Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2002/3

Impresszum 2002/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VI. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok

TÓTH ENDRE: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) – Mariánské Lázně (I. rész)
POPÉLY ÁRPÁD: A második világháború utáni belső telepítések Dél-Szlovákiában
ÖLLÖS LÁSZLÓ: Emberi jogok és nemzeti jogok
GAUCSÍK ISTVÁN: Gazdaság és hitelszervezet – a szlovákiai magyar bankhelyzet (1918-1923)
KOCSIS ARANKA: A martosi “egyke” (Születéskorlátozás egy kisalföldi faluban a 18-20. században)
LANSTYÁK ISTVÁN: A Magyar értelmező kéziszótár új kiadása és a magyar nyelv szlovákiai változatainak szókincse
PRESINSZKY KÁROLY: Kontaktusjelenségek a nagycétényi magyar nyelvhasználatban
BAUKO JÁNOS: Köszönés- és megszólításformák a révkomáromi Eötvös Utcai Alapiskolában
NÉMETH ERIKA: A felsőszeli bognár- és kovácsmesterség szakszókincsének vizsgálata (A két mesterség egymásrautaltsága a mindennapi életben, s ennek visszatükröződése a szinonimitás vizsgálatában)

Agora

A szlovákiai magyarok néprajzi szintéziséről

JÁN BOTÍK: A magyarok hagyományos kultúráját bemutató szintézishez
KÓSA LÁSZLÓ: Gondolatok Liszka József monográfiája olvasásakor

Pályakép

A nagy távlatú történeti kutatások elkötelezettje. Interjú a 60 éves Kósa Lászlóval (L. juhász Ilona)

Konferencia

Iskolai filozófia Magyarországon a XVI-XIX. században (Mészáros András)

Könyvek

Summary

Tóth Endre: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) — Mariánské Lázně (I. rész)

I. A második találkozót megelőző időszak (1921. április–június)

Habsburg Károly március végi, április eleji restaurációs kísérletét követően a csehszlovák–magyar kétoldalú viszonyok ismét a holtpontra jutottak. A váratlan magyarországi fejlemények természetesen keresztülhúzták a brucki találkozón létrehozott szakmai bizottságok működésének áprilisra tervezett megkezdését is. Megállapítható, hogy a két ország megalakulása óta, pontosabban az 1920 januárjában megtartott választásokat követő belpolitikai élet konszolidációja óta, a két ország kapcsolatain a legellenségesebb hangnem hatalmasodott el, melynek eredménye még egy háborús konfliktus is lehetett volna. Szerencsére azonban nem ez a forgatókönyv valósult meg, s a csehszlovák–magyar viszony e legfeszültebb időszakát is sikerült fegyveres konfliktus nélkül megoldani.

A csehszlovák–magyar viszony jellegét közvetlenül Károly excsászár restaurációjára tett kísérletet követő időszakban elsősorban az Edvard Bene¹ által vezetett csehszlovák diplomácia álláspontja határozta meg, akinek Magyarország iránti élénk, megalkuvás nélküli politikájának köszönhetően a csehszlovák közvélemény és a politikai körök nagy része a magyarországi eseményekre természetesen nem kis felháborodással reagált. Magyarország belpolitikai életében pedig, miután Habsburg Károly megpróbálta az országot kész tények elé állítani, körülbelül kéthónapos szünet után ismét a királykérdés vált az első számú problémává, ezúttal viszont sokkal nagyobb árat követelve. A restaurációs kísérlet Magyarországon kormányválsághoz vezetett – immár az egész kabinet bukását eredményezve. A magyar külügyminiszter, Gratz Gusztáv már április 4-én, illetve 8-án lemondott. /1/ Ugyanezen a napon jelentette be lemondását a kisgazda földművelésügyi miniszter, Nagyatádi Szabó István és a szintén kisgazda igazságügy-miniszter, Tomcsányi Vilmos. Végül április 13-án az egész kormánnyal együtt maga Teleki Pál miniszterelnök is lemondott. /2/ Az új kormány megalakításával Horthy még a Teleki-kormány lemondásának napján, immár második alkalommal, Bethlen Istvánt bízta meg /3/, aki a súlyos belpolitikai helyzet ellenére rekordidő alatt – huszonnégy órán belül – kormányt alakított, és a következő napon, április 14-én bejelentette az új magyar kormány névsorát.

Az 1920-as első választásokat követő első igazán komoly, Károly fellépése miatt bekövetkező kormányválság és a kormánytagok jelentős részének cseréje viszont nem változtatott az 1920 folyamán kialakított külpolitikai irányvonalon, sőt azt az előző kormány által elindított és sikeresen működő belpolitikai konszolidációs folyamatot sem veszélyeztette, amelynek alapjait az új miniszterelnök saját politikai irányvonalának kiépítéséhez szerette volna kihasználni. Így az új magyar kormány külpolitikai irányvonala nem változott meg, nem támogatta a háború utáni új elrendezés és a konszolidáció ellen irányuló felelőtlen és konfrontációs politikát. Ezt leginkább Bethlen miniszterelnöknek az Országgyűlés előtt április 19-én megtartott programbeszédének /4/ bíráló szavai támasztják alá. Bethlen személyes véleménye szerint „katasztrófánk okai is önmagunkban rejlenek; a külső körülmények elősegítették, de voltaképpen a nemzet belső bajai és sebei voltak azok, amelyek a katasztrófát előidézték” /5/, ugyanakkor rámutatott arra a tényre, hogy bár a nemzet nagy árat fizetett érte, mégis „az ország elérte régi vágyát, a nemzeti függetlenséget”. /6/

Bethlen programbeszédében továbbá világosan kifejezésre juttatta az előző kormány által folytatott külpolitikai irányvonal melletti elkötelezettségét. /7/ Ennek lényegét legjobban Bethlennek azon kijelentése ragadja meg, miszerint „Magyarországnak bele kell helyezkednie abba a helyzetbe, amelyet a reánk kényszeritett trianoni béke alkotott” /8/, amelynek gyakorlatba való átültetése Magyarország kötelessége, ugyanakkor rámutatott arra, hogy a trianoni béke „a győzők abszolut kényszerével jött létre” /9/, és hangsúlyozta, hogy „nemcsak kötelességeket ró reánk, hanem számunkra is tartalmaz jogokat”. /10/ Magyarország szomszédaihoz fűződő kapcsolatait illetően Bethlen kiemelte azok rendezésének szükségességét, amelyet már a gazdasági és a kereskedelmi szempontok önmagukban is indokolttá tesznek. /11/ Ezzel valójában csatlakozott Bene¹nek a januári parlamenti beszédében /12/ hangoztatott elveihez, és egyben a Teleki-kormány által elkezdett kétoldalú párbeszédhez is.

Bethlen beszédére – ezt egyébként az első világháború utáni Magyarország miniszterelnöki beszédei között példa nélkülinek tekinthetjük – a budapesti csehszlovák képviselet meglehetősen visszafogottan reagált. Azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy Magyarország miniszterelnöki posztját Bethlen gróf foglalta el, a budapesti csehszlovák küldött – utalva ennek az Erdélyből származó nemesi családnak a magyar történelemben játszott szerepére – kételkedését fejezte ki, miszerint „három évszázad elteltével Magyarországon hasonló körülmények között, mint akkoriban, ismét egy Bethlen ragadja magához az uralmat, és bennünk felmerül a kérdés, vajon ősei nyomdokában haladva ismét a Habsburgok karjaiba vezeti-e országát, vagy pedig levonva az elmúlt négy keserű évszázad tanulságait, hű marad Magyarország függetlenségének gondolatához?” /13/ Mindenesetre az új kormánynak a Teleki-kormány által kialakított külpolitikai irányvonal melletti elkötelezettségéről a csehszlovák küldött személyesen is meggyőződhetett az új magyar külügyminiszternél, gróf Bánffy Miklósnál április 20-án tett első látogatása során. Bánffy biztosította a csehszlovák küldöttet, hogy külpolitikai koncepciója összhangban van Bethlen miniszterelnök programbeszédével, vagyis „kész pontosan követni a trianoni szerződés rendelkezéseit, és reméli, hogy ezek alapján sikerül korrekt kapcsolatokat kiépíteni Magyarország összes szomszédjával” /14/, ugyanakkor azonban elődjéhez hasonlóan nem felejtette el hangsúlyozni, hogy „Magyarország fenntartja a jogot a királykérdés eldöntésére” /15/, mivel a békeszerződésben nem szerepel a „Habsburgok visszatérésének tilalma”. /16/ Bánffy egyben már ezen a találkozón úgy nyilatkozott a csehszlovák küldöttnek, hogy „kívánatos volna újrakezdeni a Bruckban elkezdett, ám később megszakadt tárgyalásokat, amelyek más kérdéskörök mellett főként gazdasági problémákról szólhatnának”. /17/ A csehszlovák küldött válaszában nagy érdeklődést tanúsított a volt külügyminiszternek, Gratznak a tervezett kétoldalú tárgyalások előkészítésében való esetleges részvétele iránt, főleg azt követően, hogy megtudta, Gratz megbízást kapott „a Károly-epizód miatt megszakadt magyar–csehszlovák tárgyalások újraindítására”. /18/ Ezt a hírt a csehszlovák küldött örömmel fogadta, mivel szavai szerint Gratz megbízásának „csak örülhetünk már csak a békülékeny és nyílt jelleme miatt is, amelynek a készülő tárgyalásokra kifejtett pozitív hatása biztosan nem marad el”. /19/ A csehszlovák küldöttség Gratz személyébe vetett bizalmát figyelembe véve nem meglepő, hogy a csehszlovák küldött a témával kapcsolatban személyesen érdeklődött Bánffy külügyminiszternél, aki viszont Gratznak a csehszlovák–magyar tárgyalások előkészítésében való közreműködését nem tudta megerősíteni. /20/

A budapesti csehszlovák diplomáciai képviselő Gratz irányában tanúsított érdeklődésének hátterében valószínűleg az új magyar kormánnyal szemben tapasztalható bizalmatlanság állt, hiszen a csehszlovák fél számára a nem sokkal azelőtt hivatalba lépő kormány által képviselt politikai irányvonal természetesen még teljesen ismeretlen volt. A bizalmatlanságot – bár a különböző megnyugtató hangvételű beszédek, mint például Bethlen programbeszéde, kétségtelenül hatással voltak Csehszlovákiára – a csehszlovák küldött esetében még a magyar külügyminisztérium személyi összetétele is fokozta, elsősorban a miniszter helyettesének, Kánya Kálmánnak a jelenléte, akinek „antant-ellenes” /21/ hozzáállására jelentéseiben a küldött többször is rámutatott. /22/ Gratz esetleges jelenléte tehát a kétoldalú kapcsolatfelvétel során bizonyos garanciát jelentett arra, hogy a csehszlovák–magyar tárgyalások az előző magyar kormány által képviselt politikai irányvonal kontinuitásának jegyében folytatódnak majd. A csehszlovák képviseletnek a volt magyar külügyminiszter személye iránt tanúsított bizalma viszont nem volt hosszú életű, és Gratz április 6-án elhangzott parlamenti beszédét figyelembe véve a csehszlovák küldöttség elfogultsága valójában érthetetlennek is tűnik. Gratz Habsburg Károllyal kapcsolatos semleges, sőt elnéző hangvételű szavait egy ideig valószínűleg feledtették a brucki csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó során szerzett jelentős érdemei. A budapesti csehszlovák küldöttség Gratzot favorizáló álláspontja akkor változott meg, amikor kezdtek jobban odafigyelni annak Károly-, illetve Habsburg-párti nyilatkozataira. Május elején a csehszlovák diplomáciai képviselő már figyelmeztette Prágát, hogy a volt magyar külügyminiszter „állandóan Károly exkirály ügyét egyengeti” /23/, s ennek kapcsán hivatkozik a budapesti román küldött kijelentésére is, akinek Gratz a magyar trónnal kapcsolatban állítólag úgy nyilatkozott, hogy „az nem üres, mivel Magyarországnak külföldön tartózkodó, koronázott királya van” /24/, s ez a tény „kizárja más jelöltek szóba kerülését”. /25/

Míg a csehszlovák diplomáciai képviselő az új magyar külügyminiszternek rögtön annak hivatalba lépése után bemutatkozott, a miniszterelnöknél tett látogatása csak majd két hónappal a miniszterelnökké való kinevezés után történt meg. Bánffy külügyminiszternél tett látogatásával ellentétben a miniszterelnökkel való találkozó teljesen információs jellegű volt. A küldött a látogatást elsősorban udvariassági gesztusnak szánta, és elnézést kért amiatt, hogy a csehszlovák képviselet nem vett részt Apponyi gróf hetvenötödik születésnapja és politikai színrelépésének ötvenedik évfordulója alkalmából a miniszterelnök védnöksége alatt rendezett ünnepségen. Az egész napos ünnepség kicsúcsosodásának tekintett estélyen egyébként közös megegyezéssel a kisantant országainak egyetlen diplomáciai képviselője sem jelent meg. /26/ A látogatás jellegéből fakadóan a küldött és a miniszterelnök csak udvariassági beszélgetést folytatott, amelynek során biztosították egymást „kormányaiknak az elviselhető szomszédi viszony kialakítását célzó őszinte szándékáról”. /27/ A csehszlovák küldöttnek az új magyar miniszterelnöknél tett látogatása azonban már arra az időre esett, amikor a kölcsönös csehszlovák–magyar viszony ismét normalizálódni látszott. A belpolitikai élet megnyugvása és a villámgyors kormányalakítás után Magyarország visszatért a sikeres konszolidáció útjára. Ugyanez a folyamat volt megfigyelhető a kétoldalú kapcsolatok terén is, melynek keretén belül a kapcsolatok újrafelvétele elvezetett a magyar politikai vezetés és a csehszlovák külügyminiszter, Bene¹ közötti második kétoldalú találkozóhoz.

1921 áprilisa a csehszlovák–magyar kapcsolatok terén tehát Károly Magyarországra érkezése körüli események visszhangjának jegyében telt. Ezt az időszakot Csehszlovákia arra próbálta kihasználni, hogy Magyarország körül létrehozzon egy szerződésrendszert, amely sikeresen megakadályozhatná Károly excsászár esetleges következő kalandos próbálkozását, illetve megnehezítene mindenféle, a Habsburgok magyarországi restaurációja irányában tett lépéseit. Ugyanakkor a csehszlovák oldalon ez a kivárás, az új magyar kormány – ennek politikai ténykedésétől függött a kétoldalú tárgyalások folytatásának lehetősége – megfigyelésének időszaka is volt. Ami a csehszlovák–magyar tárgyalások folytatását, pontosabban újrakezdését illeti, magyar részről Gratz, a volt külügyminiszter már április 6-án, egy nappal Károly Magyarországról való elutazása után táviratilag kapcsolatba lépett a prágai magyar küldöttel, hogy az egyrészt tolmácsolja a csehszlovák külügyminiszternek a magyar fél Károly Magyarországra érkezése miatti intoleráns és kíméletlen csehszlovák reagálás felett érzett megdöbbenését, másrészt tudassa, hogy a magyar fél a megfelelő légkör kialakulása után hajlandó a kétoldalú tárgyalások folytatására. /28/ Azokban a napokban viszont, amikor Bene¹ nagy hévvel győzködte szövetségeseit, hogy közös diplomáciai jegyzékben tudassák Magyarországgal Habsburg Károly Magyarországra érkezésével kapcsolatos álláspontjukat, bármiféle, a kétoldalú kapcsolatok fenntartása irányában történő igyekezet – figyelembe véve a korábbi napok történéseit, illetve Bene¹ reagálását az eseményekre – csak egyoldalú gesztusnak számíthatott. Nem tudjuk, hogy a prágai magyar küldött tényleg szóba hozta-e a magyar fél hajlandóságát a tárgyalások folytatására, legalábbis erről a küldött Bene¹sel április 8-án folytatott találkozójának beszámolója nem tesz említést. /29/

A csehszlovák diplomáciai képviselő és Bánffy külügyminiszter áprilisi találkozója után még egy ideig nem indult meg újra a két ország közötti párbeszéd, pontosabban annak intenzitása messze elmaradt a restaurációs kísérlet előttitől. A kapcsolatok újrafelvétele de facto május 4-re datálható, amikor a prágai magyar küldött egy, a román nagykövetnél rendezett teán körülbelül egyhónapos szünet után ismét találkozott a csehszlovák külügyminiszterrel. /30/ A találkozás kötetlen körülményeiből következően Bene¹ és a magyar küldött természetesen csak nem hivatalos társalgást folytatott. /31/ A beszélgetés tartalmából viszont kitűnik, hogy a kétoldalú tárgyalások újrakezdésének kérdésében a csehszlovák felet – Bánffy külügyminiszter és a budapesti csehszlovák küldött közvetítésével – már az új magyar kormány is megszólította. A magyar küldött a Bene¹sel való beszélgetéséről szóló jelentésének bevezetőjében ugyanis megemlíti, hogy Bene¹ a magyar kormánynak a tárgyalások újrakezdését szorgalmazó felhívására csak azután szándékozott reagálni, miután beszélt a magyar kormány prágai képviselőjével. /32/ A kétoldalú kapcsolatok rendeződésére nyíló reális lehetőség bizonyítékaként Bene¹ megállapította, hogy tekintettel a helyzet lecsillapodására, a szakmai bizottságok elkezdhetik /33/, illetve folytathatják munkájukat, továbbá a magyar küldött kérdésére adott válaszában megerősítette, hogy ezzel párhuzamosan napirendre kerülhetnek a politikai kérdések is. Végül, bár a magyar küldött szerint kissé ingerülten, azt is megerősítette, hogy hajlandó tartani a brucki tárgyalás során tett ígéretét. /34/

Bár ezzel a csehszlovák fél is megtette Károly Magyarországra utazását követő időszak első, a kétoldalú tárgyalások felújítására tett közeledő lépését, azonban a királykérdés, illetve Habsburg-kérdés okozta feszültség még mindig meghatározó tényezőként szerepelt a két ország kapcsolataiban. Bene¹ egyidejűleg ugyanis azt is közölte a magyar küldöttel, hogy a kisantant országaival együtt egy demarsot készül átadni Magyarországnak, amelyben tudatják, hogy a Habsburgok restaurációjára tett következő kísérletre mint casus foderisre fognak tekinteni. A magyar diplomáciai képviselő azonban figyelmeztette Bene¹t, hogy ez a lépés csak tovább nehezítené a kétoldalú közeledés körülményeit. Bene¹ hasonló okokból támasztotta alá figyelmeztetését azzal kapcsolatban, hogy a magyar küldött nem zárta ki egy olyan országgyűlési határozat elfogadását, amely leszögezné, hogy a királykérdés Magyarország belügyének számít. /35/ A magyar küldött felvetésére Bene¹ továbbá azt válaszolta, hogy Romániának a kisantanthoz való csatlakozásával az ügyet megoldottnak tekinti. /36/

Mindeközben Szapáry gróf, a csehszlovák–magyar tárgyalások legfőbb, háttérben tevékenykedő közvetítője ismét magához ragadva a kezdeményezést, megpróbált nem hivatalos kapcsolatot teremteni a csehszlovák háttérpolitika szereplőivel, illetve Bene¹ külügyminiszterrel, egyelőre a szakmai bizottságok újraindításának céljából, de a prágai magyar küldöttel való beszélgetése és annak Bene¹sel folytatott beszélgetéséről szóló jelentésének hatására elállt tervétől. /37/ Hasonló lépések történtek a csehszlovák oldalon is, hiszen nagyjából ugyanebben az időben állt elő hasonló kezdeményezéssel Václav Bouèek, a csehszlovák fél legfontosabb nem hivatalos közvetítője. /38/ Május 10-én a csehszlovák oldalon a politikai színfalak mögött működő politikusok, konkrétan Scheue, megszólították Szapáryt, és tudatták vele, hogy a csehszlovák fél kész újrakezdeni a kétoldalú tárgyalásokat Magyarországgal. Erre a felhívásra Szapáry azonnal Prágába utazott, és kapcsolatba lépett a kancellárral, aki teára hívta őt május 13-ára, s egyben a következő napra megbeszélt neki egy találkozót Bene¹sel is. /39/

Május 13-án a prágai magyar küldött megkapta Bánffy külügyminiszter felhatalmazását, amely szerint Bene¹ és Tahy május 4-i beszélgetésére alapozva tudassa a csehszlovák kormánnyal, hogy Magyarország kész kiküldeni szakértőit a megbeszélt szakbizottságok munkájának megkezdéséhez /40/, illetve elkezdeni a külképviseletek teljes értékű követségekké alakításáról szóló tárgyalásokat. /41/ A magyar külügyminiszter ugyanakkor hangsúlyozta azon meggyőződését, hogy a két ország között álló, a tárgyalások folytatását akadályozó politikai ellentétek „diplomáciai úton” /42/ elháríthatók. A két fél közötti legsúlyosabb probléma, a királykérdés tekintetében Bánffy biztosította Bene¹t, hogy „a hatalmon lévő magyar kormány követi az előző kormány Bruckban kifejtett, Teleki által megfogalmazott, a királykérdés megoldásának későbbre halasztását szorgalmazó álláspontját”. /43/

1921 májusa tehát a két fél közötti fokozatos kapcsolatfelvétel jegyében telt, amelynek célja elsősorban a Bruckban megbeszélt szakértői bizottságok újraindítása, majd a későbbiekben a magas szintű politikai képviselők kétoldalú tárgyalásának folytatása volt. Egyidejűleg a párizsi csehszlovák követ, Osuský szintén biztosította a magyar felet a csehszlovákok tárgyalási szándékáról, hangsúlyozva, hogy a csehszlovák kormány mindig is megegyezésre törekedett Magyarországgal, viszont a közelmúlt eseményeinek hatására kénytelen volt olyan álláspontra helyezkedni, amely kizárja a Bruckban elkezdődött tárgyalások folytatásának lehetőségét mindaddig, amíg Magyarországon a királykérdés nem talál egy, a Habsburgok restaurációjának lehetőségét kizáró megoldásra. /44/ A párizsi csehszlovák követ a franciaországi magyar képviseleti kirendeltségen keresztül ugyanakkor felajánlotta, hogy Bene¹ franciaországi és angliai útjának részét képező párizsi tartózkodása alatt elkezdődhetnének az „előkészítő beszélgetések” /45/, és megígérte, hogy ennek érdekében közbenjár kormányánál. Javaslatát a csehszlovák követ azzal az érvvel támasztotta alá, hogy „itt sokkal könnyebb lenne a tárgyalásokat titokban tartani, mint bárhol másutt”. /46/

További jelentős lépésként értékelhető Szapáry és Bouèek fentebb említett, május 13-i találkozója még akkor is, ha ezen a találkozón Szapáry jelentése alapján nem került szóba a bruckihoz hasonló kétoldalú tárgyalás lehetősége, de még csak a szakértői bizottságok újraindításának ügye sem. A Szapáry–Bouèek találkozónak a kétoldalú tárgyalások felújítását célzó kerettárgyalások bevezetőjeként inkább tájékoztató jellege volt. A találkozó legfontosabb témája természetesen a két országot leginkább megrázó esemény, Habsburg Károly első restaurációs kísérlete volt, melynek kapcsán elemezték Károly akciójának lehetséges hátterét, illetve Franciaország esetleges részvételének valószínűségét /47/, majd az eseménynek a kisantant országaira kifejtett hatását. /48/ Az utóbbi kapcsán Szapáry elismerte „Károly Magyarországról való távozásának pozitív hatását” /49/, másrészt viszont úgy vélekedett, hogy Magyarországon sokakban az a reakció, ahogy a környező országokban a restaurációs kísérletet a területi egységük fenyegetettségeként értékelték, s ez azt az elképzelést keltette, hogy a Habsburgok visszajövetele de facto Magyarország „területi megerősödéséhez” /50/ járulna hozzá. A kisantant országainak a tavaszi restaurációs kísérlet által kiváltott általános reakcióját Szapáry olyan gyerekek viselkedéséhez hasonlította, akik egy sötét helyiségben azért, hogy félelmüket elűzzék, hosszasan kiabálnak és szónokolnak. /51/ Szapáry továbbá a helyzet fegyveres megoldásával kapcsolatban – bár elismerte, hogy az Magyarország számára végzetes lehetett volna – kifejezte meggyőződését, hogy ezzel a megoldással Csehszlovákia egyedül maradna, mivel szavai szerint Jugoszlávia belpolitikai helyzete nem tenné lehetővé egy ilyen méretű konfliktusba való beavatkozást, ugyanúgy Románia – amely még mindig „Besszarábia miatt aggódik” /52/ – sem kapcsolódna be valószínűleg egy hasonló akcióba. /53/

Szapáry és Bouèek találkozójának befejező szakaszában a felek a területi engedmények lehetőségét boncolgatták a brucki találkozót megelőző tárgyalások hangnemében. /54/ A területi kérdés felvetése kapcsán Szapáry válaszolt Bouèek korábban feltett kérdésére, amelyben afelől érdeklődik, „mit lehetne azonban tenni, hogy a Habsburgok kérdése mint egy pallos mindig fejünk felett ne fityegjen”. /55/ Szapáry szerint a veszély, amelyet a Habsburgok restaurációja jelenthet, a Magyarország javára tett területi engedményekkel lenne csökkenthető /56/, mivel véleménye szerint a Habsburg-kérdés valójában területi kérdés. /57/ Ezzel a ponttal, illetve Bouèek bejelentésével, amelyben tudatja, hogy a megbeszélésről beszámol Masaryk elnöknek is /58/, az első informális találkozó befejeződött, alapot nyújtva a további kétoldalú kapcsolatokhoz, amelyek fokozatosan a viszonyok ismételt normalizálásához vezettek – legalábbis a kölcsönös párbeszéd terén.

A közeledési folyamat igazán mérvadó eseményének viszont Szapáry és Bene¹ május 14-i találkozója számított. A csehszlovák külügyminiszter Szapáryt és nejét ebédre invitálta /59/, ahol – ahogy az Szapárynak a magyar külügyminiszterhez küldött beszámolójából kitűnik /60/ – a baráti és oldott hangulatú társalgás során a felek immár véglegesen biztosíthatták egymást a csehszlovák–magyar tárgyalásoknak mind a bizottsági, mind a miniszteri szintű tárgyalások folytatásának szándékáról. Az informális találkozók keretén belül első alkalommal hangzottak el konkrét tények a Bruckban megbeszélt szakértői bizottságok, illetve az esetleges további politikai tárgyalások részleteivel kapcsolatban, amelynek során Bene¹ arról érdeklődött, kik lennének annak magyar résztvevői. /61/ Szapáry válaszában elmondta, hogy a magyar fél a második találkozóra is Teleki grófot, immár exminiszterelnököt és Gratzot, exkülügyminisztert szeretné kiküldeni. Ezzel Szapáryn keresztül a magyar fél megerősítette a budapesti csehszlovák küldött tájékoztatását, amely Gratz volt külügyminiszternek a csehszlovák–magyar tárgyalásokon való lehetséges részvételét jelezte. Ugyanakkor Bene¹ Teleki esetleges részvételét – rámutatva annak a Habsburg-kérdésben tanúsított egészséges álláspontjára – üdvözölte, Gratz esetében – valószínűleg a magyarországi csehszlovák küldött Gratz legitimista beszédeiről szóló jelentéseinek hatására – kétségeinek adott hangot, és ezzel a verzióval kapcsolatban tartózkodó álláspontra helyezkedett. Szapáry ugyanakkor megnyugtatta Bene¹t, hogy a magyar fél nem ragaszkodik kimondottan Gratz részvételéhez. /62/ A szakmai bizottságok tevékenységének megkezdésével kapcsolatban Bene¹ előzetes terminusként május 15-ét /63/, helyszínként pedig előzetesen, a márciusi találkozón megbeszéltekkel ellentétben, ismét Bruckot ajánlotta. /64/ A miniszteri szintű találkozót illetőleg egyben Bene¹ figyelmeztette Szapáry révén a magyar tárgyalópartnert, hogy nincs újabb mondanivalója a magyar fél számára, a brucki találkozón már mindent elmondott /65/, ennek ellenére kifejezte hajlandóságát partnerei kedvében járni, és újra tárgyalóasztalhoz ülni velük. /66/ A második kétoldalú tárgyalások időpontját és helyszínét illetően végül Bene¹ és Szapáry előzetesen megegyeztek, hogy a második kétoldalú találkozót június 25-én tartják meg, éspedig Csehszlovákia területén, Karlovy Varyban (Karlsbadban). /67/

Szapáry és Bene¹ beszélgetésének második felében a területi kérdés került előtérbe, pontosabban annak Bene¹ által a brucki találkozón vázolt javaslata. Szapáry a kérdéssel kapcsolatban ismét hangsúlyozta, hogy Magyarország részéről kizárt bármiféle megegyezés lehetősége, amíg a csehszlovák fél nem biztosít területi engedményeket, és rámutatott a még inkább elmélyült Csehszlovákia-ellenes közhangulatra, amelyet a csehszlovák diplomáciának a húsvéti eseményekre adott túlzott reakciója váltott ki. Erre Bene¹ válaszában Szapáryn keresztül felszólította a magyar felet, hogy bízzon a Bruckban tett ígéretében, és megjegyezte, hogy időre van szüksége ahhoz, hogy bármilyen messzemenő politikai egyezményt vigyen keresztül. Ugyanakkor rámutatott arra, hogy a kiindulási pozíciók a csehszlovák oldalon is megromlottak. Szapáry elismerve a közelmúlt eseményeinek hatására bekövetkezett kölcsönös megítélés további romlását, felrótta Bene¹nek, hogy nem tartja magát ígéretéhez, miszerint Csehszlovákiában a csehszlovák–magyar kapcsolatok kérdését mind a nyilvánosság, mind a politikai élet terén szélesebb körű politikai egyezmények irányába tereli, továbbá rámutatatott a Habsburg-veszély elmúlásának lehetőségére – bizonyos területi engedmények biztosítása esetén –, illetve figyelmeztette a csehszlovák külügyminisztert, hogy a Habsburg-restauráció esélyének bármilyen úton való csökkentése csakis az ő kezében van. Bene¹ erre ismételten a magyar fél türelmét kérte, és felszólította, hogy bízzon adott szavában. /68/

A hagyományos, területi kérdés körüli vita ellenére, amelynek megoldását a magyar fél nem tette a kétoldalú tárgyalások újrakezdésének feltételévé, Szapáry és a csehszlovák külügyminiszter találkozója az 1920 végén, a kölcsönös párbeszéd jegyében elkezdődött csehszlovák–magyar kapcsolatok második szakaszának fordulópontjává vált. Május 14-től datálhatóak a megszakadt tárgyalások újrakezdésével kapcsolatos konkrét megbeszélések, pontosabban azok második szakasza, amelyek már a tényleges szervezési teendőkkel foglalkoztak – nemcsak a szakmai bizottságok, hanem már a miniszteri találkozó előkészítésével is. Szapáry és Bene¹ nem hivatalos találkozójával ugyanakkor befejeződtek az első miniszteri szintű találkozó előkészítésével ellentétben csak fél hónapig tartó puhatolódzó jellegű megbeszélések, amelyek során a felek kölcsönösen meggyőződhettek az Ausztriában elkezdett tárgyalások folytatásának szándékáról.

A Szapáry–Bene¹ találkozót immár a prágai magyar küldött külügyminiszteri felhatalmazása követte, amely szerint a küldött hivatalosan is tudatta Bene¹sel, hogy a magyar kormány nyolc-kilenc napon belül kész a négy megalakított szakértői bizottság keretén belül elkezdeni a tárgyalásokat. /69/ A magyar fél továbbá elvetette a prágai csehszlovák követnek a Párizsban tartandó megbeszéléssel kapcsolatos javaslatát arra hivatkozva, hogy a tárgyalások alatt felmerülő politikai jellegű kérdések a prágai magyar küldött közvetítésével Prágában is megoldhatók. /70/

Az a tény, hogy a részletek megbeszélésével egyenesen a prágai magyar küldöttet bízták meg – tehát hogy a csehszlovák–magyar tárgyalások előkészítése hivatalos, diplomáciai úton zajlott –, arról árulkodik, hogy a csehszlovák–magyar kapcsolatok terén – ahhoz az állapothoz képest, amelyet az alig másfél hónappal azelőtt lejátszódott húsvéti magyarországi események eredményeztek – jelentős javulás állt be. Amíg az első kétoldalú találkozó előkészítése mindkét oldalon a legszigorúbb óvintézkedések és a legnagyobb titoktartás mellett folyt nemcsak a nyilvánosság, hanem a politikai körök irányában is, ezúttal a felek már nem tartottak annyira az események lehetséges negatív visszhangjától. Ebben természetesen nagy szerepet játszott az a tény, hogy mindkét fél a közelmúltban már tapasztalhatta egy hasonló fait accompli következményeit, illetve annak a közvéleményre gyakorolt hatását.

Az első konkrét, a csehszlovák–magyar tárgyalások elkezdésével, illetve folytatásával kapcsolatos javaslatok közvetlenül a puhatolózó tárgyalások után jelentek meg. Május 16-án a prágai magyar küldött tudatta Bánffyval a Bene¹–Szapáry találkozón elhangzott javaslatot, amelyben Bene¹ a Bruckban megtárgyalt intenciók alapján a szakértői bizottsági szintű tárgyalások elkezdésére a május 25-i dátumot ajánlotta fel. A bizottságok üléseinek elkezdésével kapcsolatos konkrét dátum mellett a magyar küldöttség és a magyar külügyminisztérium levelezésében először jelenik meg közvetlenül a következő kétoldalú, miniszteri szintű tárgyalás megrendezésének lehetősége, melynek kapcsán a magyar diplomáciai képviselő tolmácsolta Bene¹ Szapáryval folytatott beszélgetésén felvetett ajánlatát, amely szerint a találkozót június 15-én Karlovy Varyban tartanák. /71/ A magyar küldött ugyanakkor összefüggést vélt felfedezni a Bene¹ által javasolt két, a szakértői bizottságok, illetve a miniszteri szintű találkozó kezdésének időpontja közötti meglehetősen hosszú idő és Bene¹ május végére tervezett párizsi és londoni útja között, és azon gyanakvásának adott hangot, hogy Bene¹ még a miniszteri szintű találkozó előtt, külföldi útja során tudatosan próbálja majd a csehszlovák fél pozícióit erősíteni mind politikai, mind gazdasági téren. Ezzel kapcsolatban a magyar küldött kéréssel fordult a magyar külügyminiszterhez, rámutatva a bizottsági és miniszteri szintű tárgyalások kezdéseként ajánlott két dátum közötti nagy időeltérésből fakadó, a magyar fél számára hátrányos következményekre, hogy Szapáry személyes beszámolója előtt ne hozzon döntést a csehszlovák–magyar tárgyalások Bene¹ által javasolt kezdésének ügyében. /72/

Annak ellenére, hogy a felek néhány hét elteltével már a bizottsági, sőt a miniszteri szintű tárgyalások lehetséges időpontjairól beszéltek, a magyar fél – azon belül a csehszlovákiai magyar küldött, illetve a tárgyalások körüli szervezkedés legfőbb mozgatója, a magyar háttérpolitika kimagasló személyisége, Szapáry gróf – nem volt azon a véleményen, hogy a tárgyalások minél előbb elkezdődjenek /73/ Ennek természetesen politikai okai voltak, amelyről a magyar küldött – Bene¹nek a helyszínnel és az időponttal kapcsolatos ajánlatáról tudósító távirata után küldött meglehetősen terjedelmes – jelentése árulkodik. /74/ A jelentésben a magyar diplomáciai képviselő figyelmezteti a magyar felet a csehszlovák fél a brucki tárgyalás körülményeihez képest előnyösebb tárgyalási pozíciójára, és hangsúlyozza, hogy a helyzetet alaposan mérlegelve csak akkor lenne szabad tárgyalásokba bocsátkozni, amikor a csehszlovák fél teljesen tudatában lesz annak, hogy sikeres megegyezésre gazdasági téren csak akkor kerülhet sor, ha a politikai, illetve a területi kérdések is megoldódnak. A magyar küldött ezért figyelmeztetett, hogy e garancia nélkül nem lenne előnyös beleegyezni a tárgyalások elkezdésébe. /75/ A magyar diplomáciai képviselő jelentésében továbbá általános kétségeit juttatja kifejezésre Bene¹ Magyarország irányában folytatott külpolitikájának őszinteségével kapcsolatban, miközben rámutat Masaryk teljesen ellentétes hozzáállására, aki – a küldött szavai szerint – hajlandó lenne egy „méltányos és tartós” /76/ egyezmény elfogadására, még bizonyos területi engedmények árán is. /77/ Bene¹ politikáját a magyar küldött szerint még mindig a „győzelem mámora” /78/ hatja át, ez befolyásolja tetteit, és ennek hatására törekszik Magyarország politikai súlyának minimumra való csökkentésére. /79/ A küldött továbbá figyelmeztetett Bene¹ taktizáló politikájára, amelynek déli szomszédja iránti barátságos vagy éppen ellenséges hozzáállása a küldött szerint mindig az aktuális helyzet függvényében, annak minden rezdülésére reagálva változik, és amely a kétoldalú kapcsolatokban is tükröződik. /80/ Ezzel kapcsolatban a küldött felhívta a figyelmet Bene¹ állítólagos, hozzá intézett szavaira, amely szerint ha már egyszer a Magyarországgal való egyezség megkötésére kényszerült, azt azzal a tudattal teszi, hogy „holnaptól nem lesz szükség engedmények biztosítására”. /81/

A fentebb említett, az előző magyar kormány által is vallott alapelvvel kapcsolatban – hogy tudniillik „Csehszlovákiával nem kezd széles körű politikai és gazdasági tárgyalásokat, amíg nincs garancia a területi engedmények biztosítására” /82/ – a magyar küldött hangsúlyozta, hogy a márciusi tárgyalások folytatása előtt Bene¹től egy, Masaryk által is megerősített írásos garancia /83/ „bármilyen formájának” /84/ beszerzésére kell törekedni, amelyben a cseh fél kötelezi magát a területi korrekciók biztosítására. /85/ A küldött rámutatott a csehszlovák fél „nagyon rossz gazdasági és pénzügyi helyzete” /86/ miatti esetleges engedékenységére a tárgyalások során, és figyelmeztetett a gazdasági és politikai kérdések minél szorosabbra való összekapcsolásának szükségességére, mivel a küldött szerint azok különválasztása azt eredményezné, hogy csak gazdasági kérdésekben születne megegyezés, ami önmagában csak Csehszlovákia gazdasági és politikai konszolidációjához vezetne. /87/ Emiatt a küldött ismételten felhívta a magyar külügyminisztert a bizottsági szintű tárgyalások megkezdésének későbbi, Bene¹ párizsi és angliai útjáról való hazatérése utáni időpontra való halasztásának lehetőségére, hogy a bizottsági munka párhuzamosan a miniszteri szintű tárgyalásokkal kezdődhessen. A magyar küldött ugyanakkor azt ajánlotta, hogy ha a tárgyalások mégis a politikai feltételeket garantáló biztosíték nélkül kezdődnének, azok témaköreit a minimumra kell csökkenteni, és csak azokról a kérdésekről kell tárgyalni, amelyek a magyar fél számára is létfontosságúak. /88/

A prágai magyar küldött fent taglalt jelentése viszont nem jelentette azt, hogy a magyar kormány vonakodott volna újra tárgyalásokat kezdeni Csehszlovákiával, hiszen ezt elsőként kezdeményezte még áprilisban, amikor a csehszlovák diplomácia a kizárólag Magyarország ellen szerveződő kisantant létrehozásán dolgozott, tehát amikor a csehszlovák oldalon még messze nem volt megfelelő politikai háttér a márciusban elkezdődött kétoldalú tárgyalások folytatására, illetve újrakezdésére. Mindezek ellenére a magyar diplomácia, a tárgyalások újraindítása érdekében rögtön a Károly Magyarországra érkezése körüli botrány után a kapcsolatok újrafelvételére törekedett, sőt ezen belül az első lépést még az előző kormány tette meg közvetlenül azt követően, hogy Károly április 6-án Szombathelyről visszautazott Svájcba. Az a tény, hogy Magyarország még április folyamán sem szűnt meg hangsúlyozni – ekkor a két ország között rendívül fagyos viszony uralkodott – tárgyalási szándékát, egyértelműen arról tanúskodik, hogy a magyar fél készen állt arra, hogy – amint az csehszlovák részről is lehetővé válik, tehát amikor lecsillapodnak Károly restaurációs kísérlete keltette kedélyek – folytassa a kétoldalú tárgyalásokat. Ugyanakkor a tények nem mutatnak a magyar oldalon olyan stratégia meglétére, amely a szakértői, illetve miniszteri szintű tárgyalások időpontjainak összehangolásában nyilvánult volna meg, esetleg azok kezdési időpontjainak különbözőségében vagy éppen azonosságában vélt volna politikai tőkét felfedezni.

A magyar félnek a fentiekben tárgyalt következetes igyekezete, hogy – akár a bizottsági, akár a miniszteri szintű tárgyalások folytatásának céljával – még a csehszlovákiai, Károly-incidenssel kapcsolatos reakció ellenére is újraindítsa a két ország közötti egészséges párbeszédet, arra enged következtetni, hogy a csehszlovákiai magyar küldött jelentése és Szapáry hasonló hangvételű beszámolója, amely a kétoldalú tárgyalások azzal a céllal történő elhalasztását javasolja, hogy Csehszlovákiától politikai garanciát szerezzenek, nem teljesen fedik a magyar kormány hivatalos álláspontját még annak ellenére sem, hogy – mint azt a fentiekből láthattuk – a gazdasági egyezmények politikai kérdések megtárgyalásának feltételéhez való kötése nem volt idegen a hivatalos kormánypolitika számára sem. Ugyanakkor a magyar diplomácia is nyilvánvalóan tudatában volt annak, hogy a kétoldalú párbeszédet feltételek nélkül is folytatniuk kell, mivel csakis a probléma aktív megközelítése oldhatta fel a helyzetet, illetve hozhatott valamiféle, nemcsak gazdasági, de esetleg politikai jellegű előrelépést is. Mindenesetre a politika aktív alkotói – akik lépéseiket nemcsak a belpolitikai, de a külpolitikai helyzettel is megpróbálták összhangba hozni, és bár ezáltal lépéseik sokszor egyáltalán nem illeszkedtek az ország egyik vagy másik politikai köre által deklarált irányvonalhoz – döntéseiket mégis kénytelenek voltak e szélesebb kontextus figyelembevételével meghozni. A diplomáciai képviseletek fent említett bizalmatlan hozzáállása nyilván nemcsak az akkori állapot eredményeképpen született, arra az érintett országok magalakulásuktól számított bonyolult, sokszor még hivatalos szinten is ellenségeskedésekkel teli időszaka is rányomta bélyegét, amely 1921-ben immár három éve húzódott. E körülmény tudatában a diplomáciai képviselők – mint a történések legközvetlenebb szemtanúinak – szkepticizmusa és előítéletekkel terhelt hozzáállása érthetővé válik, hiszen olyan személyekről van szó – esetünkben a prágai magyar küldöttről, illetve a magyar háttérpolitika személyiségéről, Szapáry grófról –, akik sokkal szorosabb, gyakoribb és közvetlenebb kapcsolatban voltak a másik fél politikai képviseletével, mint bárki más a politikai vezetés tagjai közül. Az ő rálátásukat a tárgyaló fél gondolkodására és szándékaira tehát nagyban szélesítette a találkozások gyakorisága és nem hivatalos volta. A szkeptikus, előítéletekkel terhelt hozzáállás természetesen megtalálható volt a magyarországi csehszlovák képviseletnél is.

Mindenesetre – a fent említett figyelmeztetés ellenére – Bánffy külügyminiszter május 22-én felkérte a prágai magyar küldöttet, hogy „Szapáryval folytatott beszélgetése alapján” /89/ tudassa Bene¹sel, a magyar fél kész május 30-án Prágában elkezdeni a jogi-politikai bizottság munkáját. /90/ A többi szakértői bizottság munkájának elkezdésével kapcsolatban Bánffy azoknak néhány nappal való elhalasztását javasolta, mivel a magyar fél még nem állította össze a szükséges anyagokat. Arra az esetre, ha Bene¹ fontosnak tartaná, hogy mind a négy bizottság egyszerre kezdje meg tevékenységét, Bánffy szerint a jogi bizottság tagjai – a fent említett technikai problémák miatt – néhány nappal később érkezhetnének a többi bizottsággal együtt. /91/ A miniszteri szintű találkozó időpontjával és helyszínével kapcsolatban Bánffy elfogadta a Bene¹ által javasolt június 15-ét és a találkozó helyszíneként Karlovy Varyt. /92/

Felmerülhetne bennünk a gyanú, hogy az egyes bizottságok munkájának különböző kezdési időpontjára vonatkozó javaslatot a magyar küldött jelentése vagy a tartalmilag valószínűleg nagyon hasonló Szapáry-beszámoló, esetleg valamilyen, a fentiekkel semmilyen kapcsolatban nem álló, csak a kérdést hasonló szkepticizmussal megközelítő hivatalos kormánypolitikai elgondolás eredményezte, amely a politikai bizottság munkájának kezdési időpontját a többi bizottságétól való elkülönítésével valamiféle politikai célokat követett. Arról, hogy e mögött ténylegesen csak technikai problémák álltak, Bánffy jelentése tanúskodik, amelyben a magyar küldött fentebb taglalt javaslataira reagált. A küldött javaslatai egyébként a magyar fél kezdési időpontokkal kapcsolatos utasításainak átadása után jelentek meg. Bánffy a prágai magyar küldöttnek adott válaszában azt írja ugyan, hogy „teljesen egyetért nézeteivel” /93/, viszont a külügyminiszter ezen szavai a magyar küldött jelentésében foglalt észrevételek és mérlegelések csak egy részére vonatkoznak. Bánffy a küldöttel egyetértésben úgy fogalmazott, hogy Bene¹ Magyarországgal kapcsolatos szándékai „messze nem barátságosak” /94/, ezenkívül a küldötthöz hasonlóan úgy vélekedik, hogy a csehszlovák külügyminiszter a kétoldalú tárgyalások során a magyar felet, ha egy módja van rá, félre fogja vezetni. /95/ Ugyanakkor a magyar küldöttet megnyugtatta, hogy Magyarország a tárgyalásokat természetesen megpróbálja saját érdekeinek elérése irányába terelni. /96/ Bánffy csatlakozott a küldött véleményéhez a kétoldalú tárgyalások Magyarország számára nyújtandó előnyeinek garanciájával kapcsolatban is, és nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a csehszlovák féltől, pontosabban Bene¹től a területi engedményekkel kapcsolatban Masaryk által is megerősített kötelezettségvállalási nyilatkozatot kérnek, amely főként a következő miniszteri szintű találkozó szempontjából lesz fontos. /97/ Ez a lehetőség viszont a későbbiekben már nem merült fel egyetlen, a tárgyalások újrakezdésével foglalkozó okiratban sem, s ebből arra következtethetünk, hogy a tárgyalások elkezdését a magyar fél nem kötötte ehhez a feltételhez. Végül is a szélesebb körű politikai egyezmények lehetőségét úgyis csak maga a miniszteri szintű találkozó mutathatta meg, melynek akadályozása az ügy szempontjából nem jelenthetett előrelépést.

Bánffy ugyanakkor teljesen eltérően vélekedett a küldött által a magyar fél szempontjából előnytelennek tartott, a bizottsági szintű tárgyalásoknak Bene¹ külföldi útjáról való hazaérkezése előtti kezdési időpontját illetőleg. Ezen a ponton már nyomon követhető a fent említett államérdekek összehangolása nemcsak a közvetlen bel-, illetve külpolitikai történésekkel, hanem Magyarország szélesebb kontextusban értendő nemzetközi pozíciójának alakításával. Bánffy ugyanis „nagy fontosságot” /98/ tulajdonított Franciaország érdekeltségének, amely figyelemmel követte a tárgyalások újrakezdésének folyamatát. Rámutatott annak veszélyére, hogy a tárgyalások újrakezdése körülüli akadékoskodás arra ösztönözheti Bene¹t, hogy Párizsban, illetve Londonban kihasználja befolyását Magyarország ellen. /99/ Ugyanakkor Bánffy azon meggyőződésének is hangot adott, hogy a bizottságok működésének kezdési időpontja úgyis későbbre, közvetlenül a Karlovy Vary-i miniszteri szintű találkozó előtti időre tolódik el. /100/ A magyar fél számolt Bene¹ külföldi útja során folytatott, állításaival ellentétes igyekezetével, függetlenül attól, hogy a magyar fél ellenzi-e a bizottsági szintű tárgyalások mihamarabbi elkezdését, illetve azoknak a miniszteri szintű tárgyalások kezdési időpontjától való elválasztását. A magyar fél azonban nem számított Bene¹ Magyarország lejáratását célzó igyekezetére, éppen ellenkezőleg – feltételezték, hogy a kétoldalú tárgyalások előkészületeit, illetve a háttérben zajló előkészítő tárgyalások állását Bene¹ a valóságosnál kedvezőbb színben fogja feltüntetni. A magyar külügyminiszter emiatt figyelmeztette a párizsi magyar diplomáciai képviselőt, hogy számolni kell Bene¹ olyan irányú kijelentésével, amely – azért, hogy Csehszlovákia hitelhez juthasson – garantáltnak állítja be a Csehszlovákia és Magyarország közötti egyezmény megkötését. /101/ Ezzel kapcsolatban Bánffy felkérte a franciaországi magyar diplomáciai képviselőt, hogy adja a „kompetens körök” /102/ tudtára, miszerint mindkét félnek a kétoldalú tárgyalások folytatásával kapcsolatos egyöntetű véleménye ellenére a megegyezés lehetősége még egyáltalán nem merült fel az előkészítő megbeszélések során. /103/

A szakértői bizottságok munkájának kezdési időpontjával kapcsolatos magyar javaslatra Bene¹ még elutazása előtt pozitív, ellenvetések nélküli választ adott. /104/ Ezzel a csehszlovák fél elfogadta a Magyarország által javasolt helyszíneket és időpontokat, amely szerint a jogi bizottság Prágában május 30-án, a többi szakértői bizottság pedig néhány nappal később Prágában, illetve Budapesten kezdené meg munkáját. Bene¹ a bizottsági tagok helyszínre utazására való tekintettel azt kérte, hogy a tagok három nappal a kezdés előtt kapják kézhez az őket érintő információkat. /105/ A csehszlovák külügyminiszter továbbá ismételten megerősítette a miniszteri szintű találkozó helyszínét és időpontját, és közölte, hogy abban az esetben, ha külföldi útjáról két-három nappal később érkezne meg, erről időben tájékoztatják a magyar felet. /106/

Csehszlovákiának és Magyarországnak tehát nem egészen egy hónapon belül sikerült nemcsak az egymás közti egészséges párbeszédet újraéleszteni, hanem valójában mindenféle különleges nehézség nélkül elindítani a Bruckban létrehozott négy szakértői bizottság munkáját, amelynek tényleges kezdési időpontjáig már csak néhány nap volt hátra. A szóban forgó három májusi hét alatt szintén sikerült aránylag problémamentesen megegyezni a második kétoldalú, miniszteri szintű találkozó megvalósításában, amelynek megtartása, a bizottsági szintű tárgyalásokhoz hasonlóan, már csak néhány szervezési kérdés megbeszélésén múlott.

A csehszlovák–magyar tárgyalások felújításának előkészítése folyamán sor került egy újabb, a fagyos viszony normalizációját elősegítő eseményre, amelyről a kétoldalú kapcsolatok komplex képének vázolása érdekében még a Mariánské Láznì-i találkozó taglalása előtt fontos szólni. A szóban forgó, jószomszédi kapcsolatok további kiépítését elősegítő esemény a budapesti csehszlovák diplomáciai képviselő Horthynál tett első látogatása volt. Egy állam legfelsőbb politikai képviselete vagy az államfő és az adott államban működő, egy másik ország külképviselete közötti kapcsolatokat ugyanis jogosan tekinthetjük a két ország viszonyát pontosan jelző mutatónak.

Az a tény, hogy a csehszlovák küldött nem tette tiszteletét Magyarország – bár kormányzóként csak átmeneti „mandátummal” rendelkező – vezetőjénél, nyilvánvalóan a két ország rossz kapcsolataira utalt, amelyek közép-európai viszonylatban a legfagyosabbnak számítottak még annak ellenére is, hogy a két ország a kétoldalú gazdasági és politikai tárgyalások útjára lépett, bár ez utóbbi inkább a politikai színfalak mögött, nem hivatalos jelleggel történt. Az ellenséges csehszlovák–magyar viszony hátterében nemcsak a Csehszlovákia számára előnyös területi változások álltak, amelyek valójában Magyarország összes szomszédjához fűződő kapcsolatát meghatározták, sőt az elvesztett területek nagyságát tekintve – Erdély esetében – a Romániához fűződő kapcsolat terén még nagyobb hangsúlyt kaphattak. A két ország politikai rendszerének különbözősége mellett, amelyet viszont nemcsak a magyarországi monarchikus államrendszer határozott meg, hiszen Csehszlovákia legközelebbi szövetségesei – Jugoszlávia és Románia – esetében ez nem akadályozta az együttműködést, Csehszlovákia és Magyarország kapcsolatának legmeghatározóbb tényezője a csehszlovák politikai vezetés részt vállalása a háború utáni győztesek által a vesztes Magyarország ellen folytatott könyörtelen politikájában, amely nagyban meghatározta Magyarországnak az új békerendszeren belüli külpolitikai pozícióját, és via facti belpolitikai és gazdasági fejlődését is. A kölcsönös ellenszenv ápolásához jelentősen hozzájárult a csehszlovák diplomácia magyarellenes politikájának a közép-európai térség viszonylagos konszolidációja utáni folytatása is. A budapesti csehszlovák küldött Magyarország kormányzóját ignoráló magatartása még hangsúlyosabbá válik annak fényében, hogy az összes diplomáciai képviselet, beleértve a Csehszlovákiával szövetséges államok – Jugoszlávia és Románia – magyarországi küldötteit, már látogatásukat tették Horthynál, illetve folyamatos kapcsolatban voltak vele. /107/ A budapesti csehszlovák küldött Horthynál tett 1921 májusi látogatását végül is a pillanatnyi helyzet kényszerítette ki, amikor a csehszlovák képviselet meghívást kapott május 27-re a Duna Bizottság ünnepélyes beiktatására, ahová Horthy is hivatalos volt. /108/ Ilyen körülmények között a csehszlovák küldött, hogy elkerülje a kényelmetlen helyzetet, kénytelen volt a kormányzó meglátogatásához engedélyt kérni. /109/ Érdekes módon, miután a látogatás közvetlen oka elmaradt /110/, a csehszlovák küldött mégis meglátogatta a kormányzót.

Május 27-én tehát a csehszlovák diplomáciai képviselő, a csehszlovák diplomáciai képviselet tagjai, konkrétan a követségi tanácsos /111/ és a katonai attasé /112/ kíséretében első alkalommal tettek látogatását Horthy kormányzónál. /113/ A félórás, természetesen csak protokolláris jellegű látogatás során mindkét fél hangsúlyozta a két ország közötti viszony rendezésének szükségességét. A csehszlovák küldött biztosította a kormányzót „a csehszlovák kormány Magyarország irányában tanúsított baráti szándékairól” /114/, miközben Magyarország számára belpolitikai és gazdasági konszolidációt, illetve „mind politikai, mind gazdasági okokból a lehető legbarátibb jószomszédi kapcsolatokat” /115/ kívánt. Horthy válaszában a két ország közötti „elviselhető viszony” /116/ kialakítását célzó igyekezet kapcsán megjegyezte, hogy „a hamarosan elkezdődő tárgyalásoktól komoly előrelépést remél”. /117/ A látogatást összefoglaló jelentésében a csehszlovák diplomáciai képviselő úgy látta, hogy Horthy örült a látogatásnak, a csehszlovák diplomáciai misszió tagjaival „nyíltszívűen, mint régi ismerősökkel beszélt” /118/, miközben a szokásos diplomáciai frázisok mellett „átérzéssel beszélt politikai és magánjellegű dolgokról”. /119/

A csehszlovák diplomáciai képviselő Horthynál tett látogatása 1921-ben ismét megszüntetett egyet a Csehszlovákiát és Magyarországot egymástól elválasztó korlátok közül. A Magyarország kormányzójával való bárminemű találkozás tudatos elkerülése a csehszlovák külképviselet részéről ugyanis túlzás nélkül tekinthető a teljes értékű diplomáciai kapcsolatok akadályának. A párbeszédnek kormánytagokra, azon belül is a külügyminiszterre való leszűkítése – akihez a csehszlovák képviselet leggyakrabban fordult – nemcsak mindenféle tiltakozás politikai súlyát csökkentette, még ha csak formális szempontból is, hanem általában a csehszlovák fél politikai tapintatlanságáról árulkodott, amely bizonyára nem járult hozzá a két fél közötti feszült légkör enyhítéséhez. Ugyanakkor a magyarországi csehszlovák diplomácia mozgástere – más országok diplomáciai képviseletével összehasonlítva – időnként rendkívüli módon beszűkült, például a Károly restaurációs kísérletét követő időszakban, amikor Csehszlovákia fontos, a restaurációs kísérlettel kapcsolatos magyarországi lépései, a magyar külügyminiszter, illetve a miniszterelnök hiányában csak egy külügyminisztériumi osztályvezetőn keresztül intéződhettek, akit viszont a csehszlovák képviselet a legnagyobb fenntartásokkal kezelt, és a legkevésbé sem bírta annak bizalmát. /120/ A kormányzóval való kapcsolattartás elutasítása továbbá kedvezőtlenül befolyásolta a csehszlovák képviseleti szerv tájékozottságát a magyar fél lépései és szándékai felől, amely ismét csak az excsászár Magyarországra utazása körüli események során vált leginkább meghatározóvá.

Bene¹ külföldi tartózkodása alatt tehát folytatódtak a Bruckban megbeszélt négy szakértői bizottság munkájának elindításával kapcsolatos szervezési előkészületek. A megegyezés szerint elsőként, ötnapos késéssel, június 4-én Prágában a politikai-jogi bizottság kezdte meg ülését, amelyet a gazdasági bizottság ülése követett. /121/ A bizottság első tárgyalási pontja, a magyar delegáció, illetve a magyar külügyminisztérium kezdeményezésére a Bruckban előzetesen megtárgyaltakra hivatkozva az amnesztia kérdése volt. /122/ A csehszlovák oldalon tapasztalható, a magyar delegáció kérésével kapcsolatos tanácstalanság – ez végül is a Londonban tartózkodó Bene¹től való instrukciók kikéréséhez vezetett /123/ – pontosan illusztrálja a Bruckban megtárgyaltak nem hivatalos, háttérpolitikai jellegét, és egyben még a kompetens körökben is tapasztalható teljes tájékozatlanságot a már megtárgyalt pontokkal kapcsolatban. Az említett kérdés a brucki találkozón kevés figyelmet kapott pontjai közé tartozott, ennek eredményeképp a csehszlovák delegáció a tárgyalás lehetséges irányait figyelmen kívül hagyva felkészületlenül ült tárgyalóasztalhoz. Bene¹ válaszában megerősítette, hogy Bruckban valóban tárgyaltak a kölcsönös, csehszlovák állampolgárok magyarországi és magyar állampolgárok csehszlovákiai amnesztiájáról, és abban is megegyeztek, hogy a szabadon bocsátás körülményeit minden egyes esetben külön kell megtárgyalni és elbírálni. /124/ Bene¹ – bár a bizottság szlovák tagjainak ellenében /125/ – megerősítette a csehszlovák fél hajlandóságát az amnesztiával kapcsolatos kérdésekről szóló tárgyalásra. /126/ A csehszlovák külügyminiszter helyettesének Bene¹hez küldött táviratában a jogi bizottság munkáját általánosságban „korrekt”, de „feszült” tárgyalásként jellemezi. /127/ Az arra utaló megjegyzése, hogy a magyar fél még nem vetette fel a területi kérdést, arról árulkodik, hogy a csehszlovák fél tartott annak bizottsági szinten való felvetésétől. A jogi bizottság tárgyalását megnyitó első fontos pont tehát a magyar delegáció kezdeményezésére a másik országban internált állampolgárok kölcsönös amnesztiája volt. /128/ Mindenesetre, az addig figyelmen kívül hagyott kérdések megoldásának gyakorlati jellege ellenére, a jogi-politikai bizottság munkája, ahogy azt a csehszlovák külügyminisztérium későbbi jelentése mutatja, egyáltalán nem volt zökkenőmentes. /129/

A jogi-politikai bizottság első ülése, illetve az első tárgyalási pont kapcsán érdekes megfigyelni azt a körültekintést, ahogy a csehszlovák fél előbb mindig utánajárt annak, hogy szövetségesei milyen politikai irányvonalat követnek az adott kérdést illetőleg. Az általános amnesztiával kapcsolatos magyar követelés esetében a csehszlovák külügyminisztérium azonnal kéréssel fordult a bukaresti és belgrádi képviseletéhez, hogy tudják meg, mi lenne az érintett államok reakciója, ha Magyarország a kérdéssel kapcsolatban őket is megkeresné. /130/ A csehszlovák külügyminisztérium említett lépései azt bizonyítják, hogy a Magyarországgal szomszédos államok ténylegesen arra törekedtek, hogy az általánosabb jellegű kérdéseket, amelyek valamilyen módon mindnyájukat érintették, vagy ha a kérdés nem összehangolt megoldása valamelyiket a szövetségesek közül hátrányos helyzetbe hozta volna, egymással egyeztetve oldják meg. A csehszlovák fél ténykedése még a jogi-politikai kérdések tárgyalásának e legalacsonyabb szintjén is arra enged következtetni, hogy Magyarországnak szinte semmi esélye sem volt bármiféle, számára előnyös és Csehszlovákia vagy bármely szövetségese számára hátrányos kétoldalú egyezmény megkötésére.

Néhány nappal a jogi kérdésekkel foglalkozó bizottság munkájának megkezdése után a többi szakértői bizottság is megkezdte tevékenységét. Június 13-án Budapesten a gazdasági és közlekedési bizottság kezdte meg működését /131/, majd egy nappal később Prágába érkezett a pénzügyi bizottság magyar delegációja is. /132/ A gazdasági bizottság első ülésének témáját, a csehszlovák fél kezdeményezésére, az árucsere, illetve az egyes nyersanyagok – szén és koksz – kivitele és behozatala, továbbá a postaforgalommal kapcsolatos kérdések alkották. /133/ A közlekedéssel foglalkozó bizottság a vasúti járműpark szétosztásával, a péage-forgalom kérdéseivel és sok más konkrét, a vasúti forgalommal kapcsolatos kérdés megvitatásával kezdte munkáját. /134/ A közlekedéssel kapcsolatos kérdések technikai jellege lehetővé tette a közlekedési bizottság tárgyalásainak zökkenőmentes, eredményes lefolyását, tehát a bizottság hamarosan hozzákezdhetett a kereskedelmi egyezmény közlekedésügyi rendelkezéseinek megtárgyalásához. /135/ A gazdasági bizottságon belül megtárgyalt kérdésekkel kapcsolatban nem fordultak elő komolyabb nézeteltérések, bár itt természetesen már érezhetőbb volt a problémák politikai háttere. /136/

Mialatt a négy szakmai bizottságban már folyt a munka, tehát a felek végre hozzáfogtak a praktikus és technikai jellegű kérdések megoldásához, azaz a két szomszédos ország mindennapos létéhez elengedhetetlenül szükséges kommunikációs, jogi-gazdasági mechanizmusok kiépítéséhez, amellyel a két újonnan alakult állam kialakulása utolsó fázisába érkezett, a csehszlovák külügyminiszter hazaérkezésének, azaz a második kétoldalú találkozó időpontjának közeledtével elkezdődtek a miniszteri szintű párbeszéd újraindításának részleteit egyeztető tárgyalások is. Bene¹ a tervezettnél hosszabbra nyúló külföldi útja miatt, amely a miniszterek találkozója időpontjának későbbre halasztását jelenthette, a prágai magyar küldött június 13-án a csehszlovák külügyminisztériumhoz fordult a találkozó időpontjának módosítása, illetve annak későbbre halasztása ügyében. /137/ A miniszteri szintű találkozó időpontjával kapcsolatos magyar érdeklődésre Bene¹ Párizsból azonnal, még ugyanazon a napon visszajelzett, és új időpontként június 23-át ajánlotta. /138/ A Bene¹ által megjelölt időpontot a magyar fél ellenvetések nélkül elfogadta, és egyben közölték a Bánffy által vezetett magyar delegáció elutazásának időpontját és azt, hogy Szapáry azonnal Csehszlovákiába utazik a magyar küldöttség megérkezésének előkészítése céljából. /139/

A két ország magas szintű politikai képviselőinek találkozóját, amelyre két és fél hónapos szünet után került sor, és melynek folyamán a két államnak nem kis akadályt kellett leküzdenie, s amely egyben dokumentálta a csehszlovák fél déli szomszédja iránti megalkuvás nélküli és hajthatatlan politikáját, már csak a szokásos közös kommüniké kibocsátása /140/, illetve egy nagyon gyorsan végrehajtott helyszínváltoztatás előzte meg. Közvetlenül a miniszteri szintű tárgyalás előtt a felek megváltoztatták a találkozó helyszínét, amikor a korábban megbeszélt Karlovy Vary helyett, Bene¹ előzetes beleegyezésével, Mariánské Láznìt (Marienbadot) választották. /141/ A változást június 20-án a magyar külügyminiszter, Bánffy is megerősítette. /142/

A csehszlovák külügyminisztérium ezúttal – a brucki találkozóval ellentétben – négy nappal korábban körtáviratban tájékoztatta külképviseleteit a második csehszlovák–magyar miniszteri szintű találkozó megrendezéséről. A távirat, Bene¹ párizsi és londoni útja, illetve a csehszlovák–lengyel viszonnyal kapcsolatos információk mellett a külképviseletek tudtára adja, hogy Magyarországról Csehszlovákiába „érkezik Bethlen miniszterelnök és Bánffy külügyminiszter, és politikai tárgyalásokon vesznek részt Bene¹ külügyminiszterrel” /143/, miközben a találkozó – a közlemény szerint – „a közeljövő politikai irányelveinek kitűzése, és a jószomszédi kapcsolatok javítása érdekében történik”. /144/ A találkozó előtt egy nappal a csehszlovák fél természetesen külön tájékoztatta a bukaresti és a belgrádi képviseletét, s felkérte azokat, hogy a román, illetve jugoszláv kormánnyal tudassák a csehszlovák–magyar miniszteri szintű találkozó körülményeit, azaz hogy „a magyar miniszterekkel tartandó Mariánské Láznì-i találkozó csak a brucki találkozó folytatása, amelynek megtartását a Prágában, illetve Budapesten ülésező bizottságokban felmerülő egyes kérdésekben való megegyezés szükségessége teszi indokoltá”. /145/

Nem egész másfél hónap alatt tehát sikerült újraindítani nemcsak a holtpontra jutott csehszlovák–magyar párbeszédet, hanem a kétoldalú tárgyalásokat is, amelyek a négy szakértői bizottságnak köszönhetően egészen kézzelfogható jelleget öltött. Mi több, még ha ez az első látásra – Károly excsászár húsvéti restaurációs kísérletét figyelembe véve – teljesen lehetetlennek is tűnik, sikerült a bizottsági szintű tárgyaláson kívül, a márciusi találkozóval összehasonlítva aránylag könnyen, megszervezni a második miniszteri szintű találkozót is. Míg az első találkozó esetében például még a helyszín megválasztása is komoly nehézséget jelentett, ebben az esetben nem merültek fel hasonló, a találkozó szervezési kérdéseivel kapcsolatos nézeteltérések. A második miniszteri szintű találkozó megszervezésének említett háttere arról árulkodik, hogy mindkét országban nagy volt az igény a zavartalan együttélést biztosító technikai jellegű kérdések rendezésére, illetve a közép-európai konszolidációs folyamat szempontjából elengedhetetlen gazdasági együttműködés beindítására. Június második felében tehát a két ország egy újabb lépést tett a kétoldalú kapcsolatokat meghatározó, ha nem is ideális, de legalább elviselhető viszony kiépítésére.

(Cseh eredetiből fordította Bondor Sándor)

Popély Árpád: A második világháború utáni belső telepítések Dél-Szlovákiában

Az 1945-ben felújított Csehszlovákia hatóságai a magyar etnikai terület elszlovákosításában a Magyarországra rákényszerített lakosságcserével, a magyar lakosság közmunka ürügyén végrehajtott csehországi deportálásával, valamint a reszlovakizációval párhuzamosan jelentős szerepet szántak a két világháború közötti kolonizáció folytatásának tekinthető ún. belső telepítésnek is.

A belső telepítés – mint Dél-szlovákia „visszaszlovákosításának” egyik lehetséges eszköze – már a kassai kormányprogram kihirdetése előtt a szlovák politika fő célkitűzései közé tartozott. A szlovákia Kommunista Pártja (sZLKP) kassai munkaértekezletén 1945. március 1-jén elfogadott programnyilatkozat például a következőket szögezte le: „Az sZLKP szorgalmazza, hogy szlovákiának a múltban vagy az elmúlt hat év alatt erőszakkal elmagyarosított déli határvidékeit tervszerűen és fokozatosan visszaszlovákosítsák. Dél-szlovákia gazdag és termékeny földjének, amelyről a magyar grófok és feudális urak a szlovák parasztot a hegyekbe üldözték, újból vissza kell kerülnie a földművelő szlovák nép kezébe.” /1/

A szlovák kommunisták kassai munkaértekezletével szinte egy időben, 1945. február 27-én született meg a szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének 4/1945. sz. rendelete „a németek, a magyarok, valamint a szlovák nemzet árulói és ellenségei mezőgazdasági vagyonának elkobzásáról és haladéktalan szétosztásáról”, amely egyelőre tömören bár, de megemlékezett a belső telepítésről is. A rendelet 5. §-ának 2. bekezdése kimondta, hogy „a földjuttatásnál tekintettel kell lenni a belső telepítés szükségleteire”. /2/

A szlovák Nemzeti Tanács plénuma a belső telepítés kérdésével első ízben a magyar kisebbség kitelepítéséről is tárgyaló 1945. május 25-i ülésén foglalkozott. A kérdés a háborúban elpusztult falvak lakóinak, ill. a már a szlovák állam idején megkezdett építkezések, az Árvai-víztároló és a lesti katonai gyakorlótér területén felszámolásra ítélt falvak lakosságának elhelyezési problémái kapcsán merült fel. /3/ Ezek elhelyezését kezdetben csak a front elől elmenekült németek által üresen hagyott házakban és gazdaságokban tervezték, a kérdést azonban Martin Kvetko földművelés- és földreformügyi megbízott felvetése után, aki szerint elhelyezésüket a belső telepítés keretében Dél-szlovákiában való letelepítésükkel kell megoldani, összekapcsolták a magyarok tervezett kitoloncolásának Gustáv Husák belügyi megbízott által ismertetett tervével, ill. az így megszerezhető földvagyon benépesítésének lehetőségével.

A Husák által előadott tervezet szerint a magyar lakosság kitelepítésére két szakaszban kerülne sor: az első szakaszban kiutasítanák szlovákiából azokat a magyarokat, akik 1938. november 2-a után telepedtek le az akkor Magyarországhoz csatolt területeken, a második szakaszban pedig kitelepítenék azokat, akik „vétettek a köztársaság és demokratikus rendszere ellen”, nyilas vagy más szervezetek tagjai voltak, valamint azokat, akiket büntetőjogilag felelősségre vonnak és elítélnek. Ezen túlmenően azonban bejelentette azt is, hogy a szlovák Nemzeti Tanács és a prágai kormány tervezi „a magyar lakosság nagyszabású kitelepítését szlovákiából, s a Magyarországon szétszórva élő szlovákok hazahozatalát”. /4/

A szlovák Nemzeti Tanácsban képviselt két szlovák párt, szlovákia Kommunista Pártja, valamint a polgári politikusokat tömörítő Demokrata Párt szinte egymással versengett a magyarellenességben, mindkét párt egyértelműen a magyarok egyoldalú kitelepítésében, legfeljebb annak egy szlovák–magyar lakosságcserével kombinált változatában s a magyarlakta területek szlovákokkal való betelepítésében látta a „magyarkérdés” egyetlen lehetséges megoldását. A nemzetállam-törekvéseken kívül ennek igen praktikus gazdasági megfontolásai is voltak, a mintegy 600 000 dél-szlovákiai magyar ingó és ingatlan vagyonának elkobzása és szlovákok között való szétosztása ugyanis mindkét párt számára hatalmas politikai tőkét jelenthetett volna, amit egyik párt sem kívánt veszni hagyni. /5/

Már a kassai kormányprogramot követő hónapokban, 1945 májusában és júniusában zajlottak a kommunista párt területi konferenciái, amelyek résztvevői mindenütt határozatban sürgették, hogy a párt programjának, ill. a kassai kormányprogramnak megfelelően minél előbb vegye kezdetét a szlovák földművesek áttelepítése az északi országrészekből a gazdag déli területekre, a kitelepítendő magyarok után üresen maradó földvagyonba. /6/

Legjellemzőbb példája ennek a szlovákia Kommunista Pártja 1945. június 3-i rimaszombati területi konferenciáján elfogadott határozat, amelyben hat dél-szlovákiai járás, a Rimaszombati, Losonci, Feledi, Tornaljai, Rozsnyói és Nagyrőcei járás küldöttei a következőképpen követelték a déli országrészek magyartalanítását és szlovákokkal való betelepítését: „Követeljük a magyarkérdés gyors megoldását, mivel a magyarok a történelmi próbán nem állták meg a helyüket, mert kevés kivétellel valamennyien engedtek feudális uraik nagyúri politikája csábításának. Követeljük, hogy haladéktalanul kezdjék meg a szlovák földművesek áttelepítését a szegény és hegyes vidékekről szlovákia déli vidékeire, a magyar nagybirtokosok, kolonisták és fasiszták földjére, akiknek nincs mit keresniük szlovákiában! Csak így lehet teljesíteni a kassai kormányprogramnak azt a pontját, hogy magyarok nélküli szlovákiát akarunk!” /7/

A kommunisták kisebbségi kérdésben vallott álláspontját szlovákia Kommunista Pártja Elnökségének 1945. június 16-i ülésén konkretizálták. A főbeszámolót tartó Viliam ©iroký pártelnök szerint továbbra is ragaszkodni kell a kassai kormányprogramhoz, amely értelmében „a Csehszlovák Köztársaságot meg kell tisztítani a németektől és a magyaroktól”. Rámutatott ugyan arra, hogy „az akció megvalósítása során különböző nehézségek és akadályok merülnek fel”, mivel a kitelepítésekhez eddig csak a szovjet kormány adta beleegyezését, a brit és az amerikai még nem, ennek ellenére hangsúlyozta, hogy „nincs rá okunk, hogy a pártnak a köztársaság németektől és magyaroktól való megtisztításának kérdésében képviselt irányvonalát megváltoztassuk, ellenkezőleg, energikusabban és gyorsabban kell azt végrehajtani”.
©iroký szerint az első szakaszban a Magyarország trianoni területéről áttelepült magyarok, az ún. anyások, a nyilasok, valamint a magyar pártok és szervezetek tagjainak kitelepítésére kerülne sor, ami mintegy 300–350 ezer magyart érintene. Az ezután is szlovákiában maradó mintegy 400 000 magyar közül kb. 250 000-et a lakosságcsere keretében telepítenének ki a magyarországi szlovákokért cserébe.
Mivel azonban a lakosságcsere lebonyolítása után is maradt volna mintegy 150 ezer fős magyar kisebbség szlovákiában, s mivel a párt mindenképpen ragaszkodott Dél-szlovákia, különösen a városok elszlovákosításához, az ülésen elfogadott határozat a városi magyarság országon belüli széttelepítését is javasolta: „síkra szállunk azért, hogy a visszatért városokat, mint Kassát, Lévát, Losoncot, Rimaszombatot, Rozsnyót, Komáromot, Érsekújvárt és szlovákia fővárosát, Pozsonyt is minél előbb magyartalanítsák, méghozzá a magyar lakosság más térségekbe való áttelepítésével, ill. koncentrálásával. […] A színtiszta szlovák városokat, mint Rózsahegyet, Besztercebányát, Zsolnát, Liptószentmiklóst stb. teljesen meg kell tisztítani a magyaroktól…”

A határozat végül a következő szavakkal sürgette a belső telepítés megvalósítását: „A szegény, különösen pedig a partizán, a felégetett és a háborúban vagy más módon elpusztult és súlyosan megrongálódott szlovák falvak lakosait haladéktalanul át kell telepíteni Dél-szlovákia termékeny tájaira, a németektől, magyaroktól és a kollaboránsoktól elkobzott nagybirtokokra, ezzel egyidejűleg pedig e szlovák telepesek számára szabaddá kell tenni a szóba jöhető falvakat. […] A magyar lakosság ezekből a falvakból ki lesz telepítve.” /8/

A kommunista párt vezetősége tehát lényegében azonosult a szlovák Nemzeti Tanács által már 1945. május 25-én jóváhagyott kitelepítési tervvel, főleg annak két szakaszával, valamint a magyarlakta területek szlovákokkal való benépesítésével.

Valamivel később, az 1945. július 7-8-i turócszentmártoni kongresszusán a Demokrata Párt is véleményt nyilvánított a „magyarkérdésben”, s elmondható, hogy nézetei teljes egészében megegyeztek a kommunistákéval. A szintén a magyarok kollektív bűnösségének elvéből és megbüntetésének szükségességéből kiinduló Demokrata Párt elképzelései szerint az „anyások”, valamint a 120 000-re becsült háborús bűnös felvidéki magyar kitelepítése után megközelítőleg 450 000 magyar maradna szlovákiában, akik közül 400 000-et a lakosságcsere keretében lehetne kitelepíteni a 300 000 magyarországi szlovákért, valamint a jugoszláviai, romániai és ausztriai szlovákokért cserébe.

A kitelepítéseket és a lakosságcserét követően is szlovákiában maradó kb. 50–70 ezer magyar a Demokrata Párt szerint már „megkaphatná a csehszlovák állampolgárságot, persze bármiféle nemzetiségi jogok nélkül. Ezeknek kimondottan ki kellene jelenteniük, hogy lemondanak nemzetiségükről, s beolvadnak a szlovák etnikumba. […] A szlovákiában maradó magyar lakosságot át kell telepíteni Közép- és Észak-szlovákiába, egyenként, nem pedig csoportosan, hogy minél inkább lehetővé váljon asszimilálódása a szlovák etnikumba”. Az akció megvalósítása során az ún. belső telepítés szükségleteire is figyelemmel kell lenni, s a magyaroktól megtisztított déli határvidékre „a legtisztább szlovák elemet” kell telepíteni, mindenekelőtt Liptóból, Árvából, a Garam mentéről, esetleg Jugoszláviából, amely majd a déli határ „biztos őre” lesz Magyarországgal szemben. /9/

A szlovák Nemzeti Tanács, valamint a szlovák pártok által megfogalmazottakkal összhangban az ún. anyások elűzése már 1945 májusában és júniusában folyamatban volt, az őshonos felvidéki magyar lakosság kényszerű kitelepítésének ügye azonban nagyhatalmi jóváhagyás hiányában még nyitott kérdés maradt. A csehszlovák államhatalom ennek ellenére bizakodó volt, s a három győztes nagyhatalom, az UsA, Nagy-Britannia és a szovjetunió 1945. július 17-én összeülő potsdami konferenciája előtt megpróbálta megszerezni jóváhagyásukat nemcsak a német, hanem a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítéséhez is.

A csehszlovák kormány nevében Vladimír Clementis külügyi államtitkár 1945. július 3-án jegyzékben kérte fel a három országot, hogy közelgő értekezletükön tűzzék napirendre a német és magyar kisebbség kitelepítésének a kérdését. A jegyzék szerint a kitelepítés 2–2,5 millió németet és kb. 400 000 magyart érintene, a magyarokkal kapcsolatban egyúttal azt is kilátásba helyezte, hogy egy részük kitelepítése esetleg lakosságcsere formájában is megvalósulhatna, hiszen Magyarországról állítólag 345 000 szlovák kíván áttelepülni szlovákiába. A csehszlovák érvelés szerint „a cseh és a szlovák nemzet a magyarok és németek kitelepítését a csehszlovák állam jövője és Közép-Európa békéjének biztosítása szempontjából egyértelműen alapvető szükségletnek tekinti. […] A kitelepítések elhalasztása komoly nyugtalanságot keltene a csehek és szlovákok körében. Mindaddig, amíg ez az alapvető probléma nincs megoldva, az állam közigazgatási, gazdasági, valamint társadalmi újjáépítése és konszolidációja akadályoztatva lesz és késlekedni fog.” /10/

A magyarok kitelepítését, ill. a lakosságcsere szükségességét a csehszlovák és a szlovák államhatalmi szervek jól átgondolt propagandával is igyekeztek alátámasztani. Bizonyára nem véletlenül esett a potsdami konferencia megnyitása előtti napokra a magyarországi, romániai és jugoszláviai szlovákok 50 fős küldöttségének a csehszlovák hírközlő eszközökben nagy visszhangot kapott pozsonyi és prágai látogatása. A küldöttség, amelyet előbb 1945. július 9-én a szlovák Nemzeti Tanács Elnöksége nevében annak két társelnöke, a kommunista Karol ©midke és a demokrata párti Jozef Lettrich, július 11-én Zdenìk Fierlinger csehszlovák miniszterelnök, végül pedig július 12-én Edvard Bene¹ köztársasági elnök is fogadott, a csehszlovák állam segítségét kérte a külföldi szlovákok szlovákiába való hazatelepüléséhez. A küldöttség tájékoztatása szerint Magyarországról 200 000, Jugoszláviából 150 000, Romániából pedig 80 000, összességében tehát 430 000 szlovák szeretne hazatelepülni szlovákiába. /11/

Az 1945. augusztus 2-án véget ért potsdami konferencián Csehszlovákia mindezek ellenére nem kapott nagyhatalmi jóváhagyást a magyar kisebbség egyoldalú kitelepítéséhez, így fennállott annak a veszélye, hogy a magyarlakta területek szlovákokkal való benépesítése esetleg nehézségekbe ütközik. A telepítések irányításával megbízott szlovák Telepítési Hivatal munkatársai részéről ezért felmerült a magyar lakosság – a szlovák pártok által már kilátásba helyezett – országon belüli széttelepítése is, hogy így teremtsenek helyet a kiszemelt falvakba betelepülni szándékozó szlovákoknak.

Az akciót az elképzelések szerint a somorjai járásban kezdték volna, ahonnan megközelítőleg 1000 magyar család, vagyis 5000 személy kitelepítését tervezték. A somorjai járásból kitelepített magyarokat a Dunaszerdahelyi és a Komáromi járásba telepítették volna át, a Duna menti határövezet kivételével, ahová szintén szlovák telepeseket kívántak költöztetni. /12/

A magyarok országon belüli széttelepítését vetette fel a szlovák Telepítési Hivatal egy másik, szintén 1945 őszén készült tervezete, amely addig is, amíg nem születik megegyezés a csehszlovák–magyar lakosságcseréről, a magyarkérdésnek a belső telepítés keretében való megoldását, lényegében egy országon belüli szlovák–magyar lakosságcserét javasolta oly módon, hogy a déli területekről kitelepített magyarokat a belső telepítés keretében Dél-szlovákiába érkező szlovákok eredeti lakhelyére telepítenék. A tervezet szerint ennek az az előnye is meglesz, hogy mindezek után a szlovákia északi területein széttelepített magyarok „maguk fogják kérni az anyaországukba való áttelepítésüket, s a magyar kormány is nagyobb készséget fog mutatni a magyarok áttelepítésére”. A szlovák Telepítési Hivatal érvelése szerint attól nem kell tartani, hogy a magyar kormány esetleg a magyarországi szlovákokon bosszulja majd meg a szlovákiai magyarságot ért sérelmeket, mivel az ottani szlovákoktól „nem vehetnek el jobb földeket, s nem adhatnak nekik rosszabbakat a hegyvidéki területeken, mivelhogy ott ilyenek nincsenek”.

Az elsőként ismertetett megoldási lehetőség e tervezet megfogalmazói szerint azért nem volna célravezető, mivel „csupán félmegoldást jelentene, s nemzetiségi szigetek fölösleges kialakulásához vezetne”, a végső cél pedig nem ez, hanem a szlovák etnikai határ kitolása egészen a déli államhatárig. /13/

A magyar kisebbség tervezett országon belüli teljes széttelepítésére végül is nem került sor, ennek lehetőségéről azonban, amint azt a csehországi deportálások is igazolták, a (cseh)szlovák hatóságok soha nem mondtak le végérvényesen.

A belső telepítés fogalmát Edvard Bene¹ köztársasági elnök 27/1945. sz. dekrétuma definiálta. Az 1945. július 17-én kelt dekrétum szerint „belső telepítésen olyan intézkedések összességét kell érteni, amelyekkel különleges előírások alapján elérhető a Csehszlovák Köztársaság valamennyi térségének visszajuttatása az eredeti szláv elem birtokába”. /14/ A „németek, magyarok és az állam más ellenségei mezőgazdasági földjének cseh, szlovák és más szláv földművesekkel való betelepítéséről” az elnök következő, 1945. július 20-án kelt 28/1945. sz. dekrétuma rendelkezett, amely értelmében a telepítés keretében földjuttatást csupán „a cseh és a szlovák, valamint más szláv nemzet tagja kérhet, aki állami és nemzeti szempontból megbízható”. /15/

A 28/1945. sz. elnöki dekrétum azonban csupán a cseh országrészekben volt hatályos, szlovákiában a belső telepítés végrehajtását a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal 1945. június 2-án kelt 96. sz. hirdetménye szabályozta. A Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal irányelvei a dekrétumhoz hasonlóan előírták a belső telepítés keretében földet igénylők nemzetiségének, ill. „nemzeti és állami megbízhatóságának” vizsgálatát, a telepítés hatékonyságának növelése érdekében pedig azt is megfogalmazták, hogy a telepeseket lehetőleg az eredeti lakóhelyükhöz legközelebb eső területre kell telepíteni, valamint arra is ügyelni kell, hogy ugyanazon községből származzanak, s lehetőleg vallási hovatartozásuk is megegyezzen. /16/

A második világháború utáni földreform és az annak keretében zajló belső telepítés tehát leginkább abban különbözött az 1919. évi csehszlovák földreformtól és a két világháború közötti kolonizációtól, hogy amíg az első földreformot szabályozó törvények sem a föld kisajátításával, sem annak szétosztásával kapcsolatosan nem tartalmaztak nemzetiségi kritériumokat, s elvileg – bár erre már akkor is kevés példa akadt – a magyarok és a németek földhöz jutását is lehetővé tették, addig a második világháború utáni földreform már hivatalosan is a jogfosztott magyar és német kisebbség gazdasági tönkretételén s földvagyonának a szlovákok és csehek kezére juttatásán alapult.

A belső telepítés keretén belül, ill. azzal párhuzamosan megpróbáltak visszatérni Dél-szlovákiába azok az egykori cseh és morva kolonisták is, akik a két világháború közötti kolonizáció során települtek a magyarlakta területekre, az 1938-as első bécsi döntés után azonban eltávoztak onnan. Visszatérésük lehetőségét elvben a szlovák Nemzeti Tanács 1945. június 6-i 52/1945. sz. rendelete is biztosította, amely az 1938-ban Magyarországhoz csatolt területen érvénytelenítette az első csehszlovák földreform alá eső valamennyi ingatlan vagyonjogi átruházását, s ezek egykori birtokosai vagy használói számára lehetővé tette ingatlanuk visszaigénylését, erre azonban meglehetősen rövid lejáratú, 1945. szeptember 30-ig terjedő határidőt szabott, ellenkező esetben az ingatlan állami kezelésbe kerül, s a földreform céljaira használják fel. /17/

A szlovák politikai vezetés a rendeletileg is biztosított lehetőség ellenére mindent megtett, hogy a cseh és morva kolonisták lehetőleg ne térjenek vissza, mivel ezúttal már kizárólag a külföldről hazatelepülő szlovákokkal, ill. szlovákia szlováklakta északi részeiből a belső telepítés keretében betelepített telepesekkel kívánta biztosítani a déli határvidék szlovák nemzeti jellegét. /18/

A belső telepítés számára fenntartott ún. betelepítési övezet kijelölésénél az 1930-as népszámlálás nemzetiségi adatait vették alapul. Betelepítési övezetté nyilvánították annak a 20 dél-szlovákiai járásnak (somorjai, Dunaszerdahelyi, Komáromi, Galántai, Vágsellyei, Érsekújvári, Ógyallai, Párkányi, Zselizi, Lévai, Verebélyi, Ipolysági, Kékkői, Losonci, Feledi, Tornaljai, Rozsnyói, szepsi, Királyhelmeci és Nagykaposi) az egész területét, amelyben a nem szláv, tehát a magyar és német nemzetiségű csehszlovák állampolgárok aránya meghaladta az összlakosság 20%-át /19/, majd ehhez hozzácsatolták további 20 járás magyar és német többségű településeit. Magyar viszonylatban ez a Kassai járás 4 (Abaújszina, Kenyhec, Miglécnémeti, Nagyida), a Tőketerebesi járás 3 (Kistoronya, Imreg, szürnyeg), a Nagymihályi járás 5 (Abara, Deregnyő, Hegyi, Kisráska, Nagyráska), a Nagyrőcei járás 4 (Gice, Lice, Mikolcsány, Gömörnánás), a Rimaszombati járás 5 (Alsópokorágy, Balogpádár, Osgyán, Rimaszombat, Zeherje), az Aranyosmaróti járás 4 (Barslédec, Ghymes, Kolon, Zsére) és a Nyitrai járás 13 községét (Alsóbodok, Alsócsitár, Béd, Berencs, Lajos, Menyhe, Nagycétény, Nyitracsehi, Nyitraegerszeg, Nyitragerencsér, Nyitrageszte, Pográny, Vicsápapáti) jelentette. /20/

A későbbiek során e két utóbbi járás községeit nem tartották a betelepítési övezethez tartozónak, s a dél-szlovákiai betelepítési övezet fogalma így 25 járásra szűkült. Ennyiről emlékezik meg a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatalnak a belső telepítés végleges adatait ismertető 1948. október 9-i jelentése is. /21/

A belső telepítés első részadatait a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatalnak a Megbízottak Testülete számára készített 1946. július 1-jei jelentése tartalmazta. A beszámoló szerint 1946. május 1-jéig a belső telepítés keretében összesen 23 038 család jelentette be igényét a földjuttatásra, közülük 1946. július 1-jéig 6403 család kb. 65 000 hektár földjuttatásban részesült, ráadásul további 736 család betelepítése s földhöz juttatása (8978 hektár területen) is folyamatban volt, összességében tehát elmondható, hogy szlovákia betelepítési övezetébe 7139 család települt be, s kapott 73 978 hektár földet.

A jelentéshez mellékelt járásonkénti kimutatás ugyanakkor arról tanúskodik, hogy az egyes járásokba betelepítettek – a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal 1945. június 2-i 96. sz. hirdetményében foglaltakkal ellentétben – szlovákia különböző, gyakran egymástól távol eső járásaiból és régióiból származtak. Mivel ez a fajta telepítés azzal fenyegetett, hogy a telepesek nemcsak hogy nem tudnak Dél-szlovákia elszlovákosításának eszközévé válni, hanem az idegen környezetben szétszórva esetleg maguk asszimilálódnak a többségi magyarságba, a szlovák Telepítési Hivatal a telepítés hatékonyságának növelése céljából elrendelte az egyes járások, községek és gazdasági egységek már a lakosságcsere, ill. a deportálások során is alkalmazott ikresítését. A betelepítési övezet egyes járásait a szlovák Telepítési Hivatal 19925-III/1-46. sz. irányelveinek X. cikkelye a következő járásokkal ikresítette: /22/

1. táblázat. A járások ikresítése

szemle_2002_3_popely_01
A földreform, ezen belül pedig a belső telepítés 1946. december 31-ig történő végrehajtását a Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal 1947 elején hivatalos publikáció formájában is közzétette. Ezek szerint a konfiskációs bizottságok szlovákiában összesen 570 020 hektár földet koboztak el, 244 979 hektárt (42,97%) a magyaroktól, 122 439 hektárt (21,47%) a németektől, 141 988 hektárt (24,90%) az „árulóktól”, 60 614 hektárt (10,63%) pedig a magyarok, németek vagy „árulók” kezén lévő társaságoktól.

Az 570 020 hektár földterületből a belső telepítés céljaira a dél-szlovákiai betelepítési övezet 20 járásában 171 651 hektár, a csatolt 5 járással együtt 215 645 hektár állt rendelkezésre. A belső telepítés keretében szlovákia 35 járásának 225 községében 86 134 hektár földterületen összesen 7810 családot telepítettek le. Ezen belül a 25, ill. 24 dél-szlovákiai járás /23/ 190 községébe 4113 szlovák telepes család költözött be, akik a magyarok, ill. németek elkobzott vagyonából 47 430 hektár földjuttatásban részesültek. /24/

A Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatalnak a belső telepítés végleges adatait összefoglaló 1948. október 9-én kelt, s Michal Fal»an földművelés- és földreformügyi megbízott által a szlovák Nemzeti Tanács 1949. január 28-i ülésén ismertetett B-61.562/48-II/2. sz. jelentése szerint az akció keretében Dél-szlovákia 25 járásának 281 községébe – amelyek közül 263 volt magyar, 5 német, 13 pedig szlovák többségű /25/ – összesen 23 027 szlovák telepes, azaz 5011 család érkezett, akik 44 822 hektár földet és 1881 házat kaptak a magyarok, ill. németek elkobzott vagyonából. A 25 járás többi községét a jelentés szerint a belső telepítés egyrészt azért nem érintette, mivel magyar lakosságuk a lakosságcsere keretében ki volt jelölve a Magyarországra való áttelepítésre, tehát hátrahagyott ingatlan vagyonukba magyarországi szlovákokat telepítettek, másrészt pedig 38 magyar településen végre sem hajtották a vagyonelkobzást. /26/

Az 1946. december 31-i és az 1948. október 9-i adatok összevetése arról tanúskodik, hogy a belső telepítés 1945–1946 folyamán összehasonlíthatatlanul gyorsabb ütemben zajlott, mint a következő két évben: a dél-szlovákiai betelepítési övezet 25 járásába már 1946 végéig betelepült a telepes családok 82,07%-a. Mindez azzal magyarázható, hogy miután 1947 folyamán megindult a külföldi szlovákok szervezett áttelepítése, elhelyezésüket azonban nem sikerült megnyugtatóan biztosítani, a telepítési szervek többször is szót emeltek az illetékes szlovák hatóságoknál a belső telepítés ütemének mérséklése érdekében. A szlovák Telepítési Hivatal ráadásul 1947. december 20-án egyenesen azt javasolta a Megbízottak Testületének, hogy szüneteltesse a belső telepítést, nehogy a reemigránsoknak szánt birtokokat belső telepeseknek utalják ki, meghiúsítva ezzel a külföldi szlovákok szlovákiai letelepítését. /27/

A magyarlakta dél-szlovákiai betelepítési övezet 25 járása közül tehát a belső telepítés keretében a legtöbb szlovák a somorjai járásba költözött (3372 fő). Ezek túlnyomó többsége, közel kétharmada (2149 fő) azonban nem a színmagyar lakosságú településekre, hanem az 5 felső-csallóközi egykori német többségű faluba, a kitelepített németek helyére települt: Dunahidasra 1013, Csöllére 384, Misérdre 338, Dénesdre 288, Torcsra pedig 126 telepes érkezett.

A belső telepítés végrehajtásakor a telepítési szervek nem feltétlenül a lakosságcsere során is kiemelten kezelt járások és régiók szlovákokkal való benépesítésére helyezték a hangsúlyt. A lakosságcseréhez hasonlóan ezúttal is kiemelten kezelték a Zselizi és a Lévai, valamint a Komáromi, Ógyallai, Ipolysági, Rimaszombati és Tornaljai járást, az utóbbi öt járás esetében azonban ezúttal általában a lakosságcsere által nem vagy kevésbé sújtott falvak betelepítésére összpontosítottak. A lakosságcsere alkalmával kulcsfontosságúnak tekintett Mátyusföld járásait ugyanakkor a belső telepítés gyakorlatilag alig érintette: a Galántai járásba mindössze 278, a Vágsellyeibe 129, az Érsekújváriba pedig 451 telepes költözött.

2. táblázat. A belső telepítés járásonkénti adatai /28/

szemle_2002_3_popely_02
Ezzel szemben a lakosságcseréhez viszonyítva nagyobb mértékben sújtotta a belső telepítés a Dunaszerdahelyi, Kékkői, Losonci, Feledi, Rozsnyói és Királyhelmeci járást, s kiterjedt – még ha az előbbieknél mérsékeltebben – a népcsere által egyáltalán nem érintett Nagyrőcei, Tőketerebesi és Nagymihályi járásra is. A lakosságcsere által is kevésbé érintett járások közül ugyanakkor gyakorlatilag szintén elkerülte a szepsi, Kassai és Nagykaposi járást.

A Földművelés- és Földreformügyi Megbízotti Hivatal jelentéséhez mellékelt községsoros kimutatás szerint a legtöbb belső telepes, 1013 fő a már említett német többségű felső-csallóközi Dunahidasra érkezett, a magyar községek közül azonban a belső telepesek számát tekintve első helyen a Garam menti Újbars áll 878 telepessel. Ezen kívül további 12 községben haladta meg a betelepült szlovák telepesek száma a 300-at: az Érsekújvár és Komárom közötti, már a két világháború között is kolonizált Ógyallán (461 belső telepes), a Komáromtól északkeletre fekvő, s a szintén szlovákokkal betelepített Kurtakeszivel egyesített Marcelházán (434), Csúzon (434), az ugyancsak kolóniával rendelkező Tardoskedden (430), a gömöri Tornalján (425), a felső-csallóközi német–magyar vegyes lakosságú Csöllén (384), a már a két világháború között is kolonizált Örsújfaluban (365) és Bátorkeszin (349), a szintén felső-csallóközi német–magyar Misérden (338), a Garam menti sárón (328), a gömöri Hanván (320), végül pedig az ugyancsak Garam menti Tőrén (300).

3. táblázat. A belső telepítés a somorjai járás községeiben

szemle_2002_3_popely_03

4. táblázat. A belső telepítés a Dunaszerdahelyi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_04_1
szemle_2002_3_popely_04_2

5. táblázat. A belső telepítés a Komáromi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_05

6. táblázat. A belső telepítés a Galántai járás községeiben

szemle_2002_3_popely_06

7. táblázat. A belső telepítés a Vágsellyei járás községeiben

szemle_2002_3_popely_07

8. táblázat. A belső telepítés az Érsekújvári járás községeiben

szemle_2002_3_popely_08

9. táblázat. A belső telepítés az Ógyallai járás községeiben

szemle_2002_3_popely_09

10. táblázat. A belső telepítés a Párkányi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_10

11. táblázat. A belső telepítés a Zselizi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_11

12. táblázat. A belső telepítés a Lévai járás községeiben

szemle_2002_3_popely_12

13. táblázat. A belső telepítés a Verebélyi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_13

14. táblázat. A belső telepítés a Korponai-Ipolysági járás községeiben

szemle_2002_3_popely_14

15. táblázat. A belső telepítés a Kékkői járás községeiben

szemle_2002_3_popely_15

16. táblázat. A belső telepítés a Losonci járás községeiben

szemle_2002_3_popely_16

17. táblázat. A belső telepítés a Feledi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_17

18. táblázat. A belső telepítés a Rimaszombati járás községeiben

szemle_2002_3_popely_18

19. táblázat. A belső telepítés a Tornaljai járás községeiben

szemle_2002_3_popely_19

20. táblázat. A belső telepítés a Nagyrőcei járás községeiben

szemle_2002_3_popely_20

21. táblázat. A belső telepítés a Rozsnyói járás községeiben

szemle_2002_3_popely_21

22. táblázat. A belső telepítés a szepsi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_22

23. táblázat. A belső telepítés a Kassai járás községeiben

szemle_2002_3_popely_23

24. táblázat. A belső telepítés a Tőketerebesi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_24

25. táblázat. A belső telepítés a Nagymihályi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_25

26. táblázat. A belső telepítés a Királyhelmeci járás községeiben

szemle_2002_3_popely_26

27. táblázat. A belső telepítés a Nagykaposi járás községeiben

szemle_2002_3_popely_27
Amint arra már utaltunk, a belső telepeseket a telepítési szervek már nem feltétlenül a lakosságcsere során is kiemelten kezelt régiókban és községekben helyezték el. A lakosságcsere lebonyolításakor általános gyakorlat volt, hogy egy-két ritka kivételtől eltekintve még a leginkább érintett térségekben sem folyt ki- és betelepítés a szlovák többségű, a magyar többségű, de erősen vegyes lakosságú, a török háborúk pusztításait követően a 18. században szlovákokkal betelepített, de később részben visszamagyarosodott, valamint a már a két világháború között kolonizált településeken, mivel a már amúgy is jelentős számú szlovák lakosság jelenléte miatt ezek elszlovákosításához nem tartották szükségesnek magyar lakosságuk kitelepítését. /29/

A belső telepítés során ezzel szemben gyakran előfordult, hogy a lakosságcsere által sújtott térségekben is a cserét elkerülő, esetleg ráadásul vegyes lakosságú vagy szlovák többségű, ill. a két világháború között alapított szlovák kolóniával rendelkező községekbe telepítettek, ami az ottani szlovák szórványok megerősítését célozta.

A Felső-Csallóközben a már említett német települések mellett elsősorban az azokkal szomszédos Gútorba, Úszorba, somorjára, szemetbe, Tejfaluba, Pozsonycsákányba, Békébe és Nagypakába, sárosfára és Nagyszarvába, valamint a már korábban is kolonizált Légbe és Tonkházába folyt telepítés.

A Csallóköz központi részén, Dunaszerdahely környékén a belső telepítés mindenekelőtt a lakosságcserét elkerülő falvakat, Gellét, Bőst, Csallóközkürtöt, Bakát, sikabonyt, Nagylúcsot, Királyfiakarcsát és Egyházkarcsát sújtotta, de érintette a lakosságcserét is megtapasztalt Nemeshodost és Lögérpatonyt, valamint a kolóniával rendelkező Felbárt és szentmihályfát is.

Hasonló módon a Csallóköz keleti régióiba is elsősorban a lakosságcseréből nagyrészt kimaradt vagy már korábban kolonizált falvakba: Örsújfaluba, Csicsóba, Ekelbe, Ekecsbe, Csallóközaranyosba, Lakszakállasba, Nagykeszibe, Nagymegyerbe, Tanyba és Komáromfüssbe telepítettek. A belső telepítés itt a lakosságcsere által érintett Nemesócsát és Megyercset is sújtotta, de mindkét esetben kolóniával rendelkező településről van szó.

A Mátyusföldet a belső telepítés gyakorlatilag teljes egészében elkerülte. Itt egyedül a Tardoskedd határában fekvő, s már a két világháború között kolonizált majorságokba érkezett nagyobb számú telepes. Ezen kívül az ugyancsak kolóniával rendelkező Nemeskosútba és Taksonyfalvába, valamint szelőcébe folyt jelentősebb telepítés, ennek méretei azonban a lakosságcseréhez viszonyítva elenyészőek.

Kiemelten kezelték ezzel szemben a belső telepítés szempontjából az Érsekújvár, Komárom és Párkány közötti térséget, ahol elsősorban a lakosságcserét elkerülő, s nem ritkán már a két világháború között kolonizált falvakba telepítettek: Ógyallába 461, Csúzba 434, Marcelházába szintén 434, Bátorkeszibe 349, Bélába 185, Dunaradványba 149, Fürbe 140, Muzslába 84, Bagotába 74, Udvardra 75, Gyivába 61, Izsába 55, Köbölkútra 53, sárkányfalvába 39 telepes érkezett, de 228-an még a szlovák lakosságú Komáromszemerébe, ill. 70-en a vegyes, de szlovák többségű Koltára is települtek.

Az egyetlen régió, ahol a belső telepítés is leginkább a lakosságcsere által érintett községeket sújtotta, a Garam mente volt, ahol ezúttal is főleg a Mohi–Csata–Hontfüzesgyarmat közötti térségben tervezett szlovák etnikai ék falvaiba, Újbarsba, sáróba, Tőrébe, Nagysallóba, Garammikolába, Zselizbe, Felsőcsecsébe, szodóba, Garamlökbe, Lekérbe, Csatába, Nemesorosziba és Alsószecsébe telepítettek, de a telepítés ezúttal már érintette a közeli Farnadot, a 18. századi szlovák telepítésű Málast és Barsendrédet, az 1930-ban szlovák többségűként kimutatott Barsbaracskát, Ényt és Hontvarsányt, a nyelvszigetet alkotó Borit, valamint Léva városát is.

A lakosságcserétől az Ipolyságot körülvevő települések kivételével nagyrészt megkímélt Ipoly mentén a belső telepítés elsősorban Ipolypásztót, Ipolyszakállost, Horvátit, Deméndet, százdot, Felsőszemerédet, a szlovák többségű Hévmagyarádot, Ipolyszécsénykét, Ipolynyéket, Ipolyvisket, Ipolybalogot, Ipolykeszit, Lukanényét, Apátújfalut, Zsélyt, szécsénykovácsit és Csalárt; a Losonci járásban pedig a Losoncot övező településgyűrűt: Terbelédet, Fülekkovácsit és Nagydarócot, a többségében szlovák lakosságú Gácsot és Losoncapátfalvát, ill. magát Losonc városát, ezen kívül Füleket, valamint a kolóniával rendelkező Ragyolcot érintette.

Gömörben a belső telepítés fő célja – a már a két világháború közötti kolonizáció, ill. a lakosságcsere során is alkalmazott módon – a térség regionális központjainak számító Rimaszombat és Tornalja „körbetelepítése” volt. Rimaszombat körül Osgyánba, Guszonába, Rimatamásfalvába, Jánosiba és Baktiba, valamint magába Rimaszombatba telepítettek; Tornaljába jelentős számú, 425 szlovák telepes érkezett, a Tornalját nyugat felől észak–déli irányban félkör alakban övező települések közül Hanvába, Abafalvába, sajószentkirályba, sajógömörbe, Méhibe, Alsókálosába, Naprágyba, Runyába, Gömörmihályfalába, Bejébe, sajólenkébe, Alsóvályba, Oldalfalába, sajókirályiba, Felsőrásba, Gömörfügébe, szkárosba és Harkácsba, Tornaljától északkeletre pedig Gömörpanyitba és sajószárnyába telepítettek.

Kelet-szlovákiában az akció leginkább a színtiszta magyar lakosságú Bodrogközt sújtotta, ahol a helyi viszonyokhoz mérten a kitelepítések által is fokozottabban érintett Bodrogszögön és Bodrogszerdahelyen, valamint a már korábban is kolonizált Bélyen és Battyánon kívül Zéténybe, Radba, Nagygéresbe, Perbenyikbe, Vékébe és Bolyba folyt nagyobb arányú betelepítés. /30/

Mivel belső telepesnek csupán az a személy számított, akinek eredeti lakóhelye a betelepítési övezeten kívül volt, majd a földreform során földjuttatásban részesülve letelepedett a betelepítési övezet valamely községében, nem minősült belső telepesnek az a 47 376 helybeli szlovák (12 274 család), akik a 25 dél-szlovákiai járás 252 községében 26 785 hektár földet és 706 házat vehettek át az elkobzott magyar (vagy német) vagyonból, még ha a földjuttatás során lakóhelyet is változtattak az övezeten belül. /31/

28. táblázat. A magyarok és németek földvagyonából juttatásban részesült helyi szlovákok járásonkénti kimutatása

szemle_2002_3_popely_28
A szlovákia északi, szlováklakta részeiből érkező ún. belső telepesek, valamint a helybeli szlovákok adatainak összesítése szerint tehát a dél-szlovákiai betelepítési övezet 25 járásában a magyarok, részben pedig a németek elkobzott vagyonából 70 413 szlovák személy (17 285 család) együttesen 71 607 hektár földet és 2507 házat vehetett át.

A Dél-szlovákiába betelepült szlovákok teljes számának feltárása gyakorlatilag lehetetlen, mivel a levéltári források csupán a szervezett formában, tehát a lakosságcsere, a reemigráció és a belső telepítés keretében letelepített és földjuttatásban részesített földműves lakosság adatait tartalmazzák. Nem készült ugyanakkor kimutatás az ugyancsak nagy számban betelepülő szlovák értelmiségről, hivatalnokrétegről és ipari munkásságról, amelyek több tízezerre tehető száma elsősorban a városok etnikai arculatának megváltozására gyakorolt hatást.

Kocsis Károly becslése szerint a dél-szlovákiai járásokba – a vizsgált 25 járáson kívül beleértve a Pozsonyi és szobránci járást, valamint Pozsony és Kassa városát is – 1945 és 1950 között összesen 236 000 bel- és külföldi szlovákot telepítettek, közülük 142 ezret az 1938–1945 között Magyarország részét képező területekre, 80 ezret Pozsonyba, 14 ezret pedig a felső-csallóközi és dél-szepességi egykori német többségű falvakba. /32/

Öllős László: Emberi jogok és nemzeti jogok

Az emberi jogok és a nemzeti kisebbségek jogainak viszonya egyike korunk problematikus kérdéseinek. Ezzel kapcsolatban mindmáig nem alakult ki egyetértés még azon országok jogfelfogásában sem, amelyek alkotmányos alapértéknek tekintik az emberi jogokat, valamint a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítésére is hajlandók bizonyos szinten. Elismerik ugyan a nemzeti kisebbségeik létezését és jogaikat is, de csak bizonyos mértékben. Megjelenik az a szemlélet is, hogy a nemzeti kisebbségek jogai emberi jogok, ám ez gyakran olyan értelmezést kap, hogy e jogok nem többek a negatív szabadság körébe tartozó szabadságjogok állami beavatkozástól mentes érvényesítésénél. Azaz a nemzeti kisebbségekhez tartozó egyének magánéletükben az állam beavatkozásától mentesen érvényesíthetik nemzeti sajátosságaikat. A közéletben, az állam hivatalos viszonyrendjében, illetve az állammal szembeni, a nemzeti többséghez hasonló módon támasztott igényeik formájában azonban nem, vagy jobbik esetben is a nemzeti többségnél korlátozottabb mértékben.

A kérdés nemzetközi szinten sem rendezett. Az Európa Tanács döntéshozói ugyanis nem fogadták el azt a javaslatot, hogy az Európai Emberi Jogi Charta egészüljön ki a nemzeti kisebbségek jogait tartalmazó résszel, s erre támaszkodva, valamint az Emberi Jogi Charta eddigi jellegéből következően az Európai Emberi Jogi Bíróság illetékességet kapjon a kisebbségi jogokkal kapcsolatos peres ügyek kérdésében. Emiatt e bíróság mindmáig nem hozhat ítéleteket az európai emberi jogi chartának a nemzeti kisebbségek jogaival történő kiegészítésével keletkezett jogszabályra támaszkodva.

Az alábbi tanulmány azt vizsgálja, vajon miért nem sorolták a nemzeti kisebbségek jogait az emberi jogok közé sem a felvilágosodás morálfilozófusai, sem pedig a 18. és 19. század liberális gondolkodói. Tehát fő kérdésünk nem az, hogy miképpen alakult ki a nacionalizmusnak az emberi jogokat kétségbe vonó változata, hanem elsősorban az, hogy a liberális nacionalizmus elvrendszere miért nem kapcsolta e kérdést az emberi jogokhoz.

Az okok

A nacionalizmus ama meghatározása, mely szerint az a felvilágosodásra adott negatív válasz, és éppen ezért ki kell rekeszteni a liberális állam értékrendjéből, majd mielőbb meghaladni, hosszú évszázadokon keresztül kizárta a címben szereplő kérdéssel történő behatóbb foglalkozást, sokszor még azok esetében is, akik az emberi jogok híveinek számítottak.

A liberális nacionalizmus megítélésében általában megegyeznek az értékelések abban a kérdésben, hogy ennek szerződéselméleti változata szerint az emberi jogok az állam minden polgárát megilletik identitásától függetlenül. Ugyanakkor a liberális államnak semlegesnek kell lennie az egyén identitásának tekintetében, nem szabad előnyben részesítenie az önazonosság egyik változatát sem a többivel szemben, hiszen az állam a rendelkezésére álló s mindenki másnál kiterjedtebb hatalmi eszközeivel, még a legenyhébb esetben is, polgárai esélyegyenlőségét kérdőjelezné meg, súlyosabb esetekben pedig jogegyenlőségük is kérdésessé válna. Ezzel pedig az állam liberális alapjai kerülnének veszélybe. Ám ugyanez az állam lehetővé teszi a többségi döntéshozatalt a nemzeti identitás tekintetében. Tehát ezt az identitásformát kiemeli azok közül, melyek tekintetében az állam semlegességét indokoltnak tartja.

De vajon mi ennek az oka?

Az állami kivétel joga

Maga a probléma a modern nacionalizmus megjelenésénél messzebbre nyúlik viszsza. Gyökerei az emberi jogok modern elméletének egyik legjelentősebb alakjánál is megtalálhatók. John Locke a vallási toleranciáról írt levelében még nyilvánvalóan nem foglalkozik – és nem is foglalkozhat – a nemzeti intolerancia kérdésével. Ám a megszorítás, melyet tolerancia-felfogásában tesz, később, nemzeti köntösben a nacionalizmus liberális változatában is megjelenik.

A katolikusok és az ateisták kirekesztése azok közül, akiket morálisan indokolt tolerálnia az államnak, lényegében azzal az állítással szűkíti le a toleranciát, hogy esetében a konkrét brit állam – s nem az állam mint olyan – nem lehet toleráns olyan vallással szemben, amelyikről feltételezheti, hogy más legfelsőbb hatalmat ismer el. Ebből következően nem lehet toleráns az ezt valló egyénekkel szemben sem. A tolerancia megvonása itt pusztán annak alapján történik, amit az állam feltételez az egyének vallási identitásáról. Az állam feltételezése függetlenné válik az érintettek saját magatartásától, és erősebbé válik mint annak lehetősége, hogy az adott egyén esetleg lojális polgára államának. „Hiába mondja valaki, hogy ő egyedül a vallásban mohamedán, egyebekben azonban a keresztény hatóság engedelmes alattvalója, ha megvallja, hogy vak engedelmességgel tartozik a konstantinápolyi muftinak, aki pedig a legengedelmesebb szolgája az ottomán császárnak és ennek az akarata szerint értelmezi vallásának titkait.” Locke véleménye korában nem volt elszigetelt álláspont. /1/

A vallástalan egyénekkel szembeni tolerancia megtagadásával Locke még egy lépéssel tovább megy. Róluk ugyanis szerinte kimondható, hogy azt nélkülözik, ami pedig a társadalom összetartó ereje. Előttük ugyanis „nem szilárd és szent a hűség és az eskü, amelyek pedig az emberi társadalom összetartó kötelékei, annyira, hogy ha Istent vagy akárcsak eszméjét kivesszük belőle, az egész társadalom öszszeomlik.” Tehát az állam nemcsak azt döntheti el, hogy mely hitet valló személyeket tartja veszélyesnek magára nézve, hanem azt is, hogy mely hit hiányát. S az állam felléphet az ilyen „hiányos” hitű egyénekkel szemben.

Azaz Locke egy lényegi engedményt tesz. Az állam egyetemesen helyesnek tartott szabályaival szemben megengedi, hogy a konkrét állam, esetében saját állama, ítéletet mondjon az egyes vallások iránta kötelező lojalitása fölött. Következésképpen állíthatjuk, hogy ezen elv alapján katolikusként például a francia, illetve az osztrák állam ugyanolyan joggal léphet fel a protestánsokkal szemben, ha őket idegen hatalmi befolyása alatt álló veszélyforrásnak minősíti. Tehát például Franciaországban a hugenottákkal szembeni ugyancsak intoleráns magatartás jogosnak tekinthető, hiszen róluk okkal feltételezhető, hogy angol hittestvéreikkel működtek együtt.

Ám ebben az estben már nem univerzálisan, hanem államonként állapítható meg, hogy mely hit áll összhangban az adott állammal. Nem az állam helyes működésének általános elvei, hanem a konkrét állam saját ítélete dönt az adott hit helyességéről és helytelenségéről, sőt a hit kötelező mivoltáról. És ez csak akkor lehetséges, ha egyrészt a kérdés nem sorolódik az univerzálisan érvényes emberi jogok közé, s így a róla hozott döntés nem része az egyén szabadságának, másrészt pedig éppen ennek okán megnő az állam hatalma. Ebben az esetben nem befolyásolhatja az állam ítéletét az adott vallású egyén saját álláspontja és valós magatartása. Ugyanennek az elvnek kell vonatkoznia a vallástalanokra (hitetlenekre) is, hiszen náluk sem befolyásolja a róluk alkotott ítéletet, ha az egyes vallástalan egyének számára szilárd a hűség, a szerződés és az eskü, még ha esetleg nem is szent. Amennyiben pedig ez a tétel feltétel nélkül érvényes, akkor az olyan konkrét esetek sem vonhatják kétségbe helyességét, melyek esetleg azt mutatnák, hogy egyes vallásos egyének számára ugyan szentnek kell lennie szerződésnek és eskünek, de bizony egyik sem szilárd. /2/

Az ilyen államnak azonban sajátos jogosítványokat kell kapnia. Egyes kijelölt kérdésekben elég a más viselkedés vélt lehetősége ítéletének meghozatalához.

S minthogy Locke felfogása a negatív tolerancia felfogása, azaz a tolerancia lényege a be nem avatkozásban rejlik, amint az később John Stuart Millnél is megjelenik /3/, ezért a tolerancia kötelességének megvonása az állam represszív beavatkozásának jogosságát jelenti.

Ugyanakkor meg kell jegyezni, hogy Locke érvei nem a kényszer mint olyan ellen irányulnak, hanem csak bizonyos céllal gyakorolt kényszer ellen. Waldron szerint Locke nem lát semmi olyat, ami nézetek pluralizmusából nyerhető, illetve ami elveszíthető a monolitikus egyhangúsággal. Érvrendszerében semmivel sem igazolja a vallási pluralizmus elősegítését, illetve nem nyújtja a választás értelmes rendjét. /4/

Locke toleranciaelmélete korának egyik meghatározó felfogása volt. És maga a felfogás nyilvánvalóan kiterjeszthető mindazokra az eszmékre, amelyekről az adott állam feltételezi, hogy támogatják, illetve veszélyeztetik szuverenitását. A vallási identitásoknak a 17. század során a politikában játszott meghatározó szerepét követően a tolerancia megtagadásának jogos volta elvileg kiterjeszthetővé vált az emberi identitás más formáira, azaz a nemzeti identitás kérdésére is. A locke-i kivétel elve ezért fontos elemévé válhatott a később kialakult liberális nacionalizmusnak, sőt még később, éppen Locke utódai ellen fordulva, a liberális minimum több elemét immár elfogadó konzervatív irányzatok liberalizmusellenességének is.

Ha ugyanis az állam az egyén magatartásától függetlenül ítélheti meg, hogy az egyén által vallott identitásforma alapján veszélyt jelent-e számára az illető, akkor potenciálisan az identitások széles skálájára vonatkoztatható ez az elv. Ebben az esetben az emberi jogok sora, amelyek megilletik az egyént, nem terjeszthető ki az állam által veszélyesnek tartott identitásformákra. Azaz például az egyén szólásszabadsága nem pusztán akkor korlátozható, ha más hasonló szabadságát veszélyezteti, esetleg ha emberi méltóságát sérti, avagy ha más emberi jogának megsértésére buzdít, hanem akkor is, ha az állam az adott megnyilvánulást nem tekinti saját összetartó elemének.

Az ellentmondás nyilvánvaló. A kivétel elvének érvényesítésével az állam területén maga az állam határozza meg a társadalmi szerződés szabályait, nem pedig a polgárai. A konkrét állam, esetünkben Anglia kiiktathatja a társadalmi szerződés köréből azokat a polgárait, akiknek az angol állam által megnevezett emberi sajátosságait az állam veszélyesnek nyilvánítja magára nézve. Méghozzá olyan esetben is, amikor ez az állam által deklarált veszély az érintettek konkrét tettei által nem igazolható. Tehát akkor is veszélyesnek nyilváníthatók, s így nincs joguk az állami toleranciára, ha tetteikkel lojálisak államuk iránt. Következésképpen léteznek az állampolgári lojalitásnak olyan szintjei, amelyek mélyebben gyökereznek, mint az adott állampolgár tényleges magtartása, s amelyekről az állam hivatott dönteni, beleértve a lojalitás szintjeinek kijelölését is.

Ennek okán a nacionalizmus kialakulását követően Locke katolikusaiból válhattak a másik állam többségének nemzetiségét magukénak vallók, hitetlenjeiből pedig a nacionalizmus kizárólagosságát és a nemzetállamot bírálók. Méghozzá nemcsak az emberi jogok elveitől eltérő elvrendszerre épülő konzervatív nacionalista rendszerekben, hanem a liberális nemzetállamban is, beleértve annak emberi jogi változatát.

Ugyanakkor a locke-i kivétel elvének eredeti alkalmazása még egy lényeges sajátossággal bír. A toleranciát olyan két társadalmi csoporttól kell megvonni, akik Anglia lakosságának kisebbségét, nem pedig többségét alkotják. Ez a megoldás, nevezetesen, hogy a tolerancia általános szabálya alóli kivétel elve mindössze a polgárok kisebbségben levő részeire vonatkozható, első pillantásra nem veszélyezteti a többségi döntéshozatal elvét, így Locke polgári társadalmát s a népfelségen alapuló parlamentáris rendet, valamint a hatalom megosztásának elvét.

A kivétel elve azonban felvet még egy, az emberi jogokat s a rájuk épülő állam koncepcióját érintő kérdést. Locke ugyanis nem emel olyan kifogásokat, amelyek a fentiekkel legalábbis megegyező, sőt esetenként akár nagyobb függést is jelenthetnek. Például eszébe sem jut megtiltani, hogy idegen államok polgárainak alkalmazottja legyen az ember, hiszen ez nyilvánvalóan ellentétben állna tulajdonelméletével. Ugyanakkor a fenti kivételek is csak akkor állhatnak összhangban felfogásával, s korának ez minden polgárháborús és vallásháborús tapasztalata ellenére állítható, ha fenntartjuk, hogy az egyes konkrét hit jellege, illetve megléte, avagy hiánya meghatározó tényezője az állampolgári lojalitásnak, valamint hogy a hit esetében az egyén nem racionális kapacitása alapján dönt.

Ebből azonban az következik, hogy az egyénnek ebben a kérdéskörben az államra kell átruháznia a teljes szuverenitását, s az állam mint a legfelsőbb szuverén hatalom maga döntheti el, mely hit jelent függést más szuverén hatalomtól, illetve mely hit hiánya jelenti az állam veszélyeztetését.

Az egyetemes emberi morálon kívül

Kantot a nacionalizmus egyik legnevesebb teoretikusa, Eli Kedurie egyenesen annak a gondolkodónak tartja, akinek döntő szerepe volt a nacionalizmus kialakulásában. /5/

Kedurie szerint a nacionalizmus alapvetően ideológia, az ideológia pedig szükséges eleme a modern politikának. Kormányok és kormányzottak megosztottsága szükségessé tette az ideologikus politikát. Az emberi viszonyok mechanikusakká váltak, s a társadalom megosztottsága tükröződik az egyén lelkében is, megosztva főt és szívet, észt és érzést. Ez pedig frusztrációhoz s a modern élet feltételeitől való elidegenedéshez vezet. A különféle ideológiák ezen elidegenedés vélt okai kapcsán alakultak ki. Az egyik ilyen ideológia a nacionalizmus.

A megrendült régi metafizikai bizonyosságok felváltásának folyamatában új bizonyosságokkal éppen Immanuel Kant központi kategóriája, az egyéni autonómia játszott meghatározó szerepet. ő ugyanis a morál megértéséhez a természet megértésének módszereit alkalmazza. Szerinte a dolgok természetét kell megértenünk, és az embernek az erkölcsi alaptörvényt így önmagában kell keresnie. Kantnál az egyén vált a világegyetem igazi központjává, bírájává, szuverénjévé. Az az egyén, akinek joga van a szabadságra és az egyenlőségre, s ezt a maga által felfedezett és bevezetett normák segítségével az önmagát meghatározó szabad és erkölcsi lényként éri el. Az autonómia ezáltal a legfőbb politikai jóvá válik. /6/

Kedurie szerint ezt változtatja Fichte azzá a felfogássá, hogy amennyiben az egyéni öntudat teremti meg önmaga világát, akkor a világegyetemet a világegyetem öntudata teremtette annak minden változatában, történelmében, múltjában és jelenében. S emiatt a szabadság – mint az egyén önmegvalósítása – az egésszel való identifikációjában, az univerzális öntudat teljes abszorbciójában rejlik. Az állam ezért nem csupán az egyének összege, hanem magasabb rendű az egyénnél, és előbbre való nála. Az állam célja a kultúra. Ebben valósítja meg önmagát az ember, és ez a tökéletes szabadság. Azaz az egyéni szabadság csak az olyan államban biztosítható, amelyik az egyén életének részleteit szabályozza. S minthogy Kantnál a társadalom az erkölcs és a törvény előfeltétele, az egyén felelőssége ebben a tekintetben nem tolható át senki másra. Hasonló felfogást vall Anthony D. Smith, aki szerint a kanti autonómia fogalmának megjelenése feltétele volt a nemzeti autonómia fogalmának megszületéséhez. /7/

Anthony D. Smith szerint az autonómia minden nacionalista célja. Kant ilyetén felelőssége azonban a nacionalizmus kialakításában erősen túlzónak mondható. Kedurie egyik kritikusa, Ernest Gellner szerint a felvilágosodás individualista filozófiája segített a prenacionalista korra jellemző helyi, avagy birodalmi s ugyanakkor nem etnikai politika felszámolásában. Az alapot teremtette meg a nacionalizmus kialakulásához. Szerinte Kant individuális önrendelkezésének fogalmát nem tekinthetjük a nemzeti önrendelkezés okának. Az univerzalista individulalizmus etikája más, mint az az etika, amelyik a romanticizmusnak a felvilágosodásra történő reakciójaként született. /8/

Ugyanakkor a szerzők Kant szerepének értékelésekor nem foglalkoznak a Herder történelemfilozófiájáról írt recenzióival, melyek közvetlenül foglalkoznak a születő nacionalizmus egyik koncepciójával, s így több vonatkozásban választ is adnak a felvetett kérdésekre. „Ám mi is van akkor, ha nem a boldogságnak ez az árnyképe – melyet ki-ki maga fabrikál magának – a Gondviselés voltaképpeni célja, hanem az általa mozgásba lendített, mind elébb haladó és növekvő szorgalom és kultúra, melynek elképzelhető legmagasabb foka csakis az emberi jogok fogalmai nyomán berendezkedett államalkotmány teremtménye lehet, következőleg csakis magának az embernek a műve? […] Mert a nem és genus (Geschlecht und Gattung), ha nem egyes lényekben egzisztálnak, általános fogalmak csupán.” /9/

A nem kétféle fogalma jelenik meg Kantnál, valamint az az állítás, hogy a fejlődés fővonalához történő kapcsolódás aszimptotikus. Így az a kérdés, hogy mennyiben kapcsolódhatnak egyének és csoportok egyetlen ismertetőjeggyel az egészhez. „Mert itt a nem (Gattung) semmi mást nem jelent, mint éppenséggel azt az ismertetőjegyet, amelyben minden individuumnak meg kell egyeznie. Ám ha az emberi nem (Menschengattung) a nemzedékek végtelenbe (meghatározhatatlanba) tartó sorának egészét jelenti (aminthogy a szónak ez az értelme teljesen megszokott), és fölteszszük, hogy e sor szüntelenül közeledik rendeltetésének vonalához, mely mellette fut, akkor nem ellentmondás azt állítani, hogy e sor minden tagja a vonallal aszimptotikus, az egész azonban mégis találkozik vele; más szavakkal: az emberi nem egyetlen nemzedéke sem tölti be maradéktalanul rendeltetését, csupán a nem.” /10/

És persze értelme is van e rendeltetésnek, nevezetesen „az emberi nem egészének rendeltetése a szüntelen előrehaladás”. /11/

Herder nemzete tehát végcélját nem érheti el, csak az emberiség egésze /12/, ám az egész egyének nélkül elvont fogalom.

A kanti kritika elsősorban tehát az univerzalizmus világos elveit hiányolja a herderi felfogásból. Annak lehetőségét rója fel, hogy annak végső céljai partikuláris csoportcélok. Ám ezek az egyénhez sem kötődnek egyértelműen. Tehát e céloknak nem mércéje sem az egyén, sem pedig az emberiség. Következésképpen Herder emberei nem válhatnak világpolgárokká. Ezzel pedig Kant nemcsak Herder társadalomképének ellentmondására mutat rá, hanem a nacionalizmuséra is.

Ugyanakkor a kanti kritika anélkül bírálja a társadalomfejlődés herderi válfaját, hogy az univerzálisan érvényes társadalmi értékrend körébe bevonná Herder fejlődéstörvényének eredményét, a kultúrnemzetet. A herderi nemzet sajátosságai ezért nem kerülhetnek be a morális értékek körébe. Nem nyílik arra mód, hogy az egyén nemzeti sajátosságai az emberi méltóság morális alapjai közé sorolódjanak. A nemzeti sajátosságok herderi értelmezése szerinti cselekvés nem válhat egyetemes társadalmi törvénnyé, hiszen nem alkalmas arra, hogy egyetemes törvénnyé tegye az egyén. Nem individuális, és nem is egyetemesen emberi, ugyanakkor mindkettő fölé kívánja emelni magát.

Kant világosan rámutat a probléma lényegére, ám maga nem kínál megoldást. Így nemcsak a nacionalizmus teoretikusai számára jelent kihívást, hanem a liberális nacionalizmus többségelve számára sem emel korlátokat ebben a kérdésben, hiszen az olyan értékek, amelyek nem válhatnak univerzálissá, védelemre sem jogosultak. Az örök béke konföderatív államberendezésének feltételrendszere így nem kötelezheti a feleket, hogy államaikban korlátozzák a nemzeti többségek hatalmát nemzeti kisebbségeik fölött, amennyiben egyéb jogaikat polgáraikként tiszteletben tartják, hiszen az univerzális értékké nem tehető partikularizmusok számának növekedése akadályozza az emberi nem megfogalmazható közös céljai elérését. És ezzel megnyílik a tér a liberális nacionalizmus előtt.

A nacionalista szempont elvetése anélkül, hogy létezésével számot vetnénk, szükségtelenné, sőt adott esetben károssá teszi az olyan köztes csoportok magtartását, beleértve sajátos jogaik védelmét, amelyek jellege ellentétben áll az emberi nem egészének morális értékeivel, hiszen, ha azok kialakulásukat a herderi felfogással magyarázzák, azaz organikus erők történelmi megnyilvánulásának tulajdonítják létezésüket, akkor erre hivatkozva kivonhatják magukat az állam fennhatósága alól.

A herderi nemzetfelfogás pedig ellene szól mind az individualizmusnak, mind pedig az univerzális emberi értékeknek. Az egyént organikus történelmi erők függvényében kezeli, s elválasztja nembeliségüket egyéniségüktől. Ha egyes társadalmi csoportok ilyen erők által teremtetnek, s ezek határozzák meg sorsukat, akkor képviseletük nemcsak nem felelhet meg az emberi jogokra épülő individuális és egyben univerzális morálfilozófiai elveknek, hanem egyenesen kétségbe vonja azokat. A herderi felfogás a nemzeti sajátosságok nevében veszélyezteti az egyén autonómiáját, minthogy a nemzeti történelem szabályainak rendeli alá, de veszélyt jelent az egész emberiség számára is, hiszen megfosztja közös értékrendjétől. Attól az értékrendtől, amellyel az egyébként különböző emberek különféle tettei mérhetők. Azaz a nacionalizmus mint olyan – káros. Ennek értelmében pedig az állam semlegességének azt kell jelentenie, hogy nem támogatja a nemzeti partikularizmus semmilyen formáját.

Ugyanakkor a modern államok többsége nemzetállam. A konkrét állam pedig nem lehet semleges saját szervezőelvével szemben. Az állam ebben a korban sok olyan kérdésben nem lehet választásmentesen semleges, amelyek egyben a nemzeti gondolat fontos elemei is. És éppen ennél a pontnál jelenik meg a kanti problémafelvetés következő fontos összefüggése. Nevezetesen, hogy korának államai, ha akarták volna, akkor sem tudták volna megkerülni az olyan kérdéseket, mint például a hivatalos nyelv, az oktatás tartalma és nyelve, a tudomány nyelve, a szépirodalom, a népzene hatása a kor úgymond modern zenéjére, azaz azt a kérdést, hogy az ország lakosainak jelentős része hozzáférjen a magas kultúra értékeihez. /13/

A kapcsolat jelentősége nyilvánvalóan kiemelkedő jelentőségű, még ha Gellnertől eltérően nem is tekintjük a nacionalizmust meghatározó központi tényezőnek. De nem kerülhették meg az adott ország lakosainak közös, ám másokétól eltérő múltbeli tapasztalatainak kérdését s ezek megjelenését politikai közösséggé formálódásukban abban az esetben sem, ha az egyben az emberi és polgári jogok érvényesülésével történik. /14/

Ezekben és más hasonló kérdésekben pedig részben az államnak, részben pedig a társadalomnak akkor is döntenie kellett, és döntenie kell ma is. Minthogy azonban megoldatlan maradt az egyén nemzeti sajátosságainak univerzális értékrendbe illesztése, a liberális államok keze szabaddá vált a többségi akarat érvényesítése előtt. Figyelembe véve a herderi és a rousseau-i felfogás közti lényeges hasonlóságokat /15/, a kanti kritika érvei e nacionalizmusok legfőbb gyengéjére mutatnak rá. A kanti kritika értelmében a nacionalizmus a felvilágosodásra adott negatív reakció. Olyan kollektivizmus, amely tényleg nem vezethet el a világpolgári erkölcsön alapuló békéhez az államok közt. Ugyankkor Kant adós marad az individualista válasszal is.

Ernest Gellner szerint /16/ Kant az univerzalizmus képviselője, aki szerinte nem ismeri el a köztes társadalmi struktúrákat, a heteronómia a self-determination ellentéte. Kant önmeghatározásának szerinte semmi köze a nemzetek önmeghatározásához. Kant embere racionális és univerzális. És ez vonja maga után a nacionalisták kritikáját. Gellner szerint az egyéni önmeghatározást tekinti eredetileg egyedül morálisan érvényesnek. A nacionalizmus viszont meghaladja az internacionalizmus és humanizmus absztrakt moralitását.

Gellner állítása nyilvánvalóan téves, hiszen Kant számos köztes társadalmi struktúrát elfogad, például az államok sokaságát. Sőt a népjog alapján nyugvó békés együttműködésük rendjét is elgondolható kérdésnek és megvalósuló folyamatnak tartja. Kant „mindössze” a herderi felfogás kapcsán felvetett történelemszemlélet általa kritizált válfajának ellentmondását nem oldja fel. Továbbá az egyén és az egyetemes humanitás közti ellentmondást nem az egyik érték preferálásával kívánja megoldani, hanem az egyén és humanitás egy, az egyén által felismerhető egyetemesség rendjeként oldja fel. Éppen ezért Gellnertől eltérően állítható, hogy létezhet a nacionalizmus kérdésének olyan felfogása, amelyik nem áll szemben a kanti morálfilozófia elveivel. /17/

Az egyének többségének nemzeti jelleme formálható

A nacionalizmusról folytatott viták során megjelenik a nemzeti sajátosságok individualista elemeket is tartalmazó felfogása, ám de nem az emberi jogi értékrenden belül, hanem az átalakuló európai konzervativizmus egyik jelentős s más vonatkozásban Kantra is hatással levő gondolkodójánál, David Hume-nál.

Ám a különféle dinasztikus államok, valamint nemzetállamok létezése csak valamiféle másodlagos megfontolások fogalmaival magyarázható, mint amilyenek például a kisebb kormányokból származó előnyök. Ám Hobbes és Locke a partikuláris államot univerzális egészként kezeli. Hume a világot természetes gazdasági egységnek tartja ugyan, de az emberek közti viszonyokat korlátozottaknak és lokálisaknak. Az állam nem misztikus magasságokban lebeg. Hume szerint a nemzeti karaktert egyesek fizikai, mások erkölcsi okokkal magyarázzák, s ha egyszer elvként leszögezték, hogy valamelyik nemzet becstelen, gyáva vagy tudatlan, akkor nem tesznek kivételt, s minden egyes tagjára kimondják az ítéletet. /18/ Következésképpen állíthatjuk, hogy Hume szerint a nemzeti karakter tekintetében hibás a kollektivista ítéletalkotás. Szerinte a józan gondolkodásúak véleményüket csak sajátos nemzeti szokásokhoz kötik, az egyes nemzetekben gyakrabban megtalálható tulajdonságokhoz, s így elvetik ezt a sommás ítéletet.

Erkölcsi ok alatt Hume az olyan körülményeket érti, amelyek képesek indítékként vagy érvként hatni a szellemre, s amelyek egy sajátos viselkedésmódot szokásunkká tesznek. A kormányzat természete, a közügyek forradalmi változásai, a nép gazdagsága, illetve szegénysége, a nemzetnek a szomszédaihoz való viszonya és más efféle dolgok tartoznak ide. Fizikai okokon pedig a klímát, az éghajlat azon sajátosságait érti, amelyek a kedély és a testalkat megváltoztatásával, illetve egy sajátos – a gondolkodás és az értelem révén legyőzhető, a legtöbb emberen azonban mégis nyomot hagyó és szokásait befolyásoló – jelleg kialakításával állítólag észrevétlenül formálják a lelki alkatot. Egy nemzet karaktere szerinte többnyire erkölcsi okoktól függ, s ez még a legfelszínesebb megfigyelő számára is nyilvánvaló abból, hogy „a nemzet nem más, mint az egyének összessége” /19/, ezek életmódját pedig gyakran épp az erkölcsi tényezők határozzák meg.

Fizikai és morális környezetének korlátjai közt az ember szabadon teheti, amit akar, de minden ember saját személyiségét kívánja kifejezésre juttatni. /20/ Az pedig politikai eszközökkel is alakítható. Például az elnyomó kormányzat az elnyomással arányosan a nép alkatára, szellemére is kihat, s száműzi köréből a szabad művészeteket. /21/

Azaz Hume-nál mind a kormányzat befolyása, mind pedig az egyéni szempont megjelenik. Következésképpen a nemzeti jellemet a kormányzat is alakíthatja, minthogy rendelkezik olyan eszközökkel, melyek képesek befolyásolni a nemzeti jellem okait.

„Ahol az emberek egy csoportja politikai testben egyesül, ott ezek kapcsolata a védekezés, a kereskedés és a kormányzás terén szükségképpen oly rendszeres, hogy nyelvükkel együtt szokásaik is elkerülhetetlenül hasonlóvá válnak, közös nemzeti karakterre tesznek szert, pontosan úgy, ahogy minden magánszemélynek is megvan a maga egyéni jelleme.” /22/ Azaz az emberek életmódja az, ami legnagyobb befolyással bír a nemzeti karakterre. Ez pedig legalábbis statisztikailag kimutatható eredményességgel formálható a kormányzat szándékai szerint. A „minden vallás papjai egyformák; s bár a hivatás jellege nem mindig szorítja háttérbe az egyéni jellemet, a legtöbb esetben egész biztosan érvényre jut” /23/ tézise ezt jelzi. Ugyanakkor nála a nemzet „nem más, mint egyének összessége”. /24/

Ám a nemzeti karakter kialakulásakor az egyes folyamatok a meghatározók. Hume nem értékeli a nemzetek jogait sem többségi, sem pedig kisebbségi vonatkozásban. Ugyanakkor statisztikai megállapításokat tesz a nemzetekről. Olyan megállapításokat, amelyek befolyásolják viselkedésüket, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy kiszámíthatóbbak legyenek. Aki ismeri e nemzeti karakter konkrét komponenseit s azok súlyát, tehát többek között az adott nemzet szokásait, életmódját, kormányzatát, az következtethet arra, miként fognak cselekedni egyes tagjai egy adott helyzetben.

Hume hasonlatokkal bizonyít, és hivatásokat használ hasonlatként. Méghozzá olyan hivatásokat (papok, katonák), amelyek szigorúan szabályozzák művelőik életvitelét, és ezáltal egymáshoz hasonlatossá teszik karakterüket. Feltételezhetően ilyen szabályozó erőt tulajdonít a nemzeti karakternek, illetve a nemzeti karakter általa erkölcsinek nevezett okainak. Erkölcsi okok alatt nem ért véglegesíthető listát, nem zárja le a felsorolást. Azaz állíthatjuk, hogy Hume nem tekinti pontosan, minden esetre meghatározhatónak a nemzeti sajátosságokat. Ezért Hume állama nem szabhatja meg pontosan e lista tartalmát, legfeljebb csak megközelítőleg. /25/

Ebbe a rendbe azonban mégsem férhet bele a voluntarista nemzetfelfogás. Az egyén nemzeti karakterét az erkölcsi okok szokásokká vált elemei adják meg. Az átlagos egyén pedig a továbbiakban követi e szokásokat. E szokásokká váló elemek közt pedig megjelenik az állam is. Az pedig jellegénél fogva céltudatosan törekedhet egyes politikai céljai szokássá változtatására, felhasználva hatalmi eszközeit. Meg kell jegyeznünk, hogy Hume rendje megengedi a kivételeket. De azt is meg kell jegyeznünk, hogy csak a kivételeket engedi meg. A többség nyilvánvalóan belemerül a nemzeti karakter közös és egységes szokásvilágába, e hagyományok szerint él, hiszen Hume nélkülük aligha beszélhetne nemzeti karakterről. /26/

Gellner szerint Hume azzal az álláspontjával, hogy a moralitás alapja az érzés, s így egyben minden cselekedet alapja is, jelentősen hozzájárult a felvilágosodás során a kulturális sajátosságok álláspontjának kialakulásához s ezzel a nacionalizmushoz. Az adott közösséghez az adott érzéseket, indulatokat osztók tartozhatnak, ők a közösség tagjai, míg azok, akiket ezen érzések nem kötnek össze, mások. Ettől az állásponttól már csak egy lépés Herder romanticizmusa, legalábbis Gellner szerint. Ugyanakkor Hume Gellner megállapításánál konkrétabb a nacionalizmus kérdésében. /27/

Hume szerint a nemzet valóban „nem más, mind egyének összessége”. Egyének szabad társulása aligha lehetne, hiszen a társulás ésszerű individuális döntéshozatalt igényel. Hume pártatlan megfigyelője leírhatja e szokások legfontosabb elemeit, kialakulásuk folyamatát. Ezzel persze kidolgozható az az állami stratégia, amelylyel e szokások alakíthatók, még ha kivételekkel ebben az esetben is számolni kell. A kivételek azonban aligha képesek megakadályozni a jól irányzott állami beavatkozások sikerét a többség esetében.

Hume fontos megállapítása e kérdésben, hogy a nemzethez tartozó egyének között különbségek vannak. /28/ Ugyanakkor ez Hume esetében nem jelenti az individuumok sajátosságainak védelmét, és éppen ezért az egyén nemzeti sajátosságai nem válhatnak jogaivá.

Ám Hume-nak a nemzeti karakterről alkotott felfogására éppen individualista elemeket is tartalmazó jellege miatt a nemzeti kisebbségek vonatkozásában felépíthető egy a rousseau-itól eltérő állami stratégia. Nevezetesen a más nemzeti vonásokkal bíró kisebbséggel való fokozatos és szelektív bánásmód stratégiája. A cél, a nemzetileg homogén lakosságú állam közös lehet Rousseau céljával. Ám Hume felfogását alkalmazva közvetlen célul nem kell és nem is helyes a rousseau-i azonnali és teljes homogenizációt kitűzni, méghozzá az állami erőszak teljes tárházának bevetésével. Helyette választható a fokozatos és szelektív beavatkozás, amely a folyamat figyelésére építve korrigálható, és az egyes társadalmi rétegekkel, csoportokkal, sőt egyénekkel szemben más-más módon alkalmazható. Ez a megoldás ugyanis várhatóan nem fenyegeti az állam hagyományos politikai berendezését, minthogy nem igényel terrort, amely végső soron bárki ellen irányulhat, beleértve az éppen uralmon levőket és persze magát a politikai rendszert is.

Tehát a megoldás így akár parlamentáris rendszerek részévé is válhat, hiszen várhatóan nem jelent veszélyt számukra. A többségi döntéshozatal ugyanis alkalmas az ilyen típusú állami eljárás biztosításához, amennyiben persze a többség azonos nemzeti karakterű.

Ám ezen a ponton jelenik meg az elképzelés egyik legjelentősebb problémája. Ha alaposabban megvizsgáljuk a kérdést, kiderül, hogy e feltétel teljesülése nem elég. A többség esetében ugyanis nem elegendő a formálisan azonos nemzeti karakter megléte. A nemzeti karakter alkotóelemeinek teljes listája tudniillik Hume-nál sincs lefektetve. A többség nemzeti karakterének olyan természetűnek kell lennie, hogy a kialakuló pártpluralizmus esetén is megőrizze az egyetértést a más nemzeti jellemvonásokkal bírókkal szembeni állami fellépés szükségességéről. Vitatkozhatnak a szelektív fellépés módjáról, kiterjedéséről, az egyes taktikai elemek helyes vagy téves voltáról, sőt lehetnek köztük nézeteltérések a szelektív s így kivételeket is engedő fellépés, valamint a totális homogenizáció hívei között is. Ám magának a fellépésnek a szükségességében egyetértésnek kell lennie a többség körében. De ehhez a többségnek osztania kell a meggyőződést, hogy az állam akkor stabil, ha csak egyféle nemzeti jellemvonásokkal bíró emberekből áll, a többféle nemzeti jellemzőkkel bírók nagy számú és egyidejű jelenléte veszélyes számára a politikai rendszer jellegétől függetlenül.

Hogy ez a meggyőződés kialakulhasson, úgy tűnhet, nem szükséges feltétlenül Rousseau-hoz fordulnunk, de még Herderhez sem. Látszólag elég, ha John Stuart Mill felfogásának egyes elemivel ötvözzük Hume nemzeti karakterét.

Nemzeti kisebbségek mint veszélyforrások

John Stuart Mill nemcsak indulatként, hanem olyan indulatként jellemzi a többségétől eltérő nemzeti identitást, amely veszélyt jelent az állam politikai berendezése számára. Ezért esetében nem létezhet a különbözőséget megőrző és az állam egységét is megtartó megoldás. Mill veszélyfelfogása ugyanakkor eltér a Rousseau-étól. Mill esetében az eltérő kultúrájúak nem amiatt jelentenek veszélyt az állam számára, mert rombolják annak morális alapjait, hanem mert nem képesek egységes közéletet alkotni. Ebből pedig elszakadásuk is következhet /29/, nemcsak kényszerasszimilációjuk. Következésképpen az ilyen indulatra nem vonatkozhat a milli negatív szabadság elve.

Mill a nemzet egy lényeges elemére mutat rá, arra, amely a nemzeti és a politikai közösség közti kapcsolat kulcsproblémája. Szerinte az emberiség egy részéről akkor állítható, hogy nemzetet alkotnak, ha az egyéneket olyan kölcsönös szimpátiák kötik össze, amilyeneket nem találunk más emberek között, és amelyek azt eredményezik, hogy ezek az egyének sokkal szívesebben működnek együtt egymással, mint más emberekkel, és ennek okán egyazon kormányzat alatt kívánnak élni. /30/ Méghozzá olyan kormányzat alatt, amelyik kizárólag az övék, vagy legalább részben az övék.

Ugyanakkor Mill is beleütközik a nemzeti sajátosságok listájának lezárhatatlanságába. Hume-hoz hasonlóan nem véglegesíti a nemzeti érzés eredetének körét. Ehhez szerinte hozzájárulhat a közös származás, a nyelv, a vallás. Ám a legfontosabbnak a közös politikai fejlődést és nemzeti történelmet, e történelem emlékeit, a közös büszkeséget és megaláztatást, az örömöt és bánatot tekinti, amelyek öszszekapcsolódnak a múlt eseményeivel. A felsorolásból világos, hogy az elemek jelentős része tapasztalati, illetve indulati természetű. Ugyanakkor szerinte e körülmények egyike sem elégséges, és nem is feltétlenül szükséges. Példája Svájc, Belgium vagy a németek, akik esetében a politikai egység hiányzott, illetve az olaszok, akiknél a nyelv is hiányzott. Persze az, hogy egyes elemek nem feltétlenül szükségesek a nemzetté váláshoz, még nem jelenti azt, hogy nem kellenek a nemzeti sikerhez. A „nem feltétlenül” megszorítás erre utal, de ezt jelzik Mill további szempontjai is.

Mint közismert, Mill szerint szabad intézményeket szerinte csaknem lehetetlen kialakítani olyan országban, ahol több nemzetiség él. Az emberek közt kölcsönös szimpátia nélkül, főként akkor, ha különféle nyelveken olvasnak és beszélnek, nem alakulhat ki egységes közvélemény, amely feltétlenül szükséges a képviseleti kormányzat működéséhez. Ezért a szabad intézmények elengedhetetlen előfeltétele, hogy az egyes kormányok határai lényegében egybeessenek a nemzetek határaival.

Ám Mill ezen a ponton egy bonyolult problémával kerül szembe, minthogy számos példa létezik, amikor is a nemzethatár és az államhatár nem esik egybe. Ezekre az esetekre magyarázatot kell adnia. Mill emiatt fogalmazza meg az egybeesés állapotát célként, méghozzá olyan célként, amely előtt korlátok is állnak. Pl. Magyarországon kevert a lakosság. Vagy Lengyelország – gyenge. A balti államokat pedig szerinte földrajzi helyzetük arra ítéli, hogy egy szláv állam részei legyenek. Azaz a cél megengedi más nemzetiségűek betagozását az adott államba, függetlenül az adott nemzetiségű személyek akaratától.

A földrajzi szükségszerűség elvének nevezi ezt, ugyanakkor az elv nyilvánvalóan nem jelenti az ideálisnak tartott cél morális igazolását. Ez az oka, hogy az elvet kiegészíti az ún. morális és szociális nézőponttal. Ennek értelmében, ha fejlettebb nemzet nyeli el a fejletlenebbet, az hasznos a fejletlenebb számára (pl. baszkok, bretonok, walesiek, skót hegyi lakók stb.). A hasznosság elve számukra abban nyilvánul meg, hogy elnyeletésükkel a műveltebb, felvilágosultabb emberek áramába kerülnek. Szerinte e nélkül nem vehetnek részt a világ egyetemes történéseiben. Sőt ez az egész emberiség számára is fontos. Szerinte ugyanis minden, ami abban az irányban hat, hogy a nemzetiségek összekeveredjenek, s tulajdonságaik, sajátosságaik egy közös egységbe olvadjanak, hasznos az emberiség számára. Nem azért, mert ez megszünteti típusaikat, azokból szerinte elég marad akkor is, hanem azért, hogy csökkenti az extrém formáikat, kitöltve a réseket, melyek köztük húzódnak.

Ha azonban a fejletlenebbek hódítják meg a fejlettebbeket, az káros (pl. a macedónok Görögországot, mivel ez az emberiség legnagyobb szerencsétlensége volt). Hasonló szerencsétlenség volna most, ha Oroszország hódítaná meg valamelyik fejlett európai országot. Ám ha a kisebb nemzet a fejlettebb, és az veti alá a nagyobb fejletlenebbet, az hozadékot jelent a civilizáció számára (Ázsia meghódítása a macedónok által, avagy most Indiáé az angolok által).

Amennyiben azonban Mill a nemzetállamot tekinti céljának, és a hódítást indokoltnak tartja e cél kapcsán, akkor a hódítás igazságosságának elméletét össze kell kapcsolnia az asszimiláció elméletével. Ez az oka az asszimiláció jogosságát és eredményességét igazoló magyarázatának. Ezzel azonban lényegében azt állítja, hogy ugyan nem feltétlenül szükséges a nemzeti érzés mindegyik elemének jelenléte az adott ország polgárainak érzésvilágában, de az a jobbik alternatíva, ha jelen van.

Az asszimilációt olyan fontos tényezőnek tartja, hogy technikáira is kitér. Ha a hódító a nagyobb és fejlettebb, akkor amennyiben aránylag igazságosan uralkodik, és amennyiben tagjait nem juttatja kivételes kiváltságokhoz, akkor a kisebb nemzet fokozatosan megbékél helyzetével, összeolvad a nagyobbal. Példának a bretonokat, elzásziakat hozza fel. Sőt, a korában is ismert tények ellenére azt állítja, hogy „a jelenben egyetlen ír sem kevésbé szabad, mint az angolszászok, és nem részesedik kevésbé az előnyökből”. Ha viszont egyenlő erejű nemzeteket kapcsolunk össze, akkor mindegyik a saját erejére támaszkodik.

Az ír példa jelzi, hogy a nemzeti alávetettség állapotát, amennyiben az megfelel az általa felsorolt kritériumoknak, nem tekinti a szabadság csorbításának. Ennek az álláspontnak az utilitarista morális igazolása minden bizonnyal az, hogy a fejlettebbnek minősített nemzet általi meghódítottság állapota több előnnyel jár, mint hátránnyal.

Ebből a felfogásból ugyanakkor arra a következtetésre is juthatunk, hogy amenynyiben a hódítás után a hódító a meghódítottakkal aránylag emberségesen bánik, de kultúrájukat fokozatosan, lépésről lépésre lezülleszti, illetve nem hagyja fejlődni, akkor abban a helyzetben már jogos az asszimiláció.

Mill érvei közt az egyén sajátosságainak szempontja nem jelenik meg. Elmaradottabb és fejlettebb nemzetek érdekeiről beszél, sőt az emberiség hasznáról. A kölcsönös szimpátiák által összekapcsolt konkrét egyének érdekei nem válnak mércévé. Ezért nem tudható, hogy pontosan mi az, ami az általa asszimilálandónak minősített nemzet beolvasztása révén konkrét előnyként, illetve hátrányként jelenik meg az adott egyén számára. Minek alapján számítja ki, hogy az ő életútja szempontjából ténylegesen mennyiben vehetnek részt inkább a világ történéseiben, s mennyiben kevésbé, amennyiben nem asszimilálódnak, hanem saját nemzeti identitásuk révén szabadon kísérelhetik meg azt. Továbbá az sem világos, hogy e részvétel elméleti lehetősége és valós mértéke mennyiben jár haszonnal s mennyiben kárral az egyes egyének számára. E mértékről ugyanis Mill rendszerében nem az egyének döntenek, hanem az államok. Mill kompetitív társadalmában az életnek e területét nem kell védeni az állami beavatkozással szemben. Sőt, államok akkor sem róhatók meg, ha hadseregüket bevetve gyarmatosítanak.

A közös szimpátiáknak sokféle alapja lehet, de eredménye egy, a politikai egység, az állam. Ha pedig nem egyféle, hanem többféle közös szimpátia található egyazon államban, az veszélyt jelent annak egységére és berendezésére. A megoldás kézenfekvő: ha nincs meg az egységes közös szimpátia, akkor az állam eszközeivel kell megteremteni azt. Tehát az állami asszimilációs politika morálisan igazolható az állam egységének célkitűzésével, ami hasznosabb, mint az egység elmaradása, sőt esetleg az állam szétesése. Továbbá igazolható az emberiség széttagoltságának csökkentésével is, hiszen ez csökkenti úgymond a nemzeti típusok extrém formáit, továbbá a fejletlenebbeket a fejlettebbek áramába vonja. És mindez nyilvánvalóan hasznos. /31/

Ebben a kérdésben azonban Mill saját alapelvével kerül szembe. Meg kell szegnie az utilitarizmus azon elvét, hogy az egyén maga tudja a legjobban megítélni saját javát, maga képes legpontosabban egyenleget vonni haszna és kára között. Megszegi azt az elvet, amely alappillére az egyén szabadsága mellett felsorakoztatott érveinek. Azaz megjelent egy szempont, a nemzeti hovatartozás megválasztásának szempontja, amikor is az egyén nem dönthet szabadon szimpátiáiról. Az állam felülbírálhatja döntéseit, méghozzá egy Mill által sem véglegesített s az államétól sem függetlenített kritériumrendszer alapján, valamint egy nem is hierarchizált értéksála segítségével. Ám ez az a szempont, amelyik megvonja a politikai közösség és általa az állam határait.

Az állam pedig így lényegében véve szabad kezet kap J. S. Milltől ebben a kérdésben. Maga döntheti el, mely nemzeti szimpátiákat tekinti megfelelőnek saját maga szempontjából, s megteheti azokat a lépéseket, hogy mindenkire kiterjessze azokat. Már nem az egyén, hanem az állam dönt saját hasznossági szempontjai alapján.

Sőt Mill azt is hasznosnak tekinti, ha egy fejlettebb nemzet hódít meg valamely fejletlenebbet, és oly módon bánik vele, hogy az összeolvadjon fejlettebb hódítójával. Az egyén akarata itt is hiányzik Mill érvelési módjából. Mind a hódítót, mind a meghódítottat kollektívaként értelmezi.

Az individualizmus feladásának alighanem egy olyan részletesen ki nem fejtett nézet az oka Millnél, mely szerint az egyéni versenyszabadság hatékonysága a nemzetállamokon keresztül kerül az egész emberiség szintjére. Az egyén a nemzetállam révén vehet részt a világ történéseiben. És minthogy az egyes nemzetállamok jogának a létezésre nincsen egyetemes, az államok fölötti mércéje, Mill rendszerében létezésüknek nem marad más morális alapja, mint hatékonyságuk. Ehhez pedig a szerző feltehetően azt a nagyhatalmi államformát tartotta a legalkalmasabbnak, amelyik polgárai nemzeti identitásának vonatkozásában is központosít, nemzetileg kialakítva a szimpátiák egységes rendjét az államon belül. Ugyanakkor emellett nem avatkozik be polgárai szabad versenyébe. S bár Mill ismerte Svájcot és Belgiumot, az nyilvánvaló volt, hogy ezek az államok nem tartoznak az erősek közé. És Mill korában nem tartozott ide sem Magyarország, sem pedig Lengyelország. Példáiból nyilvánvaló, hogy azt az államot tekintette erősnek, amelyikben a nemzeti érzés mindegyik általa jelentősnek tartott forrása összhangban van. Az ilyen államban töretlen ugyanis a polgárok szimpátiája egymás iránt.

És amennyiben az adott állam hosszú távon a győztesek közé kíván tartozni az államok nemzetközi szabad versenyében, akkor ilyenné kell válnia. Az eltérő nemzeti szimpátiák az adott államban feltételezhetően ezt veszélyeztetik, még akkor is, ha a politikai rendszer a jelenben aránylag stabilnak mutatkozik, hiszen Mill saját bevallása szerint is ismert ilyen működőképes államokat.

Minthogy Mill nem az örök béke, valamint a nemzetközi államszövetség értékével méri az egyes államok szerepét és súlyát, nem kerülhet máshova a nemzeti kisebbségek fölötti döntéshozatal joga, mint a nemzeti kérdésekben szuverén államok kezébe, amelyek így jogosan minősíthetik veszélyforrásnak nemzeti kisebbségeiket, ezzel is erősítve a nemzeti többség tagjainak egymás iránti szimpátiáját.

Ugyanakkor az egységes nemzeti szimpátiák kialakításának legfontosabb eszközét, a nemzeti asszimiláció modern állam által gyakorolható intézményes módját is megtalálja a figyelmesen kereső, méghozzá Mill legnagyobb hatású munkájában, az állami iskolák jellemzése során. A múlt eltérő életmódjainak véget vetve egységesül most az emberek világa. „Az általános állami oktatás az emberek egyformává alakításának eszköze, minthogy a mintát, amelybe belepréselik őket, a kormányzat uralkodó hatalmának tetszése formálja…” /32/

Mill ugyan bírálja az állami iskoláknak az emberi egyéniséget nem eléggé fejlesztő hatását, s ebben a tekintetben a magániskolákat támogatná, de a nemzeti kisebbségekben veszélyforrást látó olvasója aligha nem veszi észre az állami iskolák alkalmasságát erre a célra, anélkül, hogy maga Mill kitérne erre a lehetőségre. Hiszen nemzeti vonatkozásban éppen azt kell elérni, hogy megszabadítsuk az egyént korábbi egyéniségétől. Attól, amely nélkül Mill elképzelhetetlennek tartja a szabadságot.

Mill egyébként egységesítő hatásúnak tekinti a kereskedelem, az ipar, a közlekedés fejlődését is. S persze a politikának itt is megvannak a nemzeti lehetőségei.

Kétségkívül a milli nemzetfelfogás gyakorolta a legnagyobb hatást a születőben levő liberális nacionalizmusra. /34/ A koncepció egyszerű és hatásos: az állam által védett nemzetileg egységes szimpátiák által összekötött polgárok más területen az állami beavatkozástól mentes, gyorsan modernizálódó, s így nemzetközileg versenyképes, tehát erős állama. Ezzel a milli képpel szemben aligha bírhatott hatással a nacionalizmust az emberi méltóság univerzalizmusával szembenálló partikularizmusnak minősítő kanti érv. Ugyanakkor a gyorsan terjedő, sikeres koncepció nemcsak a kanti problémát nem oldja meg. Haszonelvű kiindulási pontjai okán nem is tehetné. De egy súlyos belső ellentmondásban is szenved, amelyet a kanti szempontok nélkül lehetetlen megoldani. Mill sem adja meg ugyanis a nemzet jellemzőinek teljes listáját, sem a felsorolt elemek pontos mibenlétét, sem pedig a felsorolt jellemzők kombinációjának szabott arányát. E definíciók nélkül azonban nem lehet pontosan megszabni az állami beavatkozás jogi határát. Ezért nem vonható meg a határ a szabadság jogos nemzeti korlátozása és a polgár szabadságába történő beavatkozás közt.

A nacionalizmus civilizálható

Kanthoz hasonlóan Mill nemzetfelfogásának legjelentősebb korabeli kritikusa, lord Acton álláspontja a nacionalizmussal kapcsolatban Kanthoz hasonlóan az, hogy lényegében véve deformációról van szó.

A nemzetet történelmi képződménynek tartja, amelyet azonban az állam, tehát a politikai akarat teremt. „A nemzet morális és politikai teremtmény, nem csupán a földrajzi vagy fizikai egység természetes következménye, hanem olyasvalami, ami a történelem során az állam működésével összefüggésben fejlődött ki. Az államból ered, de nem áll afölött. Egy állam az idők során megteremthet egy nemzetet, de hogy egy nemzet államot alkosson, ez ellentmond a modern civilizáció természetének. A nemzet jogait és hatalmát a korábbi függetlenség emlékéből nyeri.” /35/

Acton nem veszi át Mill nemzetfelfogásának állami modernizációs részét. Sőt, a hazaszeretet jól mutatja a nemzet és az állam közti különbséget. Az előbbi Acton szerint „érzelmek és ösztönök olyan együttese, amely nagy hatású a vadak életében, de inkább az állati, mint a civilizált élet tartozéka; a másik pedig olyan autoritás, mely törvények révén kormányoz, kötelezettségeket ró az egyénre, a társadalom természetes kapcsolatait az erkölccsel szentesíti, és ezáltal morális természetűvé alakítja.” /36/ Azaz a nemzet valamiféle preszociális indulati, sőt ösztönszerű képződmény. Az állam az, amely morálissá teszi e természetes kapcsolatrendszert. A társadalmi szerződés locke-i elemeinek alkalmazása során Acton a természeti irracionális szférában hagyja a nemzeti gyökereket.

Ugyankkor Kanthoz hasonlóan ő is észreveszi, hogy súlyos ellentmondás ered a nemzetállamnak az univerzális és individuális közti helyzetéből. „Az az ember, aki minden más kötelességénél többre tartja hazáját, ugyanazt a szellemet képviseli, mint aki minden jogát az államra testálja. Mindketten tagadják, hogy a jogok a hatalomnál előbbre valóbbak.” /37/

„Csak az állam által létrehozott nemzet az, amellyel szemben politikai kötelezettségeink vannak, s ezért ez az egyetlen, amelynek politikai jogai lehetnek.” /38/ És Svájc példájával érvel.

Sőt megfogalmazza az ellentmondás egy alapvető fontosságú következményét. Azt, hogy a nemzetállami nacionalizmus a nemzeti jogok ellensége, hiszen más nemzetektől vonja meg azokat a jogokat, amelyeket maga elérni kíván „A nemzeti jogok legnagyobb ellensége a nacionalizmus modern elmélete. Azáltal, hogy az államot teoretikusan azonosítják a nemzettel, az ugyanezen határok között élő többi nációt gyakorlatilag alávetett helyzetbe kényszerítik. Lehetetlenné teszik, hogy az államalkotó, uralkodó nemzettel egyenlők legyenek, mert abban a pillanatban az állama megszűnne nemzeti lenni, s ez létének értelmét kérdőjelezné meg.” /39/

Ugyanakkor a nacionalizmus jelentősége tagadhatatlan, s ennek szerinte két oka van. „Először is: kimératermésztű. Az az állapot, amit maga elé tűz, elérhetetlen.” /40/ Céloz rá, hogy a nacionalizmus rendelkezik demokratikus elemekkel, ám ezeket az elemeket a különféle politikai rendszerek központosítási szándékainak korrigálásában látja, ami végső soron a nemzetek szabadságát segíti. „Ezért szükségszerűen hozzájárul annak eléréséhez, amit elméletben elítél – ahhoz, hogy különböző nemzetek egy független közösség tagjaiként legyenek szabadok. Ezt a célt egyetlen más erő sem szolgálja ilyen hathatósan; mert a nacionalizmus képes kiigazítani az abszolút monarchiát, a demokráciát, az alkotmányosságot, s a mindháromra jellemző központosítást is.” /41/ Ugyanakkor látja, hogy ebbéli szándékát korlátozza az általa (és Kant által is) megfogalmazott ellentmondás.

„Másodszor: a nacionalista elmélet a forradalmi doktrína kimerülését jelzi. Azáltal, hogy a nemzet jogainak elsőbbségét hirdeti, a demokratikus egyenlőség rendszere saját szélsőséges határain is túljut, és saját magával is ellentétbe kerül.” /42/ „De a nacionalizmus nem a szabadságot vagy prosperitást célozza, inkább feláldozza azokat, hogy a nemzet váljék az állam keretévé és mértékévé. Pályáját anyagi és erkölcsi romlás kíséri, csak azért, hogy egy vadonatúj agyszülemény az isteni mű és az emberiség érdekei fölé emelkedhessen.” /43/

Acton tehát feltételez egyfajta szabadságot, amely a nemzeti jogokon alapszik ugyan, ám ellentétben áll az általa rossznak minősített nemzetállami nacionalizmussal. Ám e jogokat részletesen nem fejtheti ki, ugyanis a nemzetet kollektivitásként kezeli annak ellenére, hogy látja magát az ellentmondást, amely a nemzeti kollektivitás legfelsőbb értékké emeléséből ered.

A nemzet kollektivitásként történő kezelése okán így megjelenik elméletében Burke politikai rendszerekről megfogalmazott konzervatív felfogásának nemzeti változata. S ennek figyelmen kívül hagyásában látja a politikai szabadság hiányát. Az államban a nemzeti hovatartozás azért olyan fontos, mert az a politika minőségének alapja. Egy nemzet alkata az, ami döntő mértékben meghatározza az állam formáját és vitalitását. „…az a nép, amely az egyenlőség eszményének, vagy az abszolút monarchiának elkötelezettje, nem képes arisztokráciát teremteni: az a nép pedig, amelyik idegenkedik a magántulajdon intézményétől, a szabadság elemi feltételét is nélkülözi.” /44/ „Az a rendszer, mely ezeket a tényeket nem veszi figyelembe, és nem támaszkodik a nép karakterére, és hajlamára, nem akarja igazán, hogy az emberek saját ügyeiket intézzék, hanem azt szeretné, ha a felsőbb utasítások engedelmes végrehajtói lennének. A nemzeti hovatartozás figyelmen kívül hagyása ezért a politikai szabadság megtagadását jelenti.” /45/

Ezzel magyarázható, hogy Acton miért tartja a nemzeti jogok legnagyobb ellenségének a nacionalizmus elméletét. Azok az államok a legtökéletesebbek, amelyek „elnyomás nélkül tudnak magukba foglalni több különböző nemzetet”. /46/ Ugyanakkor a nemzet indulati, sőt ösztönszerű jellemzése és a nemzeti karakternek a nemzet kollektív megítélésén alapuló felfogása, majd az állam civilizáló hatásának szerepe együtt olyan példák kiválasztásába sodorja, amelyek aligha tekinthetők pozitívaknak. Sem Ausztria, sem pedig a Brit Birodalom nem a nemzetek erőszakmentes együttélésének pozitív példája, s nem is vált azzá. Legfeljebb akkor gondolhatjuk ezt róluk, ha azt feltételezzük, hogy e birodalmak nemzeteinek nemzeti karaktere ilyen államalakulatokat kíván. Ez a feltételezés azonban csak akkor helyes, ha az érintett nemzetek tagjait nem kérdezzük meg. És éppen ezért kell Actonnak egy további érvet kapcsolnia a korábbihoz. Nevezetesen azt, hogy „Egy olyan nép, mely éppen csak kiemelkedett a barbárság állapotából, vagy amely kimerült egy fényűző civilizáció túlzásaitól, nem tudja önmagát kormányozni.” /47/ S ezt persze nem az érintett népek állapítják meg.

Acton tehát a nép karakterébe belefoglalja fejlettségi szintjét is, s megengedi azt, hogy a fejletlenebbek a fejlettebbek révén juthatnak előbbre. Ugyanakkor Ausztria esetében fokozatos decentralizációt szorgalmaz. A központi hatalom „sok funkcióját a tartományi diétáknak, valamint a helyi hatóságok lefelé épülő szervezetének kell átvennie”. Ám miként működhet hatékonyan egy olyan állam, amelyik decentralizál, de a tartományi hatalom eltérő nemzeti karakterű nemzetek kezébe kerül? S mi legyen azokkal, akik a tartományon belül kerülnek kisebbségbe? Acton abba a verembe esik, amelyikre maga is felhívja a figyelmet. Nemzeti karaktere elszakad mind az individuális, mind pedig az univerzális értékektől, s önálló életet kezd élni.

Jóllehet leszögezi, hogy a nacionalizmus elmélete visszalépésnek tekinthető, nem nyújt más megoldást maga sem. A nacionalizmus az érzelmek és ösztönök olyan együttese marad, amely inkább az állati, mint a civilizált élet tartozéka. Az állam civilizálhatja, de nincs, amivel helyettesíthetné. Eltekinteni pedig nyilvánvalóan nem lehet tőle. Azaz kétséges, hogy egybevág-e a felvilágosodás racionalista örökségével.

Acton megoldása így azonban nem kerüli el a kollektivizmust. Az állam keretei jelentik a megoldást. A példa Svájc. Ez az ország a sikeres regionális decentralizáció mintaországa. Olyan regionális kormányzatok rendje, ahol a helyi hatóságok veszik át a hatalmat. Ugyanakkor nála a politikai rendszert a nemzet alkata határozza meg. Azaz megoldása nem ad választ arra a kérdésre, hogy miként fog funkcionálni az az állam, amelyben egy monarchikus és egy demokratikus alkatú nemzet él, és megtörténik a hatalom decentralizációja. A kollektív megítélés, vegyítve a Burke által is érvként használt konzervatív elemmel, lehetetlenné teszi az individuális közös nevező megtalálását.

S nem ad választ Mill problémájára, nevezetesen, hogy mi teremti meg a többféle szimpátiájú embercsoportok összetartozásának igényét egy államban. Sőt a nemzet alkatának a bevezetése az értékelő fogalmak közé leszűkíti a megoldások körét az olyan nemzeti alkatokra, illetve népi karakterekre, amelyek eléggé közel állnak egymáshoz, hogy az igényelt decentralizáció végrehajtása esetén képesek legyenek egy politikai rendszerben élni.

S ez a megoldatlan kérdés felvet egy, a nemzetségi kérdés kapcsán máig vitatott problémát. Nevezetesen azt, hogy amennyiben a politikai szabadság elképzelhetetlen a nemzeti hovatartozás figyelembevétele nélkül, és a nemzeti alkat és népi karakter adja meg a politikai rendszer milyenségét, akkor a politikai szabadság kritériumainak megfelel-e, ha az adott nemzeti csoport politikai jogainak megadása egyben saját tagjainak, tehát a hozzá tartozó egyéneknek az elnyomását vonja magával.

Ugyanakkor a dilemma másik oldalát Acton világosan érzékelteti. A politikai szabadság sem létezhet nemzeti szabadság nélkül. Igenis létezhet olyan állam, amelyben több egymástól eltérő nyelvű, vallású, többféle kultúrájú közösség él. Ám, minthogy a nacionalizmus lényegében véve deformáció, nála sem olyan jelenségről van szó, amelynél felvetődnének a probléma emberi jogi megoldásának körvonalai. Lord Acton számos ponton találó bírálata nem nyújt emberi jogi alternatívát a Mill által felvázolt nemzetkoncepció morális alapjaival szemben.

A nemzetállam realitás

Amennyiben a nacionalizmus deformációnak tekintető, és nem alkalmas sem a szabadság, sem pedig a béke állapotának megteremtésére, akkor miképpen lehet mégis a modern liberális állam morálisan elfogadható alapja – vetődik fel a kérdés Kant és Acton után. Mill felfogása legalábbis korrekcióra szorul, és ez a korrekció jelenik meg Henry Sigdwicknél.

Millhez hasonlóan Sigdwick szerint is szükséges az állam polgárainak olyan öszszetartozás-érzése, amely azt eredményezi, hogy egy nemzetnek tartják magukat. /48/ Azokat az államokat, amelyekben ez hiányzik, példaként az Osztrák–Magyar Monarchiát említi, kevésbé stabilak. A szoros egységbe tömörülő társadalom belső kohéziójához főként a közös eredet hite, a közös nyelv és irodalom, a közös történelmi hagyományok fölött érzett büszkeség, a közös társadalmi szokások és a vallás tartozik, s ezeket esszenciálisnak tartja saját nemzetállam-koncepciójában. Ugyanakkor Milltől eltérően nemcsak azt látja, hogy a felsoroltak mindegyikének nem kell jelen lennie az adott ország polgárainak összetartozás-érzésében, hanem azt is, hogy adott esetben az egyes tényezőknek ellentétes hatásuk is lehet, valamint a lista további tényezőkkel is kiegészíthető. Ám amennyiben a nemzeti érzés egyes elemeinek együttes megléte nem feltétlenül erősíti egymást, akkor egy, a Mill által megfogalmazottól némiképp eltérő biztos pontra van szüksége a modern államnak, s ezt Sigdwicknek meg kell adnia. Ezzé a ponttá nála maga az állam válik.

Sigdwick is abban látja a kérdés lényegét, hogy az emberekben kialakul az egymáshoz tartozás tudata, az a meggyőződés, hogy egy testet alkotnak, ám ez nála abból a tényből ered, hogy egyazon kormány alá tartoznak. Az egymáshoz tartozás tudatának az a mértéke, hogy amennyiben a kormányukat háború vagy forradalom elpusztítaná, akkor is összetartanának. A nemzetiség lényegének az embereket egy testté egyesítő összetartozás érzését tartja.

Egyetértésük tartalma azonban eltér Mill felfogásától. Sigdwick országának lakosai egyetértenek egyfajta ősiségben, valamint nyilvánvaló az uralmi szándékuk egy adott terület fölött. Azaz a nemzeti egyetértés tartalmának egyik eleme a közös múlt valamilyen formája. Sigdwick nem differenciál, nem alakít ki morális szempontokat a közös múlt egyes elemeinek értékelésére. Ezt aligha teheti nemzeti egyetértés-koncepciójának másik eleme okán. Amennyiben ugyanis egyetértünk uralmi szándékunkban egy adott terület fölött, akkor a múlt minden közös elemére szükségünk lehet ezen egyetértés erősítésére az adott területre szintén igényt formálókkal szemben. Ezen egyetértés hordozója pedig az állam. Azaz Sigdwick is alapvetően állami természetűnek tartja a nacionalizmust, hiszen az egymáshoz tartozás tudata a közös kormányzatból ered. Actontól eltérően azonban Sigdwick állama a nemzeti egyetértés kialakítója és fenntartója, míg Acton állama a hazaszeretet korábbi, ösztönszerű jellegét teszi morálissá törvényekkel, szabályokkal.

Ezzel magyarázható, hogy jóllehet az egyének összetartozás-tudata alapján kellene értékelnie a nacionalizmust, az elszakadást Sigdwick mégis ellenzi. Ugyanakkor, minthogy nincs szüksége az összetartozás érzésének minden lehetséges elemére, a lokális sajátosságok megtartását az államhatalom decentralizációja révén általában helyesli. Ám annak általános szabályait, hogy milyen mértékben kell megtartani a lokális különbözőségeket, vagy éppen eltörölni, a törvény segítségével szerinte nem lehet megadni. Pusztán néhány általános megállapítást sorol fel, amelyek segítségével az ilyen döntések meghozhatók. /49/ Ilyen például a helyzet konzerválásának jellemzésénél az az állítás, hogy a törvények rendszerének mint a társadalmi fejlődés következményének azon társadalom átlagszükségleteihez, hajlamaihoz, szokásaihoz kell illeszkednie, amelyikben megszületik. De jól kivehető, hogy Sigdwick nem autonomista. A különbségek határait ott vonja meg, ahol a különbözőségekből egyazon országban eltérő törvények erednek. Szerinte az olyan országban, melynek egyes részeiben különféle törvények hatályosak, az elégedetlenség is fokozódhat, illetve más-más mértékű lehet, tehát a feszültség nyilvánvaló. Amennyiben a törvények rendszerének illeszkednie kell a társadalom szükségleteihez, szokásaihoz, hajlamaihoz, s ezek esetleg nemzetileg részben különböznek egymástól, akkor aligha lehetnek jók a teljesen egységes törvények. A különféle törvényeket egy államon belül viszont veszélyesnek tartja. Az ellentmondást tehát nem oldja fel. Alighanem ez az oka, hogy Sigdwick ezekben az esetekben nem részletez semmiféle kifejezetten nemzeti sajátosságot.

Sigdwick Millhez hasonlóan az egységes nemzetállamot a modern állam formájának tartja. De látja, hogy felfogása nem oldja meg a nemzeti konfliktusokat. Ezt be is vallja, állítva, hogy végső megoldást nem nyújt az érzelmek és érdekek konfliktusára. Pusztán azt kívánja állítani, hogy a nemzetállam modern és stabil egység, amelynek vitathatatlanul joga van az emberi lények jogi viszonyainak szabályozására a Föld területének egy részén. Sigdwick szerint a nacionalizmus egyszerűen aktuális. Az univerzális etika ugyan a jövő ideálja, ám túl keveset engedélyez a hazafias és nemzeti érzés számára, s éppen ezért a jelenben el kell ismerni a nacionalizmust jelentős politikai erőként, amely a jelenben hozzájárul a társadalmi jóléthez.

Sigdwick nem kísérli meg per impossible a nemzet morális értékének demonstrálását, hanem azzal érvel, hogy egy praktikus etikának meg kell hajolnia a nemzeti érzések ereje előtt a belátható jövőben. /50/

Ebben a helyzetben azonban aligha állítható, hogy akár a nemzetállam – a liberális nemzetállamot is beleértve – garantálja a különböző nemzetiségű polgárainak szabadságát nemzeti sajátosságaik megőrzésére a többségi döntéshozatallal szemben. Lényegében a nemzetállam pozícióinak megtartása, illetve erősítése tekinthető a praktikus erkölcsből következő preferenciának. Sigdwicknél tehát szintén szembekerül egymással a kanti univerzalizmus és a nacionális partikularizmus, és az egyik, illetve a másik mozgósító erejének összevetése alapján dönt praktikusságukról az állam jellegének megadásakor.

Sigdwick tehát néhány ponton ugyan módosítja Mill elképzelését, ám alapvetően nem változtat azon. John Rawls kritikája, nevezetesen, hogy az utilitárius morál megengedi, hogy a társadalom egy részének javát feláldozzák a társadalom másik részének javáért, s ez morálisan elfogadhatatlan, vonatkoztatható az elmélet nemzeti részére is. Ugyanakkor szerintünk a rawls-i kritika alkalmazása az utilitarizmus értékrendjének nemzeti vonatkozásaira egy ponton kiegészítésre, módosításra szorul. Kérdéses ugyanis, mennyiben szolgálja a többség javát a kisebbség nemzeti sajátosságainak felszámolása. Nem zárható ki, hogy ebben a kérdésben a többség vélt java nem kell, hogy megfeleljen tényleges javának. Azaz Mill és Sigdwick vonatkozásában nem feltétlenül biztos, hogy a homogén nemzetállam hatékonyabb, mint a különféle nemzetiségű polgárok állama, illetve hogy a homogenitásra törekvő nemzetállamok nemzetközi rendszere hatékonyabb, azaz jobban szolgálja a lehető legnagyobb számú polgárainak lehető legnagyobb javát, mint a nemzetileg is plurális államok nemzetközi rendszere. Azaz Rawls kritikájával összekapcsolva a fenti megállapítást, nemcsak morálisan elfogadhatatlan a nemzeti kisebbségek feláldozása a nemzeti többség érdekében, hanem az sem igazolható elégségesen, hogy ez a nemzeti többség tagjainak tényleges javát szolgálja, s nemcsak vélt javukat. Tehát az eljárás az utilitarista morál feltételeit sem teljesíti maradéktalanul.

A korai liberális nacionalizmus nem oldja meg a kérdést, sőt éppen a nacionalizmus kapcsán kerül ellentétbe saját individualista értékrendjével. A nemzeti kisebbségek jogai elsősorban azért nem kerülnek az emberi jogok közé, mert a kor gondolkodói az egyén nemzeti jogait nem tekinthették emberi jogi természetűnek. A nacionalizmust magát olyan jellegűnek tartották, amely az emberi jogok hívei számára sem fér az emberi jogok közé. Értékrendje ugyanis lényegét tekintve nem áll sem univerzális, sem individuális elemekből. A nemzeti kérdés így olyan kérdéssé vált, melynek egyes elemei kapcsán kivétel tehető az emberi jogok egyetemes érvényessége alól.

Ugyanakkor a nacionalizmus indulati jellegének kiemelése az utilitarista magyarázatot tette a liberális nacionalizmus befolyásosabb irányzatává. Ám az egyén kollektivitáshoz kapcsolása okán ez egy újabb kivételhez vezetett, és ezért ebben a kérdésben az utilitarista morál alapelvei sem érvényesülhetnek maradéktalanul.

Minthogy azonban a kialakuló modern európai államok túlnyomó többsége nemzetállamként jön létre, maga a probléma nem válik parciális problémává. A nacionalizmus értékrendje az állam alapvető értékei közé sorolódik, s ezek közt az állam egyben a nemzet javának legfőbb intézményes képviselőjeként jelenik meg.

Az állam nem pusztán polgárait képviseli, hanem a nemzetet is, azaz egyszerre kellene képviselnie azoknak az egyéneknek a javát, akik polgárai, s a nemzet javát, amelyik képviselőjének tekinti magát. A kanti feszültség az egyes államok szintjén is megjelenik, minden egyes államnak valamiféle választ kell adnia e kérdésre mindegyik nemzeti vonatkozású döntésénél. Már az első viták kapcsán világossá vált, hogy a nemzet összetett jelenség. Az államnak azonban mindenképpen fel kell tennie, és meg kell válaszolnia a kérdést, hogy mi saját nemzetének java, s az miként illeszthető össze polgárai javával.

Ahhoz azonban, hogy erre a kérdésre egyetemes morális kritériumoknak megfelelő válasz szülessen, amely beilleszthető a liberális állam elvrendszerébe, azt az általános kérdést kellene megválaszolni, hogy mi is a nemzet java. Ám minthogy maga a jelenség az uralkodó felfogás szerint szemben áll az univerzális emberi nézőponttal, az a megoldás marad, hogy az egyes nemzetek javát kellene elgondolni a nemzet általános fogalmának segítségével. Ehhez azonban elsősorban a fogalmat alkotó elemeket szükséges számba venni. Ám, amint arra már az első viták kapcsán fény derült, sem a nemzet jellemzőinek teljes listáját, sem pedig a felsorolt elemek pontos kombinációját nem lehet összeállítani.

Ugyanakkor a nacionalizmusnak az emberi jogok hívei által hiányolt elemeit részben az egyetemes emberi jogok eszméjét el nem fogadó gondolkodók jellemzik, s persze nem az emberi jogok nézőpontjából. Kiderül, hogy a nemzet az emberi öszszetartozás valamiféle formája, ugyanakkor lényeges egyéni vonatkozásokkal bír. A nemzeti szabadság része az emberi szabadságnak, tehát aligha beszélhetünk szabadságról nemzeti szabadság nélkül. Továbbá a nemzeti hovatartozásnak vannak morális dimenziói, a kulturális sokszínűség érték, amely morális jelentőséggel is bír. Valamint a nemzet a modernizáció eszköze, amely éppen a korábbi társadalmi szerkezet meghaladását teszi lehetővé.

A nemzet nyilvánvalóan összetett jelenség. Ugyanakkor feltehető a kérdés, hogy amennyiben a nemzet jellemzőinek teljes listáját nem lehet megadni, vajon kialakítható-e egy olyan felfogás, amely lehetővé teszi a nemzet jellemzőinek változását, és nem teszi szükségessé a lista teljessé tételét. Amennyiben létezhet ilyen felfogás, akkor azt a kérdést kell megválaszolni, hogy vajon a nacionalizmus egyes, az emberi jogok értékrendjéhez nem illeszthető elemei kizárják-e a nemzeti kérdés emberi jogi megfogalmazását. Ennek kapcsán pedig választ kell adni arra a kérdésre, hogy vannak-e olyan lényeges elemei a nacionalizmusnak, amelyek lehetővé teszik a kérdés emberi jogi megközelítését.

Gaucsík István: Gazdaság és hitelszervezet — a szlovákiai magyar bankhelyzet (1918—1923)

1. Bevezetés

Dolgozatomban a Csehszlovákiához került magyar pénzintézetek történetét az 1918–1923 közötti időszakaszban vizsgálom. Azért választottam ezt a gazdaságtörténeti korszakot, mert ebben az időben formálódott és alakult ki az a csehszlovák hitelintézeti/pénzügyi struktúra, amelynek az impériumváltás után szerves, integrálódott részévé váltak a felső-magyarországi területeken található magyar intézetek. A felvidéki és kárpátaljai régió gazdasági ágazatainak betagolódásán belül ez különösen jellemző volt a régi magyar bankszektorra.

Megkülönböztetett figyelemmel tárgyalom ezt a korszakot, hiszen ekkor ment végbe ezen területek magyar takarékpénztárainak átalakulási folyamata – mind formai, mind tartalmi tekintetben – kereskedelmi részvénybankokká.

Ezeknek kezdetei a 19. század első feléig nyúlnak vissza. A hatalomváltás utáni majdnem három évtizedes históriájuk 1918–1938 közé, valamint az első bécsi döntés után a Tiso-féle szlovák állam (1939–1945) időszakára esett. A Magyarországhoz visszakerült területeken találhatók 1938 őszétől reintegrálódtak a magyar pénzintézeti szervezetbe. 1945 után a csehszlovák pénzügyi kormányzat államosította őket, és felszámolás alá kerültek. Utótörténetük az 1950-es évek elején ért véget.

A (cseh)szlovákiai magyar nemzeti kisebbség „gazdasági életének” a vizsgálatával a kutatók marginálisan foglalkoztak. A gazdaságtörténet területén belül pedig ab ovo a magyar pénzintézetek (a részvénytársasági bankok és a szövetkezeti mozgalom változatos formációinak) feltáratlanságát figyelhetjük meg. Kisebbségtörténetünk terra incognitájának is tekinthetjük az „etnikai alapon szerveződött” magyar bankok felvidéki és kárpátaljai jelenlétét.

A magyar nemzetiségi bankok állapotát a csehszlovák bankügyön belül értelmezem (a szövetkezeti mozgalom kérdésköre túlmutat e dolgozat keretein). Ezt azonban az igencsak bonyolult monarchiabeli gazdasági viszonyok, ill. az 1918-at követő politikai és közgazdasági jellegű változások (valamint szerkezetváltások) vizsgálatával lehet jobban megvilágítani.

Először a megszülető Csehszlovák Köztársaság gazdasági megalapozásának feltételrendszereivel (ipar, mezőgazdaság) foglalkozom, amelyek reflektorfényében jobban szemügyre vehetők a különböző fejlődési utakat és mintákat maguk mögött hagyó csehországi és magyarországi bankrendszerek (hitelszervezeti struktúrák), ill. az ezeket egységesíteni hivatott folyamatok sikerei és kudarcai. (A dolgozatnak már csak terjedelmi okoknál fogva sem lehet célja a csehszlovák gazdaság 1918–1923 közötti általános fejlődési ívének a bemutatása). A tanulmány lehetőségei között vázlatosan teret szentelek a korabeli szlovákiai magyar közgazdasági szakirodalom eredményeinek is, amellyel feltérképezetlenségükre, feldolgozatlanságukra kívánom felhívni a figyelmet.

A gazdasági dezintegráció következményeivel, a csehországi és a magyarországi hitelszervezeti rendszer 1918 előtti alapvető fejlődésbeli különbségeivel, a bankokra vonatkozó törvények és rendeletek hatásaival, illetőleg szlovenszkói magyar recepciójukkal foglalkozom. Végül elemzem a bankrendszer nosztrifikálásának és nacionalizálásának kérdéskörét. Befejezésül következtetéseket próbálok levonni a magyar nemzetiségi bankok pénzügyi helyzetének összetevőiről és ezek változásairól.

2. A gazdasági felbomlás

Az Osztrák–Magyar Monarchián belül a történelmi Magyarország 1918. évi politikai felbomlása és alkotóelemeire hullása alapjaiban határozta meg az általa alkotott gazdasági egység és munkaerőpiac megszűnését. A dualizmus korának gazdasági öröksége, a belső kiegyensúlyozatlanságok és feszültségek elraktározott kódjai is befolyásos tényezői voltak azoknak a felbomlási és újrarendeződési folyamatoknak, amelyek átalakították a térség gazdasági erőviszonyait. /1/

A győztesek oldalán álló utódállamok politikai-hatalmi érdekeit követő földrajzi változások, terület- és népességgyarapodások szoros összefüggésben az öröklött – országonként nagy színvonalbeli eltéréseket mutató és a szétfejlődés útjára lépő – gazdasági potenciállal nem a közép-kelet-európai kisállami gazdasági összefogást próbálták megteremteni. Az általuk kiváltott folyamatok eredményei ezek lehetőségeit inkább minimalizálták, sőt tagadták. /2/

1918–1919 fordulójára a nemzetgazdászok számára egyértelművé és nyilvánvalóvá vált: a birodalmi keretből kihulló és felbomló Magyarország politikai és gazdasági dezintegrációja – a térség általános közgazdasági problémáival egyetemben – egyrészt visszafordíthatatlan folyamat, másrészt a közeljövőben befolyásolja és meghatározza az éppen szerveződő államalakulatok kiinduló helyzetét.

A versailles-i békerendszer által megteremtett Duna-medencei kisállami konstellációban több gyenge elem szerepelt: a közép-kelet-európai országok gazdasági életrevalóságának illúziója, a belső kohézió akadályai, a konszenzushiány a térség államai között, amelyeket a hagyományos kelet- és nyugat-európai munkamegosztás (valamint a nemzetközi piacok) átrendeződése is nagymértékben befolyásolt. /3/

3. Előzmények és kiutak

A Monarchia romjain megalakuló utódállamok előtt többek között a hadigazdálkodásról a békegazdálkodásra való áttérés nehézségeinek, a kelet-közép-európai régió államai közötti munkamegosztás problémájának és a kereskedelmi kapcsolatok kialakításának kérdése állt. Az új nemzetállamok gazdasági nacionalizmusa, elzárkózó, védővámos jellegű gazdaságpolitikája és a közgazdasági gondolkodás aktuálpolitikai infiltrációja együttesen a kibontakozás lehetőségeire negatívan hatott.

A megalakuló Csehszlovákia területére a Monarchia ipari és mezőgazdasági kapacitásának jelentősebb része jutott, amely kedvező elrugaszkodási alapot biztosított önálló gazdaságának megteremtésében. Azonban nem lehet elhanyagolni a szűkebb cseh–morva–sziléziai területeken a 19. század 90-es éveitől a második iparosodási korszak folyamán végbement látványos gazdasági fejlődés pozitív hozadékait sem, amelyek egyik fontos alapját képezték a majdan önállósult állam nemzetgazdaságának (így ezen áttekintésben nyilvánvalóbbá válnak az 1918 utáni gazdasági eltérések előzményei a nyugati és a keleti országrészek között).

A Habsburg Birodalom nyugati területei a 20. század elejére különböző mértékben iparosodott tartományokból (Alsó- és Felső-Ausztria, Vorarlberg, Salzburg és a cseh területek) álltak. Az iparban foglalkoztatottak aránya Alsó- és Felső-Ausztriában volt a legnagyobb (40%), emellett a kereskedelemben, közlekedésben és pénzügyben (17%) is az élen jártak. Mégsem ezek a területek alkották a Monarchia gazdasági központját, hanem a cseh országrészek, ahol az összbirodalmi nemzeti jövedelem 42,8%-a keletkezett annak ellenére, hogy a nyugati területek összlakosságnak csak 35,5%-a élt itt.

A cseh tartományok a 20. század kezdetén már a nyugat-európai, nevezetesen az ipari-agrár fejlődési mintát tudták felmutatni (még ha nem is a fejlettebb nyugati államok szintjén). 1910-ben Csehországban és Sziléziában az iparban, a bányászatban és a kisiparban foglalkoztatottak aránya meghaladta a mezőgazdaságban és az erdőgazdálkodásban dolgozókét, csak Morvaországban maradt az agrártevékenység az első helyen.

Az első világháború előtt ugyan 38,9% volt a foglalkoztatottak aránya a mezőgazdaságban a 35,2%-os ipari munkaerővel szemben, de az erőteljes produktivitású ipari növekedés ezt a különbséget gyorsan kiegyenlítette. /4/

Csehszlovákia – területének nagyságát vizsgálva – az utódállamok között a negyedik helyet foglalta el (1921-ben 140 394 km2). Népesség tekintetében (ugyanabban az évben) a harmadik helyen szerepelt 13,6 millió lakossal. A ciszlajtániai területek gazdasági kapacitásának kb. 70%-a maradt a cseh–morva–sziléziai történelmi tartományokban. Ez a tény már a kezdetektől feltételezte és a két világháború között meg is határozta Szlovákia és Kárpátalja appendix helyzetét. A fontosabb iparágazatok közül a kőszénbányászat 75%-kal, a barnaszénbányászat 63%-kal, a vasipar 60%-kal, a vegyipar 75%-kal szerepelt. Az utódállamok között Csehszlovákia a legfejlettebb ország volt. /5/

Szlovákia ipara nem lehetett egyenrangú partnere a cseh–morva iparnak. A Monarchia ipari kapacitásának ugyan 8,5%-a maradt ezeken a területeken, de a történelmi Magyarországtól örökölt ipari kapacitás „a korabeli csehországi ipar kapacitásának csupán töredéke volt”. Ennek egyik oka a felső-magyarországi területek és iparágak aránytalan gazdasági fejlettségére is visszavezethető (túlsúlyban lévő textilipar, a bányászat prioritása, emellett a mezőgazdasági növekedés akadályai). Az államfordulat után több iparág fontos szerepe továbbra is megmaradt (cellulóz- és papírgyártás, élelmiszeripar, faipar, vegyipar, bányászat, textilipar).

Az ipar beszerzési és értékesítési területeinek átrendeződése (vámhatárok, a nyersanyagot és a félkész árut szolgáltató piacok elvágása) a mesterséges/adminisztratív beavatkozás eredményeként elkülönült szlovákiai gazdaságot súlyosan érintette, és ez nehezítette, késleltette integrálódását Csehszlovákia nemzetgazdaságába. Gazdasági betagolódását tehát a fentiek következtében elhúzódó, ellentmondásos, több változáson keresztülmenő folyamatnak tekinthetjük. A cseh iparral szembeni versenyképességének csökkenését a régebbi állami megrendelések és dotációk elmaradása is előidézte. /6/

Szlovákia háború utáni ipari visszaesésével a szlovákiai magyar gazdasági szakirodalom is foglalkozott. Különböző megközelítési módjuk közös nevezője az új állam közgazdasági problémáinak a kiemelése, valamint a nemzetiségi gazdasági sérelmek hangsúlyozása.

Hantos László kéziratban maradt munkáiban az általa „gazdasági szörnyszülöttnek” aposztrofált államalakulat öröklött ipari kapacitását 75%-ban jelölte meg. Az államfordulat által előidézett gazdasági válságra adott csehszlovák válaszreakciókat a védővámpolitikában, a gazdasági átszervezésben, a „nemzetiségek iparának” leépítésében (értsd ez alatt az iparrombolást) és az agrárius Szlovákia elméletében jelölte meg. A „felvidéki ipar” hanyatlásának általa szerepeltetett üzemstatisztikai adatai 1926-ig jelentős visszaesésről tanúskodnak (a bányászat és kohászat 25,7%-kal, a fémipar 29,2%-kal, az építőipar 3%-kal, a bőr- és kefeipar 18,8%-kal, a papír- és cellulózgyártás 4,8%-kal). A szlovákiai ipar fejlettségi színvonalát túldimenzionálta, az iparrombolás vádját fenntartotta. /7/

A két háború közötti korszakban a szlovákiai magyarság gazdasági viszonyain belül (több-kevesebb sikerrel) az ipari fejlődés összetevőinek is figyelmet próbáltak szentelni. A teljességre való törekvés igénye nélkül illusztrációként csupán néhány olyan írást említek, amelyek részletesebben foglalkoztak ezzel a kérdéssel.

Jócsik Lajos – az első kisebbségi korszak talán egyik legsokrétűbb szociológiai munkásságát kifejtő kutatója – több tanulmányában vizsgálta a csehszlovák ipar nemzetiségi vetületeit.

Az 1930-as évek első felében a marxista társadalmi és gazdaságfejlődési modellt alkalmazta a csehszlovák államszervezés okainak kutatásánál, miközben „a polgári államot az osztály-, illetőleg nemzetiségi erőszak szervezett kereteinek” tekintette. Három kutatási témakört járt körül: 1. az 1918 előtti cseh és szlovák társadalmi helyzetet; 2. a nemzetiségi törekvések artikulációinak metamorfózisait; 3. az államszervezés jogtörténeti indoklását a Masaryk vezette elit részéről (a cseh történelmi országrészek esetében a történelmi jogra, Szlovákiát és Kárpátalját illetően a természeti jogra való hivatkozást alkalmazták). A kisebbségek „fejlődésvonalát” az új államkereten belül három tézisbe igyekezett rendezni: 1. a nemzetiségi területek fontos árupiaccá váltak a korábbi monarchiabeli piacok elvesztése miatt; 2. a nemzetiségi területekre irányuló tőkeexport és ennek következtében fellépő tőkekoncentráció; 3. a nemzetiségi területek nyersanyagtartalékokként szerepeltek. /8/

Következtetései a „többségi ipar – kisebbségi ipar” és a „cseh gazdasági imperializmus tudatos kisebbségellenességének” nehezen körülhatárolható fogalmaira vonatkoznak, amelyekből igencsak problematikus kivonni egy (elméletileg független) nemzetiségi magyar iparhálózat létét. Ami a megállapításait illeti, az igaz, hogy Csehszlovákia számára is jelentős piacveszteségek léptek fel. Szlovákia és Kárpátalja új piacokat jelentett, de a cseh ipari termékek számára beszűkült földrajzi teret nyújtottak, így korlátozott lehetősségekkel szolgáltak. Ugyanakkor túlzás a nemzetiségi területekre irányuló tőkeexport érve, ugyanis a belföldi tőkefelhalmozás mértéke nem az etnikai elveket vette figyelembe.

Egy másik tanulmányában korabeli statisztikai adatok elemzésével világította meg az ipar helyzetét. Kutatási koncepcióját a következőképpen fogalmazta meg: „a magyar kisebbség szociológiájának alapkérdését annak megvizsgálása képezi, hogy miképpen fejlődött a kisebbségi társadalom technikai gazdasági bázisa az új keretekben. (…) Először a kisebbségi társadalom technikai alapjának változásait kvantitatív vizsgálatnak vetjük alá, ahol a változások puszta megmutatásáról van szó, másodszor e változások minőségi értékelésével meg akarjuk határozni – történelmileg beállítva – az uralkodó nemzet és a kisebbségi területek egymáshoz való viszonyát.” /9/

A korszak ilyen jellegű gazdaságtörténeti kutatási kísérleteit egyrészt megkönnyítette a közölt hivatalos statisztikai adatok összevetése, másrészt megnehezítette ezeknek lebontása az egyes etnikai közösségekre, legfőképpen a tisztázatlan módszertani szempontok differenciálatlansága miatt. Így Jócsik sem írt/írhatott másról a fenti munkájában, mint Szlovákia – és példának okáért nem a szlovákiai magyarság – ipari helyzetéről. Az államalakulás után Csehszlovákia öröklött gazdasági potenciálját 80%-ra becsülte /10/, amely az új helyzetben a régi piacoknak csak a 26%-a fölött „rendelkezett”.

Megfogalmazásában az objektív (tehát a közgazdasági) folyamatok mellett kiemelendőnek és mérhetőnek tekintette – a kisebbség szempontjából – a szubjektív (ez alatt a „nacionalista gazdasági elnyomást” értette a többségi nemzet részéről, amelyeknek változatos állami megvalósulási formái voltak) okokat is: „Mivel tehát az ipari visszafejlődés objektiv körülményei egyformák úgy az uralkodó, mint kisebbségi népek esetében, a kisebbségi népek iparának mégis nagyobb visszaesését szubjektiv okokban kell keresnünk. (…) a cseh uralkodóosztály úgy fejlesztett minden, a köztársaságot kívülről érintő gazdasági nyomást, hogy annak következményeit a köztársaság kisebbségeinek iparára hárította át.” /11/

Ilyen gazdaságpolitikai eszközöket vélt felfedezni a már Tarján Ödön által is nemzetiségellenesnek (és ezzel együtt magyarellenesnek) tartott hátrányos költségvetési- és adóelosztásban Szlovákia és Kárpátalja számára, amely a nemzetiségi területekről történő tőkeelvonásban is megmutatkozott. Véleménye szerint a vasúti tarifa rendezetlensége, az állami megrendelések egyoldalú cseh érdekekbe állítása, a pénzügyek terén a cseh banktőke vezető szerepe a szlovákiai konkurencia megfékezésére valójában a szlovákiai gazdaság visszafejlesztésére és a cseh gazdasági érdekek érvényesítésére szolgált. A szlovenszkói ipar fejlődésének „objektív akadályait” is hangsúlyozta (fejletlenség, szervezetlenség, koncentráció hiánya). A gazdasági viszonyok társadalmi vonatkozásainak bemutatásakor a kisebbségen belüli antagonizmusokat (polgárság – alsóbb néprétegek) emelte ki. /12/

A kelet-közép-európai térség gazdasági súlypontjainak a változásait végül összegző igénnyel egy nagyobb ívű mérlegvonást megkísérlő monografikus munkában rögzítette. /13/ Benne – a magyarországi gazdaság megcsonkításának adatain kívül – már az utódállamokon, így a csehszlovák államkereten belüli gazdasági/technikai modernizáció kérdését is felvetette: „Végeredményében az még nem értékítélet a trianoni békemű felett, hogyha bemutatjuk, mennyit és mit kaptak a medenceország területéből az egyes államok. Ezek a részek esetleg fejlődhettek, tökéletesebb rendszerekhez kerülhettek, s így a Közép-Duna medencéje éppen a szétszakítottság folytán kerülhetett volna magasabb fejlődési korszakba. Ennek folytán a szétszakítás éppen szükségszerűségnek is vehető az egész medence továbbfejlődése szempontjából.” /14/

Ezt az elméleti definíciónak is felfogható gondolatot cáfolta az általános cseh gazdaságpolitika negatív eredményeivel: a felvidéki iparrombolás, az adópolitika, a banktörvények, a földreform káros következményeivel, amelyek a korabeli vélekedés szerint szinte gyarmati helyzetbe juttatták a magyarság tömegeit. /15/

Az első világháború utáni évek ipari termelési színvonala Csehszlovákia számára sem volt sikertörténet. A külhatalmi segédlettel konstituált és nemzetiségi szempontból ingatag belső kohéziójú államalakulat nem tudta kivonni magát a térségben megnyilvánuló gazdasági válságjelenségek hatásai alól.

A mezőgazdasági szektorban a lakosság jelentős része dolgozott, ami Szlovákia és Kárpátalja agrárjellegének volt köszönhető. Az 1921-es népszámlálás szerint a mezőgazdaság és az erdőgazdálkodás a lakosság 39,6%-át foglalkoztatta. Csehországban az agrárszektorban dolgozók aránya alacsonyabb volt (34,4%), mint az iparban dolgozóké (39,9%). A földművelők aránya Szlovákiában 60,6%, Kárpátalján 67,7% volt.

A fő termelési szerepet a kis- és középbirtokok játszották (20 hektár fölött – lásd a 16. sz. jegyzet táblázatát), amelyek az állattenyésztésre, míg a náluk nagyobb üzemek és nagybirtokok inkább a növénytermesztésre szakosodtak. Kedvezőtlenül hatott a mezőgazdasági üzemek helyzetére, hogy a termőföld nagyszámú kis parcellákra osztódott, amely nehezítette a gépesítést, és növelte a termelési költségeket. Az ágazat növekedését nehezítette a földbérletek nagy száma is, az üzemeknek csak 49%-a gazdálkodott saját területén. A magas bérleti díj a mezőgazdasági termelés jövedelmezőségét gyengítette. /16/

1918 után a magyarlakta területek tradicionális mezőgazdasági termelése is új értékesítési piacok felé orientálódott, nevezetesen a cseh és morva vidékek felé. 1924-ig ez az irányváltás meg is történt. Az államilag támogatott agrárkivitel ugyanakkor kedvezően hatott a belföldi termelésre.

A két világháború közötti szlovákiai magyar – főleg a mezőgazdasággal, földreformmal kapcsolatos – írásokra a gravaminális dikció volt jellemző. A Hantos-féle megközelítés komparatív módszerrrel – a magyar nemzetiségre lebontva – igyekezett választ adni a változásokra. /17/

Az 1921-es adatokból a mezőgazdaságban dolgozók arányszámát – nemzetiségük szerint – a következőképpen szűrte ki: csehek – 34%, szlovákok – 62%, németek – 28%, zsidók – 13%, magyarok – 61%. Számításai szerint Szlovákia termőterületének 35,7%-a esett a magyar etnikai szállásterületre. A földreform magyarellenességét adatokkal támasztotta alá. Eszerint az ország magyarlakta területéből (939 007 hektár) 34,72%-ot (325 852 hektárt) foglaltak le, amelyből a magyaroknak 20,63% jutott. A veszteség 269 781 hektárt tett ki, amelyet a magyar etnikai terület egységének megbontására létrehozott cseh, morva és szlovák telepek kaptak. Ennek súlyos anyagi és társadalmi következményei voltak.

A többi utódállammal szemben Csehszlovákiának a nyugat-európai típusú gazdasági fejlődési szint megközelítésére több lehetősége adódott, az ipari növekedés tekintetében pedig egy exportképes ágazat kialakítására nyílt esély. Előnyös pozícióból vághatott neki a polgári demokratikus elveket megvalósítani hivatott államrendszer gazdasági megalapozásának, amely erős etatista/kormányzati centralizmussal bővült, illetve cseh hatalmi vezetéssel és nemzetállami tartalommal telítődött.

A gazdasági növekedés elérése azonban komolyan megalapozott és megfontolt gazdaságpolitikai irányvonalak megfogalmazásán, illetve megvalósításán múlott. /18/

Mind a cseh, mind az elkülönülő szlovenszkói és ruszinszkói területek szoros gazdasági összeköttetésben álltak a dualista államszerkezet erőcentrumaival. Csehszlovákia – mint önálló gazdasági entitás – működésének az alapfeltétele az ún. történelmi országrészek (Csehország, Morvaország, Szilézia), valamint Szlovákia és Kárpátalja területeinek az integrálása volt. A keleti országrészeket agrárjelleg jellemezte, szórványos, alacsony fejlődési fokot mutató iparosodási gócpontokkal.

Az önálló csehszlovák nemzetállam létrehozása, gazdasági függetlenségének biztosítása (és ezáltal a politikai önállóság fundamentumámak lerakása) a régebbi gazdasági kapcsolatok radikális és erőszakos átértékelését, megszakítását és megszüntetését vonta maga után. A politikum és a nemzetállami aspirációk a gazdasági mozgásteret távlatilag meghatározták.

A múltbeli fejlődési interferenciákhoz több járulékos tényező is társult: a terület földrajzi nagysága, gazdasági és munkaerő-kapacitása, az infrastrukturális különbségek, a közlekedési vonalak irányultságai, az eltérő történelmi és közjogi hagyományok, az önkormányzati és központi gazdasági intézmények, testületek működési gyakorlata és nem utolsósorban az etnikai összetétel hatásai. /19/

4. A hitelszervezeti rendszerek egységesítési nehézségei

Ebben a fejezetben megkísérlem megvilágítani – komparatív módszer segítségével – az 1918 előtti magyarországi és csehországi bankrendszerek fejlődési irányát. Ennek tükrében a hatalomváltás utáni cseh bankpolitika integrációs kísérleteinek hatásai a szlovákiai és kárpátaljai területek pénzintézeti felépítésének koordinálására jobban elemezhetővé válnak.

A megmutatkozó modellváltások (a specializáltabb formákat felvonultató cseh bankrendszerhez való alkalmazkodás) és típusváltozások (új pénzintézeti formák) árnyalhatják a két világháború közötti korszak kisebbségi magyar pénz- és bankügyi aktivitásainak terén bekövetkezett pozitív és negatív elmozdulásokról alkotott elképzeléseinket, ill. pontosíthatják mozgásterük beszűkülésének és/vagy potenciális újabb tevékenységi körüknek azonosítását, behatárolását.

Részletesen foglalkozom a cseh bankrendszer 1918 előttről hagyományozódott (és azután csak módosított) szakosodott szintjeivel, mert csak ennek jegyében tudjuk megérteni az impériumváltás utáni magyar bankvezetői dilemmákat, az alkalmazkodás útjait. A szlovákiai magyar nemzetiségi bankok intézményi/szervezeti integrálódásának folyamatát új szempontok keresésével próbálom megragadni.

A pénzintézetek közötti munkamegosztás milyensége alapján univerzális (vegyes) és specializált bankrendszerek különböztethetők meg. Az első csoport bankintézetei a rövid lejáratú hitelnyújtást a hosszú lejáratúval ötvözik (befektető-beruházó jelleggel bírnak). A specializált típusúak az üzlettípusok szerint szakosodnak (elkülönül a kétféle hitelezési mód). /20/

4.1. A magyarországi bankrendszer

A felső-magyarországi területek szoros szálakkal, szervesen fejlődött financiális csatornákkal és hagyományos közlekedési/gazdasági „véredényekkel” kötődtek a központi fekvésű Budapesthez. Ezen terület hátránya is ebből fakadt: a főváros domináns szerepe periféria jellegét még jobban kidomborította. A helyi pénzügyi központokra korlátozott mértékű fejlődés volt jellemző.

A magyar bankrendszerben az üzlettípusok szerint szakosodott intézetek hiányoztak (egyébként a Felvidéken és Kárpátalján az új államhatalom alatt sem épültek ki). /21/ Részvénytársasági alapon szerveződött – sajátos jegyeket is magukon viselő – bankok, takarékpénztárak és ipari/mezőgazdasági szövetkezeti típusok léteztek.

A bankok és a takarékpénztárak közötti törvényi és gyakorlati választóvonalak, amelyek már a 19. század közepén halványultak, a 19–20. század fordulójára gyakorlatilag eltűntek, csak üzletpolitikájukban és -szerkezetükben voltak felfedezhetők alapvető eltérések. /22/ Tomka Béla szerint „Magyarországon (…) az első világháborúig – más univerzális bankrendszerekkel összevetve is – intézményileg kevéssé differenciált pénzügyi rendszer működött, az egyes pénzintézeti típusok közötti munkamegosztás kisfokú volt.” /23/

A kiegyezés időpontjáig lényegében – a szó legszorosabb értelmében – csak az ország pénzügyi központjává váló Budapesten működtek bankok, nem utolsósorban a külföldi tőkerészvétel következtében. Az első nagy alapítói (gründolási) korszak idején (1867–1873) a modernizálódó magyar gazdaságban az ipar, a vasút és a mezőgazdaság egyes ágazatainak a fejlesztésében fontos szerepet vállaltak fel a forgalmi bankok (cre`dit-mobilier típusúak).

A gazdasági válságot követő „lassú regenerálódás” után az 1880-as években „előrehaladt a pénzügyi élet integrációja is”, egyrészt az Osztrák-Magyar Bank üzletpolitikájának (fiókhálózat kiépítése), másrészt a szorosabbá váló és fokozatosan bővülő fővárosi-vidéki pénzintézeti hálózatok kiépülésének köszönhetően. Ennek részét képezte az 1870-es, 1880-as évek fordulóján a „kétfajta hitelrendszer” (alsó – takarékpénztárak, felső – budapesti bankok) egységesülési folyamata, valamint a lokális/regionális intézeti típusok üzemvezetési normaátvétele is. /24/ Ugyanakkor a legnagyobb magyar nagybankok (Magyar Általános Hitelbank, Pesti Magyar Kereskedelmi Bank) a nemzetközi tőkekapcsolatok „láncszemei” lettek, és a magyar pénzügyi rendszer meghatározó tényezőivé váltak.

Az 1895–1913 közötti korszakot a legújabb magyar banktörténeti munkák a nagybankok aranykorának nevezik. Ekkor alakultak ki fiókszféráik, amelyek kiterjedését a takarékpénztárak nagy száma, a hitelintézeti sűrűség, ill. a nemzetiségi területek etnikailag zárt ügyfélköre is akadályozta. Erőteljesen építették ki érdekeltségi befolyásukat az egyes gazdasági ágazatokban, amelyeken belül a legerősebbek az ipar felé fordultak. /25/

A (regulatív) takarékpénztárak a Lajtán túli területeken az 1844. évi császári pátens rendelkezésére alakultak. Az egyesületi/községi takarékpénztári formát 1852-ben engedélyezték. A cseh területeken községek hozhatták őket létre, kimondottan karitatív célzattal. Az osztrák pénzügyi kormányzat 1847-től Magyarországon is megkísérelte bevezetni, de sikertelenül. Gyökeret ereszteni nem tudott, a magyar pénzintézeti fejlődés másfajta utakon járt. /26/

A magyarországiak már a 19. század közepétől nyereségorientált módon működtek, bankszerű üzletpolitikát folytattak, gyakorlatilag letéti bankoknak tekinthetjük őket. Fejlődésüket a közkereseti társaságokról szóló (1840:XVIII.tc.) és a magyar liberális gazdaságpolitika egyik jelképének számító kereskedelmi törvény (1875:XXXVII.tc.) rendelkezései szabályozták. /27/

Kevésbé számon tartott pozitívumuk – ha korlátozott mértékben is –, hogy az egyes kisrégiók/helyi társadalmak közművelődési, kulturális és szociális-karitatív „szükségleteit” kielégítették, legalább részben pótolva az ezen a téren hiányzó segélyegyleti-szövetkezeti intézményeket, emellett fontos tőkefelszívó szerepet is elláttak.

A magyar banktörténeti feldolgozásokban az 1918 előtti nemzetiségi pénzintézeti fejlődésnek kisebb figyelmet szentelnek (a magyarországi munkákban erőteljesebben talán csak a román bankok/szövetkezetek jelennek meg, a román nemzeti mozgalom nagyobb szervezettsége miatt). A szlovák bank- és szövetkezeti fejlődéssel nem foglalkoznak. A szlovák intézetek is részei voltak a magyarországi bankszervezetnek, valamint részesei annak fejlődésének, formálódásának.

A szlovák nemzetiségi bankok közül a legjelentősebbek (Ru¾omberský úèastinársky úverný ústav – 1879, Hornouhorská banka Tatra – 1885) kialakulása a kiegyezés korára tehető. A 80-as és 90-es évek konjunktúrája – igencsak szűk keretek között – a szlovák érdekeltségű (kisebb) ipari részvénytársaságok megszületését eredményezte, amelyeknek megvoltak a pénzintézeti összeköttetéseik is. A szlovák tőke ipari részvétele azonban elenyésző mértékűnek minősíthető annak ellenére, hogy az etnikailag szlovák többségű felső-magyarországi vármegyékben a 19–20. század fordulójára már figyelemre méltó lokális/regionális gazdasági bázisaik voltak (az agrárszektorban és a könnyűiparban).

Megvoltak a kapcsolódási pontjaik a szlovák nemzeti mozgalom felé is, amely mind céltudatosabban szervezte és valósította meg gazdasági programját. A 19. század 80-as éveitől datálható a szoros cseh–szlovák tőkekapcsolatok kialakulása, amelyet a ®ivnostenská banka által (elsősorban a rózsahegyi és a turócszentmártoni intézetnek) nyújtott visszleszámítolási hitelcsomagok képviseltek. A Tatrabanka valójában már az affiliációjának volt tekinthető, amelyet az 1911-es szanálással a pénzügyi összeomlástól is megmentett. Ezek a folyamatok egyik fejezetét jelentették a térségben megnyilvánuló cseh expanzivitásnak és tőkekivitelnek. A cseh tőke ezen kívül az észak-magyarországi cellulóz- és papíriparban szerzett részesedést. /28/

Az 1906–1912 közötti időszakban fejlődésük felgyorsult (bankalapítások, tőkeemelések, a fiókhálózat bővítése), emellett már korábbtól a felvidéki szlovák–magyar nemzetiségi/nemzetiségpolitikai szembenállás és antagonizmus a pénzügy terére is áthelyeződött. /29/

4.2. A cseh tartományok bankrendszere

A hitelszervezeti rendszer ezeken a területeken más fejlődési utakat járt be. Csehországban többszintű, horizontálisan és vertikálisan differenciált pénzintézeti struktúra alakult ki. Két fő alkotóeleme volt: a kereskedelmi bankok és az ún. „népi pénzügy” (lidové penì¾nictví) szférái.

A pénz- és bankügyi szektor viszonylagosan fejlettnek volt tekinthető, mert a fordulat előtti cseh–morva–sziléziai tartományok gazdasági élete és banktevékenysége Alsó-Ausztria és Bécs felé orientálódott. Prága regionális jellege ellenére a 20. század elejére a ciszlajtániai területek jelentős pénzügyi központjává nőtte ki magát. /30/

A cseh kereskedelmi bankok virágkora az 1890–1918 közötti időszakra tehető. Az előző időszakban fokozatosan erősödő cseh nemzetiségi pénzintézetek számottevő pozíciókat vívtak ki a cseh területek pénzügyi életében (mellettük német és ügyviteli nyelvükben kevert cseh–német intézetek is működtek). Szervezeti fejlettségük előrehaladt, tőkeellátottságuk növekedett. Új hitelformák terjedtek el (hosszú lejáratú ipari hitel), amelyek a bank–ipar kapcsolatban kezdtek fontos szerepet játszani.

Annak ellenére, hogy koncentrációs és centralizációs tendenciák kerültek előtérbe, cseh tőkeközpontok képződtek, kiterjedt – a cseh nemzeti mozgalmat támogató – fiókhálózat épült ki és bővült, az osztrák–német tőke továbbra is megőrizte vezető pozícióit. A cseh nagybankok figyelemre méltó tőkekivitelt bonyolítottak le egyrészt a Monarchián belüli piacok, másrészt a külföldi (Oroszország, Balkán) területek felé. Ez nem nélkülözte a nemzetpolitikai mozzanatokat sem (a cseh tőke tudatos behatolása a szláv lakosságú területek gazdasági ágazataiba). A függetlenedő és erősödő cseh tőke alapját és utánpótlását a szövetkezetek és takarékpénztárak által felszívott kistőkék alapozták meg. /31/

A 19. század 60-as, 70-es éveitől külföldi (porosz) mintát követve az ún. szakosodott pénzintézeti típusok között jelzálogintézetek alakultak ki, amelyek adaptálódtak a csehországi viszonyokhoz. Tartományi támogatás és ellenőrzés mellett működtek, az általuk kibocsátott kötvények a jelzáloghitel alakulására kedvezően hatottak. 1918 után, amikor a megváltozott viszonyok között a hagyományos banküzleti tevékenységre is ráálltak – és a többi részvénybankkal versenyre kényszerültek –, fokozatosan veszítettek jelentőségükből, és megszűntek.

A tartományi bankok története a Zemská banka království èeského 1889. évi létrehozásával indult, amelyet a csehországi tartományi gyűlés hívott életre a községi, meliorációs és vasúti kölcsönök biztosítására. Spekulatív üzletekkel nem foglalkozott, de kiterjedt üzleti tevékenységet fejtett ki (kötvénykibocsátások). /32/ 1918 és 1938 között Közép-Európa egyik legnagyobb értékpapír-kibocsátó intézete volt, és a cseh bankok részére egyfajta „jegybanki” feladatot is ellátott.

A sokrétűen szakosodott pénzintézetek mellett a szövetkezeti mozgalom ugyancsak változatos szerkezetű fajtáit figyelhetjük meg. /33/ Jellemzőjük a közigazgatási egységekkel való szoros összefonódás. Bármely adminisztratív szerv létrehozhatta hitelintézetét: a tartomány, a járás és a község is. Az osztrák engedélyezési jogon alapuló szervezet gyökerében különbözött a magyarországitól.

Kis és közepes nagyságúak voltak, kiterjedt hálózatot alkottak, decentralizált (regionális/lokális) jellegük volt. Különböző típusaik a 19. század folyamán keletkeztek, a 20. század kezdetén már körülhatárolt szereppel bírtak. 1918–1938 között új formáik már nem jöttek létre, az üzletkörük lett a törvények által pontosítva. A tárgyalt korszakban a kereskedelmi bankok számára egyszerre jelentettek konkurenciát és kisegítő/kiegészítő szolgáltatást (a kisbetétek összegyűjtése és továbbítása a bankok felé, kedvező hitelnyújtás). Egyik fő ismérvük az volt, hogy nemzetiségi alapon (is) szerveződtek.

Az államfordulat után jelentős forgalomnövekedést tudtak elkönyvelni. 1919–1923 között betét- és hitelmennyiségük két-, sőt háromszorosra nőtt. A legerősebbek közülük húsz év alatt befolyásos tőkeközpontokká váltak, és hasonló szerepet játszottak, mint a kisbankok, sőt néhány középbank. Üzletvezetési/üzletfilozófiai paradigmaváltásuk erre az időszakra esett: az önsegély (altruizmus) elhagyásával nyereségorientált kereskedelmi stratégiára tértek át (a régi utat csupán az agrárklientúrára támaszkodó vidéki hitelszövetkezetek követték). Kisvállalkozóknak, iparosoknak, földműveseknek üzemeltetési és befektetési kölcsönt nyújtottak, ill. községi/építkezési és személyi hitelt is folyósítottak. Az 1920-as évek első felének törvényei egységesítő célzattal rendezték helyzetüket. /34/

A cseh szakirodalom értelmezésében ezek egyrészt különböző jogi/szervezeti/ közigazgatási elv (takarékpénztárak, járási gazdasági szövetkezetek) szerint, másrészt a felelősségkiterjesztés módja (hitelszövetkezetek) alapján sorolhatók csoportokba.

A cseh takarékpénztárak fejlődési időszaka az 1880-as évektől kezdődött (az előző időszak a német intézetek virágzását hozta), de megerősödésük a 20. század elejére esett. Szövetségük (Svaz èeských spoøitelen v Èehách, na Moravì a ve Slezsku) megalakulása 1901-ben fontos szerepüket jelezte a cseh hitelszervezeten belül, de a német–osztrák intézetekkel szemben másodrangú helyzetbe kényszerültek. A Monarchia nyugati területein ellentmondásos folyamatok jellemezték fejlődésüket (pozíció- és térvesztés a bankokkal és a hitelszövetkezetekkel szemben a növekvő konkurencia miatt). Valójában ezek a változások váltották ki az egyesületi szerveződésüket, amely a kezdetektől etnikai antagonizmusként is jelentkezett. /35/

Az első világháborút követően fejlődésük átalakult, egyesülési tendencia érvényesült közöttük. Szlovákiában minimális számú új alapításaik nem tudtak elterjedni. A nemzetiségi megoszlás szintén jellemző volt rájuk: a cseh tartományokban mind a cseh, mind a német takarékpénztáraknak megvolt a pénzügyi központjuk (lényegében bankokról volt szó: a cseheknek az Ústøedná banka èeských spoøitelen, a németeknek a Zentrallbank der deutschen Sparkassen), de mindkét csoport egy revíziós központhoz tartozott (Svaz èeskoslovenských spoøitelen).

A pénzügyi műveletek mennyiségének tekintetében a kereskedelmi bankok után következtek. /36/ Nagyarányú fejlődésük a gazdasági konjunktúra idejére (1924–1929) esett.

A szövetkezeti mozgalomban fontos szerepet játszottak a polgári-iparos (városi) hitelszövetkezetek. 1901–1913 között gyors fejlődés jellemezte a ciszlajtániai területek szövetkezeteit, ez a tendencia az új (és kedvezőbb) nemzetállami viszonyok között is folytatódott. Szövetségük 1920-ban alakult, pénzfölöslegüket a ®ivnostenská banka szívta fel, amely 1868-tól az első cseh kereskedelmi bankként ezen szövetkezetek pénzintézeti központjaként is működött. A vidéki hitelszövetkezetek (elterjedt cseh megnevezésük: kampelièky /37/) kis intézetek voltak, amelyek főleg betétgyűjtéssel és – a földműveseket, falusi iparosokat ellátó – hitelnyújtással foglalkoztak (a városi és a vidéki szövetkezetek adatait lásd a jegyzetben). /38/

A járási gazdasági szövetkezetek 1882-ben alakultak át az ún. kontribúciós alapokból. Igazi fejlődésük a köztársaság idejére esett, amikor kötelező központjuk (Svaz okresných hospodáøských zálo¾en) is létrejött. Az intézet működéséért a járás vállalt felelősséget, főleg a földműves rétegnek nyújtottak olcsó hitelt. Pénzfölöslegük áramlási központja az Agrárna banka volt. Kisebb jelentőségűek voltak, Morvaországban és Sziléziában nem terjedtek el. /39/

A vizsgált időszakban tehát igencsak strukturált és specializált intézeti formák figyelhetők meg. A cseh területeken a 19. század 90-es éveitől datálható pénzintézeti koncentráció, az univerzális bankok megerősödése, részvény- és tartaléktőkéjük állandó növelése, illetőleg fiókhálózatuk céltudatos bővítése szilárddá tette a cseh nemzetiségi bankrendszert, még a domináns osztrák és német konkurencia ellenére is. Az ún. népi pénzügy hálózata pozitív szerepével (tőkefelhalmozás, a takarékosság támogatása) és szolgáltatásaival (olcsó hitel) jelentősen hozzájárult a cseh tartományok gazdasági fejlődéséhez. /40/

5. A törvények és rendeletek hatásai

A köztársaság megalakulásától a saint-germani és a trianoni békeszerződés Csehszlovákia általi ratifikálásáig terjedő több mint másfél év a gazdasági provizórium időszakaként jellemezhető. A hatalomváltás után a cseh politikai és gazdasági vezetés legfőbb célja a bécsi és budapesti pénzügyi központoktól való függetlenség elérése volt. Az államhatalmi eszköztárból elővett szigorú korlátozó intézkedések érzékenyen beleavatkoztak a gazdasági összeköttetésekbe.

Ebben az alfejezetben a gazdasági-pénzügyi vonatkozású törvényeket két nagyobb témakörben tárgyalom. Az első csoportot az általános gazdaságpolitikai rendelkezések alkotják. A másodikban – a teljességre való törekvés nélkül – a bankügyet befolyásolók kapnak helyet, melyek nemcsak a pénzintézetek működését és üzleti tevékenységét, hanem a bankrendszerben elfoglalt helyüket is megszabták.

A legelső intézkedések között 1918. november 2-án a Csehszlovák Nemzeti Tanács megtiltotta a hadikölcsönkötvények adójának kifizetését. A november 14-i rendelet az Osztrák–Magyar Bank fiókjai számára megakadályozta a zsírószámlákról való fizetést, ill. pontosította az ezzel kapcsolatos kivételes eseteket. A pénzügyminisztérium 1919. január 8-i rendelkezése a Monarchia jegybankfiókjainak megtiltotta a hadikölcsön-lombardüzletet. /41/

1919 februárját áttörésként könyvelhetjük el, hiszen alapvető pénzügypolitikai döntéseket hozott. Megnyílt a prágai tőzsde. Csehszlovákia vámterületének önállóságát külön törvény mondta ki. A radikális változások folyamatában kiemelt fontosságot kapott a pénzelkülönítés keresztülvitele.

A szervezési előkészületek januárban kezdődtek, amikor a megvalósítás technikai formáiról döntöttek. A korabeli magyar bankszakemberek ennek szerzőjének a pénzügyminisztert, Alois Ra¹ínt tartották. ő ugyan a nacionalista ideológia üzenetével „látta el” a reformot, azonban a tényleges gazdasági kérdésekről és a kezelési, megoldási módokról tanácsadói véleményét vette figyelembe.

A pénzelkülönítésről az 1919. február 25-i 84. sz. törvény rendelkezett. Szelleme a területi elvből indult ki. Ez már önmagában bizonytalanságokat (és következetlenségeket) rejtett magában, mert a határok – főképpen Szlovákia és Kárpátalja esetében – nemzetközi jogilag nem voltak megállapítva. A cseh területeken pedig a határ menti német nemzetiségi régiók illojalitása komoly erőpróbája lett sikeres lebonyolításának.

A csehszlovák állam területén használatos összes osztrák–magyar pénzjegy lebélyegzésre került. A bankjegyek mennyiségének 50%-át kivonták a forgalomból azzal a céllal, hogy az inflálódó pénztömeget csökkentsék. A pénzelkülönítés egyfajta visszahatás volt az Osztrák–Magyar Bank által továbbra is gyakorolt jegykibocsátó tevékenységre.

A beadott bankjegyek 50%-nak értékéért új pénzjegyeket, a másik részért 1%-os kamatozású államkötvényeket adtak.

Az 1919. április 10-i 187. sz. törvény a csehszlovák koronát törvényes fizetőeszköznek nyilvánította, és a pénzforgalomról rendelkezett (a lebélyegzett bankjegyek kivonása és az új pénzzel való helyettesítése stb.). A pénzügyminisztérium mellett megalakult az 1926-ig jegybanki feladatokat ellátó Bankhivatal (Bankoví úrad ministerstva financií). /42/

Az értékpapírok és bankértékek – magyarországi bankoknál történő – elhelyezését tiltotta meg az 1919. augusztus 5-i 464. sz. rendelet, amely ottani zárolásukat akarta megakadályozni (ezt 1922-ben szüntették meg). A magyarországi lakóhellyel rendelkező fizikai és jogi személyek értékeit zár alá lehetett így helyezni. Szabályozni és korlátozni lehetett behozatalukat, nem is képezték forgalom tárgyát. /43/

Az 1919. december 22-i 660. sz. kormányrendelet érzékenyen érintette a magyar bankok státusát. A pénzügyi kormányzat stabilizálni akarta a bankszektort, azon belül pedig azokat a hitelintézeteket, amelyeknek a behajthatatlan külföldi követelések és a hadikölcsönök által megrendült a helyzetük. Ez komoly beavatkozást jelentett az intézményi autonómiába, emellett ennek gazdasági-pénzügyi célzata és nem nacionalista jellege volt.

A bank élére felügyelőbiztost nevezhettek ki, aki az új betétek elfogadását megtilthatta, ill. elkülönített kezelésükre adhatott utasítást. Meg lehetett tiltani a pénzintézetek kötelezettségeinek (pl. a fizetések) a teljesítését is. Mindezek a megkötések nem jelentették azt, hogy a bank nem rendelkezhetett szabadon a vagyonával, de az esetleges értékesítésekhez a biztos hozzájárulása kellett. Az az intézet, amelyiknél elrendelték ezeket az utasításokat, a nyereséget a tartalékalap bővítésére volt köteles fordítani. Az 1920-as évek elején hatályát mindig meghosszabbították.

A rendelet kötelezte a pénzintézeteket, hogy vagyoni helyzetükről kimutatást készítsenek, de nem vette figyelembe a szlovenszkói és ruszinszkói intézetek különleges helyzetét. A megadott rövid időn belül (1920. január 6-ig) nem tudták felmérni valós pénzügyi helyzetüket, veszteségeik nem lettek pontosan feltérképezve. Nemcsak a magyar és a német, hanem a szlovák bankok is haladékot próbáltak kérni (eredmény nélkül).

A magyar bankvezetők véleménye szerint a rendelet negatívan hatott az intézetek helyzetére, mert elvonta a hitelt tőlük, amelyre nagy hadikölcsön-állományuk miatt szükségük lett volna. Önkritikus vélemény szerint azonban a felelőtlen pénzügyi politikájuk következményeként állt elő ez a válságos helyzet. 1918. évi mérlegeiket későn zárták le. Annak ellenére, hogy jelentős veszteségeik származtak a hadikölcsönökből, és Budapesten kötött tőkéik maradtak, nagy nyereségeket mutattak ki. Ehhez magas arányú osztalékfizetés, sőt betételutasítások is társultak. /44/

A kortársak által radikális struktúraváltásként – és a szlovákiai pénzintézeti rendszer folytonossága és hagyománya elleni támadásként – volt elkönyvelve az 1920. április 14-i 302. sz. törvény bevezetése, amely a takarékpénztárak jogviszonyait szabályozta.

Üzleteiket ennek alapján állami felügyelet alatt végezték, feleslegeiket közhasznú célokra kellett fordítaniuk. Csak közigazgatási szervek (községek, járások, megyék) hozhatták őket létre. A törvény részletesen megszabta testületeinek, végrehajtó szerveinek működési körét és felelősségét. Kötelezően elő lett írva a veszteségek törlesztésére szolgáló általános tartalékalap képzése, egyébként vagyonkezelésük, könyvvezetésük és számvitelük a kereskedelmi joghoz alkalmazkodott. Az értékpapírok árfolyamveszteségeinek fedezésére különleges tartalékalapot, az üzletágakból származó veszteségek ellensúlyozására újabb különleges tartalékapot voltak kötelesek létrehozni.

A takarékbetéteket folyószámlákra, fedezett zsírószámlákra is elfogadhatták. Nemcsak a kistőkék nyerhettek náluk elhelyezést, hanem a nagyobbak is. Jelzálogkölcsön folyósításával, értékpapírkereskedéssel, valamint váltóüzlettel egyaránt foglalkozhattak. Állami engedély mellett letétbe vehettek értékpapírokat és más értékeket. Kölcsönt nyújthattak az államnak, a megyéknek, a járásoknak, a községeknek és más nyilvános testületeknek. A törvény szövege a domináns állami felügyeletet (kormánybiztos útján) szintén tartalmazta. /45/

Lehetővé tették fiókhálózatuk kiépítését vagy egyéb gyűjtő- és fizetési helyek felállítását (engedélyezték az egyes üzletágakra szakosodott fiókjaik működését is). A takarékpénztári hálózat központosított rendszerű volt, szövetségben tömörültek, amely érdekvédelmi, revíziós és szakmai feladatokat látott el.

A változások érintették azokat a cseh, morva és sziléziai takarékpénztárakat, amelyeket nem közigazgatási egység hozott létre (5 éven belül kellett átalakulniuk). Csak két központi helyzetű takarékpénztár (Böhmische Sparkasse – Prága, I. Mährische Sparkasse – Brünn) képezett kivételt, alapszabályzataik érvényben maradtak, de ügyleteiket a törvényhez kellett alkalmazniuk. /46/

A törvény Szlovákiában és Kárpátalján egy év múlva lépett hatályba. Az itteni részvénytársasági szerveződésű pénzintézeteket (amelyek nevükben viselték a „takarékpénztár” kifejezést) annyiban érintette, hogy cégnevüket meg kellett változtatniuk (a „bank” jelölés vált kötetelezővé), és a nyereségorientált kereskedelmi politikát kellett követniük, amit már évtizedek óta folytattak, tehát ez nem volt nóvum.

A szlovákiai magyar „bankvezérek” aggodalma és nyugtalansága más természetű volt. Egyrészt cseh gazdasági diktátumként fogták fel, amelyek mélyén alapvető (negatív előjelű) működési változásokat véltek felfedezni, másrészt „a rólunk, de nélkülünk döntöttek” gondolat jegyében sérelmezték a centralista pénzügyi kormányzat lépését, amely nem vette figyelembe a specifikus viszonyokat. /47/

Ezt fejezte ki a Pénzintézetek Egyesületének alelnöki tisztét betöltő Hoepfner Gusztáv véleménye is. /48/ A cseh és a magyar hitelszervezeti fejlődés összehasonlításakor arra a következtetésre jutott, hogy az utóbbi részvénytársasági jellegű megalapozása fejlettebb intézeti formákat eredményezett, azonban Csehországban a takarékosság eszméjét a zászlajukra tűző pénzintézetek „meddő szerepet vittek és visznek ma is”.

Okfejtése a megváltozott közgazdasági viszonyok teljes félreértelmezésén alapult. Sarkított nézőpontjában a szlovákiai bankok válságos pénzügyi helyzetét emelte ki, ugyanakkor a magyar bankok feladatait túlbecsülte. Érzelmi színezetű érvelésének támpilléreiként az országrész hitelkapcsolatainak ismerete és a „közérdekű” banktevékenység indoka szerepelt. Az új minőségű cselekvési stratégiák megfogalmazásáig és vázolásáig nem jutott el. /49/

Néhány bank a gyakorlatban kényszerült rá a szervezeti és üzletvezetési változtatás felismerésének szükségességére. Erről a Pozsonyi Iparbank igazgatósága a következőképpen vélekedett: „A lefolyt küzdelmes év tapasztalatai azt mutatták, hogy az úgynevezett takarékpénztári rendszer nem volt képes a viharokban helyt állni. Elkerülhetetlenül szükségesnek mutatkozik, hogy rátérjünk a modern bank-systémára s megvalósítsuk az ehhez szükséges reformokat, amelyek főleg három irányban mozognak. Elsősorban oly erős és megbízható összeköttetésre kell szert tennünk, amelyre jó és rossz időben nyugodtan támaszkodhatunk. Továbbá szükséges az üzletkörnek minden a bankszakmába vágó üzletágra való kiterjesztése, kapcsolatban a részvénytőke megfelelő felemelésével és végül az igazgatóság reorganizálása oly módon, hogy egy kisebb tagszámú igazgatóság mellett egy nagyobb tagszámú igazgató-tanács létesíttetnék.” /50/

A takarékpénztári törvény szellemében kezdék szervezni a cseh típusú kommunális takarékpénztárakat Szlovákiában, de nem nagyon tudtak adaptálódni. /51/

A csehszlovák gazdaságpolitika a részvénytársaságok alapítását állami engedélytől tette függővé (1920. július 27-i 465. sz. törvény). Ez az ún. koncessziós rendszer a kötött gazdaságszervezés és -irányítás modelljébe illeszkedett. /52/

A legelső tervek egy szlovákiai illetékességű jelzálogbank alakítására – amely a beruházási jellegű hosszú lejáratú kölcsönök nyújtására szakosodott volna – egymástól függetlenül mind a szlovák, mind a magyar és német bankok egyesületében már 1920-ban felvetődött (magyar vélemény szerint a bécsi és budapesti jelzálogos követelések átváltását vállalhatta volna fel, reményük szerint mobillá tételüket segítette volna elő). A másik variáció „egy már működő csehországi jelzálogbank letelepedésének” adott volna előnyt. /53/ A későbbiekben bebizonyosodott: csak az utóbbinak van realitása.

1922-ben a kormányzati körök elképzelései nem önálló intézet felállításával számoltak, hanem két Csehországban sikeresen működő pénzintézet működésének kiterjesztéséről Szlovákia és Kárpátalja területére. Ezek fiókintézeteiken keresztül biztosították volna a jelzálog-, ill. a községi hitelnyújtást. Ez a kiterjesztés ideiglenes jelleggel bírt volna, a fiókok önálló intézetté való fejlődésére is esélyt láttak. /54/

A jelzálogkölcsön nyújtására szakosodott Hypoteèná banka az 1922. július 11-i 238. sz. törvény értelmében állította fel pozsonyi fiókját. /55/ A községi, a meliorációs és a vasútkölcsön nyújtását a Zemská banka vállalta fel. Tevékenységüket pozsonyi székhellyel 1924. június 29-én kezdték meg. /56/

Kocsis Aranka: A martosi „egyke” (Születéskorlátozás egy kisalföldi faluban a 18—20. században)

A martosi református egyházközség jegyzőkönyvének egy 1890. év eleji bejegyzése szerint a helybeli református iskolában „száznál több a növendék”, s mivel már az előző évben is az volt, a megye közigazgatási bizottsága kötelezi az egyházközséget, hogy az addigi egy tanító mellé segédet fogadjon. /1/ A másodtanítói állás szervezése azonban nehéz feladatnak bizonyult az egyházközség számára, mivel hiányoztak hozzá az anyagi feltételek (egy újabb osztályterem, lakás a tanítónak, pénz a díjazására stb.). A következő évben újabb figyelmeztetés érkezett, hogy „az iskola túlterheltsége miatt iskolai helyiség- és két tanítorol vagyoni allapotahoz mérten minél előbb illetve jövő tanév kezdetére gondoskodni el ne mulassza”. /2/ A presbiteri ülések jegyzőkönyveinek tanúsága szerint az egyházközség vezetősége ezekben az években sokat foglalkozott az iskolában uralkodó állapotokkal, s igyekezett előteremteni a szükséges pénzt a második tanítói álláshoz, ami végül az évtized végére sikerült. Három évtized múlva a gondok megismétlődtek, az új század elején ugyanis annyira nőtt a gyerekek száma az iskolában, hogy az 1920-as évek végére a két tanító is kevésnek bizonyult. 1930-ban a harmadik tanító beállítását rendeli el a tanfelügyelőség, mert „az 1930/31. tanévre megállapított iskolakötelesek száma az I–VIII osztályban 152. E szerént 12 vel több, mint amennyit a törvény a két meglevő tanerőre megállapít”. /3/ S újra megindul a felszólítások, figyelmeztetések és sürgetések sora, s mert most sincs új osztályterem, se tanítói lakás, se iskolapad, se tanszer, se pénz a tanítói bérre, „s ezek megszerzése ma nagy nehézségbe ütközik, valamint a vegtelen sulyos pénzügyi helyzeten és főként a rendkívüli rossz termés folytán kivetéssel a népet terhelni nem lehet, amikor vetőmagja és kenyere sincs”. Az egyházközség vezetősége ugyan nem zárkózik el a megoldás keresése elől, ám szerinte a harmadik tanítói állást csak ideiglenes jelleggel kell felállítani, mert az iskolakötelesek száma „rövid időn belül a születési anyakönyv bizonysága szerint 2-3 év mulva annyira alá száll, illetve megszünik, hogy a meglevö két taneröre elö irt létszám sem lesz meg… a nehány éve erősen fellépett egyke folytan”. /4/A következő két évben az egyházközség igyekszik elodázni a harmadik tanító ügyét, más megoldásokra tesz ajánlatot a tanfelügyelőségnél (pl. délelőtti és délutáni felváltott tanítást javasol), közben az „egykére” hivatkozik, amely „olyan erősen pusztít, hogy két év múlva a két tanító is könnyen elvegzi a tanitást”. 1833-ban végül mégis kénytelenek megválasztani a harmadik tanítót. Ez az állás három éven át terheli az egyházközség kiadásait, az iskolaszék 1836. júliusi gyűlésén pedig már arról határoznak a presbiterek, hogy kérni fogják a tanfelügyelőségtől a harmadik, ideiglenes osztály megszüntetését, „mivel a létszám az 1936/37 iskolai évben 106 ra csökkent és évről évre amint látszik rohamosan fogy”.

E sorok fölött elgondolkodik a kutató: valóban ilyen hirtelen, szinte egyik évről a másikra változott volna meg a demográfiai magatartás Martoson, s a népesség addigi folyamatos növekedése minden előzmény nélkül kezdett volna el rohamosan csökkenni? Lehetséges, hogy az „erősen fellépett egyke” előtt ne alkalmaztak volna valamilyen mértékben születéskorlátozást? Hogyan is áll a helyzet azzal a bizonyos demográfiai ollóval, mikor nyílt szét, szétnyílt-e egyáltalán Martoson?

Demográfusok vezették be a demográfiai átmenet, a demográfiai olló fogalmát a demográfiai magatartások leírására. Megfigyelték ugyanis, hogy a modern kori alacsony születési és halálozási arányokat megelőzően korábban ezek az arányok egyaránt magasak voltak, a kettő között pedig volt egy átmeneti időszak, amikor a hagyományos demográfiai magatartás átalakult, először a halálozási arányszám kezdett süllyedni, majd ezt lassan követte a születések csökkenése. Az átmenet időszaka az, amikor a demográfiai olló kinyílik, s gyors ütemben növekszik a népesség. A modern társadalmakban, vagyis a nyugat-európai fejlett országokban e változás a 18. század végén kezdődött el, s az átalakulás – amíg az olló nyitva volt, s a halálozások lecsökkent aránya mellett a születések száma továbbra is magas maradt – mintegy száz évig tartott. A kelet-európai régiókban e folyamat jóval később s más ütemben játszódott le. Magyarországon az eddigi kutatások eredményei szerint a demográfiai olló csak egy századdal később, az 1872–1873. évi kolerajárvány után nyílt ki, ekkortól csökkent a halálozások száma szisztematikusan. A születéseké viszont nem sokkal ez után, az 1890-es években ugyancsak fogyni kezdett, s a századfordulóra újra beállt a párhuzamos vonal. A fő kérdés megválaszolása – hogy ti. miért, minek a hatására következik be a hagyományos demográfiai magatartás megváltozása, ill. hogy Magyarországon miért csak egy szűk évtizedig maradt magas szinten a születési arány, miért csak egy szűk időszakra korlátozódva növekedett ugrásszerűen a természetes szaporodás, s az okok keresése közben a kutatók egyre finomabb módszereket dolgoztak ki, amelyek nyomán az általánosan felvázolt kép is egyre árnyaltabb lett. A népesség-összeírásokra alapozott családnagyságokat és családszerkezeteket vizsgáló kutatások, anyakönyvek elemzésével végzett családrekonstrukciós vizsgálatok eredményei alapján ma már úgy látjuk, hogy a 18–19. századi Magyarország lakosságának demográfiai viselkedése igen változatos volt. Pl. az anyakönyvek elemzésével kiderült, hogy Magyarország egyes vidékein (az Ormánság és a Sárköz falvaiban) már a l8. század végén alkalmaztak születéskorlátozást, azaz Európában a legkorábbi időszakban, a franciaországi példákkal egy időben.

Az összefüggések kereséséhez, az eltérések magyarázatához minél több adat és elemzés szükséges. Ezek gyarapodó sorában egy lehet a kisalföldi Martos példája, ahol a fennmaradt anyakönyvek a nyers adatok mellett a finomabb mutatók kiszámítására is lehetőséget kínálnak. A történeti demográfiai adatok értelmezését Martos esetében szerencsés módon segíthetik a néprajzkutatók munkái, akik érdeklődése a falu archaikus kultúrája iránt a 20. század harmincas éveitől kezdve szinte folyamatos. Martost az „egykés” faluk közt tartják számon, e vonásával kiemelkedik a Komárom környéki református települések sorában, amelyek némelyike – mint Hetény – a szájhagyomány szerint ugyancsak „egykés” volt (de a szaktudományok eddig különösképpen nem foglalkoztak velük).

Az alábbi elemzés elsősorban azt célozza, hogy az „egyke”, vagyis a születéskorlátozás, ill. a gyermek értékének a szempontjából vizsgálja meg az anyakönyvekből kiolvasható történeti demográfiai adatokat (a kérdéskör teljes kimerítésére természetesen nem vállalkozik).

1. Martos népessége

Martosnak a legutóbbi, 2001-es szlovákiai népszámlálás adatai szerint 766 lakosa van, ebből 694 (90,6%) magyar, 63 (8,2%) szlovák nemzetiségű, 488 (63,7%) református vallású, 217 (28,3%) pedig katolikus. Az 1941. évi, a bécsi döntést követő magyarországi népszámlálás – amely Martoson az „egykézésnek” éppen a fenti egyházi jegyzőkönyv szerinti kezdetének adatait rögzíti – ennél jóval nagyobb népességet vesz számba, 1357 lakost (ebből 2 szlovák, református pedig 817). Egy századdal korábban, Fényes Elek 1851-ben megjelent népességstatisztikája szerint a 19. század derekán 653 református, 24 katolikus és 7 zsidó lakott a faluban. /5/ A feltűnően nagy ingadozás a másfél század alatt nem érthető, ha nem tudjuk, hogy Martoshoz több kiterjedt puszta, érseki birtok is tartozott a falu határában (Agyagos, Gyótva, Kingyes, Kava), ahol főleg katolikusok laktak. A puszták népességét Fényes Elek láthatóan nem számította Martoshoz, a későbbi népszámlálások viszont legtöbbször a faluéval összevontan közlik az adataikat, mígnem 1950–1970 között e pusztákat fokozatosan elcsatolták Martostól. Az 1869-től kezdődő tízévenkénti népszámlálások adatait így mindezeket szem előtt tartva tekintjük át: 1869 – 910, 1880 – 913 (ebből református 788), 1890 – 1021, 1900 – 1155, 1910 – 1288, 1919 – 1178 (ebből református 850 /6/), 1921 – 1261, 1930 – 1369, 1941 – 1357 (ebből református 817), 1950 – 969, 1961 – 1070, 1970 – 983, 1980 – 929, 1991 – 801, 2001 – 766. Ezeknek az évtizedenkénti adatoknak a többsége számunkra kevéssé megbízható, alig használható forrás, s főleg nem vethetők öszsze egymással a puszták népességének hol ide, hol oda való csatolása miatt, a felekezeti hovatartozás adatainak a hiánya miatt vagy éppen azért nem, mert az államhatárok változásának következtében egymástól eltérő népszámlálási kategóriák szerint készültek. /7/ Ezek az összevont adatok a 19. század derekától az 1930-as évekig lassú ütemű, de folyamatos növekedést mutatnak (kivéve az 1910-es éveket, amelynek folyamán bekövetkezett fogyás feltehetően elsősorban a világháború számlájára írható, részben pedig a kivándorláséra /8/). De ezekből az adatokból nem derül ki, hogy a falu túlnyomó többségében református népessége a pusztákéval azonos ütemben gyarapodott-e vagy sem. Csak annyi állapítható meg, hogy a falu és a puszták együttes népessége az 1930-as években volt a legnagyobb, s az addig felfelé ívelő folyamat ezt követően megfordult. Az 1930. és 1941. évi népszámlálás még majdnem egyforma eredménye után az 1951-es népszámlálás jelentős fogyást mutat, ami a természetes fogyás mellett a második világháború, a deportálások és a kitelepítések tragikus következményeit is tükrözi. /9/ Az 1961-es gyarapodás mögött ezzel szemben az a szlovákiai magyarság egészére is általában jellemző növekedés tapintható ki, amely a deportálás és a reszlovakizáció rendeleteinek hatálytalanítása után a Csehországból visszatérteknek és a nemzetiségüket szabadon megvallóknak köszönhető. Az 1970. évi népszámlálás és a továbbiak Martos népességét a puszták nélkül adják meg, így ezek az utolsó adatok már csak a falu népességének fogyását mutatják.

A hivatalos összeírások népességadatai Martos természetes szaporodásának és halandósági mutatóinak a kiszámításához ilyenformán alig használhatók.

A martosi református egyház anyakönyveit 1731 májusától kezdték vezetni. Kezdetben csak a születéseket írták be, ezeket is valószínűleg hiányosan, 1746-tól jegyezték fel a házasságkötéseket, a halálozásokat pedig 1747-től, az első években mindkettőt meglehetősen hézagosan (évente alig találunk egy-két bejegyzést).

Az eredeti anyakönyveket a Nyitrai Területi Levéltár (©tátny oblastný archív, Nitra) őrzi. Másolati példányok találhatók a martosi református egyházközség levéltárában, bár hiányosan, a 18. század utolsó 15 évének adatai itt nincsenek meg. Elemzéseim nagy részét, a könnyebb hozzáférhetőség miatt, a másolati példányok alapján végeztem, a demográfia bevett gyakorlata szerint az 1895. évi bejegyzésekkel (az állami anyakönyvezés megkezdésének idejével) bezáróan.

A munka során elsősorban Andorka Rudolfnak az átányi református anyakönyveket elemző dolgozatát, annak számítási módszereit és szempontjait követtem azért is, hogy Martos mutatói összevethetők legyenek Átány és a többi faluéval, amelyeknek anyakönyveit Andorka Rudolf és mások feldolgozták. /10/

A martosi 18–19. századi anyakönyvek a szomszédos Imely reformátusságának adatait is magukban foglalják, mivel az imelyiek a martosi egyházhoz tartoztak (s tartoznak ma is) filiaként. A martosiakra és imelyiekre vonatkozó bejegyzések egymástól elkülönítetlenül, vegyesen szerepelnek az anyakönyvekben. A számításokhoz az imelyiekre vonatkozó bejegyzéseket természetesen nem vettem figyelembe. Kihagytam a puszták lakóinak adatait is, bár azok reformátussága legtöbbször a faluból kiköltöző (férjhez ment, munkát vállalt) martosi lehetett, egyedül Abapusztáét nem, mert az nem földesúri (érseki) nagybirtok volt, mint a többi, hanem a faluhatár részeként Martos tulajdonában volt (s van ma is) alig 3 km-re a településtől (ma itt vannak a martosiak szőlői).

1. táblázat. A martosi református anyakönyvbe bejegyzett házasságkötések, születések/keresztelések és temetések száma és az utóbbi kettőből kiszámított természetes szaporodás
szemle_2002_3_kocsis_01

* A házasságkötések bejegyzései 1895 júliusáig, a születéseké augusztusig, a temetéseké szeptemberig tartanak

A református népességnek az anyakönyvekbe bejegyzett születések és halálozások száma közti különbségből kiszámítható természetes szaporodása a 19. század folyamán alacsony, az 1830-as és az 1840-es években – a század folyamán legerősebben ekkor pusztító járványok következtében – a halálozások száma meghaladja a születésekét, és fogyás áll be.

A 18. század végi évtizedek növekedése a 19. századiakhoz képest feltűnően nagy, ami azonban feltehetően nem a természetes szaporodás, sokkal inkább a halálozások gyaníthatóan hiányos bejegyzésének a következménye, így nem is tekinthető valósnak. A 18. század sajátosságainak az elemzésével, a hiányok s a kevés adat miatt, a továbbiakban nem is foglalkozom.

Az anyakönyvek bejegyzései szerint tehát Martoson a 19. század folyamán az 1880-as évekig a születések és a halálozások száma egyaránt magas volt, az 1880-as években a halálozások száma jelentősen csökkent, a születéseké továbbra is magas maradt. Eszerint Martos 19. századi demográfiai viszonyaira a hagyományos sajátosságok jellemzők, változás az 1880-as években – az országosan általában jellemző módon – a halandóság hirtelen javulásával kezdődött el.

2. Halandóság

Martos a Nyitra és a Zsitva folyó által közrefogott, lapos, ma is meglehetősen vizenyős helyen fekszik. A 19. század derekán jellemző viszonyokat így foglalja össze Fényes Elek szótára: „Határát az árvizek felette rongálják, annyira, hogy az épületek is csak sövényből készültek… Szántófölde meglehetős termékeny ugyan, de igen kevés… főgazdasága a helységnek szénatermő réteiben és marhatartásában áll.” /11/ A mindennapi betevő falatot a szénatermelés és a marhatartás mellett akkoriban elsősorban a halászat adhatta, amelynek emlékei ma is elevenen élnek a helyi köztudatban. A vízszabályozási munkálatok a falu határában csak a 19. század legvégén, 1895-ben kezdődtek el, ennek során a két folyót gátak közé szorították, s a vízfolyások, erek, lápos-mocsaras helyek lecsapolásával új termőterületeket nyertek. Borovszky Samu vármegyesorozatának kötete az éppen átalakult viszonyokat írja le: „Hajdan az árvizektől sokat szenvedett, annyira, hogy alig volt év, melyben nagyobb árvízveszély ne fenyegette volna. Rudnay érsek át is akarta a lakosokat telepíteni biztosabb helyre; de a martosiak ebbe nem egyeztek bele, azt mondván, hogy ők csak itt maradnak, a hol víz van és a hol halászhatnak. A halászat volt a lakosok főkeresetforrása és egy-egy árvíz több hasznot hajtott nekik, mint a menynyi kárt okozott. Most már ez a keresetforrásuk majdnem teljesen megszűnt, mert az ármentesítés és a belvízlevezetés megszüntette az árvízveszélyt és a határbeli állóvizeket, bőven kárpótolván a lakosokat a felszabadult és mívelhetővé vált földterülettel. Itt van a vágbalparti ármentesítő társulat nagy szivattyútelepe, egy-egy 130 lóerejű gőzgéppel.” /12/ (A század végi országos mezőgazdasági statisztikának éppen a vízszabályozások előtti állapotokat rögzítő adatai szerint a 4881 hektár kiterjedésű határban 1280 hektár [26%] a szántó. /13/ Ez az adat azonban a pusztákat is magában foglalja. A falu immár puszták nélküli területe 1970-ben mindössze 1996 hektár. /14/)

A halandóság 19. századi jellemzői után kutatva érdemes figyelni a fenti idézetekben emlegetett olyan tényezőkre, mint a földrajzi környezet, a vizenyős, lápos-mocsaras vidék, amelyek nyilván kihatottak a járványok lefolyására, a század halandósági mutatóit pedig – amint alább is kitűnik – leginkább a járványok és az állandóan jelen levő fertőző betegségek határozták meg.

A halálozások száma a 19. században Martoson, a református anyakönyvekbe bejegyzett adatok szerint, végig magas volt, csak az 1880-as években következett be javulás. A nyers halálozási arányszámok kiszámításához megbízható népességszámadatokra van szükség, amelyekkel azonban – amint fentebb bemutattuk – alig rendelkezünk. A Fényes Elek statisztikájában megadott reformátusok számát viszonyítva az 1850-es évek halálozásainak számához 38 ezrelékes évi halálozási arányszámot kapunk, ami a történeti demográfia szerint „óvatosan elfogadható reálisnak” /15/, s az országos átlaghoz hasonlóan magas (az 1850-es évek halálozási arányszáma országosan 37 ezrelék). (Átányban az 1830-as évek halálozási aránya 38 ezrelék. /16/) Az 1869-től kezdődő népszámlálások során megállapított népességszámokból a puszták katolikus lakosságát kivonva csak a reformátusok száma (vagyis nagyrészt a falu lakossága) viszonyítható az adott évtizednek az anyakönyvekbe beírt halálozások számához. Az 1880-as évekre ez az arányszám 26 ezrelékre javul. Ezek azonban csak nyers adatok.

2. táblázat. Csecsemő- és gyermekhalandóság
szemle_2002_3_kocsis_02
Az anyakönyvek alapján kiszámított csecsemő- és gyermekhalandósági arányszámok a század folyamán hasonló folyamatot tükröznek, a csecsemőhalandóság mutatói az 1880-as évektől enyhe javulást, a gyermekhalandóságé javulást, majd az 1890-es években újra romlást mutatnak. A csecsemőhalandóság kiszámításánál az adott évi egy éven aluliként jelzett halottak számát osztottam az adott évi születések számával, ide sorolva a halva született vagy keresztséget nem ért megjegyzéssel beírt halottakat is (ezt a két megnevezést következetlenül használják az anyakönyvekben, ugyanazt a halottat a keresztelések anyakönyvébe néha így, a halottiba amúgy írják be, vagy fordítva). A halvaszületések 1800–1895 között az összes születési bejegyzés 1,08%-át tették ki, ami nem magas arányszám, valószínűleg nem írtak be minden esetet az anyakönyve, vagyis a tényleges csecsemőhalandóság a kimutathatónál nagyobb lehetett. Ha a két mutatót összevonjuk, azt látjuk, hogy a csecsemő- és gyermekhalandóság a 19. század folyamán Martoson végig magas volt, a megszületetteknek alig a fele érte meg a tizedik születésnapját.

A történeti demográfia megfigyelései szerint a magas halandóságot az ismétlődő halálozási válságok okozták, amelyeket mindig járványos betegségek váltottak ki. /17/ A 3. táblázat azokat az éveket tünteti föl, amelyekben a halálesetek száma az évtized átlagának másfélszerese vagy még nagyobb volt. Eszerint a 19. században Martoson az 1831. és az 1855. évi kolera pusztítása volt a legnagyobb.

3. táblázat. Halálozási válságok Martoson
szemle_2002_3_kocsis_03
Nagyobb járványok voltak még (a halálozások száma elérte az évtized átlagának 1,4-szeresét, de nem érte el a másfélszeresét) a következő években: 1810-ben patécs (9 haláleset); 1811-ben vereshimlő (10 haláleset) és torokgyík (7 haláleset), 1827-ben vérhas, dagadozás, sínylődés; 1828-ban himlő, dagadozás, sínylődés; 1846-ban vérhas, hideglelés, sínylődés; 1849-ban kolera (10 haláleset); 1873-ban kolera (24 haláleset), 1880-ban tífusz, toroklob.

A himlő szinte kizárólag a gyermekek körében pusztított, a kolera főleg a felnőttek közt. A század első felében a legpusztítóbb fertőző betegség a himlő volt, 1811-ben a gyermekhalálozások kétharmadát, 1827–1828-ban a felét himlő okozza. A kolera 1831. évi első megjelenése után a himlő valószínűleg visszaszorult, s csak szórványosan találkozunk vele a halálokok közt. Különösen agresszív volt a kolera első támadása 1831 augusztusában (augusztusban 41-en haltak meg kolerában, s még hárman szeptember elején), 1855-ben megint augusztusban tört ki a járvány (csak augusztusban 37-en estek áldozatul), erősen pusztított 1866 szeptemberében és október elején. 1873-ban, amikor országos méretekben a legnagyobb válságot okozta, Martoson a pusztítás nem érte el az évtized átlagának másfélszeresét.

A halálokok között feltüntetett patécsról nem tudható pontosan, hogy mit jelöl, valószínűleg skarlátot, a toroklob talán diftériát. /18/ A sínylődés, gyengeség, hideglelés, dagadozás halálok egy része mögött nagy járványok idején esetleg ugyancsak egy aktuális járványos betegség húzódik meg, ezek állandó jelleggel s nagy számban szerepelnek az anyakönyvekben, vagyis legtöbbször valamilyen endemikus fertőző betegséget jelölhetnek.

Összefoglalva Martosról is elmondható az, amit Andorka Rudolf Átányról, az „igazi” vagy tipikus magyar parasztfaluról állapított meg, hogy ti. itt a 19. század folyamán „a járványos betegségek okozta halálozási válságok súlyossága nem csökkent…, mert amikor az egyik járványos betegség visszaszorult, egy másik lépett a helyére”. /19/ Ezek a halandósági viszonyok a demográfiai átmenet előtti hagyományos képet mutatják, az 1880-as években beállt javulás azonban már a demográfiai átmenet megindulását sejteti.

S még egy további egybeesés Átány és Martos között: az öngyilkosságok itt is, ott is – az országosan jellemző indulópontnak megfelelően – az 1860-as években kezdődnek (holott az öngyilkosság nem jellemző a demográfiai átmenet előtti viszonyokra). A 19. században Martoson ugyan még nem magas a számuk (a tanító 1869-ben elkövetett öngyilkossága után a következő két évtizedben egy-egy eset történt, majd az 1890-es években kettő, ekkor először egy nő is van köztük).

Visszatérve még egyszer a gyermekhalandósághoz: feltűnik a balesetek, elsősorban a vízbe fulladások viszonylag magas száma (a 19. század folyamán minden évtizedben 1–4, az 1880-as években 6), amelynek több mint a fele gyermek (összesen 28 eset, ebből 12 tíz év alatti, 6 pedig tíz és tizenöt év közötti). A 18. század hetvenes és nyolcvanas éveiben megégés tragikus körülményeit jegyzik be néhányszor az anyakönyvbe, amikor otthon egyedül hagyott kisgyermekek az áldozatok (1777-ben egy kétéves, az 1780-as években egyszer egy ötéves, egyszer egy „nyavalyatörős” lányka korának bejegyzése nélkül). (A 18. századi anyakönyvekben egyébként még az utolsó évtizedek bejegyzései között is ritkán találunk adatot a halál okára vonatkozóan.) Ezek a leírások és adatok felvetik a szülői gondosság kérdését, hogy mennyire volt érték a gyermek a családok számára. Ha a születések és a halálozások magas számát vagy egy-egy nő szüléseinek a gyakoriságát nézzük, esetleg feltételezhetjük, hogy nem nagyon volt az. Némely kutató szerint akkor, amikor magas a halandóság, a szülők meglehetősen közömbösek a kisgyermekek halála iránt. /20/ Sőt ebben az összefüggésben is felmerülhet a születéskorlátozás kérdése. (Többek szerint a magas csecsemőhalandóság mögött „a szokásszerűen gyakorolt csecsemőgyilkosságra is gyanakodnunk kell”. /21/)

3. Házasságkötés

A házasságkötési szokásoknak az anyakönyvekből kiolvasható adatai elemzésével további finomabb mutatókhoz is hozzájuthat a kutató, amelyek magyarázatot kínálnak pl. a természetes szaporodás növekedésének elmaradására. Az egyik ilyen mutató a nupcialitásé, amely a szülőképes házas nők arányát mutatja az adott társadalomban (szülőképes nőnek a demográfiában a 15–49 év közötti nőket tekintik), ez a férjhez mentek számától és attól függ, hogy hány éves korukban kötnek házasságot a nők először. Nyugati kutatók véleménye szerint egy-egy társadalom a házasságok, ill. a házasságban töltött évek számán keresztül is alkalmazkodott az adott gazdasági körülményekhez, ilyen módon is korlátozta a születések számát. A John Hajnal-féle nyugati minta szerint a nők későn mennek férjhez (25 éves koruk fölött), és nem is mind. Északnyugat-Európa házasodási szokásait már a 19. századot megelőzően is ez jellemezte, itt 20% fölötti volt az életük végéig hajadon állapotban maradtak aránya. A kelet-európai modell ezzel szemben korai házasodást jelent (18–20 éves korban), amely csaknem általános.

Martoson a férjhez menés a 19. században teljes körűnek mondható, a vénlányok száma elhanyagolható, az ötvenéves koruk fölött elhaltak között összesen 3 vénlányt találtam a század bejegyzései között.

A házasságot kötők életkorát csak az 1820-as évektől kezdődően írták be az anyakönyvekbe, de még ezt követően sem mindig, időnként több éven át kimarad ez az adat. 1800–1895 között a martosi református anyakönyvbe bejegyzett házasságok száma 777 (az imelyiek házasságkötése ebben nincs benne). A házasodási életkor kiszámításához 1820-tól vettem figyelembe az adatokat (a korábbiakat azért nem, mert hiányzik az életkor, ill. nem tudtam azt visszakeresni a 18. századi anyakönyvekben). Ezek szerint a század első felében a nők leggyakoribb házasodási életkora a 18 év volt, a század második felében a 16. (Azért bontottam két részre a század adatait, hogy még inkább szembetűnjön a 16 éves korukban házasodók számának jelentős növekedése az 1870-es évektől.)

A nők házasodási életkora 1820–1859 között tehát a következőképpen alakult Martoson: 14 évesen ment férjhez 8 nő, 15 évesen 11, 16 évesen 7, 17 évesen 37, 18 évesen 58, 19 évesen 31, 20 évesen 32, 21 évesen 13, 22 évesen 8, 23 évesen 3, 24 évesen 4, 25 évesen és idősebb korban 14. Kimagaslóan legtöbben (58-an) 18 éves korukban kötöttek először házasságot. 1860–1895 között: 14 évesen ment férjhez 2 nő, 15 évesen 13, 16 évesen 83, 17 évesen 44, 18 évesen 80, 19 évesen 9, 20 évesen 15, 21 évesen 7, 22 évesen 10, 23 évesen 2, 24 évesen 2, 25 évesen és idősebb korban 7. A század második felében kimagaslóan legtöbben (83-an) 16 éves korukban házasodtak. A menyasszonyok életkora a század során tehát folyamatosan csökkent: 19,6 évről a század végére 17 évre. (Az átlagéletkor kiszámításába a 14 éveseket is bevettem.)

4. táblázat. A nők átlagéletkora első házasságkötéskor
szemle_2002_3_kocsis_04
Eszerint a martosi házasságkötési szokások a korai és teljes körű házasodással – amint a magyarországiak általában, minden kevertség és átmeneti jellege ellenére is – erősen a kelet-európai mintát követik. (Átányban a leggyakoribb házasságkötési életkor az Andorka Rudolf által elemzett 1851–1895 közötti időszakban a 19 év volt, az átlagos házasságkötési életkor a 18. század közepétől az 1870-es évekig kissé emelkedett, 19,1 évről 23,5 évre; 50 éves kora fölött csupán a nők 3,5 százaléka volt hajadon. Átány házasságkötési szokásai eszerint kissé közeledtek a nyugat-európai mintához. Az elemzett faluk közül a martosihoz hasonlóan alacsony csak Sárpilisen, a születéskorlátozást a legkorábban kezdő sárközi faluban volt a nők átlagéletkora első házasságkötésükkor, itt a század eleji 19,4 évről 17,5 évre csökkent.)

4. A gyerekszám

Fő kérdésünk, a születéskorlátozás szempontjából a legbeszédesebb az ún. házas termékenység mutatója.

A nyers élveszületési arányszámot, a halálozásihoz hasonlóan, nehéz kiszámítani a megfelelő népességszámok hiánya miatt. Az 1850-es évtized élveszületési arányszáma – a Fényes Elek által megadott reformátusok számához viszonyítva az évtized születéseinek a számát – 45,6 ezrelék. Országosan ezek az arányszámok ekkor a 40–45 ezrelék körül alakultak, amelyek a demográfia szerint megfelelnek a természetes, egyéni születésszabályozás nélküli termékenységnek. Az 1880-as években ez 34,6 ezrelék, ami jelentős csökkenés a század végére.

A termékenységi arányszám durva számítási módja szerint, azaz ha az évtized születéseinek a számát osztjuk a házasságok számával, a 19. században Martoson alacsony arányszámokat kapunk, amelyek a század folyamán – az eddig vizsgált falvak többségéhez hasonlóan – csökkenő tendenciát mutatnak, a század elején 4,49 gyerek esik egy házasságra, a század végére ez 3,2-re csökken. Közben, a század elejétől folyamatos csökkenés után, enyhe növekedés figyelhető meg az 1840-es évtizedben, kiemelkedik az 1850-es éveknek a század elejihez hasonló 4,5-ös átlagszáma. Az 1830-as évek erős bevágódása elsősorban a kolera következménye lehet.

5. táblázat. Házas termékenység
szemle_2002_3_kocsis_05
Ez a durva számítás csak annyit enged meg, hogy a termékenység alakulásának folyamatát érzékeltesse, amely – a század derekán, a kolera pusztítására adott válaszként értékelhető növekedés kivételével – folyamatosan csökkenő tendenciát mutat. Hogy ez a születéskorlátozás jele is volna egyben? Eme feltételezés megerősítéséhez a teljes házas termékenység finomabb mutatói szükségesek, amelyek kiszámításához az ún. családrekonstrukciós módszer családlapjainak az elemzését kell elvégeznünk (ami a kutatásnak egy következő fejezete lesz). E durva mutatók alapján egyelőre csak gyanítani merjük, hogy a 19. században Martoson volt születéskorlátozás, de nem általános és főleg nem kötelező jellegű. Az anyakönyvekből kiszűrhető feltételezésünket alátámasztják a néprajzi gyűjtések.

Finomabb arányszámok kiszámításához az 1820–1865 között házasságra lépett nők és családjuk adatait használtam fel. A korábbiakat azért nem, mert miután a házasulók életkorát 1820 előtt még nem írták be az anyakönyvbe, ennek megállapításához a rendelkezésemre álló anyakönyvekben a század elejéig tudtam visszalapozni. Az 1865-ös dátum pedig hasonló megfontolásból azt az utolsó időpontot jelöli, amelytől számítva a házasságok termékeny időszaka (a nő 49 éves koráig) 1895-ig, az egyházi anyakönyvezés végéig még elérhető a számunkra. Teljes családlapokat így is kevés esetben állíthattam össze. Nehezítette a munkát a sok egyforma név, egyszerre egy időben több hasonló korú Ötvös Zsuzsanna, Erdélyi Zsuzsanna, Jóba Zsuzsanna, Jóba Erzsébet, György Erzsébet, Endrédi Erzsébet nevű hajadon ment férjhez, s a Martoson szokásos ragadványneveket (a név kezdőbetűjét) az anyakönyvben nem mindig tüntették fel (Ötvös Zsuzsánna: 1. 1855. 09. 24., 17 éves; 2. 1855. 08. 27. 22 éves; Jóba Zsuzsanna: 1839. 03. 05., ugyanazon a napon az egyik 17, a másik 18 éves; György Erzsébet: 1. 1860. 06. 22., 17 éves; 2. 1861. 01. 23, 18 éves; 3. 1861. 01. 29., 17 éves; 4. 1862. 11. 04., 17 éves; 5. 1865. 10. 31., 18 éves; stb.). Az ún. korspecifikus házas termékenységi arányszámok kiszámításáról ezért lemondtam, helyette a szülések közti intervallumok hosszából kiolvasható adatokat próbáltam értelmezni, összesen 245 családot tartalmazó minta alapján, amely még így is meglehetősen kis mintavételnek tekinthető, ezért az eredmények is csak fenntartással, mintegy hozzávetőleges mutatókként értelmezhetők.

6. táblázat. Az átlagos szülési intervallumok hónapokban kifejezve az 1820–1865 között kötött házasságokban
szemle_2002_3_kocsis_06
Ezek a számok feltűnően magasak. Már az első gyermek megszületése és a házasság megkötése közötti időszak átlaga is több mint 24 hónap – végig a vizsgált négy évtizeden keresztül –, s ebben az esetben a történeti demográfusok szerint már felmerülhet a születéskorlátozás kérdése. Martos esetében azonban figyelembe kell vennünk a házasságra lépő hajadonok alacsony életkorát, amiből természetes módon következhetett a házasság első éveinek alacsonyabb termékenysége. Azonban a további szülések közti intervallumok átlaga is – egy kivétellel – 30 hónap fölött van. Az intervallumok hossza az első három szülés közt a négy évtized folyamán enyhén emelkedő tendenciát mutat, a továbbiaknál ez nem érzékelhető. E nagy intervallumok alapján feltételezhetjük, hogy a martosi családok egy részében a 19. század első évtizedeitől fogva volt születéskorlátozás. /22/ Ha külön vesszük a teljes házas idejük alatt 1–5 és a 6–12 gyermeket szülő nők adatait (12-nél több gyermeket egyetlen nő esetben sem találtam), ez a feltételezés még inkább helyénvalónak látszik.

7. táblázat. A házasságuk teljes ideje alatt 1–5, ill. 6–12 gyermeket szült nők szülései közti intervallumok hónapokban kifejezve az 1820–1865 között kötött házasságokban
szemle_2002_3_kocsis_07
Hogy mekkora lehetett a születéskorlátozást alkalmazó családok aránya, ennek kiszámításához külön választottam az első tizenkét, ill. huszonnégy hónapon belüli és az annál hosszabb időn túli szüléseket. Az első gyermek az 1820-as években kötött házasságok 36%-ánál született meg 12 hónapon belül, a házasság második évében 17%-nál, a többinél (46%) ennél is később. A második szülésre az első után 12 hónapon belül mindössze a nők 7%-ánál került sor, a második évben alig egyötödük, 70%-uk pedig ennél is hosszabb idő múlva szülte meg második gyermekét. Ezekből az arányszámokból sem olvasható ki a négy évtized során emelkedő vagy csökkenő tendencia, mindössze annyit mondhatunk, hogy a 19. század első évtizedeitől fogva a martosi családok mintegy felénél feltételezhető születéskorlátozás.

8. táblázat. A nők aránya százalékban szüléseik intervallumai szerint
szemle_2002_3_kocsis_08
Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg a népesség, benne a szülőképes korú nők egészségi állapotáról, ami ugyancsak közrejátszhatott a ritkább szülésekben (sejtéseink sem lehetnek pl. a spontán vetélések számára vonatkozóan, s valószínű, hogy a halvaszületéseknek is csak egy töredéke került be az anyakönyvbe).

Az anyakönyvekből kiszűrhető feltételezéseket alátámasztják a néprajzi gyűjtések.

5. A martosi „egyke”

Fél Edit a budapesti Néprajzi Múzeum kutatójaként 1938–1942-ben több alkalommal végzett néprajzi gyűjtőmunkát Martoson, többek között a társadalomnéprajz területén, a nagycsaládra és jogszokásaira vonatkozóan, s foglalkozott a házasodási szokásokkal. Eredményeit számos dolgozatban tette közzé, számunkra azonban különösen értékesek azok a jegyzetei is, amelyek kéziratban maradtak, s ma Budapesten a Néprajzi Múzeum Adattárában őrzik őket (a továbbiakban: NP EA). /23/ Fél Edit gyűjtőútjai éppen azokra az évekre esnek, amikor a fent idézett martosi református egyházi jegyzőkönyvben emlegetett „nehány éve erősen fellépett egyke” pusztítása már az iskolát is elérte. /24/ Fél Edit mint „az élő falusi társadalmak” kutatója, s mint aki az 1930-as években induló falukutató mozgalmak szociográfiai, népismereti munkáit is nyilván jól ismerte, természetesen felfigyelt a születéskorlátozás jelenségére Martoson, gyűjtött is a témakörben, de dolgozataiban inkább csak utalásokat találunk erre vonatkozóan, gyűjtése nagyrészt kéziratban maradt.

A martosi nagycsaládról és jogszokásairól készített munkájában a családtagok szerepköreinek a leírásánál utal a jelenségre: „A múlt század vége óta szembetűnő, nagymértékben keresztülvitt egykézésig a házban és a családban a legidősebb férfitag, a törzs, a gazda volt az úr.” Vagy: „A gazda mellet felesége a gazdaszszony. Az ő egyke előtti hatalma kisebb volt a mostaninál.” /25/ A kéziratban maradt jegyzetekből még inkább kitűnik /26/, hogy Fél Edit korántsem pár éve fellépett jelenségnek látta a születéskorlátozást Martoson, gyűjtései szerint ez a falu köztudatában sem így élt. Éppen ellenkezőleg, Martoson ekkor úgy tartották, hogy a gyereköllis, gyerekelcsinálás „régóta divatban van”. „Eddig azt lehetett kiszámítani – írja jegyzeteiben Fél Edit –, hogy az asszony magának már 120 éve kezdte meg »kigyúrni a gyereket«.” Kiderítette azt is, hogy a falu emlékezete szerint ki volt az első, „aki magán segített”. Mivel sok gyereke volt, „s mindig Szentpéterre járt át, hogy segítsenek rajta, végül maga is eltanulta, s másokat is megtanított rá.” Értékes megfigyelése Fél Editnek, miszerint „erről az egész dologról igen sokat és szívesen beszélnek”, s ebből arra következtethetünk, hogy a születéskorlátozás, annak a Fél Edit által lejegyzett módja, ebben az időben szinte divattá vált Martoson:

„Elmondja ki-ki, hogy ővele ki mit csinált. Sokat beszélnek azokról, akiknek »lóg a méhe«, »ki van szőrösödve«, lóg a lába között. SztPéteri vásárokon – több mint 80 éve – labdát vásárolnak, »hogy föltója a méhit«. Ezt nem titokban használják. J. A.-né anyósa a varrókosárban tartotta, kislány megkérdezte, mi az, s megmondta. Halála után elkérték a kosarat mások, s használták.” /27/

„J.-né azt mondja, mindig tisztelte az urát, mert soha semmit nem kívánt tőle, s ha baj volt, hagyta, hogy ő maga csinálja el.” /28/

„A gyerekelcsinálásban »egy akaratta« van a család, kiváltképp a fiatalasszony az öreggel, hiszen a fiatal az öreg nélkül nem csinálhatja el. Úgy mondják, hogy ha nem kell a gyerek, adjon túl rajta. A magzatelhajtás addig nem vétek, amíg »nem lílek«, ha már mozdul a gyerek az anyjában, »akkor má lílek, és vétek az elhajtása«.” /29/

„Ma az egyke világában sok férfiban még él az ösztön, hogy családja fenntartásáról gondoskodjék. Az ilyen elmondja a feleségét mindennek, kurvának, ha jóravaló volná, fölnevelné legalább egyet… De azért gyerek nem léte miatt csak egy embert emlegetnek, aki otthagyta a feleségét, mert az nem akart neki gyereket szülni, össze is állt egy másik asszonnyal, akitől aztán lett gyereke… Ma már jóravaló asszonynak csak egy gyereke van, több csak a kurvának. ” /30/

Fél Edit adatközlőinek emlékezete szerint tehát a 19. század első évtizedeitől kezdve volt születéskorlátozás Martoson. Az anyakönyvek elemzése ugyanezt mutatta. Az 1930-as években valószínűleg csak felgyorsult a folyamat (kb. így kell értenünk a református egyház jegyzőkönyvének mondatait is, hogy ti. az „egyke pusztítása… erős” lett; ami nem zárja ki azt, hogy korábban is ne lett volna egykézés, bár nem „erős”), mert a gyakorlat divattá s így kötelező erejűvé vált. Míg a 19. században mindvégig voltak nők Martoson, akik életük folyamán 6–8 vagy akár 10–12 gyereket is szültek, a 20. század 30-as éveitől kezdve ezt már egyikük sem engedhette meg magának. Ekkorra megváltozott a kulturális értékrend a faluban, a nagy gyerekszám becsülete végleg elveszett.

Miért lett a születéskorlátozás kötelező erejű divattá a 20. század első felében Martoson? Nyilván több ok, több tényező együttes hatása játszott közre ebben.

Az első a vízszabályozás, amelynek az 1895-től beindult munkálatai következtében jelentősen megváltozott a faluhatár hasznosításának s így a családok gazdálkodásának a módja, új szántóterületekhez jutottak, az addig főleg rétgazdálkodást folytató martosiak földművelők lettek, s több pénzük lett. Fél Edit gyűjtései szerint a gazdagon díszített és drága martosi viselet is ekkor, a 20. század elején alakult ki. /31/ Az 1930-as évekre, a következő generáció számára azonban – a népességnövekedés addigi üteme mellett – „betelt” a határ, nem volt több feltörhető föld. A már földszűkével küzdő apák majdan felnövekvő s önállósodni akaró gyermekeiket csak saját birtokuk felaprózásával elégíthették volna ki. Számukra kézenfekvő stratégia volt a születéskorlátozás.

A másik választás az lehetett volna, hogy az apák házas fiaikat befogadják saját háztartásukba. Ez a korábban valószínűleg Martoson is gyakrabban választott megoldás az 1930-as években már eltűnőben volt, Fél Edit gyűjtése idején mindössze 3 „nagycsalád” élt a faluban. /32/

Az örökösödési szokások a 19. század folyamán és a 20. század első évtizedeiben még ugyancsak a családi birtok egyben maradást erősítették Martoson, amint más hasonló jellegű vidékeken is. /33/ Az apa legtöbbször együtt gazdálkodott a fiaival, s haláláig nem osztotta föl a vagyont. Halála után a fiúk egyformán örököltek, avagy a legkisebbik kapott nagyobb részt, aki az idős szülőkkel maradt, s gondoskodott róluk. A lányokat ingóságokkal fizették ki, a 19. század végén – Fél Edit gyűjtése szerint – már pénzt vagy azon vett földet kaptak, majd az apai örökből is kaptak valamit, kezdetben kevesebbet, mint a fiúk. /34/ E változás, Fél Edit szerint, rohamosan felgyorsult a csehszlovák rendszerben, ahol a hagyományos öröklési rendbe belenyugvó nőket (azaz a kevesebbel is beérőket) a hagyatéki tárgyaláson kigúnyolták. /35/

S végül még egy szempont: a 20. század elejére fokozatosan megváltozott a családtagok szerepe is a háztartásokban, az irányítás a „gazda”, vagyis a legidősebb férfi, az apa kezéből jelentős területeken átkerült a „gazdasszonyéba”. Amint Fél Edit megfigyelte, a gazda feleségének „Az újabb egykés időben szerepe megnövekedett, mert nemcsak az egész pénzt ő kezeli, hanem a hangja is a gazdáé fölé emelkedett”. Menyeinek az „élete a házban az ő természetétől függ”. /36/ Azok gyermekeié szintén, megszületésük első pillanatától nagyanyjuk gondozza, eteti, ruházza őket:

„Amikor a gyermek a világra jön, a bába megfüröszti, bepólyálja és odaadja a nagyanyjának (a házban lakó gazdasszonynak), »nyald meg, úgyis a tied lesz«. A gazdasszony kezébe veszi és megcsókolja a gyermeket… Ezzel a csókkal meg is pecsételődik a gyermek sorsa: nem az anyja, hanem a nagyanyja fogja nevelni. Az anya lehetőleg egész nap a határban dolgozik; a szoptatást úgy intézik, hogy a gyermeket hamar evésre szoktatják, s az anya csupán akkor szoptatja, mielőtt munkába megy és amikor már megjött onnan.” /37/

A születéskorlátozás közvetlen befolyásolásának lehetősége ily módon többszörösen is a nők (anyósok, apai nagyanyák) kezében volt, akik a családi birtok egyben tartásának, gyarapításának a felelősségét legalább olyan komolyan vették, mint a férfiak, s a „divat” nyomásának engedve, a legrövidebb, legradikálisabb utat választották.

 

Hivatkozások

Andorka Rudolf: A családrekonstitúciós vizsgálat módszerei. Budapest, 1988. /KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográfiai Füzetei, 4./
Andorka Rudolf: Egy „igazi” magyar falu, Átány népesedésének története a XVIII–XIX. században. Ethnographia, 102. évf. (1991) 120–146. p.
Bónis György: Egyke és jogszokás a Garam-völgyén. Társadalomtudomány, XXI. évf. (1941) 288–309. p.
Gyáni Gábor–Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, Osiris Kiadó, 1998.
Gyurgyík László: Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram Kiadó, 1994. /Mercurius Könyvek./
Fél Edit: A női ruházkodás Martoson. Néprajzi Értesítő, XXXIV. évf. (1942) 93–140. p.
Fél Edit: A nagycsalád és jogszokásai a Komárom megyei Martoson. Budapest, a SzMKE Kisalföldkutató Intézete, 1944. /Kisalföldi Közlemények, I. 2./
Fél Edit: Egy palóc házasság előtti szokásról. Ethnographia, LII. évf. (1941) 250–260. p.
Kocsis Gyula: Családrekonstrukciós vizsgálatok a XVIII. század második felében Cegléden. Megjelenés alatt.
Tárkány Szücs Ernő: Magyar jogi népszokások. Budapest, Gondolat, 1981.

Források

A martosi református egyházközség levéltára. A martosi református egyház jegyzőkönyvei. 2–3. köt.
Néprajzi Múzeum, Budapest. Etnológiai Adattár. Martos, 400, 523, 1532, 1533, 21592.
Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Komárom vármegye és Komárom. Budapest, Országos Monografia Társaság, é. n.
Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. II. köt. Pest, 1851.
A Magyar Korona Országainak Mezőgazdasági Statisztikája. I. rész. Az 1895. VIII. évi törvénycikk alapján végrehajtott összeírás főbb eredményei községenkint. Budapest, 1897. Magyar Statisztikai Közlemények, új folyam, XL.
Statistický lexikon obcí ÈSSR 1974 podle správního rozdìlení k 1. lednu 1974. Sèítání lidu, domù a bytù k 1. prosinci 1970. Vydal Federální statistický úøad ve spolupráci s Èeským a Slovenským statistickým úøadem a ministerstvy vnitra ÈSR a SSR. Praha, 1976

Lanstyák István: A Magyar értelmezo kéziszótár új kiadása és a magyar nyelv szlovákiai változatainak szókincse

Az elmúlt évtizedekben bekövetkezett politikai, társadalmi, gazdasági stb. változások számottevő befolyással voltak a magyar nyelv szókészletének alakulására, különösen a rendszerváltás óta eltelt időszakban. /1/ Ez a tény halaszthatatlanná tette a Magyar értelmező kéziszótár /2/ (ÉKsz. 1972) szóanyagának felfrissítését. A szókészletben bekövetkezett változások nyomon követésén kívül szükségessé vált az egyes szavak meghatározásában található ideológiai ballaszt eltávolítása is (pl. a demokrácia, diktatúra szócikkekből). Ezért 1993-ben megkezdődött az értelmező kéziszótár átdolgozása (vö. Pusztai 1994, 1995).

Az 1990-es években a magyar társasnyelvészet és azon belül a nyelvtervezés egyik fontos kérdése a magyar nyelv többközpontúságának kérdése volt, különös tekintettel annak esetleges szótártani kihatásaira. /3/ 1989 előtt a határon túli magyar közösségek által beszélt koiné jellegű magyar nyelvváltozatok sajátságaival egyáltalán nem foglalkoztak. Az ezekben található kontaktusjelenségeket kizárólag a nyelvművelők vizsgálták, mégpedig az ún. nyelvhelyesség szempontjából, vagyis előíró, preskriptív módon. /4/ A fehér hollónak számító kivételek egyike Pete István tanulmánya volt (1988), amely a magyar standard szétfejlődését, az ún. állami változatok kialakulását természetes nyelvi folyamatnak tekintette. A kontaktusjelenségeket nemhogy nem bélyegezte meg, hanem egyenesen azt javasolta, hogy a szótárkészítők a jövőben „nagyobb mértékben” legyenek tekintettel a magyarországi standardtól eltérő határon túli szókészlettani sajátosságokra (1988, 789; lásd még Beregszászi 1997, 24). Ez meglehetősen eufemisztikus megfogalmazás volt, hiszen a magyar szókészletnek ez a rétege a magyar szótárakból mindmáig teljesen hiányzik. Egyedüli kivételként a Helyesírási kéziszótárra utalhatunk, melyben két szlovákiai magyar tükörszót találtunk, az alapiskola ’általános iskola’ és az egységes földművesszövetkezet ’mezőgazdasági termelőszövetkezet’ szavakat. /5/ Ezenkívül a Duna menti szócikkben a Duna Menti Múzeum példa szerepel (az ilyen nevű múzeum a mai Szlovákiához tartozó Komáromban volt található; új neve 2002 májusától: A Magyar Kultúra és Duna Mente Múzeuma). Az említett szavak Jakab Istvánnak köszönhetően kerültek be ebbe a kiadványba. (Lanstyák–Szabómihály 1994/1998, 212; Lanstyák–Simon–Szabómihály 1998, 67.)

Pete István indítványa sokáig visszhangtalan maradt. /6/ Csak 1994-ben, az Egerben tartott 6. nemzetközi magyar nyelvészkongresszuson fogalmazódott meg újra annak igénye, hogy a mindeddig magyarországi Magyar értelmező kéziszótár – címének megfelelően – az egyetemes magyar nyelv értelmező kéziszótárává váljon (lásd Lanstyák–Szabómihály 1994/1998, 216). Lanstyák István és Szabómihály Gizella számos olyan szlovákiai magyar szókészleti elemet mutatott be előadásában, melynek ott a helye a Magyar értelmező kéziszótárban. Ezek egy része a standard minden kritériumának megfelel: formális beszédhelyzetekben használatosak, főként az írott nyelvben (például a szlovákiai magyar tömegtájékoztató eszközökben), Szlovákián belül regionálisan nem korlátozottak, a szlovákiai magyar beszélőközösségben normatívak, egy részüket még a nyelvművelők sem bélyegzik meg (pl. alapiskola ’általános iskola’, községi hivatal ’polgármesteri hivatal [falun]’), sőt vannak köztük olyanok is, melyek használatát egyenesen szorgalmazzák (pl. művészeti népiskola ’különféle művészeti ágakat oktató tanintézmény’ /7/; művelődési és pihenőpark ’Pozsony egyik parkja, melynek területén művelődési létesítmények is vannak’). Ezek kivétel nélkül közvetett kölcsönszavak, azaz kalkok (tükörszavak és tükörkifejezések) és jelentésbeli kölcsönszavak. (A kölcsönszavak típusaira lásd Haugen 1949, 1972; Kontra 1981; Lanstyák 1998, 1999–2000, 2002b.)

A magyar standard szlovákiai változatához tartozó szavakon és szókapcsolatokon kívül a szerzők olyan lexémákra is hoztak példákat, melyek az iskolázott beszélők mindennapi beszélt nyelvére jellemzőek. Ezek egy részét szintén szükségesnek tartották bevenni a magyar nyelv értelmező szótáraiba. Ezek közé már nemcsak kalkok (pl. a felépítményi iskola ’post secondary képzést nyújtó oktatási intézmény’ tükörkifejezés) és jelentésbeli kölcsönszavak tartoznak (pl. a fal ’szekrénysor’ szűkebb értelemben vett jelentésbeli kölcsönszó; a benevolens ’elnéző, engedékeny’ stilisztikai kölcsönszó), hanem közvetlen kölcsönszavak (pl. a nanuk ’jégkrém’) és alaki kölcsönszavak is (pl. invalid ’rokkant’).

Pusztai Ferenc, aki az értelmező szótár átdolgozási munkálatait vezette, ugyanezen a kongresszuson tartott előadásában elismerte, hogy szükség van a magyar nyelv határon túli változatainak formális regisztereiben használatos elemek egy részének szótárazására, ám határozottan ellenezte, hogy ezek közt „kevert” elemek – vagyis kontaktusjelenségek – is legyenek. Ugyanakkor kizárta azt a lehetőséget, hogy már a készülő új kiadásba is bekerülhessenek határon túli elemek (akkor is, ha nem volnának „kevertek”). Ennek – egyébként teljesen jogos – indokaként a kisebbségi magyar nyelvváltozatok sajátos szókincsének megismerését célzó kutatások hiányára hivatkozott (Pusztai 1994, 418). Fontos megjegyezni, hogy Pusztai nem Lanstyák és Szabómihály indítványára reagált, tőlük függetlenül fogalmazta meg az igényt, sőt követelményt, hogy „értelmező szótárainknak is a teljes magyar nyelvterület léptékében kell elkészülniük” (i. h.). Ez a párhuzamosság jól mutatja, hogy az idő csakugyan megérett arra, hogy a magyar szótárírás számot vessen a magyar nyelv többközpontúságának nyelvi következményeivel.

Az egri nyelvészkongresszuson elhangzott javaslatok gondos mérlegelése után a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete átértékelte az értelmező kéziszótár új kiadásának koncepcióját, s úgy döntött, hogy a szócikkek közé mégiscsak fölveszik a magyar nyelv négy legfontosabb állami változatának, az erdélyinek, a szlovákiainak, a vajdaságinak és a kárpátaljinak legfontosabb szókészleti elemeit (vö. Pusztai 1999, 94). A konkrét szavak kiválasztásával a Nyelvtudományi Intézet – alig két hónappal a „sorsfordító” nyelvészkongresszus után – az érintett országokban működő magyar nyelvészeket bízta meg: Erdélyben Péntek Jánost és Szilágyi N. Sándort, Szlovákiában Lanstyák Istvánt, a Vajdaságban Ágoston Mihályt, a Kárpátalján Csernicskó Istvánt. (Sajnos a Vajdaságban Ágoston Mihály ezt a feladatot végül nem vállalta, s mivel a zaklatottá vált esztendőkben nem sikerült helyette más személyt találni, az értelmező kéziszótár mostani új kiadásában még nem lesznek vajdasági magyar szavak.)

Néhány hónappal később, 1995 elején, Pusztai Ferenc nyolc irányelvet dolgozott ki, melyek alapján a határon túli nyelvészeknek a szótárba javasolt szókészleti elemeket ki kellett volna választaniuk (ezekre lásd Beregszászi 1997, 26). A nyolc irányelv közül végül csak hatnak sikerült érvényt szerezni, ugyanis a maradék kettő figyelembevételével például a magyar nyelv szlovákiai változataiból egyetlen szó vagy szókapcsolat sem kerülhetett volna be az értelmező kéziszótárba, elsősorban azért, mert a 2. irányelv értelmében a szótárba felvett lexéma nem lehetett volna „kevert elem” (közvetlen kölcsönszó, tükörszó, tükörkifejezés, jelentésbeli kölcsönszó), a 3. irányelv szerint pedig adatolható kellett volna legyen az igényes publicisztikából, szakirodalomból, sőt a szépirodalomból is, méghozzá egynél több szerzőtől.

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének az a döntése, hogy az értelmező kéziszótárba határon túli magyar szavakat is bevesznek, ösztönzőleg hatott a szlovákiai magyar kontaktusnyelvészeti kutatásokra. Ehhez az is hozzájárult, hogy az Akadémia a megbízott nyelvészek munkáját anyagilag is támogatta. Szlovákiában két nagyobb szabású vizsgálatot is indítottak a magyar nyelv szlovákiai változataiban található szlovák eredetű kölcsönszavak jobb megismerésére. (Az elsőre lásd Lanstyák–Simon–Szabómihály 1998; a másik kutatás még mindig tart, részleges eredményeire lásd Lanstyák 1999–2000, 2002b.) A kutatási eredmények alapján a megbízott munkatársak, betűrend szerint haladva kidolgozták szócikkjavaslataikat, és azokat megküldték Pusztai Ferencnek, aki ezeket jóváhagyta, módosította vagy elutasította, és beépítette az értelmező kéziszótár szóanyagába (vagy önálló szócikként, vagy meglévő szócikkek részeként). Így állt össze 2002-re az erdélyi, a szlovákiai és a kárpátalji magyar szavak csaknem végleges állománya.

Pusztai Ferenc a javasolt szavak elbírálásában messzemenően figyelembe vette a határon túli szakemberek véleményét; a szótárazás elutasítása – legalábbis a szlovákiai magyar szavak viszonylatában – egyetlen esetben sem történt purista megfontolásból, hanem az a szótár egészének „logikájából” következett, legtöbbször a következetesség szempontjai indokolták. Ez egyébként nincs ellentétben az értelmező kéziszótárak szerkesztési elveivel, hiszen már a Magyar nyelv értelmező kéziszótára esetében sem mellőztek egy szót csak azért, mert idegen eredetű vagy ún. nyelvhelyességi szempontból nemkívánatos volt; más kérdés, hogy a szerkesztők nemtetszésüket a szó megbélyegzésével fejezték ki: csillag vagy ún. nyelvhelyességi megjegyzés, ill. „stílusminősítés” segítségével (vö. Országh [szerk.] 1962, 16).

2.

A Magyar értelmező kéziszótárba a szerkesztők szándéka szerint minden olyan standard magyar szó bekerült, amely „területi, időbeli vagy társadalmi érvényességében nincs megkötve, amely stilisztikai szempontból közömbös, azaz közkeletű jelentésben bárhol és bárki által használható” (Országh [szerk.] 1962, 15). /8/ Ezek alkotják a szótár „gerincét”. Az értelmező szótár ezenkívül viszonylag bőven merít a szaknyelvi regiszterek, valamint a különböző nemstandard változatok (a kevésbé iskolázott társadalmi rétegek által használt szociolektusok, a szleng, sőt a nyelvjárások) szókincséből is (vö. még ÉKsz. 1972, IX).

Az értelmező kéziszótár jellege határozta meg a sajátos szlovákiai magyar szókincshez /9/ tartozó elemek felvételét is. A szótárba elsősorban a szlovákiai magyar tömegtájékoztató eszközökben, tankönyvekben, írói művekben stb. is előforduló szavak kerültek be, valamint a magyar többségű területeken élő iskolázott beszélők által oldottabb beszédhelyzetekben használt elemek. Az alábbi példák az elsőnek említett csoport szavait tartalmazó szócikkekből valók: /10/

  • akció 4. <A szl. m-ban:> (kulturális, műsoros stb.) rendezvény.
  • alap|iskola fn <A szl. m-ban:> | Általános iskola. | Művészeti ~: zenét és más művészeti ágakat oktató iskola.
  • átnevez ts ige 1. <A szl. m-ban:> átkeresztel. 2. Inf Adatállománynak új nevet ad.
  • átültet 5. <A szl. m-ban:> érvényesít, megvalósít, keresztülvisz.
  • balkon fn kissé vál <a szl. m-ban: ált. haszn.> (Lakóházi) erkély. [nk:ol]
  • bejárat /2/ … Orvos Bemenet. | <A szl. m-ban:> <több lépcsőházas épületben vmelyik> lépcsőház. Nem ebben a ~ban lakik.
  • brigád 2. <A szl. m-ban:> társadalmi munka. 3. <A szl. m-ban:> alkalmi, szerződéses stb. munka; idénymunka.
  • brigád|os fn <A szl. m-ban:> 1. Társadalmi munkát végző személy. 2. Szerződéses v. alkalmi munkaviszonyban levő személy. ~ozik tn ige <A szl. m-ban:> 1. Társadalmi munkát végez. Holnap ~unk. 2. Alkalmi, idénymunkát végez. Csak ~ik a cukorgyárban.
  • brindza fn 1. <Az erd. és a szl. m-ban:> juhtúró; liptói. 2. Kecsketejjel készült juhsajt. [vszó:rom<?lat]
  • dupla … II. fn … 3. A szl. m-ban:> repeta
  • egészségügyi 1. hiv | <a szl. m-ban:> ~ központ: rendelőintézet; <a szl. m-ban:> ~ nővér: (kórházi) ápolónő.
  • elvezet 7. <A szl. m-ban:> adót, járulékot, illetéket> befizet, átutal.
  • erkély fn <a szl. m-ban:> vál 1.
  • évfolyam 2. Isk | Szak- v. főiskolán v. <a szl. m-ban:> alap- és középiskolában is: a tanulmányoknak egy-egy évi szakasza. | Ezt végző diákok összessége.
  • kenő fn <a szl. m-ban:> | Krémmé kikevert hidegkonyhai készítmény. | Pástétom.
  • kerület3. … | <a szl. m-ban:> több járást magában foglaló államigazgatási egység.
  • községi <A szl. m-ban:> ~ hivatal: <községben> polgármesteri h.
  • munkahivatal fn <A szl. m-ban:> munkaügyi h., központ.
  • műszaki I. mn 2. | Gépk: ~ igazolvány: <a szl. m-ban:> a gépkocsi adatait rögzítő lap.
  • novellizál ts ige <A szl. m-ban:> törvényt módosít.
  • orosztojás fn <A szl. m-ban:> kaszinótojás.
  • összpontosítás fn 1. Az a cselekvés, tény, hogy vmit összpontosítanak. 2. <A szl. m-ban:> | Összejövetel, megbeszélés. | Gyakorlás, közös próba, ill. bentlakásos foglalkozás, tanfolyam. | Edzés, edzőtábor.
  • pedagógiai | <A szl. m-ban:> ~ szakközépiskola: óvónőképző sz.
  • polgári I. 3. | ~ társulás: <a szl. m-ban:> egyesület.
  • prorektor2. <Az erd., a kárp. és a szl. m-ban:> rektorhelyettes.
  • sósrúd fn <Az erd. és a szl. m-ban is:> ropi.
  • szaktanintézet fn <A szl. m-ban:> szakmunkásképző, szakiskola.
  • tanító II. fn 3. <A szl. m-ban:> pedagógus. ~ néni: óvó néni.
  • távút fn ~on tanul: <a szl. m-ban:> levelező tagozaton tanul. ~utas <A szl. m-ban:> I. mn Levelező oktatással kapcs., ilyenben résztvevő. ~ képzés. II. fn Levelező hallgató.
  • útadó | <A szl. m-ban:> gépkocsiadó.

Látjuk, hogy a bemutatott szócikkek kivétel nélkül közvetett kölcsönszavakat tartalmaznak; a szlovákból származó közvetlen kölcsönszavak közül legfeljebb néhány nemzetközi szó tartozik a szlovákiai magyar szókincsnek ebbe a rétegébe, ezek azonban a kéziszótárba alig kerültek be, mivelhogy az ilyen szókészleti elemek inkább az idegen szavak szótárába valók. /11/ (Ez pedig mellesleg arra figyelmeztet, hogy az Idegen szavak és kifejezések kéziszótára esetleges új kiadásának előkészítésekor is jó volna gondolni a magyar nyelv határon túli változataira.) A közvetett kölcsönszavak közt egyaránt találunk kalkokat és jelentésbeli kölcsönszavakat, ez utóbbiak sajátos alcsoportjaként pedig stilisztikai kölcsönszavakat is. A kalkok közé tartoznak pl. a kenő, a munkahivatal, az orosztojás stb. tükörszavak, valamint az egészségügyi központ, a községi hivatal, a pedagógiai szakközépiskola tükörkifejezések; szűkebben vett jelentésbeli kölcsönszó pl. az átnevez, az elvezet, az összpontosítás; a stilisztikai kölcsönszavak közé sorolhatjuk a föntiek közül a balkont, ill. szinonimáját, az erkélyt.

Mivel a szótár új kiadása csupán 15 szerzői ívvel lesz nagyobb terjedelmű, mint a korábbi kiadás (Pusztai 1994, 416), a szlovákiai magyar szavak felvételében mértéktartónak kellett lennünk. Elsősorban a szlovákiai magyar beszélőközösségben közismert szókészleti elemeket vettük be a szótárba. Ez a szlovákiai magyar sajtó, tankönyvek, hivatali nyelvi iratok stb. által használt szavakra is áll, vagyis a különféle szakregiszterekhez (pl. az államigazgatáshoz) kötődő szókincs egy része annak ellenére sem került be a szótárba, hogy a magyarlakta területeken élő iskolázott beszélők is használják. Másfelől nagyon fontosnak tartottuk, hogy felvegyük a szótárba azokat a közismert szlovákiai magyar szavakat, melyeknek nincs is egyértelmű magyarországi megfelelőjük, vagy ha van, az nehézkesebb, mint a szlovákiai magyar (ilyen föntebb az összpontosítás és a kenő).

Tudjuk, hogy a magyar nyelv szlovákiai és magyarországi változatai közt a különbség nemegyszer kollokációk, ill. állandósult szókapcsolatok szintjén jelentkezik; a közmagyarban is meglévő szavak szlovák nyelvi mintára Magyarországon ismeretlen vagy ritkán előforduló kombinációban, szokatlan jelentéssel fordulnak elő. Ezekből számarányukhoz képest viszonylag kevés került be az értelmező kéziszótárba, részben azért, mert vizsgálatukkal el vagyunk maradva, részben pedig azért, mert ezek sokszor inkább bizonyos specializált regiszterekhez kötődnek (pl. az államigazgatás nyelvéhez), s így nem közismertek a szlovákiai magyar beszélőközösségben. A fönti példák közül ilyen állandósult szókapcsolat a művészeti alapiskola, egészségügyi központ, egészségügyi nővér, községi hivatal, műszaki igazolvány, pedagógiai szakközépiskola, polgári társulás, távúton tanul és a távutas képzés.

Az írásban általában nem használt elemek közül – amint föntebb jeleztük – elsősorban azok kerültek be a szótárba, amelyek a magyar többségű területeken élő szlovákiai magyar értelmiség beszélt nyelvi szókincsének szerves részei. Az inkább csak a kevésbé iskolázott rétegek, ill. az erősebb szlovák hatás alatt állók nyelvhasználatára jellemző kölcsönszavak a szótárnak ebbe a kiadásába még nem kerültek be. Ennek nemcsak a terjedelmi korlátok az oka, hanem az is, hogy még nem zárultak le azok a szókincsvizsgálatok, melyeknek épp az a céljuk, hogy pontosabb képet kapjunk a magyar nyelv szlovákiai változataiban található szlovák eredetű közvetlen és közvetett kölcsönszók használati gyakoriságáról és stílusértétéről. Ami a mai Szlovákia területére eső nyelvjárások tájszavait illeti, mivel ezek nem élnek az egész szlovákiai magyar nyelvterületen, a szótárban csak az általános táj[nyelvi] jelölést fogják kapni, „felségjelzést” nem.

Nézzünk most meg néhány példát a szótárba bekerült beszélt nyelvi szavakra is, nagy számuk miatt csak az ábécé első néhány betűjével kezdődő szókészleti elemek köréből!

  • alobal fn biz <A szl. m-ban:> alufólia. [szlk]
  • átmegy 4. ~ vkin: a) biz <a szl. m-ban:> <betegség, fáradtság stb.> elmúlik, megszűnik. Már átment rajtam a fejfájás
  • bagger fn <a szl. m-ban:> báger biz Műsz (Vödörláncos) kotrógép. [nk:holl]
  • bandaszka fn biz <A szl. m-ban:> marmonkanna. [szlk]
  • baszi fn biz <A szl. m-ban:> katonai fogda; börtön. [szlk]
  • baterka fn biz < A szl. m-ban:> elemlámpa. [szlk]
  • bazén fn biz <A szl. m-ban:> úszómedence. [nk:fr]
  • bedminton fn Sp biz <A szl. m-ban:> tollaslabda. [szlk<ang] ~ozik tn ige Sp biz <A szl. m-ban:> tollaslabdát játszik.
  • blokk 4. ritk Háztömb. | biz <Az erd. és a szl. m-ban:> lakótelepi panelház; tömbház.
  • blokklakás fn biz <Az erd. és a szl. m-ban:> lakótelepi lakás.
  • bombicska fn biz <A szl. m-ban:> | Szénsavpatron. | Isk Töltőtollba való patron.
  • bordel fn biz <A szl. m-ban:> rendetlenség, felfordulás, kupi. [szlk]
  • boróka 3. biz <A szl. m-ban:> karácsonyfának való erdeifenyő. ~fenyő fn 1. Közönséges boróka: gyalogfenyő (Juniperus communis). 2. <A szl. m-ban:> biz karácsonyfának való erdeifenyő.
  • bufet fn <Az erd., kárp és szl. m-ban, kissé pongyola haszn:> büfé, falatozó (, kocsma). [«büfé]
  • buldózer fn <a szl. m-ban:> biz buldozér Földtoló. [nk:ang]
  • burcsák fn biz <A szl. m-ban:> erjedőben levő újbor; murci. [szlk]
  • chata fn biz <A szl. m-ban:> nyaraló. [szlk]
  • chripka fn biz <A szl. m-ban:> influenza. [szlk]
  • cselenka fn biz <A szl. m-ban:> hajpánt. [szlk]
  • csinka fn biz <A szl. m-ban:> súlyzó. [szlk]
  • csinzsák fn biz <A szl. m-ban:> (lakótelepi) bérház. [szlk]
  • dezert fn biz <A szl. m-ban:> kis méretű, változatos alakú töltött csokoládé; bonbon
  • diplom fn biz <A szl. m-ban:> elismerő oklevél
  • elolvas1. Vmit az elejétől végéig olvas. ~sa a könyvet. | biz <A szl. m-ban:> felolvas

Szemben az írott nyelvi szavakkal, melyek – amint láttuk – szinte kivétel nélkül közvetett kölcsönszók, a beszélt nyelvi szavak jelentős része közvetlen kölcsönszó (szorosabb értelemben vett közvetlen kölcsönszó vagy alaki kölcsönszó), de vannak köztük jelentésbeli kölcsönszavak és szórványosan kalkok is. A bemutatott szókészleti egységek közül szorosabban vett közvetlen kölcsönszó pl. az alobal, a bandaszka, a chata; alaki kölcsönszó pl. a báger, a bufet, a buldozér; jelentésbeli kölcsönszó pl. az átmegy, a boróka, az elolvas. A közölt mintaadatok közt egy önálló szlovákiai magyar alkotást is találunk, a blokklakás szót, melynek tudtunkkal nincs szlovák nyelvi modellje.

A közölt mutatványadatok közt nem találunk hibrid kölcsönszót; ezek száma eleve alacsony a magyar nyelv szlovákiai változataiban, különösképpen pedig a szótárba felvett két rétegben; a teljes anyag egyetlen ilyet tartalmaz, a ’rétesliszt’ jelentésű víberliszt szót.

A szlovákiai magyar szóanyagban – de történetesen nem a mutatványként közölt szócikkekben, szócikkrészletekben – szórványosan alakváltozatok is előfordulnak: olyan tőszavak, amelyek más tőszavakkal „minden jelentésükben és jelentésárnyalatukban megegyeznek, hangalakjuk egy vagy több elemében azonban különböznek” (Országh [szerk.] 1962, 30); ilyen a kulma ~ kulmi ’elektromos hajsütő vas’, monterka ~ monterki ’(kék színű) munkaruha’, plasztelina ~ pasztelina ’gyurma’, vlecska ~ lecska ’pótkocsi’. Néhány esetben az alakváltozatok közlésétől a szerkesztők eltekintettek; pl. csak bedminton van a szótárban, de nincs bedbinton, begbinton vagy begminton; hasonlóképpen csak chripka, de nem chrípka, hripka vagy ripka, csak szkripta, de nem szkriptum stb.

Az alakváltozatok száma a közvetlen kölcsönszavak közt a közmagyar szavakéhoz képest (az idegen eredetű közmagyar szavakat is beleértve) feltűnően nagy; ezen nem csodálkozhatunk, hiszen ezek viszonylag újkeletű szókészleti egységek, melyek a beszélt nyelvben élnek, idő sem volt még a „legmegfelelőbb” alakváltozat kikristályosodására, stabilizálódására, továbbá kétnyelvű közösségről lévén szó, az átadó nyelvi minta hangalakja is akadályozhatja a szlovákiai magyar forma megállapodását. Ezenkívül a beszélt nyelvben eleve nagyobb a változatosság, amint azt a viszonylag fiatal idegen eredetű szavak nyelvjárási hangalakjainak változatossága is mutatja.

A válogatásnak a szlovákiai magyar anyag esetében érvényesített kritériumai teljes összhangban vannak a magyarországi neologizmusok szótárazása során alkalmazott elvekkel. Az új kiadásba való bekerülés feltétele a „beszélt vagy írott nyelvi szélesebb körű használat, a tágasabb kommunikációs érvény” (lásd Pusztai 1995, 324). Ezért is láttuk szükségesnek, hogy empirikus vizsgálatokat indítsunk a szlovákiai magyar szavak elterjedtségének, ismertségének, ill. elfogadottságának feltérképezésére.

A szlovákiai magyar szavak természetesen magyar helyesírással szerepelnek a szótárban, hasonlóképpen, ahogy a más eredetű, de nyelvünkben többé-kevésbé meghonosodott szavakat is a magyar helyesírás szabályai szerint írjuk. Azokban a szlovák eredetű közvetlen kölcsönszavakban, melyekben a magyarban csak hangváltozatként meglévő [c] található, a magyar változat is ch-t tartalmaz, egyrészt azért, mert a h-val való közlés megtévesztő lenne (még ha olykor előfordulnak is e szavaknak h-val ejtett változatai, ezek általában marginálisak), másrészt pedig a meghonosodottnak tekinthető idegen szavakban a közmagyar nyelv is többnyire megtartja a ch-t, holott más tekintetben magyarosan írjuk őket, lásd pl. mechanikus, pszichológia, archívum, archeológus, pedig ezek ejtésében (Magyarországon) meglehetősen általános a [h].

3.

A bővítési munkálatok által ösztönzött szókészlettani kutatások eredményei azon kívül, hogy lehetővé tették az értelmező kéziszótárba szánt szavak és szókapcsolatok viszonylag objektív kritériumok (elsősorban elterjedtség, közmagyar megfelelőjük ismerete, ill. használata, valamint a beszélők számára való elfogadhatóság) alapján történő kiválasztását, a magyar nyelv szlovákiai állami változatában található sajátos, az egyetemes magyar standardból hiányzó elemek kodifikálásához is kiindulópontul szolgálnak (vö. Lanstyák 1996/1998b, 1998, 22; Lanstyák–Szabómihály 2002).

Azok a szókészleti elemek, melyek <A szl. m-ban:> (= a szlovákiai magyarban) „felségjelzésen” kívül nem kapnak más minősítést (esetleg a vál, azaz ’választékos’, ill. a hiv, azaz ’hivatalos’ stílusminősítéssel lesznek ellátva), többé-kevésbé úgy tekinthetők, hogy a magyar standard szlovákiai változatába tartoznak. Ennek ellenére előfordulhat, hogy a Gramma Nyelvi Irodában folyó nyelvtervezési munkálatok nyomán a későbbiekben egy másik forma elterjedését fogjuk szorgalmazni, anélkül persze, hogy a jelenleg használatos szókészleti egységeket megbélyegeznénk.

Azok a szavak, amelyek a „felségjelzésen” kívül a biz (= bizalmas) stílusminősítéssel lettek ellátva, nemstandardnak, köznyelvinek minősülnek (a standard és a köznyelv különbségére, egymáshoz való viszonyára lásd Lanstyák–Szabómihály 1994/1998, 211–212; Lanstyák 1998, 21–24, 2000, 153–156). Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a szlovákiai magyar szókincsnek ezt a rétegét helytelenítenénk vagy az embereket le akarnánk beszélni az ide tartozó szavak és szókapcsolatok használatáról. A szótárba bevett nemstandard szavak és szókapcsolatok ugyanis – a belőle terjedelmi okokból egyelőre kimaradt társaikkal együtt – nyelvi szempontból éppoly jó szavak, mint a standardnak minősítettek, csak társadalmi megítélésükben és használati körükben különböznek tőlük (vö. Kiss 1995, 132 és passim). Ezenkívül pedig ezek a szókészleti elemek a magyar nyelv szlovákiai változatait nem szegényítik, hanem gazdagítják, hiszen mellettük a legtöbb esetben – szűkebb vagy szélesebb körben – egyetemes magyar megfelelőik is használatosak (lásd Lanstyák 2002a). Mégpedig nemegyszer úgy, hogy a két elem közt jelentésmegoszlás következik be, ezáltal pedig a magyar nyelv szlovákiai változatainak szókincse árnyalódik, differenciálódik, a közmagyarnál finomabb jelentéstani megkülönböztetésekre is alkalmassá válik.

Az inkább kevésbé iskolázott, ill. a szlovák többségű területeken élő, s így a szlovák nyelv hatásának nagyobb mértékben kitett beszélők által használt szavak jelölése az értelmező kéziszótárban nincs megoldva, nem létezik ugyanis olyan minősítés, amely alkalmazható volna rájuk. Az ilyen jellegű közmagyar szókészleti elemek használati értékére a szótár különféle megjegyzésekkel utal, pl. „pongyola haszn[álatú]”, „helyesebben…”, „terpeszkedő kifejezésekben…” Sajnos ezek megbélyegző jellegűek /12/, ezért szlovákiai magyar szavak használati értékének jelölésére elvi okokból nem alkalmaztuk őket. Erre egyébként nem is volt nagyon szükség, hiszen az inkább csak a kevésbé iskolázott rétegek által használt szavak többsége eleve nem került be a szótárnak ebbe a kiadásába (bár a közölt szavak közt akadnak olyanok, melyeknek a használati értéke közel áll az e rétegbe tartozókhoz). Azt a néhányat, amelyet fel szerettünk volna venni, utólag inkább mégis kiiktattuk, mivel nem akartuk, hogy a szótárba való felvételük egyben megbélyegzéssel is járjon. Kivételt csak akkor tettünk, amikor a megbélyegzett szókészleti elem nemcsak a szlovákiai magyar beszélőközösségben használatos, hanem az erdélyiben és kárpátaljiban is; ez a helyzet a bufet szóval.

E szókészleti réteg jelölésének a sorsa – reményeink szerint – még nem teljesen lezárt ügy. Továbbra is bízunk benne, hogy a szótár szerkesztőjével, szerkesztőivel sikerül megegyezni egy olyan kompromisszumos megoldásban, amely nem jelent túl nagy beavatkozást a szótár minősítési rendszerébe (ne feledjük: nem új szótárról, hanem egy meglévő szótár új, némileg átdolgozott kiadásáról van szó!), mégis megszünteti a nemstandard elemek e rétegének megbélyegzését. Az ilyen megbélyegzés ugyanis nem más, mint a lingvicizmus egyik megnyilvánulási formája, vagyis ember és ember közötti nyelvi alapú különbségtétel, amely lényegileg azonos a rasszizmussal, a bőrszínen alapuló diszkriminációval és az etnicizmussal, az etnikai, ill. kulturális jegyek alapján történő hátrányos megkülönböztetéssel. /13/ Álljon itt egy idézet, amely az amerikai nyelvészek egyhangú véleményét fogalmazza meg, s amelyet Kiss Jenő is egyetértőleg közöl szociolingvisztikai tankönyvében (Kiss 1995, 132):

„Egy standard dialektusnak (vagy presztízs értékű dialektusnak) lehetnek társadalmi funkciói – például az, hogy összekötő kapocsként működik az emberek között, vagy az, hogy közös írásbeli eszköze az eltérő dialektusú beszélőknek. A standard azonban sem kifejező erőben, sem logikusságban, komplexitásban vagy szabályszerűségben nem áll más dialektusok fölött. Minden olyan ítélet, amely szerint egy bizonyos dialektus alsóbb- vagy felsőbbrendű egy másikhoz képest, társadalmi ítélet, nem pedig nyelvészeti vagy tudományos szakvélemény.” /14/

A lingvicista nyelvszemlélet elutasítása korántsem csupán a magyar nyelvi diplomával sem rendelkező anglista nyelvészek sajátja. Ennek bizonyságképpen álljon itt az eltérő magyar nyelvtudományi irányzatok képviselői által egyaránt nagyra becsült szakember, a föntebb említett Kiss Jenő saját megfogalmazású véleménye (1994, 82–83):

„A nyelvi változatoknak nemcsak a megítélését, hanem a kategorizálását, illetőleg az ezzel kapcsolatos műszóhasználatot is mind a mai napig befolyásolja az irodalmi nyelv választékos, ig

Hivatkozások

  • Ammon, Ulrich 1991. The Differentiation of the German Language into National Varieties of the Federal Republic of Germany (F.G.R.), the German Democratic Republic (G.D.R.), Austria and Switzerland. History of
  • European Ideas, vol. 13. no. 1–2. 75–88. p.
  • Bakos Ferenc 1994. Idegen szavak és kifejezések kéziszótára. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Beregszászi Anikó 1997. Kárpátaljai szavak a Magyar Értelmező Kéziszótárban? Pánsíp, 5. évf. 2. sz. 24–27. p.
  • Benkő Loránd 1996/1998. Többközpontú-e a magyar nyelv? In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 345–356. p.
  • Clyne, Michael (szerk.) 1992. Pluricentric Languages. Differing Norms in Different Nations. Berlin–New York, Mouton de Gruyter.
  • Deme László 1995/1998. Nyelvünk többközpontúságának kérdéséhez (tekintettel a mai történelmi helyzetre). In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 357–367. p.
  • ÉKsz. 1972. Magyar értelmező kéziszótár. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Fromkin, Victoria–Rodman, Robert 1988. An Introduction to Language. Fourth Edition. New York etc., Holt, Rinehart and Winston, Inc.
  • Haugen, Einar 1949. Problems of Bilingualism. Lingua, no. 2. 271–290. p.
  • Haugen, Einar 1972. The Ecology of Language. Stanford, California, Stanford University Press.
  • Kiss Jenő 1994. Magyar anyanyelvűek – magyar nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
  • Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
  • Kontra Miklós 1981. A nyelvek közötti kölcsönzés néhány kérdéséről, különös tekintettel „elangolosodó” orvosi nyelvünkre. Budapest, Akadémiai Kiadó. /Nyelvtudományi Értekezések, 109./
  • Kontra Miklós 1999. Közérdekű nyelvészet. Budapest, Osiris Kiadó.
  • Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról.) Budapest, Osiris Kiadó.
  • Lanstyák István 1995/1998a. A magyar nyelv központjai. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 326–344. p.
  • Lanstyák István 1995/1998b. A magyar nyelv többközpontúságának néhány kérdéséről (különös tekintettel a Trianon utáni magyar nyelvre). In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 227–251. p. Budapest, Osiris Kiadó.
  • Lanstyák István 1996/1998a. Gondolatok a nyelvek többközpontúságáról (különös tekintettel a magyar nyelv Kárpát-medencei sorsára). In: Nyelvünkben – otthon, 158–172. p. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.
  • Lanstyák István 1996/1998b. A magyar nyelv állami változatainak kodifikálásáról. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 408–436. p.
  • Lanstyák István 1998. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
  • Lanstyák István 1999–2000. Types of loanwords in the varieties of Hungarian in Slovakia. Philologia Fenno-Ugrica, no. 5–6. 15–48. p.
  • Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
  • Lanstyák István 2002a. A magyar nyelv határon túli változatai – babonák és közhelyek. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 4. évf. 3. sz. 143–160. p.
  • Lanstyák István 2002b. A kölcsönszavak rendszerezéséről (különös tekintettel a magyar nyelv szlovákiai változataiban található szlovák eredetű kölcsönszavakra.) Kézirat.
  • Lanstyák István–Simon Szabolcs–Szabómihály Gizella 1998. A magyar standard szlovákiai változatának szókincséről. In: Lanstyák István–Szabómihály Gizella (szerk.): Nyelvi érintkezések a Kárpát-medencében / Jazykové kontakty v Karpatskej kotline, 67–77. p. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó–A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete.
  • Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1994/1998. Standard – köznyelv – nemzeti nyelv. In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 211–216. p.
  • Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2002. Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
  • Mayer Judit 1989. A szlovákiai magyar nyelvművelés. Magyar Nyelvőr, 113. évf. 150–156. p.
  • Országh László (szerk.) 1962. A szótárírás elmélete és gyakorlata A Magyar Nyelv Értelmező Szótárában. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Pete István 1988. A magyar nyelv állami változatai (Kárpátukrán változat). In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése, 779–789. p. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Phillipson, Robert–Tove Skutnabb-Kangas 1995/1997. Nyelvi jogok és jogsértések. Valóság, 40. évf. 1. sz. 12–30. p.
  • Pusztai Ferenc 1994. Leíró lexikográfiánk változó és változatlan feladatai. Magyar Nyelv, 90. évf. 413–421. p.
  • Pusztai Ferenc 1995. Új és változó szavaink szótározása. In: Emlékkönyv Szathmári István hetvenedik születésnapjára, 322–327. p. Budapest, ELTE.
  • Pusztai Ferenc 1999. Magyarul és magyarán. In: Glatz Ferenc (szerk.): A magyar nyelv az informatika korában, 81–98. p. Budapest, MTA.
  • Skutnabb-Kangas, Tove 1990/1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest, Teleki László Alapítvány.

“; echo “

Presinszky Károly: Kontaktusjelenségek a nagycétényi magyar nyelvhasználatban

1. Bevezetés

E rövid vizsgálat célja a magyar nyelv szlovákiai változataiból kiválasztott néhány kontaktusjelenség előfordulásának bemutatása egy Nyitra vidéki magyar beszélőközösség anyanyelvhasználatában.

A 20. század mélyreható társadalmi és politikai változásainak természetes velejárója lett, hogy a kisebbségi helyzetbe kényszerült magyarok tömege került állandó kapcsolatba (kontaktusba) az adott állam hivatalos nyelvével. A többség nyelvének a kisebbség nyelvére gyakorolt hatásából jöttek létre az ún. kontaktusváltozatok. A szlovákiai magyarok a magyar nyelv azon kontaktusváltozatait beszélik, amelyeket bizonyos szlovák nyelvi elemek, szlovakizmusok jellemeznek (Kiss 1995, 202). A legszűkebb értelemben a szakirodalom akkor beszél a magyar nyelv szlovákiai változataiban előforduló szlovák eredetű kontaktusjelenségekről, ha a szlovák nyelv elemeivel, szerkezeteivel való hasonlóság a magyar nyelv egynyelvű változataiban nincs meg (Lanstyák 1998, 12). Megfigyelések és kutatások (Lanstyák–Simon [szerk.] 1998; Lanstyák 2000; Sándor 2000) kimutatták, hogy a szlovákiai magyarok bizonyos esetekben akkor is a szlovákiai magyar formát használják, ha ismerik a Magyarországon élő változatot is. Ez a választás nem véletlenszerű, hanem függ a beszélőközösség kódkészletétől /1/, a beszélők számára hozzáférhető nyelvváltozatok ismeretétől és bizonyos társadalmi tényezőktől (Trudgill 1997, 14). A feltüntetett szakirodalom alapján feltételeztem, hogy a beszélőközösség nyelvhasználatát a kontaktusjelenségek nagyarányú előfordulása jellemzi majd.

A kutatás helyszíne Nagycétény (Veµký Cetín) község Nyitra városától délkeleti irányban, a szlovák–magyar nyelvhatáron található. A falu közvetlen tőszomszédságában minden oldalról olyan községek találhatók, amelyek korábban részben vagy nagyrészt magyar nyelvűek voltak, de mára már jószerével nyelvet váltottak. Déli irányban ez a település alighanem a Zobor-vidék nyelvszigetének egyik sarokpontja lett (Vörös 2001, 113). A legutóbbi népszámláláskor lakosságának 83,8%-a vallotta magát magyarnak (©ÚSR 2001, 52). Nagycétényben a magyar nyelv van túlsúlyban, ellenben a környező községekkel, ahol már inkább szlovákul beszélnek. A hivatalos ügyek intézését Nyitrán csak szlovák nyelven tehetik meg. A beszélőközösség tagjai a mindennapi interakcióik során kisebb-nagyobb mértékben két nyelvet használnak. Mindebből következik tehát, hogy a kétnyelvűség miatt szlovák nyelvi elemek fognak mutatkozni a nagycétényi magyar nyelvhasználatban.

2. A mintafelvétel

A nagycétényi magyar beszélőközösség anyanyelvhasználatában előforduló kontaktusjelenségek kutatásához objektív nyelvi adatokra /2/ épülő kérdőíves mintavételre volt szükség. A vizsgálatot a 2000. év folyamán végeztem el. Feltevésem szerint az adatközlők neme, családi háttere, lakhelye, végzettsége, a látogatott oktatási intézményeik nyelve a nyelvhasználatukat is befolyásolja, ezért a kérdőív első része ezeket a szociológiai tényezőket mérte fel.

A kérdőív második része objektív nyelvi adatok gyűjtésére szolgált. A kutatáshoz indirekt aktív módszert alkalmaztam, melynek célja körülírással tudatosítani az adatközlővel, hogy miről is szeretnénk hallani (Kiss 1995, 41). Kérdéseim szóban feltett rövid definíciókból álltak, melyek nagy részét magam fogalmaztam, ill. Lanstyák István és Szabómihály Gizella kérdőíves vizsgálataiból merítettem (Lanstyák–Szabómihály 1997). Az adatközlő szintén szóban egyszavas válaszokat adott, ezáltal nyelvi adatokhoz jutottam. Az így nyert adatokat táblázatokba foglalva, különböző szempontok szerint dolgoztam fel.

A gyűjtés során az adatközlőimmel folytatott beszélgetéseket magnetofon segítségével hangkazettákra rögzítettem, melyek egyben értékes nyelvjárási hanganyagot is képeznek.

3. Az adatközlők ismertetése

Adatközlőimet a rétegzett mintavétel szabályai alapján választottam ki (Kiss 1995, 34), melynek lényege, hogy a falu különböző korú, nemű, iskolázottságú rétegének képviselője megszólaljon a vizsgálat során.

Adatközlőim közé csak azokat a nagycétényi lakosokat soroltam, akik saját bevallásuk szerint magyar anyanyelvűek.

60 adatközlővel dolgoztam, akiket életkoruk, nemük és iskolázottságuk alapján arányosan választottam ki. Az adatközlők arányos kiválasztásában rokonaim, ismerőseim és a községi hivatal munkatársai is segítettek.

20 adatközlőm a fiatal generációt képviseli, őket 15–25 év közötti fiúkból és lányokból választottam ki. Életkoruk alapján ezen kívül még két csoportot határoztam meg: a középkorú (35–50), ill. az idős (60–) korosztályt. Valamennyi korcsoporthoz 20-20 adatközlőt választottam, akiket nemek szerint szintén arányosan (10 férfi, 10 nő) osztottam további csoportokra. Az egyes generációkat képviselő adatközlői csoportok életkora közötti különbség legalább 10 év, ami lehetővé teszi, hogy az egyes generációk ne mosódjanak egybe. Feltételeztem, ugyanis hogy az életkor növekedésével csökkenni fog a kontaktusváltozatok használati aránya.

Az egyes generációk képviselőit elvégzett iskoláik alapján újabb csoportokba osztottam: alap-, közép- és felsőfokú iskolázottsággal rendelkezők csoportjára. A fiatal generációban azonban nagyon kevés volt a csak alapiskolát elvégzett adatközlők száma, az idős korosztályban pedig sok. Törekedve az arányos mintavételre, a fiatal generáció képviselőit a jelenleg látogatott iskolájuk szerint csoportosítottam. Ezáltal az iskolázottság alapján is 3, egyenként arányosan 20-20 fős csoport jött létre. Úgy véltem, hogy az iskolázottabbak nyelvileg tudatosabban beszélnek, és tudatosan kiszűrik majd a kontaktusjelenségeket, tehát a hipotézisem szerint az iskolázottság növekedésével arányosan csökken majd a kontaktusváltozatok előfordulása.

A hangkazetták visszahallgatásakor minden egyes adatközlőmnek adatlapot készítettem a válaszai számára. Az adatközlőket kódrendszer /3/ alapján azonosítottam (vö. Sándor 2000, 22).
szemle_2002_3_presinsky_01
Az adatközlőimet azonosító kérdések közé soroltam még az anyanyelvüket, nemzetiségüket, szüleik és (adott esetben) házastársuk anyanyelvét, ill. nemzetiségét, és az adatközlők által látogatott iskolák nyelvét is. A kapott adatokat a következő táblázat szemlélteti:
szemle_2002_3_presinsky_02
A táblázat adatai alapján megfigyelhetjük, hogy három adatközlőm (valamennyi az édesapja után) szlovák nemzetiségű. Az adatok nagyobb szóródását az adatközlők által látogatott iskolák nyelvével kapcsolatban figyeltem meg. Két magyar anyanyelvű fiatal adatközlőm szlovák alapiskolába járt. A közép- és felsőfokú iskolázottság megszerzéséhez az adatközlők között már több a szlovák tannyelvű iskolát választók száma, ugyanis a Nyitrai járásban nincs magyar tannyelvű középiskola. Itt jegyzem meg, hogy fiatal adatközlőim 40%-a magyar tannyelvű középiskolát látogat (ill. látogatott) a Nyitrai járáson kívül, így az ő nyelvhasználatukra más régiók nyelvhasználata is hatással lehet.

A nyelvhasználatot befolyásoló tényezők közül fontosnak tartom még megemlíteni az adatközlők családi hátterét. Megállapítottam, hogy adatközlőim 65%-a endogám (mindkét szülő nagycétényi születésű), 35%-a pedig exogám (az egyik szülő nem Nagycétényben született) családból származik. A már családos adatközlőim 60%-ának házastársa sem Nagycétény szülötte, hanem a szűkebb régióból (Nagykér, Berencs, Barslédec, Alsóbodok, Nemespann, Nagyhind, Nyitra), ill. egy adatközlőnél a Csallóközből származik.

4. A vizsgálat eredményei

A kontaktusjelenségek egyes rétegei alapján a következő jelenségeket vizsgáltam a nagycétényi magyar nyelvhasználatban:

  1. szókölcsönzés;
  2. nyelvtani kölcsönzés.

A) Szókölcsönzés

Szókölcsönzés során szavak, kifejezések kerülnek át egyik nyelvből a másikba. A szókölcsönzés legfeltűnőbb formáját a másodnyelvi /4/ szó közvetlen, vagyis alapvetően eredeti hangalakjában és jelentésében történő átvétele képviseli. Az így átkerülő közvetlen kölcsönszavak megtalálhatók a szlovákiai magyar és a szlovákiai szlovák szókincsben is, hiányoznak viszont a magyarországi magyar szókincsből (Lanstyák 1998, 35). Előfordulásukat adatközlőim között az alábbi kérdésekkel vizsgáltam:

(2. kérdés) Valakihez gyors orvosi segítség érkezik. Hogyan nevezzük azt a járművet, amely azután a kórházba szállítja a beteget?
(10. kérdés) Aki még fiatal, de betegsége miatt nem dolgozhat, az …

Az egyes generációk válaszait az alábbi táblázat /5/ tartalmazza:
szemle_2002_3_presinsky_03
Az adatközlők által adott válaszokban nagymértékben jelentkeztek a vizsgált kölcsönszavak. A fiatal és idős adatközlői csoportban volt a legszembetűnőbb a kontaktusváltozat gyakorisága. A középkorú adatközlőim nagyobb arányban követték a presztízsváltozatot, amely összhangban van az eddigi kutatások eredményeivel, melyek szerint az aktív korban lévő ember a társadalmi elvárásoknak megfelelően törekszik a presztízsváltozatok használatára. A fiatalok mindennapi nyelvhasználatát nagyban befolyásolja a régió kétnyelvű környezete, amit a példák alapján is lemérhetünk.

Az említett kontaktusváltozatokat az egyes iskolázottsági csoportokban az alábbi arányban használják:
szemle_2002_3_presinsky_04
Az egyes jelenségek arányai megegyeznek hipotézisemmel: az iskolázottság növekedésével arányosan növekszik a magyar köznyelvi változat.

A közvetlen kölcsönszók vizsgálatára az alábbi kérdéseket tettem még fel adatközlőimnek:

1. kérdés: Mi lesz a szőlőléből az első erjedés után?
4. kérdés: Mi az a papírlap, amit a diákok felmutatnak a buszon?
5. kérdés: Télen milyen járvány miatt betegek az emberek?
6. kérdés: Ha nincs rend a szobában, akkor mit mondunk? Itt jó nagy … van!

A kapott adatok az egyes generációk szerint így alakultak:
szemle_2002_3_presinsky_05
A táblázatból rögtön kitűnik, hogy a közvetlen kölcsönszavakat igen nagy arányban használja mindegyik generáció.

A magyar köznyelvi változatok leginkább a középkorú adatközlőim nyelvhasználatára jellemzőek, noha még így is legfeljebb 40%-ban.

Érdekes jelenséget figyelhetünk meg az influenza – chrípka – chripka – kripka esetében, ugyanis itt fonematikus szinten helyettesítés történik (Lanstyák 2002, 7). A magyarban meg nem lévő ch fonémát az idősebb adatközlőim közül elég jelentős számban k fonémával helyettesítik.

A ch használatára vonatkozóan, amely a magyar köznyelvben h allofónjaként ismert, a szakirodalom alapján megállapíthatjuk, hogy a szlovákiai magyarok az idegen szavakban ott is ch-t ejtenek, ahol a magyarországi beszélők h-t használnak (Lanstyák 1998, 58; Sándor 2000, 89). A vizsgálat során fiatal adatközlőim közül használták legtöbben azokat a kontaktusváltozatokat, amelyekben a ch hang szerepel.

Az említett kölcsönszavak a következőképp oszlottak meg az egyes iskolázottsági kategóriákban:
szemle_2002_3_presinsky_06
A vizsgált kontaktusjelenség a munkahipotézist igazolván az iskolázottság növekedésével egyenes arányban csökkent.

Az alábbi kérdésekre adott közvetlen kölcsönszavak aránya szintén magas volt a nagycétényi adatközlők válaszaiban.

7. kérdés: Hogyan nevezzük azt az épületet, ahova a munkanélküliek járnak havonta aláírni?
8. kérdés: Éjszaka történik velem valami baj, és gyors orvosi segítségre van szükségem. Hogyan nevezzük azt a kórházi osztályt, ahol segítséget kaphatok?
11. kérdés: Minden kórházi osztálynak van egy vezető orvosa. ő a …
15. kérdés: Mi az, amit ing alatt hordunk?
17. kérdés: Mi az, amit a versenyzők szereznek a versenyeken? Ki lehet tenni a falra.

A válaszok generációk szerinti megoszlását a táblázat szemlélteti:
szemle_2002_3_presinsky_07
Az egyes változók közül a közvetlen kölcsönszavak is gyakorta két változatban jelennek meg (úrad práce – úrad, tricsko – tyielko). A kétnyelvű régió erős hatása ezeken a példákon is jól nyomon követhető.

Az itt vizsgált kölcsönszavak iskolázottság szerinti gyakorisága a következő:
szemle_2002_3_presinsky_08
Az egyes iskolázottsági csoportok közül az adatok szerint az alapiskolai végzettséggel rendelkező adatközlők 100%-a használta a vizsgált kölcsönszavakat a magyar köznyelvi változattal szemben. A közép-, ill. felsőfokú végzettségű adatközlőim közül ismerték csak néhányan a magyarországi változatot.

A legtöbb alakváltozat a szókölcsönzés kapcsán az alábbi kérdésekre adott válaszokban szerepelt:

3. kérdés: Nyitrán hogyan nevezzük azokat a magas épületeket, amelyekben emberek laknak?

A válaszokat generációk szerint az alábbi táblázat szemlélteti:
szemle_2002_3_presinsky_09
Az eredmények kapcsán két következtetést vonhatunk le: A fiatal adatközlők nyelvhasználatában jelentkezik a legtöbb alakváltozat, a kétnyelvű régió nyelvhasználata rájuk hat a legjobban. A csindzsák – dzsindzsák változatok esetében ia > á hanghelyettesítést és cs > dzs távhasonulást figyelhetünk meg, melyet főleg az idősebb adatközlők használnak (7/20:35%-ban).

A közvetlen kölcsönszavak egy külön csoportját képezik a betűszók, vagyis az intézménynevek szlovák nyelvű rövidítéseinek az átvétele. Ezt dolgozatom egy kérdése vizsgálta:

13. kérdés: A falu egyetlen nagyobb üzeme, amely mezőgazdasággal foglalkozik. Ez a …

A jelenség előfordulási arányát az alábbi táblázatban találjuk:
szemle_2002_3_presinsky_10
Az adatok arányosan követik a vizsgálat elején felvázolt hipotézist, mely szerint a kontaktusváltozat az életkor növekedésével arányosan nő és az iskolázottság növekedésével pedig csökken.

A közvetlen kölcsönzéssel szemben áll a közvetett kölcsönzés, amely az átadó nyelvbe tükörfordítás, ill. jelentéskölcsönzés révén bekerült szavak megjelölésére használatos. (Lanstyák 2002, 2). Az egyik nyelvből a másikba a szójelentés akkor kerülhet át hangalak átvétele nélkül is, ha az átvevő nyelvben van olyan szókészleti elem, amely az átadó nyelv jelentését felveszi (Lanstyák 2000, 197).

E kontaktusjelenségek előfordulási aránya a nagycétényi magyar beszélőközösség nyelvhasználatában a következő kérdésekkel került vizsgálat alá:

12. kérdés: Mi az, ahova a hivatalnokoknak évente, félévente kell menniük, és ott például a munkabiztonságról beszélnek nekik?
14. kérdés: Mi az a szám, amit a hivatalos iratok kitöltésekor legelőször kérdeznek tőlünk? Tartalmazza azt is, hogy mikor születtünk.

A válaszok így alakultak a generációk szerint:
szemle_2002_3_presinsky_11
A válaszokból kitűnik, hogy a fiatal korosztály a vizsgálat során nem használta a tanfolyam köznyelvi változatot, a második esetben pedig ennél a korosztálynál jelentkezett a legnagyobb mértékben (12/20: 60%) egy nem várt változat (rodné csíszlo), közvetlen kölcsönszó.

Az iskolázottság szerinti megoszlás a hipotézisemet igazolja.
szemle_2002_3_presinsky_12
B) Nyelvtani kölcsönzés

Olyan szlovák eredetű nyelvtani szerkezetek átvétele tartozik ide, amelyek a magyar nyelv egynyelvű változataiban nincsenek meg (Lanstyák 1998, 12). E jelenség gyakoriságát a nagycétényi mai magyar nyelvhasználatban az alábbi, szakirodalomból vett választásos /6/ kérdésekkel vizsgáltam (Lanstyák–Szabómihály 1997):

18. kérdés: Az orvosnál: Doktor úr… a) nagyon fáj a lábam, b) nagyon fájnak a lábaim, c) egyéb.
19. kérdés: Az apám kórházban van, tegnap operálták… a) epére, b) az epéjét, c) egyéb.
20. kérdés: Jó napot kívánok a… jöttem. a) főnök után, b) főnökhöz, c) egyéb.

A válaszok az egyes adatközlői generációk alapján:
szemle_2002_3_presinsky_13
A „fáj a lábam – fájnak a lábaim” változóval a főnevek egyes és többes számának használatával kapcsolatos szlovák hatást vizsgáltam (Bolia ma nohy = Fájnak a lábaim). A páros testrészeket megnevező szavak egyes számú használata „magyarosabb”-nak számít. Más indoeurópai nyelvekhez hasonlóan a szlovák nyelvben ebben az esetben csak a többes számú forma használható (Lanstyák–Szabómihály 1997, 80). Vizsgálatomban a „magyarosabb” formát a középkorú adatközlőim közül választották a legtöbben. A normakövetés az ő esetükben a legnagyobb.

Az „epére – epéjét” jelenség szlovák alaktani hatásból adódó kontaktusjelenségnek hat (Operovali ho na ¾lèník = Epére operálták), e jelenséggel kapcsolatos kutatások azonban kimutatták, hogy a -ra ~ -re vonzat regionális szinten Magyarországon is használatos (Lanstyák–Szabómihály 1997, 91). A nagycétényi adatközlők válaszaiban a -ra ~ -re vonzat dominál, a fiatal adatközlői csoportban legnagyobb az előfordulása. Megfigyelhetjük, hogy a standard -val ~ -vel ragos vonzatot egyetlen adatközlő sem használta.

A valaki után megy kifejezés Szlovákiában azt jelenti, hogy megy valakihez valamilyen célból, amely valószínűleg a szlovák ís» za niekým = menni valaki után vonzat kölcsönzése. A magyar köznyelvi változatot középkorú adatközlőim választották a legnagyobb mértékben.

A nyelvtani kölcsönzéssel kapcsolatos jelenségek műveltség szerinti megoszlása a hipotézis szerint alakult: a magyar köznyelvi formák használata az iskolázottsággal egyenes arányban növekedett.

5. Összegzés

A vizsgált 20 jelenség nagy arányú előfordulásából arra lehet következtetni, hogy a kontaktusjelenségek a nagycétényi adatközlők nyelvhasználatában jelentős szerepet töltenek be. Az adatok azonban néhol átértékelték a vizsgálat elején megfogalmazott hipotézist. Az egyes adatközlői generációk és a szlovakizmusok használati arányának összefüggései nem mindig a várt előfeltevést igazolták. A fiatal generáció után ugyanis a legtöbb esetben az idős adatközlők nyelvhasználatában jelentkeznek a vizsgált kontaktusjelenségek. A nem várt hanghelyettesítéses változatok főleg az idősebb generáció válaszaiban jelentkeztek. Messzemenőbb következtetések levonásához újabb, pontosabb vizsgálatra, statisztikai próbára lenne szükség. Az iskolázottság nyelvhasználattal való összefüggései már jobban az előfeltevés alapján alakultak. A magasabb iskolázottságú adatközlőim közül többen igyekeztek kerülni a vizsgált kontaktusváltozatokat.

A kontaktusjelenségek vizsgálatakor óhatatlanul felmerültek további, a kétnyelvűség nyelvhasználati megnyilvánulásaival kapcsolatos kérdések. Az aktív indirekt módszerrel nyert nyelvi adataim sajnos nem adtak lehetőséget arra, hogy a kétnyelvűség fokát, a kölcsönzés és kódváltás (Trudgill 1997, 37) jellemzőit pontosan felmérjem. A jelenségek részletesebb feldolgozása újabb kutatásokat igényel.

Hivatkozások

Bartha Csilla 1999. A kétnyelvűség alapkérdései. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Gyurgyík László 1994.
Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Kassai Ilona (szerk.) 1995.
Kétnyelvűség és magyar nyelvhasználat. (A 6. élőnyelvi konferencia előadásai.) Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Élőnyelvi Osztálya.
Kiss Jenő 1994.
Magyar anyanyelvűek – magyar nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kiss Jenő 1995.
Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kontra Miklós (szerk.) 1992.
Társadalmi és területi változatok a magyar nyelvben. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete.
Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 1998
Nyelvmentés vagy nyelvárulás. Budapest, Osiris Kiadó.
Lanstyák István 1998.
A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Lanstyák István 2000.
A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Lanstyák István 2002.
A kontaktusjelenségek rendszerezése (különös tekintettel a magyar nyelv szlovákiai változataiban előforduló szlovák eredetű kontaktusjelenségekre), megjelenés alatt.
Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.) 1998.
Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1997.
Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
Menyhárt József 2001.
Nyelvhasználatunk zabigyerekei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2001. 1. sz. 121–136. p.
Sándor Anna 2000.
Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó.
©ÚSR ©tatistický úrad Slovenskej republiky:
Sèítanie obyvateµov, domov a bytov 2001, Bratislava.
Szabómihály Gizella 1993.
Nyelvhasználat és szociális háttér. Hungarológia, 3. sz. 59–72. p.
Trugdill, Peter 1997.
Bevezetés a nyelv és a társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.
Vörös Ferenc 2001.
Családnevek vizsgálata négy szlovákiai községben az 1896–1999 közötti időszakban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2001. 1. sz. 83–120. p.

Függelék

Kérdőív

1. Adatközlőt azonosító kérdések:

  • Az adatközlő neme:
  • Az adatközlő
    • születési éve:
    • születési helye:
    • nemzetisége:
    • anyanyelve:
  • Édesanyja:
    • anyanyelve, nemzetisége:
    • iskolai végzettsége:
    • foglalkozása:
    • származási helye:
  • Édesapja:
    • anyanyelve, nemzetisége:
    • iskolai végzettsége:
    • foglalkozása:
    • származási helye:
  • Az adatközlő végzettsége:
  • Képzési helyeinek nyelve:
    • óvoda:
    • alapiskola:
    • középiskola:
    • egyetem:
  • Eredeti, ill. jelenlegi foglalkozása:
  • Házastársa:
    • anyanyelve, nemzetisége:
    • iskolai végzettsége:
    • foglalkozása:
    • származási helye:
  • Az adatközlő
    • állandó lakhelye:
    • átmeneti lakhelye:
  • azon települések, ahol legalább egy évig élt élete folyamán:

 

2. Kérdések a kontaktusjelenségek vizsgálatára:

  1. murci: burcsák
    Mi lesz a szőlőléből az első erjedés után?
  2. mentőautó: szanitka
    Valakihez gyors orvosi segítség érkezik. Hogyan nevezzük azt a járművet, amely azután a kórházba szállítja a beteget?
  3. tömbház: csinzsák
    Nyitrán hogyan nevezzük azokat a magas épületeket, amelyekben emberek laknak?
  4. igazolvány: preukaz
    Mi az a papírlap, amit a diákok felmutatnak a buszon?
  5. náthaláz: chripka
    Télen milyen járvány miatt betegszenek meg az emberek?
  6. rendetlenség: bordel
    Ha nincs rend a szobában, akkor mit mondunk? Itt jó nagy … van!
  7. munkanélküli hivatal: úrad práce
    Hogyan nevezzük azt az épületet, ahova munkanélküliek járnak havonta aláírni?
  8. készültség: pohotovoszty
    Éjszaka történik velem valami baj, és gyors orvosi segítségre van szükségem. Hogyan nevezzük azt a kórházi osztályt, ahol segítséget kaphatok?
  9. kollégium: internát
    Hogyan nevezzük azt az épületet, ahol azok a diákok laknak, akik hétközben nem mennek haza?
  10. rokkant nyugdíjas: invalid
    Aki még fiatal, de betegsége miatt nem dolgozhat, az …
  11. főorvos
    Minden kórházi osztálynak van egy vezető orvosa. ő a …
  12. tanfolyam: iskolázás
    Mi az, ahova a hivatalnokoknak évente, félévente kell menniük, és ott például a munkabiztonságról beszélnek nekik?
  13. szövetkezet: jéerdé
    A falu egyetlen nagyobb üzeme, amely mezőgazdasággal foglalkozik.
  14. személyi szám: születési szám
    Mi az a szám, amit hivatalos iratok kitöltésekor legelőször kérdeznek tőlünk? Tartalmazza ez a szám azt is, hogy mikor születtünk.
  15. trikó: tricskó
    Mi az, amit ing alatt hordunk?
  16. ismerettsége: protekciója
    Mije van annak, aki bejut pl. az orvosi egyetemre, de nem is volt olyan jó tanuló?
  17. oklevél: diplom
    Mi az, amit a versenyzők szereznek a versenyeken? Ki lehet tenni a falra.

 

Választásos feladat

Kérem, hogy helyettesítse be a megfelelő formát!

  1. Az orvosnál: Doktor úr …
    1. nagyon fáj a lábam,
    2. nagyon fájnak a lábaim,
    3. egyéb
  2. Az apám kórházban van, tegnap operálták…
    1. epére,
    2. az epéjét,
    3. egyéb.
  3. Jó napot kívánok, a … jöttem.
    1. főnök után,
    2. főnökhöz,
    3. egyéb

Bauko János: Köszönés- és megszólításformák a révkomáromi Eötvös Utcai Alapiskolában

A társadalmi életben a különféle köszönés- és megszólításformák a verbális kapcsolat létrejöttét és fennmaradását szolgálják. Ezen tiszteletadási és udvariassági formák vizsgálata a szociolingvisztikai kutatások tárgykörébe tartozik. A nyelvi udvariassági formák használatát nagyrészt a társadalmi szokásrend szabja meg. Ezek a kapcsolatra utaló nyelvi elemek az idők során változnak, mint maga a nyelv. Gondoljunk csak az elvtárs tiszteletadási forma vagy a mozgalmi köszönések viszszaszorulására a rendszerváltás után.

Az egyszerű formaságnak tűnő köszönés és megszólítás nagyon is tartalmas: embertársunkat tiszteljük meg vele, a viselkedéskultúránk részét képezi. „Ez a rövid (de mindennapos) jelenet csak egy a számos olyan helyzet közül, amelyben az egymással találkozó emberek zavarban vannak: hogyan köszönjenek, vagy hogyan szólítsák a másikat? Jóllehet egyszerűsödtek az üdvözlési formák az elmúlt évtizedekben, használatuk mégsem lett egyértelmű, és nem alakultak ki általános érvényű udvarias köszönés- és megszólításformák” (Bíró–Tolcsvai 1985, 13). A kommunikációs helyzetben a beszélő gyakran nem tudja eldönteni, hogyan köszönjön vagy szólítsa meg a dekódolót, s mire valamelyik formára rászánná magát, az udvariassági forma alkalmazásának lehetősége már elszállt, pedig a kapcsolatra utaló (fatikus) nyelvi elemek a hallgatás megelőzésére és a tartalmi kommunikáció előkészítésére szolgálnak. A Nyelvi illem – nagyszüleink kiskorában című tanulmánykötetben Erdély Judit idéz egy adatközlőt, aki szerint a 20. század negyvenes éveiben még „mindenki mindenkinek köszönt. Ha valaki netán elfelejtette, nemigen állták meg szó nélkül: No, fiam, apád, úgy látszik, ökröt nevelt gyermek helyett!” (Balázs–Grétsy 2001, 63).

Az ifjúság körében alkalmazott köszönés- és megszólításformák terjedőben vannak a felnőtteknél is. Gyakran átveszik a fiataloktól a „divatos” nyelvi kifejezéseket. „Az általános iskolások közvetítik az új köszönésformákat, a jövő nyelvhasználata szempontjából fontos a jelenlegi köszönési gyakorlatuk, és a spontán-familiáris, az előírásos-hivatalos köszönésformák az ő nyelvhasználatukban különülnek el legvilágosabban” (Kiss 1993, 209).

A nyelvi adatok gyűjtése kérdőíves módszerrel történt a révkomáromi Eötvös Utcai Alapiskolában 2001 decemberében. A kérdőívet a helyi alapiskola 100 diákja töltötte ki az iskolában egy-egy helyettesítő óra keretén belül. Az 5., 6., 7., 8. osztályban vizsgáltam a köszönés- és megszólításformák használatát. Osztályonként 25 diák válaszolt a kérdőívben feltett kérdésekre. Külön köszönet illeti az igazgató urat, Szitás Márkot, aki engedélyezte a felmérést, és az igazgatóhelyettest, Gajdács Editet, aki kitöltette a tanulókkal a kérdőíveket.

Mivel az adatközlők (egy kivételével magyar anyanyelvűek) bilingvális környezetben élnek, elsőként arra kerestem a választ, hogy milyen nyelven beszélnek édesanyjukkal, édesapjukkal, nagyszüleikkel és testvéreikkel. Az eredményeket a következő táblázat foglalja össze:
szemle_2002_3_bauko_01
Ebből nyilvánvaló, hogy a legközelebbi családtagokkal a gyerekek elsősorban magyar nyelven kommunikálnak. Néha megtörténik a kódváltás: a magyaron kívül a tanulók bizonyos beszédszituációkban a szlovák, a cseh vagy az angol nyelvet választják. 1 tanuló csak lengyelül társalog az édesapjával, csak szlovákul pedig a vegyes házasságokból származó gyerekek kommunikálnak a család tagjaival.

Köszönésformák

A köszönés a társas érintkezés szükséges formai eleme és egyben a kommunikáció megnyitásának legtipikusabb verbális formája.

A köszönésformákkal kapcsolatban a következőkre kerestem a választ az alapiskolások körében:

  1. Hogyan köszönnek édesanyjuknak, édesapjuknak, testvérüknek, nagynénjeiknek, nagybácsijaiknak, tanáraiknak, iskolatársaiknak, barátaiknak, papnak, nem rokon felnőtteknek.
  2. Hogyan köszönnek a tanulóknak szüleik, nagyszüleik, testvéreik, nagynénjeik, nagybácsijaik, tanáraik, iskolatársaik, barátaik, a pap és nem rokon felnőttek.
  3. Hogyan köszönnek az alapiskolások szülei gyermekeik nagyszüleinek, tanárainak, iskolatársainak, papnak, idegen felnőtteknek és idegen gyerekeknek.
  4. Milyen köszönésformákat ismernek.
  5. Ezek közül melyeket használják.
  6. Mely köszönésformák tetszenek nekik a legjobban.

A kérdőívekre adott válaszok alapján kiderült, hogy a révkomáromi Eötvös Utcai Alapiskolában a szia a leggyakrabban használt köszönésforma 1353 abszolút adattal. A diákok így köszönnek leggyakrabban (426 adat) édesanyjuknak (94), édesapjuknak (87), nagynénjeiknek vagy nagybácsijaiknak (73), iskolatársaknak (65), barátoknak (53), testvéreknek (50). Ugyanazon személynek gyakran 2 különféle változattal köszönnek, és néha előfordul a halmozott, nyomatékosított, duplicit köszönésforma is: pl. Szia, heló!; Szia, szia!; Heló, heló! Néhányan a köszönésformát és a megszólítást együtt tüntették fel: pl. Szia, anyu! Érdekes, hogy 1 tanuló sziával köszön a papnak 4 pedig nem rokon felnőttnek.

Arra a kérdésre, hogy a diákoknak hogyan köszönnek mások is, hasonló eredményekre derült fény. A szia itt is az első helyet foglalja el 692 adattal. Csak az iskolatársak köszönnek az adatközlőknek gyakrabban a heló formával (64, szia 55). Nem sokkal marad el a heló a szia mögött a barátokkal való kommunikációban (szia 54, heló 52). 6 tanuló használja a sziából képzett szióka változatot is. A szülők szintén a szervuszból származó szia köszönésformát választják legfrekventáltabban másokkal való találkozásuk alkalmával (235), a jó napot csak a 2. helyre kerül (190). Így köszönnek a szülők általában a fiatalabb korosztály képviselőinek: a gyermekek iskolatársainak (89) és idegen gyerekeknek (86), de saját szüleiknek is (54).

A tetszési index alapján a szia a 2. helyre került 60 szavazattal, közvetlenül a heló (61 szavazat) mögé.

Azt hihetnénk, hogy a szia ősidők óta használatos nyelvünkben, azonban az ellenkezője igaz. Az ifjúsági nyelvből származó szia az utóbbi évtizedekben vált divatos köszönésformává, ezt bizonyítják Kiss Jenő és Sándor Anna kutatásai is: Mihályiban és Kolonban egyaránt a leggyakrabban használt köszönésformáról van szó (Kiss 1993, Sándor 2000).

A köszönésformák 2. helyén a heló helyezkedik el 364 abszolút adattal. Használatát tekintve jócskán elmarad a szia mögött, de a tetszési index alapján a legkedveltebb köszönésforma a tanulók körében (61 szavazat). Sok diák két l-lel írta a köszönésformát (helló), a helyesírási szótár szerint mindkét változat írásban való használata helyénvaló, elfogadható. A tanulóknál ez a köszönésforma a csókolom (255) mögé a 3. helyre került (167), de nekik a szia után leggyakrabban így köszönnek más személyek (183). Ez főképpen a hasonló korosztályú gyerekek által kedvelt köszönési forma. Az iskolatársak gyakrabban használják a helót (64), mint a sziát (55), a barátok (heló 52) és testvérek (heló 32) is szívesen választják. 1 tanulót köszönti iskolatársa a heló becézett változatával: helóka.

Természetesen a tanároknak, papnak, nem rokon felnőtteknek nem köszönnek helóval az adatközlők (ez a sziára is vonatkozik), hiszen a köszönésforma előfeltételezi a közvetlen, informális, baráti kapcsolatot, és a velük való találkozás inkább a formális beszédszituációkhoz kapcsolódik. A szülők ritkán alkalmazzák ezt a köszönésformát (14).

A 3. helyen a napszakok szerinti köszönések közül a jó napot szerepel 330 adattal. A tanulók elsősorban a tanárokkal (77) és nem rokon felnőttekkel (48) való találkozás során használják, az ifjúság körében a csókolom köszönésforma elterjedtebb (255), mint a jó napot (133). Érdekes, hogy 1 tanuló jó reggelt köszönésformát alkalmaz az iskolába érkezéskor, így köszönti iskolatársait. Ritkán köszönnek jó napottal mások a tanulóknak (7): nem rokon felnőttek (5); pap (1), tanár (1 – itt a jó reggelt 6-szor fordul elő). A szülők 2. legfrekventáltabb köszönésformája a jó napot (190, jó napot kívánok 8). A tetszési skálán az 5. helyen áll 25 szavazattal. A jó napot kívánok – az Illik tudni. A kulturált viselkedés szabályai című könyvben azt olvashatjuk, hogy a napszakok szerinti köszönéseket mindig kísérje a kívánok ige (Köves 1988, 39), e szerint udvariasabb forma, mint a rövid változata – csak 13-szor fordul elő az adatok között.

„Valamikor nagyon elterjedt volt az uraknak kijáró »kezét csókolom« köszönési forma, amely az üdvözlő személy alárendelt helyzetére utalt. A letűnt korral és viszonyaival együtt elavult a »kezét csókolom« funkciója is” (Chorvát–Orlík 1985, 38). „Egy német–francia beszélgetőkönyv 1749-ből való magyar fordításában találkozunk először ezzel a köszöntőformával: Je vous baise la main. Ich küsse euch die Hände. Tsókolom a ’Kegyelmed kezét” (Kertész 1996, 244). Ma már archaikus formának számít a diákok körében, helyette a csókolom használatos. Ezt bizonyítja az összegyűjtött korpusz is, amelyben csak a csókolom alakváltozat szerepel (egy-egy esetben rövidült formái: csók, illetve csó). A tanulók válaszai alapján a 4. helyre került 300 abszolút adattal. Így köszönnek a gyerekek többnyire a tanároknak (a tanár nemétől függetlenül, 70 + 79 = 149 adat) és a nem rokon felnőtteknek (73). A tanulóknál ez a köszönésforma megelőzi a napszakok szerinti köszönést (csókolom 255, jó napot 133), a csókolom náluk a formális beszédszituációhoz kötődik, és ilyen értelemben a legfrekventáltabban használt köszönésforma. A szülők ritkábban alkalmazzák a csókolomot (45), inkább a jó napot gyakoribb nyelvhasználatukban (190).

Természetesen senki sem köszön a tanulóknak így, hiszen a köszönésforma bizonyos életkorhoz kapcsolódik, a fiatalabbak az idősebbek iránti tiszteletüket fejezik ki ezáltal. Ez a köszönésforma 20 diáknak tetszik, így a tetszési skálán a 6. helyre került.

Az 5. helyen a cső található 129 adattal. A tanulóknak tetszik ez a köszönésforma, hiszen a heló és szia után a 3. helyre került 32 szavazattal. Tetszési indexe magas, várhatóan terjedni fog ez a változat, passzív megfigyelésem is ezt bizonyítja, egyre gyakrabban hallom ezt a köszönési módot a diákok körében. Főképpen a fiatalabb korosztályhoz tartozó köszönésformáról van szó: így köszöntik egymást kölcsönösen a barátok (49), az iskolatársak (41) és testvérek (23). A felnőttek közül csak 1 apa köszön így a gyermekének. A többes számú formák között megtalálhatók a csőtök és csősztök, 2 esetben előfordul a cső becézett változata is: csőke.

A 6. helyen található szevasz a szervusz köszönésformából származik, amelynek különböző változatai élnek a diákok körében: szevasz (72), szervusz (47), szerbusz (36), szasz (10), szermusz (1). „A sziáról talán valamennyien tudjuk, hogy a szervusz származéka, ez viszont a középkori iskolákban szokásos latin diákköszöntésből a »servus humillimus«-ból (a ’legalázatosabb szolgájá’-ból) rövidült” (Grétsy 1973, 23). „A múlt század második felében még inkább csak az úrfélék köszöntötték így egymást, majd századunk elején minden rétegben meghonosodott olyannyira, hogy lassanként tájnyelvi változatai is kialakultak, például a székelyeknél a szerusz” (Köves 1988, 38).

A diákok a testvéreiknek gyakrabban köszönnek szevaszszal (10), mint csővel (8). A fiatalok körében a szevasz az elterjedtebb, a szülők azonban szívesebben választják a szerbusz köszönésformát (szerbusz 22, szevasz 3).

A 7. helyen álló dicsértessék (42) egyházi köszönésforma a pappal való találkozás során használatos. Többen kihagyták a választ, ez arra utal, hogy a gyermekek többsége (61%) nem érintkezik pappal. Ezenkívül a következő köszönésformákat említik az adatközlők: jó napot (15), áldás, békesség (7), csókolom (5). A pap se mindig alkalmazza az egyházi köszönésformát: szia (7), szia gyermekem (3), szerbusz (3), jó napot (1).

A 8. helyen álló csá köszönésforma a diákoknak tetszik, a tetszési skálán a 4. helyre került 30 szavazattal, de használata az adatok alapján eléggé korlátozott (32 adat). Így köszöntik egymást az iskolatársak (16), barátok (12) és testvérek (4).

A további (még nem említett) köszönésformák sporadikusan fordulnak elő az összegyűjtött korpuszban: csau vagy èau (7), pá (6), ahoj (5, a sziának megfelelő szlovák etimonú szó), csaó (5), mindörökké ámen (5), dicsértessék a Jézus Krisztus (3), háj (3), viszlát (3, az élőnyelvben gyakran használatos, de csak távozáskor), csasz (2), istennek dicsőség (2), üdvözlöm (2), adjon isten jó napot (1), báj (1), csa (1), csááó (1), csavesz (1), csávó (1, megszólítás – a fiú argóbeli megfelelője – szerepel a köszönés helyett), csüsz (1), az angolból származó hi [háj] (1), az ikerítéssel keletkezett heló-beló (1), üdvözlégy (1). A köszönésformák legváltozatosabb formáit a hasonló korosztályú egyénekkel (testvérek, barátok és iskolatársak) való verbális érintésük során használják a diákok.

A tanulók gyakran tüntették fel a köszönések toldalékolt alakváltozatait (sziasztok, helótok, helósztok, csősztök stb.), sokan helytelenül egybeírták a jó napot köszönésformát.

A diákok arra a kérdésre, hogy „hogyan köszönsz te?”, 27-féle köszönésformát tüntettek fel. Mások 34-féle köszönésformával üdvözlik őket. A szülők pedig 14-féle köszönésformát használnak a kérdőívek adatai alapján.

Nemenként és az egyes osztályokban eltérő életkor alapján nem figyelhető meg szignifikáns különbség a köszönésformák használatát illetően.

A felsorolt köszönésformákon kívül a következőket ismerik a diákok: csá-csumi (12), kezét csókolom (7), csákány (6), szoj (5), csumi (5), csá-csumi-csá (4), csáo (3), csáó (2), örvendek a szerencsének (2), agyő (1, francia eredetű, jelentése: Isten veled!), adjisten (1), áldás békesség, Istennek dicsőség (1), a kettőzéssel keletkezett báj-báj (1), csasz (1), èauko (1), csevasz (1), csűsz (1), dicsértessék a kis Jézus szent neve (1), hahó (1), halihó (1), hej (1), hogy ityeg a fityeg? (1, a hogy vagy? változata), hő (1), kívánok (1), örvendek (1), örülök, hogy megismerhetem (1), szokereszo-vakeresz (1), uff (1, szövegszó az indián nyelvekben), Wiedersehen (1). 1 diák megemlítette a napszakok szerinti szlovák köszönésformákat (dobré ráno = jó reggelt, dobrý deò = jó napot, dobrú noc = jó éjszakát), természetesen ezeket a többiek is ismerik, de csak egynek jutott az eszébe felsorolni a szlovák változatokat. Frappáns választ adott 2 diák az 5. osztályból a hogyan köszönsz tanáraidnak kérdésre: felállással.

A legjobban tetsző köszönések listája a következő: 1. Heló vagy helló (61), 2. Szia (60), 3. Cső (32), 4. Csá (30), 5. Jó napot (25), 6. Csókolom (20), 7. Szevasz (16), 8. Szasz (11), 9. Jó estét (10), 10. Viszlát (9).

A tegezés és magázás

„A tegezés – a nyelvtani 2. személy használata – a társas érintkezésnek régi, természetes formája. Még a XVI. századi levelek is annak bizonyítékául szolgálnak, hogy a magázás (a 3. személyben való megszólítás) mint újabb magyar szokás még egyáltalán nem volt használatos. A tegeződés akkor olyan »demokratikus« beszédmód volt, hogy a különböző rangú, társadalmi helyzetű emberek a nem- és a korkülönbség ellenére is tegezték egymást” (Guszkova 1981, 27). „A tegezés évezredes múltját tanúsítják az imádságok, amelyekben az emberek – mindmáig, a legkülönbözőbb nyelveken – Istent is második személyben szólítják meg” (NyKk. II. köt. 1985, 86). Később lassan elterjedt a magázás mint a tisztelet és távolságtartás kifejezésének egyik módja. Napjainkban azonban újra a tegeződés virágkorát éljük.

„A megszólítás megválasztásában két döntő tényező játszik közre: az alá-fölérendeltség (azaz, a hatalmi viszony) és a szolidaritás (az, hogy a partnerek valamilyen szempontból közösséget vállalnak-e egymással, együvé tartozónak érzik-e magukat)” (Kenesei 1995, 146). A kódválasztásban a partnerek személyén kívül a kommunikációs helyzetnek is nagy jelentősége van.

A tegezés divatját elsősorban a fiatalok vezették be. Ennek eredményeként a gyerekek nemcsak szüleiket, hanem már nagyszüleiket is egyre inkább tegezik.

A tanulóktól afelől tudakozódtam, hogy tegezik-e vagy magázzák szüleiket, nagyszüleiket, nagynénjeiket/nagybácsijaikat, keresztszüleiket, testvéreiket, tanáraikat, iskolatársaikat, papjukat, idegen iskolásokat, idegen felnőtteket. Az eredményeket a következő táblázat tartalmazza:
szemle_2002_3_bauko_02
A táblázatból kitűnik, hogy a diákok kivétel nélkül tegezik a szüleiket, testvéreiket és iskolatársaikat, csak 6 tanuló magázza a nagyszülőket és 2 az idegen iskolásokat. A nagybácsik/nagynénik és keresztszülők tegezése is általánosabb. Többnyire magázzák az idegen felnőtteket, csak 6-an tüntették fel, hogy letegezik őket. Mindannyian csak a tanárokat és a papot magázzák. Összességében elmondható, hogy a tegezés jóval elterjedtebb, mint a magázás.

A következőkben arra kerestem a választ, hogy az előzőkben felsorolt személyek tegezik-e vagy magázzák-e a diákokat. A szülők, nagyszülők, nagybácsik/nagynénik és keresztszülők kivétel nélkül tegezik kedvenceiket. Csak 4-4 esetben magázza a diákokat a tanár és a pap. Az idegen felnőttek is inkább a tegezést választják, 11 tanuló tüntette fel, hogy magázzák őket.

A diákoktól az iránt is érdeklődtem, hogy a maga vagy az ön magázódó formát használják-e gyakrabban. „A maga személyes névmásként a XVII. században jelenik meg, Széchenyinek köszönhetően pedig a XIX. század harmadik évtizedében udvarias megszólításként az ön kezd el terjedni” (Kiss 1995, 271). „Nyomtatásban először a Stádiumban él vele 1833-ban e szavak kíséretében: Ezen szót (:) Ön, míg jobbra nem taníttatom, magyarban úgy használom, mint a német Sie-t” (Deme–Grétsy–Wacha 1987, 137).

40 diák az ön megszólítás használatát elterjedtebbnek tartja, mint a magáét (21), 39-en pedig mindkét változatra voksoltak. A diákok körében manapság már nem érvényes az a megállapítás, hogy „Az önözés kissé távolibb, mértéktartóbb. A magázás viszont sokszor gorombának hat” (Köves 1988, 35). Passzív megfigyeléseim szerint a diákok mindkét változatot ritkán használják, kerülik, mivel idegennek érzik őket, alkalmazásukat más megszólítási formákkal (pl. bácsi, néni) helyettesítik. „…az ön és maga megszólítás nem teljesen kielégítő a rövid, udvarias és demokratikus megszólításra…Olyan megszólítási formánk, mint az angol you, a francia vous, a német Sie, az olasz Lei, a spanyol Usted, amely rövid, mindenkivel szemben használható és egyben udvarias, mindmáig nincs nyelvünkben” (NyKk. II. köt. 1985, 89).

Megszólításformák

„A megszólítás beszédtársunk személyének szavakkal történő megjelölése. A megszólítás gyakran maga a név vagy annak valamilyen változatban való megnevezése, máskor névpótló megszólításokkal helyettesítjük őket. Ezek a névpótló megszólítások minősülnek leginkább fatikus nyelvi elemeknek, hiszen jelentésük, tartalmuk sajátos, a kapcsolat állását is mutató” (Balázs 1993, 40). A legterjedelmesebb megszólítás-lexikont a Nyelvi illemtan című könyvben találhatjuk (Deme–Grétsy–Wacha 1987, 371–441).

A kérdőív következő részében arra voltam kíváncsi, milyen megszólításformák léteznek a diákok körében. Az alábbi kérdésekre kaptam választ:

  1. Hogyan szólítják a diákokat a következő személyek: édesanyjuk, édesapjuk, nagyszüleik, nagybácsijaik (nagynénijeik), keresztszüleik, tanáraik, papjuk, idegen felnőttek.
  2. A diák hogyan szólítja meg édesanyját, édesapját, nagymamáit, nagyapáit, nagynénjeit, nagybácsijait, keresztanyját, keresztapját; bátyját, nővérét, öccsét, húgát (ha van); iskolatársait, tanárnőit, tanárait, az iskolaigazgatót, az orvost, a papot, az idegen felnőtt nőket és férfiakat.

A diákok szólítónevei közül a legelterjedtebbek a becenevek 288 abszolút adattal. Becenéven szólítják leggyakrabban a diákokat a nagynénik/nagybácsik (51), a keresztszülők (50), az édesanya (48), a nagyszülők (41) és az édesapa (40).

A legmegterheltebb becenévképző az -i 23 névváltozatban fordul elő: Ági (<Ágnes), Andi (<Andrea), Bali (<Balázs), Barbi (<Barbara), Bogi (<Boglárka), Évi (<Éva), Flóri (<Flóra), Gabi (<Gábor), Imi (<Imre), Isti (<István), Kati (<Katalin), Kori (<Kornél), Kriszti (<Krisztína), Niki (<Nikolett), Norbi (<Norbert), Pali (<Pál), Reni (<Renáta), Sanyi (<Sándor), Timi (<Tímea), Tomi (<Tamás), Viki (<Viktor), Zsolt, Zsigi (<Zsigmond).

A 2. helyre az -ika becézőképző került (9): Ágika (<Ágnes), Andika (<Andrea), Annika (<Anna), Barbika (<Barbara), Danika (<Dániel), Marika (<Mária), Sanyika (<Sándor), Zsoltika (<Zsolt), Gabika (<Gábor).

A következő helyen a -ka becézőképző található (8). Általában a keresztnév alapalakjához kapcsolódik (6): Balázska, Dávidka, Istvánka, Juditka, Kornélka, Viktorka, 2 esetben pedig a rövidült tőhöz: Adrika (<Adrianna), Nikolka (<Nikolett). Hasonló arányban (8) található a kérdőívekben névrövidülés: Brigi (<Brigitta), Adri (<Adrienn), Alex (<Alexandra), Dani (<Dániel), Eni (<Enikő), Ildi (<Ildikó), Meli (<Melinda), Nikol (<Nikolett).

Az -ike morféma 7 becenévben jelenik meg: Imike (<Imre), Lillike (<Lilla), Nikike (<Nikolett), Renike (<Renáta), Timike (<Tímea), Tündike (<Tünde), Vikike (<Viktor).

Az -m birtokos személyjellel ellátott becenevek (6) az interperszonális informális viszonyra, a bensőséges kapcsolatra utalnak a családban: Andikám, Áronkám, Brigikém, Katicám, Lillikém, Sanyikám. Négy becenévben fordul elő az -a szuffixum: Ada (<Adrienn), Ilda (<Ildikó), Kriszta (<Krisztína), Zsiga (<Zsigmond); háromban a -ci, -us és -uska: Éci (<Éva), Enci (<Enikő), Marci (<Márton), Andrus (<Andrea), Barnus (<Barnabás), Melindus (<Melinda), Aduska (<Adrienn), Csilluska (<Csilla), Flóruska (<Flóra). Három becenév keletkezett tőcsonkulással: Detti (<Bernadett), Szandi és Szandra (<Alexandra). 2-2 esetben a képző -ica és -csi: Ágica (<Ágnes), Katica (<Katalin), Palcsi (<Pál), Ricsi (<Richárd). A következő képzőkre pedig csak 1-1 példát említettek a diákok: -cike: Écike (<Éva), -csike: Ricsike (<Richárd), -ke: Melike (<Melinda), -kencs: Vikkencs (<Viktor), -ncsi: Noncsi (<Noémi), -ni: Noni (<Noémi), -ó: Vikó (<Viktor), -ő: Gergő, -őcske: Gergőcske (<Gergely), -tyi: Patyi és -tyus: Patyus (<Patrícia), -tyika: Patyika (2 keresztnév becéző változataként van feltüntetve: <Pál, <Patrícia), -u: Katu (<Katalin), -uka: Pityuka (<István), -üske: Endrüske (<Endre).

A diákok keresztnéven való megszólítása (összesen 248 adat) jellemző a tanárokra (59 keresztnéven, 36 becenéven), papra (12 keresztnév, 5 becenév) és idegen felnőttekre (32 keresztnév, 9 becenév). A 3. legszívesebben választott szólítónév a ragadványnév. Főképpen a szülők hívják így gyermekeiket (édesanya 34, édesapa 25), náluk a becenév után ez áll a 2. helyen. A következő ragadványnevek (73) szerepelnek az összegyűjtött korpuszban:
Andulka (papagájfajta), Aranyom, Babám, Bocikám, Bogaram, Bogárkám, Boszorkány, Bubuka, Bucus, Büngyülkém, Cica, Cicácska, Cicám, Cicuska, Cicuskám, Csillag, Csillagom, Csirke, Dínó, Drágám, Drágus, Édeském, Gizi (Noémit így hívják a nagyszülők), Gombócom, Gyöngyöm, Halam, Hercegnőm, Hétördög, Husika, Józsika (1 lányt hív így édesapja), Kacsa, Kicsi, Kicsim, Kincsem, Kis Királykisasszony, Kisbogaram, Kiscsillag, Kiscsillagom, Kisgolyó, Koponyányi Manyó, Krumpli, Maci, Macika, Macikám, Majomparádé, Manó, Mátyás (Zsigmond az eredeti keresztneve), Mókus, Mókuska, Mucim, Mucus, Mucuskám, Nyuszi, Nyuszikám, Nyuszkó, Picim, Picur, Pityke (Alexandra), Poszrancs, Pöttömke, Pucika, Pucukám, Püntyő, Sulci, Supák, Szívem, Töki, Tökmag, Törpe, Tündérke, Tutyi, Ubi, Úszóbajnok.

Az adatok alapján két diákot szólít családnevén a tanár. A továbbiakban különböző egyéb kifejezések is szerepelnek a válaszok között: kisfiam 10 (édesanya 6, édesapa 3, nagyszülők 1), kislányom 8 (idegen felnőttek 4, édesanya 3, édesapa 1), lányom 2 (édesanya 1, nagyszülő 1), fiam 9 (idegen felnőttek 3, tanárok 3, pap 2, édesapa 1), fiacskám 4 (nagyszülők 2, édesanya 1, édesapa 1), nagyfiam (édesanya 1). Egyéb megszólításokat is használnak még a nagyszülők: kisunokám (2), drága egyetlen leányunokám (1), unokám (1); az idegen felnőttek: kislány (13), kisgyerek (3), kisfiú (3), te, fiú! (3), hé, te (2), fiú (1), kiscsaj (1), hé, te gyerek (1), hé, te fiú (1), te, gyerek (1) és a pap: gyermekem (3), fiam (2), testvér (2), bárányom (1).

A speciális megszólítási formáknál a rokonsági fokozat kifejezésének széles skálájára voltam kíváncsi. Legszínesebb és leggazdagabb az édesanyák és édesapák megszólítása. A tanulók körében az anyu, apu forma (56 : 59) alkalmazása áll az első helyen. Ezt követi az anyuci, apuci (24 : 21) és anya, apa változat (17 : 17). Az édesanyák megszólítására összesen 18-féle formát használnak a diákok: anci (14), anyuka (6), anyci (4), anyucika (3), mami (3), anyucikám (2), ancika (1), anycika (1), anyi (1), anyuska (1), édesanya (1), édesanyám (1), a németből átvett mutter (1), és 2 diák ragadványnéven szólítja édesanyját: Durmó, Minyiszke. Az édesapákat 16-féleképpen szólítják a diákok: apci (9), apuka (6), apucika (4), api (2), apucikám (2), a németből származó fater (2), apka (1), apo (1), édesapa (1), édesapám (1), tato (1, szlovák kölcsönszó) és pupum (1), amely valószínűleg az apu és apum szavak végződéseinek kontaminációja (az első vokális elhagyása és a megmaradt szóelemek összekapcsolása).

A nagyszülőket kedvenceik leggyakrabban a mama, papa formával szólítják (60 : 58). A többi megszólításforma messze elmarad ezek mögött. A nagymamákat 17-féle variánssal szólítják: nagyi (18), mami (6), mamuska (5), nagymama (4), a szlovákból származó baby (3, a babka = nagymama becézett változatáról van szó), mamus (3), mamuci (3), nagyika (2), babka (1), hé, mama (1), mamika (1), mamikám (1), mamulicika (1), nagyanya (1), Pipi (1, ragadványnév) és egy tanuló szólítja nagymamáját a családnév becézett változata (ragadványnév) + nagyi összetétellel: Fazi nagyi (1).

A nagyapák megszólítására 13 változatot használnak a tanulók: papi (8), nagypapa (5), nagypapi (5), papus (4), papika (3), a szlovák etimonú dedo (2), nagyapa (1), nagyi (1), papesz (1), papulicika (1), papuska (1) és egy tanuló ragadványnév + papi szerkezetet: Fazi papi (1).

A nagynéniket és nagybácsikat leginkább keresztnevükön szólítják a diákok (46 : 44). Ezt követi a becenéven való megszólítás (19 : 19) és a becenév + néni (pl. Marika néni), illetve becenév + bácsi (pl. Julko bácsi) szerkezet (7 : 9). A nagynéniket 10-féleképpen szólítják: nagynéni (3), nénikém (2), hé (1, lekicsinylő), kema (1, inkább a keresztmama rövidítésének tűnik), keresztnév + néni (1, Emese néni), nagyi (1), néni (1), nénnye (1).

A nagybácsikat 11-féle nyelvi elemmel szólítják: bácsikám (3), nagybácsi (3), keresztnév + bácsi (2, pl. Olivér bácsi), családnév + becenév (1, Nagy Sanyi), bá (1), bátyus (1), báttya (1), kepa (1, a keresztpapa rövidítésének tűnik).

A keresztanyák és keresztapák megszólítására egységesen 16 különböző formát használnak a diákok. A legfrekventáltabb a keresztnéven (21 : 20) és becenéven (19 : 17) való megszólítás, ezt követi a köri (12 : 15) és keresztanyu, illetve keresztapu (9 : 14). A keresztanyák megszólítására még a következő változatokat tüntették fel: keresztmama (4), körike (4), keresztmami (3), keri (3), körösztanya (3), becenév + néni szerkezet (2, pl. Ági néni), keresztanya (1), keresztke (1), kema (1), köröszmama (1), köröszti (1) és a szlovákból átvett krstná (1, krstná mama = keresztanya).

A keresztapákat a további megszólításformákkal illették: keresztpapa (6), becenév + bácsi szerkezet (3, pl. Tibi bácsi); a többségük csak egyszer szerepel: kepa, keresztpapi, köriapa, köri bá, körici, körike, köringer, köröszapu, köröszpapa, köröszti.

A testvérek egymást leginkább bece- (49) és keresztnevükön (26) szólítják. A 7 ragadványnév közül a Tunyó Gézi a legexpresszívebb. A rokonsági elnevezések között a következők fordulnak még elő: tesó (6), hugi (3), bratyó (2), öcsi (2), tesi (2), bratyi (1), öcsike (1), öcskös (1), tesócskám (1).

A legtöbb iskolatársukat bece- (54), illetve keresztnéven (33) szólítják a diákok. Egy-egy esetben eltérő válaszokat is kaptam: haver, helló, hallod?, fiúk, csajok, srácok.

A nem rokoni kapcsolatokat kifejező nyelvi eszközök között a bácsi, illetve néni megszólítás kerül első helyre: a tanárnővel (75 tanító néni), tanárral (76 tanító bácsi), iskolaigazgatóval (64 igazgató bácsi), idegen felnőtt nővel (34 néni) vagy férfival (33 bácsi) való találkozás alkalmával, használata tehát a formális kommunikációs helyzetre jellemző. Az orvost leginkább a doktor úr (27) formával szólítják, ezek után következik az orvos bácsi (15), doktor bácsi (12), doktor néni (11), doktornő (6), doki néni (4), doki (2), doki bácsi (2), doktor (2), becenév + néni szerkezet (1, Kati néni) és a szlovákból átvett pani doktorka (1). Ebből is nyilvánvaló, hogy utótagként itt is gyakran előfordul a bácsi/néni a megszólítás részeként. Az angolszász országokban nem foglalkozásuk szerint különböztetik meg az embereket, hanem mindenkit nevén szólítanak. A kérdőívekben csak néhány esetben valósul meg az idevágó adatok közül a néven szólítás: idegen felnőtt nő és férfi (14 : 14), orvos (7), tanár (6), tanárnő (5), iskolaigazgató (1), pap (1).

Az alapiskolák 5–8. osztályában tanárok oktatnak, mégis a tanító, igazgató + bácsi/néni az elterjedtebb megszólítás (általános jelenség Szlovákiában). A tanárnőre, illetve tanár úrra 10-en, az igazgató úrra (8-an tanító bácsinak szólítják) pedig 14-en voksoltak. Az úr 7 esetben szerepel uram változatban az idegen férfiak megszólítására. Az idegen felnőtt nőt 5-en hölgyemnek, 4-en asszonyomnak szólítják. Az utóbbi megszólítások a felnőttek körében elterjedtebbek. Az uram eredetileg csupán a trón várományosának dukált, az asszony iráni jövevényszó pedig fejedelmi hölgyet jelölt. Az idegen férfit 1-1 tanuló bá (a bácsi rövidítése) és ember formával szólítja meg. 1 kérdőívben szerepel a lekicsinylő, pejoratív stílusértékű nőci, illetve a pasi megszólítás is. Érdekes adat az egyik kérdőívben, hogy a tanárnő megszólításánál az adatközlő Tö, a tanárénál pedig Ttö választ tüntetett fel.

A papot is különbözőképpen szólítják meg a diákok (gyakran hiányzott a válasz): atyám (4), pap bácsi (4), tisztelendő úr (4), tiszteletes úr (3), bácsi (2), atya (1), pap (1), plébános úr (1), szentatya (1).

A köszönés és megszólítás az egymás közti kapcsolatteremtésnek egyik fontos eszköze. Láthattuk, hogy rendszerük változatos és szerteágazó. A társadalom szerkezetének átalakulásával együtt napjainkban is folyton változnak. A révkomáromi Eötvös Utcai Alapiskolában a legkedveltebb a szia köszönésforma, a tegezés elterjedtebb, mint a magázás és a diákok megszólításai közül a becenevek dominálnak.

A szlovákiai magyar szakirodalomban a köszönés- és megszólításformákkal foglalkozó tanulmányok csak sporadikus jellegűek. A kisebbségi helyzetben élő magyarok első ilyen témájú tanulmányát – tudomásom szerint – Sándor Anna írta, aki a koloni köszönés- és megszólításformákat gyűjtötte össze és dolgozta fel (Sándor 2000, 104–116). A köszönés- és megszólításformák átfogóbb kutatása még várat magára a szlovákiai magyar nyelvterületeken.

Felhasznált irodalom

Bachát László (szerk.) 1987. Szépen magyarul – szépen emberül. Budapest, Kossuth Könyvkiadó, 31–45. p.
Balázs Géza 1993.
Kapcsolatra utaló (fatikus) elemek a magyar nyelvben. Budapest, Akadémiai Kiadó. /Nyelvtudományi Értekezések, 137./
Balázs Géza–Grétsy László (szerk.) 2001.
Nyelvi illem – nagyszüleink kiskorában. Válogatás a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma anyanyelvi pályázataiból. Budapest, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma.
Deme László–Grétsy László–Wacha Imre (szerk.) 1987.
Nyelvi illemtan. Budapest, Ifjúsági Lap- és Könyvkiadó, 59–169, 371–441. p.
Bíró Ágnes–Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.) 1985.
Nyelvi divatok. Bratislava, Madách Könyvkiadó, 11–41. p.
Éder Zoltán 1983.
Köszönésformák. In: Grétsy László–Kovalovszky Miklós (főszerk.): Nyelvművelő kézikönyv. I. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1249–1256. p.
Chorvát, Franti¹ek–Orlík, Juraj 1985.
Napjaink illemtana. Bratislava, Madách Könyvkiadó, 35–55. p.
Fülei-Szántó Endre 1994.
A verbális érintkezés. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete. /Linguistica Series C. Relationes, 7./
Grétsy László (szerk.) 1973.
Anyanyelvi kaleidoszkóp. Budapest, Gondolat, 23. p.
Grétsy László–Kovalovszky Miklós (főszerk.) 1985.
Nyelvművelő kézikönyv. II. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 86–92. p.
Guszkova Antonyina 1981.
A társadalmi kapcsolatteremtés eszközei a mai magyar nyelvben. Budapest, Akadémiai Kiadó. /Nyelvtudományi Értekezések, 106./
Hajdú Mihály 1974.
Magyar becézőnevek (1770–1970). Budapest, Akadémiai Kiadó.
Kenesei István (szerk.) 1995.
A nyelv és a nyelvek. Budapest, Akadémiai Kiadó, 145–147. p.
Kertész Manó 1996.
Szállok az Úrnak. Budapest, K. u. K. Könyvkiadó, 243–249. p.
Kiss Jenő 1993.
Köszönés- és megszólításformák a rábaközi Mihályiban. Magyar Nyelvőr, 2. sz. 208–228. p.
Kiss Jenő 1995.
Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 268–278. p.
Kovács Judit–Ostvát Katalin 1978.
Nemcsak illemtan. Bratislava, Madách Könyvkiadó, 13–38. p.
Köves J. Julianna 1988. Illik tudni.
A kulturált viselkedés szabályai. Budapest, Editorg, 24–43. p.
Sándor Anna 2000.
Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban. Pozsony, Kalligram, 104–116. p.
Sinor Dénes 1974.
A magyar nyelv udvariassági formái a két világháború közti időben. Budapest, Akadémiai Kiadó, 545–552. p. /Nyelvtudományi Értekezések, 83./
Tóth Mihály 1983.
Köszönések és megszólítások Bag községben. Budapest, Akadémiai Kiadó. /Magyar Csoportnyelvi Dolgozatok, 20.

Németh Erika: A felsoszeli bognár- és kovácsmesterség szakszókincsének vizsgálata (A két népi mesterség egymásrautaltsága a mindennapi életben, s ennek visszatükrözodése a szinonimitás vizsgálatában)

1. Bevezetés

A lexikológia a szókincs kutatásával foglalkozó nyelvészeti diszciplína. Ennek kutatatása azért is fontos, mert a szókincs a nyelvi rendszer legdinamikusabban változó része. Új szavak befogadása és teremtése jellemző a csoportnyelvekben. Egy csoport lehet szakmai, területi, társadalmi stb. meghatározottságú, de legfőbb jegye, hogy az azonos csoportba tartozók tudatában élő szavak a csoportbeliek körében használatosak (Elekfi 1988, 275–283). Tehát ugyanazon mesterséget, foglalkozást űző, ugyanazon tudománykörben dolgozó emberek sajátos szakmai szókincsét nevezzük csoportnyelvi szókészletnek. Kétségtelen tény, hogy az azonos foglalkozásúak ugyanúgy csoportot alkotnak, mint azok, akiket azonos kedvtelés, műveltség, életkor stb. kapcsol össze, bár ezeket a hobbi- vagy szabadidőnyelveket nem szokták szaknyelveknek nevezni (Grétsy 1988, 92). A világirodalmi lexikon a szaknyelveket a csoportnyelvek között tartja számon, vagyis a szaknyelveket, a gyermeknyelvet, a tolvajok és a kártyások nyelvét összefoglalóan csoportnyelveknek nevezi. Ez esetleges téves következtetésekre ad lehetőséget, éppen ezért Grétsy László a félreértés elkerülésére sajátos megoldást ajánl. „Én… megszüntetném a csoportnyelvek megnevezését és a szaknyelveknek, valamint a tolvajnyelvnek mint ez alá rendelt fogalmaknak egymás mellé rendelését, helyette különnyelvekről beszélnénk, és ez alá rendelném a szaknyelveket egyfelől, mint olyanokat, amelyeknek mind logikailag, mind nyelvtanilag, mind nyelvileg rendezett, definiált, valamilyen módon intézményesített terminológiájuk van, másfelől mindazokat, amelyek ebből a körből felsorolt ismertetőjegyek hiánya miatt kizáródnak, alkalmi nyelveknek nevezném” (Grétsy 1988, 93).

A csoportnyelvi szavak különböznek a köznyelv szavaitól, ezért a csoportnyelvkutatás elsődleges feladata, hogy minél behatóbban vizsgálja egy-egy csoport szakszókincsét (Hajdú 1988, 607–611). A terminus fő kritériuma a pontos meghatározás, mely behatárolja a fogalom tartalmát, terjedelmét egy jól kiépített fogalmi rendszer segítségével. Ez azt jelenti, hogy a terminológia nemcsak tudományos terminológia lehet, hiszen a népi szakszókincsben is találhatók pontos definíciók, melyek azonban nem érik el a tudományos meghatározás szintjét, de meghaladják a köznyelvi meghatározásét. Így a népi mesterségek szókincse egyfajta átmenetet képez a tudományos terminológia és a köznyelv között.

A szakszó további meghatározója nemcsak az, hogy az adott szó a köznyelvben ismeretlen, hanem hogy a szakmai jelentését nem változtatja meg sem a szövegkörnyezeten belül, sem rajta kívül. Ezzel szemben a köznyelvi szavak új és új jelentésárnyalatot kaphatnak, ill. érzelmi és hangulati elemekkel bővülhetnek (Pusztai 1975, 395–404). A szaknyelvkutatónak nincs könnyű dolga, hiszen a vizsgálódásban komplexitásra kell törekednie, de ebben munkáját segíti a stiliszta, a nyelvész, a néprajzos.

2. Témaválasztás

E tanulmány alapvető célkitűzése, hogy egyrészt demonstráljam a szülőfalumban, Felsőszeliben nagy múltra visszatekintő két ősi mesterség (bognár- és kovácsmesterség) szakmai egymásrautaltságát, másrészt bemutassam ennek az egymásrautaltságnak a nyelvi anyagban – a szakszókincs szinonimáinak vizsgálatában – való visszatükröződését. Természetesen a szakszókincsgyűjtés – amelyre ez a tanulmány is épül – alapos anyaggyűjtést és előismeretet igényel, mert sok múlik a gyűjtő felkészültségén, az adott kutatási területen való jártasságán. „Nem lehet eredményesen gyűjteni például a kismesterségeket, ha fogalmunk sincs a kismesterségek szerszámairól, műveleteiről, hiszen azt sem tudjuk, hogy mire kérdezzünk rá, illetőleg megmaradunk az általános semmitmondó kérdéseknél” (Kiss 1995, 41). Nyomós okok vezéreltek e feladat vállalására:

  1. Néprajzi értékmentés. Mivel a népi mesterségeket űző szakemberek száma csökkenő tendenciát /1/ mutat, így a lexikológiai kutatásnak legégetőbb feladata a népi terminológia nyelvi eszközeinek felkutatása, ezért fogtam hozzá szülőfalumban még élő két mesterség felkutatásához.
  2. Nyelvészeti értékmentés. Mivel a gyűjtés mindig sürgetőbb feladat volt, ezért a lexikológiai jellegű vizsgálatok háttérbe szorultak, pedig fontos lenne megvizsgálni az adott szókészlet változásait, a szakszavak alakjának és jelentésének viszonyát, a jelentésváltozásokat.
  3. Valódi kutatásokra épülő munkák hiánya. Nagyon kevés az önálló és teljes szókészleti monográfia, sőt alig készülnek a szókészlet belső rendszerét, mozgását, változását feldolgozó munkák.
  4. Megnyirbált identitástudat. A szlovák–magyar etnikai határon végzett lexikológiai kutatások hozzásegítenek az itt élők identitástudatának megerősítéséhez.

3. Kutatási terület, az anyaggyűjtési módok és az adatközlők bemutatása

3.1. Felsőszeli földrajzi és történeti jellegzetességei

Felsőszeli a Mátyusföld közepén kanyargó Dudvág folyó két partján és a járás székhelyétől, Galántától 8-km-re délre fekszik. Az itt letelepedett nép félnomád életmódot folytatott. Legelőik, földjeik és halászatuk közös volt. 1158-ból való az első írásos emlék, mely szerint II. Géza javakat adományozott a nyitrai egyháznak. Az oklevélben a következők olvashatók: „Dedi eciam terciam partem Sely cum piscaturis et piscatoribus meis ac cesu[m] fori, [quae possessio est regalis et mensae meae serviens].” Azaz: „Odaadtam még Szeli harmadrészét a halászóhelyekkel és a halászaimmal, meg a vásár pénzbeli hasznával, (ez a birtok királyi és az én asztalom számára szolgál).” (Püspöki 1989, 103). A periratokban Scele, Scelle néven jegyezték le a falu nevét, a 11. századtól azonban már Szeli néven emlegetik 250–300 éven át, mígnem a 15. században megjelenik az alsó és felső elkülönítő jelző (Danajka 1993, 23).

3.2. Az anyaggyűjtés

A munkámhoz szükséges anyagot diktafon segítségével hangkazettára rögzítettem. Ez a gyűjtési módszer több szempontból is előnyös, mert a szövegfelvétel hűen tükrözi a nyelvhasználatot, annak valóságát, sokszínűségét, hangzásbeli sajátosságait, valamint lehetővé teszi az adatközlő beszédének pontos, szó szerinti idézését, a beszélgetés többszöri visszahallgatását, a szövegfelvétel több szempontú elemzését. Az anyaggyűjtést az aktív módszer alapelveinek a felhasználásával végeztem. Tehát hasznosítani tudtam a közvetlen (direkt) adatgyűjtést, amikor egyenes, közvetlen kérdésekkel, irányított interjú formájában próbáltam rávezetni az adatközlőt az általam megadott témáról való beszélgetésre, és a közvetett (indirekt) anyaggyűjtést is, amikor az adatközlőtől körülírásos kérdésekkel próbáltam megkapni egy-egy szakszót. A tapasztalatom az, hogy Szabados Jánosnál az indirekt módszer látszott a leghatékonyabbnak, mert pl. az adott munkafolyamatot megpróbálta annyira közérthetően, világosan leírni, hogy közben mellőzte a szakszavakat, legalábbis egy bizonyos részét, amelyeknek a felgyűjtése volt a célom. Mindez magyarázható a kútfő magas életkorával, mert az ember ilyen korban már sok mindenre nem emlékszik főleg akkor, ha már nem műveli aktívan a csaknem feledésbe merülő bognármunkát vagy a kovácsszakmát, másrészt megpróbálja leegyszerűsíteni a dolgokat abból a célból, hogy a nem szakmabeli is megérthesse, elképzelhesse a bonyolult munkamenetet. Külön örültem annak, hogy az adatközlőimet egyáltalán nem zavarta a diktafon jelenléte, annak be- és kikapcsolása. Azaz sikerült elkerülnöm az ún. megfigyelői paradoxont (Kiss 1995, 36).

3.3. Az adatközlők bemutatása

A munkám egyik adatközlője Szabados János (1914) 88 éves nyugalmazott bognár, aki egyedüli ismerője e kihalófélben lévő szakmának. Szabados Jánost az édesapja nevelte. Elvégezte az elemit, majd 14 évesen elkerült bognárinasnak Baán István Főszeg utcai /2/ mester mellé, majd később Csicsón és Köbölkúton szerez szakmai tapasztalatokat.

Megszólítottam olyan szakembert is, akinek a foglalkozása eredendően nem bognár vagy kovács, mégis valamilyen mértékben kapcsolatba került ezekkel a mesterségekkel, így kerestem fel Szombath László (1971) 31 éves asztalost, aki fiatal kora ellenére rendkívül tapasztalt, kiváló szakember. Inaskorában gyakran segédkezett Szabados Jánosnak egy-egy szerszám javításában, faeszköz elkészítésében.

Nagyon értékes információkkal szolgált munkámhoz a néhai Renczés József (1906) is, aki 1997-ben hunyt el. Az 1997-ben készített beszélgetéskor már csak az emlékezetében élt a kovácsszakma, mert a gyenge fizikai állapota nem engedte meg az aktív munkavégzést. Életében mindvégig hű maradt első munkahelyéhez, a dögösi /3/ Szold cég /4/ műhelyhez, mely később ugyan állami irányítás alá került, de a szakember továbbra is itt tevékenykedett, sőt a nyugdíjba vonulása után sem szűnt meg kovácsnak lenni, mert gyakran vállalt mellékmunkákat.

Ma már a falu legidősebb kovácsa a 81 éves Pukkai Ferenc (1921), aki már csak kedvtelésből, saját maga és unokái szórakoztatására készít szerencsepatkókat. ő Szabados Lőrinc mesternél kezdte az inasságot 1938-ban, majd jó tapasztalatokat szerzett Udvarnokon és Budapesten, a fegyvergyárban.

Szőcs Pál (1939) is nyugdíjas kovács, még 63 évesen is végez kovácsmunkát, részben kedvtelésből, részben megrendelésre. A szakmát Kövecsesen /5/ (©trkovec) sajátította el, majd a helyi szövetkezet kovácsaként helyezkedett el, s innen is ment nyugdíjba.

4. A bognár- és a kovácsszakma rövid története

4.1. Bognármesterség

A kerékgyártó elnevezés a Kerekes családnévre vezethető vissza, melynek legrégebbi írott emléke 1360-ból való. Bár feltételezik, hogy honfoglaló eleink is használtak állatok által vontatott járműveket, ebből és a kerékhez kapcsolódó szavakból kikövetkeztethető, hogy már ekkor voltak szekérkészítők. Ezt támasztja alá az az öszszehasonlító nyelvtörténeti vizsgálat, mely szerint a kifejezés török, mongol, iráni kapcsolatokra utal, és legrégebbi rétegének kialakulása a honfoglalás előtti időkre tehető (Domokos 1991, 457). „A kutatók többsége azt állítja, hogy a kerekes járműveket először kultikus célokra használták, a termelésbe csak később vonták be azokat. Ezt a tényt igazolja az is, hogy a prehisztorikus kerék- és szekérleletek sírokból kerültek elő, mint a halottkultusz járulékos részei” (Ortutay Gyula [szerk.] 1987, 4. köt. 612). A szakmát jelentős német hatás érte, amely kimutatható a szókincsében, s mindez magyarázható részben a mesterlegények vándorlásával, részben a múlt századi tanoncoktatásban használatos német elnevezésekkel.

Szülőfalumban is nagy hagyománya volt ennek a mesterségnek, bár az 1237-es pannonhalmi összeírás még nem említi őket (Danajka 1993, 25), de a századforduló tájékán négy bognár, 1938-ban pedig már hat bognár működött. A ma még élő, utolsó felsőszeli bognár, Szabados János elmondása szerint rajta kívül még nyolc bognármester tevékenykedett a faluban. Az 1949-ben megkezdődő szövetkezetesítés következménye, hogy a falu három magánjellegű bognárműhelye megszűnt, s létrejött egy államosított majorság Dögösön, ahol egy helyen és egy épületben többféle mester is dolgozott. Majd a mezőgazdasági technika fejlődése kiszorította a szekérgyártást, a kocsikészítést, és már csak a szerszámok javítása tartozott a bognárok feladatkörébe. Mára már csak a 88 éves Szabados János az egyedüli képviselője a valamikori mestergárdának.

4.2. Kovácsmesterség

A kovácsmester (régi néven: vasverő) a szó szoros értelmében szakember volt, mert minden vaseszközt tökéletesen, pontosan és kétkezi munkával állított elő. Elődeink a kovácsmesterséget már a honfoglalás előtt is gyakorolták. A kovácsszakma valószínűleg a honfoglalás után vált önállóvá, majd a 14. században több ágra szakadt (Ortutay Gyula [szerk.] 1987, 3. köt. 286–287). Ez a foglalkozás kb. 6000 éves múltra tekint vissza, melynek kezdetét a fémek alkalmazásától számíthatjuk.

A kovács elsősorban patkókat és vasalásokat /6/ készítő fémfeldolgozó mester volt. A mesterség családon belül sokszor nemzedékeken átöröklődött, melyhez egy érdekes történet is kapcsolódott. A legenda szerint egy kovács kiírta a műhelye fölé a következőket: Kovácsok kovácsa. Krisztus ezt meglátta, és elszegődött hozzá kovácsinasnak, s levágta tőből a ló lábát, a megpatkolás után pedig visszaforrasztotta. A kovács megpróbálta őt utánozni, de nem sikerült neki. Ekkor Krisztus kioktatta, hogy nem ő a kovácsok kovácsa, ezért vegye le a táblát (Ortutay Gyula [szerk.] 1987, 3. köt. 288). Az 1237-es pannonhalmi összeírásnak köszönhetően, amely az állandó birtokviszályok és perek miatt szükségessé vált, tudjuk azt, hogy a faluban kialakult a kézművesség. Éltek itt tímárok, szűcsök, molnárok, kovácsok. A századforduló tájékán a faluban hat kovács volt, ez a szám az 1938-as adatok alapján tizenkettőre emelkedett (Danajka 1993 111, 129). Sajnos az 1949-ben megkezdődő szövetkezetesítés és a mezőgazdasági technika fejlődése megszüntette a házaknál a nagyállattartást. Így nem volt szükség sem bognárokra, akik a lovas fogatokat készítették, sem kovácsokra, akik a hagyományos szerszámokat verejtékes, kétkezi munkával készítették, sem takácsokra, akik kézileg állították elő a szövetet. Ezek után a kovács feladatköre a szerszámok javítására korlátozódott. Ma már csak két nyugdíjas kovács él a faluban.

5. A bognár- és kovácsszakma egymásrautaltsága

A két ősi szakma Felsőszeliben közös múltra tekint vissza, hiszen a bognár a kováccsal közös céhet alkotott, mert amit a bognár fából elkészített, azt a kovácsnak a tartósság céljából be kellett vasalnia. A kováccsal való szoros együttműködés útján készült el a szekér is.

5.1. Az egymásrautaltság szakmai demonstrálása

A bognár a szekérre két darab kocsioldalt helyezett, melynek hosszúsága megszabta a szekerek nagyságát. A fergettyű /7/ és a lőcs /8/ akadályozta meg a szekéroldal szétcsúszását.

A szekéroldal váza felső, alsó és középső dorongból /9/ állt, valamint az ezeket összekötő fogasból. /10/ Az alsó és a felső dorong a szekéroldal foglalatát alkotta, ezekbe vésték be a zápokat /11/. A középső dorongot csak könnyű kocsiknál használták. A dorongba általában 6-7 zápot véstek, de ez attól is függött, hogy milyen hoszszú volt a szekér. A zápokat egymástól meghatározott távolságra rakták. Az oldalaknak a fent említett alapvázát különbözőképpen variálták, így jöttek létre a következő oldalfajták:

  1. zápos oldal v. fogasoldal – ritkán bordázott, leginkább kévehordásra alkalmas oldal;
  2. deszkaoldal v. telioldal – bedeszkázott oldal szén, homok és kavics hordására;
  3. létraoldal – 8 m hosszan bordázott oldal.

Az elkészült kocsioldal a kovácshoz került, mert ő végezte el a kocsivasalást. Maga a kifejezés a kocsi fa részeinek vassal történő burkolását jelenti. A kocsi oldalait a forgó /12/ tartotta vízszintbe, melyet az eplény /13/ fölé helyeztek. Középen volt rajta egy vasalt lyuk, melyen a derékszeg /14/ ment keresztül. A forgó biztosította a kocsi elejének a mozgathatóságát, s a fölé helyezett alapzatra erősítették a szekér bordázatát. Hosszú karnál nem kellett, de alacsony karnál /15/ már szükséges volt a lőcs, mely mindkét oldalon bebiztosította a tengelyt a gyorsfutó kocsiknál. Az oldalakat az alapzaton a hasló /16/ kötötte össze. A hasló és a tengely /17/ közé felszerelt fellépővel /18/ elkészült a szekér, s ha ügyes és szorgos volt a kovács, akkor hetente egy ilyen szekér gurulhatott ki a műhelyből. A kocsik nemcsak szakmai, hanem esztétikai szempontból is kifogástalanok voltak, mert a kovács vasba forrasztott formákkal /19/ tette díszesebbé azokat.

5.2. Az egymásrautaltság nyelvészeti demonstrálása

A két szakma egymásrautaltságának legszembetűnőbb visszatükröződése az adott szakszókincs szinonimáinak /20/ vizsgálatában figyelhető meg. A szinominitás vizsgálata a népi szakszókincs vizsgálatában azért is fontos, mert a poliszémiával /21/ együtt ún. szematikai zajt okoz, vagyis zavarja a kommunikációt. Ezt a nyelvi szennyezettséget Czúni István szerint az okozza, hogy jelentés és a nyelvi kifejezés között hiányzik az egyértelmű vonatkozás. E jelenség megjelenésének több oka lehet:

  1. nem vagyunk tisztában az aktív szókészletünkbe került szavak jelentésével;
  2. az ismeretszerzés során automatikusan elsajátítunk szavakat;
  3. a zajforrás még inkább fokozódik, ha az információcsere nemcsak két fél között (pl. szerző–olvasó között) zajlik le, hanem több tényezőn keresztül jut el az értesülés az érdekeltekhez (pl. szerző–műfordító–olvasó között).

A két felgyűjtött szakma szakszókészletében 152 szinonim szót találtam, s ez a szám jóval magasabb lett volna, ha pl. az egész Mátyusföldre kiterjesztettem volna a gyűjtést.

A szinonimitás kialakulásának több oka is lehet a bognár- és kovácsmesterség terminológiájában:

  1. Elkülönülés. Egyes falvak, vidékek közötti nyelvi kommunikáció hiánya eredményezheti, hogy egyes fogalomnak a megnevezése más-más terminussal történik. Sőt, a gyakran egy céhben dolgozó kovács és bognár eltérő hangalakú, de többé-kevésbé rokon jelentésű szót használt egy-egy dolog megnevezésére (pl. a bognár fergettyűnek, a kovács forgónak nevezte a tengelyhez kapcsolt forgatható fát). Így elkülönülés jött létre, de nem a Péntek János által meghatározott szinonima-differenciálódás törvénye értelmében (Péntek 1979, 182), mely szerint a szinonim párok tagjai jelentésükben elkülönülnek.
  2. Köznyelviesedés. A rokon jelentésű szavak kialakulása összefügg a köznyelviesedéssel, mely során a régebbi szinonimák fokozatosan háttérbe kerülnek, ill. kipusztulnak (pl.: Esterházy – hintó – üveghintó /22/).
  3. Heteronimák. A heteronimák /23/ határán egyenrangúan mindkét szinonima használatos (pl. felső fa – vállfa /24/, kocsi – szekér stb.).
  4. Szinonimavonzás törvénye. Ugyancsak a köznyelviesedéssel és az iparművészeti terminológia fejlődésével függ össze, hogy a gyakran használt szakszavakhoz újabb szinonimák társulnak. Tehát érvényesül a szinonimavonzás törvénye (pl. eplény – simely – vánkos /25/).
  5. Idegen szavakhoz való mellérendelés. Mindkét szakmában nagyon sok az idegen eredetű (főleg német) szakszó, melyekhez a mesteremberek megpróbáltak magyar megfelelőket hozzárendelni jelentéskölcsönzéssel (Lanstyák 1998, 42–48), mely során homológ szavak /26/ jöttek létre (pl. citling – faráspoly /27/), ill. a meglévő idegen eredetű szóhoz idegen eredetű szinonimát rendeltek (pl. flasencug – gurni /28/, lok – stekli /29/).
    A vizsgált szakszókincsben 67 szinonim párt, azaz 152 szinonim szót találtam. Ebből a legtöbb köznyelviesedéssel, ill. idegen szavakhoz való mellérendeléssel jött létre.

K – kovács
B – bognár
1., 2., 3., 4., 5. – a szinonimák kialakulásának módjait jelölik a felosztás szerint
I. – a rokon értelmű szópárok százalékos kimutatása a 67 szinonimapárhoz viszonyítva
II. – a rokon értelmű szavak százalékos kimutatása a 397 szakszóhoz viszonyítva

Mivel a felsőszeli bognárok és kovácsok gyakran egy műhelyben, szorosan együttműködve munkálkodtak azon, hogy a szekér elkészüljön, így nem meglepő, hogy egy szekérrész különböző elnevezéseit kölcsönösen elsajátították. Ezzel magyarázható az, mint ahogy az a táblázatból is kitűnik, hogy a szinonimák 36%-át mindkét szakember egyaránt használta.

6. Összegzés

A táblázatból a következő megállapításra juthattunk:

  1. A szinonimák fokozzák a bognár- és kovácsmesterség szakszókincsének jelölésbeli tarkaságát, melyek a terminológia 37%-át alkotják.
  2. A legtöbbjük (ez a szinonimák 28-28%-a) a köznyelviesedéssel és az idegen szavakhoz való mellérendeléssel jött létre.
  3. A bognár és a kovács megközelítőleg egyforma arányban (K: 31%, B: 33%) használ rokon értelmű szót.
  4. Mindkét foglalkozási ág 36%-ban ismeri és alkalmazza ugyanazokat a szinonimákat (amerikáner/bokázó kisgép, lőcs/tengelytámasz).
  5. Ez az utóbbi megállapítás nagyon is alátámasztja azt a tényt, hogy a felsőszeli bognár- és kovácsmesterek egymásrautaltsága nemcsak gyakorlatban, hanem a lexikológiai kutatásban, pontosabban a szinonimitás vizsgálatában is megmutatkozik.

7. Befejezés

„A nyelv, magyar nyelvünk valóban legfőbb kincsünk, közösségszervező, összetartó erő. Összetartozásunknak, magyarságunknak nemcsak legfőbb jele, szimbóluma, hanem tényezője is. De ahogy a nyelv összetartója a közösségnek, ugyanúgy a közösség (csoport, nép, nemzet) is megtartója a nyelvnek. A közösségben, népben, nemzetben él a nyelv. Kívüle nagyon nehezen.” (Lőrincze 1993, 169)
A fenti gondolatok aktualitása egy kisebb közösség életében (mint pl. Felsőszeli) még erősebben jelentkezik, hiszen itt nemcsak a köznyelv megtartásáról, de az adott területen beszélt nyelvjárás fennmaradásáról is szó van. Nagyon sok múlik azon, hogy az ott élő emberek mennyire érzik ennek fontosságát, s mit tesznek annak érdekében, hogy anyanyelvünk csorbítatlanul átöröklődjön a következő nemzedékre.
Ugyanez érvényes a kihalófélben lévő népi mesterségek szakszókincsére is, mert ha nincs felgyűjtve, akkor pár év múlva teljesen eltűnhet a közösség tudatából. Ebből kiindulva rendkívül fontos a népi mesterségek nyelvi eszközeinek az értékmentése, hiszen ebbe ivódott bele őseink hagyománya, identitástudata, innen meríthetünk erőt és reményt megmaradásunkért.

Irodalom

  • Bokor József 2000. A lexikológiai vizsgálatok a közelmúlt magyar dialektológiájában. In: Szabó Géza–Molnár Zoltán (szerk.) 2000: Nép – nyelv – társadalom. Szombathely /A Berzsenyi Dániel Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai, IV./
  • Czúni István 1973. Korunk és szaknyelv. Magyar Nyelvőr, 1973. 4. sz. 405–406. p.
  • Danajka Lajos 1993. Felsőszeli története. Felsőszeli, Kiadja a Községi Önkormányzat.
  • Domokos Ottó 1991. Magyar néprajz. IV. köt. Kézművesség. Budapest, Akadémiai Kiadó, 457–462. p.
  • Elekfi László 1988. A szaknyelvi szókincs nemzetközi rétegéről. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. I. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988, 275–283. p.
  • Grétsy László 1988. A szaknyelvek és a csoportnyelvek jelentősége napjainkban. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): i. m. 85–107. p.
  • Hajdú Mihály (szerk.) 1988. A magyar nyelv rétegződése, táji tagolódása. II. köt. Budapest, Tankönyvkiadó.
  • Kiss Jenő 2001. Magyar dialektológia. Budapest, Osiris Kiadó.
  • Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 83–84. p.
  • Lanstyák István 1998. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 42–56. p.
  • Lőrincze Lajos 1993. Megnől az ember szíve. Veszprém, Új Horizont.
  • Ortutay Gyula (szerk.) 1987. Magyar néprajzi lexikon. 1–5. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó.
  • Péntek János 1979. A kalotaszegi népi hímzés és szókincse. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó, 173–195. p.
  • Pusztai István 1988. A szaknyelvi kutatások kérdései. In: Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): i. m. 120–130. p.
  • Püspöki Nagy Péter 1989. Piacok és vásárok kezdetei Magyarországon 1000–1301. Bratislava, Madách Könyvkiadó.

A szlovákiai magyarok néprajzi szintéziséről

Ján Botík: A magyarok hagyományos kultúráját bemutató szintézishez

Liszka Józsefnek a közelmúltban megjelent A szlovákiai magyarok néprajza című kötete kétségkívül a komáromi Etnológiai Központ tevékenységének legjelentősebb eredménye. E mostani alkalmat kihasználva őszintén gratulálok mind a szerzőnek, mind az intézménynek, ahol ez az impozáns mű megszületett. Meggyőződésem, hogy a kötet megjelenése nem csupán Liszka József és a Fórum Intézet számára jelent különleges eseményt, hanem a Szlovákiában élő magyaroknak is. Az a tény, hogy a mai konferencián a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, Kósa László akadémikus már bemutatta és értékelte is a kiadványt, arról tanúskodik, hogy Liszka József könyvének megjelenése egyben a magyar néprajzkutatás egyik fontos eseménye is. Engedjék meg, hogy én is kifejezzem azon véleményemet, hogy A szlovákiai magyarok néprajza című szintézis a szlovák néprajztudomány viszonylatában is különleges jelentőséggel bír.

A szlovák néprajzkutatás számára a szlovákiai magyarok hagyományos kultúráját bemutató szintézis figyelemre méltó és elsősorban abból a szempontból hasznos, hogy olyan összefüggéseket tárgyal, amelyek Szlovákia területének azt a jelentős részét érinti, ahol a több mint félmilliós magyar kisebbség él. Mivel a szlovák néprajzkutatás keretében éppen ez számít a kevésbé és rendszertelenül kutatott területnek, Liszka szintézise nélkülözhetetlen Szlovákia hagyományos kultúrája teljes képének megrajzolásánál is.

Bár nem áll módomban hogy most részletesen taglaljam a felvázolt helyzet okait, ennek ellenére mégis tennék egy rövid megjegyzést. Az, hogy Szlovákia területe néprajzilag csupán részlegesen feltárt, kutatott, nem csupán a magyar etnikumra vonatkozik. A Szlovákia területén élő más etnikumokról is csupán hiányos ismeretekkel rendelkezünk, és elsősorban a németek, a romák és a zsidók tekintetében van ez így. Nem véletlen, hogy ugyanez a megállapítás igaz a környező országok vonatkozásában is. Valószínűleg az európai néprajz azon hagyományából fakad, hogy a hivatalos kutatás figyelme elsősorban a saját etnikum kutatására összpontosult. Ebből adódik, hogy az Európa egyes országainak népi kultúráját bemutató szintézisek nem vették figyelembe a nemzetiségi összetételt, a multikulturális jelleget. E gyakorlatból következik, hogy a nemzeti kisebbségek népi kultúráját elsősorban az anyaországbeli kutatók vizsgálják, vagy pedig az adott kisebbség maga. Ennek az anomáliának a megszüntetése érdekében Szlovákiában múzeumi jellegű dokumentációs munkahelyeket hoztak létre, amelyek a kisebbségi kultúra kutatását és bemutatását hivatottak biztosítani. Legelőször az Ukrán-ruszin Kultúra Múzeuma kezdte meg ilyen jellegű tevékenységét, majd néhány évtized múltán létrejött a zsidó és a német, valamint a horvát és a cseh kultúra dokumentációs központja is. Emellett paradox módon a magyar és roma kisebbség számára, amelyek számukat tekintve a legnépesebb nemzetiségi csoportot alkotják Szlovákiában, az ilyen múzeumok létrehozása jelentős szervezési és hatásköri problémákba ütközött a múltban, s jelent problémát mind a mai napig. Ha nem tévedek, részben éppen ezek a megoldatlan problémák eredményezték, hogy a polgári kezdeményezésként létrejött Fórum Intézet – amely a szlovákiai magyar kisebbség társadalomtudományi kutatását tűzte ki célul – keretében alakult meg az Etnológiai Központ. Fő küldetése annak a problémának a megoldása volt, amelyet a Szlovák Köztársaság hivatalos szerveinek nem sikerült. Vagyis: létrehozni egy olyan néprajzi kutatóintézetet, amely a szlovákiai magyarok kultúráját vizsgálja egész Szlovákia viszonylatában. Ennek a lépésnek a helyességét a legalaposabban azok az eredmények támasztják alá, amelyekről az Etnológiai Központ éppen ezen a mai konferencián számol be.

E kitérő után most rátérek a dolog szakmai részére, vagyis Liszka József kötetének tartalmi és szerkezeti bemutatására, értékelésére. Mivel éppen a közelmúltban ismertettem hasonló szintéziseket Horvátországban és Morvaországban, össze tudom hasonlítani ezekkel, s megállapíthatom, hogy Liszka szintézisen azon túl, hogy teljes mértékben megfelel az igényes tudományos kritériumoknak, néhány, a hagyományostól eltérő szerkezeti megoldással is szolgál. Figyelemreméltó, hogy a szerző nem csupán a népi kultúra szokványos jelenségeinek a bemutatására hagyatkozott, hanem az azokat meghatározó, befolyásoló „külső”, a népi kultúrától végső soron független hatásokat is számba vette. A szintézis egyik fontos része a szlovákiai magyar néprajzi kutatás történetének szentelt fejezet. Az egyes történeti határokat és korszakokat azokhoz a politikai eseményekhez köti, amelyek meghatározták a magyar kisebbség történeti fejlődését az Osztrák–Magyar Monarchia szétesésétől napjainkig. Ez a megközelítés módot ad arra, hogy bemutassa a magyarországi kutatás viszonyulását ehhez a területhez először, amikor az még a történeti Magyarország részét képezte. Később olyan feltételek között, amikor a nemzeti többség nemzeti kisebbséggé vált az újonnan megalakult Csehszlovákia területén, majd azt az időszakot, amikor a bécsi döntés értelmében a magyar lakosság zöme ismét az anyaországhoz került. Végül a háborút követő időszakot, amikor is Csehszlovákiában a magyar kisebbség hasonló helyzetbe került, mint a két világháború közötti időszakban. A második világháború utáni kisebbségi létre a diszkrimináció különféle megnyilvánulásai, a jogtalanság és a kényszerű kitelepülés stb. volt a jellemző. Természetes (logikus), hogy az említett politikai fordulatok következtében a magyar kisebbség jelentős része mindig egy egészen más, megváltozott jogi helyzetbe került. Ebből adódóan a néprajzi kutatások irányvonala, motivációja is más és más lett, így legtöbbször az összegyűjtött kutatási eredmények prezentálása általában az adott politikai viszonyoknak megfelelően tendenciózus volt. Liszka József historiográfiai áttekintése segítséget nyújt abban, hogy a felsorolt tények alapján eligazodhassunk, s megismerjük azokat a forrásokat, tényeket, amelyek a szlovákiai magyarok kisebbségi tudatát formálták az idők folyamán. Liszka könyve ezen részének legfontosabb hozadékát azonban abban látom, hogy szisztematikusan elrendezve és kritikusabban értékelve hozzáférhetővé tette számunkra a szlovákiai magyarok etnográfiai és folklorisztikai kutatásának eredményeit. A szlovák néprajzkutatók számára így teljesen új, eddig ismeretlen, fontos tudományos ismeretek horizontjai válnak hozzáférhetővé.

A szlovák néprajzkutatók számára Liszka szintézise, a népi kultúra konkrét jelenségeinek tárgyalásánál, egyben tanulságul szolgál a tartalmi tagolás módszere szempontjából is. Nem a néprajzi monográfiák eddig megszokott módszerét követte ugyanis, vagyis nem tárgyalta külön-külön a népi kultúra tárgyi, szociális, szellemi és művészeti kategóriáit. Olyan módszert választott, hogy először azokat a különféle speciális tényezőket mutatja be, amelyek az idők folyamán a szlovákiai magyarok népi kultúráját alakították. Ezt követően fogott hozzá a hagyományos kultúra egyes összetevőinek jellemzéséhez. Az egyes jelenségeket az olyan néprajzi tájegységek, néprajzi csoportok bemutatásánál tárgyalja, mint a Csallóköz, Mátyusföld, Zoboralja, palócok stb. Az így ismertetett jelenségcsoportok prezentálása sokkal nehezebb feladat, azonban egyben a leghatékonyabb módszer. Elsősorban azért, mivel a népi kultúra azon legfontosabb részeit, ismertetőit összegzi, amelyek a regionális sokszínűségben az adott régióra jellemzőek.

Liszka szintézisének további módszertani hozadéka, hogy nem csupán a magyar kisebbség oldaláról közelíti meg és értékeli a problémát. A szlovákiai magyarokat egyrészt mint a magyar nemzet, de egyben mint a Szlovák Köztársaság nemzetiségi struktúrájának szerves részét mutatja be. E koncepció keretében összhangba kerültek egyrészt a szlovákiai magyar kisebbség kutatóinak eredményei a magyarországi és a szlovák néprajzkutatók eredményeivel. Azon módszertani szempontok alapján, melyeket Liszka József a nemzeti kisebbségek kutatásában kialakított és követett, a szlovákiai magyarok népi kultúrájának egyes jelenségeit szinkretikus jelenségként mutatta be, vagyis a magyar etnikum sajátos kulturális elemeinek kontinuitásán túl rámutatott azokra az új elemekre, hatásokra is, amelyek az őt körülvevő ún. többségi társadalomtól (cseh vagy szlovák) vett át.

A szlovákiai magyarok néprajza című kötet figyelemre méltó szempontjainak felsorolását tovább folytathatnánk. Mivel azonban a rendelkezésemre álló időt már kimerítettem, engedjék meg, hogy befejezésül kifejezzem azon meggyőződésemet, hogy ez a szintézis a szlovák néprajzkutatók számára is az ismeretek fontos forrásává válik, s a szlovák néprajzi kutatás módszertani és elméleti problémák kidolgozásánál is inspiráló hatása lesz. Elsősorban akkor, ha sikerül valóra váltani azt a kiadói szándékot, hogy ez a kötet szlovák fordításban is megjelenjen.

(L. Juhász Ilona ford.)

Kósa László: Gondolatok Liszka József monográfiája olvasásakor

Liszka József könyve, mint minden jó könyv, bőven kínál méltatni és vitatni valót, számos ötletet vet föl. Egy rövid ismertető előadásban lehetetlen mindre kitérni. Csupán néhány nagyobb vagy jelentősebb kérdést kívánok érinteni, lehetőleg olyanokat, amelyek eszmecserére serkentenek.

1. Mindenekelőtt a vállalkozás nagysága és formátuma érdemel tiszteletet és elismerést. Nem haragszik meg a szerző, ha azt mondom, hogy mindazok, akik diákkora óta ismerik őt, munkabírását és ügyszeretetét, szorgalmát és felkészültségét, tudták és várták, hogy ilyen vagy hasonló munkát előbb-utóbb letesz az asztalra. A formai dolgok körébe tartozik – egyszersmind alátámasztja az imént mondottakat – a mű impozáns tudományos segédlete, a nagyon gazdag irodalom- és forrásjegyzék, a mutatók sora és a kutatók életrajzi lexikona.

2. Kisebbségi-nemzetiségi népcsoportokról monográfia vagy monografikus igénynyel összegző mű nem sok, de készült már földrészünk egymástól távol eső tájain. Liszka József munkáját a politikai-történeti körülmények különböztetik meg ezek szinte mindegyikétől. Míg az előbbiek általában hosszabb szerves fejlődéssel kialakult népcsoportokat vizsgálnak, a szlovákiai magyarság nem várt, gyors, külső politikai döntés nyomán „jött létre”. A szerves fejlődés feltételez történetileg változó, de a környezettől megkülönböztető, folytonosságban megnyilvánuló azonosságtudatot, és az a jól ismert kutatási tétel, hogy a kulturális jelenségek határa gyakran nem azonos az etnikai-nyelvi határokkal, egészen másként vetődik fel ebben az esetben, mint amikor az egyik napról a másikra meghúzott államhatár egyúttal népcsoporthatár is lesz. Úgy is közelíthetünk a problémához, hogy a szerző délen országhatárt, a többi égtáj felé nyelvi-etnikai határt volt kénytelen figyelembe venni, amikor a népcsoport vizsgálatára vállalkozott. Természetesen nem hibáztatom ezért, mert az okok – ahogyan mondani szokás – rajta kívül állnak. Durva politikatörténeti cezúrák a magyar népcsoport történetében többször érvényesültek, és mint látjuk, a vizsgálat periodizációja ezeket nem kerülhette ki. Ha így van, tudatosítanunk kell: a kötet eredményei ennek a történeti-földrajzi szempontnak a rávetülésével együtt értékelendők.

Bele tudom magam élni a szerző helyzetébe, hiszen kétszer is szembe kellett néznem a vázolt helyzetből adódó ellentmondással. Először 1968 nyarán, amikor egy hosszabb hivatalos tanulmányút tapasztalatai és olvasmányaim alapján Turczel Lajos kezdeményezésére készítettem el azt a tanulmányt, amelyre – talán nem szerénytelenség közbevetni, mennyire örömömre szolgál ez – mint úttörő áttekintésre Liszka József hivatkozik (A csehszlovákiai magyar néprajzi kutatás feladatai. Irodalmi Szemle, 1968. 8. sz. 748–761. p.). Ez az írás nemcsak néprajztudományi érdekből született, hanem a nemzetiségi közművelődés, az identitáserősödés, általában a tudományfejlődés céljait is szolgálni kívánta. S ha valamelyest aggódtam azért, mert átléptem szakterületem határait, elgondolásomban nem csalódtam, amikor szélesebb körű törekvésem ténylegesen és hosszabb távon ugyancsak visszahatott a néprajzi kutatásokra. Azt igyekeztem megfogalmazni tehát, hogy a magyar néprajz 1918 előtti tudománytörténetének mennyi fontos mozzanata kötődik Szlovákia területéhez, de ezeket a későbbi államhatár nem minősítette át külön hagyományokká, a határ két oldalának kulturális jelenségei pedig összetartoznak. Másodszor a nehezen hozzáférhető szövegeket közzétevő és a további kutatások ösztönzésére szánt, általam összeállított folklórantológia bevezető tanulmányában kellett a problémával szembenéznem (Rozmaringkoszorú. Szlovákiai magyar tájak népköltészete. Bratislava, Madách, 1979). Jórészt megismételt mondandómat tájegységekre bontással és a szlovák kapcsolatokra utalással igyekeztem alátámasztani.

A későbbi gyakorlat újabb változó megoldásokat hozott. Balassa Iván sajátos módon a mai Magyarországot hagyta ki összegzéséből (A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest, 1989). A Bakó Ferenc által szerkesztett négykötetes Palócok (Eger, 1989) monografikus tanulmánygyűjtemény csak a mai Magyarországon folytatott vizsgálatokat tartalmazza, az Ujváry Zoltán által szerkesztett A gömöri magyarság néprajza. I. köt. (Debrecen, 2001) általában nem veszi figyelembe az államhatárt. Liszka József könyvét én úgy értékelem, mint az adott politikai földrajzi egységre vonatkozó néprajzi anyag összegzését (ami természetes módon a hiányokat is jelzi) és ami feltétlenül továbbfejlesztésre, a munka továbbvitelére ösztönöz.

3. Ha ez így is lesz, két lehetőség mérlegelését javaslom. Egyébként mindkettő csírái benne vannak a mostani műben, és bizonyosan Liszka József is számol (számolt) velük. Ebben szeretném ismételten megerősíteni, minthogy többször beszéltünk már róluk, s talán mondanom sem kellene, hogy nem tartok kizártnak további más elképzeléseket sem.

Az egyik a történeti vizsgálatok elmélyítése, ami az 1918 előtti nagytáji kapcsolatrendszer kutatását jelentené, azaz az egykori Felső-Magyarország főleg szlovákok, kisebb részben németek által lakott vidékeivel (esetleg Galíciával) való kulturális összefüggéseket tárná fel a 18. század végéig, az ipari forradalom előtti korszak utolsó szakaszáig visszatekintően. Magától értetődően ugyanezt a kutatást Morvaország, a Dunántúl, az Alföld és a régi Magyarország északkeleti régiója felé is ki kellene terjeszteni, csakis ekkor tudná Liszka József – akinek ebben a térségben nyelvi nehézségei sincsenek – az általa ebben a könyvben elsősorban elemzett paraszti kultúra történeti összetevőit és gyökereit feltárni. Ennek a kutatásnak a hozadéka nemcsak a magyar tudományosság, hanem a tágabb térség számára is igen értékes lehet.

A másik lehetőség a vázolt történeti-összehasonlító vizsgálattal nem áll szemben, de éppen az ellentettje. Azt célozhatná, hogy a trianoni határral létrejött, Pozsonytól Ágcsernyőig (sőt eredetileg a Tisza völgyéig) húzódó magyarok által lakott, kulturálisan és társadalmilag rendkívüli heterogén sáv hogyan integrálódott egységgé (egyáltalán integrálódott-e önmagában és a többséghez) az új államhatárok között. Szerzőnk tett már erre elismerést érdemlő kísérletet (A [cseh]szlovákiai magyarság populáris kultúrája 1918–1998. In: Tóth László–Filep Tamás Gustáv [szerk.]: A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. köt. Budapest, 1998, 168–206. p). Ebből a tanulmányból világosan kirajzolódik, hogy az előfeltevésként hangoztatott egységesülést milyen sok drasztikus történelmi esemény zavarhatta meg: a többszöri impériumváltás és társadalmi rendszerváltás, a második világháború, a kitelepítés, a lakosságcsere, a deportálás, a reszlovakizálás, az államosítás, a kollektivizálás, az iparosítás, a fokozódó urbanizáció és migráció stb. Ezek hatásvizsgálata egyáltalán nem egyszerű feladat. Mindemellett a politikai kiindulóponthoz kapcsolódni látszik az a sajátos műveltségtörténeti helyzet, hogy Szlovákia magyarlakta tájainak nagyobbik (nyugati) fele éppen az 1920-as években érte el a paraszti polgárosulásnak azt a küszöbét, amely gyors ütemben vonta maga után a klasszikusnak és hagyományosnak nevezhető paraszti kultúra és társadalom átalakulását. Felvetődik, hogy ez alighanem akkor is bekövetkezik, ám bizonyára más hangsúlyokkal, ha nem kerülnek ezek a vidékek Csehszlovákiához.

Végül legalább ennyire izgalmas kérdéssor rajzolódik ki 1989 után, amikor Csehország hamarosan külföld lesz, ugyanakkor szabaddá válik a közlekedés Szlovákia, valamint Ausztria és Magyarország között, a nacionalizmusok a korábbinál kevésbé visszafogottabban nyilvánulnak meg, és a sokat emlegetett globalizáció hatásai jelentkeznek.

Elismerem, hogy könnyű dolog ötleteket adni, kívülről ösztönözni egyre nehezebb feladatok megoldására. Talán a problematika valamelyes ismeretében van rá erkölcsi alapom, nem fedezetlenül teszem. Egyúttal ismerem Liszka József kutatói kíváncsiságát, vállalkozó kedvét, s nem utolsósorban azt, hogy egészen új, kortárs jelenségek iránt is érzékeny, mint annak ebben a könyvben is tanújelét adta.

4. Elméleti kérdéseket érintve eddig is kifejezhettem volna elismerésemet a szerző elméleti érdeklődésével kapcsolatosan. Ez azonban hangsúlyosabb akkor, ha kiemelem, hogy a kötet első felében jelentős terjedelemben veszi számba a vonatkozó, főleg központi jelentőségű elméleti problémákat. Hasonlóval viszonylag ritkán találkozunk a magyar nyelvű szakirodalomban. Mindjárt hozzáteszem, hogy elsősorban összegez, és újabb következtetésekkel kevéssé áll elő. Csakis helyeselni tudom a populáris kultúra fogalmának bevezetését, de pontosabban és markánsabban kellett volna vele foglalkozni, hiszen nem nagy múltú a magyar néprajz fogalomtárában, és tartalma egyáltalán nincs még tisztázva. A további kérdésekben is sokkal bátrabb állásfoglalásokra lett volna (lenne) szükség, nemcsak jelzésekre, felvetésekre, hanem vitára indító kifejtésekre. Gondolok sok más mellett „az alakító külső tényezők”-re, melyek tartalmi kidolgozása a többet ígérő cím után egyenetlenre sikerült. Úgy vélem, ezzel Liszka József tisztában van, én pedig nem kerülök szembe fenti dicséretemmel, amikor is a nyolcvan év populáris kultúrájával foglalkozó tanulmányt, a szóban forgó rész tömörített változatát elismerést érdemlő kísérletnek neveztem.

5. Az elméleti felvetések, a bevezető, az előkészítő fejezetek mellett kissé meglepett, hogy miután Liszka József szakított az archaizmus-központú szemlélettel, melyet egyébként 1968-ban jórészt magam is képviseltem, könyve törzsrészében nem szakított a leíró tárgyalással és az azt kitöltő, többé-kevésbé hagyományos tematizálással.

Többször leírta, hogy nincs elég anyaga szintézis készítéséhez. Szerintem túl szerény. Hiszen szintézist készített, még ha nem is nevezi így. Biztos vagyok benne, hogy a kötetet hamarosan kezdődő recepciója így tartja majd számon. Anyaghiány kétségtelenül nem egy helyen mutatkozik, de a meglévő források elegendők a szintézishez. Ez a műfaj – tudjuk – igazi teljességet talán sosem érhet el. Ha Liszka József a kötet főrészének alfejezeteihez egyenként talált volna még több sajátos tárgyalási szempontot, és az említett tematizálást kevésbé alkalmazza, valószínűleg kevesebb lenne az ismétlés, és változatosabban elrendeződik az egyébként gazdag tartalom.

6. Itt érek egy hangsúlyos kérdéshez, melyet már szintén korábban fölvethettem volna, mert méltatásom több pontjához csatlakozik, ez pedig a táji tagolódás. Nagyon röviden: a táji tagolódás további finomítását vártam ettől a műtől. Különösen meglepett, hogy szerzőnk a Garamtól a Hernádig tartó, több helyen nagyon keskeny magyar népességű sávot egységesen palócként kezeli. Ez a megközelítés mind Bakó Ferenc és Ujváry Zoltán hivatkozott munkáit és több más itt nem említett dolgozatot, mind a felgyűlt anyagmennyiséget tekintve nem indokolt, meghaladott. Munkásságát, elsősorban épp ezt a könyvet ismerve, ma szerzőnk képes leginkább egy részletesebb, korszerű tagoltság megrajzolása. Bizonyára tervezi is.

Liszka József könyvében (49. p.) olvashatunk a szlovákiai magyar társadalomtudományi intézet hajdani tervezetéről, amely 1968 tavaszán a Hét című folyóiratban jelent meg. Hosszú ideje elfeledkeztem róla, de most felidéződött bennem, hogy ennek az elképzelésnek a néprajzi részét – ugyancsak Turczel Lajos kérésre – én készítettem, és adtam más vonatkozású ötleteket is az intézet tervezetéhez. Azt nem tudom megmondani, mi került bele ezekből a cikkbe, mert egyéb eszköz híján egy példányban kézzel írtam egyhónapos tanulmányutam utolsó éjszakáján a pozsonyi Devín Szállóban.

Tudom, hogy ennek a tervnek voltak fontos előzményei a két világháború között. 1968-ban egy mindig is meglévő igény látott az idézett cikkben nyomdafestéket. Majdnem harmincöt év múltán sok-sok baj, gond közepette, jelentős politikai fordulatok után fontos esemény, hogy ma konferenciánkon épp egy szlovákiai magyar társadalomkutató intézet, az Etnológiai Központ ötödik születésnapját ünnepelhetjük előadásainkkal. Sőt, amint arról a mai program tanúskodik, további testvérintézményekről is hallhatunk beszámolót. Van miről beszélni, van miről, értelmes munkáról beszámolni. Egyetértek Liszka Józseffel abban, hogy a szlovákiai magyar néprajzi kutatás az elmúlt két évtizedben tényleg jelentős eredményeket ért el (429. p.). Örülök, hogy most egy olyan művet méltathattam, amely a gáncsok és nehézségek ellenére az 1970-es évek elején mégiscsak megindult tudományos néprajzi munkára alapozhatott, végső soron annak értékes gyümölcse.

Jegyzetek

* Az alábbi két ismertetés elhangzott A szlovákiai magyar néprajzi kutatás és az Etnológiai Központ. Eredmények és feladatok című tudományos konferencián Komáromban, 2002. október 5-én

A nagy távlatú történeti kutatások elkötelezettje. Interjú a 60 éves Kósa Lászlóval (L. Juhász Ilona)

szemle_2002_3_interju_01

Kósa László (L. Juhász Ilona felv.)

Kósa László akadémikus azon magyarországi néprajzkutatók egyike, aki szinte munkássága kezdetétől fogva odafigyel a Magyarország határain kívül élő magyarságra. Rendszeresen látogatta, bejárta a szlovákiai magyar tájak nagy részét, s ő volt az, aki 1968-ban kidolgozta a szlovákiai magyar néprajzi kutatás hosszú távú programját. Tudományos munkássága rendkívül sokrétű, a népköltészeti forrásközlésekkel kezdve a tudománytörténeti és társadalom-néprajzi munkákon át a gazdálkodásnéprajzzal bezárólag számos alapművet tett le az asztalra. A nemrégiben ünnepelt hatvanadik születésnapja alkalmából több interjú is készült vele. Többek között a Debrecenben megjelenő Néprajzi Látóhatár 2002-es számában is olvashatunk egy terjedelmes beszélgetést, amelyből átfogó képet nyerhetünk Kósa László nem mindennapi szorgalmáról, szerteágazó szakmai tevékenységéről. E mostani interjúban mi elsősorban az életpályája szlovákiai magyar vonatkozásainak kiemelését tartottuk elsődleges szempontnak.

– Először arra kérem, beszéljen gyermekkoráról, családi hátteréről és arról, hogyan került kapcsolatba a néprajzzal, miért éppen a néprajzot választotta jövendőbeli hivatásául?

– Amennyire tudom, fölmenőim a 19. században mind iparosok és kereskedők, a 18. században talán parasztok is voltak, azonban mindnyájan városlakók. Főleg nagyobb alföldi mezővárosokban éltek, de van egy ág apai vonalon, amelyik a 19. század elején bukkan fel Bécsben s ott lakik három emberöltőn át. Szüleim első nemzedékbeli értelmiségiek, bár a rokonságban akadtak korábbi diplomaszerzők is. Tehát nem a társadalmi származás vagy a környezet keltette föl bennem a néprajz iránti vonzalmat. Középiskolás koromra világossá vált humán és történeti érdeklődésem, csakhogy az 1950-es évek végén alig volt esélyem tanári pályára kerülni, ami különben a legtermészetesebb lett volna. Édesapám református lelkész, édesanyám tanítónő volt, akit az iskolák államosítása után elküldtek a pályáról. A pártállam politikai-ideológiai okokból nem tartotta kívánatosnak osztályidegennek minősített szülők gyermekének humán pályára kerülését. Megjegyzem, esetem igazolta a szempontjukból nagyon is átgondolt, hátrányosan megkülönböztető föltevést. Én elsősorban nem és nemcsak azért utasítottam és utasítom el a kommunizmust, mert szegényen és megfélemlítve éltünk, az 1950-es években és később is számos megaláztatás ért, hanem mert mint minden önkényuralom emberellenes és igazságtalan. Szüleim tudtak a várható továbbtanulási akadályokról, és próbáltak olyan pályát találni nekem, ami megfelel hajlamaimnak, de nem tanári hivatás. A keresgélés idején, 1958 őszén került múzeumigazgatónak Gyulára, ahol éltünk, Dankó Imre. Aligha szükséges őt bemutatnom, mégis annyit hadd mondjak róla, hogy a debreceni Déri Múzeum igazgatójaként ment nyugdíjba, azóta pedig a debreceni néprajzi tanszéken címzetes egyetemi tanárként oktat. Neki köszönhetően a helyi múzeum nagyon gyorsan a határszéli kisváros művelődésének egyik központja lett. Ami a néprajzot illeti, gimnazistákból szakkört szervezett, nyári tábort vezetett, és miután családilag összebarátkoztunk, szakkönyveket adva a kezembe, ő hívta föl a figyelmemet a néprajzra, úgy is mint nem tanári szakra.

– Tanulmányai során találkozott-e olyan tanáregyéniségekkel, akik támogatták munkájában?

– Történetem nem szokványos. Dankó Imre hamarosan atyai barátom lett, de a néprajz csak az egyik volt több műveltségterület között, amelyen ismereteimet és gondolkodásomat fejlesztve önszorgalomból foglalkozott velem. Ahogyan mondani szokás, született pedagógustehetség volt, amit tudatosan megélt, korábban tanított is. Engem kiváló egyszemélyes iskolán kívüli iskoláztatásban részesített. Később is támogatott. Közeli baráti kapcsolatunk máig tart, pedig viszonylag hamar szétvált a szakmai érdeklődésünk és tájékozódásunk. Több jó tanárom volt a középiskolában, és nem mondanék igazat, ha nem említeném néprajzi egyetemi oktatóim hatását, mégsem tudok közülük igazán kiemelni senkit sem, különösen nem példaképként. Tálasi István professzor előadásai jó értelemben véve rákényszerítettek óriási anyag elsajátítására, de hogy mit kezdjek az ismeretekkel, arra már alig adott útmutatást, azt nekem kellett megszenvedve kigondolnom. Közelebbi baráti kapcsolatom egyedül Katona Imrével alakult ki a pesti néprajzi tanszékek oktatói közül. Ennek alapja az volt, hogy mindketten nagyon mélyen hivatásnak éreztük a néprajzi kutatást, jóllehet világszemléletünk több eleme eltért. Hadd említsem meg a fájdalmasan korán eltávozott Martin György táncfolkloristát, akinél senki sem ismerte jobban és pontosabban a több országban élő magyarok összetartozását, kulturális egységét, egyúttal közép-európai beágyazottságát. Barátsága, művei, sokoldalú módszertani érdeklődése és felkészültsége hatással volt rám, pedig nem vagyok folklorista, ráadásul táncolni sem tudok.

– Megjelent munkáinak témái nagyon szerteágazóak. Tekinthető-e ez a kezdetektől szemmel látható széles körű érdeklődés a későbbi szintézisre való tudatos felkészülésnek? A paraszti polgárosulás Magyarországon című munkájára gondolok.

– Nemegyszer gondoltam arra, hogy túlságosan szerteágazott a munkásságom, s ennek tapasztaltam az árnyoldalait. Maradjunk mégis a fényesebb oldalon. Egyik alapvető oka eredendő történeti érdeklődésem, ami a néprajzhoz kapcsolódást is megkönnyítette. Ezt a családban édesanyámtól kaptam-örököltem, aki kezembe adott már gimnazista koromban írásos forrásokat, anyakönyveket, jegyzőkönyveket, a házban őrzött parókiális iratokat épp azért, mert a mindennapokat is a történelem részének tekintette, pedig mit sem tudott arról, hogy a távoli Nyugat-Európában ez éppen akkortájt új módszertani megközelítésnek számít és feljövőben van. Még nem volt fogalmam a néprajzi gyűjtésről, de ha tehettem, szívesen beszéltettem az idősebb rokonokat, ismerősöket gyermekkorukról, a legrégebbi időről, amire emlékeztek. Végül is bekövetkezett, amitől tartottunk, 1960-ban hiába érettségiztem kitűnően, értem el országos pályázaton első helyet, az iskola nem javasolt továbbtanulásra. S ezek után a sikeres felvételi vizsga is hiába volt, fizikai munkát ajánlottak, ha egyszer egyetemre akarnék kerülni. Nem a munkavégzéssel volt gond, hiszen akadt kétkezi munkás a családban nem is egy, s bár nem ebben nőttem föl, nem volt idegen tőlem a kétkezi munka, hanem inkább a kényszerrel, a munka büntetésjellegével és a nehezen kapható munkalehetőségekkel volt bajom. A következő két év nagyobb részét budapesti üzemekben töltöttem segédmunkásként. Ezt szívesen kihagytam volna, mert nemegyszer kerültem egzisztenciálisan majdnem kilátástalan helyzetbe, rendszeres önképzést nem folytathattam, noha sok-sok élettapasztalatot szereztem, és jól jött, hogy fölruházkodtam, mert mint négy gyermekük közül a legidősebbet, szüleim egyetemi éveim alatt anyagilag nem tudtak segíteni. 1962-ben Budapesten az eredeti történelem–néprajz szakpárosítás helyett magyar–oroszra szakra vettek föl. A néprajzot elvégezhettem, a történelmet nem, bár nem hivatalosan rendszeresen hallgattam történelemórákat. A magyar szak pedig amúgy is meglévő irodalomszeretetemet erősítette, és nyelvészeti ismereteimet bővítette, de valójában sem az irodalomtudomány, sem a nyelvészet nem kötött le annyira, hogy tevőleges művelőjévé váljak. Egyfelől azt mondhatom, hogy tanulmányaim kezdeteitől egyszerre több szakterület és ezzel együtt járóan a tudományközi viszonylatok érdekeltek, másfelől a néprajzban is mindig foglalkoztatott a rész–egész viszonya. Mind földrajzilag, azaz a kultúra táji különbségeiből hogyan kerekedik ki a nagyobb egység, másfelől tematikusan, azaz hogyan alkotnak az egyes elemek ugyancsak nagyobb egységet. A kulcsot a kultúra és a társadalom kapcsolata jelenti, végső soron ennek különböző vetületei álltak és állnak figyelmem középpontjában. Sajnos a mi egyetemi képzésünket az egyes témakörök és nem a központi kérdések határozták meg. Erre a megközelítésre épültek a tematikus monográfiák, s következett belőlük a műveltség egységnek látása helyett a témák elszigeteltsége. Nem volt könnyű számomra ezt a szemléletet leküzdeni. Pályára készülésemben sokat jelentett a személyes tapasztalat. Mivel elsősorban a magyar műveltség érdekelt, igyekeztem mielőbb a magyar nyelvterület és az azt majd egy évezreden át államkeretbe foglaló történeti Magyarország minél több, egymástól távol eső pontjára eljutni. Az így gyűjtött tereptapasztalatok nélkül valóban jóval szegényebb lett volna a parasztság polgárosulásáról írt könyvem, vagy talán el sem készül.

– A magyarországi néprajzkutatók közül az elsők között látogatott el Szlovákiába, és később is rendszeresen járta a szlovákiai magyar tájakat, ahol rendszeres terepmunkát is végzett. Számomra úgy tűnik, hogy a mai Magyarország határain túli magyar területek között éppen a mi térségünket részesítette előnyben. Véletlen vagy pedig tudatos választással magyarázható ez?

– Semmi esetre sem véletlen, de közrejátszottak objektív és személyes okok egyaránt. Objektív adottság, hogy Magyarország és a hajdan testvéri szocialistának nevezett országok között először Csehszlovákiával kezdett könnyebbülni a határokon átjárás. Sőt sokáig ide lehetett legegyszerűbben és legbiztonságosabban utazni. A másik objektív adottság a Budapesthez való földrajzi közelség. Nem szeretném, ha valaki is hasznossági szempontokat fedezne föl indoklásomban. Amikor arról beszélek, hogy miért utaztam sokat és szívesen a szlovákiai magyarokhoz, nem állítom, hogy más országokba nem szívesen utaztam vagy nem szívesen utaztam volna, ha lehet. Magától értetődően ezek a viszonylatok nem állnak szemben egymással. Nekem különben nincsenek és nem is voltak rokonaim az 1920-ban Magyarországtól elcsatolt területeken, de mióta szellemileg eszmélkedtem, mindig foglalkoztatott az ott élők sorsa. Említettem a személyes kapcsolatok fontos szerepét. Talán tényleg véletlennek tűnik fel az eset, amiről most mesélek, de meg vagyok győződve róla, hogy ha nem így, akkor másként következik be. Ha húsz éven át folyamatos lett volna a fiatal magyar értelmiség kapcsolata a határ két oldalán, nem estek volna meg efféle regényes zománcú történetek. 1966-ban Eötvös Kollégium-beli szobatársam az egyik budai antikváriumban ugyanazért a Tamási Áron-kötetért nyúlt a polcra, mint a mellette álló fiatalember. Bemutatkoztak, és aznap vagy másnap este, már nem emlékszem pontosan, együtt boroztunk néhányan hasonszőrűek a kollégiumból, valamint Duray Miklós és Mácza Mihály. Bár sok éve nem találkoztunk, ma is nagyra becsülöm Durayt. Történelmi jelentőségű volt, amit a hetvenes és nyolcvanas években a polgári ellenállásban tett, vállalva a börtönt is. Mácza Mihállyal élő a baráti kapcsolat, jóllehet épp a közelmúltban borongtunk azon, hogy mennyire elfoglaltakká váltunk, és komáromi alpolgármestersége idején nem voltam képes hivatalában meglátogatni. Számomra az 1966-ban induló kapcsolat különösen 1968 tavaszán vált sokszálúvá. Alig fél esztendeje álltam a Magyar Tudományos Akadémia szolgálatában, amikor 1968 egész áprilisát Szlovákiában tölthettem. Ez volt életem első hivatalos külföldi tanulmányútja. A Magyar Néprajzi Atlasz számára végeztem gyűjtőmunkát úgy, hogy a tereppel való minél szélesebb ismerkedés céljából Cséhfalvától Magyarbődig magam választhattam a kijelölt kutatópontok közül. Nemcsak szakismeretemben jelentett ez az út nagyszerű gazdagodást, hanem felejthetetlen volt a hangulata azért is, mert érzékelhettem, hogy a gyakran külön utakon járó cseh és a szlovák politikai törekvések mellett a magyarok miként próbálják a megnyíló lehetőségeket kihasználni helyzetük jobbra fordulásának reményében. Láthattam, miként bomlanak ki az önszerveződés rügyei. A Pozsonyban töltött néhány nap alatt és vidéki városokon átutazva tudatosan törekedtem megismerkedni a szlovákiai magyar művelődési és közélet számos alakjával, elsősorban akkori fiatalokkal, későbbi közszereplőkkel. Közülük sokkal hosszabb időre barátságot kötöttem. Az ismerkedések a következő esztendők magán- és hivatalos útjain folytatódtak, és tájak, városok, falvak, a népi kultúra, a konkrét társadalmi problémák mélyebb megismerésével jártak együtt. Az 1970-es évtizedben és a 1980-as évek első felében nem múlt el naptári év, hogy egyszer vagy többször ne utaztam volna Pozsonyba. Pozsony és Rozsnyó között majdnem minden magyarlakta városban, több községben tartottam néprajzi ismeretterjesztő előadást legtöbbször a Csemadok égisze alatt. Sajnos Nagykapos vidékére és a Felső-Bodrogközbe csak egy rövid utazás erejéig jutottam el. Hadtörténész kifejezéssel: akciórádiuszom addig nem ért el. Még pótolhatom. Első ízben 1969-ben beszéltem szakmai továbbképzésen Domicán a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság rendezésében.

– Aztán jó két étized elteltével ugyanitt 1990-ben az újjáalakult Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság I. Néprajzi Továbbképző Tanfolyamán ismét Ön tartott előadást… Kérem, folytassa, meséljen szlovákiai gyűjtőútjairól!

– Annyi tanulság és esemény tolul föl emlékezetemből, hogy nehéz választani közülük. Néhány mondatban tényleg inkább mesélni lehet, fölvillantani élményeket, mint összegezni. A legidősebb emberrel Szádelőn beszélgettem 1968-ban. Beszámolt a filoxéravész előtti szüretekről. Arra a vidékre sosem telepítették vissza a kipusztult szőlőket. Ugyanezen év húsvét hétfőjén Mácza Mihály nagypapája, az utolsó jászói céh atyamestere mutatta meg az általa őrzött céhládát. Emlékezetes élményem maradt, amikor Cséfalván az idős Cséfalvay Eszter a konyhaasztalfiókból vette elő családja peres iratát az 1550-es évekből, vagy amikor Vajkán rátaláltunk a nemesi szék zászlajára. Többször láttam nemesi levelet, azaz kutyabőrt, családi levelestárat, féltve őrzött, értékes viseleti darabokat. 1969-ben a kéméndiek kiállítást rendeztek a község népművészetéről, amire meghívtak. Ugyancsak össze kellett magam szedni, hogy a rákövetkező közebéden és mulatságon megálljam a helyem. 1979-ben, 1980-ban és 1981-ben háromszor két hetet gyűjthettem főleg kisnemesi emlékek után járva a magyar–szlovák akadémiai csereegyezmény keretében. Sikerült jó néhány emberrel beszélnem, aki gyermekkorából még megbízhatóan emlékezett nemesnek anyakönyvezett öregekre, el tudta mondani, hogyan viselkedtek, hogyan vélekedtek származásukról. Utazásaim többsége azonban magánjellegű volt. A Csallóközben Nagy László és Végh László vitt el gépkocsin egykori nemesi falvakba. Mátyusföldön Danter Izabella, Csáky Károly Nógrádban segített. Nagy Magda a számomra teljesen újdonságot jelentő Gúta környéki tanyavilággal ismertetett meg. Ismételten zavar, hogy minden kedves barátom és pártfogóm nevét nem tudom itt felsorolni. Ha nem is említek most mindenkit, hálás vagyok minden hasonló útért. Nemcsak néprajzi érdekű utak voltak ezek. Durayval egyszer végigjártuk Pozsony-Hegyalja egykor szabad királyi városait, és mutatott elhagyott érclelőhelyeket a Kis-Kárpátokban. Nagy László Pozsony vármegye valamikor hegyentúlinak nevezett járásával ismertetett meg. Kovács Istvánnak köszönöm, hogy 1976 decemberében, miután régi nemesi falvakban jártunk, megmutatta nekem csaknem az egész Gömörországot. Nagyon örülök, hogy az az értékes Vály-völgyi kötet, melynek elkészítésére akkor biztattam, napvilágot látott, most nem beszélve további gömöri tárgyú publikációiról. Bognár Mihály felsőnyárasdi krónikaíró 1977-ben a Magyar Néprajzi Lexikon első kötetének megjelenése után levelet írt ezzel a címzéssel „Akadémiai Kiadó, Budapest, Magyarország”, és elismerését azzal fejezte ki, hogy ilyen mű Bél Mátyás, Csaplovics és Fényes Elek óta nem született. Meglátogattam a falujában, azután évekig leveleztünk. Egyik legszínesebb személyes kapcsolatom volt. Leveleit egyszer közzé fogom tenni. Óvárról éppen aznap gyalogoltam át Szklabonyára, amikor Mikszáth Kálmán szülőházát markológéppel bontották. Megvan róla a fénykép. Nagyon sok beszélgetésről sem magnetofonfelvétel, sem írásos feljegyzés nem készülhetett, mert az emberek féltek, és magam sem voltam elég bátor hozzá. A lédeci bíró (a helyi nemzeti bizottság elnöke) késő este pár pohár pálinka után elmondta, hogyan hamisított okiratot még egy magyar osztály érdekében. Sosem felejtem azt a drámai visszaemlékezést, amit egykori földjén állva Garamvezekényben adott elő egy parasztember a kollektivizálás kényszeréről. Csehországi deportálásról, kitelepítésről, a telepesek visszaéléseiről, a csallóközi árvízről számos történetet hallottam. Hivatalos útjaimon mind a szlovák akadémiai néprajzi intézete, mind a helyi múzeumok, amelyeket kutatóként meglátogattam, feltétel nélkül támogatták a munkámat, kivéve Michal Marku¹t, aki 1968-ban Kassán elutasított, pedig ott volt a hivatalos igazolás a kezemben a pozsonyi akadémia külügyi osztályától. Volt, aki – mint a lévai múzeumigazgató 1980-ban – igencsak csodálkozva kérdezte, miért érdekel engem épp a hajdani nemesség élete. Aztán megmagyarázta magának: persze, Magyarországon sok minden másként van. Szlovák falvakban is gyűjtöttem. Például Oµga Èomajová kíséretében Rimaszombattól északra 1918 előtt Alföldre járók emlékeit. Groteszk élményem, hogy tiszta magyar nyelven mily szenvedélyesen adta elő egy idős szlovák ember, miként magyarosította őket az elemi iskolában egy szlovák tanító. Visszatekintve úgy értékelem, hogy az 1970-es évek közepétől tartósan javult a magyarországi néprajzi kutatás és a szlovák kutatók intézményes és személyes kapcsolata. Békéscsaba város, Békés megye és a Magyar Néprajzi Társaság 1975-től sorozatosan rendezett nemzetközi nemzetiségkutató néprajzi konferenciákat, amelyeken szlovákok mindig nagyobb csoportban vettek részt. Egyszer viszonozták is, Dunaszerdahelyen a Csemadokkal együtt szerveztek szemináriumot 1980-ban. Sajnos ezek a kapcsolatok 1990 után meglazultak, majd elhalványodtak. Ma jóval kevésbé vagyunk egymásra kíváncsiak, mint másfél évtizeddel ezelőtt. Kár, hogy így alakult, és mi, magyarországiak is okolhatók vagyunk érte, de megítélésem szerint a szlovákiai szlovák kutatókat mindig jóval kevésbé érdekelték a magyarországi szlovákok, mint bennünket a szlovákiai magyarok.

– Köztudomású, hogy sokat publikált a szlovákiai magyar tájakon végzett terepmunkáiról. Többek közt 1968-ban megírta a leendő szlovákiai magyar néprajzi kutatás programját, 1979-ben Rozmaringkoszorú címmel a szlovákiai magyar tájak népköltészetének válogatását jelentette meg. És hát gyakorlatilag minden munkájában hivatkozik a tájainkról származó eredményekre is. Mindezek fényében hogyan értékeli a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság helyzetét?

– Hogy valóban sokat publikáltam volna, azt azért nem merem mondani. Kéziratos gyűjtéseimet tekintve jóval több is lehetett volna. Az említett 1968-as tanulmányt nagy lelkesedéssel írtam meg. Legalább akkora felfedező út volt huszonhat évesen lehetőleg minden előzményt összebogarászni és elolvasni, mint maga a terepmunka. Egyedül Manga János, akkori intézeti kollégám okozott kis csalódást, mert semmit sem segített, pedig tudtam, hogy a két világháború közötti előzményekben el nem hanyagolható szerepe volt. Gyanakvással fogadta érdeklődésemet. Magyarázzuk azzal, hogy történelmi tapasztalatai alapján tette. Ám Ortutay Gyulának régi közeli barátja volt, és szlovák ügyekben tanácsadója. Nem csupán a magam véleményét mondom, hanem több hajdani kortársunkét is, akik szerint nem voltak mindig konstruktívak ezek a tanácsok. Ennyit felelősséggel el kellett mondanom. Tehát a két világháború közötti tisztes előzmények után az 1950-es, 1960-as években elsősorban közművelődési céllal folyt a szlovákiai magyar néprajzi terepmunka. Ág Tibor, Méry Margit, Marczell Béla és mások többnyire elszigetelten dolgoztak. Nem beszélek most néhány magyarországi szakember kutatóútjáról. Egyébként minduntalan elnézést kell kérnem, hiszen minden arra érdemes kutató nevének felsorolására ezúttal sem vállalkozhatok egy interjú keretében. Az 1968-ban fellobbant remények az általános politikai megtorlással csaknem elhamvadtak, de mégsem egészen. Egyre több érdeklődőben mozdult meg az önképző törekvés. Minőségi változás azonban csak akkor következett be, amikor a magyarországi néprajzi szakokon megjelentek a szlovákiai magyar önköltséges és ösztöndíjas hallgatók, párhuzamosan Brünnben és Pozsonyban is végzett egy-egy magyar kolléga. Ma ők alkotják a magyar kutatások derékhadát, egyben az első rendszeres képzettségű nemzedékét. Ez a nemzedék már bizonyított, nemcsak tanulmányokkal, hanem értékes kötetekkel is. Sorra doktorálnak. Az illem talán azt kívánná, hogy a személyes érintettség miatt ne emeljem ki a Fórum Intézet Etnológiai Központja munkáját, de akkor elhallgatnám a teljesítmény egy jelentős részét. A legfrissebb eredmények sorában Liszka József összegző kötetét sem mulaszthatom el megemlíteni. Az, hogy a közelmúltban több, leginkább csak egy-két fővel dolgozó magyar kutatóhely létesült Tornaljától Pozsonyig, egyaránt felfogható az erők szétforgácsolódásának és fejlődő kutatóintézményi hálózatnak. Reménykedve várjuk munkájuk kiteljesedését. Távol áll tőlem, hogy rózsásnak láttassam a helyzetet, tudomásom van az anyagi problémákról, az álláshelyek szűkösségéről és az egyéb gondokról. Sajnos történtek pályaelhagyások is, értékes munkát végző kollégák is távoztak. Nem vigasztaló, de családi és társadalmi okok miatt ez Magyarországon sincs másként. A nálunk letelepedők külön csoportot alkotnak, hiszen akad közöttük, aki visszajár kutatni szűkebb hazájába.

– Mennyire elégedett a fiatal nemzedék aktivitásával, értem ezen elsősorban a rendszerváltást követő időszakot, ugyanis ekkor számos új lehetőség nyílt meg az egyetemisták előtt, amilyenekről az 1989 előtt végzettek álmodni sem mertek volna? Véleménye szerint élnek-e ezzel a lehetőséggel?

– Azért bajos felelnem erre a kérdésre, mert nem lévén a budapesti egyetemi néprajzoktatás részese, alig ismerem a legfiatalabb nemzedéket, a Debrecenben vagy másutt frissen végzetteket még ennyire sem. Aztán egy évtized, pár év még nem akkora idő, hogy komolyabb teljesítményeket várhassunk. 1990 után tíz év alatt – meg merem kockáztatni a becslést bibliográfus kérdezőm előtt – több könyv és közlemény jelent meg a szlovákiai magyarok néprajzáról, mint korábban majdnem hetven esztendő alatt. Ennek magyarázata részint a fölszabadult és megpezsdült kiadói élet, mely azonban sem kapacitás, sem vásárlóerő tekintetében nem korlátlan, részint az íróasztalokban sokáig várakozó kéziratok nyomdába kívánkozása, no meg a példákon fölbuzdulás, de ezeknek sem egyenletes mutatója. Nekünk, idősebbeknek, akik felelősek vagyunk a fiatalabbak útkereséséért, törekednünk kell arra, hogy egy változó világban felnövő, a dolgokat törvényszerűen másként látók eredményeinkre is építsenek. Azonban ne akarjuk a magunk elmulasztott dolgait rajtuk behajtani, hanem segítsük őket új értékek alkotásában.

– Az utóbbi években sok vita folyt a néprajz módszeréről. Egy bizonyos kör a néprajzot elavultnak tartja, a másik oldalon viszont az új szemléletmódot fogadják bizalmatlanul. Hogyan látja a néprajz jövőjét, mennyire szükséges a megújulás? Olyan nézetek is vannak, hogy lassan már nem lesz mit kutatni, hiszen a paraszti társadalom mint olyan már teljesen felbomlott.

– Egy tudományszak állandó megújulásának szükségessége éppúgy régi alapigazság, mint amit az előbb mondtam az újabb nemzedékek kibontakozásának támogatásáról. Csakhogy a diktatúra mögöttünk lévő évtizedeiben ezek egyáltalán nem vagy alig érvényesültek. Sőt érvényesülésük hiánya nagyon lassan számolódik fel. A múlt káros öröksége az is, hogy új szemléletmód bevezetésén némelyik kolléga több-kevesebb türelmetlenséggel politikai-ideológiai eszmék szaktudományos befolyását érti, legyenek akár liberálisak, akár konzervatívok. Én sok éve elköteleztem magam a változatlanul nagy távlatú történeti kutatások mellett, a pályám is ehhez a döntéshez hajlott, amivel azonban nem kívánom, sosem kívántam tagadni a jelenkutatás centrális szükségességét. A paraszti társadalom valóban fölbomlott. Ez a jelenség nem új, a magyar néprajz azonban számos olyan tapasztalat, eredmény, módszer, elméleti megfontolás birtokában van, ami képessé teszi és tette korábban is, hogy ne csak a szorosan vett, ma már inkább csak kikövetkeztetett hagyományos paraszti társadalmat és műveltséget elemezze. Az újabban diplomázók témaválasztása szintjén ez már eldőlt, és a tanárok jelentős hányada az oktatásban is figyelembe veszi a változást. A néprajz nem zárt tartomány, folyamatosan fogad be szociológiai és antropológiai tanulságokat is. Tapasztalatom szerint ezt nagyon kevesen utasítják el. Hogy mi lehet az a bizonyos új szemléletmód, amelytől némelyek idegenkednek, nem tudom pontosabban körvonalazni, e percben talán nem is lehetséges. A belátható jövőben valószínűleg minden eddiginél sokfélébb módszertan és elmélet lesz majd jelen párhuzamosan a magyar néprajzban.

– Bízzunk benne, hogy mind az ún. „progresszív”, mind az ún. „konzervatív” oldal szakmai teljesítményét minősítő sokszor méltatlan támadások, elutasítások helyett tárgyilagos és érdemi vita jellemzi majd a jövőben a tudományszakot… Köszönöm a beszélgetést!

Kósa László munkái:

Kósa László önálló kötetei mellett számos kiadványt szerkesztett, s nagyon sok tanulmányt írt. Terjedelmi okokból nincs módunkban közölni teljes vagy akár válogatott bibliográfiáját, azonban fontosnak tartottunk, hogy az önálló kötetek, valamint néhány, általa szerkesztett munka helyett kapjon az alábbi jegyzékben.

  • Néphagyományunk évszázadai (Budapest, 1976);
  • Rozmaringkoszorú. A szlovákiai magyar tájak népköltészete (Pozsony, 1979);
  • A burgonya Magyarországon (Budapest, 1980);
  • Megjártam a hadak útját. A magyar nép történeti emlékezete (Budapest, 1980);
  • Bágy (Badeni) helynevei (Budapest, 1983);
  • Hagyomány és közösség. Magyar népi kultúra és társadalom (Budapest, 1984);
  • Kratkaja vengerszkaja etnografija (Budapest, 1984);
  • Abriss der ungarischen Volkskunde (Budapest, 1984);
  • Life and Tradition in Rural Hungary. A Short Survey (Budapest, 1984);
  • Histoire abrégée des traditions populaires hongroises (Budapest 1985);
  • A magyar néprajz tudománytörténete (Budapest, 1989; 2., javított és bővített kiadás: 2001);
  • A Magyar Néprajzi Társaság 100 éves története. 1889–1999 (Budapest, 1989);
  • Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon. 1880–1920 (Debrecen, 1990; 2. kiadás: Debrecen, 1992; 3., bővített kiadás: Budapest, 1998);
  • Egyház, társadalom, hagyomány (Budapest–Debrecen, 1993);
  • A gyulai református egyház története (Gyula, 1994);
  • Nemesek, parasztok, polgárok. Néprajzi tanulmányok (Debrecen, 1996);
  • „Ki népei vagytok?” Magyar néprajz (Budapest, 1998);
  • Fürdőélet a Monarchiában (Budapest, 1999);
  • Badeleben und Kurorte in Österreich–Ungarn (Budapest, 1999);
  • Hét szilvafa árnyékában. A nemesség alsó rétegének élete Magyarországon a rendi társadalom utolsó évtizedeiben (Budapest, 2001);
  • Csii vi szini? Ogljad ugorszkoi etnografii (Nyíregyháza, 2002)

Társszerzős kötetek:

  • Farkas Gyula és Keve András társszerzőkkel: Herman Ottó (Budapest, 1971);
  • Szemerkényi Ágnessel: Apáról fiúra. Néprajzi kalauz (Budapest, 1973; javított és bővített kiadás: 1975, 1979, 1998);
  • Filep Antallal: A magyar nép táji-történeti tagolódása (Budapest, 1975, további kiadások: 1975, 1978, 1983);

Általa szerkesztett kötetek:

  • A magyarságtudomány kézikönyve (Budapest, 1991);
  • Európa híres kertje. Történeti ökológiai tanulmányok Magyarországról (Budapest, 1993);
  • Die Ungarn. Ihre Geschichte und Kultur (Budapest, 1994);
  • Magyar művelődéstörténet (Budapest 1998; 2. kiadás: 2002);
  • A Cultural History of Hungary. I. From the Beginnings to the Eighteenth Century (Budapest, 1999);
  • A Companion to Hungarian Studies (Budapest, 1999);
  • A Cultural History of Hungary. II. In the Nineteeth and Tiwentieth Centuries (Budapest, 2000).

Az interjút L. Juhász Ilona készítette

Iskolai filozófia Magyarországon a XVI—XIX. században (Mészáros András)

Ezt a címet viselte az a nemzetközi tudományos konferencia, amelyet a pozsonyi Comenius Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke, a Szlovák Tudományos Akadémia Filozófiai Intézete, valamint a Magyar Köztársaság Kulturális Intézete rendezett 2002. október 17–19-én Pozsonyban a Magyar Kulturális Intézetben.

A konferencia apropóját az adta, hogy a címben jelzett idõszakban a magyarországi filozófia megjelenési módja túlnyomórészt az egyes iskolatípusokban oktatott bölcselet volt. Ugyanakkor az eddigi filozófiatörténet-írás nem szentelt kellõ figyelmet eme bölcselet sajátosságainak. Ennek következtében a magyarországi filozófiának az Erdélyi János által a XIX. században meghatározott „követõ jellege”, azaz a nyugat-európai irányzatok hazai alkalmazása gyakran vetette fel az eredetiség kérdését. Ez a kérdés pedig nehezen megválaszolható akkor, ha nem azonosítjuk a filozófia szerepét az adott kultúrán és az adott korszakon belül. Vagyis a konferencia elsõdleges célja az volt, hogy egyrészt meghatározza az „iskolai filozófia”, „iskolafilozófia”, „a filozófia iskolai fogalma”, „a katedrafilozófia” stb. fogalom jelentését, másrészt konkrét példákon keresztül bemutassa az iskolai filozófia megjelenési módozatait.
Ismert tény, hogy a filozófia oktatása különbözõ formákban – fõként a teológiai tanulmányokra való felkészítés céljából – már a XVI. századtól megjelent Magyarországon. A filozófiának ez a szerepe azonos volt mind a katolikus, mind pedig a protestáns iskolákban, ami azt is jelentette, hogy a gimnáziumi tanulók legalább logikával, a királyi akadémiák, a studium generalék, valamint az egyetemek hallgatói pedig metafizikával, etikával is megismerkedtek. Ez nem maradt nyom nélkül a mûveltségben. Vagyis a magyarországi mûvelõdéstörténetnek számolnia kell a filozófia jelenlétével és kulturális hatásaival.

Mindezek a meggondolások szerepet játszottak a konferencia megrendezésében és elõkészítésében. Ilyen szempontból ez a találkozó azoknak a szakmai fórumoknak a sorában helyezõdik el, amelyek az 1990-es évektõl kezdõdõen (a magyar filozófusok elsõ világtalálkozójának az idevágó szekciója, a miskolci és kolozsvári filozófiatörténeti konferenciák) meghatározott témakörök szerint foglalkoznak a magyarországi filozófia történetével. A meghívott és jelenlévõ elõadók legtöbbje ezeknek a konferenciáknak az állandó résztvevõje és a szakma jelentõs képviselõje. Az elõre bejelentett elõadók közül Egyed Péter és Tonk Márton Kolozsvárról egyéb elfoglaltsága, Kiss Endre Budapestrõl és Tarnay Brúnó Pannonhalmáról pedig betegség miatt nem tudott eljönni a találkozóra. Referátumuk szövege azonban remény szerint a konferencia-kötetben meg fog jelenni.

A konferenciát Fehér M. István elõadása („Iskolai filozófia és a filozófia iskolai fogalma”) nyitotta meg. Ez az „in sensu scholastico” és az „in sensu cosmopolitico” értett filozófia Kant-féle megkülönböztetésébõl kiindulva próbálta értelmezni a filozófiatanítás célját és küldetését. Ugyanígy Kant és Husserl elméletére támaszkodva tette fel a kérdést: lehet-e filozófiát tanítani, és ha igen, akkor voltaképpen mit is tanítunk? Ha pedig az iskolai filozófiát kritikával illetjük, akkor a bírálat az iskolarendszer és az iskolaügy történetét is érinti.

A felsõ-magyarországi iskolai filozófia témakörével többen is foglalkoztak. Mészáros András („Iskolai filozófia Felsõ-Magyarországon a XIX. században)” a Ratio Educationis utáni iskolai programokkal összefüggésben tekintette át azokat a katolikus és protestáns tanintézeteket, amelyeken belül filozófiaoktatással találkozhatunk. Az itt oktató filozófiatanárok esetében pedig kísérletet tett azok besorolásával a magyar filozófia történetébe. Teodor Münz („A szlovák felvilágosodás kori gondolkodás demokratikus elemei”) a felvilágosodás azon társadalomfilozófiai elemeit mutatta be, amelyek az egyén emancipációját segítették elõ. Rathmann János („A szepességi mûvelõdés a felvilágosodás korszakában”) a késmárki és lõcsei líceumok tanárainak, fõként pedig Samuel Toperczer munkásságának elemzésén keresztül demonstrálta a jénai kantianizmus (Reinhold és köre) hatását a magyarországi filozófiára. Ezzel kapcsolatban sajnálatos, hogy nem hangzott el Kiss Endre elõadása a XVIII. századi németországi iskolafilozófiáról, mert mint ismeretes (és ezt Rathmann János referátuma plasztikusan ábrázolta), a német filozófia hatása a XIX. századi magyarországi gondolkodásra meghatározó jellegû volt. Eva Kowalská („Benczúr József, a felvilágosodás kori filozófia és pedagógia képviselõje”) a Késmárkon és Pozsonyban is mûködõ Benczúr József munkásságát a történettudomány szemszögébõl és néhány eddig ismeretlen kézirata bemutatása révén ismertette. Az eperjesi evangélikus líceum két filozófiatanárának, Greguss Mihálynak és Vandrák Andrásnak a munkásságával Rudolf Dupkala („Etikai kérdések a filozófiaoktatásban az eperjesi evangélikus líceumban a XIX. században”) és Jana So¹ková („Az esztétika helye a filozófiaoktatásban az eperjesi evangélikus líceumban a XIX. században”) foglalkozott. Dupkala Vandráknak „A philosophiai ethika elemei” címû mûvét elemezte, és mutatta ki a kanti, valamint friesi hatást és Vandrák etikájának gyakorlati irányultságát. So¹ková elõadása Greguss esztétikájának a korabeli európai irányzatokhoz fûzõdõ viszonyát tisztázta, valamint Vandrák vallásos-esztétikai világnézetét demonstrálta. Somos Róbert („Pauler Ákos a pozsonyi királyi akadémián, 1906–1912”) Pauler pozsonyi éveit elemezte, és kimutatta, hogy ekkor történt meg a váltás Pauler bölcseletén belül. Ennek mibenléte a neokantiánus szubjektív kiindulópontú filozófia feladásában és az objektivista logicizmus alapjainak lerakásában, tehát Husserl, Brentano és Bolzano hatásának felerõsödésében állt. Részben Felsõ-Magyarországot érintette Kaposi Márton elõadása is („A filozófiaoktatás kibontakozása Magyarország elsõ állandó egyetemén”), amely a korábbi nagyszombati jezsuita egyetem budai, pesti, majd pedig budapesti történetével foglalkozott. Ezen belül a filozófiaoktatás három nagyobb fellendülését mutatta be.

„Sipos Pál filozófiája” címmel küldte meg a konferenciának elõadását Egyed Péter. Sipos, aki Szászvárosban, majd pedig a sárospataki református gimnáziumban tanított, Kant, Fichte, valamint a francia felvilágosodás filozófusainak ismeretében alkotta meg mûveit. Az elõadás Sipos eszmerendszerének fõbb elemeit mutatta be. Ugyancsak Sárospatakhoz fûzõdik Erdélyi János mûködése. Errõl Baracs Gabriella tartott beszámolót „A sárospataki filozófiaprofesszor, Erdélyi János iskolateremtõ törekvései” címmel. A kolozsvári egyetemen a XX. század elején folyt filozófiaoktatást tárgyalta három elõadás. Tonk Márton „Filozófiatanítás a kolozsvári egyetemen”, Veres Ildikó „Filozófia és pedagógia a századelõ Kolozsvárán”, Mariska Zoltán „Bartók György a katedrán” címû elõadásairól van szó. Mindhárom dolgozat érintette a Böhm Károly tanári munkálkodása nyomán kialakult ún. kolozsvári iskolát, amelynek a tagjai a XX. század elsõ felének legjelentõsebb protestáns gondolkodói voltak Magyarországon.

Mester Béla „A magyar iskolafilozófia kantiánus hagyománya és John Stuart Mill 19. századi recepciója” címmel megtartott elõadása azt a problémát tematizálta, hogyan fogadta be a magyar kantiánus etikai gondolkodás Mill utilitarizmusát. Perecz László „Túl az iskolafilozófián” címû elõadása az 1892-es Pauer–Kármán-vita nyomán az önállótlan átvételre építõ hagyományos iskolafilozófiai álláspontot és a reflektált recepciót elõtérbe helyezõ, iskolafilozófián túli filozófia-felfogást ütköztette egymással.

Az elõadásokkal kapcsolatban termékeny viták alakultak ki, amelyek azt jelzik, hogy egyelõre még sok megválaszolatlan kérdés és felderítésre váró terület áll a filozófiatörténészek elõtt. Az iskolai filozófia felé fordulás egy újabb szempontot adott az elkövetkezõ munkálatokhoz.

A konferencia résztvevõi a tanácskozás szünetében kirándulást tettek Dévény várához, valamint kötetlen beszélgetés mellett végigjárták a koronázási útvonalat Pozsonyban.

A konferencia elõadásai hamarosan kötetben is megjelennek.

Mészáros András

Lanstyák István—Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvuségrol. (Pintér Tibor)

2002 tavaszán a Gramma Nyelvi Iroda két munkatársának szerkesztésében napvilágot látott egy újabb, a szlovákiai magyar kétnyelvűséggel foglalkozó tanulmánykötet. Ez a kiadvány formailag és tartalmilag a szerzőpáros által 1998-ban kiadott Tanulmányok a magyar–szlovák kétnyelvűségről című kötet részleges folytatása. A két tanulmánykötet közötti lényeges különbség, hogy az új kötet már nemcsak a magyar–szlovák kétnyelvűséget kívánja bemutatni, hanem helyt kíván adni más irányú többnyelvűségi tanulmányoknak is (a szerkesztők ezt a magyar–szlovák jelző elhagyásával a címben is hangsúlyozzák). Ahogy Lanstyák István, a kötet egyik szerkesztője írja, a kötetben (valójában a készülő sorozatban) a kétnyelvűséget „nagyon tágan értelmezik”. Ezért a tervezett sorozat tanulmányai többféle nyelvészeti diszciplína képviselői is lehetnek: pl. leíró nyelvészeti, szociolingvisztikai, nyelvkörnyezettani, nyelvpolitikai, nyelvlélektani, nyelvszociológiai, kontaktológiai, kontrasztív nyelvészeti, fordításelméleti stb. témákat feldolgozó írások (211. p.). A sokszínűség már ebben a kiadványban is megjelent, mivel a tanulmányok között nemcsak szűkebb értelemben vett szociolingvisztikai témájúak vannak, hanem szerepelnek benne nyelvpolitikával, nyelvlélektannal, sőt leíró nyelvészettel foglalkozó írások is – természetesen a kétnyelvűség vetületében.

A Tanulmányok a kétnyelvűségről című kötet elődjéhez, s valójában az eddigi szlovákiai magyar nyelvészeti szakirodalomhoz viszonyítva egy érdekes formai újdonságot is tartalmaz: a (magyar nyelvű) kötet egyik dolgozata – Juliet Langman Texasban élő holland származású nyelvész munkája – a leadott kézirat eredeti nyelvén, angolul olvasható. Egy angol nyelvű tanulmány megjelentetése szlovákiai magyar kiadványban mindenképp előrelépés, hiszen így a jövőben könnyebbé válik az idegen nyelven írott szakmai szempontból értékes tanulmányok hozzáférhetősége. Másfelől viszont kisebbségi kiadványokban nem a legszerencsésebb éppen angol nyelvű tanulmányok megjelentetése, mert így csak tovább szaporodik az angol nyelvű, magyarra le nem fordított tanulmányok száma.

A kötet szerkezeténél maradva további érdekességként megjegyzendő, hogy a tíz tanulmány némelyike szokatlanul hosszú. Ez azért van, mert a szerkesztők olyan dolgozatokat is meg akartak jelentetni, melyeket terjedelmük miatt a folyóiratok nem közöltek volna. Az itt megjelent írások a Gramma Nyelvi Iroda külső vagy belső munkatársainak munkái: a szerzők között vannak nyelvészek, tanárok, de fiatal doktorandusok is.

Az első tanulmány Dózsa Roland munkája, melyben a második Meèiar-kormány hivatali ideje alatt, 1994-ben született ún. táblatörvényt, a törvény körüli politikai vitákat és négy szlovákiai szlovák napilap reakcióját mutatja be. Az írott médiából a szerző választása a Republika (a mai Slovenská Republika), a Sme, a Práca, ill. a Smena című napilapokra esett. A négy napilap kiválasztásával a szerző három különböző szemléletet mutat be: „a törvénytervezetet legkeményebben elutasító, kompromisszumra sem hajlandó nézetek” (12. p.) megjelentetőjeként, a Meèiar-kormány szócsöveként működő Republika, „a demokratikus erők szemszögéből figyelő” (12. p.), a tervezetet támogató Sme (a Smena kettéválásával jött létre), illetve a tervezetet szükségszerűségből támogató Práca és Smena.

A tanulmányból rövid áttekintést kapunk a helységnevek rendszerváltás előtti szlovákiai helyzetéről, s megismerhetjük a „táblacsata” körüli politikai huzavonát. A tanulmány erénye, hogy a korabeli események bemutatásakor a szerző nemcsak a törvény születése körüli vitákra támaszkodik, hanem a lakosok reakcióira is. Így a tervezet bemutatásakor nemcsak a politikusok „harcát”, hanem az egyszerű emberek reakcióit is megismerhetjük.

A politikai csatározások színterére vitt, (érzésem szerint) ideológiai kérdéssé változtatott törvény egyike volt a szlovákok és magyarok közötti feszültségkeltés formájának. „Az öt évig tartó vita végeredményben nem hozott mást a települések számára, mint néhány zománcozott táblát, amely a helység kisebbségi nyelvű változatát tünteti fel” (29. p.). A tanulmányt olvasva az olvasónak olyan érzése támadhat, hogy az egész vita nem volt más, mint a honatyák és honanyák magamutogatása, azaz sok hűhó semmiért.

A nyelvpolitikai tanulmányok sorát Menyhárt József munkája folytatja, melynek alapjául az 1999. szeptember 1-jétől érvényben lévő kisebbségi nyelvhasználati törvény szolgált. Vizsgálatában két, többségében szlovákiai magyarok által lakott település hivatali nyelvhasználatát, a szlovák és magyar nyelv hivatalos színtereken való használatának megoszlását mérte fel. A kutatópontok kiválasztásában szerepet játszott a lakosság nemzetiségi aránya (mindkét esetben magyar többségű településről van szó) és a település jellege (város – falu): város – Dunaszerdahely – 79,7% magyar nemzetiségű lakosság : falu – Nyékvárkony – 92,7% magyar nemzetiségű lakosság. (A 2001-es népszámlálás alapján Dunaszerdahelyen 23 519 személy él, ebből a magyar nemzetiségű lakosok száma 18 756 [79,7%]). Ugyanezen népszámlálás szerint Nyékvárkony lakosainak száma 2537, s a községben 2351 [92,7%] magyar él.) Menyhárt a jelzett kutatópontokon szorosabban értelemben vett kutatást 2000 áprilisa és 2001 januárja között végezte, ám az adatgyűjtést már előtte, mindjárt a nyelvtörvény hatályba lépése után elkezdte. A kisebbségi nyelvtörvény hatályba lépése után Lanstyák Istvánnal együtt „kétfázisúra tervezett kutatást indítottak” (37. p.), melynek célja, hogy „megfigyeljék és a szociolingvisztikai kutatásokra jellemző pontossággal dokumentálják a nyelvtörvénynek a mindennapi és a hivatalos élet nyelvhasználati színtereire gyakorolt hatását” (37. p.).

Menyhárt József a vizsgálat során külön figyelmet fordított a hivatali ügyintézés szóbeli és írásbeli formájára, s munkáját is e két szempont alapján tagolja. Megállapítja, hogy a szóbeli ügyintézés a nyelvtörvény hatályba lépése óta egyik településen sem változott: „a törvény csupán az eddigi gyakorlatot szentesítette” (37. p.). Ez azt jelenti, hogy a szóbeli ügyintézés továbbra is az ügyfél választotta nyelven történik. Mivel mindkét település magyar többségű, így magától értetődik, hogy mindkét településen a szóbeli ügyintézés nyelve a magyar. A szóbeli ügyintézést, ill. a hivatalokban történő tájékozódást általában kétnyelvű táblák segítik. A tanulmány arról is beszámol, hogy Dunaszerdahely egyes hivatalaiban a különböző jellegű tájékoztató táblák milyen nyelvűek (a szerző a Dunaszerdahelyi Városi Hivatalban, a Dunaszerdahelyi Járási Hivatalban, az adóhivatalban, a munkaügyi hivatalban, valamint a dunaszerdahelyi vízművek irodáiban végzett felmérést).

Az írásbeli ügyintézés formális jellege eltér a szóbeli ügyintézésétől, s a magasabb mértékű formalitás, valamint az érintett nyelvtörvény előtti írásos gyakorlat nagyban meghatározza az ügyintézés nyelvét – sokan nem tudnak magyar nyelvű hivatalos levelet fogalmazni. A nyékvárkonyi községi hivatal írásos ügyintézésére jellemző, hogy válaszadáskor figyelembe veszik a hivatalba érkező beadványok nyelvét. A városokban működő hivatalok írásos ügyintézése bonyolultabb a községéhez képest, mivel a hivatalhoz forduló személyek, hivatalok által benyújtott írások témaköre itt jóval szélesebb, illetve az egyes hivatalokban működő írásos ügyintézést sokszor formanyomtatványok segítik.

Ezt követően a szerző azt vizsgálja, hogy többségében miért szlovák nyelvű még mindig az írásos ügyintézés, jóllehet a törvény bizonyos helyzetekben már a kisebbségi nyelv használatát is engedélyezi. Ennek főbb okait három pontban foglalja össze: a kisebbségi nyelvhasználók nincsenek teljesen tisztában a nyelvtörvény nyújtotta jogokkal, a hivatalos írásbeliség eddig is szlovák nyelvű volt, a nyelvtörvény hatástalanságának oka a nyelvi hiány is (vö. 43–45. p.). A nyelvtörvény széles körű megismertetésében, magyar nyelvű formanyomtatványok, törvényfordítások elkészítésében a Gramma Nyelvi Iroda segítséget nyújthat a kisebbségi nyelvhasználóknak.

Juliet Langman (angol nyelven megjelentetett) írásában egy szlovákiai magyar kisközösség (ahogy ő nevezi „community of practice” – gyakorlóközösség) identitásával, annak nyelvi vetületével s mindezek időbeli változásával foglalkozik. A szerzőt „a kisebbségi fiatalok társadalmi azonosságtudatának természete”, illetve ennek a csoportnak „más társadalmi csoportok identitásához való viszonya” (68. p.) érdekli. Juliet Langman rámutat arra, hogy az identitástudat eddigi statikus felfogása már meghaladott, s az identitástudatot elemző vizsgálatokban magán az alapálláson kell változtatni. Szerinte az identitástudat állandóan változik – fejlődik –, mégpedig oly módon, hogy az egyén az általa folytatott tevékenységgel állandóan építi (konstruálja) azt. Eszerint a társadalmi és egyéni identitástudat nem egyfajta megszilárdult tulajdonság, hanem személyiségünkkel változó entitás – nem rendelkezünk vele, hanem gyakoroljuk azt (69. p.).

A tanulmány egyik további kulcsfogalma a gyakorlóközösség bemutatása, illusztrálása (Community of practice, Rock Crystal Dancer Ensemble as a Community of Practice). A gyakorlóközösség nem egyezik meg a jól ismert beszélőközösség és társas kapcsolathálózat fogalmával. A két fogalomtól való eltérések pontosan azok a jegyek, amelyek a beszélőközösséget mint olyat meghatározzák: „a csoport tagjai 1) együttesen vesznek részt 2) egy egyezkedésen alapuló közös vállalkozásban 3) javaknak egyezkedés útján létrehozott közös repertoárja segítségével” (69. p.). A rendszeres közös tevékenység során az identitástudat változik, negatív vagy pozitív irányba fejlődik.

A kötet egyetlen nyelvlélektani tanulmánya Vanèóné Kremmer Ildikó munkája. Nagy mennyiségű empirikus anyagon végzett kutatásában a gyermekkori kétnyelvűséggel, pontosabban a gyermekkori beszédészlelés és beszédmegértés alakulásával foglalkozik. Vizsgálatát 220 kétnyelvű (magyar–szlovák) szlovákiai, ill. egynyelvű magyarországi 11-12 éves diákkal végezte. Kutatási módszerként a Gósy Mária által kidolgozott ún. GMP-diagnosztikát alkalmazta, melynek alapjául olyan reproduktív feladatok szolgálnak (20 feladatsor), amelyek segítségével „a beszédészlelési és beszédértési szint jól jellemezhető, ezáltal az ép fejlődési szint megbízhatóan elkülöníthető az elmaradottól, a zavart folyamattól” (72. p.). A 20 feladatsorból Vanèóné 11 altesztet használt fel, mivel szerinte ennyi már elég volt a kutatás céljául kitűzött kívánt jelenségek vizsgálatára.

A tanulókkal elvégzett feladatsor sokfélesége miatt az eredmény is felfogható rétegzettként: nem csak magát a beszédészlelést és beszédmegértést érinti, bár kétségkívül ezek részeiként is értelmezendő. A beszédészlelés vizsgálatának folyamata Vanèóné munkájában a következő részfolyamatokat foglalja magában: beszédészlelés, rövid idejű verbális memória, rövid idejű vizuális memória, szókincsaktiválás vizsgálata, valamint szeriális érzékelés és hangsor-azonosítás. A beszédmegértés vizsgálatába a mondatértés (jól és hibásan értelmezett mondatok) és a szövegértés folyamata tartozik.

Vanèóné munkájának célja az volt, hogy bemutatassa, valóban létezik-e különbség az egynyelvű, ill. kétnyelvű gyerekek beszédpercepciója között, és ha igen, milyen természetű. Több csoporton végzett felmérésében a szerző rámutat arra, hogy az „egynyelvű gyerekek nem mutatnak előnyt a magyar tannyelvű iskolába járó kétnyelvű gyerekekhez képest sem a beszédészlelés, sem a beszédértés terén” (92. p.), ill. az esetleges gyengébb teljesítőképesség (ha előfordult ilyen) nem feltétlenül a kétnyelvűségnek tudható be.

Misad Katalin a magyart idegen nyelvként tanulók kétnyelvűségéről írt tanulmányában a magyar nyelvben előforduló szlovák nyelvű interferenciajelenségekről és a vizsgált csoport magyar nyelvének egyéb sajátosságairól szól (főleg a magyar igeragozás elsajátításának nehézségeiről). A tanulmányban olvashatunk a szerző (egyetemi oktató) tapasztalatai alapján a jelzett csoport nyelvében leggyakrabban előforduló interferenciajelenségekről, valamint a nyelvi tipológia és a kontrasztív nyelvészet idegennyelv-oktatásban betöltött szerepéről. A tanulmánykötet többi írásához hasonlóan ez a tanulmány is gazdag példaanyaggal illusztrálja a tárgyalt jelenségeket.

A magyar és szlovák nyelv egyes részrendszereinek összehasonlítását tűzte ki céljául Hurka Katalin is. Tanulmányában az állítmány egyes számú (halmozott) alannyal történő számbeli egyeztetésének lehetőségeit veszi számba a magyar nyelvben. Kérdőíves módszerrel végzett kontrasztív leíró nyelvészeti munkájában azt vizsgálja, hogy a kétnyelvű beszélők az egynyelvűekhez viszonyítva gyakrabban használják-e az egyeztetett formát (pl. Péter és Jóska tegnap összetalálkoztak.). Egy- és kétnyelvű tanulókkal végzett felmérése alapján valószínűsíti, hogy a magyar nyelvben az alany és állítmány egyeztetése nem feltétlenül másodnyelvi hatás eredménye (ez esetben szlovák hatás), mert a magyar nyelvben az egyeztetés történhet logikai (értelmi) úton is. Mint ahogy azt már a kötet többi tanulmányában megszokhattuk, a szerző állításait példaanyaggal támasztja alá.

Köztudott dolog, hogy a kétnyelvűség nemcsak a nyelv standard változatát érinti, hanem a nyelv minden rétegére, így a nyelvjárásokra is hatással van – kétnyelvűségi helyzetben a másodnyelv hatására az első nyelv bizonyos mértékben eltér ugyanazon egynyelvűek nyelvétől, nyelvváltozataitól.

Sándor Anna egy Nyitra vidéki község, Kolon lakosainak nyelvhasználatát, az informális és formális beszédhelyzetekben előforduló kontaktusjelenségek sajátosságait vizsgálja. Munkájában arra keresi a választ, hogy a) a magyar és szlovák nyelv mely változatai részei a koloni beszélőközösség kódkészletének, b) hogyan történik a kódválasztás és kódváltás, c) milyen különbségek vannak az anyanyelv használatában formális és informális beszédhelyzetben, d) miben térnek el a kontaktusjelenségek a két beszédhelyzetben. A jelzett kérdésekre a kutató háromféle módszerrel próbált választ találni: a beszélőközösség tagjaként vizsgálatában könnyen alkalmazta a résztvevő megfigyelés módszerét, valamint vizsgálatához magnetofonos felvételeket készített (ezek anyaga formális beszédhelyzetben: középkorú férfiak nyilvános képviselőtestületi ülésén elhangzott felszólalásai, informális beszédhelyzetben: középkorú férfiak baráti összejövetele), és ugyanezen csoporttal kérdőíves felmérést is végzett (ezzel a módszerrel a magyar és a szlovák nyelv változataink ismeretét, ill. használatát vizsgálta).

A vizsgálat eredményei a szociolingvisztikában már ismert tényeket erősítették meg. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy a beszélők nyelvhasználatában a beszédhelyzet formalitásától függően különböző típusú kölcsönszavak jelentek meg: a kölcsönszavak arányának mértéke egyenes arányban növekszik a beszédhelyzet formalitásának csökkenésével (vö. 117–119. p.). A formális regiszterek használatának kisebb gyakorisága azzal magyarázható, hogy a község lakóinak (azt is mondhatnánk, hogy a szlovákiai magyarság egy részének) „a nyelvjárás a vernakuláris nyelvváltozata” (124. p.), és a formális beszédhelyzetben használatos regiszterek hiányoznak verbális repertoárjukból. A nyelvi hiányt gyakran szlovák szóval, ill. „magyarítással” pótolják.

Németh Andrea a szlovákiai magyarság nyelvhasználatának tipikus jelenségével, a kódváltással foglalkozik. Munkájában egy szűkebb beszélőközösség (baráti társaság) beszédéből indul ki, de a kódváltás pragmatikáját illető megállapításai a tágabb szlovákiai magyar beszélőközösségre is kivetíthetők. A kódváltásos beszédmód elfogadott jelenség, létezését még a legszigorúbb nyelvművelők sem vonják kétségbe – még ha „kiirtandó” jelenségként kezelik is azt. Németh egyebek mellett azt próbálja bizonyítani, hogy a kódváltásos beszéd nem rendszertelen „makaróninyelv”, hiszen az ilyen nyelvi megnyilatkozásban következetességek fedezhetők fel. Kissé egyszerűsítve: a kódváltásos beszéd megegyezik a Bloommaert által leírtakkal, miszerint „egy nyelv elemeinek megjelenése egy másik nyelvben mind nyelvészetileg és szociolingvisztikailag következetes” (Bloommaertet idézi Németh Andrea 127. p.).

A szerző tanulmányában a fent idézett tézisből indult ki, s arra próbált válaszolni, hogy a kódváltásnak milyen okai és funkciói lehetnek az általa vizsgált közösségben. Az okok felsorolásánál mindig az általa vizsgált szűk baráti körből indul ki, de a leírt jelenségek bizonyos mértékben érvényesek a tágabb beszélőközösségre is. A munka elsődleges célja az volt, hogy a szerző alátámaszsza azt az állítást, miszerint „a kódváltás természetes jelenség, (…) olyan beszédmód, melynek megvannak a szabályai” (150. p.).

A kódváltás okainak felsorolásakor egy már meglévő rendszerből, J. C. P. Auer felosztásából indul ki: beszédpartner megváltozása, interakció hangnemének megváltozása, beszédtéma megváltozása és a szövegtagolás (133. p.). A munka második részében a saját hanganyagának feldolgozásában észlelt kódváltásos jelenségeket veszi sorra. A kódváltás okai közül a kommunikációs helyzet megváltozását, az idézést (önidézés, mások idézése, kulcsszavak idézése és felidézés), nyelvi lapszust, nyelvi hiányt, korrekciót, ismétlést és visszautalást említi, valamint gazdag példaanyagon mutatja be. A felsorolt okok mellett a kódváltás céljaival és a kódváltás funkcióival is az előzőekhez hasonló alapossággal foglalkozik.

A tanulmánykötet harmadik, egyben utolsó nyelvpolitikai tanulmánya Szabómihály Gizella tollából származik. Írásában az 1999. július 10-én elfogadott és 1999. szeptember 1-jétől hatályos kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati alkalmazásával, valamint a szlovák jogi-közigazgatási szövegek magyarra fordításának problémájával foglalkozik. A szerző a tanulmány első részében a kisebbségi nyelvhasználati törvény alkalmazásának nehézségeiről szól. Ebből megismerhetjük a törvény gördülékeny működését nehezítő (politikai) tényezőket, ill. azokat a kezdeményezéseket, amelyek a nyelvtörvény működését hivatottak elősegíteni.

A tanulmány második része a szlovák jogi-közigazgatási szövegek magyarra fordításának lehetőségeivel, egy esetleges szlovákiai magyar szaknyelvi kodifikáció lehetőségeivel foglalkozik. Erre a szlovákiai magyarságnak már nagy szüksége lenne, mivel „a szlovákiai magyar nyelvváltozatok közül a szaknyelvek a legkevésbé fejlettek, (…) nyelvhasználatunk differenciálatlan…” (185. p.). A tanulmány nemcsak kérdéseket vet fel, hanem igyekszik azok megválaszolására is: a tanulmányban sok olyan szlovákiai magyar jogi-közigazgatási terminust találunk, amelyek idáig még szótárban összesítve nem jelentek meg. Egy megfelelő szintű szlovákiai magyar terminológia kialakítása nehéz feladat, véghezvitele csak a szlovákiai magyar és magyarországi szakemberek együttes munkájával valósítható meg. Egy lehetséges szakmai együttműködés, valamint a megfelelő szakmai háttér kialakításához a Gramma Nyelvi Iroda nyújthat kellő segítséget.

Lanstyák István a tanulmánykötet létrejötte körüli munkákban nemcsak szerkesztőként, hanem szerzőként is részt vett. A kötetben szereplő írását nem a szlovákiai magyar nyelv kutatójaként, hanem a Gramma Nyelvi Iroda tudományos titkáraként jelentette meg. Ebből megismerhetjük a 2001 augusztusában alakult nyelvi iroda keletkezésének történetét, valamint az iroda jelenlegi feladatait, működését. A tanulmányból megtudhatjuk, hogyan lett álomból valóság, azaz milyen lépések előzték meg az iroda megalakulását.

Az olvasó az iroda tervezetéből megismerheti az irodában folyó munkálatokat, terveket. Ezek közül a legfontosabbakat a szerző a következőképpen foglalta össze: Elméleti, empirikus és alkalmazott nyelvészeti kutatások: a szlovákiai magyar nyelv vizsgálatához elsődlegesen nyelvészeti kutatások szükségeltetnek. Ebben szervezőként, valamint résztvevőként a Gramma Nyelvi Iroda is jelentős részt vállal (belső és külső munkatársak által). Az empirikus kutatások alapjai „hús-vér emberektől elhangzott diskurzusokon vagy az általuk leírt szövegeken kell, hogy alapuljanak” (207. p.). Ezért fontos a kutatások mellett a nyelvi korpuszok, a nyelvi adatbázisok építése. Nyelvtervezés: a hatékony (szlovákiai magyar) nyelvészeti kutatásokban „nemcsak megtalálni kell bizonyos nyelvi jelenségeket, hanem kitalálni is” (208. p.). Főleg a jogi-közigazgatási szaknyelven belül van sok olyan terület, amelyet az ahhoz értő szakembereknek ki kell találni, meg kell teremteni. Ehhez szükséges egy nyelvi tanácsadó testület és szakértőtanács megléte, melynek munkáját egy sajtótanács is segíti. Az iroda minden nyelvi, nyelvhasználati problémán szeretne segíteni, ezért a nyelvhasználati kérdésekkel élők számára a Gramma Nyelvi Iroda nyelvi közönségszolgáltatást is nyújt. Ezzel a tevékenységgel nem a szlovákiai magyar nyelvművelés megerősítését célozta meg, ellenkezőleg, a tudatos nyelvi tervezés részfeladataként, ill. egyfajta hiánypótlásként tekint erre a feladatra. A nyelvészek munkáját az iroda saját könyvtára is segíti. A számos ajándékba kapott és vásárolt könyvből álló könyvtára a könyvtárépítésnek köszönhetően folyamatosan bővül. A több mint egy éve folytatott tevékenység gyümölcsét az irodában (irodának) dolgozó nyelvészek publikációi (publikációs tevékenység), ill. a készülő – és már meglévő – kiadványok (kiadói tevékenység) mutatják.

Aki elolvassa a Tanulmányok a kétnyelvűségről című kiadványt, az megismerheti a jelenleg folyó szlovákiai magyar nyelvészeti kutatások problémáit, tárgyait. A szerkesztők ezt a kötetet egy új, a kétnyelvűséget több oldalról körülíró sorozat kezdetének szánták. Bízom benne, hogy a most olvasható tanulmányok nemcsak a „vájt fülű” nyelvészek, hanem az arra kíváncsi nagyközönség tetszését is elnyerik.

Pintér Tibor

Summary

Endre Tóth: The first bilateral discussion between Czechoslovakia and Hungary (1921) – Mariánské Láznì (1st part)

Although Karel’s spring restoration attempt and the connected feverish diplomatic activity of the Czechoslovak minister of foreign affairs Edvard Bene¹ had an unfavorable impact on the Czechoslovak-Hungarian relations, the urgent necessity of final solution of the accumulated problems of mainly technical or more precisely practical character contributed to a relatively quick reestablishment of a healthy communication between both parties in interest of resumption of negotiations of the commissions created in Bruck and in interest of implementation of another bilateral meeting on ministerial level. An evidence of bilateral determination to continue the negotiations initiated in March was another series of informal or preparatory dialogues, or more precisely a gradual initiation in technical commissions since the beginning of June and soon an agreement at another ministerial meeting held on 23 and 24 of June 1921, already in Czechoslovakia, in the city of Mariánské Láznì. Those who took part at this second bilateral meeting were again the head of diplomacy Edvard Bene¹ from the Czechoslovak side, and the new minister of foreign affairs earl Miklós Bánfy and the ex-prime minister earl Pál Teleki from the Hungarian side. In comparison with the informative political dialogues in Bruck, the second bilateral negotiations of ministers had a little more concrete character which was given by the initiation of the sessions of the commissions and by the necessity of discussing the controversial questions emerged in them. Holding of the second Czechoslovak-Hungarian bilateral meeting on ministerial level confirmed definitely the possibility of normalizing relations between both countries, even if not directly on the political field, but at least on the economical one. Thus the Czechoslovak-Hungarian negotiations initiated in the first half of the year 1921 laid the foundations for coming to an agreement about a commercial-political base necessary for both economies, the concrete form of which, nevertheless, claimed further protracted negotiations, or more precisely several years more.

Árpád Popély: Internal settlement process after the Second World War in south Slovakia

The study examines the so-called internal settlement that can be considered to be the colonisation’s continuation between the two world wars and to the authorities of the renewed Czechoslovakia in 1945 parallel with the population exchange, deportation of the Hungarian population to the Czech part and the re-slovakisation had important role in the slovakisation of territories lived by Hungarians.

The author describes in detail the plans on the resettlement of Hungarian minority worked out by the Slovak National Council and the two Slovak parties in it. According to that plan one part of the Hungarian population is to be resettled on a one-side basis, and the other part is to be resettled to Hungary within the population exchange and then the Hungarian population remaining in Slovakia is to be resettled on the entire territory of the country.

The main focus of the study is the introduction of differing final data on internal settlement by regions.

According to a report dated on 9th October, 1948 within the internal settlement 23,027 Slovak settlers (5,011 families) arrived to the 281 villages of the 25 districts lived by Hungarians in South Slovakia, in total, who received 44,822 hectare of land and 1,881 houses from the confiscated properties of Hungarians and Germans. According to the statements of districts and villages within the framework of internal settlements the authorities responsible for settlement transferred people not only to the regions and villages that were during the population exchange managed exceptionally (the population exchange concerned exclusively the territories lived only by Hungarians), but many times also to territories that were of mixed population and/or to territories that were already colonised between the two world wars, of which goal was to strengthen the Slovaks living there.

Since internal settler was considered to be that person whose original place of living was outside the settlement area comprising the 25 districts, received land and settled in one of the villages of the settlement area, the 47,376 local Slovaks (12,274 families), who received 26,785 hectare of land and 706 houses in the 252 villages of the 25 districts from the confiscated property of Hungarians (and Germans), were not considered to be internal settlers, even if during the land assignment they changed their place of living inside the area.

Revealing the total number of Slovaks settled in south Slovakia is practically impossible, because the archive materials contain only data on population that was settled in organised way, that is within population exchange, re-emigration, and internal settlement and data on farming population who were assigned land. There were no statements made on the Slovak intelligentsia that settled in large numbers, officials, and traders, of which number could be some ten thousand and that was of great impact mainly on the changes of ethnic composition.

László Öllős: Human and nationality rights

The study explains why morality philosophers of enlightenment – who are considered to be the founders of the human rights’ value system and dealt also with the issue of nationalism – did not categorise national minority rights to human rights and how another non-human right oriented approach – utilitarian theory of nationalism – became prevailing in the liberal country.

The study raises the supposition that John Lock’s exception principle defined in relation with freedom of religion could influence also national minority judgement. The author examines the contradiction between nationalism – defined by Immanuel Kant – and the universal moral order and its consequence that Kant does not solve the contradiction. Later the author explains the reasons of J.S.Mill’s influence and the internal contradictions of his approach, and then the insufficiency of Lord Acton’s critique’s and Henry Sigdwick’s correctional examination.

István Gaucsík: Economy and credit organisation – Hungarian banking situation in Slovakia (1918–1923) (II. part)

The study tries to answer those questions that arose in relation to the integration of Hungarian nationality banks from the point of view of the development of the Czechoslovak credit bank system between 1918 and 1923. The author begins with economic changes that happened during the power changes in 1918.

Disorganisation in public law and politics in Austro-Hungarian Monarchy influenced the territory’s economic relations, too. It resulted the economic nationalism of successor states and autarky of economic policy. From the nationality states from economic point of view Czechoslovakia was the most developed. It had a more stable position. It preserved the most important development results in economy of the Czech-Moravian-Silezian territories before the First World War.

Czechoslovakia inherited significant economic capacity (approx. 70 per cent). Only 8.5 per cent of industrial capacity remained in Slovakia. The impacts of the new state borders (losing the old markets, arrangements of new markets, cancellation of state orders) were serious for the eastern parts of the country. Those regions of Slovakia and Sub-Carpathia that were lived by Hungarians found themselves in peripheral position from economic point of view. The Hungarian economists of that time in Slovakia (László Hantos, Lajos Jócsik, Ödön Tarján) dealt with the economic under-development, industrial and agricultural crisis of these territories. They analysed the phenomena through (the hardly separable) „nationality economy” fiction with grief.

The rest of the book deals with the problems of unifying credit system structures. The bank system of Czech territories, that was more professional and had a more developed division of labour, had a dominant position within the forming credit organisation. The Upper-Hungarian region had a less differentiated and lower-level bank institution division of labour. In the period of the so-called provisional economy (1918–1920) the Czechoslovak financial governance achieved its independence from traditional economic centres (Vienna, Budapest) with strict laws and regulations.

The study from the wide-range financial arrangements focuses on examining general economic policy (independent customs area, money separation, bank of issue), banking issues (issue of institutional autonomy, transformation of saving banks to banks, concession system). Later, the study deals with the processes of nationalisation and nostrification, compares the Czech and Slovak examples. The operation of those smaller branch offices that were moved to Czechoslovak territory was ceased. From the most important, the branch of the Hungarian Credit Bank in Bratislava, was formed the Slovak General Credit Bank in 1921.

The Czech capital was successful, the Slovak capital (in spite of its allowances) could not step out from its regional framework, and lost its Hungarian position. For the Hungarian nationality banks the nationalisation of the branch offices and nostrification of their capital eased their situation.

Within the integrated credit organisation the Hungarian banks in spite of their large number represented a very slight capital power. Most of them were small-bank types that were ceased or fused after a time. The professionals of that time thought that fusion are one of the important conditions of the recovery of nationality banks.

Between 1918 and 1923 in Slovakia and Sub-Carpathia (with smaller structural modifications) the Hungarian nationality banks were integrated to the Czechoslovak financial system.

Aranka Kocsis: The only child of a family in Martos (Birth restriction in a village in the lowlands in the 19th – 20th C)

The methods based on religious registries analyses worked out by West European researchers in the 1950’s enable to calculate such indicators that enable to analyse demographic behaviours of the pre-statistical periods. The reason why many researchers studied registries was mainly to uncover the reasons of birth restriction. Therefore there are many examinations of Hungarian religious registries, on the basis of which we know that even at the end of the 18th century in certain villages of Hungary, there were birth restrictions, that means that in Europe it happened for the first time, together with France, in Hungary.
In the reformed church of the Lowland village of Martos the registry was introduced in 1731. The registrations from the 18th century are rather taciturn, but registries from the 19th century are more precise and sufficient for a so-called family-reconstruction examination.

The author during her work writes mainly about the work of Rudolf Andorka, demographer, who analysed the reformed registries in Atany, its calculating methods and aspects.

According to her results in Martos during the 19th century to the end of the 1880’s, the number of births and deaths was high, changes were in the 1880’s, when the number of deaths decreased significantly.

During the century is infant mortality high, less than half of born people lived up to its tenth year of age. From the epidemic diseases, the cholera in 1831 and 1855 was the strongest. According to the marriage customs Martos follows the Eastern Europe example of John Hajnal-type, marriage in early age, the average age of women marrying for the first time in the 19th century decreased from 19 to 17 years of age.

The raw and precise indicators of the so-called marriage fertility indicate that from the first decades of the century birth restriction was present in Martos, but it was not general, it is supposed to be in the case of half of the families.

The ethnographical collections evidence the results of the historical demographic analyses.

Those ethnographers, whose interest on the village’s archaic culture has been from the 30’s of the 20th century, from Edit Fél’s researchers, almost continuous, consider Martos to be a village of „the only one” (the only child of a family) of its kind. Edit Fél, who is the employee of the Ethnographical Museum in Budapest, according to her research in 1930, experienced, that in that period birth restriction was a general fashion and had a compulsory character in the village. Her observations are also supported by the religious registry records of that time. According to the collections of Edit Fél, the method of birth restriction – abortion – used in 1930, began in the first decades of the 19th century in the village.

The work deals also with finding the relationships and reasons that influenced the birth restriction practising in Martos, that became compulsory in the 30’s of the 20th century.

István Lanstyák: The new edition of the Hungarian explanatory concise dictionary and the vocabulary of Slovak variants of the Hungarian language

The new edition of the Hungarian explanatory concise dictionary that is to appear in a short time will in contrary with the editions published previously contain Slovak, Transylvanian, and Sub-Carpathian Hungarian words. In this work the author – who was asked by the Language Institute of the Hungarian Academy of Sciences, compiled a register of Hungarian words used in Slovakia – deals with the principles used during the process of selecting Hungarian words used in Slovakia and even introduces a few word samples from this word-material. On the basis of the word samples the author presents the main word types. Almost all the Hungarian words used in Slovakia that the dictionary comprises are loanwords of Slovak origin, although there are some „own products”, too. The loanwords comprise both proper loanwords and loanshifts, as well. The elements of the standard variety of Hungarian in Slovakia are loanshifts almost without exception; its two main types are the calques and the semantic loans. The dictionary will contain a large number of non-standard elements, mainly such elements that are also used by people who live in the area with the majority of Hungarians and educated speakers in informal speaking situations.

We can find here proper loanwords and loanforms. Since now practically in the dictionary it is impossible to refer to the words – used by speakers who are less educated, or speakers who live on a territory with the majority of Slovak speakers – without stigmatization, the author renounced to include such loanwords in the dictionary. The author in the new edition of the dictionary comes out in support of getting rid of scientific, from the human rights’ point of view problematic prescriptive and linguicist view.

Károly Presinszky: Contact Phenomena in Hungarian Language Usage in Veµký Cetín/Nagycétény

The natural consequence of social and political changes of the 20th century was that the Hungarian nationality people that found themselves in minority position got into regular contact with the official language of the given country. The so-called contact changes were created from the impacts of the majority language on minority language. The Hungarian nationality people in Slovakia speak the contact varieties of the language that is characterised by certain Slovak language elements, slovakism. More specifically, literature mentions contact phenomena of Slovak origin present in the Slovak variations of the Hungarian language, if there are no similarities in the one-language varieties of the Hungarian language with the elements, structures of the Slovak language. Observations and research showed that the Hungarian nationality people in Slovakia use the Slovak Hungarian form even in such cases, when they know the variation used in Hungary.

Veµký Cetín community is situated on the south-east of the town of Nitra, on the Slovak-Hungarian language border. At the last population census 83.3 percent of the population confessed to Hungarian nationality. In Veµký Cetín the Hungarian language is predominant, although in the neighbouring villages mainly Slovak is spoken. In Nitra the official matters can be managed only in Slovak language. The members of the community during the everyday interaction use both languages in a smaller or larger extent. The author provided the survey on the basis of objective linguistic data in form of questionnaires. The first part of the questionnaire measured the sociological indicators (the answer giver’s gender, family background, address, education, language of attended educational institutions), the second part served for collecting objective linguistic data. The answer givers (60 persons) were chosen according to layered sampling.

The large-scale presence of the 20 examined linguistic phenomena indicates that the contact phenomena play in the life of data givers in Veµký Cetín an important role. Although, the data in some cases re-valued the hypothesis that was defined at the beginning of the survey. The connectivity of certain data giving generations and proportion of using slovakism did not always prove the expected supposition. The examined contact phenomena showed up in most cases in the language usage of old data-givers after the language usage of the young generation. Varieties of not expected sound substitution varieties were present mainly in the answers of the older generation.

János Bauko: Forms of greeting and addressing at the Eötvös Street Elementary School in Komárno.

The author in his study examines the system of forms of greeting and addressing at the Eötvös Street Elementary School in Komárno. The collection was by form of questionnaires. One hundred pupils of the 5th to 8th classes took part in the survey. The author processed the achieved data even statistically. According to the survey the most often used form of greeting is ”szia” /1/, then „helo” /2/, ”jó napot” /3/, „csókolom” /4/, „csõ” /5/, „szevasz” /6/, „dicsértessék” /7/, and „csá” /8/. Saying „maga” /9/ is less used. From addressing, pupils most frequently like to use and pet- or nicknames, then given names and family names. The most frequently used suffixes of nicknames are -i, -ika, -ka. The pupils’ parents use the most variations. The fatic elements referring to verbal communication form a very rich system.

  1. Translator’s remark: meaning „hi”
  2. Translator’s remark: meaning „hello”
  3. Translator’s remark: meaning „good day”
  4. Translator’s remark: no equivalent in English, literal translation being„I kiss you”, polite greeting to older people
  5. Translator’s remark: no equivalent in English, perhaps originating from the Italian „ciao”, used between friends
  6. Translator’s remark: variant of „hi”
  7. Translator’s remark: meaning „praised be (Our Lord)”
  8. Translator’s remark: variant of „ciao”
  9. Translator’s remark: „maga” used in more polite speaking, showing respect mainly to older people

Erika Németh: Examination of Terminological Vocabulary of Cartwright and Smithery in Horné Saliby(Interdependence of the Two Folk Crafts in Everyday Life and its Reflection in the Examination of Synonyms)

The main objective of this study is on the one hand to demonstrate the professional interdependence of the two very old crafts (cart-maker and smith) that have an old history in Horné Saliby, and on the other hand to show on the basis of the language material – in the examination of synonyms of the terminological vocabulary – the reflection of this interdependence. The two types of craftsmanship have in Horné Saliby a very old and common history, since the cart-maker and smith formed a joint craft, because what the cart-maker prepared from wood, the smith had to forge it to be durable. The cart could be then finished in close co-operation with the smith.

The most striking reflection of the interdependence of the two crafts can be observed by examining the synonyms of the terminological vocabulary. In the terminological vocabulary of the two crafts the author found 152 synonyms and this number would have been much higher if the author had collected data in the territory of the whole Mátyusföld.

Since the cart-makers and smiths often worked in one workshop, closely co-operating, they worked on the preparation of the cart, it is not surprising that they both learned the names of the several parts of the cart. This is the reason why 36 percent of synonyms were used by both craftsmen.

Person committed to long-term history research Interview of Ilona L. Juhász with László Kósa

László Kósa, academician, leader of the Department of Cultural History at the Eötvös Loránd University in Budapest, chairman of the Hungarian Ethnographical Society, is one of the Hungarian ethnographers who almost from the beginning of his scientific activities pays attention to the Hungarians who live outside the borders of Hungary. He regularly visited, toured most part of the Slovak territories lived by Hungarians and he was that person who in 1968 worked out the long-term programme of the ethnographical research of Hungarians living in Slovakia. Apart from his scientific activities, there are numbers of works from folk-poetry, scientific historical and social-ethnographical works to agricultural ethnography that relate with his name.

The publication of the Hungarian areas’ folk-poetry anthology in Slovakia in 1979 was one of the important events of Hungarian ethnography in Slovakia. On the occasion of his sixtieth birthday, he gave more interviews of which we can get an overall picture on László Kósa’s rare diligence, and large-scale professional activities. During the interview of Ilona L. Juhász with László Kósa, the Hungarian aspects of his activities were the main issues.

Bringéus, Nils-Arvid: Volksfrömmigkeit. Schwedische religionsethnologische Studien. (Liszka József)

Népi vallásosság alatt a magyar és a közép-európai kutatás általában a hivatalos egyházi gyakorlattól kisebb-nagyobb mértékben eltérő, általában más eredetű vallási képzetekkel, elemekkel is kiegészített vallási tudatot és gyakorlatot, kultuszt érti. Ján Komorovský szlovák vallásetnológus szellemes megfogalmazásában a népi vallásosság a hivatalos egyházi gyakorlat folklorizálódott megnyilvánulási formája. Ebben az értelemben lehet beszélni „népi katolicizmusról”, „népi protestantizmusról” stb. Ezzel szemben vannak olyan nézetek is, amelyek egyrészt minden, a népi közegben fellelhető vallási képzetet és gyakorlatot (a hivatalos egyházi gyakorlatnak megfelelőt és a szűkebb értelemben vett „népi vallásosságot egyaránt), tehát a „nép” teljes vallásosságát, másrészt – az előbbieket tovább tágítva, azokhoz kapcsolva – a kereszténység előtti, „pogány” hiedelemrendszer(ek) maradványait, továbbá az újabb „vallási” mozgalmak jelenségeit összességében a népi vallásosság körébe sorolja. Utóbbi nem annyira a magyar, mint inkább a skandináv néprajzra a jellemző. A svéd és norvég vallási néprajz népi vallásosság alatt minden hiedelemképzet és az azokhoz kapcsolódó praktikák, kultusz összességét érti. „Primitív néphitelemek” ugyanúgy részei a népi vallásosságnak, mint a keresztény egyházi kultusz. Azon túl erősek a vallás- és egyháztörténeti kötődései, miközben az ún. kis- és szabadegyházak, szekták kérdését is erőteljesebben vonják be vizsgálódási körükbe. Foglalkoznak például a samanizmus és a satanizmus kérdéseivel egyaránt.

A svéd népi vallásosság kutatási módszereibe, eredményeibe nyújt bepillantást Nils-Arvid Bringéusnak, a svéd etnológia élő klasszikusának legújabb, német nyelven megjelent kötete. A néprajztudományban egyre fontosabb szerepet kapó képek vizsgálati lehetőségeit összegző munkája (Volkstümliche Bilderkunde. München, 1982), majd az európai etnológia módszereit bemutató kötete (Der Mensch als Kulturwesen. Eine Einführung in die europäische Ethnologie. Würzburg, 1990) után jelentkezett a most szóban forgó kiadvánnyal. Benne a népi vallásosság témakörébe tartozó tíz korábbi dolgozatát gyúrta többé-kevésbé egységes egésszé. Az első hét fejezet tulajdonképpen egy-egy esettanulmány, míg a maradék három a svéd vallási néprajz történetét vázolja. A kötetet az egyes tanulmányokhoz kapcsolódó tanulságos képanyag, valamint irodalomjegyzék egészíti ki. Utóbbit kár, hogy nem dolgozta át a kötet gondozója a német olvasó számára, hiszen belőle úgy tűnhet, mintha például a szerzőnek, Nils-Arvid Bringéusnak egyetlen sora sem jelent volna meg németül, pedig a most bemutatásra kerülő gyűjtemény több tanulmánya is olvasható volt már különféle német szaklapokban korábban is.

A kötetben olvasható írások tudománytörténeti hátterének jobb megértése érdekében mi szemlénket az utolsó három fejezet bemutatásával kezdjük.

A népi vallásosság kutatása a svéd néprajzban nagy vonalakban hasonló pályát futott be, mint a magyarban, csak bizonyos fáziseltolódással – a svédek javára. A 19–20. század fordulóján a svéd néprajzkutatást a népi vallásosság még csak addig érdekelte, amíg az bizonyos archaikus, kereszténység előtti elemeket is tartalmazott, közvetített. A 20. század első évtizedeiben viszont már az egyháztörténetből kisarjadva egyre inkább megerősödött a népi vallásosság kutatása, viszont ez – például a magyar gyakorlattól eltérően – alapvetően a különféle írásos dokumentumok elemzésén nyugodott. „A népi vallásosságról teljes kép csak a kikérdezéses módszer alkalmazásával rajzolható. Ebben az időben viszont sem a teológusok, sem a történészek nem voltak hajlandóak »aggastyánokat és asszonynépeket« meghallgatni. Csak miután Angliából az »oral history« módszerét importálták, terjedt el ez a módszer a skandináv térségben is. Ezt követően nemcsak az írott, hanem az elmondott szónak is forrásértéket tulajdonítottak már” – írja Bringéus. A harmincas években a legjelentősebb szerepe ebben a tudományszak önállósodását jelző folyamatban Hilding Pleijelnek (1893–1988) volt. Munkássága kritikus (!) értékelésének a szerző a kötetben két tanulmányt is szentelt. Módszertanilag, kutatásszervezési szempontból is tanulságos a Pleijel által elindított nagyszabású kérdőíves felmérés részletes ismertetése, továbbá a beérkezett adatlapokra alapozott Egyháztörténeti Archívum létrehozásának és szerkezetének a bemutatása (utóbbi – nevével ellentétben – a népi vallásosság további kutatásának gazdag, máig kiaknázatlan tárháza is egyben). A második világháború után, az akkor tetőző szekularizáció hatására a népi vallásosság kutatása lényegében stagnált, s csak az 1970-es és 1980-as években lendült föl ismét.

A szerző által közölt esettanulmányok szépen példázzák, miként egységesítette a kereszténység az egyes európai népek kultúráit. A svéd paraszt a gabona elvetése előtt például ugyanúgy levette a kalapját, és egy fohászt mondott el, mint ahogy azt magyar vagy szlovák társa tette. A svéd és dán családok ugyanazt az – egyébként németből származó – fohászt mondták el ebéd előtt, mint aminek közeli variánsait a magyar reformátusok és római katolikusok: „Komm, Herr Jesu, sei unser Gast, und segne das was uns bescheret hast” – „Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk.” Mindamellett persze bizonyos helyi sajátosságok is megőrződtek, s ezek nem feltétlenül a reformáció utáni szakadásból következtek. A svéd lutheránusok sok olyan kultuszelemet őriztek meg, amelyek a római katolikusokra jellemzőek. Közben a termésért bemutatott hálaadó istentisztelet intézményét kezdetben nem ismerték például, hanem a német lutheránusoktól vették át fokozatosan, s csak a 20. század elejére vált Svédországban általánossá. A terjedésben a svéd egyház központilag nem avatkozott bele, miközben azonban egyes papok hozzájárultak ezen istentiszteletek népszerűsítéséhez.

Számomra az egyik legmegragadóbb eszszé az Angyal vendégségben (Engel zu Gast) című volt, amelyben a több mint hetven esztendős szerző az ún. kulturális önelemzés módszerével kutatása objektumául saját magát választva a maga angyal-képét vizsgálja. A módszer annál is inkább jól illeszkedik Bringéus már korábban is gyakorolt módszeréhez, mivel segítségével nem a néprajz hagyományos kutatási objektumát, a – valljuk be – többé-kevésbé megfoghatatlan „nép”-et, hanem az embert mint kultúrlényt (Mensch als Kulturwesen) vizsgálja – önnön személyén keresztül. Végiggondolja és -magyarázza az emlékeit a nagyanya, az anya, az apa, majd a saját maga angyal-képéről, arról, hogy milyen szerepet töltöttek be a különféle angyalábrázolások az egyes vizsgált személyek életében és – fejében. Végül hangsúlyozza, hogy az ő angyalképe nyilván más, mint leánytestvéreié, akik pedig ugyanazon angyalkép-kulisszák és ráhatások között élték le gyermekéveiket, mint ő. Azért – írja –, mivel „ki-ki saját gyermekkorát élete későbbi tapasztalatainak szűrőjén keresztül szemléli”. E sorokat olvasva több dolog is óhatatlanul az ember eszébe jut. Egyrészt az, hogy ugyanilyen relatív az idős adatközlők visszaemlékezése is, holott a néprajztudománynak a közelmúltig legfontosabb forrásaként tartjuk őket nyilván. Ami igaz is, csakhogy kellő kritikával kezelendő forrásról van szó, amiről gyakran hajlamosak vagyunk megfeledkezni, s az adatközlők nyújtotta információkat, információmorzsákat megfellebbezhetetlen igazságként tálaljuk. Másrészt a kulturális önanalízis mint kutatási módszer kapcsán az ember eszébe jutnak azon kollégák sirámai, akik pénzhiányra hivatkozva nem végzik munkájukat. Természetesen a legtöbb néprajzi kutatáshoz valóban szükség van pénzre, ám azért annak hiánya nem mentesít a munkától. Tudományszakunknak éppen az a szépsége, hogy rengeteg kutatási módszer, hozzáállás alkalmazható benne, s ezek egyike a kulturális önelemzés (kulturelle Selbstanalyse) lehetősége.

A szerző az egyik tanulmány bevezetőjében utal arra, hogy a néprajztudománynak, amennyiben történeti diszciplínaként kívánja meghatározni önmagát, egy rendkívül fontos, mondhatni meghatározó forráscsoportját, az adatközlők visszaemlékezéseit hovatovább nélkülöznie kell. Más, mindmáig kiaknázatlan forráscsoportokat kell tehát találnia és értékelnie (ilyenek a különféle röplapok, ponyvanyomtatványok, újsághírek stb.), illetve a már ismert forrásokat (például a régebbi terepkutatások eredményeként az adattárakban található paraszti visszaemlékezéseket) új, más kérdésföltevések alapján, újraértékelve elemeznie. Nos Bringéus ezekhez az új forráscsoportokhoz, újszerű elemzési módszerekhez is példákat nyújt. Ilyen többek között az angyalképzetről írott, már említett tanulmánya, továbbá a különféle házi áldások, röplapok és ponyvanyomtatványok stb. elemzése. Tanulságos és csábító lenne Bringéus tanulmányait széljegyzetelve hazai példákkal kiegészíteni, hiszen nincs a könyvben egyetlen olyan tárgyalt jelenség sem, amelynek ne lenne meg pandanja a kelet-közép-európai népek populáris kultúrájában is (csak néhány példa: az érintési mágia, a bő termést biztosító körmenetek kérdése, a jutalmazott és büntetett szobrok problematikája, az asztali ima széles kultúrtörténeti kérdésköre stb.). E lehetősége(ke)t meghagyva későbbi, konkrét jelenségeket tárgyaló tanulmányok számára, végezetül a szerző által alkalmazott kutatási, elemzési és interpretálási módszert szeretném kiemelni.

Bringéus egész munkásságát, szemléletmódját meghatározta az a történet, amelyet gimnazista korában hallott Hilding Pleijel előadásában. Egy dán falu templomában szokás volt, hogy a fehérre meszelt fal egy bizonyos pontjánál az arra elhaladó nők és férfiak térdet hajtottak, illetve meghajoltak. A cselekmény okát azzal magyarázták, hogy ez itt egy régi szokás. A templom rekonstrukciója során, miután leverték a vakolatot, a fehér festék alól egy középkori Mária-ábrázolás került a napvilágra. Az evangélikus dán falu lakói tehát egy reformáció előtti cselekménysort őriztek meg a 20. századig. A történet másodlagos folklórjelenségként vonul végig tudományszakunkon, s Paul Sartoritól (1910) kezdve Hilding Pleijelen (1944) át Walter Hartingerrel (1992) bezárólag sokan idézték már. Szimbolikus jelentőségű Bringéus számára is, hiszen a most szóban forgó könyvében is általában mai jelenségeket, illetve ma is gyakorolt szokásokat mutat be történeti perspektívából. Miközben tehát az itt és most érzékelhető jelenség pontos és részletes leírását adja, megkísérli annak történeti gyökereit is feltárni. Gyakran egészen a zsidó hagyományokig megy vissza, s nyomon követi az adott jelenség változásait, a kereszténység s azon belül is a római katolikus, illetve protestáns egyház és népi vallásosság gyakorlatában. A tanulmányok mindegyike igen érzékeny a változások érzékeltetésére is. Az asztali imádság funkció- és jelentésváltozásait például a termékenységvarázslásból kiindulva a közösségi és egyéni (családi) hitéleten keresztül az NDK-beli „asztali imával” bezárólag – a „résztvevők” szerepére, személyére, azok magatartására is kitérve – széles kultúrtörténeti kontextusba helyezve ábrázolja. Tanulságosak továbbá azok a példái is, amelyek egy-egy vallási képzet, formula felekezeti és etnikai, nyelvi határokat is átlépő, különféle röplapok, ponyvanyomtatványok segítségével viszonylag nagy területen és gyorsan terjedő jelenségére mutatnak rá. A szájhagyomány és a nyomtatott hagyomány kölcsönhatásaira is szép példákat vonultat föl. Összegezve: tudományszakunk legszebb hagyományai és figyelmet érdemlő modernsége, s mindez élvezetes, jól követhető stílusban van jelen Nils-Arvid Bringéus munkájában.

Liszka József

L. Juhász Ilona: Rudna I. Temetkezési szokások és a temetokultúra változásai a 20. században. (Voigt Vilmos)

A komáromi Etnológiai Központ egyre sokoldalúbb és eredményesebb tevékenységének valóságos mintapéldánya e kötet. Néprajzi leírástól szinte mindenki monográfiát vár: a helybeliek csakúgy, mint az etnográfus szaktudósok. A falumonográfiák célja az, hogy bemutassa egy-egy község múltját, jelenét, felidézze a változásokat. Kisebbségi néprajz esetében mindig fontos a nyelvhatár, az interetnikus kapcsolatok kérdése. Természetesen az egyes monográfiák versengenek egymással: egyre többet, egyre pontosabbat akarnak adni. Vonatkozik ez az adatok számára, az adatközlők technikájára, az illusztrációkra, a táblázatokra is.

A mostani monográfia minden szempontból kielégítő. Terjedelme tüzetes bemutatást tesz lehetővé. Fényképek, szövegmutatványok, a szakirodalom jegyzéke, a kötet végén temetőtérkép-rajz található. Terjedelmes szlovák és német nyelvű rezümé van a kötet végén. A rendkívül részletes, precíz tartalomjegyzék is háromnyelvű. Talán jobban is felhívhatnánk a nem magyar olvasó figyelmét erre a körülményre.

A kötet kívülről tetszetős, ám a papír rossz minősége nem teszi lehetővé, hogy a fényképek csakugyan látsszanak. Jó lenne, ha lenne elég pénz jobb papírra is.

Rudna Rozsnyótól nyugatra van, a magyar–szlovák nyelvhatáron. Idevaló a szerző családja, úgyhogy nem csoda, ha minden tényt és szereplőt jól ismer. Bensőséges és pontos könyv, ám cseppet sem bőbeszédű. Nem is a szerzőt, a tényeket ismerjük meg.

A magyar néprajztudomány az utóbbi két-három évtizedben egyre nagyobb figyelemmel vizsgálta a temetőket. A szlovák néprajztudomány is több, gazdagon illusztrált temető-könyvet tett közzé. Juhász Ilona ezeket ismeri, fel is használta a maga könyvében. Igen józan módon szinte mindenre kiterjed a figyelme: a halál előjeleitől kezdve a haldoklás, a temetés előkészítése, majd a temetés bemutatása következik. A gyász és a tor részletes tárgyalást kap. A temető tüzetes áttekintése után még a temetőn kívüli haláljelek is kapnak egy rövid, igen tanulságos bemutatást. Az adatközlők jegyzéke, a helynevek azonosítását adó lista után, a kötet végi „függelékben” dokumentumok olvashatók: gyászjelentések, újsághírek is.

Az előadás gazdaságossága jellemzi az egész művet. Érdekessége miatt az olvasó figyelmét megragadja a temetői fényképezés vagy éppen az aktuális közéleti személyiség (jelképes) temetése. Sosem gondoltam volna, hogy Rudnán is temetési szertartása volt Sztálinnak és Gottwaldnak. Biztos vagyok abban, hogy a későbbi szlovákiai temetési monográfiák ki is térnek majd erre. A Halloween és a halottlátó is bemutatásra kerül.

A rövid előszót író debreceni professzor, Ujváry Zoltán, azt emelte ki, hogy e könyvben sokrétű és eleven néphagyományt ismerhetünk meg. A hagyomány „ökölógiájának” vizsgálata szempontjából fontos, hogy a hiedelmek és szokások között a bányászokra jellemző formák kerültek elő. A hatás irányát jól jelzi, hogy német terminusokra is itt gyakran rábukkanhatunk.

Minthogy a kötetben csak egy témakör fért el, a továbbiakban külön olvashatjuk majd a falu gazdálkodásának leírását. Nyilván ezt is érthetővé teszi a falu egészéről adott rövid, pontos áttekintés. Az egyes hiedelmekhez vagy szokásokhoz nem hoz nemzetközi párhuzamokat a szerző, mivel ezek felsorolása egyéb végeláthatatlan erőfeszítést igényelt volna.

Mivel e kiváló szemle élvezetes olvasmány is, nyilván sokan forgatják majd. Leginkább a rudnaiak. Magukat fogják keresni, és magukat fogják megtalálni e könyvben. Még a legjobb adatközlők fényképgalériáját is. Ez újítás a magyar néprajztudományi közleményekben, és lehet, hogy valamilyen túlzó adatvédő fel is kapja érte a fejét. (Nem minden néprajzi témánál ajánlanám ugyanezt a fényképes-személyi adatos azonosítást.) Ám Juhász Ilona méltósággal foglalkozik e tárgykörrel, és azt meg igen jól tudjuk: a halál és a temetés reprezentáció is: az elhunyt is „közli” adatait, ott a fényképe a sajtóban, akár a sírkövön is. A család is reprezentál: gyászjelentéseket ad ki, az egész közösség színe előtt magánünnepélyben fejezi ki gyászát, összetartozását, továbbélési szándékát. Még a furcsa előjelek, hiedelmek is biztos jelzői a régi meg új mentális környezetnek. E tényeknek, e népi felfogásnak jól megfelel a monográfia tárgyalásmódja: az egyéni és közösségi vonások egymáshoz kapcsolása.

Minthogy a könyv a „monográfia”-sorozatban jelent meg, természetesen más szempontból is követendő mintaképként szolgál majd. Ezt veszik majd elő, akik hasonló munkát kívánnak készíteni. Szükség is van arra, hogy a komáromi monográfia-sorozat kötetei hasonlítsanak egymásra. Elsősorban a hangsúlyozottan bemutatott korszakot illetően. Jó megoldásnak tartom, ha ez a legutóbbi bő fél évszázadi és az igen nehezen előkereshető jóval korábbi adatokat csak alkalomadtán mutatják be. Arra is vigyázni kell a monográfiasorozat egészében, hogy egyazon társadalmi jelenséget ugyanazzal a névvel jegyezzék. E jelenségek bemutatásakor nem kell szépíteni, nem kell hazudni – ám a néprajzi monográfia nem helye az aktuálpolitikai ihletettségű vádaskodásnak sem. E téren is példamutató e könyv: nem letagadja, hanem bemutatja a falu aktuális életét.

Ami a sorozat egészét illeti, két forrásból táplálkozhat: „diplomás” néprajzkutatók dolgozataiból (legyenek ezek akár magyarországi, akár szlovák szaktársak) és természetesen a helyben élő, kiváló helyismerettel rendelkező „önkéntes” gyűjtők munkáiból. Ez utóbbiak számára különösen fontos, milyen előképet látnak maguk előtt. Ilyen szempontból már az előző (Kisgérest bemutató) tanulmánygyűjtemény is igen szerencsés példa volt. Még azt is igényelnénk (ha ezt a körülmények – azaz az elkészült kéziratok lehetővé teszik), hogy különféle, egymástól eltérő tájak kerüljenek sorra. Magam azt sem tartanám kizártnak (ha ugyan ezt meg lehet szervezni!), hogy szlovák kutató(k) számunkra igazán fontos falut, tájat mutassanak be, vagy éppen az amúgy mára igencsak elhanyagolt német néprajzi nyelvjáráskutatás valamely hozzáférhető, eddig nem közölt anyagát tegyük közzé. Az Etnológiai Központ neve, „lokális és regionális monográfiák” sorozatának címe is ilyen tág, nyitott, komparatív szemléletet sugall.

Voigt Vilmos


Warning: simplexml_load_file(): SSL operation failed with code 1. OpenSSL Error messages: error:14090086:SSL routines:SSL3_GET_SERVER_CERTIFICATE:certificate verify failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): Failed to enable crypto in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(https://eshop.foruminst.sk/feed.php): failed to open stream: operation failed in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: simplexml_load_file(): I/O warning : failed to load external entity "https://eshop.foruminst.sk/feed.php" in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 538

Warning: Invalid argument supplied for foreach() in /home/qo029100/www_root/wp-content/themes/szemle/include/function/gdlr-blog-item.php on line 1102