Szemle archív

Tóth Endre: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) — Bruck an der Leitha (I. rész)

Ez a tanulmány a csehszlovák–magyar viszony egy nagy jelentőségű eseményét tárgyalja. Ezt egy kétéves, bonyodalmakkal teli együttélés előzte meg az újonnan átalakított háború utáni Közép-Európában, ahol a szóban forgó országok egyike a győztes szerepét sikeresen fordította saját hasznára, míg a másik egyrészt elkeseredetten próbált kiegyezni a keserű valósággal, másrészt azon ügyködött, hogy a forradalmi események örvényeit lecsillapítva szilárd alapot nyújtson a politikai és gazdasági konszolidáció elindításához mind a bel-, mind a külpolitika terén. Időben behatárolva az 1921-es év első feléről van szó, amikor az 1920 során Közép-Európában végbement háború utáni konszolidáció, a Magyarországon is valamelyest megnyugvó politikai kedélyek, a trianoni békeszerződés aláírása és a Magyar Nemzetgyűlés általi ratifikálása által létrejöttek a kapcsolatteremtés feltételei a két egymással valóban ellenséges viszonyban álló állam – Csehszlovákia és Magyarország – között.

E tanulmány konkrétan a háború utáni időszak első csehszlovák–magyar kormány szintű találkozójával foglalkozik, amely az ausztriai Bruckban került megrendezésre. Célom nemcsak az, hogy leírjam a tárgyalás lefolyását, illetve tartalmát és a későbbi kétoldalú kapcsolatokra kifejtett hatását, hanem szeretném a történések procedurális hátterét is felvázolni, vagyis magát a párbeszédteremtés folyamatát, amely a közép-európai országok bilaterális kapcsolatai közül a két a legfeszültebb viszonyban álló ország kormányának magas szintű képviselőinek találkozójához vezetett. A következőkben megpróbálom megragadni a csehszlovák–magyar tárgyalások előkészítésének minden egyes lényeges mozzanatát a legelső informális kezdeményezésektől a kormány szintű találkozó konkrét jellegének megbeszélésén keresztül egészen a szervezési kérdések – helyszín és időpont – végső pontosításáig és a kétoldalú megegyezésig a találkozó hivatalos közleményének kiadásáról.

A fent vázolt téma kutatásához a forrásanyagokat elsősorban a cseh és a magyar külügyminisztérium levéltárai szolgáltatták. Az események teljes képéhez hozzátartozik a fejleményeknek a két ország parlamentjében, illetve a korabeli csehszlovák és magyar sajtóban kiváltott visszhangja.

I. Magyarország kül- és belpolitikai helyzete – Csehszlovákia és Magyarország az első kétoldalú találkozó előtt

Az 1921-es év csehszlovák–magyar viszonylatban a brucki és a Mariánské Láznì-i (marienbadi) első kétoldalú találkozók jegyében telt. E találkozók valójában nem a két ellenséges ország közeledési szándékát jelentették, hanem inkább a kölcsönös érdeklődést a politikai együttműködés lehetőségei, illetve mindenekelőtt a gazdasági és politikai kérdések megoldása iránt. Tehát a másik ország politikai képviseletével való megismerkedés és álláspontjával kapcsolatos tájékozódás volt a cél. Tekintet nélkül a kétoldalú találkozókon elért eredményekre, a találkozó puszta létrejötte jelentős lépésként értelmezhető, mivel lehetővé tette, hogy két ország legmagasabb szintű politikai vezetői három évig tartó gondokkal terhelt, könnyűnek egyáltalán nem mondható együttélés után az alapvetően átszabott Közép-Európában egy tárgyalóasztalhoz ülhettek, és eszmét cserélhettek.

Természetesen az 1921-es év a két ország közötti viszony tekintetében korántsem volt olyan idillikus, mint azt az első látásra gondolhatnánk. Éppen ellenkezőleg, 1921 Csehszlovákia és Magyarország viszonyának legfeszültebb időszaka volt, mivel ebben az évben került Magyarország Csehszlovákia és az Osztrák–Magyar Monarchia többi utódállama külpolitikájának kiemelt fontosságú helyére. A két kormány szintű találkozó által létrehozott kommunikációs lehetőséget ugyanis a Habsburg Károly restaurációjára tett két kísérlet teljesen keresztülhúzta. Ez egyrészt oda vezetett, hogy Beneš, Románia csatlakozásával, keresztülvitte a Csehszlovákia–Jugoszlávia–Románia szövetségesi rendszer, az ún. kisantant létrehozására vonatkozó tervét, másrészt mivel a széles körű politikai egyetértés esélye a két fél között szinte a nullával volt egyenlő, mindenféle további, a kétoldalú párbeszédre irányuló szándék meghiúsult. Végül is az említett találkozók témái között túlnyomó többségben gazdasági jellegű kérdések szerepeltek, másként fogalmazva, az egyetlen témakör, amelyet a megegyezés esélyével lehetett megtárgyalni, gazdasági jellegű volt.

A csehszlovák–magyar viszonyra szintén nagy hatással volt Magyarországnak az 1921-es év első számú kül- és belpolitikai problémája: Burgerland /1/, illetve Nyugat-Magyarország kérdése, amelyet a saint-germaini békeszerződés Ausztriának ítélt, de még magyar csapatok tartották megszállva, és a terület kiürítése akkoriban vált volna esedékessé, a magyar fél viszont a békeszerződés revízióját követelve elutasította a területek kiürítését. Nyugat-Magyarország kérdése tehát egy újabb nemzetközi konfliktust idézett elő, amelynek megoldásába a csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš is bekapcsolódott. Beneš megpróbált közvetíteni a magyar és az osztrák fél között, de szerepe egy, a magyarokkal való brünni és az osztrákokkal való a dél-ausztriai Hainburgban megtartott találkozóval befejeződött – amikor is a békéltető szerepét, Franciaország segítségével, Olaszország nyerte el.

Az általános politikai helyzet az újjáalakult Európában – amely természetesen Magyarország mint vesztes, illetve Csehszlovákia mint győztes állam pozícióját is meghatározta – 1920-ról 1921-re gyökeresen megváltozott. Már 1920 utolsó harmadában fokozatos átalakulás volt tapasztalható, de ez ismét Magyarország hátrányára és Csehszlovákia előnyére történt. A változások hátterében két tényező állt: a lengyel–orosz viszály hirtelen befejeződése a rigai béke idő előtti megkötésével 1920 októberében és Franciaország mint a közép-európai folyamatokra legnagyobb befolyással bíró nagyhatalom politikai orientációjának a megváltozása. 1920 őszén ugyanis Alexandre Millerand, a francia diplomácia vezetője és Maurice Paléoloque, a francia külügyminisztérium főtitkára – két politikus, akiknek meghatározó szerepük volt Franciaország közép-európai politikájának kialakításában 1920 első kétharmadában – elhagyják a Quai d’Orsay-t. Franciaország külpolitikájának gyökeres megváltozása összefüggött azzal a ténnyel is, hogy sikerült diplomáciailag megszüntetni annak veszélyét, hogy Szovjet-Oroszország benyomul Kelet-Európába, illetve hogy a külügyminisztérium vezértitkári posztját Jean Berthelot – Beneš személyes jó barátja – foglalta el. A személyi változás kapcsán a magyar Nemzeti Újság is a francia külpolitikában bekövetkezett forradalmi változásokról számol be /2/, amely egészen addig egy lengyel–magyar–román szövetségesi rendszer kiépítését szorgalmazta, ahol éppen Magyarország játszotta volna a vezető szerepet. A Millerand–Paléoloque páros által folytatott politika, amelynek valójában nem kis szerepe volt 1920 augusztusában a csehszlovák–jugoszláv szövetség, azaz a kisantant elődjének létrehozásában, a fent említett változások hatására hirtelen irányt változtatott. A Csehszlovákia által rossz szemmel nézett titkos francia–magyar gazdasági, politikai és katonai tárgyalások, amelyek még egy, a trianoni szerződés által meghúzott határ lehetséges revízióját – természetesen Magyarország javára – is felvetették, szintén megszakadtak, és a francia külpolitika a status quo megőrzéséhez mereven ragaszkodó irányt vett.

Ezeket a változásokat Csehszlovákia nagy megkönnyebbüléssel vette tudomásul, ugyanis pozícióját 1920 folyamán a feszült lengyel–orosz helyzet nagymértékben gyengítette. Ebben az időben a csehszlovák diplomáciát több oldalról politikai nyomás kényszerítette egy határozott szovjetellenes álláspont felvételére és a szovjetellenes intervenció előkészületeibe való bekapcsolódásra. Ennek legfőbb szorgalmazója Csehszlovákia legnagyobb pártfogója, Franciaország volt. Mindezek ellenére Csehszlovákia kül-, de legfőképpen belpolitikai okok miatt ebben a kérdésben semleges álláspontra volt kénytelen helyezkedni. /3/ Ez a hozzáállás a nemzetközi politikai színtéren bizonyos mértékig kétségbe vonta az ország tekintélyét és szavahihetőségét. A kelet felől fenyegető veszély elmúltával és Franciaország közép-európai koncepciójának megváltozásával viszont azok a Csehszlovákia számára elfogadhatatlan mérlegelések, amelyek Közép-Európa államait szerették volna nemcsak Franciaország mint a közép-európai folyamatokra legnagyobb befolyással bíró állam támogatásával föderatív úton újraegyesíteni, és amelyeket az utódállamok gazdasági gondjai is indokolttá tettek, aktualitásukat vesztették.

Ugyanakkor Magyarországon a fent említett változások meghiúsították azokat a reményeket, amelyek a nemzetközi elszigeteltségből való kitöréssel, illetve a trianoni határok részleges revíziójával kecsegtettek, és amelyek Franciaországgal szövetkezve a magyar politikusok számára reálisnak tűntek. Ugyanakkor a magyar–francia tárgyalások következményeként Magyarország hitelét vesztette a többi nagyhatalom, főleg Anglia és Olaszország, de Németország – amellyel Magyarország nem hivatalos politikai kapcsolatokat tartott fenn – szemében is. A legnagyobb hitelvesztésre viszont Magyarország szomszédai – Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia – irányában került sor, akik a gyakorlatban is megtapasztalhatták, hogy egy számukra kedvezőtlen politikai konstelláció esetén a magyar diplomácia azonnal kész egy, a közép-európai status quót felrúgó folyamatot beindítani, amely természetesen az ő területi egységüket fenyegetné. Elsősorban ez a tény kényszerítette Csehszlovákiát és Jugoszláviát egy védelmi szövetség megkötésére, amely később Romániával kiegészülve alapot nyújtott a magyarellenes kisantant létrehozásához.

Magyarország – franciabarát politikája miatt – elvesztette az addig iránta meglehetősen toleráns magatartást tanúsító Olaszország szimpátiáját is. Olaszország a magyar–francia közeledésben saját közép-európai érdekeinek fenyegetettségét látta. Ez a tény segítette elő az olasz–jugoszláv ellentét gyors megoldását a rapallói egyezmény keretén belül 1920 novemberében, amelynek egyik függeléke kötelezi mindkét államot az Ausztriával és Magyarországgal kötött békeszerződések betartására, és – ezt megerősítve – közös állásfoglalásban ítéli el az esetleges magyarországi Habsburg-restaurációt, valamint kötelezi a két országot, hogy osztrák, illetve magyar fenyegetés esetén kölcsönösen tájékoztassák egymást. Bizonyos mértékig megindult Olaszország és Csehszlovákia közeledése is, melyet Edvard Beneš 1921 elején tett olaszországi látogatása is alátámasztott. Az olasz külpolitika irányváltása a csehszlovák–jugoszláv szövetségi egyezmény elismerésében is megnyilvánult, melyet addig Olaszország elutasítóan értékelt. Ha ezek mellett figyelembe vesszük, hogy a lengyel–orosz konfliktus megoldódásával a magyar–lengyel közeledés aktualitását vesztette, illetve hogy Magyarország kapcsolatai nyugati szomszédjával Nyugat-Magyarország kérdése miatt még az év elején megromlottak /4/, láthatjuk, hogy Magyarország 1920 és 1921 fordulóján még jobban elszigetelődött. Magyarország 1921-es helyzetét jól jellemzi a következő idézet: „Magyarország leszerepelt franciabarát orientációjával, helyzetét megrendítette a rapallói egyezmény, ugyanakkor a kisantant szorításában vergődik, és nincs a világon egyetlen állam, amelynek szimpátiáját bírná.” /5/ Ezek a tényezők határozták meg tehát Magyarország külpolitikáját a következő időszakban.

Európa általános politikai helyzete 1921 elején alapjában véve különbözött nemcsak az előző évitől, hanem az egész addigi viharos háború utáni időszaktól, amelyben Európa, de leginkább Közép-Európa alakult újjá. Az 1921-es év Közép-Európát mégiscsak egy konszolidáltabb, viszonylag nyugodt állapotban találta kialakított és rögzített államhatárokkal. 1920 közepén aláírták az öt, versilles-i rendszer keretei közé tartozó szerződés közül az utolsót, az ún. trianonit, amely megalkotóik számára a legösszetettebb problémát jelentette. A trianoni békeszerződés kidolgozásánál is jelentősebb mérföldkőnek számított annak a magyar parlament általi ratifikációja 1920. november 15-én. Ezzel a magyar állam hivatalosan elismerte az Osztrák–Magyar Monarchia utódállamait, viszont a kialakult helyzetbe nem tudott belenyugodni, és külpolitikája csaknem az egész két világháború közötti időszakban a rákényszerített status quo megváltoztatására irányult. Mindamellett az 1921-es évet a Monarchia utódállamai a békekonferencia által meghatározott és a saint-germaini, illetve trianoni szerződésben foglalt teljes és ratifikált területi egységgel kezdhették /6/, tehát bizonyos mértékig kialakultak egy közép-európai konszolidációs folyamat előfeltételei. /7/

A trianoni békeszerződés aláírása és annak a magyar törvényhozás általi ratifikálása a csehszlovák–magyar kapcsolatok új, az előzőnél semmivel sem felhőtlenebb fejezetét nyitotta meg. Magyarország, csatlakozva a békeszerződéshez, elismerte a csehszlovák–magyar határ legitimitását, és ezzel megteremtődött annak előfeltétele, hogy bárminemű hivatalos kapcsolat alakuljon ki a két ország között. Ezzel ugyanakkor elhárult a kapcsolatteremtés egyik legnagyobb akadálya is, hiszen Magyarország Szlovákiára és Kárpátaljára egészen addig mint „territoire occupé”-re tekintett. /8/ Tehát 1920 folyamán megteremtődött a „conditio sine qua non” a két állam közötti kormány szintű kapcsolatok, a nagykövetségi szintű diplomáciai külképviseletek és általában a teljes körű államközi együttműködés kiépítésére.

A kialakult kedvező kiindulási helyzet kihasználását – figyelembe véve az új magyar kormány irányvonalát – nem segítették azok a hírek, melyek arról szóltak, hogy a csehszlovák–magyar határvonal több helyén meg kívánják támadni a csehszlovák határőrséget. /9/ Ezek a tervezett támadások szabadcsapatok elszigetelt akciói voltak, amelyeknek a magyar kormány szigorúan véget vetett, amint tudomást szerzett róluk, és Magyarország prágai képviselőjének közvetítésével biztosították a csehszlovák kormányt, hogy szeretnének „minden áron korrekt és lojális kapcsolatokat fenntartani”. /10/ A magyar kormány elhatárolódott a hasonló incidensektől, mivel tudatában volt annak, hogy ezek még tovább rontják az ország már amúgy is elég nehéz helyzetét. Ugyanakkor a magyar politikai vezetés a következő években sem adta fel a területi status quo ante visszaállítására tett kísérleteit, amelyek végigkísérték a két világháború közötti időszak magyar külpolitikáját. Ekkor viszont már az erőszakos visszafoglalás helyett az átgondolt diplomáciai lépéseket helyezték előtérbe, amelyek ugyan hosszú távon hozhattak csak eredményt, de figyelembe véve Magyarország akkori helyzetét, az egyetlen járható útnak mutatkozott. Ez a politikai irányvonal viszont egy békés és konstruktív együttélésen alapuló közép-európai régiót feltételezett. Azt, hogy a magyar politika irányváltását mennyire komolyan gondolták, alátámasztja a miniszterelnök, gróf Teleki Pál és Horthy Miklós kormányzó újévi beszéde, amelyben kijelentették, hogy „Magyarország szeretne szomszédjaival békében élni, és a munkának, illetve a fontos szociális problémák megoldásának szentelni az idejét”. /11/

A hatékony magyar külpolitika alapfeltétele az ország belpolitikai helyzetének mielőbbi konszolidációja volt. Annak ellenére, hogy ez egy eléggé lassan döcögő folyamatnak bizonyult, 1920 folyamán az első, háború utáni parlamenti választások által összeállt Nemzetgyűlés meghatározta Magyarország államformáját, és ezzel, ha csak ideiglenesen is, de megoldotta az államfő kérdését. /12/ A konszolidáció valóságos alapját – a már fentebb említett merész, egy ideig Franciaország által ideiglenesen támogatott tervek után – csak az év utolsó harmadában sikerült lerakni gróf Teleki Pál kormányzata alatt, aki „Magyarország békés, belső fejlődésére alapozott konszolidációjának legnagyobb propagátora volt”. /13/ A tervek gyakorlatba való átültetése viszont Bethlen István – aki 1921 tavaszától tíz éven keresztül töltötte be a miniszterelnöki posztot – kormányának, illetve kormányainak jutott osztályrészül.

Az ország belpolitikai konszolidációjának legnagyobb akadályává – a trianoni békeszerződés aláírásával háttérbe szoruló területi kérdések után – az ún. csak átmenetileg megoldott királykérdés vált. Ennek átmeneti megoldásaival mindig csak elodázták az állandóan a levegőben lógó súlyos belpolitikai válság kirobbanását. A királykérdés, amely a háború utáni Magyarország szempontjából ugyan belpolitikai kérdésnek tűnt, az ország nemzetközi pozíciójának szemszögéből messze túlhaladta a belpolitika kereteit. Az ügy, külpolitikai hatásait tekintve ugyanis szoros kapcsolatban volt a magyar politika revizionista törekvéseivel, azzal a különbséggel, hogy míg az utóbbit sikerült 1920 folyamán a békeszerződés jogrendbe foglalásával olyan mértékben a háttérbe szorítani, hogy a békeszerződésben foglaltak fokozatosan a hivatalos kormánypolitika szerves részévé váltak, a királykérdés nyitott maradt. Ha Magyarország első számú kérdése 1920-ban a területi kérdés volt, akkor 1921-ben az államfő kérdése, illetve a királykérdés került előtérbe. Azonban, akárcsak korábban, a továbbiak folyamán is a kettő kölcsönösen fedte egymást, mert az egyik nem zárta ki a másikat, sőt ellenkezőleg.

A szomszédos államokban a Habsburg-restaurációt a történelmi Magyarország határai visszaállításának szándékaként értékelték. Ennek megalapozottságát látszott alátámasztani például a Habsburg-család legkedveltebb tagjának, Habsburg Józsefnek és társának az 1921. január 16-i Szabadság téri ötvenezres tömeg /14/ előtt tartott szoboravatáson való részvétele, ahol a négy felállított szobor „a Magyarországtól elszakított Szlovákia, Erdély, Bánát és Nyugat-Magyarország felett érzett fájdalmat szimbolizálta”. /15/ Az esemény azt is megerősítette, hogy a békekonferencia könyörtelen döntését a magyar társadalom továbbra is traumaként éli meg. /16/

A királykérdés – a legégetőbb belpolitikai problémaként – időről időre felszínre kerülve többek között a választásokból győztesként kikerült konzervatív kereszténynemzeti kormányvonalat is megosztotta. A kérdés valójában az egész magyar politikai színteret kettéosztotta, egyik oldalon a legitimistákkal – az excsászár, illetve exkirály, IV. Károly támogatóival, a másikon azokkal, akik a szabad királyválasztás mellett tették le voksukat. Az első csoport támogatói a kormányon és a törvényhozó testületen belül elsősorban a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjából (KNEP) kerültek ki, míg a második csoport az Országos Kisgazda és Földműves Párt köré tömörült. A kisgazdák voltak azok, akik leggyakrabban hozakodtak elő a királykérdéssel, amelynek – a szabad királyválasztás elvének törvénybe iktatásával – minél előbb szerettek volna a végére járni. A Keresztény Nemzeti Párt viszont legszívesebben az egész probléma megoldását meghatározatlan időre elhalasztotta volna. Tehát a háborút követő második, illetve első Teleki-kormány meglehetősen gyenge alapokon állt. A királykérdés – a politikai mozgások hátterében állva – még a jelentősebb parlamenti szavazásokat is befolyásolta. Ilyen körülmények között természetesen az első kormányválság sem váratott sokáig magára. A kirobbanásához nagyban hozzájárultak az ország rendkívül nehéz gazdasági, pénzügyi, de elsősorban nyersanyag-ellátási gondjai. A szénellátás akadozása miatt például az egész gazdaság időről időre leállt, számos iskola és hivatal bezárt, és sok gyár kénytelen volt felfüggeszteni a termelést. Ugyanakkor a lakosság vásárlóereje az állandóan növekvő infláció és az elképesztő drágaság miatt egyre csökkent. A komoly gazdasági problémák és a királykérdés körüli csatározások közepette december elején a Nemzetgyűlés bizalmatlanságot szavazott a kisgazda pénzügyminiszternek, Korányi Frigyesnek. Ezt követően a kormány lemondott. Az új kormány megalakításával újra gróf Teleki Pált bízták meg, akinek sikerült tizennégy napon belül, kisebb kozmetikai változások véghezvitelével, összeállítani az új kormányt és életben tartani a koalíciót. /17/

Nem egészen két hónapon belül, 1921 februárjában a királykérdés immár közvetlen kirobbantó okként újabb kormányválsághoz vezetett. Az ügy a két tábor a szokásosnál élénkebb tevékenykedésével kezdődött. Január közepén a politikai élet nagy nehezen elcsendesedett felszínét gróf Andrássy Gyula ténykedése kavarta fel, aki a legnagyobb kereszténynemzeti frakció vezetőjével, Haller Istvánnal együtt felszólította a legitimista képviselőket, hogy alakítsanak ki egy, a legitimista képviselőket párthovatartozástól függetlenül összefogó parlamenti frakciót. /18/ A kedélyeket tovább szította a Nemzetgyűlés delegátusának, gróf Apponyi Albertnek hazatérése, aki útja során meglátogatta svájci száműzetésében az exkirályt, Habsburg Károlyt. /19/ A kisgazdák a kiélesedett politikai helyzetre reagálva a párt vezető személyisége, a volt kereskedelmi miniszter, Nagyatádi Szabó István vezetésével Budapesten megszervezték a szabad királyválasztás híveinek gyűlését. A királykérdés körül kialakult belpolitikai helyzetet tovább élezte a csehszlovák külügyminiszternek, Edvard Benešnek a csehszlovák Nemzetgyűlés alsóházában, annak 48. ülésén, január 27-én a szenátusnak a Magyarországgal, a többi osztrák–magyar utódállammal és Bulgáriával kötött békeszerződésről, illetve a Csehszlovákia államhatárairól hozott határozati javaslata kapcsán tartott beszéde (lásd alább). /20/ Végül a magyar törvényhozó testületben eluralkodó puskaporos hangulat odáig fajult, hogy a parlament kénytelen volt a királykérdést újra vita tárgyává tenni.

A kormánykoalíció léte tehát ismét kérdésessé vált. Gróf Teleki Pál miniszterelnök ekkor meglepő politikai manőverrel próbálta megoldani a kialakult helyzetet. Február 3-án 38 további képviselővel együtt kilépett a kormánykoalícióból, így kényszerítve az egymással szemben álló feleket a megegyezésre. Teleki lépése kuriózumnak számít, mivel személyében maga a miniszterelnök került ellenzékbe saját kormányával szemben. /21/ Teleki mesterkedése végül is újraindította az együttműködést a kormányon belül, illetve a kereszténynemzeti és a kisgazda képviselők között, amelynek eredményeképpen a képviselők többsége elfogadta a királykérdés későbbre halasztását.

1921 elején a csehszlovák–magyar kapcsolatok viszonylatában is a királykérdés volt terítéken. Mondhatni ezzel kezdődött az év, és ahogy azt akkor csak kevesen sejtették, az egész 1921-es év ennek jegyében telt, és nagyban meghatározta – egyelőre csak – Csehszlovákia és Magyarország politikai viszonyát. Ehhez hozzájárult a csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš fentebb említett január 27-i nemzetgyűlési felszólalása. Beneš beszédében Csehszlovákiának Európán belüli helyzetét elemezte, és többek között ismertette Csehszlovákia álláspontját Magyarország akkori legnagyobb problémáját – a királykérdést – illetően. Beneš lényegében megismételte a csehszlovák diplomácia hivatalos álláspontját, amely teljes egészében az 1920. február 2-án tartott nagykövetek konferenciájának állásfoglalására épült, amely Magyarországnak megtiltotta a Habsburgok restaurációját. Ugyanakkor rámutatott Csehszlovákia öntudatos magatartására, amikor Habsburg József személyében – aki 1919. augusztus 7-én kormányzóvá kiáltotta ki magát – a Habsburgok visszatértek Magyarországra, és – Beneš szerint – „éppen a csehszlovák kormány volt az, amely a szövetségeseknél való határozott közbenjárással fellépett ez ellen, és elérte, hogy ezt megakadályozzák” /22/, azaz Habsburg Józsefet lemondásra kényszeríttették. Éppen ez az eset, illetve a csehszlovák diplomácia határozottsága adott közvetlen okot a nagykövetek konferenciájának, hogy megfogalmazzák azt az állásfoglalást, amely Beneš számára lehetővé tette a következő álláspont kifejtését: „Ezek alapján nyilvánvalóvá válik, hogy a Habsburg-dinasztia semmilyen formában és egyik tagjának személyében sem juthat trónhoz Közép-Európában, és ez a tilalom nemcsak Károlyra, a volt császárra vonatkozik, hanem a volt uralkodócsalád minden egyes tagjára”. /23/ Ehhez Beneš hozzáfűzi, hogy „mindig is ez volt kormányunk álláspontja, és ehhez következetesen és feltétlenül ragaszkodni fogunk”. /24/

Érthető, hogy Beneš felszólalása nem talált Magyarországon pozitív visszhangra, főleg mivel a csehszlovák külügyminiszter még tovább fokozta kijelentéseinek élét, amikor kijelentette, hogy „bármilyen a döntésünkkel ellentétes kísérlet esetén a szövetségeseinkkel egyetértésben készek vagyunk bármilyen, a hatalmunkban álló eszköz használatára”. /25/ Ezzel Beneš világosan kifejezésre juttatta, hogy Csehszlovákia a Habsburgok visszatérése esetén még a katonai erő alkalmazásától sem riad vissza, mivel – ahogy Beneš fogalmazott – Károly, a volt császár restaurálása „egy tényleges és valóságos casus bellit szolgáltatna néhány Magyarországgal szomszédos állam számára”. /26/ Csehszlovákia csökönyös ragaszkodását Károly császár esetleges restaurálásával kapcsolatos elutasító álláspontjához Beneš még világosabban juttatta kifejezésre, amikor kijelentette, hogy „erről még csak tárgyalni sem vagyunk hajlandóak”. /27/ Beneš felszólalásának magyarországi negatív visszhangjához azzal is hozzájárult, hogy véleményt nyilvánított Magyarország államformájáról annak ellenére, hogy ezt a kérdést a magyar parlament csaknem egy évvel azelőtt eldöntötte, amikor a monarchikus államformát választotta. Igaz, hozzátette, hogy Csehszlovákiának „nincs joga más országok belügyeibe beavatkozni” /28/, így Magyarország államformájának esetében sem, amelyet Magyarországnak saját magának kell megválasztania. Ugyanakkor annak a meggyőződésének adott hangot, hogy Magyarország államformájának a köztársasági rendszer irányába történő elmozdulásával párhuzamosan a szomszédos államokkal való nehézségek 95 százaléka megszűnne. /29/ Tehát a magyarországi monarchikus államformához – az adott körülmények között – Csehszlovákiában egy általános Magyarország-ellenes előítélet kapcsolódott. /30/

Nem meglepő tehát, hogy „Beneš világos és megalkuvást nem ismerő állásfoglalása Magyarország államformája, illetve a Habsburg-restauráció kérdésében jelentős felháborodást váltott ki a magyar politikai körökben”. /31/ Azt, hogy a magyar oldalon mennyire komolyan vették Beneš éles hangú felszólalását, az a tény is bizonyítja, hogy Gratz Gusztáv, az akkoriban kinevezett külügyminiszter azonnal Budapestre rendelte Magyarország prágai képviselőjét, hogy az „személyesen számoljon be Beneš beszédének politikai hátteréről”. /32/ Az ügy kapcsán a magyar kormány prágai képviseletének igazgatója felhívta a csehszlovák kormány budapesti képviselőjének figyelmét arra a „negatív, mi több nyugtalanító visszhangra, amit Beneš felszólalása Magyarországon keltett”, /33/ és hozzátette, hogy a csehszlovák–magyar viszony javítása érdekében kész „közbenjárni azért, hogy dr. Gratz miniszter úron ne hatalmasodjon el a magyar közéletben uralkodó ingerültség, és ha lehetséges, megfontoltan reagáljon dr. Beneš felszólalására”. /34/

Mindenesetre Beneš felszólalásának Magyarországra vonatkozó részének kijelentései 1921 elején nem számítottak újdonságnak. Pontosan ugyanezt a magyarországi – legális vagy illegális – Habsburg-restaurációval kapcsolatos csehszlovák álláspontot Beneš már az 1920–1921-es év fordulóján ismertette a B. Z. am Abend /35/ hasábjain, amikor az 1920-as év második harmadában lejátszódott magyarországi események világossá tették, melyik magyar „belpolitikai” kérdés fogja meghatározni nemcsak Magyarország politikai életét, hanem a környező országok külpolitikáját is. A csehszlovák diplomácia a fent említett sajtóforrás által közölt állásfoglalásának ugyanolyan határozott hangnemben való megismétlése Beneš beszédében rámutat a csehszlovák fél álláspontjához való feltétlen ragaszkodásra. Beneš szóban forgó expozéja a magyarországi királykérdéssel kapcsolatban bizonyos tekintetben mégis különbözött előző megnyilvánulásaitól. Ugyanis a kérdés magyarországi felszínre kerülése után a csehszlovák álláspont megismétlése már többé-kevésbé nem a kulisszák mögött, tehát nem a sajtón keresztül történt. Ebben az esetben a kijelentések a parlamentben hangzottak el, amellyel – amellett, hogy rámutattak Csehszlovákia változatlan álláspontjára – a parlamenti képviselők előtt hivatalosan is deklarálták Csehszlovákia álláspontját, miszerint egy, a Habsburgok magyarországi restaurációjára tett esetleges kísérletet Csehszlovákia egyértelműen casus belliként értékel. Beneš szavainak súlyát tovább fokozta az a tény, hogy a kijelentések a békeszerződés csehszlovák képviselőház általi ratifikálásának keretén belül hangzottak el. Ilyen körülmények között tehát érthető az a kelletlenség, amivel Magyarországon Beneš parlamenti felszólalását fogadták.

A magyar Nemzetgyűlés Beneš beszédére már január 29-én reagált, amikor is a képviselők egy jelentős része természetesen elítélő hangnemben foglalt állást. Ez a téma töltötte ki Gratz Gusztáv január 4-től funkcióban lévő külügyminiszter első parlamenti beszédének legnagyobb részét is. /36/ Gratz beszédének bevezetőjében a leghatározottabban elutasított „mindennemű külső befolyást Magyarország államformájának megválasztására” /37/, rámutatva a magyar nép monarchikus érzületére. /38/ Ugyanolyan határozottan elítélte a Habsburgok restaurációjára vonatkozó tilalmat, amelyet az ország belügyeibe való beavatkozásként értékelt. Mindamellett Gratz elismerte, hogy a Habsburg-restauráció az akkori helyzetre és a kérdés esetleges nemzetközi dimenzióira való tekintettel nem lehetséges, illetve nem aktuális. /39/ Ugyanakkor beszédének befejező részében az új magyar külügyminiszter üdvözölte Beneš felszólalásának a két ország gazdasági jellegű kapcsolatfelvételét sürgető passzusait, elismerve annak rendkívüli fontosságát. /40/

Magyarországot – annak ellenére, hogy tisztában volt Csehszlovákia álláspontjával – Beneš kemény hangú beszéde jócskán meglepte. A királykérdést, amely időnként felszínre törve felszította az amúgy sem túl nyugodt kedélyeket, eddig még mindig sikerült a szőnyeg alá söpörni, másfelől a kérdés egészen addig többé-kevésbé megmaradt a belpolitika határain belül. A fent említett 1920-as év elején megtartott nagykövetek konferenciája után a kérdés és annak külpolitikai hatása általában más, fontosabb problémák mögé szorult mind Magyarország legfelső szintű politikájában, mind az európai nagyhatalmak Magyarország irányában folytatott külpolitikájában. Ez az időszak viszont csak 1921 januárjáig tartott, amikor Beneš felszólalásában rámutatott Magyarország legégetőbb belpolitikai gondjaira, előre látva, hogy éppen a királykérdés lesz a jövőben Magyarország belső, illetve az utódállamokhoz kötődő viszonyának meghatározó problémája. Beneš következtetése ugyanakkor teljesen ésszerű alapokon állt, hiszen Magyarország közép-európai viszonylatban két legfontosabb kérdése közül az egyiknek, a trianoni békeszerződés aláírásának megoldódása után várható volt, hogy előbb vagy utóbb a második, azaz a királykérdés kerül terítékre, amelynek igaz belpolitikai jellege volt, de csak Magyarország szemszögéből volt az.

A felháborodás hátterében, amelyet a csehszlovák külügyminiszter beszéde váltott ki Magyarországon, többek között az állt, hogy újra hangsúlyossá vált a szóban forgó kérdés külpolitikai dimenziót felöltő jellege, és annak tudomásul vétele, hogy valaki Magyarország határain kívül árgus szemekkel figyeli az ország politikájának alakulását, és szükség esetén képes a nemzetközi közvéleményt mozgósítani, akár katonai intervenciót kilátásba helyező céllal is. Magyarországon az érintettek, tehát elsősorban a legitimisták a nagykövetek konferenciáján elhangzottakat az akkori adott helyzeten alapuló időleges érvényű kijelentéseknek gondolták, és abban bíztak, hogy Közép-Európa konszolidációjával a kérdés – amelynek időszerűtlenségét a magyar törvényhozás többször is megerősített – számukra pozitív megoldására alkalmas környezet alakul ki. /41/ Végül is ezt látszott alátámasztani az antant oldaláról tapasztalható bizonyos távolságtartás.

A magyar politikai körök Beneš beszédét követő felháborodását a magyar sajtó is megerősítette, ahol a nem kevésbé hivatott, „a magyarok számára talán még fontosabb hivatalos személy, az angol diplomácia budapesti képviselője, Hohler” /42/ foglalt állást az esetleges Habsburg-restaurációval kapcsolatban. A február 6-i Szózat közli tudósítójának beszélgetését a brit kormány diplomáciai képviselőjével, aki az antanthatalmak politikai képviselőivel folytatott személyes találkozásokra alapozva /43/ olyan irányú kijelentést tett, hogy az „antant nem tűri el, hogy a Habsburgok visszatérjenek Magyarországra, imperialista politikájuk bázisára”. /44/

A fent említett parlamenti felszólalást követően Magyarországon érthető módon nagy figyelemmel követték Beneš háromhetes, Rómát, Párizst és Londont érintő külföldi útját, amelynek során találkozott az osztrák kancellárral is. /45/ Magyarországon azt követően, hogy a külügyminiszter egyértelműen deklarálta Csehszlovákia Habsburg-ellenes politikáját, Beneš körútjának természetesen nagyobb figyelmet szenteltek, főleg azokat a híreszteléseket követően, melyek szerint Beneš külföldi útja szoros kapcsolatban áll a Habsburg-kérdéssel, de megjelentek olyan rémhír jellegű feltételezések is, amelyek szerint a „kisantant országai szeretnék egymás között felosztani Ausztriát és Magyarországot”. /46/ Ezekre a körülményekre és a magyar közvélemény nagy érdeklődésére való tekintettel Csehszlovákia budapesti képviselőjének hivatala kénytelen volt még Beneš külföldi útja alatt, illetve rögtön a római látogatása után tájékoztatást nyújtani a külügyminiszter útjának célját illetőleg annak ellenére, hogy erről magának a hivatalnak sem voltak pontos információi. Ezért a szóvivő /47/ a Magyarország című lapnak adott interjút, amelyben Beneš útjának céljaként „Olaszország és Csehszlovákia közötti gazdasági kapcsolatok rendezését” jelölte meg”. /48/ A szóvivő ugyanakkor cáfolta azokat a híreszteléseket, miszerint a külügyminiszter útjának célja Ausztria vagy Magyarország feldarabolásának kieszközölése volna, viszont nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a külföldi konzultációk alatt szóba kerülhetnek Magyarországot érintő, illetve a „Habsburg-kérdést megvilágító” témák /49/, amelyek ha szóba kerülnek/kerültek is – a szóvivő meggyőződése szerint –, nem lesznek Magyarország ellen élezve. /50/ A szóvivő továbbá figyelmeztetett, hogy a „Habsburg-kérdést nem szabad összetéveszteni a királykérdéssel” /51/, ahogy az gyakran megtörténik, majd újra hangsúlyozta a Beneš által képviselt álláspontot, miszerint a csehszlovák fél, „amely évszázadokon keresztül Habsburg elnyomás alatt élt, nem tekinti a Habsburg-kérdést Magyarország belügyének” /52/, és fenntartja a jogot, hogy a kérdés megoldásába beavatkozzon. Beneš párizsi és londoni útjának folytatását illetően a szóvivő azt a magyarázatot adta, hogy ez „összefüggésben van a római tárgyalással és a külügyminiszterek londoni konferenciájának előkészítésével”. /53/

Ami az 1921-es év magyar belpolitikai helyzetét illeti, valamint azt a feszült figyelmet, amellyel Csehszlovákia ennek alakulását követte, meg kell jegyeznünk, hogy azt nemcsak a parlamentnek és a törvényhozásnak a királykérdés megoldására tett, időről időre megújuló kísérletei bénították meg. Sokkal komolyabbak voltak a kérdés katonai úton történő megoldására tett kísérletek. A magyar hadsereg helyzete és jövője meglehetősen bizonytalan volt, de legfőképp azoknak a tiszteknek volt egzisztenciálisan kilátástalan a helyzetük, akiket a békeszerződésnek a haderő csökkentését előíró cikkelye értelmében szereltek le. Az elbocsátott magyarországi tisztek mellett ott voltak még az elcsatolt területekről kitiltott magyar tisztek jelentős számú csoportjai, amelyek közül sokan elégedetlenségüknek hangot adva különböző puccsista – a Habsburgokat, személyesen Károly császárt visszaállító – megmozdulásokban látták sorsuk jobbra fordulását. /54/ Tehát elsősorban ezek a parlamenttől független kísérletek veszélyeztették Magyarország stabilitását, amelyeket a környező államok – főleg az ügyben legnagyabb szerepet vállaló ország, Csehszlovákia – nagy nyugtalansággal figyeltek. Csehszlovákia budapesti képviselete természetesen mindig megpróbált rámutatni ezekre a törekvésekre, viszont ezeknek pontos feltérképezésére nem volt lehetősége, hiszen az esetekről szóló hírek csak különböző nem hivatalos forrásokból származtak. Végül is ezek a kísérletek egyes katonai körök titkos magánakciói voltak, amelyeknek a magyar kormány még csak a leleplezésével sem nagyon dicsekedett, és amelyek nyomon követésére csak a fent említett bizonytalan információforrások voltak adottak. Közvetlenül a januári kormányválság megoldódása után ismét Károly-párti tisztek által előkészített legitimista államcsínyről terjedtek el hírek, amelyekre Csehszlovákia budapesti küldöttsége is reagált. Annak ellenére, hogy a hírek sok helyen eltúlozva közvetítették a valós helyzetet, rámutattak a kérdés ilyen irányú fejlődésének reális veszélyére. /55/ Néhány katonatiszt kiszámíthatatlansága, főleg a hadseregből elbocsátottak közül, akik viszont készek voltak a maguk oldalára állítani a hadsereg kötelékeiben maradt tiszteket, rendkívül nagy veszélyt jelentett a nehéz gazdasági helyzettel küszködő hivatalos kormánypolitika számára. Emiatt Horthy, hogy legalább formálisan biztosítsa magát a tisztek szervezkedése ellen, kénytelen volt azt a parancsot kiadni, hogy „minden tiszt írásban becsületszavát adja arra, hogy tartózkodik mindennemű, a királykérdéssel kapcsolatos megnyilvánulástól és cselekedettől” /56/, amelynek megtagadása vagy megszegése a hadseregből való elbocsátással járt. A hadseregen belüli helyzet, mint ahogy azt az 1921-es év történései alátámasztották, nem volt azért olyan súlyos. A nagyobbik problémát a már említett, a hadsereg kötelékébe már nem tartozó tisztek által vezetett szabadcsapatok és a Horthynak ellenszegülő tisztek jelentették.

A csehszlovák fél figyelmét a parlamentáris, illetve nem hivatalos Habsburg-restauráció lehetősége mellett Habsburg József főherceg politikai tevékenysége is felkeltette. József főherceg a Habsburgok magyar ágának tagjaként nemcsak Magyarországon volt közkedvelt, hanem több utódállamban is, ahol megpróbált minél több jó személyes kapcsolatot kialakítani. Habsburg József közeledést kezdeményező lépéseire 1921 elején a csehszlovák diplomáciai képviselet is figyelmeztetett /57/, amikor József főherceg magát a csehszlovák küldöttet szólította fel, hogy tegye nála tiszteletét, mivel, ahogy arról a csehszlovák küldött tudósított, „a főherceg örömmel venné, ha ugyanúgy, mint a többi utódállam küldöttje, én is személyes kapcsolatba lépnék vele”. /58/ A csehszlovák küldött a meghívást az „ügy apolitikus jellegére” /59/ hivatkozva visszautasította. József főherceg ugyanígy próbált kapcsolatot teremteni Jugoszlávia diplomáciai képviselőjével is. /60/

Habsburg József volt az, akihez a legitimisták nagy reményeket fűztek néhány antanthatalom, főleg Franciaország magyarországi képviselőjénél jegyzett jó hírneve miatt. Sokan a legitimisták közül Károly magyarországi restaurációjának hosszan tartó tilalma esetére József főhercegben látták a Habsburg-restauráció esélyét. /61/ Egyes diplomáciai és politikai körök szimpátiájának ellenére azonban Habsburg József trónkövetelése a francia politikai vezetés számára ebben az időben teljesen elfogadhatatlan volt. József főherceg olaszországi útja alátámasztja a magyar trón megszerzésére tett erőfeszítéseit, amelynek egyik célja az volt, hogy olasz hercegnővel való frigyre lépés segítségével biztosítsa Olaszország támogatását. /62/ El kell mondani, hogy ezek a tervek sohasem voltak igazán megalapozottak. Akárcsak Franciaország esetében, Olaszországban is csak néhány, a politika főáramába nem tartozó körök szimpátiájával lehetett számolni. A Habsburg József olaszországi útjáról szóló és azt sikeresnek feltüntető hírek általában csakis az ún. „jól értesült felektől származtak”. /63/ Viszont az olasz külpolitika is – a többi antanthatalomhoz hasonlóan – ragaszkodott hivatalos Habsburg-ellenes álláspontjához. /64/ Tehát annak ellenére, hogy Habsburg Józsefnek bizonyos mértékű formális támogatása volt tapasztalható, a tényleges magyarországi trónra lépése egyelőre elfogadhatatlan volt úgy a nagyhatalmak, mint az utódállamok szempontjából. Az utóbbit legmarkánsabban a csehszlovák diplomácia képviselte, amely kizárta a Habsburg-uralkodóház bármely tagjának a magyar trónra való jelöltetését. A csehszlovák–magyar kapcsolatokban 1921 elején a királykérdés azonban már teljesen meghonosodott, és ezt most Csehszlovákia különös figyelemmel kísérte.

A fent vázolt, 1921 elején Magyarországon tapasztalható belpolitikai helyzet lényegében nem rontotta tovább a két ország viszonyát, bár az első kétoldalú tárgyalás előestéjén megtartott Beneš-expozé valamelyest hozzájárult a helyzet romlásához, ez viszont nem vezetett el odáig, hogy teljesen megszakadtak volna az egymáshoz való közeledés érdekében tett lépések. A magyar politikai vezetés tisztában volt a bel-, de még inkább a külpolitikája konszolidációjának szükségességével, amelynek egyik legfontosabb pontja a szomszédos államokkal – közülük is a legerősebbel és Közép-Európa viszonylatában a legbefolyásosabbal: Csehszlovákiával – való jó kapcsolatok kiépítése volt.

Az új magyar politikai irányvonal stabilitásának biztosítékát maga a diplomácia vezetője, Gratz Gusztáv jelentette, aki, mint már említettük, parlamenti bemutatkozó beszédében elismerte a kétoldalú gazdasági kapcsolatok felvételének rendkívüli, mindkét országot érintő fontosságát. Az új külügyminiszter teljes mértékben támogatta a kormány stabilizációs politikáját, azon belül Magyarországnak a szomszédos országokkal való kapcsolatának javítását. Erre Csehszlovákia budapesti képviselője is felhívta a figyelmet Gratz beiktatását követő híreiben: „Gratz miniszter úr egy korrekt, személyes kapcsolatban pedig kellemes ember képét kelti, ami a csehszlovák–magyar kapcsolatoknak csak javára válhat.” /65/ A csehszlovák küldött a kétoldalú tárgyalások megkezdésének a napján újra rámutatott arra a lehetőségre, amelyet Gratz külügyminiszter személye jelent a kétoldalú kapcsolatok normalizációja terén. /66/ Azt, hogy a magyar politika ténylegesen a jószomszédi viszony kiépítésére törekedett, alátámasztja az is, hogy Románia budapesti képviselője, egy Gratzcal való beszélgetés után, a csehszlovák küldött tudósítása szerint az övéhez hasonló álláspontra helyezkedett. /67/ A csehszlovák diplomáciai képviselet véleményét nemcsak Gratz parlamenti bemutatkozó beszéde támasztotta alá. A magyar külpolitikának a szomszédos államokkal való kapcsolatok normalizációját hirdető irányvonalát Gratz még a hivatalba lépése előtt határozottan megerősítette a Budapesti Hírlapnak /68/ adott interjújában, ahol valószínűleg a háttérben zajló előkészületekre alapozva lehetségesnek tartotta egy csehszlovák–magyar kormány szintű találkozó megtartását, hozzátéve: „Magyarország már a legközelebbi jövőben szorosabb kapcsolatot fog létesíteni a szomszédos államokkal.” /69/

A kétoldalú tárgyalások beindítását elősegítő készséges hozzáállás ekkor már mindkét ország politikájának szerves részét képezte. A csehszlovák külügyminiszter saját részéről ezt a már említett és a magyar fél szemszögéből vitatható parlamenti felszólalásában deklarálta, ahol ugyan elutasított mindent, ami kicsit is a háború előtti Közép-Európára vagy az Osztrák–Magyar Monarchiára emlékeztet, illetve veszélyezteti a háború után kialakult elrendezést, ugyanakkor azt is kijelentette, hogy Csehszlovákia kész „a magyarokkal bármilyen kérdésben nyíltan és lojálisan megegyezni”. /70/ Beneš beszédének Csehszlovákia nemzetközi pozícióját hosszasan taglaló részében Magyarországgal kapcsolatban hangsúlyozta, hogy „értelmetlenség lenne, ha a legrövidebb időn belül nem újítanánk fel Magyarországgal a gazdasági és politikai kapcsolatokat, ha nem használnánk ki gazdaságilag a természet nyújtotta lehetőségeket, amelyek arra kényszerítenek bennünket, hogy Magyarországon piacot keressünk nyersanyagaink és ipari termékeink számára, és ezért cserébe pedig főképpen mezőgazdasági és más termékeket kérjünk”. /71/ Ugyanakkor rámutatott, hogy a két ország kölcsönös együttműködésének az alapja „a földrajzi közelség és a hagyományok által adott”. /72/ Ezeket a célokat a következőkben így indokolta: „a történelem arra tanít bennünket, hogy nem élhetünk a magyarokkal állandó viszály és ellenségeskedés közepette.” /73/ Beneš a közeledés felé tett lépések időszerűsége kapcsán kijelentette, hogy „nincs semmilyen tényleges akadálya annak, hogy a békeszerződés ratifikálása után ne látnánk hozzá a kérdések megoldásához”. /74/ Végül a csehszlovák külügyminiszter kifejezte meggyőződését, hogy csakis az együttműködés vezethet a közös célok eléréséhez.

A bonyolult, több mint két évig tartó háború utáni időszakot követően tehát a két, egymással kétségtelenül ellenséges viszonyban álló ország egy teljes értékű gazdasági, illetve politikai kapcsolatok kiépítését megcélzó folyamat küszöbén állt. 1921. március 14-én és 15-én az ausztriai Bruck an der Leithában a felek politikai képviselői meggyőződhettek az adott lehetőségek mértékéről és országaiknak e lehetőségek kiaknázását biztosító felkészültségéről.

II. A brucki tárgyalás előkészítése (1920 novembere–1921 márciusa)

Az első csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó konkrét előkészületeit nem hivatalos tárgyalások előzték meg Szapáry László /75/ vezetésével. Ezek 1920–1921 fordulóján, novemberben, decemberben és januárban zajlottak le, amikor Szapáry – Scheu közvetítésével – nem hivatalos politikai körökkel lépett kapcsolatba. Ezek között volt Václav Bouèek prágai jogász, Vlastimil Tusar, a második csehszlovák kormány volt miniszterelnöke, később Pøemysl ©ámal, a csehszlovák elnök kancellárja – tehát csupa olyan személyiség, akik baráti vagy éppen munkakapcsolatban voltak Benešsel, a csehszlovák külügyminiszterrel, illetve magával az államfővel, T. G. Masarykkal. A tárgyalások első, nem hivatalos fordulóját majd Benešsel, a csehszlovák külügyminiszterrel való megbeszélés zárta le. /76/ Ezek az előkészítő tárgyalások kellemes, baráti légkörben zajlottak azzal a céllal, hogy az általános politikai kérdések megtárgyalása által térképezzék fel egy esetleges kormány szintű találkozó esélyét, ennek politikai következményeit, illetve pozitívumait az egyes országok számára. Ezeket a puhatolózó jellegű találkozókat 1921 elején Magyarország kezdeményezésére /77/ a két ország bécsi külképviseletének találkozói követték, ahol személy szerint Flieder csehszlovák küldött és Gratz Gusztáv, akkor még Magyarország bécsi követe találkozott egymással. /78/

Magát az előkészítő találkozót Szapárynak Bouèeknél tett hat és fél órás látogatása előzte meg november 11-én, pontosabban 11-éről 12-ére virradó éjjel. /79/ Szapáry célja – amellett, hogy sajnálatát fejezte ki a Magyarországon tapasztalható Csehszlovákia-ellenes hangulat miatt, illetve hangot adott a két ország közeledésébe vetett reményének – az volt, hogy kieszközöljön egy informális találkozót a háttérpolitika néhány befolyásos személyiségével abban a reményben, hogy az elindított folyamat később egy kormány szintű találkozóban csúcsosodna ki. /80/ A Szapáry által felvetett szélesebb körű találkozóra hamarosan sor is került, éspedig valamikor november második felében /81/, amikor – Szapáry szavaival – meghívást kapott „Dr. Scheuen keresztül Bouèekhez esti teázásra, ahol megjelent Tusar, a volt miniszterelnök is”. /82/ Ez a találkozó már Beneš és talán az államfő tudtával történt, akik valószínűleg a találkozó másik két résztvevőjét is ajánlották. /83/

Hogy ezek a háttérben zajló találkozók a magyar kormánykörök tudtával zajlottak-e, a levéltári források alapján nem lehet bizonyítani, de nagy valószínűséggel igen, annak ellenére, hogy ezt cáfolja Szapárynak a Bouèeknél tett látogatásáról szóló hír, miszerint Szapáry a magyar kormánykörök tájékoztatását a találkozó kimenetelétől teszi függővé. A második találkozóról készített jelentés is hasonló következtetést enged levonni, itt Szapáry ismételten megerősíti, hogy senki által nem küldetett. /84/ Mi több, a történésekről nem ismerünk a magyar külügyminisztériumnak hírt adó egyetlen hivatalos táviratot sem. Az első hivatalos hír – leszámítva az 1921. január 10-én, tehát egy nappal a legfontosabb, Benešsel folytatott találkozó után kelt táviratot, amelyben Szapáry Budapestre érkezésének dátumán kívül röviden szót ejtenek a találkozókról is – csak 1921 januárjából származik. /85/ A szóban forgó hír a második novemberi találkozóról tudósít /86/, ekkor viszont már túl voltak néhány előkészítő megbeszélésen, sőt már a Benešsel való találkozó is lezajlott 1921. január 9-én, amely után tudjuk, hogy Szapáry Budapestre utazott, hogy tudassa a kormánykörökkel a fejleményeket. /87/ A hivatalos levelezés ez ügyben tehát csak Beneš álláspontjának megismerése után kezdődött. /88/ Ugyanakkor nagy a valószínűsége, hogy magánlevelezéseken vagy a prágai magyar külképviseleten keresztül Szapáry még a második találkozó előtt értesíthette a magyar felet. /89/ Ezt alátámasztani látszik Szapáry kapcsolata a prágai magyar küldöttel, Tahi Lászlóval ./90/

A tény maga, hogy Szapáry kapcsolatban volt a prágai magyar küldöttel – figyelembe véve Szapáry gróf személyiségét – még nem igazán jelent semmit, mindazonáltal mutathat egy bizonyos szintű kapcsolatra Szapáry és a magyar külügyminisztérium között. /91/ Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy Szapáry gróf bizalmas barátja volt az akkori magyar külügyminiszternek, Teleki grófnak is. Ez a tény viszont önmagában is elég okot szolgáltat ahhoz, hogy arra a következtetésre jussunk, hogy a találkozók valóban a külügyminiszter tudtával történtek. /92/

Már a szóban forgó előkészítő, puhatolózó jellegű megbeszélések során kirajzolódott a két fél közti alapvető nézeteltérés, amely később magára a kormány szintű találkozóra is rányomta a bélyegét. Ez nem volt más, mint a magyar félnek, pontosabban Szapáry grófnak az az igyekezete, hogy a kétoldalú tárgyalások megrendezését a csehszlovák–magyar határkorrekció feltételéhez kösse. Szapárynak magánszemélyként való fellépése tette lehetővé az ilyen kötetlenebb és bátrabb gondolatmenetek megfogalmazását, amelyek jelenlétükben és megfogalmazásuk tárgyszerűségében – ahogy a találkozók hivatalos súlya egyre fokozódott, és ahogy a megbeszélések egyre inkább a kormány szintű találkozó előkészítésének technikai kérdéseivel kezdtek foglalkozni – fokozatosan háttérbe szorultak. Mindenesetre az a forma, ahogy ezek a kérdések a megbeszéléseknek ebben a szakaszában terítékre kerültek, arról tanúskodik, hogy Szapáry – és talán rajta keresztül a „magyar fél” – megpróbálta kihasználni a háború után kialakult áldatlan gazdasági helyzetet – amely nem igazán mutatta a gyors és sikeres konszolidáció jeleit – és minden téren a lehető legmagasabbra helyezni a követelések mércéjét, amelyeket később majd egy józanabb szintre lehet engedni, azaz mindkét fél számára életfontosságú gazdasági együttműködést legalább részleges, Magyarország számára előnyös területi engedmények feltételéhez kötni. Erre viszont Magyarországnak a teljes nemzetközi elszigeteltségéből kifolyólag nem lehetett túl sok esélye. Mindenesetre még a kormány szintű találkozó alatt is a magyar fél azzal a taktikai diplomáciai lépéssel próbálkozott, hogy egy olyan ország színében tüntesse fel magát, amelynek nem áll érdekében a gazdasági együttműködés, és bár ennek a szerepnek hamis voltával a magyar fél teljesen tisztában volt, Szapáry mégis kitartóan ragaszkodott a határkorrekcióhoz mint a két ország közötti együttműködés feltételéhez /93/, hangsúlyozva, hogy „egy olyan országra, amely olyan mértékben tolta ki határait, hogy azok ma a magyar fővárostól 40 kilométeres távolságban vannak, csak mint ellenségre tudunk tekinteni”. /94/ Szapáry követelése Tusarnak a második, szélesebb körű találkozón tett megjegyzésére támaszkodott, amelyben a volt miniszterelnök azt panaszolta, hogy Csehszlovákia elvesztette egyik legjelentősebb piacát kelet felé. Szapáry álláspontja ismét megerősítést nyert, amikor – saját jegyzetei szerint – Tusar meglepő módon helyeselte Szapáry felvetését. /95/ Természetesen a csehszlovák fél már az előkészítő tárgyalások során sem számolt ténylegesen bekövetkező határkorrekcióval annak ellenére, hogy ezek a nem formális, kötetlen megbeszélések egyik témáját alkották. A másik oldalon mindaddig, amíg a területi követelések Szapáry által felvetett változata elutasításra nem talált /96/, egyes részleges – de valóban csak részleges – határkorrekció lehetőségét a megbeszélések azon a szintjén nem zárták ki teljesen.

Az említett második informális találkozó témái közül természetesen nem hiányozhatott a királykérdés sem, amelynek kapcsán Szapáry megismételte a magyar fél ismert és változatlan álláspontját, miszerint a királykérdés teljességgel Magyarország belügyének számít, és annak eldöntése csakis a magyar kormányra, illetve a Magyarország lakosságára tartozik. Tusar ugyanakkor a hivatalos csehszlovák álláspontot ismételte, miszerint Csehszlovákia a Habsburgok Magyarországra való visszatérésében fenyegetettnek látja a háború után kialakult közép-európai helyzetet, amelyet akár fegyveres úton is kész megőrizni. /97/

Hasonló szellemben folyt a Szapáry által kezdeményezett informális találkozók sora ezúttal ©ámal kancellárral, akit Masaryk bízott meg, hogy az ő, valamint Tusar távollétében folytassa az informális eszmecserét, ugyanakkor figyelmeztesse Szapáryt, hogy: „hajlandóak vagyunk a kötetlen eszmecserék folytatására, azonban minden tárgyalás megköveteli az országunk iránti lojális viszony kialakítását Magyarország részéről.” /98/ Erre, a sorrendben harmadik találkozóra december 20-án került sor /99/ a fent említett politikusokon kívül Scheu jelenlétében, aki Szapáryt kísérte ©ámalhoz. A találkozón ©ámal tolmácsolta az államfő álláspontját, miszerint a Csehszlovák Köztársaság békében szeretne élni szomszédaival, így Magyarországgal is. /100/ Ehhez hozzátette saját személyes véleményét is, azt, hogy a konkrét tárgyalásokat a két ország kapcsolatát bizonytalanná tevő két tényező miatt – egyrészt a szlovákiai és kárpátaljai magyarok irredenta agitációi, másrészt pedig a királykérdés megoldatlansága miatt Magyarországon kialakult ingatag alkotmányos helyzet miatt – még túl korai lenne elkezdeni, mivel bármiféle egyezmény hosszabb távú érvényességére magyar oldalról nincs meg a jogi garancia. /101/ Ezért nemcsak a két ország közötti egyezmény megkötésére, hanem Magyarország stabilitásának megteremtésére szólított fel, ugyanakkor kifejezte megértését Magyarország monarchista beállítottsága iránt, illetve a királykérdés gyors megoldódásába vetett reményét. /102/

©ámalnak azon aggodalmaira, hogy a királykérdés megoldatlansága miatt nincs meg a jogi fedezet bármiféle kétoldalú megállapodáshoz, Szapáry azt vetette fel, hogy a két ország közötti esetleges megállapodások megkötését a magyarországi uralkodó megválasztásának feltételeként szabhatnák. Az irredentista akciókat illetően Szapáry igazolta ezek létezését, azonban hangsúlyozta, hogy magánszervezetek tevékenységeiről van szó, amelyek leállításához a magyar kormánynak szüksége lenne s csehszlovák fél segítőkészségére – e nélkül egyetlen kormány sem lenne képes ezeket az akciókat megakadályozni. /103/ Ezen a találkozón is szóba kerültek a területi kérdések, amelyek ezúttal sem lettek egyértelműen elutasítva. Csehszlovákia részéről csak az a követelés hangzott el, hogy ha a kérdés tényleg eljut a megegyezés szintjéig, akkor jó lenne, ha Magyarország megszüntetne mindennemű Csehszlovákia-ellenes agitációt amiatt, hogy a csehszlovák fél fel tudja készíteni közvéleményét a változásokra. /104/ Végül ©ámal megígérte Szapárynak, hogy a találkozóról beszámol Tusarnak, Benešnek és Masaryknak /105/, és közösen megbeszélik, hogy Magyarország stabilitását, illetve Csehszlovákia belpolitikai helyzetét figyelembe véve megérett-e már a helyzet a kétoldalú tárgyalások megkezdésére, továbbá megígérte Szapárynak, hogy a következő napokban személyesen meglátogatja, esetleg Scheuen keresztül üzen, hogy kivel lehet a megkezdett informális találkozókat folytatni. /106/

Az 1920 novemberében elkezdett informális találkozók eredményeképp 1921. január 9-én Szapáry két és egynegyed órás megbeszélésen vett részt, amelyre maga Beneš hívta meg. Bár ennek a találkozónak sem volt még hivatalos jellege, a helyzet szempontjából a lehető legfontosabb személlyel, a csehszlovák diplomácia vezetőjével zajlott le. /107/ Az addigi találkozókat, bár a csehszlovák kormánykörökhöz nagyon közel álló személyek részvételével folytak, nem lehetett teljes mértékben mérvadónak tekinteni. Csak most, a Benešsel való találkozás adta meg a magyar félnek az esélyt, hogy közvetlenül megismerje a csehszlovák fél tényleges álláspontját és a kormány szintű tárgyalások megkezdésére vonatkozó nézeteit, ugyanígy Benešnek is először adódott alkalma személyesen találkozni a magyar fél – bár nem hivatalos, de a magyar kormánykörökkel bizonyára némi kapcsolatban álló – képviselőjével, aki a két ország közötti egészséges kapcsolat megteremtésén fáradozott.

Szapáry a beszélgetés elején ismét megjegyezte, hogy a tárgyalások a saját kezdeményezésére indultak, senki sem bízta őt meg ezzel a feladattal, illetve hogy a tárgyalások megkezdésére őt a Csehszlovákia által kinyilvánított békés együttélés szándéka késztette, amely megerősítést nyert a korábban folytatott magánbeszélgetések során, és amelyekről már értesítette befolyásos és a magyar kormánykörökkel szoros kapcsolatban álló ismerőseit, akik megkérték, hogy a megkezdett tárgyalásokat mindenképpen folytassa. /108/ Miután Szapáry beszámolt az előző nem hivatalos találkozókon megtárgyaltakról, Beneš cáfolta, hogy ©ámal kancellárhoz hasonlóan ő is különösebb jelentőséget tulajdonítana a Szlovákiában zajló irredenta propagandának, illetve megjegyezte, hogy ő „őszinte és jóindulatú politikus minden olyan fél irányában, akik nem akarnak minden áron más államok belügyeibe beavatkozni, amelyet már legjobb szövetségesei nyomásának ellenére bizonyított például Oroszország esetében”. /109/ Hozzátette, hogy ugyanezen az állásponton volt Magyarországgal szemben a Tanácsköztársaság idején, amikor „nyugodtan elfoglalhatta volna Budapestet”. /110/ Hangsúlyozta, hogy a „teljes mértékben békés és méltóságteljes megoldások híve, amelyeket még a közvélemény rosszallása ellenére is hajlandó keresztülvinni, és amit már bizonyított a csehszlovák–lengyel viszony esetében”. /111/ Beneš elmondta, hogy hajlandó hasonlóképpen cselekedni a csehszlovák–magyar kapcsolatok javítása érdekében is, de hangsúlyozta, hogy ebben az esetben szükséges lenne a közvélemény felkészítése. /112/

Az esetleges kétoldalú tárgyalások kapcsán Beneš rámutatott, hogy procedurális szempontból két lehetőség közül választhatnak. Az egyik, hogy a tárgyalások megkezdése „felülről” /113/, illetve „alulról” /114/ történne, azaz hogy rögtön hozzáfognának „a politika csinálásához”. /115/ A másik módszer szerint először gazdasági kérdésekről szóló kétoldalú tárgyalásokkal felkészítenék mindkét ország közvéleményét, ahogy az Ausztria esetében történt (vö. Benešnek a brucki tárgyalásokon elfoglalt álláspontjával!). /116/ Szapáry Beneš javaslatára visszafogottan reagált, megjegyezve, hogy Magyarország lakossága – agrárállam lévén – nem tulajdonít különösebb fontosságot a kereskedelmi kérdéseknek, míg a politikai kérdések iránti érdeklődés jelen van a társadalom minden rétegében. /117/ Éppen ez a „modus precedendi” lett a későbbiekben az első kormány szintű találkozó egyik meghatározó és egyben annak jelentősen fékező eleme. Érdekesnek mondható Scheu megjegyzése is – ő szintén részt vett a találkozón –, miszerint Magyarországgal valóban csak határrendezés ürügyén lehet majd tárgyalni. /118/ Ezt – mármint azt, hogy a találkozó külön erről a kérdésről szóljon – Beneš elutasította, de felvetette, hogy erre való tekintettel „olyan tárgyalást vezessenek, amelyben politikai kérdések is helyet kapnak”, mivel, ahogy azt a továbbiakban kifejti, „a területi engedmények – amelyekről a jelen pillanatban nem mondhat véleményt – egy szélesebb körű megállapodásnak csak egy részét alkothatják ugyanúgy, ahogy a megbeszélések tárgyának is csak egy részét alkothatják, mert ha erről nyíltan kezdünk el tárgyalni, akkor ez parlamenti felszólalások sorát indíthatja el, ami az egész folyamatot leállíthatja, legalábbis egy időre”. /119/ Beneš ezzel kapcsolatban a magyar politikusok szemére vetette, hogy nincsenek a korral és az új európai irányzatokkal összhangban, hogy még mindig területi egységről beszélnek, és emiatt nehéz velük szót érteni. Elsősorban a régi rend keményvonalas képviselőinek jelenlétére figyelmeztetett – Apponyiéra, Andrássyéra, de Bethlenére is. Horthy kapcsán megjegyezte, hogy teljességgel elfogadhatatlanok az olyan kijelentések, amelyek azt állítják, hogy egy szlovák ember egy csehvel a német nyelv nélkül nem érthet szót. Ugyanakkor elismerte, hogy egyetlen politikus sem lehet teljes mértékben következetes. Ezt a saját és Masaryk példájával támasztotta alá, hiszen tizenkét évvel azelőtt mindketten a Monarchia megőrzése mellett törtek pálcát, ám a háború teljesen megváltoztatta az álláspontjukat. /120/

Szapáry válaszában felhívta a figyelmet az új, Teleki gróf által képviselt /121/, mindkét fél számára előnyös magyar politikai irányvonalra, és felszólította Benešt, hogy mindenképpen lépjen kapcsolatba a magyar kormánnyal, még ha annak egy része nem is közeledéspárti. /122/ Beneš erre néhány magyar politikai körnek felrótta, hogy Lengyelországban és Romániában keresik szorosabb szövetségeseiket, és kifejezte aggodalmát, hogy ez az irányvonal nem szolgálja a feszült közép-európai helyzet enyhülését. Beneš ugyanígy elutasította a dunai konföderációt mint Közép-Európa stabilizációjának egy lehetséges módjának gondolatát. Azért, hogy megelőzzék az ehhez hasonló, Csehszlovákia számára veszélyes törekvéseket, és ugyanakkor megszüntessék a legnagyobb veszélyforrást, amely ezeket a mérlegeléseket teszi indokolttá, azaz Ausztria annexióját, Beneš az utódállamokat olyan irányú együttműködésére szólította fel, amely sikeresen szállna szembe a Közép-Európát sújtó problémákkal. A Csehszlovákia és Magyarország közötti viszony jövőbeni rendezése kapcsán ismét rámutatott Ausztria és Németország esetére, amelyekkel szemben a közvélemény erős ellenérzéseket táplált, ezek viszont lépésről lépésre, a velük folytatott, elsősorban gazdasági jellegű tárgyalásoknak köszönhetően jelentősen csökkentek. /123/ Ezekre a tényekre rámutatva Beneš meggyőződését fejezte ki, hogy a kétoldalú gazdasági tárgyalások, amelyek sok más, a két fél számára fontos kérdés megtárgyalásának lehetőségét is nyújtanák, ugyanilyen hatást fejtenének ki. Szapáry kérdésére, hogy ebbe a területi kérdések is beletartoznak-e, Beneš igennel válaszolt (!). /124/

Az esetleges kétoldalú tárgyalások kapcsán Beneš a fent említettek miatt szorgalmazta, hogy a delegációkban gazdasági szakemberek és országukban elismert személyiségek vegyenek részt. Azonkívül kérte, hogy a tárgyalások csak a két ország között folyjanak, tehát egy harmadik ország, illetve az antanthatalmak bevonása nélkül. /125/ Ugyanakkor megegyezés született arról is, hogy a kétoldalú tárgyalások előkészítése nem hivatalos úton, tehát a diplomáciai testületek bevonása nélkül, azaz titokban történik. /126/

A szóban forgó találkozó fordulópontnak számított a csehszlovák–magyar viszony alakulásában, mivel csak itt erősítette meg Beneš külügyminiszter a csehszlovák fél azon szándékát, miszerint kész tárgyalásokat folytatni bármelyik szomszédjával, tehát Magyarországgal is, Csehszlovákia szomszédjai közül az utolsóval, amellyel viszonya még mindig fagypont alatt volt. Mivel egy ilyen lépésre a helyzet, illetve a közvélemény még egyik államban sem volt felkészülve, ez a szándék mindenképpen alapvető szemléletváltást jelentett, ahol a kölcsönös figyelmen kívül hagyás helyébe a kétoldalú kapcsolatfelvétel és egymás álláspontjai megismerésének szándéka lépett. Szapáry és Beneš megbeszélésével – amelyen Beneš megkérte tárgyalópartnerét, hogy tájékoztassa a magyar kormányköröket a találkozón megtárgyalt kérdésekről – befejeződött a kétoldalú kormány szintű tárgyalások előkészítő, illetve a tárgyalási lehetőségek kipuhatolását célzó első fázisa, és elkezdődhetett a két ország hivatalos képviselőinek találkozóját előkészítő tudatos, konkrét feladatokat teljesítő része, amely már a megbeszélt szabályok alapján folyt. Az előkészületek a következőket érintették:

• a kereskedelmi és politikai kérdéseket megvitató konferencia előkészítése,
• amelynek előkészítése nem követi a szokványos diplomáciai menetet, hanem külön erre a célra kijelölt küldötteken keresztül zajlik,
• amelyen kizárólag az érintett két ország által delegált politikusok vesznek részt, a nagyhatalmak képviselői nélkül,
• és amely lépésről lépésre vezeti a két felet a kétoldalú egyezmény megkötéséig.

1921. január 9-e, vagyis Szapáry és Beneš találkozója kétségtelenül a csehszlovák–magyar viszony fordulópontjaként értékelhető. Ezzel a találkozóval befejeződött a nem hivatalos, helyzetfelmérő találkozók sora, amelyek a két fél politikai kulisszái mögött zajlottak, alapot teremtve a további, már „hivatalosabb” kapcsolatok felvételéhez, és amelyeket már a magyar külügyminisztérium teljes bevonásával szerveztek azzal a céllal, hogy megtegyék a két ország kormányképviselőinek találkozóját előkészítő konkrét lépéseket. Ezeket a megbeszéléseket ismét Szapáry gróf vezette – ezúttal mint a magyar kormány megbízottja – a prágai magyar küldöttség közvetítésével, amely a megegyezés szerint közvetlenül nem vett részt a tárgyalásokon, csak a magyar külügyminisztérium felé továbbította az információkat. Az utolsó informális találkozó után megkezdődött a prágai magyar küldöttség és a Magyar Királyság külügyminisztériuma között is a kérdéssel kapcsolatos hivatalos levelezés.

Szapáry a Benešsel folytatott eszmecseréje után azonnal Budapestre utazott, hogy tájékoztassa a magyar külügyminisztert, akit ekkor még maga Teleki gróf, a miniszterelnök helyettesített. Beszámolóját viszont megelőzte még egy, a prágai magyar küldöttség által küldött távirat, amely Szapáry Budapestre érkezésének időpontján kívül tudatja a magyar féllel a Szapáry–Beneš találkozó legfontosabb fejleményét, vagyis azt, hogy Beneš a csehszlovák–magyar találkozó kapcsán nem zárja ki a területi kérdésről való tárgyalás lehetőségét. /127/

Még ugyanabban a hónapban, január 30-án Szapáry – ezúttal mint a magyar kormány megbízottja – ismét találkozott Benešsel, hogy egy nappal annak hosszabb külföldi útja előtt hivatalosan először számoljon be a magyar kormánynak az addig megbeszélt dolgokkal kapcsolatos reakciójáról, és hogy további, a kétoldalú találkozóval kapcsolatos részleteket pontosítsanak. /128/ Erre a találkozóra viszont rányomta a bélyegét Benešnek a már említett január 27-i, magyar szemszögből kíméletlennek ítélt képviselőházi beszéde, amely rendkívüli módon felkavarta az érzékeny magyar közvéleményt, beleértve az ország vezető politikusait, akik már készen álltak a Csehszlovákiával való kétoldalú tárgyalások megkezdésére. Beneš parlamenti beszéde a magyar kormányt egy nagyon bonyolult helyzet elé állította, amelyben bárminemű, Csehszlovákia irányába tett közeledő lépések csak nagyon nehezen voltak indokolhatóak. A magyar felet Beneš expozéja annál is inkább meglepte, mert akkor már három hónapja folytak a tapogatózó tárgyalások, illetve két héttel azelőtt – igaz, csak titkos, de mégis de facto – a hivatalosnak tekinthető tárgyalások is elkezdődtek.

Ezek a fejlemények érthető módon hatással voltak a második Szapáry–Beneš találkozóra, ahol Szapáry aggodalmát fejezte ki amiatt, hogy a Beneš parlamenti felszólalásának hatására megromlott magyarországi légkör negatívan befolyásolja a csehszlovák–magyar párbeszédet. Ezenkívül figyelmeztette a csehszlovák külügyminisztert, hogy a helyzet ilyen körülmények között alapjaiban megváltozott. Szapáry ezenkívül Beneš szemére vetette, hogy „egy ilyen kaliberű államférfi nem mond olyan dolgokat, amelyek a két ország közötti párbeszédet lehetetlenné teszik” /129/, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy Benešnek nem „volt semmi oka így cselekednie”. /130/ Beneš – Szapáry jegyzetei szerint – megütközve Szapárynak a magyar fél reakcióját illető tolmácsolásán megjegyezte, hogy nem volt más szándéka, mint a királykérdés Habsburg-restauráció általi rendezésének nemzetközi szempontból való elfogadhatatlanságának hangsúlyozásával segítséget nyújtani a magyarországi alkotmányos, illetve kormányválság megoldásához. /131/

Szapáry ezzel kapcsolatban felszólította Benešt, hogy a feszült helyzet rendezése érdekében, illetve azért, hogy a magyar félnek a kétoldalú kapcsolatok felvétele irányában tanúsított készséges hozzáállását megőrizzék, és főleg az előkészítő tárgyalások pozitív magyarországi visszhangjára való tekintettel fontos lenne a magyar felet valamiféle bizalmas nyilatkozattal megnyugtatni. Beneš felhívta Szapáry figyelmét arra a tényre, hogy olyan beszéd nélkül, mint amelyet a parlamentben elmondott, belpolitikai okok miatt nem kerülhetne sor a magyar féllel való tárgyalásra, és amíg a királykérdés dominál a magyar politikai életben, nem ülhet a magyarokkal tárgyalóasztalhoz. Ennek ellenére megegyeztek abban, hogy Szapáry tudatja a magyar féllel: Beneš továbbra is kész a Magyarországgal való tárgyalások felvételére. Beneš ugyanakkor figyelmeztette a magyar felet, hogy a királykérdés továbbra is a csehszlovák–magyar kapcsolatok fékezőeleme, amelynek kapcsán hangsúlyozta, hogy annak kezelése nem szabad, hogy megrontsa a két ország természetes baráti kapcsolatait, legalábbis addig, amíg a legfontosabb kérdések nem tisztázódnak. /132/ Emellett Beneš azon meggyőződésének is hangot adott, hogy „eljön az idő, amikor az államforma kérdése nem lesz a két ország viszonyát akadályozó tényező”. /133/ Mindezek ellenére megegyeztek abban is, hogy Beneš a következő napon valamelyik „félhivatalos” /134/ lapban megjelentet az üggyel kapcsolatban egy semleges hangvételű nyilatkozatot. /135/

A Szapáry és Beneš által megbeszélt, Beneš parlamenti expozéját érintő nyilatkozat meg is jelent a találkozót követő napon – február 1-jén – a Tribuna című napilapban. /136/ A cikkben Beneš véleményt nyilvánított a Magyarországon tapasztalható, az általa megtartott parlamenti felszólalást ért éles bírálatokról, és diplomatikusan megmagyarázta a beszédében kifejtett álláspontokat. Beneš az említett napilap segítségével tudatta a magyar féllel a következőket: „Számomra a magyarországi felháborodás egyik oldalról túlzottnak tűnik, másik oldalról pedig nyilvánvalóan félreértésen alapul. Már korábban leszögeztem, hogy nem kívánok más országok belügyeibe beavatkozni; azt is megmondtam, hogy néhány kérdés – mivel nemzetközi dimenziói vannak – nemzetközinek lett nyilvánítva, így azokról jogunk van véleményt mondani. Továbbá kategorikusan megmondtam és hangsúlyoztam, hogy minél hamarabb fel kell venni a baráti kapcsolatokat mind politikai, mind gazdasági téren. Az én beszédemet a béke szelleme hatotta át. Ha a Habsburg-dinasztiával és a Monarchiával kapcsolatban olyan nyíltan és világosan fejeztem ki magam, akkor az egyrészt azért volt, hogy pontosan elemezzem a helyzetet, másrészt pedig azért, hogy megmutassam, melyek az egyik, illetve másik oldalról a közeledés akadályai, amelyeket el kell távolítanunk, hogy a közeledést feltételező lépéseket azonnal elkezdhessük.” /137/ Viszont még ez a nyilatkozat sem tudta elejét venni a magyarországi ingerült reakcióknak, amelyek parlamenti felszólalások sorában nyilvánultak meg.

Szapáry csak azután tudatta Benešsel Gratz külügyminiszternek és Teleki miniszterelnöknek az előzetesen felvázolt kölcsönös kapcsolatok normalizációjára tett javaslattal kapcsolatos álláspontját – amelyről Szapáry, ahogy azt említettük, rögtön az első Benešsel való találkozó után, Budapestre utazva tájékoztatott –, miután a magyar fél kifejezte Beneš parlamenti beszédét érintő elégedetlenségét. A magyar külügyminiszter Szapáryn keresztül biztosította Benešt, hogy Magyarország „Csehszlovákiával mindig is a modus vivendire törekedett”, /138/ amelynek elérésére egy ideje konkrét lépéseket is tesz, főleg az előző évtől kezdve, amikor a magyar kormánykörökben a külpolitika konstruktív megoldásait szorgalmazó irányzat kerekedett felül. Ugyanakkor sajnálkozását fejezte ki, hogy ez a folyamat a közvélemény nyomása miatt nem indulhatott el korábban. Emellett Gratz a két ország közötti viszony javulásával kapcsolatban borúlátását is kifejezésre juttatta a Budapesten tapasztalható általános hangulatra hivatkozva, ahol Gratz szerint a közvélemény soha nem fog kibékülni egy ekkora területi veszteséggel, amely miatt a magyar közvélemény Csehszlovákia irányában táplált ellenséges érzelmei változatlanul tovább élnek. Ezzel kapcsolatban Gratz Szapáryn keresztül felhívta Beneš figyelmét az 1919 januárjában létező határra, illetve demarkációs vonalra, amely bizonyos mértékig tekintettel volt az etnikai határokra, és amelyet ha törvényesítenek, egy egészen más hangulat alakulhatott volna ki Magyarországon. Gratz szerint abban az esetben, ha nem történnek lépések a területi kompenzáció irányában, a közvélemény elutasít mindenféle tárgyalást vagy egyezményt, illetve megbuktatja azt a kormányt, amely ilyesmit aláír. Beneš – Gratz üzenetére reagálva – feltette a kérdést, hogy meddig kellene a magyar elképzelések szerint tolni a határt a nyelvi kritériumok alapján, azonban nyomban hozzátette, hogy erről a magyar féllel majd térképekkel a kezében fog tárgyalni. /139/ Ugyanakkor Szapáry tolmácsolta Gratznak a Benešsel való teljes egyetértését a gazdasági és politikai kérdések megtárgyalásának szükségességét illetően, mivel a jó gazdasági kapcsolatok fontosak mindkét ország számára, de – Gratz véleménye szerint – főleg Csehszlovákia számára, amelynek Magyarország fontos piacot jelent akkor, amikor az olcsóbb Németország mellett Csehszlovákia nem tud versenyben maradni. Szapáry Gratz szavaira utalva azt is hozzáfűzte, hogy Magyarországnak a Csehszlovákiával kötendő egyezmény nem annyira fontos. /140/ Ezzel kapcsolatban Szapáry hangsúlyozta, hogy Gratz külügyminiszter álláspontja szerint teljesen értelmetlen bárminemű problémáról tárgyalást kezdeni, ha ezzel egy időben nincs szó a területi kérdésről. A párbeszéd további részében Beneš és Szapáry Kárpátalja kapcsán ismét a területi kérdést elemezte. Gratz szerint Kárpátalja kérdése a kétoldalú tárgyalások egyik pontját fogja alkotni, mivel ez stratégiai szempontból – Oroszország miatt – kulcsfontosságú, ezért meglátása szerint Kárpátalja ellenőrzése megbízható kezekbe kell, hogy kerüljön. /141/

Továbbá Szapáry közvetítette Gratz külügyminiszter azon kívánságát, hogy mielőbb tartsák meg a kétoldalú, kormány szintű találkozót, illetve hogy ettől függetlenül is szeretne személyesen megismerkedni Beneš miniszter úrral, akit „zseniális, kimagasló diplomatának tart”. /142/ A delegációk találkozójának helyszínét illetően Szapáry elmondta, hogy Gratz miniszter úr nagyon szívesen elutazna Prágába, viszont a „párbeszéd kényes jellegére” való tekintettel Prágát nem tartja a legmegfelelőbb helyszínnek. Szapáry Gratz szavait tolmácsolva elmondta, hogy a magyar külügyminiszter előnyben részesítené valamelyik fürdővárost – Karlovy Varyt (Karlsbad) vagy Semmeringet. Ezzel Beneš is egyetértett, és hangsúlyozta, hogy ő is szívesen elutazna Magyarországra, de a csehszlovákiai magyarellenes közhangulat miatt ez nem lenne túl jó megoldás, ezért – véleménye szerint – valamilyen szlovákiai helyszínt kellene találni. Szapáry közbevetésére, hogy az ügy diszkrét jellegére való tekintettel a miniszteri találkozót előnyösebb lenne megvalósítani valamelyik vidéki kastélyban, mint városban, Beneš előzetesen Tótmegyert (Palárikovo) ajánlotta azzal, hogy ezt még Gratz külügyminiszternek is meg kell erősítenie. Beneš ugyanakkor a magyarországi királykérdés tisztázatlanságára hivatkozva elutasította a magyar fél által felvetett, Beneš külföldi útjával összekapcsolt és még Gratz parlamenti beszéde előtt megtartandó velencei találkozó ötletét. /143/ A magyarországi indulatok lecsendesedésének szükségességét figyelembe véve Beneš egy későbbi, február végi, 27-i esetleg 28-i időpontot ajánlott.

A második Szapáry–Beneš találkozón tehát Szapáry kormánya hivatalos álláspontjáról tájékoztatta a csehszlovák felet, amely szerint a magyar fél hajlandó a két ország közeledését szolgáló tárgyalások felvételére. A két ország részéről tanúsított, az ügyhöz való felelősségteljes hozzáállást alátámasztja az a tény is, ahogyan Magyarországon a királykérdés miatt kiújuló kormányválságot a két fél fogadta. Annak ellenére, hogy a fejleményekre hivatalosan mindkét ország kénytelen volt a saját politikai irányvonalával és közvéleményével összhangban reagálni, a háttérben sikerült a közeledésnek ezt a lehetséges akadályát is elhárítani. Bár mindkét állam más elképzelésekkel, illetve más célt követve lépett a tárgyalások útjára, mindkettő bízott benne, hogy megegyezésre jutnak. Szapáry ismételt figyelmeztetésére, miszerint a magyar fél kiemelt figyelmet szentel a területi kérdésnek, Beneš azon meggyőződésének adott hangot, hogy „jó szándékú, értelmes emberek mindig meg tudnak egymással egyezni”. /144/ Ehhez még Beneš hozzátette: „meg lesznek elégedve.” /145/

Szapárynak a Benešsel való második találkozója után elkezdődött a kétoldalú tárgyalások konkrét előkészítése. Február 13-án a Karlovy Vary-i Esplanade Szállóban Szapáry ismét találkozott ©ámal kancellárral. Erre a találkozóra ©ámal hívta meg Szapáryt, aki a második Benešsel való találkozója után is elutazott Budapestre, hogy a fejleményekről tájékoztassa a magyar kormányköröket, Horthy kormányzót is beleértve. /146/ Ezen a találkozón Szapáry már bejelentette a magyar fél elképzelését a kormány szintű találkozó lehetséges időpontjáról és helyszínéről. A magyar fél, Beneš javaslatával egybevágóan, a találkozó lehetséges időpontjául február 27-ét vagy 28-át jelölte meg, helyszínként pedig egy, a magyar kormány által megrendelt, a Dunán nemzetközi dunai zászló alatt úszó hajót ajánlott. A Dunát, mint alapvetően semleges „területet” a magyarok egyrészt a csehszlovák fél miatt, amely belpolitikai okokból nem vehetett volna részt magyarországi tárgyaláson, másrészt saját szempontjai miatt ajánlotta, mivel egy szlovákiai találkozó a magyar kormányt ugyanúgy nehéz helyzetbe hozhatta volna. A magyar fél által javasolt körülményekkel kapcsolatban Masaryk elnök már február 15-én egyetértését fejezte ki, de a végleges és hivatalos döntést illetően azt ajánlotta, hogy várják meg Benešt, aki akkor még külföldön tartózkodott. /147/ Amint az a későbbiekből is kiderül, a találkozó helyszínének kiválasztása egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak.

Néhány nappal később világossá vált, hogy a találkozót Beneš elhúzódó külföldi útja miatt nem sikerül a tervezett, február végi időpontban megtartani, ezért az elnöki hivatal a találkozó dátumának nyolc nappal való elhalasztását javasolta. Erre a magyar fél a Benešsel való távirati kapcsolat felvételének a lehetőségét kérte, hogy meghatározhassák a találkozó végleges időpontját, rámutatva arra, hogy ez fontos egyrészt a magyar külügyminiszter programjának összeállítása szempontjából, másrészt az esetleges budapesti, a találkozó iránt tanúsított elkedvetlenedés veszélyének szempontjából. /148/ A találkozó időpontjának meghatározása miatt február 21-én Szapáry ismét meglátogatta ©ámal kancellárt, aki figyelmeztette Szapáryt, hogy Beneš beleegyezése, illetve a vele folytatott megbeszélés nélkül nem lehet meghatározni a csehszlovák–magyar kormány szintű találkozó végleges időpontját. /149/ Ugyanakkor az elnök kancellárja biztosította a magyar kormány nem hivatalos képviselőjét – igyekezve megnyugtatni azt –, hogy „mind őt, mind Masaryk elnököt örömmel tölti el a csehszlovák és magyar államférfiak találkozásának lehetősége”. /150/

A találkozó konkrét előkészítésének munkálatait Beneš elhúzódó külföldi útja miatt csaknem egy hónapos szünet után lehetett folytatni. Ez jelentősen akadályozta a kétoldalú találkozó előkészületi fázisát, feszültséget és türelmetlenséget keltve a magyar oldalon, keresztülhúzva még a Beneš által javasolt későbbi időpontot is. A kormány szintű találkozó előkészítése Szapárynak február 26-án Benešnél tett harmadik és egyben utolsó látogatásában csúcsosodott ki, ahol legfontosabb szervezési kérdések megtárgyalására került sor. /151/ A megbeszélés első és egyben legfontosabb pontja a kormány szintű találkozó helyszínének kiválasztása volt. Szapáry tolmácsolta a magyar fél – a Beneš által az előző – január végi találkozón felvetett gondolatával kapcsolatos elutasító álláspontját azzal az indokkal, hogy egyrészt a magyar fél számára politikai szempontból kényelmetlen lenne éppen az elcsatolt területen találkozót tartani, amely még kellemetlen politikai következményekkel is járhatna, másrészt egy csehszlovák területen megtartandó találkozó esetén a lehetséges magyarpárti tüntetések kellemetlen helyzetbe hoznák a csehszlovák delegációt, ugyanúgy, ahogy egy lehetséges „csehbarát” /152/ tüntetés a magyar delegációt hozná kényelmetlen helyzetbe. /153/ Szapáry ezzel a gondolatmenettel igyekezett alátámasztani a magyar félnek a Dunán mint semleges „területen” úszó hajón megtartott találkozóval kapcsolatos ajánlatának indokoltságát is. Ezzel a verzióval viszont Beneš nem értett egyet, komolytalannak nevezve azt. A csehszlovák külügyminiszter válaszában megismételte korábbi javaslatát, miszerint a két ország képviselői a szlovákiai Tótmegyeren gróf Károlyi Lajos kastélyában találkoznának, s egyúttal figyelmeztette a magyar felet, hogy „a helyszín kiválasztása ne váljon presztízskérdéssé”, /154/ mivel – ahogy Beneš fogalmazott – „demokratikus országokban az ilyesminek már nincs súlya, Csehszlovákia és Magyarország pedig demokratikus állam” (!). /155/

Beneš tehát továbbra is ragaszkodott a találkozó szlovákiai helyszínéhez, még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy a magyar fél számára – az ügy kényes mivoltára való tekintettel – Szlovákia nem a legmegfelelőbb helyszín. Hasonlóképp ő maga is elutasítólag állt hozzá a magyar félnek a találkozó helyszínére vonatkozó utólagos javaslatához, amelyben egy magyarországi helyszínt, konkrétan a Pozsonyból könnyen megközelíthető Hédervárt ajánlották. Beneš – Szapáry beszámolója alapján – ezt a lehetőséget biztonsági szempontból, az önkényeskedő magyar tisztek csoportjai miatt elfogadhatatlannak tartotta, hozzátéve, hogy ebben az esetben valaki mást küldene maga helyett. /156/ Valószínű, hogy Beneš vonakodásának oka is valójában politikai jellegű volt, hiszen már az is egy eléggé kényes feladatnak ígérkezett, hogy a csehszlovák közvéleménnyel tudassák a Magyarországgal folytatott tárgyalások tényét, amelyhez még ha azt is hozzá kellett volna tenni, hogy a találkozó Magyarországon kerül megrendezésre, az már valóban nehezen lett volna indokolható. Mindenesetre ebben a kérdésben még nem született meg a döntés. Beneš továbbra is ragaszkodott a szlovákiai helyszínhez, a magyar fél kitartó ellenállását látva azonban nem zárta ki egy morvaországi, például brünni vagy más városbeli, esetleg ausztriai, határ menti találkozó lehetőségét, de számára továbbra is a szlovákiai, valamelyik csehszlovák–magyar határ mentén lévő kastélyban megrendezett találkozó maradt az első számú lehetőség. Az ausztriai helyszín kapcsán felmerült Baden, amelyet Beneš a Csehszlovákiától való nagy távolság miatt azonnal elutasított, továbbá szóba került Hainburg és Marchegg, amelyek közül az elsőt a magyar fél – megfelelő szálláslehetőségek hiányára hivatkozva – elvetett, a második esetében pedig figyelmeztette a csehszlovák oldalt, hogy a marcheggi kastély Csehszlovákia „ellenségének” tulajdonában van. /157/

Kisebb nézeteltérés támadt a csehszlovák delegáció résztvevőinek kiválasztása körül is. Szapáry a magyar fél kívánságát tolmácsolva kérte, hogy a találkozón vegyen részt Tusar és Scheu is, mivel ők a kapcsolatfelvétel kezdetétől részt vettek a megbeszéléseken, illetve hogy állítólag, ©ámal véleménye szerint, ezt Masaryk elnök is támogatná. Tusar jelenlétét illetően a magyar fél az ő részvétele mellett foglalt állást, már csak azért is, mert a legnagyobb parlamenti párt képviselője volt. Beneš válaszában elzárkózott az elől, hogy diplomáciai tárgyaláson parlamenti képviselők vegyenek részt, de hozzátette, hogy figyelembe veszi a magyar fél kérését. /158/ Ugyanakkor elnézést kért, hogy nem tudja megadni a delegáció résztvevőinek pontos névsorát, mivel ebben a kérdésben – szavai szerint – még Masarykkal kell tárgyalnia, de azt is hozzátette, hogy „ami őt illeti, a tárgyaláson legszívesebben egyedül venne részt, hogy jobban ki tudja fejteni álláspontját”. /159/

A harmadik Szapáry–Beneš találkozóval tehát a csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó előkészítése utolsó fázisába érkezett, ekkor a szervezési kérdések főbb pontjai már kirajzolódtak. A találkozón megbeszélt részleteket Szapáry táviratban közölte a magyar külügyminisztériummal. Az alábbi hat pontban ugyanakkor benne foglaltattak a csehszlovák félnek, illetve Benešnek a csehszlovák–magyar találkozóval kapcsolatos elképzelései is:

1. A találkozó résztvevőit mindkét fél saját elképzelései alapján állítja össze. (Szapáry itt közli, hogy Beneš tudomásul vette a magyar fél kérését, miszerint a volt miniszterelnök, Tusar is jelenjen meg a találkozón, és hogy Beneš Tusar részvételét nem tudta megígérni.)
2. A nyilvánosságot illetően Beneš azt ajánlotta, hogy a tárgyalások elkezdésének napján mindkét fél bocsásson közre egy közleményt a csehszlovák és a magyar sajtó számára, amely tudatja, hogy a két ország miniszterei találkoznak, hogy a békeszerződéssel összhangban megtárgyaljanak néhány kérdést.
3. A kétoldalú találkozó időpontjával kapcsolatban Beneš sajnálkozását fejezte ki azért, hogy elhúzódó külföldi útja miatt nem lehetett a találkozót a tervezett időpontban megtartani, és új időpontként március 11-ét, 12-ét vagy 13-át jelölte meg.
4. Ami a találkozó témáját illeti, Beneš azt javasolta, hogy pontról pontra tárgyalják meg a békeszerződés alapelveinek a gyakorlatba való átültetését.
5. A tárgyalás nyelvét illetően Beneš a franciát előnyben részesíti a némettel szemben.
6. A Dunát mint helyszínt Beneš nem tartja a legmegfelelőbbnek. /160/ A találkozót Beneš legszívesebben a szlovákiai Tótmegyeren tartaná meg, ugyanakkor felajánlotta, hogy a következő találkozóra sor kerülhetne bárhol Magyarországon, amelyet a magyar fél azonnal kijelölhetne. Javaslatának elutasítása Benešt kellemetlenül érintené, mivel már minden szükséges intézkedést meghozott szlovákiai útjával kapcsolatban. Továbbá saját részéről elutasította a találkozó helyszínének presztízskérdésként való kezelését, viszont abban az esetben, ha a magyar fél presztízsveszteség veszélye miatt kénytelen elutasítani javaslatát, helyszínként valamelyik morvaországi, esetleg ausztriai, a magyar és csehszlovák határhoz közel fekvő kisvárost javasolta. Olyan helyszínt, ahová Bécsen keresztül vezet az út, illetve amely Bécs közelében fekszik, nem tart alkalmasnak, mivel ez az osztrák kormánnyal szembeni udvariassági gesztus megtételének kötelességét vonná maga után, amit annak ellenére, hogy a bécsi kormánnyal barátiak a kapcsolataik, szeretne elkerülni. /161/

A magyar fél Beneš javaslatai közül az I. és az V. pontban foglaltakat ellenvetés nélkül elfogadta. A helyszín megválasztását illetően Magyarország a harmadik verziót választotta, amely szerint a találkozót semleges területen, egy ausztriai kastélyban tartanák. Figyelembe véve Beneš kérését, a magyar fél helyszínként az ausztriai Bruck an der Leitha városkában lévő kastélyt jelölte meg Bécstől harminc kilométerre délkeleti irányban, amely a csehszlovák fél számára, Beneš tervezett szlovákiai útjának részeként Pozsonyból könnyen megközelíthető. A magyar választás azért is esett a brucki kastélyra, mert a tulajdonosnak, Harrach grófnak, csehszlovák állampolgársága is volt (Harrach gróf tulajdonában volt a már fentebb említett marcheggi kastély is). /162/ Ezeket a magyar javaslatokat azután Beneš már ellenvetés nélkül elfogadta, és a találkozó első fordulójának megkezdésére március 11-ét, tíz órai időpontot ajánlott, ezenkívül azt kérte a magyar féltől, hogy a Harrach gróffal történő, a kastélyának politikai tárgyalás céljaira való rendelkezésre bocsátásával kapcsolatos megbeszélés csak nem hivatalos szinten, Szapáry közvetítésével folyjon, tehát ne kelljen a két ország kormányának hivatalosan kapcsolatba lépnie vele. /163/

Március elején, négy hónapig tartó megbeszélésekkel és több mint két év gondokkal terhelt kapcsolattal a hátuk mögött, Csehszlovákia és Magyarország az első kétoldalú, kormány szintű tárgyalások elkezdésének küszöbén állt. A helyszín és az időpont meghatározása már garanciát jelentett arra, hogy a felek tényleg tárgyalóasztalhoz ülnek. Nem maradt más hátra, mint néhány részletkérdés megbeszélése után elkezdeni magát a tárgyalásokat. A helyszínt már nem változtatták meg annak ellenére, hogy Bruck mellett ismét felmerült Marchegg arra az esetre, ha Harrach gróf részéről gondok merülnének fel a kastély rendelkezésre bocsátásával kapcsolatban. /164/ Ami az időpontot illeti, azt még az utolsó pillanatban néhány nappal elhalasztották. Ennek a változtatásnak viszont már nem volt politikai háttere, pusztán szervezési jellegű döntés volt, amelyet a két fél a legnagyobb egyetértésben hozott meg. /165/ A Harrach gróffal való megegyezés után a találkozó időpontjának március 11-ről március 14-re való megváltoztatása már véglegesnek bizonyult. Az időpontot a következő napon a prágai magyar küldöttség közvetítésével a csehszlovák fél is megerősítette, tizenegy órai kezdést ajánlva. /166/

Csak ezt követően kezdhettek hozzá a tárgyaló felek, hogy körlevelekben tájékoztassák külképviseleteiket a csehszlovák és magyar külügyminisztérium készülő kétoldalú tárgyalásairól. Ez viszont csak Magyarország esetében történt meg időben, ugyanis csak a magyar külügyminisztérium tájékoztatta hivatalait még a találkozó előtt, március 11-én. A csehszlovák külügyminisztérium csak március 17-én, illetve 18-án adott tájékoztatást, tehát csak a találkozó befejezése után. /167/ A magyar külügyminisztérium a belgrádi és berlini képviseletei esetében a körlevélben foglaltakat részletes instrukciókkal egészítette ki, felkészítve azokat a jugoszláv, illetve a német kormány esetleges ingerült reakcióira. /168/ Bár Magyarország három nappal a tervezett csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó megkezdése előtt tájékoztatta külföldi képviseleteit, Csehszlovákiához hasonlóan nem tárta a nagy nyilvánosság elé a fejleményeket, tehát mind a csehszlovák, mind a magyar nyilvánosság kész tények elé lett állítva. Mindamellett mind a magyar politikai körök, mind a közvélemény türelmetlen várakozással lépett az 1921. év tizenkettedik hetébe, mivel a kormány a Nemzetgyűlés utolsó ülésén „hétfői szenzációt” /169/ ígért. Ezzel kapcsolatban a Budapesti Hírlap vasárnapi vezércikkében az ország bel-, illetve külpolitikai helyzetét elemezve befejezésként enyhe cinizmussal beszélt a receptről, amely majd kigyógyítja az országot minden bajából, és rezignáltan megjegyezte: „Várjuk hát egyelőre a hétfői szenzációt, az talán segíteni fog Európán és Magyarországon.” /170/ Mindenesetre ha Magyarország helyzetének rendezését célzó új megközelítéssel kapcsolatos elvárásokat tekintjük, nem voltak ezek a szavak teljesen félrevezetőek, hiszen ami a következő napokban történt, az a csehszlovák és a magyar nyilvánosság számára valódi szenzációt jelentett.

(Cseh eredetiből fordította Bondor Sándor)

T. Sápos Aranka: A Tőketerebesi járás etnikai összetétele a dualizmus korában

I. A dualista Magyarország etnikai megoszlása

A népesség összetételére vonatkozó demográfiai elemzések egyik igen fontos és a mai Európában egyre nagyobb érdeklődést kiváltó kérdéscsoportja az, amely az egyes országok népessége nemzeti (nyelvi), etnikai származási összetételére vonatkozik. A nemzetiségi megoszlás különösen a közép-, kelet- és dél-európai régiókban fontos, ahol évszázadok óta egy-egy ország területén több nemzetiség (népcsoport), nyelvi csoport él együtt, és ahol különösen az első világháborút követő és a második világháború után megismételt békeszerződések eredményeként még inkább vegyessé vált az egyes újonnan létrejött és az utóbbi években újra szétvált országok nemzetiségi, nyelvi képe. /1/ Mindazokban az országokban, amelyekben több nemzetiség él együtt, ebből az együttélésből adódó speciális problémák megoldása érdekében a lakosság nemzetiségi /2/ megoszlását is ismerni kell. A nemzetiségi hovatartozás meghatározása érdekében a népszámlálások alkalmával többféle idevágó kérdést tesznek fel a lakosságnak, és általában ma már az önkéntes bevallások eredményét teszik közzé és fogadják el hivatalosnak. /3/

Magyarországon a nemzetiségi hovatartozás megállapítása 1880-tól – közvetett úton – az anyanyelvként megjelölt nyelv alapján történt. /4/

Anyanyelv alatt itt természetesen nem a szoros értelemben vett anyanyelvet értjük, hanem azt a nyelvet, amelyet a megszámlált egyén a népszámlálás időpontjában minden befolyástól mentesen magáénak vall. Ez a nyelv tehát különbözhet attól a nyelvtől, amelyet valaki anyjától tanult, bár az esetek 99 százalékában egyezni fog vele. Teljesen tökéletes még ez a módszer sem lehet, mert olyan embereknél, akik több nyelvet egyformán jól beszélnek, és azokat váltakozva használják, sokszor nehéz eldönteni saját maguknak is, hogy mi az anyanyelvük. Ilyen esetben természetesen az egyéni belátásra, jobban mondva érzületre kell bízni több nyelv közül az anyanyelv megállapítását. /5/ Az 1900 előtti felmérésekben csak az anyanyelvükön tudók száma és a magyarul beszélők száma tekinthető egészen pontosnak. Meg kell azonban jegyezni, hogy az olyan területi egységekben, amelyekben csak két fő nemzetiség van és a harmadik vagy negyedik stb. nemzetiség már csak alárendelt szerepet játszik, tapasztalás szerint az adatbevallók a másik fő nemzetiség ismert nyelvét jelentik be az első helyen, úgyhogy ilyen városokban vagy területrészeken az első helyen megnevezett nyelv feldolgozása is elég biztos támpontot nyújt a kölcsönös nyelvismeretekre nézve. Módszertani szempontból ez az eljárás azonban semmi esetre sem tökéletes. /6/

A dualista Magyarországon az etnikai megosztottság a legtarkább képet alkotta, Magyarország az egyik legkevertebb népességű ország volt Európában. Az ország lakosságát több mint 10 nemzetiség alkotta. Ezek a nemzetiségek a következők: magyarok, németek, románok, szlovákok (tótok), ruténok (ruszinok), horvátok, szerbek, bunyevácok (sokácok), szlovénok, cigányok, örmények, cseh-morvák, lengyelek, olaszok, bolgárok (krassovánok).

Az osztrák hatóságok első ízben 1850-ben mérték fel hivatalosan a történelmi Magyarország etnikai összetételét. 1850 után 30 évig nincs hivatalos és pontos adatunk az ország etnikai megoszlására vonatkozóan, csupán különböző magánbecslések állnak rendelkezésünkre. Az 1857-es és az 1869-es népszámlálás nem terjedt ki a lakosság etnikai összetételének felmérésére, nem kérdezte a lakosság anyanyelvét vagy nemzetiségét.

Nemzetiségi (anyanyelvi) tekintetben a magyarság középkori, középkor végi erős abszolút többségét, 75-80%-ig is emelkedő lélekszámarányát a török hódoltság korában elvesztette a szinte katasztrofális mértékű véráldozata következtében. A Magyar Királyság akkor és azt követően – a telepítések évszázadában – etnikailag erősen kevert, valóban nemzetiségi állammá alakult át. /7/ A magyar ajkú népességtörzs regenerálódása azonban rövidesen megindult, bár csak a 19. század folyamán vált erőteljesebbé. /8/

Az ország etnikai viszonyainak a formálásában a beolvadás (asszimiláció) és az elkülönülés (disszimiláció) erői mérkőztek egymással. Általános törvényszerűségként figyelhető meg, hogy a kisebb idegen néptöredékek könnyebben és gyorsabban beolvadtak a magyarságba, míg a tömbökbe tömörült, nagyobb létszámú bevándorlók jóval tovább, esetleg napjainkig megtartották népi különállásukat. A honfoglalás korában itt talált, majd a későbbi évszázadokban bevándorolt nemzetiség egy része tehát vérségileg-nyelvileg beolvadt a magyarságba, más csoportjaik azonban olyan magyarországiak lettek, melyek megtartották az eredeti nemzetiségüket. Hanák Péter mintegy 3 millióra becsüli a történelem folyamán a magyarsághoz aszszimilálódott nemzetiségek számát. /9/

Magyarország lakossága az 1787. évi népszámlálás szerint valamelyest meghaladta a 8 millió főt. A magyarság számát a statisztikusok csekély eltéréssel mintegy 3,2 millióra (40%) becsülték.

Ha ezt a középkori etnogenezis során sokféle népelemből összeolvadt történeti etnikumot vesszük kiindulási bázisnak, akkor a 19. századot a magyarság népesedési fénykorának tekinthetjük. Az 1910. évi népszámlálás csaknem 10 millió magyar anyanyelvűt mutatott ki. ők a Horváth-Szlavónia nélküli országban már 54,5%-os abszolút többséget alkottak. Amíg az egész lakosság ötnegyed század alatt 176%-kal, a nem magyar népek állománya 71%-kal, a magyarságé 210%-kal nőtt. /10/
Nézzük meg nemzetiségekre lebontva Magyarország lakosságszámának a fejlődését 10 évenkénti periódusban 1880 és 1910 között! /11/

1. táblázat. Magyarország nemzetiségi megoszlása 1880 és 1910 között

A demográfiai növekedés következtében a nemzetiségi erőviszonyokban is változás figyelhető meg. A történelem során alig fordult elő, hogy egymás mellett élő különböző etnikumok azonos demográfiai képletekkel rendelkeztek volna. /12/

A nemzetiségi erőviszonyokban 1850 és 1890 között jelentős eltolódás következett be. A magyar lakosság száma 41,5%-ról fokozatosan 48,6%-ra növekedett, s a többséget, 54,0%-ot 1900-ban érte el, ami azt jelentette, hogy a magyarok száma 2,6 millióval növekedett. Ezzel szemben a legtöbb nem magyar etnikum száma csökkent. A nemzetiségi erőviszonyokban bekövetkezett eltolódás több tényező egyidejű hatásának az eredője volt.

1.Természetes és spontán népesedési folyamat. A magyar lakosság természetes szaporodása nagyobb mértékű volt, mint a többi népeké együttesen. /13/ A magyarok természetes szaporodásának az ütemét csak a szlovákoké és a ruténoké múlta felül, náluk azonban a nagyarányú kivándorlás elvitte a népszaporulat jelentős részét. A magyarok természetes szaporodása az 1896–1914 között évente átlagosan 2 ezrelékkel volt magasabb, mint a nem magyar népeké együttesen. A kivándorlás viszont éppen a magyarok számát apasztotta a legkisebb mértékben.

2.A bevándorlók. Számuk jelentős nagyságrendű volt (kb. évi tízezres), s az uralkodó magyar nemzetiséghez asszimilálódtak. A bevándorlók többsége Budapesten telepedett le. 1869 és 1900 között mindig több volt a Budapestre bevándorolt, tehát nem itt születettek száma, mint az ott lakóké. Ha a belföldi bevándorlók statisztikáját nézzük, azonnal szembeötlik a szlovákok nagyarányú bevándorlása.

1869-ben 12 300, 1900-ban már 37 873 többségben szlovák anyanyelvű lakosságú vármegyében születettet tartanak nyilván Budapesten. A szlovákok országon belüli migrációja (90%-a) Budapestet vette célba. A szlovákságon kívül a fővárosba összpontosul a magyarországi németség és zsidóság migrációja is. A zsidóság 1900-ban Budapest lakosságának 23,6%-át alkotta, a budapesti németek 42%-a vidékről jött a fővárosba.

Mindezek mellett jelentős volt még más külföldi bevándorlók száma is. A bevándorlók Budapest polgári szféráját tették gazdagabbá. A polgári szféra, kiegészítve a már korábban amúgy is majdnem teljesen német, kis részben szláv városi polgárságot és a magyar–német zsidó kereskedőket, egy nemzetiségileg-vallásilag rendkívül heterogén lakosságot alakított ki. A főváros polgári fejlődésével egyidejűleg megindul ezen szféra magyarosodása is.

3.A zsidók magyarosodása. A zsidókat 1850-ben külön nemzetiségként írták össze, a későbbi népszámlálások már nem ismertek zsidó nemzetiséget, csupán izraelita vallást. A magyar asszimilációs nyereségnek több mint 700 ezer fős részét a zsidóság tömeges asszimilációja jelentette. A zsidók számarányukat messze meghaladó mértékben veszik ki részüket a kapitalista átalakulásból, bekerülnek a képviselőházba is. /14/

4.A társadalmi mobilitás. Ez szintén fontos tényezője volt a magyarosodásnak. A magasabb képzés, a társadalmi hierarchiában való felemelkedés, a hagyományos falusi közösségekből a paraszti és kispolgári életformából való kiszakadás az esetek többségében magyarosodással járt. Az asszimiláció is jelentős mértékben hozzájárult a népesedési arányeltolódáshoz. Az 1850 és 1890 közötti több mint 2,5 milliós gyarapodásból 1 milliót tulajdonítanak a szakemberek az asszimilációnak. /15/ Ez az asszimilációs hullám spontán társadalmi folyamatnak tekinthető, melyet a gazdaság fejlődése, a szociális és földrajzi mobilitás és a városiasodás váltott ki. /16/ Nemcsak a tőkés nemzeti piac kialakulása hatott ösztönzően az asszimilációra, hanem a társadalmi ranglétrán való emelkedés is fontos szerepet játszott ebben. /17/

A nemzetiségi erőviszonyokban bekövetkezett változásokhoz nem kis mértékben hozzájárult két demográfiai tényező is, mely a kor népesedési viszonyait befolyásolta. Az egyik tényező az utolsó „középkori” típusú demográfiai válságnak nevezhető kolerajárvány és éhínség volt 1872–1873-ban. A kolera a túlnyomórészt magyarlakta Dunántúlt csak kis mértékben sújtotta, a románok, kárpátukránok és szerbek lakta keleti-délkeleti országrészek népességét viszont megtizedelte. A másik tényező a tömeges kivándorlás volt. A kivándorlók 80%-át a század végéig a szlovákok és ruténok alkották, a magyarok kivándorlása csak a 20. század első évtizedeiben öltött igazán nagy mértéket, de így is csak a kivándorlók egyharmada került ki közülük.

II. A régió etnikai viszonyai az 1869 előtti évtizedekben

Zemplén vármegye sajátos földrajzi fekvése révén etnikailag és vallásilag is változatos képet alkot. Három nyelvterület (magyar, szlovák, rutén) lakosságának fejlődését ezen nyelvterület határvonalainak változásain követhetjük figyelemmel. Természetesen a nyelvhatárok pontosabb meghúzása csak a 19. század második felétől lehetséges, de nyugodtan kijelenthetjük, hogy az előző évszázadokban a vármegye északi, északkeleti részén ruténok, középső területén szlovákok, déli részén pedig magyarok éltek egységes tömböt alkotva. Természetesen a tömbök határvonalai változtak, s a tömbökön belül is találhatunk más nemzetiségű (nyelvű) falvakat.

Az első komolyabb kapaszkodó a vármegye nemzetiségi viszonyainak meghatározására a Pragmatica sanctio korabeli (1715-ben és 1720-ban keletkezett) összeírás /18/, mivel név szerint felsorolja a lakosságot, s az ilyen jellegű felsorolás támpontot nyújthat a 18. század eleji nemzetiségi viszonyok felvázolásához. Ennek alapján Zemplén vármegye északi része szláv /19/ többségűnek tekinthető, magyar nyelvterület Dél-Zemplén és a Bodrogköz területe. Magyar lakosságú 75 (1715), illetve 90 (1720) település, magyar többségű 45, illetve 43 település. Szláv nyelvű település 212 (1715), illetve 210 település, szláv többségű, de magyar népesség is jelen volt 84 (1715), illetve 80 (1720) településen. /20/

A magyar nyelvterületen belül kis százalékban más nyelvű lakosság is kimutatható. Főleg szláv népesség élt szórványokban: Rudabányácskán, Pácinban, Erdőbényén, Bodroghalásziban, Lácán, Girincsen, Vitányban, Végardón. A szláv ajkú népesség nagyobb arányú megtelepedése csak a 18–19. század fordulójától feltételezhető. Szláv (szlovák, rutén) népességgel találkozhatunk Battyánban, Nagykövesden, Bacskában, Kaponyán, Kisdobrán, Leleszen, Bodzásújlakon, Kásóban, Kisbáriban, Barancson, Kistoronyán, Kolbaszón, Velejtén, Bistén, Bodrogszerdahelyen, Csarnahón, Gercselyen, Barancson, Nagykázméron, Nagytoronyán, Kisztén.

A szlovák és magyar nyelvterület közötti átmeneti rész a Gálszécsi és a Nagymihályi járás térségére esik. Itt még vannak magyar többségű (Kohány, Hardicsa, Hór, Szilvásújfalu, Kisbosnya, Magyarizsép, Szécsegres, Szécskeresztúr, Tusaújfalu, Vécse, Zemplénkelecseny, Tarnóka, Parnó, Szécsudvar) és töredék lakosságú falvak. Az északabbra fekvő járások már a szláv nyelvterület részei, töredéknyi magyar lakossággal. /21/

A rutén és szlovák népesség elkülönítésében a lakosság vallási hovatartozása lehet segítségünkre. Ehhez a 18. században (1773-ban) készült összeírás ad segítséget (Lexicon Locorom Regni Hungariae populosorum anno 1773 officiose confectum, 1920). A felméréshez használt kérdőíveken találjuk meg először az összeírások történetében azt a kérdést, hogy milyen nyelv uralkodik az illető helyen, és a lexikonban feltüntetik a települések felekezeti hovatartozását is.

A többség által beszélt nyelv és vallás /22/ együttes vizsgálata segítségül szolgálhat a települések nemzetiségi hovatartozásának megállapításánál. Ebből az alábbi kép tárul elénk. Zemplénben 108 település magyar, 65 szlovák, 150 rutén. Zemplén déli részén (Ráskán, Hercegkúton, Károlyfalván) már néhány német település is található. /23/ A fent említett adatok alapján jól elkülöníthetők a nyelvterületek. Tamás Edit részletes népességi (főleg etnikai) kutatásai során Zemplén vármegyében a 18. század végén kialakult nyelvhatárokat a következőképpen határozza meg. /24/ Magyar: a Szerencsi, Tokaji, Sárospataki, Bodrogközi járás. A Sátoraljaújhelyi és a Nagymihályi járás keleti részén húzódik a magyar nyelvhatár északi vonala: Biste, Mátyásháza, Alsómihályi, Legenye, Nagytoronya, Gercsely, Bodzásújlak, Garany, Hardicsa, Zemplén, Bodrogszentmária, Zétény, Abara, Nagyráska, Kisráska, Hegyi, Deregnyő. A magyar nyelvterülethez északról a szlovák kapcsolódik: a Sátoraljaújhelyi (Nagykázmér, Velejte, Lasztóc, Barancs), a Gálszécsi (Tőketerebes) és a Nagymihályi (Céke, Mészpest, Petrik, Málca, Márk, Szalók, Butka) járás településein át húzható meg a déli vonala. Nyugaton a rutén nyelvhatárvonallal érintkezve végighúzódik a Gálszécsi és a Varannói járáson (Kozma, Cselej, Pelejte, Nagyazar, Zebegnyő, Bacskó, Visnyó, Szécsmező, Szacsúr, Kővágó, Vehéc, Varannó, Sókút, Agyagospatak, Felsőfeketepatak, Nagydobra), északon érinti a Sztropkói és a Homonnai járást (Kisterebes, Kelcse, Nagydomása, Gerlefalva, Lukácsi, Jánosvölgye, Rubó, Izbugyarabóc, Laborcmező, Tótalmád, Görbény), keleten benyúlik a Szinnai járás területére (Papháza, Szinnamező, Agyidóc, Szinna).

A rutén nyelvterület és az északi fekvésű Homonnai (Homonnarokító, Izbugyarokító) és Mezőlaborci járás (Laborcradvány, Izbugyarabó, Zemplénpálhegy, Alsóvirányos, Kosárvágás, Giglóc, Holcsik, Máriakút, Gyapár, Kisgyertyános, Kispetőfalva, Kisvalkó, Detre) és a keleti Szinnai (Kiskolon, Taksány, Méhesfalva, Tüskés, Vendégi, Alsóalmád) járás jelentős részét foglalja magában Zemplénben. Nyugaton a nyelvhatár végighúzódik a Gálszécsi és a Varannói járás nyugati részén (Aranyospatak, Ércfalva, Józsefvölgy, Bányapataka, Dávidvágása, Csábóc, Szécskeresztúr). Mindvégig a szlovák nyelvterülettel érintkezik. Elszórtan a szlovák és a magyar nyelvterületén belül is találhatók rutén falvak. A hármas nyelvhatár Zemplénben jóval bonyolultabb, tagoltabb vonalvezetésű, sőt elszórtan még a nyelvterületen belül is találunk más nemzetiségű (rutén) falvakat, mint Ung megyében – állítja Tamás Edit (ő ugyanis Ung megyében is elvégezte ugyanezeket a kutatásokat).

A 19. század közepének Magyarországi viszonyairól Fényes Elek /25/ munkái adnak számunkra átfogó képet. A 19. század közepén (1851) írt munkájában Magyarország geographiai szótára címmel feljegyezte az akkori településeket. Ebben a gyűjtésében megadta a lakosok számát, a felekezeti megoszlást, és nemzetiségi szempontból besorolta az ott lakó népességet.

Fényes Elekhez hasonlóan Viktor Hornyánszky 1858-ban megjelent német nyelvű munkájában követte kortársa módszereit. Tamás Edit összehasonlította Fényes Elek és Hornyánszky gyűjtését, és arra a megállapításra jutott, hogy a két felmérés alapján néhány kisebb eltéréstől eltekintve hasonló nyelvterületek mutathatók ki Zemplén vármegye esetében is.

Tamás Edit tovább lépett: Fényes és Hornyánszky felméréseit összehasonlította az 1773-as összeírás alapján készült térképpel. Összevetve a két gyűjtést és az 1773-as térképet, jelentős eltérésekre hívja fel figyelmünket: Zemplén északi részén a Sztropkói, Mezőlaborci, Homonnai, Szinnai járás területén húzódó szlovák–rutén nyelvhatár pontosan követi az 1773-as nyelvhatárt. A varannói, homonnai rutén szórványokkal tarkított szlovák nyelvterület is hasonló a korábbihoz. Az alsó-zempléni /26/ magyar nyelvterület sem változott jelentősen, csupán a Sátoraljaújhelyi járás területén került délebbre a magyar nyelvhatár.

Közép-Zemplénben a Sátoraljaújhelyi, a Nagymihályi, valamint a Sztropkói és a Homonnai járás déli területeinek korábban szlovákként feltüntetett településeinek nemzetiségi képe azonban sokkal bonyolultabb, sokkal változatosabb. /27/ Valójában ez a sáv a magyar–szlovák– rutén nyelvterület találkozási pontja. Míg az előbb említett északi részén keskeny sávként húzható meg a két nép közötti elválasztó vonal, itt nincs ilyen. Igaz, a nyelvhatár valójában egy zóna, ahol a szomszédos népek vegyesen, kisebb-nagyobb arányban élnek egy-egy adott településen. Erre igazán jó példa az a zempléni középső sáv, melynek déli vonala a Mikóháza, Alsóregmec, Rudabányácska, Nagytoronya, Kásó, Céke, Magyarsas, Lazony vonalon húzható meg. Északon a Nagyazar, Bacskó, Szécsmező, Szacsúr, Alsókocsény, Klazány, Homonna, Ordasfalva által kijelölt vonal jelzi. Ezen belül a déli részen az átmenetet követve magyar–rutén településeket találunk, míg az északi részen szlovák–rutén falvak követik egymást.

Tamás Edit aprólékos összehasonlításai igazolják azt a tényt, hogy nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni „egyetlen” adatsorból, szükséges az öszszehasonlítási módszer, hogy észrevegyük az eltéréseket, s rámutassunk a valós helyzetre, hiszen az eddig leírt állapotok alapján eltérés mutatkozik az 1773-as és az 1851-es nyelvhatárok között. Az 1773-as nyelvhatárok nem ábrázolták helyesen a valós állapotokat. Sok esetben talán még a kialakulatlan nyelvi viszonyok is zavarták a helyes besorolásokat. A szláv nyelveken belül pedig könnyű az átjárhatóság, s valószínű, hogy nagy volt a kelet-szlovákiai nyelvjárás és a rutén nyelv közötti hasonlóság, átjárhatóság.

A 19. század második felétől az etnikai (nyelvi) határok felmérése, megvonása már könnyebb feladatnak számít. Az 1880-as népszámlálás az első, amely már kimutatást is készít a lakosság anyanyelvéről (más százalékos kimutatások is találhatók az összeírásban, és ennek eredményeit már közre is adták).

Az 1880-as, 1900-as összeírások a magyarság megszilárdulását mutatják. A magyarság Zemplén vármegye déli részén megingathatatlanul tartja magát. A Sárospatak,
Sátoraljaújhely, Kistoronya, Csarnahó, Zemplén, Imreg, Abara, Kisráska, Nagyráska, Hegyi, Deregnyő vonalon megszilárdult a magyarság, 75%-os a jelenlétét mutató vonal. Ettől északra a Sátoraljaújhelyi járás határáig van jelen a magyarság, százalékaránya kisebb, mint 50%, és erősen ingadozó (ide kapcsolódik Hardicsa is). Jelen van a nyelvterületek közötti átmeneti sáv.

A szlovákság 75%-nál magasabb jelenlétével továbbra is uralja a vármegye középső részén fekvő járásokat: a homonnait, a varannóit, a nagymihályit, a gálszécsit. Északon továbbra is stabil a rutén–szlovák nyelvhatár, délen megmaradt az átmeneti terület a Sátoraljaújhelyi járás északi részén, bár itt is 50%-ot meghaladó a szlovákság aránya.

Eltűnt az a nagy átmeneti terület, mely Fényes Elek adatai alapján rajzolódott ki.

A vallási adatok egyes járásokban (a magyar görög katolikus arány miatt) jelentős rutén eredetű lakosságra utalnak (Gálszécsi, Nagymihályi, Sátoraljaújhelyi, Varannói járás).

A ruténok továbbra is többségben vannak a Sztropkói, Mezőlaborci, Szinnai járásban. A vegyes lakosságú területen azonban nagyarányú asszimilációnak lehetünk szemtanúi.

Az 1900-as népszámlálás adatai alapján a magyarság nyelvterületének megnövekedését látjuk. A magyarság nyelvterülete észak felé fokozatosan kiterjedt, Zemplénben ez a Kolbaszó, Alsómihályi, Velejte, Gercsely, Hardicsa vonalon húzható meg, de ettől északabbra fekvő településeken is kimutathatók jelentősebb növekedések; az Újhelyi járás északi részén és a Gálszécsi járásban foltokban a lakosság negyedét meghaladó a magyarság aránya. /28/

A szlovákság szempontjából az 1900-as népszámlálási eredmények veszteséget és nyereséget is kimutattak. A Gálszécsi járás déli területén csökkent a százalékban kimutatható arányuk a magyarok javára, de elmozdult a rutén–szlovák nyelvhatár. A korábbi összeírások egyes rutén települései – főleg Szobránc vidékén – már szlovákként szerepeltek.

A három nyelvterületből a ruténok veszítettek folyamatosan. A Sztropkói, Mezőlaborci járás nyugati részén fekvő települések asszimilációs folyamatának kezdődő stádiuma figyelhető meg a szlovákság javára, s ugyanez a folyamat figyelhető meg Közép-Zemplén rutén nyelvű településein is. Igaz, hogy az 1910-es népszámlálás – mely a történelmi Magyarország utolsó népösszeírása – a ruténok számának csekély növekedését jelzi, de a későbbi folyamatok, változások /29/ a ruténok nagymértékű asszimilációjára mutatnak rá.

A nyelvhatárok meghatározásával foglalkozott Balogh Pál is a Népfajok Magyarországon című munkájában, és a Külön tekintettel a magyar–tót nyelvhatár kérdésével az utolsó két évtizedben című tanulmányában. Balogh Zemplén vármegye 451 települését térszakaszonként beosztva vizsgálja nyelvi megoszlás szempontjából. A térszakaszokat a folyóvölgyek, mellékek, hegységek nevével különbözteti meg. A következő földrajzi megosztásokat használja:

• Hernád-völgy – 9 magyar helységgel rendelkezik
• Sajó-völgy – 3 magyar helységgel rendelkezik
• Ond-völgy – 6 magyar, 1 német helységgel rendelkezik
• Bodrog-völgy – 28 magyar, 1 szlovák helységgel rendelkezik
• Karcsa és melléke – 16 magyar helységgel rendelkezik (szlovák, orosz-rutén)
• Latorca-völgy – 16 magyar helységgel rendelkezik
• Tisza-völgy – 10 magyar helységgel rendelkezik
• Takta-mellék – 3 magyar helységgel rendelkezik
• Tokaj Hegyalja – 7 magyar, 2 német, 1 szlovák helységgel rendelkezik
• Ronyva-völgy – 15 magyar, 13 szlovák helységgel rendelkezik
• Gálszécsi Hegyalja – 11 szlovák, 1 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
• Tapoly-völgy – 29 szlovák helységgel rendelkezik
• Ronyva–Ondava köze – 4 szlovák helységgel rendelkezik
• Ondava-völgy és melléke – 4 magyar, 52 szlovák, 15 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
• Olyka-völgy – 29 szlovák és 10 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
• Laborc-völgy – 8 magyar, 18 szlovák helységgel rendelkezik
• Laborc–Ondava köze – 7 szlovák helységgel rendelkezik
• Laborc és vidéke – 47 szlovák, 27 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
• Czirova-völgy – 12 szlovák, 10 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
• Jablunka-völgy – 1 szlovák, 10 orosz (rutén) helységgel rendelkezik
• Az Ung melléki helység – 3 szlovák, 21 orosz (rutén) helységgel rendelkezik

Zemplén vármegye 451 községéből 125 magyar, 228 szlovák, 95 orosz (rutén), 3 német település. Az általa elnevezett „térszakaszokat” lebontja településekre, s meghatározza a lakosság nyelvi és felekezeti megoszlását.

A zempléni magyarság tömbje a Tisza-medencei róna földjén telepedett meg, a Latorcától a Sajóig érő területen, az egész Bodrogközt átfogva. A területen 91 magyar, 1 német, 1 szlovák helység található. Egyetlen német sziget a vidéken: Rátka. A német lakosságot Kassa vidékéről származtatja. Van egy szlovák sziget is a területen Sárospatak mellett: Végardó.

Végardó nyelvi megoszlásánál megjegyzi, hogy 50 évvel ezelőtt még orosz (rutén) falu volt, melynek felekezeti megoszlására a görög katolikus vallás jelenléte utal, mára már szlovákká lett. Ezt az elszlovákosodást azzal magyarázza, hogy a faluba a hegyek közt elszlovákosodott oroszok (ruténok) költöztek, és az oroszok (ruténok) csak egy része olvadt be a magyarságba. Bodrogköz további falvaiban is rámutat hasonló jelenségre, ahol orosz (rutén) népesség élt, „orosz rítus szerint imádkozott”, és idővel asszimilálódott, azzal a különbséggel, hogy a magyar többségbe olvadtak be (s nem szlovákokká lettek). Ilyen községnek számított: Bodrogszerdahely, Dámóc, Bély, Boly, Kisdobra, Bodrogmező.

A szlovák nyelvhatárt a következő helységeknél húzta meg: Kelecsen, Isztáncs, Upor, Kozma, Kásó, Kiszte, Gercsely, Velejte, Barancs, Pelejte, Tőketerebes, Kacsád, Céke, Magyarsas, Petrik, Málcza, Márk és Szalók. A szlovák nyelvterület tömbjében magyar telepekre utal. Ilyen telep a varannói, kisruszkai, kohányi, gálszécsi, nagyazari, csemerjei.

A magyar nyelvhatár, felmérése szerint a következő falvaknál húzható meg: Kolbaszó, Lasztóc, Mihályi, Legenye, Nagy- és Kistoronya, Csarnahó, Zemplén, Bodzásújlak, Garany, Kazsu, Hardicsa, Imreg, Szürnyeg, Mézpest, Abara, Nagy- és Kis-Ráska, Hegyi, Deregnyő. Balogh felmérései a 19. század második felének nyelvi megoszlását tükrözik a térségben. Az ő általa meghúzott nyelvi határvonalak jelentős része megegyezik a Tamás Edit által meghatározott határvonalakkal. Balogh munkájában túlzottan hangsúlyozza a szlovákság előretörését az orosz (rutén) lakosság rovására. A zempléni szlovákság legnagyobb részét elszlovákosodott oroszoknak (ruténoknak) tartja. /30/

Ezt a tényt Fényes Elek felméréseivel támasztja alá, kizárva annak lehetőségét, hogy Fényes összeírásaiba tévedés is csúszhatott. /31/

Kovács Alajos tanulmányában (A magyar–tót nyelvhatár változásai az utolsó két évszázadban) felhívja a figyelmet arra a tényre, hogy a nyelvhatárok sávjában fekvő községek nagy többsége 1880-tól 1910-re magyar többségűvé alakult át. Figyelmeztet, hogy nem szabad csupán e két népszámlálás (1869, 1910) adatait összevetni, mivel könnyen téves következtetésre juthatunk /32/, s a térségben végbemenő folyamatot erőszakos asszimilációként is értelmezhetjük. Az igaz, hogy harminc év alatt Zemplén 13 községében változott meg a nemzetiségi összetétel, 12 település szlovák többségűből magyarrá, 1 település magyar többségűből szlovák többségűvé alakult át. Ez a folyamat nem tekinthető teljes asszimilációnak, sok esetben nem jelenti a község nemzetiségi jellegének teljes megváltozását. Kovács Alajos szerint csupán az történt, hogy a két nyelvet beszélők közül újabban többen vallották magukat magyarnak, és a másik nyelvet mint beszélt nyelvet jelentették be. Sok esetben pedig a körülbelül ugyanolyan nagyságú magyar és szlovák lakosság a lélekszám nagysága tekintetében helyet cserélt: 1880-ban a szlovák volt valamivel több, 1910-ben a magyar. /33/ Kovács Alajos szintén az elszlovákosodásra hívja fel a figyelmet: „Kassa–Sátoraljaújhely közötti nyelvhatári vidék az utolsó két században valóságos temetője volt a magyarságnak.” Állítását, azon falvak nyelvi összetételének mélyebb vizsgálatával támasztja alá, melyeknek jellege 1880-ban szlovák többségű, de 1910-re már magyar többségűvé vált. A következő falvakról van szó:

2. táblázat. A magyar–szlovák nyelvhatár mentén fekvő települések

M – magyar, T – tót (szlovák), O – orosz (rutén)

Összegezve az eddigieket megállapíthatjuk, hogy a 19. század végére a nyelvhatárok stabilizálódtak Zemplén vármegyében. Az asszimilációs folyamatok a ruténok /34/ részéről befejeződtek, többségük a szlováksághoz asszimilálódott, töredékük – mely magyar nyelvterületre vetődött szórványként – a magyarokhoz, de megmaradtak apró etnikai szigetek is. Az ilyen szórványok megmaradása Paládi-Kovács Attila szerint az etnikai folyamatok mozgásának lassúságát igazolták, s érvényesült bennük a mennyiségi változások minőségi változásokba történő átcsapásának törvénye.

A magyar–szlovák nyelvhatár területén fekvő egyes települések etnikai-anyanyelvi mozgása a 19. század második felében a legtöbb esetben még nem jelentett valóságos és végleges asszimilációt (mint ahogyan ezt Balogh Pál és Kovács Alajos megállapította). Valójában ezen az északi nyelvhatáron élő vegyes, kevert népesség szinte tökéletesen kétnyelvű volt, s lakosai közül 1910-ben már valamivel többen vallották anyanyelvüknek a magyar nyelvet, mint azt 1880-ban tették. Popély Gyula szerint is ezek a helységek természetesen továbbra is kétnyelvűek maradtak, a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók azonban már többségbe kerültek bennük.

Ilyen kétnyelvű, kétkultúrájú, teljesen bizonytalan etnikai hovatartozású népesség által lakott falvak magyar–szlovák vonatkozásban leginkább Nyitra és Érsekújvár térségében, Kassa környékén, valamint Zemplénben Tőketerebes és Sátoraljaújhely között voltak. A tízévenként megtartott népszámlálások e falvak esetében néha valóban ritkaságszámba menő eredményeket produkáltak. /35/

Ezek után tekintsük át a vizsgált régió etnikai-anyanyelvi megoszlását (a melléklet táblázataiban)! A régió területén húzódnak többségben az anyanyelvi határok, a régió népessége heterogén képet alkot, amelyben a magyar ajkú népesség mellett – évszázadokon át – él a szlovák és rutén ajkú lakosság is. Az etnikumok együttélése folyamán elkerülhetetlenné váltak az asszimilációs folyamatok és a nyelvhatárok változásai. A 19. század elején a magyar nyelvhatár /36/ északi vonalának a nagy része a régió területén húzódik, érintve a következő településeket: Biste, Alsómihályi, Legenye, Nagytoronya, Gercsely, Bodzásújlak, Garany, Hardicsa, Zemplén, Bodrogszentmária, Zétény. A magyar nyelvterület vonalához kapcsolódik a szlovák nyelvhatár érintve Kozma, Cselej, Pelejte, Nagyazar, Zebegnyő, Bacskó, Visnyó településeket.

Természetesen az egységes etnikai tömbökön belül szórványokkal is találkozhatunk (pl. a Bodrogközi járás nyelvterületén belül is találhatóak rutén falvak). A 19. század vége nem hozza magával a nyelvhatárok nagyarányú elmozdulását, de Kistoronya, Csarnahó, Zemplén, Imreg vonalán megszilárdult a magyarság (többségben van, jelenléte 75%-os). Az északabbra fekvő sávban még jelen van a magyarság (számarányuk 50 százaléknál kisebb és erősen ingadozó). Jelen van az átmeneti sáv. Az átmeneti sávtól északra eső falvak többségét 75%-nál magasabb jelenlétével a szlovákság alkotja.

A rutén nyelvhatár kérdése a század végére megkérdőjelezetté vált. Míg a vármegye északi részén húzódó rutén–szlovák nyelvhatár stabil maradt, addig a régió területén a 18. század végén még meglevő határ a 19. század végére elmosódott az asszimiláció következtében.

Az 1900-as népszámlálás adatai alapján a magyarság megnövekedését láthatjuk. A magyar–szlovák (vegyes) lakosságú területeken a magyarság előretörésének lehetünk szemtanúi, nyelvterülete észak felé fokozatosan kiterjedt, Kolbása, Alsómihályi, Velejte, Gercsely, Hardicsa vonalán húzható meg, de ettől északabbra fekvő településeken is kimutatható a magyarság jelentősebb növekedése. A szlovák lakosság szempontjából az 1900-as népszámlálás veszteséget és növekedést is kimutatott. Míg a nyelvhatár sávjában élő szlovákság csökkent a magyarság javára, addig elmozdult a rutén–szlovák nyelvhatár. A korábbi összeírások egyes rutén települései már szlovákként szerepeltek. A három nemzetiségből a legnagyobb veszteség a ruténságot érte, ugyanis ezt a lakosságot érintette legerősebben az asszimilációs folyamat, nagy többsége a szlovákságot gyarapította, egy része pedig a magyarságot.

Érdekes kép tárul elénk, ha megvizsgáljuk a ruténok betelepülésének történeti adatait a régió területén élő magyar tömbben. A vizsgálódáshoz felhasználjuk Siska József kutatási eredményeit is, melyek a bodrogközi ruténok megtelepedésére vonatkoznak.

A Siska által ismert első okirat, mely a rutének tájegységi jelenlétét bizonyítja, a leleszi prépostság szerzeteseitől származik, akik 1571-ben Vékey Ferenc alországbíró dámóci és dobrai rutén jobbágyairól írnak egy peres ügy lezárása során. A helyi népességmozgások a 16. században a rovásadó és dézsmajegyzékek alapján követhetők, majd ezekhez csatlakoznak a 17. századtól az egyházi és világi földesurak urbáriumai és a különböző felekezetek dokumentumai. A források névanyaga használható fel egyes személyek nemzetiségi hovatartozásának meghatározására.

Az 1715-ös, 1720-as, az adózó jobbágyok országos számbavételét tartalmazó dokumentumok alapján Siska rutén családokat tüntet fel Bacskán, Battyánban, Dobrán, Kaponyán, Nagykövesden, Szerdahelyen /37/ (valamint Agárdon, Alsóbereckiben, Karádon, Kenézlőn, Kiscigándon, Lácán, Pácinban, Vajdácskán). /38/
A vallási hovatartozás is szolgálhat a ruténság jelenlétének bizonyítására, ugyanis a görög katolikus felekezetet a rutén ajkú lakosság alkotta. Az 1727-es megyei kezdeményezésre végrehajtott összeírás felmérte a létező egyházak parókiáit, plébániáit és azok filiáit s az ott szolgáló lelkészek javadalmait. Ez a dokumentum Dámóc, Cséke, Dobra görög katolikus közösségéről ad számot. /39/

Bél Mátyás 1730-ban készített összeírása Zemplén vármegyéről is tartalmaz adatokat. A Bodrogközben jelenlévő ruténságra utal, hogy Csékét homogén rutén falunak jelöli. Lengyelekkel, magyarokkal és szlovákokkal kevert rutén népesség él Agárdon, Bacskán, Battyánban, Felsőbereckiben, Kaponyán, Karosban, Királyhelmecen, Nagygéresen, örösben, Pólyánban, Szentmáriában, Szerdahelyen, Vajdácskán, Zétényben. /40/

Az 1773-as országos összeírás /41/ adatai szerint a kutatott régió következő falvai tekinthetőek rutén lakosságúnak: Bély (magyar és rutén nyelvű), Bodrogszerdahely, Bodrogmező, Kisdobra, Dargó, Isztáncs, Kereplye, Kisruszka, Nagyruszka, Szécskeresztúr, Sztankóc, Tarnóka, Upor, Vécse, Kásó, Kolbásza. A vizsgált 88 településből a Lexicon (1773) összeírása szerint 15 település lakossága rutén anyanyelvű volt és egy község lakossága vegyes (magyar és rutén nyelvű). Ebből a 15 településből 4 község a magyarlakta Bodrogközbe ékelődött be (Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogmező, Kisdobra), a többi a rutén–szlovák nyelvhatár mentén vagy a szlovák tömbben található.

A 18. század második felében készült Molnár András zempléni monográfiája alapján a következő képet kapjuk:

• rutén település: Kisdobra,
• magyarok és ruténok közös lakhelye: Nagybári,
• ruténok és szlovákok által lakott vegyes település: nincs,
• magyar, szlovák és rutén lakosságú (vegyes) községek: Bacska, Bodrogszerdahely, Bodrogvécs, Rad, Szomotor, Zétény, Legenye, Mihályi, Zemplén.

Ha összevetjük az 1773-as és az 1792-es összeírások adatait, a rutén ajkú lakossággal kapcsolatosan, szembeötlő ellentmondásokra akadunk. Az 1773-as öszszeírás 15 települést rutén ajkúnak nyilvánít, míg az 1792-es csak egy községet nevez meg ruténnak: Kisdobrát. A két összeírás adatai csak Kisdobra esetében egyeznek meg. A szlovák–rutén nyelvhatáron levő s a szlovák tömbbe beékelődő települések, melyeket az 1773-as összeírás rutén többségűnek nevez meg, Molnár összeírásaiban (1792) már szlovákként szerepelnek.

Mivel magyarázható ez a komoly eltérés a két összeírás adatainál? A válasz talán a kelet-szlovákiai nyelvjárás és a rutén nyelv hasonlóságában rejlik. Valószínűleg a két nyelv között nagy volt az átjárhatóság, s így nehéz volt a nyelvek megkülönböztetése. Az asszimiláció folyamata teljes mértékben kizárható ilyen rövid időn belül, maradt a nyelvi megkülönböztetés nehézségének problematikája, hiszen az 1773-as évi összeírásban rutén nyelvűként szereplő Dargó, Isztáncs, Kereplye, Kisruszka, Nagyruszka, Szécskeresztúr, Sztankóc, Tarnóka, Upor, Vécse, Kásó, Kolbaszó települések egytől egyig szlovák nyelvűként szerepelnek Molnárnál. Valójában elgondolkodtató az a tény, hogy mi alapján jelölte meg Molnár vegyes nyelvűként a már fent említett községeket, vajon itt milyen ismérv alapján különböztette meg a rutén nyelvet beszélőt a szlovák nyelvet beszélőtől. A korabeli összeírások eltérésének az okát nem tudjuk pontosan megmagyarázni.

A 19. század elejéről a Munkácsi Görög Katolikus Püspökség 1806-os összeírása új adatokkal szolgál a ruténság jelenlétéről, ugyanis rögzíti az egyes egyházközségekben használatos prédikációs nyelvet. A görög katolikus szertartásokat ekkor még ószlávul végezték, de a szentbeszédet már olyan nyelven, melyet a hívek beszéltek. Az összeírás adataiból következtetni lehet arra, hogy egy település népességét milyen mértékben érintette az asszimiláció.

1. Kizárólag rutén nyelvet használtak a prédikációk során a következő településeken: Kisújlak, örös, Rad, Bacskó, Cselej, Dargó, Gálszécs, Hardicsa, Isztáncs, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kereplye, Kisazar, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Sztankóc, Tarnóka, Szécsudvar, Tőketerebes, Upor, Vécse, Visnyó, Zebegnyő, Barancs, Biste, Bodzásújlak, Borsi, Céke, Garany, Kásó, Kiskázmér, Kistoronya, Kiszte, Kolbaszó, Lasztóc, Magyarsas, Mihályi, Nagykázmér, Szőlőske, Szürnyeg, Velejte.
2. Ruténul és magyarul egyaránt hirdették a szentbeszédet: Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Bodrogmező, Bodrogszentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisdobra, Kiskövesd, Kistárkány, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Perbenyik, Szolnocska, Szomotor, Véke, Zétény községekben.
   Ruténul és szlovákul hirdették a szentbeszédet: sehol sem.
3. Csak magyarul hirdették a szentbeszédet: Imreg, Kisbári, Ladmóc, Nagybári, Zemplén, Bodrogszentmária, Pálfölde, Szinyér, Csarnahó községekben.
4. Tisztán szlovák nyelven sehol sem hirdették a szentbeszédet.

A 88 vizsgált településből az 1806-os összeírás alapján 78-ban megtalálhatók a görög katolikus vallás hívei. Kizárólag rutén nyelven hallgatják a szentbeszédet 45 községben. Ruténul és magyarul egyaránt hirdetik a szentbeszédet 24 közsgében. Csak magyarul értik a szentbeszédet 9 községben.

Az adatok arra utalnak, hogy a települések rutén nyelvű lakossága még beszélte anyanyelvét. Kivétel Imreg, Kisbári, Ladmóc, Nagybári és Zemplén – itt már csak kizárólag magyar nyelven értették a szentbeszédet. Az itt élő rutén lakosság vallását megtartva beolvadt a magyar lakosságba. A magyar nyelvű lakossághoz való erős asszimilációs folyamatra utal az a tény is, hogy a magyar etnikai tömbben található görög katolikus lakosság magyar és rutén nyelven hallgatta a szentbeszédet. /42/ Érdekes módon a szlovák tömbben élő görög katolikusok csak rutén nyelven értették a szentbeszédet, ami azt jelenti, hogy használták a nyelvet. Ezen adatok alapján kijelenthetjük, hogy nem irányult semmilyen erőszakos asszimilációs nyomás a rutén lakosságra. De mennyire megbízhatóak ezen megállapítások? Ha figyelemmel kísérjük Fényes Elek 1851-es összeírását, láthatjuk, hogy orosz (rutén) települések közé sorolta a következőket: Dargó, Isztáncs, Kereplye, Nagyruszka, Sztankóc, Tarnóka, Upor, Zebegnyő, Kiskázmér (azaz 9 település).

Magyar és orosz (rutén) települések közé: Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogmező, Kisdobra, Rad, Hardicsa, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kisruszka, Magyarizsép, Biste, Imreg, Kiszte, Kolbaszó, Magyarsas, Mihályi, Nagytoronya, Szürnyeg (azaz 18 település).

Orosz (rutén) és szlovák települések közé: Bacskó, Gerenda, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Szécsudvar, Tőketerebes, Vécse, Céke, Kásó, Velejte (azaz 10 település).

Orosz (rutén), szlovák és magyar települések közé: Cselej, Egres, Gálszécs, Kisazar, Kozma, Nagyazar, Barancs, Bodzásújlak, Lasztóc, Nagykázmér (azaz 10 település).

Fényes Elek összeírása alapján a vizsgált régió 47 településén éltek rutén anyanyelvűek. Rutén anyanyelvű volt 9 település, vegyes (rutén és magyar) település 18; rutén és szlovák település 10; rutén–szlovák– magyar település 10 volt.

Ha Fényes Elek (1851-es) adatait összevetjük az 1806-os egyházi összeírással, rögtön kitűnik, hogy 1851-ben csak 47 település lakosainak egy része beszélte a rutén nyelvet, míg 1806-ban 69 településen használták a rutén nyelvet.

Fényes Elek (1851) nem utal rutén lakosságra Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bodrogszög, Bodrogszentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhemec, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Perbenyik, Szomotor, Véke, Zétény, Borsi, Garany, Kistoronya, Szőlőske községekben. A községeket magyarlakta településekként jelzi. Hasonló a helyzet Pelejte és Visnyó községekben is, ahol már csak szlovák lakosságot jelez Fényes összeírása. Kivételként említetjük Imreg községet, itt 1806-ban csak magyar nyelven hirdették a szentbeszédet, de 1851-ben Fényes utal rutén lakosságra.

A rutén lakosság asszimilációs folyamata kétirányú volt. A magyar többségű falvakban a magyarokhoz, a szlovák többségű falvakban a szlovák lakossághoz asszimilálódtak. A magyarsághoz való asszimilációjukat Udvari István szempontjai alapján már érzékeltettük. De mi lehetett az oka a szlováksághoz való asszimilációjuknak? A szlovákság ugyanúgy kisebbségi etnikumként szerepelt. Mindez részben a nyelvi hasonlóságban kereshető – a két nyelv közötti átjárhatóságban –, részben pedig a szlovákság magasabb kulturális fejlettségében.

Komoly eltéréseknek lehetünk szemtanúi, ha összevetjük az 1851-es adatokat az 1773-as Lexiconban feltüntetett etnikai besorolást jelző adatokkal. A Lexicon községsoros adatainak értékelése önálló tanulmányt igényelne, ezért mi itt csak azon településeket emeljük ki, ahol az összeírások megegyeznek.

1. Színmagyar község az 1773-as és 1851–es az összeírás alapján: Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bodrogszög, Bodrogszentmária, Bodrogszentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisgéres, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Pálfölde, Perbenyik, Szinyér, Szolnocska, Szomotor, Véke, Borsi, Csarnahó, Garany, Kistoronya, Ladmóc, Szőlőske, Zemplén.
2. Magyar és rutén vegyes lakosságú község: Bély.
3. Szlovák nyelvű községek: Parnó, Pelejte, Visnyó.
4. Rutén nyelvű községek: Dargó, Isztáncs, Kereplye, Nagyruszka, Sztankóc, Tarnóka Upor.

A Lexicon és Fényes megállapításai a települések etnikai jellegében 42 településnél megegyeznek, a többieknél eltérések mutatkoznak. Emeljünk ki néhány települést az eltérések alátámasztására:

Bodrogszerdahely: 1771-ben magyarul vették fel a jobbágyok vallomását, 1773-ban rutén nyelvű, 1792-ben vegyes lakosságú (magyarok, ruténok, szlovákok lakják), 1804-ben magyar falu, 1851-ben magyar és orosz lakosságú.

Bodrogmező: 1771-ben magyar a jobbágyvallomás felvételének nyelve, 1773-ban a Lexicon rutén nyelvűnek írja le a községet, Molnár András 1792-ben magyar és szlovák lakosságot jegyez fel, Szirmay magyar faluként ismerteti 1804-ben, 1851-ben Fényes magyar és orosz (rutén) településként jellemzi.

A különböző időszakokban végzett összeírások adatainak eltérését valójában nem tudjuk megmagyarázni, főleg azért nem, mert a rutén és a magyar lakosok mozgását nem követhetjük figyelemmel. Nem közelíthetjük meg az eltérés problematikáját nyelvi vizsgálódás oldaláról sem, hiszen a magyar és rutén nyelv különböző nyelvcsaládból származik, így nincs átjárhatóság a két nyelv között. Ugyanilyen mély szakadék választja el a két nép életmódszokásait, eltérő a vallási hovatartozásuk is.

Hamarabb találhatunk választ a szlovák és rutén lakosságú települések népességének etnikai váltakozására. A két nyelv nagymértékű hasonlósága eredményezte a kétnyelvűség folyamatának kialakulását. Az itt élő lakosság egyaránt használta a szlovák és rutén nyelvet. Példaként említhetjük: Isztáncs községet:

1. 1771-ben szláv (szlovák) nyelven veszik fel a jobbágyok vallomását,
2. 1773-ban Lexicon rutén nyelvűként jelöli a községet,
3. 1792-ben Molnár szlovákok lakta településként jegyzi fel,
4. 1804-ben Szirmay szlovák községként írja le,
5. 1851-ben Fényes szerint ruszinok (oroszok) lakják,
6. 1863-ban Magyarország helységnévtárában szlovák községként szerepel.

Ha áttekintjük az összeírásokat az adott időszakokból – településenként csoportosítva (lásd 5. táblázat) –, a következő falvaknál mutathatunk ki eltéréseket az etnikai összetétel megállapításánál: Kisdobra, Rad, Bacskó, Cselej, Gálszécs, Gerenda, Kolbaszó, Hardicsa, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kisazar, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Szécsudvar, Tőketerebes, Vécse, Barancs, Bodzásújlak, Céke, Imreg, Kásó, Kiskázmér, Lasztóc, Legenye, Mihályi, Szürnyeg, Velejte.

Legjellemzőbb példájaként emelhetjük ki e térségben Gálszécs községet, ahol az összeírások négy nemzetiséget is jelölnek:
Gálszécs: /43/

1. 1771 – szláv (szlovák) nyelvű felvétel,
2. 1773 – szlovák jelleg,
3. 1792 – szlovákok lakják,
4. 1804 – szlovákok, rutének (oroszok), magyarok, németek vegyesen,
5. 1851 – szlovákok, magyarok, rutének (oroszok) lakják,
6. 1863 – szlovák, magyar község.

A régió vegyes etnicitásának a meglétét bizonyítják a következő falvak, melyeknek a lakosságát magyarok, rutének, szlovákok alkották. Sajnos az egyes nemzetiségek arányát (számuk nagyságát) az eddig használt adatközlő összeírásokból nem tudjuk megállapítani: Bacska, Bodrogszerdahely, Bodrogmező, Bodrogvécs, Rad, Szomotor, Zétény, Cselej, Egres, Gálszécs, Hardicsa, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kisazar, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Szilvásújfalu, Tőketerebes, Barancs, Biste, Bodzásújlak, Imreg, Kásó, Kiszte, Kolbaszó, Lasztóc, Legenye, Magyarsas, Mihályi, Nagykázmér, Nagytoronya, Szürnyeg, Zemplén.

A kutatott régióban 71 település az összeírások alapján vegyes lakosságúként szerepel. Ebből 35 település lakossága közt mindhárom etnikum megtalálható (magyar, szlovák, rutén [orosz] 1771-től 1851-ig [1863-ig]). Sajnos sehol sem tudjuk pontosan megadni az egyes etnikumok arányát. Az összeírások szerint színtiszta magyarnak (m) vagy színtiszta szlováknak (sz) minősíthetők a következő települések: Bodrogszög (m), Bodrogszentmária (m), Kaponya (m), Kisgéres (m), Kiskövesd (m), Kisújlak (m), Nagygéres (m), Nagykövesd (m), örös (m), Pálfölde (m), Parnó (sz), Pelejte (sz), Visnyó (sz), Kisbári (m), Ladmóc (m), Szőlőske (m).

Az adatok alapján a régióban 15 község volt etnikailag egységes a 18. század közepétől a 19. század közepéig. Az asszimilációs folyamat gyors lezajlására utalnak a következő községek összeírásai, ugyanis az 1792-ben jelzett szlovák, orosz (rutén) lakosság a későbbi összeírásokban már nem szerepel, így a 19. század közepére színmagyar lakosú települések lettek: Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bodrogszentes, Bodrogvécs, Boly, Királyhelmec, Kistárkány, Lelesz, Nagytárkány, Perbenyik, Szinyér, Szolnocska, Szomotor, Véke, Zétény, Borsi, Csarnahó, Nagybári, Zemplén.

A 2.1. táblázatban felsoroltuk a legfontosabb etnikai összetételre utaló öszeírásokat 1771-től 1863-ig. Közel 100 évet fognak át az adatok. A feldolgozások adatait csoportosítottuk 88 községre lebontva, s a forrásokat egymással szembeállítva (ütköztetve) megpróbáljuk felvázolni a vizsgált települések etnikai folyamatait. Megállapíthatjuk, hogy a községek többségét (80%-át) az összeírások vegyesként jelzik. Összegezve a leírtakat megállapíthatjuk, hogy a rutén nyelvű lakosság többsége a 19. század derekára a szlovák tömbben a kétnyelvűség állapotába került, a magyarlakta vidéken pedig asszimilálódott a többségi lakossághoz. A Bodrogközben élő ruténság fokozatosan felhagyott kétnyelvűségével. A 19. század utolsó évtizedeiben vallási vonalon is megindult az elmagyarosodás, a bodrogközi görög katolikus papok a századfordulótól magyar nyelven miséznek. /44/

A rutén lakosság asszimilációja a 19. század utolsó harmadában felgyorsult. A népszámlálási adatok községenkénti vizsgálata a dualizmus korában a régió területén ezt a tényt teljes mértékben alátámasztják. A ruténság asszimilációja összetett folyamat. A rutén értelmiség nagyrésze a századfordulóra elmagyarosodott, sőt saját népük elmagyarosításán fáradozott. A rutén nemzeti mozgalom a 19–20. század fordulóján még csak a kulturális-nyelvi ébredés fejlettségi fokát élte – nem fejlődött komoly politikai mozgalommá. /45/ Az egyház volt a rutének számára az egyetlen olyan „intézmény”, amely összetartozásukat képviselte, és ahol az anyanyelvi kultúra és a nyelvhasználat szerepet kapott. Fejletlen társadalmi struktúrájuk /46/ mellett az asszimilációban szerepet játszott életmódjuk nyomorúsága is, asszimilálódott értelmisége, és a magyar közvélemény sem tartotta őket külön nemzetiségnek, mint a szlovákokat vagy a románokat. /47/

Asszimilációjuk részben egy erősebb, fejlettebb nemzethez való csatlakozás igényének a kifejezése is. Ez a rutén lakosság, melynek jelenlétét a vizsgált térségben a felhasznált összeírások jelzik, a dualizmus időszakának a végére az utolsó népszámlálás szerint nyelvileg megszűnik. A régió lakosságának mindössze 0,04%-át alkotja (3. táblázat). Döbbenetesen alacsony a létszámuk az 1880-as népszámlálás adatai alapján. A régió területén élő összlakosság 0,76%-át (455 fő) alkották. Az etnikum gyakorlatilag „eltűnt” a régió területéről, de múltbeli hovatartozásukról vallásuk megtartása (görög katolikus hit) tesz bizonyságot (4. táblázat). Bár statisztikailag „eltűntek” a régióból, hitük, szokásaik egy része, életmódjuk továbbra is figyelemmel kísérhető.

3. táblázat. A rutén (ruszin) anyanyelvű lakosság száma a régióban

4. táblázat. A görög katolikus hívek száma a régióban

Hogy mekkora volt a ruténság asszimilációs vesztesége, azt számokban nem tudtuk kifejezni, csak érzékeltetni tudtuk jelentős veszteségüket.

Vegyük alapul Fényes Elek (1851-es) összeírását, és nézzük meg az általa felsorolt rutén, rutén–magyar, rutén–szlovák településeket, s ezek alapján vessük össze, hogy a megnevezett községekből hányan vallják magukat rutén nyelvűnek az 1880-as népszámlálás összeírásaiban!

Bély (1851: m/o, 1880: 0), Bodrogszerdahely (1851: m/o, 1880: 1), Bodrogmező (1851: m/o, 1880: 1), Bodrogvécs (1851: m/o/t, 1880: 0), Kisdobra (1851: m/o, 1880: 14), Rad (1851: m/o, 1880: 0), Bacskó (1851: o/t, 1880: 0), Cselej (1851: o/t/m, 1880: 2), Dargó (1851: o, 1880: 0), Egres (1851: t/m/o, 1880: 0), Gálszécs (1851: t/m/o, 1880: 1), Gerenda (1851: t/o, 1880: 0), Hardicsa (1851: m/o, 1880: 0), Isztáncs (1851: o, 1880: 0), Kazsu (1851: m/o, 1880: 0), Zemplénkelecseny (1851: m/o, 1880: 0), Kereplye (1851: o, 1880: 1), Kisazar (1851: o/t/m, 1880: 0), Kisruszka (1851: o/m, 1880 :0), Kozma (1851: o/m/t, 1880: 0), Magyarizsép (1851: o/m, 1880: 0), Nagyazar (1851: o/m/t, 1880: 0), Nagyruszka (1851: o, 1880: 0), Szécskeresztúr (1851: o/t, 1880: 0), Tarnóka (1851: o, 1880: 1), Szécsudvar (1851: o/t, 1880: 0), Tőketerebes (1851: o/t, 1880: 4), Upor (1851: o, 1880:0), Vécse (1851: o/t, 1880: 0), Zebegnyő (1851: o, 1880: 0), Barancs (1851: o/m/t, 1880: 0), Biste (1851: o/m, 1880: 0), Bodzásújlak (1851: o/m/t, 1880: 0), Céke (1851: t/o, 1880: 0), Imreg (1851: m/o, 1880: 0), Kásó (1851: o/t, 1880: 0), Kiskázmér (1851: o, 1880: 0), Kiszte (1851: m/o, 1880: 0), Kolbása (1851: m/o, 1880: 0), Lasztóc (1851: m/o/t, 1880: 0), Magyarjesztreb (1851: m/o, 1880: 0), Mihályi (1851: m/o, 1880: 0), Nagykázmér (1851: m/t/o, 1880: 0), Nagytoronya (1851: m/o, 1880: 0), Szürnyeg (1851: m/o, 1880: 0), Velejte (1851: t/o, 1880: 0).

o – orosz (rutén), m – magyar, t – tót (szlovák)

Az összehasonlításból kitűnik az asszimiláció szinte hihetetlen nagysága. Egyetlen község képez kivételt: Bacskó, ahol a lakosság zöme 65,93%-a (420 fő) vallja magát még rutén anyanyelvűnek. Érdekes, hogy csak a Fényes Elek által ismertetett összeírás jelezte a településen a ruténság jelenlétét. A korábbi feljegyzések szlovák nyelvű településként jegyzik. pl.:

1. 1771-ben szláv (szlovák) nyelven felvételezik a jobbágyok vallomását,
2. 1773-ban a Lexicon szlovák lakosságot jelez,
3. 1792-ben Molnár András szlovákokat talál a településen,
4. 1804-ben Szirmay is szlovák településként ismerteti,
5. 1806-os egyházi összeírás szerint a görög katolikus hívek rutén nyelven hallgatják a szentbeszédet.

A kiemelt példán is igazolva láthatjuk a források (összeírások) ellentmondásosságát, ami arra figyelmeztet, hogy egyetlen összeírás alapján nem szabad elhamarkodott következtetést levonni a régió etnikai összetételéről. Sőt azt sem jelenthetjük ki biztosan, hogy a ruténok asszimilációs vesztesége melyik etnikumot gyarapította (a magyart vagy a szlovákot) erősebben. /48/ Általánosan kijelenthetjük a ruténság közel teljes asszimilációját a térségben, a kétnyelvűség rohamos megszűnését a 19. század végére.

5. táblázat. A települések etnikai jellege (a többségi nyelv ismerete alapján)

m – magyar, t – tót (szlovák), r – rutén, o – orosz, sz – szlovák (szláv), n – német

III. A régió (Tőketerebesi járás) etnikai megoszlása 1869 után a népszámlálási összeírások alapján

Magyarországon 1869 óta tartanak hivatalos népszámlálásokat. Az 1869-es népszámlálást tízévenként újabbak követték. A Zempléni Levéltárban (Sátoraljaújhely) a népszámlálások egyéni adatlapjai településenként, házanként hozzáférhetőek, és a demográfiai kutatások számára fontos információkat tartalmaznak. /56/ Az 1869 utáni statisztikai adatlapok közlik az összeírtak születési évét, helyét, anyanyelvét, vallását, családi állapotát, foglalkozását, írni-olvasni tudását. Az 1880-as népszámlálás az első, amely már kimutatást készített a lakosság anyanyelvéről. A továbbiakban vizsgálat alá vonjuk az 1880-as adatok mellett az 1900-as és 1910-es népszámlálás összeírásait is. /57/ Ezen 3 népszámlálás anyanyelvi megoszlásának /58/ alapján a régióban 50% fölötti arányt a magyar nyelvű lakosság ért el. Mellettük a legnagyobb számú etnikum a szlovákság volt. /59/ A német és a rutén anyanyelvű lakosság a régió népességének szinte jelentéktelen hányadát tette ki. Ezért a későbbiek során a kutatás szemszögéből számunkra a magyar és a szlovák /60/ nyelvű lakosság számarányainak a változásai lesznek lényegesek.

A népszámlálási adatok szerint a régió anyanyelvi (etnikai) összetétele a következőképpen alakult:

6. táblázat. A régió anynyelvi összetétele

A táblázat adatai alapján a régióban élő népcsoportok közül csak a magyar nyelvű lakosság száma emelkedett, ezzel szemben a többi etnikum lakosságának száma csökkent. A magyar nyelvű lakosság száma 1880-tól 1910-ig 15 104 (+17,77%) fővel emelkedett, addig a szlovák (tót) nyelvű lakosság száma 5 465 (-12,33%) fővel csökkent.

Valóságos és végleges asszimilációt jelentettek-e az 1880 és 1910 közötti években bekövetkezett arányeltolódások? A kérdésre határozott nem a válasz. Az történt csupán, hogy az északi nyelvhatár vegyes és kevert népességű, szinte tökéletesen kétnyelvű lakosai közül 1910-ben már valamivel többen vallották anyanyelvüknek a magyar nyelvet, mint azt 1880-ban tették. Ezek a helységek természetesen továbbra is kétnyelvűek maradtak, a magukat magyar anyanyelvűeknek vallók azonban már többségbe kerültek.

A térségben lezajló nyelvi (etnikai) folyamat érdekes váltakozása következtében a bizonytalan etnikai hovatartozású falvakat a következő csoportokba oszthatjuk:

7. táblázat. Többségben szlovák nyelvű község magyar nyelvűvé válása

8. táblázat. Többségben szlovák nyelvű község etnikailag vegyessé vált (egyik nemzetiség sem haladja meg az 50%-ot)

9. táblázat. A szlováknyelvűség többsége nem szűnik meg, de erősen megcsappan

10. táblázat. A nyelvek tízévenkénti váltakozása figyelhető meg két községnél

11. táblázat. Magyar nyelvtöbbség, mely 1900-ban és 1910-ben erősen emelkedett

12. táblázat. A szlovák nyelv többségűvé válása figyelhető meg két községben

A mindkét nyelvet egyformán beszélő községek kevert lakosságának nyelvi ingadozása kitűnően nyomon követhető. Ilyen erős jellegű váltakozás 22 községben mutatható ki. Ezt az ingatag, átmeneti állapotot igen jól jellemzi a század elején a Statisztikai Hivatal által a magyar–szlovák nyelvhatár községeiben végzett részletes felmérés: „E nép a magyar és szlovák nemzetiséghez tartozás oly bizonytalan határán van, hogy épp oly joggal vehető magyarnak, mint szlováknak. Egyaránt beszéli, s egyaránt használja mind a két nyelvet, az összeíró számlálóbiztosnak úgyszólván hangulatától függ, hogy a magyarság, vagy a szlovákok közé sorozza-e őket… Az ilyen átalakulófélben levő népet mindig fenyegeti az a veszedelem, hogy egy pap, egy tanító néhány év alatt visszafordítja, s a faluban még élő szlovák nyelv segítségével nagyra növeli a szlovák öntudatot.” Alig néhány év múltán bebizonyosodott, hogy a szerzők sejtése helyes volt. /62/

Mennyire volt a szerzők sejtése helyes? Ezt a felsorolt 22 község etnikai (magyar és szlovák) arányának a megoszlása mutatja 1919-ben és 1990-ben. (Az öszszes vizsgált község etnikai megoszlása 1919-ben és 1990-ben a 13. táblázatban található meg.)

13. táblázat. A települések etnikai megoszlása 1919-ben és 1990-ben

cs – csehszlovák, m – magyar, r – rutén, n – német, sz – szlovák

Az a 22 község, mely a dualizmus időszakában nyelvileg vegyes lakosságú és szinte tökéletesen kétnyelvű volt, már 1919-ben szlovák többségűként szerepelt az öszszeírásokban. 71 év elteltével (1991-re) valóságos és végleges asszimiláció áldozatai lettek. Az 1991-es népszámlálás etnikai adataival csak illusztrálni szerettem volna az asszimiláció irányvonalát és mértékét a vizsgált régióban, a régi Magyarország területén végrehajtott utolsó népszámlálástól (1910-től) 1991-ig, az utolsó csehszlovák hatóságok által végzett népszámlálásig.

Visszatérve a dualizmus időszakába, végezzünk el egy újabb elemzést településekre lebontva! A vizsgálódás alapja a települések behatárolása 3 kategóriába etnikai megoszlásuk szerint. Ha 90–100% között mozog valamely etnikum nagysága a településen, akkor egyértelműen színtiszta magyar vagy szlovák kategóriába került. Ha az egyik arányszám 50–89% között mozog, akkor magyar vagy szlovák többségű kategóriáról beszélünk. 49% alatti etnikai arányok esetében vegyes kategóriát használunk. A kategóriák alapján a települések besorolása a következőképpen alakult.

1880

• magyar (90–100%): Ágcsernyő, Bacska, Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Pólyán, Szentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisdobra, Kisgéres, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagykövesd, Nagytárkány, Örös, Perbenyik, Szinyér, Szolnocska, Véke, Zétény, Csarnahó, Kisbári, Ladmóc, Szőlőske, Szürnyeg.
• szlovák (90–100%): Dargó, Gerenda, Isztáncs, Zemplénkelecseny, Parnó, Sztankóc, Szécsudvar, Vécse, Visnyó, Zebegnyő, Upor.
• magyar (50–89%): Battyán, Szentmária, Nagygéres, Pálfölde, Rad, Szomotor, Bacskó, Hardicsa, Biste, Borsi, Imreg, Kistoronya, Legenye, Zemplén, Mihályi, Nagybári, Lasztóc.
• szlovák (50–89%): Cselej, Egres, Gálszécs, Kisazar, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Nagyruszka, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Tarnóka, Tőketerebes, Barancs, Bodzásújlak, Csörgő, Céke, Garany, Gercsely, Kásó, Kiskázmér, Kiszte, Magyarsas, Nagytoronya, Velejte, Nagykázmér.
  (49%): Kolbaszó.

1900

• magyar (90–100%): Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Pólyán, Szentmária, Szentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisdobra, Kisgéres, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Örös, Pálfölde, Perbenyik, Rad, Szinyér, Szolnocska, Szomotor, Véke, Zétény, Borsi, Csarnahó, Imreg, Kásó, Kisbári, Kistoronya, Kiszte, Ladmóc, Nagybári, Szőlőske, Szürnyeg, Velejte, Zemplén.
• szlovák (90–100%): Dargó, Gerenda, Isztáncs, Zemplénkelecseny, Kisazar, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Sztankóc, Tarnóka, Szécsudvar, Vécse, Visnyó.
• magyar (50–89%): Hardicsa, Kazsu, Biste, Csörgő, Céke, Kolbása, Legenye, Magyarsas, Mihályi, Nagyruszka, Gercsely.
• szlovák (50–89%): Bacskó, Cselej, Kereplye, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Nagyazar, Parnó, Tőketerebes, Upor, Zebegnyő, Barancs, Bodzásújlak, Kiskázmér, Lasztóc, Nagykázmér, Egres, Gálszécs, Nagytoronya.
  (49%): Garany.

1910

• magyar (90–100%): Ágcsernyő, Bacska, Battyán, Bély, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Pólyán, Szentmária, Szentes, Bodrogvécs, Boly, Kaponya, Királyhelmec, Kisdobra, Kisgéres, Kiskövesd, Kistárkány, Kisújlak, Lelesz, Nagygéres, Nagykövesd, Nagytárkány, Örös, Pálfölde, Perbenyik, Rad, Szinyér, Szolnocska, Szomotor, Véke, Zétény, Borsi, Csarnahó, Garany, Imreg, Kisbári, Kistoronya, Ladmóc, Legenye, Mihályi, Nagybári, Szőlőske, Szürnyeg, Zemplén.
• szlovák (90–100%): Dargó, Kereplye, Tarnóka, Szécsudvar, Visnyó.
• magyar (50–89%): Hardicsa, Kazsu, Barancs, Biste, Csörgő, Céke, Gercsely, Kolbaszó, Magyarsas, Nagytoronya, Isztáncs, Kásó, Velejte.
• szlovák (50–89%): Bacskó, Cselej, Egres, Gerenda, Zemplénkelecseny, Kisazar, Kisruszka, Kozma, Magyarizsép, Parnó, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Sztankóc, Tarnóka, Vécse, Zebegnyő, Bodzásújlak, Kiskázmér, Kiszte, Nagykázmér, Upor, Lasztóc.
  (49%): Gálszécs, Nagyazar, Tőketerebes.

1919

• magyar (90–100%): Bacska, Bély, Bodrogszög, Pólyán, Szentmária, Bodrogvécs, Kaponya, Kisgéres, Kiskövesd, Kisújlak, Nagykövesd, Örös, Szinyér, Zétény, Ladmóc, Zemplén, Nagybári, Csarnahó, Szőlőske.
• szlovák (90–100%): Bacskó, Dargó, Kereplye, Kozma, Sztankóc, Szécsudvar, Upor, Visnyó, Velejte, Céke, Kásó, Magyarsas.
• magyar (50–89%): Ágcsernyő, Battyán, Bodrogszerdahely, Szentes, Boly, Királyhelmec, Kisdobra, Kistárkány, Lelesz, Nagygéres, Nagytárkány, Pálfölde, Perbenyik, Rad, Szolnocska, Szomotor, Véke, Hardicsa, Borsi, Imreg, Kistoronya, Kisbári, Kiskázmér, Szürnyeg.
• szlovák (50–89%): Cselej, Egres, Gerenda, Kazsu, Zemplénkelecseny, Kisazar, Kisruszka, Magyarizsép, Nagyazar, Parnó, Pelejte, Szécskeresztúr, Szilvásújfalu, Tarnóka, Tőketerebes, Barancs, Biste, Bodzásújlak, Csörgő, Garany, Gercsely, Kiszte, Kolbaszó, Laszóc, Legenye, Mihályi, Nagykázmér, Nagytoronya.
• német többségű: Isztáncs,
• rutén többségű: Nagyruszka.
• (49%): Gálszécs, Vécse, Zebegnyő.

1991

• magyar (90–100%): Bacska, Bés, Boly, Battyán, Ágcsernyő, Ladmóc, Lelesz, Kistárkány, Kisgéres, Kiskövesd, Pólyán, Szolnocska, Örös, Szentmária, Szentes, Szinyér, Nagykövesd, Zétény.
• szlovák (90–100%): Kolbaszó, Biste, Céke, Csörgő, Dargó, Szécsudvar, Szécsegres, Garany, Gerenda, Kásó, Nagykázmér, Kazsu, Kereplye, Kozma, Kisztek, Legenye, Kisazar, Mihályi, Magyarizsép, Bodzásújlak, Nagyruszka, Parnó, Pelejte, Gálszécs, Szilvásújfalu, Isztáncs, Sztankóc, Tarnóka, Velejte, Nagytoronya, Nagyazar, Vécse, Szécskeresztúr, Hardicsa, Magyarsas, Barancs, Tőketerebes.
• magyar (50–89%): Nagybári, Bély, Borsi, Kisdobra, Bodrogszög, Királyhelmec, Lasztóc, Perbenyik, Rad, Szomotor, Bodrogszerdahely, Nagytárkány, Nagygéres, Szőlőske, Véke, Zemplén.
• szlovák (50–89%): Bacskó, Imreg, Cselej, Csarnahó, Gercsely, Kistoronya, Szürnyeg, Zebegnyő.

Összesítés:
1880
88 falu = 100%

90–100% 41 falu (46,5%) 30 magyar 11 szlovák
50–89% 46 falu (52,2%) 16 magyar 29 szlovák 1 rutén
49% 1 falu

1900
88 falu = 100%

90–100% 57 falu (64,7%) 44 magyar 13 szlovák
50– 89% 30 falu (34,0%) 11 magyar 19 szlovák
49% 1 falu

1910
88 falu = 100%

90–100% 49 falu (55,68%) 44 magyar 5 szlovák
50–89% 36 falu (40,9%) 13 magyar 23 szlovák
49% 3 falu

1919
88 falu = 100%

90–100% 31 falu 19 magyar 12 szlovák
50–89% 54 falu 24 magyar 28 szlovák 1 német 1 rutén
49% 3 falu

1991
80 falu = 100%

90–100% 56 falu 18 magyar 38 szlovák
50–89% 24 falu 16 magyar 8 szlovák

Jól látható, hogy bizonyos községek lakosságának anyanyelve időszakonként változik. 1880-tól 1910-ig a színmagyar települések száma 30-ról 44-re emelkedett, a szlovák települések számában ingadozás mutatkozott: 1880 és 1900 között 11-ről 13-ra nőtt, de 1900-tól 1910-ig 5-re csökkent. A szlovák nyelvű települések nem váltak magyarrá, a szlovák többségű falvak csoportját növelték, ami azt mutatja, hogy túlsúlyban maradt a szlovák elem (50%-ék fölött), de megnövekedett a magyarság száma.

Annak ellenére, hogy az összegzett adatok a népszámlálási összeírások alapján a magyarság növekedését (51,44%-ról 69,2%-ra) és a szlovákság csökkenését (40,88%-ról 28,48%-ra) mutatták ki, három évtized leforgása alatt (1880-tól 1910-ig) a magyar–szlovák etnikai határon a régió területén tényleges, „visszafordíthatatlan” változások nem következtek be a magyar etnikum javára.

A magyar elem számának növekedése 15 104 fővel (17,77%-kal) és a szlovák elem csökkenése 5465 fővel (12,33%-kal) nem írható teljes mértékben az asszimiláció számlájára. Az asszimiláció természetes és spontán folyamatként fogható fel ezen időszakban, melyben közrejátszottak a gazdasági, népesedési, társadalmi és politikai tényezők is.

A korabeli magyar politikai vezető réteg ezt a magyarosodási folyamatot igyekezett gyorsítani és kiterjeszteni. A rendelkezésére csak egyetlen hatékonyabb eszköz állott: az iskola, a magyar nyelv kötelező oktatása, valamint a magyar tannyelvű állami iskolák létesítése. A magyar nyelv ismerete önmagában még nem jelent magyarosodást, de szükségszerű előfeltétele annak. /63/ A vizsgált régió 66 370 fős lakosságából 1910-ben 51 526 fő (77,63%) tudott magyarul. Ez a szám is arra utal, hogy a régióban nem történt erőszakos magyarosítás, hiszen több évszázadon keresztül élt (él) egymás szomszédságában a két etnikum, elsajátítva egymás nyelvét, kultúráját, életmódját.

Katus László a kor „magyarosítási” törekvéseivel kapcsolatban megállapítja, hogy azok csak ott hoztak eredményt, ahol a feltételek a kevert település s a magyarok és nem magyarok tartós együttélése és érintkezése révén adva voltak. Vagyis ott, ahol az asszimilációt elősegítő gazdasági, társadalmi és népesedési tényezők a magyarságra nézve kedvezően hatottak, s ezért a nem magyar állampolgárokban megvolt a „hajlandóság” a magyarosodásra. /64/

Az 1991-es adatok áttekintése révén kimutatható, hogy a Felső-Bodrogköz magyarsága 1919-től napjainkig megőrizte az egységes magyar nyelvterületet, ám természetesen kisebb változások megfigyelhetők. 1970 és 1980 között csökkent a magyarok aránya, de a politikai változások hatására 1991-re növekedett. Tamás Edit felmérései alapján 1991-ben a Bodrogköz 4 településén 50–70%-os a magyarság aránya, 11 településen 70–90%-os, 18 településen pedig 90%-nál nagyobb. A bevándorlások révén nem változott meg Királyhelmecnek, a terület központjának anyanyelvi megoszlása. Az adatok egyértelműen mutatják, hogy a Felső-Bodrogköz az egységes magyar nyelvterület része. Ennek határa Csarnahó, Zemplén, Imreg, Szürnyeg, Abara, Nagyráska, Kisráska, Hegyi, Deregnyő vonalán húzható meg ma is. /65/

14. táblázat. A községek nemzetiségi megoszlása (az 1919-es népszámlálás alapján)

A községek nemzetiségi megoszlása (az 1990-es népszámlálás alapján)

* Isztáncs, Upor és Zemplénkelecseny 1964-ben Zemplínska Nová Ves néven egyesült

Összegzés

A modern történetírásban a népesség számszerű alakulása – szaporodása, stagnálása, csökkenése – a társadalomismeret alapvető feltétele. Tanulmányom a dualizmus kori Zemplén vármegye középső területén elterülő falvak népességfejlődéséről, közelebbről a Tőketerebesi járásról szól. Olyan területről, amely a dualizmus korában nem képezett közigazgatási egységet. A kutatott régió körülhatárolása és forrásanyagának felszínre hozása nehezebb feladatot jelentett, de ezeket a buktatókat sikerült kiküszöbölni. Ma ez a terület Szlovákia egyik legkisebb közigazgatási egységét alkotja, amelynek része az egész Felső-Bodrogköz. Elsősorban azért esett a választásom erre a területre, mert etnikailag és vallásilag sokrétű volt, és ezt a színes arculatát napjainkig is megtartotta. Itt érintkeztek évszázadokon át a magyar–szlovák–rutén etnikai nyelvhatárok. Összetettsége a települések többségének vallási megoszlását, a három felekezet – a római katolikus, a görög katolikus, a református – egymásmellett élésének a meglétét tükrözte és tükrözi a mai napig is.

Tudomásom szerint nem látott olyan területi feldolgozás napvilágot, amelyik a Tőketerebesi járáshoz hasonló többszörös közigazgatási átszervezésen esett át.
A mostanáig megjelent munkák többsége csak a lakosság nemzetiségi összetételét vizsgálja a Csehszlovák Köztársaság megalakulásától napjainkig. A szakirodalomban mind a mai napig ritkaságszámba mennek azok a szakmunkák, amelyek kisebb régiók, közigazgatási egységek, esetleg földrajzi területek népességtörténeti kutatásairól szólnának.

Tanulmányomban arra tettem kísérletet, hogy bemutassam a járás etnikai öszszetételét. Így került demográfiai elemzés alá a térség 88 települése.
Az etnikai összetétel elemzésének a nehézsége abban rejlett, hogy három etnikai határvonal folyamatos változásait kellett figyelemmel kísérni. Az idevonatkozó fejezetben nemcsak a hivatalos népszámlálások adataira támaszkodtunk, hanem segítségül hívtuk a dualizmus időszaka előtt készült összeírásokat és helységnévtárakat is. Az adatsorok elemzésénél és összehasonlításánál kitűnt, hogy nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni. Elkerülhetetlen az összehasonlítási módszer abból a célból, hogy kiszűrjük az eltéréseket a forrásanyagok között, s rámutassunk a valós helyzetre, hiszen az 1773-as és az 1851-es nyelvhatárok között is komoly eltérések mutatkoztak. A 19. század második felétől a lakosság etnikai hovatartozásának a felmérése és a nyelvhatárok megállapítása már könnyebb feladatnak bizonyult. Az 1880-as, 1900-as, 1910-es hivatalos népösszeírások a magyarság megszilárdulását mutatták. Eltűnt az a nagy átmeneti terület, amely Fényes Elek adatai alapján rajzolódott ki. A magyar nyelvterület észak felé fokozatosan kiterjedt. Kolbaszó, Alsómihályi, Velejte, Gercsely, Hardicsa vonalon húzódott a magyar–szlovák etnikai határ, de az ettől északabbra fekvő településeken is megnőtt a magyar ajkú lakosság száma. A szlovákság szempontjából nézve ez az időszak veszteséget és nyereséget is hozott. A Gálszécsi járás déli területein csökkent az arányuk a magyarok javára, de elmozdult a szlovák–rutén nyelvhatár a szlovákság előnyére. A három nyelvterületből a ruténok veszítettek folyamatosan. A későbbi folyamatok, változások a ruténok nagymértékű asszimilációjára mutattak rá.

Sajátos ellentmondásoknak lehettünk szemtanúi a magyar–szlovák nyelvhatár területén fekvő falvak nyelvi változásai esetében. Az északi nyelvhatáron élő etnikailag vegyes népesség szinte tökéletesen kétnyelvű volt, s lakosai közül 1910-ben már valamivel többen vallották anyanyelvüknek a magyar nyelvet, mint azt 1880-ban tették. Ezek a helységek természetesen továbbra is kétnyelvűek maradtak. A magukat magyar anyanyelvűnek vallók azonban többségbe kerültek. Ezek a „megingások” legtöbb esetben még nem jelentettek valóságos és végleges asszimilációt, mint ahogyan azt egyes kutatók állítják.

Célkitűzéseim között nem szerepelt a vegyes etnikumú települések interkulturális kommunikációjának, a nemzetiségek közötti szociális kapcsolatok alakulásának, az etnikumok mindennapi érintkezéseivel járó problémáknak a vizsgálata. Ebben az irányban a továbbiakban érdemleges lenne elemzéseket végezni, hogy feleletet kapjunk az északi etnikai határsáv lakosságának sajátos nyelvi váltakozásaira. A mélyfúrás jellegű vizsgálódás szinte elkerülhetetlen a további kutatás szempontjából, csak ennek a módszernek a segítségével lehetséges feltárni az ok-okozati viszonyokat.

Helységnévjegyzék

1. Bodrogközi járás (1882-től: Királyhelmeci járás)

Ágcsernyő (Èierna), Bacska (Baèka), Battyán (Bo»any), Bély (Bieµ), Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom), Bodrogszög (Klin nad Bodrogom), Bodrogmező (Poµany), Bodrogszentmária (Svätá Mária), Szentes (Svätu¹e), Bodrogvécs (Véè), Boly (Boµ), Kaponya (Kapoòa), Királyhelmec (Kráµovský Chlmec), Kisdobra (Dobrá), Kisgéres (Malý Hore¹), Kiskövesd (Malý Kamenec), Kistárkány (Malé Trakany), Kisújlak (Nová Vieska pri Bodrogu), Lelesz (Leles), Nagygéres (Veµký Hore¹), Nagykövesd (Veµký Kamenec), Nagytárkány (Veµké Trakany), Örös (Strá¾ne), Pálfölde (Pavlovo), Perbenyik (Pribeník), Rad (Rad), Szinyér (Svinice), Szolnocska (Soµnièka), Szomotor (Somotor), Véke (Vojka), Zétény (Zatín).

2. Gálszécsi járás

Bacskó (Baèkov), Cselej (Èeµovce), Dargó (Dargov), Egres (Egre¹), Gálszécs (Seèovce), Gerenda (Hriadky), Hardicsa (Zemplínske Hradi¹te), Isztáncs (Stanèa), Kazsó (Ko¾uchov), Kelecseny (Kµaèany), Kereplye (Kravany), Kisazar (Malé Ozorovce), Kisruszka (Ruská), Kozma (Kuzmice), Magyarizsép (Ni¾ný ®ipov), Nagyazar (Veµké Ozorovce), Nagyruszka (Nový Ruskov), Parnó (Parchovany), Pelejte (Plechotice), Szécskeresztúr (Zemplínska Teplica), Szilvásújfalu (Slivník), Sztankóc (Stankovce), Tarnóka (Trnávka), Szécsudvar (Dvorianky), Tőketerebes (Trebi¹ov), Upor, Vécse (Vojèice), Visnyó (Vi¹òov), Zebegnyő (Zbehòov).
Isztáncs, Upor és Zemplénkelecseny 1964-ben egyesült Zemplínska Nová Ves néven

3. Sátoraljaújhelyi járás

Barancs (Zemplínsky Branè), Biste (By¹ta), Bodzásújlak (Novosad), Borsi (Bor¹a), Csarnahó (Èernochov), Csörgő (Èerhov), Céke (Cejkov), Garany (Hraò), Gercsel (Herèeµ), Imreg (Brehov), Kasó (Ka¹ov), Kisbári (Malá Bara), Kiskázmér, Kistoronya (Malá Tàòa), Kiszte (Kysta), Kolbaszó (Brezina), Ladmóc (Ladmovce), Lasztóc (Lastovce), Legenye (Luhyòa), Magyarsas (Zemplínske Jastrebie), Alsómihályi (Michaµany), Nagybári (Veµká Bara), Nagykázmér (Kazimír), Nagytoronya (Veµká Tàòa), Szőlőske (Vinièky), Szürnyeg (Sirník), Velejte (Veµaty), Zemplén (Zemplín).

Gaucsík István: A magyar és a német pénzintézetek bankegyesületének megalakulása Csehszlovákiában (1918—1920)

Tanulmányunk – amely egy nagyobb, a felvidéki magyarság gazdaságtörténetét vizsgáló munka része – a magyar és a német nemzetiségi pénzintézetek két világháború közötti történetének egyik alfejezetével, a bankegyesületi szervezkedés mozgatórugóival, kiváltó okaival és intézményes megvalósulásával foglalkozik. Valójában az egyesülettörténeti vademecum határozza meg dolgozatunk „történetmondását”. A tárgyalt témakör megközelítésére az alábbi írás csak egy lehet a megközelítési és értelmezési stratégiák közül. Bízunk benne, hogy munkánk a feledés homályából végre a történészi kutatások tárgyává teheti az első Csehszlovák Köztársaság etnikai alapon szerveződő kisebbségi részvénybankjainak historikumát.

1. A gazdasági dezintegráció és hatásai

Az Osztrák–Magyar Monarchia romjain megalakuló utódállamok politikai és államnemzeti önállósulásuk biztosítékát a gazdasági és pénzügyi függetlenedés minél korábbi megvalósításában látták. Az 1918–1919 folyamán lezajló elkülönítési-elkülönülési szándékok, amelyek a múltbeli viszonyok természetes és szerves folytonosságának nem szenteltek figyelmet, a már kialakult közgazdasági erőpontokat tudatosan negligálták. Ezek együttesen kedvezőtlenül befolyásolták a térség első világháború utáni gazdasági konszolidálódásának és kibontakozásának lehetőségeit. A kelet-közép-európai régió államainak autarkiás, védővámos jellegű kereskedelmi politikája a kölcsönös politikai bizalmatlanság tükörképének tekinthető. /1/

Csehszlovákia 1918. október 28-i megalakulása gazdasági téren igényes feladat elé állította a prágai kormányzati tényezőket. Az egységes munkaerőpiac mind a volt birodalom nyugati részein, mind a történelmi Magyarország északi-északkeleti területének helyén megszűnt. /2/

A cseh-morva-sziléziai tartományok pénzügyi központja Bécs maradt. Ezen mit sem változtatott az a tény, hogy Prága az 1910-es években – Csehországon belül – komoly gazdasági központtá nőtte ki magát. Az osztrák tőke domináns szerepe az egyre jobban erősödő cseh banktőke ellenére meghatározó volt.

Ezek a területek a múltbeli erőteljes iparosodási hullám következtében a háború elejére agrár-ipari jellegűvé váltak. A gazdasági pozíciók átvételére a cseh gazdasági elit – a politikai befolyásolás érvényesítésével – nosztrifikálási programot hirdetett meg, amely a közgazdaság összes ágazatára kiterjedt. /3/

Szlovákia és Kárpátalja specifikus jelleggel az impériumváltás idején agrár jellegűnek számított, kisebb iparosodási gócpontokkal. A volt felső-magyarországi területek gazdasági és pénzügyi kapcsolatai már hagyományosan Budapest felé irányultak. A nagyon szoros összeköttetések és egymásrautaltságok megszakítása válságos helyzetbe juttatta az elcsatolt területeket. Emellett a hitelszervezeti rendszer fejlődése is másként alakult. Nem a differenciált és specializálódott, többszintű bankstruktúra alakult ki, mint a cseh területeken, hanem lényegében részvénytársasági alapon működő letéti bankok (takarékpénztárak) és hitelszövetkezetek működtek. /4/

Leszögezhetjük, hogy az eltérően fejlődő nyugati és keleti területek gazdasági egységesítése volt az egyik legnagyobb gondja az új államnak. Az eltérő közjogi és kultúrtörténeti sajátosságok tovább színezték a problémakört. /5/

2. Nemzetiségi bankmegoszlás

Nemzetiségi szempontból Szlovákiában szlovák, magyar, német, illetve csak erre a területre jellemző magyar–német vegyes intézeteket, míg Kárpátalján magyar, magyar–német és ruszin pénzintézeteket különböztethetünk meg. A magyar nemzetiségi pénzintézeteket a magyarok által lakott vidékeken és a szórványszigeteken találhatjuk.

Külön kategóriába sorolhatók az etnikailag egységes(ebb) zipser régió német intézetei. Belső ügyviteli nyelvük csak a német volt, míg az ún. Hauerland területén – ahol a németség nem alkotott kompakt egészet – vegyes ügyviteli nyelvet használhattak. Jelentősek voltak a pozsonyi német részvénybankok, melyek a város tradicionális német és „pressburger” voltáról tanúskodtak, valamint említést érdemelnek a Pozsony környéki német szórványterületek kis intézetei is.

A nagyszámú magyar–német bankra szerintünk az ügyviteli nyelv bilingvizmusa volt jellemző. Emögött a helyi társadalmakban szervesen kifejlődött többrétegű, tartalmában és megjelenési formáiban változatosságot mutató magyar–német városlakó polgári középosztálybeli identitástartalmak szimbiózisa húzódhat meg. /6/
Nem kellőképpen hangsúlyozott tény, hogy az 1919–1938 közötti szlovákiai pénzügyi életre a szlovák–német–magyar többnyelvűség volt jellemző. A hatalomváltás után a hivatalos cseh és szlovák nyelvű rendeletek útmutatásaihoz kellett alkalmazkodniuk a kisebbségi bankoknak. Ettől kezdve jelentették meg mérlegeiket és zárszámadásaikat három nyelven./7/

3. Az adatok tükrében

Továbbiakban a szlovákiai és kárpátaljai pénzintézetek nemzetiségi megoszlását és néhány mérlegtételét mutatom be. /8/

1. táblázat. Szlovákia részvénybankjai nemzetiségük szerint és néhány mérlegtételük 1920-ban (1000 Kè)

A – nemzetiség, B – a pénzintézetek száma, C – az alap- és a tartaléktőke összege, D – a takarékbetét és a folyószámla összege, E – váltók

Az adatok világosan jelzik a szlovák intézetek előretörését, tőkeerejük növekedését. A magyar és a magyar–német bankok nagy számuk ellenére az alap- és a tartaléktőkék tekintetében messze elmaradtak a szlovák bankoktól. Emögött a szlovák pénzintézetek következetes alaptőke-emelési akcióinak keresztülvitelét figyelhetjük meg.

A cseh és a szlovák pénzintézetek 1918 októbere és decembere között összesen 74 millió koronával növelték alapjukat, 1919-ben 500 millióval. Ebben az évben a jegyzett 26 bank között 7 szlovákot találhatunk, míg a többi nemzetiségi intézet közül egyet sem. A legjelentősebb szlovák részvénybank, a Slovenská banka 20 millióra emelte alaptőkéjét, de ezzel is csak a 9. helyet foglalta el a sorrendben (az első a cseh ®ivnostenská banka volt 120 milliós növeléssel). Rajta kívül megemlíthetjük még a Zvolenská µudová bankát (9 millió), míg a további 5 intézet jelentéktelenebb összeggel szerepelt. Expanziójuk 1920-ban is folytatódott: a Slovenská banka 30 millióra, a Zvolenská µudová banka 12 millióra, a Tatra banka 3 millióra emelte tőkéjét. /9/

A magyar pénzintézetek komoly problémáját képezte a tőkeemeléshez való állami engedély kieszközlése. Nehéz pénzügyi helyzetük és kialakulatlan kapcsolataik a kormányzati szervekkel nehezítették érdekeik érvényesítését. Gyakorlati térvesztésük ezzel kezdődött. Tőkeemelési kísérleteikre szórványos esetekben 1920-tól figyelhetünk fel. /10/ Nagyobb szabású növelést csak a Dunabank hajtott végre, amikor 1920-ban 2 millióról 10 millióra, majd 1921-ben 15 millióra emelte tőkéjét. /11/ Nagy jelentőségű, de viszonylag alacsony összegű növeléssel szerepelt a Pozsonyi I. Takarékpénztár. Ezt a kormányhatóság részéről először nem engedélyezték, akadályozták a keresztülvitelét, ám végül 5 millió koronában (1,6 millióról) maximálták. /12/

A nem szlovák intézetek tehát alaptőke-emeléseiket csak alacsonyabb mértékben valósíthatták meg, így a szlovák bankokkal nem állhatták a versenyt.
Tevékenységüket nehezítette az 1919. december 22-i kormányrendelet, amely rendkívüli intézkedéseket foganatosított azon pénzintézetekkel szemben, amelyeknek a pénzügyi helyzete a behajthatatlan külföldi követelések és a nagy hadikölcsön-állomány miatt válságosra fordult. Az új betétek elfogadását a kormány a rendeletre hivatkozva megtilthatta, vagy külön kezelésükre adhatott utasítást. /13/

Az állam a szóban forgó rendelettel a bankszektor stabilizálását próbálta elérni, amelyet azonban a teljesen immobil magyar és német intézetek elhibázott beavatkozásként értékeltek. A korabeli vélemények elhibázottnak tartották az állami felügyelet és ellenőrzés ilyen fajta kiterjesztését, az intézeti autonómia megnyirbálását. Önkritikus nézőpont szerint azonban a magyar bankok felelőtlen pénzügyi politikája nem vette figyelembe a rendelet következményeit. /14/

A szlovák pénzintézetek takarékbetét-állományának növekedését elősegítették az amerikai szlovákok megtakarításai, pénzküldeményei. Ezek nem szlovák bankokban való elhelyezését rendelet tiltotta, melyet 1920-ban – a magyar és a német bankok „nehezményezésére” – hatályon kívül helyeztek. Úgy gondoljuk, hogy ezen öszszegek áramlási céljai továbbra is a cseh és a szlovák bankok maradtak. /15/

Bankkörökben az általános szlovákiai helyzet elemzésekor a nagymértékű takarékbetét-csökkenést a lakosság bizalmatlanságával magyarázták. A cseh intézetek jelentős összegeket kötöttek le, de ezek elsősorban a felsőbb rétegek betétei voltak. A középosztály és a kisemberek a tezaurálás mellett döntöttek. Ez kedvezőtlenül befolyásolta a kisebb hitelintézetek betétállományának alakulását 1919-ben.

A bankok közül csak háromnak sikerült növelnie ezen idegen tőkék összegét, amelyek közül az egyik magyar intézet volt. Válságukat az is előidézte, hogy 1919 elején, amikor nagy pénzbőség uralkodott, nem mérték fel reálisan a lehetőségeket, így a pénzlebélyegzéskor a kifizetéseket – a fellépő pénzszűke következtében – kénytelenek voltak megtagadni. Ez az ügyfelek bizalmatlanságát váltotta ki, akik ezt követően jelentős összegeket helyeztek el a cseh és a szlovák pénzintézeteknél. /16/

2. táblázat. Kárpátalja részvénybankjai nemzetiségük szerint és néhány mérlegadatuk 1920-ban (1000 Kè)

A – nemzetiség, B – a pénzintézetek száma, C – az alap- és a tartaléktőke összege, D – a takarékbetét és a folyószámla összege, E – váltók

Az 1918 utáni gazdasági válság nagy vesztese Kárpátalja lett. A terület a gazdasági-pénzügyi vérkeringéstől teljesen elszigetelődött. Perifériára szorulásának legszembetűnőbb jele volt, hogy még 1920-ban is kétféle pénznemet, a csehszlovák koronát és az Osztrák–Magyar Bank ún. kék bankjegyeit használták. A magyarországi pénzlebélyegzés tovább mélyítette a válságot. Kárpátalja szinte két különálló részre szakadt: Ungvár és környékére, amely Kelet-Szlovákia és Kassa felé gravitált, s gazdaságilag is fejlettebb volt, valamint Munkács és vidékére, amelynek hátrányos helyzete mindjobban fokozódott.

1920-ban küldöttség tolmácsolta Prágában a fonák állapot súlyos gazdasági hatásait, de gyakorlati változásokra nem került sor. A pénzek hivatalos árfolyamát 1:4 arányban állapították meg, de a vagyonadó törvényi elfogadása után ez 1:10-re változott.

A bankintézetek nem tudtak pénzügyi kapcsolatokat kialakítani a szlovákiai területekkel, mert hivatalosan nem állapították meg, melyik pénzfajta használható (pl. a betétek visszafizetésénél). Immobilitásuk a Magyarországon található tőkék és hadikölcsöneik következménye volt. Üzleteik csak az árulombardra redukálódtak, illetve rövid lejáratú, magas kamatozású hiteleket nyújtottak. Hitelhiányban szenvedtek, mert az Osztrák–Magyar Bank munkácsi fiókja már nem tudta betölteni szerepét. A valóságos veszteségeket képtelenek voltak felmérni, hiszen az áttekinthetetlen pénzügyi viszonyok nem tették lehetővé a mérlegkészítést. /17/

Kárpátalja adatai (Szlovákiával összehasonlítva) a nemzetiségi pénzintézetekre vonatkozóan katasztrofálisak. A régi alapítású kisbankok a pénzlebélyegzés következetlen végrehajtása következtében megrendültek, a cseh és a szlovák intézetek fiókjaival szemben pedig hátrányos helyzetbe kerültek. Az 1920-as évek elején több bank kénytelen volt beszüntetni tevékenységét és felszámolni magát. 1923-ra már csak 20 kisebb magyar bank fejtett ki tevékenységet. Tőkeerejük gyengeségét mutatja az is, hogy öt évvel a hatalomváltás után nem volt működő fiókintézetük. A cseh, a szlovák és a ruszin bankok mellett csak egy magyar pénzintézet rendelkezett fiókokkal és expozitúrákkal. /18/

4. Bankszolidaritás és érdekvédelem

Az impériumváltással egyidejű gazdasági válságra, összeomlásra adott válaszreakcióként értelmezhetjük a szlovákiai és kárpátaljai pénzintézetek intézményes összefogására tett kísérleteket, melyek 1919 folyamán konkrét lépésekben nyilvánultak meg.

Elméletileg a krízis egymáshoz közelíthette a homlokegyenest eltérő szlovák, magyar és német bankérdekeket. A problémák sokasága, összetettsége közös kapcsolódási pontok kialakulását eredményezhette. A valóságban azonban a politikai és a nemzeti szempontok negatívan befolyásolták az ilyen jellegű szakmai kezdeményezéseket.

A Szlovákia és Kárpátalja területén megnyilvánuló bankszolidaritás egyáltalán nem volt elszigetelt jelenség, hiszen a cseh történelmi országrészekben szintén ez idő tájt alakultak meg a pénzintézetek egyesületei, érdekvédelmi és érdekérvényesítési csoportosulásai. Létrejöttükben több alapmotívum játszott fontos szerepet: a szakmai irányultság, az intézményi autonómia megőrzése és erősítése, illetve a nemzetiségi hovatartozás.

Csehországban 1917-ben alapították a Csehszlovák Bankok Szövetségét (Svaz èeskoslovenských bánk), amely a két világháború közötti Csehszlovákiában a legbefolyásosabb cseh bankok kartelljeként működött. 1919-ben multinacionális jelleget kapott a német intézetek és egy szlovák bank belépésével. /19/ A Csehszlovák Takarékpénztárak Szövetsége (Svaz èeskoslovenských spoøitelen) 1920-ban jött létre. /20/

A német takarékpénztárak még a századelőn, 1903-ban alapították egyesületüket. 1919-ben – felismerve a német nemzetiségi intézetek potenciális erejét – a cseh, a morva és a sziléziai területeken találhatók közös szervezetben tömörültek. /21/

Végeredményében Magyarországon is hasonló folyamat játszódott le. A Magyarországi Pénzintézetek Országos Szövetsége 1903-ban alakult meg. 1910-ben Pénzintézetek Országos Egyesületévé (POE) változott. 1918. november 17-én a Takarékpénztárak és Bankok Egyesületét (TÉBÉ) a legnagyobb budapesti intézetek hozták létre. 1928-ban a POE-val egyesült. Tevékenysége sokban hasonlított a csehszlovák bankok szövetségének működéséhez. /22/

Érdekes módon – az akkori szlovák nemzeti mozgalom pénzügyi aspirációit, bankügyi pozíciószerzési igyekezetét jelző – a Szlovák Pénzintézetek Szövetségét (Sväz slovenských peòa¾ných ústavov, a továbbiakban: SZPSZ) még a történelmi Magyarország fennállása idején alapították. 1910. szeptember 11-én a liptószentmiklósi összejövetelen merült fel a szlovák nemzetiségi pénzintézetek közös összefogásának a gondolata. Azonban az egyesület létrehozása, a szervező munkálatok elindítása és az érdekelt intézetek közti egyeztetés lassan haladt előre. Az 1912. október 6-i turócszentmártoni értekezlet sem mondta még ki a megalakulást.

Az alakuló közgyűlésre 1915. december 17-én került sor a Turócszentmártoni Takarékpénztár (Martinská sporiteµòa) székházában, melyen a szlovák politikai és gazdasági elit vett részt. Az egyesület szövetkezeti formában alakult meg, a nyereségorientáltság nem tartozott a kiemelt céljai közé. A közgyűlésen nyolc szlovák pénzintézet képviseltette magát (Martinská sporiteµòa, Hornouhorská banka Tatra, Ru¾omberská úverová banka, Ru¾omberská µudová banka, Zvolenská µudová banka, Krupinská sporiteµòa, Pomocnica úverná banka v Brezne, Novomestská µudová banka). A tisztviselő-választások visszatükrözték a szlovák nemzetiségi társadalmon belüli vezető személyiségek súlyát.

Az egyesület elnökéül Matú¹ Dulát, a Martinská sporiteµòa vezérigazgatóját választották. Az alelnök Vladimír Makovický, a Rózsahegyi Hitelbank (Ru¾omberská úverová banka) igazgatója lett. Az igazgatóságban a következők foglaltak helyet: Cyril Kresák (Hornouhorská banka Tatra), Andrej Hlinka (a Ru¾omberská µudová banka igazgatója), Július Vanoviè (a Hornouhorská banka Tatra ügyésze). A titkári teendőket Viliam Pauliny látta el. Az egyesület hivatalos sajtóorgánuma a Národnie noviny lett. A cégjegyzékbe 1915. december 29-én vették fel. /23/

A szlovák bankok számára az 1918-as nagy horderejű politikai változás egészen új távlatokat és lehetőségeket nyitott. A magyar bankpozíciók átvételére, fokozatos nacionalizálásukra a szlovák bankelit már 1918–1919 fordulóján készen állt. Ez azonban – az állandóan új eseményekkel telített időszakban (egyezkedések a magyar kormánnyal, a felső-magyarországi katonai események és gazdasági következményeik) – inkább csak elméleti alapokon, pontosabban újra és újraformálódó elképzelésekben, retorikus szólamokban nyilvánult meg.

A hatalomváltás idején nem volt egy olyan kidolgozott gazdasági és azon belül egy pénzügyi tervezet, amelyre támaszkodhattak volna. A cseh burzsoáziának ellenben már 1918 második felében kész program állt a rendelkezésére az új államalakulat közgazdasági alapjainak lerakásakor, így mozgásterét jelentősen meg tudta növelni. /24/

Maga az SZPSZ sem tudta – de az áttanulmányozott forrásanyag tükrében úgy fest, nem is akarta – betölteni azt az irányító és tanácsadó szerepet, melyre 1918–1920 között a katasztrofális gazdasági helyzetbe jutott szlovákiai és kárpátaljai közgazdasági tényezőknek, különösen a részvénybankoknak – nemzetiségre való tekintet nélkül – szükségük lett volna.

Az 1910-es évek közepén az egyesület megalakítása azt jelezte, hogy a szlovák bankvezetők felismerték az egységes, nemzetiségi-etnikai alapú szervezkedés szükségességét. Az első világháború után is ez maradt az egyetlen kohéziós tulajdonsága. Csak a szlovák intézetek tartoztak a kötelékébe, számuk 1918-ban 33 volt. /25/ Egy, a „nemzetiségek felett álló” országos hatáskörű bankegyesület szerepére nem volt predesztinálva.

Az államfordulat utáni kaotikus közgazdasági viszonyok, az illetékes döntéshozó hatalmi szervek áttekinthetetlen rendelkezései, a magyar fővárostól való függetlenedés igyekezete, a teljes összeomlás veszélyében élő bankszektor megrázkódtatásai tanácstalanságot és elbizonytalanodást szültek.

Szlovákia és Kárpátalja magyar és német pénzintézetei válaszúton álltak. Elsősorban a gazdasági élet politikai és nacionalista felhangokkal való telítettsége determinálta helyzetüket. A gazdasági összeomlás, a csehszlovák katonai megszállás, majd a harci események összességében lehetetlen helyzetet teremtettek: budapesti összeköttetéseik megszakadtak, ottani követeléseik behajthatatlanná váltak, a felső-magyarországi területeken formálódó új hatalmi szervek pedig nem tekintették őket megbízható partnernek.

Önszerveződésük első jele az az 1919. szeptember 14-i nagygyűlés volt, amelyre a Winter család által európai hírű és rangú fürdővárossá emelt Pöstyénben került sor. Az Érsekújvári Takarékpénztár által kezdeményezett találkozón 102 magyar és német pénzintézet képviselője jelent meg. /26/

Itt a bankok helyzetét súlyosan érintő problémakörök megtárgyalására került sor: az értékpapírok biztonságának és a valutáris veszteségek megakadályozásának módjai, a budapesti követelések érvényesítése és terv kidolgozása annak végrehajtására, a már külföldre került tőkék hazahozatala és az ott deponált értékpapírok kérdésének ügyei szerepeltek a napirendi pontok között. A felállított szakmai bizottság feladata lett a megoldási módok kidolgozása és ezen szakkérdések további vizsgálata. /27/

A bizottság prioritásai között a hadikölcsönök és az állami pénztárjegyek általános és teljes beváltását, a valutaveszteségek állami kompenzálását, illetve a készpénz- és hitelhiány rendezését találhatjuk. Feladatát az SZPSZ irányában való kapcsolatteremtésben, valamint – ami jelentőségénél és súlyánál fogva többet jelentett – a központi pénzügyi körökkel szükséges kommunikáció megteremtésében és fenntartásában határozták meg. Elkülönítették azokat a problémákat, amelyek különleges fontosságúak voltak. Ezek megoldását az erőteljes állami szerepvállalástól, többek között követeléseik behajtásától, az állami hitelnyújtástól, valamint a visszleszámítolási hitelnek az Osztrák–Magyar Bank által régebben folyósított öszszegben történő biztosításától remélték. /28/

A pöstyéni bankankét kedvező és élénk visszhangra talált az intézetek körében. 1919 novemberében az érdekvédelmi mozgalomhoz csatlakozott bankok száma már 151 (!) volt. A tagok járulékfizetésre lettek kötelezve. Mindegyik megkezdett 1 millió hadikölcsön után 200 Kè-t fizettek. A pénzösszegek begyűjtő helye a két háború közti korszak egyik legstabilabb intézete, a Pozsonyi I. Takarékpénztár lett. /29/

5. Pénzügyi problémák és kiútkeresés

Az állandó bizottság külön ülése 1919. szeptember 29-én a magyar és a német pénzintézetek egyik legégetőbb kérdésével, a hadikölcsönök teljes visszafizetésével foglalkozott. /30/ Az 1920-as évek ezen üggyel kapcsolatos memorandumainak, javaslatainak és tervezeteinek gyökere idáig nyúlik vissza. Ekkor döntöttek az erőteljes – sok esetben a propagandisztikus szólamokat sem mellőző – érdekérvényesítés mellett.

Az első világháború alatti magyarországi hadikölcsönjegyzés sikerességének alapját az állam iránti bizalom jelentette. A kötvények jegyzésének megvoltak mind a kereskedelmi (megtakarítás, lombardírozás), mind a lélektani (patriotizmus) összetevői. /31/ Összesen nyolc alkalommal bocsátottak ki hadikölcsönkötvényeket, melyeknek jelentős része lombardírozásra visszakerült az Osztrák–Magyar Bankhoz. A jegybank a tulajdonosoknak kötvényeik névértékékének 75%-áig nyújtott hitelt. /32/

A dualista államszerkezet széthullásával az Osztrák–Magyar Bank monopóliuma is köddé vált. 1918–1919 fordulóján Csehszlovákia pénzügyi lépései (a hadikölcsönkötvény-lombard megtiltása, majd a pénzelkülönítés és a jegybanki funkciókat betölteni hivatott Bankhivatal megalakulása) az elkülönülő államszervezet jegyeiként voltak értelmezhetők. Az új állam területén a prágai kormányzat megtiltotta a hadikölcsönökre való lombardhitelezést. Ez a szlovákiai és kárpátaljai nem szlovák bankok számára súlyos következményekkel járt. /33/

A korszak magyar pénzügyi spiritus rectora, Schmidt Imre /34/ a következőképpen jellemezte az állapotokat: „Ra¹ín pénzügyi politikája a lebélyegzéssel és az 50%-os visszatartással, mint egy borotvával kettévágta mindazon érdekszálakat, melyek Csehországot és Szlovenszkót (sic!) Magyarországgal évszázadokon át összefűzték. Amit semminemű fegyveres erőhatalommal elérni nem lehetett, azt elérte Ra¹ín a február 25. törvénnyel, hogy az évszázadokon át egybefűzött és egymásra utalt területek között minden gazdasági összeköttetés egyszerre megszakadt.” /35/

Emellett a magyar és a német bankvezetők késlekedése, a megváltozott realitások fel nem ismerése, a későn hozott lépések még kedvezőtlenebbül befolyásolták pozícióikat. /36/

Az időszak viszonylagosnak tekinthető adatain keresztül csak illusztrálni tudjuk a szlovák és a nem szlovák részvénybankok helyzetét, de jelzik a válságot, amely a magyar és a német intézeteket sújtotta. /37/

3. táblázat. A szlovák bankok hadikölcsön-állománya 1919. november 30-án (Kè-ban)

4. táblázat. A magyar és a német bankok hadikölcsön-állománya 1919-ben (Kè-ban)

A – a magyar hadikölcsön nagysága, B – a magyar hadikölcsön névértéke, C – az osztrák hadikölcsön nagysága, D – az osztrák hadikölcsön névértéke
Az adatokból nyilvánvaló a magyar és a német pénzintézetek nagy megterheltsége. A saját számlájukon található magyar hadikölcsönök nagysága többszöröse volt a szlovákokénak. Az 1 milliárd fölötti összes jegyzett összeg egyértelművé teszi kiszolgáltatott helyzetüket. Az osztrák hadikölcsönök aránya szintén a szlovák intézetek számára volt kedvezőbb.

A nagy veszteségek okai az 1919 folyamán lezajlott pénzügyi lépésekben keresendők. A magyar intézetek pénzfölöslegüket nem akarták még jobban növelni a hadikölcsönök eladásával. A szlovák bankok ezzel szemben már 1918 őszétől tudatosan szabadultak meg hadikölcsöneiktől, vállalva a veszteségeket is. /38/

A korabeli magyar nézőpont azért pontosításra szorul, mert a szlovák pénzintézetek Magyarországon található letétbe helyezett értékpapírjain, betétjein kívül a hadikölcsöneik iránt is közömbös maradt a kormányzat. Ezt kritikusan szóvá is tették: „A közgyűlés sajnálattal látja kormányzati tényezőink könnyelműségét, amikor hónapokon keresztül nem szánják rá magukat a nagy mennyiségű szlovák vagyon radikális behajtására és így intézeteink létét a magyar politikusok kénye-kedvére hagyja.” /39/

Érvelési alapjukat az a premissza alkotta, hogy a hadikölcsönkérdés méltányos rendezése fontos közérdek, mely Csehszlovákia gazdasági konszolidálódását elősegíti és az új – nem cseh és szlovák nemzetiségű – állampolgárok lojalitását erősíti. Azonban a probléma a nemzetiségi szembenállás és ellentét egyik hatékony fegyverének bizonyult mind Csehországban, mind Szlovákiában. A nemzetiségi pénzintézetek részéről hangoztatott gazdasági hivatkozások nem vezettek eredményre.

Siposs Aladár, a Kassai Kereskedelmi- és Iparkamara titkára csehországi körútja után túlzottan optimista kijelentést tett: „Az pedig szembeszökő, hogy a hadikölcsönök megtagadása pénzintézeteink, de egyéb vállalataink és intézményeink egész sorának romlásával járna, ami azután a Szlovenszkó egész gazdasági életének teljes összeomlását vonná maga után. (…) Odaát (értsd: Csehországban – a szerző megj.) a kérdés eminenter politikai kérdés, a cseh és német lakosság gazdasági harcának egy része, amelyben nagyon hevesen és nagyon éles fegyverekkel támadnak egymás ellen a felek. Minálunk egész Szlovenszkó érdekelt ebben az ügyben s nemzetiségi színezete, vagy mellékíze a dolognak nincsen.” /40/

A szeptemberi ülés határozatait a plenáris bizottság 1919. október 30-án jóváhagyta és elfogadta. Ez volt a nem szlovák pénzintézetek első olyan hivatalos dokumentuma, amelyet emlékirat formájában juttattak el a pénzügyminisztériumba. Benne a hadikölcsön rendezésén kívül a hitelnyújtás szükségessége, a budapesti követelések „hazahozatala” és a magyarországi értékpapírok visszajuttatásának igényei fogalmazódtak meg. /41/

1919. november 6-án került sor a hivatalos találkozóra Prágában. A küldöttség megpróbálta elérni, hogy a pénzintézetek állami hitelnyújtásban részesüljenek. Fedezetül külföldi tartozásaikat ajánlották fel. A kölcsönkérelem optimális összegként 64 milló koronát jelölt meg. A pénzügyminiszter az előterjesztett kérdésekkel kapcsolatban nem foglalt állást, ugyanis a kormány a békeszerződés ratifikálásáig nem akart konkrét lépéseket tenni.

Érdekes részleteiben elemezni a bizottság érvrendszerét. A memorandum szellemi atyja, Ardó Sándor a hadikölcsön kérdésének közgazdasági vetületeit hangsúlyozta, eleve kerülve a nemzetiségi kapcsolódás gyanúját. Külön kiemelte, hogy Szlovákiában éppen a szlovákság jegyezte nagyobb mennyiségben a kötvényeket – ám ez az állítása eléggé bizonytalan lábakon állt. Közjogi szempontból elfogadásuk törvényes útját, a magyar Országgyűlés általi megszavazását hangsúlyozta. Misz Rudolf szlovák nyelvű előadása a Trencsén megyei szlovák földművesek hadikölcsönjegyzéseiről azt a célt szolgálta, hogy elfogadhatóvá tegyék követeléseiket a nagyobb mértékű szlovák érdekeltség bizonygatásával.

A tárgyalás „csekély pozitív eredményt” hozott. Nem sikerült elérniük az állami kölcsönnyújtás megvalósítását, illetve a visszleszámítolási hitel javasolt keresztülvitelét.

Szlovenszkói magyar pénzügyi körökben a küldöttség munkáját pozitívan értékelték, mert a csehszlovák kormányt megismertették gondjaikkal. Elvben megteremtődtek a szakmai kommunikáció lehetőségei. Fontosnak tartották a pénzügyi döntések meghozatala előtt a magyar és a német bankok véleményének tolmácsolását. A kudarc ellenére az érdekérvényesítés hatékonyabbá tételéről döntöttek. /42/ Az első tárgyalás igazi hozadéka az volt, hogy kormányzati szinten számolni kellett egységes fellépésükkel.

Gyorsan sor került a prágai tapasztalatok kamatoztatására. A központi hivatalok, a csehországi és a szlovákiai szakmai közvélemény adekvát tájékoztatása végett döntöttek a Pénzügyi Szemle további megjelentetéséről, valamint felmerült egy pénzügyi évkönyv kiadásának a gondolata is. /43/

A Pénzügyi Szemle (1919–1930) a (cseh)szlovákiai magyar nemzeti közösség első közgazdasági-pénzügyi jellegű lapjának tekinthető. Főszerkesztője Schmidt Imre, felelős szerkesztője Lüley György /44/ volt. A szerkesztőség a Pozsonyi Iparbank Ventúr utcai székházában kapott helyet. Lényegében az 1920-ban megalakult Pénzintézetek Egyesülete Szlovenszkón és Podkarpatszka Ruszban elnevezésű magyar és német bankegyesület hivatalos szócsöve volt. A szabad és nyílt szakmai fórum szerepét apolitikus programmal töltötte be.

A lap megjelenésétől, 1919. november 5-től felvállalta a szlovákiai és kárpátaljai pénzintézetek érdekvédelmét, ellátta a pénz- és hitelügyi tanácsadás, útbaigazítás feladatait. A meghirdetett program világosan fejezte ki ars poeticáját: „Össze kell tehát fognunk e nehéz időkben, megfontolnunk a teendőket s keresnünk az utakat, melyek a ködből kivezetnek, melyek közgazdaságunkat a bajoktól, pénzintézeteinket a katasztrófától megóvják. Ezen tisztán közérdekű és közgazdasági kérdések megvitatására, a közönség becsületes tájékoztatása, a jogos magánérdeknek megvédése céljából határoztuk el, hogy lapot alapítunk, mely ha nem is fáklya, de legalább szerény mécsesként világítsa meg a sötétben botorkálók nehéz útját, mely a napirenden levő legfontosabb pénzügyi és közgazdasági kérdésekben az érdekeltséget összefogja, annak szócsöve és minden helyes eszmének propagálója lesz.”

Hasábjain a bankkérdéseken kívül az általános közgazdasági problémákkal is találkozhatunk. A bankok helyzetének alakulását nemzetiségi megoszlásra való tekintet nélkül figyelemmel kísérte. A gazdasági kérdéseket (kelet-közép-)európai viszonylatokban és összefüggésekben vizsgálta. A korszak jelentősebb magyar szakembereitől, nemzetgazdászaitól közölt tanulmányokat, elemzéseket (pl. Schmidt Imre, Siposs Aladár, Ardó Sándor, Katona Móricz, Wolf Gerő stb.). /45/

6. Szlovák–magyar–német bankegyesület?

A magyar és a német pénzintézetek már a pöstyéni bankankét létrejötte előtt deklaratívan hangoztatták csatlakozási szándékukat és együttműködési készségüket az SZPSZ-szel. Az ő szempontjukból a kialakítandó közös bankegyesület a „legalizálódás” útját és ezen keresztül üzleti érdekeik védelmét, pozícióik átmentését jelentette volna. Szlovák részről a kezdetektől óvatosan, tartózkodóan – mondhatni bizalmatlanul – kezelték a demonstratív nyilatkozatokat.

Változatosság mutatkozott az eltérő nézőpontokban. A kategorikus elutasítás indoka a szövetség szlovák jellege volt. Konstruktívabb javaslattal Viliam Pauliny /46/ állt elő, aki szerint a merev és rideg magatartás az SZPSZ részéről nem vezethet eredményre. Úgy gondolta, hogy a belépésükről – természetesen a szlovák bankérdekek szem előtt tartásával – csak a revízió után dönthetnének, amely a csatlakozni kívánó pénzintézetek mindegyikére kötelező jelleggel vonatkozna. Valér Kubány /47/ „néporientált” véleménye az SZPSZ tagsági keretének bővítése közben a szlovák nemzet érdekeinek védelmére hivatkozott.

Egyöntetű vélemény 1919 augusztusának végén nem született. Pauliny javaslata lett a „félhivatalos” álláspont, azzal a kikötéssel, hogy előbb a szövetség szervezeti működését és felépítését kell újjászervezniük, csak azután kerülhet sor tagfelvételre. /48/

Októberben már megszületett a hivatalos állásfoglalás. A nem szlovák intézetek tagok lehettek, csupán az SZPSZ alapszabályzatában rögzített kötelességeknek kellett magukat alávetniük. A jelentkező intézetben pénzügyi ellenőrzést hajtottak volna végre, amely alapján megítélték volna az illető bank kérvényének jogosultságát. Az egyesület alapszabályzatában formális, a nem szlovák pénzintézetek számára kedvező változtatásokat eszközöltek, nevezetesen, hogy más nemzetiségűek is jelentkezhettek tagnak. A másik oldal ezt üzenet értékű jelzésként fogta fel. /49/

A magyar és a német pénzintézetek részéről pozitív fogadtatásban részesült a hír. Az állandó bizottság néhány tagja előtt már „az összes pénzügyi tényezők egy erős egésszé” történő átalakulásának vágyképe lebegett. Schmidt Imrének a valós erőviszonyok mérlegelését elhagyó és az SZPSZ által megfogalmazott feltételekről „megfeledkező” bizakodása nem volt megalapozott. A szövetség ugyanis az együttműködést feltételekhez kötötte (a kötelező revízióhoz és pénzügyi átvilágításhoz, az egyenkénti tagfelvételhez, a szükséges hozzájárulások megfizetéséhez és az öt év időtartamú tagsághoz). A belépést szorgalmazó bankok nagy hadikölcsön-érdekeltsége pedig komoly akadálya lehetett az egyesülésnek. Az önálló szervezet gondolata és egy alternatív stratégia kidolgozása az esetleges negatív válasz esetében fel sem merült. /50/

Magyar részről egy fontos tényező fölött is átsiklottak. 1919-ben az SZPSZ új arculatát kereste. Az országos bankegyesület és a más nemzetiségű bankokkal kialakítandó közös fellépés nem szerepelt a lehetséges formák között. /51/ Inkább a csehországi pénzintézeti egyesületek felé tapogatódzott, de kevés sikerrel. A Csehszlovák Bankok Szövetségére a közös platform kialakítása ügyében negatív hozzáállás volt jellemző, míg a Csehszlovák Takarékpénztárak Szövetségének „toleránsabb” viszonyulását a saját érdek diktálta (azaz a csehországi takarékpénztárak szlovákiai terjeszkedése). /52/

A december végi – „az egységes szlovenszkói egyesület érdekében” megtartott – tárgyaláson nem tudták keresztülvinni elképzeléseiket. Az SZPSZ elutasította a csoportos belépést, és magának kívánta megtartani a felvétel jóváhagyását. A szlovák bankegyesület vezetőségének magatartása megkérdőjelezte a további egyeztetések értelmét és pozitív kimenetelét. Nyilvánvaló lett a Schmidt-féle csoportosulás számára: az önálló egyesület alapjainak lerakását meg kell kezdeni, az illúziók időszaka véget ért. /53/

7. Az önálló bankegyesület

1920 elején már az autonóm – magyar és német pénzintézetek által alkotott – bankegyesület ideája került napirendre. Formája kereskedelmi és pénzügyi felügyelet alatt álló önálló pénzintézeti kamaraként vetődik fel, amely országos egyesületként fenntartaná a kormányzattal a kapcsolatot, elvégezné a hozzá tartozó pénzintézetek belső revízióját, és tevékenységével konszolidálná a gazdasági életet. Egy új bankankéton az alakítandó egyesület létrehozásáról döntöttek volna, csak a gazdasági kérdésekre koncentrálva és a politikumot mellőzve. /54/

A bizottság 1920. február 28-án jelentette be az egyesület megalakulását és a szervező munkák megkezdését. Az alapszabályok kidolgozását Kadossa Pál /55/, Forbáth Béla /56/ és Ardó Sándor vállalta fel. A szervezet ideiglenes neve Szlovenszkói Pénzintézetek Egyesülete (Jednota peòa¾ných ústavov) lett. /57/

A Pöstyénbe összehívott 1920. március 28-i banktalálkozón az utolsó megegyezési kísérletek is kudarcba fulladtak az SZPSZ képviselőjével. A magyar és a német pénzintézetek vezetői a jelen lévő miniszteri tanácsos ajánlását kérték az alapszabályok kormány általi mielőbbi jóváhagyásához. /58/

Az egyesület (a forrásokban sok esetben felbukkanó rövidebb, magyarul is párhuzamosan használt megnevezése a Jednota) alakuló közgyűlésére 1920. július 19-én került sor Pöstyénben. /59/ Ezen 104 pénzintézet képviselője jelent meg. A legbefolyásosabb nagyobb bankokon kívül a kisbankok is elküldték vezetőiket vagy a megbízott személyeket. A német pénzintézetek közül nagy számban megjelentek a szepességiek és a pozsonyiak. A budapesti főintézetek pozsonyi és kassai fiókjain (Magyar Általános Hitelbank, Magyar Leszámítoló- és Pénzváltó Bank) kívül egy szlovák bank (Slovenská banka) is részt vett a gyűlésen. A magyar intézetek számát 81-re becsüljük, melyek közül 12 esett Kárpátalja területére. Szlovákia területéről tehát 69 pénzintézet delegáltatta meghatalmazottait. A közgazdasági testületek részéről a kassai és a besztercebányai kereskedelmi és iparkamarák képviseltették magukat. /60/

Csak a találkozón dőlt el, hogy az összes kárpátaljai magyar intézet a szlovákiaiakkal egy szervezetben akar egyesülni. Az elnevezést ezért Szlovenszkói és Ruszinszkói Pénzintézetek Egyesületére változtatták. A véglegesen elfogadott megnevezés a Pénzintézetek Egyesülete Szlovenszkón és Podkarpatszká-Ruszban lett. A kötelező revízió kiegészítésével az eredetileg javasolt alapszabály-tervezetet fogadták el.

Feladatát a pénzintézetek fejlődésének és gazdasági tevékenységük támogatásában határozták meg. Az érdekvédelem módozatait a pénz- és hitelügyi kérdésekről való szakmai egyeztetésben, a kormányzat és a törvényhozás rendelkezéseinek kritikus vizsgálatában, a közgazdasági intézményekkel fenntartandó érintkezésben és a bankok közti szolidaritás erősítésében rögzítették.

A tájékoztatás végett közlemények kiadásáról és egy állandó folyóirat létrehozásáról döntöttek (ez végül a Pénzügyi Szemle maradt). A szaktanácsadás „könyvelési, mérlegmegállapítási, adó- és illetékügyi, valamint tőzsdei kérdésekre” terjedt ki. Az ügyvitel és a könyvelés egységesítését is felvállalták. A bankellenőrzésről a következőképpen rendelkeztek: „az intézetek ügykezelését, számadását és mérlegét az egyesület igazgatósága által megállapított időben és mérvben tartandó kötelező revízió útján saját szakközegeivel megvizsgáltatja.”

A pénzintézeteket tagsági díjalapjuk szerint – amelyet az alaptőke, a tartalékalap és az előző év végi betét összege alkotott – hat osztályba sorolták. Eszerint határozták meg a tagsági díj nagyságát. A tisztviselői karban a jelentősebb regionális bankok képviselői foglaltak helyet. /61/

A megbeszélésre került kérdések mind az aktuális bankproblémákkal foglalkoztak (a budapesti követelések; a hadikölcsön és a IV. csehszlovák államkölcsön; az ún. régi koronaszámlák kérdése; az elfogadott pénzügyi törvények hiányosságai és káros következményei stb.). A belügyminisztérium 1922. június 16-án hagyta jóvá az alapszabályzatot. /62/

Az egység kinyilatkoztatása távlati együttműködési készségüket volt hivatott jelezni. A szlovák bankkörök azért nem szenteltek nagyobb figyelmet a Jednota megalakulásának, mert szerintük az érintett magyar és német pénzintézetek legmélyebb válságidőszakukat élték, teljesen immobilakká váltak, és az állampolitika sem részesítette őket támogatásban.

A rövidesen megjelenő, a Pénzintézetek Egyesületének megszületésére adott válaszreakció a szlovák bankokkal történő egyesülésükben láttatta a megoldást. A megkonstruált „ajánlásból” nem hiányoztak a politikai vádak sem. A sajtócikk egyik fő érvére – miszerint a szlovák pénzintézetek „mobilizáltabbak, mint valaha” – a cáfolat és a pontosítás nem sokáig váratott magára. /63/

A valószínűleg Schmidt Imre által írt válasz az 1918 végi általános politikai helyzetre vezette vissza a bajok forrását, amely a nem szlovák intézetek válságának kezdetét jelentette (e helyen politikai elemzésével nem foglalkozunk). /64/ A szlovák bankokkal való fuzionálás lehetőségeit ő nem látta. Csak két olyan pénzintézetet tudott említeni (Slovenská banka, Tatra banka), amelyek mobilitásuk folytán erre képesek lettek volna. Szerinte a szlovák banktőke elégtelen volta miatt nehéz lett volna a javasolt nagyobb arányú bankintézeti fúziókat – szlovák kezdeményezéssel és irányítással – megvalósítani. Elméletileg a cseh pénzintézetek számára nyílt volna meg a működési tér, de részükről ilyen fajta igyekezetet nem tapasztaltak. Indoklása szerint ez a helyzet (is) lendítette őket – az SZPSZ-szel folytatott megbeszélések eredménytelensége után – az önálló szervezet megalakítása felé.

A nemzetiségi kategorizálás és az etnikai politizálás gyanújától – nem éppen önellentmondás nélkül – próbálta elhatárolni az egyesületet: „A Jednota nem a magyar és a német pénzintézetek egyesülete (sic!), hanem a magukra hagyott, minden támogatás nélkül tespedő, minden politikától távol álló azon szlovenszkói és ruszinszkói pénzintézeteknek szervezete, melyeknek tagjai összefogtak, mert a Sväz őket támogatni nem akarta és mert az egyesülésben rejlő erőt akarják érdekeik megvédésére felhasználni.”

1918–1920 között az SZPSZ és a nem szlovák pénzintézetek egyesülete csak informatív kapcsolatban állt egymással. Közös együttműködésről, távlatilag magalapozott programról nem beszélhetünk. A diskurzusban a későbbi Jednota volt aktívabb. Saját érdekei érvényesítése végett kezdeményezte a kommunikációt. A tényleges találkozók létrejötte mindig éppen a sürgetően fontos pénzügyi problémáktól, törvényektől és kormányrendeletektől függött. Az egyesület sok esetben az SZPSZ példáját követve foglalt állást egy-egy kérdéskörrel kapcsolatban, miközben az önálló döntések meghozatalától sem riadt vissza. Néha elképzeléseihez a szlovák bankegyesület támogatását is megpróbálta megszerezni. /65/

E helyen csak vázlatosan tudjuk bemutatni a Pénzintézetek Egyesületének szervező tevékenységét. 1920-ra elérték, hogy Pozsonyban és Prágában a kormányhivataloknak számolniuk kellett fellépésükkel és véleménynyilvánítási szándékukkal. 1920. március 1-jén részt vettek az új állami nyereménykölcsön ismertetésére öszszehívott találkozón, amely jelezte, hogy a legfontosabb pénzügyi kérdések esetében nem lehet mellőzni az ún. pöstyéni csoportot.

Kezdeményezőkedvük nem lankadt. Az állandó bizottság 1920. március 28-ra bankügyi konferenciát szervezett, amelyen a kormány, a kereskedelmi testületek, a cseh és a szlovák pénzintézetek is képviselve voltak. Az értekezlet fő tárgyát a magyar és a német bankok – hathatós állami támogatással történő – mobillá tétele képezte. Természetesen megvitatásra és egyeztetésre kerültek a már régóta húzódó egyéb problémák is (a határvidékeken lezajlott következetlen pénzlebélyegzés, az államkölcsönjegyzés nehézségei, külföldi és belföldi követeléseik rendezése, a váltóleszámítolás és a lombardüzlet regenerálása stb.). /66/

A magyar és a német bankok törekvéseinek legitimizálódását jelentette, hogy 1920. november 5-re meghívást kaptak a pénzügyminisztériumba, ahol Karol Engli¹ /67/ fogadta őket. A szakértekezletet céltudatos előkészítő- és propagandamunka alapozta meg. A Pénzintézetek Egyesülete az 1920. november 1-jei ótátrafüredi igazgatósági ülésén rögzítette az előterjesztendő követeléseket és javaslatokat. Ezek között kiemelt szerepet kapott a hadikölcsönkérdés és a magyarországi letétek gondja. Emellett kérték a valuta- és devizakereskedelem módosítását, a felügyelőbiztosok szakmai, nem politikai célú kiválasztását, továbbá a törvényi fogyatékosságok és pénzügyigazgatási eljárások korszerűsítését, illetve méltányos módosítását. Kárpátalja gazdasági problémáit is tolmácsolták.

Útjuk konkrét és kedvező eredményeket hozott. A közhasznú tevékenységet folytató nem szlovák bankokat privilegizált csoportba sorolták. A magyar és a német intézetek számára létfontosságú budapesti követeléseket csehszlovák valutában hozhatták át, az előtte lebonyolítandó értékpapír-vásárlás után (Csehszlovákiában ezeket nosztrifikáltatták). Szanálásukhoz megteremtődtek a lehetőségek, de még sok volt a bizonytalansági tényező (pl. a hadikölcsönök). Az egyesület történetének fordulópontjához ért: állami tudomásulvétellel és hozzájárulással folytathatta tőkementő és banktámogató tevékenységét. /68/

A Pénzintézetek Egyesületének 1920. évi megalakulásával az egységes szlovákiai bankegyesület gondolata nem került le a napirendről. Az SZPSZ egyik közgyűlésén erről így vélekedett: „…a Pénzintézetek Egyesületével történő lehetséges fuzionálás tárgyában az ügyintéző (Valér Kubány – a szerző megj.) előadta, hogy többször találkozott a Jednota irányadó vezetőivel, és arra a következtetésre jutott, hogy az egyesülés egyedüli akadálya a hadikölcsönök Jednota általi eltérő értékelése.” /69/
1922-től a fúzió szlovák részről kapott mérsékelt aktualitást. Ekkor az SZPSZ „morális és anyagi válságba” került. A vásárolt értékpapírok veszteségessége, személyes konfliktusok és a legjelentősebb szlovák bankok érdektelensége okozták ezt a helyzetet. Valójában a pénzintézetek nem tartották megfelelőnek érdekeik képviseletére. A besztercebányai székhelyű Národná banka egyenesen azt javasolta a vezetőségnek: mivel a kevés számú szlovák bank képtelen a költségeit állni, inkább egyesüljön a Jednotával.

Az elképzelések nem valósultak meg. 1925-ben a szlovák bankok közgyűlése a likvidálásról döntött. Az egyesület újraalakítására 1928-ban került sor. /70/

8. Összefoglalás

Szlovákiában és Kárpátalján a pénzintézeti szerveződés tekintetében a két háború közötti időszakra vonatkozóan – a bankegyesületi tevékenység nehézségeinek ellenére is – a magyar és a német, ill. a szlovák etnikai keret megmaradt.

Az alábbiakban a Pénzintézetek Egyesülete és az SZPSZ által szervezett pénzintézetek számának alakulását szemléltetjük. /71/

5. táblázat. A bankszerveződés 1919. december 31-én

6. táblázat. A bankszerveződés 1922. december 31-én

A – Szlovákia, B – Kárpátalja, C – összesen, PE – Pénzintézetek Egyesülete, SZPSZ – Szlovák Pénzintézetek Szövetsége

A Pénzintézetek Egyesületében tömörülő bankok száma 1922-ben kulminált, amikor 202 tagja volt. Az év végére azonban a beállt változások következtében számuk 173-ra csökkent, amely az erőteljes fuzionálási folyamat következménye volt. A szlovenszkói és ruszinszkói intézetek fúzióit a Jednota – a pénzügyi élet talpra állítása végett – jelentősen támogatta (ez a törekvés egyébként jellemző volt a szlovák bankegyesületre is).

A szerveződés nélküliek csoportját a többnyire válságba jutott, később felszámolás alá került, ill. az egyesületi formákkal szemben bizalmatlan kisebb intézetek alkották. A fenti táblázatok 1919-es és 1922-es számadatainak csökkenő jellege a fuzionálási törekvések felerősödését jelzi. A fúziókban a pénzügyi konszolidáció egyik segítő eszközét látták. A kis bankok számának csökkentését nagy hadikölcsön-állományuk és valutáris veszteségeik miatt tanácsolták.

A fúziós tendenciák nemzetiségi vetülete a tárgyalt korszakban – jelenlegi ismereteink szerint – elhanyagolható (némely esetben a tőkeerősebb szlovák bankok próbálták üzleti eredményeiket „nemzeti szolgálatként” beállítani).

1922-re – a felszámolás alatt lévő, új alapítású és működésképtelen pénzintézeteket leszámítva – Szlovákiában 172, Kárpátalján 31, összesen 203 bank működött. Az összes bank közül Szlovákiában a Pénzintézetek Egyesületében tömörülők 83,14%-ot, a SZPSZ-ben lévők 6,74%-ot, míg az egyesületeken kívül állók 10,11%-ot képviseltek. Kárpátalján az arány a következőképpen festett: Jednota 51,02%, szervezettség nélküliek 48,98%.

Az összesített szlovákiai és kárpátaljai adatok tekintetében a magyar és a német bankok 76,21%-kal, a szlovákok 5,29%-kal, a szerveződésen kívül állók pedig 18,50%-kal szerepeltek. /72/ Nagy számarányuk ellenére azonban a magyar, a német és a vegyes magyar–német intézetek – jellemzően kisbankszerű típusuk miatt – nem tudták felvenni a versenyt a legerősebb szlovák bankokkal, ill. a cseh fiókintézetekkel.

A nemzetiségi részvénybankok érdekképviseleti szervezetének és koordináló, tanácsadó szervének létrejötte azt bizonyította, hogy pénzügyi integrálódásuk bár sok nehézséggel, de megvalósult (átalakulási folyamatuk 1923-ig tartott). A magyar és a német pénzintézetek a korszak gazdasági kihívásaira képesek voltak válaszolni egy intézményesült, önerőből fenntartott egyesületen keresztül. Ennek akciórádiuszát azonban kedvezőtlenül befolyásolták a válságidőszak negatív tendenciái. A Pénzintézetek Egyesülete – kiterjesztve működési területét Szlovákiára és Kárpátaljára is – primer fontosságú szerepet játszott a kormányzati képviseletekkel fenntartandó egyeztetésekben. Nem elhanyagolható pozitívuma, hogy tevékenységével hozzájárult a regionális szintű pénzügyi állapotok stabilizálásához.

Melléklet

A Pénzintézetek Egyesületének 1920. július 18-án megválasztott vezetősége:

1. Elnök: Wimmer Adolf (Pozsonyi I. Takarékbank)
2. Alelnökök: Höpfner Gusztáv (Szepesi Hitelbank), Lelley János (Pöstyéni Takarékbank), Schmidt Imre (Pozsonyi Bank)
3. Ügyvivő igazgatóság: Ardó Sándor (Pozsonyi Bank), Deák Gyula (Kassai Takarékbank), Fényes Sándor (Rimaszombati Takarékbank), Forbáth Béla (Pozsonyi Bank), Holló Sándor (Lévai Takarékbank), Kadossa Pál (Pozsonyi Bankegylet), Kolos Ödön (Komáromi I. Hitelintézet), Koricsánszky Pál (Nyitrai Takarékbank), Lelley Jenő (Nyitrai Népbank), Richter Leó (Nagyszombati Takarékbank), Samarjay Gyula (Magyar Leszámítoló- és Pénzváltó Bank pozsonyi fiókja), Stein Lajos (Pozsonyi Általános Takarékpénztár), Stefcsek Sándor (Rózsahegyi Iparbank), Ticsenszky Dezső (Érsekújvári Takarékbank), Trebitsch Dénes (Magyar Általános Hitelbank pozsonyi fiókja)
4. Igazgatósági tanács: Aczél Arnold (Ungvári Népbank), Árpási Aladár (Nyitrai Hitelbank ?), Baán Bertalan (Magyar Általános Hitelbank kassai fiókja), Balázs Andor (Tornaljai Hitelintézet), Balla Géza (Kassai Jelzálogbank), Bertalan Tivadar (Beregmunkácsi Takarékbank), Berkó István (Ipolysági Takarékbank), Brünn Mór (Nagymihályi Kereskedelmi- és Hitelbank), Csesznák Gyula (Besztercebánya), Dávid Károly (Hitelbank, Márton), Földes Miksa (Nógrádmegyei Népbank), Gestettner Albert (Magyar Leszámítoló- és Közgazdasági Bank pozsonyi fiókja), Hámos Aladár (Ungmegyei Gazdasági Bank), Havas Gyula (Losonci Hitelbank), Herritz Gyula (Besztercebányai Takarékpénztár ?), Juhász Lajos (Szepesváralja), Kéler Tibor (Késmárki Takarékpénztár), Kiss Jenő (I. Privigyei Takarékbank), Kmoskó Béla (Lévai Takarékbank), Krompecher Gyula (Poprád-Felkai Hitelbank), Lányi Gyula (Aranyosmaróti Takarékpénztár), Madarász Andor (Szepesi XVI. Városi Bank), Neumann Fülöp (Hitelbank, Márton), Neumann Mór (Galántai Hitelbank), Pető Imre (Barsmegyei Népbank), Pósch Dezső (Rozsnyói Bank), Rosenberg Teofil (Girálti Bank), Stark Ármin (Liptószentmiklós), Szabó Árpád (Beregszász), Székely Sándor (Kassai Központi Bank), Széll Ödön (Szepes-Iglói Hitelbank), Szőke Lajos (Malackai Takarékpénztár?), Szundy Zoltán (Ugocsai Bankegyesület), Tolnai Alfréd (Pozsony), Turcsányi Imre (Érsekújvári Takarékbank), Vogel Béla (Eperjesi I. Hitelintézet), Wirth Frigyes (Pozsonyi Kereskedelmi- és Hitelbank).
5. Számlavizsgálók: Blaskovits Gyula (Nyitrazsámbokrét Járási Bank), Markovich Sámuel (Zólyomi Takarékpénztár), Munk József (Nagytapolcsányi Hitelbank), Mussoni Antal (Sárosvármegyei Bank), Richter Károly (Pozsony)
6. Tisztelebeli tagok: Dienes Emil (Besztercebányai Kereskedelmi- és Iparkamara), Katona Móricz, Siposs Aladár (Kassai Kereskedelmi- és Iparkamara), Misz Rudolf (Szlovenszkói Hadikölcsönvédő Egyesület), Wolf Gerő (Pozsonyi Kereskedelmi- és Iparkamara)

Források

• Pénzügyi Szemle, II. évf. (1920. július 21.) 29. sz. 1–2. p.
• Banky a peòa¾né ústavy na Slovensku a Podkarpatskej Rusi. Roèenka 1923. Szerk. Skorkovský, Jaroslav. S. l., 1923.
• Leitung des Verbandes der Geldinstitute in Slovensko und Podkarpatska Rus. In: Jahresbericht I. III–IV. p.
• A Pozsonyi Bank Részvénytársaság XI. üzleti jelentése és zárszámadása az 1920. üzletévről. [Pozsony], 1920.
• Wimmer Adolfra lásd A 100 éves Bratislavai I. Takarékbank R. T. azelőtt Pozsonyi I. Takarékpénztár 1842–1942. Pozsony, 1942, 29. p.

Megjegyzés

A pénzintézetek hivatalos elnevezését és működését a 302. sz. 1920. ápr. 14-i törvény szabályozta, ezért használtam a bank megnevezést. Néhány esetben a takarékpénztár jelölést azért hagytam meg, mert a cégnév vagy bizonytalan volt, vagy nem volt még megváltoztatva, esetleg kevés adat állt erről a rendelkezésemre. A nevek esetében, ahol tudtam, ott meghatároztam a képviselt bankot, ill. intézményt (a bizonytalanokat kérdőjellel jelöltem). Sokszor csak a településnév utalt a személy illetékességi helyére, így csak a város nevét tüntettem fel. A német pénzintézetek nevét magyarul használtam.

A tanulmány az Illyés Közalapítvány támogatásával készült. – G. I.

Török Tamás: Zoboralja történeti helyneveinek vizsgálata

Zoboralja mint tájegység

A Nyitra környéki hegyes-dombos vidék a magyar nyelv északi nyelvhatára. A várostól északra fekvő falvak ma már nyelvszigetet képeznek.

A peremhelyzet mindig is meghatározta a környék kultúráját. Már a honfoglalás idején a határvédelmet szolgáló gyepü volt. Zoboralja eléggé zárt terület, ennek köszönhetően napjainkig megőrződtek a magyar kultúra olyan régi elemei, melyek más vidéken már a feledés homályába vesztek.

Nyitrától északra, a Zobor-hegy két oldalán 14 magyar település fekszik. Az itt élő nép ezeket a falvakat fekvésük szerint három csoportba osztja. A Zobor–Zsibrica hegyvonulat nyugati lejtőin a hegymegiek, a déli-délkeleti lejtőkön a hegyaljaiak, míg a Nyitra folyó bal partján a vízmegiek élnek (Barangoló 1995, 93). A Nyitra völgyében van Vicsápapáti, Egerszeg, Béd, Szalakusz és Menyhe. A hegy másik oldalán, a déli-délkeleti lejtőkön és a völgyekben húzódik meg Gerencsér, Alsócsitár, Pográny, Alsóbodok, Geszte, Kolon, Zsére, Gímes és Barslédec.

E falvak nagy többségét a zobori apátság 1111-ben és 1113-ban kiadott oklevelei, birtoklevelei már településként említik. A régi hagyományokra, melyeket ősidők óta őriz a vidék lakossága, már a 20. század elején felfigyeltek a szakemberek. Kodály Zoltán többször is felkereste a vidéket, gyűjtötte népdalait. Az egyik gyűjtőkörútján olyan virágénekekre talált, melyek addig csak a 17–18. századi kéziratos énekeskönyvekből voltak ismertek. Hasonlókra eddig csak Erdélyben leltek rá a néprajzkutatók. Igen változatosak az ünnepi népszokások és a hozzájuk fűződő dalok. Sok archaizmust őriz a sajátos nyelvjárás is.

A zoboraljiak székelyeknek tartják magukat. Úgy tudják, hogy őseiket Magyarország határának, a gyepüknek az őrzésére telepítette ide Szent István. Bizonyítékként a családneveket szokták említeni. Valóban gyakori név errefelé a Székely, Erdélyi, Czakó, Hajdú, Andraskó, Farkas, Gyepes, amelyek a székelységre, Erdélyre utalnak, illetve ott is gyakoriak.

Egy másik – valószínűleg irodalmi eredetű – magyarázat szerint azok a pogány magyarok menekültek ide és telepedtek meg a Zobor-hegy vidékén, akik nem akartak behódolni a kereszténységnek. Ez a magyarázat az olyan dűlőnevekre hivatkozik, mint a Hajnalgyep, Hajnalkert, Táncosfa, amelyek a pogány vallás elemeire utalnak. Zsérén még a közelmúltban is gyakran adtak a fiúgyermeknek pogány magyarnak tartott keresztneveket, mint Vazul, Kele stb. (Barangoló 1995, 94).

Földrajzi neveink helyesírása

Földrajzi neveink helyesírását még a 19. sz. közepén is nagy tarkaság jellemezte. Az első akadémiai helyesírás ugyan már szabályozta – igaz, nagy általánosságban – a helynevek írását, de ezen szabályzat elfogadtatása, köztudatba való átültetése hosszú évtizedekig váratott magára.

Az akadémiai helyesírás története két szakaszban tekinti át a földrajzi nevek írásának történetét. Az első szakaszban az egyelemű földrajzi nevek ortográfiáját tárgyalja, míg a másikban a többelemű földrajzi nevekkel foglalkozik. Megállapítja, hogy az egyelemű földrajzi nevek helyesírásánál két probléma adódott: a kezdőbetűé és az -i képzős származék írásmódjáé.

„A kezdőbetű kezdését már az AkH. 1832. szabályozta…” (Szemere 1974, 189). Földrajzi névi példával szemlélteti a tulajdonnevek nagy kezdőbetűs írását (Pest). Az 1954-ig megjelenő szabályzatok már csak érintőlegesen szólnak a földrajzi nevek nagy kezdőbetűjéről. Az 1832-es szabályozás és valamennyi újabb kiadása rendelkezik a tulajdonnévből képzett melléknév kis kezdőbetűjéről is (pesti).

Földrajzi neveink helyesírásában forradalmi változást hozott az 1954. évi szabályozás. Az Akadémia ezen új szabályzata sokkal részletesebb útmutatásokat tartalmazott a földrajzi nevek különféle típusainak írására nézve. Kidolgozásában részt vettek a földrajztudomány és térképészet képviselői is. Ez a szabályzat ugyan néhány kiegészítéssel bővült, de mind a mai napig érvényben van. (Fábián–Földi–Hőnyi 1998, 5–6).

Két kiemelkedő munkát említenék meg, amelyek a földrajzi nevek helyesírásával foglalkoznak. Az első a már fent idézett Szemere-féle helyesírás-történet, mely külön alcímet szentel a tulajdonnevek s ezen belül a földrajzi nevek helyesírásának. Szemere aprólékosan és tudományos pontossággal tekinti át földrajzi neveink helyesírásának alakulását az első szabályozástól egész 1954-ig. A másik jelentős mű Fábián Pál, Földi Ervin és Hőnyi Ede munkája. „A földrajzi nevek helyesírása” tulajdonképpen egy szabályzat, mely segítséget nyújt a legbonyolultabb név leírásához is.

Zoboralja névanyagának helyesírási sajátosságai

A fenti cím félrevezető lehet, arra enged következtetni, hogy Zoboralja névanyagának írására más helyesírási szabályok vonatkoznak. Ez természetesen nem igaz. Gyűjtőmunkám során jelentős mennyiségű névanyag gyűlt össze a Zoboraljával foglalkozó telek- és birtokkönyvekből, kataszteri térképekről és nem utolsósorban a Pesty-féle helynévtárból. Az összegyűlt névanyag helyesírási sajátosságait a már említett források írásmódja adja.

Vizsgálatom célja nem az volt, hogy helyesírási hibákat találjak, és osztályozzam a térképek, birtokösszeírások készítőinek helyesírását. 100-150 évvel ezelőtti nyelvállapotra értelmetlen lett volna rákényszeríteni a mai helyesírás szabályait. Amint azt már említettem, a korabeli szabályok gyakorlatban való alkalmazása sem volt zökkenőmentes, így természetes, hogy a zoboralji névanyag írásmódja nemcsak a mai írásmódtól tér el, de két korabeli térképkészítő jelölése közt is akadnak számottevő különbségek.

A legnagyobb problémát a nyelvjárásiasság okozta. A lejegyző írásmódjában sem tudja elhagyni nyelvjárásiasságát. A köztudatban még nem rögzült, hogy a népnyelvi alakokat vagy a köznyelvieket jegyezzék-e le.

A zoboralji névanyag jelölésének vizsgálatakor két nagy osztályt alakítottam ki. Az első osztályban a hangok jelölését vizsgáltam, míg a másodikban a helynevek helyesírásával foglalkoztam.

Hangok jelölése

A hangok jelölésének tanulmányozásához két alosztályt „alakítottam” ki: a magánhangzók és a mássalhangzók alosztályát, majd külön-külön megvizsgáltam, hogy az egyes alosztályokon belül milyen sajátosságok figyelhetők meg. Ezek alapján új csoportok kialakítása vált szükségszerűvé.
A magánhangzók jelölésének vizsgálatakor három fő sajátosságra figyeltem fel. Ezeket a következő fogalmakkal jelöltem:

1. időtartam jelölése;
2. magánhangzócsere;
3. archaikus alak. Az egyes kategóriákról később bővebben szólok.

Hasonló módon vizsgáltam meg a mássalhangzók jelölésénél felbukkanó sajátosságokat. Ezek szintén több kategória létrehozására adtak lehetőséget. Öt fő kategóriába sikerült ezeket a sajátosságokat besorolnom: a) időtartam jelölése; b) mássalhangzócsere; c) mássalhangzó-kiesés; d) palatalizáció; e) archaikus alak.

1. Magánhangzók

Amint már említettem, a magánhangzók területén jelentkező jelölési sajátosságokat három csoportban vizsgálom. Lássuk az elsőt!

a) időtartam jelölése

Általános bevezetőmben már említettem, hogy a jelölési sajátosságok zöme a nyelvjárási alakok használatából adódik. Magától értetődik tehát, hogy a magánhangzók időtartamának jelölésénél felbukkanó jellegzetességeket összevessük Zoboralja nyelvjárásának idevonatkozó sajátosságaival.
Mind a korabeli, mind a 20. század végi nyelvjárási gyűjtések megegyeznek abban, hogy az északnyugati palóc (ide tartozik kisebb eltérésekkel Zoboralja is) nyelvjárás a köznyelvi í, ú, ű helyén – szerény mértékben ugyan, de – a rövid megfelelők jelentkeznek (Kiss 2001, 284). Zoboralja földrajzi neveinek írásmódja – a vizsgált időszakban – is alátámasztja ezt az állítást. A következő magánhangzók rövidülésével találkoztam:

• ő->ö: Szöllő hegyek (2/6); Csergető Düllö (6/49);
• ű->ü: Árkosi dülö (7/8); Cseresi dülö (10/16);
• ú->u: Nagy utnál (5/44); Kőkuti (14/9);
• ó->o: Mogyoroskai dülő (5/29);
• í->i: Kőhid (8/42); Kosahid (12/12);
• é->e: Preszok alja (14/12); Gálmátei (14/19);
• á->a: Kakai kúti (11/38); Kovacsi (5/45).

Ellentétben a nyelvjárási gyűjtésekkel, melyek állítása szerint a fent említett magánhangzók rövidülése csak szerény mértékben jelentkezik az adott nyelvjárásban, a kataszteri térképek névanyagában néhány hang rövidülése szinte tendenciaszerű, pl. ő®ö, ű®ü. Ennek három okát látom:

1. a lejegyzőre, ill. az adatközlőre a megszokottnál nagyobb mértékben volt jellemző a nyelvjárásiasság;
2. ugyanazon szavak ismétlődése kelti a tendenciaszerűség látszatát, mivel az említett hangok rövid változata túlnyomó többségben a dűlő – dülö/düllö, szőlő – szölö/szöllö szavakban fordul elő;
3. számolnunk kell a tollhibával is, mely olyan alakokat eredményez, amelyek ellentétesek a lejegyző szándékával.

Nyelvjárási gyűjtéseink közül Zoboralja nyelvjárásának leírásakor csak Sándor Anna Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban című munkája említi a magánhangzók nyúlását mint nyelvjárási sajátosságot (hoszúmagánhangzós tendencia). Az összegyűjtött névanyagban is található néhány példa az ö magánhangzó nyúlására. Ezek a következők: Kővesi (11/23); Vőlgy kút felett (11/29); Vőlgypart (8/24). E jelenség magyarázatát én szintén a nyelvjárásban keresném:

Kővesi: többszörösen képzett szóalak, melyben a kő a szótő. A lejegyzett alakban nem érvényesül – szerintem nyelvjárási hatásra – a tővégi magánhangzó szóbelseji rövidülése, pl. tűz – tüzes, víz – vizes stb.

Vőlgy kút felett, Vőlgypart: a völgy szó nyelvjárási alakjában – vőgy – kiesik az l. A lejegyző érzi, hogy ez nem köznyelvi forma, tehát az adott név leírásakor odaírja az l betűt, de a nyelvjárási hatás akkora, hogy az ő-t hosszú alakjában hagyja.

b) magánhangzócsere

Olyan neveket soroltam ebbe a csoportba, melyek lejegyzésekor eléggé sajátos alakok keletkeztek. Ennek oka részben újra csak a nyelvjárás és a régies betűkapcsolatok hatása, részben pedig a lejegyző helyesírási ismereteinek hiányossága.

Nyelvjárási hatás érzékelhető a következő esetekben:

• P: Hosszóki felső (10/12);
• K: Pap Rittye (6/32);
• Zöldes part megett (14/3);
• K: Tótok düleje (7/1);
• Zöldes part megett (14/3);
• Jelenka bukor (14/20);
• K: Kertmegi napkeleti dülő (5/35);
• Felvégi kertmegi dülő (5/39);
• Kertmegi napnyugati dülő (5/47);
• Tótok düleje (7/1);
• Kert megett (12/13);
• Malomszeg (12/15);
• Csetertek (13/7).

A fenti példák nagy többségében az ö®e, ő®e, ill. az ü®e hangzócsere figyelhető meg. Köztudott, hogy az északnyugati palóc nyelvjárás egyik sajátossága a zárt ë használata. Az előbbi hangzócserék döntő része a beszélt nyelvben nem ö®e, ü®e, hanem ö®ë, ü®ë. A korabeli térképkészítők maguk is ezt a nyelvjárást beszélték, pontosabban a 19. századi változatot. Ösztönösen írják az e (ë) betűt a „megfelelő” helyre – főleg, ha az adatközlő is ebben a formában mondta a nevet –, csak nem használták a fonetikus jeleket.

A Pap Rittye (6/32) esetében összetettebb a kérdés. Véleményem szerint a név beszélt nyelvi alakja Pap Ríttye, a nyelvjárásra jellemző zárt í-zésnek megfelelően. Az í rövidülését tollhibának tartom.

Helyesírási „rendellenességek”:

• K1: Cserallai dullő (4/23);
• Serfűző Tábla (6/8).

E két földrajzi név esetében arra merek következtetni, hogy a lejegyzett változatot a térkép készítőjének figyelmetlensége okozta, pl. elhagyott ékezetek (ebben az esetben a tollhiba is számításba jöhet), véletlenül felcserélt betű. Esetleg az is előfordulhatott, hogy a földrajzi nevek jegyzéke, mely alapján a térkép készült, olvashatatlan volt ezekben az esetekben, és a térkép készítője helytelenül következtetett egy-egy betű kérdésében.

c) archaikus alak

Ebbe a csoportba csak egy név különböző változatai kerültek. Az i-t y-nal jelölik a térképek a következő esetekben:

• P: Ghymesi Erdők (5/19); Ó vagy Puszta Ghymes (5/26);
• K3: Ghymesi várrom (5/8); Puszta Ghymes (5/26).

Az y-os forma alkalmazására erőteljes hatással lehettek a község (Gímes) nevének régies változatai: 1773: Ghymes, 1786: Ghymesch, 1808 Gýmes, 1892–1913 Ghmyes (Majtán 1972, 175).

Az y használatának lehetőségéről i helyén már az első helyesírási szabályozás is szól „mint idegen szavakban és régi magyar családnevekben használatos” betűről (Szemere 1974, 47).

2. Mássalhangzók

A mássalhangzók jelölési sajátosságait öt kategórián belül vizsgálom.

a) időtartam jelölése

A magánhangzóktól eltérően mindössze egy mássalhangzó esetében találtam az időtartam jelölésével kapcsolatos eltérést a köznyelvi forma és a térképen megjelenő forma között. Ez a mássalhangzó az l, ami nem véletlen. Ha közelebbről megnézzük a Zoboralján beszélt nyelvjárást (nyelvjárásokat), kiderül, hogy jellemző az l fonéma nyúlása intervokális helyzetben, pl. szőllő, dűllő. Példaanyagom is azt mutatja, hogy az említett jellegzetesség egy eset kivételével e két szó valamelyikében fordul elő.

• P: Szőllő (1/3) 1/43);
• Szöllő hegyek (2/6);
• Csergető düllő (6/49);
• Mellegbálloki dülő (10/20);
• K1: Új hegyi düllő (4/4);
• Szőllők (11/59);
• K2: Barsi Szőllők (7/3) Kancsa haraszti dűllő (7/7);
• Út a szőllők fölött (9/3);
• Sósaki dűllő (11/22); Kertmegi dűllő (11/24);
• K3: Szőllőhegy (5/24); Szőllők alatt (5/28)
• Barsi Szőllők (7/3) Parti dűllő (7/18); Vágási dűllő (7/22); Deredze dűllő (7/23); Cserekistyei dűllő (7/27); Nyitra sori Szőllők (7/35); Cseresi dűllő (7/37);
• Néveri képnéli dűllő (7/45);
• Öreg szőllő (13/4).

Egy földrajzi név esetében találkoztam a hangzórövidülés esetével: Eletések mellett (13/12), amire nem nagyon találtam magyarázatot.

b) mássalhangzócsere

Ezzel a címszóval jelöltem azt a kategóriát, amelybe olyan földrajzi nevek kerültek, melyek köznyelvi alakjuktól csak egy-két mássalhangzóval „különböznek”. Azért választottam a mássalhangzócsere fogalmat, mivel az esetek nagy többségében tendenciaszerűen cserélődik egyik mássalhangzó a másikkal.

15 esetet vizsgálok a kategóriában, ebből 11 az l–ly–j fonémakapcsolattal, ill. -cserével van összefüggésben:

• P: Cseres alyja (4/23);
• Csitári ut alyai (10/4); Nyitrai ut alyai (10/21); Malántkai ut alyai (10/31);
• Prénokallai (14/12);
• K1: Cserallyai rétek (4/22); Cserallai dullő (4/23);
• Kert alyai (6/14);
• Csitári ut allya (10/4); Gát allya (10/7); Sűrűk allya (10/13).

Az északnyugati palóc egy részében megtalálható a ly fonéma, de a nyugati palócra inkább a l-ezés jellemző (Kiss 2001, 284). A j®ly fonémacsere véleményem szerint nyelvjárási hatásra történt, pl. K1 Csitári ut allya (10/4); Gát allya (10/7). Ide sorolnám azokat az eseteket is, amelyeknél az l – j fonémakapcsolat a lejegyzésben ly-re cserélődik pl. P Csitári ut alyai (10/4); Nyitrai ut alyai (10/21). A j hasonítása ezekben az esetekben a lejegyzésben is megjelenik, sőt a nyelvjárás hatására palatális változata kerül papírra.

Két esetben a t – j fonémakapcsolat lejegyzése volt rendhagyó. K1: Szarkák kúttya (6/3); Pap Rittye (6/32); A térkép készítője ezeknél a neveknél a kiejtés szerinti írásmódot alkalmazta. A kiejtésben ugyan ty-vé olvad össze a t + j, de ezt írásban a korabeli szabályok szerint sem kellett volna jelölni. Már az 1832-es szabályzat megjegyzi, hogy a cs, gy, ly, ny, ty betűket csak „törzsökszavakban” használjuk, hangjukat a „ragasztott szavakban” ts, dj, lj, nj, tj kapcsolattal kell jelölni (Szemere 1974, 117).

b) mássalhangzó-kiesés

Az északnyugati palóc nyelvjárásban az l-re végződő toldalékok nagy részénél (-ból/ -ből, -ról/-ről, -tól/-től, -nál/-nél) az l kiesik (-bó/-bő, -ró/-rő, -ná/-né stb.).
Egy esetet találtam a térképek vizsgálatakor, amikor a nyelvjárás hatása e téren is jelentkezik: K1: Jelenka bokorná (14/20).

c) palatalizáció

Nyelvjárási atlaszunk tanulsága szerint Zoboralján a t, d, n palatalizációja ritka, de előfordul. Ezzel magyarázható az összegyűjtött névanyagban található viszonylag kevés példa a palatalizációra.

• P: Partyika alatt (14/10);
• K1: Kolonyi szög (11/1);
• Partyika alatt (14/40).

Az l palatalizációjával kapcsolatban eltérnek a vélemények: „az l palatalizációja (…) a Cssz-3-on (Nyitragerencsér) eléggé erős” (Imre 1971, 353), míg „az l palatalizációja i hatására ritka” (Kiss 2001, 285).

Mindössze 3 esetet találtam, ahol az l palatalizálódik, mindhárom esetben azonos szóban, ugyanazon a lokalizációs ponton:

• K1: Ojtványos és Szilvások (14/29);
• K2: Ojtványos (14/29);
• K3: Hosszú megye és Ojtványos (14/29).

A nyugati palóc l-ezésének hatása gyanítható a P: Prészokallai (14/12) és a K1: Topol fai (6/57) nevek esetében. Ezek a falvak (Zsére, Kolon) nem fekszenek ugyan nyelvjárási határon, de „a nyugatibb részeken (nyugati palócra értve) a névszókban nem ritka az ll-es megoldás sem (az l + j hangkapcsolat esetében): bellebb, killebb” (Kiss 2001, 284).

A zárójelekben található megjegyzések nem az idézet részei.

d) archaikus alak

Mindenekelőtt azok a földrajzi nevek kerültek ebbe a csoportba, melyek leírásánál a térkép készítője a mai nyelvállapothoz képest régies formát alkalmaz néhány mássalhangzó esetében. A következő két mássalhangzóról van szó: c->cz, g->gh.

Betűink nagy többségének alakja évszázadok óta rögződött az írásgyakorlatban. Az első szabályozóknak nem volt könnyű dolguk azokban az esetekben, amikor egy hang jelölésére évszázadokon keresztül több betűt is használtak. Ilyen volt pl. a c hang is, melynek jelölésére a c és a cz betűk voltak használatosak.

Kniezsa szerint a cz a 15. század környékén jelenik meg kódexeinkben, valószínűleg a korabeli cseh írásbeliségből származik. A Huszita Biblia mellékjeles írásmódja egy időben nálunk is meghonosodott, átmeneti megoldást hozva olyan hangok jelölésére, amelyre a latin betűsorban nincs jel (Kniezsa 1952, 185).

Az első szabályzat megjelenése sem hozott változást e kérdésben, ugyanis mindkét lehetőséget kodifikálta. Ez a rendszer aztán 1856-ban változott, amikor is a cz-t az egyszerű c váltotta fel. Nem sikerült azonban ezt a változást átültetni a gyakorlatba, sőt az újabb szabályozás vissza is állította a cz használatának lehetőségét.

Nyelvészeink vitája csak 90 évvel az első helyesírási szabályzat megjelenése után zárult le, amikor is 1922-ben végleg a c mellett döntöttek. (Szemere 1974, 48–60).

A fentiekből kiderül, hogy abban az időszakban, amikor a vizsgált térképek készültek, a c hang jelölésére kétféle lehetőség is volt. A következő esetekben tehát e hang jelölésénél az érvényben levő szabályzatnak megfelelően járt el a lejegyző.

• P: Derecze (7/34);
• Zsibricze (8/27) Meczkehegy (8/36);
• K1: Ferencz Oldal (6/28); Gadóczi (6/54);
• Szuticzkai szoros (14/32); Vericzi lápa (14/39); Peczke part 814/41); Boczega (14/42); Zsibricza hegycsúcs (14/44).
• K2: Stepniczei dűllő (7/14); Dereczei düllő (7/34);
• Szutuczka (8/38); Czéczés (8/47);
• Szuticzkai szoros (14/32); Szuticzkai földek (14/36);
• K3: Czéczés (8/3); Verőcze (8/16); Zsibricza (8/27); Meczkehegy (8/36); Meczke alatt (8/43); Perpácza (8/45);
• Petreczes (9/17); Prez hradczku (9/21); Cez hradczku (9/24);
• Toplicza sás (12/11); Bahorecz alatt (12/16); Bahorecz (12/22); Meczkahegy (12/37).

Jóval kevesebb esetben fordul elő a g hang gh betűpárossal való jelölése: P: Ghymesi Erdők (5/19); Ó vagy Puszta Ghymes (5/26); Versegh (12/29); K3: Ghymesi várrom (5/8); Puszta Ghymes (5/26).

A felsorolásból kiderül, hogy a g hang efféle jelölése egy eset kivételével a Ghymes(-i) szóban fordul elő. Valószínűnek tartom, hogy itt a helységnév régies írásmódja volt hatással a lejegyzőre.

A Versegh (12/29) földrajzi név nagy valószínűség szerint családnév eredetű, és itt is a régies írásmód volt befolyásoló.

Helynevek helyesírása

A hangok jelölésének vizsgálata után a helynevek helyesírásával foglalkoztam. Itt a földrajzi nevet nem elemenként, betűnként vizsgáltam, hanem mint egységet, az egyes elemek szorosan összefüggő egészét. Arra voltam kíváncsi, hogy az írásmód mennyire tükrözi az egyes elemek összetartozását, kiemeli-e a meghatározó elemet vagy sem, használ-e kötőjelet. Négy kategória köré csoportosultak a főbb jelölési sajátosságok:

1. egybeírás–különírás;
2. kis és nagy kezdőbetű;
3. nyelvjárási alak;
4. szlovák nyelvű lejegyzés.

A névanyagot a források szerinti lebontásban vizsgálom, így lehetőség van két korszak, két térképkészítő jelölési sajátosságainak összehasonlítására is.

1. Egybeírás – különírás

A több elemből álló földrajzi nevek tagjainak kapcsolása mind a mai napig problémás kérdése helyesírásunknak. Természetesen a jelenleg érvényes szabályzat sokkal egyértelműbb, mint a 19. század végén keletkezett, de tökéletes megoldást ez sem nyújt.

Miközben a zoboralji névanyag e sajátosságát vizsgáltam, feltűnt, hogy tendenciaszerűséget szinte egyik korszakban sem lehet felismerni. Kíváncsivá tett a probléma, ezért megnéztem helyesírás-történetünk idevágó fejezetét. Szemere világosan leírja, hogy a különírás–egybeírás kérdésköre az egyik legproblémásabb helyesírásunk történetében. Mindez annak ellenére így van, hogy az első helyesírási szabályzat megjelenése óta mindegyik szabályozás megkísérelt rendet teremteni e téren. Hosszú évtizedekig folyt a vita „az összetétel fogalmának és fajtájának az egybeírás (…) szempontjából való tisztázásá”-ról (Szemere 1974, 146).

A 20. század eleji szabályzat teret engedett a kötőjel használatának anélkül, hogy különösebb módon meghatározta volna alkalmazásának szabályszerűségét: „Általában, mikor kétségünk van, összeírjuk-e a szókat vagy ne, kényelmes kisegítő eszközül kínálkozik a kötőjel” (AkH 1902. 163. p.). Ez „olyan szókapcsolatok tömbösítéséhez vezetett, amelyekben a tagok összefűzését semmiféle tárgyi ok sem teszi megokolttá (Szemere 1974, 149).

Ezek után már szinte „természetesnek” tűnt a zoboralji névanyag írásmódjának sokszínűsége, ami a fent említett kérdéskörben megmutatkozott. Miután az egyes összeírások (Pesty-féle) és térképek írásmódját külön-külön vizsgáltam meg, akkor sem találtam tendenciaszerűséget a többtagú földrajzi nevek egybe-, ill. különírására.

A Pesty-féle névanyagban szinte azonos arányban fordult elő a nevek egybeírása és különírása, sőt ugyanannak a névnek kétféle írásmódja is előfordul, pl. Szőllő- -hegyek (2/6), de Szőllőhegy (9/6). Megállapítható, hogy a nevek ortográfiája inkább a lejegyző személy egyéni írásmódját tükrözi, mint valami szabályszerűséget. Felismerhető a hosszú ideig hivatalos német nyelv hatása, valamint a lejegyző ösztönössége a helyesírás területén. Az sem elhanyagolható tény, hogy hallás útján gyűjtötték a névanyagot, így nehéz volt elkülöníteni – megfelelő szabályozás hiányában – a szorosan összetartozó tagokat és a lazább szerkezeteket, pl. Budamegye (7/20), Belsőtelek (14/22). Meg kell még említenünk, hogy ezt a gyűjtést nem szakemberek, nyelvészek vagy geográfusok végezték, hanem nagyrészt egyszerű emberek. Ez természetesen rányomta bélyegét a gyűjtés minőségére.

A Pesty-féle gyűjtést követő kataszteri térképek névanyagára is inkább az írásmód tarkasága jellemző, mint egy szabály követése. Itt is előfordul ugyanazon lokalizációs pont kétféle írásmódja, pl. K3: Bartoskút/Bartos kút (8/30), K3: Geszti hegyalja/Geszti hegy alja (11/26).

• P: Szöllő-hegyek (2/6);
• Barsi-sori szőlőhegy (7/3); Kancsa-haraszti dülő (7/7); Buda-megye (7/20); Nyitra-sori szőlőhegy (7/35); Felső-hora (7/46); Alsó-hora (7/47);
• Meczke-hegy (8/36);
• Szőllőhegy (9/6); régi-Nyitra (9/16);
• K1: Serfűző-Tábla (6/8);
• Mál-hegy (11/7); Kert-megi (11/24); Völgy-kút fölött (11/29); Segics-éri (11/34);
• Kecske-nyitvány (14/6); Halas-tói-dűlő (14/27); Büdös-kúti-forrás (14/28); Új-Szőlő (14/48); Rigó-völgy (14/50);
• K2: Pirosalmai-szer (1/40);
• Hosszú-rétek (3/3); Király-szeri (3/8)
• Száraz-patak (8/53);
• Kétút-közi (9/7);
• Mál-hegy (11/7);
• K3: Kő-határ (4/11);
• Napnyugati-Nádas (7/9);
• Csente kút (8/22); Kender-földek (8/21); Bartos kút/Bartos kút (8/30); Meczke-hegy (8/36);
• Hornia-Malanta (10/30); Dolnia-Malanta (10/31);
• Kosa híd (12/12); Malom-szeg (12/15).

2. Kis és nagy kezdőbetű

Ami ezt a kérdéskört illeti, a tulajdonnevek és ezen belül a földrajzi nevek kezdőbetűjének problémáját már az 1832-es első szabályozás tisztázza. Egyértelművé teszi, sőt földrajzi névi példával szemlélteti (Pest) a tulajdonnevek „kötelező” nagy kezdőbetűs írását. Ezt az írásmódot egyetlen elkövetkező szabályzat sem módosítja.

Mindezek ellenére a vizsgált területtel kapcsolatos Pesty-féle gyűjtés, valamint a kataszteri térképek írásmódja különbözik a már akkor érvényben lévő szabálytól. A többelemű földrajzi nevek túlnyomó többségében minden elemet nagy kezdőbetűvel kezdenek függetlenül attól, hogy köznévi vagy tulajdonnévi eredetű-e az a bizonyos elem pl. P: Alsó Rétek (5/48), Salga Dülő (6/16); K1: Serfűző Tábla (6/8), Kis Erdő (6/21); K2: Barsi Szőllők (7/3), Buda Megye (7/20); K3: Napnyugati Nádas (7/9); Új Szőlő (14/48). Az „állandó” nagybetűs írás két okkal magyarázható: a korábbi térképek írásmódjára még nagy hatással volt a német helyesírás, a többi térkép, valamint a Pesty-féle gyűjtés készítőinek pedig a helyesírási ismeretei lehettek hiányosak.

Érdekességképp megemlíteném a kisbetű megjelenését néhány esetben. Helyesírási hiányosságokra utalnak a következő példák: P: régi Nyitra (9/16), barakapás (13/2). A lejegyző érzi a kisbetűs tag közszói jelentését, még ha néhány esetben nagybetűvel is kellett volna írnia, pl.: K2: Széles zséle (7/43); K3: Malyhegy és haraszt erdő (11/7).

• P: Alsó Rétek (5/48);
• Felső hora (7/46); Alsó hora (7/47);
• Menyhei Templom egy kerekü malma (8/4);
• régi Nyitra (9/16);
• barakapás (13/2);
• K1: Szent egy Ház megett (6/6); Kovácsin Túl (6/11); Salga Dülő (6/16); Szádi Kert (6/18); Kis Erdő (6/21); Hideg Völgy (6/23); Matyó Szeg (6/26); Ferencz
• Oldal (6/28) Pap Rittye (6/32); Sor körtvély Fáknál (6/38); Csergető Dülö (6/49);
• Új Szőlő (14/48);
• K2: Barsi Szőllők (7/3); Napnyugati Nádas (7/9); Buda Megye (7/20); Vágás aljai Legelő (7/25);
• Kövecses Hosszú partok (8/35);
• Kő Kúti (14/9); Új Szőlő (14/48);
• K3: Barsi Szőllők (7/3); Napnyugati Nádas (7/9); Decse völgy és napkeleti Tökinye (7/30); Nyitra sori Szőllők (7/35); Keskeny zsélye (7/44);
• Malyhegy és haraszt erdő (11/7);
• Új Szőlő (14/48).

3. Nyelvjárási alak

Irodalmi nyelvünk megteremtése óta az egyes nyelvjárási alakok fokozatosan kiszorultak a köznyelvből, főleg annak írott változatából. Természetesen az egyes térszínformák megnevezései már annyira állandósult kifejezései nyelvünknek, hogy az itt megjelenő nyelvjárási alakokat nem érezzük idegennek, nem oda valónak.

Ezért meglepőnek találtam, hogy a teljes zoboralji névanyagban csak két olyan földrajzi nevet találtam, ahol a szó nyelvjárási alakjában fordul elő: K1: Sor körtvély Fáknál (6/38); K3: Kerejtés (2/17).

4. Szlovák nyelvű bejegyzés

Az egyes tájegységek toponímiája nemcsak az ott élő nép életmódjáról, társadalmi összetételéről, hanem nemzetiségi hovatartozásáról is tanúskodik. Zoboralja már a honfoglalás óta nemzetiségileg vegyesen lakott terület, ez tükröződik az összegyűjtött névanyagban is. Hat olyan lokalizációs pontot találtam a vizsgált területen, melynek csak (!) szlovák nyelvű bejegyzése ismeretes. Ennek három okát véltem felfedezni: 1) szlovák volt az adatközlő; 2) a lejegyző volt szlovák, és az anyanyelvén írta le a földrajzi nevet; 3) csak szlovák neve volt/van a lokalizációs pontnak.

• P: Æ
• K1: Æ
• K2: Pod Plisku (12/34);
• K3: Prez hradczku (9/21); Cez hradczku (9/24); Od vodi Zseberin (9/26); Od vodi Nyitri (9/27);
• Za heribom (12/35).

A névanyag változása tükrözi a változást kiváltó okot is. Ez lehet a lakosság kicserélődése, természeti viszonyok változása vagy éppen (mint esetünkben) a hivatalos nyelv megváltozása.

Megállapítható, hogy a magyar–szlovák névváltozatok döntő többsége szoros kapcsolatban van egymással, s nem csak arról van szó, hogy a fordítók igyekeztek érzékeltetni, megőrizni az eredeti jelentést és motivációt a szlovák változatban. A párhuzamos névadás lehetőségéről sem szabad elfeledkeznünk, mivel Zoboralján természetes gyökerei vannak a nyelvek egymás mellett élésének. Sajnos az általam használt forrásokból nem derül ki, hogy mely esetek kapcsán beszélhetünk párhuzamos névadásról. Megfelelő forrásanyag és az adott terület helyneveinek behatóbb vizsgálata nélkül szinte lehetetlen elkülöníteni a párhuzamos névadás és a tükörfordítás eseteit. A két nyelv közti tipológiai különbségek eredményezték azt, hogy a névváltozatok egy részénél szerkezeti különbségek találhatók (lásd a 2. kategória megfelelő pontjait).

Rövidítések és források jegyzéke

P: Pesty Frigyes helynévtára, kéziratos gyűjtemény 1864.

Térképek:

Alsóbodok (1):

• K2: Alsó-Bodok határának ó állapotú térképe. Metz Sándor, 1876.
• K3: Alsóbodok-Nyitrabodok Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1903. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
• PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1964.

Alsócsitár (2):

• K1: Csitár ó állapotú térképe. Günther Károly, 1879.
• K3: Csitár-Alsócsitár Nyitra vármegyei kisközségek kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
• PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1977.

Béd (3):

• K2: Béd község határának ó állapotú térképe. Soóky Mihály, 1880.
• K3: Béd Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1906. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
• KM: Katastrálna mapa, 1998–2000.

Geszte (4):

• K1: Nyitrageszte határának ó állományú térképe. Kovács Antal, 1863.
• K3: Nyitrageszte Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1902. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
• KM: Katastrálna mapa, 1998–2000.

Gímes (5):

• K3: Ghýmes Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
• PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1965.

Kolon (6):

• K1: Mapa terreni possessionis Kolon, 1837.
• K3: Kolon Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
• PM: Pozemková mapa, 1977.

Lédec (7):

• K2: Lédetz határának ó államú térképe. Szegedi Péter, 1868.
• K3: Lédeczi határ tagosított állású térképe. Varga István, 1878.

Menyhe (8):

• K2: Menyhe község határának ó állapotú térképe. Borossi Mihály, 1890.
• K3: Menyhe Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1906. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
• PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1966.
• KM: Katastrálna mapa, 1998–1999.

Nyitraegerszeg (9):

• K2: Egerszegh tagosított határának térképe. Germány Gyula, 1876.
• K3: Nyitraegerszeg Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1904. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
• PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1964, 1967, 1990.
• KM: Katastrálna mapa, 1998–2000.

Nyitragerencsér (10):

• K1: Gerencsér helység határának térképe. Dömötör Kálmán, 1863.
• K2: Gerencsér tagosított határának térképe. Dömötör Kálmán, 1873.
• K3: Nyitragerencsér Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
• PM: Pozemková mapa, 1977.

Pográny (11):

• K1: Pográny helység határának felvételi térképe. Dömötör Kálmán, 1860.
• K2: Pográny község tagosított határának új állományú térképe. 1882.
• K3: Pográny Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
• PM: Pozemková mapa, 1977.

Szalakusz (12):

• K2: Szalakusz határának ó állományú térképe. Soóky Mihály 1880.
• K3: Szalakusz Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1906. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
• PM: Pozemková mapa, 1966.
• KM: Katastrálna mapa, 1999–2000.

Vicsápapáti (13):

• K1: Vicsáp község tagosítási térképe. Günther Károly, 1860.
• K3: Vicsápapáti Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1903. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
• PM: Pozemková mapa, 1964.

Zsére (14):

• K1: Zsére helység határának térképe.
• K2: Zsére helység tagosított határának térképe. Mész József, 1880.
• K3: Zsére Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.

Telek- és birtokkönyvek:

Alsóbodok:

• Bodok helység határának Részlet-telek-könyve I–II. 1877.
• Nyitra-Bodok helység határának új állapotú Részlet-telek-könyve, 1878.

Alsócsitár:

• Csitár helység határának ó állapotú Részlet-telek-könyve, 1879.
• Magyar-Csitár község tagosított határának részlet-telek-könyve, 1882.

Béd:

• Béd község határának ó állományú részlet-telek-könyve, 1880.
• Béd tagosított határának részlet-telek-könyve, 1886.

Geszte:

• Gesztőcz helység tagosított határának sorozati- és birtokrészleti telek könyve, 1866.

Gímes:

• 0

Kolon:

• Koloni Telek Könyv, 1866.
• Kolon Telek Könyve 1867 évi tagosítás szerint.

Lédec:

• Lédec község ó állapotú Telek Könyve, 1868.
• Lédec helység tagosított határának részlet-telek-könyve, 1878.

Menyhe:

• Menyhe határának ó állományú Telek Könyve.
• Menyhe tagosított határának Telek Könyve, 1893.

Nyitraegerszeg:

• Nyitra Egerszegh határának felvételi telekkönyve (ó állapot), 1874.
• Nyitra-Egerszeg új államú Telek-könyve, 1877.

Nyitragerencsér:

• Gerencsér helység határának felvételi Telekkönyve, 1870.
• Gerencsér helység határának tagosítási Telek-könyve, 1874.

Pográny:

• Pográny helység határának felvételi Telekkönyvi Kivonata, 1860.
• Pográny község tagosított határának új-állományú Telek és Birtok-Könyve, 1882.

Szalakusz:

• Szalakusz község határának ó állapotú Birtok-Könyve, 1880.
• Szalakusz határának ó állapotú Részlet Telek Könyve, 1880.

Vicsápapáti:

• Vicsáp-Apáthi határának felvételi Telek Könyve, 1853.
• Vicsáp-Apáthi tagosított határának Telek könyve, 1860.

Zsére:

• Zsérei ó államú részlet telekkönyv, 1877.
• Zsére ó államú birtok könyve, 1878.

Szakirodalom

• A földrajzi nevek és megjelölések írásának szabályai. Az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal mellett működő Földrajzinév-Bizottság. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965.
• Alsóbodok. Komárom, KT Kiadó, 1998. /Honismereti Kiskönyvtár./
• Balogh Lajos: A földrajzi köznevekről. In: Kiss Gábor és Zaicz Gábor (szerk.): Szavak-nevek-szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete, 1997.
• Barangoló Csallóköztől Bodrogközig. Pozsony, Terra Könyvkiadó, 1995.
• Blaskovics József: Az újvári ejálet török adóösszeírásai. Pozsony, Erdem, 1993.
• Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Nyitra vármegye. Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1907.
• Ethey Gyula: A Zoborvidék múltjából. Nyitra, Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1936.
• Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede: A földrajzi nevek helyesírása. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1998.
• Fehér Sándor: Alsóbodok. Monográfia. Alsóbodoki Községi Hivatal, 1997.
• Fehér Sándor: Nyitrageszte. Pozsony, AB-ART, 1997.
• Fehér Sándor: Pográny – Pohranice (1075–1995). Pográny község önkormányzata, 1995.
• Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. I–III. köt. Pest, 1851.
• Gergelyi, Ottmar: Dejiny obcí okresu Nitra. In: Hlas nitrianského okresu. 32. rész – Hos»ová, VI. évf. (1965) 18. sz.
• Gyürky Ákos: Zobor vidéke. In: Esterházy János és Aixinger László (szerk.): Szlovákiai Magyar Honismereti Könyvtár. Pozsony, Toldy-kör, 1941.
• Hegedűsné Marikovecz Katalin: Helynevek Csehszlovákia Komáromi járásából. Budapest, 1983. /Magyar Névtani Dolgozatok, 45./
• Hoffmann István: Számítógépes helynévvizsgálatok a KLTE Magyar Nyelvtudományi Tanszékén. In: Névtudomány és művelődéstörténet. A IV. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai Pais Dezső születésének 100. évfordulóján. Zalaegerszeg, 1989.
• Horváth Ildikó–Telekiné Nagy Ilona: Csilizköz földrajzi nevei. Pozsony, Kalligram, 2000. /Csallóközi Kiskönyvtár./
• ifj. Hőnyi Ede: Hogyan kerülnek a népi helymegjelölések és földrajzi nevek az államigazgatási térképekre. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. /Nyelvtudományi Értekezések, 70./
• Inczefi Géza: A földrajzi nevek összehasonlító tipológiai vizsgálata. In: A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1968.
• Inczefi Géza: Földrajzi nevek névtudományi vizsgálata. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.
• Inczefi Géza: Szeged környékének földrajzi nevei. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960. /Nyelvtudományi Értekezések, 22./
• Luttere, Ivan–Kropáèek, Lubo¹–Huòáèek, Václav: Pùvod zemìpisných jmen. Praha, Mladá fronta, 1976.
• Jankus Gyula: Az Érsekújvári járás keleti részének helynevei. Budapest, 1988. /Magyar Névtani Dolgozatok, 79./
• Juhász Dezső: A magyar tájnévadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988. /Nyelvtudományi Értekezések, 126./
• Kálmán Béla: A nevek világa. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1989.
• Király Lajos: A hivatalos névadó tevékenység hatása földrajzi neveink életére. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. /Nyelvtudományi Értekezések, 70./
• Kiss Lajos: Földrajzi neveink etimológiai szótára. I–II. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.
• Kiss Lajos: Korai magyar helységnévtípusok. In: Kovács László és Veszprémi László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Budapest, Balassi Kiadó, 1997.
• Kniezsa István: Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1952.
• Kósa László: Bágy (Badeni) helynevei. Budapest, 1983. /Magyar Névtani Dolgozatok, 37./
• Lédec. Komárom, KT Kiadó, 1997. /Honismereti Kiskönyvtár./
• Lőrincze Lajos: Földrajzi neveink élete. Budapest, Nyelvtudományi Intézet, 1947. /A Magyar Táj- és Népismeret Könyvtára, 9./
• Majtán, Milan: Názvy obcí na Slovensku za ostatných dvesto rokov. Bratislava, Slovenská akadémia vied, 1972.
• N. Császi Ildikó: Névadási indítékok Berencs (Branè) község földrajzi neveiben. In: Hungarológia 3. Budapest, Nemzetközi Hungarológiai Központ, 1993.
• Nyirkos István: Térképeink névtani tanulságairól. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. /Nyelvtudományi Értekezések, 70./
• Nyitravármegye. Nyitra, Lőwy András és Fiai, 1931.
• Oriskó Norbert: Szlovákia magyarok által lakott községei és városai. Pozsony, 1993.
• Sándor Anna: Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban Kalligram, Pozsony, 2000. /Mercurius Könyvek./
• Sándor János: Kolon – Egy falu Zoboralján. Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, 1996. /Népismereti Könyvtár, 9./
• Szabó T. Attila: Nyelv és település. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988.
• Szemere Gyula: Az akadémiai helyesírás története (1832–1954). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974.
• Tagányi Károly: Nyitravármegye helyneveinek magyarázata. Nyitramegyei Közlöny, 1887–1888. 120. rész – Geszthe. VII. évf. (1887) 52. sz. 2. p.
• Telekiné Nagy Ilona: Terbeléd földrajzi nevei. Nyitra, 1994. /Anyanyelvi Füzetek./
• Balogh Lajos és Ördög Ferenc (szerk.): Veszprém megye földrajzi nevei. Budapest, 1991. /A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 186./
  
• Vicsápapáti. Komárom, KT Kiadó, 1999. /Honismereti Kiskönyvtár./
• Zsére. Komáromi Nyomda és Kiadó kft., 1997. /Honismeret Kiskönyvtár, 93./

Boros Ferenc: A Dzurinda-kormány nemzetiségi politikájáról

A dolgozat az alábbi kérdésekre keresi a választ: Az 1998. évi szlovákiai választások miben hoztak változást a magyarsághoz fűződő viszonyban? Az új kormány politikája miben jelent előrelépést a korábbi időszakhoz viszonyítva, mivel maradt adós a kormány a vállalt kötelezettségek teljesítése terén? A kormánykoalíción belül milyen jellegű problémák merültek fel, milyen tényezők hatottak a kormány politikájára? Mennyiben vált a kormány „magyarságpolitikája” a társadalom demokratizálódásának és az euroatlanti orientációnak szerves részévé, s ez hogyan hatott Szlovákia külső és belső (társadalmi) megítélésére és arculatára?

Ha általában akarunk válaszolni a fenti kérdésekre, akkor megállapíthatjuk, hogy a Meèiar-kormány időszakához (1994–1998) viszonyítva lényeges változások következtek be a szlovák kormány magyarságpolitikájában, ugyanakkor korántsem teljesen az elvárásoknak és az adott lehetőségeknek megfelelően. Nem alakult ki ugyanis a kormánykoalíción belül egy egységes álláspont a legnagyobb kisebbség kérdésének a megoldására, gyakran a politikai akarat hiányában. Nehézkesen, vontatottan s általában éles viták közepette születtek meg a döntések, és az esetek többségében félmegoldásokra került sor, s ez kételyeket és bizonytalanságokat szült a szlovákiai magyarság körében.

Az előzményekkel kapcsolatban fontos utalni arra, hogy részletes nemzetiségpolitikai koncepcióval a Meèiar-kormány idején ellenzékben lévő szlovák pártok nem rendelkeztek. Bár az 1998. évi választásokra való tekintettel a Magyar Koalíció és Szlovák Demokratikus Koalíció 1997 decemberében megállapodást (közös nyilatkozatot) írt alá a további együttműködésről, a szlovák ellenzéki pártok a választási programjaikban szinte említést sem tettek a nemzetiségi kérdés terén előttük álló feladatokról, vagy legalábbis nem vállaltak fel konkrét nemzetiségi feladatokat választóik előtt. /1/

Az új kormány megalakulásával a helyzet némiképp megváltozott, hiszen a koalíciós megállapodás eredményeképpen az MKP is tagja lett a kormánynak. A bonyolult körülmények, nehéz viták közepette megszületett koalíciós megállapodás történelmi jelentőségű, hiszen először vált a szlovákiai magyarság egészét átfogó politikai elitje kormánytényezővé. A demokrácia mellett hitet tevő szlovák pártok hivatalos dokumentumban rögzítették, mit vállalnak fel a szlovákiai magyarság igényeiből, a Magyar Koalíció Pártja (MKP) pedig azt, hogy milyen feltételek mellett vállalja a kormányszerepet.

A kormánytagság az MKP számára célkitűzései egy részének feladását is jelentette. /2/ Ennek ellenére a koalíciós megállapodás, majd a kormány 1998 novemberében jóváhagyott programnyilatkozata – amelynek kidolgozásában az MKP is részt vett – objektíve kedvező feltételeket biztosított a nemzetiségek helyzetének gyökeres javításához. /3/ A belpolitikai helyzet változásának következtében azonban a vállalt kötelezettségek teljesítése a szlovák kormánypártok részéről nehézségekbe ütközött.

A koalíciós megállapodásban és a kormány programnyilatkozatában foglalt nemzetiségpolitikai feladatokat lényegében három csoportra oszthatjuk:

• az MKP kormányzati szerepével kapcsolatos feladatok megoldása /4/;
• az előző kormány jogfosztó és jogkorlátozó intézkedéseinek megszüntetése érdekében tett lépések /5/;
• a nemzetiségi jogok érvényesítésével kapcsolatos további elvárások teljesítésének kilátásai. /6/

Nem célja e tanulmánynak, hogy teljes áttekintést nyújtson a koalíciós megállapodásban és a kormányprogramban rögzített nemzetiségpolitikai feladatok teljesítésével összefüggő kérdésekről. Törekvésünk az, hogy néhány fontosabb téma kapcsán mutassunk rá azokra a problémákra, amelyek nehezítették a programban foglalt célok megvalósítását, s amelyek a jövőre nézve is tanulságul szolgálhatnak.

1. A kormányalakítás és a magyarkérdés

A koalíciós tárgyalások kezdetén úgy tűnt, hogy egység van a szlovák pártok körében az MKP kormánytagságának kérdésében. Ez a feltételezés a tárgyalási folyamat során megváltozott, amikor a Demokratikus Baloldal Pártjának (DBP) alelnöke, Róbert Fico, majd Jozef Miga¹, a DBP elnöke – „egyéb politikai megfontolásokból” – felvetette az MKP „kívülmaradásának” a kérdését. Mindezt azzal indokolták, hogy a kormánykoalíció az MKP kormányba lépésével veszíthet a választások során megszerzett tömegbázisából, a magyarok részvétele a kormányban az erős és agilis nacionalista ellenzék számára táptalajt nyújthat befolyásának érvényesítésére, nehezítheti Szlovákia örökölt súlyos belpolitikai problémáinak megoldását.

Valójában itt többről volt szó. A kormányalakításkor a politikai felfogásban és ideológiai szemléletben rendkívül heterogén politikai (mindenekelőtt jobb- és baloldali) erők között éles harc és versengés folyt a hatalmi posztokért, az erőfölény megszerzéséért. Ebből a szempontból nem kétséges, hogy az MKP a jobboldali csoportosulás pozícióit erősítette a koalíción belül. Ezen a tényezőn kívül a DBP magatartásához közvetlen okok is hozzájárultak. Példaként említhető, hogy az MKP és a DBP is igény tartott a földművelési tárcára, s ehhez kapcsolódott az ún. nevesítetlen földek kérdésének a rendezési lehetősége.

E csatában a DBP kompromisszumra kényszerült, miután koalíciós partnerei (beleértve a Polgári Egyetértés Pártját [PEP] is) kiálltak az MKP mellett, és ragaszkodtak ahhoz, hogy az MKP-t vegyék be a kormányba. „Mi voltunk azok – jelentette ki később Rudolf Schuster, a PEP akkori elnöke –, akik kimondták, hogy az MKP nélkül nem kötünk szerződést.” /7/

Róbert Fico a későbbiek során, amikor a DBP-vel való szakítás útjára lépett, a „magyar kártyát” és az MKP addigi kormányzati szerepének értékelését is felhasználta „elkülönülő” politikai magatartásának indoklására. A Práca 1999. május 26-i számában közzétett terjedelmes írásában részletesen kifejtette a magyarok kormányzati részvételével szembeni álláspontját. Ebben arra a következtetésre jutott, hogy annak idején „racionális okok” szóltak amellett, hogy az MKP-t ne vegyék be a kormányba, és szerinte a tapasztalatok teljes mértékben bebizonyították ennek indokoltságát. Azzal vádolta az MKP-t, hogy nem az országos érdekeket tartja szem előtt, hanem kizárólag saját regionális szempontjait követi, figyelmen kívül hagyja a többségi szlovák nemzet érdekeit, érzelmeit, és destabilizáló erőként van jelen a szlovák kormányzatban. Példaként az MKP-nak az Állami Földalap politikai birtoklására irányuló törekvését, a lezajlott költségvetési vita során a parlament „bojkottálását”, az államigazgatási funkciók tudatos megszerzésére irányuló törekvését, Bugár Béla „budapesti kapcsolatait” hozta fel. Nem lehet csodálkozni azon – állapítja meg Fico –, hogy az MKP a szlovák választók körében az utolsó támaszt is elveszíti, és csak a magyar választókra támaszkodhat, miközben ez kiváló talajt teremthet az extrémizmus felerősödéséhez. Szerinte a Szlovák Nemzeti Párt (SZNP) preferenciájának növekedése és részben a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (DSZM) életképessége is „egyértelműen az MKP kormánykoalícióban kifejtett néhány hónapos tevékenységére vezethető vissza”. Az idegesség nemcsak a politikában, de a választók körében is növekszik, és ez azért is veszélyes – véli Fico –, mert a „tűzpróba” valójában csak ezután, a napirenden levő kisebbségi nyelvtörvénnyel kapcsolatosan következik be. Az MKP túlzott követeléseivel kiélezte a helyzetet, s erre rájátszik az Európa Tanács is, amely a nyelvtörvény elfogadását követeli. /8/

Hogy az MKP végül is bekerült a kormányba, ehhez talán döntő módon hozzájárult az a körülmény, hogy a szlovák koalíciós pártok programjaikban hitet tettek a demokrácia követelményének érvényesítése és az euroatlanti integráció mellett, s azt a kisebbségi politika terén is hitelesíteni kellett, s az MKP kormánytagsága az új módon való gondolkodást demonstrálhatta külföld felé.

2. A kétnyelvű bizonyítványok ügye és az egyéb korrekciós lépések

A meèiari időszak jogkorlátozó és jogsértő intézkedéseinek, lépéseinek a korrekciói jegyében került sor első jelentősebb lépésként a kétnyelvű bizonyítványok kiadásának és az iskolai dokumentáció kétnyelvű vezetésének a visszaállítására. A vonatkozó törvény elfogadása során a kormánykoalíció egysége érvényesült. Fontos körülmény volt, hogy a nyugati politikai közvélemény igen nagy figyelmet szentelt ennek az első jelentősebb korrekciós lépésnek, és a törvény elfogadását rendkívül – mondhatni jelentőségét meghaladó módon – nagyra értékelte. 1999. január 13-án kezdte meg a parlament a vitát a törvényjavaslatról, és gyorsított eljárással hagyta jóvá, ami az ellenzék részéről eleve éles támadást váltott ki, de leginkább a törvény létjogosultságát bírálták. (Az ellenzék már előzetesen is kategorikusan bírálta a vonatkozó oktatási törvény módosítását.) A SZNP nyilatkozatban ítélte el e kormányzati lépést, mondván, hogy az engedmény meghaladja az alkotmány kereteit. /9/ Anna Malíková, a SZNP akkori alelnöke abból a szempontból bírálta a kormányt, hogy ez egy újabb engedmény a magyarok számára a kormány egyben tartása érdekében. A SZNP nyilatkozata figyelmeztet, hogy a magyar „irredenta” számára tett indokolatlan engedmények a szlovák államiság destrukcióját szolgálják. /10/

A kisebbségi politika állami gondozása struktúrájának újjászervezésére és kiépítésére, a nemzetiségi kultúra intézményei jogállásának rendezésére stb. irányuló korrekciós lépéseket is alapjában véve a vontatottság, esetenként a vonakodás jellemezte. /11/ A vontatottsághoz hozzájárult az is, hogy a szlovákiai magyarság sem volt

• főként káderszempontból – kellőképpen felkészülve az új helyzetre, nem mindig és időben találtak megfelelő személyeket a különböző posztokra. /12/

3. A DBP és az MKP közötti újabb konfliktus az Állami Földalap kérdésében

A konfliktus az Állami Földalap igazgatói posztjának, majd a nevesítetlen földek önkormányzati kezelésbe adása kérdésében robbant ki már január folyamán. Az előzményekhez tartozik, hogy a kormányalakítás során a DBP részéről feltételként szabták az MKP kormányba vételekor, hogy a földművelési tárca igényléséről mondjon le. Ez megtörtént annak fejében, hogy az MKP az Állami Földalap igazgatói posztját kapja. Ezt azonban – sajnálatos módon – nem foglalták írásba, jóllehet a koalíciós pártok a szóbeli megállapodás tényét a későbbiek során sem vonták kétségbe.

Az MKP részéről azért is fontos lett volna e poszt megszerzése, mert a kormányprogram szerint az Állami Földalap gondozásában lévő nevesítetlen földek – melyek jelentős része Dél-Szlovákia területén található és kapcsolódik a Bene¹-dekrétumok következtében az ott élő magyaroktól elkobzott földek sorsához – az Állami Földalap gondozásából az önkormányzatokhoz kerülnek majd át.

Pavol Konco¹ kinevezett mezőgazdasági miniszter azonban a szóbeli megállapodásról nem kívánt tudomást venni, de elvi okokból sem volt hajlandó támogatni – ahogy ezt következetesen minden alkalommal kinyilatkoztatta –, hogy az Állami Földalap élére magyar nemzetiségű személy kerüljön. A Pravda című lapban 1999. január 19-én A föld nem tartozik pártokhoz címmel megjelent interjújában fejtette ki részletesen ellenérveit. Hivatkozott arra, hogy a koalíciós megállapodás nem tartalmaz utalást az Állami Földalap igazgatói posztjának betöltésére, szóbeli megállapodásról pedig nem tud. Élve kinevezési jogkörével, az Állami Földalap élére a Meèiar-kormány idején a földművelési miniszter környezetében tevékenykedő s vele annak idején „lojális magatartást tanúsító” Jaroslav Puskáèot nevezte ki igazgatónak. (Közölte, hogy az Állami Földalap igazgatótanácsának élére is megvan a – nem magyar – személyi javaslata.) Ugyanakkor nem ért egyet azzal, hogy a nevesítetlen földek az önkormányzatok kezelésébe kerüljenek. Azzal érvelt, hogy nem politikai, hanem szakmai kérdésről van szó, s egyben olyan érzékeny problémáról, hogy jobb, ha a politikusok ettől távol tartják magukat (rendkívül bonyolult öröklési kérdések, esetenként kettős tulajdonviszonyok, melyek a Bene¹-dekrétumokkal is összefüggnek). Az MKP-vel szemben azt hangsúlyozta, hogy nem 300 ezer, hanem csak 120 ezer hektár – többnyire Dél-Szlovákiában található – földterületről van szó. Ami pedig a Bene¹-dekrétumokat illeti, az 1991-es törvény és annak módosítása „nagyon világosan megjelöli a magyar nemzetiségű állampolgárok jogait” – mondta. „Semmi ok arra, hogy a Bene¹-dekrétumokat revízió alá vegyék”, amit egyes MKP-s politikusok burkolt formában szorgalmaznak. /13/

A kormánykoalíció szlovák pártjai lényegében nem foglaltak állást az igazgatói kinevezés körüli vitában. Maga Mikulá¹ Dzurinda miniszterelnök is kitért a közvetlen állásfoglalás elől /14/, miközben a koalíció egysége fenntartásának fontosságát s a miniszterek jogainak figyelembevételét hangsúlyozta. Később ezzel kapcsolatosan a Szabad Újság /15/ bírálóan úgy fogalmazott, hogy a kormánykoalícióban „vígan végignézik”, hogyan küzd egymással Bugár és Konco¹, mintha őket e kérdés nem érintené, pedig a koalíciós megállapodás megsértéséről van szó.

Sajátos magatartást tanúsított a DBP. ¥ubomír Andrassy alelnök kijelentette, hogy Pavol Konco¹ a pártjában senkivel sem egyeztetett, amikor az említett igazgató kinevezése mellett döntött, hanem saját belátása szerint és hatáskörében cselekedett, s egyben kijelentette azt is, hogy pártja kiáll a minisztere mellett. /16/ Pavol Ham¾ík a PEP részéről azon a véleményen volt, hogy a kérdést nem a sajtóban, hanem a Koalíciós Tanácsban kell megvitatni. /17/

A kérdéssel február 9-én a Koalíciós Tanács foglalkozott. Konco¹ február 8-án úgy nyilatkozott, hogy lemond miniszteri posztjáról és kilép a DBP-ből, ha az MKP jelöltje kerül az Állami Földalap igazgatói posztjára. /18/

Az MKP a Koalíciós Tanácsban „a béke érdekében” engedett, és döntés született, hogy az igazgatósági (ellenőrzési) tanács élére magyar nemzetiségű személy kerül (pontosabban a Koalíciós Tanács ajánlatot tesz a miniszternek, hogy az igazgatótanács vezetői posztját az MKP által javasolt személy töltse be), s a négy koalíciós egység (párt) arányosan jelöl tagokat az igazgatótanácsba. Források szerint az igazgatói posztról való lemondás fejében a nevesítetlen földek kezelési joga (a kormány programnyilatkozatában foglaltaknak megfelelően) 1999. november 1-jéig az önkormányzatokhoz kerül, s erről törvény születik. /19/ Jozef Miga¹ hangsúlyozta, hogy a DBP támogatja a kormány programnyilatkozatának végrehajtását. (A DBP részéről ugyanakkor az is elhangzott, hogy „az utolsó szó joga” ebben az ügyben Konco¹ minisztert illeti meg. /20/)

A Koalíciós Tanács ülése után egy nappal Pavol Konco¹ a tervet (a Koalíciós Tanács döntését) elvetette. Ellene volt annak is, hogy pártok jelöljenek tagokat az Állami Földalap igazgatótanácsába. /21/ Közölte továbbá, hogy továbbra is kitart amellett, hogy a földek az Állami Földalap gondozásában maradjanak. (A sajtó szerint
Konco¹ ígéretet tett arra, hogy 2002-ig javaslatot készít a földek községi igazgatásba helyezéséről. /22/)

Konco¹ azzal is érvelt, hogy „egy széles koalíció mellett a kormányprogram mindig kompromisszum eredményeként jöhet létre”. Annak idején a parlamentben ő is megszavazta a kormányprogramot, de azzal akkor sem értett egyet: „fogcsikorgatva” tette ezt – jelentette ki. /23/ Miga¹ pártelnök türelmet kért a kormányprogram megvalósításához, mondván, hogy a kormány programnyilatkozata nem szab határidőt a feladat végrehajtásához. /24/ Andrassy alelnök pedig közölte, hogy a DBP támogatja a földek önkormányzati igazgatásba adását, ha az állami érdekek ezzel nem sérülnek. /25/

Közben mind a szlovákiai magyar, mind a szlovák sajtóban utalások történtek arra, hogy Konco¹ „magyar kártyája” mögött nem elsősorban, ill. nemcsak nemzetiségi probléma áll, hanem egy nagy üzleti lehetőség. /26/ (Az Állami Földalap igazgatója továbbra is köti a szerződéseket, melyek során a megállapított földárak alacsonyabbak a piaci áraknál.) Egyes vélemények szerint Konco¹–Baco-féle (Baco földművelési miniszter volt Meèiar kormányában) összejátszás is van a dolog mögött.

Bugár Béla az üggyel kapcsolatosan úgy nyilatkozott, hogy az Állami Földalap igazgatói posztjáról való lemondás az utolsó engedmény az MKP részéről, amit a földkérdésben megtett a párt. Érzékeltette annak lehetőségét, hogy az MKP részéről felvetik a miniszter visszahívását.

1999. február 16-án a Koalíciós Tanács ismét megerősítette a kormányprogram végrehajtási szándékát. Peter Weiss, a DBP alelnöke arra utalt, hogy a kormányprogram négy évre szól, s a DBP garantálja a kormányprogram betartását, beleértve a nevesítetlen földek ügyének rendezését is. „Konco¹ miniszter úrnak elmagyaráztuk – mondta –, hogy a kormányprogram rá éppúgy vonatkozik, mint a koalíció összes többi tagjára.” /27/ Megállapodás született, hogy a kormány új igazgatótanácsot nevez ki, s megerősítést nyert, hogy annak élére az MKP által jelölt személy kerül. Az igazgatótanács hatáskörébe tartozik az Állami Földalap igazgatójának viszszahívási joga a miniszter javaslatára, ahogy ezt a törvény jelenleg is meghatározza. /28/

A vita azonban továbbra sem csitult. Konco¹ „magasabb elvekre” hivatkozva ellenezte, hogy az igazgatói tanács élére magyar nemzetiségű személyt nevezzenek ki, mondván: „soha nem fog magyar jelöltet támogatni az Állami Földalap elnöki tisztére, még akkor sem, ha az gyetvai lenne.” Bugár Béla e kijelentéséért Konco¹t „politikai sovinizmussal” vádolta meg, aki viszont feljelentéssel fenyegette meg Bugárt. Hangsúlyozta, hogy kijelentése „nem nemzetiségileg motivált”, s arra utalt, hogy az agrárpolitika a jobb- és balszárnyon diametrálisan eltérő, tehát eltérő mezőgazdasági politikai koncepcióról, a baloldali érdekek védelméről van szó. /29/

M. Stanislav publicista A föld mint magasabb elv című cikkében párhuzamot vont a DBP és az MKP mezőgazdasági politikája között, s megállapította, hogy a két párt programjában nincs lényegi különbség a mezőgazdaság helyzetének értékelésében. A bal- és jobboldali pártok között a különbség a tulajdonlás kérdésében van. Konco¹ék az állami földeket és erdőket nem kívánják privatizálni, míg az MKP a kis- és középgazdaságokra helyezi a hangsúlyt, és ezzel kapcsolatban merül fel, hogy a nevesítetlen földek az önkormányzatok kezébe kerüljenek, ami eredetileg nem az MKP ötlete volt, hanem a Városok és Falvak Szövetsége vetette fel, amit az MKP a kormányprogramban támogatott. /30/

Konco¹ kijelentése hatalmas visszhangot váltott ki, s azt egyesek alkotmányellenesnek minősítették. R. Kotian szerint „elvekről folyik a vita”, amely szerinte is abból adódik, hogy a két fél (jobb- és baloldali pártok) agrárprogramja különbözik egymástól. Kotian szerint az MKP elnökének az a véleménye, hogy Konco¹ megnyilatkozását „politikai sovinizmus”-ként lehet megbélyegezni, „magas fokú toleranciát” tükröz. Konco¹ kijelentésével és magatartásával megsérti az alkotmány elveit, és ez egy kormánytagnál eléggé komoly dolog. /31/ G. Bacharová publicista szerint a baloldalnak meg kell fontolnia, hogy a koalíciót vagy miniszterét részesíti előnyben. /32/ Peter Weiss ezúttal védelembe vette Konco¹t, mondván, hogy a miniszter a sajtótámadások miatt fogalmazott nem elfogadható módon. /33/

Bugár Béla 1999. március 23-ra kétoldalú megbeszélést javasolt Jozef Miga¹nak, hogy tisztázzák a pártközi kapcsolatokat. Az információk szerint a DBP és az MKP megállapodott abban, hogy a felmerülő problémákat a jövőben a két párt közötti egyeztetés útján oldják meg. /34/ A megállapodás eredménye az lett, hogy az igazgatótanács elnöki posztját pártok fölötti szakember tölti majd be, akit az „illetékes szervezet” (igazgatótanács) javasol.

A tapasztalatok azonban azt mutatták, hogy a földkérdésben Konco¹ véleménye továbbra sem változott. A kormányprogramban rögzített elvek betartási szándéka megerősítést nyert ugyan, de a probléma gyakorlati megoldása prolongálódott.

4. A parlament MKP részéről történt „bojkottjának” szlovák kormányzati megítélése a költségvetési vita kapcsán

Újabb koalíciós feszültség – törésvonal – alakult ki az MKP és a szlovák kormánypártok között az 1999. évi költségvetés tárgyalása során a kisebbségi kultúra támogatásának ügyében március folyamán, amikor is az MKP részéről indítványozták, hogy 30 millió koronával növeljék a kisebbségi kultúrára szánt költségvetési támogatást. Miután a szlovák koalíciós pártok részéről erre nem volt hajlandóság, az MKP „bojkottálta” a parlamenti ülést. Mivel a költségvetés megszavazásához a 15 magyar szavazatra is szükség volt, két nap alatt többször is félbeszakadt az ülés.

Végül a probléma megoldódott, s bár nem került sor a tervezett költségvetési összeg növelésére, de konkretizálták a kisebbségi kultúrára szánt összeg elosztását, vagyis az összeg rendeltetését áttekinthetőbbé tették. /35/

A kormánykoalícióban keletkezett zavar miatt a sajtóban éles polémia alakult ki. A szlovák pártok arra hivatkoztak, hogy a megszorító intézkedések valamennyi intézményt, szervezetet sújtják (élesen tiltakoztak a költségvetés általános korlátozó jellege miatt az ellenzéki pártok is), s ezért – megítélésük szerint – a magyaroknak nagyobb megértést kellett volna tanúsítaniuk, főként az eszközök megválasztásában. Egységesnek mondható a szlovák kormánypártok részéről az a vélemény, hogy a magyaroknak „jobban meg kellett volna fontolniuk lépéseiket”. Szerintük magyar részről alárendelhették volna saját érdekeiket a többségi érdekeknek a költségvetési vitában, és nem volt célszerű emiatt „feszíteni a húrt” az amúgy is élesen bírált költségvetés kérdésében. Az MKP fellépését, a parlament tevékenységének „bojkottját” a szlovák pártok „zsarolásnak” tekintették és elítélték.

Főként a DBP szállt szembe az MKP magatartásával, de az SZDK és a PEP is „elítélte” ezt a lépést. Peter Weiss élesen bírálta az MKP „obstrukcióját”, „sztrájkját”. Úgy vélekedett, hogy az nem a politikai felelősség megnyilvánulása. Weiss szerint „annak a pártnak, amely oly módon jár el, mint az MKP, meg kellene fontolnia, hogy továbbra is a kormánykoalícióban akar-e maradni”. /36/ Andrassy a 30 milliós követelést zsarolásnak minősítette, és kijelentette, hogy pártja nem támogatja a követelést, mert sokkal fontosabb az oktatásügy, az egészségügy és a földművelési tárca nagyobb támogatása, s azt is az MKP szemére vetette, hogy a párt regionális pártként viselkedik, mivel nem az ország érdekeit veszi figyelembe, s ezzel veszélyezteti a kormány stabilitását. /37/ Az MKP és a DBP közötti nézeteltéréseket mindig a magyarok „kezdeményezték” – jelentette ki Andrassy, megjegyezve: „az MKP nem tudja átlépni saját árnyékát.” Roman Kováè (SZDK) szerint a költségvetés restriktív, s ezt a magyaroknak meg kell érteniük. /38/ A lapok sérelmezték Bugárék nyilatkozatát, miszerint a DBP a „hudeci” módszert (Ivan Hudec volt a kulturális miniszter a Meèiar-kormányban) alkalmazza a kisebbségi kultúra költségvetési támogatása érdekében. /39/ Milan Kòa¾ko kulturális miniszter azzal érvelt, hogy a kulturális tárca 0,5 milliárddal kevesebb pénzt kapott, mint az elmúlt évben. Rámutatott arra, hogy ennek következtében csökkentik az állam által irányított intézmények költségvetését (Nemzeti Könyvtár, Pro Slovakia Kulturális Alap), s joggal sérelmezhetik a költségvetést a színházak, múzeumok stb. /40/

Mikulá¹ Dzurinda a Pravda részére adott interjúban úgy nyilatkozott, hogy az MKP magatartása kissé színvonaltalan, de úgy ítéli meg, hogy azt nem kell dramatizálni. /41/

A fentiek azt tükrözik, hogy az „ügy” alkalmat adott a szlovák kormánypártoknak és a sajtónak, hogy a magyarok által felvetett igények kapcsán próbálják bizonyítani, hogy az MKP az országos érdekek fölé helyezi az etnikai kérdéseket. A konfliktus jellegzetessége volt, hogy míg a föld kérdésében csak a koalíció egyik pártjával ütköztek az MKP törekvései, most már a többi szlovák koalíciós párt is szembefordult azokkal.

5. A nyelvtörvény kérdése

A nemzetiségi jogok érvényesítésének minden bizonnyal legérzékenyebb és legproblematikusabb területe a kisebbségi nyelvhasználati törvény megalkotása és elfogadása volt. A szlovák kormány e kérdésben kényszerhelyzetbe került. Már kezdetben nyilvánvalóvá vált, hogy a kormánykoalíció szlovák pártjainak és az MKP-nak az elképzelései alapvetően különböznek egymástól. Végül is el kellett dönteni a kormány szlovák pártjainak, hogy felvállalják-e a törvény jóváhagyását abban az esetben, ha az az MKP számára nem elfogadható. Hosszú huzavona után vállalták a kockázatot.

A kényszerhelyzetet az okozta, hogy a törvény elfogadása (amely kapcsolódott az 1992-ben elfogadott alkotmány elvárásához és a Dzurinda-kormány programnyilatkozatának teljesítéséhez) Szlovákia integrációs előrehaladásának – a helsinki csúcsértekezletre s az azt megelőző országértékelés javítására való tekintettel – egyik alapvető feltétele volt. Közel fél éves politikai csatározások közepette született meg a törvény, melyet az MKP végül is nem szavazott meg.

Az MKP már 1999 januárjában és februárjában – az évekkel azelőtt kidolgozott nyelvtörvénytervezetre építve – rendelkezett egy munkaváltozattal, amelyet a kormánykoalíció szlovák pártjai elvetettek. Szlovák részről az alapvető igény az volt, hogy a törvény kizárólag a hivatali nyelvhasználatra korlátozódjon. E tekintetben hivatkozhattak az alkotmány kitételére, amely hivatali nyelvhasználatot említ, ugyanakkor nem kívánták figyelembe venni az 1995-ben jóváhagyott államnyelvről szóló törvénynek a kisebbségi nyelvhasználatot korlátozó kitételeit, amelynek ellensúlyozása a szélesebb értelemben vett kisebbségi nyelvtörvény elfogadását indokolta. Kormányzati részről egyrészt attól tartottak, hogy a szlovák nacionalisták támadását a magyar nyelvtörvénytervezet felé tett engedmények felerősítik – ami ténylegesen várható volt –, de elvi okokból sem támogatták a magyar tervezetet arra utalva, hogy az már kétnyelvűséget eredményezne az országban. Végül is a saját verzió kidolgozása mellett döntöttek, melyet az MKP megkerülésével az integrációs szervezetekkel egyeztettek. Az Európai Unió részéről – végül is – „zöld utat” kaptak a szlovák tervezet elfogadásához (jóllehet Broek EU-biztos áprilisban még úgy nyilatkozott, hogy a nyelvtörvénynek meg kell felelnie a kisebbségeknek). /42/ Némi kiegészítésekkel a kormány a tervezetet jóváhagyásra a parlament elé terjesztette, mondván, hogy ott még lesz mód a változtatásra.

Nyilván a szlovák vezetés számára az egyik nagy kérdés az volt, hogy mi történik akkor, ha az MKP nem szavazza meg a törvényt, mert az nem elfogadható a magyarság számára. E dilemmát az említett döntéskényszer – vagyis az, hogy elkerülhetetlen volt Szlovákia számára a törvény elfogadása, másrészt miután látták, hogy lényegében tartalmilag, érdemben az EU részéről nem szólnak bele a törvény jellegébe – feloldotta, s ilyen körülmények között az MKP ellenében is vállalták a törvény megalkotását s a vele járó kockázatot.

A rendelkezésre álló források azt mutatják, hogy a szlovák vezetés az EU-val történt egyeztetés után „felbátorodott”. A kormány által kidolgozott tervezetet a Koalíciós Tanács június 8-án megtárgyalta. S bár az MKP nem értett egyet a tervezettel /43/, ennek ellenére azt a kormány a legiszlatív tanács elé utalta. Mikulá¹ Dzurinda elmondta, hogy bizalmas beszélgetést folytatott Max van der Stoellal, az EBESZ főbiztosával, és a koalíciós megbeszélések után úgy nyilatkozott, hogy Stoelnak csak technikai észrevételei voltak. ¥ubomír Foga¹ miniszterelnök-helyettes szerint a probléma abban van, hogy a magyarok megváltoztatták a törvény egész filozófiáját. Az alkotmány csak a hivatalos nyelvhasználatról szóló törvény meghozatalát írja elő, a magyar tervezet viszont nem csak erről szól. További érv volt, hogy a legiszlatív szabályok nem teszik lehetővé, hogy amit már törvény szabályoz, azt egy másik törvény újra szabályozza (itt azokról a törvényekről van szó – Meèiar szerint 30 törvényről –, amelyeknek vannak nemzetiségi vonatkozású kitételei).

Pavol Ham¾ík szerint a koalíció egységét nem veszélyezteti, ha nincs meg a Koalíciós Tanács egészének támogatása. Az a lényeg, hogy a többség számára elfogadható legyen a törvény. Ivan ©imko úgy véli, hogy ha az egyik párt külön utakon jár, akkor várhatja, hogy javaslatát nem fogadják el. /44/ A kormánykoalíció szerint „kompromisszumkészség kérdése” az egész. Ha az MKP nem szavazza meg a törvényjavaslatot – állapítja meg Franti¹ek Miklo¹ko –, a Magyar Koalíció Pártját nem lehet egy csapásra a közös kormányfelelősségbe bevonni. A szlovák pártok vezető képviselői hangsúlyozták, hogy a szlovák pártok engedményeket tettek, de „bizonyos határt” nem léphetnek túl. Nem vállalhatják, hogy Szlovákiában „még egy hivatalos nyelv” legyen (egyébként ezzel érvelt a nacionalista, soviniszta ellenzék is). /45/ Ivan ©imko a vele készített interjúban viszont arra is rámutatott, hogy az államnyelvről szóló törvény alaptörvény és a kisebbségi nyelvhasználati törvény egy „speciális jogi korrekció, amely alkalmazása során előnyt élvez az alaptörvénnyel szemben”. Ezért szerinte konfliktus nem állhat elő, hiszen „ez a legiszlatív technika egyszerű ábécéje”. /46/

R. Filipko publicista a Jozef Miga¹sal készített interjú során kifogásolta, hogy nem keresték a kompromisszumot a magyarokkal. Miga¹ szerint az MKP-nak el kellett volna fogadni a hármak javaslatát. Arra a kérdésre, hogy mire jó a törvény, ha az nem felel meg az érintetteknek, Miga¹ azt válaszolta, hogy az alkotmány és a jogi formák miatt. Miga¹ a továbbiakban megkérdőjelezte, hogy az MKP törvénytervezete fedi-e valójában a kisebbség igényét. A nem magyar koalíciós pártok a magyarok képviselői is, nem csak a szlovákoké. Szlovák részről nem kívánnak olyan törvényt elfogadni, amely másokat diszkriminál. Nem csak az tekinthető helyes pozíciónak, amelyet a magyarok terjesztettek elő – jelentette ki. Csáky Pál részt vett a törvénytervezet kidolgozásban, mondta Miga¹, de az MKP a Koalíciós Tanács ülésén újabb javaslatokkal állt elő. Dzurinda szerint „új fejezeteket nyitni ezen a szinten egyszerűen ma már nem lehetséges”. /47/ Pavol Ham¾ík szerint a tervezet jó, s a végtelenségig nem foglalkozhatnak új meg új lehetőségekkel, olyan kérdésekkel, amelyeket a parlament nem hagyna jóvá. Az MKP még érvényesítheti akaratát a további viták során. Ha a magyar szavazatok nélkül fogadják el a javaslatot, akkor az EB az országjelentésben erről említést tesz, de egyúttal megállapítja, hogy a törvényt „a feltételezett terjedelemben” hagyták jóvá, s ezzel az ügy le van zárva. (Kimmo Sasi európai ügyekért felelős finn miniszter június 9-én – a sajtó információi szerint – úgy nyilatkozott, hogy az EU nem értékeli a tagságra váró országokban készülő törvényjavaslatokat. /48/) Foga¹ szerint a kompromisszum eredményének többek között az tekinthető, hogy a községi önkormányzatok tárgyalási nyelve a kisebbség nyelve is lehet. /49/ A külföld felé közvetített rossz jelzésekért az MKP a felelős, hiszen ahelyett, hogy szakmailag állt volna hozzá a kérdéshez, politikai tőkét akart kovácsolni a nyelvtörvény körüli vitából.

Ján Figeµ nyilatkozatában kiemelte az igények kielégítésének fontossággát, de az a reális és jogos igényekre vonatkozik: vannak szélsőséges igények is – jelentette ki. /50/ Dzurinda 1999. június 21-én úgy nyilatkozott, hogy még beszél Bugárral, többet nem tehet, jó európai szintű törvénytervezetet készítettek a magyar fél részvételével, melyet az európai hivatalok is „ szentesítettek”, mit tehetünk ehhez még hozzá? – tette fel a kérdést. /51/

Június 23-án a kormány a három magyar miniszter tartózkodása mellett jóváhagyta a ¥ubomír Foga¹ által készített tervezetet, miközben a Szlovák Nemzeti Párt mintegy 2000 híve tüntetett a kormányhivatal előtt. /52/

Milan Kòa¾ko szélsőséges törekvésnek nevezte a törvényben az oktatás és a kultúra kérdésének szerepeltetését. Nem lehet kétnyelvűséget bevezetni – mondotta. Szerinte a tervezet meghaladja a Keretegyezmény szintjét. /53/ Peter Weiss elítélte az ellenzék „hecckampányát” a nyelvtörvény és a kisebbség ellen, ami szerinte a balkáni úthoz vezet. /54/ Eduard Kukan külügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy nem befolyásolná Szlovákia integrációját, ha az MKP nem szavazna a kormány tervezetére.

Az Új Szó 1999. június 29-én arra hívta fel a figyelmet, hogy a szlovák kormánykoalíció szlovák pártjai részéről a koalíciós törvény támogatására „ösztönzik” az MKP-t.

A jelek azt mutatják, hogy egyes politikai, kormányzati tényezők részéről a nyelvtörvényi vita során mélyrehatóbb törés mutatkozott meg az MKP politikai törekvéseihez való viszony tekintetében. Ezt érzékeltette Róbert Fico már idézett terjedelmes írása. /55/ Szerinte nem is lenne szükség a törvényre, miután a magyarok mindenütt használhatják nyelvüket, a jogi előírások megfelelően szabályozzák a nyelvhasználatot. Fico bírálja a kormányt, hogy mindenáron eleget akar tenni az EU-nak. Megítélése szerint két lehetőség van: a törvény elfogadása, ami hozzájárul a nacionalizmus és extrémizmus erősödéséhez, s a másik lehetőség, ha Szlovákia megőrzi arculatát és bizonyos fokú függetlenségét, szemben a nemzetközi intézmények nem mindig objektív nyomásával szemben. Szerinte ideje lenne tiszta vizet önteni a pohárba az EU és NATO tagsággal kapcsolatosan. Látni kell, hogy itt olyan „klubokról” van szó, amelyek akkor fogadnak be új tagokat, ha abban érdekeltek. A jelölt felkészültsége nem annyira fontos, jóllehet Szlovákia felkészültsége a NATO tagságra semmiben sem különbözik a már felvett három országétól. Szerinte eddig „hiányzott az adott klub érdeke”, Szlovákia ezért nem került be e szervezetekbe. Magyarország NATO tagsága és előnye az EU csatlakozás terén a magyar politikusoknak szárnyakat ad céljaik megvalósításához – állapítja meg.

Fico megnyilatkozásával kapcsolatosan Peter Weiss, a DBP alelnöke úgy nyilatkozott, hogy „Meg kell szabadulni attól a politikától, amely a »magyar kártyával« a lehető legegyszerűbb módon akar teret szerezni magának”. /56/

Politikai elemzők, kommentátorok között akadtak ellenvélemények, melyek arra hívták fel a figyelmet, hogy a törvény mindenáron való áterőltetése veszélyes. A kormányhoz közelebb álló szlovák lapok inkább aggódtak, semmint ösztönözték a szlovák kormányt a mindenáron való döntés meghozatalára.

J. Füle szerint tovább kell kísérletezni a kompromisszum elérése érdekében. Szerencsétlen megoldásnak tartja a törvény „keresztülhajszolását”. El lehet fogadni a törvényt a magyarok nélkül is – hangsúlyozta. Ez külpolitikai szempontból nem lenne meghatározó, de belpolitikailag igen. /57/ P. Schultz publicista úgy véli, hogy ha nagyon rövid időn belül nem jön létre a politikai egyezség, akkor a kormánykoalíciót az „első nagy nemzetközi kudarc” fenyegeti, mely veszélyezteti Szlovákia integrációját. Szlovákia az instabilitás zónája marad. /58/ Jana Vodová publicista szerint a törvénynek nem szabadna arról beszélnie, mit szabad, mit nem, mert mindent szabad, ami az emberi jogokkal összefügg, s ennek eleme az anyanyelvhez való jog is. /59/ O. Dostál úgy véli, hogy ha márciusban az MKP összes követelésével elfogadták volna a törvényt, nem veszített volna a kormány annyit, mint a több hónapos polémiával. Szerinte az államnyelv miatt kell a törvényt elfogadni, majd kijelentette, hogy „az egész probléma elvi megoldását az jelentené, ha megszüntetnék vagy alapvetően megváltoztatnák az államnyelvről szóló törvényt”. /60/ R. Kotian szerint „az MKP-val való egyetértésben elfogadott törvény sokkal kedvezőbb lenne, mintha nélküle fogadnák el”. /61/

Külön figyelmet érdemel J. Hrabko (a kormányhivatal emberjogi és kisebbségi főosztályának vezetője) ezekben a napokban megjelent írása. /62/ Az előterjesztett törvénytervezet szerinte „komoly törést jelent a kormánykoalícióban”, mivel az „a koalíciós szerződés megsértéséhez vezetett,” miután a koalíciós szerződés szerint a parlamentbe csak közös megállapodás alapján lehet beterjeszteni törvényt. Megítélése szerint a szakadás sokkal súlyosabb, mint Konco¹ és Fico populista megnyilatkozásai, mert e lépés nem más, mint „erőszak”. Hrabko szerint jobb nem elfogadni a törvényt, mint úgy elfogadni, hogy azzal az érintett nem ért egyet. „Állami diktátumnak” lehet tekinteni, ha nem jön létre egyezség az érintettekkel. /63/ Július 12-én, tehát közvetlenül a törvény elfogadása után Hrabko úgy vélekedett, hogy „ilyen jogszabályt… jóváhagyni azok beleegyezése nélkül, akiket az érint, rosszabb, mintha egyáltalán nem fogadnának el semmit”.

Érdekes szemléletet tükröz B. Zala véleménye, aki egyrészt helyteleníti, hogy a „nemzetközi szervezet” igénye kielégítésének szándéka dominál a törvényalkotás során, helyette a népszerűsítésre, a törvénytervezet megismertetésére és társadalmi elfogadtatására kellene nagyobb hangsúlyt helyezni, hogy a magyarok és a szlovákok is többségében egyetértsenek a törvénnyel, el tudják azt fogadni. Ez lenne a demokratikus megoldás. /64/

Miroslav Kusý professzor közvetlenül a kisebbségi nyelvhasználati törvény elfogadását megelőző időszakban fejtette ki véleményét e vitás kérdésben. Mindenekelőtt leszögezte, hogy az egész nyelvtörvényügy a maticásoktól ered, akik már 1990-ben elkészítették soviniszta államnyelvtörvény-tervezetüket, majd annak elismerését 1992-ben az alkotmányba, 1995-ben pedig külön törvénybe erőszakolták. A radikális demokratikus megoldás az államnyelvről szóló törvény eltörlése lenne. Amíg azonban a nemzetieknek ehhez a „szent tehenéhez” nem lehet nyúlni, szükség van az államnyelv kompenzálására. Átmenetként el kell fogadni egy törvényt, de az nem lehet rossz, „fogatlan”, amely nem ad világos választ a vitás kérdésekre. Bármilyen lesz a törvény, az csak „kényszermegoldás” lehet, nélkülözhetetlen „közbeeső állomás a szlovák nyelv államosításának megszüntetése folyamatában”. /65/

1999. július 10-én a parlamentben elfogadták a kisebbségi nyelvhasználati törvényt, amelynek során több figyelmet érdemlő dolog történt. Minden magyar módosító indítványt elvetettek, a Du¹an Slobodníkét (a DSZM képviselője) viszont megszavazták. A másik figyelemre méltó jelenség a kormánypártiak magatartása. Peter Zajac módosító javaslatát előzetesen 15 szlovák képviselő támogatta, de közben Roman Kováè visszavonta támogatását, így nem szavazhattak a módosító javaslatról. A magyar módosító javaslatok közül a legtöbbet a szertartások anyanyelvűségére vonatkozó javaslat kapta (33-at), de a többi (oktatásügy, dokumentáció, felsőfokú képzés, tömegtájékoztatás terén az anyanyelv használata) nem kapott zöld utat a szavazáshoz. ¥ubomír Andrassy a szavazás előtt ugyancsak visszavonta javaslatát. /66/

Az EB a törvény elfogadása utáni napon elismerően szólt a törvény jóváhagyásáról. /67/

A törvény jóváhagyása után a magyarok azt fontolgatták, hogy kilépnek a kormánykoalícióból, ill. hogy felülvizsgálják a koalíciós szerződést. Ezt viszont a vezető szlovák politikusok elítélték. Rudolf Schuster köztársasági elnök úgy nyilatkozott, hogy az MKP-nak meg kellene fontolnia, hogy jó-e, ha destruktív pozíciót választ. /68/ P. Prokopoviè (SZDK) is hasonlóan vélekedett a koalíciós szerződés felülvizsgálatára és a kilépésre vonatkozó Duray-nyilatkozatról. Szerinte a kilépés értelmetlen, mert a magyarok a választások előtti ígéretekből „mindent elnyertek”. /69/

G. Bacharová elemző írásában áttekintette a koalíción belüli magyarkérdés kálváriáját, s ennek során azt emelte ki, hogy a koalíciós egység a kétnyelvű bizonyítványok ügyében még megmutatkozott. A többi magyar javaslatok viszont már beleütköztek valamelyik párt nemtetszésébe. Az MKP a költségvetési vita során a „nyomásgyakorlás eszközéhez” fordult, sikeresen. /70/ Hasonló fejtegetésbe bocsátkozott M. Elia¹, amikor a közös kormányzáson belüli törésvonalakról szólt: az első konfliktus – állapította meg – a DBP-vel (az Állami Földalap igazgatói posztja miatt) alakult ki, de sokkal nagyobb probléma keletkezett a nyelvtörvény vitája során, amikor az MKP törekvései az összes többi párt álláspontjával ütköztek. /71/

Ján Figeµ az osztrák Die Presse kérdésére válaszolva elmondta, hogy előrelépést jelent a törvény elfogadása. Az EB, az ET és az EBESZ szakértőivel folytatott egyeztetések során bebizonyosodott, hogy „az általunk kidolgozott törvény egy jó és megbízható jogrend alapjául szolgálhat”, és hangsúlyozta: a szlovák többség kételyeit is figyelembe kellett venni. /72/

6. A területi és közigazgatási átszervezés kérdése

A Meèiar-kormány idején végrehajtott közigazgatási átszervezéssel, amely az állami centralizációt erősítette, a demokrácia elvei és az EU elvárásai alapján sem érthettek egyet a volt ellenzéki pártok, s ez a kormány programnyilatkozatában is kifejezésre jutott azáltal, hogy tartalmazta a közigazgatási reform szükségességét. Az új kormány megalakulása után a koalíción belül e kérdésben két vitás kérdés merült fel: a reform mélységének, a szubszidiaritás elvének az érvényesítése, továbbá a területi felosztás kérdése, amellyel szorosan összefüggött az ET 1993. évi ajánlásának a figyelembevétele, vagyis hogy a területi felosztás ne sértse a kisebbség érdekeit.

A területi és közigazgatási átszervezés kérdésének ügye rendkívül vontatottan haladt előre. A koalíción belüli ellentétekre és a következetlenségre utalt az a tény, hogy 1999 februárjában a kormány korlátozott formában fogadta el a Helyi Önkormányzatok Európai Chartáját, amely a decentralizáció mértéke, a központi és a helyi jogkörök szintje, ezen belül a szubszidiaritás érvényesítése tekintetében jelentett szűkítéseket. /73/

1999 augusztusában a kormány elfogadta a közigazgatási reform stratégiájáról a kormánybiztos által kidolgozott anyagot, amely rögzítette a reform alapelveit: ez koncepcionálisan összhangban volt a kormány programnyilatkozatával, jóllehet a területi megosztásra vonatkozó javasatokat az anyag nem tartalmazta.

A közigazgatás reformjának stratégiája Jozef Ni¾òanský szerint már 1999. június elejére elkészült, a koalíciós egyeztetések csaknem két hónapig folytak, ennek során komoly viták voltak: az MKP részéről nagyon kevés észrevétel hangzott el, hiszen az egész reform a tervezet szerint olyan mederben folyt, amelyet az MKP is szorgalmazott a választási programjában. Az SZDK részéről sem voltak jelentősebb észrevételek, a PEP részéről hangoztak el konkrét követelések. Ni¾òanský szerint a DBP-vel volt a legtöbb vita, főleg a változtatások mértékéről, egyes elvekről, hiszen a DBP szerint „központosítottabban” kell irányítani az országot, és a pártnak fenntartásai voltak a decentralizálással kapcsolatosan is. Véleményét a kompromiszszumnál figyelembe kellett venni – jelentette ki Ni¾òanský. /74/

A kormány az 1999. október 21-i ülésén megbízást adott egy kormány szintű koordinációs csoportnak arra, hogy készítsen a kormány számára tájékoztató anyagot a közigazgatási reform előkészületeinek állásáról. Ez elkészült, és a kidolgozott anyaghoz a feladattal megbízott munkacsoport részéről a koalíciós partnerekkel nem egyeztetett tervezetet is csatoltak a területi felosztás jövőjére vonatkozóan. A tervezet olyan területi felosztást tartalmazott, amely ellentétben állt az MKP és a szlovákiai magyarság érdekeivel, mert az a magyarlakta területek további közigazgatási szétszaggatását célozta meg. /75/ Az MKP a Koalíciós Tanács ülésén kérte, hogy tervezetet vegyék le a kormány programjáról. Elfogadhatatlan a dél-szlovákiai területek „újra szalámizása” – nyilatkozta Kvarda József az Új Szóban. (A jelentés szerint Szlovákiát 13 régióra és 82 járásra osztanák, s ezen belül a Pozsony-vidék régióhoz tartozna Dunaszerdahely és Szenc is, a nagyszombati régióhoz Galánta és Vágsellye, az alsó-nyitrai régióhoz Nyitra, Érsekujvár, Léva Párkány és Komárom.) A kormányülés napirendjéről a dokumentumot levették, megtárgyalását elhalasztották. Az egész anyag megvitatására és jóváhagyására a tervektől eltérően csak 2000. április 11-én került sor. /76/

A fentiek mutatták a szlovák kormánykörök törekvéseit, amelyek a magyarlakta területek további szétszaggatására irányultak, ami társadalmilag, gazdaságilag valójában az országnak sem előnyös. „A közigazgatási reform az idei legfontosabb politikai kérdés” – jelentette ki Csáky Pál. /77/ Ezt azzal indokolta, hogy e téren Szlovákia nem kontabilis sem az EU-val, sem a három visegrádi országgal (erősen centralizált, túlbürokratizált rendszer működik Szlovákiában). Ésszerű megoldásra van szükség, ami az MKP részéről viszont nem nélkülözheti a nemzetiségi szempontok figyelembevételét. /78/

2000. április 11-én tehát a kormány elfogadta a közigazgatási reform koncepcióját. Eszerint az új helyi önkormányzatok 2001-ben kezdik meg működésüket. A DBP szorgalmazására olyan döntés született, hogy az év júliusáig még alternatívákat dolgozhatnak ki a járási hivatalok kérdésének rendezésére, amikor is a véglegesített terv a parlament elé kerül. Nem zárták le a területi felosztás kérdését sem.

A döntés azt érzékeltette, hogy a DBP az időhúzás taktikáját választotta. A párt ugyanis nem az átfogó reformot támogatta, hanem a szakaszokra bontást szorgalmazta, s a járások jogkörének jelentős csökkentésével nem számolt. /79/

A Városok és Falvak Szövetsége pozitívan értékelte az elfogadott koncepciót elsősorban abból a szempontból, hogy annak megfelelően a jogkörök nagy része átkerül az önkormányzatokhoz. /80/

7. Az alkotmány módosításának, ill. az ún. preambulumnak a kérdése

Az alkotmány módosításának, ill. egy új alkotmány megalkotásának a kérdése a volt ellenzéki pártok részéről már a választási programokban felmerült. /81/ A kormány programnyilatkozata feladatként határozta meg az alkotmány módosítását, ill. annak előkészítését. /82/

1999 januárjában a Koalíciós Tanács ülésén esett szó a további teendőkről. Az MKP és a PEP akár új alkotmány elfogadását is elképzelhetőnek tartotta, az SZDK úgy vélte, hogy 1999 végére az alkotmányban eszközlendő változásokat el lehetne készíteni. A DBP véleménye szerint komplex változtatást (ez alatt értendő egy teljesen új alkotmány is) csak a következő választási ciklusban lehetne végrehajtani, hivatkozva a sokrétű „politikai befolyások” és érdekek semlegesítésének, ill. közelítésének fontosságára. /83/

Az év során a téma némileg háttérbe szorult. Bizottság jött létre, amely ezzel a kérdéssel foglalkozott, de az álláspontok az alkotmány jövője kérdésében a kormánypártok körében is jelentősen szóródtak. Az MKP elképzelései a szlovák pártok részéről ellenállásba ütköztek, különösen a preambulum módosítására vonatkozóan.

Dag Danis a Fikció és az igazság a preambulumban címmel megjelentetett terjedelmes fejtegetésben azt próbálta bizonyítani, hogy a szlovák alkotmány preambuluma a realitásokból indul ki. A Szlovák Köztársaság a szlovák nép többségének, ill. politikai reprezentációjának akaratából jött létre. Politikai értelemben az alkotmány nemzeti. Így jöttek létre – hangsúlyozza – a többi államok is (magyar, lengyel, német). Ugyanakkor a preambulum világosan kifejezi, hogy a hatalom megtestesítői az állampolgárok. Tehát az állam létrejötte nemzeti, a hatalomgyakorlás polgári alapon motivált. Így nem diszkrimináló és nem nacionalista színezetű a preambulum. Az európai államoknak sincs komolyabb kifogása a szlovák alkotmány és annak preambuluma ellen. Az MKP kivételével minden párt így gondolkodik Szlovákiában. Jogos lenne – állapítja meg a szerző – a magyarok igénye, ha a dolgok reális állása radikálisan megváltozna. De a szlovák állam jelenleg tisztán a polgári elvek alapján nem működik, ha működne, akkor nem lenne az MKP mint speciális nemzetiségi párt. Indokolt lenne a magyarok igénye, ha az MKP a polgári társadalomra törekedne. De ez ellen szól Duray javaslata, hogy a magyar alkotmány a határon kívüli magyarokra is vonatkozzon (ebben az esetben – a szerző fejtegetése szerint – az egységes magyar nemzet a szlovák államnak is része lenne, ill. a magyar nemzetállamnak része lenne Szlovákia is). /84/

Ezzel szemben Peter Kresák az alkotmány módosításának előkészítésével megbízott bizottság tagja üdvözölné, ha módosítani lehetne az alkotmányt abban az irányban, hogy az a polgári elvet jobban kifejezésre juttassa, de szerinte ma ez olyan érzékeny kérdés, amely az egész alkotmány tartalmát érintené. Ezért úgy látja, hogy a preambulum kérdésére később kellene visszatérni. /85/

Végül a Koalíciós Tanács 2000. április 11-én állást foglalt az alkotmány módosítása mellett. (Az MKP két alternatív javaslatot dolgozott ki erre az alkalomra, ill. ebben a témában.)

8. A Beneš-dekrétumok kérdése

A Bene¹-dekrétumok kérdését a koalíciós megállapodás nem tartalmazta, de a külföld (harmadik fél) részéről – mint ismeretes – újra és újra felmerült a téma. Az EP felszólította Csehországot a Bene¹-dekrétumok eltörlésére, és J. Pühringer osztrák politikus is követelte ezt a Pavol Hru¹ovskýval, a szlovák parlament alelnökével való találkozója alkalmával, mondván, hogy kárpátaljai németek is áldozatul estek a bene¹i politikának. /86/

Eduard Kukan szlovák külügyminiszter ezzel kapcsolatosan úgy nyilatkozott, hogy Pozsony kitart eredeti álláspontja mellett, azaz az elkövetkező mintegy három és fél évben nem kezdeményezi a második világháború után kiadott Bene¹-dekrétumok kérdésének megnyitását. Kukan a koalíciós megállapodásra és a kormányprogramra hivatkozott. „A kabinet nem kíván foglalkozni a kérdéssel”, viszont ha az EU az ellenkezőjét akarja, akkor „természetesen nem zárkózunk el a tárgyalások elől”– jelentette ki. /87/ „A Bene¹-dekrétumok akkor születtek – mondta –, amikor szükség volt az ilyen rendeletek kiadására. Ami elmúlt, azon már nem lehet változtatni – a történelem már csak olyan, amilyen.”

9. Összegezés, következtetések

Ha a Dzurinda-kormánynak a szlovákiai magyarsággal kapcsolatos magatartását, politikáját – a további fejleményeket is figyelembe véve – vizsgáljuk, akkor az összehasonlítás egyik eleme kétségtelenül a korábbi időszak lehet, továbbá a dokumentumokban (koalíciós megállapodás, a kormány programnyilatkozata, a nemzetközi dokumentumok) is megfogalmazott elvárások s végül az adott körülmények és lehetőségek.

Ha a korábbi választási ciklussal vetjük össze a jelenlegi helyzetet, akkor a változás az 1998 utáni időszakban egyértelműen kimutatható. Ez több vonatkozásban is lemérhető. Mindenekelőtt abban, hogy a szlovákiai magyarság helyzete, jogaiért folytatott harcának feltételei lényegesen javultak, ehhez a kormányváltás s ezen belül az a tény is hozzájárult, hogy az MKP kormánytényező lett. A kormány, az állami tisztviselők és a közszolgálati média részéről a korábbiaktól eltérően az 1998 utáni időszakban lényegében nem volt tapasztalható gyűlöletkeltés a szlovákiai magyarsággal szemben és általában a magyarellenesség szítása. A meglévő problémák a magyarság irányában folytatott vagy alkalmazott politikában más horizontokban merültek fel, mint korábban, és eltérő tényezők determinálták. Korábban a szlovák kormánypolitika a teljes jogfosztás irányában haladt, a nemzetiség létének veszélyeztetését célozta, jóllehet irreális elgondolások alapján. A Dzurinda-kormány idején a nemzetiségi jogok érvényesítésének egy mérsékelt tendenciája, dinamikája érvényesül. Az ütközések, törésvonalak ebben a folyamatban keletkeztek.

A tapasztalatok s a szlovákiai magyarság részéről elhangzott észrevételek azt mutatják, hogy a szlovák kormány elmulasztotta a hatalomra kerülés utáni hónapok adta kedvezőbb lehetőségeket. Ekkor nem vállalta fel a kormányprogramban foglaltak gyors és következetes megoldását, a későbbiek során ez már nagyobb akadályokba és ellenállásokba ütközött. Előtérbe került az óvatoskodás, a hatalmi pozíciók féltése stb. Ilyen körülmények között az MKP határozott, kemény kiállása inkább egységbe tömörítette a szlovák kormánypártokat a magyar igények elfogadásával szemben. A döntések nehezen, vontatottan és ellenmondásos tartalommal születtek meg számos említett kérdésben, és ezt a Dzurinda-kormány első éveit követő időszak tapasztalatai még inkább megerősítik.

Érdemes ebből a szempontból utalni szlovák független szakértők értékelésére, nevezetesen a Slovensko 2000 című évkönyvben a „A nemzetiségi kisebbségek” című fejezet megállapításaira, amely hozzávetőlegesen a 2001 közepéig terjedő időszakig követi az eseményeket. /88/ Ondrej Dostál (a Demokrata Párt szóvivője), a fejezet szerzője úgy értékeli a kormány nemzetiségi politikáját, hogy „érzékelhető változás” következett be 1998 után a kormány részéről a kisebbségekhez való viszonyban. A korábbi időszak legfontosabb deformációinak megszüntetése megtörtént. A szlovák kormány elérte, hogy a nemzetiségi probléma most már nem gátja Szlovákia integrációjának. A kormány magatartása a kisebbségekkel szemben már nem konfrontatív jellegű: a kormány tevékenységét az égető problémák megoldására irányuló törekvések, útkeresések jellemzik. Ennek ellenére maradtak megoldatlan problémák, nyitott kérdések. Valójában a kormányban nincs meg a szándék, hogy a durva deformációkat meghaladó kérdésekben tovább lépjen. Komoly problémát jelent, hogy nem dolgozták ki a kisebbségi kérdés nemzetközi dokumentumokkal történő komplex összevetését, elemzését, melyet a kormányprogram kitűzött. Nem született meg a mindent átfogó nemzetiségi törvény, mivel nincs meg ehhez a kellő parlamenti támogatottság. Ennek hiányát különösen komoly mulasztásnak tekinti a kisebbségi jogok garanciáinak jövőbeni alakulása szempontjából, és ki is fejti, hogy miért. Ennek hiányában ugyanis nem biztosított az alkotmányban rögzített ama jog, hogy a kisebbségek az őket érintő ügyek megoldásában részt vegyenek. A törvény hiányában a kormány jóindulatán múlik a kisebbségi jogok érvényesülése.

E jogok érvényesítését szlovák részről az önkormányzatiság formájában nem akarják, erről hallani sem akarnak, ill. ez még vita tárgya sem lehet. Nem lezárt a nyelvhasználat ügye sem. Dostál megítélése szerint vagy az államnyelvről szóló törvényt kellene módosítani, vagy bővíteni kellene az 1999-ben elfogadott nemzetiségi nyelvhasználati törvényt, kiterjesztve azt a hivatali használaton kívüli területre is. Vagyis a kormány az első évben megtette azt, amit tehetett, több aligha várható tőle ebben a választási ciklusban.

A későbbiek – tapasztalataink alapján – valójában ezt igazolták azzal a különbséggel, hogy néhány kérdésben döntés született. Viszonylag kedvező lépés volt a regionális és kisebbségi nyelvi charta elfogadása 2001 folyamán, viszont egyéb területeken a rendkívüli merevség és ellenállás érvényesült: lásd az alkotmány módosításának több hétig tartó feszült és szélsőséges magyarellenes légkörben lefolyt parlamenti vitáját, a területi és közigazgatási reform keresztülvitelének nem kevésbé kiélezett folyamatát 2001 folyamán, s az olyan területeken sem történt semmi előrelépés, mint a magyar pedagógiai kar létrehozása, a nevesítetlen földek sorsa.

Összességében a szlovákiai magyarság nem lehet megelégedve az elért eredményekkel. Az okok összetettek. Tény az, hogy a szlovák kormány labilitása következtében nemcsak a nemzetiségi téren vállalt kötelezettségeit nem tudja teljesíteni, de a kormányprogram egyéb elvárásait sem. Az erősen heterogén összetételű koalíció általában nem volt kellően működőképes, és szétesésének veszélye minduntalan felmerült.

A nemzetiségi jogok szélesebb körű érvényesítésére jelentős fékező hatást gyakorolt az a tény, hogy a szlovák nacionalizmus továbbra is mindennapi realitás volt. Ez a magyar politikával és a szlovákiai magyarsággal szemben a szélsőségességekig menően megnyilvánult. Erős nyomást gyakorolt a kormánypolitikára, amely maga sem volt mentes a magyar fóbiától, főként egy olyan helyzetben, amikor a kisebbség (MKP) következetesen és aktív politizálással – az anyaország hátterével – nyomatékosan követelte és sürgette a kormányprogramban és nemzetközi dokumentumokban lefektetett jogok mielőbbi megvalósítását és érvényesítését. Ezzel kapcsolatosan nem hagyható figyelmen kívül annak a folyamatnak a hatása, ami a magyar kormányzati politika határon túli magyarsághoz fűződő politikájával, e kapcsolat intézményesítésével és mindenekelőtt a magyar Országgyűlés által elfogadott kedvezménytörvény érvényesítésével függ össze. A választási ciklus végére kormányzati szinten alakult ki e téren egy jelentős feszültség, amely megoldásra vár.

A néprajztudománynak továbbra is lesz kutatnivalója. Interjú a 70 éves Ujváry Zoltánnal (L. Juhász Ilona)

Ujváry Zoltán néprajzprofesszor neve nem cseng ismeretlenül a szlovákiai magyarok körében, hiszen sok olyan publikáció fûzõdik a nevéhez, amely a történelmi Gömör megye ma Szlovákiához tartozó részének népi kultúrájáról szól. Elindítója, szervezõje és állandó résztvevõje volt a majdnem két évtizedig tartó Gömör-kutatásnak. Õ a szerzõje a Szülõföldön hontalanul címû nagy sikerû kötetnek, amely a szlovákiai magyarok második világháború utáni kálváriáját, a Csehországba való deportálást írja le. A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma: Debreceni Egyetem) Néprajzi Tanszékének professzora 1932. január 25-én született a gömöri Hét községben, s az idén töltötte be 70. életévét. A következõ beszélgetés a professzor úr születésnapja alkalmából készült.

– Hogyan került kapcsolatba a néprajzzal?

– Amikor elkezdtem a nyolcosztályos gimnáziumot Rimaszombatban, fogalmam sem volt arról, mi a néprajz. Egy alig 400 lelket számláló kis gömöri faluból, Hétbõl származom. Én voltam az elsõ tanuló, aki onnan gimnáziumba került. Ilyen tekintetben tehát teljesen tájékozatlan voltam. A gimnázium elsõ osztályában volt egy földrajz-néprajz tantárgyunk, így együtt. Életemben elõször ott hallottam a néprajzról. Amikor egy országról beszélt a tanár, elmondta, milyen az ottani lakosság összetétele, mi jellemzõ rájuk, tehát a néprajz abban merült ki, hogy ezt ismertették. Számomra idegen volt az egész, nem nagyon érdekelt, úgyhogy az elsõ osztályban földrajzból meg is buktam. Az egyetlen rossz osztályzatom ebbõl a tantárgyból volt. Így kezdõdött tehát az én néprajzos pályafutásom. Elsõsorban az irodalom iránt érdeklõdtem, költõi hajlamaim voltak. A háború befejezése után a rimaszombati gimnáziumból el kellett jönnöm, a harmadik osztályt már Miskolcon kezdtem. Az irodalmi szakkörben tevékenykedtem a hozzám hasonló gimnazista fiúkkal. Különbözõ felolvasóesteket rendeztünk, ahol a saját verseinket olvastuk fel. Úgy tûnt, hogy az irodalmi pályán tevékenykedem majd. Érettségi után, 1951-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem magyar irodalom szakára nyújtottam be a jelentkezésemet. Amikor azonban megkaptam az értesítést, hogy mehetek a felvételi vizsgára, kiderült, hogy nem a magyar, hanem az orosz irodalom szakra hívtak be. Én most is sokszor elgondolkozom azon, hogy mertem azt mondani a felvételi bizottságnak, hogy ha én nem lehetek magyar irodalom szakos, akkor nem is jövök az egyetemre, mert én magyar irodalom szakos akarok lenni. Megkérdezték, hogy az orosz miért nem jó, s erre azt feleltem, hogy én nem szeretem az oroszokat. Szerencsére nem lett belõle bajom, mivel parasztszármazású gyerek voltam. A parasztszármazású gyerekeket akkoriban felvették az egyetemre. Befogták a fülüket, a szemüket behunyták, s miután határozottan azt mondottam, hogy én semmiképpen nem megyek orosz szakra, így aztán mégis magyar szakra vettek fel. Én akkor költõ akartam lenni. Miután azonban az irodalmi tanszéken a professzoraimtól irodalomelméletrõl, esztétikáról stb. széles körû ismereteket szereztem, rádöbbentem arra, hogy bizony az én verselésem, költeményeim nagyon messze állnak az igazi költészettõl, esztétikai és egyéb szempontból nem felelnek meg.

– Ekkor került a néprajz közelébe?

– Másodéves egyetemi hallgató koromban az akkori néprajzprofesszor, Gunda Béla meghirdetett egy folklórórát a népköltészetrõl, én eljártam erre az órára, és megszerettem. Tehát másodéves egyetemista koromban kezdtem a néprajz, pontosabban a népköltészet iránt érdeklõdni, mert a néprajz fogalmával és tárgykörével tulajdonképpen még nem voltam tisztában, csak a népköltészettel. Balladákkal, mondákkal, mesékkel, népdalokkal és hasonló mûfajokkal ismerkedtünk az irodalomóra keretében. Ezek nagyon közel álltak a lelki világomhoz. Egyre inkább ráhangolódtam erre a tárgyra, aztán minden hasonló, népköltészettel kapcsolatos órát felvettem, így fokozatosan a néprajz többi ágával is megismerkedtem. Olyannyira, hogy a szakdolgozatomat is a népköltészet egyik nagyon szép témakörébõl írtam, az Árgírus-mesének a magyarországi elterjedésérõl, az Árgírus-történet kapcsolatáról stb. Ez a szakdolgozatom nemrégen jelent meg nyomtatásban, mert annak idején valahogy bekerült az archívumba, s meg is feledkeztem róla. Amikor a közelmúltban olvastam az Árgírus-históriáról, akkor döbbentem rá, hogy a szakdolgozatomban, 1955-ben más összefüggésben már én is megírtam, s eldöntöttem, hogy most én is közzéteszem.

– Az egyetem elvégzése után hogy alakult pályája?

– Amikor elvégeztem az egyetemet, meghívtak a miskolci Kilátó címû folyóirat munkatársának. Ugyanakkor Gunda professzor úr felajánlott az egyetem néprajzi tanszékén egy tanársegédi állást. A két ajánlat közül a tanársegédi állást fogadtam el, bár nagy kedvem lett volna az irodalmi folyóirathoz is. De a néprajzhoz már erõs vonzalmat éreztem, ehhez valahogy jobban húzott a szívem. Nem tagadom, hogy döntésemben bizonyos mértékû hiúság is közrejátszott, hiszen egy egyetemi oktatói állás a kutatásra nagyobb lehetõséget kínált, mint a folyóirat.

– Tehát Gunda Béla professzornak köszönhetõen került az egyetem néprajzi tanszékére. Milyen kapcsolat alakult ki Önök között? Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

– Nagyon jó volt a kapcsolatom Gunda professzor úrral. Együtt jártunk kutatni, mindenhová magával vitt. Akkoriban Szatmár volt a kutatási területünk, így oda jártunk. Nagyon sok anyagot gyûjtöttünk. Még egyetemi hallgatóként a népi dramatikus játékokat is kutatni, gyûjteni kezdtem Szatmárban. Egyik barátommal és kollégámmal, Ferenczi Imrével együtt bukkantunk rá a farsangi játékok rendkívül gazdag anyagára. Ezeket összegyûjtöttük, és miután az egyetemen maradtam, ezt az anyagot feldolgoztuk, majd könyv formájában is megjelentettük Dramatikus játékok Szatmárban címmel.

– Milyen volt a kötet fogadtatása szakmai körökben?

– Ez a munka óriási visszhangot keltett. A dramatikus népszokásokkal foglalkozó kutatók addig ugyanis azon a véleményen voltak, hogy magyar népi színjáték már nincs, csak az egyházi játékok: farsangi játékok, pünkösdi játékok, regölés imitt-amott esetlegesen. Arra, hogy létezhet ilyen gazdag színjátékanyag, amilyet mi Szatmárban találtunk, senki sem számított. Éppen akkoriban írta az egyik német nyelvû néprajzi folyóiratban Dömötör Tekla, a neves magyarországi dramatikus játékkutatónk, hogy Magyarországon maszkok nincsenek, s amik vannak, azok is átvételek a románoktól, ilyenformán tehát színjátékok sincsenek. S íme, mi pedig ilyen gazdag anyagot publikálunk! Ez nagy meglepetés és sikerélmény volt, s a késõbbiekben ez az eredmény ösztönzött, hogy ezt a kutatást tovább folytassam és az egész országra kiterjesszem. Természetesen emellett mással is foglalkoztam az évek során, de a fõ kutatási területem ez volt. Évek múlva aztán Játék és maszk címmel négy kötetben publikáltam az ide vonatkozó anyagot, három kötetben az anyagot tettem közzé, a negyedikben pedig a szintézist.

– Ebben ez idõben más témával nem is foglalkozott?

– Természetesen mással is foglalkoztam, mert a tanszéken én voltam az elsõ folklorista, tehát mint tanársegéd én adtam le minden olyan tárgyat, témakört, amely a folklórra vonatkozott. Ez nagy megterhelést jelentett, de egyben nagy hasznot is, mert ezáltal minden témába bedolgoztam magam. Arra, hogy egy órát megtarthassak, mondjuk a népballada témakörébõl, egy hétig készültem, aztán a másik órára másik hetet, és ez így ment tovább. Minden témakörön alaposan átrágtam magamat. Ennek az általános tájékozottságnak nagyon nagy jelentõsége volt, mert amikor kimentem a terepre, már tudtam, hogy mit kell kérdezni. Tehát ennek következtében olyan témákkal is foglalkoztam, amelyek nem tartoztak a szorosan vett kutatási területemhez. Én például nem értek a népzenéhez, de gyûjtöttem népdalokat. A zene az egy más dolog, de a dalok szövegét összegyûjtöttem. Különbséget tudtam tenni az értékes és értéktelen dalok között, ennek alapján volt bátorságom népdalokat is gyûjteni. Így született meg 1977-ben a Gömöri népdalok és népballadák címû kötetem, amely azóta már második kiadásban is megjelent. Ugyanígy sorolhatnám tovább a különbözõ kutatási témákat. Például Mátyás király Gömörben címmel jelent meg monda- és anekdotagyûjteményem, a közelmúltban pedig szólásgyûjteményem. Tehát majdnem mindegyik témakörbõl megjelent valamilyen kötetem, kivételt csupán a mese képez. Amikor Abaúj-Zemplén területén kutatott a tanszék, akkor Gunda professzor felvetette, hogy nagyon érdemes lenne felgyûjteni a vadon termõ növényeknek a táplálkozásban játszott szerepét. Én azt mondtam, hogy nagyon szívesen, így ezzel a témával is foglalkoztam, úgyhogy írtam is egy cikket A vadon termõ növények felhasználása a táplálkozásban az Abaúj-zempléni hegyvidéken címmel. Aztán felvetõdött, hogy a kutakról is érdemes lenne anyagot gyûjteni, mivel nagyon érdekes építményekrõl van szó, így a kutakkal is foglalkoztam, s ezekrõl is írtam egy cikket. Amikor a vadon termõ növények táplálkozásban betöltött szerepével foglalkoztam, annyira megkedveltem ezt a témát, hogy amikor Gömörbe mentem gyûjteni, ott is folytattam. Ekkor fõ célom a foklórkutatás volt, de rádöbbentem, hogy tulajdonképpen milyen érdekes a szülõföldem, Gömör táplálkozása. Így ott, ahol dalokat gyûjtöttem, egyúttal a háziasszonyokkal is elbeszélgettem, aztán így fokozatosan nagyon sok anyag gyûlt össze, s ennek eredményeként született meg a Népi táplálkozás három gömöri völgyben címû kötetem. Tehát így kalandoztam el más területekre is a folklór területérõl. S meg kell még említenem, hogy a doktori disszertációm a népi kéziratos könyvekrõl szólt, ide vonatkozóan is több írásom látott napvilágot, a kandidátusi disszertációm pedig az agrárkultusz témakörébõl való, Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban. Ez szintén megjelent kötetben. Tehát elmondhatom, hogy elég széles spektrumú volt a kutatási területem.

– Az ön nevéhez fûzõdik a Gömör-kutatás elindítása is. Mikor született az ötlet, hogy a néprajzi tanszék szervezett keretek közt programszerûen kezdi el kutatni a történelmi Gömör megye néphagyományait. Gondolom, ebben bizonyára szerepe volt a professzor úr szülõföld iránti szeretetének is…

– Amikor tanársegéd lettem az egyetemen, a néprajzi tanszék még nagyon kicsi volt, hiszen l949-ben jött létre, s csupán Gunda professzor úr és két kutató tevékenykedett itt. Akkor a tanszék kutatási területe Szatmár volt. Ez a kutatás hoszszabb ideig tartott, majd amikor befejezõdött, átmentünk, Abaúj és Zemplén megyébe. Ott hosszú éveken keresztül folytattunk kutatómunkát, egészen a hetvenes évek végéig. Amikor ott is befejeztük a kutatást, éppen én lettem a tanszékvezetõ, s új kutatási területet kellett választani. Korábban is gondoltam már arra, hogy ha a zempléni kutatásokat befejezzük, akkor át kellene menni gömöri területre. Gunda professzor úr is támogatta tervemet, de õ már idõs kora miatt nem tartott velünk. A Gömör-kutatás tervének természetesen emocionális vonatkozása is van, hiszen egy gömöri faluból származom, jól ismertem gyermekként is ezt a régiót, nagyszüleim a szlovákiai Gömörben laktak, és én minden nyarat ott töltöttem. Tehát ezek az érzelmi okok is közrejátszottak a döntésben. Azt szoktam mondani Csokonai után, hogy minden föld hazája ugyan a jó embernek, de szülötte tája mindennél elõbbre való.

– Úgy tudom, hogy a szervezett tanszéki Gömör-kutatást megelõzõen is megfordult néprajzi gyûjtõúton ezen a vidéken…

– Igen, én már jártam Gömörbe gyûjteni korábban is. A tanszéki kutatás keretében diákjainkat évrõl évre Gömörbe vittük kutatni. Csodálatos évek voltak ezek, a mai napig a legnagyobb szeretettel emlékeznek a résztvevõk az ott töltött idõre. Azt tûztem ki célul, hogy lehetõleg minél nagyobb területrõl gyûjtsünk anyagot, s amikor már nagy mennyiségû anyag gyûlik össze, ebbõl szintézist készítsünk.

– A szervezett kutatást megelõzõen néprajzi szempontból mennyire számított ismert területnek Gömör?

– Nagyon kevés gyûjtés volt errõl a területrõl. Az elsõ világháború elõtt azért, mert nem volt olyan sok néprajzkutató Magyarországon, hogy minden területre eljutottak volna. Az elsõ világháború elõtt csupán néhány rövidebb írás jelent meg Gömörrõl. Trianon után Gömör kettészakadt, csak 21 falu maradt Magyarországon, zömük Csehszlovákiához került. Így a kutatás újra megszakadt, mivel a határ túlsó oldalára esett Gömör nagy része. Emiatt késõbb is alig-alig jelent megy egy-két írás Gömörrõl. A második világháború után sem változott meg nagyon a helyzet, vasfüggöny nem csupán nyugaton volt, hanem az ún. demokratikus országok között is, s így problematikus volt az átjárás. Emlékszem, hogy amikor 1958-ban ösztöndíjat kaptam Szlovákiába, itt, Debrecenben csodálkoztak a tanár kollégák, s úgy néztek rám, mintha Ceylonba mentem volna… Tehát ilyen volt a helyzet kezdetben, a hetvenes években azonban már enyhült a feszültség, a Gömör-kutatás megkezdésekor pedig már egészen más volt a légkör.

– Hogyan zajlott tehát ez a kutatás?

– A diákok szakdolgozatukat Gömörrõl írták, sõt még a disszertációk is Gömörrõl íródtak. A gyûjtött anyagnak egy példányát mindenkitõl bekértük, és Gömöri Archívum címmel egy adattárat hoztunk létre, amelyben a majdnem húsz évnyi gyûjtés eredményeként mára hatalmas mennyiségû anyag gyûlt össze. Mivel én dalokat és balladákat is gyûjtöttem, hatalmas dallamanyag is összegyûlt. Egyébként éppen a közelmúltban játszotta át CD-re a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete a magnetofonra felvett anyagot. Az anyag, amely megjelent a balladás kötetemben, csupán egy töredéke az általam összegyûjtött anyagnak.

– A szlovák kollégák hogyan viszonyultak a Gömör-kutatáshoz, hogyan fogadták ezt a kezdeményezést?

– Amikor én elõször ösztöndíjat kaptam 1958-ban Szlovákiába, elmentem Pozsonyba, mert jelentkeznem kellett a minisztériumban. Azért nem a tudományos akadémián, mert egyetemi oktató voltam. Rögtön közölték velem, hogy kapok egy kísérõt. Én mondtam, hogy nekem arra nincs szükségem, de hiába tiltakoztam, csak kísérõvel mehettem. Azt is elõre meghatározták, hogy hová mehetek. Különbözõ szlovák vagy szlovák–magyar városokat jelöltek ki, de a terepre nem mehettem. Akkor egy hónapot töltöttem Szlovákiában, s nagyon elkeseredtem, hogy hiába töltöm Szlovákiában az idõmet, nem kutathatok. Már-már leszakadt a lábam, annyi múzeumban voltam, annyi kiállítást láttam. Azon törtem a fejem, hogyan lehetne a kísérõtõl megszabadulni. Vettem egy nyelvkönyvet, és amikor hazajöttem, elkezdtem szlovákul tanulni. Amikor aztán egy-két évvel késõbb ismét Szlovákiába mentem, már tudtam valahogy szlovákul beszélni, úgyhogy sikerült elhárítanom a minisztériumi tisztségviselõt. Ekkor kezdtem el tulajdonképpen a Gömör-kutatást, ekkor mentem elõször falura gyûjteni a szlovákiai Gömörben.

– Milyen témát kutatott?

– Elõször népdalgyûjtéssel foglalkoztam, mert azt gondoltam, ebbõl nem lehet különösebb probléma, hiszen ha jelentette is valaki, hogy itt van egy kutató, én nem érdeklõdtem, csak dalolgattunk…

– Térjünk vissza a szlovák kollégákhoz: milyen volt velük a kapcsolata?

– Mindaddig, amíg nem jelent meg a Gömöri népdalok és népballadák címû kötetem, elmondhatom, hogy jól viszonyultak hozzám a szlovák kollégák. Olyannyira jól, hogy a Szlovák Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagjává is választottak. Amikor azonban megjelent az említett kötetem, megváltozott a helyzet. Egy ©vehák nevû szlovák kolléga, aki abban az idõben a Szlovák Néprajzi Társaságnál töltött be valamilyen tisztséget, azt üzente nekem, hogy be ne merjem többé tenni a lábamat Gömörbe… Ez meglepett, mert elõzõleg jó barátságban voltunk, még sörözgettünk is együtt, amikor Pozsonyban voltam. Ján Podolák is tiltakozott, s Gunda Bélának levelet is írt. Hozzáteszem, hogy én akkor szabad idõmben jártam kutatni Szlovákiába, úgyhogy errõl Gunda Béla nem is tudott.

– Mi lehetett ennek az ellenséges viszonyulásnak az oka?

– Ésszerû magyarázatot erre nem lehet adni, de tény, hogy megromlott a viszony. Pedig én annak idején felajánlottam az egyik szlovák kolléganõnek, hogy mi megcsináljuk Gömör magyar részét, õk a szlovákot, és készítünk egy közös kötetet Gömörrõl. Érdekes módon akkor lelkendezett, ezt el kell ismerni. De hogy mi történhetett, nem tudom, pedig én ezt követõen még levelet is írtam neki, de választ a mai napig nem kaptam tõle. Lehet, hogy leállították, vagy pedig õ nem akart együttmûködni. Mindenesetre megszakadt a kapcsolat. Neki volt valamilyen kutatása a földmûvelésrõl, ha jól emlékszem. Egyszerûen elzárkóztak az együttmûködéstõl, a közös publikálástól. Pedig szép összehasonlító munkát végezhettünk volna. Nem rajtunk múlott, hogy ez az elképzelés kudarcba fulladt…

– A Gömör-kutatás kapcsán sok szlovákiai magyar értelmiségi került kapcsolatba az ott kutató szakemberekkel, többen azóta el is végezték a néprajz szakot Debrecenben. Az lenne a kérdésem, hogy mennyire elégedett a Debrecenben végzett szlovákiai diákok aktivitásával, mennyire váltották be a hozzájuk fûzött reményeket.

– Bodnár Mónika, aki Tornáról származik, nem vett részt a Gömör kutatásban, mert az õ kutatási területe a szülõföldje, a Bódva-völgye volt, nagyon szép eredményeket ért el. Õ lett az 1989-ben megnyílt putnoki Gömöri Múzeum igazgatója. Természetesen sorolhatnám tovább is, itt van például Tornaljáról Puskó Gábor, õ éppen most hozott létre egy helytörténeti gyûjteményt Tornalján, és nagyon szép szakdolgozatot is írt, valamint több néprajzi vonatkozású írást is publikált már. A gömörszõlõsi É. Kovács Judit megírta Gömörmihályfalva néprajzát. A Gömörben kutató diákok és kutatók közül többen könyvet is írtak a kutatás befejeztével, vagy pedig megjelent valamilyen kisebb-nagyobb terjedelmû munkájuk. Tehát azt mondhatom, hogy boldog lehetek, hogy az egykori diákok, fiatal kutatók, akikkel együtt dolgoztam, ilyen eredményeket értek el. Legutóbb egy feledi lány végzett nálunk, Varga Gabriella, neki is megjelent Feledrõl egy kis összeállítása. Természetesen mutatkoznak színvonalbeli különbségek: az egyik jobb, a másik kevésbé. Ezek a kötetek elsõsorban a dokumentáció szempontjából nagyon fontosak. A baracai Gecse Annabella szintén nálunk végzett, gyönyörû szép munkát készített a szülõfalujáról. Most is van két nappali tagozatos diákunk, róluk is csak jókat tudok mondani. Eddig az 1985-ben indított Gömör Néprajza címû sorozatban 55 kötet jelent meg, ebbõl 18 Gömör szovákiai részének néprajzát mutatja be, s ahogy azt az elõbb is említettem, a szerzõk közt diákok és kutatók is találhatók.

– A Gömör-kutatás eredményeinek összegzéseként tervezett szintézis megjelenése mikorra várható?

– Most jelent meg a Gömör-kutatás szintézisének az elsõ kötete. Három kötetre tervezem. Az elsõ két kötetben a tárgyi kultúra, a harmadikban pedig a folklóranyagot tennénk közzé. Ez a kötet Gömör táji-természeti leírását, valamint történetét tartalmazza, mivel egy néprajzi monográfia esetében is szükséges a történeti vonatkozások alapos áttekintése. Gazdasági kérdésekrõl, táji tagolódásról, településrõl és építkezésrõl szól továbbá az elsõ kötet. A második kötetben pedig gazdálkodás, vásározás, kerámia, népi táplálkozás, továbbá népmûvészeti vonatkozású fejezet is lesz. Ezt most szerkesztem. A harmadik kötetben különbözõ folklórfejezetek lesznek a hiedelmekkel bezárólag.

– Nem említettük még a nagy visszhangot kiváltott Szülõföldön hontalanul címû 1991-ben megjelent kötetét, amelyben egy olyan témával foglalkozott, amely 1989-ig tabunak számított: a szlovákiai magyarok Csehországba való deportálásával.

– Gyûjtõútjaim során az adatközlõkkel sok mindenrõl elbeszélgettünk, s mivel Gömör Szlovákiához tartozó falvaiból is nagyon sok családot sújtottak a Bene¹-dekrétumok embertelen rendelkezései, természetesen ez is szóba került. Egy egykori deportált visszaemlékezései alapján írtam meg a könyvet, mert úgy gondoltam, írásban is meg kell örökíteni ezt az eseményt, hogy az utókor számára is megismerhetõ legyen. Nagyon örültem, hogy ilyen sikere lett, 1994-ben csehül, majd 1997-ben a dunaszerdahelyi Lilium Aurum Kiadó jóvoltából szlovákul is megjelent. Nagyon fontosnak tartom ugyanis, hogy az olvasók, elsõsorban a fiatalabb szlovák és a cseh olvasók is megismerjék, hogyan is zajlottak valójában ezek az események. A történelemórákon ugyanis errõl nem beszéltek a tanulóknak, nem ismerhették meg az igazságot.

– Milyen volt a visszhangja a magyar kiadásnak? És hát volt-e visszhangja a cseh, illetve szlovák verziónak?

– Nagy érdeklõdéssel fogadták. A velem beszélõk, telefonálók mindegyike rendszerint azt mondta, hogy eddig semmit sem tudtak a deportálásról, hiszen arról az elõzõ rendszer mélyen hallgatott. A pozsonyi nagykövetségen rendezett könyvbemutatón Miroslav Kusý professzor úr azt nyilatkozta, hogy õ sem tudott ezekrõl az eseményekrõl. A szlovák nyelvû kiadás bemutatását szóban, majd késõbb írásban is azzal fejezte be, hogy kötelezõ olvasmánnyá kellene tenni a szlovák iskolákban, hogy az újkori szlovák történelemnek ezt a fejezetét is megismerje az ifjú generáció. A cseh nyelvû kiadás 1994-es megjelenését követõen a Magyar Rádióból tudtuk meg, hogy az egyik ellenzéki képviselõ felszólalt a cseh parlamentben, azt kérdezve, hogyan lehetséges az, hogy egy ilyen, a cseheket, a Bene¹-kományt elmarasztaló könyv cseh pénzen megjelenhetett. A rádióban elhangzott hír még tovább növelte az érdeklõdést, velem több interjút, beszélgetést készítettek. Ez a munkám, amely voltaképpen egy parasztember emlékezése nyomán született, a nagyközönség körében olyan nagy érdeklõdést váltott ki, hogy én magam is meglepõdtem, nevemet ismertebbé tette, mint a kisebb körre terjedõ szakírások.

– Így, a hetvenedik születésnapon, visszatekintve a több évtizedes munkásságára, a sok publikációra, tanulmányra, tanári pályájára, mennyire érzi magát elégedettnek, sikerült-e valóra váltania egykori álmait, terveit? Egyben megkérdezném azt is, milyen a tervei vannak a jövõre nézve.

– Az ember sohasem lehet elégedett, nekem is még rengeteg tervem van. Persze már nem biztos, hogy valamennyit meg tudom valósítani. Szerencsére jelenleg jó egészségnek örvendek, de nem tudni, meddig élhet az ember. Száz évvel ezelõtt ez a hetven év is matuzsálemi kornak számított. Tulajdonképpen nem tudni, mikor szólítja magához az embert a Jóisten. De édesapám is 80 éves elmúlt, amikor elhunyt, Dankó Imre kedves kollégám most 80 éves, Faggyas Pista bácsi mindjárt kilencven, Balassa Iván már szintén jóval elmúlt 80, és még mindig aktívan dolgozik. Nem tudhatjuk, mikor szakad meg az életünk fonala, de én még nagyon sok mindent szeretnék megírni.

– Mostanában hogyan telnek napjai?

– Gyakorlatilag az én életem már évtizedek óta nap mint nap a tudományos munka és az oktatás keretében folyik. Mondhatnám úgy is, hogy bûvöletében, ha egy kicsit érzelgõsebben akarnám magam kifejezni. Én szinte mindig az egyetemen vagyok, ha nem, akkor otthon az íróasztal mellett vagy pedig valamilyen könyvtárban. Szerencsére olyan családi hátterem volt és van mind a mai napig, amely lehetõvé tette számomra, hogy soha nem kellett semmi mással foglalkoznom, kizárólag csak a munkámmal. Közhelynek számít, s szokták is nekem mondani az interjúk során, hogy szerencsés ember vagyok, mert egész életemben azzal foglalkozhattam, amit szeretek. Ez valóban így van. A nagy témáimat nagyjából befejeztem, bár soha nem lehet mondani, hogy befejezhetõ valami. Mindenesetre én ezeket már nem folytatom. Tehát a népi színjátékokkal, az agrárkultusszal kapcsolatos kutatásaimat abbahagytam, a népdalkutatást, balladakutatást, mondakutatást úgyszintén. Most két évvel ezelõtt új munkába fogtam.

– Elmondaná bõvebben, hogy mibe?

– A folklórkutatás történetét 1958-tól évrõl évre leadtam a diákoknak. Mindig készültem arra, hogy egyetemi jegyzetet készítsek ezekbõl az elõadásokból, mert nincs tankönyv, amelybõl tanuljanak, hiányzik a folklórtörténet. Nagyon nagy hiba, hogy mind ez ideig nem készítette el a magyar néprajztudomány se a tárgyi néprajz, se a folklór történetét. Én ezt a történetet szeretném megírni. Kósa László megírta a magyar néprajztudomány történetét, az intézményes háttér, szervezeti keretek kialakulásának, valamint a különbözõ irányzatok formálódásának históriáját, de olyan munka nincs, amely úgy dolgozná fel a folklórtörténetet, mint ahogyan a magyar irodalom története is fel lett dolgozva 6 kötetben. Ebben az Ómagyar Mária-siralommal kezdik és befejezik valahol Pilinszky Jánosnál, közben végigveszik az összes költõt, írót, jeles személyiséget. Tehát nekünk is úgy kell áttekintenünk a folklórtörténetet, hogy valamennyi jeles kutatót bemutassunk. A 19. század közepéig tulajdonképpen nem beszélhetünk folklórkutatásról, hiszen a költõk, írók végezték a folklórkutatást is. Nem állíthatjuk, hogy Gaal György, aki az elsõ népmesegyûjteményt összeállította és összegyûjtötte, néprajzkutató lett volna. Ennek ellenére mégis szerves részét alkotja a folklórkutatás történetének, de Faludy Ferenc vagy Szvorényi József munkássága ugyancsak jelentõsnek számít. Szóval úgy tervezem, valamennyi személyiséget bemutatom, akik valamilyen módon foglalkoztak a folklórral, eredményeket hoztak, így tudományszakunk számára is jelentõs személyiséggé váltak. Róluk is beszéltem az óráimon, ezeket az elõadásokat most a diákjaimnak jegyzet formájában készítem el, aztán majd meglátom, hogy hány kötetet sikerül összeállítani. Eddig négy jelent meg, ezekben Edvi Illés Pál, Zilahy Károly, Greguss Ágost, Gyulai Pál, Gaal György, Majláth János, Mednyánszky Alajos és Szvorényi József munkásságát mutatom be. Idõben a 19. század végéig tervezem folytatni a sorozatot. Természetesen a köteteken kívül más egyéb területtel is foglalkozom, de a fõ tevékenységi irányom ez.

– Az utóbbi években elég sok vita folyt a néprajz módszereirõl. Egy bizonyos kör a néprajzot elavultnak tartja, a másik oldalon viszont az új szemléletmódot fogadják bizalmatlanul. Ön hogyan látja a néprajz jövõjét, mennyire szükséges a megújulás? Olyan nézetek is vannak, hogy lassan már nem lesz mit kutatni, a paraszti társadalom mint olyan szinte már teljesen felbomlott.

– A néprajz soha nem fog kimúlni, hogy így fejezzem ki magam. A néprajztudományra szükség lesz mindaddig, amíg emberi közösségek és falusi, ill. kisebb-nagyobb társadalmi közösségek lesznek. Aki azt gondolja, hogy néprajz csak addig van, amíg van fenõköves kasza vagy szekér, avagy amíg sulykolóval mosnak a patakon, az nagyon téved. A kultúra nem statikus, a kultúra állandóan mozgásban van. Hadd említsek egy példát: a 19. század végén jelent meg a kasza. Addig sarlóval arattak. Tehát a kasza ekkor modern eszköznek számított, mégsem húzták meg a vészharangot, hogy akkor már vége a népi kultúrának, mert nem sarlóval aratnak. Ma a kaszára úgy tekintünk, mint egy népi objektumra, holott ez egy modern dolog. Minden relatív. Azzal, hogy most kombájnnal aratják a gabonát, még nincs vége a kultúrának. Nincs vége, mert nem az a lényeg, hogy primitív vagy nem primitív az eszköz, hanem az a társadalom az érdekes, amelyet vizsgálunk, és amely történetesen mezõgazdasági tevékenységet folytat.

– Tehát a néprajzi kutatás nem vonatkozhat csupán a paraszti társadalomra, a falura, az archaizmusok kutatására, hanem másfajta közösségek, más témák, akár a mindenapi élet vizsgálata is képezheti a néprajz tárgyát?

– Természetesen. Az az életmód, ahogyan élnek az emberek. Ez az életmód lehet egy modernebb mód is, a modernebb életmódot is vizsgálnunk és kutatnunk kell. Mindig vizsgálhatjuk, hogyan élnek az emberek, hogyan viselkednek, a közösség tagjainak milyen az egymáshoz való viszonya stb. Milyen például egy mostani lakodalom. Ez is modern, de ez a mostani társadalomra jellemzõ, mert ez produkálja ezeket a szokásokat, tehát ezek ugyanúgy vizsgálandó dolgok. Az utóbbi idõben nagyon sok régi szokást újítanak fel, természetesen ezek nem mostani szokások, de valamilyen módon részei lettek napjaink kultúrájának is. Ha messzebbre mennék, akkor azt mondhatnám, hogy egy nagy bérház közösségének vagy egy lépcsõház lakosainak az életét is izgalmas vizsgálni. Az Amerikai Egyesült Államokban más keretek között alakult ki és fejlõdött a néprajztudomány, ott másképpen is nevezik. Ott a gazdaságoknak más volt a struktúrája, ott nem jöttek létre parasztgazdaságok, hanem farmergazdaságok mûködtek. Ott is ugyanúgy vizsgálják a farmergazdaságok mûködését, de ott antropológiának nevezik a néprajzot. A vizsgálati módszere azonban ugyanaz, mint a néprajzé, csak más közegeket vizsgál. Kis túlzással akár azt is mondhatnánk, hogy ahány ország, annyiféle elnevezése van a néprajznak, hiszen amit nálunk néprajznak neveznek, az Franciaországban etnológia. A lényeg nem nagyon különbözik, csupán az elnevezés, hiszen a néprajz módszereivel ugyanúgy vizsgálhatjuk például a médiák hatását a mindennapi kultúrára, mint valamelyik népszokást.

– Tehát annak a bizonyos tizenkettedik órának az emlegetése Ön szerint is alaptalan? Azáltal, hogy az a parasztság – amely létrejöttekor meghatározta a néprajz tárgyát – szinte már teljesen eltûnt, a néprajzkutatásra mint a társadalomtudományok egyikére továbbra is szükség van?

– Nemcsak addig marad meg a néprajz, amíg bõ gatya van. Ezek félreértések, téves gondolatok. A magyar néprajztudomány – ugyanúgy, mint a világ sok más országában is – hatalmas mennyiségû anyagot gyûjtött össze. Ha a néprajztudomány már semmi mást nem csinálna, csak ezt az anyagot elemezné, összehasonlítaná, ez is évtizedekig tartó munka lenne. Hogy a kutatók milyen munkát végeznek, az nem attól függ, hogy néprajznak vagy antropológiának nevezik az általuk mûvelt tudományágat, hanem attól, mennyire képesek leírni és értelmezni egy kulturális jelenséget. Amíg létezni fog az emberi társadalom, a néprajznak is lesz kutatási tárgya.

– Úgy gondolom, hogy ez végszónak is nagyszerû, így hát megköszönöm a beszélgetést és befejezésként még jó néhány termékeny évtizedet, erõt és egészséget kívánok Önnek!

Ujváry Zoltán önálló kötetei:

• Népdalok és balladák egy Al-dunai székely közösségbõl (Debrecen, 1968);
• Az agrárkultusz kutatása a magyar és az európai folklórban (Debrecen, 1969, 1981);
• Ej haj, gyöngyvirág… Virág a magyar népi kultúrában (Debrecen, 1972);
• Varia Folkloristica. Írások a néphagyomány körébõl. (Debrecen, 1975);
• Gömöri népdalok és népballadák (Miskolc, 1977);
• Szállj el, fecskemadár… (Debrecen, 1977, Budapest, 1980);
• A temetés paródiája. Temetés és halál a népi játékokban (Debrecen, 1978);
• Népszokások és népköltészet. Válogatott tanulmányok (Debrecen, 1980);
• Népszokások és színjátékok (Debrecen, 1981);
• Játék és maszk. I–IV. köt. (Debrecen, 1988);
• Menyecske a kemencében. Világjáró palóc adomák és huncutságok (Budapest, 1986);
• Fejezetek Gömör folklórjához (Debrecen, 1986);
• Gömöri népballadák [Holló László illusztrációival] (Debrecen, 1987);
• Adomák Gömörbõl (Debrecen, 1988);
• Állatmaszkok (Debrecen, 1989);
• Dramatikus népszokások (Debrecen, 1989);
• Folklór írások (Debrecen, 1990);
• Farsang (Debrecen, 1990);
• Mátyás király Gömörben. Mondák, anekdoták a néphagyományban (Debrecen, 1990, 2. kiadás);
• Népi táplálkozás három gömöri völgyben (Debrecen, 1991);
• Szülõföldön hontalanul. Magyarok deportálása Csehországba (Debrecen, 1991, Pozsony, 1991, Debrecen, 1996);
• Bezdomovcem ve své vlasti. Deportace Maïarù do Èech (Praha, 1994);
• Bezdomovcom v rodnej zemi. Deportácia Maïarov do Èiech (Dunajská Streda, 1997);
• Farsangi népszokások (Debrecen, 1991);
• Népdal, színjáték, honismeret (Debrecen, 1992);
• Születéstõl a halálig (Debrecen, 1993);
• Kapcsolatok és párhuzamok. Tanulmányok, elõadások (Debrecen, 1994);
• Huncut adomák Gömörbõl (Debrecen, 1995);
• Miscellanea I. (Debrecen, 1995);
• Egy földmûves szólásai és közmondásai (Debrecen, 1996);
• Micellanea II. (Debrecen, 1996);
• Népi színjátékok és maszkos szokások (Debrecen, 1997);
• Huncut adomák Gömörbõl (Debrecen, 1998);
• Folklór az Ördögi kísértekben (Debrecen, 1999);
• Miscellanea. Pályarajzok, megemlékezések, megnyitók (Debrecen, 1999);
• Folklór fejezetek Gömörrõl (Debrecen, 2000);
• Szólásgyûjtemény (Budapest, 2001);
• Gömöri magyar néphagyományok (Miskolc, 2002).

Társszerzõs kötetek:

• Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Ferenczi Imrével – Debrecen, 1962, 1990);
• Hajdúsági farsang (Béres Andrással – Debrecen, 1982);
• Két fazekas falu Gömörben (Szalay Emõkével – Debrecen, 1982);
• Dalol Kocsis Julianna (Dévainé Kluka Adriennel – Debrecen, 1990).

Ujváry Zoltán (L. Juhász Ilona felvétele)

Az interjút L. Juhász Ilona készítette

Popély Árpád: A csehszlovákiai magyar kisebbség történeti kronológiája (1950—1964)

1950

1950. január 6.
– Az SZLKP KB Elnökségének ülésén heves vita folyik a magyar kisebbség helyzetének a rendezéséről. Elfogadnak egy (Lőrincz Gyula által előterjesztett) 26 pontból álló határozatot, melynek végrehajtását feladatul adják valamennyi állami és pártszerv számára. A határozat fontosabb pontjai: 3. gondoskodjanak a Csehországból hazatelepülő magyarok megfelelő elhelyezéséről; 4. a kerületi és a járási nemzeti bizottságokba válasszanak be magyar tagokat is; 6. a magyarlakta területeken a hirdetményeket tegyék közzé magyar nyelven is; 8. dolgozzanak ki programot a magyar nemzetiségű tanítók utánpótlására; 9. figyelmeztessék a népművelőket, hogy a Csemadoknak a reszlovakizáltak is tagjai lehetnek; 10. vizsgáljanak ki minden olyan esetet, amikor magyar nemzetiségű lakosokat nemzeti hovatartozásuk, ill. Csemadok-tagságuk miatt üldöztek, és gondoskodjanak a bűnösök megbüntetéséről; 11. akadályozzanak meg mindennemű soviniszta agitációt, ill. a reszlovakizáltakra gyakorolt nyomást az 1950. márciusi népszámlálással kapcsolatban; 13. növeljék az Új Szó példányszámát; 13. bizonyos filmeket lássanak el magyar felirattal. (A tanácskozás eredményei, az elfogadott határozatok a nyilvánosság számára ismeretlenek maradnak, betartásukat és megvalósításukat így nem lehetett ellenőrizni.)

1950. február 17.
– Az Új Szó tudósítást közöl arról, hogy Prágában megnyílt a Magyar Könyvesbolt. Vezetője Somogyi László.

1950. március 1.
– A II. világháború utáni első népszámlálást tartják Csehszlovákiában. Az ország összlakossága 12 338 450 fő, ezen belül Szlovákia lakossága 3 442 317 fő (Csehszlovákia lakosságának 27,8%-a). Szlovákia lakosságának nemzetiségi megoszlása a következő: szlovák 2 982 524 (86,6%), magyar 354 532 (10,3%), ukrán, rutén és orosz 48 231 (1,4%), cseh 40 365 (1,2%), német 5179 (0,1%), lengyel 1808 (0,1%), egyéb 9678 (0,3%). Csehországban a népszámlálás 13 201 magyar nemzetiségű lakost mutat ki, többségük a deportálások során került a cseh országrészekbe. (Nyilvánvaló, hogy a népszámlálás során kimutatott 354 532 magyar nem a szlovákiai magyarság valós számát adja meg. Csupán azt fejezi ki, hogy a lakosságcsere, deportálások és a reszlovakizáció után hányan merik vállalni nemzetiségüket. Mintegy 150 000 azoknak a reszlovakizált magyaroknak a száma, akik szlovák nemzetiségűnek íratják be magukat. (Összehasonlításul: a mai Szlovákia területén 1930-ban 585 434 személy, 1941-ben 761 434 személy vallotta magát magyar nemzetiségűnek.) A népszámlálás eredménye azonban még így is meglepetésként szolgált a hivatalos szervek számára. Számításaik szerint ugyanis Szlovákiában a lakosságcsere és a reszlovakizáció után kb. 230 ezerre csökkent a magyarok száma.)

1950. március 5.
– Szlovákia Kommunista Pártja nyitrai kerületi bizottsága határozatot hoz arról, hogy a helyi nemzeti bizottságokban a magyar lakosság arányos képviseletet kapjon. (Hasonló határozatot hoz az SZLKP pozsonyi kerületi bizottsága is.)

1950. március 11.
– Leváltják tisztségéből és önkritikára kényszerítik Vladimír Clementis külügyminisztert. Helyére Viliam ©irokýt nevezik ki.

1950. március 15.
– Megjelenik Pozsonyban a Szlovákiai Egységes Földműves Szövetség és a Szlovákiai Szövetkezeti Tanács Szabad Földműves című mezőgazdasági szak- és szövetkezeti hetilapjának első száma. Felelős szerkesztője Kugler János. (1959. jan. 4-től hetente kétszer, 1965. jan. 9-től ismét hetilapként jelenik meg.)

1950. március 30.
– Arra való hivatkozással, hogy a március 1-jei népszámlálás során a magyarok nyomást gyakoroltak a reszlovakizáltakra, a Megbízottak Testülete utasítja a Belügyi Megbízotti Hivatalt, hogy „különös gondossággal vizsgálja ki a népszámlálás során a nemzetiségileg vegyes lakosságú területeken tapasztalt zavaró jelenségeket, főleg abból a szempontból, hogy soviniszta elemek nem használták-e fel a népszámlálást arra, hogy a köztársaság nemzeteit egymás ellen uszítsák…”

1950. április 1.
– Megjelenik Pozsonyban a Szakszervezetek Központi Tanácsa Szakszervezeti Közlöny című hetilapjának első száma.

1950. április 2.
– Pozsonyban tartja I. országos közgyűlését a Csemadok, melyen az egyesület 147 helyi szervezete képviselteti magát.

1950. április 7.
– Klement Gottwald köztársasági elnök Esterházy János halálos ítéletét kegyelemből életfogytiglani börtönbüntetésre változtatja. (Ettől fogva Esterházy a szlovákiai Lipótvár és Illava, a csehországi Bory, valamint a morvaországi Mírov börtöneiben raboskodik.)

1950 áprilisában
– A ®ivot strany magyar nyelvű mutációjaként megjelenik Pozsonyban a Szlovákia Kommunista Pártja funkcionáriusai számára kiadott Pártélet című folyóirat első száma.

1950. május 1.
– Az Új Szó fejlécén első ízben jelenik meg a jelszó: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”

1950. május 5.
– A kormány leváltja tisztségéből Gustáv Husákot, a Megbízottak Testületének elnökét és Ladislav Novomeský oktatás- és népművelésügyi megbízottat. A Megbízottak Testületének új elnöke Karol Bacílek, az új oktatás- és népművelésügyi megbízott Ernest Sýkora.

1950. május 24–27.
– Pozsonyban tartja IX. kongresszusát Szlovákia Kommunista Pártja. Viliam ©iroký beszámolója alapján „szlovák burzsoá nacionalizmussal” vádolják és önkritikára kényszerítik Gustáv Husákot, Ladislav Novomeskýt, Vladimír Clementist és Karol ©midkét. A párt elnökévé ismét Viliam ©irokýt, főtitkárává Karol Bacíleket választják. Az 59 tagú Központi Bizottságba bekerül Major István, Fábry István és Furinda Rudolf.

1950 májusában
– A magyar Művelődésügyi Minisztérium több ezer kötet magyar könyvet ajándékoz a Csemadoknak. Az ajándék ünnepélyes keretek közötti átadására a komáromi Duna-hídon kerül sor.

1950. július 10– augusztus 19.
– A magyar pedagógusok hiányának pótlására az Oktatásügyi Megbízotti Hivatal megrendezi Pozsonyban az első, hathetes tanítóképző tanfolyamot. Pedagógiai vezetői Hartmann József és Ozorai Ferenc dunaszerdahelyi pedagógusok. (Ezen és a következő években megrendezett gyorstalpaló tanfolyamokon több száz magyar pedagógust „képeznek ki”.)

1950. július 14.
– Lemondatják tisztségéről és képviselői mandátumáról Karol ©midkét, a Szlovák Nemzeti Tanács elnökét. Az SZNT új elnökévé Franti¹ek Kubaè addigi alelnököt választják.

1950. augusztus 15.
– Megnyílik Pozsonyban a Mihálykapu utcában a Magyar Könyvesbolt. Vezetője Szőke Lőrincné.

1950. szeptember 1.
– Megnyílnak Szlovákiában az első magyar tannyelvű óvodák és iskolák. Az óvodák száma az 1950/51-es tanévben 142, s ezekben 151 osztály működik 4985 gyerekkel. A nemzeti (tkp. elemi) iskolák száma 522, a középiskoláké (a 11–15 éves gyerekek számára) 91, melyekbe együttesen 45 497 tanuló iratkozik be. Komáromban 4 osztállyal és 142 diákkal magyar tannyelvű gimnázium, Pozsonyban a Duna utcában 5 osztállyal és 182 diákkal magyar tannyelvű tanítóképző pedagógiai gimnázium nyílik. A pozsonyi és a kassai ipari szakközépiskola mellett magyar tagozatot indítanak.

– Megalakul a Faluszínház (Dedinské divadlo) magyar tagozata, a II. világháború utáni első hivatásos magyar színtársulat Szlovákiában. Igazgatója Ondrás László.

1950. szeptember 21.
– Az Új Szó hasábjain Az inas válaszol címmel durva támadás jelenik meg Fábry Zoltán ellen. Bátky László jócskán kioktató hangvételű cikke szerint Fábry legfőbb bűne, hogy „nem lát túl a stószi földeken”, „nem akarja meglátni, hogy ma egy új ország épül”, s írásaiban is csak a múltba néz, ahelyett, hogy előre tekintve a mával, a jelen és a jövő feladataival foglalkozna.

1950 szeptemberében
– Megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Alkotó Ifjúság című negyedévi kulturális folyóiratának első száma. Felelős szerkesztője Száraz József, a szerkesztőbizottság vezetője Hrubják Emil.

1950. október 3.
– A Városi Könyvtár önálló részlegeként megnyílik Pozsonyban a Magyar Könyvtár.

1950. október 8.
– Diószegen tartja első bemutatóját a Faluszínház magyar tagozata.

1950. november 1.
– Megjelenik Pozsonyban az Úttörők Lapja című havilap első száma. Fejlécén az „iskolai ifjúság és az úttörők folyóiratának” nevezi magát, főszerkesztője Turi Mária. (Utolsó szám: 1951 márciusa.)

1950. november 28.
– A Megbízottak Testülete feladatul adja Daniel Okáli belügyi megbízottnak, hogy a „vegyes lakosságú területen” olyan személyt nevezzen ki a nemzeti bizottságok körzeti titkárává, aki beszéli a magyar nyelvet.

1950. december 28.
– Összeül Poprádon a református egyház Alkotmányozó Zsinata, hogy megalkossa az egyház új alkotmányát, és annak rendelkezései szerint megszervezze az új egyházmegyéket.

1951

1951 januárjában
– Megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák–Szovjet Baráti Szövetség Szovjetbarát című havilapjának első száma. Vezető szerkesztője Samo Fal»an.

1951. február 21–24.
– A CSKP KB ülésén ©tefan Ba¹»ovanský beszámol a Szlovákia Kommunista Pártjában tapasztalható „szlovák burzsoá nacionalizmusról”, majd megfosztják képviselői mandátumától és kizárják a pártból Gustáv Husákot, Ladislav Novomeskýt és az „imperialista kémkedés szolgálatába állt” Vladimír Clementist. Kizárásukat azonnali letartóztatásuk követi.

1951. április 1.
– A megszűnt Úttörők Lapja utódaként megjelenik Pozsonyban a Pionírok Lapja című kétheti lap első száma. Főszerkesztője Turi Mária (1951. szept. 1-jétől Mészáros Sarolta, 1951. szept. 30-tól Kopcsok András, 1952. máj. 15-től Zsilka László, 1952. szept. 7-től Somogyi Viola, 1956. jún. 15-től ismét Zsilka László, 1957. nov. 26-tól Ritzko Béla, 1958. ápr. 4-től Somogyi Mátyás, 1958. nov. 21-től Petrik József, 1960. máj. 24-től ismét Somogyi Mátyás, 1962. febr. 16-tól ismét Petrik József).

1951. május 30.
– Klement Gottwald köztársasági elnök kinevezi Major Istvánt Csehszlovákia budapesti rendkívüli és meghatalmazott követévé.

1951. június 23–24.
– Pozsonyban tartja II. országos közgyűlését a Csemadok (taglétszáma ekkor kb. 20 ezer, helyi szervezeteinek száma 300). Az egyesület tömegszervezetté alakítása érdekében határozatot hoznak a járási titkárságok felállításáról, a taglétszám növeléséről és egy kultúrpolitikai havi folyóirat indításáról. A korábbi 24 fős Központi Bizottság helyett új, 50 tagú vezetőséget választanak, amelynek tagjai többek között: Lőrincz Gyula, Sas Andor, Kugler János, Egri Viktor, Fellegi István, Fábry István, Szabó Béla, Major Sándor, Tolvaj Bertalan.

1951. július 8.
– Kugler János felelős szerkesztőt Major Sándor főszerkesztő váltja fel a Szabad Földműves élén. A lap fejlécén ugyanekkor megjelenik a felirat: „A csehszlovákiai magyar dolgozó parasztok hetilapja.”

1951. július 15.
– A Kalvínske hlasy önálló magyar nyelvű változataként megjelenik Kassán a református egyház Kálvinista Szemle című hivatalos lapjának első száma. Felelős szerkesztője Andrej Ma»a¹ík.

1951. július 21.
– Megjelenik Somorján a Horný ®itný ostrov–Felső-Csallóköz című kétnyelvű járási hetilap első száma.

1951 júliusában
– A Sudca µudu magyar nyelvű mellékleteként megjelenik Pozsonyban az Igazságügyi Megbízotti Hivatal A Népbíró című havilapjának első száma.

– A korábban negyedévi rendszerességgel megjelenő Alkotó Ifjúság átalakul havilappá. Ugyanakkor Hrubják Emilt Szűcs Béla váltja fel a lap szerkesztőbizottságának vezetői posztján.

1951. augusztus 3–4.
– A református egyház Alkotmányozó Zsinatának pozsonyi ülésén elfogadják az egyház új alkotmányát, amely szerint az egyház hivatalos megnevezése: Szlovenszkói (Szlovákiai) Református Keresztyén Egyház. Megválasztják a Zsinati Elnökséget, amelynek tagjai: Ján Toma¹uµa lelkészi elnök, Vojtech Ozorovský világi elnök, Varga Imre első lelkészi alelnök, Vágó Ede második lelkészi alelnök, Soós Imre első világi alelnök és Csáji Bertalan második világi alelnök. (Az alkotmányt a Szlovák Egyházügyi Hivatal 1951. okt. 22-én hagyja jóvá, kihirdetésére 1951. nov. 6-án Kassán kerül sor.)

1951. szeptember 1.
– Megjelenik Pozsonyban a Csemadok Fáklya című kulturális és politikai folyóiratának első száma. A havilap főszerkesztője Szabó Béla prózaíró (1952 áprilisától Bátky László, 1956 januárjától Bojsza [Barsi] Imre), a szerkesztőbizottság tagjai: Bátky László, Egri Viktor, Fábry István, Fellegi István, Lőrincz Gyula és Sas Andor (2. számától kezdve Major Sándor, a 3. számtól Kugler János is).

1951. szeptember 6.
– A CSKP KB ülésén Klement Gottwald, a párt elnöke beszámolójában Rudolf Slánský főtitkárt teszi felelőssé a párt által elkövetett hibákért. Slánskýt felmentik tisztségéből, egyelőre miniszterelnök-helyettessé nevezik ki, majd november 23-án letartóztatják.

1951. október 1.
– A pozsonyi Szlovák Egyetem (a későbbi Comenius Egyetem) Pedagógiai Karán kezdetét veszi a magyar pedagógusképzés: 5 tanulmányi szakon 44 hallgató kezdi meg tanulmányait. A magyar tanszék vezetője Sas Andor docens. (A Pedagógiai Kar 1953-ban önálló Pedagógiai Főiskolává alakul.)

1951. november 11.
– Karlovy Varyban megalakul a Csemadok első csehországi helyi szervezete. Elnöke Kluka Imre.

1951. november 13.
– Prágában Csehszlovákia tíz évre szóló kulturális együttműködési egyezményt köt Magyarországgal, amelyet csehszlovák részről Viliam ©iroký miniszterelnök-helyettes, külügyminiszter, magyar részről Révai József népművelési miniszter ír alá.

1951. december 5.
– A református egyház zsinata határozatot hoz a magyarországi új énekeskönyv szlovákiai kiadásáról, azzal a változtatással, hogy kihagyandó belőle három ének, és a magyar himnusz helyébe a csehszlovák himnusz veendő fel.

1951. december 8.
– A Csemadok II. országos közgyűlésének határozata alapján kezdetét veszi az egyesület tagtoborzási kampánya. A kitűzött cél: a jelenlegi 20-22 ezerről 1951. december 24-ig 50 ezerre növelni az egyesület tagjainak számát. (A határidőt később 1952. január 31-ig meghosszabbítják.)

1952

1952. január 14.
– Egy szibériai fogolytáborban meghal Neumann Tibor, a Magyar Párt 1945-ben elhurcolt egyik vezetője.

1952. január 15.
– Megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák Nőszövetség KB Dolgozó Nő című képes havilapjának első száma kétezer példányban. Felelős szerkesztője Hanka Nová. (A lap 1955. jan.-tól kéthetente jelenik meg.)

1952. január 26.
– Az Új Szó Ifjúsági Szemle című mellékletének szerepét átvéve megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Szlovákiai KB Új Ifjúság című hetilapjának első száma. Főszerkesztője Szőke József. (1953. ápr. 4-től hetente kétszer, 1955. jan. 1-jétől ismét hetilapként jelenik meg.)

1952. január 31.
– A Csemadok Központi Bizottságának ülésén megállapítják, hogy bár a múlt év decemberében indított tagtoborzási kampány nem érte el kitűzött célját, vagyis az 50 ezres taglétszámot, ezt az eredményt az évi országos közgyűlésig el kell érni, mivel ennek minden előfeltétele adott.

1952 januárjában
– A Národné výbory magyar nyelvű mellékleteként megjelenik Pozsonyban a Belügyi Megbízotti Hivatal Nemzeti Bizottságok című folyóiratának első száma.

1952. február 10.
– Loketben megalakul a Csemadok második csehországi helyi szervezete. Elnöke Mihalik Zoltán.

1952. március 29.
– Chodovban megalakul a Csemadok harmadik csehországi helyi csoportja. Elnöke Szűcs Sámuel. (A Csemadoknak 1953-ig további 5 csehországi helyi szervezete alakul [Kyn¹perk, Chomutov, Sokolov, Opava, Ostrava], működésüket azonban a hatóságok nem engedélyezik, az egyesület tevékenységét Szlovákia területére korlátozzák.)

1952. április 7.
– Pozsonyban Csehszlovákia a határövezetekről, a vámeljárásról és a vasúti forgalomról szóló szerződéseket köt Magyarországgal.

1952. április 12.
– Megjelenik Párkányban a Na¹a cesta–A Mi Utunk című kétnyelvű járási hetilap első száma.

1952. április 18.
– Szlovákia Kommunista Pártja pozsonyi kerületi bizottságának ülésén kifogásolják, hogy a Pozsonyi kerületben a párttagoknak csak 1,3%-a magyar nemzetiségű, míg a kerületben a magyar lakosság aránya több mint 20%.

1952 áprilisában
– Andrej Ma»a¹íkot Galambos Zoltán komáromi lelkész váltja fel a Kálvinista Szemle és a Kalvínske hlasy című lapok főszerkesztői posztján, ezért szerkesztőségük Kassáról Komáromba költözik.

1952. május 1.
– Megjelenik Füleken a Budovateµ–Építő című kétnyelvű járási hetilap első száma.

1952. május 9.
– Klement Gottwald köztársasági elnök II. fokú Állami Díjjal tünteti ki Egri Viktort a szövetkezeti és a nemzeti kérdés „megoldásáról” írt Közös út című színművéért.

1952. május 18.
– A Szlovákiai Egységes Földműves Szövetségtől és a Szlovákiai Szövetkezeti Tanácstól a Földművelésügyi Megbízotti Hivatal veszi át a Szabad Földműves című hetilap kiadását.

1952. május 21.
– Az Új Szó fejlécén megjelenik a felirat: „A szlovákiai Kommunista Párt napilapja.” (1952. május 22-től a felirat így jelenik meg: „Szlovákia Kommunista Pártjának napilapja.”)

1952. május 24–25.
– Pozsonyban tartja III. országos közgyűlését a Csemadok. A tervezett 50 ezres taglétszámot nem sikerült elérni, Fellegi István központi titkár beszámolója szerint tagságának száma 34 985, helyi szervezeteinek száma 380. Lőrincz Gyula országos elnök felhívja a figyelmet a magyarok körében mutatkozó „elkülönülésre, szeparálódásra”, s hangsúlyozza, hogy ez éppoly helytelen törekvés, mint a szlovák „burzsoá nacionalizmus”.

1952. június 17.
– A kormány ülésén titkosnak minősített határozatot fogadnak el „a magyar nemzetiségű állampolgárok némely kérdéséről”, melynek végrehajtását az egyes miniszterekre és a Megbízottak Testületére bízzák.

1952. július 1.
– A Megbízottak Testülete elrendeli Szlovákia magyarlakta területein a kétnyelvűséget. Az 1952. június 17-i kormányhatározattal azonos tartalmú (és szintén titkosított!), de részletesebb utasításokat tartalmazó, 24 határozatból álló intézkedésrendszer egyebek közt elrendeli, hogy a községeket és városokat magyar nyelven is meg kell jelölni; az állami szervek és közintézmények, valamint a gazdasági szervezetek megjelölését magyarul is fel kell tüntetni; lehetővé kell tenni a magyar nyelv használatát a nemzeti bizottságokban, hivatalokban és bíróságokon; a nemzeti bizottságoknak szóló irányelveket, utasításokat és körleveleket magyar nyelven is ki kell adni; a nemzeti bizottságok és más állami szervek és szervezetek a magyarok számára adjanak ki magyar nyelvű határozatokat, végzéseket, bizonylatokat és igazolásokat; a hirdetményeket, felhívásokat és rendeleteket tegyék közzé magyarul is; a nyilvános helyeken helyezzenek el magyar nyelvű tájékoztató, útjelző és figyelmeztető táblákat is; s végül, hogy a magyarul írt beadványokat, kérelmeket és panaszokat magyar nyelven intézzék el. (A határozatokat nem hozzák nyilvánosságra, csak a pártfunkcionáriusok ismerik, következetes alkalmazásukra így nem is kerülhet sor.)

1952. augusztus 20.
– A református egyház Léván ülésező Zsinati Tanácsa határozatot hoz az új egyházmegyei beosztásról és az egyházmegyék új megnevezéséről. A történelmi nevek elhagyását Varga Imre helyettes egyetemes esperes azzal indokolja, hogy az állami hatóság azokat „feudális maradványnak” tekinti, ezért az új állami közigazgatást reprezentáló kerületek szerinti megnevezést javasolja. A korábbi 9 helyett a következő 7 egyházmegye alakul: Pozsonyi, Észak-Nyitrai, Dél-Nyitrai, Besztercebányai, Nyugat-Kassai, Kelet-Kassai, Eperjesi.

1952. augusztus 27.
– Az Iskola- és Művelődésügyi Megbízotti Hivatal Szlovákia Kommunista Pártja Elnökségének 1952. febr.-i határozata értelmében megbízza Fellegi Istvánt, a Csemadok KB vezető titkárát a Magyar Területi Színház megszervezésével kapcsolatos teendők végrehajtásával.

1952. szeptember 28.
– Komáromban ünnepélyes keretek között visszahelyezik a Duna Menti Múzeum udvarában lévő régi helyére Jókai Mór 1945-ben eltávolított szobrát.

1952 szeptemberében
– Megjelenik Pozsonyban a 6–11 éves iskolások Kis Építő című gyermeklapjának első száma. A szerkesztőség megbízott vezetője Beòo Antal. (A lap főszerkesztője 1952. okt. 15-től Korbuly Mária, 1952. dec. 1-jétől [Koprláné] Varga Magda, 1962 szeptemberétől Petrik József, 1962 novemberétől Csikmák Imre.)

– A Príroda a technika magyar nyelvű mutációjaként megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Szlovákiai Központi Bizottsága Természet és Technika című ifjúsági havilapjának első száma. Főszerkesztője Szabadi János. (A lap 1954 januárjától Tudomány és Technika címmel jelenik meg.)

1952. október 1.
– Megalakul Komáromban Csehszlovákia első állandó magyar színháza, a Magyar Területi Színház (Matesz). Tizenhat alapító tagja közül tizenkettő a Faluszínház magyar részlegéből, négy pedig különféle dél-szlovákiai magyar amatőr színjátszó együttesekből kerül a társulathoz. Igazgatója Fellegi István.

1952. november 27.
– Prágában az Állambíróság államellenes összeesküvés vádjával koncepciós perben halálra ítéli Rudolf Slánskýt, Csehszlovákia Kommunista Pártja volt főtitkárát, Vladimír Clementis volt külügyminisztert és további 9 vádlottat.

1952. november 28.
– Prágában a Vencel téren megnyílik a Magyar Kultúra Háza.

1952. december 16–18.
– Prágában tartja országos konferenciáját Csehszlovákia Kommunista Pártja. Nagy István, a füleki járási pártbizottság elnöke felszólalásában kijelenti, hogy „Slánský bandája burzsoá nacionalista politikájával elodázta a magyar dolgozók egyenjogúsítását. Végül azonban Gottwald elvtárs vezetésével ez a kérdés is megoldódott.” A Központi Bizottság póttagjainak sorából 11 új tagot kooptálnak a KB-ba, köztük Fábry Istvánt.

1953

1953. január 1.
– A Magyar Könyvtár kiválik a Pravda Kiadóvállalat keretéből, s Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó néven önállósul. Igazgatója Frendt Pál. (A Magyar Könyvtár 1949-ben hat, 1950-ben tizenhárom, 1951-ben huszonöt, 1952-ben harmincegy magyar könyvet adott ki.)

– Galambos Zoltán komáromi lelkészt Gaál István pozsonyi lelkész váltja fel a Kálvinista Szemle és a Kalvínske hlasy című lapok főszerkesztői posztján, ezért szerkesztőségük Komáromból Pozsonyba költözik.

1953. január 31.
– A komáromi Magyar Területi Színház Urbán Ernő Tűzkeresztség című művével tartja első bemutatóját.

1953 januárjában
– A Móda a textil magyar nyelvű mutációjaként megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák Nőszövetség Divat és Textil című havilapjának első száma.

1953. február 2.
– Prágában aláírják a csehszlovák–magyar kulturális egyezmény 1953. évi munkatervét, melynek keretében megegyezés születik a közös könyvkiadásról is.

1953. március 3.
– Megjelenik Pozsonyban a Szlovákiai Testnevelési és Sportbizottság Csehszlovákiai Sport című hetilapjának első száma. Főszerkesztője Federmayer István.

1953. március 6.
– A Szabad Földműves fejlécéről eltűnik „A csehszlovákiai magyar dolgozó parasztok hetilapja” felirat, helyette a következő szöveg olvasható: „A Földművelődésügyi Megbízotti Hivatal lapja.” A fejlécen egyben megjelenik a jelszó: „A szocialista faluért!”

1953. március 14.
– Prágában meghal Klement Gottwald köztársasági elnök, Csehszlovákia Kommunista Pártjának elnöke.

1953. március 21.
– A Nemzetgyűlés Antonín Zápotocký eddigi miniszterelnököt választja meg Csehszlovákia új köztársasági elnökévé.

– Antonín Zápotocký köztársasági elnök Viliam ©irokýt nevezi ki miniszterelnökké.

1953. április 24.
– A Nemzetgyűlés 31/1953. számmal új iskolatörvényt fogad el, mely szerint a nyolcéves középiskola (melynek látogatása kötelező) befejeztével a tizenegy éves középiskola (a volt gimnázium) 9–11. osztályán kívül szakiskolában és szaktanintézetben lehet továbbtanulni.

1953. május 30.
– A Nemzetgyűlés 41/1953. számmal törvényt fogad el a pénzreformról. Megszünteti az élelmiszerekre és az iparcikkekre vonatkozó jegyrendszert és szabadpiaci árakat, s bevezeti az egységes állami kiskereskedelmi árakat. A pénzreformra vonatkozó irányelvek értelmében minden személy legfeljebb 300 koronát válthat be 5:1 arányban, 300 korona fölött a beváltási arány 50:1.

1953. június 1.
– Megalakul a hivatásos Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes (Népes). Igazgatója Béres József, művészeti vezetője és karnagya Ág Tibor, a tánckar művészeti vezetője és koreográfusa Takács András.

1953. június 13–15.
– Pozsonyban tartja X. kongresszusát Szlovákia Kommunista Pártja, amelyen elsősorban Szlovákia „szocialista iparosításának” kérdésével foglalkoznak. A párt első titkárává Karol Bacíleket választják. A 61 tagú Központi Bizottságba bekerül Major István, Fábry István, Lőrincz Gyula és Nagy István; a KB 18 póttagja közé Krempa János és Réthy István.

1953. június 15.
– Megjelenik Pozsonyban az Alkotó Ifjúság című ifjúsági kulturális havilap utolsó száma.

1953. július 30.
– A Zvesti Èerveného krí¾a magyar nyelvű változataként megjelenik Pozsonyban a Csehszlovák Vöröskereszt Vöröskeresztes Híradó című szervezési oktató és tájékoztató havi közlönyének az első száma. Felelős szerkesztője Kövér Ferenc. (A lap 1958 januárjától Híradó 1959 augusztusától Népegészség címmel jelenik meg.)

1953. augusztus 23.
– Megnyílik Kassán a Magyar Könyvesbolt.

1953. szeptember 4–5.
– Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülésén a pártelnöki tisztség megszüntetéséről és az első titkári tisztség létrehozásáról döntenek. A KB első titkárává Antonín Novotnýt választják.

1953. szeptember 29.
– A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház Pozsonyban ülésező zsinatán Varga Imre rimaszombati lelkész személyében megválasztják az egyház II. világháború utáni első püspökét. Első püspökhelyettes Juraj Gazdoviè, második püspökhelyettes Vágó Ede, egyetemes főgondnok Csáji Bertalan.

1953. október 3-4.
– Pozsonyban tartja IV. országos közgyűlését a Csemadok. Helyi szervezeteinek száma ekkor 453, taglétszáma 43 061. Megerősítik elnöki tisztségében Lőrincz Gyulát, az egyesület titkárává Varga Jánost választják.

1953. október 15.
– Hanka Novát Turi Mária váltja fel a Dolgozó Nő című havilap főszerkesztői posztján.

1953. december 15.
– Lőrincz Gyula főszerkesztő az Új Szó ötéves fennállása alkalmából írt vezércikkében harcot hirdet a „magyar burzsoá nacionalizmus” ellen, valamint az „ingadozó régi értelmiség” megnyeréséért és az „új értelmiség” megteremtéséért.

1953. december 18–19.
– Pozsonyban ülésezik Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága. Karol Bacílek első titkár beszámolójában kijelenti, hogy „Szlovákiában a szlovák burzsoá nacionalizmus mellett az ukrán és magyar burzsoá nacionalizmus is megnyilvánul”, ami ellen „rendszeresen küzdenünk kell”. A „magyar burzsoá nacionalizmus” szerinte főleg „a népi igazgatás szerveivel szemben táplált bizalmatlanságban” és az „elkülönülésben” nyilvánul meg, s abban, hogy a magyarok a Csemadokban látják érdekvédelmi szervezetüket. Burzsoá nacionalista jelenségnek tartja többek között azt, hogy Gútán a magyarok nem hajlandók együttműködni a helyi nemzeti bizottság szlovák vezetőivel, Érsekújvárban és Sárón pedig a szlovák vezetésű földműves-szövetkezet mellett a magyarok egy önálló „magyar földműves-szövetkezetet” hoztak létre. „Szeparatista jelenségek” tapasztalhatók a Csemadok komáromi helyi szervezetében is, mert nem hajlandó használni a hajógyár üzemi klubját, hanem más helyen tartja összejöveteleit.

1954

1954. február 21.
– Az Új Szó „Kultúrmunkánkban is harcoljunk a burzsoá nacionalizmus ellen” című írása éles támadást intéz a Csemadok párkányi helyi szervezete ellen, mivel az általa megrendezett Petőfi-esten fellépő tánccsoport öltözékén a piros-fehér-zöld színek domináltak.

1954 februárjában
– Lőrincz Gyula a Csemadok Fáklya című folyóiratának vezércikkében („A magyar burzsoanacionalizmus némely jelenségéhez Csehszlovákiában”) ismét felszólítja a csehszlovákiai magyar dolgozókat az ún. magyar burzsoá nacionalizmus csökevényei elleni harcra.

1954. március 22.
– Az SZLKP KB Elnökségének ülésén a Csemadok munkájával és szerepével foglalkozva megállapítják, hogy bár hasznos munkát végez, tevékenységében több téren hiányosságok mutatkoznak, mégpedig: 1. a csehszlovák szocialista hazafiságra való nevelésben; 2. a magyarok bekapcsolásában a Forradalmi Szakszervezeti Mozgalom és a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség munkájába; 3. a „burzsoá nacionalizmus csökevényei” elleni harcban. Legfőképpen azt kifogásolják, hogy a Csemadokot sokan a szlovákiai magyarok „érdekvédelmi szervezetének” tekintik, nem pedig kulturális egyesületnek. Megbízzák ezért a kerületi és járási pártszervezeteket, hogy gondoskodjanak pártcsoportok alakításáról a Csemadokon belül, és ellenőrizzék a kommunisták munkáját az egyesületben.

1954. március 25.
– Az SZNT megerősíti 15 újonnan megválasztott tagjának a mandátumát. Árvay József (Szlovákia Kommunista Pártja) személyében első ízben kerül magyar nemzetiségű képviselő az SZNT-be.

1954. április 8.
– Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülésén elítélik és érvénytelennek nyilvánítják a reszlovakizációt. Kijelentik, hogy „…véget kell vetni a reszlovakizációnak. Leghelyesebb, ha mindenki olyan nemzetiségűnek vallja magát, amelynek nyelvén legjobban ki tudja fejezni magát, és amely a legközelebb áll hozzá.” A május 16-i nemzeti bizottsági választásokkal kapcsolatban hangsúlyozzák, hogy a jelöltek kiválasztásánál gondoskodni kell valamennyi nemzetiség igazságos képviseletéről.

– Az Igazságügyi Minisztérium 2471/54. sz. utasításában kimondja, hogy a bírósági ítéleteket, ha azt az érdekelt úgy kívánja, magyar nyelven is kézbesíteni kell.

1954. április 21–24.
– A csehellenes nemzeti elfogultsággal és egy önálló szlovák állam létrehozására tett kísérlettel vádolt „szlovák burzsoá nacionalisták” koncepciós pere Pozsonyban. A fővádlott Gustáv Husák életfogytiglani, Ivan Horváth 22 évi, Daniel Okáli 18 évi, Ladislav Holdo¹ 13 évi, Ladislav Novomeský 10 évi börtönbüntetést kap. (Bár a perben a II. világháború utáni magyarellenes intézkedéseket meg sem említik, 1968-ig a hivatalos propaganda mégis azt igyekszik elhitetni, hogy ezekért is kizárólag a „burzsoá nacionalistákat” terheli a felelősség.)

1954. április 25.
– Pozsonyban, a Szlovák Nemzeti Színházban tartja első bemutatóját a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes, a Népes.

1954. április 27.
– Az SZNT megerősíti Nagy István (Szlovákia Kommunista Pártja) megválasztását, aki így a testület második magyar nemzetiségű képviselőjévé válik.

1954. május 4.
– Az SZNT 7/1954. számmal törvényt fogad el „a szlovák nemzeti tanácsi választásokról”, amelynek 2. §-a szerint választójoggal rendelkezik valamennyi 18. életévét betöltött Szlovákiában élő csehszlovák állampolgár „nemzetiségre való tekintet nélkül”.

1954. május 16.
– Első ízben tartanak országos választásokat a nemzeti bizottságokba. A hivatalos végeredmény szerint a választásokon a választópolgárok 98,3%-a vesz részt, akik 93-94%-a megszavazza a kommunista párt vezette Nemzeti Front jelöltjeit a központi, kerületi, járási és helyi nemzeti bizottságokba.

1954. május 26.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 27/1954. sz. törvényt „a nemzetgyűlési választásokról”, melynek 2. §-a szerint választójoggal rendelkezik valamennyi 18. életévét betöltött csehszlovák állampolgár „nemzetiségre való tekintet nélkül”.

1954. május 30.
– Jókai Mór halálának 50. évfordulója alkalmából csehszlovák–magyar kultúrtalálkozót tartanak Komáromban. A 21 tagú magyar küldöttség tagja többek között Veres Péter, Illyés Gyula, Erdei Sándor, Szabó Pál, Urbán Ernő és Kerek Gábor. A csehszlovák küldöttség tagja többek között Jan Dida, a Csehszlovák Írók Szövetségének elnöke; Ctibor ©títnický, a Szlovák Írók Szövetségének vezető titkára és Egri Viktor. Az ünnepség keretében fellép a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes és a győri Kisfaludy Színház.

1954. június 6.
– Az Új Szó idézi Árvay József képviselőnek a Szlovák Nemzeti Tanács ülésén elhangzott beszédét, miszerint a „proletár nemzetköziség szellemében” lebonyolított nemzeti bizottsági választások során bebizonyosodott, hogy „a népi demokratikus köztársaság összes dolgozója egyaránt élvezi a demokratikus törvények által biztosított jogokat nemzetiségre való tekintet nélkül”.

1954. június 11–15.
– Prágában tartja X. kongresszusát Csehszlovákia Kommunista Pártja. A kongresszuson megállapítják, hogy „nálunk a reakciós burzsoá ideológia fő hordozói a szétzúzott városi burzsoázia és a kulákság maradékai”. Megerősítik első titkári tisztségében Antonín Novotnýt, a 84 tagú Központi Bizottságba ismét bekerül Fábry István.

1954 júliusában
– A Csemadok Fáklya című kultúrpolitikai folyóirata megkezdi Fábry Zoltán Harmadvirágzás című nagy jelentőségű tanulmányának folytatásos közlését. Az írás amellett, hogy értékeli a II. világháború utáni csehszlovákiai magyar irodalmat, figyelmezteti a politikai jelszavak hatása alá került írókat a frázisveszélyekre, amivel elindítójává válik annak a folyamatnak, mely a későbbi években a sematizmus elleni harc szempontjait is meghatározza a csehszlovákiai magyar irodalomban.

1954. augusztus 9.
– A CSKP KB politikai bizottságában döntés születik arról, hogy a cseh országrészekben, ahol nagyobb létszámú magyar gyermek él, az Oktatásügyi Minisztérium az 1954/55-ös tanévtől kezdődően szervezzen számukra magyar nyelvi köröket. (1953. szeptember 30-án a cseh országrészekben összesen 1724 magyar tanulót tartottak nyilván, ebből 795-öt a határvidéken.)

1954. augusztus 12.
– Az Új Szó „Népeink testvéri együttéléséért” című vezércikke sürgeti, hogy a „szlovák burzsoá nacionalistákkal” való leszámolás példájára leplezzék le a „magyar burzsoá nacionalistákat” is.

1954. szeptember 8.
– A Kassára távozó Gaál István helyett Andrej Ma»a¹íkot választják a pozsonyi református egyházközség lelkészévé, aki így 1954 októberétől ismét elfoglalja a Kálvinista Szemle és a Kalvínske hlasy című lapok főszerkesztői posztját.

1954 szeptemberében
– Megjelenik Pozsonyban a Népművelési Intézet Népművelés című havi tájékoztató közlönyének első száma. Főszerkesztője Koczka István.

1954. október 29.
– Az SZLKP KB Elnöksége utasítja az oktatásügyi megbízottat, hogy a szlovák nyelv tanórái számának növelése érdekében biztosítsa valamennyi ukrán és magyar tannyelvű iskola tantervének módosítását. Azokban a községekben, ahol „a lakosok ezt kevesellni fogják, ezenfelül vezessék be néhány tantárgy szlovák nyelvű oktatását is”. A hivatalos indoklás szerint az intézkedések célja az, hogy a gyerekek a 8. osztály elvégzése után „folyékonyan bírják a szlovák nyelvet, és így teljes mértékben érvényesülhessenek politikai, gazdasági és kulturális életünk minden területén”.

1954. november 28.
– Választásokat tartanak a prágai Nemzetgyűlésbe és a pozsonyi Szlovák Nemzeti Tanácsba. Az új választójogi törvény értelmében a választópolgárok egymandátumos választókörzetekben „választhatnak”. A magyarok első ízben járulhatnak az urnákhoz.
A nemzetgyűlési választásokon a választásra jogosult polgárok 99,18%-a adja le a voksát, akik közül 97,89% szavazza meg a Nemzeti Front jelöltjeit. A 386 tagú Nemzetgyűlésben 9 magyar képviselő kap helyet: Brida Mátyás, Csank Jenő, Dobos Imre, Dudás Ilona, Livinka István, Lőrincz Gyula, Pollák Lajos, Szigl Mária és Vrábel Vendel.

A szlovák nemzeti tanácsi választásokon a választópolgárok 99,14%-a vesz részt, s 97,27%-uk megszavazza a jelölteket. A 104 tagú Szlovák Nemzeti Tanácsban az eddigi 2 helyett 13 magyar képviselő kap helyet: Árvay József, Berta János, Brandics András, Dénes Ferenc, Janó Károly, Molnár Anna, Nagy István, Prokes József, Tóth Imre, Török Pál, Trencsík János (mind SZLKP), Pongrácz Frigyes és Vida Irma (pártonkívüliek). Az SZNT-ben Szlovákia Kommunista Pártjának 77, a Szlovák Megújhodás Pártjának 10, a Szabadságpártnak 5 képviselője van, 12 tagja pártonkívüli.

1954. december 3-4.
– Az SZLKP KB propaganda-agitációs osztálya Pozsonyban szemináriumot rendez a „burzsoá nacionalizmus” kérdéséről. Lőrincz Gyula a „magyar burzsoá nacionalizmusról” tartott előadásában helyénvalónak nevezi az ún. szlovák burzsoá nacionalisták „leleplezését és ártalmatlanná tételét”, s kijelenti: „Nekünk is ezt a példát kell követnünk…” Burzsoá nacionalizmussal vádolja meg a Csemadok komáromi helyi szervezetének vezetőit, köztük Pálfi Antalt, a hajógyár hegesztőjét, valamint a gútai magyarokat, akik a helyi nemzeti bizottság élére a magyar Tánczos Istvánt szerették volna választani a hivatalos szlovák jelölt ellenében.

1954. december 12.
– Antonín Zápotocký köztársasági elnök kinevezi az új kormányt. Miniszterelnök Viliam ©iroký, tagjai többek között: Václav Kopecký, a miniszterelnök első helyettese; Rudolf Barák belügyminiszter, Alexej Èepièka nemzetvédelmi miniszter Václav David külügyminiszter; Július Ïuri¹ pénzügyminiszter.

1954. december 13.
– A Nemzetgyűlés alakuló ülése. Elnökévé Zdenìk Fierlingert választják.

1954. december 14.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 61/1954. sz. törvényt „a Nemzetgyűlés ügyrendjéről”, melynek 17. §-a kimondja, hogy „minden felszólalónak joga van saját anyanyelvén beszélnie”.

1954. december 17.
– A kormány kinevezi az új Megbízottak Testületét. Elnöke Rudolf Strechaj, tagjai többek között: ©tefan ©ebesta elnökhelyettes, Ján Marko pénzügyi megbízott, ©tefan Ga¾ík földművelésügyi megbízott, Ernest Sýkora oktatásügyi megbízott.

1954. december 18.
– Az SZNT alakuló ülése. Elnökévé ismét Franti¹ek Kubaèot (Szlovákia Kommunista Pártja) választják, alelnökei: Irena Ïuri¹ová, Dénes Ferenc (mindkettő SZLKP), Jozef Mjartan (Szlovák Megújhodás Pártja) és Michal ®ákoviè (Szabadságpárt). Dénes Ferenc személyében a Szlovák Nemzeti Tanácsnak első ízben van magyar nemzetiségű alelnöke.

– Az SZNT elfogadja a 8/1954. sz. törvényt „a Szlovák Nemzeti Tanács munka- és tárgyalási rendjéről”, amelynek 15. §-a kimondja, hogy „minden felszólalónak joga van saját anyanyelvén beszélnie”.

1955

1955. január 1.
– Alig másfél éves működés után feloszlik a Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes.

1955. február 5–6.
– Pozsonyban tartja V. országos közgyűlését a Csemadok. Helyi szervezeteinek száma 473, taglétszáma 45 543. Lőrincz Gyula újfent hangsúlyozza, hogy az egyesület feladata többek között: csehszlovák hazaszeretetre nevelni a magyar dolgozókat, harcolni a magyar burzsoá nacionalizmus ellen, és elmélyíteni a barátságot a cseh, szlovák és más nemzetiségű polgárokkal. A közgyűlés a Csemadok országos elnökévé ismét Lőrincz Gyulát, vezető titkárává Pathó Károlyt választja.

1955. március 2.
– Lőrincz Gyulát Dénes Ferenc váltja fel az Új Szó főszerkesztői posztján.

1955. április 22–24.
– Pozsonyban tartja kongresszusát Szlovákia Kommunista Pártja. Karol Bacílek első titkár szerint az ún. burzsoá nacionalizmus elleni harc még nem ért véget, s kijelenti: „A burzsoá nacionalizmus gyakran megnyilvánul köztársaságunk magyar polgártársai között is”, akik „elfelejtik, hogy az ő hazájuk a népi demokratikus Csehszlovák Köztársaság”. Ezért szükségesnek tartja a pártsajtó, többek között az Új Szó példányszámának növelését is. A párt első titkárává ismét Karol Bacíleket választják. A 60 tagú Központi Bizottságba bekerül Major István, Bozó János, Dénes Ferenc, Lőrincz Gyula, Nagy Gyula, Réthy István és Szántó László; a KB 20 póttagja közé Esek Pál és Virág Géza; a 11 tagú Központi Revíziós Bizottságba Tóth János.

1955. május 9.
– A háború befejezésének tizedik évfordulója alkalmából Antonín Zápotocký köztársasági elnök amnesztiát hirdet. Az elengedésre kerülő rabok közé eredetileg Esterházy Jánost is besorolják, szabadulása előtt azonban a börtönparancsnok váratlanul közli vele, hogy rá az amnesztia nem vonatkozik, az ő életfogytiglani büntetését csupán 25 évi börtönbüntetésre változtatják.

1955. május 11–14.
– A Szovjetunió, Csehszlovákia, Magyarország, Lengyelország, az NDK, Románia, Bulgária és Albánia kormányküldöttségeinek varsói tárgyalásán aláírják a barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt, az ún. Varsói Szerződést, és létrehozzák fegyveres erőik közös parancsnokságát. (A Nemzetgyűlés a Varsói Szerződést május 24-én iktatja törvénybe.)

1955. június 11.
– Az Új Szó „Több bizalmat állami szerveink iránt” című elvi jelentőségű írásának szerzője „nacionalista tendenciának” nevezi azt, hogy a szlovákiai magyarság az államhatalmi szerveket mellőzve gyakran a Csemadoktól és az Új Szótól kéri, hogy járjanak közben a magyar iskola létesítése érdekében. Hangsúlyozza: sem a Csemadok, sem az Új Szó nem a szlovákiai magyarok érdekvédelmi szervezete.

1955. július 27–31.
– Az Országgyűlés meghívására Zdenìk Fierlinger vezetésével Magyarországra látogat a csehszlovák Nemzetgyűlés küldöttsége.

1955. szeptember 1.
– Megalakul Pozsonyban a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya. Feladata a szlovákiai magyar és ukrán (ruszin) lakosság népművelési tevékenységének központi irányítása. Az osztály vezetője Koczka István.

– A Fáklya augusztus–szeptemberi dupla számában megjelenik Fábry Zoltán Kevesebb verset – több költészetet című tanulmánya, melyben Fábry újra felhívja a csehszlovákiai magyar költők figyelmét a sematizmus veszélyeire.

1955 őszén
– Pozsonyi magyar egyetemi és főiskolai hallgatók (többek között Gyüre Lajos, Mede István, Tóth János, Kucsera Klára) megalapítják a Magyar Főiskolások Művészegyüttesét. Az énekkart, zenekart, tánccsoportot, színjátszócsoportot és irodalmi kört magában foglaló együttes pótolni kívánja azt az űrt, amely a feloszlatott Csehszlovákiai Magyar Népművészeti Együttes megszűnése után keletkezett.

1955. december 8.
– Az Új Szó „Életre-halálra a szlovák munkással, a szlovák paraszttal” című szerkesztőségi cikke rosszallását fejezi ki amiatt, hogy a „csehszlovákiai magyar reakció”, sőt a magyar dolgozók körében is még mindig gyakori „a múlt sérelmeinek a felhánytorgatása”, s minden olyan intézkedést, amely az „osztályellenség” ellen irányult, s minden előforduló hibát nemzetiségi sérelemként tüntetnek fel.

1955. december 17.
– Az Új Szó „Mi legyen a gyerekből” címmel nagy visszhangot kiváltó cikket közöl a szlovák nyelv oktatásának kérdéséről a magyar iskolákban. A témával kapcsolatban ezt követően hónapokig tartó véleménycsere indul a lap hasábjain.

1956

1956. január 1.
– Megszűnik a Csehszlovákiai Magyar Könyvkiadó önállósága, s magyar szerkesztőségként beolvasztják a pozsonyi Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadóba.

1956 januárjában
– Megjelenik Pozsonyban a Szocialista Nevelés című oktatás- és nevelésügyi szaklap első száma. A szlovákiai magyar tannyelvű iskolák számára készült módszertani folyóirat kezdetben kéthavonta, 1956 szeptemberétől havilapként jelenik meg. Kiadója az Iskolaügyi Megbízotti Hivatal, első felelős szerkesztője Náhlovský Zoltán (1956 novemberétől Turczel Lajos).

1956. február 2.
– Szlovákia Kommunista Pártja KB Titkárságán a Csemadok munkájával és feladataival foglalkoznak. Ismét felhívják a figyelmet az egyesület tevékenységének „egyoldalúságára”, s felszólítják: szervezzen több népi akadémiát, irodalmi estét, olvasókört, előadás-sorozatot.

1956. március 1–14.
– A csehszlovák Nemzetgyűlés Elnökségének meghívására Csehszlovákiába látogat a magyar Országgyűlés küldöttsége (vezetője Rónai Sándor, az Országgyűlés elnöke). Az Új Szó tudósítása szerint a látogatás „még jobban megszilárdítja a magyar nép és Csehszlovákia nemzetei közötti megbonthatatlan barátságot”.

1956. június 3.
– Nagymegyeren tartja első fellépését a Magyar Főiskolások Művészegyüttese.

1956. június 11–16.
– Prágában tartja országos konferenciáját Csehszlovákia Kommunista Pártja. Az SZKP XX. kongresszusának hatására határozatot hoznak a túlzott centralizáció mérsékléséről, a „szocialista demokratizmus” megvalósításáról, a szlovák nemzeti szervek jogkörének bővítéséről, a minisztériumok és a központi hivatalok számának csökkentéséről, s változtatásokat hajtanak végre a kormányban is, a koncepciós perek esetleges felülvizsgálásának lehetősége azonban fel sem merül. A konferencia elfogadja az 1956–1960-ra szóló 2. ötéves népgazdaság-fejlesztési terv irányelveit.

1956. július 31.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 33/1956. sz. alkotmánytörvényt „a szlovák nemzeti szervekről”, amely szerint Szlovákiában az államhatalom nemzeti szerve a Szlovák Nemzeti Tanács, a kormányzati és a végrehajtó hatalom nemzeti szerve pedig a Megbízottak Testülete, melyet az SZNT nevez ki és hív vissza, s amely az SZNT felügyelete alá tartozik. A kormánynak azonban jogában áll hatálytalanítania a Megbízottak Testületének minden olyan határozatát vagy intézkedését, melyet a törvénynyel, ill. a kormány utasításával ellentétesnek minősít.

Ez az első alkotmány erejű törvény, amely megemlékezik a magyarokról is. 2. §-a szerint a Szlovák Nemzeti Tanács hatáskörébe tartozik többek között az, hogy „az egyenjogúság szellemében biztosítsa a magyar és ukrán nemzetiségű állampolgárok gazdasági és kulturális életének kedvező feltételeit”.

1956. október 26.
– A magyarországi forradalom hatására a CSKP KB Politikai Bizottsága úgy határoz, hogy teljes harckészültségbe kell helyezni a Belügyminisztérium fegyveres erőit és a népi milíciát (munkásőrséget).

1956. október 28–december 2.
– A pártszervek utasítására az Új Szó magyarországi terjesztésre szánt különszámokat jelentet meg.

1956. október 31.
– A Csemadok az Új Szóban közzéteszi hűségnyilatkozatát, amely amellett, hogy elítéli a magyarországi forradalmat, a csehszlovákiai magyarságot mint közösséget el is határolja tőle: „Mi, csehszlovákiai magyar dolgozók (…) hűséggel tömörülünk pártunk, Csehszlovákia Kommunista Pártja és népi demokratikus kormánya köré…”

1956. november 5.
– Az Új Szó vezércikke „a magyar nép nagy győzelme”-ként értékeli a magyar forradalom elfojtását.

1956. november 15.
– Viliam ©iroký miniszterelnök vezetésével csehszlovák kormányküldöttség utazik Magyarországra, ahol Kádár János „munkás-paraszt” kormányával tárgyal az „időszerű kérdésekről”. A találkozóról kiadott közös nyilatkozatuk szerint a magyar kormány „a csehszlovák kormánynak és a csehszlovák népnek köszönetét fejezte ki azért a segítségért, amelyet eddig nyújtott az ellenforradalom leverésében”.

1956. november–december
– Megjelenik Pozsonyban a Csemadok Fáklya című művelődéspolitikai havilap utolsó, összevont száma. Alacsony színvonala és folyamatosan csökkenő példányszáma miatt a Csemadok vezetősége egy színvonalasabb, ugyanakkor a szélesebb olvasói rétegeket megcélzó lappal kívánja felváltani.

1956. december 2.
– A megszüntetett Fáklya utódlapjaként megjelenik Pozsonyban a Csemadok A Hét című kulturális, művészeti és irodalmi hetilapjának első száma. Kezdeti példányszáma 10-11 ezer, főszerkesztője Egri Viktor. „Beköszöntő” című szerkesztőségi cikke szerint „az októbervégi és novemberi viharos napok, a magyarországi tragédia” miatt nagyobb felelősség hárul az új lapra.

1956. december 5–6.
– Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülésén a feszült nemzetközi helyzetről, különösképpen a „magyarországi eseményekről” tárgyalnak. Az ülésről kiadott közlemény szerint Csehszlovákia népe egyetért azzal, hogy a Szovjetunió „katonai segítséget nyújtott az ellenforradalom leverésére”.

1956. december 12–13.
– Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülése megállapítja, hogy a nemzetközi eseményekre való tekintettel meg kell szilárdítani a párt egységét. Kijelenti, hogy a Csemadok és az Ukrán Dolgozók Kulturális Egyesületének továbbra is „legfőbb kötelessége a magyar és ukrán nemzetiségű polgárok csehszlovák szocialista hazafiságra és proletár internacionalizmusra való nevelése”. Karol Bacílek első titkár szerint a magyarországi események idején a szlovákiai magyaroknál „oly mértékben nyilvánult meg a Csehszlovák Köztársaság iránti hazafias érzés, mint soha azelőtt”, megemlíti viszont, hogy a pozsonyi Pedagógiai Főiskola néhány magyar nemzetiségű diákja a magyar „ellenforradalmár” diákok nézeteit védelmezte. Ezért újra harcot hirdet a „burzsoá nacionalizmus”, a „ludák elemek” és a „trockisták” ellen. Dénes Ferenc, az Új Szó főszerkesztője beszámol arról, hogy a lap szerkesztőségének egyes tagjai is „meginogtak, nacionalista jelszavak hatása alá kerültek”, az értelmiség körében pedig a magyarországi eseményeket többen „nemzeti forradalomnak”, „igazságos felkelésnek” hitték. Eszmei alapállásukat a magyar írók öszszejövetelén meg is fogalmazták, sőt arra akarták rábírni az Új Szót, hogy tegye közzé határozatukat.

1956. december 23.
– Antonín Zápotocký köztársasági elnök visszahívja tisztségéből Major Istvánt, Csehszlovákia rendkívüli és meghatalmazott budapesti nagykövetét. Az új nagykövet Július Viktory.

1956. december 30.
– A Csemadok KB országos népművészeti szemlét rendez Losoncon, amelyen az egyesület népművészeti csoportjainak több mint 400 szereplője lép színpadra. A rendezvényt utólag az I. Országos Dal- és Táncünnepéllyé nyilvánítják.

1957

1957. március 8.
– A morvaországi Mírov börtönkórházában súlyos betegen, 56 éves korában meghal Esterházy János gróf, az egykori Magyar Párt elnöke.

1957. április 26–28.
– Pozsonyban tartja kongresszusát Szlovákia Kommunista Pártja. A kongresszuson elfogadott határozat kijelenti többek között, hogy a párt „feltárta azokat a hibákat, amelyek a személyi kultusz hatása következtében nálunk is előfordultak”, s „a nemzetiségi kérdés helyes lenini megoldása tovább szilárdította a csehek és szlovákok, valamint köztársaságunk többi egyenjogú nemzetiségének testvéri szövetségét”. A párt első titkárává ismét Karol Bacíleket választják, a 70 tagú Központi Bizottságba bekerül Major István, Dénes Ferenc, Lőrincz Gyula, Réthy István, Dusza Bálint, Árvay József és Mondok Gábor; a KB 24 póttagja közé Esek Pál; a 15 tagú Központi Revíziós Bizottságba Tóth János.

1957. május 19.
– Választásokat tartanak a nemzeti bizottságokba. A hivatalos végeredmény szerint a választásokon a választópolgárok 99,26%-a vesz részt, s közülük 99,12% megszavazza a Nemzeti Front jelöltjeit.

1957. május 25–26.
– Pozsonyban tartja VI. országos közgyűlését a Csemadok. (Helyi szervezeteinek száma ekkor 498, taglétszáma 32 044.) Pathó Károly vezető titkár beszámolójában kiemeli, hogy a magyarországi „ellenforradalom” idején a csehszlovákiai magyarok „igazolták a Csehszlovák Köztársaság iránti hűségüket”, ugyanakkor „még mindig vannak magyar burzsoá nacionalista elemek, amelyek nem mondtak le (…) a szlovák és a magyar dolgozó nép barátságát rombolni akaró népellenes szándékukról”, s mivel ezek beférkőztek a Csemadokba is, sürgeti a „magyar burzsoá nacionalizmus” elleni harc fokozását. A közgyűlésen új szervezeti szabályzatot hagynak jóvá, amely egyszerűbbé teszi a tagfelvételt, pontosabban meghatározza az egyesület jellegét és feladatait, s megerősíti, ill. világosabban körülhatárolja 4 kerületi és 27 járási szervének hatáskörét, nagyobb jogkört biztosítva nekik.

1957. június 13–14.
– A CSKP KB ülésén a párt ideológiai munkájával foglalkoznak. A belföldi és a nemzetközi, főleg a magyarországi események tapasztalatai alapján elemzik a revizionista irányzatokat, s megállapítják, hogy a revizionizmus a nemzetközi imperializmus kiszolgálója a szocialista államok és a kommunista pártok elleni harcban, ezért küzdeni kell „a revizionizmus minden megnyilvánulása és hatása ellen”.

1957. július 1.
– Az eddig öntevékeny alapon működő Magyar Főiskolások Művészegyüttesét párthatározat alapján félhivatalossá minősítik, állami támogatásban részesítik, fenntartó szervévé pedig a Csehszlovák Ifjúsági Szövetség Szlovákiai Központi Bizottságát nevezik ki. Az együttes új elnevezése: Ifjú Szivek Magyar Dal- és Táncegyüttes, igazgatója Ág Tibor (1962-től Viczay Pál). Énekkara ekkor 76, tánccsoportja 20, népi zenekara 15 taggal rendelkezik.

1957. augusztus 24–25.
– A Csemadok KB megrendezi Zselizen a II. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1957. szeptember 1.
– Az 1957/1958-as tanévben összesen 566 magyar tanítási nyelvű nyolcéves középiskola (tkp. általános iskola) nyílik.

1957. november 13.
– Meghal Antonín Zápotocký köztársasági elnök.

1957. november 19.
– A Nemzetgyűlés Antonín Novotnýt, a CSKP KB első titkárát választja meg Csehszlovákia új köztársasági elnökévé.

1957. december 12.
– Az Új Szó címoldalon közli Dénes Ferenc „Törhetetlen egységben” című írását, amely szerint Csehszlovákiában nemcsak a csehek és a szlovákok találtak igazi hazára, hanem a magyarok, ukránok, lengyelek és németek is, mert a köztársaságban „a nemzetiségi kérdés a Szovjetunió példájára, a marxi–lenini nemzetiségi tanok alapján nyert megoldást”.

– A Pozsonyba látogató Antonín Novotný köztársasági elnök „a szocialista haza építésében szerzett érdemeiért” 70. születésnapja alkalmából Klement Gottwald Érdemrenddel tünteti ki Major Istvánt.

1957. december 23.
– Gábor József prágai magyar nagykövet kormánya nevében a Magyar Népköztársaság gyémántokkal ékesített I. osztályú érdemrendjével tünteti ki Major Istvánt. Kiemeli Major érdemeit a Csehszlovákia és Magyarország népei közötti baráti kapcsolatok kialakulásában s Magyarország politikai és gazdasági helyzetének konszolidálásában az „ellenforradalom” utáni időszakban.

1958

1958. április 6.
– Pathó Károly, a Csemadok vezető titkára A Hét hasábjain közölt „Szocialista csehszlovák hazafiság – proletár nemzetköziség” című írásában ismét hangsúlyozza: a szocialista csehszlovák hazafiság arra kötelezi az ország magyarságát, hogy állandóan küzdjön és harcoljon a soraiban megnyilvánuló burzsoá nacionalista irányzatok ellen.

1958. május 16–18.
– Pozsonyban tartja kongresszusát Szlovákia Kommunista Pártja, amelyen Karol Bacílek ismét felhívja a figyelmet a ludákság és a burzsoá nacionalizmus csökevényei elleni harcra. Oskár Jeleò KB-tag a nemzetiségi kérdésről tartott felszólalásában kifogásolja, hogy a Csemadokot sokan még mindig a csehszlovákiai magyarok érdekvédelmi szervezetének tekintik, a magyarok gyakran nem hajlandók megtanulni az államnyelvet, s hiányosnak tartja a szlovák nyelv oktatását is a magyar iskolákban. Ugyanakkor kilátásba helyezi, hogy hamarosan megoldódik a magyar hontalanok állampolgárságának kérdése, a „burzsoá nacionalisták” által okozott károk orvoslása érdekében pedig javasolja a községek 1948-as névváltoztatási akciójának felülvizsgálását. A párt első titkárává újból Karol Bacíleket választják, a 77 tagú Központi Bizottságba bekerül Árvay József, Dénes Ferenc, Dusza Bálint, Esek Pál, Lőrincz Gyula, Major István, Mondok Gábor és Réthy István; a KB 30 póttagja közé Lengyel Imre és Palágyi János; a 15 tagú Központi Revíziós Bizottságba Tóth János.

1958. június 18–21.
– Prágában tartja XI. kongresszusát Csehszlovákia Kommunista Pártja, amelyen elfogadják a „szocialista országépítés befejezésének” programját. A Központi Bizottság első titkárává ismét Antonín Novotnýt választják, a 97 tagú KB-ba bekerül Lőrincz Gyula. A KB tagjainak és póttagjainak nemzetiségi megoszlása: 110 cseh, 34 szlovák, 1-1 magyar, lengyel és ukrán.

1958. június 23.
– A Szlovák Nemzeti Tanács új elnöke ¥udovít Benada. (Franti¹ek Kubaè korábbi elnök 1958. június 15-én elhunyt.)

1958. június 28–29.
– A Csemadok KB megrendezi Zselizen a III. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1958. augusztus 29.
– A szlovák nemzeti felkelés 14. évfordulója alkalmából ünnepi ülést tart a Szlovák Nemzeti Tanács. Nagy István képviselő kijelenti, hogy a szlovákiai magyarság számára „könnyekkel áztatott évek voltak a Horthy-féle megszállás évei”, s hangsúlyozza, hogy „Csehszlovákia magyar dolgozói ma a szocialista országépítésben való öntudatos és lelkes részvételükkel bizonyítják be a köztársaság iránti szeretetüket és hűségüket…”

1958 szeptemberében
– Megjelenik Pozsonyban az Irodalmi Szemle című irodalmi és kritikai folyóirat első száma. Kiadója a Szlovák Írószövetség, főszerkesztője Dobos László, főmunkatársa Fábry Zoltán, a szerkesztőbizottság tagjai: Egri Viktor, Lőrincz Gyula, Simkó Tibor, Juraj ©pitzer, Szabó Béla és Turczel Lajos. (A lap kezdetben negyedévenként, 1961-től kéthavonta, 1964-től évente tízszer jelenik meg.)

1958. október 17.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 72/1958. sz. törvényt, amely véglegesen rendezi a második világháború után csehszlovák állampolgárságuktól megfosztott magyarok állampolgárságának kérdését. A törvény III. cikkelye kimondja, hogy „azok a magyar nemzetiségű személyek, akik a 33/1945. sz. elnöki dekrétum alapján elveszítették csehszlovák állampolgárságukat, s e törvény hatálybalépésének napján lakóhelyük a Csehszlovák Köztársaság területén van, csehszlovák állampolgárokká válnak, amennyiben nem szerezték meg a csehszlovák állampolgárságot már korábban és más államnak nem állampolgárai…”. (A törvény hatálybalépésének ideje 1958. november 11.)

1958. december 10–17.
– A csehszlovák kormány és a CSKP KB meghívására magyar párt- és kormányküldöttség látogat Csehszlovákiába (vezetői Münnich Ferenc miniszterelnök és Marosán György államminiszter). December 16-án nyilatkozatot írnak alá a csehszlovák–magyar együttműködés további bővítéséről és elmélyítéséről, melyben leszögezik, hogy ennek az együttműködésnek a kifejezője többek között a Nagymaros–visegrádi vízi erőmű felépítéséről szóló egyezmény megkötése.

1958. december 15.
– Az Új Szó megjelenésének 10. évfordulója alkalmából írt vezércikkében Dénes Ferenc főszerkesztő hangsúlyozza, hogy a lap „mint a párt szószólója, harcos szerve” nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy „a magyar dolgozók körében jelentősen elmélyült a csehszlovák szocialista hazaszeretet”.

1959

1959. január 16.
– Szlovákia Kommunista Pártja KB Politikai Irodája elemzi és összegzi a szlovákiai magyarsággal kapcsolatos eddigi párthatározatok teljesítését. Az elért eredményeket elégtelennek minősíti, különösen a nyelvi ismereteket tartja hiányosnak. Egyrészt nem teremtették meg a feltételeket ahhoz, hogy a magyarok a hivatalokban szlovákul tudják intézni az ügyeiket, vagyis a magyarok számára rendezett szlovák nyelvtanfolyamok nem voltak kellőképpen megszervezve; másrészt a járási nemzeti bizottságok tisztségviselői nem beszélik a magyar nyelvet, s a rendeleteket és törvényeket nem teszik közzé magyar nyelven is. Bírálja a magyar tannyelvű iskolákban folyó szlovák nyelvoktatás hatékonyságát is. A helyzet javítása érdekében javasolja a kétnyelvűség biztosítását a hivatalokban és a szlovák nyelvoktatás színvonalának a javítását oly módon, hogy a szülők „önkéntes beleegyezésével” vonják közös igazgatás alá a szlovák és a magyar iskolákat, melynek eredményeként a magyar diákok bizonyos tantárgyakat szlovákul tanulnának. (A jelentést „A szlovákiai magyar nemzetiségű lakosság életének egyes politikai kérdései” címmel külön brosúrában szlovák és magyar nyelven is közzéteszik.)

1959. február 5.
– A Megbízottak Testülete kiadja 37. sz. utasítását, amely kimondja, hogy a törvényeket és egyéb jogszabályokat magyar fordításban is meg kell jelentetni, a nemzeti bizottságok és azok végrehajtó szervei a magyar nemzetiségű lakosok írásbeli és szóbeli beadványait magyarul is kötelesek elintézni, s a nemzeti bizottságok magyar tagjai az üléseken anyanyelvükön is felszólalhatnak. Végül elrendeli, hogy a hazai és a külföldi filmeket egyaránt lássák el magyar felirattal.

1959. február 18–21.
– Csehszlovákiába látogat Kádár János, az MSZMP KB első titkára, s az ország állami és pártvezetőivel találkozik. A látogatásáról kiadott közlemény szerint az MSZMP és a CSKP egyaránt „harcolni fog a burzsoá nacionalizmus minden megnyilvánulása, valamint a jelenlegi revizionisták bomlasztó törekvései ellen”.

1959. március 1.
– Egri Viktort Szabó Rezső váltja fel a Csemadok A Hét című hetilapjának főszerkesztői posztján. A szerkesztőbizottság tagjai: Bojsza (Barsi) Imre (1960. október 16–1961. november 5-e között egyben a lap felelős szerkesztője), Egri Viktor, Lőrincz Gyula, Pathó Károly és Tóth Tibor.

– Lőrincz Gyula a Csemadok megalakulásának 10. évfordulója alkalmából A Hét című hetilap vezércikkében („Elindultunk”) ismét leszögezi: az egyesület legfontosabb feladata, hogy proletár nemzetköziségre, szocialista hazafiságra és a csehszlovák haza szeretetére nevelje az ország magyarságát. Lőrincz szerint a csehszlovákiai magyar dolgozók megállták a helyüket a dolgozók békés együttélését megbontani szándékozó „burzsoá nacionalista elemek” elleni harcban csakúgy, mint az 1956-os „nehéz napokban”, amikor „szorosan felzárkózva pártunk mögé, megőrizték hazánk népeinek megbonthatatlan egységét”.

1959. március 23–26.
– Kassán a kerületi bíróság tanácsa előtt folyik az 1944 novembere–1945 januárja közötti kassai nyilas vérengzések elkövetőinek bűnpere. Darabos Lászlót és Kőrössy Gyulát halálbüntetésre, Ruszinyák Zoltánt 25 évi, Mursa Károlyt 22 évi, Kalász Gyulát 20 évi szabadságvesztésre ítélik.

1959. április 6–7.
– Pozsonyban tartja VIII. országos közgyűlését a Csemadok (helyi szervezeteinek száma ekkor 498, taglétszáma 32 527). Lőrincz Gyula elnök az egyesület 10 éves tevékenységét értékelő beszámolójában hangsúlyozza, hogy a Csemadok nem kíván a csehszlovákiai magyarság érdekvédelmi szervezete lenni, feladata a népnevelés, a népművészeti és kulturális hagyományok ápolása, a „magyar burzsoá nacionalizmus maradványai” elleni harc, s az, hogy „szocialista hazafiságra, a csehszlovák haza szeretetére” nevelje a csehszlovákiai magyar dolgozókat. Új, 50 fős Központi Bizottságot választanak. Elnök ismét Lőrincz Gyula; vezető titkár: Pathó Károly; a KB Elnökségének tagjai: Ág Tibor, Csanda Sándor, Czibulka József, Fábry István, Gyurcsó István, Koday Lajos, Kugler János, Major Sándor, Szabó Rezső, Szabó Béla, Szűcs Béla, Sziegl Ferenc és Vadkerty Katalin.

1959. augusztus 22–23.
– A Csemadok KB megrendezi Zselizen a IV. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1959. szeptember 1.
– Megszűnik a Faluszínház magyar tagozata, s beolvad a komáromi Magyar Területi Színházba.

1959. szeptember 10.
– A Belügyminisztérium kiadja 182/1959 Ú. v. sz. rendeletét az anyakönyvekről, amelynek 34. §-a lehetővé teszi, hogy azoknak a nem cseh és nem szlovák nemzetiségű személyeknek a személynevét, akiknek azt 1959. október 1-je előtt csehül vagy szlovákul anyakönyvezték, az anyakönyvi kivonatban saját kérésükre anyanyelvükön tüntessék fel.

1959. szeptember 30.
– A Belügyi Megbízotti Hivatal „A Csehszlovák Köztársaság Törvényeinek Gyűjteményéből és a Hivatalos Közlönyből” címmel megkezdi egyes válogatott jogi előírások magyar nyelvű fordításban való megjelentetését. (Kiadása 1968-ban megszűnik.)

1959 szeptemberében
– A pozsonyi Comenius Egyetem magyar szemináriumába beolvad a megszűnő Pedagógiai Főiskola magyar tanszéke, s ezzel az egyetem bölcsészkarán megalakul a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék. Tanszékvezető: Sas Andor.

1959. november 9–19.
– A csehszlovák Nemzetgyűlés Elnökségének meghívására tíztagú magyar parlamenti küldöttség látogat Csehszlovákiába. Vezetője Rónai Sándor, az Országgyűlés elnöke.

1959. november 10.
– A Szlovák Írószövetség magyar szakosztályának taggyűlésén nyolc fiatal költő antológiájának vitája kapcsán a sematizmus egyik utócsatározásaként kirobban az ún. vox humana-affér. Bábi Tibor és Barsi (Bojsza) Imre elmarasztalják a Fábry Zoltán munkásságának javát jelentő vox humanát, s megkérdőjelezik annak létjogosultságát. Szerintük Fábry vox humanája sokat jelentett ugyan az antifasiszta harc idején, nem pótolhatja viszont a szocialista irodalom marxista értelemben vett pártosságát, kritikáját.

1960

1960. január 3.
– A Csemadok A Hét címmel indított hetilapjának új címe: Hét. Ugyanakkor Fórum címmel irodalmi melléklet indul a lapban, amelyet kezdetben Ozsvald Árpád, majd 1964-től Mács József szerkeszt.

1960. január 4.
– Kassán megkezdődik Szlovákia legnagyobb kohóművének, a Kelet-szlovákiai Vasműnek az építése.

1960. január 4. [18. ?]
– Megjelenik Léván a Nový ®ivot–Új Élet című kétnyelvű járási hetilap első száma. (Utolsó szám: 1965. december.)

1960. január 13–14.
– A CSKP KB ülésén „a szocialista demokrácia további elmélyítése” céljából határozatot hoznak az ország területi átszervezéséről, mivel a régi területi elrendezés „a társadalom fejlődésében elért fokhoz képest már elavult”.

1960. január 14.
– Antonín Novotný köztársasági elnök 50. születésnapja alkalmából Munkaérdemrenddel tünteti ki Lőrincz Gyulát, a Csemadok elnökét.

1960. január 21.
– Megjelenik Érsekújvárban a Na¹a cesta–Mi Utunk című kétnyelvű járási hetilap első száma. (Utolsó szám: 1967. február.)

1960. március 27.
– A Csemadok KB lévai ülésén úgy határoznak, hogy mivel az ország területi átszervezése következtében az egyesület tevékenysége a jövőben mindössze 12 járásra korlátozódik, 1960. április 10-ével megszüntetik a kerületi vezetőségeket, a 12 járási vezetőség munkáját pedig közvetlenül a KB irányítása alá vonják. Ugyanakkor a KB irányító munkájának hatékonyabbá tétele céljából határozatot hoznak a KB mellett működő különböző szakbizottságok (népművelési, néptáncmozgalmi, zenei, dramaturgiai, valamint a szlovák nyelvtanfolyamok szervezését és működését irányító szakbizottságok) létesítéséről.

– Megjelenik Galántán a Ví»azná cesta–Győzelmes Út című kétnyelvű járási hetilap első száma.

1960. március 30.
– Csehszlovákia hosszú lejáratú árucsere-egyezményt köt Magyarországgal.

1960. április 1.
– A ®ivot ju¾ného Zemplína önálló magyar mellékleteként megjelenik Tőketerebesen a Dél-zempléni Élet című járási hetilap első száma. (Utolsó szám: 1967. március.)

1960. április 2.
– A megszűnt Dru¾stevná dedina–Szövetkezeti Falu utódlapjaként megjelenik Dunaszerdahelyen a ®itný ostrov–Csallóköz című kétnyelvű járási hetilap első száma.

– A Zora východu önálló magyar mellékleteként megjelenik Kassán a Keleti Hajnal című járási hetilap első száma. (Utolsó szám: 1967. december.)

– Megjelenik Rimaszombatban a Budovateµ–Építő című kétnyelvű járási hetilap első száma.

1960. április 7–8.
– A CSKP KB ülésén elfogadják az ország új, „szocialista” alkotmányának tervezetét.

1960. április 9.
– A Nemzetgyűlés 36/1960. számmal törvényt fogad el az ország új közigazgatási felosztásáról, amely a korábbi 20 kerületet 10 kerületté, 270 járását 108 járássá vonja össze. Ezen belül Szlovákiában a korábbi 6 kerületből 3 kerület (a Pozsony székhelyű Nyugat-szlovákiai kerület, a Besztercebánya székhelyű Közép-szlovákiai kerület és a Kassa székhelyű Kelet-szlovákiai kerület), a 90 járásból 33 járás jön létre. Szlovákia magyarlakta területein a járások számának csökkenése meghaladja az országos átlagot. A magyar többségű járásokat összevonják a tőlük északra fekvő szlovák lakosságú járásokkal, miáltal a magyar többségű járások száma 14-ről 2-re csökken. Magyar többségű marad a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járás, a magyarok részaránya további 7 új járásban (Galántai, Lévai, Érsekújvári, Losonci, Rimaszombati, Rozsnyói, Tőketerebesi) haladja meg a 20%-ot.

1960. május 16–22.
– Az ország felszabadulásának 15. évfordulója alkalmából az Oktatási és Kulturális Ügyek Megbízotti Hivatala, a Csemadok és az Ukrán Dolgozók Kultúregyesülete megrendezi Pozsonyban a Magyar és Ukrán Kultúra Hetét. Megnyitó beszédében Irena Ïuri¹ová, az SZNT alelnöke hangsúlyozza, hogy az akció „tanúbizonysága magyar és ukrán lakosságunk kulturális élete fellendülésének”.

1960. május 21.
– A Csemadok KB pozsonyi ülésén megvitatják az új alkotmány tervezetét, s egyetértenek annak valamennyi pontjával. Megállapítják, hogy „az új alkotmány külön hangsúlyozza hazánk magyar és más nemzetiségeinek teljes egyenjogúságát”.

1960. május 28–29.
– A Csemadok KB megrendezi Érsekújvárban az V. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1960. június 8.
– Csehszlovákia Kommunista Pártja és a készülő új alkotmány megállapításaihoz igazodva, miszerint „Csehszlovákiában győzött a szocializmus”, a Szabad Földműves fejlécén „A szocialista faluért!” jelszót a következő jelszóval cserélik fel: „A döntő fordulatért a mezőgazdaságban!”

1960. június 12.
– Választásokat tartanak a Nemzetgyűlésbe, a Szlovák Nemzeti Tanácsba és a nemzeti bizottságokba.
A nemzetgyűlési választásokon a választópolgárok 99,68%-a vesz részt, akik közül 99,86% megszavazza a Nemzeti Front jelöltjeit. A 300 tagú Nemzetgyűlésben a 205 cseh, 83 szlovák, 3 ukrán, 2 német és 1 lengyel képviselő mellett 6 magyar nemzetiségű képviselő kap helyet, többek között Lőrincz Gyula, Árvay József és Berta János.

A szlovák nemzeti tanácsi választásokon a választásra jogosultak 99,69%-a vesz részt, s 99,97%-uk adja voksát a Nemzeti Front jelöltjeire. A 87 tagú SZNT-ben 72 szlovák, 3 cseh és 2 ukrán képviselő mellett 10 magyar nemzetiségű képviselő kap helyet: Dénes Ferenc, Tóth Imre, Vida Irma, Tomaskovics Károly, Seifert Ferenc, Bánszky Zoltán, Knotek József (mind SZLKP), Hrubik István, Mészáros Vilmos és Bokros Mária (pártonkívüliek). Az SZNT-ben Szlovákia Kommunista Pártjának 61, a Szlovák Megújhodás Pártjának 8, a Szabadságpártnak 4 képviselője van, 14 tagja pártonkívüli.
A nemzeti bizottsági választásokon a választók 99,76%-a szavaz a Nemzeti Front jelöltjeire. A szlovákiai nemzeti bizottságok 60 249 tagja közül 6994 a magyar nemzetiségű, vagyis az összes képviselő 11,6%-a.

1960. június 13–17.
– Pozsonyban tartja első közös ülését a Magyar–Csehszlovák Történész Vegyes Bizottság (magyar szekciójának elnöke Lederer Emma egyetemi tanár, a csehszlovák szekció elnöke Jaroslav Dubnický egyetemi tanár). A bizottság fő feladatának a két ország történészeinek kölcsönös együttműködését, tapasztalataik és kiadványaik kicserélését tartja.

1960. július 3.
– A Szabad Földműves fejlécén új felirat jelenik meg: „A mezőgazdasági dolgozók lapja”.

1960. július 5–7.
– Prágában tartja országos konferenciáját Csehszlovákia Kommunista Pártja, amelyen bejelentik, hogy Csehszlovákiában „győzött a szocializmus”. Megállapítják, hogy az országos vita során a lakosság „büszkeséggel fogadta” az ún. szocialista alkotmány tervezetét, ezért azt a Nemzetgyűlés elé terjesztik. A konferencián elfogadott határozat szerint az új alkotmány törvénybe iktatja „a nemzetiségi kérdés marxista–leninista megoldását”.

1960. július 9.
– A Nemzetgyűlés alakuló ülése. Elnökévé ismét Zdenìk Fierlingert választják, az Elnökségbe bekerül Lőrincz Gyula.

1960. július 11.
– A Nemzetgyűlés 100/1960. számmal elfogadja Csehszlovákia új, ún. szocialista alkotmányát, amely kinyilvánítja, hogy Csehszlovákiában „győzött a szocializmus”, az ország hivatalos nevét Csehszlovák Szocialista Köztársaságra változtatja, rögzíti a kommunista párt vezető szerepét, s olyan új állami címert vezet be, melyből eltávolították Szlovákia történelmi szimbólumait.

Az alkotmány 1. cikkelye szerint a köztársaság „két egyenjogú testvérnemzet, a csehek és szlovákok egységes állama”, 20. cikkelye szavatolja az állampolgárok egyenjogúságát az élet minden területén „nemzetiségre és fajra való tekintet nélkül”. A 25. cikkely szerint „az állam biztosítja a magyar, az ukrán és a lengyel nemzetiségű állampolgárok számára az anyanyelvi oktatás és a kulturális fejlődés minden lehetőségét és eszközét”. Ez az alkotmány mondja ki először a kisebbségeknek a művelődéshez való jogát.

A Szlovák Nemzeti Tanácsnak az alkotmányban rögzített hatáskörei jelképesek. Megszűnik a Megbízottak Testülete, a végrehajtó szerv szerepét az SZNT bizottságai és megbízottai veszik át. Az alkotmány 74. cikkelye szerint az SZNT feladata többek között, hogy „a magyar és az ukrán nemzetiségű állampolgárok számára az egyenjogúság szellemében biztosítsa életük sokoldalú fejlesztésének kedvező feltételeit”.

– Antonín Zápotocký köztársasági elnök kinevezi az új kormányt. Miniszterelnök Viliam ©iroký, tagjai többek között: Václav David külügyminiszter, Július Ïuri¹ pénzügyminiszter, Bohumír Lomský nemzetvédelmi miniszter.

1960. július 14.
– A Szlovák Nemzeti Tanács alakuló ülése. Elnökévé Rudolf Strechajt (Szlovákia Kommunista Pártja) választják, alelnökei: Pavol Majling, Vasil Biµak és ¥udovít Benada (mind SZLKP), az Elnökség tagja Dénes Ferenc (SZLKP).

1960. augusztus 5.
– A Zora Gemera önálló magyar mellékleteként megjelenik Rozsnyón a Gömöri Hajnal című járási hetilap első száma.

1960. szeptember 1.
– Csehszlovákia és Magyarország közt megszűnik a vízumkényszer.

– Az Új Szó fejlécén megváltozik a felirat, a lap ettől fogva „Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának napilapja”.

1960. szeptember 10.
– A megszüntetett pozsonyi Felsőbb Pedagógiai Iskola magyar tagozatának Nyitrára költöztetésével megkezdi működését az 1959-ben alapított Pedagógiai Intézet Magyar Tagozatának egyetlen önálló tanszéke, a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke. Tanszékvezető: Csanda Sándor. (A Pedagógiai Intézet 1964-ben átalakul Pedagógiai Fakultássá.)

1960. november 4.
– Csehszlovákia és Magyarország Prágában egyezményt ír alá az állampolgárságra vonatkozó kérdések rendezéséről, amely megoldja a kettős állampolgárság kérdését, és lehetővé teszi a két állam polgárainak, hogy maguk dönthessék el, mely állampolgárságra tartanak igényt.

1960. november 17.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 165/1960. sz. törvényt a népgazdaság fejlesztésének 1961–1965-re szóló 3. ötéves tervéről.

1960. december 15.
– A Nemzetgyűlés 186/1960. számmal újabb iskolatörvényt fogad el, amely ismét a kilencéves iskolalátogatást téve kötelezővé létrehozza a kilencéves alapiskolát, ill. annak az 1–5. osztályát képező kisiskolát. A középiskolák sorába az általános műveltséget nyújtó középiskolák, a szakközépiskolák, a szakiskolák, a szaktanintézetek, a tanonciskolák, a dolgozók középiskolája és a konzervatóriumok tartoznak. Ez az első iskolatörvény, amely rendelkezik az anyanyelvű oktatásról is. 29. §-a kimondja: „A tanítási nyelv a cseh vagy a szlovák nyelv. A magyar, ukrán és lengyel nemzetiségű gyerekek és ifjúság számára létesített iskolákban az anyanyelvük a tanítási nyelv.”

1961

1961 januárjában
– A Príroda a spoloènos» magyar nyelvű mutációjaként megjelenik Pozsonyban a Természet és Társadalom című tudományos, ismeretterjesztő havilap első száma. Kiadója a Szlovák Szocialista Akadémia Központi Bizottsága.

1961. február 20–24.
– Kádár János és Dobi István meghívására Antonín Novotný köztársasági elnök vezetésével csehszlovák állami és pártküldöttség látogat Magyarországra. A látogatás zárónapján Václav David csehszlovák külügyminiszter és Benke Valéria magyar művelődésügyi miniszter egyezményt ír alá a két ország közötti kulturális együttműködésről.

1961. március 1.
– Népszámlálást tartanak Csehszlovákiában. Az ország összlakossága 13 745 577 fő, ezen belül Szlovákia lakossága 4 174 046 fő (az összlakosság 30,3%-a). Szlovákia lakosságának nemzetiségi összetétele: szlovák 3 560 216 (85,3%); magyar 518 782 (12,4%); cseh 45 721 (1,2%); orosz, ruszin és ukrán 35 435 (0,9%); német 6259 (0,1%); lengyel 1012 (0,02%); egyéb 6621 (0,2%). A cseh országrészekben 15 152 fő vallja magát magyar nemzetiségűnek. A szlovákiai magyarság aránya 453 községben haladja meg az 50%-ot, ezekben több mint 434 ezer magyar él, azaz a szlovákiai magyarság 84,6%-a.
(A népszámlálás eredményei ismét kellemetlen meglepetést okoznak szlovák szakmai és politikai körökben, ugyanis amíg a legutóbbi népszámlálás óta eltelt tizenegy év alatt az ország cseh nemzetiségű lakossága 8,2%-kal, a szlovák 18,4%-kal szaporodott, a magyarok szaporodása 45,2%. Ennek a látszólag magas szaporodásnak az oka, hogy a korábban reszlovakizáltak közül a nacionalista nyomás enyhülésével ismét többen merik vállalni magyar nemzetiségüket.)

1961 márciusában
– Kassai magyar főiskolás és középiskolás diákok létrehozzák a Csemadok helyi szervezete mellett működő Új Nemzedék Ifjúsági Klubot (ÚNIK), melynek keretein belül tánccsoport (Új Nemzedék Népi Együttes), énekkar és irodalmi színpad is alakul. Elnöke Szakál László.

1961. április 21–22.
– A kommunista párt megalakulásának 40. évfordulója alkalmából kibővített ünnepi ülést tart a Csemadok Központi Bizottsága. Az ülés egyik fő pontja a magyar iskolák kérdésének megtárgyalása. Lőrincz Gyula a magyar iskolák előtt álló legfontosabb feladatnak a szlovák nyelvoktatás színvonalának növelését és a csehszlovák szocialista hazafiságra nevelés fokozását tartja. Szabó Rezső vezető titkár hangsúlyozza, hogy az „új, szocialista ember” kialakításából a Csemadoknak is ki kell vennie a részét.

1961. június 17–18.
– A Csemadok KB és a Népművelési Intézet megrendezi Zselizen a csehszlovákiai magyar felnőtt ének- és zenekarok országos fesztiválját (I. Országos Énekkari Fesztivál).

1961. július 1–2.
– A Csemadok KB megrendezi Gombaszögön a VI. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1961. július 8.
– Az Új Szó közli Ján Uhernek, az SZLKP KB dolgozójának „A Csehszlovák Szocialista Köztársaság magyar nemzetiségű állampolgárai életének egyes kérdései” című elvi jelentőségű írását. A szerző a „proletár internacionalizmus szempontjából” pozitív jelenségként értékeli a dél-szlovákiai járások összevonását és vegyes lakosságúvá válását, mivel ezekben „együtt élnek” a szlovákok és a magyarok. Ugyancsak helyesli „a dolgozók ama elhatározását”, hogy a dél-szlovákiai községekben közös épületbe helyezzék s közös igazgatóság alá vonják a szlovák és a magyar iskolákat, mivel így a magyar gyermekek könnyebben elsajátíthatják a szlovák nyelvet. Ha valaki ezzel kapcsolatban elnemzetlenítést, erőszakos asszimilációt emleget, az „nacionalista korlátoltság és rosszindulat”.

1961. augusztus 23.
– A Szabad Földműves című hetilap új főszerkesztője Pathó Károly. (Major Sándor korábbi főszerkesztő 1961 júniusában öngyilkosságot követett el.)

– A Szabad Földműves főszerkesztőjévé kinevezett Pathó Károlyt Szabó Rezső váltja fel a Csemadok vezető titkári tisztségében.

1961. szeptember 15.
– A felettes iskolai hatóságok utasítására Pozsonyból Nyitrára helyezik át a Szocialista Nevelés szerkesztőségét. Az átköltözés következtében Turczel Lajos pozsonyi egyetemi előadót Onódi János, a nyitrai Pedagógiai Intézet igazgatóhelyettese váltja fel a lap felelős szerkesztői posztján.

1961. október 18.
– A Szabad Földműves fejlécén új jelszó jelenik meg: „A szocialista mezőgazdaságért.”

1961. november 2.
– Prágában Csehszlovákia és Magyarország szerződést ír alá a két ország közötti polgári, családi és büntetőjogi kapcsolatok rendezéséről.

1961. november 29.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a Büntető perrendtartást (141/1961. sz. törvény), amelynek 2. §-a szerint „minden polgár jogosult arra, hogy a büntetőeljárás során eljáró szervek előtt anyanyelvét használja”, 28. §-a pedig kimondja, hogy „ha a vallomás tartalmát vagy az iratokat le kell fordítani, vagy ha a vádlott nem ismeri azt a nyelvet, amelyen a tárgyalást vezetik, tolmácsot alkalmaznak”. (A tárgyalást és a jegyzőkönyvet cseh vagy szlovák nyelven vezetik.)

1962

1962. január 14.
– Szabó Rezsőt Major Ágoston váltja fel a Csemadok Hét című hetilapjának főszerkesztői posztján (Major 1961. december 24-e óta megbízott főszerkesztőként vezette a lapot). A szerkesztőbizottság tagjai: Egri Viktor, Gály Iván, Lőrincz Gyula, Mács József, Ozsvald Árpád, Pathó Károly és Szabó Rezső.

1962. március 6.
– A Hlas okresu Komárno magyar nyelvű változataként megjelenik Komáromban a Hangunk című járási hetilap első száma (1962. szeptember 1-jétől Dunatáj címmel jelenik meg).

1962. április 14–15.
– Pozsonyban tartja VIII. országos közgyűlését a Csemadok (helyi szervezeteinek száma ekkor 507, taglétszáma 34 900). A közgyűlésen elfogadott határozat kijelenti: „Minden erőnkkel irtani fogjuk a tudatunkban levő burzsoá csökevényeket és kispolgári babonákat.” Ismét új, sorrendben már a harmadik alapszabályt fogadják el, amely tartalmazza az ország területi átszervezésével bekövetkezett változásokat. Megszűnnek az egyesület kerületi vezetőségei és azok titkárságai, s a járási bizottságok közvetlenül a Központi Bizottság irányítása alá kerülnek, miközben számuk 27-ről 12-re csökken. A 12 járási bizottság: Pozsony, Galánta, Dunaszerdahely, Komárom, Érsekújvár, Nyitra, Léva, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Kassa és Tőketerebes. Új, 56 fős Központi Bizottságot választanak, melynek elnöke Lőrincz Gyula, vezető titkára Szabó Rezső, titkára Varga János. A KB Elnökségének további tagjai: Balázs Béla, Czibulka József, Dobos László, Egri Viktor, Fábry István, Nyári Ferenc, Pintér Ferenc, Szabó Béla, Sziegl Ferenc, Tolvaj Bertalan, Vadkerty Katalin és Vass Ferenc.

1962. április 18.
– A Dolgozó Nő új főszerkesztője Szarkáné Lévay Erzsébet.

1962. június 6–július 1.
– A Szlovák Nemzeti Tanács iskola- és kulturális ügyi szakosztálya az 1961-ben Budapesten és Békéscsabán megszervezett csehszlovák könyvkiállítás viszonzásaként magyar könyvkiállítást rendez Pozsonyban

1962. június 30–július 1.
– A Csemadok KB megrendezi Gombaszögön a VII. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1962. augusztus 1.
– Fellegi István nyugállományba vonulását követően háromfős kuratórium veszi át a komáromi Magyar Területi Színház igazgatását. Tagjai: Munk István, Konrád József és Tarics János.

1962. augusztus 23.
– Pozsonyban meghal Sas Andor irodalomtörténész, a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetője. Az új tanszékvezető Turczel Lajos.

1962 augusztusában
– A CSKP KB Elnöksége bizottságot hoz létre az 1949–1954 közötti politikai perek felülvizsgálására.

1962. szeptember 11.
– Prágában Antonín Novotný köztársasági elnök „a magyar nemzetiségű lakosság körében végzett áldozatkész munkájáért” és „a szocializmus építésében szerzett érdemeiért” 60. születésnapja alkalmából Köztársasági Érdemrenddel tünteti ki Dénes Ferencet, az Új Szó főszerkesztőjét, a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének és Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának a tagját.

1962. október 31.
– A Szlovák Nemzeti Tanács új elnöke Jozef Lenárt (Rudolf Strechaj korábbi elnök 1962. július 28-án Prágában meghalt).

1962. november 23–25.
– Pozsonyban tartja kongresszusát Szlovákia Kommunista Pártja, amelyen főleg gazdasági kérdésekkel foglalkoznak. A párt első titkárává ismét Karol Bacíleket választják. A 67 tagú Központi Bizottságba bekerül Major István, Dénes Ferenc, Lőrincz Gyula, Árvay József, Nagy István és Dusza Bálint; a KB 19 póttagja közé Lengyel Imre, a 25 tagú Ellenőrző és Revíziós Bizottságba Fábry István és Vass Ferenc.

1962. december 4–8.
– Prágában tartja XII. kongresszusát Csehszlovákia Kommunista Pártja, amelyen Karol Bacílek ismét a burzsoá nacionalizmus elleni harcot jelöli meg az SZLKP egyik legfontosabb feladatának. A kongresszuson elfogadott határozat amellett, hogy kitűzi a népgazdaság fejlesztésének irányelveit, harcot hirdet a polgári és kispolgári ideológia csökevényei, a reformizmus, a kispolgári lelkület, a revizionizmus és a dogmatizmus ellen. Megerősítik tisztségében Antonín Novotný első titkárt, a 97 fős Központi Bizottságba ismét bekerül Lőrincz Gyula. (A KB 147 tagja és póttagja közül 115 cseh, 29 szlovák, 1-1 magyar, ukrán és lengyel nemzetiségű.)

1963

1963. február 7.
– A Szlovák Nemzeti Tanács ülésén Dénes Ferenc képviselő felszólalásában kiemeli a kommunista párt „következetes lenini nemzetiségi politikáját”, s hangsúlyozza, hogy a cseh, szlovák, magyar és ukrán dolgozók között, akiket a közös cél: „a fejlett szocialista társadalom építése fűz össze”, egyre mélyül „a baráti viszony” és „a kölcsönös megértés”.

1963. március 1.
– Krivo¹ík Istvánt, a Csehszlovák Rádió magyar adásának főszerkesztőjét nevezik ki a komáromi Magyar Területi Színház igazgatójává. (A magyar adás új főszerkesztője a Magyarországról áttelepült szlovák nemzetiségű Juraj Molnár.)

1963. március végén
– Milo¹ Gosiorovský szlovák történész elkészíti A csehek és szlovákok viszonyának néhány kérdése a CSKP politikájában című nagy visszhangot kiváltó tanulmányát, amelyben az állam föderatív elrendezése mellett száll síkra. Tanulmányát megküldi a CSKP KB és az SZLKP KB Elnökségének, valamint Antonín Novotný köztársasági elnöknek is.

1963. április 3–4.
– A CSKP KB ülésén Antonín Novotný beszámol a szocialista törvényesség és a pártalapelvek megsértéséről a személyi kultusz idején. Ezzel kapcsolatban határozatot hoznak a politikai perek felülvizsgálásáról, s leváltják tisztségéből a párt több vezető funkcionáriusát, többek között Karol Bacíleket, a CSKP KB elnökségi tagját, az SZLKP KB első titkárát. Helyére Alexander Dubèeket választják be a CSKP KB Elnökségébe, akit az SZLKP KB első titkárává is megválasztanak. (A személycseréket csak 1963. május 14-én hozzák nyilvánosságra.)

1963. április 7.
– A Hét Fórum című mellékletében megjelenik Tőzsér Árpád Egy szemlélet ellen című, vitaindítónak szánt írása, amely sürgeti a sematizmus és a dogmatizmus jegyeivel való végleges leszámolást és a csehszlovákiai magyar irodalom megújulását. (A cikk nagy visszhangot, s termékeny irodalmi vitát vált ki, amely során a lap négy hónapon át közli a csehszlovákiai magyar írók, költők és olvasók hozzászólásait.)

1963 júniusában
– Megalakul Érsekújvárban a Csemadok helyi szervezete mellett működő Honismereti Kör. Vezetője Szirmák Imre ügyvéd.

1963. július 6–7.
– A Csemadok KB megrendezi Gombaszögön a VIII. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1963. július 12.
– A Hét szerkesztősége több mint negyven csehszlovákiai magyar író, költő, kritikus és meghívott vendég részvételével értekezletet tart Pozsonyeperjesen a lap hasábjain már hónapok óta zajló ún. sematizmus-vitáról. A véleménycsere során a csehszlovákiai magyar irodalom továbbfejlődését gátló tényezők között megemlítik többek között egy önálló magyar könyvkiadó hiányát, valamint a magyar nyelv és irodalom alacsony színvonalú oktatását az iskolákban.

1963. augusztus 22.
– A pártlapokban, köztük az Új Szóban megjelenik az 1949–1954 közötti politikai perek felülvizsgálásának eredményeiről kiadott közlemény, amely szerint a legfelsőbb bíróság a főügyészség javaslatára felmenti a vád alól többek között a Rudolf Slánský és társai elleni bűnperben, valamint a „szlovák burzsoá nacionalisták” elleni bűnperben elítélt személyeket.

1963. szeptember 20.
– A CSKP KB döntése alapján Antonín Novotný köztársasági elnök felmenti tisztségéből a pártvezetés és a kormány több tagját, köztük Viliam ©iroký miniszterelnököt. Helyére Jozef Lenártot, a Szlovák Nemzeti Tanács addigi elnökét nevezi ki.

1963. szeptember 23.
– A Szlovák Nemzeti Tanács felmenti elnöki tisztségéből a miniszterelnökké kinevezett Jozef Lenártot. Az SZNT új elnöke Michal Chudík.

1963. szeptember 29.
– Batsányi János születésének 200. évfordulója alkalmából szlovák és magyar nyelvű emléktáblát lepleznek le Kassán. A Matica slovenská és a Szlovák Tudományos Akadémia megpróbálja megakadályozni az emléktábla felállítását, leleplezésére végül csehszlovák–magyar pártközi kapcsolatfelvétel eredményeként kerülhet sor.

1963. szeptember 30.
– A kissé szabadabb politikai légkört kihasználva a Csemadok beadvánnyal fordul a Szlovák Nemzeti Tanácshoz, amelyben elemzi a csehszlovákiai magyar kultúra és iskolaügy fejlődését gátló jelenségeket. Ezek legfőbb oka, hogy nincs olyan állami szerv, amely a magyarok kulturális életével foglalkozna, ezért javasolja a Szlovák Nemzeti Tanács mellett egy olyan szerv létrehozását, amely a magyar kultúra és iskolaügy kérdéseit intézné.

1963. október 1–4.
– Antonín Novotný meghívására magyar párt- és kormányküldöttség látogat Csehszlovákiába (vezetője Kádár János miniszterelnök, az MSZMP KB első titkára). Tárgyalásokat folytatnak többek között a közös dunai vízi erőmű építésének előkészületeiről és az útlevél nélküli utazások lehetőségeinek bővítéséről a két ország állampolgárai számára.

1963. október 23.
– Budapesten Csehszlovákia és Magyarország egyezményt ír alá a két ország közötti vasúti forgalomról, valamint az atomenergia békés felhasználásáról.

1963. október 27.
– A Hét Fórum című melléklete megkezdi Fábry Zoltán Antisematizmus című, nagy visszhangot kiváltó vitazáró tanulmányának közlését. Bár az írás kimondottan a lap szerkesztőségének felkérésére készül, 1. részének négy folytatásban való megjelentetése után – politikai fenntartások miatt – elállnak további közlésétől, 2., 3. és 4. része ezért az Irodalmi Szemle 1964. májusi és júniusi számában lát napvilágot. Fábry a dogmatikus gondolkodást és az irodalmi sematizmust történelmi és társadalmi okokkal magyarázza, melyek között elsődlegesnek az 1945 és 1949 közötti magyarellenes intézkedéseket, s az azokból eredő félelmet és bizonytalanságot említi.

1963. december 2.
– Budapesten a csehszlovák és a magyar kiadóvállalatok vezetői együttműködési egyezményt írnak alá a közös könyvkiadásról, melynek értelmében az együttműködést kiterjesztik a népszerűsítő tudományos és szakirodalmi termékekre, valamint a főiskolai tankönyvekre.

1963. december 4.
– A Nemzetgyűlés elfogadja a 95/1963. sz. törvényt „a közjegyzőségről és a közjegyzőség előtti eljárásról”. 96. §-a szerint tolmács alkalmazható abban az esetben, ha valamelyik fél vagy tanú nem ismeri azt a nyelvet, amelyen a jegyzőkönyvet vezetik. (A jegyzőkönyvet cseh vagy szlovák nyelven vezetik.) Ha viszont a közjegyző ismeri a résztvevő fél vagy a tanú által használt nyelvet, el lehet tekinteni a tolmács alkalmazásától.

– A Nemzetgyűlés elfogadja a Polgári perrendtartást (99/1963. sz. törvény). 18. §-a szerint a polgári eljárás résztvevőinek „joguk van arra, hogy a bíróság előtt anyanyelvükön járjanak el”, 141. §-a pedig kimondja, hogy az anyanyelv használatával kapcsolatos költségeket az állam fedezi.

1963. december 11.
– Prágában aláírják a csehszlovák–magyar utasforgalmi egyezményt. Míg korábban csak hivatalos küldetésben, családi vagy rokoni látogatásra és szervezett csoportos kirándulás formájában lehetett Magyarországra utazni, az egyezmény lehetővé teszi, hogy 1964. január 1-jétől bárki, bármikor évente többször egyénileg is utazhasson.

1963. december 18–19.
– A CSKP KB ülésén „helytelennek” és „mesterségesen kikonstruáltnak” nyilvánítják a „szlovák burzsoá nacionalizmussal” kapcsolatos téziseket, a koncepciós perek felelőseinek megbüntetéséről és áldozatainak rehabilitálásáról azonban nem intézkednek. Ugyancsak elítélik a lakosságcsere módszereit, a csehországi deportálást és a reszlovakizálást, s leszögezik, hogy ezekért nem az ún. burzsoá nacionalistákat terheli a felelősség, mivel ez a CSKP és általában az ország politikája is volt. A KB határozata kimondja: „Gondoskodni kell arról, hogy a magyar, lengyel és ukrán nemzetiségű polgárok is a köztársaság teljesen egyenjogú építőinek érezzék magukat és azt hazájuknak tekintsék.” Ezért utasítja az állami és a pártszerveket: gondoskodjanak a nemzetiségek egyenjogúsításáról hozott határozatok következetes érvényesítéséről.

1963. december 20.
– Prágában Csehszlovákia és Magyarország aláírja a két ország közötti kereskedelmi és hajózási egyezményt.

1963. december 21–22.
– Az SZLKP KB ülésén egyetértésüket fejezik ki a CSKP KB-nak a „szlovák burzsoá nacionalizmussal” kapcsolatos tézisek felülvizsgálásáról hozott határozatával, s ugyancsak sürgetik a nemzetiségekkel kapcsolatos párthatározatok következetes végrehajtását.

1964

1964. január 25.
– Az Új Szó „A magyar iskolák jövője” című szerkesztőségi cikkében hívja fel a figyelmet a magyar iskolák elsorvasztásának a veszélyére és az anyanyelvű oktatás fontosságára. Hangsúlyozza: „A nemzetiségek egyenjogúsága nem lehet puszta frázis.” (A cikk megszületését a pozsonyligetfalui szülői munkaközösségnek a lap szerkesztőségéhez intézett levele inspirálja, amelynek szerzői arról számolnak be, hogy községükben egyesek igyekeznek meggyőzni a magyar szülőket: gyermekeiket adják szlovák iskolába, mert a magyar iskoláknak nincs jövőjük.)

1964. február 18.
– Megalakul Pozsonyban a Szlovák Újságírók Szövetségének magyar tagozata.

1964. február 22.
– Pozsonyi magyar egyetemi és főiskolai hallgatók megalakítják a József Attila Ifjúsági Klubot (JAIK).

1964. február 26.
– A Nemzetgyűlés 36/1964. számmal törvényt fogad el „a bíróságok szervezetéről és a bírák megválasztásáról”, amelynek 8. §-a kimondja, hogy „a törvény előtt és a bíróság előtt minden polgár egyenlő”, s „a bíróság előtt minden polgár használhatja anyanyelvét”.

1964. március 8.
– Lőrincz Gyula a Csemadok megalakulásának 15. évfordulója alkalmából a Hét hasábjain közölt írásában („Megújult élet”) a „szocialista rendszerünk iránti bizalom megerősödésével” magyarázza, hogy míg 1950-ben 354 532-en jelentkeztek magyar nemzetiségűnek, addig 1961-ben már 534 ezer személy vállalta a magyarságát. Az elmúlt 15 év eredményeit összegezve kiemeli, hogy 82 561 diák tanul magyar iskolában, s a csehszlovákiai magyarságnak 507 óvodája, 544 kilencéves alapfokú iskolája, 22 tizenkétéves iskolája, 34 különféle mezőgazdasági iskolája, 2 tanítóképzője, 3 ipari középiskolája, 2 gazdasági és 1 egészségügyi iskolája, valamint pedagógiai főiskolája van, s 1500 magyar nemzetiségű hallgató tanul az ország főiskoláin.

1964. április 20–23.
– Václav David külügyminiszter meghívására Csehszlovákiába látogat Péter János magyar külügyminiszter.

1964. május 22–31.
– A Csemadok KB és a Népművelési Intézet nemzetiségi osztálya megrendezi Komáromban az I. Jókai Napokat, amely a csehszlovákiai magyar vers- és prózamondók országos versenyén kívül magában foglalja a magyar műkedvelő színjátszó együttesek és irodalmi színpadok seregszemléjét is.

1964. június 14.
– Választásokat tartanak a Nemzetgyűlésbe, a Szlovák Nemzeti Tanácsba és a nemzeti bizottságokba.

A nemzetgyűlési választásokon a választópolgárok 99,42%-a vesz részt, akik közül 99,94% megszavazza a kommunista párt vezette Nemzeti Front jelöltjeit. A 300 tagú Nemzetgyűlésben a 205 cseh, 80 szlovák, 2-2 német és ukrán, s 1 lengyel képviselő mellett 10 magyar nemzetiségű képviselő kap helyet: Lőrincz Gyula, Fekete József, Renczés Sándor, Egri László, Halász János, Tóth Margit, Haraszti Valéria, Végh Géza, Bodnár Ferenc és Zselenák József.

A szlovák nemzeti tanácsi választásokon a választásra jogosultak 99,42%-a vesz részt, s 99,94%-uk megszavazza a Nemzeti Front jelöltjeit. A 92 tagú SZNT-ben 11 magyar nemzetiségű képviselő kap helyet: Dénes Ferenc, Fábry István, Retkes Lajos, Tomaskovics Károly, Bánszky Zoltán, Gulis Valéria, Horváth Vince, Faraga Ferenc, Czaban Bálint, Stifter Emília és Szaniszló Gyula.

A nemzeti bizottsági választásokon a választók 99,8%-a szavaz a Nemzeti Front jelöltjeire. A szlovákiai nemzeti bizottságok 76 467 tagja közül 9039 a magyar nemzetiségű, az összes képviselő 11,8%-a.

1964. június 18.
– Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának ülésén Lőrincz Gyula személyében első ízben választanak be magyar nemzetiségű tagot a KB Elnökségébe.

1964. június 23.
– A Nemzetgyűlés alakuló ülése. Elnökévé Bohuslav Lastovièkát választják, a 30 tagú Elnökségbe bekerül Lőrincz Gyula.

1964. június 29–30.
– A Szlovák Nemzeti Tanács alakuló ülése. Elnökévé ismét Michal Chudíkot választják, alelnökei: Vincent Krahujec és Jozef Krí¾, a 16 fős Elnökség tagja Fábry István (mind SZLKP). Fábry személyében, akit a Helyi Gazdálkodási Bizottság elnökévé is megválasztanak, első ízben kerül magyar nemzetiségű az SZNT valamely bizottságának élére.

1964. július 1.
– Dunaszerdahelyen megalakul a Csallóközi Múzeum. Igazgatója Marczell Béla.

1964. július 4–5.
– A Csemadok KB megrendezi Gombaszögön a IX. Országos Dal- és Táncünnepélyt.

1964. július 6–8.
– Megalakul a Csehszlovák–Magyar Kulturális Munkabizottság, amely miniszterhelyettesek vezetésével évente kétszer (Budapesten és Prágában felváltva) ülésezik.

1964. augusztus 4.
– A Csemadok vezetősége a Szlovák Nemzeti Tanácshoz intézett újabb beadványában megismétli előző évi javaslatait, s ismét szorgalmazza, hogy az SZNT Iskolaügyi és Kulturális Bizottsága rendszeresen foglalkozzon a magyar iskolaügy és a kulturális intézmények munkájával.

1964. szeptember 12–13.
– A Csemadok Bihari János cigányprímás, a verbunkos muzsika megteremtője születésének 200. évfordulója alkalmából megrendezi Dunaszerdahelyen és Nagyabonyban az I. Bihari János Napokat.

1964. szeptember 15.
– Antonín Novotný köztársasági elnök „a magyar nemzetiségű állampolgárok között végzett eredményes politikai és szervező munkáért”, valamint „a szocializmus építésében tanúsított áldozatos munkáért” az „Építésben szerzett érdemekért” elnevezésű magas állami kitüntetést adományozza az Új Szónak.

1964. szeptember 28–október 3.
– Dobi István és Kádár János meghívására Antonín Novotný vezetésével csehszlovák párt- és kormányküldöttség látogat Magyarországra. A delegáció tagja többek között Lőrincz Gyula is. A látogatásról kiadott közös nyilatkozat hangsúlyozza, hogy a két ország népei között új, „szocialista viszony” alakult ki.

1964 szeptemberében
– Juraj Zvara szlovák történész az Irodalmi Szemle hasábjain megjelent Irodalmi sematizmus ellen történelmi sematizmussal? című írásában éles támadást intéz Fábry Zoltán Antisematizmus című tanulmánya ellen, egyoldalúnak, leegyszerűsítettnek és az osztályszempontokat figyelmen kívül hagyónak nevezve azt. Mindenekelőtt Fábry azon megállapításával nem ért egyet, hogy az ún. szlovák állam magyarsága náciellenes és antifasiszta tényező lett volna, az 1945 utáni magyarellenes intézkedéseket pedig forradalmi szükségszerűségnek, a nemzeti és demokratikus forradalom velejárójának nevezi, elutasítva, hogy ezért a kommunista pártot is megbélyegezzék.

1964. október 3–4.
– Madách Imre halálának 100. évfordulója alkalmából a Szlovák Nemzeti Tanács, a Szlovák Írószövetség magyar tagozata és a Csemadok emlékünnepet rendez Losoncon és Alsósztregován, amely keretében Alsósztregován megnyitják a Madách Múzeumot.

1964. november 12.
– A Nemzetgyűlés ismét Antonín Novotnýt választja meg Csehszlovákia köztársasági elnökévé. Ellenjelöltje nincs, a jelen levő 294 képviselő mindegyike rá adja szavazatát.

1964. november 27.
– A Csemadok KB támogatásával megalakul Nyitrán a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Központi Énekkara. 120 alapító tagját 275 jelentkező közül választják ki. Művészeti vezetője és karnagya Janda Iván, szervezőtitkára Gyurcsó István.

1964 őszén
– A prágai magyar egyetemi és főiskolai hallgatók 1957-ben alapított ifjúsági klubja felveszi az Ady Endre Diákkör (AED) nevet.

Ivan Kamenec: Hµadanie a blúdenie v dejinách (Simon Attila)

A Kalligram Kiadó az utóbbi években számos olyan kötetet megjelentetett, amelyek plasztikus képet nyújtanak a szlovák közgondolkodás européer vonaláról. Ebbe a sorba illeszkedik bele Ivan Kamenecnek, a neves szlovák történésznek a Hµadanie a blúdenie v dejinách (Keresés és tévelygés a történelem útvesztőiben) című tanulmánykötete is, amely a kiadó Dominó Könyvek sorozatában jelent meg.

Bár történész munkájáról van szó, a kötetet azonban mégsem lehet a történészi szakma keretei közé beszorítani, hiszen a közel negyven írás nem csupán a történész Kamenecet ismerteti meg velünk, hanem sokkal inkább a közélet problémái iránt mélyen fogékony gondolkodó embert is.

Kamenec a kötetbe néhány 1989 előtt megjelent írását is beválogatta, hiszen, mint írja: „végtére is nem tehetek úgy, mintha történészként 1989 után születtem volna …” A kötetbe rendezett írások nagy része azonban 1990 és 2000 között született, s a szlovákiai írott sajtóban jelent meg, esetleg valamely szakmai konferencián hangzott el. Az írások kronológiai sorrendbe vannak rendezve, ami utólag nem tűnik nagyon szerencsés rendezőelvnek, hiszen ezáltal erősen kiütköznek azok a műfaji és tematikai egyenlőtlenségek, amelyek általában a válogatott írásokat jellemzik. Az olvasónak esetleg az lehet az érzése, hogy olyan koktélt szervíroztak neki, amelybe minden fontos adalékot belekevertek, amely mindenki számára ízletes akar lenni, ám ezáltal igazából senkinek sem ízlik különösebben. A szakmailag kiművelt olvasót ugyanis nem biztos, hogy érdeklik az eredetileg napilapokban megjelent aktuálpolitikai vonatkozású írások, másokat viszont éppen az alaposabb történészi tanulmányok riaszthatnak el.

Ivan Kamenec nem csupán a poros levéltárak ismerője, hanem a történészi szakma horizontján túllátó, a közélet problémái iránt affinitással viselkedő ember – erről a kötet írásai könnyen meggyőzik az olvasót. Persze Kamenecet leginkább a szlovákiai történésztársadalom problémái, a társadalom és a történetírás viszonya érdekli. A hetvenedik életévét is betöltő szerző visszapillantása ez saját szakmai múltjára, szembenézése az egész szlovák történetírással. Ezt eddig kevés történész tette meg, pedig lenne mivel szembesülni, hiszen a szocializmus évtizedeinek hazai historiográfiájáról minden elmondható volt, csak az nem, hogy objektivitásra törekedett, hogy mentes volt a pártosságtól és a marxista szemlélettől. Ivan Kamenec maga is beismeri, hogy a történészek nemcsak áldozatai, hanem formálói is voltak a rendszernek, s ő is azok között volt, aki az 1989-es csehszlovák történészkongresszuson inkább a hallgatást választotta, s nem állt ki az ott nyilvánosan meghurcolt néhány cseh történésztársa mellett. Ebből a szempontból az 1989-es rendszerváltás a szlovákiai történetírás szempontjából sokkal élesebb választóvonalat jelent, mint a magyarországi szakma esetében, hiszen ott a Kádár-rendszer értelmiséggel kapcsolatos politikájának „köszönhetően” a nyolcvanas években már viszonylag szabad keretek között fejlődhetett a történetírás, s máig időtálló művek születtek, addig szlovák történetírást erősen áthatotta a normalizáció szelleme.

Azok közül a kérdések közül, amelyek Kamenecet foglalkoztatják, kiemelt
szerepet kap a történészi pártatlanság és az objektivitáson alapuló szakmai tisztesség problémája. Talán furcsának tűnhet a kettő szembeállítása, de mégis jogos, hiszen míg az objektivitást alapvető szakmai erényként kell számon tartanunk, addig a sokak által annyit hangoztatott pártatlanság inkább valamiféle hiúságból felvett póznak tűnik. Victor Hugo írja valahol, hogy a szerző nem lehet pártatlan, a pártatlanság ugyanis olyan erény, amellyel még Tacitus sem rendelkezett. Kamenec nem is esik abba a hibába, hogy pártatlanságát bizonygassa, s nem is teheti, hiszen – mint ahogy írja – a történészt nagyon sok körülmény determinál: a társadalom, amelyben él; a család, a nemzet stb. Ezért állítja, hogy a történész munkája a történelemben való keresés és tévelygés, s a történelem feladata nem az, hogy tanítsa a kortársakat, hanem az, hogy nyugtalanító kérdéseket tegyen fel nekik, mintegy szembesítve őket saját világukkal.

A szlovák történelmi munkákat olvasva a szlovák történetírás egyik kerékkötőjének azokat a beidegződéseket és hamis sztereotípiákat tarthatjuk – s erről Kamenec is hasonlóan gondolkodik –, amelyek még az elmúlt századokban rakódtak rá a szlovákok történelmi tudatára. A más közép-európai nemzetekhez képest viszonylag későn kiformálódó szlovák nemzet történetírói hagyományai csupán a 18. század második feléig nyúlnak vissza. Már ezek az első munkák (Juraj Papánek, Ján Sklenár stb.) megalapozták és ©túrék generációja véglegesen megerősítette a szlovák történetírás alapkoncepcióját, a romantikus szemléletű és elsősorban érzelmi alaptöltésű nemzeti-védekező történeti alapállást. Az ekkor kiformálódó motívumok – a nagymorva tradíció vagy Csák Máténak és Giskrának mint a „különálló szlovák területek” vezetőinek a misztifikációja stb. – fokozatosan beágyazódtak a szlovákság történelmi tudatába, s a mai napig részei a nemzeti hagyományoknak. Kamenec érzékeli azt, hogy a történészek ugyan ma már kevéssé azonosulnak ezzel, de bizonyos mértékig még mindig respektálniuk kell, hiszen sokkal könnyebb a történelmi tradíciókat kialakítani, mint azt a nemzet emlékezetéből kigyomlálni. Azok pedig, akik ezt meg akarják haladni, a szakma egy részének és a publicisztika által irányított közvéleménynek a kemény ellenállásába ütköznek.

Kamenec szerint a rossz beidegződéseken kívül a 20. században a szlovák történetírásnak még további szélsőséggel is meg kellett küzdenie. Az elsőt a csehszlovakizmus erőltetése jelentette. Ahogy 1918 után a valójában nem létező csehszlovák nyelv lett az új köztársaság hivatalos nyelve, úgy a történetírás is egy nem létező csehszlovák múltat próbált megteremteni. Ma persze már furcsának tűnhet, amikor a korabeli történelemkönyvek a csehszlovák tradíciót nem csupán a dualizmus korszakáig, avagy a reformációig igyekeztek visszavezetni, hanem kétezer évvel visszamenőleg az időben. Az „udvari történészeken” kívül azonban a szlovák szakma ezt elutasította, s ellenreakcióként a szlovák múlt néhány alakjának és eseményének a glorifikálásában keresett menedéket. Ez a második világháború idején működő szlovák államban olykor militáns csehszlovákellenes kurzushoz, szélsőséges nacionalista szemléletű történetíráshoz vezetett. Ennek a hagyománynak a folytatóiként tartja számon Kamenec azokat a történetírókat, akik 1989-ig az emigrációban, a változásokat követően pedig az ilyen szélsőségeknek teret adó szlovákiai fórumokon nyilvánulnak meg.

A szlovák historiográfia megosztottságát vizsgája a szerző a Kettéosztott történetírás című tanulmányában. Kamenec a szakma egyik nagy gondjának a politika és a történetírás összefonódását tartja, amely, mint írja, leginkább a nagy változások korára, a forradalmi időkre jellemző. A 20. századi szlovák történelem pedig gazdag volt az ilyen eseményekben. Az állandó átértékelések miatt viszont a szakma becsülete degradálódott, s részben sarlatánok és kvalifikálatlan publicisták kezébe került, akik nem a levéltárakban keresik a történelmi folyamatok magyarázatát, hanem a sztereotípiákban és a nemzeti előítéletekben. Ennek következtében a szlovák történetírás eme irányvonalát a permanens magyar- és zsidóellenesség és egyfajta plebejus szemlélet jellemzi – kifogásolja a szerző a tanulmányában.

A nemzeti szempontból elvakult és az előítéletekre építő történetírás példájaként említi Milan Ïurica Szlovákia és a szlovákok története című könyvét. Kamenec valójában nem is magával a Szlovákiában olyan nagy visszhangot kiváltó könyv tartalmával foglalkozik, hanem sokkal inkább a mű megjelenését kísérő vitákkal. Ïurica könyvéről nagyon egyértelmű a véleménye: olyan munkának tartja, amelyben a koncepció uralkodik a tények fölött, s amelyben egyértelműen kimutatható a történelmi források meghamisítása és szándékos félremagyarázása. Ïurica könyvét, amelyet az akkori oktatási miniszter jóváhagyásával a szlovákiai iskolákba is eljutattak, Kamenec a nemzeti szempontból túlexponált történetírás mintapéldányaként említi. Ezt a megállapítást bizonyítja az is, hogy a könyv mintegy egynegyedét a Tiso-féle szlovák állam története teszi ki, amelyet Ïurica a szlovák történelem legfényesebb időszakaként jellemez. Az viszont már az egész szlovák társadalmat és tudományos életet jellemzi, hogy a könyvről igazából szakmai vita nem bontakozhatott ki, mivel a politika rögtön „lecsapott” a témára, s Ïurica könyve parlamenti vitanapok témája lett.

Ïurica könyve kapcsán eljutottunk ahhoz a témához, amely Kamenecet leginkább foglalkoztatja, s amely történészi kutatásainak középpontjában áll: a szlovák fasizmus és az antiszemitizmus. A kötetben található tanulmányok közel fele foglalkozik ezzel az igen csak ellentétesen megítélt időszakkal, amely afféle vízválasztó a szlovák történetírásban. Kamenec úgy látja, hogy a szakma egyik fele – főleg az emigráns történészek és a hozzájuk csapódó félkvalifikált történetírók – idealizálja ezt a korszakot, s magát Jozef Tisót, a le nem tagadható bűnöket pedig az ún. „kisebbik rossz” elméletével próbálja magyarázni, bár egyesek a holocaust tagadásáig is eljutnak; a másik fél pedig – szerencsére ők vannak többségben, és ők foglalják az egyetemi tanszékeket – a korabeli szlovák állam jelentőségét ugyan nem tagadja, de nevén nevezi a bűnöket és a bűnösöket.

Kamenec, aki ez utóbbiakhoz tartozik, a holocaustot az egész emberiség tragédiájának tartja, s mint írja, főképp azért kezdett ezzel a témával foglalkozni, mert Szlovákiában eddig vagy nem beszéltek erről a témáról, ha pedig igen, akkor is óvatosan, nehogy ártsanak vele Szlovákia és a szlovákok jó hírének. Kamenec szembeszáll azokkal a szándékokkal, amelyek relativizálni, illetve kimagyarázni akarják a szlovákok szerepét a holocaustban, és úgy állítják be, mintha a 70 000 áldozatért csupán a németek viselnék a felelősséget. Idézi Franti¹ek Vnuknak, az emigráns történészek egyik vezéralakjának azt a megfogalmazását, amely szerint „egyetlen nemzetnek volt valós oka kitelepíteni a zsidókat államából, a szlovákoknak”. Ehhez a „történészi” megnyilvánuláshoz sem Kamenecnek, sem nekünk nem lehet hozzáfűznivalónk, hiszen az ilyen állítások önmagukért beszélnek, s mindent elmondanak szerzőikről.

Kamenec nem az ilyen xenofób nézetekre épít, szerinte ugyanis a szlovák társadalom egésze felelős a szlovákiai zsidók tragédiájáért, hiszen a lakosság nagy része nagy reményekkel fogadta a zsidók elleni gazdasági intézkedéseket. A szlovákság körében meglévő és a propaganda által tovább szított antiszemita érzések okozták, hogy Szlovákia volt az egyetlen olyan állam, amely a németek által nem megszállt, független államként saját erejéből hurcolta haláltáborokba a zsidóságot. A végső megoldást számos olyan intézkedés előzte meg, amely nyilvánvalóvá tette, hogy a szlovák állam vezetői, köztük a sokak által idealizált Tiso elnök, mélyen elkötelezettek a fasiszta ideológia embertelensége iránt. Magyar szempontból egy érdekes mozzanatot is említ Kamenec. Eszerint rögtön az első bécsi döntés meghozatalát követően Tiso parancsára a Hlinka Gárda egységei kb. 7500 szlovákiai zsidót próbáltak áttelepíteni Magyarország területére, az akció azonban nem hozta meg a várt sikert.

Kamenec írásai között van egy, amely magyar és főleg felvidéki magyar szempontból különösebb érdeklődésre tarthat számot. A szerző Esterházy Jánosról szóló írása eredetileg 2000-ben egy, a Helsinki Polgári Társulás által Nyitrán szervezett konferencián hangzott el, a szöveg egy része azonban minden bizonnyal az Esterházy-per újratárgyalásához készített szakértői jelentésből való átvétel. Ennél az írásnál érdemes hoszszabban is időznünk, s noha mai szemmel nem lehet egyetérteni Esterházy minden megnyilvánulásával, olykor mégis vitába kell szállnunk Kamenec szigorúnak tűnő véleményével.

Az Esterházy-téma szimptomatikus jelenség a szlovákiai közéletben. Esterházy személyiségének a megítélése és elfogadása ugyanis az egész felvidéki magyarság megítélését és elfogadását magában rejti. Annak a fokmérője, vajon képes-e a többségi társadalom elfogadni, hogy a vele együtt élő kisebbséget más érdekek, motivációk vezérlik, hogy a kisebbségi másként gondolkodik, más érzelmi kötődésekkel rendelkezik. Ha ugyanis ezt nem tudják megérteni, akkor azt sem tudják elfogadni, hogy Esterházy egyetértett a békés revízió gondolatával, s cselekedeteit nem a csehszlovák állam, hanem saját nemzete iránti lojalitás mozgatta. Mivel a szlovák társadalom és a történészek sem tudják ma még ezt elfogadni, ezért Esterházyt merőben másképp ítélik meg, mint mi, magyarok, mint azok a magyar történészek, akik foglalkoztak e témával.

Az nyilvánvaló, hogy Esterházy János politikai tevékenységének a feltárása még nem fejeződött be. Ezt nehezíti az, hogy alakja túlságosan is szimbólum értékűvé vált ahhoz, hogy mind a magyar, mind pedig a szlovák oldalon megfelelő objektivitással tudjanak hozzá közelíteni. Kamenec tulajdonképpen jól veszi észre, hogy „a 19. és 20. századi szlovák történelemben gyakori az, hogy a közélet egyes személyiségeit vagy glorifikálják, vagy teljes mértékben elutasítják, és negatív fényben tüntetik fel”, ő viszont saját bevallása szerint objektivitásra és mértékletességre törekszik, s valamit fel is villant ebből – alapvetése azonban mégis hibás. Ugyanis hamis választás elé állítja Esterházyt, amikor azt fejtegeti, hogy a szlovákiai magyar politikusnak a csehszlovák állam által képviselt demokratikus elvek és a magyar kisebbség és magyar kormány nacionalista elvei között kellett választania. Szokatlan megfogalmazás ez a szerzőtől, aki saját maga is oly gyakran elutasítja a feketén-fehéren való látásmódot és a kizárólagos igazságot. Neki is látnia kell ugyanis azt, hogy a Csehszlovák Köztársaság nemzeti alapokon megszerveződött állam volt, amely kisebbségeitől polgári elveket követelt, maga azonban nacionalista elvek szerint működött. Azon pedig, hogy demokráciának lehet-e nevezni azt a rendszert, amely kisebbségeit nem kezeli egyenlőként, el lehetne vitatkozni.

Esterházy életútjának, az általa oly sokszor kifejtett keresztény-konzervatív eszméknek az ismeretében tévesnek kell tartanunk Kamenecnek azt a megfogalmazását is, mely szerint „Esterházy egyszerre volt létrehozója, része és áldozata a szlovákiai totális rendszernek…” Nehéz ugyanis Esterházy tevékenysége és az önálló szlovák állam totalitárius rendszere között ok-okozati összefüggést találni. Esterházynak ugyanis sem a szlovák önállósághoz, sem pedig a totális állam kiépítéséhez nem fűződhetett érdeke, hiszen mindkettő ellentétben volt a bécsi határok után Szlovákiában rekedt magyar kisebbség érdekével. A szlovák belügyminisztérium által sokáig nem is regisztrált, s amúgy is csak jelképes tevékenységet folytatható Magyar Párt vezetőjeként pedig gyakorlatilag semmi befolyása nem lehetett a szlovák állam politikájára, a totális rendszer kiépítésére. Nézeteivel kapcsolatban pedig álljon itt ismert nyilatkozata a szlovákiai magyar politika irányultságáról: „Hogy mi nem alakultunk át nemzetiszocialista párttá, annak megvan a maga oka. Ez német produktum, amit mi nem ismerünk el… A mi jelképünk a kereszt, nem pedig a horogkereszt.”

A legnagyobb hibát azonban nem ott látom Kamenec véleményében, hogy ő is bűnnek tartja azt, hogy a szlovákiai magyarság vezetője negatívan ítélte meg a csehszlovák politikát s magának a csehszlovák államnak az eszméjét, hanem abban, ahogy párhuzamot von Esterházy János és Jozef Tiso felelőssége között. Kamenec ezt a párhuzamot Esterházynak a háború idején tett néhány nyilatkozatára alapozza. Ez a koncepció azonban alapvetően ellentmond minden realitásnak: a két politikus emberi kvalitásainak, politikai szerepének és lehetőségének, ám elsősorban felelősségének. Inkább Szarka László véleményével kell egyetértenünk, aki az Esterházy-vitával kapcsolatban többek között a következőket írja: „Ezért úgy gondolom, hogy csakis a zsidóüldözések éveinek történeti valóságát felejtve, illetve értve lehet egyenlőségjelet tenni – az adott kor frazeológiáját tükröző és taktikai engedményként felfogható – egynéhány kijelentés, illetve Esterházynak a szlovák parlamentben tanúsított bátor kiállása között.”

A fentiekben csupán néhány írást ragadtam ki a kötetbe sorolt negyven írás közül, kissé önkényesen azokat, amelyek engem a legjobban megfogtak, amelyekről úgy gondoltam, hogy a magyar olvasót leginkább érdeklik. A kötet azonban nem a magyar olvasó számára készült, Kamenec saját nemzete elé állít történelmi tükröt. Ha azonban alkalomadtán mi is felismerjük magunkat benne, az inkább csak hozzáad a tanulmánykötet értékéhez.

Simon Attila

Rastislava Stoličná et al.: Slovensko. Európske kontexty ľudovej kultúry (L. Juhász Ilona)

A Szlovák Tudományos Akadémia Etnológiai, valamint Zenetudományi Intézete közös kiadásában egy reprezentatív kötet jelent meg Szlovákia. A népi kultúra európai kontextusai címmel. A cím alapján az érdeklődő azt feltételezi, hogy a kötet Szlovákia komplex néprajzi képét tárja elénk, figyelembe véve az ország területén élő más nemzetiségek – magyarok, ukránok, ruszinok, horvátok, németek, romák stb. – népi kultúráját is, hiszen az említett nemzetiségek, etnikai csoportok kultúrájának néprajzi irodalma az elmúlt évtizedben számos új kötettel gazdagodott. Különösen igaz ez a magyarok esetében, hiszen az utóbbi több mint egy évtized gazdag termésében a magyar nyelvűek mellett szlovákul megjelentetett kiadványokat is találunk. Feltételezhetnénk tehát, hogy ezek a szlovák szakemberekhez is eljutottak. Azt csak a margóra jegyzem meg, hogy már több mint 15 évvel ezelőtt elkészült a szlovákiai magyar néprajzi irodalmat 1986-ig összegző, magyarul és szlovákul egyaránt használható, a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézete (!) és a Csemadok közös kiadásában megjelent bibliográfia, amely áttekintést nyújt az érdeklődő szakemberek számára. Azóta négy további kötet (egyenként két-két év néprajzi termését feldolgozva, 1994-gyel bezárva) gazdagítja a szlovákiai magyarok népi kultúrájához vezető forrásokat (keresőrendszer segítségével ezek is használhatóak a magyar mellett mind a szlovákul, mind a németül olvasó érdeklődők számára). Mindezzel csak azt kívántam jelezni, hogy igenis vannak hozzáférhető (szlovákul is hozzáférhető) források a szlovákiai magyar néprajzi kutatások eredményeihez. A nyelvi akadályok („jazyková bariéra”) folyamatos hangoztatása tehát legalábbis alibizmusnak tűnik.

Az 1989-es rendszerváltást követően rövid időn belül a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének neve Etnológiai Intézetre változott. Ez a névváltoztatás arra enged következtetni, hogy a szlovák néprajztudomány szakított az etnocentrikus szemléletmóddal, és a szakemberek munkájukat a modern kor követelményeinek megfelelően egy más szellemiségben folytatják. Az az érdeklődő, aki ilyen szellemiséget vár el a bemutatott kötettől, bizony téved. Bár a név új, s a cím is más tartalmat sejtet, a tartalom, a szemléletmód bizony alig vagy egyáltalán nem változott. Az egyes tanulmányok valóban átfogóan mutatják be a szlovák népi kultúrát, azonban nem Szlovákia népi kultúráját. Mintha egy etnikailag „tiszta” ország népe kultúrájának európai kapcsolódásait tárgyalnák, holott ez, amint már fentebb is jeleztem, nem így van. Bízzunk benne, hogy egyszer talán születik egy olyan jellegű, Szlovákia népi kultúráját bemutató kötet is, amelynek címe összhangban lesz a tartalommal! A szóban forgó kötet egyébként először angol nyelven jelent meg még 1997-ben. Ebben az időszakban több más jellegű reprezentatív kiadvány is születet Szlovákiáról.

Most pedig tekintsük át, milyen tanulmányokat tartalmaz a szóban forgó kiadvány, s a maga műfaján belül (tehát a szlovák népi kultúra prezentálása terén) milyen eredményeket tud felmutatni!

A bevezető tanulmányban Szlovákia népi kultúrája fejlődésének alapvető összefüggései címmel a kötet szerkesztője, Rastislava Stolièná, Szlovákia történeti-néprajzi áttekintését adja. A természetföldrajzi jellemzők mellett figyelmet szentel a betelepülési folyamatoknak: a magyar honfoglalásnak, majd a németek és a vlach népcsoport megtelepedésének. Ez utóbbiakról bővebben is szól. Jellemzi a kereszténységnek a szláv népi kultúrára gyakorolt hatását. Az egykori közigazgatási egységek, a megyék keretein belül az idők folyamán a népi kultúra sajátos helyi változatai alakultak ki. Az ott élők identitását, mi-tudatát sok esetben ezek határozták meg, s az ezen az egykori közigazgatási területen élők mindmáig eszerint határozzák meg hovatartozásukat (pl. Árva, Liptó, Gömör, Bars, Zemplén stb.). A szerző szól többek között az 1818 utáni államigazgatási átszervezésről, valamint az 1950-es években megvalósult szövetkezetesítés népi kultúrára gyakorolt hatásairól. Megállapítja, hogy a migrációs folyamatok a 18. századtól figyelhetőek meg fokozottabban, ekkor válik intenzívebbé az idegen kulturális hagyományok egymásra hatása, cseréje is. A más vidékeken idénymunkát, vendégmunkát végző szlovák csoportok közvetítésével szintén érték hatások a szlovák népi kultúrát. A 17–19. század folyamán a szlovákság aránylag nagy számban telepedett meg a magyar Alföldön is, s ekkor kerültek Horvátországba, Szerbiába, Bulgáriába és Romániába is kisebb-nagyobb csoportjaik. A migrációs folyamatok tárgyalását az Amerikába való tömeges kivándorlással zárja a szerző, azonban nem tesz említést az államilag irányított cseh telepes falvak kialakításáról-kialakulásáról Szlovákia déli, magyarok által lakott vidékein. Figyelmen kívül hagyja a második világháborút követő, a magyarokat diszkrimináló intézkedések nyomán született szlovák–magyar lakosságcserét, valamint a németek deportálását, kitelepítését is. Ezt azért is hiányoljuk, mert az Alföldről Dél-Szlovákia magyarok által lakott terültekre érkezett nagyszámú szlovákság megjelenése nemcsak az itt élő magyarok hagyományos kultúrájára gyakorolt jelentős hatást, hanem az időközben itt megtelepedett szlovákok kultúrája is változásokon ment át. Teljesebb lett volna a kép, ha arról is említést tesz a szerző, hogy a németek távozása milyen nyomot hagyott, milyen változásokat idézett elő az általuk lakott régiók kultúrájában (helyükbe általában szlovákok telepedtek Észak-Szlovákiából, Romániából, Jugoszláviából). Kár, hogy ezek kimaradtak, hiszen tudomásunk szerint az ún. repatriált szlovákok mindennapi kultúrájával, interetnikus kapcsolataival, reintegrációs erőfeszítéseikkel már több szlovák néprajzkutató is foglalkozott, több tudományos publikáció is napvilágot látott. Bizonyára az eredetileg angol nyelven kiadott kötet olvasóit is érdekelte volna ez a téma. A szerző a kényes politikai történéseket mintha szándékosan kihagyta volna. Az viszont dicséretes, hogy a szlovákok magyarok általi elnyomását sem tálalja abban a hangnemben, ahogyan azt több szlovák szakembertől korábban megszokhattuk.

A bevezető tanulmányt tizenöt további követi. Most tekintsük át ezeket röviden!

A sort Peter Slavkovský Hagyományos mezőgazdasági kultúra című tanulmánya
nyitja. Ebben tömören vázolja az agrárkultúra fejlődését térségünkben a 6. századtól napjainkig, majd Szlovákia agrárkultúrája a 20. század első felében címmel részletesen taglalja a növénytermesztés és állattartás különböző területeit. Tanulmánya a következő alfejezetekre tagolódik: Termőföldszerzés és előkészítése. Ebben az irtványozással szerzett termőföld megmunkálását írja le, amely a 13–15. században az ún. soltészok által zajlott, a 16–17. században az ún. valach jog alapján. Az irtással és égetéssel szerzett termőföldet egy idő után otthagyták, új területet vettek birtokba, de gyakran bizonyos idő elteltével visszatértek ide. A hegyoldalakban kialakított teraszos termőföld kialakítását is leírja a szerző, mint ahogy sok más folyamat mellett a trágyázás különböző módjairól is szól. A növénytermesztés minden aspektusára kitér, s természetesen a szlovákok egyik fő eledele, a krumpli termesztésének is nagy teret szentel. A zöldség és gyümölcstermesztés, valamint szőlészet tárgyalásánál a szőlőhegyek építészetéről, valamint a bortermő vidékekről is leírást kapunk. A következő, A háziállatok tartásának szervezete című alfejezetben a szállásokon zajló hegyi pásztorkodás, a tejtermelés alapos leírását nyújtja. Nem tér ki azonban a növénytermesztést illetően például a Vág menti területre, amely elsősorban a zöldségtermesztésben játszott kiemelkedő szerepet, miközben ennek is van szlovák nyelvű (szlovákiai magyar, illetve szlovák szerzőtől származó) irodalma.

Michal Kaµavský a Mesterségek és háziipar című tanulmányát a Mesterségek története Szlovákiában című alfejezettel indítja, majd A mesterségek Szlovákiában és európai jelentőségük című alfejezetben sorra veszi, melyik vidékekre mely mesterségek voltak a jellemzőek, ezt követően pedig a kézművesipar helyzetével foglalkozik a céhek megszűnését követő időszakban. A szlovák vándormesterekről szóló részben részletezi, mely környező országba milyen mesteremberek vándoroltak, s Szlovákia területén milyen vidékeket kerestek fel. A nyugati határt Stájerország, Württemberg, Szászország és Szilézia jelentette, délen Bácska, s keletebbre pedig Erdélyt is bejárták.

¥ubica Faltaòová a szerzője a Hagyományos kereskedelem című tanulmánynak, amelyben a történeti leírás után térképek segítségével érzékelteti, Európa mely területeire jutottak el a szlovák kereskedők portékái. A második részben a hazai piacokat mutatja be, s az itt közzétett térképnek köszönhetően átfogó képet kaphatunk egyes vidékek vonzáskörzetéről.

A kötet szerkesztője, Rastislava Stolièná foglalta össze a népi táplálkozást. Külön tárgyalja a növényi és állati eredetű táplálékokat, valamint az italokat is, külön-külön az alkoholtartalmúakat s az alkoholmenteseket. Az étkezési rend című fejezetben bemutatja, hány alkalommal táplálkoztak naponta, s az egyes étkezéseknél mit fogyasztottak. Kitér az étkezés módjaira, s külön teret szentel az ünnepi lakomák alkalmainak (esküvő, keresztelő, halotti tor, naptári ünnepek). A tanulmány végén a téma európai összefüggéseit taglalja.

Mojmír Ben¾a a Ruha és lábbeli című tanulmányában a szlovák népviseleteket mutatja be, térképeken szemléltetve egyes ruhadarabok elterjedését nem csupán Szlovákiában, hanem a környező országokban is. Tanulmányát a férfi viselet bemutatásával kezdi, majd a nőivel folytatja. Ez utóbbinál a női hajviseletre, valamint fejdíszekre is kitér. A lábbelik bemutatásánál ugyanazt az elvet követi, mint a ruháknál és a női fejviseletnél, vagyis európai keretbe helyezi a témát. Befejezésként külön fejezetben tárgyalja a hagyományos viselet és az etnicitás viszonyát. Arra a következtetésre jut, hogy az etnikai határok, valamint az egyes elemek elterjedési határai nem azonosak, és a szimbólumokkal is óvatosan kell bánni.

Soòa Kovaèevièová a Települések és lakóházak című tanulmányában elsőként a települések történeti fejlődésének vázlatát nyújtja, majd magát a lakóházat mutatja be. Négy alapvető szempontot jelöl meg ezek jellemzőiként: az építőanyag és az épület konstrukciója, a ház belső felosztása, a bútorzat és a gazdasági épületek. A továbbiakban e négy területet részletezi bővebben.

A Katarína Apáthyová-Rusnáková és Rastislava Stolièná szerzőpáros mutatja be a Település és a család társadalmát. A helyi közigazgatás alakulásának történeti bemutatása után a legnagyobb teret a családnak és családszervezetnek, a rokoni kapcsolatoknak szentelik.

A Naptári ünnepekhez kapcsolódó szokásokat Viera Feglová dolgozta fel. A téli időszakkal, a karácsonyi ünnepkörrel nyitja a sort: külön alfejezetet szentelve az advent, a karácsony, majd a farsang időszakának. A tavaszi és nyári ünnepkör keretében az általános bevezető után a húsvétot, a májusfaállítást, a pünkösdöt, a Szent Iván-napi tűzugrást, az aratóünnepséget külön fejezetben tárgyalja. Befejezésként néhány mondatban az egyes naptári ünnepek területenkénti eltéréseit vázolja, s említést tesz az egyes felekezetek eltérő szokásairól is.

Az emberi élet fordulóihoz kapcsolódó szokásokat a születéstől a halálig Családi szokások címmel a Viera Feglová és Kornélia Jakubíková szerzőpáros taglalja.

A dramatikus népszokásokat Daniel Luther tanulmánya foglalja össze, külön-külön bemutatva a szertartásjátékokat: a maszkos lények szereplési alkalmait, a farsangi, lakodalmi, karácsonyi játékokat, a betlehemezést, a háromkirály-járást, a Heródes-játékot, a Szent Dorottya-mártíriumjátékot stb. A tanulmány legutolsó alfejezetében a népi bábjátszást és a műkedvelő színjátszás hagyományait tárja elénk.

A népművészetet Oµga Danglová mutatja be a következő témakörökbe tagolva tanulmányát: fejlődési tendenciák, regionalizmus, a mesterségek szerepe, földrajzi tényező, társadalmi adottságok, a vallás hatása, stílushatások, valamint specifikus vonások. Ez utóbbi fejezetben az etnikus specifikumokkal is foglalkozik: a szlovákokra jellemző művészeti specifikumként a vert csipkét jelöli meg, amely ágazat művelőinek központjai a bányavárosok voltak, jóllehet a csipkeverés a 16. század elején a horvát telepesek közvetítésével terjedt el Nyugat-Szlovákia területén, Szlovákia keleti részeibe pedig a cseh és német telepesek által. A szerző szerint a 19. század folyamán a csipkekészítés a földműves családokban is fontos bevételi forrássá vált. A földművesek körében készült csipke sajátos fejlődésen ment keresztül. Míg a bányavidékeken a nyugati hagyományok domináltak, a többiek körében készült csipke magán viseli a lokális hatásokat, elsősorban a hímzések motívumai jelennek meg rajta.

Gabriela Kiliánová Prózai népköltészet című tanulmányát három nagyobb alfejezetre tagolja: a prózai népköltészet kultúrtörténeti és szociális kontextusa Szlovákiában, a népköltészet tanulmányozása, valamint a szlovák próza az európai kontextusban. A második alfejezetben külön tárgyalja a szöveges folklór két válfaját, a mesét és a mondát. Az egyes mesetípusokat: az állatokról szóló meséket, a tündérmeséket, a legenda-meséket, a realisztikus meséket, valamint a humoros elbeszéléseket és anekdotákat külön is bemutatja. A mondák esetében is ugyanezt a módszert alkalmazza: jellemzi a helyi, történeti és hiedelemmondákat, valamint az elbeszélések az életből elnevezésű kategóriát. Ez utóbbiba azokat a közelmúltban megtörtént eseményeket, történeteket sorolja, melyeket maga az elbeszélő élt át, vagy pedig a környezetéből mástól hallotta, s meggyőződéssel állítja, hogy valóban megtörtént. Ezek az elbeszélések számtalan csoportra oszthatók tovább, hiszen ide tartoznak a gyermekkori történetektől kezdve a különböző természeti katasztrófák, gyilkosságok, balesetek, háborús történetek, s még sorolhatnánk tovább. A tanulmány befejezéseként a szerző (A szlovák próza európai kontextusban) az egyes mesetípusok szláv kölcsönhatások, párhuzamok elemzése mellett a magyar kapcsolatokra is kitér, példaként említve a Mátyás királyról szóló meséket és mondákat. Kár, hogy a szerző nem ismeri a szlovákiai magyar népmeseköteteket (itt elsősorban B. Kovács István és Géczi Lajos több mese- és mondakötetére gondolok), bizonyára ezeket is hasznosítani tudta volna munkájában. Ebben az esetben viszont hozzá kell tenni, hogy a magyar nyelvismeret hiányában ezeket valóban problematikus értő módon beleépíteni az adott tanulmányba. Többek között ez is rávilágíthat arra, hogy még ilyen, teljesen a nyelvhez kötött folklórtémákban is fontos lenne a szlovákiai magyar folkloristáknak eredményeiket szlovákul vagy valamelyik világnyelven is összefoglalniuk.

A népdal című fejezetet Eva Krekovièová írta, a néptáncot Stanislav Dú¾ek, a népzenét pedig Oskár Elschek tanulmányából ismerhetjük meg. A szlovákiai magyar néprajzi irodalom talán éppen e három témakörben a leggazdagabb, de sajnos egyik szerző sem vette figyelembe ezeket. Ág Tibor egyetlen munkáját sem említik, de Takács András néptánckutató köteteiről sincs szó, nem beszélve Ujváry Zoltán népdalgyűjteményeiről. A kötetben szereplő tanulmányok közül Oskar Elschek tanulmánya az egyedüli olyan munka, amely figyelembe veszi a Szlovákia területén élő más nemzetiségek népzenéjének hatását a szlovákra, és viszont. Sőt a Szlovákia és a közép-európai hagyomány című alfejezetében külön-külön tárgyalja a szlovák népzene morva-cseh, osztrák-német, lengyel, ruszin-ukrán, valamint magyar kapcsolatait is. Kár, hogy a többi tanulmány nem ilyen módszer alapján készült. Ha az Oskar Elschek által figyelembe vett szempontok érvényesültek volna, valóban egy modern, más országok kutatói számára is iránymutató, példaértékű munkával gazdagosodhatott volna nem csupán a szlovákiai, hanem az európai és az egyetemes néprajztudomány.

Visszatérve a kötet szerkesztőjének bevezetőjéhez, írását a következő gondolattal zárja: „Az európai régió, ahol Szlovákia is található, mindig élénk, nyitott és átmeneti területnek számított, a keleti és nyugati kulturális hatások egyaránt hatottak rá. Ennek okán az itteni népi kultúra is több tényező hatására formálódott, fejlődött, s magán viseli a különböző hatások tarkaságának, sokrétűségének bélyegét. Az alapvető aspektusok megragadása Szlovákia népi kultúrájának fejlődésében s annak széles körű európai kultúrába való besorolása volt annak a projektumnak a célja, melynek eredményeit e kötet prezentálja” (12. p.).

Kár, hogy a mai Szlovákia területén évszázadokon át jelen lévő, ma is itt élő nemzetiségeket nem sorolja azon tényezők közé, amelyek szintén hatást gyakoroltak Szlovákia népi kultúrájának alakulására, tovább menve: amelyek szintén meghatározzák Szlovákia néprajzi képét.

Mindemellett a kötetben szereplő gazdag és kiváló minőségű illusztrációs anyagnak is köszönhetően (fényképek, rajzok, térképek) valóban átfogó képet kapunk a szlovák népi kultúráról. A komparatív módszernek köszönhetően a tanulmányok valóban európai öszszefüggéseiben láttatják a szlovák népi kultúra egy-egy részterületét, s az érdeklődő sok új ismerethez juthat általuk.

L. Juhász Ilona

Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 2—3. (Bődi Erzsébet)

Az Acta Ethnologica Danubianára mint a közép-európai etnológia egyik legkomolyabb fórumára illik odafigyelni. Külön öröm, hogy ez az értékes szakkiadvány a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi műhelye munkájának az eredménye. Az Acta német alcíme – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie – talán még egyértelműbbé teszi a kiadvány évkönyv jellegét és a közép-európai etnológia szolgálatát.

Az ismertetésre kerülő kötet összevont 2–3. száma a XII. Nemzetközi Etnokartográfiai Konferencia előadásait és néhány könyvismertetést közöl. Mindezekből az is kiderült, hogy a Liszka József által vezetett komáromi tudományos műhely, pontos nevén a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológiai Központja szervezte ezt a konferenciát (2000. október 18–21.), s Alexander Fenton szavai után ítélve, igen sikeresen.

A 20. századi európai néprajztudományt a kartográfiai kutatások integrálták a leghatékonyabban. Ezeket a kutatásokat nem lehetett ösztönösen végezni, a terepen szerzett adatok közvetlenül nem adtak választ a feltett kartográfiai kérdésekre. Az ilyen kutatásokra már a kezdet kezdetén módszertanilag kellően fel kellett készülni, és az azt követő szisztematikus adatgyűjtés is hosszú éveket igényelt, s az eredmények közzététele, a térképszerkesztések s azok megjelentetése nemcsak költségesek voltak, hanem még veszélyt is hozhattak a népek békéjére. Az egymásrautaltság tehát törvényszerű. F. Ratzel Anthropogeographiájától (1891) a 20. század végéig felbecsülhetetlen értékű nemzeti néprajzi atlaszok jelentek meg. A biztató sikerek közepette közös európai etnológiai atlasz kidolgozására is vállalkoztak. A munka közben a kartográfiai etnológia azonban szerteágazott. Hogy milyen irányban, erről szólnak az Acta Ethnologica Danubiana (2–3.) lapjain közzétett előadások, melyeket a témakör legkiválóbb, az etnográfiai térképészet gyakorlati megvalósításában részt vevő kutatók fogalmaztak meg.

Már Alexander Fenton, az 1966-tól szerveződő Európai Néprajzi Atlaszi Találkozók egyik vezetője leszögezte, hogy 1990 a fordulat éve. Ettől kezdve újabb és újabb dimenziók kerültek be a kartográfia látószögébe. A határ mint néprajzi probléma a jelenlegi kérdés.

Erre 18 értékes, továbbgondolásra serkentő dolgozat reagált. Komoly tanulmányokká formálódott előadásokra nem lehet nem odafigyelni. Számtalan új tudományos fogalommal, látószöggel és nem utolsósorban eredménnyel frissítették az etnológiai gondolkozást. Ha csak néhány tanulságra hívom fel a figyelmet, akkor is oldalakat tölt ki.

A Nemzetközi Etnokartográfiai Munkacsoport leköszönő koordinátora, H. L. Cox mint a német néprajzi atlasz archívumának vezetője úgy véli, hogy a kijelölt kérdéskörre a választ a mai nemzetállamok makro- és mikroterületeinek határkutatásaival lehet megközelíteni. E vizsgálatok történeti és szinkronikus, strukturális tagolásban, szociálpszichológiai elemek összefüggésében történhetnek. Elkerülhetetlen a súlyponteltolódás a nagyobb földrajzi egységek történeti makroanalíziséről a kisebb régiók – a források mennyiségi és minőségi elemzésén alapuló – vertikális, történeti, gazdasági és szociálvizsgálatára.

Barna Gábor tanulmányában ezúttal ismeretelméleti síkon keresi a járható utat az emberi kultúra és a táj térbeli tagolódásához, amikor egy-egy romániai és szlovákiai jeles esemény vonzáskörzetének térbeli rendező elvét mutatja be kultúrtörténeti példák sokaságával. Borsos Balázs módszertanilag nyújtott újat. A Magyar Néprajzi Atlaszt számítógépes program alá véve eddig nem ismert összefüggésekre hívta fel a figyelmet. Továbbá elkülönített 68 kisrégiót. Elemzéséből egyértelművé vált, hogy a Duna mindenhol elválasztó, míg a Tisza folyó sehol sem tagolja a magyar kultúra képét.

A szlovák néprajztudomány részéről Marta Botíková, Oµga Danglová és Soòa Kovaèevièová készült a konferenciára. Kérdésfelvetéseik a kulturális areák és etnikai határok, a díszítő elemek és viseleti formák hatása az identitás tartalmára, valamint olykor a nagypolitikából gyökerező határ menti kultúrtörténeti problémák értelmezésére vonatkoztak.

Kurt Dröge egy Magyarországon alig ismert korai néprajzi atlaszt értékelt, az 1936-ban megjelent Balti-tenger mellékéről készültet – a Pomerániai Néprajzi Atlaszt. Walter Hartinger előadásának fő mondanivalója a mobilitás, a társadalmi rétegek egymásra hatása, a lesüllyedt kultúrjavak és a kulturális diverzifikáció.

Keményfi Róbert egy komplex etnikai és nyelvhatárvizsgálat programját ismertette, melyet az MTA Kisebbségkutató Műhely indított útjára.

Gömör-Kishont történeti vármegye etnokulturális helyzetét jól ismerő B. Kovács István azt a felfogást erősítette, mely szerint a kultúrának mint egésznek nincsenek határai, csupán súlypontjai és átmenetei vannak. Egységes, akárcsak létrehozója és alakítója, maga az ember. Határai az egyes elemeknek és jelenségeknek lehetnek csupán. Liszka József a szlovákiai magyarok 20. századi populáris kultúráját jellemezte az iskolarendszer, az államhatalmi struktúra, a hadseregben való szolgálat, a piackörzetek alakulásának szemszögéből.

A néprajzi térképek szerkesztésében jártas Paládi-Kovács Attila ezúttal a történeti Felső-Magyarország földrajzi, nyelvi és részben kulturális tagolódásáról szólt. Növényföldrajzi, nyelvi és népsűrűségi határ körvonalazása, az átfedések ténye, a határzónát szélesítő népszigetek, az életkamrák megjelölése és az ezekre irányuló kutatásai újabb színezetet adnak a hagyományos kultúra tagolódásának megértéséhez.

Thomas K. Schippers tanulmányában a nemzeti térképek mint grafikai ikonok érzelmi és szellemi hatásának, a határértékek többdimenziós megjelenéseinek, a peremek, határok eltűnésére való természetes hajlamosságnak, a zárás–nyitás tényének, a virtuális és valóságos határok felfedezésének vizsgálata szerinte Európa jövő etnológusainak feladata.

Mieczyslaw Trojan wroc³awi etnológus Szilézia nyugati határánál zajló szociokulturális folyamatokról szólt. A két eltérő fejlettségi fokon álló német és lengyel kultúra között szerinte még áll a fal, pedig a határ már megszűnt.

Josef Vaøeka egy új atlaszt mutatott be. Térképei az 1752–1756 közötti cseh kézművességet, manufakturális termelést és a kézműves termékek kereskedelmét dokumentálják levéltári kutatásokra alapozva.

Jurjen Van der Kooi határokon átnyúló népi elbeszélésekről értekezett. Voigt Vilmos a nyelvsziget, népsziget fogalmát, létét bizonyította. A szigetképződés igazi okát a kultúra és a vallás terén láttatja, mivel bizonyos esetekben kételkedik a kisebbségi nyelvhasználat egyedüli hatásában.

Egy ilyen vaskos tanulmánykötet elméleti eszenciákat tartalmazó értekezéseit nem lehet csak egyszer elolvasni és értelmezni. Még az egyszerű kijelentések mögött is mélységek vannak, és ezeknek a mélységeknek is tudni kell a tartalmát, hogy ítélkezni merjünk. A kötet tanulmányaiból csak egy dolgot állíthatunk biztosan. Azt, hogy a néprajzi kartográfiai kutatásokban a 2000. év tájékán új korszak kezdődött: egy-egy érintkezési terület (zóna, sáv, perem stb.) minél összetettebb vizsgálata.

Bődi Erzsébet

Karl-Peter Schwarz: Èesi a Slováci — Dlhá cesta k pokojnému rozchodu. (Danis Ferenc)

Karl-Peter Schwarz eredetileg német nyelven (Tschechen und Slowaken – Der lange Weg zur friedlichen) 1993-ban megjelent könyvének szlovák nyelvű kiadása (Karl Gronsky munkája) bevezető részében nyomon követi a szláv törzsek történetét attól az időtől kezdve, amikor őshazájukból, a Visztula és a Dnyeper közötti területről az avarok nyomására kiszorultak és szétszéledtek a Baltikumtól az Adriáig, az Elba és a Duna vonalától a Fekete- és a Kaszpi-tengerig. Az avarok ellen lázongó szláv törzseket a 7. században Samo frank kereskedő egyesítette, és létrehozta „birodalmát”, amely mintegy 35 évig állt fenn. A szerző ezek után a cseh fejlődést követi nyomon, amelynek legfontosabb mozzanata az volt, amikor 845-ben a 14 cseh fejedelem felvette a kereszténységet, s ezzel folyamatosan integrálódott a nyugati keresztény világba. Rövid életű volt a Nagymorva Birodalom is (830–906), bár a későbbi Csehszlovákia megalapítói ebben látták felfedezni ősi államegységüket. A szláv nyelv fejlődésére nagy hatással volt néhány generáción keresztül a Cirill és Metód által meghonosított ószláv liturgia.

A Pøemysl uralkodócsaláddal kezdődően „megrendítően tompa durvaság kezdődött a cseh történelemben” (14. p.), ennek következtében kiéleződtek a vallási, gazdasági, politikai, szociális, nemzeti és egyéb ellentétek. A huszitaság egy ideig erősítette a cseh nemzetébresztő érzelmeket, mivel azonban nem sikerült a különböző irányzatokat egy közös cél érdekében egyesíteni, bekövetkezett a fehérhegyi csata (1620), amely a Habsburg-dinasztia győzelmével zárult. Még jobban megerősödött a nemesség hatalma, amely az ország területének kétharmad részét vallhatta magáénak.

Az első nyelvi konfliktus a csehek és az uralkodóház között II. József uralkodása alatt történt, aki a német nyelvet a hivatalos nyelv rangjára emelte, és annak a latin nyelv szerepét kellett volna átvennie. Ekkor kezdett a cseh nemesség hazafias módon gondolkozni és cselekedni. Ezzel kapcsolatban a szerző megemlíti Václav Hanka irattáros érdekes esetét, aki még középkori iratokat is meghamisított, hogy ezzel bizonyítsa a cseh államiságnak a távolabbi múltba nyúló kezdetét. Ezekben az időkben a szlovákokról úgy ír, mint „történelem nélküli népről” (47. p.). A 10. században becslések szerint négyszázezer „ugor” és kétszázezer szláv lakott Pannóniában (47. p.). Csak a 18. század végén kezdődött a szlovákok nemzeti ébredése. Ez azonban összefüggött az egész magyarság korszakváltásával, a soknemzetiségű feudális korszakból az egységes nemzetté válásával, a tereziánusi–jozefiánusi jogrendszer elleni törekvésekkel. II. József 1784-ben a német nyelvet hivatalos rangra emelte az egész Monarchia területén, és ez a centralizációs „germanizáció” itt sokkal nagyobb ellenállásba ütközött, mint Cseh- és Morvaországban, hiszen a magyar nemesség már 1526-tól harcolt a Habsburgok ellen, amikor a trónt a dinasztia vette át.

Míg az 1848–49-es magyar szabadságharc és főleg az osztrák–magyar kiegyezés után megkezdődött Magyarország iparosítása, és a jobbágyság felszabadításával fellendült a mezőgazdasági termelés is, a csehekkel szembeni német politikában eluralkodott – főleg az 1861. február 26-i új alkotmány elfogadása után – a felsőbbrendűség és a nacionalizmus. A szlovákok körében az erős magyarosítás az 1867-es kiegyezés után kezdődött, ez a sötét korszak maradt meg a szlovák népben emlékként napjainkig. Míg 1868-ban 1800 szlovák nyelvű népiskola volt, a 20. század elejére számuk lecsökkent 528-ra, 1913-ban pedig 260-ra. Az uralkodó osztályok nemcsak a szláv nemzetiségűektől féltek, hanem saját népüktől is, hiszen a rossz szociális viszonyok miatt csak a lakosság 5,5%-ának volt választójoga. „A nemzeteknek egyenlő jogokat” jelszó alatt gyorsan formálódott a szláv népek egységes ellenállása a Habsburg-monarchia uralkodó népei, a németek és a magyarok ellen (53. p.). Csak az uralkodók, főleg Metternich vaksága okozta, hogy elismerje a nemzetiségek jogait, amely a saját létének alapját képezték, és amelyet Franti¹ek Palacký a Duna menti országok föderációjában lefektetett (57. p.).

Amikor 1849 nyarán a császári és az orosz cári katonaság egyesített ereje legyőzte a magyar forradalmat, a szláv nemzeteket a bécsi udvar nem jutalmazta meg. Így ¥udovít ©túr lassan russzofil politikát kezdett hirdetni, sőt azt javasolta, hogy a szlovákok térjenek át a pravoszláv hitre és váljon az orosz nyelv hivatalossá számukra (61. p.). Masaryk 1917-ben a cseh légiósoknak írt kis könyvét eljuttatta a nyugati országok vezetőinek is. A Szép, új Európában először vázolja fel az új államokat, kiemelve a három szláv állam: Lengyelország, Csehszlovákia és Jugoszlávia szerepét a német expanzió ellen. Megemlékezik a magyarokról is: „Számukra biztosítva lesznek az összes polgári jogok. A demokráciának világnézetté kell válnia: Jézus, nem Cézár – ez lesz a demokratikus Európa jelszava” – írta (99. p.).

A szlovákok által lakott területek besorolása az új állam keretei közé nehezebb volt, mint a cseheknél. Az osztrákoktól való szétválás után Károlyi Mihály kormánya liberális köztársaságot igyekezett kialakítani. Tárgyalt Milan Hod¾ával és más szlovák vezetőkkel is, felajánlotta nekik egy autonóm terület létrehozását (109. p.). A cseh egységeket, amelyek Szlovákia területére léptek, a magyar katonák visszaverték. Párizsban sikerült Bene¹nek meggyőznie a franciákat és az angolokat, hogy engedjék át Felső-Magyarországot az új állam kereteibe. Így aztán januárban újra bevonultak Szlovákiába, és elfoglalták egészen a demarkációs vonalig. Később úgy látszott, hogy a kártya megfordul, amikor Kun Béla vörösgárdistái bevonultak Szlovákiába. Csak a júniusi párizsi békekonferencia ítélte véglegesen Szlovákiát Csehszlovákiának.

Masaryk elve az „osztráktalanítás” volt, bár átvette az osztrák jogi és államigazgatási rendszert. „A mi programunk Tábor” – mondta kifejezésre juttatva ezzel a „katolikus idegenuralkodás” megszüntetését. A Bécstől való elválás ezzel Rómára is vonatkozott. A fiatalok körében elvei visszhangra találtak, a „felszabadító elnököt” nagy tisztelet övezte kormányzása egész ideje alatt. Bene¹ már sokkal gyengébb vezetőnek mutatkozott.

Csehszlovakizmusával maga ellen hangolta a németeket és a szlovákokat. A Szovjetunióval 1935-ben megkötött szövetséges szerződés konzervatív körökben ellenszenvet váltott ki. Amikor Andrej Hlinka 1935-ben meghalt, a szlovák politika folytatója Jozef Tiso lett. 1938. szeptember 30-án a Bene¹-féle csehszlovák kormány elfogadta a müncheni döntést, s ezzel a németek harc nélkül elfoglalták Cseh- és Morvaországot. Henlein emberei 400 ezer cseh lakost űztek ki a szudétanémet területről. A lengyelek október 2-án elfoglalták Tì¹ín környékét, Magyarország követelése a bécsi döntéssel lépett érvénybe. Március 13-án Hitler meghívta Tisót, és ismertette vele tervét Csehszlovákia szétrombolására. Másnap Tiso összehívta a tartományi gyűlést, amely kikiáltotta Szlovákia függetlenségét. A Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HS¥S) fanatikus hívei vakon követték a hitleri nemzetiszocializmus eszméit; az antiszemitizmus és idegengyűlölet aztán a zsidóüldözésben csúcsosodott ki. A szlovák kirakatpolitikának jól jött, hogy a Hlinka-féle pártban Tisón kívül még tíz katolikus pap vállalt vezető szerepet (147. p.). Az 1941. szeptember 9-én kiadott „Zsidó kódex” túlszárnyalta a hírhedt nürnbergi törvényeket is. Később aztán a sorozatos német katonai vereség hangulatváltást idézett elő Szlovákiában. 1943 októberében egy egész gyalogezred állt át Ukrajnában a szovjetekhez, később pedig egy elit gyalogezred is. Ezért a németek a szlovákokat kivonták a keleti frontról. Ugyanebben az évben megalakult Ludvík Svoboda vezetésével az I. csehszlovák zászlóalj. A szlovák nemzeti felkelés kirobbanása előtt (augusztus 27-én) a szlovák hadsereg szökevény katonái a turócszentmártoni állomáson lefegyverezték a német katonai misszió 22 tagját, és másnap kivégezték őket. Erre 29-én Tiso beleegyezésével a német csapatok megszállták Szlovákiát. Megtorlásul felégettek 60 falut, és kivégeztek 3723 civil személyt. Ezekben az akciókban a Hlinka Gárda is részt vállalt.

Csehországban az ellenállók kisebb szabotázsakciókat folytattak Prága kivételével, ahol 200 ezer civil német maradt, főleg öregek és gyerekek. Május 5-én itt is kirobbant a felkelés, a németeket iskolákba, mozikba, futballstadionokba gyűjtötték össze. Az utcákon nőtt a gyűlölet, amely „németvadászatba” torkollott. Ismeretes a „brünni halálmenet”, ahonnan az összegyűjtötteket egészen a határig zavarták botokkal verve őket. A német statisztikai hivatal 1956-ban kiadott közvéleménye szerint az efféle akciók során 250 ezer szudétanémet lelte halálát (171. p.). Bene¹ elsőrendű célja az összes német kiűzése volt, mert e révén vélte megvalósíthatónak a tiszta csehszlovák nemzeti államot. 1946. május 8-án pedig törvényesítették az összes bűntettet, amelyet az „igazságos megtorlás” ideje alatt 1945. október 25-éig elkövettek. Bene¹ májusi dekrétumai megfosztották a németeket politikai jogaiktól, gazdasági alapjuktól, majd a szövetségesek potsdami értekezletén beleegyeztek „a német lakosság egy részének teljes kitelepítésébe” – számuk elérte a 2,7 millió főt. Bene¹ dekrétumai a magyar lakosságra is vonatkoztak, azonban hiába igyekezett nemzetközi beleegyezést szerezni a magyarok kitelepítéséhez. A szlovák kommunisták és részben a polgárság azért egyezett bele az erőszakos reszlovakizációba, hogy így csökkentsék a kisebbség számarányát (174. p.). Az erőszakos akcióknak katasztrofális volt a következményük nemcsak a németekre és magyarokra, hanem a csehekre és szlovákokra nézve is. Nem volt már erős polgárság, amely a kommunista diktatúrát megállíthatta volna. Az 1946-os „szabad” választásokat Cseh- és Morvaországban 38%-kal a kommunista párt nyerte, Szlovákiában azonban a demokrata párt győzött 62%-kal. Itt nem volt annyi földterület szétosztásra, mert a magyarok kitelepítése csak félig sikerült. Az 1945–1948 közötti időszakban a bíróságok 778 halálos ítéletet hoztak, és további 29 864 személyt ítéltek szabadságvesztésre, melyek kétharmada német és magyar nemzetiségű volt (183. p.).

Az SZKP XX. kongresszusán egy új folyamat kezdődött a „személyi kultusz” elleni harccal, Sztálin bűntetteinek a leleplezésével. Kezdetét vette Szlovákia iparosítása. Ennek nagyságát bizonyítja az, hogy az 1965. évi ipari termelés már olyan nagy volt, mint az 1947-es évben Csehszlovákia ipari termelésének teljes volumene. A hatvanas évek közepétől a cseh írók mind nehezebben hagyták magukat megfélemlíteni, így Prágában megjelentek Milan Kundera első regényei, Hrabal regényének megfilmesítésével Milo¹ Forman és Jiøí Menzel Oscar-díjas lett. Gottwald, Zápotocký és Novotný után, amikor az utóbbi 1968. január 4-én lemondott, helyére első titkárnak Alexander Dubèeket választották. Megalakult a Forradalmi Pártonkívüliek Klubja, majd a K 231, kiadták a Kétezer Szó című manifesztumot. A januári út augusztus 21-én szakadt meg, amikor az öt „varsói tagállam” együttes erővel megszállta Csehszlovákiát, amelyet Dubèek és társai kikényszerített aláírásával szentesítettek. Dubèek ezzel elvesztette szavahihetőségét, őt a kommunista párt vezetői tisztségében a börtönből nemrég szabadult Gustáv Husák váltotta fel. Amikor 1989 végén az új hullám Václav Havelt juttatta az ország élére, nem pedig Dubèeket, nagyon sokan meglepődtek. Az öreg „államalapító” nemzetek: az oroszok, a szerbek és a csehek elvesztették európai vezető szerepüket, a németek még mintaképeink is lettek. Radikalizálódott a szlovák politikai klíma. Az 1992-es parlamenti választásokon Csehországban Václav Klaus, Szlovákiában pedig Vladimír Meèiar győzött. Két nappal a választások után már Brünnben találkoztak, és közvetlenül megbeszélésük után Klaus az újságíróknak kijelentette: „A föderáció elveszett.” A hátramaradó hat hónap alatt elkészítették a békés szétválás feltételeit. Robert A. Kann történész szerint azért esett szét Csehszlovákia, mert az egész rendszert összefogó idea elvesztette funkcióját. Csak elodázni lehetett volna a szétesés idejét. Egyik utódállamnak sem egyszerű az előttük álló út. Hogy be is tudják fejezni, nem utolsó sorban szomszédjaiktól is függ.

A szerző, Karl-Peter Schwarz 1952-ben született az ausztriai Villachban. Hosszú éveken át volt az osztrák rádió és televízió (ORF) római tudósítója, majd a Die Welt és a Die Presse sajtómunkatársa.

A könyv szlovák kiadója kiemeli, hogy ez olyan érdekfeszítő olvasmány, mint egy detektívregény. Mai nemzedékünk többsége még nem találkozott történelmünk objektív leírásával, ezek bizonyos „pártszemléletből” íródtak vagy a külföldön élő történészek szélsőséges nézeteiből. Nem tudományosan megalapozott mű, annál érdekesebb és meglepőbb az olvasó számára, akinek nincs ideje és nem is igényli a mély történelmi elemzéseket. A szerző kitűnően összegezte a legfontosabb és alapvető történelmi tényeket, amelyek a mai állapotokig vezettek. Az olvasó sok ismeretlen idézetet is talál benne, ezek egészen más megvilágításban tüntetik fel a cseh és szlovák politikusok tevékenységét. Nagyon jó hasznát vehetik segédeszközként középiskolai pedagógusaink, de a történelmünk iránt érdeklődő emberek is. A könyvet irodalom- és névjegyzék zárja.

Danis Ferenc

Summary

Endre Tóth:
The first bilateral discussions between Czechoslovakia and Hungary (1921) – Bruck an der Leitha (1st part)

From the Czechoslovak-Hungarian relations’ aspect, 1921 can be viewed as an important year. After two years of difficult coexistence in the first part of the mentioned year, in Middle-Europe that was newly arranged after the war, the backgrounds for, even if not friendly relations, but traditional communication between the governments of the two countries were set, of which all the necessary conditions – through the signing and ratifying the Trianon Peace-Treaty by the Hungarian National Assembly – were define from the previous year.

The first bilateral discussions on Ministry level took place in Lower Austria, Bruck an der Leitha, on 14th – 15th March 1921 – when the leading politics of the newly-formed Czechoslovakia and the post-war Hungary met: Edvard Bene¹, Czechoslovak Foreign Minister, and his Hungarian partner, Gratz Gusztáv, and Teleki Pál, Hungarian Prime Minister – as a result of the series of secret discussions that began in autumn 1920. This first meeting determined the process and character of the discussion that run in the spirit of mutual recognition of the viewpoints concerning the parties’ development of Middle-Europe and of the arrangement of the relations of the two parties. This meeting on ministry level meant the clash of the two discussion conceptions at the same time. While the Czechoslovak party, in contrast with raising political questions, initiated mainly to discuss the economic questions, while the Hungarian party connected the discussion of political issues with raising economic questions. Moreover, this Ministry-level discussion was not only of informative character, but there were concrete results. Both parties agreed on establishing four professional committees – political-legal, financial, transport and economy –, within the framework of which the most fundamental issues of the normalisation of neighbour relations can be solved. Although, the possibilities of solving the joint problems were very soon broken by Habsburg Károly’s first restoration attempt.

Aranka T. Sápos:
The Tõketerebes district’s ethnical composition during the dualism

In modern story writing the numerical development of population – reproduction, stagnation, and decline – is the fundamental prerequisite of knowledge of society. My study is about the population’s development in the villages located in the middle area of Zemplén County during the dualism, mainly about the Terebes district that is an area that during the period of dualism was not an administrative unit. Determining the researched region and finding its source materials was a more difficult task, but these obstacles were eliminated. Recently, this area of Slovakia is one of the smallest administrative units, to which the whole Felsõ-Bodrogköz belongs. The primary reason of why I have chosen this area is that from ethnical and religious point of view it was diversified and it has remained its characteristics up to these days. It was a place, where through centuries the Hungarian-Slovak-Ruthenian ethnical language boundaries have met. The religious division of the areas’ majority and the presence of three religions – Roman Catholic, Greek Catholic, and Calvinist – living with each other up to these days, reflect its complexity.

As far as I know no such work has been published that describes a location that went through similar multiple administrative re-organisations as the Terebes district.
The majority of works that have been published examines only the population’s nationality from the establishment of the Czechoslovak Republic to the present times. In literature works that deal with population of small regions, administrative units, or geographical areas are very rare. In my study I have tried to present the district’s number of population, and its decreasing or increasing tendency, division by gender, age, ethnical composition, religion, state of education, process of main indicators of emigration. Eighty-eight locations are analysed from these aspects.

The analysis of ethnical composition became one of the central parts of the study. The difficulty was in the fact that three ethnical borderlines have to be monitored. We take into consideration not only the official data of population censuses, but also the records and registries of place names before the dualism. While analysing and comparing the data we found out that one can not draw improvident consequences. The comparing method is a necessity in order to find the differences in the source materials and to point out the real situation, since there are serious differences between the language boundaries of the years 1773 and 1851. The task of examining the population’s ethnical classification from the second part of the 19th century seemed to be easier. The official population censuses of the years 1880, 1900, 1910 showed the Hungarians’ stabilisation. That large temporary area that was traced out according to Fényes Elek’s data had disappeared. The Hungarian language area gradually extended to north. The Hungarian-Slovak ethnical border spread on the line of Kolása, Alsómihályi, Velejte, Gercsely, and Hardicsa, but the number of population with Hungarian language in north also increased. From the Slovaks’ point of view this period meant both losses and gains. On the southern parts of the Gálszécs district their number decreased in favour of the Hungarians, but the Slovak-Ruthenian language border moved in favour of the Slovaks. From the three language borders the Ruthenians lost gradually. Further processes and changes showed the Ruthenians’ vast assimilation.

István Gaucsík:
The creation of Hungarian and German banking associations of financial institutions in Czechoslovakia (1918–1920)

Except for the publications that are of economic-history character and deal with the situation of Hungarian national minority in Slovakia between the two World Wars, works on bank history are almost entirely lacking. The reason for this is that firstly the bank archive materials are not processed, and secondly the dominant position of political history in the Hungarian research strategies in Slovakia sets the study of economic issues into the background.

The study deals with the issues of Hungarian commercial banks in Slovakia in 1918-1920 – that were set up on ethnical basis and that remained their institutional/commercial state from before 1918 – and that integrated to the structure of credit organisation.

The study examines within the frameworks of economic disintegration of Middle-Eastern Europe after 1918 the Czechoslovak system of financial institutions (Czech country parts – specialised institution types, Slovakia and Sub-Carpathia – less specialised system) that was created from the bank system that had different developing models. The leading line of the work is the examination/comparison of bank division from the point of view of nationalities in Slovakia and Sub-Carpathia, using contemporary statistical data (number of institutions, introducing the items of their balances, division of their military loans).

He analyses the changes through the economic problems (consequences of cutting financial connections, the issue of the capital that remained in Budapest, foreign exchange problems, influences of the measures of Czechoslovak acts on banks and finances).

The author also deals with the banking system that was created on 19th July 1920 by the Hungarian and German nationality institutions (trilingual name: Pénzintézetek Egyesülete Szlovenszkóban és Podkarpatszká-Ruszban; Jednota peòa¾ných ústavov na Slovensku a Podkarpatskej Rusi; Verband der Geldinstitute in Slovensko und Podkarpartska Rus), with interest protection and implementation, in which the Hungarian banks were in majority (in 1919 the association had 147, and in 1922 173 members).

In conditions of Slovakia, their capital strength and influence in contrast with the Slovak banks decreased, because to increase their capital a permission from the government is needed that they did not received because of their economic difficulties (unclaimable foreign demands, military loans, deposit decrease), and because of the nationalistic disagreements of governmental circles.

Although, the sources evidence that the possibilities for economic co-operation – for the reason of dealing crisis situations – were created, therefore bilateral arrangement of interests took place (financial governance – Hungarian nationality bank, Slovak nationality bank – Hungarian nationality bank, Slovak bank association – Hungarian and German bank association).

The number of Hungarian banks did not decrease in consequence of the measures of the nationalistic Czechoslovak economy policy, but as a result of such objective economic processes (economic crises, structural changes of banking system) that required the relevant answers (mergers, bank solidarity).

Tamás Török:
Examination of the historical names of Zoboralja

When one sees the research work of historical material on names it is evident for the first sight that the designation of contemporary maps, property books is different from the designation of present spelling rules. In the above study the author looks for the answer of this question, examining Zoboralja’s historical names from the orthographic point of view. He classifies separately the designation characteristics of the sounds and the characteristics present in the way of writing of place names. When studying the sounds, he defines two sub-classes: the class of vowels and consonants. In the case of vowels, he emphasises three main characteristics: a) duration designation, b) vowel change, c) archaic forms. He also examines the designation of consonants, where he classifies five characteristics: a) duration designation, b) consonant change, c) consonant-dropout, d) palatalisation, e) archaic form. With his analyses the author wants to introduce writing method characteristics of map creators, influences of the dialect present in written documents, that the old – archaic – way of writing continues to live on on the maps of certain periods.

Ferenc Boros:
Nationality policy of the Dzurinda-government

The essay wants to find answers to the following questions: What changes did the Slovak elections in 1998 bring in relation to the Hungarian people? Where are the positive changes of the new government’s policy in comparison with the previous period? In which field did not the government fulfilled its obligations? Within the government coalition what kind of problems did arise? What factors did influence the government’s policy?

In what extent did the government’s „policy concerning the Hungarian people” become an organic part of the society’s democratisation and of the Euro-Atlantic orientation? And how did this affect the external and internal (social) judgement and character of Slovakia?

If we want to answer the above questions generally, then we can say that comparing with the Meèiar-government period (1994–1998), significant changes were carried out in the Slovak government in the field of policy concerning the Hungarian people, although they were by no means in accordance with the expectations and given possibilities. A uniform viewpoint on solving the issue of the largest minority was within the government coalition not formed, often because of the lack of political will. The decisions were generally made with difficulties and amid sharp debates and in the majority of cases half-solutions were born that resulted doubt in the circles of the Hungarian people in Slovakia.

The author describes all those cases when the Party of Hungarian Coalition argued with the coalition partners during the almost four years. Firstly, he examines the issues of setting up the government in 1998, that after the elections the Party of the Democratic Left tried to left out the Hungarian party from the coalition party. Later, he writes about the restoration of bilingual certificates and the bilingual school documentation that were blocked by Meèiar. The author also describes the clashes between the Party of the Democratic Left and the Party of Hungarian Coalition in the issue of the National Land Fund. In the next part he deals with the debate that arose in connection with the financial support of the minority culture and he also introduces the process of passing the so-called Language Act that regulates the language usage of minorities. This act was passed by the Slovak Parliament, against the Hungarian representatives. In the next chapter the author introduces the dispute that arose in relation to the Act on regional and local government and also the disputes on the Slovak Constitution’s modification. Finally, he deals with the issue of the Bene¹ Decrees that still affects the Hungarians living in Slovakia.

Ilona L. Juhász:
Ethnography will still have subjects to research (Interview with Ujváry Zoltán, aged 70)

Ujváry Zoltán, professor of the Ethnological Department of the Debrecen University (former Kossuth Lajos University) turned 70 this year. The professor – who still works hard with a young spirit – was born in the village of Hét close to Gömör, commenced his studies at the grammar school of Rimavská Sobota, and later he studied at the Kossuth Lajos Unviersity. After receiving his diploma, he became an assistant at the Ethnological Department, and later he was appointed the position of ethnologist, Béla Gunda, head of this department. Then, in 1979, he commenced his researches in Gömör. Within the framework of this work he provided ethnological research with his students and other well-known experts on the territories of historical Gömör with Hungarian population, i.e. on the territories of present Slovakia. As a result of almost two decades of systematic research work 55 volumes were published in the Gömör Néprajza series, that was also edited by him, of which authors were well-known experts, and his students, as well. Recently, the first volume of his synthesis was published, introducing Gömör from the ethnologic point of view, that was planned to have four volumes. Ujváry Zoltán’s works are very rich and detailed. Primarily his works oriented on folklore dominate, but he was the author /or was the co-author/ of books on other fields of ethnology (e.g. eating habits, pottery). He was a pioneer in searching the folklore mask games. In Szatmár he found unbelievably rich materials on carnivals that had been undiscovered in literature. He extended the research on this topic to the territory of the whole country and he published its results in his 4 books titled Game and Mask. His life work is evidenced with dozens of books, but the number of books he contributed to is even higher. Among others, he launched the Néprajz Egyetemi Hallgatóknak (Ethnology for University Students) series, in which he introduced the numerous topics of traditional /and non-traditional/ ethnology. His famous work Szülõföldön hontalanul (In the Country of Birth with no Home), that have been published in more languages (Hungarian, Slovak, Czech), in which he describes the Calvary of Hungarian people living in Slovakia after the Second World War on the basis of the reminiscences of a villager. According to the Bene¹ Decree in the period of 1947-48, masses of Hungarian people were moved to Hungary or deported to the Czech Republic. This book evoked a strong reaction not only in Slovakia, but in the Czech Republic, too. A nationalistic Czech Parliamentary representative in his speech protested against publishing the book in Czech language.

Professor Ujváry Zoltán besides his scientific, educational, and writing activities, he always paid attention to and helped to people in Hungarian museums of Gömör in Slovakia and encouraged students to continue their ethnological studies at the Debrecen University.