Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2020/4

Impresszum 2020/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XXI. évfolyam

Főszerkesztő:
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke:
Öllös László

Szerkesztőbizottság: Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

Popély Árpád: „Szégyentelen és igazolhatatlan”. Adalékok a szláv korridor történetéhez
Simon Attila:
 Ismerd meg szép, új hazádat, avagy magyar internáltak Illaván, Luhačovicén és Theresienstadtban 1919-ben
Iváncsó Ádám:
 A Pozsonyi Torna Egylet története: 1880–1945
Lukáš Novotný:
 A Bund der Landwirte és a Deutsche christlichsoziale Volkspartei az 1918–1938-as években. Adalék a politikai aktivizmus történetéhez az első Csehszlovák Köztársaságban
Öllös László:
 Nemzeti identitás és népszámlálás
Horbulák Zsolt:
 Dél-Szlovákia gazdasága a husáki időszak alatt
Albertini Béla:
 A libák (a Libák) szárnyalása

Közlemények

Liszka József: Áthallások. Gondolatok Wolfgang Brückner legutóbbi könyve kapcsán

Nekrológ

Csanda Gábor: Elhunyt Albertini Béla

Könyvek

Polgár Anikó: Jan Assmann: Achsenzeit. Eine Archäologie der Moderne
Szentandrási Tibor: Öllös László: Európai identitás
Vataščin Péter: Roginer Oszkár: A jugoszláviai magyar irodalom terei. A (poszt)jugoszláv magyar irodalom és a téralapú közösségi identitáskonstrukciók viszonya a sajtóban (1945–2010)
Dančo Jakab Veronika: Ludányi Zsófia: Szabályok, normák, nyelvszokás. Tanulmányok a köznyelvi és szaknyelvi helyesírás és nyelvalakítás köréből
Bodnár Krisztián: Soós István (szerk.): Egy elfeledett koronázás a reformkorban. Az utolsó pozsonyi uralkodókoronázás 1830 őszén
Bodnár Krisztián: Praznovszky Mihály: Küzdelmek és csetepaték. Egy megye évtizedei a reformkorban
Csanda Gábor: Lendák-Kabók Karolina (szerk.): Üvegplafon? Vajdasági magyar (értelmiségi) női perspektívák

„Szégyentelen és igazolhatatlan” – Adalékok a szláv korridor történetéhez

Az első világháborút követő párizsi békekonferencián a csehszlovák delegáció által előterjesztett követelések egyike a csehszlovák és a délszláv állam területi összeköttetését biztosítani hivatott korridor, vagyis folyosó létrehozása volt. A cseh korridornak, csehszlovák korridornak, nyugat-magyarországi korridornak, burgenlandi korridornak, gradistyei korridornak, délszláv korridornak, vagy egyszerűen csak szláv korridornak nevezett folyosót a csehszlovák indítvány szerint négy nyugat-magyarországi vármegye – Moson, Sopron, Vas és Zala vármegye – területének egy részéből hasították volna ki.

A szláv korridor feladata azonban nem csupán a csehszlovák és a délszláv állam közötti kapcsolat megteremtése lett volna. Ennél jóval távolabbra mutató szerepet szántak neki, megvalósulása esetén ugyanis a Balti- és az Adriai-tenger közötti térségben szláv államok összefüggő láncolata jöhetett volna létre. A korridort annak előterjesztői ráadásul igyekeztek a győztes antanthatalmak és az európai béke érdekeivel is összhangba hozni, s egyik elsődleges feladataként a németek keleti irányú terjeszkedésének a megakadályozását, valamint a legfőbb szövetségesüknek kikiáltott magyaroktól való elszigetelését jelölték meg.

1. A korridorgondolat genezise

A nyugati – vagy ahogyan korábban nevezték: az északi – és a déli szlávok közötti összeköttetés megteremtésének gondolata nem volt új keletű elképzelés, gyökerei jóval korábbi előzményekre vezethetőek vissza. A nagyszláv mozgalom egyes vezető képviselői már a 19. században megfogalmazták egy nagyszláv birodalom létrehozásának, ezen belül pedig a Balti- és az Adriai-tenger közötti összefüggő szláv front megteremtésének a szükségességét. Az osztrák történetírás szerint a korridor eszméje első ízben az 1848-as forradalmak idején merült fel, amikor a szlovák Ján Kollár, a pánszláv mozgalom egyik fő ideológusa sürgette az északi és a déli szlávok közötti összeköttetés megvalósítását. (Goldinger–Binder 1992, 63. p.)

A szláv népek egy államszövetségben való egyesítésének gondolatát legmarkánsabban Nyikolaj Danyilevszkij, az orosz politikai pánszlávizmus fő teoretikusa fogalmazta meg 1871-ben megjelent Rosszija i Jevropa (Oroszország és Európa) című művében. A pánszlávizmus Bibliájaként számontartott munkájában egy olyan, az Adriai-tengertől a Csendes-óceánig terjedő 125 milliós össz-szláv föderáció létrehozásának lehetőségét vázolta fel, amelynek fő küldetése a latin–germán világ, vagyis Nyugat-Európa keleti irányú terjeszkedésének a megállítása lett volna. A dolgozatban megjelent a jövendő csehszlovák (Danyilevszkij szóhasználatában: cseh-morva-szlovák), valamint a délszláv állam víziója is. Az elképzelt föderációnak a szláv népek, illetve államaik, vagyis az Orosz Birodalom, a Cseh-Morva-Szlovák Királyság, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és a Bolgár Királyság mellett része lett volna a Román Királyság, a Magyar Királyság és a Hellén Királyság, valamint az ún. Cárgrádi Körzet is, tehát gyakorlatilag egész Kelet-Közép-Európa, a Balkán és Kis-Ázsia, központja pedig Cárgrád, azaz Konstantinápoly lett volna.

A Cseh-Morva-Szlovák Királyság Danyilevszkij szerint a történelmi cseh tartományokon kívül magában foglalta volna Magyarország szlováklakta északnyugati…

Ismerd meg szép, új hazádat, avagy magyar internáltak Illaván, Luhačovicén és Theresienstadtban 1919-ben

Mottó: „Nem hiszem, hogy a szlovákiai magyar-zsidó közösség

akár egyetlen tagja oly ártatlan volna, hogy sérelem éri,

ha Terezínben ül néhány hetet vagy egy hónapot[1]

 

Az első világháború befejezésének, a forradalmak, ellenforradalmak, államalapítások időszakában az erőszak a mindennapok szerves részévé vált, noha országonként eltérő intenzitással és formában (Gerwarth–Horne, 2012, 1–2. p.). Jelen volt a közép-európai térség valamennyi államában, így Csehszlovákiában is. Érthető módon, hiszen egy olyan államról beszélünk, amely részben háborúban formálódott (lásd a Magyar Tanácsköztársasággal, illetve a Teschen térségében a lengyelekkel vívott háborút), és amely a területére került németeket és magyarokat csupán diktatórikus eszközökkel tudta az új állam elfogadására rábírni. Azt persze látni kell, hogy Csehszlovákiában az erőszak korántsem volt olyan mértékű és intenzitású, mint mondjuk Németországban vagy akár a vörös- és fehérterror Magyarországán, és formái is mások voltak. Ha például az államnak a saját polgáraival szembeni magatartását vizsgáljuk, az erőszak egyik leggyakoribb formáját az internálások jelentették.

A polgári lakosság bizonyos csoportjainak internálása már az első világháború időszakának tipikus kísérőjelensége volt mind az antant, mind a tengelyhatalmak államaiban. Célja pedig nem volt más, mint az állam számára veszélyes (vagy annak tűnő), de bűncselekményt el nem követő egyének ideiglenes elkülönítése, izolálása. Magyarországon az internálás jogi alapját az 1912. évi LXIII. sz. törvénycikk alapozta meg, amely különleges intézkedéseket vezetett be háború esetére.[2]

Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársaságban az internálás (szorosan összekapcsolódva a túszszedéssel) szintén bevett eljárásnak számított, s az állam (legalábbis fennállásának első két évében) gyakorta alkalmazta is. Különösen Szlovákiában, ahol a felvidéki területek megszállását követő első félévében az internálások mintegy 3 nagyobb hullámát lehet elkülöníteni. Az első 1918 novemberében és decemberében a Felvidék északi, a nyelvhatár fölötti térségében volt kimutatható, a második a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltását követően Szlovákiában bevezetett rendkívüli intézkedések része volt, a harmadikra pedig 1919 májusában és júniusában, a Magyarország és Csehszlovákia közötti fegyveres harcok időszakában került sor.

A fentiek ellenére az internálások témája reflektálatlan maradt a cseh–szlovák közéletben és a történetírásban is. Vavro Šrobár, aki az események idején teljhatalmú minisztere Szlovákiának, és akit nyugodtan nevezhetünk az 1919-es felvidéki fordulat egyik rossz szellemének, kétkötetes visszaemlékezéseiben nem is említi, hogy volt ilyen. Igaz, az ő visszaemlékezései inkább politikai propagandának minősíthetők, mint valódi memoárnak (Šrobár 1928; Šrobár 2004). De nem figyelt fel az internálásokra a cseh és szlovák történetírás sem. A korszak legutóbbi szlovák szintéziséből ugyanúgy hiányzik említése, mint a korábbi munkákból (Ferenčuchová–Zemko 2012). Az érdem, hogy elsőként nyúlt a témához, így egy amerikai kutatóé, Todd Huebneré, aki…

A Pozsonyi Torna Egylet története: 1880–1945

1. Bevezetés

A dualizmus időszaka a magyarországi polgárosodás fénykorának tekinthető. A városok lakosságának a közösségi élet iránti igénye soha nem látott szintre emelkedett. Egyre nagyobb számban alakultak meg a polgári kaszinók, olvasókörök, ipartestületek, segélyező egyesületek, dalegyletek és további célokkal létrejött társaságok, amelyek egyrészt mutatták a városi lakosság egyre nagyobb részének a politikai öntudatra ébredését, másrészt a szabadidő tartalmas eltöltése iránti megnövekedett igényét. Pozsonyban sem történt ez másként, amely a 19. század második felében Pest-Buda fejlődésével ugyan veszített a jelentőségéből, de az ország nyugati részének továbbra is meghatározó gazdasági és kulturális központjául számított, s ezt a pozíciót Bécs közelsége csak tovább erősítette.

A pozsonyi polgárság élénk közösségi élete révén számtalan egyesület alakult az egykori koronázóvárosban a 19. század utolsó harmadában, köztük több olyan szervezet, amely hosszú évtizedekre meghatározó szerepet játszott a város életében. Ilyen volt a közterek állapotának javítása szempontjából az 1868-ban alakult Pozsonyi Városszépítő Egyesület, a szellemi művelődés terén az 1874-ban alapított Toldy-kör, míg a testkultúra felvirágoztatásában az 1880-ban létrehozott Pozsonyi Torna Egylet[1] játszott elévülhetetlen szerepet. Jelentősége ellenére a klub történetével kapcsolatban magyar nyelven még nem jelent meg átfogó feldolgozás, ezért munkámmal némileg orvosolni szeretném ezt a hiányt.

Pozsony, illetve a Felvidék sportéletével kapcsolatos kiadványok többnyire tömör összefoglalókat közöltek a PTE-ről. Az önálló feldolgozás hiányának oka az is lehetett, hogy az egylet iratanyagának java rendkívül töredékesen maradt fenn. Sokáig úgy tűnt, hogy az első világháború előtti időszak évkönyvei teljesen elvesztek, mert egy 1883-as alapszabályt és egy 1895-ös évkönyvet leszámítva a hazai közkönyvtárak alig rendelkeznek a klubtól származó anyagokkal. Azonban a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum levéltárában a Kerezsi Endre-hagyaték részeként sikerült rátalálnom az alapítástól a Nagy Háborúig tartó időszak 18 darab évkönyvére, amelyek a kutatás kiinduló anyagát adták. A hiányzó évek információit olyan korabeli sajtótermékek közleményeiből pótoltam, mint a Herkules, a Sport-Világ, a Sporthíradó vagy a Nemzeti Sport. Ezek a lapok nemcsupán a versenyeredményeket közölték a korszakból, hanem alkalmanként a tisztújító közgyűlések jegyzőkönyveinek rövidített változatát és az egyletek fontosabb infrastrukturális fejlesztéseivel kapcsolatos híreket is. Az impériumváltást követő két és fél évtized bemutatásában a Moravek Gyula[2] által a klub 50. évfordulójára készített kiadvány, a Pozsonyi Városi Levéltárban (Archív mesta Bratislava) a klubbal kapcsolatban őrzött töredékes iratanyag, a korszak felvidéki magyar sajtója, a sportszakmai szervezetek által kiadott évkönyvek, valamint Turczel Lajos és Igor Machajdík sporttörténeti munkái segítettek. (Turczel 1992; Machajdík 2011)

2. Alapítástól az impériumváltásig

2.1. A kezdeti évek

Gyakorta helytelenül megjelenő állítás az, hogy a Pozsonyi Torna Egylet volt a Felvidék első modern…

A Bund der Landwirte és a Deutsche christlichsoziale Volkspartei az 1918–1938-as években – Adalék a politikai aktivizmus történetéhez az első Csehszlovák Köztársaságban

Bevezető

Az 1918 őszén véget ért első világháború Közép-Európát viszonylag radikálisan átalakította. A térség hagyományos monarchiáinak, a Vilmos-féle Németországnak és a Habsburg szövetségi államnak a megszűnte új, ún. utódállamok létrejöttét eredményezte, melyek közé Lengyelország, Ausztria, Magyarország vagy Csehszlovákia is tartozott. Ez utóbbi 1918. november 14-én hivatalosan is köztársasággá vált[1] s elfogadta ideiglenes alkotmányát (1919 februárjában), megtartotta az első hivatalos parlamenti választásokat (1920 áprilisában), melyeken a nemzeti kisebbségek is részt vettek politikai pártjaik révén. Helyzetüket tekintve azonban az első Csehszlovák Köztársaságnak még az elődje, az Osztrák–Magyar Monarchia örökségével kellett kiegyeznie. A nemzeti kisebbségek (mindenekelőtt a nagyszámú német, de a magyar és lengyel is) az összlakosságnak csaknem a harmadát alkották (Tóth–Novotný–Stehlík 2012, 624–625. p.), s együttélésük a többségi csehszlovák nemzettel a Csehszlovák Köztársaság húszéves fennállása során érdekes fejlődésen ment keresztül, nevezetesen a kezdeti, az állam létezésének elutasításától a német kisebbségi paletta jelentős részének a hivatalos autoritásokkal való együttműködésen (az ún. politikai aktivizmuson)[2] keresztül a 20. század viharos harmincas éveikig, melynek végét a müncheni egyezmény jelentette, vagyis az első Csehszlovák Köztársaság felbomlása s ezt követően a második világháború.

Rövid fennállása alatt a két háború közti Csehszlovákiát a standard politikai pártok skálája jellemezte, beleértve nemcsak a jobb-, a közép- és a baloldali pártokat, hanem olyan tömörüléseket is, melyek nemzeti alapon jöttek létre; az egyetlen kivételt 1921-től Csehszlovákia Kommunista Pártja jelentette, melyet nem nemzeti, hanem osztályszempontok határoztak meg. A csehszlovák pártokon (földművesek,[3] szociáldemokraták[4] és néppártiak) kívül léteztek kisebbségi szubjektumok is, mégpedig németek, magyarok, lengyelek és ruszinok. (Vö. Tóth–Novotný–Stehlík 2012, 45–111., 161–167., 179–180. p.) Egyedi volt a helyzete a Hlinka-féle Szlovák Néppártnak (Hlinkova slovenská ľudová strana HSĽS), mely a csehszlovák államiság elfogadása és elutasítása között lavírozott.

A német pártoknak az új államkeretek közti helyzetét illetően egyetérthetünk azzal a nézettel, hogy „az államhatalom autoritása a Habsburg Monarchia azonnali összeomlásakor 1918-ban megszűnt, legalábbis egy bizonyos időre. Míg a cseh pártok ennek következtében a politika meghatározóivá váltak s ők alakították az új állam legfontosabb intézményeit (például a Forradalmi Nemzetgyűlés vagy a kormány), a német pártok bonyolult helyzetbe kerültek”. (Uo. 45. p.)

Az új állam keletkezésének következtében az elismert német pártoknak meg kellett birkózniuk tulajdon létezésük eltérő külső körülményeivel. Az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése véget vetett addig felállított működési modelljüknek, ezért de facto új pártoknak kellett létrejönniük, még ha változatlan eszmei kontinuitással is. (Vö. Harna 2005, 201–223. p.) A német politikai pártok tevékenységének alapvető megváltozását azonban a belső korlátok is kikényszerítették; a Csehszlovák Köztársaság megalapítása az…

Nemzeti identitás és népszámlálás

A népszámlálás az ember nemzeti identitásának a megvallása. Ahhoz, hogy ezt belássuk, miként viselkedhet az egyén a mi világunkban, nem árt részletesebben átgondolni, melyek a nemzeti identitás azon formái és összetevői, amelyek döntését befolyásolhatják. S persze itt az ideje elgondolkodni azon is, hogy létezhetnek-e olyanok, amelyek korunkban új utat nyithatnak számára.

Tehát számba kell vennünk az emberi identitás nemzeti formájának több fontos elemét ahhoz, hogy megvizsgálhassuk, melyekkel operálhatunk a soron következő kampány során és a rákövetkező időszakban.

Először is le kell szögeznünk: a nemzeti identitás komplex. Azaz elődeihez hasonlóan az emberi öntudat mindegyik részében megjelenik, és zömükben áthatja azokat.[1]

Mi minden tehát a nemzet? Pontosabban mi minden lehet korunkban? Az egyik közismert értelmezése szerint születésével az egyén megteremti társadalmi és kulturális felemelkedésének lehetőségét, szemben a korábbi, születéssel megszerezhető rendi kiváltságok, illetve a korábbi törzsi szabályok világával. Az addig kevesek által megismerhető magaskultúrát a latin élő nyelvekre cserélésével, a mindenkire kiterjedő oktatási rendszerrel, a nyomtatással mindenki számára elérhetővé tette, megteremtve az iparosodás kulturális feltételeit. Azaz a modern világ teremtménye a nemzet. (Gellner 1993)

Tartalmazza a kulturális és nyelvi egyenlőség elvét és élményét. Az anyanyelv modernizált változata váljék az állam hivatalainak nyelvévé, az oktatás nyelvévé, a kulturális intézmények, a tömegkommunikációs eszközök, a közbeszéd domináns nyelvévé. (Anderson 1991)

A csoport-összetartozás mindig rendelkezik olyan elemmel, elemekkel, amelyek egyediek. Csak az adott nemzetéi, máséi nem. Ha meg akarjuk érteni az adott nemzetet, ezeket kell megismernünk. Ezek mentén fogalmazzák meg önmagukat, képesek választ adni a kérdésre, hogy kik a mi és kik az ők. Sőt, meg tudják értetni egymással, minek alapján vagyunk mi mi, és miért ők az ők. Ha általánosítunk, akkor az előbbiek nyomán két okba vonhatjuk össze mindazt, amiért a mások mások. Az egyik, hogy hiányoznak belőlük azok a sajátosságok, amelyek a mieinkben megvannak. A másik pedig, hogy olyan sajátosságokkal rendelkeznek, amelyekkel a mieink nem.

Ám lehetőségként még egy fontos tulajdonságot tartalmaz: a nemzetet teheti a legmagasabb emberi értékké. (Kant 1995) Mivel azonban nemzetből nem egy van, hanem sok, és mindegyikükre legfelsőbb emberi értékként tekintenek tagjai, s egyéb közösen elfogadott, mindenki nemzeti szabadságát és egyenlőségét biztosító értékeik nincsenek, konfliktusuk szükségszerűvé válik.

Így a nemzeti sajátosságok e látszólag egyszerű képét eltorzítja a nemzeti küzdelem propagandája. Mindegyik fél ugyanis maga fogalmazza meg, milyenek is az övéi és mifélék a másokéi. Mindezt pedig a potenciális, esetenként a reális ellenségeskedés identitásigényei szerint teszik. Azaz szépítik a sajátjaikat, rútítják a másokéit. Tehát nem a valóságot akarják megismertetni saját nemzetük széles közvéleményével, hanem a…

Dél-Szlovákia gazdasága a husáki időszak alatt

Bevezető

A tanulmány a Csehszlovákia történetének két évtizedet felölelő időszakával foglalkozik, amely egyben a szocializmus záró periódusa. Ezt a korszakot a cseh és a szlovák történelemtudomány normalizációs időszakként ismeri, a magyar nyelvű irodalomban gyakrabban fordul elő a husáki korszak. A normalizáció kifejezés az időszak „pártpropagandája által megalkotott eufemisztikus megnevezés a régi rend újbóli bevezetésére és az 1965–68-as gazdasági reform alapgondolataink a felszámolására”. (Kosta 2005, 39. p.) A magyar szakirodalom által használt husáki megnevezés Gustáv Husák (1913–1991) nevéből ered, aki 1969-től Csehszlovákia Kommunista Pártjának az első titkára, 1971-től 1987-ig főtitkára volt, és 1975 és 1989 között az ország köztársasági elnöke tisztét is betöltötte, ezért neve és személye teljes mértékben összefonódott az elemzett korszakkal.

A kommunista ideológia az élet minden, így a gazdaságirányítás- illetve szervezés területén is jelen volt, és a rendszer fennállásának úgyszintén az utolsó pillanatáig meghatározta a fejlődést. Az ideológia teljes mértékben képes volt befolyásolni a társadalom valamennyi rétegét, valamint az ország minden részét.

Ebben a tanulmányban Dél-Szlovákia gazdasági fejlődését vázolom fel az ipari kibocsátás elemzésének a segítségével a normalizációs időszakban. A munka alapvetően a járási szintű statisztikai adatok elemzésére épül. A dolgozatban rá szeretnék arra is mutatni, hogy a gazdasági fejlődést miként értékelte a régió lakosságának jelentős részét kitevő magyarság.

1. A kutatás módszertana és Dél-Szlovákia meghatározása

Dolgozatomban Dél-Szlovákia gazdasági fejlődését kívánom vizsgálni egy kiválasztott mutató, az ipari kibocsátás alapján. Erre azért esett a választásom, mivel a 20. század utolsó negyedében az ipar volt a legfontosabb ágazat, és ez még inkább volt érvényes a szocialista országokra, továbbá az ipari kibocsátás ezen belül az egyik legfontosabb gazdasági mutató. Ez az index jól dokumentált, a statisztikai évkönyvekben hozzáférhető.[1] Más ágazati, mint például a mezőgazdasági mutatók összehasonlítása kevésbé lenne kifejező annak nyilvánvaló sajátosságai miatt.[2] A módszer előnye, hogy hosszabb adatsorok állnak a rendelkezésre, így lehetőség van a kiindulási év, pontosabban az 1970-es esztendő,[3] másfelől az 1989-es adatok bemutatására és összehasonlítására. További jelentős pozitív hozadék az, hogy az eredmény vizuálisan is ábrázolható.

Ez az egy mutató természetesen nem adhat képet az elemzett régió gazdasági helyzetéről. Azon túl, hogy további statisztikai mutatókat is be kell vonni az elemzésbe, más jellegű források elemzése is fontos. Ezek közé tartoznak a levéltári adatok. Tekintettel arra, hogy 1969 után a volt Csehszlovákia szövetségi állammá alakult, megnő a Szlovákiában keletkezett források jelentősége. Ezek mennyisége jelentős, csak a mezőgazdasági és élelmezési minisztérium iratai összesen 1198 kartonba (csomóba) vannak rendezve. Hasonló adatmennyiség található a Szlovák Szocialista Köztársaság Ipari Minisztériumának fondjaiban…

A libák (a Libák) szárnyalása

Ezt az írást önkritikával kell kezdeni. Ehhez egy szlovákiai magyar tudományos folyóirat bizonyára igen illetékes, mert az (ön)kritikára megérett hiba elkövetése egy Pozsonyban kiadott könyvben történt. Elfogadva a Magyar Fotográfiai Múzeum több évtizedes datálását, s elmulasztva a forráskritikát, a Václav Macek által szerkesztett The History of European Photography 1900–1938 első kötetében (2010) az 1934-es esztendőt adtam meg Vadas Ernő (1899–1962) Libák című képének keletkezési idejeként.[1] Hiba volt.

A magyar fotográfia múltja iránt érdeklődők előtt jól ismert ez az emblematikus felvétel. (1. kép) Úgy tűnik, mindenki tud róla mindent, ismerjük a libák (a Libák) sikeres szárnyalását itthon és külföldön egyaránt.

Vadas Ernőt annak idején Weisshaus vezetéknévvel jegyezték be a nyugat-dunántúli Nagykanizsán a születési könyvbe.

Bátyja, az 1887-ben született Weisshaus Aladár eredeti nevét megtartva korán bekapcsolódott a munkásmozgalomba. Szakszervezeti aktivistából, szociáldemokrata párttagból a Horthy-korszakban illegális kommunista lett, azonban rövidesen eltért a párt hivatalos irányvonalától; „frakciózásért” kizárták. 1945 után börtönbe is zárták, 1956-os kiszabadulása után visszavonult a politikai élettől, 1963-ban hunyt el.

Vadas Ernő polgári pályafutást élt meg. Kereskedelmi iskolai tanulmányok után Budapesten tisztviselőként dolgozott (fiatalon még sikeres futballista is volt), az 1920-as évek végétől a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének (MAOSz) tagjaként az akkor már nagy szakmai tekintélyű Balogh Rudolf (1879–1944) tanácsait is követve fotografált. Ő volt a MAOSz második alkotói generációjának egyik vagy talán legsikeresebb tagja dr. Kunszt Jánossal (1892–1960), dr. Csörgeő Tiborral (1896–1968), Ramhab Gyulával (1900–1978), az ipolysági (Šahy) születésű Dulovits Jenővel (1903–1972) és másokkal együtt. – Az első generáció szereplője volt a már érintett Balogh Rudolf mellett Kerny István (1879–1963), a változó névírású Kankovszky (Kankowsky, Kankowszky) Ervin (1884–1945), a Verbón (Vrbové) született Vydarény Iván (1887–1982), továbbá a bunyevác származású Szakál Géza (1883–1959), akit Vadas szintén mesterének tekintett.[2] A felidézettek, akiknek névsora még bővíthető lenne, valamennyien a későbbiekben tárgyalandó „magyaros” fényképezés prominensei voltak.

Vadas életéről, munkásságáról egy kisebb (Vadas Ernő munkássága, életrajz: Végvári Lajos, 1967) és egy nagyobb monográfia (Vadas Ernő 1889–1962., szerk. Keleti Éva, Szarka Klára, 2011) jelent meg. Neve, fotográfusi eredményei szerepelnek több kiállítási katalógusban, szintézis igényű fotótörténeti feldolgozásban, lexikonban, tanulmányban, cikkben, blogban.

A számára legnagyobb sikert hozó Libákra vonatkozó írások láttán mégis fel kell tenni pár alapvető kérdést: mikor keletkezett ténylegesen ez a fotográfia? Milyen volt valóságosan a sikerhez vezető út? Hol történt legjelentősebb díjának elnyerése? Hogyan értékeljük ma a Libák eredményeit?

A legutóbbi Vadas-monográfia szerint a keletkezés 1931-ben történt.[3] Egyes régebbi írások arról szólnak, hogy a Libák 1931-ben a svájci Camera pályázatán nyert díjat.[4] Ez…

Áthallások – Gondolatok Wolfgang Brückner legutóbbi könyve kapcsán

A néprajz szerepéről a német nemzetiszocialista politikában (és fordítva: a nemzetiszocializmus szerepéről a német néprajz alakulásában) a modern német tudománytörténeti áttekintéseknek köszönhetően mára meglehetősen árnyaltak lehetnek az ismereteink. Tudatosan csak egy példát emelek ki (hiszen jelen írás nem tudománytörténeti szemle, hanem egy konkrét könyvvel[1] kapcsolatos reflexió kíván lenni), ami egyszersmind érzékelteti a témáról állandóan szókimondóbbá váló német szaktudományos álláspontok finomodását, változását. Ingeborg Weber-Kellermann tudománytörténeti áttekintése 1969-ben látott napvilágot,[2] majd egyik tanítványával, Andreas C. Bimmerrel, a német néprajzban beállt általános szemléleti és strukturális változásoktól is ösztönözve, közösen dolgozta azt át és jelentette meg 1985-ben.[3] Később, immár Weber-Kellermann 1993-ban bekövetkezett halála után, egy másik tanítvány, aki egyszersmind a Weber-Kellermann-hagyaték gondozója a marburgi egyetemen, Siegfried Becker is csatlakozott, s a harmadik kiadás, „teljes mértékben átdolgozott és aktualizált” formában, 2003-ban került a nyilvánosság elé.[4] Amennyiben a három kiadás megfelelő, tehát a nemzetiszocialista korszakkal foglalkozó fejezeteit[5] összevetjük, finom, de határozott elmozdulást érzékelhetünk, ami nyilvánvaló, hogy a kutatási eredmények folyamatos ismertté válásával, no meg bizonyos korábbi szereplők lassú távoztával is magyarázható.

Ingeborg Weber-Kellermann fentebb érintett, első, háború utáni (1969) tudománytörténeti áttekintését aztán egy sor kézikönyv, „bevezetés”, tanulmány követte, amelyek a nemzetiszocialista időszak néprajzának, „népi” ideológiájának a kérdéseiben is állást foglaltak, sokszerzős tanulmánykötetek, néprajzi kongresszusok sora foglalkozott a problematikával, de alighanem az egyik legnagyobb hatású munka a Wolfgang Jacobeit, Hannjost Lixfeld és Olaf Bockhorn által, James R. Dow közreműködésével szerkesztett, 1994-ben megjelent, Völkische Wissenschaft című tanulmánygyűjtemény[6] volt, aminek Hoffmann Tamás tollából,[7] sajnos, kellőképpen nem értékelt[8] magyar recepciója is akadt.

Az idén kilencvenedik életévét betöltött Wolfgang Brückner, a würzburgi egyetem emeritus professzora, afféle kávéházi szegleten magamagát meglepő formában, születésnapi önajándékként írta meg a korábbi gyűjtései, jegyzetelgetései alapján formába öntött, a nemzetiszocialista berendezkedés egy meghatározó esztendeje, 1938 köré csoportosítva a náci propaganda s a néprajznak abban betöltött szerepét ábrázoló kis könyvecskéjét.[9]

Maga a könyv öt nagyobb fejezetre tagolódik, amelyek segítségével az olvasó fokozatosan közelíthet a náci masinéria működési mechanizmusainak egyre apróbb részleteihez. Miközben a kötet egész mondanivalója voltaképpen Matthes Ziegler (1911–1992) evangélikus teológus, majd az egyik legbefolyásosabb nemzetiszocialista véleményformáló alakja, tevékenysége köré szerveződik, van egy (nem is annyira) rejtett szólama, mégpedig Richard Beitl (1900–1982) kapcsolódó tevékenységének a nyomon követése. És ezt, a könyvön végighúzódó búvópatakot felfedezve jövök rá, hogy számomra nem is ez a fickó, nem Matthes Ziegler alakja az izgalmas, noha maga a szerző, Wolfgang Brückner, az előszóban azt mondja, a könyv…

Elhunyt Albertini Béla

Nyolcvanéves korában, június 30-án elhunyt Albertini Béla fotótörténész, 1986 és 2000 között az egyetemes és magyar fotótörténet megbízott előadója, a Fotó c. szaklap szerkesztője. Számos fotótörténeti kiállítás és konferencia fáradhatatlan szervezőjeként a szakma pulzusán tartotta kezét s új s újabb adalékokkal gazdagította a magyar fotográfia történeti kutatását és láttatását. Kiemelt monográfiája, A magyar fotókritika története 1839–1945 Budapesten jelent meg, 1987-ben, másik ismert monográfiája, A Sarló szociofotós vonulata pedig Pozsonyban, 1993-ban. Az Irodalmi Szemle 1986. évi 9. számában Haraszti Mária írt a Szemelvények a szociofotó forrásaiból c. gyűjteményről, melynek Albertini Béla az összeállítója. (Érdekes adaléka e kiadványnak, idézi Haraszti Mária, hogy egy hétvégi irodalmi előadást és fotókiállítást Szolnokon a társadalmi rend elleni izgatásnak minőstette a hatalom, s a két érintettet, Kassák Lajost – mint előadót – és Lengyel Lajost – mint a kiállítás rendezőjét – menten őrizetbe is vették.)

Albertini Béla nevéhez fűződik Brogyányi Kálmán A fény művészete (1933) c. tanulmányának újrakiadása (Pozsony, AB-ART, 2004), Brogyányi Kálmánról terjedelmes monográfiát is írt A fotószakíró Brogyányi Kálmán (Pozsony, AB-ART, 2003). Ez utóbbihoz írt előszavában Brogyányiról egyebek közt kiemeli: „a pozsonyi művészeti író nemcsak a szociális fényképezés elméleti szakembere és aktivistája volt. A harmincas évek elején folytatott munkássága révén a magyar fotókultúra egyik korszakos jelentőségű személyiségeként emlékezhetünk rá.”

Albertini Béla, a magyar fotótörténet-kultúra korszakos jelentőségű személyiségeként feldolgozta a két háború közti csehszlovák–magyar fotográfiai kapcsolatokat, e tárgyú tanulmánya a Fórum Társadalomtudományi Szemle 2018/1-es számában jelent meg. Utolsó nagy tanulmányában Vadas Ernő (1899–1962) Libák című képével foglalkozik; a kép datálása és díjazása körül sok bizonytalanság van a magyar fotótörténet-írásban. A tanulmány ezek tisztázására vállalkozik. Az is okot ad a meditációra, hogy mi volt egykor a „magyaros” témájú fényképek sikerének az oka, s hogy vélekedünk – hogyan vélekedik a szerző – erről napjainkban. Ez az életében írt utolsó munkája a Fórum Társadalomtudományi Szemle jelen számában olvasható. Köszönjük Albertini Bélának, hogy kapcsolatba lépett a Fórum Kisebbségkutató Intézettel, s hogy említett két tanulmányát a mi folyóiratunkba szánta és küldte.

2020. május 23-án kelt e-mailjében a következőkről tájékoztatta intézetünket és lapunkat: „Kedves Gábor, lehet, hogy számotokra ez már nem újság, de elmondom, hogy megjelent nyomtatásban is a Pro Minoritate 2109/tél száma (a netre már korábban felkerült), benne a magyar–román tanulmánnyal, ahol az induló oldalon szó esik a Fórumban megjelent írásomról is.” Egy Szlovákiában tartandó nemzetközi fotótörténeti konferencia szervezésébe is belefogott, nagy erőkkel és elánnal, szintén május 23-i levelében a tervről s az előkészületekről az alábbiakat írta: „Persze tudom, hogy az általatok művelt…

Jan Assmann: Achsenzeit

Eine Archäologie der Moderne. München, C. H. Beck, 2018, 352 p.

A történelmet Giambattista Vico szerint a természettel ellentétben azért vagyunk képesek megérteni, mert azt az emberek alkották (Vico megjegyzése természetesen a historia profanára, s nem az isteni elrendezésen alapuló historia sacrára vonatkozik). Jan Assmann Achsenzeit című könyve az emberi történelem megértésének különböző módjait vázolja fel, egy középpontba állított fogalom, a tengelykor (Achsenzeit, axial age) köré csoportosítva a történelem sorsfordulóira, az emberiség globális fejlődésére vonatkozó elméleteket.

A téma nemcsak történelmi, hanem interdiszciplináris jellegű, kultúrtörténeti, filozófiai, antropológiai, filológiai, vallástörténeti vonatkozásokat is tartalmaz. Az Achsenzeit fogalmát Karl Jaspers alkotta meg (a világtörténelem tengelyét a Kr. e. 800 és 200 közötti időszakra tette), a tengelykor azonban nemcsak történeti, hanem egzisztenciálfilozófiai fogalom is. A tengelykor Jaspers szerint az az időszak, amikor több lokális történetből világtörténelem lesz, s az emberiség életciklusában olyan a szerepe, mint a férfikornak az ember életében. Assmann ezt a kategóriát saját kulturálisemlékezet-elméletének irányából nézi, s ennek szellemében foglalja össze egyrészt a Jaspers hipotéziséig vezető utat, másrészt az elmélet későbbi megítélését.

A monográfia egészében véve inkább demisztifikálja, mintsem megerősíti a tengelykor-elméletet, s ez elsősorban a tengelykor előtti magaskultúrákkal, főként az egyiptomival foglalkozó szaktudós nézőpontjából adódik. A szerzőnek, az egyiptológus-kultúrtörténész Jan Assmann-nak több korábbi művét magyar fordításban is olvashatjuk, köztük a legismertebbet, az elméleti koncepcióját összefoglaló A kulturális emlékezet címűt vagy az egyiptomi misztériumokról szóló Religio duplexet. Assmannt a nyugati gondolkodás horizontjának kitágítása, a modernitás ókori gyökerei korábbi műveiben is foglalkoztatták – ehhez kapcsolódik az Achsenzeit című monográfia is, mely alcímében a modernitás archeológiáját ígéri. Assmann Jaspers tengelykor-elméletét Freud Ödipusz-komplexusa és a világ varázstalanítására vonatkozó Max Weber-i tézis mellett a modernitás legmeghatározóbb tudományos mítoszai közé sorolja. A tengelykor-diskurzus (az alapelmélet minden olyan elfogódottsága vagy megkérdőjelezhető eleme mellett, melyekre Assmann rendre rámutat) ma globális és transzkulturális jellege révén is érdekes lehet.

Assmann könyve 12 fejezetre oszlik, az egyes fejezetek többnyire egy-egy, a tengelykor-elmélet szempontjából meghatározó kutató nézeteit elemzik. A monográfia nagyobb részét a Jaspersig, tehát magának az Achsenzeit-kifejezésnek a felbukkanásáig vezető folyamat vázolása tölti ki (8 fejezetben), a jelentőségében is, terjedelmében is legkiemeltebb 9. fejezet Jaspersszel foglalkozik, az ezt követő részek pedig Jaspers elméletének utóéletét tárgyalják. A folyamat Abraham-Hyacinthe Anquetil-Duperron 1771-ben megjelent Zend-Aveszta fordításával kezdődik. Anquetil-Duperron, Zarathustra művének első európai fordítója felfigyelt arra, hogy Zarathustra fellépésének ideje az emberiség történelmének jelentős korszaka: ugyanekkor élt Kínában Konfuciusz, Hellászban a spártai alkotmányt megalkotó Lükurgosz és athéni törvényhozó Szolón, valamint Phereküdész, a görög filozófia megalapozója, Püthagorasz tanára. Anquetil számára Európa…

Öllös László: Európai identitás

Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2019, 238 p.

Öllös László könyve egy átfogóan megalapozott politika- és kultúrfilozófiai elemzés, s főként az eddig uralkodó nemzeti önazonosság bírálata alapján tesz javaslatot egy komplex európai identitás és annak alanya, az európai politikai közösség, az európai nép megteremtésére. Európát a szerző értékek együttesének tartja, amelyek alapján – kizárva bármelyik oldal dominanciáját – alkotmányos úton biztosítható volna a politikai egyensúly és a nemzeti sajátosságok megőrzése. Nem az egyetemes emberi jogokkal szembekerülő új kollektivizmust ajánl, nem kívánja eltörölni a nemzeti identitásokat, hanem össze szeretné kapcsolni azokat egy európai sorsközösségben, ahol az emberek egyszerre lehetnének európaiak és a nemzetük tagjai, ami esélyt adna Európának a mai globális versenyben s példát mások számára is.

Az Előszó utáni Európa lelke? c. 2. részben a szerző szembeállítja a középkori Európa rendiség alapján tagolt vallási-kulturális egységét a modern kor nemzetileg megosztott államokban demokratikusan egységesülő társadalmainak konfliktusaival, amiből a nemzeti elnyomás kizárásával s az összetartozás és egymásrautaltság erősítésével megszülethet a közös politikai kultúrával rendelkező európai démosz. Az egység kialakulását hátráltatja, hogy az Európai Unió nemzetek fölötti szervezetként kíván működni, de valójában a legerősebb nemzetállamok befolyása alatt áll, miközben azok rivalizálása s alkudozása nehézkessé teszi a döntéshozatalt, ami hátrány a globalizációs versenyben. Kérdéses az unió vezetésének legitimitása is, mert azt nem az európai nép választja meg, hanem a nemzetállamok vezető politikusai irányítják a szervezetet. Európa lemaradásának legfőbb oka az, hogy két világháborúban a nyugat-európai nagyhatalmak maguk verték szét globális státusukat. A második világháború után megalakuló Európai Unió békét ígért, amit a közelmúltig sikerült is teljesítenie, de ezt a nacionalizmus újraéledése s a migráció, „a mohamedán bevándorlókkal érkező terrorizmus” (23. p.) kikezdte. Az uniós tagság haszna elsősorban a nagy belső piac, az áru, a tőke s a munkaerő szabad mozgása, az utazás szabadsága, a jog uralma s a biztonság. Az identitás viszont továbbra is főként nemzeti, amit többek meghaladandónak vélnek anélkül, hogy közös identitást tudnának helyette kínálni. Ehhez nem elég egy érzelmektől mentes észérvek alapján megkonstruált alkotmány elfogadásán alapuló patriotizmus (főként J. Habermashoz köthető koncepció). A létező nemzeti sokszínűséget és kreativitást megőrizve kell föloldani a nemzeti és az európai közti ellentmondásokat s a nemzetállomokénál hatékonyabb politikai közösséget létrehozni, ami csak az alapelveket is megkérdőjelező nyílt vitában lehetséges.

A hallgatás mértéke és okai c. 3. részben Öllös kiszélesíti P. Thibault EU-kritikáját, aki A nemzetek Európája és Európa nemzetei c. tanulmányában csendes, elhallgatott egyesülésről ír, mert nem folytatható vita azokról az ellentmondásokról és terhes örökségről, amelyeket meg kell haladni,…

Roginer Oszkár: A jugoszláviai magyar irodalom terei. A (poszt)jugoszláv magyar irodalom és a téralapú közösségi identitáskonstrukciók viszonya a sajtóban (1945–2010)

Zenta, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 2019, 386 p.

„Kis helyek, nagy témák” – hangzik az elmúlt évtizedek egyik meghatározó (szocio)kulturális antropológusa, Thomas Hylland Eriksen méltán népszerű bevezető jellegű kötetének címe. A megnevezés arra a specifikus szerepre és perspektívára utal, amellyel a szociokulturális antropológia szokott élni: az ugyanis egy-egy konkrét (rész)témán keresztül rendre a társadalomban élő és kultúrával rendelkező ember általános mivoltára (is) próbál válaszokat találni és magyarázatokat adni. Hogy miért lehet egy efféle távoli asszociációval indítani Roginer Oszkár (1986, Újvidék) irodalomtörténeti összefoglalójának ismertetését, annak számos oka van. Ezek közül a legfőbb, hogy messze többről van most szó, mint egy „szürke” és szűk mezsgyék között mozgó irodalomtörténeti összefoglalóról. A téma ugyan társadalmilag, időben és nyilván térben is behatárolt, a mű voltaképpeni horizontja azonban ennél sokkal tágabb, s a jugoszláviai magyar irodalmon keresztül olyan kontemplatív mélységekre nyit rálátást, amelyeknek köszönhetően várhatóan nem csupán egy gyorsan elfeledett kötetet fog képviselni a könyvespolcunkon, ha beszerezzük.

A tulajdonképpeni témát illetően idézzük pontosan a szerző első mondatát: „Mi történik akkor, amikor egy közösség azonosulási hálójában átértékelődnek, átalakulnak, vagy onnan kiesnek bizonyos terek, amikor csonkulnak a helyszínekhez kötött eredetmítoszok és hivatalos igazságfogalmak, amikor felszámolódnak és idegenné lesznek azok a jelentések, amelyek biztonságot nyújtottak az identitás különféle módosulásai során?” (9. p.) Nem kell ahhoz különösebb fantázia, hogy felismerjük a kérdésfelvetés rétegzett általánosságát, annak jelentős és izgalmas mivoltát. A kisebbségi magyar közösségek szempontjából eleve kulcsfontosságú témáról van szó, de ki sem kell tennünk a lábunkat a tágabb térségből (Kelet-Közép-, valamint Délkelet-Európa), hogy számos más etnikai és/vagy kisebbségi csoport esetében is ugyanezeket a kérdéseket tegyük fel. Ez rendkívül fontos mozzanat, s talán ebből a pontból érthető meg az imént idézett Eriksen-kötet címével jelzett párhuzam: jugoszláviai magyar irodalommal foglalkozni ilyen módon egyszerre jelenti egy saját utat járó „bensőséges” világgal való foglalatoskodást, valamint a tágabb keretek – hol konkrét, hol áttételes – mélyreható tanulmányozását.

A kötethez szolgáló nyersanyagot a szerző folyóiratokból (irodalmi periodikák, illetve a „fősodratú” média vonatkozó felületei) nyerte ki, tehát itt nem egyes életművek, meghatározó kötetek vizsgálatáról van szó. Roginer ezt a döntését – világos és könnyen nyugtázható módon – ekképp magyarázza: „A folyóiratok (…) a téralapú közösségi identitáskonstrukciók topográfiai mátrixáról mindenekfelett korhű, frissességükben állandósított és viszonylag teljes képet adnak.” (37. p.)

A könyv bevezetőjénél (9–40. p.) azért is érdemes elidőzni, mert az elméleti és módszertani kontúrok mellett a szerző – akárha egy zenemű nyitányával volna dolgunk – a történeti-politikai korszakok tükrében összegzi azokat az 1920 és 2010 közti jellemző vonásokat, amelyek a…

Ludányi Zsófia: Szabályok, normák, nyelvszokás

Tanulmányok a köznyelvi és szaknyelvi helyesírás és nyelvalakítás köréből. Eger, Líceum Kiadó, 2019, 198 p.

Ludányi Zsófia az egri Eszterházy Károly Egyetem Magyar Nyelvészeti Tanszékének egyetemi adjunktusa és a Nyelvtudományi Intézet Nyelvtechnológiai és Alkalmazott Nyelvészeti Osztályának munkatársa 2019-ben adta ki a Szabályok, normák, nyelvszokás. Tanulmányok a köznyelvi és szaknyelvi helyesírás és nyelvalakítás köréből c. első önálló tanulmánykötetét. A könyv összesen 19 írást tartalmaz, melyek nagy része 2010 és 2019 között – kisebb szakmai közönségeknek szóló kiadványokban, folyóiratokban – jelent meg. Természetes, hogy a szerző a korábban publikált tanulmányokat aktualizált, felújított tartalommal ellátva adta újra közre.

A helyesírási, nyelvhasználati és nyelvalakítási témákat tárgyaló tanulmánygyűjtemény három tematikai egységre osztható. A Helyesírás címet viselő első témakör bevezető írásában (A mozgószabályokról) a szerző rávilágít arra, hogy az eredetileg Fábián Pál nevéhez fűződő ún. harmadik mozgószabálynak csupán rövidített változata került be A magyar helyesírás szabályainak 11. kiadásába (a továbbiakban: AkH.11), mindemellett kiemeli, hogy a szóban forgó szabálynak már az eredeti változatát is számos bírálat érte, viszont leegyszerűsítése már az egyértelműség és a világosság rovására ment. A tanulmány további része a harmadik mozgószabályhoz szorosan kapcsolódó nagykötőjel-használat terjedésével foglalkozik, amelynek okát a szerző egyrészt a nagykötőjel jelentésmegkülönböztető szerepében, másrészt pedig az esztétikai, olvasást segítő funkciójában látja. A következő tanulmány (A szótagszámlálás szabálya az orvosi helyesírásban, különös tekintettel az idegen prefixumos összetételekre) az idegen eredetű, önállóan nem élő előtaggal (vagy ritkábban utótaggal) ellátott összetételek helyesírását taglalja, amelyek elsősorban az orvosi szaknyelvben dominálnak. E kutatás keretében a szerző saját gyűjtésű példák alapján részletesen tárgyalja az orvosi írásgyakorlat jellemző tendenciáit is. Ludányi Zsófia szakmai jártasságáról mi sem árulkodik jobban, mint hogy az idegen prefixumos összetételek írásmódja kapcsán kidolgozott javaslata a 2019-ben megjelent új orvosi helyesírási útmutatóba is bekerült. A szerző harmadik, az orvosi szaknyelvben érvényesülő rövidítési tendenciákat ismertető írása (Rövidítések a magyar orvosi nyelvben. Szemészeti kórlapok rövidítéseiről és helyesírásukról) abból a szempontból tekinthető hiánypótlónak, hogy míg a hasonló témájú tanulmányok főként tudományos-szakmai igényű, publikált szövegek példaanyagára alapozzák megállapításaikat, addig Ludányi Zsófia valós nyelvi adatokra – egy budapesti szemészeti klinika orvosi kórlapjainak digitalizált nyelvi korpuszára – hivatkozva fogalmazza meg következtetéseit. A vizsgálati eredmények az orvosi feljegyzésekben előforduló rövidítések sokféle alakváltozatáról, vagyis a mindennapi orvosi írásgyakorlat következetlenségéről tanúskodnak, melyek egységesítése érdekében a szerző saját helyesírási javaslatokat is kidolgozott. A következő tanulmányban (Szaknyelvi helyesírási változások az AkH. tükrében, különös tekintettel az orvosi nyelvre) Ludányi Zsófia A magyar helyesírás szabályai tizenkettedik kiadásának (a továbbiakban: AkH.12) megjelenése nyomán bekövetkező helyesírási változásokról nyújt áttekintést: előbb tisztázza, hogy…

Soós István (szerk.): Egy elfeledett koronázás a reformkorban. Az utolsó pozsonyi uralkodókoronázás 1830 őszén

A szóban forgó kötet bátran mondható hiánypótlónak, hiszen egy bizonyos szempontból sorsdöntő, a nagyközönség számára mégis alig ismert eseményt jár körül interdiszciplináris eszközökkel. A Habsburg Birodalom (illetve Osztrák Császárság) az 1820-as, 30-as évek fordulóján nem csupán a külpolitikai kihívásokkal és a birodalmon belüli centrifugális törekvésekkel volt kénytelen szembenézni, hanem azzal is, hogy az uralkodóháznak döntenie kell a következő császár, illetve király személyéről, hiszen az éppen regnáló I. Ferenc már nagyjából hatvanéves volt ekkoriban. S ez a döntés már csak azért sem volt könnyű feladat, mert a trónöröklési rend szerint a sokak által gyengeelméjűnek, mások által „csak” korlátozott szellemi képességekkel bíró személynek tartott Ferdinánd lett volna az első a sorban, amit viszont sokan ellenszenvvel szemléltek. Így aztán még I. Ferenc életében határozni kellett a jövőt illetően, hiszen a monarchia jövője volt a tét. Ezzel a rövid, de annál izgalmasabb időszakkal foglalkozik ez a tanulmánygyűjtemény, amely egy 2015-ben rendezett konferencia előadásainak szerkesztett változatát tartalmazza. Pálffy Géza a kötet előszavában kiemeli, hogy a Szent Korona Kutatócsoport vonatkozó kutatásait összegezték az előadásokban és a publikációkban; Magyarországon ezt a kérdés(kör)t még nem vizsgálták alaposabban, Szlovákiában viszont már valamivel előrébb járnak e téren a történészek. Ezért is fontos vállalása a kutatócsoportnak, hogy minél alaposabb forráskutatások segítségével a lehető legalaposabban megvizsgálja a fontosabb koronázó országgyűléseket.

Soós István a tanulmányában (A trónörökös Ferdinánd koronaherceg) részletes, plasztikus portrét rajzol a trónörökösről, aki az 1810-es évek végétől, az 1820-as évek elejétől az udvari klikkek „belháborújának” kereszttüzébe került. Egyesek ugyanis a szellemi alkalmatlanságára hivatkozva távol akarták őt tartani a politikától, míg maga az uralkodó dinasztikus okokból és személyes meggyőződésből is ragaszkodott ahhoz, hogy Ferdinánd legyen az utóda a trónon.

Völgyesi Orsolya a magyar rendek és az udvar viszonyát elemzi a koronázás kapcsán (A rendek és a koronázási hitlevél vitája az 1830. évi országgyűlésen). Levéltári és nyomtatott források bevonásával kimutatja, hogy a rendek a helyzetet az ország szuverenitásának erősítésére kívánták felhasználni, néhányan pedig még a nemesi kiváltságok védelmét is megcélozták. Így a korabeli politikai gondolkodásban a koronázási aktus a tényleges tartalom mellé egyéb konnotációkat is kapott, s már az 1830-as diétán is felvetődtek olyan kérdések, amelyek a későbbi években váltak egyre fontosabbakká.

Soós István Királykoronázás Pozsonyban 1830. szeptember 28-án című tanulmányában precízen rekonstruálja az ünnepség előkészületeit, lefolyását, s az ezt követő eseményeket. Írásának sarkalatos pontja az a megállapítás, mely szerint a kortársak az uralkodó(ház) és a magyar nemzet kölcsönös hűségét hangsúlyozták, azaz utaltak az uralkodói hatalom törvények megszabta kereteire s a törvények megtartásának szükségességére…

Praznovszky Mihály: Küzdelmek és csetepaték. Egy megye évtizedei a reformkorban

Salgótarján, Dornyay Béla múzeum [!], 2019, 266 p.

Praznovszky Mihály irodalomtörténész e kötetben közreadott tanulmányai egy olyan vármegye reformkori életébe nyújtanak bepillantást, amely a végvári küzdelmek elültét követően hosszú ideig nem volt „világmegváltó” események tanúja. Nógrád vármegyének a magyarországi rendiség utolsó évtizedeiben nem jutott olyan kiemelkedő politikai szerep, mint mondjuk Pest vagy Zala megyéknek, s az átlagember valószínűleg csak egy-két jelentős személyt tudna e földrajzi entitáshoz kapcsolni. Úgy tűnhet tehát, hogy Nógrád jelentéktelen pont volt a korabeli Magyarország térképén, ám éppen a szóban forgó kötetnek is az egyik célja annak bebizonyítása, hogy e vármegye a 19. század nagy részében nem számított perifériaterületnek, még ha nem is itt volt az országos politikai élet súlypontja. Nógrád ugyanis szintén adott olyan korszereplőket a hazának, akik az országos politikában is szerepet kaptak, és/vagy tudományos felkészültséggel bírtak, s segítettek bekapcsolni a megyét az ország gazdasági, politikai, tudományos vérkeringésébe. Praznovszky Mihály a köznemesség e rétegének politikai-közéleti szerepvállalását vizsgálja, mind egyénekre, mind közösségekre lebontva. A kötetben közölt tanulmányai zömmel korábban már megjelent írások, amelyek itt részben átdolgozva vagy kiegészítve olvashatók.

A kiadvány első felében zömmel jelentős, a nagyközönség számra talán mégis kevéssé ismert személyiségekről olvashatunk. A Mocsáry Antal táblabíró úr reformjavaslatai című tanulmány egy sokoldalú egyéniséget mutat be az olvasónak: Mocsáry egyszerre volt tisztviselő, gazdálkodó és irodalmár. Az 1820-as években kezdett hozzá a Nógrád megye történetét, földrajzát és statisztikáját közreadó munkájához, amelyet Praznovszky Mihály jelentős műként értékel. Mocsáry e monográfiájában a komplex szemléletet érvényesítve a nemzet megújítása mellett szállt síkra, s egyebek között az oktatás, a gazdaság, az öltözködés, a műveltség és az egészségügy területére vonatkozóan fogalmazott meg reformgondolatokat. Jóllehet ő maga 1832-ben elhunyt, s így életében a polgári átalakulás még csak gyerekcipőben járt, munkássága nem volt hiábavaló, elképzelései ugyanis az új nemzedék számára ösztönzésül szolgáltak, s ott tudtak kiteljesedni.

A következő tanulmányból egy örökké tevékeny hazafit ismerhetünk meg, aki több korszakon keresztül szolgálta szűkebb és tágabb pátriáját (Egy élet a haza szolgálatában. A politikus Kubinyi Ferenc). Amint azt a szerző is kiemeli, Kubinyi életútja a polgári Magyarországig vezető út egyik lehetséges változatát reprezentálja. Elhivatottságát részben a családjától, részben a debreceni iskolázottságból nyerte, 1815-ben pedig Bécsben járva tovább tágíthatta a látókörét. Nógrádban az 1810-es évek végétől kezdtek megjelenni az eszmei alapon szerveződő pártcsoportosulások, s ebbe a nemzedékváltási folyamatba kapcsolódott be politikusként Kubinyi is, aki az 1820-as–30-as évek fordulóján vált elismert megyei politikussá. Az évtizedek során azonban fokozatosan megváltoztak az elképzelései, s míg a reformkorban Kossuth Lajos híve volt, 1848–49-től…

Lendák-Kabók Karolina (szerk.): Üvegplafon? Vajdasági magyar (értelmiségi) női perspektívák

Újvidék, Forum, 2020, 376 p.

Vannak nők címmel 2017-ben a pozsonyi Phoenix Library megjelentetett egy interjúkötetet tizenegy, valamilyen értelemben sikeres nővel (szlovákokkal, szlovákiai magyarokkal, magyarországi és külföldi magyarokkal), a fontos kiadványt Bolemant Éva és Molnár Miriam jegyzik. Ebben a sikeres nőket arról faggatják, milyen a viszonyuk munkájukhoz, családjukhoz, környezetükhez, a kultúrához stb. A siker titkának kérdése mindegyik beszélgetésben felmerül. Hasonlóan nő- és sikerközpontú Lendák-Kabók Karolina könyve, melyben azonban kétszer ennyi, tehát huszonkét nő szerepel, s mindüket összeköti a vajdasági származás, egy részük ma is Vajdaságban élő magyar. A következő különbség, hogy a szerkesztő egyszerre teszi fel ugyanazokat a kérdéseket minden – hangsúlyozottan értelmiségi – nőnek, akik leginkább az életrajz-rekonstrukció és az esszé határmezsgyéjén mozgó szöveggel válaszolnak; láthatóan ki-ki szabadon döntötte el, melyik kérdésre válaszoljon, vagy melyiknek hagyjon nagyobb teret, hosszabb kifejtést. Az eredmény: huszonkét vallomásosságában is tárgyilagos önkép, sok-sok egyéni és legalább ugyanennyi közös vonással. Az eredmény pedig lenyűgöző: nemcsak a varietas delectat, hanem a speculum varietatis értelmében is. Volt, aki lazábban vette a feladatot, mások következetesen végigvezették karrierjük alakulástörténetét, minden elért és elérendő fokozatát, megint mások rövidre fogták, a kötetnyitó írás (Bencsik Orsolya: Női migránsmodellek és szabásminták) pedig akár tárcanovellának is elmenne. S a kérdésektől szinte teljesen függetlenül, mintegy vízjelként sok-sok egyéni hangú és létállapotú őszinte kijelentéssel szembesülünk: „amióta az eszemet tudom, szinte csak a hanyatlás jeleit látom magam körül” (Rácz Krisztina); „Több mint tíz éve elveszítettem a testvéremet, és ezzel együtt a hitemet is abban, hogy van Isten.” (Zakinszky Toma Viktória); „szeretném megőrizni az életkedvem és a felépített világképem, ezért nem nézem a magyarországi televíziócsatornák híradóit, szórakoztató műsorait” (Bíró Tímea; kiemelés az eredetiben).

A szerzők, nyilván valamiféle neutralitás végett ábécérendben szólalnak meg, köztük van maga a szerkesztő-összeállító-kérdező is. Az előszóban említett antológia meghatározást gyengének érzem, ennél jóval többről van itt szó, az oral history szerintem nem helytálló, mert az az élőbeszéd szerkesztetlen folyását adja vissza, az „irányított kérdéseken alapuló esszék” definícióval maradéktalanul egyet lehet érteni. Minden szerzőhöz tartozik fénykép és rövid szakmai életrajz. A tördelés áttekinthető és szép, a szöveg hibátlan (gondozta Ferencz-Fehér Dorottya, korrektor Buzás Márta). Az önmagát bemutató-meghatározó személyek döntő többsége a ’80-as évek első felében született, a két legfiatalabb 1990-es születésű.

Sajnos, arra itt most nincs mód, hogy az összes kérdést áttekintsük, amiként erre az olvasónak a kötet elején van lehetősége; ugyanitt tudjuk meg, hogy a válaszok nagyjából 2018-ban íródtak, az utolsó korrekciókat 2019-ben hajtották végre. Öt fő témacsoport öleli fel a kérdéseket, ez az öt a…