Impresszum 2022/4
Fórum Társadalomtudományi Szemle negyedévenként megjelenő tudományos folyóirat XXIV. évfolyam
Főszerkesztő: Csanda Gábor
A szerkesztőbizottság elnöke: Öllös László
Tanulmányok
Liszka József:…távoli kürthöz a bálványt… A szakrális kisemlékek jelrendszereihez. Szimbólumok, attribútumok, ornamentumok, dekórumok
L. Juhász Ilona: Az 1968-as szovjet megszállás első napjainak emlékezete Rozsnyón. Egy civil halála és lövöldözés a Kras Szállodára
Simon Attila: A népbíróságtól az állambiztonsági szolgálatokig. Adalékok Varga Imre református püspök életpályájának a megítéléséhez
Lampl Zsuzsanna: Sajtó, televízió, rádió, internet. Részletek a szlovákiai magyarok 2021-es médiafogyasztásáról
Öllös László: Mi a nemzeti béke?
Máté György: Kinek hol a helye? Templomi székviták és más esetek mikrotörténeti tanulságai egy feledi református jegyzőkönyv alapján
Lakatos Judit: A nyíregyházi metodista gyülekezet története a kezdetektől a csehszlovák–magyar lakosságcseréig
Konferencia
Liszka József: Békaperspektíva vagy madártávlat? Gondolattöredékek egy konferencia margójára
Közlemények
A.Gergely András: Ahol a Gonosz kihajt, avagy mementó Dél-Szlovákiában
Balázs Géza: Utánzás vagy újraalkotás? Miként kreatív a gyermek és a diák? Tamás Ildikó „Adj netet!” című könyve kapcsán
Fülöp László: Ismertetés gradeci Stansith Horváth Gergely családjáról 1766-ból
Köszöntő
Liszka József: Az odafigyelő ember. A.Gergely András hetvenéves
Könyvek
Mészáros András: Keresztes Veronika: A Pozsonyi Jogakadémia története (1777–1914)
Bodnár Krisztián: Dóbék Ágnes (szerk.): Könyvek magántulajdonban (1770–1820)
Bodnár Krisztián: Szabó Ádám (szerk.): „Anyai nyelvünk pallérozása”. Teleki József, az ismeretlen nyelvújító
Csanda Gábor: Tóth László: Hagyomány és identitás. Tanulmányok és esszék a (cseh)szlovákiai magyar irodalomhoz 2006–2021
…távoli kürthöz a bálványt… A szakrális kisemlékek jelrendszereihez. Szimbólumok, attribútumok, ornamentumok, dekórumok
Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437
Néhai atyai barátomtól, a müncheni Vajda Lászlótól kaptam egykor egy verseskötetet: Fél korsó hiány. A Pécsett, 1980-ban a megjelent antológia négy (akkor) fiatal költő (Parti Nagy Lajos, Csordás Gábor, Meliorisz Béla, Pálinkás György) verseit tartalmazza, 1982-ben dedikálva, alighanem Csordás Gábor által Vajda Lászlónak: „Vajda tanár úrnak, a kitűnő és hatásos műfordításért barátsággal…” Vajda a dedikálás körülményeiről jó két évtized távolságában semmire nem emlékezett. Pedig a szöveg valamilyen müncheni felolvasóestre utalhat, ahol ezek szerint Vajda, nem állítanám, hogy rá jellemző módon, valamiféle tolmácsi, „műfordítói” szerepet is vállalt. A kötetben találhatóak apró korrekciók, a felolvasást segítő jelek, kivétel nélkül Parti Nagy Lajos verseiben. Egyik találkozásunk alkalmával megkérdeztem a szerzőt, mit tud erről a valószínűsíthető müncheni útról. Semmit. Aztán utódedikálta nekem is „ezt a nagyon régi és különleges példányt”. Mindezt azért hozom most szóba, jó nagy távolságból nekifutva az alább kibontandó témának, hogy érzékeltessem, milyen esetleges az emberi emlékezet, s mily vékony jégen araszolgatunk egy-egy jelenség meghatározása, magyarázata során. Egy kérdésre (jelen esetben egy dedikáció háttere megvilágítására) az egykori nyilvánvaló aktőrök sem tudtak érdemleges választ adni. S akkor mi meg próbálkozzunk olyan jelek, jelképek stb. értelmezésével, magyarázatával (vak harmonikásként távoli kürthöz a hajót kitalálni!), amelyeknek eredeti értelme a valóban távoli múlt ködébe vész. Mindamellett nem gondolnám eleve hamvában holt kezdeményezésnek az ilyet, kísérletet is lehet tenni, írni efféle esszét, de csak annak tudatában, hogy (egy másik nagyot, a nyelvész Pais Dezsőt idézve, aki etimológiai eszmefuttatásait olykor a következő, immár szállóigévé nemesedett mondattal zárta) „más megoldás is elképzelhető”.
1.
…ha minden problémáról azonnal eszembe jut,
hogy mások mit mondtak róla, és hol,
akkor nem fogok többé a kérdésen a magam fejével gondolkodni.
(Heller 2015, 7. p.)
Heller Ágnes gondolata kiválóan mutatja meg a filológus gúzsba kötöttségét. Amennyiben a vizsgált jelenség minden egyes szakirodalmi lenyomatát számba és figyelembe vesszük, akkor rossz esetben a keletkezett végeredmény, a szöveg hemzsegni fog a mindazonáltal, ezzel szemben, mindamellett, illetve, másrészt, viszont, noha, ellenben… típusú szavaktól, szófordulatoktól, miközben a végén valahogy mégiscsak „igazságot kell tenni”, s persze nagyon jól tudjuk, hogy örökérvényű igazság nem létezik. Viszont (és már helyben is vagyunk: viszont!) mégsem lehet csak úgy belecsapni a lecsóba, mégiscsak kellenek kapaszkodók, cölöpök, amikre támaszkodva, de legalábbis mutatva az ember saját véleményt fogalmaz meg. Nem gondolhatta (és nyilván nem is gondolta) ezt másképpen Heller Ágnes sem.
És hát azért van itt még valami. Egy másrészt. Gondoljunk bele, micsoda sziszifuszi küzdelem a miénk ezekkel a fránya forrásokkal és szekundér irodalommal! Esély nincs rá, hiszen fizikai képtelenség, hogy…
Az 1968-as szovjet megszállás első napjainak emlékezete Rozsnyón. Egy civil halála és lövöldözés a Kras Szállodára
Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437
Csehszlovákia Varsói Szerződés tagállamai általi 1968-as megszállásának mára már gazdag szakirodalma van, jelen tanulmánynak azonban nem célja, hogy ezeket most sorra vegye,[1] hanem a közelmúltban gyűjtött anyag[2] alapján két történet variánsainak bemutatását tűzte ki célul. A megszálló tagállamok emlékezete fokozatosan elhalványult a köztudatban, 1968-cal kapcsolatban elsősorban a szovjet invázió emlékét őrizték meg az adatközlők, s azt is az oroszokhoz kötik, legtöbben általában úgy említik a megszállást, hogy „amikor bejöttek az oroszok”, amikor pedig a rendszerváltást követően elhagyták az országot, úgy emlegették, hogy „amikor kimentek az oroszok”. Néhány adatközlő említette meg csupán, hogy nem csak oroszok voltak a megszállók, hanem más nemzetiségűek (más szovjet tagköztársaságok katonái) is voltak közöttük, azonban ők is szinte kizárólag csak oroszokat emlegettek.
Az említett, az 1968-as megszálláshoz kapcsolódó két rozsnyói történet különböző variánsait a rozsnyói és környékbeli adatközlők elmondása alapján mutatjuk be. Az egyik eset a megszállás napján, augusztus 21-én történt, egy tank által okozott halálos balesetet, amelynek áldozata Štefan Ciberaj gömörpolomai (veszverési – Gemerská Poloma) fiatalember volt. A másik eset a megszállást követően, augusztus 25-én a város Kras nevű szállodájánál történt lövöldözés volt. Mivel eddigi tudomásunk szerint egyik esetről sem készült részletes és tényszerű pontos leírás (az akkori helyzetre tekintettel, ezen különösebben nem is csodálkozhatunk), így mi is csupán különféle mozaikokból tudjuk hozzávetőlegesen rekonstruálni, mi és miért is történt valójában. Ez elősorban a Kras Szállodánál megesett lövöldözésre vonatkozik. Nagyon értékes és fontos számunkra is az augusztus 21-i bevonulás egyes mozzanatait megörökítő valamivel több mint 5 perces felvétel, amelyet Jozef Lazor (1928–1985) rozsnyói operatőr készített. Az ő hagyatékából került ez a pótolhatatlan dokumentum a Rozsnyói Bányászati Múzeum tulajdonába, ahol a közelmúltban újra digitalizálták az anyagot. A filmet ezt követően a Bányászati Múzeum rendezvényén mutatták be első alkalommal a nagyközönségnek, a múzeum által az 1968-as megszállás 50. évfordulója alkalmából szervezett rendezvényen. A közönség soraiban voltak akkori szemtanúk is, akik megosztották a jelenlevőkkel, milyen emlékeik vannak a megszállással kapcsolatban. A múzeum a rendezvényt követően az Inforoznava.sk rozsnyói internetes portál számára néhány napra engedélyezte, hogy a felvételt közzétegyék internetes oldalukon, ezáltal a nagyközönség számára is hozzáférhetővé vált. Ez a felvétel azonban az eredeti anyag kissé rövidített változata volt, ugyanis a múzeum azzal a feltétellel engedélyezte a közzétételét, hogy etikai okokból kimarad két rövid epizód a filmből. Ennek egyike a földön fekvő sebesült áldozatról, a Štefan Ciberajról készített képsor volt.[3]
Bár az engedélyezett pár nap elteltével az Inforoznava.sk hírportál az oldalán olvasható közlemény szerint a…
A népbíróságtól az állambiztonsági szolgálatokig. Adalékok Varga Imre református püspök életpályájának a megítéléséhez
A téma kijelölése
A szlovákiai magyar elitbe tartozó személyek életpályájának a feltárása fontos, de máig kevés eredményt felmutató feladata a történetírásnak. Magán- és közéleti tevékenységüket is dokumentáló életrajza csak keveseknek van (Szent-Ivány József,[1] Tost László[2] és Esterházy János mindenképpen ilyen, bár ez utóbbi magánéletétének bizonyos mozzanatait jótékony homályba vonja a szakirodalom[3]), de a részben feltárt életút sem számos. Az utóbbira példaként Törköly József, Major István, Palkovich Viktor, Kaiser Gyula, Peéry Rezső vagy Szalatnai Rezső említhető.
A felvidéki magyar egyházak amúgy is csak részlegesen kutatott történetének egyik hiányzó fejezetét a papi hierarchia fontosabb képviselőinek életpályája jelenti. Fischer-Colbrie Ágost kassai katolikus püspökről egyetemi szakdolgozat ugyan már készült, ám egy teljes igényű biográfia még várat magára.[4] Református püspökeink legtöbbje pedig maximum egy-egy rövidebb vagy hosszabb tanulmányt kapott, de teljes életrajzot senki. Még a legfontosabbak, például Balog Elemér vagy Pálóczi Czinke István sem. Érvényes ez az 1908-ban Györkén született és 1980-ban Kassán elhunyt Varga Imre református püspökre is, akiről máig nem született egyetlen tudományos igényű életrajzi írás sem.
Varga életpályája már csak azért is érdekes, mert a szlovákiai magyar értelmiség első generációjának képviselőjeként élete átíveli a felvidéki magyar történelem legfontosabb korszakait. Varga a sarlósok és prohászkások nemzedékének tagja volt, akik még a történelmi Magyarországon születettek, de már a masaryki Csehszlovákiában szocializálódtak, és akik fiatal felnőttként élték meg az első bécsi döntést. És bár életkoruk és felkészültségük révén a második világháborút követően nekik kellett volna a felvidéki magyar közösség élére állni, a szlovákiai magyarok háború utáni sorsa, a kollektív bűnösség bélyege, a lakosságcsere, a deportálások, a kommunista hatalomátvétel stb. következtében legtöbbjük elhagyni volt kénytelen szülőföldjét. Ha csak a Sarló vezetőinek névsorát nézzük, a Bajcsi Ildikó által táblázatba sorolt 14 személyből (Balogh Edgár, Brogyányi Kálmán, Csáder Mihály, Ludwig Aurél, Peéry Rezső, Terebessy János, Dobossy László, Horváth Ferenc, Dobossy Imre, Morvay Gyula, Szalatnai Rezső, Jócsik Lajos, Boross Zoltán, Vass László)[5] 1945/1948 után egyedül Csáder Mihály maradt a Felvidéken, a többiek (többnyire kényszerűen) Magyarországra települtek át, de volt, aki az USA-ban és akadt, aki Németországban fejezte be pályafutását. Varga tehát a kivételek közé tartozott, hiszen – bár 1945-ben közel került ahhoz, hogy elüldözzék – ő itt maradt, és Szlovákiában élte le életét és futott be teljes életpályát.
A teológiát Sárospatakon, Losoncon és Halléban tanuló Varga ugyan Munkácson kezdte meg lelkészi pályáját, ám életének meghatározó helyszíne az akkor még erősen magyar és (a katolikusok számbeli többsége ellenére) meghatározóan református lelkületű Rimaszombat volt….
Sajtó, televízió, rádió, internet. Részletek a szlovákiai magyarok 2021-es médiafogyasztásáról
Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437
Mielőtt belekezdenék a címben említett részletek taglalásába, úgy gondolom, magyarázattal tartozom, miért gondoltam fontosnak felhívni arra a figyelmet, hogy itt a részletekről lesz szó. Nos, azért, mert egy másik tanulmányban (Lampl 2022), amely a szlovákiai magyarok médiafogyasztásának elmúlt ötven évéről szól, röviden ismertettem ugyan a témába vágó legújabb kutatás (Mrva 2021)[1] adatait is, viszont a kiszabott terjedelem épp a részletek bemutatását nem tette lehetővé. Ezt szeretnem most (részben) pótolni.
2021-ben a válaszadók 94 százaléka nézett tévét. 81,4 százalék naponta, ebből a legtöbben (29,1%) naponta három óránál tovább, minden negyedik 1-2 órát, s csaknem ugyanannyian (21,6%) 2-3 órát. Napi egy óránál kevesebbet 6,8 százalék nézte a televíziót. A többiek (13%) ennél ritkábban.
Rádiót a megkérdezettek 84 százaléka hallgatott. 61,9 százalék naponta hallgatta, ebből a legtöbben napi 1-2 órát (21,7%), 2 óránál többet 25,7 százalék, ennél kevesebbet pedig 14,5 százalék. Heti vagy havi szinten csaknem minden ötödik válaszadó rádiózott.
Nyomtatott sajtót 76 százalék olvasott, mégpedig 14,6 százalék naponta, a legtöbben, vagyis 20 százalék hetente többször, 8,6 százalék hetente egyszer, 13,6 százalék havonta többször, 3,6 százalék havonta egyszer, 15,5 százalék pedig ritkábban, mint havonta.
Internetes hírportálokat 71 százalék olvasott, a legtöbben, minden harmadik (32,3%), naponta.
Ami tehát a médiatípusokat illeti (nyomtatott sajtó, televízió, rádió, internetes hírportál), az elmúlt ötven évhez hasonlóan most is a televízió élvez elsőséget, hiszen a megkérdezettek 94 százaléka nézi. 84 százalékos hallgatottsággal a rádió áll a második helyen, majd a nyomtatott sajtó következik (76% olvassa) és az internetes hírportálok (71% olvassa). Ha az egyes médiatípusok fogyasztásának napi gyakoriságát vesszük alapul, akkor is a tévé az első és a rádió a második (81,4% nézi, 61,9% hallgatja naponta), viszont e tekintetben az internetes hírportálok 32,3 százalékos napi olvasottsággal megelőzik a nyomtatott sajtót, amelyet a válaszadók 14,6 százaléka olvas naponta.
S egy érdekes adalék a sajtófogyasztáshoz: a korábbi évtizedekben elterjedt jelenség volt a különböző sajtótermékek előfizetése, hiszen így biztosított volt a kényelmes hozzáférés, főleg azokban az évtizedekben, amikor a kisebb településeken még nem voltak újságárusok. Az előfizetés ma is inkább a nyomtatott sajtóra jellemző, mégpedig tízszer jellemzőbb, mint az internetes hírportálokra. Az előfizetők azonban a megkérdezetteknek csak egy kis csoportját alkotják: 18,3 százalékuk fizet elő nyomtatott sajtóra, internetes előfizetéssel pedig 1,9 százalék rendelkezik.
Most pedig foglalkozzunk a beígért részletekkel, vagyis a konkrét sajtótermékek, tévécsatornák, rádiócsatornák és internetes hírportálok követésének mértékével, majd gyakoriságával. A kiindulópont mindig az, hogy az adott népességből hányan olvassák, nézik, hallgatják a konkrét médiát, mekkora a közönsége. Viszont az is fontos és érdekes…
Mi a nemzeti béke?
Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437
A magyar–szlovák megbékélés és együttműködés egyik akadálya az a feltételezés, hogy a felek az első adandó alkalommal elárulják egymást. Ma is kettős játékot játszanak.[1] Azaz a velük való bizalmon alapuló szövetségkötés kockázatos, sőt hosszabb távon biztosan bukásra van ítélve. Az aggodalmat az országok belső politikai viszonyai is erősítik. Pártjaik többsége instabil, újabbak és újabbak alakulnak, a régiek javarészének pedig leáldozik.[2] Politikusaik gyakran egymást is elárulják pusztán pillanatnyi és vélt érdekekért.
A kérdést azonban úgy is feltehetjük, hogy országaik egymással és másokkal kapcsolatos ilyetén múltbéli viselkedése mennyire ösztönzi az ő egyéni taktikáik és stratégiáik megválasztását? Aligha feltételezhető, hogy semennyire. Ahhoz ugyanis mindenekelőtt bírálniuk kellene az efféle múltat, méghozzá nyilvánosan. Ha nem teszik, márpedig ritka az ilyen,[3] akkor inkább az feltételezhető, hogy példaként szolgál. A két nemzeti kultúra összekapcsolásának programját, annak fontos részleteit kellene sajátjává tennie a közszereplőnek, például a szavazatokra pályázó és azoktól függő politikusnak, ami a jelen viszonyai közt nyilvánvalóan nagy kockázattal járna.
A felek politikai szereplőinek egyes csoportjai közt alkotmányos kérdésekben folyik a vita. Méghozzá az egyes országokon belül is. Ezek a politikai rendszer jellege. Továbbá az emberi jogok értelmezése a migráció vonatkozásában, az LMBTQ, a családok vonatkozásában. De a nemzeti kisebbségekében is. A bepolitika küzdelmeknek így országok közti dimenziója támad. A két ország együttműködésétől, sőt a két nemzet közeledésétől a felek egyes politikai irányzatai feltételezhetően a maguk értékrendjét féltik.[4]
Ám ez a szemlélet hibás. A magyar–szlovák megbékélés olyan változásokhoz vezetne a két ország értékrendjében, amelyek lakosai nagy részének javát szolgálnák. A vezetőréteget is beleértve. Ám változniuk kellene. Ez a változás persze nagyobb volna, mint amikor az egyik nagyhatalomtól a másikhoz állnak. Még annál is, hogy eközben a politikai rendszerét is átveszik, felszámolva a korábbit. A változásnak most korábbi identitásuk egyik alappillérét kellene megingatni, majd kicserélni: a térségbéli nemzeti ellenségüket.
A nemzeti agresszivitásuk kritikája egyben a demokrácia értékrendjének megerősödésével járna. A nemzeti relativizmus ugyanis az államszervezés legfőbb elvének, a nemzeti elvnek a torzulásaként nem válhatna általános magatartásmintává. Sőt. A kritika egyik célpontja éppen a nemzeti relativizmus[5] volna. A nyilvános vita pedig a társadalom legtöbb tagjához eljuttatná eredményeit. Továbbá az új értékrend részeként a közoktatásba is bekerülne. Az egyes politikai eszmeáramlatok előnyére válhatna a folyamat. A nemzeti nagyság visszanyerése volna a konzervatívok legfőbb jutalma. A demokrácia megerősödése pedig a liberálisoké.
Ez ideig a fenyegetettség képét mindenekelőtt a nemzeti szomszéd veszélyforrásként történő jellemzésével lehetett megrajzolni.[6] Veszélyesebbnek, mint a dominanciára törő, sőt hódító nagyhatalmak,…
Kinek hol a helye? Templomi székviták és más esetek mikrotörténeti tanulságai egy feledi református jegyzőkönyv alapján
A felvidéki, azon belül is a gömöri települések református gyülekezeteinek birtokában levő évszázados iratok máig kiaknázatlan forrást jelentenek a történészek és az etnográfusok számára. Ezen a vidéken a legtöbb egyházközség őriz ilyen dokumentumokat, például anyakönyveket, presbiteri és közgyűlési jegyzőkönyveket, pénztárosi könyveket, a gyülekezet történetéről szóló feljegyzéseket stb.
Ebben a tanulmányban hazai vizekre evezünk, ugyanis lakóhelyünk, Feled község[1] református gyülekezetének két iratát[2] vesszük górcső alá, amely egy viszonylag szűk időszakot, nem egész 27 évet foglal magába. Azonban mind a nagy történelemben, mind a helyi közösség életében ezek voltak a 20. század egyik legmozgalmasabb esztendei, hiszen az első könyv 1914. október 11-étől kezdődik és 1927. január 30-ával zárul, a második pedig ennek folytatása, amelybe 1941. június 15-én történt az utolsó bejegyzés.
A korábbi munkákból előzetesen már sejteni lehetett, hogy milyen témák kerülnek terítékre egy ilyen forrásból. A közgyűlés és a presbitérium a bíráskodó, fegyelmező, döntéshozó státuszából fakadóan a helyi közösség életét nagyban befolyásolta. Az egyháznak az adózásban, oktatásban, ingatlan- és földbérlésekben is igen komoly jelentősége volt még a vizsgált időszakban.
Az ülésrend – társadalmi rétegek, konfliktusok
Az első téma, amely szinte rögtön szembejött velünk a jegyzőkönyvek lapjairól, az az ülésrenddel, a templomi székkel (padokkal) kapcsolatos – nemegyszer perre menő – vitákból fakad.[3] Az ülés- és állásrendnek évszázados, íratlan hagyományai voltak/vannak a református templomban. Tulajdonképpen a falu társadalmának leképezése: mindenkinek megvolt a maga helye, mégpedig rangja, vagyona, neme és életkora szerint.[4] A tehetősebbek pénzzel meg is váltották ezeket a helyeket, de facto megvásárolták a padokat. Aki ezt a szokásjogot valamilyen oknál fogva megszegte, az számíthatott a közösség rosszallására, ítélkezésére. A hivatalos egyházi megnyilatkozásokból viszont kiderül, hogy „felülről” nem nézték jó szemmel ezt az általuk befolyásolni nem tudó szokást,[5] ami ellen tiltakoztak is a lelkészek a szószékről, másrészt számos kísérletet tettek megszüntetésére, de olyannyira berögzült, hogy még a legtöbb helyen ma is van íratlan szabálya az ülésrendnek. (Pl. a nemek szerinti elkülönülés még általános, de egyeseknek „megszokott” helyük, padjuk van a templomban.) Mindez a vizsgált gyülekezetről, a felediekről is elmondható, amit a szóban forgó jegyzőkönyv is megerősít. A falu egyik krónikása, G. Kovács Gyula 20. század elejéről, pontosabban 1906 őszéről említi az első székpert, amely abból fakadt, hogy egy ifjú feleség „rossz helyre” ült.[6] A szerző – aki a 19. századra teszi azt az időszakot, amikor a jobbmódú családok (mint például a Feledy, Együd, Kovács, Pólos és Czikora) megváltották a templomi helyeiket[7] –…
A nyíregyházi metodista gyülekezet története a kezdetektől a csehszlovák–magyar lakosságcseréig
Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437
A szabadegyházak történetének kutatása során Szigeti Jenő figyelt fel elsőként arra, hogy ezek a közösségek jelentős sikereket értek el a vegyes nemzetiségű területeken, és határozott szándékuk volt, hogy a nemzetiségi ellentéteken túllépve mindenkit megszólítsanak, közösségeiken belül a nemzetiségi feszültségeket feloldják. (Szigeti 1990) Figyelemre méltó megállapítása volt az is, hogy a keleti és nyugati kereszténység határa, egyben a protestáns egyházak elterjedésének legkeletibb „bástyája” a Kárpát-medencében húzódott, és e missziós határon egyedül a szabadegyházi közösségek tudtak átlépni. Ezt a határátlépést ő az adventista egyház kárpátaljai misszióján keresztül mutatta be.
A szabadegyházak megjelenésének vallástörténeti kontextusát és társadalomtörténeti vonatkozásait számos tanulmányban járták körül kutatók, és valamennyi jelentősebb felekezet történetét feldolgozták több-kevesebb részletességgel. (Szigeti–Rajki 2012) További tanulmányozásra vár viszont az a kérdés, hogy mi okozta e közösségek feltűnő sikereit a magyarországi nemzetiségek között.
A metodista egyház magyarországi történetében a nemzetiségi kérdésnek különösen nagy jelentősége van, hiszen a második világháborút megelőzően az egyház tagságának körülbelül kétharmada nem magyar anyanyelvű volt. A bácskai németek között indult misszió kezdettől nagy gondot fordított a magyarok megnyerésére, de körükben csak mérsékelt sikerekről számolhattak be. A Németországból érkezett prédikátorok szorgalmasan tanultak magyarul, az egyház lapját, a Békeharangot kezdettől magyar nyelven jelentették meg, de nagyobb létszámú magyar gyülekezetet nem sikerült szervezni. A történelmi Magyarország felbomlásával a virágzó bácskai gyülekezetek az ország határain kívülre kerültek, az egyetlen budapesti gyülekezetbe többségében németek jártak. Az első világháború utáni megújulás több dunántúli sváb és egy nyíregyházi szlovák gyülekezet csatlakozásával kezdődött, a nemzetiségi túlsúly így tartósan megmaradt.
Nyíregyházára a 18. század közepétől három hullámban érkeztek telepes szlovák parasztok, de a mezőgazdasági idénymunkások, mesterlegények, családtagok „leszivárgása” egészen 1920-ig tartott. Részben ennek is köszönhetően nyelvüket sokáig őrizték. A nemzetiségileg, felekezetileg rendkívül vegyes képet mutató térség kedvező táptalaja volt a szabadegyházi közösségek, korabeli szóhasználattal szekták megjelenésének. Már a 19. század végén megjelentek a baptisták és a nazarénusok, majd némi késéssel a szabadkeresztények, a Jehova tanúi, a tolsztojánus szekta követői. Legnépesebb, legjelentősebb közösséggé a metodista egyház vált. Tanulmányomban e közösség kialakulását mutatom be, és igyekszem választ találni arra a kérdésre, hogy miért éppen a metodista egyház tudta befogadni az itt kialakult szlovák nyelvű ébredési közösséget, és mennyiben segítette a szabadegyházi keret szlovák nyelvük megőrzését, nemzeti tudatuk megerősödését. A gyülekezet történetét az 1946–1948 között lezajlott csehszlovák–magyar lakosságcseréig követem, amelyben a gyülekezet lelkésze, Márkus József András kitüntetett szerepet vállalt, és a gyülekezet szinte teljes számban áttelepült Csehszlovákiába.
A szabad evangéliumi gyülekezetek kialakulása Nyíregyházán
A 19. században a protestáns egyházakban különösen felerősödő szekularizáció, a vallásvesztés és a templomok…
Békaperspektíva vagy madártávlat? Gondolattöredékek egy konferencia margójára
A komáromi Etnológiai Központ fennállása kerek (vagy kereknek mondott) évfordulóinak rendesen valamilyen nemzetközi konferencia megszervezésével is igyekezett, igyekszik szakmai nyomatékot adni. Nem volt ez másként az idén, a negyedszázados jubileum kapcsán sem. Önállóság és közvetítés (?) – A néprajzi tudományosság egy évszázada 1920-tól máig a magyar és más közép-európai kisebbségek körében címen rendezett nemzetközi konferencia 2022. szeptember 23–24-én valósult meg Komáromban. A program összeállítása során a szervezők a potenciális előadóknak a következő kérdésfelvetéseket ajánlották a figyelmükbe: 1. Milyen fejlődési ívet jártak be a „kisebbségi” néprajzi tudományosságok 1920 óta? 2. Mennyire kellett az ide tartozó kutatóknak „újra feltalálni” a kutatómunkát (adott esetben önmaguk szakmai énjét), s mennyire tudtak építeni a helyi előzményekre? 3. Mennyire váltak erőssé és legfőképp önállóvá a „kisebbségi” kutatások a tudományos munka egészét tekintve? 4. A sajátos földrajzi, társadalmi-kulturális helyzetből fakadóan tudtak-e közvetíteni a nem magyar és a magyarországi tudományos élet között? Illetve milyen jellegű viszonyrendszerek (vertikálisak vagy horizontálisak?) épültek ki ebben a két irányban? 5. A „kisebbségi” néprajzi/antropológiai kutatások mennyire (teljesen? részben? alig?) tudták kiaknázni a bennük rejlő szellemi potenciált? Mennyire jutottak ki a nemzetközi térbe, vagy az ellenkező oldalon mennyire maradtak provinciálisak? 6. Az egyes országok magyar (vagy más) nyelvű „kisebbségi” néprajzi/antropológiai tudományosságának van-e jövője, s ha igen, milyen? Elsősorban minek a függvénye ez?
A hét országból érkezett, több mint másfél tucatnyi előadó igazán gazdag és tanulságos szemléjét adta a lehetséges válaszoknak, illetve a továbbkérdezések perspektíváinak. A jelentős nemzetközi érdeklődést és az időkeretek szűkösségét látva, tervezett előadásomról már a program összeállítása előtt lemondtam. A korábban megfogalmazott gondolataimat a konferencián elhangzottak gazdagították és árnyalták. Az alábbiakban tehát olyan szöveggel szembesülhet az olvasó, amelyet a komáromi tanácskozás előtt némileg másként fogalmaztam (volna) meg.
Általánosságban is felvetődhet a kérdés: mivégre van (létezhet-e egyáltalán?) egy kisebbségi tudományosság? Hát, ha akarom van, de egyébként nincs. A hirtelen válaszom ez lenne rá, de lehet, hogy egyszer még, utoljára, érdemes részletesebben is kifejteni. Fiatalkorunkban persze azt hittük, hogy van, legfeljebb azért „csak” tudományosság és nem tudomány, mert nincs intézményrendszere. Nos, ma úgy látom, hogy a tudomány léte vagy nem léte kérdéshez az intézményrendszernek az égadta világon semmi köze nincs.
Az időnként fellángoló (no, ez így túlzás: talán inkább felpislákoló, esetleg fel-fellobbanó) vitában, hogy létezik-e szlovákiai magyar irodalom, az (alighanem) progresszívebben gondolkodó résztvevők azt szokták állítani, hogy nem. Szlovákiai magyar irodalom nincs. Magyar irodalom van. De csakugyan van-e magyar irodalom? Nem egyszerűen irodalom van? Hiszen a nyelv, bármennyire furának tűnik is első hallásra, az irodalomban nem…
Ahol a Gonosz kihajt, avagy mementó Dél-Szlovákiában
Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437
Minap került kezembe egy régi adósság lenyomata, mely forrásgazdagító szerepével és (bizonnyal korszakos, de legalább ez idő szerint mindenképpen) hiánypótló minőségével akkor is figyelemre érdemes munka, ha a keresői oldalon talán kevesen állnak sorba részletesebb információért… Ha meg akarnám tudni, hogy „egy Budán kelt olasz nyelvű levél a tatárok uralkodójának átmenetileg Moldvában (netán előbb vagy utóbb Magyarországon is?) tartózkodó zsidó orvosát említi” egy 1504-es augusztusi forrásmű, vagy hogy a More Nevuhim (magyarul Tévelygők útmutatója) című munka, mely „Maimonidész korszakalkotó filozófiai műve, amely a Tóra parancsolatait racionalista szellemben értelmezi”, miként lett tiltott mű és helyenként el is égetett forráskiadvány, akkor bizony kevés adatforráshoz juthatnék el más úton. Így azonban – mintegy önmagát kínálva aprólékos lapozgatásra – szinte kezembe tolakszik Haraszti György adattára, mely Pannóniától Magyarországig címen (A magyarországi zsidóság annotált kronológiája az előidőktől napjainkig I. Hágár földjén: A kezdetektől az ország három részre szakadásáig alcímmel) szinte kényeztet is a Magyar Történelmi Emlékek Adattára köteteként (MTA BTK Történettudományi Intézet 2014, 378 p.). A mű az akadémiai tudástárak megújult forráskínálatában egy negyedszázados törekvés egyik gyümölcse, melyben az MTA történészei a magyarországi kisebbségek históriáját megalkotni serkentő vállalkozás keretében teret kínált a zsidóság históriájának magyarországi időszakát feltáró munka elvégzéséhez. A kutatási ösztönzés és szaktudományi késztetés a hat kötetre tervezett történeti sorozat első összefoglaló opusza, melyben az egy évtizeddel ezelőtt elindult összegző gyűjtés egy annotált kronológiaként mutatja fel a mintegy ezer esztendőnyi középkori história magyarországi forrásait, s ebben kiemelten a kisebbségi körülmények jelentőségét, kontrasztba állítva részint a zsidó időszámítás elemi eltéréseivel, részben meg a magyar nemzeti história időrendjétől eltérő kisebbségi világok kulturális életfolyamataival.
A kötet megidézése itt kétséget sem formálva „ürügy”. Ha titkon elárulom, hogy mondjuk a mai Szlovákia összesen tizenkilenc tételben szerepel, s abból is Besztercebánya, Pozsony vagy Turóc megyei adat rövid, néhány soros magyarázattal kerül be, akkor úgy tűnhet, kevéssé értékelem a források forrásául szolgáló művet, s éppen a kisebbségek szempontjából tetszik „beszűkültnek” a híranyag. Ám ha úgy tekintem, mi az, amit a szaktudomány a saját előtörténeteként is, de nem mellesleg a köztörténeti interpretációk sorába illesztettként mégiscsak elbeszél a szaktudományi érdeklődéssel közeledőknek, akkor máris mintegy történeti hátteret kapunk a szlovákiai történeti anyag „előtörténetéhez”. Erre most azért is van szükség, mert az itt ismertetendő forrásmunka talán már a történészek további negyedszázados kutatási és forrásanyagához kínál alapokat, lévén maga is a szlovákiai zsidóság egy földrajzi térségének legeslegújabbkori elbeszéléséhez járul hozzá. Lehet alapkérdés, mennyiben „pannon” ez a világ, s pannon-e még a mai szlovákiai vagy 20. századi…
Utánzás vagy újraalkotás? Miként kreatív a gyermek és a diák? Tamás Ildikó „Adj netet!” című könyve kapcsán
Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437
Egymástól függetlenül mondja a művelődéstörténész, a költő, az író, hogy van valami közös a gyermekben és a költőben. És ez a közös éppen a kreativitásban ragadható meg. A gyermeket és a költőt kötik legkevésbé a nyelvi szabályok. A gyermeket azért, mert egy belső, veleszületett programmal tanulja a nyelvet, és ezt jól-rosszul igazítja a környezet már megcsontosodott elvárásaihoz, a költőt pedig azért, mert „gyermek maradt”, pontosabban túl tud lépni az általa már elsajátított nyelvi konvenciókon.
A kreativitás és a nyelvi-képi kifejezésmód kapcsolata is legjobban a gyermeknél és a költőnél ragadható meg. Ennek kiugró jelenségeit talán leginkább a korunk új informatikai lehetőségei által kínált meglepetésekben, „szabálytalanságokban” figyelhetjük meg. Tamás Ildikó figyelme elsősorban a gyermek- és ifjúsági folklórvilágra terjedt ki, de példaként azért olykor verseket is hoz. A könyv címe pedig azért „Adj netet!”, mert a szerző tapasztalata szerint ez a mobilnetmegosztásra vonatkozó, leggyakrabban hallható kérés az iskolákban kicsengetés után. Korábban ugyanezen helyzetben valószínűleg azt mondták: „Adj egy harit!”, azaz harapást, kóstolót az ennivalódból. Amikor az internetfüggőségtől tartó szülők korlátozzák gyermekük hálóhasználatát, és „elfogy a net”, a gyerekek ugyancsak ezzel a felszólítással kérnek időtöbbletet.
Tamás Ildikó kutatása és könyve a következő kérdéseket járja körül: a gyermek- és diákfolklór nyelvi jelenségei (műfajai), az alkotáscsoportok (régi és új műfajok, szóbeliség–írásbeliség átmenetek, offline–online regiszterváltás, „mémkultúra”) jellemzői, valamint az alkotási folyamat két kiemelt területe: népetimológia, halandzsa. Módszere: antropológiai-folklorisztikai.
A gyermekfolklór és a diákfolklór között vannak hasonlóságok, de különbségek is, hiszen a gyermek még többnyire a saját maga alakította, vagy szülei alkotta nyelvi világban él, a diákságot viszont már más közösségi (iskolai, kollégiumi, csoportkohéziós), kulturális (tanulás) és technológiai hatások is befolyásolják. De azért a két korosztály egybe is folyik. A gyermekkor kultúrájának és nyelvének tanulmányozása régi és hálás feladat, mert korán felismerték, hogy a gyermek világa, kultúrája nagyon sajátos, nem föltétlenül a felnőtt világa egyszerűsítve és kicsinyítve, hanem sajátos szabályokkal és jelenségekkel bíró. A gyermek nyelvi világa nem pusztán leképezi a felnőttek által beszélt nyelvet, hanem van benne valami sajátos, belülről (az evolúcióból és a történelemből) építkező. Ez jellemzi a gyermekek folklórvilágát is. Az ifjúság nyelvi világával kapcsolatban eddig különösen a csoportnyelvi (szubkulturális), más megközelítésben szlengjelenségek kutatása volt érdekes. Viszont mindkét társadalmi korosztály esetében eddig kevés figyelem vetült a modern, főleg technikai jelenségek hatására kialakult új nyelvi folklórra. Egy ideje a gyerekek már beleszületnek az új technológiai eszközök világába, nem szívesen nevezném ezt most meg a divatos, de leegyszerűsítő „nemzedékkifejezéssel” (a könyv sem teszi). Manapság már írni-olvasni nem tudó gyerekek…
Ismertetés gradeci Stansith Horváth Gergely családjáról 1766-ból
Érdekes, nem mindennapi családot ismerhetünk meg a címben szereplő Gergely végrendeletéből,[1] és a róluk fennmaradt, töredékes családtörténetekből. A testamentum leányági házasság és örökség útján került a Berzeviczy utódokhoz, akik levéltárukban megőrizték annak a másolatát, majd Egyed nevű leszármazottjuk 1904-ben közreadta azt az utókornak. A közlő maga írt a dokumentum elé egy körülbelül egyoldalas bevezetőt, amely sok információt tartalmaz a Szepes vármegyei „Stansith de Gradecz” protestáns vallású,[2] 1801-ben fiágon kihalt nemesi famíliáról és annak tagjairól.
Stansith Gergely elődei Horvátországból származtak, első ősüket, Gált 1264-ben írták le először.[3] Magyarországra a 16. század közepén szakadt a család, amikor Márk nevű ősük először Győr várában volt lovassági százados, majd mint szigetvári kapitány védte a várat a török ellen, egészen a haláláig, 1561-ig. (Megjegyezzük, hogy ezután lett Zrínyi Miklós Szigetvár várának parancsnoka.) Katonai érdemeiért kapta I. Ferdinánd királytól a magyar nemességet ő és a családja. Ezzel együtt jelentős birtokokra tett szert több helyütt, köztük Szepes megyében. Így kapta meg ott Keresztfalu,[4] Sztráska[5] helységeket is. Fia, akit a családi hagyomány szerint szintén (III.) Gergelynek neveztek, már Szepes vármegye alispánja lett.
Tehát maga a család Horvátországból származott Magyarországra, nemesi előnevüket Gradec[6] nevű birtokukról vették. Vezetéknevüket a mai horvát helyesírás alapján Štanšićnak kellene írnunk. Azonban a magyar nyelv nem ismeri a név végén található, a cs és ty közt ejtett hangot, ezért azt helyettesítette egy -th (egyes családoknál -ch) betűkapcsolattal, amely ebben a korban szokásban volt más horvát eredetű neveknél is, mint például: Marinith (Horváth Marinith Ferenc, a gyulai vár parancsnoka volt), Bakith, Olvarovich, Jambrich, Pajácsevich, Petrichovich stb. A három elemből álló névből kiderül, hogy az eredeti neve a Stansith volt, a Horváth csupán nyelvünkben ragadt rá mint a származás helyét jelölő népnévi elem.
A végrendeletből úgy tűnik, hogy a család életének a központja a keresztfalui udvarház volt. Innen irányíthatták birtokaik művelését, szervezését. Mint később még említjük, volt Késmárkon is házuk, azonban ez abban a korban az ilyen híres és gazdag családoknál inkább úgynevezett státusszimbólum lehetett (ott született két fiúgyermekük: Márk és Imre). Késmárk szabad királyi város abban a korban a Szepesség egyik központjának számított. Lakóinak többsége német (szász) volt, másik része magyar, főként nemesi család, s a kisebbség, a kiszolgáló népek pedig általában szlovákok. Fölvetődik a kérdés, hogy a család tagjai milyen nyelven beszélhettek. Vajon tudott-e még valamennyire horvát nyelven a végrendelet írója ennyi idő elteltével. A testamentumot magyar nyelven írta, igaz, hogy rengeteg latin szóval és…
Az odafigyelő ember. A.Gergely András hetvenéves
A.Gergely András annyi éves, ahány a komáromi Jókai, leánykori nevén Magyar Területi Színház. Azok egy csacsi szóviccel ünnepelnek: hetvenkedünk. András viszont nem az a hetvenkedő típus. Minden, csak nem hetvenkedő. Meg hát nem is minden. De semmiképpen nem hetvenkedő. Szerény, szelíd, nagy tudású… Az ilyesmit persze nem szívesen hallja, de hát ki tehet róla, ha az, meg aztán épp az, mármint, hogy nem szívesen hallja, bizonyítja a szerénységét. Kapcsolatunk érdekesen alakult, nem mondhatom el, hogy kora gyermekkorunk óta jó viszonyban vagyunk, merthogy semmilyenben nem voltunk. Levelező tagozaton ismerkedtünk össze, s keveredtünk, talán nem túlzás ez, afféle szakmai barátságfélébe. Egyszer csak elkezdett könyvismertetéseket küldeni az Acta Ethnologica Danubiana számára, ami sűrű levelezgetéseket vont maga után. Vajda László óta az egyetlen emberem, akivel éjfél után két-három óra tájban még frissen lehet kommunikálni. De ez mellékes. Fiatalkoromban rájöttem, hogy az irodalomban az új irányzatok képviselőit mindig kísérte egy-egy kritikusi derékhad, amely az irodalmi termékeket megismerni, értelmezni segített. Nélkülük a költők szegett szárnyú madarak lettek volna. És akkor én úgy gondoltam, hogy nekünk, fiatal néprajzosoknak is szükségünk volna hasonló segédcsapatokra… Jobb híján olykor magam próbáltam erre vállalkozni, de hát ismertetettnek és ismertetőnek egy személyben bajos lenni. A.Gergely Andrásban viszont ezt fedeztem föl. Az odafigyelőt, az értelmezőt, a kontextusba helyezőt. A tördelés előtti utolsó pillanatig fogadtam és fogadok tőle ezért a jövőben is, amíg tehetem, mindennemű recenziót. Persze mást is.
Levelei, a stílusuk, megformáltságuk félreismerhetetlen. Kár, hogy ez a műfaj (egy-egy jelentős személyiség levelezésének kritikai közreadása) a technikai végzetberohanás okán, sok más mellett, kiveszőfélben levőnek látszik. Mert ki az, aki összegyűjtögeti az e-maileket? (Olykor próbálkozom vele, de módszeresen nem megy.) A.Gergely András ezen stílusjegyei a nyomtatásban megjelent szövegeiben is megmutatkoznak, szelídebben, „szalonképesebben” persze, de a szerzője kézjegyét félreérthetetlenül magukon hordozzák. Maga a tartalom olthatatlan érdeklődésről, türelmes odafigyelésről, nyitottságról tanúskodik. Úgy gondolom, számára a különféle megközelítési módok, tudományos diszciplínák és módszerek csak eszközök valami felfejtéséhez. Hogy mi ez a valami? Talán patetikusnak hangzik, de az emberi, annak az összes vetületével, aspektusával, ágával-bogával. Igen, a nihil humani a me alienum puto szellemisége. Publikációs listája (a Magyar Tudományos Művek Tárában összesen 2406 tételt tartalmaz, 241 oldalon) éppen ezért lenyűgöző és elriasztó. Mármint egy ilyen kis köszöntő méltatlan szerzője számára, aki (törpeségére rádöbbenve) azt sem tudja, hova kapjon, s honnan hajoljon el gyorsan. Legfeljebb diszciplináris sarokpontokat merészelhet itt említeni, noha azt sem biztos, hogy maradéktalanul meg sikerül oldania. A könyvtártudománytól és pedagógiától, szociológiától, szociográfiától a kulturális (szociális) zenei antropológián…
Keresztes Veronika: A Pozsonyi Jogakadémia története (1777–1914)
Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2022, 198 p.
Két rövid megjegyzéssel indítanám ennek a könyvnek az ismertetését. Az első az általam kedvelt reformkori magyar tanáregyéniség, ismert statisztikus, Magda Pál distinkcióját illeti, amelyben megkülönbözteti egymástól saját „külső” és „belső élettörténetét”. Az ún. külső élettörténet a kronológiai sorokat foglalja magában: mikor mi történt vele, mikor mit cselekedett. Ezeknek az eseményeknek a belső összetevőit tartalmazza aztán a belső élettörténet, amely a valódi összefüggéseket, a tettek mozgatórugóit tárja elénk. Az első történet elegendő a beazonosításhoz, a másikra viszont a megértéshez van szükségünk. A másik megjegyzésem a történetírói módszertannal függ össze, konkrétan a filozófiatörténet, még pontosabban a magyar filozófiatörténet metodológiájával. A szellemtörténeti iskola egyik jelentős, két háború közötti képviselője, Joó Tibor szerint a filozófiatörténet szintetikus feldolgozása csakis úgy történhet meg, hogy tekintetbe veszi a szellemi összefüggések egész rendszerét, vagyis egy szinoptikus szemléleten alapul. Ezt azonban meg kell előznie egy pozitivista anyagfeltárásnak, mert anélkül a szintézis a semmit markolná meg.
Ezt a két megjegyzést azért bocsátottam előre, hogy előre megmagyarázzam a bizonyítványomat. Mégpedig azt, hogy Keresztes Veronika könyve egyrészt némi csalódást okozott nekem, másrészt azonban igazat kellett adnom a szerzőnek abban, hogy az általa kitűzött célt – mármint a Pozsonyi Királyi Akadémia – történetének bemutatását elvégezhesse. És ha már a kutatott intézmény elnevezésénél tartunk, hadd vegyem előre az egyik legnagyobb dilemmámat: a könyv címét. Az ugyanis a „Pozsonyi Jogakadémia” történetét ígéri. Mégpedig 1777-től 1914-ig. Csakhogy az az intézmény 1850-ig, amíg az Entwurf rendelkezései nyomán meg nem szüntették a királyi akadémiákon a bölcsészkarokat, tudomásom szerint az Academia Regia Posoniensi elnevezést viselte, vagyis nem kimondottan jogakadémiaként működött. Az első és a második Ratio Educationis rendelkezései nyomán a királyi akadémiákon mindenütt voltak bölcsészeti karok, amelyek megalapozták a jogi, orvosi, teológiai tanulmányokat. Így volt ez mind Pozsonyban, mind Kassán. Jogakadémiaként ez az intézmény – és azt a szerző alaposan dokumentálva be is mutatja – 1855-től 1874-ig állt fenn. Utána Pozsonyi Jog- és Államtudományi Karként volt feltüntetve. 1875-től 1886-ig pedig működött mellette egy Bölcsészettudományi Kar is egy filozófiai, három filológiai és két történettudományi tanszékkel. Valójában ez a Jog- és Államtudományi Kar olvadt bele aztán az 1914-ben beinduló Erzsébet Tudományegyetembe. Ez az elnevezésbeli egyenetlenség többször is megjelenik a könyv szövegében. Érdekes módon viszont a szlovák rezümé mintha rendbe tenné ezt.
Csalódásomat az is okozta, hogy – filozófiatörténészi előítéletekkel közeledve a szöveghez – az intézményben oktatott jogi diszciplínák leírását, azok összefüggésekbe állítását is vártam. Hiszen például a jogfilozófiai tanárai között voltak olyanok – Albély, Adámi, Brezanóczy,…
Dóbék Ágnes (szerk.): Könyvek magántulajdonban (1770–1820)
Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437
Budapest, Reciti, 2020, 242 p. /Reciti konferenciakötetek, 6./
A könyv évszázadok óta fontos része az emberiség kultúrájának, s szerepe időről időre változik. Az újkor kezdetére datálható egy olyan fordulat, amelynek hozadéka lett a könyvhöz való hozzáállás átalakulása. Ekkortól figyelhető meg ugyanis az, hogy a könyv kezdett mindennapi használati tárggyá válni, ezzel részben párhuzamosan egyre több emberhez juthatott el, és a piaca is fokozatosan – bár viszonylagos lassúsággal – átalakult. A 2020 márciusában a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtár és Információs Központ tanácstermében megrendezett konferencián az 1770 és 1820 közötti fél évszázad magyarországi könyvkultúráját elemezték tudományos igénnyel az ott megjelent előadók. Amint az e kötet előszavában is olvasható, ennek a kutatásnak vannak ugyan előzményei, de kevés mélyfúrásra került sor eddig, s a vonatkozó források is jórészt feltáratlanok maradtak. Ezt a hiányt igyekezett csökkenteni a fentebb említett tudományos tanácskozás és a szóban forgó kötet is, amely az ankéton elhangzott 13 előadásból 11-et ad közre nyomtatott formában. A kiadvány híven tükrözi azt a sokszínűséget, amelyet ez a hatalmas kutatási téma jelent: az egyes tanulmányok rávilágítanak a könyv szerepének változatosságára, a könyvgyűjtemények összetételének tarkaságára, az egyes személyek olvasottságára, az eltérő társadalmi státuszú és műveltségű olvasóknak a könyvekhez való viszonyulására.
A négy fejezetre oszló kötet általánosabb jellegű közleményekkel indít, majd a további három szekció egy-egy csoport könyvkultúráját elemzi. Az első egység három tanulmánya a könyvek magyarországi forgalm(azás)ának kérdését járja körül a könyv címében jelzett időszakra vonatkozóan. Monok István a könyvterjesztés és az olvasási szokások változásait festi le, s rámutat arra, hogy az 1830-as évekre a szellemi áramlatok és a könyvek befogadása tekintetében Magyarország mintegy fél évszázados késésben volt a Nyugathoz képest, mint ahogyan a szervezett könyvkereskedelem is csak lassan alakult ki, ezért nagy volt a kéziratos könyvterjesztés és a könyvtárak jelentősége. Granasztói Olga az irodalmi kulturális piacok működését elemzi, s kiemeli a könyvkereskedők szerepét, míg Vasné Tóth Kornélia írása már a speciálisabb témák felé közelíti a kötetet, ugyanis a Széchényi Ferenc-féle gyűjteményben található ponyvairodalmat vizsgálja.
A második szekció a korabeli magyar köznemesség és az alsópapság könyves műveltségét mutatja be három esettanulmány segítségével. Horváth József a győri egyházmegye néhány falusi és mezővárosi katolikus plébánosának könyvtárát térképezi fel, segítségül hívva a levéltári forrásanyagot is. A szerző a tanulmányában bizonyítékokat hoz arra, hogy az elhunyt egyháziak hagyatékát gyakran a paptársaik szerezték meg, így a könyvek által közvetített ismeretanyag is öröklődhetett. Hegyi Ádám az alsó-baranyai és a békési református egyházmegyék lelkészi könyvtárait vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a gyakran perifériának tekintett…
Szabó Ádám (szerk.): „Anyai nyelvünk pallérozása” Teleki József, az ismeretlen nyelvújító.
Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437
Budapest, MTA Könyvtár és Információs Központ, 2020, 462 p. /A Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Közleményei, 42. (117.)/
Jóllehet Teleki József gróf saját korának jelentős személyisége volt, és sokrétű tevékenységet fejtett ki (politikusként, íróként, egyházfiként, a Magyar Tudós Társaság alapító tagjaként és első elnökeként egyaránt maradandót alkotott), az utókor mégis szinte teljesen elfelejtette őt. Munkásságának az egyik legkevésbé ismert része a magyar nyelv megújításában játszott szerepe, noha fiatalon két fontos – egyébként az alább bemutatandó kötetben közreadott – pályaművét nyomtatásban is meg tudta jelentetni. A Magyar Tudományos Akadémia a Teleki-életműnek a nagyközönséggel való megismertetése végett tudományos kutatásokat indított a 2010-es évek végén, s több kötet publikálásával igyekezett pótolni az addig felhalmozódott hiányokat.
E kiadványsorozat egyik darabja a szóban forgó munka is, amely a történészek, nyelvészek, irodalmárok számára egyaránt érdekes lehet. A kötethez Péntek János írt bevezetést, aki kiemeli azt a rendszerint kevés figyelemre méltatott tényt, hogy a nyelvújítási, nyelvápolási mozgalom több évtizedes (sőt, évszázados) folyamat volt. A köztudat ugyan leginkább Kazinczy Ferenc nevéhez és az 1810-es, 1820-as évekhez köti a nyelvújítást, ám Péntek felhívja a figyelmet arra, hogy Erdélyben már a 17–18. században is foglalkoztak a magyar nyelv ápolásának intézményesítési lehetőségeivel (példaként Pápai Páriz Ferenc vagy Bod Péter említhető). A Teleki család több tagja is tevékenyen kivette a részét a tudományos életből, hozzájuk köthető egyebek között a Magyar Tudós Társaság előzményeinek megteremtése, alapjainak lerakása, programjának kidolgozása (Teleki József édesapja például maga is írt nyelvészeti pályamunkát, s a Társaság előkészítő bizottságának elnöke is volt).
Teleki József egy olyan korszakban született 1790-ben, amelyben egyre szorosabban összekapcsolódtak a politikai és a nyelvi törekvések, és amelyben lassan körvonalazódni kezdett egy új nemzetfelfogás. Ezzel együtt a magyar közéletben mind erősebbé vált a nyelv-, valamint a nemzethaláltól való félelem, ami egyebek között a nyelvápolás iránti igényt is erősítette. Teleki esetében tehát egyszerre volt jelen a korszellem hatása és a családi indíttatás, s Péntek János éppen azért tekinti jelentős személyiségnek a grófot, mert felismerte a kínálkozó lehetőségeket, és az elméleti tevékenység mellett nagyon fontos gyakorlati munkát is végzett. 1819–20 folyamán Teleki szinte a teljes ismeretlenségből tűnt fel a Marczibányi Intézet által kiírt kérdésekre válaszként megfogalmazott értekezéseivel, s ez az ismeretlenség azt is jelentette, hogy a fiatal gróf mindenkitől függetlenül, elfogulatlanul léphetett fel a nyelvújítás kérdésében.
Péntek János értékítélete szerint Teleki József a saját korának szellemiségével együtt élő, nyitott szemléletű fiatalember volt, olyan személy, aki ismerte a nyugati nyelvművelés fontosabb eredményeit, s azokat a saját munkáiba is beépítette. A bevezető tanulmány tehát…
Tóth László: Hagyomány és identitás. Tanulmányok és esszék a (cseh)szlovákiai magyar irodalomhoz 2006–2021
Warning: in_array() expects parameter 2 to be array, null given in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/page-template-szemle.php on line 437
Budapest, Magyar Napló – Fokusz Egyesület, 2022, 584 p. /Rádiusz Könyvek, 16./
Eleve reménytelennek tűnik röviden ismertetni Tóth László idén megjelent, válogatott irodalmi-kulturális írásait tartalmazó kötetét (tizenöt év termését). Nemcsak terjedelme miatt (584 oldal), azt már esetében megszoktuk, hogy lexikonszerű vastag műveket ír, hanem és főként azért a sok-sok új észrevételért, adalékért és összefüggésért, melyeket beépített, melyekre ráépítette ezt az opusát. S persze, noha annak rendje s módja szerint hátul fel van tüntetve a szövegek eredeti megjelenési helye, szerzőnk azért ebben sem tagadja meg magát: többnyire frissített, igazított, pontosított, toldott a korábbi szövegeken. A Tóth László-féle értekező próza (s ennek minden rövidebb változata: a futam, a karcolat, a vázlat stb.) egyik ismérve, hogy bonyolult mondatláncokból áll, de ez az összetettség persze nem öncélú, hanem a kiegyensúlyozottságot szolgálja. A sok-sok közbevetés, beékelés, zárójel (és az írások precízen kiszabott címe) a mérlegelő, cizelláló író kézjegye: alig van olyan megállapítása, melyet ő maga ne súlyozna, árnyalna, gyakran nem is magát a megállapítást, hanem a hozzá való viszonyt relativizálja. Még a legapróbb helyeken is; azt írja: „értem”, s rögtön utána zárójelbe teszi: „érteni vélem”. Értjük ezt, mi, az olvasói, és elégedetten nyugtázzuk. Még a finomításokhoz: ebben a gyűjteményben tengernyi személynév (döntően írók, műfordítók, irodalomszervezők és irodalomtörténészek), intézmény neve, folyóiratcím és kötetcím sorakozik, de sok helyen bölcsen elhallgatja az illető – mondjuk így: a kevésbé korszerűen gondolkodó, kevésbé tehetséges – személy nevét (akik figyelemmel követik a szlovákiai magyar irodalmat és történéseit, azok úgyis tudják, kiről van szó, a többieknek meg nem a konkrét felelős az érdekes, hanem a jelenség). Egy kivételt találtam: Moyzes Ilona esetét (nem hiszem, hogy a rendszerváltás után születettek hallották volna a nevét), amikor is kategorikusan dilettánsnak nevezi, sőt mintha még haragudnék is rá, mondván, hogy ezt a nevet csak egyetlenegyszer hajlandó leírni – de indokoltnak tűnik az eljárása, mert Grendel Lajos egyik korai (MI novelláskötetéről szóló, lesújtó) kritikáját interpretálja. S ezzel is új ablakot nyit a Grendel-kutatás előtt: mert ugyan ki is emlékeznék jeles szerzőnk korai irodalomkritikáira?
Tóth László fáradhatatlan kutató és ebből kifolyólag felfedező, akárcsak nagy elődje, Turczel Lajos (bár az övénél is szerteágazóbb és kiterjedtebb az életműve, hiszen művelődéstörténész is – most a költői és műfordítói tevékenységét ne említsük, de e kötetben természetesen ezeket a területeit is mozgósítja) és gyakori szerző- meg pályatársa, Filep Tamás Gusztáv (a kötet neki, FTG-nak van ajánlva).
A mű első írása precíz címében hordozza témáját: Együtt és külön. Adatok és adalékok a szlovák költészet magyar fordításához….