer (Tancer 2013) teszi – a város megnevezésével kezdődik, kezdve a mai hivatalossal (Bratislava), folytatva a hajdan volt máig élőkkel vagy elfeledettekkel (Prešporok, Pressburg, Pozsony, Istropolis, Posonium), egészen az imaginárius, a város bizonyos tulajdonságaira tréfásan utalókig (Opsonium, Fressburg, Gratislava, Partyslava, Bratislove, Bratilicious, Beertislava…). A Pozsony NyT-ét vizsgáló kutatásom azt mutatja, hogy a néhai háromnyelvűség már nincs jelen a turistazónában sem. Többnyelvűség tekintetében Pozsony túlnyomórészt monolingvális – szlovák, jelentős mértékű globális márkásodással, s az idegenforgalom terén a szlovákon kívül főként angolul és németül kommunikál. A NyT ugyan nincs összhangban az érvényes nyelvi szabályozással, de kommunikációs szintjét tekintve működőképes. A jelek szerint a nyilvános térben valósan előforduló többnyelvű feliratok nem a törvényhozás függvényei, hanem a felvilágosítástól s a polgárok (nemzetiségre való tekintet nélkül minden polgár) közös igyekezetétől függ.

(Fordította Csanda Gábor)
Irodalom

Aktívny cestovný ruch organizovaný prostredníctvom cestovných kancelárií SR – zahraniční návštevníci. http://portal.statistics.sk/showdoc.do?docid=3861 (Letöltve: 2013. június 9.)
Backhaus, Peter 2007. Linguistic Landscapes: Comparative Study of Urban Multilingualism in Tokyo. Clevedon–Buffalo–Toronto, Multilingual Matters.
Barni, Monica–Bagna, Carla 2010. Linguistic Landscape and Language Vitality. In Shohamy, Elana–Ben-Rafael, Elizier–Barni, Monica (eds.): Linguistic Landscape in the City. Bristol–Buffalo–Toronto, Multilingual Matters, 3–18. p.
Hodrová, Daniela 2006. Citlivé město. Eseje z mytopoetiky. Praha, Akropolis.
Jaworski, Adam–Thurlow, Crispin (eds.) 2010. Semiotic Landscapes. Language, Image, Space. London–New York, Continuum.
Kallen, Jeffrey L.–Dhonnacha, Esther Ní 2010. Language and Inter-Language in Urban Irish and Japanese Linguistic Landscapes. In Shohamy, Elana–Ben-Rafael, Elizier–Barni, Monica (eds.): Linguistic Landscape in the City. Bristol–Buffalo–Toronto. Multilingual Matters, 19–36. p.
Laihonen, Petteri 2012. Nyelvi tájkép egy csallóközi és egy mátyusföldi faluban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 14. évf. 3. sz. 27–49. p.
Laihonen, Petteri 2013. Nyelvi tájkép dél-szlovákiai, székelyföldi és kárpátaljai falvakban: a nyelvi helyzetképek kiegészítése és a kódválasztás vizsgálata. Előadás a Nyelvi Tájkép Elmélete és Gyakorlata Konferencián. Budapest, 2013. május 23.
Lynch, Kevin 2004. Obraz města. (The Image of the City.) Fordította Lenka Popelová és Jaroslav Huťa. Praha, Polygon.
Misad Katalin 2013. A magyar nyelv vizuális használata Dunaszerdahelyen. Előadás a Nyelvi Tájkép Elmélete és Gyakorlata Konferencián. Budapest, 2013. május 23.
Norberg-Schulz, Christian 1994. Genius loci. K fenomenologii architektury. Fordította Petr Kratochvíl és Pavel Halík. Praha, Odeon.
Scollon, Ron–Wong Scollon, Suzie 2003. Discourses in Place. Language in the Material World. London and New York, Routledge.
Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2011. http://portal.statistics.sk/showdoc.do?docid=50355. (Letöltve: 2013. június 9.)
Shohamy, Elana–Ben-Rafael, Elizier–Barni, Monica (eds.) 2010. Linguistic Landscape in the City. Bristol–Buffalo–Toronto, Multilingual Matters.
Shohamy, Elana–Gorter, Durk (eds.) 2009. Linguistic Landscape. Expanding the Scenery. New York, Routledge.
Sloboda, Marián–Šimčić, Lucija–Szabó-Gilinger, Eszter–Vigers, Dick 2012. The Policies on Public Signage in Minority Languages and their Reception in Four Traditionally Bilingual European Locations. Media and Communication Studies, Vol. 63, 2012. november, 50–88. p.
Spolsky, Bernard 2009. Prolegomena to a Sociolinguistic Theory of Public Signage. In Shohamy, Elana–Gorter, Durk (eds.) 2009. Linguistic Landscape. Expanding the Scenery. New York, Routledge, 25–39. p.
Správa o stave používania štátneho jazyka na území Slovenskej republiky. http://www.rokovania.sk/Rokovanie.aspx/BodRokovaniaDetail?idMaterial=21831. (Letöltve: 2013. június 8.)
Szabómihály, Gizella 2013. A dél-szlovákiai nyelvi tájkép. A tájképet alakító szereplők és a kétnyelvű feliratok típusai. Előadás a Nyelvi Tájkép Elmélete és Gyakorlata Konferencián. Budapest, 2013. május 23.
Tancer, Jozef 2013. Neviditeľné mesto. Prešporok/Bratislava v cestopisnej literatúre. Bratislava, Kalligram.
Všeobecne záväzné nariadenie mestskej časti Bratislava-Staré Mesto č. 11/2010 z 14. septembra 2010 o umiestňovaní reklamných, propagačných a informačných zariadení na území mestskej časti Bratislava – Staré Mesto. http://www.staremesto.sk/data/ old_web/docs/miestne_zastupitelstvo/vzn_2010_011.pdf. (Letöltve: 2013. június 9.)
Zákon NR SR č. 270/1995 Z. z. o štátnom jazyku Slovenskej republiky v znení neskorších predpisov
Zákon NR SR č. 184/1999 Z. z. o používaní jazykov národnostných menšín
Zákon NR SR č. 147/2001 Z. z o reklame
Zákon č. 582/2004 Z. z. o miestnych daniach a miestnom poplatku za komunálne odpady a drobné stavebné odpady

Simon Szabolcs: Szlovákiai magyarok és újabb nyelvtörvények

Egy korábbi, másfél évtizeddel ezelőtt lefolytatott kutatás során megállapítottuk, hogy a szlovákiai magyar értelmiségi adatközlők (írók, költők, szerkesztők, pedagógusok, egyetemi hallgatók) indifferens módon viszonyultak az akkor még újnak számító államnyelvtörvényhez. Nagy részük nem olvasta, s a tartalmát sem ismerte pontosabban. Jelen írásban elsősorban arra a kérdésre keresem a választ, hogy megváltozott-e ez irányban az értelmiség attitűdje az azóta eltelt időszak történéseinek hatására, másképpen értékeli-e helyzetét az értelmiség, öntudatosabb állampolgárok lettek-e ilyen tekintetben az értelmiségiek, mint a korábbi időszakban.

A szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai: elmélet és gyakorlat

Szlovákia lakosságának mintegy tizenöt százalékát alkotják a különböző nemzeti kisebbségek (vö. Gyönyör 1989; l. Gyurgyík 2001, 250. p.), vagyis Szlovákia többnemzetiségű államnak számít. Szlovák részről azonban ezt a tényt nagyon kevesen ismerik el (vö. Kusý 1998, 221. p.), a többségi és egyben hivatalos vélemény e tekintetben az alkotmány bevezetőjében fogalmazódik meg: Szlovákia a szlovák nemzet állama,1 s lényegében ez az alapállás határozza meg a nemzeti kisebbségekkel szembeni szlovák magatartást is.
A kisebbségekkel szembeni szlovák magatartást alapvetően befolyásolja az, hogy a többségi társadalom szemében a kisebbségi kérdés de facto a magyar kérdéssel azonos: a szlovákiai kisebbségek között a magyarok alkotják a legnagyobb létszámú közösséget, a legöntudatosabbak és a legszervezettebbek (Kusý 1996). Továbbá a szlovákiai magyarsággal szembeni szlovák magatartást alapjában az a tény határozza meg, hogy a szlovák nemzet 1918-ig a magyar állam keretei között létezett és fejlődött (máig él az ún. „ezeréves magyar elnyomás” mítosza).
A kisebbségi kérdésben (ideértve a nyelvi jogokat is) érvényesülő szlovák felfogás alapvető jellemzői:
a) A kisebbségi jogokat egyéni jogokként értelmezik, s elutasítják a kisebbségek kollektív jogait.2
b) Az állampolgárok közötti egyenlőség elvére hivatkozva elutasítják a kisebbségekkel szembeni pozitív diszkrimináció elvét, sőt egyesek a kisebbségi jogok érvényesítésében a többség diszkriminálását látják, ezért a különböző dokumentumokban (pl. a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartájához fűzött állásfoglalásban) külön kiemelik, hogy a kisebbségi jogok érvényesítése nem érintheti hátrányosan a többségi nemzethez tartozókat.
c) A szlovák közvélemény egy része, főleg a Szlovák Nemzeti Párt tagjai és szimpatizánsai a kisebbségi jogok érvényesítésére irányuló törekvéseket a szlovák állam szuverenitása és területi integritása elleni támadásnak tartja (a magyarok részéről természetesen), s a határrevíziótól való félelemtől motiválva elutasít minden olyan elképzelést, mely a kisebbségi jogokat valamely földrajzilag meghatározható területhez kötné. Ezért nemcsak a területi autonómia gondolatának felvetését kísérik heves reagálások, de ez a magatartás motiválja azt a tényt is, hogy pl. a kisebbségi nyelvhasználati jogokat (kisebbségi nyelvhasználati törvény, illetve Charta) nem bizonyos területhez (közigazgatási egységhez), hanem konkrét településekhez kötik. Ez az álláspont fejeződik ki abban a megfogalmazásban is (a Chartához fűzött nyilatkozatban), hogy Szlovákiában nincsenek regionális nyelvek, csak kisebbségi nyelvek vannak.
d) A kisebbségi jogokkal kapcsolatban képviselt szlovák álláspont pozitivista-normativista, vagyis csak azt tartják jognak, ami valamely konkrét jogszabályban expressis verbis megfogalmazódik, amit valamely jogszabály megenged (jellemző e tekintetben a kisebbségi nyelvű településnevek, ill. vasútállomások nevei használatával kapcsolatos álláspont).
e) A kisebbségi jogok érvényesítését, főleg a nyelvhasználat kérdését többé-kevésbé magánügynek tekintik; nyílt (állami) diszkrimináció nincs, de az állami adminisztráció részéről a kisebbségek támogatása inkább csak deklaratív jellegű. Bizonyos kisebbségi jogokat a törvények megengednek, ezek azonban nem érvényesülnek automatikusan, hanem csak akkor, ha az adott jogot a kisebbség (egy adott kisebbséghez tartozó személy) igényli. Az ide vonatkozó törvények úgy vannak megfogalmazva, hogy a kisebbségi jogok gyakorlása az állam számára minél kevesebb „gonddal” és költséggel járjon.
f) A kisebbségektől elvárják, hogy a többségi nyelvet ugyanolyan szinten beszéljék, mint az egynyelvű szlovákok; elutasítják viszont azokat a felvetéseket, melyek szerint a kisebbségekkel együtt élő szlovákoknak is el kellene sajátítaniuk valamely szinten a környezet nyelvét. Sőt a szlovákokkal szembeni diszkriminációnak tekintik azt az igényt, hogy a kisebbségek lakta területeken az ügyfelekkel kapcsolatban levő hivatalnokok beszéljék a kisebbség nyelvét is.
A kisebbségek jogait, s ezen belül a nyelvhasználati jogokat, illetve az egyes nyelvek státusát Szlovákiában több törvény is szabályozza, ezek közül a legfontosabbak: az alkotmány (33. és 34. §), az 1995. évi ún. államnyelvtörvény, az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény. Egyéb jogszabályok (pl. a közoktatási törvény, a Büntető Törvénykönyv, a Szlovák Televízióról és a Szlovák Rádióról szóló törvény, a közérdekű információkról szóló törvény stb.) is tartalmaznak olyan rendelkezéseket, melyek a nem szlovák anyanyelvűek (nemzetiségűek) nyelvi jogaira vonatkoznak. Szlovákia továbbá ratifikálta a kisebbségvédelmi keretegyezményt és elfogadta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját. A kisebbségek jogaira vonatkozóan az államközi szerződések (pl. a magyar–szlovák alapszerződés) is tartalmaznak rendelkezéseket.
A fenti törvényekre érvényes, hogy a kisebbségek jogait (s ezen belül a nyelvhasználati jogokat) egy nemzetközileg éppen elfogadható, minimális szinten garantálják (vö. Lanstyák 1998, Szabómihály 2000/2002; e tekintetben jellemző az, hogy a Charta által felkínált lehetőségek közül Szlovákia melyeket választotta). A fő gondot e törvények gyakorlati alkalmazása jelenti, a nyelvhasználati törvények közül jellegzetesen például csak az államnyelvtörvény végrehajtásának szenteltek figyelmet, azt ellenőrizték; a kisebbségi nyelvhasználati törvény végrehajthatóságával kapcsolatos problémákat már kevésbé tartják fontosnak.

Az államnyelvtörvény módosítása

2010-ben a szlovák parlament jóváhagyta az 1995. évi nyelvtörvény egyes rendelkezéseinek módosítását. Ezek azonban nem vonatkoztak a magyarnak mint kisebbségi nyelvnek a hivatali érintkezésben való használatára. A módosított nyelvtörvény 2011. január 1-jén lépett volna érvénybe. Ivan Gašparovič államfő azonban visszaküldte a törvényt megfontolásra, így az csak egy második szavazás után, 2011 márciusában lépett hatályba. Az egyik legfontosabb változás, hogy a törvény megsértéséért pénzbírság is kiszabható; ez 50-től 2500 euróig terjedő összegben lett meghatározva (vö. 9a. §).
Bajnai Gordon magyar és Robert Fico szlovák miniszterelnök tárgyalásokat folytatott a nyelvtörvénnyel kapcsolatban, Szécsény városában 2009. szeptember 10-én. Itt a magyar sajtó szerint sikerült a magyar félnek kisebb módosításokat kicsikarnia a szlovák vezetéstől. Később a szlovák diplomácia ezeket a kedvezményeket semmibe vette. A felek Szécsényben megállapodtak, hogy a szlovák államnyelvtörvény vitás kérdéseit a törvényhez kiadandó végrehajtási utasításban rendezi majd a szlovák kormány, a végrehajtási utasításról pedig a kisebbségi vegyes bizottságban egyeztetnek, a tárgyalásokba az EBESZ-t is bevonva.
2010 októberében a Velencei Bizottság állásfoglalást adott ki a törvénnyel kapcsolatban. A Bizottság részletesen elemezte a törvényt, és annak módosítására szólított fel.
A Magyar Koalíció Pártja kezdeményezésére 2010 októberében aláírásgyűjtés indult a szabad anyanyelvhasználat követelése végett. A közel 34 000 támogató aláírást tartalmazó petíciós íveket 2010 decemberében átadták a parlament elnökségi irodájának.
A Szlovák Nemzeti Párt 2011-ben szintén aláírásgyűjtést kezdeményezett a kizárólagos szlovák nyelvhasználat ügyében. Petíciójuk a szlovák társadalom jelentős támogatását élvezte. Összegyűjtött aláírásaik száma 2012 januárjában 420 000 körül volt, amely ezáltal teljesítette a népszavazás kiírásának számbeli feltételét.

A kisebbségi nyelvtörvény módosítása

A 2010-es szlovákiai parlamenti választások után megalakult kormány Iveta Radičová kormányfővel az élen a kritikák hatására módosított a 2009-ben elfogadott kisebbségi nyelvtörvényen.
A kisebbségi nyelvhasználati törvény legfontosabb módosításai közé tartozik, hogy itt is bevezették a szankciókat, a tájékoztatási kötelezettséget, valamint a más törvényekben biztosított nyelvhasználati jogokat nagyrészt egybegyűjtötték és egységes szerkezetbe foglalták. A két nyelvtörvényen kívül ugyanis számos más törvény is rendelkezett és rendelkezik a mai napig is nyelvhasználati kérdésekről. Ilyen például a községek kisebbségi nyelvű megnevezéséről szóló törvény, amely 2011. július 1-jétől be­épült a kisebbségi nyelvtörvénybe. A következő az információs törvény, amelynek egyes részei szintén átkerültek a kisebbségi nyelvtörvénybe. Majd a polgári és büntető eljárásokról szóló törvények, az oktatási törvények, jogszabályok és a rádióról, televízióról szóló jogszabályok stb.
A módosítás után a törvény előírta, hogy a kiszabható pénzbírság felső határa 2500 euró. A magánszemélyek azonban nem büntethetők. Az elfogadott törvény szerint a nyelvhasználati küszöb a településenkénti 20%-ról 15%-ra csökken. Újabb falvak az erről szóló jegyzékbe viszont csak abban az esetben kerülhetnek, ha két egymást követő népszámlálás megerősíti a nemzeti kisebbségek növekvő számát az adott településen. A jegyzékből való törléshez három népszámlálás adatai – és a 15 százalékos határ alá csökkenés – szükségesek.
A hivatalok kötelesek szlovák és magyar nyelven is kiadni a születési és a halotti anyakönyvi kivonatokat, és a hivatalos ügyeket a lakosok anyanyelven is elintézhetik. A települések önkormányzati ülésein a képviselők és a polgármester jóváhagyása esetén az adott népcsoport nyelvén is lehet beszélni. Az anyakönyveket azonban továbbra is szlovák nyelven kell vezetni.
Szabómihály Gizella szerint (Szabómihály 2011, 17. p.) „tény, hogy a 2011. március 1-jén hatályba lépett törvény enyhít a korábbi szabályozáson, a nemzetközi szakértők által leginkább kifogásolt problémát azonban nem orvosolja: ez pedig az államnyelvtörvény és a kisebbségi nyelvhasználati törvény közötti egyenlőtlen viszony”.

Néhány vélemény az államnyelvtörvény módosításáról

Nem maradt külföldi véleménynyilvánítás nélkül a frissen megalkotott nyelvtörvény. Sólyom László, Magyarország akkori köztársasági elnöke egyenesen aggályosnak nevezte a módosított nyelvtörvényt: „Az anyanyelv használatának ilyen szigorú szankciókkal fenyegetett korlátozása nem csupán a szlovákiai magyarság érdekeit és eddig gyakorolt jogait sérti, de több két- és többoldalú nemzetközi megállapodás szellemével, egyes esetekben betűjével is ellentétes. Többnemzetiségű állam homogén nemzetállammá alakítása, erőszakos nyelvi asszimiláció az Európai Unió értékrendjével összeférhetetlen, és a kisebbségeket védő mai nemzetközi jogrenddel ellentétes.”3 Bajnai Gordon akkori miniszterelnök szerint ez a törvény jelentősen rontja a magyar–szlovák kapcsolatokat. „Nagyon káros, amikor egyes, megélhetési nacionalizmust folytató szélsőséges szlovák politikusok a kisebbségi ügyet használják arra, hogy elfedjenek valós problémákat. Előnyös lenne, ha a belpolitika, a hatalmi motivációk kikerülnének a kétoldalú kapcsolatokból, és a kisebbségek ügye visszatérne a kapcsolatok érinthetetlen, szent dolgai közé.”4 Szlovák részről Miloslav Kusý politológus így nyilatkozott: „Ez a nyelvtörvény egy teljesen felesleges jogszabály. Sőt káros, mert teljesen feleslegesen rontja a különböző anyanyelvű polgárok kölcsönös viszonyát. Nem kellett volna azt még módosítgatni, mert már az eredeti is annyira rossz, hogy azt nem lehet jóvátenni, hacsak nem úgy, hogy érvénytelenítik azt.”5 Az Európai Parlamentet annak elnöke, Jerzy Buzek képviselte, aki úgy nyilatkozott, hogy a törvény ellentétes a demokrácia alapelveivel.

Szlovákiai magyar csoportosulások és kezdeményezések a magyar nyelv megmentéséért

A magát magyarnak vallók döntő többsége (több mint 90%-a) Dél-Szlovákiának a Magyarországgal határos déli sávjában, mintegy 8400 négyzetkilométernyi összefüggő területen él. A legnagyobb magyar tömböt a Délnyugat-Szlovákiában Pozsonytól az Ipoly mentéig élő magyarság alkotja. Ide tartozik a leghomogénebb magyar területnek számító Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és a Garam közti területek és az Ipoly mente magyarsága. A második nagy magyar településterületet a nógrádi, gömöri és kassai-medencei magyarság alkotja. A harmadik nagy tömböt pedig a Bodrogköz és Ung-vidék magyarsága. A tömbmagyarságon kívül jelentősebb nyelvszigetet alkot a Nyitra környéki magyarság. Szlovákia jelenlegi közigazgatási felosztása szerint a szlovákiai magyarok az ország nyolc megyéjéből négyben haladják meg a 10%-ot. A nyitrai, a nagyszombati, a besztercebányai és a kassai megyében. Jelentősebb számú magyar még a pozsonyi megyében él, így a többi régióban elhanyagolható a magyarok számaránya. Szlovákiában összesen 523 olyan település van, ahol a magyarok részaránya meghaladja a 10%-ot, ezen belül pedig 435 település, amelyben magyar többség van. Ezeknek a településeknek a nagy része azonban kis lakosságszámú falu, és csupán 14 városban haladja meg a magyarok aránya az 50%-ot. A magyarok 59,3%-a ötezernél kisebb lélekszámú falvakban lakik.6

A Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért elnevezésű mozgalom

A Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért Mozgalom, egy nonprofit szervezet, amely 2011-ben alakult, s a Facebook internetes közösségi portálon hirdeti magát. „Kik vagyunk? Olyan felvidéki aktivisták, akik nehezményezik, hogy a magyar nyelv mindinkább háttérbe szorul Dél-Szlovákiában, pedig anyanyelvünk vizuális és verbális használatára törvény adta jogunk van. Elfogadhatatlannak tartjuk, hogy a dél-szlovákiai vállalkozók egy része nem tiszteli meg magyar ajkú ügyfeleit azzal, hogy anyanyelvükön is megszólítja őket – ezen az európaiatlan és diszkriminatív gondolkodásmódon szeretnénk változtatni.”
A szervezet felhívja a magyar nyelven beszélő lakosság figyelmét arra, hogy vannak jogai, amelyeket érvényesíteni kell. Joga van például a magyar nyelvű helységnévtáblákhoz az ún. táblatörvény alapján. Ez a mozgalom fő alapelve. A mozgalom 2011 októberében készített egy felmérést. E vizsgálat felderítette, hogy legalább 34 település 76 magyar táblája hiányzott. A mozgalomnak a közútkezelő vállalathoz intézett levelére kapott válaszból kiderült, hogy a vállalat a táblákat pótolni szándékozik. Több szlovákiai magyar politikus szintén levelet intézett a közútkezelő társasághoz, ahonnan ugyanazt a választ kapták. A társaságot a törvénysértés miatt pénzbírsággal, büntetéssel is fenyegették.
A Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért mozgalom aktivistái egy időszakban végigjárták az érintett falvakat, és megállapították, hogy ez a törvénysértő helyzet nem változott. Sehol nem voltak fellehetőek a táblák. A mozgalom aktivistái ezért a táblák alá egy három nyelven írt feliratot helyeztek el, mely figyelmeztet a törvénysértésre: „Ezen a településen a törvény értelmében kötelező feltüntetni a helység nevét a nemzeti kisebbség nyelvén is. A tábla hiánya törvénysértés!”7 A mozgalom aktivistái egyébként nemcsak a táblák feliratára hívják fel a figyelmet, hanem arra is, hogy hogyan, hol, milyen módon lehet intézni a hivatalos ügyeket magyarul.

Táblaakció

A szervezet tevékenységének egyik formája az ún. matricázás, vagyis a különféle objektumok matricákkal való megjelölése. A matrica a szervezet reményei szerint cselekvésre készteti azokat a vállalkozókat és intézményeket, melyek eddig nem voltak következetesek a kétnyelvű nyelvhasználat területén.8
A Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért elnevezésű mozgalom egy nemes célt tűzött ki maga elé: azokon a településeken, ahol nincsenek magyar nyelvű helységnévtáblák, a törvény értelmében a szervezet aktivistái egy jól irányított akció keretén belül felállítják azokat.
Ez a mozgalom egyebek mellett felvállalta azt is, hogy sorra járja Szlovákia magyarlakta településeit és megismerteti az embereket a jogaikkal. Ilyen előadások voltak például Kürtön9 vagy Komáromban. A fiatal, értelmiségi aktivisták ismertették az ún. táblatörvényt, illetve egy színvonalas kiállítással lepték meg az érdeklődőket.

Anyanyelvünkért Polgári Társulás

2009-ben alakult meg az Anyanyelvünkért Polgári Társulás. Elérhetőségük megtalálható a Facebook közösségi portálon. A társulás célja: „Szeretnénk megerősíteni a gondolatot, hogy Szlovákia nem egynyelvű ország, de több nemzetiség otthona is. Felvesszük a kapcsolatot Szlovákia minden olyan szervezetével, amelynek fontos, hogy mi, szlovákiai nemzeti kisebbségekhez tartozók, valóban otthon érezzük magunkat Szlová­kiá­ban. Sajnos több akadálya is van annak, hogy a nemzeti kisebbségek teljes életet élhessenek Szlovákiában: nyelvhasználatuk törvények közé van szorítva, ráadásul a nemzeti kisebbségek még kivívott jogaikkal sem élnek maradéktalanul. Azon dolgozunk, hogy a nemzeti kisebbségek megismerjék nyelvhasználati jogaikat, segítséget kapjanak ahhoz, hogy anyanyelvüket használják, illetve pozitív példákat szeretnénk bemutatni a működő többnyelvűségre.”10

1. ábra. Az Anyanyelvünkért Polgári Társulás logója

Forrás: http://www.facebook.com/pages/Anyanyelvünkért-Polgári-Társulás/102382346464564

Anyanyelv-használati útmutató

2012. március 29-én az Új Szó című szlovákiai magyar napilap mellékleteként megjelent egy kis füzet, amelynek a címe: Nyelvi jogok Szlovákiában, Anyanyelv-használati útmutató (Cúth–Horony–Lancz 2012). A somorjai székhelyű Fórum Kisebbségkutató Intézet állította össze abból a célból, hogy a szlovákiai magyarság tisztábban lásson a jogait illetően. A kiadvány elején megállapíttatik, hogy a benne foglaltak a 2012. március 1-jei jogállapotot tükrözik, azaz a kiadvány a hatályos kisebbségi nyelvtörvény szerint bemutatja a szlovákiai magyarok nyelvi jogait. Tartalmazza a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egységokmánya alapján a kisebbségek jogait. Ismerteti, hogy hol lehet magyarul beszélni, hova fordulhat panasszal a lakosság, ha megsértették nyelvi jogait, ill. Szlovákia mely településein kötelező biztosítani a magyar nyelv hivatali használatát. A dokumentum arra ösztönöz, hogy mindenki bátran beszéljen az anyanyelvén, például ne váltson mindjárt szlovák nyelvre az üzletekben.

Egy kérdőíves felmérés tanulságai

Szlovákiában a parlament 1995. november 15-én törvényt fogadott el a Szlovák Köztársaság államnyelvéről, olyat, amely diszkriminatív, és erősen korlátozza a nemzetiségek nyelvhasználatát. Az államnyelvtörvény ismeretéről mikrofelmérést készítettünk a szlovákiai magyar értelmiségiek egy kis csoportjában Lanstyák Istvánnal 1997 decemberében. A kérdőíves vizsgálattal az volt a célunk, hogy képet kapjunk a szlovákiai magyar értelmiség képviselőinek az 1995 novemberében elfogadott nyelvtörvénynyel kapcsolatos ismereteiről (vö. Simon 2002). Az adatközlők felkérésünkre egy – Lanstyák István által készített – harminc kérdésből álló kérdőívet töltöttek ki, minden esetben a személyes jelenlétünkben, s az egyes kérdések megválaszolásához semmilyen segédanyagot nem használhattak. Megemlíthetjük, hogy több középiskolai tanár adatközlő nem vállalkozott a kérdőív kitöltésére, s ezt azzal indokolta, hogy „nem ért a nyelvtörvényhez”.
Alapvető feltételezésünk akkor az volt, hogy az adatközlők nagy része: (1) nem ismeri behatóan a nyelvtörvényt, (2) azt antidemokratikusnak, az előzőhöz – az 1990-ben elfogadott hivatalos nyelvről szólóhoz – képest szigorúbbnak tartja.
2012-ben, tizenöt évvel később, lényegében hasonló feltételek mellett, megismételtem a felmérést. A feltételezésem az volt, hogy némileg jobb eredményt kapok az adatközlőknek az államnyelvtörvénnyel kapcsolatos ismereteiről. Az alábbiakban e felmérés néhány tapasztalata következik.

Az adatközlőkről

A kérdőívet 1997-ben 53 adatközlő töltötte ki, 73,6%-uk (39) nő, 26,4%-uk (14) férfi. A megkérdezett szlovákiai magyar értelmiségi adatközlőknek csak a 32,1%-a (17) olvasta a nyelvtörvényt, 64,2%-a (34) nem olvasta semmilyen nyelven sem a nyelvtörvényt, csupán hallott róla, ill. a mindennapi életében szerezhetett róla tapasztalatot. 18,9%-uk (10) egyszer olvasta, 9,4%-uk (5) többször is elolvasta, s mindössze 3,8%-uk (2) tanulmányozta át alaposan a nyelvtörvényt.
2012-ben a kérdőívet 223 adatközlő töltötte ki, 65,0%-uk (145) nő, 35,0%-uk (78) férfi. Tanárok, egyetemi oktatók és hallgatók, ill. ismerőseink köréből választottuk ki őket. Középiskolai tanár vagy oktató az adatközlők 30,9%-a (69), a Selye János Egyetem hallgatója 37,2%-uk (83). 97,8%-uk (218) magyar nemzetiségű, 2,2%-uk (5) szlovák; 99,6%-uk (222) magyar anyanyelvű, 0,4%-uk (1) szlovák.
Néhány adat az államnyelvtörvény ismeretéről

Az alábbi táblázatban láthatjuk, hogy a második, 2012-es felmérés alkalmával az adatközlőknek még kevésbé vannak beható ismereteik a nyelvtörvényről, mint korábban.

1. táblázat. Az államnyelvtörvény szövegének ismerete
5-tab-1

1997-ben az adatközlők 94,3%-a (50) igaznak tartotta azt az állítást (19. kérdés), hogy: „A fogyasztó védelmének érdekében kötelező az államnyelv alkalmazása a hazai, ill. az importált áru tartalmának megjelölésekor. Ezek más nyelvre is lefordíthatóak, de az idegen nyelvű szöveg csak az azonos nagyságú államnyelvű felirat után következik.” Ebben minden bizonnyal gyakorlati tapasztalataik is vannak az adatközlőknek.

A 2012-es eredményeket az alábbi táblázatban láthatjuk. A korábbi adatokhoz képest 14,9 százalékkal kevesebb azoknak az adatközlőknek a száma, akik a fenti állítást igaznak tartották, azaz helyesen válaszoltak.

2. táblázat. Az importált áru tartalmának megjelölésekor kötelező az államnyelv használata
5-tab-2

1997-ben az adatközlők 92,5%-a (49) igaznak tartotta azt az állítást (15. kérdés), hogy: „A polgárok a közszolgálati intézményeknek címzett írásbeli beadványaikat az állam nyelvén terjesztik elő.”
2012-ben a korábbi adatokhoz képest 28,8 százalékkal kevesebb azoknak az adatközlőknek a száma, akik az állítást igaznak tartották, azaz helyesen válaszoltak.

3. táblázat. Az írásbeli beadványok nyelve
5-tab-3
Az 1997-es adatok alapján az adatközlők 67,9%-a (36) szerint: „Államnyelven ebben a törvényben a szlovák nyelv kodifikált változatát kell érteni” (12. kérdés).
2012-ben a fenti állítást az adatközlők jóval kisebb arányban, 12,3 százalékkal kevesebben tartották igaznak. Egyébként ez a helyes válasz.

4. táblázat. Az államnyelv a szlovák nyelv kodifikált változata
5-tab-4
„Az üzletekben, szórakozóhelyeken és más nyilvános helyeken […] a szlovák állampolgárok az egymás közötti kommunikációban kötelesek a szlovák nyelvet használni. Amennyiben a kommunikációnak nem szlovák állampolgárságú résztvevője is van, más nyelvek is használhatók.” (21. kérdés; ezt ilyen formában nem tartalmazza a nyelvtörvény, csak mintegy kísérletképpen szerepel a kérdőívben.) 1997-ben az adatközlők 54,7%-a (29) nem tartotta igaznak, érdekes viszont, hogy ugyanakkor 20,8%-a (11) igaznak tartotta!
Adataink szerint 2012-ben még többen, 5,2 százalékkal nagyobb arányban tartották igaznak az állítást az adatközlők.
5. táblázat. A szlovák állampolgárok az egymás közötti kommunikációban kötelesek a szlovák nyelvet használni
5-tab-5
1997-ben kevésbé voltak biztosak az adatközlők abban a kérdésben, hogy az államnyelvtörvény szabályozza-e a kisebbségi nyelvek használatát (10. kérdés). 37,7%-uk (20) szerint nem szabályozza, 54,7%-uk (29) szerint szabályozza, s 7,5%-uk (4) más választ adott. Magában a törvényben ez olvasható: „A törvény nem szabályozza a nemzetiségi kisebbségek és az etnikai csoportok nyelvének használatát. Ezeknek a nyelveknek a használatát külön törvények szabályozzák.”
2012-ben helyesen válaszolt a kérdésre az adatközlők 8,1 százaléka. Ez csaknem 30 százalékkal kevesebb, mint a korábbi felmérésben kapott válasz.

6. táblázat. Az államnyelvtörvény szabályozza-e a kisebbségi nyelvek használatát?
5-tab-6
Az 2012-es adatok összegzéseképpen

A megkérdezett szlovákiai magyar értelmiségi adatközlőknek csak a 24,2%-a (54) olvasta a nyelvtörvényt, 73,1%-a (163) nem olvasta semmilyen nyelven sem, csupán hallott róla, ill. a mindennapi életében szerezhetett róla tapasztalatot. 17,5%-uk (39) egyszer olvasta, 4,5%-uk (10) többször is elolvasta, s mindössze 2,2%-uk (5) tanulmányozta át alaposan a nyelvtörvényt. Ez az eredmény jóval rosszabbnak minősíthető, mint amilyet a korábbi felmérés alkalmával tapasztaltunk.
Az alábbi táblázatban az 1997-ben és a 2012-ben végzett felmérések eredményeinek összefoglalása látható.

7. táblázat. Az államnyelvtörvény ismerete 1997-ben és 2012-ben
5-tab-7

Zárszó

Feltételeztem, hogy a demokratizálódó társadalmi életnek, ill. a nagyobb mértékű információáramlásnak köszönhetően az értelmiség nagyobb számarányban érdeklődik a nyelvtörvények iránt, ill. nagyobb arányban ismeri a nyelvtörvényeket azok módosított változatában, mint a korábbi időszakban. Ez az elvárásom azonban nem teljesült.

Irodalom

Cúth Csaba–Horony Ákos–Lancz Attila 2012. Nyelvi jogok Szlovákiában. Jazykové práva na Slovensku. Anyanyelv-használati útmutató. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Gyönyör József 1989. Államalkotó nemzetiségek. Bratislava, Madách.
Gyurgyík László 2001. Népszámlálás. A szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Kovács Péter 1996. Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Budapest, Osiris Kiadó.
Kusý, Miroslav 1996. The Hungarian minority in Slovakia under the conditions of the Slovak na­tion state. Perspectives, 6–7., 63–74. p.
Kusý, Miroslav 1998. Čo s našimi Maďarmi? Bratislava, Kalligram.
Lanstyák István 1998. A szlovák nyelvtörvény és a szlovákiai magyarok. In Nádor Orsolya–Komlós Attila (szerk.): Kiút a csapdából. Budapest, Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága, Anyanyelvi Konferencia, 79–99. p.
Mrva Marianna–Szilvássy Tímea 2011. Kétnyelvűség a dél-szlovákiai településeken. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13. évf. 1. sz. 37–58. p.
Simon Szabolcs 2002. Szlovákiai magyarok és nyelvtörvények. In Kontra Miklós és Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. Az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus (Jyväskylä, 2001. augusztus 6–10.) „Magyarok és nyelvtörvények” c. szimpóziumának tanulmányai. Budapest, Teleki László Alapítvány, 25–52. p.
Szabómihály Gizella 2000/2002. Törvény és gyakorlat: a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény tükrében. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Tanulmányok és dokumentumok. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 48–62. p.
Szabómihály Gizella 2011. A szlovák nyelvpolitika és a nyelvhasználat jogi szabályozása Szlovákiában a rendszerváltozás után. In Szabómihály Gizella–Lanstyák István (szerk.): Nyelv. Magyarok Szlovákiában, VII. kötet. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 11–26. p.
Varga Sándor (szerk.) 1993. Magyarok Szlovákiában. Adatok, dokumentumok, tanulmányok. Pozsony, Nemzetiségi Dokumentációs Centrum.

Voigt Vilmos: Magyar – szlovák – német esetragok vizsgálata – és ennek tanulságai

A közelmúltban (2013. augusztus végén) sikeresen védte meg Vízkeleti László Magyar esetragok vizsgálata szlovák és német ekvivalensek egybevetésével (kontrasztív nyelvészeti kutatás) c. doktori értekezését a Konstantin Filozófus Egyetem, Nyitra – Közép-európai Nyelvek és Kultúrák Intézetében.
Magam a dolgozat egyik bírálója voltam, és örömmel fogadtam el. Mivel mind a téma, mind a feldolgozás módja további kérdéseket is felvet, most ezeket szeretném összegezni.
A magyar nyelvű értekezés előszót, bevezetést és 5 (részletesen tagolt) fejezetet tartalmaz. A dolgozat elején külön megfogalmazta a szerző a disszertáció célját, a 6. fejezet pedig „a disszertáció hasznossága” címet viseli (sőt ebben négy tanítási óravázlat is található), és ez után még külön összefoglalás is olvasható. A dolgozat törzsszövege 100 lapot tesz ki. Jól látszik, hogy a jól felkészült, már nem is olyan fiatal szerző évtizedek óta foglalkozik a magyar nyelv kontrasztív vizsgálatával, mindezt összekapcsolva a nyelvtanítással. Mind tudományos, mind gyakorlati szempontból fontos munka.
Minden nyelvben fontos a mondatok összeszerkesztését szolgáló „esetek” és az ezeket szolgáló elöljáró(szó)k vagy ragok szerepe. Ezt a nyelvtanulásban is így értik. A magyar, szlovák és német nyelv esetei különböznek egymástól, azonban e nyelvek olyan közel állnak egymáshoz, hogy pontosan és gyakorlati módon is összevethetők egymással.
Minthogy a szerző nézeteivel és feldolgozásmódjával egyetértek, az ilyen részekre a következőkben nem térek ki. Nem foglalkozom azzal sem, milyen konkrét formában lehet mindezt az oktatásba bevonni – a szerző ezt is megtette. A dolgozatban nem végtelen sok példát mutat be (ezek különbségeit is felsorolva), hanem igen gondosan kiválasztott néhány példát használ, ám ezeket több szempontból is bemutatja.
Voltaképpen az iskolai nyelvoktatás keretében és számára készült a dolgozat. Szerencsésnek tartom, hogy „a szlovák mint második nyelv” és „a német mint idegen nyelv” kérdéskörét külön is tárgyalta a szerző, a Szlovákiában végre elismert ilyen felfogás keretében. Az is érthető, hogy nem az „összes” esetet, prepozíciókat/elöljárószókat vizsgálta, hanem csak a legfontosabbakat. Az is természetes, hogy ugyan a magyar nyelvből indul ki, ám mind a szlovák, mind a német példák esetében ugyanolyan gondos áttekintést ad.
Igen hasznosnak tartom, hogy a „kontrasztív” vizsgálat nem korlátozódik csak két nyelvre, hanem három, egymáshoz közel álló, mégis felépítésükben különböző nyelvet mutat be. Bárhogy is vetette volna össze két nyelv adatait, ez csak egy A ≠ Ā képletet adna („A” nyelv nem azonos „nem A nyelvvel”). A három nyelv kölcsönös bemutatása viszont egy háromdimenziós modellt eredményezhet, amely éppen az egymáshoz viszonyítás sokkal általánosabb felfogását képviseli. A szerző ugyan ilyesfajta modell segítségével dolgozott – ám ezt egyértelműbben bemutathatta volna, akár egy „kocka”-ábra segítségével is. Ha mondjuk egy hurkapálcikákból összerakott kocka csúcsaira helyezzük a magyar, szlovák és német eseteket/ragokat, itt mindig mindegyik kiemelt pont többdimenziós összefüggéseket mutat. Ez a megoldás jobban érzékeltette volna azt is, hogy az ilyen nyelvleírás még milyen sok más esetben is hasznosítható – és mennyire kontrasztív jellegű. (Egyébként az ilyen „szemléltetést” a diákok igen kedvelik, érdemes ezeket használni az iskolákban!)
Sokunk véleménye szerint szilárd és korszerű nyelvtudományi héttér nélkül szinte lehetetlen az eredményes (különösen az iskolai) nyelvoktatás. Vízkeleti jól hasznosítja a modern magyar nyelvészek eredményeit. Szlovák–magyar nyelvoktatási felfogásban Misad Katalin nézetét alkalmazta. Nem tudom megítélni, hiányzik-e a disszertáció szakirodalmi hátteréből érdemes mai szlovák nyelvtudományi munka? A korai (ekkor még inkább nyelvtudós) František Miko műveit nem találom a hivatkozások között. (A dolgozat vitájában mások is hivatkoztak arra, hogy a „prágai nyelvtudományi iskola” eredményei mindmáig hasznosíthatóak, és hatásuk a szlovák nyelvészetben is felismerhető.) A mai német nyelvtudomány pedig olyan gazdag és sokrétű, hogy erről alighanem csak egy-két német szakembernek lehet áttekintése.
Imponáló a dolgozatban a magyar nyelvtudományi háttér (Antal László az esetekről, Kiefer Ferenc a morfológiáról, mások a szófajelméletről, Kenesei István az igei vonzatkeretről, Tolcsvai Nagy Gábor a kognitív szemantikáról stb.) – néha akár egymástól igazán eltérő nézeteket hasznosított Vízkeleti. Leginkább az eredetileg a francia Tesnières kijelölte valenciaelmélet (ennek Forgács Tamás adta magyar folytatása) hatott rá. Természetesen az új frazeológia (főként német–magyar vonatkozásban Földes Csaba és Szűcs Tibor) közvetlen példája volt a szerzőnek. Budapesten is imponáló lenne az ennyire széles tájékozódás, annál inkább, mivel a dolgozatíró nemcsak említi a felsorolt szerzőket, hanem hasznosította is eredményeiket. Ugyanakkor ezt a sokféle nyelvtudományt mintegy antológiaként használja: arra nem tér ki, melyik nyelvész miért érvelt úgy, mi volt az egyes kutatások célja.
Könnyű ilyen példát említeni. A dolgozatban is felvetődik az a probléma: hány eset van a magyar nyelvben? Vízkeleti itt utal az „akadémiai” magyar nyelvtanra, ahol Tompa József és munkatársai „extenzív teljességre” törekedtek, nehogy valamilyen, „esetre hasonlító” forma kimaradjon. A másik forrás Antal László, aki csak a „100%-osan” eset jellegű megoldásokat sorolta fel. Az ő célkitűzése nyelvelméleti volt. Természetesen az általános vagy középiskolában nem „eset”-elméleteket, hanem az esetek pontos használatát kell tanítani. Viszont az igen hasznos, ha a tanár és a tankönyv tud az ilyen elméleti háttérről. Különösen azért, hogy a szlovák és német összehasonlítás ilyen módon is értelmezhető legyen.
Persze, még így sem látott minden fontos magyar nyelvészeti művet a szerző. Apróságokat nem említünk. Talán ezek közül a frazeológia bemutatása nevezhető egyoldalúnak Vízkeletinél. Sajnálom, hogy a nyelvészeten túlmutató, „műfaji” és „kulturális” frázisértelmezést nem vette figyelembe. Azt, hogy ezen mit értek, dolgozatomban – A frázis tipológiája (műfajelméleti és más szempontból) –, a 101 írás Pusztai Ferenc tiszteletére c. kötetben (2006) elmondtam. Ennek nemcsak tudománytörténeti részei, hanem a bemutatott rendszerezés is hasznosítható lett volna.
Magam a disszertáció elején határozottan hangsúlyoztam volna, hogy nem a „beszélt nyelv”, hanem egy „korrekt” nyelv használatát mutatja be dolgozat. Vagyis egy „szabályos” rendszert tárgyal – nem pedig azt, amilyen a köznapi nyelvhasználat. Itt nem a szóbeli és írott nyelv különbségéről vagy a dialektusok és az irodalmi nyelv különbségéről van szó. Ezzel kapcsolatban még arra is utaltam volna, hogy egy ilyen „korrekt” nyelvi minta kodifikálása más időben és másként ment végbe a németben, a magyarban, meg a szlovákban. Minthogy a tanításban olyan diákok vesznek részt, akik tudják az „irodalmi nyelvtől” eltérő, nyelvjárási esethasználatot és raghasználatot – erről is egy-két mondatnyi magyarázat igazán hasznos lett volna. Egyébként a hihetetlenül gazdag német „nyelvhelyességi” kiadványok foglalkoznak ilyen kérdésekkel is. (Hogy miképp jelentkezik ez a téma a mai szlovák nyelvészetben – sajnos: nem tudom.) A lokális és szociolektusra utaló formák (mint a magyarban ba/be és ban/ben, vagy az ablatívusi tÓl (tú/túl) „korrekt” és ettől elérő, ám élő alakjai mindenki előtt ismeretesek.
Csak hat esetragot vizsgál a szerző. Praktikus szempontból értem, ám egy mondatban „elméleti” indokot is említhetett volna. Így egyszerűbb volt a szlovákkal összevetni a magyart. Különösen tanulságos a primer → szekunder elöljáró(szó)-fejlődés bemutatása, főként a némettel összevetve. Itt is egyértelműbben lehetett volna leszögezni, hogy az „elöljárószók” is dinamikusan és jellegzetesen fejlődnek, olykor egész frázist alkotnak (jobb híján, mindennek ellenére, abban a kontextusban), olykor pedig egyenesen más nyelvből lettek fordítva (dacára, a gazdagság zavarában). Az ilyen módon használt „frázisok” egyébként évezredesek, és latinból fordítva mi is használtunk ilyeneket (sit venia verbo, tisztesség ne essék szólván), máskor meg ezekben a következő szövegrészhez tartozó „eset/rag” (becsületére legyen mondva). A primer és szekunder elöljáró(szó)k még a dolgozatban kapott figyelemnél is többet érdemelnének. Különösen a mai tömegkommunikáció korábban sosem volt lehetőséget nyújt arra, hogy ez (akár alkalmi) frázisok szekunder elöljáró(szó)vá fejlődjenek. (Azért teszem zárójelbe az „elöljáró[szó]” végét, mivel ez voltaképpen nem olyan „szó”, mint más szófajok.) Ilyen példák azt is jól mutatják, hogy a nyelv miként változik, fejlődik – manapság is.
Noha a disszertáció gyakorlati nyelvészeti munka, némivel több elmélet itt, egy doktori értekezésben megfogalmazódhatott volna. (A tanórán már úgyis mindebből csak a hasznosítató rész marad meg.)
Újabb példát említek arra vonatkozóan, hogyan is gondolnám az ilyen elméletieskedést.
Az esetragoknak pl. kétféle elmélete fogalmazható meg.
Az egyik egy morfológiai modellel ábrázolható. Ez egy olyan háromdimenziós térmodell, amely a „cselekvés irányát” tudja elhelyezni. Ezt a bevált „térirányultság”-modellt veszi majd át az „időirányultság” modellje (reggeltől, estig, napközben). Sőt, még ennél komplikáltabb módon a frázisok megfogalmazásában is megjelenik az ilyen hármas irányultság (mellbe üt, keresztüllát, felülbírál). A másik oldalról viszont a frázisok (pl. naggyá tesz, kicsivé varázsol) az esetek (ragokkal kifejezett) használatára adnak érdekes példákat.
A másik egy szemantikai modellel írható le: a csakugyan használt esetragok felsorolásából indulva ki. Itt is megfigyelhető a továbbfejlesztés: a primer megoldások több szinten is továbbfejlődhetnek (pl. -ért → végett → érdekében → érdekével ellentétben).
Azt hiszem, érdemes lenne mindkét modellt egy-egy lapon bemutatni, mégpedig mind a német, mind a szlovák, mind a magyar példákkal. Ez is tipikusan iskolai, didaktikus hasznú megoldás lenne.
A dolgozatban néhány apróság „kimaradt” a tárgyalásból. Csak néhány „eset” jellegű megoldást említtek itt.
A vocativus legalább megemlítésre kerülhetett volna, mégpedig német, szlovák és magyar kontrasztív bemutatásban (a Jesu Christe, a bože magyarban az Istenem és nem a puszta Isten hasonló, nemegyszer ritka, zárványszerű formák). Érdemes lenne azt is elárulni, hogy egyes magyar frázisok (Istenem Uram, sőt akár Hazám! vagy a latin domine spectabilis) ezt a „vocativus-hiányt” igyekeznek kitölteni. A vocativus kontrasztív használata a csehben és a szlovákban is megérdemelne egy-két mondatot, mivel morfológiájuk is más – és e jelenséggel a szlovákiai magyarok találkoznak.
A költői adlativus (mint pl. A Magányossághoz!, vagy kocsmák/vendégfogadók nevei, mint pl. A zöld mókushoz ilyen jellegűek) mindhárom nyelvben megvan. Meg lehetne említeni.
A dativus ethicus (mit ugrálsz nekem?), sőt az ilyen használatú instrumentalis (mit veszekedsz ~ pimaszkodsz ~ játszol ~ kibabrálsz velem) hasonló figyelmet érdemelne.
Tapasztalatból tudjuk, hogy amíg pl. a tárgyeset korrekt használatának tanítása (őt, nem pedig őtet, engem, nem pedig engemet) a legritkábban tölti el élvezettel a diákokat, az ilyen „furcsa” jelenségek megragadnak figyelmükben. Ráadásul mindez aztán csakugyan kontrasztív nyelvi példatárt vonzhat – sőt arra is ráébresztheti az okos diákot, hogy az elöljárószó és a frázis miben is hasonlít vagy különbözik. (Egyébként a dolgozat 28. és 30. lapja között felhozott szlovák primer és szekunder formák is erre mutatnak, sőt számukat növelni lehetne.)
Nem sorolom tovább apróbb (vagy éppen általános) megjegyzéseimet. A maga feladatát jól oldotta meg a szerző. Szerencsésnek tartom, hogy nem általában fecseg a kontrasztív nyelvi elemzésről, hanem példái ilyenek. Viszont elkelt volna egy-egy olyan példa is, amikor nyilvánvaló, hogy az ilyen sajátos kifejezés valamelyik nyelvből került át a másikba. Mi évtizeden át derültünk az olyan szlovákiai magyar nyelvű feliratokon, mint pl. Első gabonát a malomba! Itt nemcsak a névelő, hanem az esetrag is kontrasztív háttérben érthető. (Ilyen a 69. lapon említett jelszó magyar szövege is: Szlovákiában szlovákul! Az ide kapcsolt példában a német szövegnek sincs értelme.) Igazán jó, hogy arról is értesülünk, nemcsak a magyarban van meg a helynevekre utaló többféle rag (Debrecenbe, de Miskolcra; Pesten, de Győrben). Egyébként ez a – fonológiailag nem magyarázható megoldás – még sok más nyelvben ismert. Ilyenek a valóban kontrasztív nyelvi tények. Csak felismerni és bemutatni kell ezeket!
A doktori értekezésben a tudománytörténeti részek nem túlméretezettek. A 17. lapra azért beírtam volna, hogy már a 19. században igen jó magyar–német kontrasztív (gyakorlati) nyelvészet fejlődött ki Magyarországon, nemcsak a közismert Ballagi Mór és Simonyi Zsigmond, hanem Schlandt Henrik és mások frazeológiai szempontból fontos és az iskolai oktatásban jól hasznosítható műveiben is.
A 66. lapon több olyan magyar példaszöveg olvasható – amelyek a valódi nyelvhasználatban nem létezhetnek (apánál várni, folyónál élni, parknál találkozni, zongoránál állni, kertnél lenni), itt vagy meg kell jegyezni azt, hogy ezek szlovák szerkezetek, vagy névelőt kell írni (a kórháznál parkolni), vagy más szót használni (az oszlopnál állni). A dolgozat vitájában az is kiderült, hogy e helyeken a szlovák formák autentikus vagy helyeselhető volta is vitatható.
Noha kerülő úton esik szó erről, egyszer külön is megemlítendő lenne, hogy a német grammatikai nemek ragozásában aszimmetrikussá vált a prepozíció és a névelő összevonása (an der/am, bei der/beim). Sőt vannak további, ehhez hasonló, ám nem általánossá vált megoldások. És egyedi megoldások, mint pl.: gegen ~ gen. Azért célszerű ilyesmire is kitérni, még az oktatás során is, mivel éppen az ilyen „különös” formák bemutatásakor ismerheti fel a tanuló, hogy a „nyelv” ugyan szigorúan törvényszerű rendszer, mégis változatos. És mindez még nyilvánvalóbb, ha három nyelvet vetünk össze egymással.
A dolgozatban a példák szövege pontos. Persze, itt is lehet korrigálni. Így a 85. lapon az „Ádámnál /és/ Évánál ~ Ádámmal /és/ Évával kezdeni” a magyar kifejezés változatokban él, jelentése pedig nem ’az elejénél’ kezdeni, hanem ’a legelejénél’ vagy még inkább ’a legeslegelejénél’ kezdeni.
Apróságokra nem térek ki. (Az eddigi példák is érzékeltetni kívánták, miben is térhet el két nyelvész felfogása.) Ha dolgozata megjelenik, ezeket úgyis kijavítja majd a szerző. Magam is javaslom a dolgozat nyomtatásban megjelenését. Segédkönyve lesz sok tanárnak, élvezetes olvasmánya a nyelvek iránt érdeklődőknek. Ezért is részleteztem fenti megjegyzéseimet. Ahhoz, hogy a disszertációt elfogadó intézmény csakugyan „a közép-európai nyelvek és kultúrák” intézete legyen, további hasonló munkákra van szükség. Az az ötlet (Pusztay János professzoré), hogy az eredetileg csak két nyelvre (magyar – szlovák) építő munka egészébe bekapcsolták a német nyelvet is, nemcsak a mű használhatóságát növelte, hanem nyelvelméletileg is felsőbb fokra helyezte a dolgozatot. Ezt a színvonalat tartani is kell.

L. Juhász Ilona: B. Kovács István hatvanéves

Egy kis gömöri településről, Baracáról származol. Mit jelent számodra ez a falu? Hogyan emlékszel az ottani óvodára és iskolára?
A rimaszombati kórházban jöttem ugyan a világra, de Baraca (amely egy „c”-vel írandó, de hosszan ejtendő) a szülőfalum. Mi Baraccán éltünk, „baracciak” voltunk. Hogy mit jelent a számomra? Nagyon sokat, mint mindenkinek a felnevelő anyaföld. A világra való rácsodálkozásom helyszíneit, egy nagyon zárt világot. Egyetlen példa: emlékszem, ahogy gyerekként kimentem a Fájjé (= Fáy család birtoka) nevű domboldal tetejére, az erdő szélére, néztem a völgyben fekvő otthont, s arra gondoltam, vajon van-e nagyobb falu Baracától. Megnyugtatásul: rájöttem, persze hogy van. Ma már azonban azt is tudni vélem, hogy csak fizikai értelemben, mert a szellemi haza nem mértékegységek kérdése. Én gyerekként leggyakrabban a szomszédos Cakóban fordultam meg, ahol anyai nagyszüleim éltek, főleg vakáció idején. Apu egy-egy alkalommal, általában búcsú alkalmával Dob­fenekre is elvitt magával, ahonnan ők Baracára költöztek. Ez már nagy kalandnak számított, hisz még vonaton (!) is utaztunk. Az óvodára alig emlékszem, mindössze egy fotó őrzi az emlékét. Ugyanott volt, ahol az iskola, a falu közepén, egy eredetileg földesúri kúriaként szolgáló épületben. Ma már nincs meg. A baracci kisiskolában Papp Laci bácsitól tanultam a betűvetést – bár, mint mondták, már az iskolába lépés előtt ismertem a betűket…

Később a baracai kisiskolából Rimaszombatba kerültél?
Nem Rimaszombatban, hanem (egy, Bátkában eltöltött hónapot leszámítva) Tornalján jártam „polgáriba” – ahogy akkortájt nevezték mifelénk az alapiskola felső tagozatát. A tornaljai iskoláról nincsenek különösebb emlékeim. Főleg az ún. Pártépületbe jártam, de egy ideig az ún. Dzsonzon-telepen is voltunk. Tornalján szembesültem valójában azzal, hogy más nyelvűek is vannak, aminek természetes következménye volt a „magyarságélmény”. Otthon mindenki magyarul beszélt, a magamfajta „parasztok” éppúgy, mint a „cigányok”. A zömmel pusztákon élő szlovák telepesek a velünk való kapcsolatban a falu nyelvhasználatához igazodtak.

Sok, később nem műszaki, hanem úgymond a humán területen híressé vált (cseh)szlovákiai magyar értelmiségi a legendás kassai gépipariban érettségizett. Későbbi pályafutásod ismeretében különösen érdekelne, Te miért választottad ezt az iskolát? A műszaki dolgokhoz vonzódtál, a reáltantárgyakat kedvelted, vagy esetleg az akkor közismerten magas színvonalon folyó oktatás és az iskola szellemisége miatt jelentkeztél éppen Kassára?
Az iskolaválasztást illetően inkább úgy fogalmaznék, hogy a szüleim ösztönzésére jelentkeztem Kassára. Gyakorlatiasan gondolkoztak. Akkortájt a gimnáziumnak nem volt nagy presztízse. Ők úgy vélték, az nem ad szakmát. Noha a humán dolgok érdekeltek, elfogadtam az ajánlást. S nem bántam meg! Az iskola befogadott – és elfogadott. Jóllehet soha nem mondták, mindig éreztették: nem az a cél, hogy egy életunt, munkáját nem szerető robotembert neveljenek belőlünk. Ezért is került ki az ipariból annyi „egyéb”, pap, költő, tudós, művész… Szerencsém volt abban is, hogy Kováts Miklós személyében olyan osztályfőnököm volt, aki maga is ilyen beállítottságú volt, történelmet, magyart tanított.

Honnan ered a néprajz és a régészet iránti vonzalmad? Mikor döntötted el, hogy ezekre a szakokra jelentkezel, s a kettő közül melyik tárgy állt közelebb a szívedhez?
„Páros” érdeklődésű voltam, ez igaz. Ám a párost nem az említett két tudományszak, hanem a múlt és a szülőföld iránti vonzalom alkotta. Olyan tanszék, illetve szak, amelynek ez (az utóbb „gömörológiá”-nak elnevezett felfogás) lett volna a tárgya, akkor sem volt, ma sincs. A régészetről jobbára csak romantikus elképzeléseim voltak, a néprajzról pedig alig tudtam valamit is. A régészet szerepelt az ún. önköltséges szakok között, de mivel a felvételi űrlapon egy másik szakot is meg kellett jelölni, kényszerűségből a népművelést választottam. Az egyetemen a néprajz úgynevezett „B” szak volt, az első év sikeres elvégzése után lehetett felvenni főszakként. Egy éven át három szakot végeztem, majd a népművelést leadtam. A néprajz tanszéken egyébként mindvégig jobban éreztem magam.

Milyen volt a budapesti diákélet akkoriban? A Csehszlovákiából érkezett diákok keresték egymás társaságát? Összejártatok?
Igen! Nagyon sokan tanultunk akkortájt a budapesti egyetemeken. A csehszlovák nagykövetség kereskedelmi kirendeltségén rendszeresen találkozgattunk.

Tanáraid közül kikre emlékszel vissza ma is szívesen, kitől kaptál a legtöbbet?
A tornaljai alapiskolában a csoltói Veréb Béla volt az osztályfőnököm, aki a történelmet tanította. Jó szívvel emlékezem rá. A legtöbbet Kováts Miklóstól kaptam, róla fentebb szóltam. Az egyetemen László Gyula tanítványa lehettem. Hatása életre szóló.

Sohasem fordult meg a fejedben, hogy Magyarországon maradj?
Nem. Számomra természetes volt, hogy hazatérek.
Milyen tervekkel érkeztél haza? Sikerült olyan munkahelyre kerülni, ahol azzal foglalkozhattál, amivel szerettél volna?
Alapjában véve igen. Rimaszombatban, a Gömöri Múzeumban (ma: Gömör-Kishonti Múzeum) lettem régész-muzeológus. Akkortájt Gömör régészeti szempontból szinte terra incognitának számított. A múzeumban jórészt még a Fábry János, Hűvössy Lajos, illetve Balassa Géza által gyűjtött és rendszerezett anyag állt az érdeklődők rendelkezésére. (Az újabb feltárások anyaga Nyitrán volt, az ottani régészeti intézetben.) Lényegében ezt az állapotot tükrözi a jelenleg is meglévő állandó kiállítás régészeti része is, noha azóta sok és fontos anyaggal bővült a gyűjtemény. Ugyanakkor el kell mondanom, hogy én akkortájt inkább a néprajz iránt érdeklődtem, ezzel viszont csak a szabadidőmben foglalkozhattam. Nemegyszer előfordult, hogy az ebédidőmet némileg (?) megnyújtottam, s „kiugrottam” Nagybalogra, hogy hallgathassam vitéz Ibos Istvánné Zsámbok Piros nénit. Ő gyakorlott „adatközlő” volt. Néprajzi gyűjtők sorát szolgálta ki. Nem csupán ismeretekben, emberségben is sokat tanultam tőle. Még vár rám, hogy a tőle hallottakat feldolgozzam.

A (Cseh)szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság Népismereti Könyvtára c. sorozat első kiadványaként 1991-ben jelent meg az Általad szerkesztett Vály-völgy kötet. Mikor született a Vály-völgy kutatásának ötlete és ki mindenki vett részt benne?
Talán meglepően hangzik, de én csak egyetemista koromban jutottam el Vályba először. Emlékszem, mennyire rácsodálkoztam Felsővály archaikus voltára, a csodálatos erődített templomra. Alighanem ennek hatása alatt született meg bennem az elhatározás. A kutatásban eredetileg a természettudós Gaál Lajos, a történész Czenthe Miklós és Kovács Tibor, az irodalomtörténész Erdélyi Ilona, továbbá Erdélyi Géza – későbbi református püspök – mint művészettörténész, Dénes György és Benedek László, valamint az akkori fiatal szlovákiai magyar etnográfusok, Fehérváry Magda, Kocsis Aranka és Liszka József vett részt. Az utóbbiak később kapcsolódtak be, így dolgozataik – a magamét kivéve – nem szerepelnek a tanulmánykötetben. Máig él bennem a kép, ahogy a húgommal rendezgettük az ágyakat a Felházban, ahol a szállásunk volt, s nehezen feledhető a borkóstoló az alsóvályi pincében, a ma nagysallói lelkészként, barsi református esperesként szolgáló Kiss Páléknál tett látogatás hangulata. Sok év távlatából visszatekintve talán megállapíthatom, hogy nem csupán emberi élményt jelentett a vályi kutatás, de azt is, hogy hasonló merítésű (az egyéb helyeken megjelent dolgozatokkal szerves egységet alkotó) kistáji monográfia azóta sem igen jelent meg a szlovákiai magyarság körében.

Kevesen tudnak róla, hogy még a rendszerváltás előtt felmerült egy múzeum létrehozásának az ötlete Rimaszécsen. Miről is volt szó tulajdonképpen?
A nyolcvanas évek végén egyre szűkebbnek éreztem az inggallért a munkahelyemen. Sokat hallottam Juhász Istvánról, a rimaszécsi EFSZ akkori elnökéről. Náluk sokan otthont, lehetőséget kaptak, olyanok is, akik aligha sorolhatók egy mezőgazdasági szövetkezet hagyományos tagjai közé. Autóversenyző, fogathajtó, képzőművész is volt ott. Gondoltam, talán egy muzeológus sem lesz haszontalan. Miután érdeklődésemre igenlő választ kaptam, 1988 őszén elhagytam a múzeumot. Rimaszécsen egy dél-gömöri magyar tájházat szerettünk volna létesíteni. Némi keresgélés után a Koháryak által építtetett 17. századi magtárat, az ún. Futurát szemeltük ki erre a célra. Elkészült a koncepció, folytak a helyreállítási munkák, gyűlt az anyag (ennek része volt Bán-Bódi Aladár hatalmas néprajzi gyűjteménye, továbbá a Dúdor István festőművész testvérétől vásárolt, illetve ajándékba kapott anyag). Kiállításokat szerveztünk, könyvtárat építettünk. Közben lapszerkesztő is lettem, mert Szécsi Szó címen havilapot indítottunk. Szóval, minden jó úton volt, de jött 1989 novembere. A megváltozott körülmények nem tették lehetővé a szándék megvalósítását.

Ismét visszakerültél a rimaszombati Gömöri Múzeumba, ahol igazgató lettél. Hogyan élted meg, amikor a harmadik Mečiar-kormány idején több más szlovákiai magyar vezető beosztásban lévő értelmiségivel együtt Téged is leváltottak éléről? Beszélnél egy kicsit bővebben erről az időszakról?
Én 1990 kora nyarán, meglehetősen viszontagságos körülmények között kerültem vissza a Gömöri Múzeumba, egyenesen az igazgatói székbe. Hamarosan meg kellett azonban tapasztalnom, hogy darázsfészekbe kerültem. Állandó támadások értek, a házon belül s azon kívül egyaránt. Egyes munkatársak rendszeresen feljelentgetettek a fenntartói feladatokat átvevő művelődési minisztériumnál. Az ellenőrzések ugyan ezek megalapozottságát rendre cáfolták, ám mindez rengeteg erőmet elvitte. Megjegyzem, 1945 óta én voltam az első, aki magyarként vezető beosztásba került Rimaszom­bat­ban művelődési intézményben. Ráadásul egy olyan időszakban voltunk, amikor teljes erővel folyt a társadalmi élet újjászervezése, amelyből magam is kivettem a részem. Ez utóbbi volt az oka a kívülről jött támadásoknak. Főleg a közéleti szerepvállalásom volt az, ami miatt a Matica slovenskában, a Szlovák Nemzeti Pártban, később a Mečiar-féle mozgalomban tömörült szlovák soviniszták első számú célpontja lettem. Négy és fél évet tölthettem el a tisztségemben. A búcsú nem volt szép. Nem csupán tisztségemből váltottak le, hanem ezt követően egyszerűen kirúgtak, majd durván meghurcoltak a nyilvánosság előtt. Nehéz időszak volt ez számomra, lelkileg is nagyon megviselt. Ennek a részletezésétől most eltekintenék.

Szerencsére erre az időszakra bővebben kitérsz az 2009-ben megjelent életrajzi kötetedben, az utókor számára részletesen megörökítetted ezt az embert próbáló időszakot. Ahogyan említetted, a munka mellett sok más szlovákiai magyar értelmiségihez hasonlóan Te is politizáltál. Hogyan értékeled ezeket éveket mai szemmel?
Ki más vállalhatott volna közszereplést 1989 novemberét követően, ha nem az értelmiség?! A szerepeket a helyzet és szükség osztotta. Persze, olyan előadás volt ez, ahol ki-ki önmagát adta elő. Nekem a „mindenes” szerepének a megformálása jutott. Voltam önkormányzati képviselő, egy ideig még alpolgármester is. Komoly küzdelem folyt a város szellemi rehabilitációja, a magyar iskolaügy évtizedek óta tartó gondjainak orvoslása érdekében… Mint említettem, a következetes kiállás tüske volt a soviniszták szemében. Jól jellemzi az akkori állapotokat a következő eset. Egy alkalommal magához rendelt a művelődési államtitkár, néhai Roman Zelenay. Belépésemkor, a köszönés viszonzása helyett ezekkel a szavakkal fogadott: „Aha, maga az az alpolgármester!” A „nagypolitika” is megkísértett, s karmaiból csak igen nehezen tudtam kiszabadulni. Azért, hogy nem kerültem bele a húsdarálóba, az Úrnak legyen hála! Nem voltam soha politikus, mindig kizárólag lelkiismeretem szerint cselekedtem. Tiszta lelkiismerettel fekszem és kelek.
A folyamatos támadások ellenére továbbra is aktív maradtál, újabb tervekkel álltál elő. A kilencvenes évek vége felé felmerült az ötlet, hogy a szlovákiai magyarok múzeumát Rimaszombatban kellene létrehozni, ami gyakorlati szempontból nagyon ésszerű lett volna, hiszen éppen a magyarlakta Dél-Szlovákia középpontjába került volna, a keletei végekhez közelebb. Kevesen ismerik ennek az elképzelésnek a részleteit, valamint az okot, hogy miért éppen erre a városra esett a választás, s végül miért is hiúsult meg ez a több szlovákiai magyar értelmiségi által is támogatott elképzelés?
Ez egy tanulságos történet pártpolitika és szakmaiság viszonyáról, emberek jelleméről, magatartásáról, a szlovákiai magyar közéletről. Reménytelen vállalkozás volna ennek részletes bemutatása ezen a helyen. Minden dokumentumát közreadtam az Álomtitkárságom története c. munkában. De hogy ne térjek ki a kérdés elől: lényegében két koncepció állt szemben egymással. A szlovákiai magyar muzeológusok által képviselt elképzelés abból indult ki, hogy a szlovákiai magyaroknak van múzeumuk, nem is egy. Ezek azonban nem nemzeti intézmények, hanem állampolgári jogon mindazoké, akik az adott múzeum hatáskörébe tartozó régióban élnek. Nincs azonban egy olyan hely, ahol – az egész közösségre irányuló kutatások mellett – az érintett regionális múzeumokban folyó szakmai és közművelődési tevékenységet a szlovákiai magyarság egésze szempontjából számba vennék, értékelnék, összefognák és módszertanilag segítenék. A létrehozandó önálló intézmény mindezen feladatok ellátása mellett az ország területén, több helyen, állandó és időszaki kiállításokat is működtetne. Ennek a központját képzeltük Rimaszombatba, ahol a feltételek adottak voltak. Mások, fogalmazhatok úgy is, a „hatalom” akkori magyar képviselői ezzel szemben az ún. Szlovákiai Magyar Nemzetiségi Múzeum gondolatát képviselték, amely aztán – ha nem is Komáromban, hanem a Szlovák Nemzeti Múzeum tagintézményeként, Pozsonyban – végül is megvalósult, élére pedig a minisztérium nemzetiségi főosztá­lyának akkori vezetője került.

Sokak osztják a véleményt, miszerint az alatt a 8 év alatt, míg kormányzati tényező volt a Magyar Koalíció Pártja, bizony nagyon sok lehetőséget szalasztott el, sajnos egyebek közt a kulturális életünket érintő fontos kérdésekben is. Te hogyan látod ezt a dolgot?
Egyet kell értenem. Sok volt a langyos mellébeszélés. Talán ezért is lettem államtitkár helyett „álomtitkár”. Tettem, tettünk egy kísérletet a pártpolitika és a civil szerveződések összefogására, a művelődési önkormányzat kereteit jelentő Magyar Művelődési Tanács létrehozására. Ez volt az ún. Millenniumi Fórum Rimaszombatban, 2000-ben. A gondolattól ugyan elvben nem zárkózott el senki, semlegesítésének inkább a nem látványos, lassú, ám annál hatékonyabb módját választották…

Sok értelmiségi számára jelentett csalódást, hogy a magyar politikai képviselet lényegi politizálás helyett sokkal inkább szimbolikus politizálásra fektette a hangsúlyt. Sok remény foszlott szét, s mára egyértelművé vált, hogy a tudományos intézmények nem tartoznak a politikusok prioritásai közé, a civil szférának köszönhetően létrejött jelentős tevékenységet folytató intézmények gondjai sem érdeklik őket. De hagyjuk is a politikát, térjünk rá inkább a tudományos tevékenységedre és a publikációidra! Aki ismeri munkásságodat, tudja, hogy témáidat Gömörből, a szűkebb-tágabb környezetedből veszed. Kezdjük a legelső írásoddal. Mikor és hol jelenet meg?
A ma közel 200 bibliográfiai tételt, köztük 15 önállóan jegyzett könyvet tartalmazó lista élén elvileg az az írás kellene, hogy szerepeljen, amely kassai iparista koromban jelent meg, az Új Ifjúságban, s az osztályunkban működő Glóbus bábcsoportról szólt. A feltételes mód oka, hogy akkor valamely jóakaróm „vezette a ceruzámat”. Talán a szabadkai várban végzett régészeti ásatásról szóló írásom az, amely szakmailag is értelmezhető.

Eseményszámba ment az 1994-ben megjelent Baracai népköltészet című köteted megjelenése, amelynek anyagát – amint erre a cím is utal – szülőfaludban gyűjtötted, s egyetlen adatközlő, Tóth Balázsné Csák Margit tudásanyagát tárja az olvasó elé.
Margit néni a falu egyik végén lakott (az Alvégben), én, illetve mi, a másik végén (a Felvégben), mindketten a falu szélén. Általában vasárnap délutánonként kerestem fel. A diplomamunkámat a vele folytatott beszélgetések, a tőle hallott anyag alapján írtam. Akkortájt a magyar folklorisztikában kitüntető hely jutott az ún. egyéniségkutatásnak. Noha nem kizárólag, de alapvetően a mesemondók esetében alkalmazták ezt a módszert, vagyis igyekeztek egy-egy előadó teljes repertoárját felgyűjteni, s ennek alapján értékelni a szerepét, sajátosságait, vizsgálni egyén és közösség kapcsolatát. Az én törekvésem annyiban volt újszerű, hogy érdeklődésemet nem korlátoztam egyetlen műfajra, hanem tudásanyagának egészét szerettem volna megismerni. Arra voltam kíváncsi, hogyan tükröződik egy eredendően közösségi hagyomány az egyén esetében. Ez az egyéniségkutatásnak egy új, eladdig járatlan útja volt. Örömömre szolgál, s megtiszteltetésnek tartom, hogy a szerkesztők méltónak tartották a patinás Új Magyar Népköltési Gyűjtemény c. sorozatban való közreadására, annak XXV. kötetként.

A (cseh)szlovákiai folklórkutatásnak ugyancsak egyedülálló eredménye az öt gömöri hősmesét tartalmazó Szőlő-Szűlt-Kálmány c. kötet…
Busa Viktor életem nagy élménye. Furdal a lelkiismeret, amíg csak élek, hogy nem gyűjtöttem fel a teljes tudásanyagát. Az erre irányuló szándék a halaszthatatlan(nak vélt) közéleti teendők áldozata lett. Sajnos az elrabolt égitesteket visszaszerző Bruncig Elemér, valamint Körtefa János és mások kalandjait már csak odafent mesélheti majd el, egyszer. Egyike volt a valaha élt legtehetségesebb magyar mesélőknek. Nem véletlenül használom a „magyar” jelzőt. Származását tekintve ugyan cigány volt, de magát magyarnak tartotta, meséi pedig a magyar hagyományból táplálkoznak, természetesen, tükrözve annak a cigány közösségnek az életét is, amelynek maga is tagja volt. Nem volt „egyműfajos” mesélő, de ismert anyagában a hősmesék dominálnak. Páratlan darabok! A mitikus és hősepika elemeit is felvonultató szövegek. Elképesztően archaikus világkép, logikus gondolatmenet, változatos eseménytörténet, gyönyörű nyelvezet, nagyon kifejező előadásmód. S mindezzel csupán igen gyarló módon tudom érzékeltetni a tehetségét.

Ugyancsak 1998-ban jelent meg Gömör-Kishont magyar népköltészetét bemutató, nem kevésbé jelentős köteted, a Hervadatlan rózsagyüker…
Ez a kötet valójában egy elképzelt sorozat első darabja. A gömöri magyar népköltészetnek első s mindmáig egyetlen antológiája. Igyekeztem úgy összeállítani, hogy érzékeltesse a táj sokszínűségét, a hagyomány jellegét, súlypontjait.

Lesz következő darabja a sorozatnak?
Nem tudom. Azóta sok év telt el, az én pályámon is némi irányváltás történt…

A gyerekeknek szánt, gömöri népmeséket tartalmazó Malac Julcsa c. köteted két ki­adásban is megjelent. Ma már klasszikusnak számít, a palóc mesemondó versenyeken a gyerekek az ebből tanult meséket adták elő. Gondolom, örültél a sikernek…
Természetesen, örültem. Szegény Margit néni aligha gondolta, hogy meséi ilyen népszerűek lesznek… de biztos örül neki ő is, odafent.

Gazdag munkásságod, publikációid az egykori Gömör vármegye múltjához és jelenéhez kapcsolódnak, Te alkottad meg a „gömörológia” fogalmát is. Ilyen cím alatt megjelent egy köteted is, s a Gömörország című könyved már több kiadásban és szlovák nyelven is napvilágot látott. Mi a gömörológia és miért Gömörország?
Lám, neológusnak is mondhatom magam. Honnan és miért a „gömörológia”? A kifejezést először Liszka József előtt említettem, még egyetemistaként. Lényegét tekintve azt fejezi ki, amit a „regionalisztika”, „honismeret” kifejezésekkel szoktunk jelölni. A „helytörténet” kifejezést is említhetném, de ez utóbbit nem szeretem, használatától ódzkodom, mert úgy vélem, egy helytelen szemlélet következménye. Jellemző egyébként, hogy csakis a történelemkutatással kapcsolatban használatos a „hely” mint pontosító jelző. Hallott már valaki helyi zeneszerzőről vagy helyi festőművészről? Ilyenek nincsenek! Ugyanis: vagy festő valaki, vagy mázoló, vagy költő, vagy fűzfapoéta – vagy történész valaki, vagy nem az. Sem a tudós, sem a művész képességeit nem a kutatás, illetve ihlet tárgya, hanem a feldolgozásnak, a bemutatásnak, az átlényegítésnek a képessége és minősége határozza meg. Gömörben ugyanaz a homo él, amely máshol. A kérdés az, képes-e valaki a konkrétban meglátni az egyetemest.
A Gömörország pedig szép hangzású tájnév, amely nem áll egyedül a magyar nyelvhasználatban, gondoljunk csak Biharországra, Somogyországra és társaikra. A könyv, amely ezt a címet viseli, eddig 4 kiadást ért meg. Szlovákul is kiadtuk, mégpedig azért, hogy szlovák barátaink lássák, hogyan látjuk mi a tájhaza egészét. Azt reméltük, alapjául szolgálhat egy termékeny párbeszédnek. Nem így történt…

Kár, hiszen ennek lenne értelme. A szlovák nyelven 1988-ban megjelent vaskos Hont kötet jut eszembe, ahol a kutatás során a magyarlakta településeket figyelmen kívül hagyták… Nem szabad megfeledkeznünk régészeti tevékenységedről és az ezzel kapcsolatos írásaidról sem. E tudományszakot illetően mely korszakok és témák foglalkoztattak elsősorban?
Mint említettem, diplomamunkámat néprajzból, folklorisztikából írtam, a bölcsészdoktori cím alapjául viszont a Rima medence újkőkori és rézkori településtörténete c. disszertációm szolgált. Ennek egy része jelent meg nyomtatásban A méhi istentriász és népe címen.
Régészként viszonylag sok terepkutatást végeztem. Az őskori tárgyú kutatások közül talán kiemelném a Méhiben, annak Feketesár, illetve Lászlófala nevű határrészében folytatott feltárásokat. Az előbbi lelőhelyen több korszak emlékei is előkerültek, az újkőkortól a szlávokig, de kétségen kívül a bodrogkeresztúri síroknak, kivált pedig a badeni műveltség hamvasztásos sírjainak van a legnagyobb jelentősége. Az utóbbi 1-es sz. sírjában valóban európai jelentőségű leletek voltak: egy istenhármast megjelenítő edények és plasztika, valamint a képükre formált urnák, bennük a csontmaradványokkal. Ezekre az urnákra az „emberalakú” kifejezést szokás alkalmazni. Ez ugyan formailag helyénvaló, ám éppen a méhi sír bizonyítja, hogy az „istenalakú” jelző az indokolt. Az egy másik kérdés, hogy a korabeli közösség tagjai isteneiket saját maguk képére, azaz emberi mintára képzelték el. Esetünkben az istentriász képzetének legkorábbi ismert európai dokumentálásáról van szó. A képzet, illetve annak tárgyiasult emlékei csupán egy szűk területről, a Sajó völgyének egy szakaszáról, illetve a csatlakozó mellékvizek völgyeiből ismertek. Rendkívül izgalmas kérdéseket vetnek fel ezek az emlékek, hisz gyakorlatilag azonos korabeli megformálásúak a kis-ázsiai protohettita telepeken talált öntőmintákkal, illetve ólomöntvényekkel. A két emlékcsoport viszonya máig tisztázatlan.
Ugyancsak fontosnak mondható a Lászlófala nevű dűlőben azonosított, erődített bronzkori telep, amelyet az ún. hatvani műveltség népe kezdett építeni, a füzesabonyi időszakában volt a virágkora, s a pilinyi kultúra idején hagyták el a lakói.
A középkor időszakából két feltárást kell említenem. A sajógömöri Várhegyen folytatott kutatásnak köszönhetően nem csupán az egykori torony alaprajzát sikerült tisztázni, de az is világossá vált, hogy a vár kezdetei nem korábbiak a XII. századnál. Más szavakkal ez azt jelenti, hogy – összhangban az újabb történeti kutatások eredményeivel – a gömöri vár nem tartozik a legkorábbi, István kori megyeszékhelyek közé, ahogy ezt régebben vélte a kutatás.
A másik kutatás Rimaszombat városközpontjában valósult meg. Ennek során sikerült feltárni nem csupán az 1775-ben elbontott középkori templomnak a mai templomon kívül fekvő maradványait, de azonosítottuk a temetőt övező árkot, majd az ezt helyettesítő kerítőfalat a hozzá tartozó kapukkal és tornyokkal együtt, továbbá a temetőkápolna, a gótikus városháza, az egykori plébániai iskola, valamint mészárszék maradványait is. Lehet-e nagyobb kegyelemben része a magamfajtának?!

Szép kérdés, s nekem is eszembe jut egy: Mindezt feltárta volna valaki, ha történetesen nincs a körültekintő és szorgalmas Kovács Pista? Rimaszombatnak életed során kiemelt figyelmet szenteltél…
A rimaszombati feltárások arra ösztönöztek, hogy górcső alá vegyem a város kialakulásnak és korai történetének a kérdését. Sokoldalú, a régészeti, történeti, művelődéstörténeti és néprajzi forrásokra, szempontokra egyaránt kiterjedő elemzés alapján arra jutottam, hogy Rimaszombat két település összeolvadásából alakult ki. Az egyik az 1268-ból adatolt Szombathely, amely a Rima átkelőjéhez közel feküdt, s az időben a kalocsai érsek Rima menti uradalmának a központja. A másik az akkortájt idetelepített, korábban a Rima mentén aranybányászattal foglalkozó német vendégek lakta, a telepítő István érsekről csak Istvánfalvaként emlegetett településrész volt. Ez utóbbi a mai Főteret és az azt övező utcákat foglalta magába. Az említett két településrész összeolvadásának az emléke élt később a hét falu egyesüléséről szóló (az ókori Róma példája nyomán kialakult) újkori hagyományban. Ugyancsak sikerült igazolni azt, hogy István kalocsai érseknek az 1268. évi kiváltságlevele nem Rimabányára vonatkozik, hanem az onnan az uradalmi székhelyre, Szombathelyre áttelepült német vendégek közössége kapta, így az Rimaszombat legkorábbi kiváltságának tekinthető. Ezzel egy másfél száz éves felfogás lett a tudománytörténet része.
Az utóbbi kérdéskörhöz kapcsolódnak a város jelképeivel összefüggő kutatásaim. A város jelenleg használatos címere ezüst alapon fekete sas, vörös fegyverzettel. Úgy vélem, ez teljességgel elhibázott. A valóságban Rimaszombat címere kék alapra helyezett, fekete tollazatú, arannyal és ezüsttel fegyverzett ezüst sas. Korántsem bizonyos az sem, hogy Luxemburgi Zsigmondtól kapta a város ezt a címert. Legalább annyi érv szól II. Ulászló mellett is. Érveimet egy készülő tanulmányban kívánom kifejteni.

A városról egy trilógiát is készítesz, amelynek eddig két kötete látott napvilágot. Műfaját tekintve hogyan minősítenéd?
Rimaszombat. Várostörténeti barangolások címet visel ez a munka. Az elsőben a város régibb történetében barangolunk, a másodikban az 1848-tól 1945-ig tartó polgári kort igyekszem közelebb hozni az olvasóhoz. Ezeket alapvetően a művelt nagyközönség számára készítettem, de annak szándékával és reményében, hogy esetenként a szaktudomány is felhasználhatja.

Az elmondottak alapján látható, hogy gyakorta átléped a néprajz, illetve régészet határait…
Hadd utaljak egyik néhai tanáromra, aki arra figyelmeztetett, hogy egy-egy probléma ritkán szorítható egyetlen tudományszak határai közé. Ezt az intést mindig igyekeztem szem előtt tartani. Ezt tettem Rimaszombat korai történetét vizsgálva, de más esetekben is. Három példát említenék.
A sajógömöri feltáráshoz kapcsolódva foglalkoztam Gömör megye megszervezésének kérdésével. Az ún. tizednegyedes plébániák földrajzi elhelyezkedésének az elemzése egyértelműen megerősítette a régészeti feltárás eredményeit, illetve a történeti kutatásnak azt az újabb felfogását, miszerint az önálló Gömör megyét korábbi borsodi és honti területekből szervezték meg, feltehetően Könyves Kálmán királyunk uralkodása idején.
Az interdiszciplináris, vagy szebb magyar kifejezéssel, tudományközi szemléletet igyekeztem érvényesíteni az Agyagkenyér c. kismonográfiában is. A gömör-kishonti agyagművesség esetében hatványozottan érvényes a László Gyula által gyakorta emlegetett intés: a régészet a múlt néprajza, a néprajz a jelen régészete. A régészet érdeklődése időben nagyjából a 17. században ér véget, míg a néprajzé lényegében ott kezdődik. Az említett téma tehát aligha illeszthető be kizárólagosan bármelyik említett tudományszak keretei közé.
Ugyancsak példaként említhetem a „palóc-kérdés”-t, amely szintúgy nem egyetlen tudományos diszciplína tárgya. Serdülőkoromtól izgatott a téma, hisz magam is palóc volnék… Arra jutottam, hogy a Mátra- és Bükkalján (is) élt egykori határőröket nevezhették így a szlávok nyelvén. Miután a gyepűket északabbra helyezték, az egykori őrök kényszerű életmódváltása, valamint a betyárságnak és zsiványságnak melegágyként szolgáló pásztorkodó életmód elterjedése következtében az eredetileg őri foglalkozást folytatókat jelölő „palóc” szavunk megbélyegző értelmet kapott. Az „úton álló”, az „utat őrző” határőrökből „útonálló” zsiványok, rablók lettek. A csoportnév utóbb fokozatosan átterjedt a vidék teljes magyar lakosságára, egészen a magyar–szlovák nyelvhatárig. Érthető hát, ha az újkorban a „palóc” jelzőt, annak pejoratív tartalma miatt az érintettek nem szívesen vállalták.

Ehhez képest mára a palóc kifejezés közkedveltté és elfogadottá vált. Elkalandoztál a művelődéstörténet irányába is…
A művelődéstörténetről szólva azokra az írásokra szeretnék utalni, amelyekben részint jeles íróink helyi kapcsolatait mutathattam be. Örömömre szolgált – megannyi jeles előd eredményeire építve – Mikszáth Kálmán rimaszombati kötődéseit számba venni, vagy a múlt század elejének ködlovagjai közül a „gömöri Szindbád”, Gömöry Olivér bemutatása, újrafelfedezése.

Van-e afféle „hitvallásod” a tudományos kutatásban?
Meg kell vallanom, szeretem a gondolkodó embereket, akik nem félnek az újszerű kérdésfeltevéstől, s éppúgy nem riadnak vissza a szokatlan választól sem. Tőlem sem idegen mindez. A tévedés jogát – amint a rómaiak megfogalmazták: „errare humanum est” – vallom. Egy-egy tévedés egyébként gyakorta sokkal többet jelent az igazság keresésében, mint a rosszul értelmezett tekintélytiszteleten alapuló hivatkozáshalmaz. Nem tudom követni azok példáját, akiknek munkájában ezernyi hivatkozás, utalás található – ám egyetlen eredeti gondolat, meglátás sem.

Az említett Agyagkenyér c. köteted az Általad alapított könyvsorozat, a Gömör-Kishonti Téka című, a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület kiadványsorozatának 6-ik köteteként jelent meg 2001-ben. Az egyesületnek Te vagy a motorja, s Neked köszönhető, hogy tucatnyi fontos, Általad szerkesztett kötet jelenhetett meg ebben a sorozatban. Kérlek, mutasd be ezt az egyesületet és szólj a Magad szerepéről is!
Kezdjük onnan, hogy egyesületünk elődjét, a Gömörvármegyei múzeumegyesületet 1882-ben szervezték meg, méghozzá azért, hogy alapítója és fenntartója legyen a létrehozandó megyei múzeumnak. Viharos története volt, amely szinte leképezi a múlt század első fele történetének fordulatait. A 2. világháború után éppen 4. alkalommal készültek újraszervezni, amikor jött a kommunista puccs és „megoldotta a gondot”. Amikor 1991-ben újra megszerveztük az egyesületet, immár Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület néven (ezt az elnevezést az 1. Csehszlovák Köztársaság idején kezdték használni), eredeti feladata okafogyottá vált. A honismereti tevékenységet tűztük ki célként magunk elé. Az Egyesület könyvsorozata 1997-ben indult, s az idén tervezzük a 21. kötet megjelentetését. Az új művek mellett olyan munkák újrakiadását is felvállaljuk, amelyek mára már hozzáférhetetlenek. Az Egyesületnek a kezdetektől elnöke vagyok, s ebbeli minőségemben a sorozatszerkesztő teendőit is ellátom.

Nem szóltunk még az ugyancsak Általad megálmodott és máig szerkesztett, az ezredforduló óta rendszeresen megjelenő jelentős Gömörország című folyóiratról! Miért tartod fontosnak ennek a fórumnak a megjelenését?
A folyóirat mutatványszáma a Tiszavirág c. folyóirat tematikus számaként jelent meg 1999 őszén. Az első szám 2000-ben hagyta el a nyomdát. Azóta folyamatosan jelenik meg, negyedéves periodicitással. Megjelent a lapnak egy különszáma is, Petőfi Sándor rimaszombati egész alakos szobrának ünnepélyes felavatása (2004) alkalmából, illetve egy A5-ös formátumú emlékszám a megjelenés 5 éves jubileumára.
A folyóirat alcímében „az északi magyar peremvidék fóruma”-ként jelzi magát. Ez a megjelölés földrajzilag a Garamtól a Hernádig terjedő régiót, a történeti Hont, Nógrád, Kis-Hont, Gömör, Torna és Abaúj vármegyéket jelenti. Példatára és eredendő érdeklődési köre az itt élő palóc-magyarság. „Fórum kíván lenni, amely összekapcsolja a fekvésében és sorsában egyaránt közeli Ipolyságot Losonccal, Fülekkel, Rimaszombattal, Tornaljával, Rozsnyóval és Szepsivel – miközben mindenkoron kitekintéssel kíván lenni minden égtáj felé… Gömörország egy Hely, amely – konkrétságával – a Kozmoszhoz köt bennünket, s szembeszegezhető a globalizáció lélektelen trendjeivel…” – írta a folyóirat első évfolyamának 1. számában Tőzsér Árpád, aki az induláskor elvállalta a fővédnökséget.

Műfaját tekintve hová sorolható a folyóirat?
A Gömörország nem kifejezetten tudományos periodikum, nem irodalmi vagy művészeti folyóirat, s nem is közéleti lap. Sokkalta inkább: mindez egyben. Hasábjain egy­aránt helyet kapnak tudományos igényű tanulmányok és közlemények, művészeti és irodalmi alkotások, azok elemzése, valamint közéleti tárgyú írások. Talán leginkább a „regionalisztika” („gömörológia”) kifejezés az, amely leghívebben tükrözi a folyóirat arculatát. Úgy szoktunk fogalmazni, hogy semmi sem idegen tőlünk, ami emberi. Amit mindig is a legfőbb értéknek tekintettünk és tekintünk: a tisztességes, emberi beszéd, a magyarság ügyeinek a vállalása, a közösségépítés. Mára a lap szerkezete kialakult, rovatai állandósultak. Talán elmondható, hogy a Gömörország egy sajátos műfajt teremtett, tartalmában és szemléletében önálló helyet vívott ki magának a felvidéki magyar lapkiadásban.
A lap fokozatosan nyerte el a jelenlegi sajátos arculatát. A Vezércikk általában a témához, illetve az adott időszak egy-egy meghatározó társadalmi mozzanatához, jelenségéhez kapcsolódik. Minden lapszámnak van egy súlyponti témája. (Néhány téma az eddigiek közül: a jogfosztottság évei; a középkor évszázadai; 1848/49; Szombathy Viktor születésének centenáriuma; nemzeti kulturális örökségünk múzeumi megőrzése; a Don-kanyar emlékezete; nyelvi hagyományaink; a hazáért és a szabadságért 1703–1711; a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnázium jubileuma; Petőfi Sándor rimaszombati szobra; az északi magyar géniusz; közösségi „bűn” és bűnhődés a 20. században; népélet északon; egy sorsfordító félszázad; művészet, hit és közösségépítés; az első virtuális európai ország; a gömöri polgárság humora; Párizs 1947; Árpád nagyfejedelem és népe; gyűjtők és gyűjtemények; Ki a magyar? Mi a magyar?; Pósika – Az én ujságom; Reformok kora; Megtestesült és intézményesült szeretet…)
A kiemelt témához kötődő írások – egyéb, honismereti témájú közlésekkel együtt – a Lássátok feleim rovatban jelennek meg. A Futárszalon az irodalom és művészet rovata. További rovatok: Emlékezetünkre (emlékezetes írások, évfordulók), Emberek – művek – események, az utóbbin belül tallózó Könyvről könyvre és Lapról lapra címen, Agóra (a közélet rovata), esetenként pedig a Heted-hét magyar ország és Örvénytár (dokumentumok, hivatalos közlemények).

Az olvasóközönség mely rétegét célozza meg a lap?
A lap eredendően a fentebb körülhatárolt régió olvasói számára készül. A lehető legszélesebb olvasótábort kívánja megszólítani, ezért törekszik a közérthetőségre. A Gömörország küllemében és tartalmában jelentős változáson ment át megjelenése óta. Formátuma a kezdetektől A4-es, napjainkban általában 90 oldalon jelenik meg, színes borítóval, belül fekete-fehér kivitelben, 4–6 oldal terjedelmű színes betéttel. A Gömörország 14 éve – a napi gondok ellenére – alapjában sikertörténet, persze sok küzdelemmel, kitartással és lemondással. A lapgazda egy polgári társaság, a Gömör-Kishonti Múzeum Egyesület. Soha, egyetlen hivatásos szerkesztője sem volt a folyóiratnak.

Megálmodója és megvalósítója voltál a 2005-ben első alkalommal megrendezett Gömöri Országnapoknak. Mi volt a célja ennek a rendezvénynek, s miért ért véget a harmadikkal?
Gömör társadalma mindig is rendkívül tagolt volt, akár nyelvi, felekezeti, vagy akár közjogi értelemben. Sokat tépelődtem, hogyan lehetne – főleg a nemzeti hovatartozáson alapuló különbségeket áthidalni. Így jutottam el a regionális identitáson alapuló virtuális ország gondolatáig. Arra alapoztunk, hogy a Helynek, esetünkben Gömörnek nincs nemzetisége, nyelve, felekezete, azaz mentes mindazon jellemzőktől, amelyek bennünket, gömöri embereket (is) természetes módon összekötnek, illetve elválasztanak. Olyannyira, hogy 2005-ben meg is alapítottuk a virtuális Gömörországot, amelynek saját jelképei, zászlaja, pecsétje, himnusza is van. Egy reményünkben utóbb csalatkoznunk kellett. A szlovákság legalábbis közömbösen viszonyult a gondolathoz, amiből arra kell következtetnem, hogy az egyenrangúság és egyenjogúság elvét nem fogadta el. Az alapításkor természetesnek tekintettük, hogy a címerben az Európai Unió szimbóluma is helyet kapjon. Hiba volt. Az európai örökség vállalásának kifejezésére egy politikai unió jelképe nem megfelelő. Annál kevésbé, mivel az utóbbi által képviselt értékrenddel, szemléletmóddal nem is tudunk maradéktalanul azonosulni. Helyettesítenünk kell hát a csillagokat valamely más, az európai örökséget kifejező jelképpel. Az elmondottak miatt van a csend. Reméljük, eredményt érlel majd.

Nem szóltunk még a Simonyi Alapítványról, amelynek létrehozásában ugyancsak jelentős szereped volt. Milyen céllal hoztátok létre, s milyen szerepet tölt be napjainkban?
A kérdésedben foglaltakat annyiban pontosítanám, hogy én csak később kerültem a kuratóriumba, amelyben ma az igazgatótanács elnöki tisztét látom el.
A „rendszerváltás”-t követően hamarosan felvetődött egy önálló magyar egyetem szükségessége. Miután arra a bizonyos politikai szándékra hiába várt a közvélemény, egy választási gyűlés alkalmával, 1990. május 17-én Simonyiban, egy Rima menti faluban valaki megszólalt: létesítsünk egyetemet önerőből! – s letette az adományát az asztalra. Ez a valaki néhai Habodász Elemér volt. Lehet, persze, ma már mosolyogni, akkor más, „lelkes” idők jártak. A lelkesedés átragadt az egész közösségre. Adakoztak egyének, önkormányzatok, egyesületek… Később az érintettek belátták, hogy ilyen módon képtelenség egy egyetemet létrehozni, illetve fenntartani. A többszöri kényszerű átszervezéseket követően az alapítvány feladata a szlovákiai magyarság támogatása lett. Az ún. Millenniumi Fórumról már volt szó. A Simonyi Alapítvány szerepe napjainkban inkább jelképes. Egyrészt egy átfogó, reprezentatív testület, hisz igazgatótanácsát a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Pedagógusszövetség, a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség, a Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége, történeti egyházaink és az MKP által delegált képviselő alkotja. Másrészt, egyedülálló módon példázza azt, hogy a szlovákiai magyarság képes összefogni egy-egy jó cél érdekében. Ez komoly erkölcsi tőke.

Jelenlegi munkahelyed a Rimaszombatban található Szlovákiai Református Keresztyén Egyház által alapított Református Tudományos Gyűjtemény, amelynek igazgatója vagy és meghatározó szerepet játszottál ennek az intézménynek, gyűjteménynek a kialakításában. Milyen céllal jött létre ez a Tudományos Gyűjtemény, milyen jellegű munka folyik itt?
Más felekezetekhez hasonlóan a református egyház is mindenkor nagy súlyt fektetett arra, hogy feltárja, megőrizze és bemutassa azokat az emlékeket, amelyek múltját és tevékenységét képviselik. A történeti Magyarország református egyházkerületei mindegyikének megvolt és megvan a maga Gyűjteménye. A Tiszáninneninek Sárospatakon, a Dunántúlinak Pápán, a Dunamellékinek Budapesten, a Tiszántúlinak pedig Debrecenben találhatók a maga Gyűjteményei.
A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház gyülekezeteiben, egykori és meglévő intézményei örökségéből rendkívül gazdag muzeális értékű, levéltári és könyvtári anyagot őriz, amelyek nem csupán a református egyház, de a magyarság és szlovákság egésze számára, sőt esetenként európai szempontból is jelentős értéknek számítanak. Mindannyiunk felelőssége, hogy ezt az emlékanyagot feltárjuk, megőrizzük, s megismertessük vele egyházunk tagjait és minden jó szándékú érdeklődőt. Az intézmény székhelye Rimaszombatban van. Az állandó egyháztörténeti kiállítás alapváltozata 2009-ben készült el, idén adjuk át a felújított változatát. Időszaki kiállításoknak is helyet adunk. Megfelelő raktárhelyiségek híján a gyűjteménygyarapítás pillanatnyilag nem folyik. Az intézmény gondozásában jelenik meg a Magyar Református Egyház Javainak Tára c. sorozatban a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház javainak összeírása, egyházmegyénként.

Álomtitkárságom története avagy: „Pisti a vérzivatarban…” (Adalékok egy értelmiségi közéleti szolgálatához) címmel 2010-ben jelent meg a már korábban is említett, közéleti tevékenységedet összefoglaló életrajzi vonatkozású köteted a rimaszombati Patrióta Kiadó gondozásában. Sok fontos kérdésről írtál, egyebek közt tükröt tartva az 1989-et követő politikai-társadalmi történések, visszásságok elé is… Milyen visszajelzéseket kaptál?
Volt, aki – elmondása szerint – valaki másnak a véleményét tolmácsolta: „B. Kovács megint kiborította a bilit.” Nem akartam én semmit (és senkit) sem kiborítani, sem „kiborítani”. A könyvet az 1989. évi események 20. évfordulójára időzítettem. A benne található adatok könnyen ellenőrizhetőek, hisz egy dokumentumgyűjteményről van szó. Közéletről szól az egész, messze nem csak pártpolitikáról, ám én az attól való jelképes búcsúnak is szántam. Tinódi Lantos Sebestyénnel vallom: „sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam.”

Szóljunk a tanításról is…
Noha nincs pedagógusi végzettségem, az Úr kegyelméből a katedrára is felállhattam. Előbb, szükségből, a múzeumból való kiűzettetésemet követően a nyitrai egyetemen oktathattam, majd a rimaszombati Tompa Mihály Református Gimnáziumban voltam éveken át óraadó történelemtanár. Mindkét helyre jó szívvel emlékezem, de a rimaszombati évek talán jobban megérintettek, több okból is. A tanításra szóló felkérés meglepett – de jólesett. Szabadkoztam is, mondván, mit kezdjek én tízéves gyerekekkel? Úgy jártam, mint a könyvtáros Móra Ferenc Tömörkény igazgató úrral, aki – miután kiküldte őt „ősöket előkurkászni a föld alól” – szintén szabadkozott, mondván „Hiszen nem értek én ahhoz. Sohase láttam ásatást.” Tömörkény válasza „lesújtó” volt. „Mögötte a fene az olyan kutyát, amelyiket tanítani köll az ugatásra.” A folytatást Móra úgy summázza, hogy „Csakugyan a magam nyomorúságán tanultam ki a régészetet. Azt hiszem, több mesterséget már nem is tanulok az életben és most már igazán nem leszek más, mint ami vagyok: az összes hiábavalóságok tudora.” Nekem viszont csodálatos időszak következett az életemben, a kitárulkozásnak, az önzetlenség gyakorlásának és megtapasztalásának megannyi alkalma. A gimnáziumi óráimat kezdetben a múzeumi munkám mellett tartottam. Arra az időkre emlékeztetett mindez, amikor a múzeum és a gimnázium még afféle közlekedőedényként fungált, a két intézmény szorosan összekapcsolódott. A múzeumot rendre a gimnázium valamelyik tanára igazgatta. A múzeumból való távozásom is ezzel a szolgálattal függ össze. A megnövekedett óraszám miatt már nem tudtam a két tevékenységet egyeztetni. Miután fizetetlen szabadságot nem kaptam, döntenem kellett, s én döntöttem: a tárgyak várhatnak, a gyerekek nem.

Az eddig elmondottak alapján egyértelmű, hogy egy gazdag életmű, rendkívül aktív élet áll mögötted. Nagyon kevés ilyen értelmiségit ismerek tájainkon, aki 60 évesen ennyi nyomot hagyott volna maga után. Honnan ez a rengeteg energia, kitartás és példátlan szorgalom? Hiszen sok pofont kaptál az élettől, sok igazságtalanság ért, azonban sosem adtad fel, hanem sokszor bizony nem kis áldozatot vállalva folyamatosan tevékenyen munkálkodtál.
Más alkalmakkal is utaltam arra, hogy édesapámnak, noha nem nélkülözte az intellektuális vénát, az értelmiségi pályáról le kellett mondania. Hatan voltak testvérek. Mint az öt fiútestvér legidősebbike, már 17 évesen öntőmunkás lett Füleken, hogy hozzájáruljon a népes család eltartásához. Két öccse, Sándor és Zoltán voltak az elsők a falumból, Baracáról, akik gimnáziumba jártak, s akik értelmiségiként tervezték szolgálni népüket. Egyiküket a kezében felrobbant gránát sebesítette halálra, a másik szovjet hadifogolytáborban veszett oda. Három elvetélt, potenciális értelmiségi lét. Amint néhai szomszédom, apám egyik cigány komája, Porteleki Laci bácsi (népes családjára utalva) megjegyezte nekem egy alkalommal: „nagy kabátot rakott énrám az Isten”. Az én kabátom sem kicsi, talán három ember is viselhetné, de hordom, amíg az adományozó azt jónak látja.

Hogyan viszonyult a család a mindig elfoglalt, jövő-menő férjre és édesapára? Nem lázadoztak néha, hogy esetleg rájuk kevesebb idő jut?
A családom támogatása nélkül aligha tehettem volna mindazt, amit tettem, olykor jókedvből, máskor szükségből. Nem lázadoztak, de hát, persze hogy megérezték. Szabolcs mindössze 8 éves volt 1989 novemberében, Hajnalka pedig még óvodás. Ráadásul alig egy éve éltünk Rimaszombatban. A feleségem érdeme, hogy a zaklatott időszakot békességben túléltük. Miután ma már kétszeres nagypapa vagyok, szeretnék egy kicsit lazítani a tempón – hogy feleségem, Csilla társaságában unokáinkkal, Mátéval és Bíborkával átélhessük az őket és minket egyaránt érlelő gyermekkor élményvilágát.
Amennyiben újra kezdhetnéd az életed 1989 utáni szakaszát, a történtek ismeretében mit csinálnál másképpen?
Erre nehéz válaszolni. Kicsit több időt töltenék a családommal, s talán újraírnám a munkáimat.

Mi a véleményed a napjainkban reneszánszát élő különféle délibábos, tudománytalan tanok, kiadványok terjedéséről – terjesztéséről? Ma már ott tartunk, hogy a tudomány képviselőit bizonyos személyek, bizonyos körök egyenesen nemzetárulónak tartják, mert nem fogadják el, esetleg nyíltan cáfolják a tévtanokat.
Ezek a jelenségek, jellemző módon, általában válságos időszakokban terjednek, s egy közösség mentális állapotát is tükrözik. Arra azonban hadd utaljak, hogy a múlt vizsgálata soha nem lehet öncélú. Rólunk, emberekről, eleinkről szól, a tapasztalatok a mi javunkat, egy-egy közösséget hivatottak szolgálni. Míg a természeti törvények tőlünk függetlenül léteznek, Teremtőnk szándéka szerint, a múltat kutató történettudomány a mi, emberi sajátosságunk. Általunk van, tehát nem lehet tőlünk független. Úgy is fogalmazhatnék: a történelemben csak a tények objektívek. Ami már az utóbbiak értelmezését illeti: az elfogulatlanságra való törekvés szándéka dicséretes, de annak elérése – az érintettség okán – lehetetlen. Az elmúlt események értelmezése az embernek, ennek a lélekkel megáldott hús és vér teremtménynek az elfogult felfogását tükrözheti csak vissza. Annak az embernek a véleményét, akinek szülőföldje, anyanyelve, családja, felekezete, nemzete van. Aki emberként, történelemről szólván, elfogulatlanságot jelent be, az hamisat állít. Ide illő magyar szóval ezt úgy mondják: hazudik. Az elfogulatlan megítélés képessége ugyanis egyedül a történelem Uráé, Teremtő Urunké!

Nem gondolod viszont, hogy a kutatónak, noha teljesen valóban nem tudja elvonatkoztatni magát, a maga szubjektivitását az általa vizsgált kérdésektől, mégiscsak kell legalább törekednie az objektivitásra? Ha úgy tetszik: elfogulatlanságra? Szerintem, aki eleve nem is törekszik az elfogulatlanságra, az nem tudományos kutató, hanem valami más. Annak is megvan a maga helye Isten ege alatt, de az a hely nem a tudományé…
A nemzet olyan közösség, amelyet a megélt tapasztalat, a közös tudáson alapuló hagyomány, a mítoszok kötnek össze. A nemzet nem történetkutatók zárt társasága, afféle úri kaszinó, hanem egy olyan közösség, amely nem hagyatkozik, s nem is hagyatkozhat csupán a magát elfogulatlannak tekintő tudományszak eredményeire. A tudományhoz közelebb áll a hűvös távolságtartás, ezzel szemben a lelkesedés és érzelem jobbára – a tudomány mellett a művészetet, filozófiát és hitet is tartalmazó – mítosz tartozéka.
Az elmondottak miatt vagyok esetenként megértőbb azokkal szemben, akiknek a felfogása az enyémtől eltérő, de akik szintén a közösség javát keresik. Ez utóbbiak nem tévesztendők össze az ostoba, öntelt magamutogatókkal, akik híján vannak az adott témakörben a legelemibb tájékozottságnak is.

Szülőfaluddal kapcsolatban nem említettük, hogy közvetlen szomszédod, Gecse Annabella ugyancsak néprajzosként tevékenykedik a szolnoki múzeumban, s az ő kutatási témái is elsősorban Baracához kötődnek. Ritkaság, hogy egy ilyen kis település két szakembert is ad ugyanannak a tudományágnak. Milyen kapcsolatban vagytok?
Meglehetősen ritkán találkozunk, hiszen mindketten már csak virtuális lakói vagyunk Baracának. Ő Szolnokon él és dolgozik, én Rimaszombatban.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve? Mi az, amit még meg szeretnél írni, mi az újabb cél, célok, amelyeket meg szeretnél még valósítani?
Lassan közeleg a nyugdíj – ami a magamfajta ember esetében, természetesen, aligha jelent tétlenséget. A munka mellett itt van a lapszerkesztés feladata, vár rám a Rimaszombat városközpontjában végzett feltárás eredményeinek a közreadása, igencsak foglalkoztat a gömöri agyagművesség évezredes múltjának reprezentatív módon történő bemutatása, adósságaim között van az említett Zsámbok Piros mamával folytatott beszélgetések feldolgozása… Jó ideje foglalkoztat egy rendhagyó történelemkönyv megírásának, összeállításának a gondolata, amelyben kutatói (és ha szabad így fogalmaznom, pedagógusi) tapasztalataimat is felhasználnám. Unokáimnak s kortársaiknak szánom.
S mindeközben hőseposzt írok. Szinte látom magam előtt, amint jóakaróim közül többen felvonják, illetve összeráncolják a szemöldöküket (gondolván, tán elment a józan esze ennek az embernek). Tudjuk, mennyi kísérlet történt a múltban az elveszett magyar hősepika rekonstruálására. Elég talán utalni Vörösmarty Zalán futására, Arany János hun trilógiájára. Ilyen előzmények után, a 20. század utolsó harmadában jött egy fiatalember, az akkor 30-as éveiben járó, fentebb már említett Busa Viktor, és szinte közép-ázsiai eposzt szólaltatott meg… Az ő hősmeséinek a verses átiratára gondolok. Szinte lüktet ez a próza, igényli a verses formát. Persze, képzelt magyar hőseposzról beszélek.
S hogy ne unatkozzam, folyamatban van a Rimaszombatiak emlékparkjának a kialakítása. A Rimaszombat és Vidéke Társulás égisze alatt megvalósítandó emlékparkban azoknak a néhai rimaszombatiaknak az emlékét örökítenénk meg, akik nem a nagy elszármazottak sorát gyarapították, nem is a város alkalmi látogatói, lakói voltak, hanem polgármesterként, tanárként, múzeumalapítóként, lelkipásztorként, építészként, íróként, közéleti szereplőként vagy éppen nyomdászként, helyben maradva, szolgálták a közösséget. Jó részük nem is itt született, azaz „gallycsaptából” vált „gyükerré”.

L. Juhász Ilona
B. Kovács István önálló kötetei:

1. Malac Julcsa. Gömöri népmesék. Bratislava, Madách, 1990. (További kiadásai: 2004, 2010.)
2. Baracai népköltészet. Pozsony, Madách-Posonium, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1994. /Új Magyar Népköltési Gyűjtemény, XXV./
3. Gömörország. Tények és képek az egykori Gömör–Kishont vármegyéről. Pozsony, Kalligram, 1997. (További kiadásai: Gömörország. Egy tájhaza arcvonásai tényekben, képekben és gondolatokban: 2004, 2005, 2009.)
4. Hervadatlan rózsagyüker. Gömör–Kishont magyar népköltészete. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1998 /Szlovákiai Magyar Tájak Népköltészete, 1./
5. Szőlő-Szűlt-Kálmány. Öt gömöri hősmese. Pozsony, Madách-Posonium, 1999.
6. Agyagkenyér. Fejezetek a gömör-kishonti agyagművesség történetéből. Rimaszombat, Gömör–Kishonti Múzeum Egyesület, 2001 /Gömör–Kishonti Téka, 6./
7. A méhi istentriász és népe. Gömör–Kishont az őskorban I. Pozsony, Madách-Posonium, 2002.
8. Sajó-völgyi népmesék [Merényi László gyűjtéséből válogatta, nyelvileg gondozta]. Pozsony, Madách-Posonium, 2002.
9. Gömörológia. Írások a történelmi Gömör és Kishont vármegye múltjáról és jelenéről. Pozsony, Madách-Posonium, 2003.
10. Iskola a nyelvhatáron. Emlékezések az Egyesült Protestáns Gimnáziumra [összeállította, nyelvileg gondozta]. Rimaszombat, 2003.
11. Gemersko. Črty tváre regionálnej vlasti vo faktoch, obrazoch a myšlienkach. Rimavská Sobota, Gemer–malohontský muzeálny spolok, 2005.
12. Rimaszombat. Rendhagyó városkalauz. Pozsony, Madách-Posonium, 2005.
13. Álomtitkárságom története, avagy „Pisti a vérzivatarban”. Adalékok egy értelmiségi közéleti szolgálatához. Rimaszombat, Patrióta, 2009.
14. Rimaszombat. Várostörténeti barangolások I. Rimaszombat, Patrióta, 2010.
15. Rimaszombat. Várostörténeti barangolások II. Rimaszombat, Patrióta, 2012.

Főbb díjai, kitüntetései:

Pro Gömör Díj (1995), Széchenyi Ferenc-díj (2001), Rimaszombat Város Díja (2003), A Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje (2003), Madách-Posonium Díj (2004), A Magyar Néprajzi Társaság külföldi levelező tagja (2004), Veczán Pál-díj (2005), Magyar Kultúra Lovagja (2012), Magyar Arany Érdemkereszt (2012), Magyar Örökség Díj (2013).

Vörös Ferenc: Mutatvány az 1720-as országos összeírás névföldrajzából (Angyal László)

Vörös Ferenc: Mutatvány az 1720-as országos összeírás névföldrajzából. Szombathely, Savaria University Press, 2013, 217 p.

Vörös Ferenc nyelvész, főiskolai tanár tudományos szorgalma, a személy- és családnevek iránti fogékonysága eddigi munkásságának mércéjében mérendő. A kompakt Kárpát-medencei névanyag feldolgozásának általa felvázolt szükségessége a névtan állandó kihívásának számít. A szerző már nyitrai vendégtanári időszakában lelkes megszállottja lett a személynévgyűjtésnek, s hallgatói köréből nem egy, később elismert névtanost üdvözölhetett a szakterület. Mintegy másfél évtized óta foglalkoztatja a Mai magyar családnévatlasz (MMCsNa) létrehozása. Eredendően a felvidéki magyar nyelvterület ezredfordulós névanyagának feldolgozását tűzte ki célul, de anyagi támogatás híján először a keresztneves adatbázishoz jutott hozzá, melyet a Kalligram Kiadó által megjelentetett Nyelvek és kultúrák vonzásában című nagymonográfiájában használt fel. Legújabban a falu névrészt tartalmazó családnevek vizsgálatával foglalkozott (A „falu” névrészt tartalmazó családnevek és a nyelvföldrajz, 2011).
Jelen kötet azonban mégis sok újdonságot tud felmutatni. Az 1720-as országos összeírás a rokon szakterületek számára is kiapadhatatlan korpuszforrás. Adat­bázisát szervesen hozzákapcsolja a közelmúltban összeállt elektronikusan tárolt bázisához. Az egész kötetet végigszövi a családnévföldrajzban mostanra megkerülhetetlen nyelvföldrajzi szemlélet. A szöveges elemzésen túlmenően térképek segítségével mutatja be a korabeli férfi- és női keresztnevek divatjának egyes időszeleteit. Ennek a szemlélődésnek ugyan nagy hagyománya van a névtanban, mégis sok hiányosságát tudjuk szembesíteni a mai, új szemléletekkel összehasonlítva. Kiváló névtanosunk, Hajdú Mihály kutatópontjait átértékelve, továbbgondolva teszi teljessé a magyar nyelvterület földrajzi térségeit. A kutatás főbb előzményei című részben azt is megtudhatjuk, hogy miért éppen az 1720-as conscriptiót vette alapul a nevek forrásaként. A két időszelet különbségeinek számbavételekor külön említést érdemel, hogy az 1720-as korpuszban a családnevek vizsgálatán túl a keresztnévállomány tanulmányozására is lehetőség kínálkozik (21. p.). A mai időmetszet hasonló vizsgálatának gátat szabnak a személyiségi jogi szabályok. Hangsúlyos megjegyezni, hogy a 18. század eleji Magyarországon már vitán felüli tény a kételemű névrendszer általánossá válása. A korpusznak ebben a szeletében a szerző 902 ide sorolható esetét mutatta ki. Az 1720-as korpuszban aliasos neveket is találni („másként” jelentésben): Joannes Barna alias Nagj, Matthias Horvat alias Nagy stb. A szerző a kötet 3. fejezetében (27–31. p.) az adatbázis-építés és a téri ábrázolástechnika gyakorlatát vázolja fel kellő aprólékossággal, amely az MMCsNa munkálataihoz is nagy segítséget nyújtott számára. Ma már minden térinformatikai szoftverrel előállított névtani térkép az ún. raszteres technikát alkalmazza. A 4. fejezet (31–192. p.) a kötet fő gerincét alkotja. Első alfejezetében az 1720-as összeírás történelmi hátterével ismerkedhetünk meg. Ebből azt is megtudhatjuk, hogy az 1720-as összeírás a korábbi, 1715-ös conscriptio kiegészítéseként rendeltetett el. A szerző a további oldalakon ismerteti az összeírás szakirodalombeli előfordulását. Első­sor­ban történészek aknázták ki a lehetőségeit, de az első névtani feldolgozását Rudolf Forstinger végezte el, mégpedig Sáros és Szepes megye keresztneveinek gyakorisági mutatóit összeállítva (36. p.). Meg­idézésre kerül Kázmér Miklós családnévszótára is, amely igencsak hiányos az adatok felhasználhatóságában. A szerző figyelmét az az igény sem kerülte meg, hogy a korpuszt rávetítse a Trianon után létrejött utódállamok területére. Ezt táblázatban manifesztálja. Ebből tisztán látható, hogy az összeírás neveinek döntő többsége a mai Magyarország és Szlo­vá­kia területére lokalizálható. Folytatásként rávetíti a korpusz adatait az 1910-es vármegyebeosztásra is. A következő alfejezetekben már a korpusz család- és keresztneveinek nyelvföldrajzi bemutatásához érkezünk. Először a keresztnevek és gyakorisági listáik kerülnek terítékre. Vörös Ferenc minden esetben túlmutat Hajdú Mihály és Kázmér Miklós ide vonatkozó kutatásain. A leggyakoribb keresztnevek lexikai típusait táblázatszerűen foglalja össze. Külön tárgyalja a női és férfineveket. Ebből kiderül, hogy a leggyakoribb férfikeresztnévnek a Joannes, a legfrekventáltabb nőinek pedig a Catharina számított. Ezek után a Mária keresztnév divatjának kronológiai áttekintése következik 1526 és 1967 között. Az illusztrációként szolgáló diagramok és térképek ott vannak, ahol lenniük kell, szervesen illeszkednek a tárgyaltakhoz. Igen tanulságos az a térkép is, amelyen a női nevek felbukkanásának helyei vannak szemléltetve a történelmi Magyarországon (61. p.). A továbbiakban a Joannes és a Georgius lexikai típusát reprezentáló térképek következnek.
A kettős keresztnevek kutatása a névtan elhanyagolt területének számított. A szerző ezt is kiküszöbölte azzal, hogy értekezik a többes keresztnevekről. Di­vatjukat kezdetben a városok éltették, a kisebb falvakba csak később jutottak el. A jelenség a felvidéki, illetőleg a nyugat- és közép-magyarországi városokban vert gyökeret. Másrészt az 1720-as évek tájékán a magyarországi német ajkú városok polgársága viselhetett az átlagosnál gyakrabban kettős keresztneveket. A 371 adatból egy esetben jegyeztek fel hármas keresztnevet: Joannes Carolus Otto. A keresztnevek után a szerző számba veszi, majd táblázatban is demonstrálja az összeírás leggyakoribb családneveit (101. p.). Ezután a Kovács családnév nyelvföldrajzával foglalkozik. A következő alfejezetekben a Szabó, a Nagy és a Tót családnév nyelvföldrajzi bemutatása következik. A 18. század eleji kettős családnevek vizsgálata rendkívül sok kérdést vet fel a kutatók számára. Maguknak a két- vagy többelemű családneveknek a névrészei közötti viszonyt többnyire szintagmatikus kapcsolatokra szokás visszavezetni. Vö­rös itt foglalkozik a vegyes kódú többes tagolódású családnevekkel. A Bauer és Pauer eseteit markánsan választja szét. A dolgozat utolsó részében a magyar és szláv asszonynévképzős nevek nyelvföldrajzi vetületei élveznek primátust. Bemu­tatásra kerülnek a -ka, az -ička, de az -ova birtokos képzős családnevek is. A -ni képzős családnevek nyelvi hovatartozása vitathatatlanul magyar eredetűnek minősíthető. Még akkor is így van ez, ha a tő etimológiája vegyeskódúságot eredményez. A dolgozat eredményeinek terjedelmes mivoltából is arra engedhetünk következtetni, hogy egy hosszú munka közbülső állomása kíván lenni. Felvillant egy-egy szeletet belőle, de a komplex vizsgálat még várat magára. A kötetet gazdag irodalomjegyzék zárja.
A magyar névtudományi kutatásoknak egyik régi adóssága a jelenkori családnévkataszter és -atlasz létrehozása. Ennek pótlására vállalkozott tudományos munkásságával a szerző, aki felbecsülhetetlen leletmentést végez a névtanban. Ezt már több monográfiájával, kisebb-nagyobb tanulmányaival, honi és külföldi konferenciákon elhangzott előadásaival, valamint oktatómunkájával is bizonyította. A kötet felépítése, a fejezetek egymásra épülése jó, címrendszere jól áttekinthető, kifejtése logikus, világos. Fogalma­zá­sa, nyelvhasználata gondos, szakszerű, helyesírása igényes. Hivatkozásai, szakirodalmi utalásai, könyvészeti adatai, irodalomjegyzéke mintaszerű, gyakorlott névkutatóra vall.
A kötetet minden esetben a sokoldalúság jellemzi, hiszen szertefutó nyelvföldrajzi témákat ölel fel. A névkataszter elkészítése mellett legalább ennyire várat magára egy családnévatlasz létrehozása, amely nemcsak a névtanosok munkáját könnyítené meg, de a nyelvtörténeti kutatások számára is fontos információkat szolgáltathatna. Az eredmények lezáratlanságára való tekintettel bátran kijelenthetjük, hogy a feladatok folytathatók, és reméljük, hogy a közeljövőben az egyes témák, problémakörök alaposabb kifejtését üdvözölhetjük, akár a szerző egyik újabb kiadványában.

Angyal László

Szabó Tamás Péter: „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos.” A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében (Sebők Szilárd)

Szabó Tamás Péter: „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos.” A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében. Dunaszerda­hely, Gramma, 2012, 286 p.1

A hatvanas évek végén jelent meg nyelvész körökben az a vélemény, miszerint a nyelvi jelenségek tanulmányozását érdemes kibővíteni a beszélők nyelvvel kapcsolatos vélekedéseinek vizsgálatával. A kutatási felület nagyságáról könnyű meggyőződni. Aligha akad olyan anyanyelvi beszélő, akinek például arról a mondatról, hogy „hát, ritkán talizunk” ne jutna eszébe valami, ami érdekes lehet a metanyelv kutatója számára.
Szabó Tamás Péter metanyelvi kutatásaihoz egy olyan közeget választott, ahol a diákok nyelvről való gondolkodásának alakítása mondhatni napirenden van – az általános és a középiskolát. Vizsgálatai két­síkúak: a diákok nyelvvel, nyelvhasználattal kapcsolatos vélekedéseinek gyűjtése mellett, tanáraik nyelvtanítási és -javítási gyakorlatának a megismerésére is kiterjednek. Úgy is mondhatjuk, hogy a szerző egyszerre kutatja az iskolai „metanyelvhasználat” alakulását és alakítását. Megközelítése azonban egységes. Mivel a tanárok és diákok nyelvfelfogása alapvetően ugyanazt a laikusi szemléletet tükrözi, a kutatói perspektíva a tanárok és diákok metanyelvére mint társasan létrehozott diskurzusra irányult. Vagyis a szerzőt az érdekli, hogy milyen válaszok születnek iskolai közegben akkor, mikor a kutató nyelvvel kapcsolatos dolgokról, szabályokról kérdezi az ottaniakat. Tudo­má­nyo­sab­ban föltéve a kérdést: milyen narratívák és nyelvi ideológiák mutathatók ki az iskolában folytatott metanyelvi diskurzusokból.
A kérdés hallatán szinte magától adódhatna az az elvárásunk, hogy a munka egyben a diákok metanyelvi gondolkodásáról is átfogó képet nyújtson, vagy éppen anyanyelv-pedagógiai jellegű kérdésekhez adjon segítséget, esetleg hogy az a nyelvművelés anyanyelvoktatásra kifejtett hatásáról értekezzen. A diskurzív szociálpszichológia és konverzációelemzés (röviden: diskurzív szemlélet) szigorú elméleti kerete azonban fölülírja ezeket az elvárásokat, és egy nem kevésbé izgalmas mederbe tereli az elemzést. A szerző nem foglalkozik az adatközlők megnyilatkozásainak „mögöttes”, mentális folyamataival, mint azt a kognitivista megközelítés diktálná, hanem kizárólag a rögzített interjúkra, kitöltött kérdőívekre és óravázlatokra vonatkozólag von le következtetéseket. Abból indul ki, hogy a diskurzust a beszélők közösen szerkesztik, folyamatosan alakítják, adott esetben természetesen a kutatóval együtt, s ezért a kutatás nem­igen vállalkozhat többre, mint az így létrejövő „termékek” elemzésére.
A kutatás egyik igen érdekes jegye – ami a diskurzív szemléletből következik – a kutató mellérendelt pozíciója az adatközlőihez. Nem felülről szemlélődik, hanem saját interjúvezetői pozícióját és ideológiáit számba véve, a közösen létrehozott diskurzus jellegzetességeit elemzi. Akár a kérdőíveket, akár az interjúkat nézzük, az interjúvezető-kutató kérdései – mint azt olvashatjuk is – egyértelműen standardista2, sőt olykor lingvicizmusba3 is áthajló nyelvi ideológiai diskurzust kezdeményeznek és tartanak fenn. Ez persze indokolt, mivel a standardizmusnak Ma­gyarországon is nagyok a hagyományai, és az erre a diskurzusra jellemző „helyes-helytelen”, „jó-rossz”, „magyaros-magyartalan” dichotómiák az anyanyelvoktatásban is erőteljesen jelen vannak.
Ezt támasztják alá a különböző tan­órákon készített jegyzőkönyvek is. Az órajegyzőkönyvek ugyan első ránézésre csupán a tanár diskurzusirányító és -ellenőrző szerepét dokumentálják, az összegyűjtött szemelvények mégis új megvilágításba helyezik a tanórai standardista diskurzust. A szerző a tanárok szóbeli javításait nem próbálja meg szétválasztani az alapján, hogy azok a megnyilatkozás módjára (a diák nyelvhasználatára) vagy annak tartalmára vonatkoznak-e, mert ezek között nem mindig lehet különbséget tenni – például ebben a mondatban: „én értelek téged, de úgy mondd, hogy más is megértse!” Szabó ehelyett azokra a standardizált eljárásokra mutat rá, amelyek – akár a „helyes” nyelvhasználatot, akár egy kérdés „jó” megoldását nézzük – a diákot egészen addig alárendelt pozícióban tartják, míg ő azokat el nem sajátítja.
A standardista diskurzus további vizsgálatára egy kiterjedt kérdőíves adatgyűjtés formájában kerül sor. A szerző 52 osztály csaknem 1200 kérdőívét elemezve azokat a nyelvi ideológiákat igyekszik feltérképezni, melyeket a diákok a nyelvről való beszéd során elsajátítanak, újraalkotnak és továbbépítenek. Vagyis a fő kérdés az, hogy a diákok milyen nyelvi ideológiákat fogadnak el leginkább a standardista diskurzus továbbépítéséhez, és milyen esetekben szakítják meg ezt a diskurzust a felkínált válaszok elutasításával. Ez utóbbi abban a feladatban kapott központi szerepet, amelyben – jócskán a lingvicizmus diskurzusán belül – a diákoknak két lányt kellett megítélniük azok nyelvhasználata alapján. Azt kellett eldönteniük, hogy egy mindenkivel nyelvjárásban beszélő lány és egy kettősnyelvű, azaz a nyelvjárása mellett a köznyelvet is használó lány közül melyikük okosabb, szorgalmasabb, kedvesebb stb. A kérdőív más kérdéseihez képest ebben a feladatban utasították el legtöbben a diskurzus folytatását, és írták be a „nem tudom”, ill. „nem válaszolok” lehetőségeket, vagy fűztek a feladathoz csípős kommentárokat, jelezve, hogy a nyelvhasználat alapján ezekre a kérdésekre nem adható válasz.
A kérdőíves válaszok ilyen diskurzusalapú megközelítése jelzi, hogy a szerző a számadatok elemzésénél a diskurzus dinamikusan szerveződő jellegét is számításba veszi. A diskurzusnak ezt a természetét azonban legegyértelműbben a tanárokkal és diákokkal készített csaknem 48 órányi interjúanyag szemelvényei mutatják. Az átiratok közlése nem csupán különböző vélemények „jegyzőkönyvbe vételét” jelenti, hanem ezek ideológiai alapjainak bemutatását is. Ez azonban a standardizmushoz kapcsolódó ideológiák leltározásán messze túllép. Az interjúrészletek elemzéséből az derül ki, hogy a nyelvi ideológiák folyamatosan re- és dekonstruálódnak, adott esetben reprodukálódnak a nyelvről való beszéd során. Vagyis: az interjú résztvevői nem egy konzisztens álláspont „szócsöveiként”, hanem a diskurzus alakítóiként lépnek föl. A beszélgetés ideológiai alapú érvelései pedig – a résztvevők önpozicionálása, ill. a dominanciaviszonyok függvényében – folyamatosan teremtődnek újra, kérdőjeleződnek meg, vagy éppen, mintegy a tanár hangját kölcsönözve, idézetszerűen kerülnek bele a diskurzusba.
Mint az a monográfia zárszavából is kiderül, Szabó Tamás Péter nem vállalkozik annak kifejtésére, hogy eredményei miként lennének hasznosíthatók az anyanyelvoktatás módszertanában. Könyvét inkább gondolatébresztő munkának szánja. Azok érdeklődését, akik oktatás-módszertani kérdésekkel foglalkoznak, tanítanak, vagy egyszerűen csak szeretnék jobban megismerni saját nyelvi ideológiáikat, vélhetően máris sikerült fölkeltenie.

Sebők Szilárd

Minya Károly: Változó szókincsünk (Bilász Boglárka)

Minya Károly: Változó szókincsünk. Buda­pest, Tinta Könyvkiadó, 2011, 155 p.

Minya Károly a magyar neologizmusokkal foglalkozó munkájában arra törekszik, hogy feltárja az elmúlt két évtized új szavainak világát egy széles korpuszból merítve. A neologizmusokat mint viszonyfogalmat értelmezi, és megpróbálja megalkotni ezek rendszerét, kategóriáit. A szerző tizenkét fejezetben foglalkozik a neologizmusok rendszerezésével, a magyarítás lehetőségeivel, a neologizmusokhoz kapcsolódó nyelvhelyességi kérdésekkel, a tulajdonnevek, divatszavak és stilisztikai neologizmusok mibenlétével, a neologizmusok és az archaizmusok skaláris jellemzésével, a kötet utolsó fejezeteiben pedig filmcím-, keresztnév- és szómutató könnyíti meg a kötetben való tájékozódást.
Minya Károly a bevezetőben alapvető céljaként a neologizmusok különböző szempontok szerinti csoportosítását, szótárazási lehetőségeinek feltárását és a viszonykategóriák meghatározását fogalmazza meg. Az is kiderül, hogy a kötetet alapozó műnek szánja, mely a későbbi kutatásokhoz iránymutatóként szolgálhat. A szerző arra törekszik, hogy a szókincskutatás legújabb eredményeit összefoglalva a Mai magyar nyelvújítás (Buda­pest, Tinta könyvkiadó, 2003) című könyvének szerves folytatása legyen.
1. Az első fejezet röviden értelmezi a nyelvi változás fogalmát és a folyamatot befolyásoló tényezőket, valamint dióhéjban kitér a nyelvújítás lehetőségeire napjainkban. Bár nem használja ezt a kifejezést, a nyelvújítás feladatainak felsorolása (pl. szaknyelvi regiszterek fejlesztése) a nyelvi tervezés lehetőségeit juttatja az olvasó eszébe.
2. A második fejezetben található a neologizmusok rendszerezése, melynek létrehozását a szerző fő célként határozza meg. A neologizmusok meghatározási lehetőségeinek a szerző csak egy bekezdést szentel, ami később, a rendszerezés értelmezésében nehézségeket okozhat, de sok problematikus kérdést tisztáz a rendszerezés kategóriáival kapcsolatban. Fontos problémára világít rá azzal, hogy – bár csak érintőlegesen – felhívja a figyelmet egy lexikográfiai kérdésre: az újabb keletkezésű szavak szótárazhatóságának lehetőségeire, illetve a szótári minősítések használatára neologizmusok estében. Minya felveti, hogy talán épp a szótárérettség jelezheti, hogy egy neologizmus már nem neologizmus többé. Ezen fejezet alfejezetei a Minya által meghatározott csoportosítási rendszer 8 szempontját mutatják be részletesen. Az első szempont a neologizmusok szándékoltság (akarat) szerinti felosztása, mely szerint megkülönböztetünk tudatos és spontán neologizmusokat. A tudatos neologizmusok (kalandpark, túlparáz) esetében már a nevükből is kiderül, hogy tudatos szóalkotás áll a hátterükben, a spontán neologizmusok (önhivalkodó) pedig „a megfogalmazási nehézség pillanatnyi áthidalására születnek” (16. p.). A spontán neologizmusok esetében nehézséget okozhat az elkülönítésük a tévesztésektől, botlásoktól (erre a szerző is utal a 4. alfejezetben – 27. p.). Az alfejezet további részeiben Minya bemutatja a spontán neologizmusok szóalkotási módjait példákkal gazdagon illusztrálva (kóborpoéma, törzsszülött, polgárdurrantó). A má­sodik alfejezet egy újabb szempont szerint kategorizálja a neologizmusokat: a létrejöttük célja szerint. Ez alapján az új keletkezésű szavak lehetnek szükségszerűek („a nyelv állományának szükségszerű bővítése” – DVD, hangulatjel, vakrandi) és stilisztikaiak („a pillanatnyi tartalmi, stiláris szükségszerűség hozza létre” – megtartüffölődött, szipirtyőz, csóklé). A stilisztikai neologizmusok nem kerülnek be a szótárakba, az egyediség, egyszeriség a jellemzőjük, mindig a tudatos neologizmusok kategóriájába sorolhatók – a szerző külön fejezetet szentel ennek a kategóriának. A harmadik alfejezetben a neologizmusokat gyakoriságuk alapján elterjedt (több mint 1000 Google-találat, de még nem található meg a szótárakban, nem szótárérett – lúzer, twitter, életjáradék) és alkalmi (kevesebb mint 1000 Google-találat – szendvicsgeneráció, korhatárosítás, celebsajtó) neologizmusoknak nevezi. Nehezíti a kategóriákba való besorolást, hogy a szerző a – maga által is homályosnak minősített – szótárérett kategóriával operál, illetve nem határozza meg, mely szótárakat tekint mérvadónak a kategória meghatározásában. A következő alfejezetben a neologizmusokat kommunikációs formájuk szerint osztja fel szóbeliekre (Nézd már, ott egy geopárd!), írásbeliekre (időkapszula, dugódíj, véleményklíma) és írott beszélt nyelviekre (mexoktuk, 7fő, Nyócker). A szóbeli neologizmusok jellemzője, hogy csak szóban fordulnak elő, ezért az interneten egyetlen találat sincs rájuk, így körülhatárolható korpusz híján éppúgy nehéz a vizsgálatuk, mint a spontán neologizmusoké (ez a két kategória gyakran átfedi egymást). Az ötödik alfejezet a szemantikai csoportosítás kategóriáit sorolja (politika, gazdaság, kultúra, internet- és mobilkommunikáció, sport, egészség, szórakozás, étkezés, tárgynevek, foglalkozásnevek) példákkal illusztrálva, melyek sora a fogalmi tartalom alapján tovább bővíthető. A következő rész a neologizmusok morfológiájára tér ki, részletesen tárgyalja a szóalkotás leggyakoribb 11 módját: szóösszetétel (partiarc), szóképzés (forintosítható), elvonás (tömegközlekedik), elvonás és képzés (testfestve), szórövidülés (emó), szórövidülés és képzés (piriburi), mozaikszók (zrt.), szóösszerántás és kontamináció (motkány), szószerkezet kialakulása (láthatósági mellény), jelentésbővülés (ikon). A hetedik alfejezetből megtudhatjuk, hogy a neologizmusok leggyakrabban főnevek; melléknév, ige és igenév ennél ritkábban jön létre. A helyesírási neologizmusokról szóló részben olyan szavakról van szó, melyek helyesírásukban szándékosan térnek el a szabályostól (Miskolci boniésklájd – filmcím; Siráj – Csehov-adaptáció). A szerző célja a kategória létjogosultságának alátámasztása és eddig létrejött csoportosításainak összegzése. Minya konkrét példák segítségével mutatja be, hogy ez a neologizmustípus milyen jelentésbeli többletet hordozhat (reklámszlogen: Gyomrom? S[z]avam sincs!).
3. A harmadik fejezet címe Neolo­gizmusok a szókincs társadalmi tagozódása alapján, melyben a informatika és a mobilkommunikáció szókincsével, a bulvárstílusban megjelenő nyelvi újításokkal, a diáknyelv, valamint az internetes szleng neologizmusaival foglalkozik a szerző. Az első alfejezetet az angol informatikai terminusok fordítási lehetőségeinek szenteli (pl. javaslatok az internet fordítására: információs szupersztráda, világfalu, világszőttes stb.), és röviden összefoglalja a virtuális térben történő kommunikáció során használt szmájlik és emotikonok kialakulásának történetét. A következő részben a bulvárstílusban megjelenő neologizmusokat (zúzda, rágyúr) vizsgálja a szerző, melyeket az ifjúsági nyelv szavaival tekinti sok tekintetben hasonlónak, ezért a szleng kategóriájába sorolja őket. Az alfejezet címéből arra következtethetnénk, hogy a kiindulási korpuszt bulvárlapok alkotják, de valójában fiataloknak szóló havilapok szövegeit használja a szerző. Lehetséges, hogy azért is értékeli az általa összegyűjtött szóanyagot az ifjúsági nyelvhez közelállónak, mivel a lapok célközönsége a fiatal generáció. Minya a diáknyelvet külön alfejezetben tárgyalja, de nem határolja el élesen sem az előző részben megjelenő ifjúsági nyelvtől, sem a következő alfejezetben tárgyalt internetes szlengtől.
4. A negyedik fejezet a szómagyarítás és a neologizmusok kapcsolatával foglalkozik. Bemutatja egy szómagyarító honlap működését, és néhány példával illusztrálva a beérkező magyarítási javaslatok sokféleségét (adatbot ’pendrive’, brutusz ’bluetooth’), valamint azok problematikus voltát. A jelenség történeti bemutatása után a szerző a szaknyelvi magyarítás jelentőségére tér ki, majd ennek különböző szempontú megítéléseit mutatja be. Állásfoglalásában főként nyelvtervezési szempontok alapján ítéli meg a szómagyarítás létjogosultságát különböző konkrét esetek kapcsán, nem teljesen világos azonban egyes idegen szavak esetében a „szükségtelen” jelző használata (pl. cumani ’szökőár’), míg más szavaknál a magyarítást tartja „szükségtelennek” (pl. karaoke, fornetti). A harmadik alfejezetben a purizmus által motivált neologizmusalkotásra tér ki röviden két ilyen jellegű kezdeményezés bemutatásán keresztül.
5. Az ötödik fejezet a neologizmusként létrejött tulajdonnevek néhány csoportját mutatja be. Az egyes alfejezetekben kitér a műsorcímek (Kultúrfitnesz, MobilVers), filmcímek (Tor-túra), keresztnevek, üzletnevek (Szimpatika, Tingli-Tanga) és egyéb tulajdonnevek (könyvcímek, becenevek, együttesnevek, nicknevek) megalkotásának motivációira és leggyakoribb szóalkotási módjaira.
6. A hatodik fejezet azt boncolgatja, hogy vajon a neologizmusok kapcsán felmerülő nyelvhelyességi kérdéseknek van-e létjogosultságuk. A szerző a norma értelmezése felől közelíti meg a problémát, és a szituációfüggőséget, valamint a kommunikáció céljának figyelembevételét hangsúlyozza. Arról is ír, hogy gyakran nyelvhelyességi hibának tekintik a stilisztikai neologizmust, melyre Parti Nagy Lajos – Sárbogárdi Jolán szerző nevében írt – A test angyala című „habszódiájából” hoz példákat (pl. „…azt kategorikus nem eljövésével jelezze!”), majd kitér a pleonazmus és a tautológia különbségeire. A redundancia e két megvalósulási formáját úgy különíti el, hogy míg a pleonazmus esetében az alaptag egy elengedhetetlen jellemzőjét emeli ki a bővítmény (jövőbeli terv, előre prognosztizál), a tautológia esetében ugyanaz a jelentés ismétlődik meg többször, szinonimaként (elsődleges prioritás, hipotetikus feltételezés). Az alaktani jellegű újítások is a neologizmusok gyakran kifogásolt csoportjába tartoznak. A szerző egy alfejezetet szentel ezeknek, melyben a létrejöttük okait és módjait mutatja be, különösen nagy figyelmet szentelve annak a típusnak, mikor az ige új tőváltozata hozza létre a neologizmust (boholytalanító; Futócipő, heti 1-2 alkalomas használatra.). A jelentésbővüléssel keletkező neologizmusokkal foglalkozó alfejezetben újszerű jelentésben használt kifejezéseken illusztrálja, hogyan jöhet létre a jelentésbővülés (sportlegenda; visszaégett az erdő – ’újra kigyulladt’), és ezekkel kapcsolatos különböző vélekedésekre hoz példákat. Az ötödik alfejezetben a határozóraggal ellátott névutók (a nyár előttre, két órán belülre, határon túlról), valamint a ragos névszóból keletkezett névutók (öt óra magasságában) megítéléséről beszél a szerző, majd az utolsó alfejezetben a szintaktikai neologizmusokra (pl. Nagyon zene – rádióadó szlogenje) tér ki röviden.
7. A hetedik fejezetet Minya a divatszó fogalmának meghatározásával kezdi, majd a divatszavak (médiamogul, botrányképes, divatdiktátor stb.) bemutatása után a szóalkotási divatokkal (pl. az -s képzővel létrehozott melléknevek: Hogy milyen bulikat szeretek? Egyet fizetős, kettőt kapós.) és a divatos tárgyakhoz kapcsolódó szinonimasorokkal (platformcipő, pata, csótánytaposó – ’magas talpú cipő’) foglalkozik. Kitér még az analógia jelentőségére a divatszavak keletkezésénél, valamint a több országban megrendezett szószavazó versenyekről ír, melyek célja a legkedveltebb szavak megállapítása.
8. A nyolcadik fejezetben a szerző a szépirodalomban megjelenő stilisztikai neologizmusokat tárgyalja Parti Nagy Lajos Tartuffe-újrafordítása kapcsán, valamint bemutatja a Parti Nagy Tisztújítás című drámájában megjelenő ritkább szóalkotási módokat. Minya ebben a részben főként a posztmodern irodalomban megjelenő neologizmusok funkciójával foglalkozik, de összeveti ezeket az expresszionizmus szóösszetételeivel is.
9. A neologizmusokról nem beszélhetünk anélkül, hogy az archaizmusokra ne térjünk ki. Minya a neologizmusok és az archaizmusok skaláris viszonyának tisztázását érzi elhanyagolt témának, ezért külön fejezetet szentel ennek a problémának. Mindkét kategória kapcsán bevezet egy kontinuumot, mely a neologizmusok elterjedtségét (neologizmusskála) és az archaizmusok kikopását (archaizmusskála) jelöli. Az archaizmusokon belül megkülönböztet természetes és művészi (stilisztikai) archaizmusokat.
10. A tizedik fejezetben a szerző a neologizmus kategóriájába sorolható filmcímeket rendszerez szóalkotási módjuk szerint, miközben a filmek rövid tartalmát is közli, hogy az olvasó számára világos legyen a címadás motivációja (Kamukém, Agymenők, Pancserock, Idétlen időkig stb.).
11. A neologizmusok egy másik kategóriájából is készült szószedet, mégpedig egy keresztnévmutató olyan keresztnevek felsorolásával, melyek Ladó János Ma­gyar utónévkönyv című könyvébe nem kerültek bele, a Magyar Nyelvtudományi Intézet honlapján viszont megtalálhatóak (Brá­jen, Györke, Magnólia, Palmira, Vad­virág stb.).
Minya Károly könyve nemcsak a neologizmusokkal kapcsolatos ismeretek alaposan megszerkesztett összefoglalója – ahogy ezt célként meg is fogalmazza –, hanem ezeket sok tekintetben kiegészítve és egyes fontos kérdésköreit kiemelve mutatja be a szókincskutatás ezen területének jelenlegi állását. Egyik legnagyobb erénye a szerző abbéli törekvése, hogy megalkossa a neologizmusok kategorizálásának rendszerét. A témák sokfélesége miatt sok esetben csak a probléma felvetéséig jut el a szerző, és a felmerülő kérdések megválaszolását újabb kutatások céljaiként vetíti előre. Több kényes kérdésben (főként ami a nyelvhelyességet illeti), igyekszik többféle szempontot felsorakoztatni, ám maga nem minden esetben foglal állást. Fontos kiemelni, hogy a mű több szempontból is hiánypótló, a témával foglakozó vagy foglalkozni szándékozó kutatók számára megkerülhetetlen.

Bilász Boglárka

H. Nagy Péter: Adatok tánca (Baka L. Patrik)

H. Nagy Péter: Adatok tánca. Dunaszer­dahely, Lilium Aurum, 2012, 126 p.

„A tudomány egyik fontos feladata, hogy nehéz kérdéseket válaszoljon meg, de hasonlóan lényeges, hogy rámutasson arra, egyáltalán milyen kérdéseket érdemes feltennünk.” (Sean Carroll)
A történelem dátumokban, nevekben, helyszínekben és számokban kifejezve nem több, mint csikorgó adathalmaz. Ezek mögött azonban világok feszülnek. Így, többes számban. A történész feladata – elvileg – az igazság feltárása, az elmúlt idők ok-okozatiságának felfejtése, ebből ugyanis – úgy mondják – csak egy van. S ezzel hajlamosak is vagyunk egyetérteni, lévén mindenkinek megvan a saját maga igazsága, még ha nem is több ez egyszerű tévhitnél. Ezen a pár oldalon a fenti szakasz lesz a katalizátorunk.
Ha a kutató nem vigyáz, elmerülése egy adott tudományterület mélységeiben önnön szűklátókörűségét vonhatja maga után. Ilyenkor lényegében magáévá tesz egy olyan szemléleti és kiindulási pontot, ahonnét a horizont remekül befogható és feltárható. Egyes elemei, azok (miben)léte magyarázatot – és akár értelmet is – nyer(het), lesz előzmény és lesz folytatás, időközben pedig a földbe szúródik egy zászló az A pontnál és a B-nél is. De akárhogy is törekszik az illető – aki esetünkben a C állomásnál ül, s onnét térképezi fel a terepet –, ha nem mozdul el az ábécé megannyi betűjével jelölhető más-más irányba, úgy tényleg azt hiheti majd, hogy saját szemszöge az a fundamentum, ahonnét a világ megismerésének – egyetlen – ablaka nyílik. Az ilyesmibe kétségtelenül a legnagyobbak is beleesnek, s az így felmerülő talányokat kizárólag a saját le- és beszűkült eszköztáruk segítségével kívánják megoldani. Mivel ez az eszköztár azonban keretekkel bír, a segítségével nem oldható fel minden akadály, s amennyiben erre mégis kísérletet tesznek, úgy előbb-utóbb torzulások sora épül majd egymásra. Mindazonáltal, ha az elért eredmények végig csak a C pontból kerülnek nagyító alá, úgy a formát nyerő tévhitek az adott horizont számára autentikus tényekké válnak. Ez pedig nemhogy érinti, de már bele is olvad a dogmatikus gondolkodásmódok rendszerébe. Az olvasók szerencséjére mindezzel kötetünk szerzője, H. Nagy Péter teljesen tisztában van, s egyik tudományterületből a másikba, majd onnét egy sokadikba lépve, újabbnál újabb eszközökkel fog hozzá vizsgálati tárgyának elemzéséhez, így kínálva fel megoldásait. Mondhatnánk, nem csak lesöprögeti a talált csontokat, de pár bekezdéssel arrébb már szénizotópos kormeghatározást is végez, korántsem mellesleg, korrektül.
Három tanulmány, három gondolatkísérlet és három pillér: lehetséges történelmek, szimuláció és tévhitek. Az épület valóban hatalmas, már így, kívülről is, helyiségeinek számát pedig egyelőre el sem áruljuk. A három alap azonban csak első ránézésre áll olyan távol, hisz épp annyira folytatásai egymásnak, mint az opus elejére behívott – s a mi szövegünk nyitányaként is felhasznált – Carroll-idézet és az Előszó, amely a következővel indít: „Az Adatok tánca három kérdésből indul ki.” (9. p.) Az pedig, hogy az emlegetett talányok feltétele, illetve a megválaszolásukra tett törekvések mennyire érik el céljukat, reményeink szerint már csak a jelen textus végére is körvonalat nyer, nem még ha az olvasó magában az alapszövegben mélyül el. Következzenek hát a kérdések.
„[L]étezhet-e a történelemnek egyetlen nagy elbeszélése, vagy pedig az aszimmetrikus lehetséges történelmek kioltják-e azt, amit történelmi ténynek nevezünk[?]” (9. p.)
Az első, PM lexikon c. tanulmányt olvasva sok minden más mellett annak rendkívüli sűrűsége vonta magára a figyelmünket. Menthetetlenül Keserű József Mészöly Miklós munkásságáról szóló előadása rémlett fel, melyben a Mészöly-szövegek feszességét a Jókai-szövegek terjengősségével ütköztette, mondván, ha az előbbi író szövegeiből csupán egy-két mondatot tépnénk is ki, könnyen összeomol(hat)na a teljes struktúra, a már emlegetett feszesség ugyanis Mészölynél épp abból adódik, hogy minden egyes szó építőeleme, nem csupán tölteléke a textusnak. Ezzel szemben Jókai köteteiből helyenként száz oldal is különösebb csorbulás nélkül volna kimetszhető; a nála jelentős dominanciával bíró metonimikus burok voltaképpen így is sértetlen maradna. A H. Nagy-szöveg jellegének körülhatárolásához azonban mindkét játékba hozott szerző ismertetőjegyeire szükségünk van. A tanulmány rendhagyó sűrűsége, egyetlen el nem pocsékolt szava minden kétséget kizáróan mészölyi feszességűvé teszi önmagát, az viszont, ami fentebb Jókaival szemben kritikaként jutott érvényre, H. Nagynál előnnyé válik. Ahhoz azonban, hogy ezt az aspektust alátámasszuk, újabb elemeket kell játékba hoznunk, ez pedig kétszeresen is indokolt, a szöveg maga ugyanis kísérteties rokonságot mutat önnön tárgyával, és félreértés ne essék, itt korántsem tartalmi mozzanatokról, de épphogy struktúráról van szó.
A PM lexikon címben nem csak a posztmodern és a post mortem fogalma bujkál, de egyben a tanulmány vizsgálati tárgyaként szolgáló Kazár szótár szerzőjének, Milorad Pavić monogramjának a tükörképe is. (11. p., 1. lábjegyzet). A szöveg ilyenformán nemcsak a szótárregény mint a posztmodern berkein belül született műfaj bemutatására vállalkozik, és nem is csupán a 2009-ben elhunyt Pavić előtt tiszteleg, a cím ugyanis a történelem tetemének boncolását, hullaszemléjét, sőt, a kimúlt múlt utolsó megörökítését, ennek folyamatát is megnevezi. A pontosítás kedvéért a post mortem az imént közölt fogalmak mellett egy, a huszadik század elejéig élő divat, mely „[…] a halottak életszerű ábrázolását [volt] hivatott szolgálni (legalábbis egy utolsó fotó erejéig). […A]kkoriban nem volt még hagyománya a fényképészetnek, a háztartásokban igen ritkán fordult elő bármilyen portré, így nyilvánvalóan ésszerűnek hangzott az ötlet, miszerint az elhunytakat igenis le kell fotózni, hogy a család emlékezni tudjon rá[juk] évek múlva is.”1 A történelem és annak igazsága tehát halott, ott ragadt abban a pillanatban, amikor az első kámzsás szerzetes leírta saját objektív feljegyzéseit. Ami tovább él, az számos ok-okozati variáns, az esetleges tényeket, adatokat megtáncoltató megannyi igazság, vagy ahogy a Jorge Luis Borges-idézet fogalmaz a tanulmány elején: „Lehet, hogy a világ története valójában csak néhány metafora története.” (11. p.)
Ilyen variánsok a Kazár szótár mint alternatívtörténelmi lexikonregény szócikkeinek más-más horizontból történő értelmezhetőségei is. A PM mint a szerző monogramjának tükörképe itt újabb értelmet nyer, a tükröződés ugyanis egyik alapvető szimbóluma a világ több szempontból történő megítélésének, magyarázatának, vagy az egymás mellett futó párhuzamos univerzumoknak. És hogy még több bizonyítékot hozzunk a szöveg mint élő szövet léte mellett, hagyjuk beszélni H. Nagyot: „A hátlapon a Milorad Pavić címszó olvasható, amely idézet Egy azték horoszkópból. A horoszkóp nyelvének általánosító logikája (mindenkire automatikusan és tetszőlegesen ráérthető) a Milorad Pavić név konkréciója ellenében hat. Fontosabb persze az, hogy e szerzői név eszerint – elmozdíthatóságából adódóan – nem jelöl valóságos vagy könyvön kívüli potencialitást, hiszen egy szövegből kiemelt rész identifikálja. Vagyis egy szövegnek egy másik szöveg által lehet értelmet tulajdonítani (s így tovább a végtelenségig, azaz a név képes lesz mindig újabb »alakot« ölteni). A Pavić címszó akár berakható a könyvbe mint szócikk (a szócikkek szerveződésének emblémája is lehet), azaz a szerző sincs a könyv imaginárius világán kívül. Ő beszél valamiről (fülszöveg) és róla beszél egy másik szöveg (horoszkóp) – mint látni fogjuk, a szótár is így épül fel: valaki ír, beszél, emlékezik valakiről, majd róla valaki más ír, beszél, emlékezik stb.” (12. p.) A Kazár szótár szerzője ilyenformán tehát tovább él kötetében, és nem csak annak alkotójaként, de úgy is, mint egy újabb, szellemivé váló életfonal a szövetben. Ez az eljárás, tehát, hogy a szöveg világát maga a szöveg építi, és nem az az univerzum, amelynek részeiként azt mi a kezünkbe vesszük, szintén jellegzetes posztmodern vonás; megöl, feltámaszt és befogad, Esterházy pedig mindeközben vélhetően elégedetten bólogat, és saját alternatív történeteire gondol.
Ide kívánkozik a szöveg viszonya az olvasóhoz, pontosabban a nem olvasóhoz. „[M]ég a lexikonrészek előtt a következő felirat áll: »Itt nyugszik az az olvasó, aki sohasem fogja felütni ezt a könyvet. E helyt mindörökre holt.« Vagyis a könyvet nem olvasó olvasó sincs a könyv médiumán kívül – a szöveg határán jelen van mint halott.” (12. p.) Mint azt a tanulmányszerző a továbbiakban elemzi, a nem olvasó olvasó a középkori városok struktúrájában helyet foglaló temetőkhöz hasonlóan a szövegtér perifériáira kerül. Ahogy olvashattuk, halottja a világnak. De olyan halott, akit maga az univerzum számon tart. A Kazár szótár felütése e ponton egyfajta különleges, szakrális mozzanattá emelkedik, ugyanis a holt nem olvasó feltámadása van itt jelen. Átalakulás olyasvalakivé, aki a világ – eme univerzumkomplexum – részévé válik, s a textus megannyi megközelítése mellett önmaga újraértelmezésére is rákényszerül. Ott­fe­lejt magából valamit a szöveghelyeken, a szócikkekben. A bizonyosságot biztosan. A történelem, a hit és meglehet, korábbi önazonossága is belehal kicsit Pavić kötetének soraiba, a bizonytalanság mind nagyobb térnyerésének következtében.
Mielőtt még egy újabb félmondatot elkövetnénk, felhívjuk azon kedves olvasóink figyelmét, akik netalántán elsiklottak a paratextusok felett, hogy H. Nagy Péter első tanulmányának még csupán harmadik (!) oldalánál járunk. Két dolog válik egyértelművé ezen a ponton: egyfelől kétszeresen aláhúzhatjuk a feszességről szóló, korábbi gondolattöredékünket, másfelől pedig tudatosíthatjuk, hogy a tanulmánynak már csak töredékeiből is újabbnál újabb fellegvárak építhetők. Ezt tettük mind ez ideig mi is, szövegünknek azonban nem célja az alaptextus továbbköltése, a további építkezéseket így szabadon bízzuk rá a vállalkozó kedvű kőművesmesterekre, az olyan olvasókra, akik számára egy szöveg elsősorban építőanyag; számos új gondolat implikálója.
„Az enciklopédia vagy lexikon tehát a dolgok rendjének »helye«, amit egy kultúra fundamentális kódjai írnak, szövegesítenek, ezért a diskurzusok archívumának reprezentálója. […] A lexikonban láthatóvá tett összefüggésrendszerek azonban olyan formális nyelvi univerzumba íródnak, amelynek »nincs középpontja – illetve bármelyik pontja működhet (feltételes) középpont gyanánt: bármelyik szereplő vagy esemény kiindulópont, eredet lehet, mely a keresztbeutalások rendszerével magához vonzza, maga köré rendezi a többi szócikket, eseményt és történetet«.”2 (14. p.) Az első tanulmány bekezdéseinek ábécérendbe való betagozódása korántsem csak játék, hisz ez a strukturális rokonság tovább erősíti az elemzett és az elemző szöveg kapcsolatát. Az azonban bizonyos, az említett eljárás – s vele a szótárregény maga – arra törekszik, hogy keretes rendszerbe szervezzen valami olyat, ami eredendően nem határok között konstruálódik. A helyszínek, karakterek és maguk a mozzanatok is ilyenformán ábécérendbe sorakoznak, figyelmen kívül hagyva a történetszövés megszokott, jellemzően lineáris s egyben ok-okozati műveletsorát, itt ugyanis az okozat bármikor megelőzheti önnön kiváltó okát. A H. Nagy-tanulmány esetében ez éppúgy jelen van, a vizsgált szövegre összpontosító részeket ugyanis számtalanszor megelőzik az azzal diskurzusba lépő textusok értelmezései, s egyáltalán a köztük fennálló párhuzam bemutatása. A központban persze végig a Kazár szótár áll, de annak megközelítése éppúgy elkezdhető az ábécé huszadik betűjénél, mint az elsőnél is. A szakaszosság, és bizonyos – vagy összes – elemeinek variálhatósága, ki- és beemelése s az időközben csatlakozó és beépülő újabb szöveg­univerzumok – illetve értelmezésük – a (szak)szövegírás folyamatának is jelölői. Hiszen minden textus – legyen az szép- vagy szakirodalom – már meglévő szövegekből és szövegekre épít, s egyben belőlük táplálkozik.
Az egyes elemek bevonása tovább tágítja a tanulmány szövegvilágának kereteit, elvételük azonban nem döntené azt káoszba, mint ahogy az a már említett Mészöly-szövegek esetében várható volna, legfeljebb kicsit szűkítene a szöveg­univerzumot egybetartó szíjon. És itt jelentkezik pozitívumként az, ami Jókaival szemben akár kritikaként is értelmezhető, a romantikus író szövegeiből kimetszett darabok ugyanis egyszerűen csak leszűkítenék, mondhatni feszesebbé tennék a textust, szegényebbé azonban nem, a H. Nagy-szöveg ugyanakkor minden elvetett szakasszal világokat vedlene le magáról, mindemellett feszességéből mégsem veszítve semmit. Azt pedig egy pillanatra se feledjük, hogy a kiválasztott ábécé csupáncsak gerinc, nem több, mint ami közös a latin betűrendszert használó összes ábécében. Mondhatnánk, a kapuk nyitva maradtak, értelmezzék csak újra meg újra, más és más nyelveken a Kazár szótárt, mindig lesz egy más irányból fel(sem)vethető irány, egy sokadik betűvel jelölt vizsgálati pont, ahonnét újfent el lehet indulni és megint csak új eredményeket lehet találni. De hát ez az irodalom, és az ember feladata, hogy az időben nem stagnáló tudományként/lényként újra és újra értelmezze önmagát. S hogy az új eredmények esetenként egyenesen szembemennek a korábbiakkal? Ez nem meglepő, a horizontváltásból adódó gondolkodás (vagy épp nem gondolkodás) ugyanis belátható időn belül felülírássá, eltérő értelmezéssé, érdekhez igazítássá… újabb Kazár szótárrá válik, mondjuk, egy negyedik irányból felütve.
„[M]i az elfogadhatóbb: egy szimulált világban élni, és nem tudni róla, hogy az szimuláció, vagy: a valóságban élni, és tudni arról, hogy létezik annak egy szimulált változata, ami viszont jobb a valóságnál[?]” (9. p.)
A második, Idegmédium c. textusban igen erős nyomatékkal jelenik meg a hármas szám kultusza, használjon épp ennyi megközelítést, vagy dolgozzon ennyi művel, esetleg karakterrel. A szöveg ilyenformán újfent strukturális hasonlóságot mutat elemzésének (fő) tárgyával, a Mátrix c. szuperprodukcióval, de amíg elér önnön centrumáig, a szerző fut legalább három kört, legalább három pályán. Szembetűnő a (háromból [!] második) tanulmány kötetösszetartó jellege is, lévén vizsgálati eljárásaival éppúgy rákapcsolódik az azt megelőző, s az utána következő szövegre is. Amikor William Gibson Idoru c. munkáját elemzi, egy oldalon át taglalja a virtuális díva megjelenési formáit, pontosabban azt a „koncepcionális és egyben narratív differenciát, [melyet] a mű nyelvi készlete is színre visz […].” (67. p.). A karakter megnevezésének – esetenként egymást kioltó – variációi a megelőző, Kazár szótárral foglalkozó tanulmány alternatívtörténelmi aspektusait elevenítik fel, míg a Mát­rixszal foglalkozó szakasz nyitánya a harmadik textus vallási vonatkozásainak is előfutára (lehet), hiszen a „3. évezred »szentháromságának« cyberharcosai a mátrixnak nevezett 20. századvégi virtuálisan létrehozott »valóság« alakítására, a mátrix rendszerének »átprogramozására«, a faj »megváltására« törnek”. (68. p. – kiemelések: B.L.P.) A kötet intermediális és egyben interdiszciplináris vonatkozásainak vonala itt erősödik meg leginkább, hisz amint azt láttuk, az első tanulmány jórészt még az irodalom berkein belül vizsgálódott, itt azonban már a filmművészet is belép, mint ahogy a harmadik szövegben a természettudományok teszik majd ugyanezt.
H. Nagy tanulmányát egészen távolról kezdi, játékba hozva a Lem Kiberiá­dájában szereplő Elektrubadúr nevű találmányt, mely a megadott parancsok alapján a trubadúrlíra jeles „alakjának” volna mondható, lévén trubadúrköltészetben „utazik”, verseket ír. Költeményei azonban sokszor halandzsának tűnnek, mint ahogy a Garaczi Jedermanjában szereplő Koppány Géza felhevült monológja is, „a különböző hagyományvonalak hálózatában, azok együttolvasása során” (48. p.) viszont jelentőségteljessé válhatnak, s „az interpretáció jelensége [lehetővé teszi], hogy az autopoietikusként (önépítőként felfogott) rendszerekben megnyíljanak a környezeti kapcsolatok […]»; azaz olyan rendszerek jöjjenek létre, melyek környezetükre való vonatkozásukban egyszerre zártak és nyitottak«”.3 Ettől a ponttól már csak egyetlen lépés, hogy a pe­remműfajok, konkrétabban a cyberpunk irodalom berkein belül kialakult világkonstellációkig eljussunk, s a szövegen belül szerveződő cybertér vizsgálatába fogjunk.

A szerző először a már említett Gibson-életműből szemezget, kiemelve először a The Greensback Continuum című novellát, ahol „a főszereplő egyszerre mozog a ponyvahagyomány álomvilágában, a sci-fi narratívában és egy virtuális »majdnem-disztópiában«” (51. p.), majd ezt követően Gibson Cyberspace-trilogyjának interpretációját nyújtja, befejezésül pedig az Idoru című opus mélyreható vizsgálatába kezd. Közben felsorakoztatja a posztmodern sci-fik és a cyberpunk szövegek jellegzetességeit. Mind­össze kóstoló gyanánt: a Neurománc (Cyberspace-trilogy, I. kötet) korát a mindenki számára elérhető gyönyörök idejeként jegyzi, lévén „ennek horizontjába illeszkedik például az implantátumok alkalmazása, az izgatószerek korlátlan hozzáférhetősége, a plasztikai beavatkozások differenciált konjunktúrája, a kozmetikai sebészet és nem utolsósorban a virtuális valóságok kínálta lehetőségek kiaknázhatósága. Vagyis mindaz, ami az emberi test manipulációját jelenti”. (57. p.)
De következzék végre a Mátrix. A Gibson-művekre koncentráló felvezetés innentől oldalanként újabb nyomatékot kap. Bár erős késztetést érzünk rá, hogy az „ébredj” jelölő visszatérő vonalán haladjunk tovább, mégis inkább a tanulmány azon részét domborítjuk ki, amely a boncolt film világát az attól leginkább távol eső univerzummal helyezi párhuzamba. Ez pedig a vallás.
„Az utolsó események előtt/közben »beáll« a film jelrendszere. A mitológiai és bibliai allúziók egy deszakralizált megváltástörténetre utalnak […]: létrejön a »szentháromság« posztmodern változata, mely képes felébreszteni az emberi fajt.” (76. p.) A nevek azonban kicsit összekeverednek, az, akit ilyetén „szentháromságként” kéne azonosítanunk (azaz Trinity), itt inkább „szentlélekként” van jelen, hisz ő lehel életet Neóba (aki a „fiú” szerepére pályázik, ő ugyanis az, aki feltámad, az Egy [The One], akinek feladata, hogy megváltsa a világot; közben persze nem szerencsés elsiklanunk a Neo/One szavak közt fennálló anagrammatikus viszony felett sem), Morpheus (az „atya”) óhajára. A „szentháromság” továbbá legalább két ponton hajlik önmagába, mivel az, hogy hányadik mátrixban járunk, végig rejtve marad, a karakter viszont, aki a történet kibontakozása előtt magát Mor­pheust (neve az álom latin megfelelője, egy olyan lény, aki mindig más alakban más-más emberek álmában közlekedik) avatta be az igazságba, könnyen azonosítható az „előző” Neóval, kvázi a fiú az atyát, az atya pedig a fiút hívja életre. A másik hurok a gender studies felől bontakozik ki. A zöld világban (szimuláció) masculin típusú Trinity és az ugyanott feminin jegyekkel bíró Neo átlépve a kék világba (valóság) kicserélik először megismert jellemzőiket, azaz az általunk megélt univerzumban is jellemző szerepekhez igazodnak. Trinity gondoskodó társsá válik (degradálódik), kvázi klasszikus női szerepet ölt magára, Neo pedig elfoglalja azt a funkciót, ami korábban épphogy Trinityvel volt azonosítható. Mindezek ellenére továbbra is a „szentháromság” részei maradnak, csak módosult/kicserélődött ismertetőjegyekkel. Ugyanakkor ez a szakrális dimenzió ki is kerülhet az értelmezés centrumából, hiszen ahogy a tanulmány többször megfogalmazza „a kódok fel is függeszthetik egymást”. (78. p.)
A beszédes nevek persze (Cypher, Nabukodonozor, Zion) további elemzések tárgyát képezik, melyeket a kedves olvasó megtalál elemzett kötetünkben. Zá­rásként inkább azokra a filmes elemekre utalnánk – de nem, nem sorakoztatjuk fel őket –, melyek jellegzetességei (többek közt) a Philip K. Dick alkotta világoknak. Egyfajta elbizonytalanító effektusok ezek, melyek az említett szerző legismertebb műveiben (pl. Az ember a Fellegvárban, Ubik stb.) egyaránt jelen vannak, és elérik, hogy az olvasó – a Mátrix esetében pedig a néző – elbizonytalanodjék, melyik is a valóság, ha egyáltalán bármelyik is az. Ennek fényében jól látható tehát, „hogy a cyberpunk nem pusztán úgy tulajdonít létet a virtuális valóságnak, hogy az nem létezik a rácsatlakozás nélkül, hanem folyamatosan eljátszik a lehetőséggel: a cybertér önálló realitással (is) rendelkezhet”. (74. p.)
Vajon mit eredményez, ha „a tudományos és a vallásos gondolkodásmód különbségeiből kiindulva horizontot nyitunk a világunkat alakító tévhitrendszerekre [illetve] ha a faktoidok viselkedésmódját […] a memetika és az evolúciós pszichológia segítségével” elemezzük? (9. p.)
A harmadik, Mémvihar c. opus A hétköznapi elme neodarwinista kritikája alcímet kapta, s ha nem bekezdésekkel, de csak egy gondolattöredékkel kívánnánk adózni a szöveg előtt, úgy annak alcíme erre a célra tökéletesen megfelelne. A dolgozat alapjában véve a téveszmékről szól. Azokról a pontatlanul meg- és lejegyzett, akarva-akaratlanul átköltött, félrehallott és félreértett gondolatokról, amelyeknek kitermelése olyan egyszerű, bevésődésüknek felülírása ellenben rendkívül nehéz.
A szerző a keretes megoldást választja, hiszen szövegét Darwin A fajok eredete természetes kiválasztás útján című, meghatározó munkájának záró soraival indítja, a számos más szöveget játékba hozó tanulmány pedig végig hű marad az elsőként citált műhöz, mely végső kifutása is egyben. A kezdő szakaszban a darwinista gondolkodás fejlődése és mai állapota kerül prezentálásra, többek között Daniel C. Dennett, Matt Ridley és Richard Dawkins műveiből kiragadott és kommentált egységek által. Ezt követően átlépünk a hétköznapi téveszmék univerzumába, a kisebb babonáktól (pl. ha egy nyitva hagyott pezsgősüvegbe villát dugunk, és úgy tesszük a hűtőbe, az ital friss marad) az évszázadok alatt formálódó és milliókhoz eljutó hitvilágok forgatagába. Az egyik legmegdöbbentőbb példa Guy Ritchie Blöff című filmjének apropóján épül a szövegbe. A H. Nagy által behívott monológ a következő: „A katolikus vallás egy félrefordítás eredménye. […] A Tóra-fordítók nagy baklövést követtek el, amikor összekeverték a héber hajadon szót a görög szűzzel. Rendkívül könnyű volt elvéteni, hiszen csak egy apró eltérés van a két szó írásában. Hajdan megszületett a híres jóslat: a szűz megfogan, és fiúgyermeket hoz a világra. És ez itt a lényeg, a szűz szóra mindenki felfigyelt, hiszen nem gyakran fordul elő, hogy egy szűz teherbe esik; nemde? Majd pár száz éven át csendben érlelték a témát, és mire észbe kaptunk volna, lett egy katolikus egyházunk.” (90. p.) Ez viszont még „csak” egy idézet egy filmből, az ezt követő fejtegetés első sora azonban már magában hordozza a döbbenetet: „A szóban forgó másolási, illetve fordításai hiba jól ismert a bibliakutatók előtt, s ezek többsége nem is vitatja.” (90.) A fentieket nem kívánjuk ragozni, azt azonban megjegyeznénk, hogy bár a szövegre vonatkozó, általunk is fejlécként bevont kérdés azt feltételezné, hogy a tanulmány végig a vallások ellenében teszi majd fel kérdéseit, mindez mégsem így történik. A szerző a taglalt félrefordításon túlmenően szinte több kitérőt nem is tesz a hitvilágok irányába, ez viszont további nyomatékot ad dolgozatának. Ugyanis hiába nincs konkrétan megnevezve az, ami a tanulmányban feltüntetett faktoidokhoz és hoaxokhoz mérten egy monumentális, önmagát generáló rendszer, figyelmünk úgyis menthetetlenül, minden leleplezett téveszménél felé irányul. „[A] hétköznapi elme hajlamos elhinni bármit, ami pusztán attól az igazság státuszára törhet, hogy sokan kitartanak mellette. Ez annak ellenére is így lehet, ha az adott dolgot a tudomány megcáfolta vagy éppen az ellenkezőjét állítja.” (87. p.)
Mielőtt még továbblépnénk, feloldanánk az imént elejtett hoax és faktoid fogalmakat. Az előbbi lényegében az interneten terjedő álhírként aposztrofálható, az utóbbi pedig „olyan álismeret, amelynek nincs bizonyítható, visszakereshető referenciája, vagy ha van, bizonyíthatóan téves ismeretanyagon alapul”. (96. p.) H. Nagy a feloldást követően természetesen a fogalmak mélyére hatol, és olykor megmosolyogtató, máskor megdöbbentő példákkal reprezentálja azokat (az utóbbi alatt főként az Egyesült Államokban végzett felmérésekre gondolunk, az amerikai népesség ugyanis [köztudottan] túlontúl vevő a faktoidok el- és befogadására).
Elgondolkodtatók a szöveg azon részei, melyek a metaforákon alapuló gondolkodásra koncentrálnak, elemezve annak előnyeit (jobb megjegyzés) és hátrányait (információ elveszése, elcsúszás, elértés, kvázi faktoidképződés), illetve a Geoffrey Miller megkerülhetetlen művéből (A párválasztó agy. A párkapcsolat szerepe az emberi agy evolúciójában) kölcsönvett példák, hogy miért is képesek a metaforákat önnön feldíszítésükre (ki)használó tévhitek jobb táptalajt találni a – nem pejoratív értelemben vett – hétköznapi elmében, mint a sokszor jóval nehezebben (meg)érthető, tényeken alapuló tudományos irányvonal, s hogy milyen szerepet is játszik mindez a szexuális szelekcióban (!). Beszédes az irodalmi művekre való utalás is, hiszen ezeknek meghatározó tulajdonsága (lehet) a díszítettség, vagy még inkább a többértelműség, irodalomtudósaink ugyanis már rég nem azok metonimikus felszínére koncentrálnak, de épphogy az alább megbújó, rétegeket kitevő metaforikus szintekre, melyek a művek tényleges értékhordozói. Az irodalom és a valóság közt fennálló kapcsolat ilyenformán speciális, tévhiteken alapuló világértelmezésünk azonban csak akkor látható el ugyanezzel a jelzővel, ha annak – itt már okkal – pejoratív értelmet tulajdonítunk. (H. Nagy felvetése, az irodalmi szövegek faktoidtárolóként való értelmezése azonban érdekes tanulságokhoz vezethet.)
„[A] gén olyan entitásnak tűnik, mintha – emberi fogalmakkal kifejezve – megpróbálná önmaga másolatait előállítani” (115. p.) – írja H. Nagy az önző gén elméletének atyjára, Richard Dawkinsra utalva. Mi most nem térünk ki azokra a problémákra, melyek a téma – mondjuk a gének „önzősége” – kapcsán merülnek fel, hiszen számunkra a memetika fogalma a fontosabb, lévén „a mémek, a kulturális átadás egységei szintén »önző« entitásoknak tekinthetők”. (116. p.) Esetükben „a terjedési mechanizmus úgy is megragadható, hogy a mémek másolatot készítenek magukról az emberi tényezőt alkalmazva (egyesek szerint kihasználva). Tehát a kultúrát az egymással versenyben álló mémek replikációja hozza létre”. (118. p.) Ilyenformán „egy kulturális tulajdonság kifejlődhet pusztán azért, mert önmagára nézve előnyös”. (118. p.) És e pár mondattöredékben talán már ott is rejtőzik a lényeg, adatok és fikciók tömkelegeit hordozzuk ugyanis magunkkal nap mint nap, s adjuk át őket, olykor hagyományként örökítve. Mindaz ilyenformán nem számít, hogy az adott (ál)információ mennyire támasztja alá a valóságot, vagy hogy egyáltalán mennyire része annak – játékba hozva a korábbiakat is –, ha elég díszes vagy meghökkentő – mondhatnánk: érdekes –, emberéleteket és akár az egész világot is befolyásolni képes (tév)hitté, s a rajta alapuló intézmények rendszerévé nőheti ki magát.
H. Nagy Péter legújabb kötetét, az Adatok táncát az eltérő perspektívák és a zavarba ejtő talányok rajongóinak éppúgy ajánljuk, mint a memetikát kedvelő neodarwinistáknak is, remekbe szabott hoax- és faktoidűző (majdhogynem szent) szuperfegyverként.

Baka L. Patrik

Kiss József

(1944. április 28., Nagykapos – 2013. szeptember 3., Pozsony)

Elhunyt Kiss József történész, levéltáros, újságíró, folyóiratunk szerkesztőbizottságának tagja, szeretett és tisztelt Józsefünk.
A történeti publicisztika volt egyik nagy erőssége, leggyakoribb és legközvetlenebbül ható érdeklődési és önkifejező területe, mely műfajterepnek egyedülálló képviselője volt. Mint maga vallotta erről a többnyire a napi és heti sajtóban vagy a rádióban a rendszerváltás után szaporodó, s csak élete legvégén ritkuló írásaiban: „A tudományos ismeretekre alapozó publicisztikai színre lépés sajátos módon ad képet a közszellem adott állapotáról és változásairól. Egy időszelvényen belül maga a múlt és jelen közötti párbeszéd is egyfajta folyamatos önreflexióvá válik.”
Fontosabb önálló kötetei: Múltfaggatás és kisebbségi önértéktudat (Pozsony, Kalligram, 1996, 220 p.); Kötődések és távlatok. Cikkek, esszék, tanulmányok. (Duna­szerdahely, NAP Kiadó, 2002, 192 p.); Irodalom – társadalmi-politikai erőtérben (Dunaszerdahely, NAP Kiadó, 2004, 120 p.).
Fontosabb tanulmányai: A szlovákiai magyar kisebbség a reformfolyamat első szakaszában. 1964–1967. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1999/1.; A csehszlovákiai magyar kisebbség helyzete a cseh–szlovák viszony keretei között. 1948–1960. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2003/3.; Szlovákia helye és szerepe Milan Hodža geopolitikai koncepciójában. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2004/2–3.; Novomeský és a szlovák–magyar kapcsolatok. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2005/3.; 1956 ősze Szlovákiában. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2006/3.; Az ideológiai sablonoktól a történelemértelmezés pluralizmusáig. Fórum Társadalom­tu­dományi Szemle, 2007/1.; Martin Rázus a szlovákiai magyar sajtó tükrében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2008/4.; Kísérlet egy önálló szlovákiai Magyar Ifjúsági Szövetség létrehozására 1968–69-ben. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2009/4.
Emlékét megőrizzük – művei, miként eddig, a jövőben is hivatkozási alapul szolgálnak majd a szlovákiai magyarok történetével, a magyar–szlovák kapcsolatokkal és a művelődéstörténettel foglalkozó kutatók számára.