Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



2012/2

Impresszum 2012/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XIV. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tar­ta­lom

Tanulmányok

Gyurgyík László
Népszámlálás 2011. Kik vagytok, ismeretlenek? 3

Branislav Šprocha
A magyar nemzetiségű nők termékenysége Szlovákiában a demográfiai
statisztika adatainak tükrében 15

Pavol Tišliar
Szlovákia lakosságának etnikai összetétele 1919 és 1949 között 43

Simon Attila
Aktivista kísérletek a húszas évek szlovákiai magyar politikájában 57

Tóth László
Egy hamvába holt kísérlet – 1. Relle Iván kétnyelvű színháza
és a Nyugatmagyarországi Híradó Pozsonyban 1899–1902 85

Kosztyó Gyula
A Klebelsberg-féle iskolán kívüli népművelés intézményének
meghonosítása Kárpátalján (1940) 107

Közlemények

Rathmann János
Makó Pál mint új matematikai és logikai eszmék képviselője 119

Ág Tibor
Kunyhók öröksége 131

Könyvek

Simon Attila: Küzdelem a városért. Pozsony és a pozsonyi magyarság
1938–1939-ben
(Horbulák Zsolt) 139

Vajda Barnabás (szerk.): Államhatár és identitás. Komárom/Komárno
(Tamáska Máté) 141

L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az
összehasonlító folklorisztika köréből
(Klamár Zoltán) 143

Varga László: A zene szárnyán… A nagymegyeri énekkari mozgalom
120 éve (1892–2012)
(Orsovics Yvette) 144

Hrbácsek-Noszek Magdaléna: Regionális tudat az iskolában.
Regionális értékeink és az átörökítés
(Vízkeleti László) 146

Népszámlálás 2011 – Kik vagytok, ismeretlenek?

Bevezetés

2012. február 29-én a Szlovák Statisztikai Hivatal sajtótájékoztató keretében ismertette az előző évi népszámlálás első eredményeit. Az első adatok közzétételére jelentős, több hónapos csúszással került sor. Az adatok közzététele időpontjának és nehézségeinek okaival rendszeresen foglalkozott a szlovákiai napi sajtó, és a statisztikai hivatal is több közleményben.
A 2011. évi népszámlálás lefolyása több szempontból is eltért a korábbiaktól. A népszámlálási adatgyűjtéssel kapcsolatos problémák mivoltáról már 2011. június 29-én tájékoztatott a statisztikai hivatal; eszerint május végéig közel 5 322 274 kérdőív került lekérdezésre, ez közel 75 ezerrel volt kevesebb, mint az állandó lakóhellyel rendelkező személyek száma.1
A későbbiekben a SŠÚ (Szlovák Statisztikai Hivatal) több közleményben informálta a közvéleményt az első adatok várható közzétételének időpontjáról. A 2011. január 29-i közlemény bizonytalan időre tolta ki az adatok közzétételének időpontját. Február 23-án arról tájékoztatott, hogy február 29-én sor kerül az első adatok közzétételére.2
A közzétett adatok enyhén szólva nem kis csalódást okoztak. Egy powerpoint prezentáción kívül mindössze 16 táblázat terjedelemben lettek közzétéve a zömmel országos szintű adatok, többnyire a korábbi népszámlálások országos adataival egybevetve. A korábbi népszámlálások alkalmával az első adatok közzétételekor sor került a legtöbb országos szintű adat prezentálására, emellett regionális (kerületi és járási) szintű adatok is ismertté váltak.
A közzétett adatok a szakmai közösségre nem hatottak meglepetésszerűen, a szélesebb nyilvánosság számára viszont igen. A lakosság számának ilyen csekély mértékű növekedése (17 581 fő) az előző évtized népmozgalmi folyamatainak az ismeretében várható volt. A magyar lakosság is tényszerűen ekkor szembesült a magyar népesség nagymértékű, több mint 62 ezer fős fogyatkozásával, melynek várható alakulására a demográfiai előrejelzések már korábban rámutattak.
A közzétett adatokat tanulmányozók egy részét elsősorban az ismeretlenek, a kérdőív egyes kérdéseit meg nem válaszolók magas számának értelmezése foglalkoztatta. Vajon kik lehetnek azok, akik a kérdőívet részben kitöltötték, de a kérdések egy részét nem válaszolták meg. Ennek megválaszolásához jelenleg nincsenek részletes adataink, hiszen a közzétett 16 táblázat nem tartalmaz regionális (járási) szintű és községsoros adatokat.
Ezért írásunkban most a 2011. évi népszámlálás adatainak az értelmezésére nem vállalkozunk. A 2011. évi népszámlálási kérdéseket meg nem válaszolók számának, arányának alakulását lábjegyzetben közöljük.3 A 2001. és a korábbi, az 1970. az 1980. és az 1991. évi népszámlálások adatai alapján arra keressük a választ, vajon akkor hogyan alakult az ismeretlenek, azaz az egyes kérdésekre nem válaszolók száma, aránya.

A népszámlálások módszertana

A korábbi népszámlálási adatok ismeretlenjeinek vizsgálata előtt tekintsük át a népszámlálás gyakorlatát, módszereit annak érdekében, hogy a későbbiekben jobban értelmezhetők legyenek azok a folyamatok, melyeket vizsgálunk. A népszámlálás az egyetlen olyan kérdőíves adatfelvétel, melynek során elvben egy-egy ország teljes népessége lekérdezésre kerül. A valóságban a lekérdezendők bizonyos kisebb-nagyobb köre kimarad a népszámlálásból. Hiszen teljes mértékű lekérdezésre nem kerülhet sor még egy teljesen zárt társadalomban sem, ahol a lakosság térbeli mozgása korlátozott, vagy ahol tökéletes nyilvántartás készül az ország lakosságáról. Minden társadalomban vannak olyan személyek, még ha csak nagyon kis számban is, akik nem érhetők el (gondoljunk csak az eltűnt, esetleg körözött személyekre).
A kérdés inkább az, hogy milyen keretek közé lehet leszorítani, minimálisra csökkenteni a le nem kérdezettek körét. A korábbi népszámlálások alkalmával az ismeretlenek száma alacsony volt. Az utóbbi két évtizedben bekövetkezett változások viszont megnövelték azoknak a számát, akik jó eséllyel kimaradhattak a népszámlálásból: ide sorolhatjuk a huzamosan külföldön dolgozók egy részét, az állandó lakóhelyén más okból nem tartózkodó személyeket, de a lakásukat feketén bérbeadókat is.
Az ismeretlenek számának alakulása csak részben magyarázható meg azzal, hogy a rendszerváltást követő évtizedekben a korábbi, a nemzetközi migráció szempontjából zárt állami kereteket felváltotta egy nyitott, szabad mozgást biztosító államszervezet. Legalább ennyire fontos az is, hogyan, milyen módszerrel történik a népszámlálási adatok begyűjtése. Az utóbbi évtizedek (cseh)szlovák népszámlálásai során az ún. önkitöltős módszer alkalmazásával kerül sor a népszámlálási kérdőívek kitöltésére. Azaz a népszámlálási „kérdezőbiztosok” inkább egyfajta postási szerepkört töltenek be, eltérően a hagyományos értelemben végzett kérdezőbiztosi teendőktől. Feladatuk, hogy a saját népszámlálási körzetükön belül – a lakosság-nyilvántartási adatok szerinti lakcímekre – eljuttassák a kérdőíveket. Ezt követően az egyes lakásokba eljuttatott és a megkérdezettek által kitöltött kérdőíveket egy előre egyeztetett időpontban összegyűjtik. A lakosok döntő többsége a kérdőívet maga tölti ki, de azoknak, akik ezt igénylik, a biztosok segítenek a kérdőívek kitöltésében. (Hasonló módon önkitöltős módszerrel történik azoknak a kérdőíveknek a kitöltése is, amelyeket interneten keresztül töltöttek ki.) A biztosoknak nem feladatuk, hogy a kérdőíveket tartalmi szempontból ellenőrizzék. A migráció szempontjából egyre nyitottabb világunkból adódik, hogy jelentős számú volt azon személyek száma, akik fizikailag nem voltak elérhetőek. (Más kérdés, hogy az internetes kérdőívkitöltés elvben a világ legtávolabbi pontján tartózkodók számára is elérhető lett volna.) Meghatározó mértékben az önkitöltős módszerből adódik, hogy a leadott kérdőívek jelentős részénél egy vagy több kérdés nem került megválaszolásra. A nem válaszolók száma kérdésenként igen nagy mértékben változó. A feldolgozott adatok szintjén kérdésenként eltérő megoszlásban ők teszik ki az ismeretleneket.
Előzetesen többféle feltevésből indulhatunk ki, amikor az egyes kérdésekre nem válaszolókat, más kifejezéssel az ismeretleneket szeretnénk közelebbről megismerni, behatárolni. A népszámlálási kérdéseket tartalmi és formai szempontból vehetjük górcső alá.
Tartalmi szempontból akkor nehéz egy kérdésre válaszolni, ha a feltett kérdés nem egyértelmű, nem világos. Elméletileg ez az eset a népszámlálások alkalmával nem állhat fenn, hiszen az egyértelműen megfogalmazott kérdések megválaszolásához gondosan előkészített útmutató áll a lakosság rendelkezésére. S amennyiben mégis némi bizonytalanság, nem egyértelműség állna fenn, a felkészített kérdezőbiztos segíthet az esetleges kétségeket eloszlatni.
Problémát jelent a kérdőív kitöltése azok számára is, akik erre mentális okokból nem képesek. Ezekben az esetekben hozzátartozók, gondozók vagy a kérdezőbiztosok segítsége szükséges. Mivel a megkérdezett nem tudja a kérdőívet sem kitölteni, s esetleg a kérdésekre sem tud válaszolni, jelentős számban fordulhatnak elő a meg nem válaszolt kérdések.

Egyes kérdések esetében a válaszlehetőségek gyakorlatilag mindenki számára egyértelműek. Gondoljunk olyan kérdések megválaszolására, mint a nem, a születés ideje, a legmagasabb iskolai végzettség stb.

Más kérdések megválaszolása szubjektív okokból problémát jelenthet: amikor is gondot okozhat egyértelműen azonosulni a feltett kérdés valamelyik válaszlehetőségével, kategóriájával. E kérdések esetében a népszámlálások lekérdezési gyakorlata Prok­rusz­tész-ágyhoz hasonlít. Mivel az egyes kérdések megválaszolásánál egy válaszlehetőség van, ezekben az esetekben a megkérdezettek nem ritkán nem tudnak egyik válaszlehetőséggel sem azonosulni. Ezekben az esetekben választhatják a még legközelebbi válaszlehetőséget, vagy pedig a feltett kérdésre inkább nem válaszolnak. Gondoljunk az etnikailag többes kötődésű, bizonytalan vallási hovatartozású személyekre.
Az ismeretlenek számának alakulását nemcsak tartalmi szempontok befolyásolták. Formai szempontoknak tekintem azokat az eseteket, amikor feledékenység, mulasztás következtében nem került sor egyes kérdések megválaszolására, vagy egyes kérdezőbiztosok mulasztására is, akik nem juttatták el, illetve nem gyűjtötték össze a kitöltött adatlapokat.

Az ismeretlenek az 1970-es és az 1980-as népszámlálási adatok alapján

A továbbiakban a rendszerváltás előtti időszak utolsó két népszámlálásának adatait tekintjük át az ismeretlenek számának alakulása szempontjából.

1. táblázat. Az ismeretlenek aránya az 1970. és az 1980. évi népszámlálások alkalmával (%)

gyurgyik_tab1
Az 1970. évi és az 1980. évi népszámlálások vonatkozásában négy kérdésre vonatkozó adatot tekintünk át. Ezekből látható, hogy ezekben az években elenyészően alacsony volt a meg nem válaszolt kérdések aránya. Az életkorra és a családi állapotra vonatkozó kérdések esetében az ismeretlenek aránya 0,1% körül mozgott. E kettőnél kismértékben volt magasabb az ismeretlenek aránya a nemzetiségre vonatkozó kérdés esetében. Az 1970-ben megkérdezettek 0,14%-a, 1980-ban 0,21%-a nem jelölt be semmilyen nemzetiséget.
Viszont az előzőktől nagyságrendekkel magasabb az ismeretlenek aránya a legmagasabb iskolai végzettséget tudakoló kérdés esetében. Ennek a jelentős eltérésnek az okait nem ismerjük. Feltételezzük, hogy az ismeretlenek nagy száma adódhat részben abból, hogy a korábbi évtizedek végzettségi szintjei nem mindig feleltethetőek meg egyértelműen az aktuális népszámlálás időpontjában tudakolt végzettségi szinteknek, továbbá – a pártállam időszakában – ezekben az évtizedekben még nem elhanyagolható számú „munkáskáder” tevékenykedett vezetői pozíciókban, megfelelő végzettség nélkül. S számukra a nem válaszolás egyfajta megoldást jelenthetett ennek az ellentmondásnak a feloldására.
Az egyes kérdések esetében kimutatott ily alacsony számú ismeretlen jelentős mértékben az állampárti rendszer belső logikájának egyfajta lenyomataként is értelmezhető. Hiszen a népszámlálások lebonyolítása során különös hangsúlyt kapott az azon való részvétel állampolgári kötelesség jellege.

Az ismeretlenek számának, arányának alakulása 1991-ben és 2001-ben

Az ismeretlenek száma és aránya a legtöbb feltett kérdés esetében 1991-ben nem tért el a korábbi évek adataitól, ill. nem volt magasabb, mint más kérdések esetében. Így az életkorra, családi állapotra történő rákérdezés során a nem válaszolók aránya 0,1% alatt marad, ettől kissé magasabb a nemzetiségi hovatartozást, (0,17%) és az anyanyelvet tudakoló kérdésre (0,23%) nem válaszolók aránya. Az iskolai végzettségre történő rákérdezés korábbi népszámlálási adataitól kissé alacsonyabb az ismeretlenek aránya (0,67%).
Ezeknél az adatoknál egyes kérdések esetében sokkal lényegesebb, markánsabb változások is megfigyelhetőek. Olyan valóságtartalmakra történő rákérdezésekről van szó, melyek a „szép új világ”, az új társadalmi valóság keretei között jelentek meg s váltak lekérdezhetővé.
1991-ben kérdeznek rá 1950 óta első alkalommal a lakosság felekezeti összetételére. Ennél a kérdésnél 917 835-en, azaz a lakosság 17,4%-a nem válaszolt. A nem válaszolók magas aránya szoros összefüggésben volt az 1989-et követő társadalmi-politikai változásokkal. Az ezt megelőző több évtizedes időszakot egyház- és vallásellenes elnyomás jellemezte. A lakosság mintegy 1/10-e a kommunista párt tagja volt, mások ambivalensen viszonyultak a vallásosság, vallási hovatartozás kérdéséhez. Olyan félelmek is megfogalmazódtak, hogy az „új világban” egyfajta új vallásos kurzus veszi kezdetét. Ezért a felekezeten kívüliek, magukat vallásosnak nem tekintők egy jelentős része nem deklarálta magát felekezeten kívülinek, inkább nem válaszolt, azaz ismeretlenként jelent meg a statisztikákban.
A rendszerváltás utáni évek társadalmi-gazdasági változásainak meghatározó mozzanata, hogy gyökeresen átformálódott a lakosság gazdasági aktivitás szerinti megoszlása. Ezek közül az egyik legmeghatározóbb a munkanélküliség megjelenése. Az 1991. évi népszámlálási adatok alapján a 2 617 935-öt kitevő, gazdaságilag aktív népességből 107 416 fő, 4,1% volt munkanélküli. Vélhetőleg a munkanélkülieknek a gazdasági aktivitásukkal kapcsolatos kérdésekre adott válaszaik a munkanélküli-státusból adódóan bizonytalanok, körükben jóval magasabb a nem válaszolók aránya. Erre utal, hogy a gazdasági ágazatok szerinti besorolást tudakoló kérdésre 117 586-an nem válaszoltak (4,5%). Viszonylag magas az ismeretlenek aránya a társadalmi csoportok szerinti besorolásnál is (2,54%).

2. táblázat. Az ismeretlenek aránya az 1991. és a 2001. évi népszámlálások alkalmával (%)

gyurgyik_tab2

* 2001-ben az ismeretlen és egyéb összevonva

Az 1991. évi adatokkal egybevetve 2001-ben látványosan növekedett az ismeretlenek aránya valamennyi általunk vizsgált változó esetében, egy kérdés: a felekezet kivételével. Az ismeretlenek arányának e jelentős mértékű növekedése vélhetőleg egy a népszámláláshoz, illetve ezzel összefüggésben a különböző kereskedelmi jellegű lekérdezésekhez való, növekvő mértékben negatív viszonyulásokban is keresendő. Az ismeretlenek számának statisztikai számbavételét a 2001. évi népszámlálás időpontjában némileg nehezíti, hogy egy-egy kérdés, változó esetében az ismeretleneket az egyéb kategóriába tartozókkal együtt tüntetik fel. Az esetek többségében az egyéb kategóriába a vizsgált változó olyan alcsoportjait összesítik, amelybe viszonylag kevesen tartoznak, de az ismeretlenek számát ebből az összevont csoportból nem tudjuk meghatározni.
2001-ben az ismeretlenek aránya az olyan „kemény” változó esetében is, mint az életkor, többszörösére emelkedett (0,03%–0,88%). Az ismeretlen családi állapotú személyek számának, arányának növekedéséhez az előbbi okon kívül jelentős mértékben hozzájárulhatott az is, hogy az elmúlt években megnőtt azoknak a száma, akiknél eltér a családjogi állapotuk a tényleges családi állásuktól. (A népszámlálás az előzőre kérdez rá.)
Hasonló mértékben növekedett az ismeretlenek aránya az iskolai végzettség és az etnikai hovatartozást vizsgáló két kérdés esetében is. Ellentétes irányú változást a felekezeti hovatartozás esetében figyelhetünk meg. 1991 és 2001 között az ismeretlen felekezetűek aránya 17,4%-ról 2,99%-ra apadt. Ez mögött a változás mögött a 10 évvel korábban felmerült félelmek eloszlása (melyek szerint az állam és az egyházak egyfajta összefonódására kerülhet sor), másrészt a felekezeti kötődés terén bekövetkezett egyfajta polarizáció figyelhető meg. Az egy évtizeddel korábban magukat felekezetileg be nem sorolók egy jelentős része immár felekezetenkívülinek, egy további része pedig a különböző felekezetekhez tartozónak vallotta magát.
Külön kell foglalkoznunk a gazdasági aktivitással összefüggésben álló kérdéseknél az ismeretlenek arányának alakulásával. Ezt a területet két aspektusból vizsgáljuk: egyrészt a gazdasági ágazatok, másrészt a társadalmi csoportok szempontjából. A ’91-es adatokkal összefüggésben már említésre került, hogy a gazdasági aktivitás egyes aspektusainál meghatározó tényező a munkanélküliek megjelenése, illetve számuk nagymértékű emelkedése 2001-ig (2001-ben a népszámlálási adatok szerint a gazdaságilag aktív lakosság 20,4%-a volt munkanélküli). Vélhetőleg a munkanélküli-státusukból adódódó bizonytalanság csapódhatott le nagymértékben az ágazati vagy társadalmi csoporthoz való tartozást firtató kérdések esetében a nem válaszolók magas számával, arányával. (A gazdasági ágazatok szerinti összetétel esetében (22,65%, a társadalmi csoportok szerinti megoszlásnál 18,62% volt az ismeretlenek aránya). Feltehető, hogy az esetleg több foglalkozást űzők, több tevékenységet folytatók esetében is nagyobb bizonytalanságot jelenthetett a foglakozásukkal kapcsolatos kérdések megválaszolása. Hasonló módon a külföldön dolgozók számára is több bizonytalanságot jelentett a foglalkozásukkal kapcsolatos kérdések megválaszolása. De vélhetőleg más, a későbbiekben tisztázandó okok is szerepet játszhattak abban, hogy ezekben az esetekben ily magas a nem válaszolók aránya.

Az ismeretlenek számának alakulása területi, községsoros és néhány további aspektus szerint 2001-ben.

A 2001. évi adatok alapján több kérdés, változó esetében jóval árnyaltabban tudjuk vizsgálni az ismeretlenek összetételét annak köszönhetően, hogy már nemcsak a statisztikai hivatal által rendelkezésünkre bocsátott „kész” táblázatok alapján kutakodhatunk, hanem a kerületi, járási és községsoros adatállományok segítségével egyes változók közötti összefüggések is megfigyelhetőek.
Ezért a következőkben különböző, a vizsgálataink szempontjából relevánsnak tartott szempontok szerinti összefüggésben vizsgáljuk meg az ismeretlenek számát, arányát.
Első megközelítésben nézzük meg az ismeretlenek arányának alakulását regionális szempontból. Vajon az ország egyes területein különbözik-e az ismeretlenek aránya az egyes változók szerint, s ha igen milyen mértékben. A regionális szintű összehasonlítást először a kerületi szintű adatok alapján végezzük el.

3. táblázat. Az ismeretlenek aránya kerületek szerint a 2001. évi népszámlálás alkalmával (%)

gyurgyik_tab3

SZK – Szlovákia összesen, BA – Pozsonyi kerület, BB – Besztercebányai kerület, TN – Nagyszombati kerület, TR – Trencséni kerület, NI – Nyitrai kerület, ZI – Zsolnai kerület, PR – Eperjesi kerület, KE – Kassai kerület

A táblázatba foglalt adatok két csoportba oszthatók: a gazdasági vonatkozású adatok esetében igen magas az ismeretlenek száma, míg a standard demográfiai és etnikai vonatkozású adatok esetében sokkal alacsonyabbak. Az adatok regionális bontású szemrevételezése arról tanúskodik, hogy a nem gazdasági aspektusokat firtató kérdések esetében (életkor, családi állapot, iskolai végzettség, felekezet, nemzetiség, anyanyelv) a Pozsonyi és Kassai kerületekben szinte valamennyi kérdés esetében az országos értéknél magasabb az ismeretlenek aránya. (Egyedül a Kassai kerületben mozog az életkorukat, pontosabban születésük időpontját meg nem válaszolók aránya az országos érték körül). A többi kerület adatai között is mutatkoznak kisebb mértékű eltérések, de ezek kevésbé meghatározóak. Az ismeretlenek aránya a Zsolnai és az Eperjesi kerületekben a legalacsonyabb.

A gazdasági vonatkozású kérdések esetében ilyen egyértelmű törésvonal nem mutatkozik.

Az eddigi megfigyeléseinkből arra következtethetünk, hogy az ország egyes régióinak területi elhelyezkedése nem játszik meghatározó szerepet a népszámlálási kérdésekre nem válaszolók, az egyes kategóriák ismeretlenjei számának, arányának alakulásában. Vélhetőleg inkább a települések nagyságának lehet befolyása az ismeretlenek arányának alakulására.

Ezért a továbbiakban a települések nagyságcsoportjai alapján vizsgáljuk meg néhány demográfiai (nem gazdasági vonatkozású) változó esetében az ismeretlenek arányának alakulását).

1. ábra

gyurgyik_tab4

Valamennyi vizsgált népszámlálási mutatón belül az ismeretlenek aránya a települések lakosságának növekedésével emelkedik. A növekedés ugyan nem folytonos, de a legkisebb falvak és a legnagyobb népességű városokon belül az ismeretlenek részaránya jelentős mértékben különböző. A legtöbb változó vonatkozásában a két nagyvárosban 2-3-szor, de a kormegoszlás esetében 6-8-szor is magasabb a nem válaszolók aránya, mint a kisebb falvakban. A növekedés nem lineáris: a kis és közepes nagyságú településeken (2000 fő alatt) az ismeretlenek aránya gyakorlatilag valamennyi vizsgált változón belül alig változik. A nagyobb falvak csoportjában (2000–5000 fős lélekszámú települések) már számottevő növekedés figyelhető meg. A kis és közepes nagyságú városokban a nem válaszolók aránya tovább emelkedik, s a 100 000 feletti lélekszámú két nagyvárosban emelkedik leglátványosabban az arányuk.
Vélhetőleg a falvak és városok lakosságának a népszámláláshoz való eltérő viszonyulása állhat a nem válaszolók arányának ilyetén történő alakulásában. Ennek az eltérő viszonyulásnak az okai további kutatások révén tisztázhatóak. A továbbiakban egy változó, a nemzetiségi hovatartozás szerinti ismeretlenek arányának alakulását vizsgáljuk meg több aspektusból.

Az ismeretlen nemzetiségűek vizsgálata komplex megközelítésben

Első megközelítésben arra vagyunk kíváncsiak, hogy egyes térségek, régiók nemzetiségi összetétele mennyiben befolyásolta a nemzetiségét be nem vallók számát, arányát. Az ismeretlen nemzetiségűek jelentős része nem szlovák állampolgár. 2001-ben az 5 379 455 szlovákiai lakosból 5 269 656 volt szlovák állampolgár. Szlovákia területén állandó lakóhellyel rendelkezett 101 849 idegen állampolgár, továbbá 7 039 kettős vagy többes állampolgár, végül 911 hontalan, azaz állampolgárság nélküli személy. Az ismeretlen nemzetiségűek zöme a nem szlovák állampolgárok közül került ki. Míg Szlovákia lakosságának 2,04%-a nem volt szlovák állampolgár, az ismeretlen nemzetiségűek 58,2%-át ők adták ki. Ily módon a szlovák állampolgárok közül jóval kevesebbnek (22 796 fő) a nemzetisége volt ismeretlen.4 A szlovák állampolgárok 0,43%-a ismeretlen nemzetiségű.5 1991-ben 8 782 fő, azaz 0,17% volt az ismeretlenek aránya.6 Ugyan nincsenek adataink róla, de a 2001. évi állapothoz képest 1991-ben ennek töredéke lehetett a nem szlovák állampolgárok száma.
A továbbiakban vizsgáljuk meg, hogyan alakul az ismeretlen nemzetiségűek megoszlása kerületek szerinti megoszlásban.

4. táblázat. Az ismeretlen nemzetiségűek állampolgárság szerinti megoszlása kerületek szerint 2001-ben

gyurgyik_tab5

Az eddig vizsgált mutatók kerületek szerinti elemzésénél megfigyelhettük, hogy a Kassai kerületben a legmagasabb, a Trencséniben a legalacsonyabb az ismeretlenek aránya. A többi kerület adatai e két szélső érték között ingadoznak.
Az adatok megoszlásából látható, hogy valamennyi kerületen belül magasabb a nem szlovák állampolgárságú ismeretlen nemzetiségűek száma, aránya, mint a szlovák állampolgárok között. Az egyes kerületek között jelentős különbségek is megfigyelhetőek. Az ismeretlen nemzetiségűek között a szlovák állampolgárok aránya a legalacsonyabb a Pozsonyi kerületben (28,5%), a legmagasabb a Nagyszombati kerületben (49,8%). Azt is megfigyelhetjük, hogy a nyugat-szlovákiai kerületekben a szlovák állampolgárságú ismeretlenek aránya nem túl nagy értékek, 0,26–0,37% között ingadozik. Némileg magasabb az arányuk a közép-szlovákiai kerületekben: 0,39–0,46%. Jelentősebbek az eltérések a kelet-szlovákiai kerületekben: 0,47–0,70%. Az ismeretlen nemzetiségűek aránya regionálisan nyugatról kelet felé növekszik. Bizonyos mértékben követi a roma lakosság arányának növekedését. Az ismeretlenek arányának alakulásánál tehát az állampolgárságot tekinthetjük az egyik meghatározó tényezőnek. Minél magasabb az idegen állampolgárok aránya egy-egy kerületen belül, annál magasabb az ismeretlenek aránya is a kerületben.
A továbbiakban vizsgálatunkat a szlovák állampolgárokra korlátozzuk. Azt vizsgáljuk meg, hogy vajon a magyarok aránya az egyes járásokban mennyiben befolyásolja az ismeretlenek arányának alakulását.
A magyarlakta és a nem magyarlakta járásokon belül (a szlovák állampolgárságú) ismeretlen nemzetiségűek aránya jelentősen különbözik. Arányuk a magyarlakta járásokban 0,47%-ot tett ki, ez jelentősen magasabb, mint a nem magyarlakta járások csoportjában 0,39%, de nem elhanyagolható mértékben magasabb az országos értéknél is (0,47%). Ily módon megerősítettnek tekinthetjük, hogy a magyarlakta járások csoportján belül magasabb az ismeretlen nemzetiségűek aránya, mint a nem magyarlakta járásokéban. Az ismeretlen nemzetiségűek arányának alakulását árnyaltabban vizsgálhatjuk, ha a járásokat a magyarok aránya szerint csoportosítjuk – öt csoportba. Vizsgálatunkba az előző megállapításunknak megfelelően (mely szerint az ismeretlen nemzetiségűek és a romák arányának regionális alakulása között hasonlóság mutatkozik) a romák területi megoszlásának adatait is bevonjuk.

5. táblázat. A szlovák állampolgárságú ismeretlenek és a romák aránya a járásokban élő magyarok aránya szerint (%)

gyurgyik_tab1
Az ismeretlen nemzetiségűek aránya a járásokban élő magyarok aránya szerint növekszik. A 10%-nál alacsonyabb magyar lakosságú járásokban arányuk kisebb az országosnál. Az enyhe magyar kisebbségű járásokban (a magyarok aránya 10–30% közötti) legmagasabb az arányuk (0,60%), s csak a magyar többségű járásokban közelíti meg az ismeretlenek aránya ezt az értéket. Ugyanakkor megfigyelhetjük, hogy az enyhe magyar kisebbségű járásokban a legmagasabb a romák aránya (3,28%).
Azaz elmondhatjuk, hogy a magyarok arányának növekedésével kismértékben emelkedik az ismeretlenek aránya, de azokban a járásokban, ahol a romák aránya magas, az ismeretleneké is jelentősen emelkedik. Az ismeretlen nemzetiségűek arányának alakulása szempontjából két tényezőt különíthetünk el: egyrészt azokon a vegyes lakosságú területeken, ahol nagyobb mértékű az etnikai keveredés, nagyobb esélye van a vegyes identitások kialakulásának, ezekben az esetekben növekszik a nemzetiségükben bizonytalanok, azt be nem vallók aránya. Ez a megállapítás a magyar–szlovák lakosságú járások mellett a szlovák–ruszin/ukrán népességű járásokra is érvényes. A másik aspektust a romák által sűrűbben lakott területek jelentik. Esetükben az adatok elemzését nehezíti, hogy döntő többségük nem vallja magát romának, nagyrészt szlovák, esetleg magyar nemzetiségűnek. Ebből adódóan a romákra vonatkozó adatok megoszlása nagymértekben torzított, de így is megfigyelhető, hogy a regisztrált arányuk növekedése egyúttal az ismeretlenek arányának növekedését is magával hozza.

Összegzés

Tanulmányunkban az ismeretlenek, azaz a (cseh)szlovákiai népszámlálások során feltett kérdésekre nem válaszolók számának, arányának alakulását vizsgáltuk. Arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen mértékben változott a számuk, arányuk az egyes feltett kérdések alkalmával, s mire vezethetők vissza az ismeretlenek arányának nagymértékű különbségei az egyes kérdések esetében. Részletesebben a 2001. évi adatok alapján volt módunkban vizsgálni a települések nagyságának, a regionális különbségeknek a hatását. Az ismeretlen nemzetiségűek számának alakulásánál rámutattunk az idegen és a szlovák állampolgárok válaszai közti eltérésekre. Egyúttal vizsgáltuk a járások etnikai összetételében mutatkozó eltérések hatását is az ismeretlenek arányának, számának alakulására. Lényegében levonhatjuk azt a következtetést, hogy az egyes kérdések esetében a nem válaszolók számát, arányát különböző társadalmi tényezők befolyásolják, de ezek feltérképezéséhez szükség van a hátterükben meghúzódó társadalmi változók ismeretére.
A 2011. évi népszámlálás alkalmával az előző népszámláláshoz viszonyítva az egyes kérdésekre nem válaszolók aránya a legtöbb esetben tovább növekedett. Háttér­összefüggéseik feltárására remélhetőleg a közeljövőben sor kerül. Ehhez azonban szükséges, hogy az eddig közzétett kisszámú adaton túl nyilvánosságra kerüljön a többi kérdésre vonatkozó adatsor is, járási és településszintű adatállományok formájában.


Felhasznált irodalom

  • Gyurgyík László 2006. Népszámlálás 2001. A szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években. Pozsony, Kalligram.
  • Gyönyör József 1989. Államalkotó nemzetiségek. Bratislava, Madách.
  • http://portal.statistics.sk
  • Klinger András 1996. Demográfia. Budapest, KSH.
  • Sčítanie… 2003. Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Definitívne výsledky za SR, NUTS2 kraje, okresy a obce. Bratislava, Štatistický úrad Slovenskej republiky.
  • Sčítanie… 2002. Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Bývajúce obyvateľstvo podľa národnosti, podľa pohlavia, päťročných vekových skupín a štátnej príslušnosti za
  • SR, kraje a okresy. Štatistický úrad SR, Bratislava.
  • Sčítania… 1991. Sčítania ľudu, domov a bytov k 3. marcu 1991 v Českej a Slovenskej Federatívnej Republike. Praha, FŠÚ.
  • Sčítanie… 1992. Sčítanie ľudu domov a bytov k 3.3.1991. Podrobné údaje za obyvateľstvo. Republika Slovenská. Praha-Bratislava, FŠÚ-SŠÚ.

László Gyurgyík
Census 2011. Who are you, the unknowns?

The Slovak Statistical Office published the first official data of the 2011 census in the end of February 2012. The small number of the national-level data made public did not allow for thorough analyses. On the basis of the known data we can, however observe that the number and the proportion of those not giving answers, i.e. the unknowns, increased significantly compared to the former censuses, especially with regard to some question sets. This study examines the change of the number and proportion of the unknowns, on the basis of the data from the preceding decades. The study points to the factors, under the impact of which the number of those not giving answers increased in the censuses taken between 1970 and 2011.


László Gyurgyík 311:314(437.6)”2011” Census 2011. Who are you, the unknowns? 314.8(437.6)”2011”

Keywords: Census. Demography. Slovakia. Questionnaire. Statistics. Unknowns. Data.

A magyar nemzetiségű nők termékenysége Szlovákiában a demográfiai statisztika adatainak tükrében*

1. Bevezetés

A Szlovák Köztársaság népességének összetétele hosszú és összetett történelmi fejlődés eredménye. E folyamatban jelentős szerepet játszott Szlovákia fekvése Nyugat- és Kelet-Európa határán, valamint a történelmi Magyarországba való betagozódása. Mindennek eredményeként egy viszonylag heterogén etnikai szerkezet jött létre, melynek maradványait a jelenkori Szlovákiában is megtaláljuk. A Szlovák Köztársaság mai területén a szlovákokon kívül jelentős számú, különböző nemzetiségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó személy él. Demográfiai becslések szerint az összlakosság mint­egy ötödét nem szlovák etnikumhoz tartozó személyek alkotják. Történelmi, kulturális, társadalmi-gazdasági és úgyszintén demográfiai szempontból a legjelentősebb szerepe a magyar nemzetiségű (etnikumú) kisebbségnek volt s van ma is.
E tanulmány fő célja a Szlovákiában élő magyar nemzetiségű nők termékenységének elemzése a demográfiai statisztika hivatalos adatainak alapján. A felhasznált adatok jellege nem pusztán a termékenység mai állapotának elemzésére ad lehetőséget, hanem a hosszú távú kilátások mérlegelésére is. Mi több, az a tény, hogy hasonló adatok a szlovák nemzetiségű nőkről is rendelkezésünkre állnak, tovább növeli az eredmények értékét, ugyanakkor bővíti az értelmezés lehetőségeit is.

2. Munkamódszer és adatforrások

A termékenység, akárcsak a halálozás, egyike azon demográfiai alapfolyamatoknak, melyek közvetlen hatással vannak a természetes népességmozgásra. A termékenység a megszületett gyermekek révén évről évre újabb nemzedéket hoz létre, míg a halálozással a létező nemzedékek fogynak, mígnem az adott korosztály valamennyi tagjának kihalásával természetes módon eltűnnek. Ez a természetes körforgás teszi lehetővé az emberi nem és ezen belül az egyes populációk fennmaradását és továbbélését. A termékenység és a halálozás ennélfogva az emberi létezés elválaszthatatlan és pótolhatatlan része, s demográfiai szempontból a legfontosabb folyamatok, melyek valamennyi népesség reprodukciós magatartását jellemzik.

Munkánk fő forrását az 1930., 1961., 1980. és 2001. évi népszámlálás eredményei képezik, így rendelkezésünkre álltak a megszületett gyermekek számára s ennek a szülő nők életkorával (ill. korosztályával) és nemzetiségével való kombinációjára vonatkozó, a népszámlálás időpontjában érvényes információk. Az így osztályozott belépő adatok segítségével ezt követően külön kiszámítottuk a szlovák és a magyar nemzetiségű nők generációs termékenységének fő jellemzőit.
A jelenlegi reprodukciós viszonyok értékeléséhez összeállítottuk a magyar és a szlovák nemzetiségű nők termékenységi folyamatára vonatkozó főbb transzverzális mutatók1 sorozatát 1996-től 2010-ig. A nők nemzetisége szerinti szülésekre vonatkozó adatokat a Szlovák Köztársaság Statisztikai Hivatalának (a továbbiakban SZK SH) belső forrásaiból merítettük. Hasonló módon jutottunk el a nők részletes, a gyermekek száma, életkor, születési év és nemzetiség szerinti osztályozásához a 2001. évi népszámlálás alapján, mely adatokat a termékenység generációs jellemzőinek2 kiszámításán kívül felhasználtuk a szlovák és magyar nemzetiségű nők életkori szerkezetének a népszámlálások közötti mérlegéhez az 1996-tól 2010-ig terjedő időszak vonatkozásában.3

A szlovák és a magyar nemzetiségű nők termékenységében hosszú távon meglevő különbségek jobb megértése végett ezt a folyamatot és jellegét hosszabb idősávban szükséges vizsgálni. Érdeklődési körünket ezért kénytelenek voltunk – tekintettel a reprodukciós magatartásban a demográfiai forradalom során bekövetkezett radikális változások bevezető szakaszának időzítésére – kiterjeszteni az első világháború előtti időszakra is. Sajnos a rendelkezésre álló adatok nem tették lehetővé a termékenységi ráták nemzetiség (ill. anyanyelv) szerint differenciált kiszámítását. Ráadásul a korábbi magyarországi népszámlálások a nők esetében nem vizsgálták a született gyermekek számát, ezért a vizsgálatunk tárgyát képező kérdéshez közvetett úton kellett közelítenünk. Ez a Princetoni Egyetemnek a múlt század 60–80-as éveiben végzett European Fertility Project című kutatási programjából származó regionális adatok4 elemzésével történt. E projekt szerzőinek több 19. és 20. századi európai állam regionális egységeiről sikerült olyan adatokra szert tenniük, melyek lehetővé tették az ún. Coale-indexek5 kiszámítását. Ennek segítségével a termékenység arányának és jellegének elemzésén túl főleg az adott népességnek a demográfiai forradalom terjedésében elfoglalt helyét vizsgálhatjuk. Ugyanakkor tudatában vagyunk annak, hogy Coale termékenységi mutatói a nemzetiségre nem érzékenyek, ezért azok alapján a szlovák és a magyar etnikumhoz tartozó nők termékenységének kérdésében nem lehet egyértelműen állást foglalni. Másrészt azonban, mint a továbbiakban arra rámutatunk, a termékenység jellegét illetően lehetőséget adnak bizonyos hipotézisek megfogalmazására, mi több, ezeket a hipotéziseket a későbbi, 1930. és 1961. évi népszámlások eredményei Szlovákia akkori közigazgatási területére vonatkozóan közvetve igazolták is.

3. A demográfiai forradalom és terjedése a mai Szlovákia területén

Lényegében már a reneszánsz virágkora óta gyors gazdasági és társadalmi változások tanúi vagyunk, melyek egyebek között a demográfiai reprodukcióra is jelentős hatást gyakoroltak. Valójában egy összetett, sokrétű és igen szerteágazó folyamatról van szó, melyet Jaroslav Purš a modern kor komplex forradalmának nevezett (vagy másutt a modern kor globális forradalmának). E jelentős és kivételes változásnak részét képezte azon folyamatok sokasága is, melyeket általánosságban parciális forradalmaknak is nevezhetünk. A legjelentősebbek mellett, mint a tudományos, a műszaki, a kommunikációs, az agrár- és az ipari forradalom, ide tartozik a demográfiai forradalom is. Ezeket nem mint egyedi jelenségeket kell felfognunk, hanem mint belsőleg strukturált, komplex dinamikus rendszereket, melyek erőteljesen hatnak egymásra. A modern kor komplex forradalmán belül sajátos helyet foglal el, a demográfiai reprodukciós folyamat lényegéből következően, a demográfiai forradalom. Maga a demográfiai reprodukciós folyamat, bízvást kijelenhetjük, hosszabb időtávban viszonylag egyszerű és stabil volt, ugyanakkor széles körű feltételrendszeren nyugodott, nemcsak biológiai természetéből adódóan, hanem külső gazdasági, szociális és földrajzi feltételezettségénél fogva is (Pavlík et al. 1986).
A demográfiai forradalmat megelőző demográfiai rendszerben a reprodukciónak, említett tulajdonságai folytán, ismétlődő jellege volt. A külső feltételeknek a társadalom modernizálódása, dinamizálódása és fejlődése során bekövetkezett gyökeres átalakulása olyan hatást gyakorolt a reprodukciós magatartásra, hogy az a demográfiai reprodukcióban forradalmi változást eredményezett (Pavlík et al. 1986).
A demográfiai forradalmat megelőző időszakot régi demográfiai rendszernek nevezzük. Mint fentebb említettük, a korábbi demográfiai reprodukció viszonylag stabil és egyszerű volt. Némileg leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy extenzív jellege volt, melyet magas termékenység jellemzett, ugyanakkor a magas halálozás az új nemzedékeket igen gyorsan szó szerint „megtizedelte”. Ebben a folyamatban kulcsszerepe volt a csecsemő- és gyermekhalandóságnak. A megszületett gyermekek mintegy fele nem élte meg a 15. életévet. A születéskor várható átlagos élettartam tartósan 25–35 év körül mozgott (Livi-Bacci 2003). Ráadásul az alacsony népszaporulatot tovább csökkentették a járványok, katonai konfliktusok, éhínségek és más kedvezőtlen körülmények következtében bekövetkezett demográfiai válságok.
Ami a termékenységet illeti, feltételezzük, hogy a régi demográfiai rendszerben ennek arányát tudatosan nem befolyásolták jelentősebb módon. Louis Henry francia történeti demográfus az 50-es években a demográfiai forradalom előtti populációk termékenységét vizsgálva a természetes termékenység fogalmát úgy határozta meg (Henry 1953, 1957), hogy az a humán népesség olyan termékenysége, melyről semmilyen, a szülések korlátozását célzó tudatos törekvés nem mutatható ki. Később e definíciót módosítva a természetes termékenység rendszerét a házastársak olyan reprodukciós magatartásaként értelmezte, melyet nem befolyásol a korábban született gyermekek száma (Henry 1961, 1964). Más szóval a reprodukció szempontjából a házastársak mindig egyformán viselkedtek, függetlenül attól, hány gyermekük született korábban. A család nagyságának elsősorban biológiai korlátai voltak, amennyiben az életkorral csökkent a fogamzás, a kihordás és az élő gyermek szülésének esélye. A reprodukció ebben az időszakban túlnyomórészt a házasságban koncentrálódott, ezért a megszületett gyermekek számát befolyásoló egyik legfontosabb tényező az életkor volt – a nő életkora házasságkötésekor, valamint a házastársi kapcsolatban eltöltött idő (Livi-Bacci 2003).

A termékenység ezért a régi demográfiai rendszerben viszonylag stabil volt, és aránylag magas. Ezzel szemben álltak a kedvezőtlen halálozási ráták, melyek ráadásul demográfiai válságok idején jelentős mértékben rosszabbodtak. Az ily módon felállt demográfiai folyamatok igen csekély népességszaporulatot és igen alacsony demográfiai reprodukciós dinamikát eredményeztek. A demográfiai forradalmat a fentiek alapján leegyszerűsítve úgy jellemezhetnénk, hogy az a reprodukció megváltozása a reprodukció extenzív formájáról a reprodukció intenzív formájára. Ez a reprodukció jellegének mennyiségi és minőségi, az emberiség egész történelmében egyedülálló átalakulását eredményezte, mely leginkább a halálozási és termékenységi arányok, valamint az életkori szerkezet jellegének megváltozásában nyilvánul meg. Elmozdulás következik be a lakosságnak a saját reprodukciójához való viszonyában, nevezetesen a reprodukció biológiai determináltsága a társadalmi determináltság irányába tolódik el (Pavlík et al. 1986).

A demográfiai forradalom történelmi folyamat. A fejlődés adott szintjén kezdődik és fejeződik be, ugyanakkor a forradalom kiindulópontjában a társadalmi fejlődés egyes összetevői (pl. életszínvonal, kulturális színvonal, termelőerők fejlődése, iparosodás, urbanizáció stb.) vagy a megelőző demográfiai fejlődés nem szükségképpen azonosak. Annak, hogy meginduljon a reprodukció extenzív formájának intenzívvé válása, alapvető feltétele mindenekelőtt az egyes tényezők megfelelő kombinációja, mert azok a maguk folyamatosságában részei a gyors, összetett, sokrétű és igen szerteágazó változásoknak. Leegyszerűsítve úgy is mondhatnánk, a konkrét feltételek lehetnek eltérőek és a demográfiai forradalom lefolyása is különbözhet, az eredmény azonban mindig ugyanaz lesz – a termékenységi és halálozási arányok csökkenése, melynek következményei az életkori szerkezet jellegében mutatkoznak meg (Pavlík 1977). Magát a demográfiai forradalmat két szakaszra bonthatjuk. Az első szakaszban csökken a halálozás; a termékenység csökkenéséhez viszonyítva erőteljesebben (ún. francia típusú demográfiai forradalom), esetleg a termékenység maradhat ugyanazon a szinten (ún. angol típusú demográfiai forradalom), vagy növekedhet is (ún. japán–mexikói típus) (Pavlík 1964). Az első szakaszban a halandóság akár 25‰-es szintre is csökkenhet. A második szakaszt a termékenység csökkenése jellemzi, mely az eredetileg több mint 35‰-ről 20‰ alá esik, miközben a nyers halálozási ráta csökkenése folytatódik egészen a 15‰-es szintig.6
A szlovákiai népesség fejlődése nem elszigetelten zajlott, így történelme során jelentősen átalakult a reprodukciós magatartás is. A szlovákiai népesség demográfiai reprodukciója a 19. század végéig jórészt extenzív jellegű volt. A termékenységi és halálozási ráták egyaránt magasak voltak, a természetes szaporodás pedig minimális. A nyers születési arányszám lényegében egészen a 19. század 80-as éveiig 45‰ körüli szinten mozgott, míg a halálozási arány a 35‰-es határ felett volt (Šprocha–Tišliar 2008a). Körülbelül a 80-as évek második felétől azonban a halálozási ráta fokozatosan csökkenni kezdett, bár a nyers halálozási arányszám tartósan 25‰ alá csak a 20. század elején esett. Ugyancsak erre az időszakra esik a termékenység tartós, rendszeres és visszafordíthatatlan csökkenése 40‰ alá (Šprocha–Tišliar 2008a). Ez a csökkenés viszonylag gyors volt. A termékenység és a halálozás csökkenésének kölcsönös időzítéséből látható, hogy a szlovákiai népességben elég hamar, viszonylag gyors ütemben megindult a termékenységi arányok csökkenése. E fejlődésre valószínűleg hatással volt a viszonylag erőteljes tartós és időleges emigráció (Fialová 1987). Az első világháború kompenzációs fázisának hatásai elmúltával a termékenységi arány csökkenése még gyorsabb ütemben folytatódott (Šprocha–Tišliar 2008b). Ezért az időzítést tekintve a demográfiai forradalom Szlovákiában viszonylag jelentős késéssel indult, összehasonlítva például Franciaországgal, ahol e folyamat első jelei már a 18. században kimutathatók, vagy Csehországgal, ahol a 19. század 30-as éveiben jelentkeztek.7

A demográfiai forradalom egyik fontos jellemzője, hogy nem egyszerre zajlik a teljes népességen belül, hanem a reprodukciós magatartás megváltozása fokozatosan diffundálódik a népesség különböző etnikai és társadalmi rétegeiben, más-más módon a városokban és vidéken, ill. az egyes régiókban (Pavlík et al. 1986). Mint az alábbi ábrák mutatják, a termékenységi arány a 19. század végén és a 20. század elején a történelmi Magyarország területén nem volt egyenletes. Ha csak azokat a vármegyéket nézzük, melyek Szlovákia mai területét alkotják vagy átnyúlnak oda, világosan látható, hogy Gömörben, Hontban, Nógrádban a házasságon belüli termékenység mutatói jóval alacsonyabb értékeket képviselnek. E mutatók ezeken a területeken hosszú ideig a 0,70-es (a maximális érték 70%-a) szint alatt maradtak, melyet a demográfiai forradalom második szakaszának kezdetét jelző határvonalnak tartanak. Az is nyilvánvaló, hogy idővel az alacsonyabb termékenységi aránnyal bíró terület mindinkább szélesedett, miközben a termékenység tovább csökkent. Így az European Fertility Project adatai szerint 1910-ben Bars, Hont, Nógrád, Gömör, Abaúj-Torna, Zemplén, Ung és Árva nem érte el a házasságon belüli maximális termékenység 55%-át. A demográfiai forradalom második szakasza valószínűleg már Szlovákia más területein is megkezdődött, mindenekelőtt Közép- és Északkelet-Szlovákiában. A régi termékenységi rendszer legtovább valószínűleg a nyugati (Trencsén, Nyitra, Komárom és Pozsony) vármegyékben maradt fenn, ahol 1910-ben a házasságon belüli termékenység mutatója még meghaladta a 60%-ot.

A termékenységi arányban mutatkozó különbségeket elsősorban a demográfiai forradalom más-más időzítése eredményezte a különböző regionális populációkon belül. Mint ebből az összefoglalásból is kitűnik, Szlovákia területén a termékenység csökkenésének első jelei Közép-Szlovákia déli – Bars délkeleti részétől Honton, Nógrádon és Gömörön keresztül húzódó – területein a 19. század végén jelentkeztek, a többi régiót a termékenység csökkenése csak később éri el. A Szlovákiában zajló demográfiai forradalom ilyen szempontból azért érdekes, mert a termékenység jellegét érintő változások az esetek többségében először az egyes országok metropolisaiban következtek be, s csak utána kezdtek leszivárogni más térségekbe.

Az 1930. és 1961. évi népszámlálás adatai megerősítik ezeket a különbségeket és egyben bizonyos mértékig megvilágítják a női termékenység alacsony arányának alapvető okait az említett térségekben. Mint az 5. és 6. ábrából látható, a Párkány, Zselíz, Selmecbánya, Zólyom, Korpona, Kékkő, Losonc, Feled, Rimaszombat. Tornalja, Nagy­rőce sávban fekvő járásokat a többgyermekes családok alacsony (25% alatti) és az egygyermekes nők átlagon felüli (20% feletti) aránya jellemezte. Az 1961-es adatok ugyancsak igazolják az egygyermekes nők magas és a négy- vagy több gyermekes nők alacsony arányát Közép-Szlovákia déli (a Lévai, a Zólyomi, a Losonci, a Rimaszombati és a Rozsnyói) járásaiban.

Fordított volt a helyzet Dél-Szlovákia határ menti régióiban, Somorja, Dunaszerdahely, Galánta, Vágsellye, Érsekújvár, Komárom térségében, ahol az egygyermekes nők aránya igen alacsony, míg a többgyermekes családok száma magas volt. Ugyanez már a régi magyarországi vármegyék adataiból is kimutatható. Elmondható tehát, hogy a szlovákiai magyar kisebbséghez hagyományosan kapcsolódó területen élő népességre alacsony vagy nagyon alacsony termékenység volt jellemző, ugyanakkor a népesség egy másik része viszonylag magas termékenységgel büszkélkedhetett. A felsorolt adatok alapján óvatosan azt feltételezhetjük, hogy azokon a területeken, ahol hosszabb ideje nagyszámú magyar lakosság él, kétféle reprodukciós rendszer létezik.

Az egygyermekes családmodell Közép-Szlovákia déli részein valószínűleg már az első világháború előtt széles körben elterjedt volt (Botíková et al. 1997). Az e területeken folytatott etnográfiai kutatás szerint második gyermek csak akkor születhetett, ha ez első meghalt vagy a nő újabb házasságot kötött. A házasság első éveiben nem volt kívánatos gyermeket szülni, mert a nőt távol tartotta volna a gazdaságban végzett munkától. Ha mégis úgy adódott, hogy a nő teherbe esett, a gyermeknek nem volt szabad megszületnie. Azokon a területeken, ahol az egygyermekes modell elterjedt volt, több gyermek születése esetén az anyát nemcsak a helyi közösség ítélte el, hanem saját családja is (Botíková et al. 1997).

A Közép-Szlovákia déli részein elterjedt egygyermekes modellel ismert szlovák személyiségek munkáiban is találkozunk. Például Andrej Kollár az egyik gömöri községről írt monográfiájában megemlíti, hogy a családokban nem volt kívánatos a sok gyermek, s egyéves koráig a megszületett gyermek nem is örvendett nagy megbecsülésnek. Ján Čaplovič a magyarországi szlovákokról írt könyvében pedig úgy látta, hogy az első terhesség halogatása a szemérmességgel és a nemi tisztasággal függött össze, amit a nők olyannyira félreértelmeztek, hogy a házasság első évében, sőt még a második évben is, szégyelltek teherbe esni. Gömörben szokott dolog volt, hogy a nők csak hat, sőt hét évvel házasságkötésük után szülték meg első gyermeküket (Botíková et al. 1997).

Továbbra is kérdés marad, miért kötődik ez a jelenség a volt Bars, Hont, Nógrád, Gömör és részben Zemplén vármegye déli protestáns területeinek térségéhez, míg más protestáns területek – mint Miava, Felső-Liptó, Alsó-Árva vagy az Ugróci-völgy – nem hajlottak ehhez a modellhez (Botíková et al. 1997). A magyarázatok többsége úgy szól, hogy a családi földtulajdont akarták ily módon egyben tartani. Az egygyermekes rendszer egyszerű öröklési eljárást tett lehetővé, mert a tulajdon nem osztódott, az apa haláláig a fiú, a feleség és a szülők közösen gazdálkodtak, megosztozva a hasznon (Botíková et al. 1997). Az egygyermekes családmodell meggyökeresedéséhez tehát a tulajdon megosztásától, majd az örökösi igények kielégítésétől való félelem vezetett. Egy más magyarázat az okot az evangélikus és református vallásnak a házasság és a reprodukció kölcsönös kapcsolatáról, ill. a házasság funkciójáról vallott eltérő felfogásában keresi, de az egykézés nagyobb elterjedtsége az evangélikusok és a reformátusok között a két vallásra jellemző racionális gondolkodással és pragmatizmussal is magyarázható. Mindemellett e két vallás dogmatikája, a katolikus egyházzal ellentétben, nem tiltotta szigorúan a termékenység szabályozását (Botíková et al. 1997).

A szűkített reprodukciós modell fenntartása különböző fogamzásgátló praktikák alkalmazását feltételezte. Az ún. reális fogamzásgátlás egyik leggyakoribb módszere volt a szexuális tartózkodás, leginkább a házastársak különalvása révén. A teherbe eséssel szembeni védekezés gyakori formája volt ezenkívül a megszakított közösülés. A férfiak részéről ismert volt a kondom használata is (Botíková a kol. 1997). Olyan esetekben, amikor ezek az eljárások hatástalanok voltak, és a nem kívánt terhesség bekövetkezett, a nők igyekeztek megszabadulni tőle. A magzatot különböző növényi főzetekkel, ülőfürdőkkel, mértéktelen fizikai megterheléssel, hasra eséssel vagy a hasi tájék rendszeres nyomogatásával próbálták elhajtani. Ha ezek a módszerek sem segítettek, akkor a nők nemegyszer vállalták még a minden szakértelem nélkül, gyakran iskolázatlan személy által a higiénia elveinek teljes mellőzésével végzett terhességmegszakítást is (Botíková et al. 1997). Az ilyen pancser beavatkozások eredménye gyakran az volt, hogy a nőnek nem lehetett további gyermeke, tartós egészségkárosodást szenvedett, vagy a legtragikusabb esetekben meghalt már a beavatkozás alatt vagy utána, az akkor szerzett fertőzés következtében.

A beavatkozások kínálata és minősége az egészségügyi ellátás fejlődésével és elérhetőségével arányosan valószínűleg emelkedett. „Magzatelhajtást már 50–150 koronáért is lehet rendelni, vagy másféle, esetleg személyes ellenszolgáltatás fejében, persze az is igaz, hogy 1000–5000 koronáért is. Ez nem pusztán a terhességmegszakítást vállaló személy anyagi helyzetétől, nemcsak a saját vagy más »becsületét« vagy gazdasági pozícióját megmenteni akaró nő helyzetétől, hanem, mint mondják, elsősorban a terhességmegszakítást végző személy szociális érzékenységétől és sajátosan értelmezett felebaráti szeretetétől függött.” (Chura 1936, 165. p.)
Általánosságban tehát feltételezhető, hogy a művi úton előidézett vetélés a nem kívánt terhesség megszakításának már a két világháború közti időszakban viszonylag elérhető és bevett módja volt. Tanúsítja ezt a vetélés miatt ápolásra szorult esetek bejelentett számára vonatkozó statisztika is. Ennek alapján feltételezte Alojz Chura, hogy a 30-as évek elején Szlovákiában mintegy 25–32 ezer terhességmegszakításra került sor indukált vagy spontán vetéléssel. Ily módon évente az összes terhesség 21–27%-a abortusszal végződhetett.

Coale szerint annak, hogy egy népességen belül a termékenység szabályozását célzó tudatos törekvés érvényesülni tudjon, vagyis a reprodukciós magatartás új formája bontakozzék ki és jusson érvényre, két feltétele van. Először is minden magatartásbeli változás pszichológiailag determinált. A házastársak vagy élettársak akkor fognak az új reprodukciós magatartáshoz (modellhez) igazodni, ha az számukra előnyösebb, mint a korábban megszokott modell. Az újszerű magatartásnak ráadásul rentábilisabbnak kell lennie, vagyis a belőle származó haszonnak nagyobbnak kell lennie, mint amekkora a ráfordított költség. Másrészt a változást az embereknek tudatosan, azzal a meggyőződéssel kell elfogadniuk, hogy ez a forma helyes és követni kívánják. A reprodukciós magatartást érintő változások széles körű elterjedésében igen fontos szerepet játszik az érdekében felhasznált eszközök legitim volta. A reprodukció új formájának és annak a módnak, ahogy a párok alkalmazzák, kulturálisan (etikailag és morálisan) elfogadhatónak kell lennie. Az utolsó, nem kevésbé fontos feltétel pedig olyan alkalmas, elfogadható körülmények, eszközök és technikák megléte, melyekkel az új modell a gyakorlatban megvalósítható.

Ahogy előző összefoglalásunkban is említettük, mindezek a feltételek a demográfiai forradalom elindulásához Közép-Szlovákia déli területein valószínűleg adottak voltak. Kevesebb számú gyermek több okból is kívánatos lehetett. Vagyis olyan változásról van szó, amelyre volt igény. Hasonlóképpen az evangélikus és a református vallás is az ilyen magatartás nemzedékek közti legitimálásával elősegítette annak a sajátos populációs klímának a kialakulását, melyben a kisebb családok váltak megszokottá és a helyi társadalom azokat preferálta, míg a sokgyermekességre úgy tekintettek, mint negatív jelenségre, mely szembemegy a helyi normákkal és értékekkel. Végül pedig az is jól látható, hogy a reprodukciós magatartás új modelljének kiteljesedését bizonyos mértékig segíthette a fogamzásgátlással és a terhességmegszakítással kapcsolatos különböző gyakorlati módszerek megismerése is.

4. A termékenység longitudinális elemzése

A termékenység alakulásának és az esetleges változásoknak longitudinális vizsgálata alighanem e demográfiai folyamat tanulmányozásának a legfontosabb eszköze. Előnye a keresztmetszeti mutatókkal szemben, hogy a kohorsz (korosztályi) mutatók a végső termékenységet mérik, míg a keresztmetszeti (transzverzális) mutatók olyan fiktív modellt képviselnek, mely több, az adott évben (időszakban) reprodukciós korban levő korosztály fiktív csoportjának elemzésén alapul. A keresztmetszeti mutatók tehát azt szemléltetik, elméletileg miként alakulhatna a termékenységi arány, ha az arányok időben nem változnának az egyes kohorszokon belül. A gyakorlatból azonban tudjuk, hogy éppen a korosztályok a reprodukciós magatartás változásainak hordozói, így ez a feltételezés nem egészen helytálló. Megemlítendő továbbá, hogy a demográfiai reprodukció feltételeiben bekövetkezett kilengések a keresztmetszeti mutatókra erőteljesebben hatnak, ami jelentős mértékben tükröződhet azok értékeiben. A kohorsz mutatókat ezzel szemben nagyobb állandóság jellemzi, s csupán a demográfiai reprodukció jelentős, hosszú távú átalakulása esetén változnak.

Ami az egy nőre eső gyermekek számát illeti, az 1930., 1961. és 1980. évi népszámlálás adatai alapján megállapítható, hogy a magukat magyar nemzetiségűnek vallott nők termékenysége a szlovák nemzetiségű nőkhöz viszonyítva hosszú távon alacsonyabb volt. Az 1930. évi népszámlálás adatai szerint míg egy szlovák nemzetiségű 45–49 éves férjezett nőnek átlagosan 4,9 gyermeke született, a magyar nemzetiségű nőknek 4,3. Jóllehet a következő időszakban ezek a különbségek a reprodukció jellegében beállt változások fokozatos elterjedése következtében egyenletesen csökkentek, ennek ellenére az egész vizsgált időszakról elmondható, hogy a magyar nemzetiségű nők termékenysége a szlovák nemzetiségűekhez képest alacsonyabb volt. Bizonyítja ezt a végső termékenységnek a 2001-es népszámlálásból megismert alakulása is. Az első világháború előtt született korosztályokban a szlovák nemzetiségű nőknek az adatlapok szerint életük folyamán átlagosan 2,8 gyermekük született, míg az ugyanahhoz a korosztályokhoz tartozó magyar nemzetiségű nőknek megközelítőleg 2,4. A végső termékenység vonatkozásában a legnagyobb különbségek éppen ezeknél a korosztályoknál mutatkoznak, míg a fiatalabbaknál fokozatosan csökkennek. Az egy nőre eső, reprodukciós korában született gyermekek átlagos számát tekintve a legkisebb különbséget a második világháború után született korosztályokban találjuk. Ennek ellenére hosszú távon, több generációt vizsgálva megállapítható, hogy a szlovák nemzetiségű nőknek átlagosan több gyermekük volt, mint a magyar nemzetiségű nőknek. Mint fentebb már vázoltuk, a demográfiai forradalom kiterjedése és elmélyülése szempontjából nézve ezek a különbségek, melyeket az 1930., 1961. és 1980. évi népszámlálás eredményei alapján azonosítottunk, elsősorban a demográfiai reprodukcióban bekövetkezett változások eltérő időzítéséből következtek. A 19. század végén és a 20. század elején született nők korosztályaiban a végső termékenység arányaiban mutatkozó viszonylag jelentős különbségek éppen abból eredtek, hogy a magyar nemzetiségű nőknél korábban kezdődött a termékenység tudatos korlátozása. A különbségek fokozatos csökkenése a fiatalabb korosztályokban e minőségi és mennyiségi változások erőteljesebb érvényesülését mutatja a szlovák női népességen belül is. Általánosságban tudjuk, hogy Szlovákia területén a demográfiai forradalom második szakasza a második világháború után fejeződött be, ezért a végső termékenységben mutatkozó legkisebb különbségek is az ekkor született nők esetében voltak, miközben ezeket már nem befolyásolta a demográfiai forradalom második szakaszának időzítése. A különbségekre ható főbb mechanizmusok jobb megismeréséhez azonban részletesen át kell tekintenünk néhány további, a termékenység longitudinális elemzéséhez szükséges jellemzőt.

A végső termékenység valamennyi korosztályban lényegében az egy nőre eső, annak reprodukciós korában született gyermekek átlagos számát jelenti. Ezeknek az értékeknek a hátterében azonban jelentős szerkezeti különbségek húzódhatnak meg, melyek a továbbiakban az okok magyarázatául is szolgálhatnak.

Általánosságban elmondható, hogy a végső termékenységet mindenekelőtt a többgyermekes, de leginkább a három és ennél több gyermekes nők részaránya befolyásolja, valamint azoké a nőké, akik reprodukciós korukban egyszer sem kerültek áldott állapotba.

1930-ban a szlovák nemzetiségű 45–49 éves férjezett nők háromnegyedének három vagy több gyermeke volt. A magukat magyar nemzetiségűnek vallott férjezett nők esetében ez az arány csaknem 10 százalékponttal alacsonyabb volt. Megkö­zelítőleg minden nyolcadik magyar nő gyermektelennek mondta magát, míg a gyermektelen szlovák nők aránya 9% volt. Hasonlóan a szlovák nemzetiségű nőkhöz képest a magyar nőknek gyakrabban volt csupán egy, esetleg két gyermeke.
Az 1961. évi népszámlálás szintén azt igazolta, hogy a magyar nők családja gyakran kisebb, mint a szlovák nőké. A három- és több gyermekes nők aránya mindkét csoportban körülbelül egyötödével csökkent. A 45–49 éves magyar nemzetiségű nőknél ez az arány valamivel 44% felett, míg a szlovák nők körében 53% volt. Ugyanakkor a magyar nők majdnem egyötöde azt közölte, hogy csak egy gyermeke van. A többi csoportban a különbségek minimálisak voltak, de mindkét esetben újfent igazolódott, hogy a magyar nők gyakrabban gyermektelenek, ill. hogy csak két gyermekük van.

Az 1980. évi népszámlálás már nem csak a demográfiai forradalom befejezését, hanem a reprodukciós magatartás egy sajátos, ún. kelet-európai modelljének (Kučera–Fialová 1996; Rychtaříková 1996) fokozatos kialakulását is jelezte. E modell jellemzője a korai házasságkötés, majd az ezt követő korai első anyaság volt. A gyermekek túlnyomó része házasságban született, ugyanakkor az első gyermekek magas aránya a házasság előtt fogant. Jellemző volt a kétgyermekes családmodell széles körű elterjedése is, ugyanakkor az életre szóló gyermektelenség nagyon alacsony, a biológiai határhoz közeli szinten mozgott. Ezek a jellemzők lényegében mind a szlovák, mind a magyar nemzetiségű nőknél megtalálhatók. A 45–49 éves gyermektelen nők aránya mindkét csoportban nagyon alacsony volt és 5% alá esett. Enyhén csökkent a három- és több gyermekes családok aránya is. A legnagyobb változás azonban a kétgyermekes nők részarányának emelkedése volt, ez a szlovákiai magyar nemzetiségű népességben csaknem 40%-ot, a magukat az 1980-as népszámláláskor szlovák nemzetiségűnek vallott nőknél pedig valamivel több mint 34%-ot tett ki. Nem változott az sem, hogy a magyar nőknek gyakrabban van csak egy gyermeke, a különbség azonban a szlovák nőkhöz viszonyítva valamelyest csökkent.

A 2001. évi népszámlálás adatai részletes képet adnak arról, miként alakult a női népesség szerkezete a megszületett gyermekek száma szerint. Tekintettel az egyes korosztályok adatállományainak igen széles körére, csupán az 1910 után született nőket vizsgáltuk, míg azokból a korosztályokból, melyek életkora a népszámláláskor 30 év felett volt, csupán az 1910 és 1960 között születetteket. A 2001-es népszámlálás idején már befejezett reprodukcióról csak az 1910 és 1952 között született nők esetében beszélhetünk. Miután azonban a termékenységi arány 40 év felett viszonylag alacsony, bizonyos fokig feltételezhető, hogy komolyabb változásokra az 1953 és 1960 közötti korosztályok körében sem került sor.

8–11. ábra. Egy nőre eső átlagos gyermekszám adott nemzetiség szerint az 1930., az 1961., az 1980. és az 2001. évi népszámlálás adatai alapján

Függőlegesen: az 1 nőre eső átlagos gyermekszám; vízszintesen: Korosztály/életkor; kék vonal: cseh, piros: szlovák, zöld: magyar nők

Függőlegesen: az 1 nőre eső átlagos gyermekszám; vízszintesen: Korosztály/életkor; kék vonal: cseh, piros: szlovák, zöld: magyar nők

Megközelítőleg a húszas évek közepéig mind a szlovák, mind a magyar nemzetiségű nők valamivel nagyobb arányban voltak gyermektelenek, mint a később születettek. A gyermektelenek aránya a 30-as évek második felében született nők körében volt a legalacsonyabb. Ezek azok a korosztályok, melyek egész reprodukciós időszaka a múlt politikai rendszer idejére esett, amikor az említett kelet-európai reprodukciós modell kialakult. Ennek fontos jellemzője volt a gyermektelenség alacsony szintje. A születéseket támogató, főleg a fiatal, gyermekes családokat segítő intézkedések – az anyaság és a gyermekgondozás magas szintű törvényi szabályozásával együtt – elősegítették azt a sajátos jelenséget, hogy a nőknek csak igen kis része maradt egész életén át gyermektelen. Érdekes módon, ellentétben az idősebb generációkkal, ezekben a korosztályokban a gyermektelen magyar nők aránya alacsonyabb volt, mint szlovák nemzetiségű társaiké. A 30-as és 40-es években született nők körében a gyermektelenség 6–7%-os szinten mozgott, ugyanez a szlovák nők esetében átlagosan 1–2%-kal magasabb volt. Az is nyilvánvaló, hogy megközelítőleg a 30-as évek végén és a 40-es évek elején született korosztályokkal kezdődően a gyermektelen nők aránya mindkét vizsgált csoportban fokozatosan emelkedik, az 50-es évek végén a magyar nemzetiségű nőknél mintegy 8,5–9,0%-ra, a szlovák nemzetiségű nőknél pedig 8,5–10,0%-ra.

A magukat magyar vagy szlovák nemzetiségűnek valló nők közötti egyik sajátos különbség az egygyermekesek részarányában mutatkozik. Arra a jelenségre, hogy a magyar családok között több az egygyermekes, közvetve már a jelenség regionális eloszlása is utalt. Ezt az 1930., 1960. és 1980. évi népszámlálás eredményei empirikusan igazolták. A 2001-es népszámlálás adataiból jól látható, hogy ez a jelenség a magyar nemzetiségű népességben nemzedékeken keresztül fennmaradt, még ha súlya a történelmi körülmények alakulása folytán alighanem fokozatosan megváltozik is. Az európai kontextust tekintve a szlovákiai népességet hosszú ideig igen alacsony arányú gyermektelenség, illetve az egygyermekes családok alacsony részaránya jellemezte. Frejka szerint az 1918 és 1965 közötti korosztályokban az egygyermekes nők aránya valamennyi európai ország közül Szlovákiában volt a legalacsonyabb, miközben a gyermektelen nők részarányától is alig különbözött (Potančoková 2009).
A 2001. évi népszámláláskor magukat magyar nemzetiségűnek vallott egygyermekes nők részaránya a legidősebb és a legfiatalabb korosztályokban volt a legmagasabb. Az első világháború előtt született nemzedékek körében és a háború utáni mintegy öt évben 15% fölött volt azon nők aránya, akik teljes reprodukciós korukban csak egy gyermeket szültek. A fiatalabb korosztályokban az egykeség némileg csökkent, az egygyermekes nők aránya a 30-as évek végén és a 40-es évek elején született korosztá­lyokban volt a legalacsonyabb. Ugyanakkor az 50-es évek végén születetteknél már azt látjuk, hogy az egygyermekes nők aránya elérte az első világháború utáni korosztályokban mért 15%-os szintet.

A szlovák nemzetiségű nőkről ugyancsak elmondható, hogy az idősebb korosztá­lyokban gyakoribb volt az egykeség, az egygyermekes nők aránya 10–13% körül mozgott. A megközelítőleg a húszas évek közepén született korosztályoktól kezdve egészen az 50-es évek elejéig születettekig a szlovák nemzetiségű egygyermekes nők részaránya nem lépte át a 11%-os határt. Utána enyhe emelkedést figyelhetünk meg, így az 1960-ban született nők csaknem 13%-a a népszámláláskor úgy nyilatkozott, hogy csak egy gyermeke született.

Mint már említettük, az elmúlt politikai rendszerben kialakult a kétgyermekes családmodell. A demográfiai forradalom lezajlását követően – miután tudatos korlátozás eredményeként a család nagysága jelentősen csökkent, főleg azoknál a nőknél, akik egész reprodukciós korukat a szocializmus időszakában élték le – figyelhetjük meg, hogy túlnyomó többségüknek legalább (és leginkább) két gyermeke született. A magyar nemzetiségű nők esetében a kétgyermekes modell túlsúlya a három- és több gyermekes családokkal szemben már az 1934-es korosztállyal kezdve jelentkezett, míg a szlovák nemzetiségű nőknél csak az 1946-ost követően. A fiatalabb korosztályokban e modell erősödését tapasztaljuk, elsősorban a többgyermekes családok rovására. A magyar nemzetiségű nők esetében körülbelül az 1950-es korosztállyal kezdődően azt láthatjuk, hogy a kétgyermekes anyák részaránya átlépte az 50%-os határt, sőt az 50-es évek végén az 55%-ot is elérte. A kétgyermekes modell a szlovák nemzetiségű nőknél is az 50-es évek második felében érte el csúcspontját, a megfelelő korosztályokon belüli súlya azonban mintegy 8–10 százalékponttal kisebb volt.

Már első pillantásra is világosan látható, hogy a magyar és szlovák nemzetiségű nők között a legnagyobb különbségek több nemzedéken keresztül a három- és több gyermekes nők részarányában mutatkoznak. Az is nyilvánvaló, hogy ezek a különbségek nem pusztán a demográfiai forradalom második szakaszának eltérő időzítéséből fakadnak, amit főleg az idősebb generációknál tapasztalhatunk, de a háború utáni évfolyamokban is megtalálhatók. Elmondhatjuk tehát, hogy a szlovák nemzetiségű nők gyakrabban lesznek többgyermekes anyák, gyakrabban van nagyobb családjuk, mint a magukat magyar nemzetiségűnek valló nőknek.

Azon nők aránya, akik a 2011. évi népszámláláskor magyar nemzetiségűnek vallották magukat, és úgy nyilatkoztak, hogy három és több gyermekük született, egészen a múlt század 30-as éveinek második felében született korosztályokig mintegy 40%-ot tett ki. E csoporton belül azonban fokozatosan olyan, viszonylag jelentős strukturális változásokra került sor, melyek először az öt- és több gyermekes, majd később a négygyermekes nők arányának csökkenésében mutatkoztak meg, s a csoport vezető helyét a háromgyermekes anyák foglalták el. A kétgyermekes családmodell szélesebb körű elterjedésének következményeként azonban – amiről korábban már szóltunk – ebben a csoportban is fokozatos csökkenést tapasztalunk, kezdve a 40-es évek második felében született korosztályokkal. Mindez azt eredményezte, hogy az 50-es évek végén született magyar nemzetiségű nők közül a népszámlálási adatok szerint megközelítőleg csak minden ötödik volt három- és több gyermekes, miközben több mint három gyermeke az adott korosztályban csupán a nők 5–6%-ának volt, holott ez az arány az első világháború előtti évfolyamokban kb. 20% volt.

A három- és több gyermekes szlovák nemzetiségű nők aránya a 2001. évi népszámlálás adatai szerint egészen a 30-as évek elején született korosztályig 50%-os szinten mozgott. E csoporton belül azonban fokozatosan csökkent a többgyermekes (5 és több gyermek) családok súlya, ezek a 20-as évek elején született korosztályokban még az összes nők több mint 15%-át képviselték. A későbbi fejlődés nyilvánvalóan náluk is, akárcsak a magyar nemzetiségű nőknél, az egyes korosztályokban további csökkenést eredményezett, mely ugyancsak a csoport belső átalakulásával járt, nevezetesen a háromgyermekes nők részarányának emelkedésével. Az 50-es évek végén született szlovák nemzetiségű három- és több gyermekes nők már csak a csoport egyharmadát teszik ki, ezen belül is túlsúlyba kerülnek a háromgyermekesek. Ezekben a korosztályokban háromnál több gyermeke már csak minden tizedik nőnek volt, míg a 20-as évek elejéig születetteknél az összes nők 28%-át tették ki egy-egy évfolyamon belül.
Azon nők korosztályain kívül, akik a népszámlálás időpontjában már reprodukciós koruk végén vagy azon túl voltak, ugyancsak fontos információkhoz juthatunk az 1960 után született nőkre vonatkozó adatokból a termékenység alakulásával kapcsolatban, főleg az utolsó három évtized viszonylatában. Ezeknek az adatoknak az elemzése nem teszi ugyan lehetővé a teljes termékenységi arány meghatározását, de segítségükkel legalább nagy vonalakban vázolhatjuk a fiatalabb korosztályokhoz tartozó szlovákiai magyar és szlovák nemzetiségű nők termékenységében jelentkező különbségeket.

Ebből a szempontból érdekes az egy nőre eső átlagos gyermekszám alakulása. Míg az 1961 és 1971 közötti korosztályokra továbbra is érvényes volt, hogy a magukat szlovák nemzetiségűnek valló nők termékenysége magasabb volt, mint a magyar nemzetiségűeké, a fiatalabbakra már ennek fordítottja volt igaz. Ez a tény a továbbiakban a gyermektelenek és azon nők részarányában is megmutatkozik, akik már legalább egyszer teherbe estek. A magyar nemzetiségű nők gyermektelenségi rátája valamennyi generációban magasabb volt, de a legnagyobb különbségek a 70-es években, különösen pedig az évtized második felében született nők esetében voltak. Ráadásul, mint azt a női népességnek a megszületett gyermekek száma szerinti megoszlása mutatja, a magyar nemzetiségű nők nemcsak gyakrabban estek teherbe, hanem gyakrabban szültek ebben az életkorban másodszor. Ez a megállapítás még érdekesebb, ha figyelembe vesszük, hogy éppen a 70-es években született korosztályok azok, melyek a reprodukciós magatartás elmúlt két évtizedben tapasztalt átalakulásának alanyai voltak. A 2001. évi népszámlálás eredményei bizonyos mértékig jelzik, hogy a magyar nemzetiségű nők esetében a reprodukciós magatartás átalakulása kevésbé dinamikus és a fiatalabb nemzedékeket egyelőre kisebb mértékben érintette, mint – legalábbis az adatok szerint – a szlovák nemzetiségű nőket. Másrészt viszont az is igaz, hogy ezek a különbségek viszonylag kicsik és inkább a termékenység eltérő időzítését, semmint arányát mutatják, miután olyan korosztályokról van szó, melyekben a reprodukció még nem befejezett.

12. ábra. A magyar nemzetiségű női népesség szerkezete a gyermekek száma és születési év szerint, 2001. évi népszámlálás

Függőlegesen: arány (%-ban); vízszintesen: generáció; Bezdet. = gyermektelen, 1 (2, 3, 4, 5+) dieťa = 1 (2, 3, 4, 5 és több) gyermek

Függőlegesen: arány (%-ban); vízszintesen: generáció; Bezdet. = gyermektelen, 1 (2, 3, 4, 5+) dieťa = 1 (2, 3, 4, 5 és több) gyermek

13. ábra. A szlovák nemzetiségű női népesség szerkezete a gyermekek száma és születési év szerint, 2001. évi népszámlálás

13. ábra. A szlovák nemzetiségű női népesség szerkezete a gyermekek száma és születési év szerint, 2001. évi népszámlálás

5. A magyar nemzetiségű nők termékenységének keresztmetszeti elemzése

Szlovákia népessége a reprodukciós magatartás jellegét tekintve 1989 után dinamikus átalakuláson ment keresztül, mely leginkább talán a termékenység arányát és időzítését érintette. A megszületett gyermekek számának jelentős csökkenése – annak ellenére, hogy a 70-es években született nők nagy létszámú korosztályai ekkor érték el a reprodukciós kort – elsősorban a termékenységi arány 90-es évek első felében bekövetkezett hirtelen csökkenésének és igen alacsony értékeken való stabilizálódásának a következménye volt. Ezenkívül a szülések elhalasztását is tapasztaljuk: főleg az első gyermekek születnek később, ami a szülések időzítését jelző mutatók értékeinek emelkedésével jár. A termékenység alakulására hatnak a családi állapottal kapcsolatos változások is, amennyiben fokozatosan lazul a házasságkötések és a termékenység közti kapcsolat, és mind gyakoribbak a házasságon kívüli szülések.

E változások dinamikáját legjobban a következő összehasonlítás mutatja. 1991-ben egy nőnek az akkori termékenységi aránynak a reprodukció teljes időszakában való megtartásával több mint két gyermeke született volna. A szlovákiai népesség azonban 2001-ben elérte az összes termékenység történelmileg legalacsonyabb szintjét, melyen az egy nőre eső átlagos gyermekszám 1,19 volt. Ráadásul 2000 és 2007 között az összes termékenység az egy nőre számított 1,3 gyermek alá esett; ez Kohlerék szerint a nagyon alacsony termékenység (lowest-low fertility) határa (Kohler–Billari–Ortega 2002), ami ha nem változik, a következő nemzedékekben jelentős természetes népességfogyást eredményez. Jóllehet a termékenységi arány a későbbi években némileg emelkedett, Szlovákia még mindig a világ azon országai közé tartozik, ahol a termékenység rendkívül alacsony.

Az összes termékenység értékeinek drámai csökkenése mindenekelőtt a szülés későbbre halasztásának a következménye. Ez a folyamat különösen jól látható a termékenység időzítésére vonatkozó mutatók alakulásából. Míg például 1990-ben Szlovákiában az átlagos életkor első szüléskor 22,7 év volt, 2010-ben már 27,0. Ugyancsak dinamikusan nőtt a házasságon kívül született gyermekek arányszáma is. Míg 1980-ban a nem férjezett nők által szült gyermekek száma az összes szülés 8%-a volt, 2010-ben már a teljes harmadát alkotja.

További, elemzésünkhöz szorosan kapcsolódó kérdés, hogy miként tükröződtek ezek a változások a magyar nemzetiségű női népességben, s különböznek-e a szlovák nemzetiségű női népességhez képest. A kérdésre adható első válaszokat a 2001. évi népszámlálás adatainak elemzése kapcsán előzőleg már igyekeztünk az olvasó elé tárni. E válaszok helyességét a természetes változás statisztikai nyilvántartásából merített adatokon is megpróbáljuk igazolni. Ezenkívül néhány olyan további változást is áttekintünk, melyeket fentebb a teljes szlovákiai népesség vonatkozásában vázoltunk.

Munkánk e részének összeállításában a legnagyobb problémát a belépő adatok – mindenekelőtt a nők életkor és nemzetiség szerinti megoszlására vonatkozóak – jelentették. Mivel nem könnyen hozzáférhetők, a magyar és szlovák nemzetiségű nők általunk vizsgált csoportjai szempontjából ezeket az adatokat a népszámlálások közti időszakot illetően a 2001. évi népszámlálás adatai alapján kellett mérlegelnünk. Következésképp csak az 1966 és 2010 közötti időszakot elemezhettük, miután szükséges adatok csak ezekből az évekből álltak rendelkezésünkre. Tudatában vagyunk annak, hogy ily módon a termékenység alakulásával kapcsolatos információk bizonyos – a 90-es évek első felére vonatkozó – részét nélkülöznünk kell, ennek ellenére úgy gondoljuk, kitűzött célunk, a termékenység mai jellegének leírása szempontjából ez az időkeret elég széles ahhoz, hogy viszonylag teljes képet kapjunk róla.

Általában azt láthatjuk, hogy a magyar nemzetiségű nők termékenységi aránya a teljes vizsgált időszakban alacsonyabb volt, mint szlovák nemzetiségű társaiké. 1996 és 2001 között, amikor az összes termékenység alakulása valamelyest stabilizálódott, az egy nőre eső gyermekek átlagos számát tekintve mindkét csoportban viszonylag dinamikus csökkenést tapasztalunk. A szlovák nemzetiségű nők esetében azonban már 2004 után enyhe emelkedés mutatkozik, mely 2008 és 2009 között érte el csúcspontját, amikor az összes termékenység csaknem elérte a vizsgált időszak kezdeti szintjét. A magyar nemzetiségű nők esetében azonban 2001-től egészen 2010-ig (2009 kivételével) azt tapasztaljuk, hogy a termékenységi arány nagyon alacsony szinten maradt, és az egy nőre eső 1,1 gyermekszám határán mozog. Ennek az eltérő fejlődésnek eredménye, hogy a termékenységi arányt illetően az elmúlt csaknem tíz évben a magyar és a szlovák nemzetiségű nők között a különbség növekszik. Míg a 90-es évek végén a szlovák nők esetében az összes termékenység értéke csak mintegy 0,05 gyermekkel volt magasabb, 2010-ben már 0,4-gyel; a szlovák nemzetiségű nőknél az összes termékenység az 1,46-os szinten mozgott, míg egy magyar nemzetiségű nőre ugyanabban az időszakban csak 1,07 gyermek esett.

14. és 15. ábra. Az összes termékenység alakulása a szlovák és magyar nemzetiségű nőknél 1996 és 2010 között

 Az átlagéletkor alakulása az elsőszülő szlovák és magyar nemzetiségű nőknél 1996 és 2010 között Bal táblázat: Az 1 nőre eső átlagos gyermekszám; jobb táblázat: Átlagos életkor (piros vonal: szlovák, zöld: magyar)


Az átlagéletkor alakulása az elsőszülő szlovák és magyar nemzetiségű nőknél 1996 és 2010 között
Bal táblázat: Az 1 nőre eső átlagos gyermekszám; jobb táblázat: Átlagos életkor (piros vonal: szlovák, zöld: magyar)

Az elsőszülések időzítését tekintve mindkét csoportról elmondható, hogy az elsőszülő nő átlagéletkora a vizsgált időszak egészében emelkedett. 1966-ban a magyar nemzetiségű nők 22,5 éves korukban szültek először, ez 15 évvel később 25,4-re emelkedett. Másrészt úgy tűnik, amit végül a 2001-es népszámlálás adatainak elemzése is igazolt, hogy a magukat magyar nemzetiségűnek valló nők az első anyaságot sokkal korábban vállalják, mint szlovák nemzetiségű társaik. Továbbá az is nyilvánvaló, hogy a szlovák nők esetében az első szülések halogatásának dinamikája magasabb volt. Míg 1966-ban a két csoport átlagéletkora közti különbség megközelítőleg 1,1 év volt, a vizsgált időszak végén már több mint 1,8. A magyar és szlovák nemzetiségű nők összes termékenysége ilyetén alakulásának okait magyarázandó készítettük az alábbi négy ábrát. Az alsó kettő a termékenységi rátákat mutatja a nőknek a szülés időpontjában betöltött életkora szerint. Mint már első pillantásra is látható, a vizsgált időszakban mindkét népességben jelentősen megváltozott a termékenység jellege. A maximális értékek viszonylag szűk sávja, amely a korábbi időszak örökségeként még a 90-es évek közepén is megvolt, fokozatosan átalakul. A fiatalabb korúak termékenységi aránya csökken, ugyanakkor magasabb életkorban ez az arány különböző mértékben növekszik is. A termékenységi viszonyok profilja az életkort tekintve fokozatosan öregszik. Magában a termékenység alakulásában viszont nyilvánvaló különbség van a magyar és a szlovák nemzetiségű nők között. Az első csoportban a vizsgált időszak végén is azt látjuk, hogy 2002-höz viszonyítva a fiatalabb kori termékenység jelentős mértékben tovább csökkent, miközben annak pótlása a 28. életév fölött, a szlovák nemzetiségű nőkkel összehasonlítva, igencsak szerény. Ez utóbbiaknál azt látjuk, hogy 2002 és 2010 között a fiatalkori termékenység már nem csökkent olyan mértékben, ráadásul sokkal erőteljesebb náluk az elhalasztott szülések pótlása a 28. életév fölött.

16. és 17. ábra. A magyar és szlovák nemzetiségű nők termékenységi rátái a vizsgált években

Az 1 nőre eső átlagos gyermekszám; bal táblázat: életkor / magyar nemzetiség; jobb táblázat: életkor / szlovák nemzetiség

Az 1 nőre eső átlagos gyermekszám; bal táblázat: életkor / magyar nemzetiség; jobb táblázat: életkor / szlovák nemzetiség

Mindezt még jobban mutatja az első gyermeket vállalók termékenységi aránya, amennyiben a gyermekvállalás elhalasztása leginkább éppen az első szüléseknél jelentkezik. Míg a magyar nemzetiségű nőknél a termékenységi arány csökkenése egyértelmű, és igen korlátozott az elhalasztások utólagos pótlása, a szlovák nemzetiségű nők esetében nemcsak a termékenységi ráták életkor szerinti megoszlása más, hanem az első szülések elhalasztásának későbbi pótlása is viszonylag erőteljesebb. Mindennek eredményeképp 1996 és 2010 között az első gyermeküket szülő magyar nemzetiségű nők termékenységi rátáinak összessége folyamatosan csökken, ugyanakkor a magukat szlovák nemzetiségűnek valló nők esetében ezek az értékek 2001-től kezdve minden évben folyamatosan emelkednek.

18. és 19. ábra. Az első szülő magyar és szlovák nemzetiségű nők termékenységi rátái a vizsgált években

sprocha-graf-18-19

A fenti eredmények alapján elmondhatjuk, hogy a magyar nemzetiségű nők alacsonyabb termékenységi aránya nemcsak történelmi fejlődés eredménye és az ezekhez kapcsolódó, a reprodukciós magatartást befolyásoló történelmi tényezőkből ered, hanem mindenekelőtt az első gyermek vállalásának állandósult és egyre kiterjedtebb halogatása anélkül, hogy azt érdemlegesen ellensúlyozná egy olyan folyamat, melyben sor kerülne az elhalasztott szülések későbbi pótlására.
Az utolsó jellemző, mellyel dolgozatunkban foglalkozunk, a házasságon kívül született gyermekek aránya. Mint már említettük, Szlovákiában a hajadon nőknek született gyermekek részaránya hosszú ideig igen alacsony volt, a 80-as évek végén 10% alatt mozgott. Az elmúlt két évtizedben azonban a házasságkötés és az első vagy további gyermekek születése közötti kapcsolat fokozatosan lazult, ami a házasságon kívül született gyermekek arányának emelkedésében is tükröződött.
Mint a 19. ábrán látható, a házasságon kívül született gyermekek súlyának emelkedése mindkét vizsgált csoportra érvényes. 1966-ban a magyar nemzetiségű hajadon nőknek született gyermekek aránya szorosan a 20%-os szint alatt mozgott, 2010-ben azonban már több mint 45%-ot tett ki, ami csaknem 12 százalékponttal meghaladja a szlovákiai átlagot. A magukat szlovák nemzetiségűnek vallott nőknél az említett jellemző súlya 12,5%-ról valamivel több mint 31%-ra emelkedett. Tehát a teljes általunk vizsgált időszakról elmondhatjuk, hogy a magyar nemzetiségű nők gyakrabban szültek házassági kapcsolaton kívül. Ebből a szempontból érdekes még a házasságon kívül született első gyermekek arányának alakulása is, mivel éppen ezek a gyermekek születnek leggyakrabban nem házasságban élő nőknek. Akárcsak valamennyi gyermek esetében, a születés sorrendjétől függetlenül, súlyuk itt is egyre emelkedik, s arányuk az összes első gyermek számát tekintve is magasabb. Például a magyar nemzetiségű nők esetében 2010-ben az összes első gyermekeknek már csaknem fele született házasságon kívül élő nőknek, míg a szlovák nemzetiségű nőknél arányuk 40% alatt volt.

20. ábra. Házasságon kívüli első és összes szülés magyar és szlovák nemzetiségű nőknél 1996 és 2010 között

Függőlegesen: Hányad (%-ban); piros szaggatott vonal: Szlovák, összes szülés, piros folyamatos vonal: Szlovák, első szülés; zöld szaggatott vonal: Magyar, összes szülés, folyamatos: Magyar, első szülés

Függőlegesen: Hányad (%-ban); piros szaggatott vonal: Szlovák, összes szülés, piros folyamatos vonal: Szlovák, első szülés; zöld szaggatott vonal: Magyar, összes szülés, folyamatos: Magyar, első szülés

A 20. ábrán ezenkívül az is jól látható, hogy a házasságon kívül született összes gyermek és az első gyermekek aránya közti különbség a magyar nemzetiségű nőknél lényegesen kisebb. Ez a megállapítás közvetve már arra utal, amit a következő, 21. és 22. ábrán láthatunk. Azon túlmenően, hogy a magyar nemzetiségű nőknek gyakrabban születik gyermeke házassági kapcsolaton kívül, ez a jelenség nemcsak az elsőnek született gyermekekre vonatkozik, hanem az utánuk következőkre is. A szlovákiai magyar nők tehát gyakrabban lesznek hajadon anyák, ismételten is. Az életkorral párosítva nyilvánvaló, hogy házasságon kívüli gyermekek világra hozása az e csoportba tartozó nők egy része számára hosszú távú életstratégia, mivel például a 37 éves életkor felettiek esetében a másodiknak vagy többediknek született gyermekek az összes szülés több mint egynegyedét teszik ki.

21. és 22. ábra. Házasságon kívül született gyermekek születési sorrend és életkor szerinti aránya a magyar és szlovák nemzetiségű nőknél 1996 és 2010 között

Bal táblázat: Kor / magyar nemzetiség; jobb táblázat: Kor / szlovák nemzetiség; Függőlegesen: Hányad (%-ban); kék vonal: első szülés, piros: második, zöld: harmadik és többedik

Bal táblázat: Kor / magyar nemzetiség; jobb táblázat: Kor / szlovák nemzetiség; Függőlegesen: Hányad (%-ban); kék vonal: első szülés, piros: második, zöld: harmadik és többedik

6. Összegzés

A magyar nemzetiségű nők termékenységére vonatkozó, rendelkezésünkre álló demográfiai adatok elemzése azt mutatta, hogy Szlovákiában ezeket a nőket, például a magukat szlovák nemzetiségűnek valló nőkhöz viszonyítva, hosszú távon alacsonyabb termékenység jellemezte. Az egy nőre eső átlagos gyermekszám vonatkozásában ugyan a különbségek az egymást követő korosztályokban fokozatosan csökkentek, de azokról a legfiatalabb korosztályokról is, melyeknél a 2001-es népszámláláskor befejezett reprodukció feltételezhető, megállapíthatjuk, hogy a magyar nők végső termékenysége alacsonyabb volt.
A termékenységi arányt illetően az első világháború előtt és a múlt század húszas éveiben született nőknél kimutatható jelentősebb különbségek mindenekelőtt a demográfiai forradalom kezdetének eltérő időzítéséből adódtak. Mint az European Fertility Project regionális adataiból kitűnik, éppen Közép-Szlovákia déli része – azon hagyományos történelmi területek egyike, ahol a magyar kisebbség lakik – volt az a régió, melyben először találkozunk a termékenység tudatos korlátozásával. Ugyanakkor arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy Csallóközre inkább magasabb termékenység volt jellemző, tehát teljesen egyértelműen nem állítható, hogy a magyar nemzetiséghez (etnikumhoz) tartozó személyek ebben az időszakban csak alacsonyabb termékenységgel tűntek volna ki. Feltételezhető, hogy a szlovákiai magyar nemzetiséghez hagyományosan kapcsolódó területeken élő népesség egy részének termékenysége alacsony, sőt nagyon alacsony volt, másrészt azonban volt olyan része is, melyet ellenkezőleg, viszonylag magas termékenység jellemzett.
A magyar nők alacsonyabb végső termékenységének fő oka elsősorban a többgyermekes nők alacsony aránya. A magyar nők gyakrabban vállaltak egy, esetleg két gyermeket, míg a szlovák nők a különböző népszámlálásokon (1930–2001) gyakrabban adtak számot harmadik, sőt többedik gyermekről is. Jóllehet ezek a különbségek a szlovák nők körében is lezajlott demográfiai forradalom után, majd a második világháborút követően a kétgyermekes családmodell elterjedésével fokozatosan kiegyenlítődtek, a fiatalabb korosztályú női népesség életkor szerinti megoszlásában továbbra is fennállnak.
Ahogy a teljes szlovákiai népesség, ugyanúgy a magyar nemzetiségű nők reprodukciós magatartásában is jelentős változásokra került sor az elmúlt két évtizedben. Mint a keresztmetszeti mutatók elemzéséből láthattuk, a magyar nemzetiségű nők teljes termékenységi arányszámai az egész vizsgált időszakban nem érték el a szlovák nőknél mért értékeket. Azonkívül a magyar nők esetében nem tapasztaljuk az elhalasztott szülések későbbi pótlását, illetve e folyamat intenzitása szlovák nemzetiségű társaikhoz képest jóval kisebb. Ennélfogva a két csoport közti különbségek a teljes termékenységi értékek vonatkozásában az elmúlt mintegy öt évben növekednek.
Ami a termékenység időzítését illeti, a magyar nemzetiségű nők fiatalabban elsőszülők, sőt többször szülők, de egyre csökkenőbb arányban. Ez utóbbi annak következménye, hogy az elsőszülések anélkül tolódnak át magasabb életkorba, hogy majdani pótlásukra sor kerülne. Ez is az egyik oka annak, hogy a szlovák nemzetiségű elsőszülő nők átlagéletkora magasabb, és körükben a vizsgált időszakban nem tapasztaltunk nagyobb változásokat, miként azt a magukat magyar nemzetiségűnek valló nők esetében tapasztalhattuk.
Az elmúlt két évtized folyamán jelentősen meglazult a házasságkötés és az első vagy további gyermekek születése közti kapcsolat, ami a házasságon kívül született gyermekek arányának emelkedésében is megmutatkozott. Az egész vizsgált időszakról elmondható, hogy a magyar nemzetiségű nők szlovák nemzetiségű társaikhoz képest gyakrabban szültek házassági kapcsolaton kívül. A magyar nemzetiségű nők esetében azonban ez nemcsak az elsőszülésekre vonatkozik, hanem a többedik gyermekekre is. A szlovákiai magyar nők így gyakrabban lesznek hajadon anyák, akár többszöri szüléssel is. Amit ha egybevetünk az életkorukkal, nyilvánvalónak tűnik, hogy e nők egy része számára a házasságon kívüli gyermekáldás hosszú távú életstratégia.

(Fordította Németh István)


Felhasznált irodalom

Botíková, Marta–Švecová, Soňa–Jakubíková, Kornélia 1997. Tradície slovenskej rodiny. Bratislava, VEDA.
Coale, Johnson Ansley 1973. The demographic transition reconsidered. Liége, International Population Conference.
Chura, Alojz 1936. Slovensko bez dorastu? Bratislava, Roľnícka osveta.
Fialová, Ludmila 1987. Druhá fáze demografické revoluce ČSR a SSR. Demografie, 29., 3–7. p.
Frejka, Tomas 2008. Overview chapter 2: Parity distributions and completed family size in Europe: Incipient decline of the two-child family model? In Frejka, Tomas–Hoem, Ian–Sobotka, Tomáš–Toulemon, Laurent. (eds.): Childbearing trends and policies in Europe. Demographic Research, 19., Special collection 7., 47–72. p.
Henry, Louis 1953. Fondements theoretiques des mesures de la fecondite naturelle. Revues de l’Institut International de Statistique, 21., 135–151. p.
Henry, Louis 1957. Fecondite et famille, model mathematiques. Population, 12., 413–444. p.
Henry, Louis 1961. Some Data on Natural Fertility. Eugenics Quarterly, 8. (2), 81–91. p.
Henry, Louis 1964. Mesure du temps mort en fecondite naturelle. Population, 19., 485–514. p.
Kohler, Hans-Peter–Billari, Francesco C.–Ortega, José A. 2002. The emergence of lowest-low fertility in Europe during the 1990s. Population and Development Review, 28(4)., 641–681. p.
Kučera, Milan–Fialová, Ludmila 1996. Demografické chování obyvatelstva České republiky během přeměny společnosti po roce 1989. Working papers, WP 96:1. Praha, SÚAV ČR.
Livi-Bacci, Massimo 2003. Populace v evropské historii. Praha, Lidové Noviny.
Pavlík, Zdeněk 1964. Nástin populačního vývoje světa. Praha, Nakladatelství ČSAV.
Pavlík, Zdeněk 1977. Demografická revoluce jako globální zákonitost populačního vývoje. Praha, Univerzita Karlova v Praze.
Pavlík, Zdeněk–Šubrtová, Alena–Rychtaříková, Jitka 1986. Základy demografie. Praha, Academia.
Potančoková, Michaela 2009. Odkladanie materstva do vyššieho veku na Slovensku vo svetle štatistických a kvalitatívnych dát. In Bleha, Branislav (ed).: Populačný vývoj Slovenska na prelome tisícročí. Kontinuita či nová éra? Bratislava, Geografika, 9–61. p.
Princeton European Fertility Project: Demographic Data. http://opr.princeton.edu/archive/ pefp/demog.aspx
Rychtaříková, Jitka 1996. Současné změny charakteru reprodukce v České republice a mezinárodní situace. Demografie, 38., 77–89. p.
Sčítaní lidu v republice Československé ze dne 1. prosince 1930. IV. rész, 1. Počet dětí živě narozených v posledním manželství. Československá statistika. 126. kötet. Praha, Státní úřad statistický, 1936, 9., 10., 35. és 36. p.
Sčítaní lidu domů a bytů v Československé socialistické republice k 1. březnu 1961. I. rész Demografické charakteristiky obyvatelstva. Československá statistika. 35. kötet. Praha, Ústřední komise lidové kontroly a statistiky, 1965, 112., 115., 121., 328. és 329. p.
Sčítanie ľudu, domov a bytov 1. 11. 1980. Plodnosť žien – Manželské páry. SSR. Federálny štatistický úrad. Slovenský štatistický úrad. Bratislava, Československá štatistika. 1982, 181., 182. és 186. p.
Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 26.5.2001. Štatistický úrad Slovenskej republiky. Interné údaje.
Šprocha, Branislav–Tišliar Pavol 2008a. Vývoj úmrtnosti na Slovensku v rokoch 1919 – 1937. Bratislava, STIMUL.
Šprocha, Branislav–Tišliar Pavol 2008b. Plodnosť a celková reprodukcia obyvateľstva na Slovensku v rokoch 1919 – 1937. Bratislava, STIMUL.


Branislav Šprocha
The fertility of the Hungarian women in Slovakia in the light of the demographic statistics.

This study is designed to analyze the fertility of Hungarian women living in Slovakia, based on official demographic statistics. The nature of the explored data provides opportunity not only for the analysis of the current status of fertility, but also for considering long-term prospects. Moreover, the fact that similar data are available on Slovak women as well, increases the value of the results, and, at the same time, it expands the possibilities of interpretation. In the past two decades, the interconnection between marriage and the birth of the first child or further children significantly loosened, which has been manifested in the increased proportion of children born outside marriage. It can be said about the whole examined period that Hungarian women have given birth to children out of wedlock more often than their Slovak counterparts. In the case of the Hungarian women, this is not true only for the first born child but for further children as well. Therefore, Hungarian women have become single mothers more often, even with more children. If we compare this with regard to their age, it seems evident that childbirth outside marriage had been for part of these women a long-term living strategy.


Branislav Šprocha 314.146(=511.141)(437.6)”1930/2001”
The fertility of the Hungarian women in Slovakia 314.38(=511.141)(437.6)”1930/2001”
in the light of the demographic statistics 618.179(=511.141)(437.6)”1930/2001”

Keywords: Slovakia, 1930–2001. Fertility. Ethnic Hungarian women. Final fertility. The distribution of female population according to the number of births. Overall fertility. Timing of fertility. Percentage of children born out of wedlock.

Szlovákia lakosságának etnikai összetétele 1919 és 1949 között1

Az etnicitás attribútumának kérdésköre

A lakosság etnikai összetétele és ennek kutatása gyakorlatilag Szlovákia területének csak újkori történelme kapcsán merül fel problémaként. Az etnicitással, ill. az etnicitást meghatározó jellemzőkkel a történelmi Magyarország egészét illetően először az 1773-ból származó első hivatalos jellegű helyrajzi összeállításban találkozunk. Ez a lexikon (Lexicon 1920) egyéb más adatok mellett az egyes magyarországi lakóhelyek meghatározó lakossági nyelvét is rögzítette. E forrás jelentősége kétségtelen, mert az általa nyújtott információk alapján rekonstruálhatók a történelmi Magyarország etnikai hatá­rai a 18. század utolsó negyedében. Az utána következő időszakból csak privát eredetű, elsősorban magánjellegű topográfiai lexikonokban (Korabinsky 1786, Vályi 1796–1799, Fényes 1851 stb.) publikált adatokra hivatkozhatunk. Konkrét számadatokat a korabeli magyarországi lakosság etnikai szerkezetéről csak Ausztria–Ma­gyarország modern kori cenzusai nyújtanak,2 azok is csak 1880-tól. A lakosság ilyenfajta leírását a későbbi népszámlálások is követték, melyeket rendszeresen, tízévenként tartottak, s folytatódtak az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása után is.
A lakosság etnicitásának alapvető attribútuma 1880-tól kezdve az „anyanyelv” volt, melyet az adott személy otthon elsajátított és a mindennapi kommunikációban beszélt nyelveként definiáltak. Hasonlóan határozták meg a monarchia nyugati, osztrák felében is a közlés általánosan használatos nyelveként definiált „közlekedési nyelvet” (Berrová 2008, 261. p.)

Az anyanyelv kétségkívül a lakosság etnikai jellegének fontos attribútuma, amennyiben megőrzi eredeti jelentését. A történelmi Magyarországon azonban az anyanyelv a politika hatására fokozatosan más jelentésre tett szert. A népességre vonatkozó tudományos érdeklődés mellett fokozatosan jelentkeztek a politikai érdekek is, melyek tartósan a népszámlálás előkészítésének, lefolyásának és mindenekelőtt az eredmények értelmezésének részévé váltak. Például az 1910. évi népszámláláskor az anyanyelvet úgy definiálták, hogy az nemcsak az a nyelv, amelyet az adott személy a saját anyanyelvének vall vagy legszívesebben használ, hanem olyan értelmet is tulajdonítottak neki, hogy a gyermek nyelve különbözhet anyja nyelvétől, ha például az iskolában elsajátította.3

Közvetlenül a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után felmerült egy rendkívüli, előzetes népszámlálás gondolata, elsősorban azzal a céllal, hogy annak eredményeivel megtámogassák a párizsi béketárgyalásokon részt vevő csehszlovák delegációt. (részletesen l. Tišliar 2007) Tekintettel azonban a legutolsó népszámlálásra és azon az anyanyelvvel való politikai célzatú visszaélésekre, az 1919-es népszámlálás előkészítő bizottsága gyakorlatilag a másik véglet mellett döntött. Radikálisan megváltoztatta az etnikai hovatartozás alapvető attribútumát, s az anyanyelvet, amellyel korábban visszaéltek, törölte. Az etnicitás meghatározó jegyévé a nemzetiséget tette, és azt az egyénnek valamely nemzetegészhez vagy nemzethez való törzsi tartozásán alapuló nemzeti-politikai meggyőződéseként definiálta.4 Elfogadta azt az elvet, hogy mindenkinek csak egy nemzetisége lehet, s meghatározásában döntő az egyén saját akarata. A nemzetiség szabad, közvetlen megválasztását egyúttal új demokratikus elemnek is tekintették, mely tárgyilagosabb eredményeket volt hivatott biztosítani Szlovákia etnikai szerkezetéről, mint korábban, amikor az anyanyelvvel visszaéltek. A várakozás nagy volt, de a szervezők igyekezete ellenére a népszámlálás nem zajlott teljesen zökkenőmentes, s nem zárult le időben. Az eredményeket későn publikálták, és azok nem befolyásolták a béketárgyalás eredményeit.

Természetesen hangsúlyoznunk kell, hogy a nemzetiség közvetlen megvallása sem szavatolja feltétlenül a népesség valós állapotának megfelelő képet. A nemzetiség szabad megvallása ingadozhat, sőt előfordulhat, hogy tréfát űznek belőle, ilyen esetek az 1919-ben szervezett rendkívüli népszámlálásból is adatolhatók. A fennmaradt számlálóíveken olyan esetekkel is találkozhatunk, amikor a szülők valamely adott nemzetiséghez tartozónak vallották magukat, gyermekeiknél azonban már egy másikat jelöltek meg, esetleg különböző nemzetiségeket vegyesen, s nemcsak a családmagban, hanem az egész többgenerációs háztartáson belül is.5

Az 1921-es népszámlálás előkészítése során, mellyel Csehszlovákia az Osztrák– Magyar Monarchia korábbi népszámlálásainak tízéves ciklusaihoz kapcsolódott, a lakosság etnicitásának meghatározása szintén mérlegre került. Akkor is főleg az anyanyelv súlyát latolgatták. Az állami statisztikai tanács szervező és előkészítő bizottságában többféle nézet kapott hangot. A legérdekesebb ezek közül talán a csehszlovák statisztikát megalapító és a két világháború közti időszak mindkét csehszlovák népszámlálását közvetlenül irányító Antonín Boháč véleménye volt, aki azt javasolta, hogy mindkét jellemzőt, az anyanyelvet és a nemzetiséget is vegyék fel a kérdések közé (Boháč 1930, 4., 10. p.). Javaslatát azonban a bizottság azzal az indoklással vetette el, hogy mindkét kérdés ugyanahhoz a statisztikai eredményhez vezetne. A vita végül azzal a kompromisszummal zárult, hogy a nemzetiséget olyan törzsi hovatartozásként definiálták, melynek külső jegye rendszerint az anyanyelv.6 Az 1921-es cenzus egyik sajátossága volt, hogy eltérően a nemzetiség említett meghatározásától és a nyelvhez való kapcsolásától, lehetővé tette zsidó nemzetiség választását is, minden megkötöttség nélkül. Ez vonatkozott az anyanyelvre is, mely a zsidó (izraelita vallású) lakosság esetében a négy leginkább használatos nyelv – a (hivatalosan abban az időben két ágra, cseh és szlovák ágra osztott) csehszlovák, ruszin, német és magyar – valamelyike volt. Bárki vallhatta magát zsidó nemzetiségűnek anélkül is, hogy valamely zsidó hitközséghez tartozott volna. Megvallása pusztán a népszámlálásban részt vevő személy szubjektív meggyőződésétől függött. Ez a módszertani különbség kifejezi és jól jellemzi azt a módot, ahogyan a csehszlovák statisztika igyekezett „elrendezni” az országban viszonylag nagy számban élő kisebbségek kérdését. Ugyanis a zsidó nemzetiség választásának alternatíváját olybá is vehetjük, hogy miután Cseh­szlovákiában az izraelita vallású lakosság leggyakrabban éppen a németet és a magyart tekintette anyanyelvének, ezzel a módszerrel csökkenteni lehetett a német kisebbség arányát Csehor­szágban, a magyarokét és németekét pedig Szlovákiában. Ezt a népszámlálások eredményei is világosan mutatják.
Az 1921-es adatgyűjtés során gyakorlatilag a nemzetiség közvetlen megvallásának elvét alkalmazták (Boháč 1926, 15. p.). Vagyis a megkérdezett személytől függött, milyen nemzetiségűnek vallotta magát. Csak abban az esetben volt döntő a nemzetiség meghatározásánál az anyanyelv, amikor a válaszadó nem tudott dönteni, vagy két nemzetiséget jelölt meg.7 Kétes esetekben tehát az anyanyelvnek döntő szerepe volt. Az etnicitás meghatározásának módszertanában 1930-ban sem történt jelentősebb változás. Az akkori népszámláláskor ugyan hangsúlyosabbá tették a nemzetiségnek az anyanyelvhez való kapcsolását, de megint csak a magukat zsidó nemzetiségűnek valló személyek kivételével.#8

A politikai nyomást vagy a szűkebb értelemben vett politikumot legjobban talán a szlovák országrészben tartott 1938-as népszámlálás mutatja. Ennek célja az ún. nemzetiségi kataszter felállítása volt, vagyis annak megállapítása, hogyan oszlanak meg az egyes nemzetiségek Szlovákia területén. Hamarjában szervezték meg minden hagyományos előkészület nélkül, mellőzve mind a statisztikai-módszertani előkészítést, mind a lakosság felkészítését. A Szlovák Országrész (Slovenská Krajina) Belügymi­nisz­tériuma nem hirdette meg előre, megelőzendő a különböző politikai csoportosulások esetleges törekvéseit a lakosság befolyásolására, melyek a két világháború közti cenzusokat végigkísérték. Ilyenek nem csak a kisebbségek vezető politikai csoportjai részéről voltak, hiszen „kampányoltak” a többségi, „összetételében nem tipikus” cseh­szlovák nemzet vezető politikai rétegei is.

Az 1938-as szlovák országos cenzus esetében főleg a német nemzetiségű lakosságról volt szó, mely Szlovákia déli részeinek elszakítása után a legnagyobb lélekszámú kisebbség lett. A Deutsche Partei politikai vezetése a német kisebbség számára kulturális autonómiát követelt (Šprocha–Tišliar 2009b, 15–16. p.). Ami az etnicitást illeti, az 1938-as népszámlálás a nemzetiségre továbbra is a külső nyelvi jellemző alapján kérdezett rá.#9

Az 1938-as cenzust nem tekintették teljes körűnek, főleg mert hiányoztak az új állam gazdaság-, népesedés- és társadalompolitikája számára nélkülözhetetlen adatok, ezért 1940-ben újabb népszámlálást rendeztek.10 Ez a népszámlálás az előzőek rendes, tervezett folytatásának tekinthető. Az etnicitást firtató kérdések vonatozásában azonban jelentős változásokra került sor. A számlálóbiztosoknak adott utasításban az anyanyelvet a nemzetiség olyan meghatározó jellemzőjeként definiálták, mely csak abban az esetben különbözhetett a nemzetiségtől, ha a megkérdezett személy a mindennapi érintkezésben más nyelvet használt. A nemzetiség vonatkozásában további különbség volt, hogy a lakosság két üldözött csoportja számára más-más kritériumokat állapítottak meg. Az 1940-es népszámlálásról szóló kormányrendelet ugyanis külön kitért a zsidókra és a cigányokra (romákra). A zsidók csak zsidó, a romák csak cigány nemzetiségűnek vallhatták magukat.11 Ezt főleg azzal indokolták, hogy a múltban a lakosság e csoportjai számára lehetővé tették, hogy más nemzetiségűnek is vallhassák magukat és „…mindeddig nem volt lehetőség arra, hogy megnyugtató képet kapjunk a zsidók létszámáról és a zsidó lakosság szociális rétegeződéséről. Célszerű ezért, tekintettel a zsidókra vonatkozó előírásokra, módosítani a velük kapcsolatos bejelentési kötelezettségen. Ugyanez vonatkozik a cigány fajhoz tartozó személyekre is”.12 Hozzá kell azonban tennünk, hogy a pozsonyi Állami Statisztikai Hivatal külön nyilatkozatban tájékoztatta a nyilvánosságot e rendelet módosításáról, nevezetesen a roma lakosság esetében a cigány nemzetiség kötelező bejelentésének törléséről.13 A zsidó lakosság vonatkozásában azonban ez a kötelezettség érvényben maradt.

Szlovákia etnikai szerkezete 1919 és 1940 között

A Szlovákia mai területén élő lakosság etnikai szerkezete hosszan tartó településfejlődés és a térségben élő etnikumok közti kölcsönhatások eredménye. Az 1. táblázat a lakosság etnikai szerkezetét mutatja visszamenőleges számítással a kutatásunk tárgyát képező két jellemző, a nyelv és a nemzetiség szerint 1880-tól 1940-ig. Jóllehet e kettőt közvetlenül nem tekinthetjük azonosnak, az etnikumok fejlődésének áttekintésére és azok egyszerű összehasonlítására elegendőnek mutatkoznak. A táblázatra futólagosan tekintve is három fejlődési szakasz állapítható meg. Az első választóvonal az 1919-es népszámlálás, míg a második az 1938-as területi változások nyomán kialakult szlovákiai helyzet.

1. táblázat. Áttekintés a lakosság számáról és összetételéről Szlovákia területén anyanyelv/nemzetiség szerint 1940-ig#14

 * Az adatok 1880 és 1919 között a területen lakókra, 1921 és 1940 között csak a csehszlovák (szlovák) állampolgárokra vonatkoznak; 1921-ben nem ruszin, hanem nagyorosz, ukrán és kárpátorosz nemzetiség, 1930-ban orosz és kisorosz, 1938-ban ismét ruszin, 1940-ben hivatalosan ukrán; az 1938-as és 1940-es adatok csak Szlovákia akkori területére vonatkoznak. Szlovákiában 1938-ban 77 488 cseh volt, 1940-ben már csak 3253. Ezeket a személyeket a szlovák (csehszlovák) nemzetiséghez számították.


* Az adatok 1880 és 1919 között a területen lakókra, 1921 és 1940 között csak a csehszlovák (szlovák) állampolgárokra vonatkoznak; 1921-ben nem ruszin, hanem nagyorosz, ukrán és kárpátorosz nemzetiség, 1930-ban orosz és kisorosz, 1938-ban ismét ruszin, 1940-ben hivatalosan ukrán; az 1938-as és 1940-es adatok csak Szlovákia akkori területére vonatkoznak. Szlovákiában 1938-ban 77 488 cseh volt, 1940-ben már csak 3253. Ezeket a személyeket a szlovák (csehszlovák) nemzetiséghez számították.

Az első szakaszban jellemzően az anyanyelvet vizsgálták. Az erre az időszakra vonatkozó összegzett adatokból jól látható a magyar anyanyelvű személyek arányának fokozatos növekedése, leginkább a szlovák anyanyelv rovására. A Szlovákia mai területén élő etnikumok közül érthetően ezt a két etnikumot érte a legerőteljesebb befolyásolás is. Ez nem pusztán a természetes asszimilációs folyamatokra érvényes, hanem éppúgy szerepet játszottak a politikai hatások is (például a magyar országos egyesületek működése szlovák területen, magyar oktatási nyelv, hivatali ügyintézés stb.). Így folyamatosan nyomon követhető a szlovák anyanyelvű személyek számának viszonylag jelentős csökkenése és – ezzel ellentétben – a magyar anyanyelvű személyek számának növekedése, térbelileg leginkább a mai Dél-Szlovákia területén. Ebben az összefüggésben meg kell azonban jegyeznünk, hogy a lakossági számarányok alakulására migrációs mozgások is hatottak, melyek inkább a szlovák nyelvi térségben voltak jellemzők és gyakoribbak. Ján Svetoň számításai szerint Szlovákia területén 1871 és 1914 között ez megközelítőleg 650 ezer személy külföldi munkakereső migrációját jelentette (Svetoň 1970, 191. p.).

A századfordulón a legnagyobb mértékben a német lakosság számaránya csökkent, egyrészt a szlovák, másrészt Délnyugat-Szlovákiában a magyar nyelvi környezet hatására is. Szlovákia etnikai szerkezetének „legstabilabb” elemét a Habsburg-monarchia felbomlásáig kétségkívül a ruszin anyanyelvű személyek képezték, akik hosszú ideig a lakosság 3%-át alkották a növekvő, főleg a szlovák nyelvi környezet irányából érkező asszimilációs nyomás ellenére is.

Jelentősebb változást a Csehszlovák Köztársaság megalakulása hozott. Az 1919-ben megtartott népszámlálás a csehszlovák nemzetiségű személyek számának emelkedését mutatta ki még azokban a nagyobb közigazgatási központokban is, ahol a korábbi magyarországi népszámlálás a magyar anyanyelvű személyek magas számarányát jelezte (Tišliar 2007, 88. p.). Hozzá kell azonban tennünk, hogy néhány nagyobb település esetében a változások jelentős tényezője volt Csehszlovákia megalakulása után a katonai laktanyák diszlokációja, melyek bizonyos mértékig befolyásolták a lakosság létszámán túl annak etnikai és felekezeti összetételét is, s a laktanyákban a férfiak abszolút túlsúlya folytán értelemszerűen változott a nemek és életkor szerinti szerkezete is. Erről a tényről a lakosság etnikai jellegének lokális szintű értelmezésekor gyakran megfeledkeznek. Ezért könnyen lábra kapnak különböző, a népszámlálási adatok „aránytalanságát” kifogásoló feltételezések. Példaként Komárom várost említhetjük mint olyan települést, ahol egyértelműen a magyarul beszélők alkották a lakosság túlnyomó részét. 1921-ben ez valamivel 76,5% felett volt, jóllehet 1910-ben a magyarul beszélő személyek lakosságon belüli számaránya még meghaladta a 89%-ot.15 Ez a változás azonban a katonai laktanyák diszlokációjának és a katonakórház működésének volt a következménye. A laktanyákban és a kórházban lakók összetételére vonatkozó adatok világos magyarázatot adnak a magyar lakosság számarányának „csökkenésére”. A katonák (2079 fő) ugyanis a városban tartózkodók közel 11%-át alkották, etnikai szempontból túlnyomórészt csehszlovák nemzetiségűek (csaknem 70%), közel egyharmad részben pedig németek. A laktanyákban magyar nemzetiségűnek csak 29 katona vallotta magát (kevesebb mint 1,5%) (Štatistický 1927, 164. p.). Mindez, több más laktanyának az etnikai szerkezetre vonatkozó mutatóival együtt – mely laktanyák jelentős részét a német kisebbséghez tartozó személyek alkották – arra utal, hogy a katonák jelentős csoportja Csehszlovákia nyugati, németek által is lakott részéből érkezett. Ugyancsak ezt igazolja a Komáromban tartózkodók egy részének 1921. évi szülőhely szerinti statisztikája (Sčítání 1927, 98–99. p.). Ugyanígy magyarázhatók az ehhez hasonló jelentősebb különbségek más dél-szlovákiai települések esetében is.

A magyar lakosság számában a statisztikai hivatal adatai szerint főleg három ok miatt következtek be jelentős változások. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után a magyarok, főleg hivatalnokok és családjaik, nagyobb számban költöztek át Magyarországra. A Szlovákiára vonatkozó rendkívüli és átmeneti intézkedésekről szóló törvény az állami és önkormányzati hivatalnokokat, valamint az egyházi méltóságokat arra kötelezte, hogy hűségesküt tegyenek a Csehszlovák Köztársaságra, és szlovák (csehszlovák) hivatali ügyintézést vezetett be.#16 Mindez számos változással járt a hivatalnoki állásokban, és az elbocsátott hivatalnokok családjaikkal Magyarországra költöztek. Jóllehet pontos statisztikai adatok, melyek ezeket a változásokat számszerűen alátámasztanák, nem állnak rendelkezésünkre, a Magyarország felé irányuló migrációt világosan mutatja a református vallású személyek számának csökkenése. A kálvinisták száma Szlovákiában 1910-hez viszonyítva csaknem 13 ezer fővel csökkent (Sčítání 1927, 75. p.). E felekezethez tartozónak túlnyomórészt magyar anyanyelvűek vallották magukat. Jelentős változást hozott a zsidó nemzetiség megvallásának lehetősége is. Sok olyan izraelita vallású személy, aki 1910-ben anyanyelvének a magyart jelölte meg, Csehszlovákia megalakulása után nem magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Jóllehet számuk pontosan nem adatolható, de 1910-ben az izraelita vallásúak közül a magyar nyelvet Szlovákia területén megközelítőleg 107 ezer személy jelölte meg, míg 1921-ben csak 21,5 ezer (Sčítání 1927, 75. p.). Csehszlovákia megalakulása után sok olyan személy, akiket az utolsó népszámláláskor magyar anyanyelvűnek regisztráltak, csehszlovák nemzetiségűnek vallotta magát.

A két cenzus közti időszakban, 1921 és 1930 között, a legfeltűnőbb éppen a magyar nemzetiségű személyek számának megcsappanása. Statisztikailag ez összességében mintegy 5,5%-os csökkenést jelentett. Ennek oka bizonyos mértékig a lakosság lakhely szerinti illetőségére vonatkozó pontosítás volt, minek következtében 1930-ban a magyar nemzetiségű lakosság aránya az idegenek között 68,7%-ra ugrott (Sčítání 1930, 45–46. p.). 1930-ban jelentősen emelkedett az olyan zsidó és cigány (roma) nemzetiségű személyek száma, akik Dél-Szlovákiában korábban magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Mindezt jól mutatják annak a 23 déli járásnak az adatai, melyekben az 1921-es népszámlálás 26 640 zsidó és 3088 cigány (roma) nemzetiségű személyt mutatott ki. Ugyanebben a régióban viszont 1930-ban 37 210 zsidó és 18 363 cigány (roma) nemzetiségű személyt regisztráltak, ami ez utóbbi esetben a korábbi szám hatszorosa. Az említett mozgásokat figyelembe véve a magyar nemzetiségűek száma megközelítőleg 15,5 ezer fővel apadt, ami kb. 1,98%-os csökkenés a megelőző népszámláláshoz viszonyítva, ismét a csehszlovák nemzetiség javára (Sčítání 1930, 45–46. p.).

A magyar lakosság a kutatás tárgyát képező időszakban természetes módon főként a Magyarországgal határos déli területet lakta. Ebben a térségben fokozatosan három kompakt települési egység alakult ki, hosszan tartó megtelepedés eredményeként. Az első Pozsony alatt kezdődött, közepén Csallóközzel, mely Csehszlovákia megalakulásakor úgyszólván teljesen magyar volt. A magyar települések északon és északnyugaton Galántáig, Érsekújvárig, Verebélyig és Léváig húzódtak. Ez az összefüggő településhálózat keleten az Ipoly jobb partján fekvő Tótgyarmatig folytatódott. A szóban forgó terület magyar jellegét a 18. század végén világosan igazolja a korábban már említett első, 1773-ban kiadott hivatalos lexikon is (Lexicon 1920, 99. p.). Ezt az összefüggő településhálózatot azonban már ekkor is megszakította egy szlovák nyelvi ék, mely még az újkorban, a török katonaságnak a térségből való kiszorítása nyomán keletkezett. A jócskán kiürült területeket ekkor főleg északabbra fekvő területekről érkező lakossággal telepítették újra, aminek következtében a magyar nyelvű közegben szlovák nyelvszigetek jöttek létre. Ilyenek voltak például Kural (Kuraľany), Nyírágó (Nýrovce), Garam­kövesd (Kamenica nad Hronom), de Ógyalla (Stará Ďala, Hurbanovo), Újgyalla (Nová Ďala, Dulovce) és más községek is, melyek túlnyomóan szlovák nyelvi jellege a 18. század végéről adatolható. Az erős magyar nyelvi közeg nyomására azonban ezek a nyelvszigetek fokozatosan sorvadni kezdtek, míg végül jelentősebb szlovák sziget csak Kuralon maradt fenn, ahol a lakosság csaknem 94%-át még 1921-ban is cseh­szlovák (szlovák) nemzetiségűek alkották (Štatistický lexikón 1927, 39. p.). Másrészt ebben a térségben Nyitrától északnyugatra volt egy szintén régebbi, már a 18. század végén is létező településekből álló nagyobb magyar nyelvű nyúlvány is. Ezek a községek – Pográny (Podhorany), Zsére (Žirany), Gímes (Jelenec), Lédec (Ladice) – a két világháború közti időszakban is megőrizték magyar jellegüket.

A másik kompakt magyar települési egység Tótgyarmattól keletre húzódott Szlovákia déli határai mentén egészen a korabeli Kassa-vidéki járásig, ahol Kassától délre ismét egy szlovák nyelvi ékkel találkozunk. Ez leválasztotta a magyar települések harmadik területi egységét, mely Szlovákia egész délkeleti csücskét kitöltötte és keleti irányban egészen az akkori Kárpátaljáig (Podkarpatská Rus) folytatódott (részletesebben l. Šprocha–Tišliar 2009a, 97. p.).

A két világháború közti időszakban Dél-Szlovákia településszerkezete több változáson ment keresztül. Ezeknek oka főleg a földreformhoz kapcsolódó belső kolonizáció volt, minek eredményeként a magyar közegben számos szlovák (csehszlovák) nyelvsziget jött létre (részletesebben l. Simon 2009.).

A változások a német lakosságot is érintették, melynek létszáma a két világháború közti időszakban jelentősen csökkent. E változás oka legfőképpen az volt, hogy, mint említettük, lehetőség nyílt zsidó nemzetiség bevallására is. A német lakosság számaránya a Csehszlovák Köztársaság megalakulása után végérvényesen az 5%-os határ alá esett. Már a középkorban létrejött néhány igen jelentős német lakosságú településközpont, s ezek a területek a hosszan tartó asszimilációs hatások ellenére egészen a 20. század első feléig megőrizték német jellegüket. Nyugat-Szlovákiában a legnagyobb német központnak Pozsony és közvetlen környéke számított, mely még a 19. században is német többségű volt (Tišliar 2009a, 53–70. p.). Hasonlóan jelentős számú német nyelvű lakosság települt meg a Kis-Kárpátok térségében is. Közép-Szlovákiában kiterjedt német nyelvsziget volt a felső-nyitrai–körmöcbányai térségben, amihez nyelvi szempontból Turóc déli része is kapcsolódott. A harmadik jelentősebb, kompaktabb német lakosságú terület a Szepesség volt (a német településekről részletesebben l. Tišliar 2008, 89–118. p.). Míg a szepességi, felső-nyitrai területek és Turóc déli része a két világháború közti időszakban általában meg tudták őrizni német jellegüket, Pozsony és környéke gyökeresebb változáson esett át, elsősorban a központi közigazgatási szerveknek ebbe a városba történt összevonása miatt, ezt követte Pozsony elszlovákosítása (elcsehszlovákosítása) a beáramló hivatalnoki apparátussal, mely nemcsak Szlovákia területéről érkezett, hanem éppúgy Csehországból is. A harmincas évek folyamán így Pozsonyban fokozatosan túlsúlyba került a szlovák (csehszlovák) lakosság.
A ruszin lakosság, melyet – többek között az igen jelentős csehszlovákiai orosz emigráció hatására – egy nagyobb, közös orosz lakossági csoportba soroltak (nagyorosz, ukrán és kárpáti orosz, 1930-ban orosz és kisorosz lakossági csoport), 1910-hez viszonyítva némileg csökkent. A csökkenést általában azzal magyarázták, hogy 1910-ben az anyanyelv meghatározásánál a felekezeti hovatartozást is figyelembe vették – esetükben a görög katolikus felekezetet –, ez azonban nem felel meg a valóságnak. Az 1921. évi cenzus a csehszlovák statisztika hivatalos véleménye szerint „az 1910-es eredményeket korrigálta” (Sčítání 1921, 76 p.). A ruszin lakosság, ill. annak egyik csoportja főleg az északkelet-szlovákiai térségben, nevezetesen Zemplén északi területén, Sárosban és a Szepességben helyezkedett el. Ezek a „ruszin területek” a két világháború közti időszakban a szlovák nyelvi közeg hatására némileg kisebbedtek.

Dél-Szlovákia 1938-as Magyarországhoz csatolása után Szlovákia etnikai jellegének alakulásában egy újabb sajátos szakasz vette kezdetét. Ennek jellegzetessége, hogy az új területi elrendezés folytán alaposan megváltozott Szlovákia etnikai összetétele. Az átcsatolt területen a magyar lakosság többségben volt, és Szlovákiában gyakorlatilag csak Nyitrától északra és keletre fekvő nagyobb magyar nyelvi nyúlvány maradt. A magyar kisebbség számbelileg az 1940. évi népszámlálás adatai szerint Szlovákia kisebbségei között a 4. helyre szorult a legerősebb német (mintegy 130 ezer), zsidó (72 ezer) és ruszin, ill. ukrán (több mint 61 ezer) kisebbség mögött.17 Az új határok érintették Pozsony és környéke német lakosságát is, amennyiben a müncheni konferencia eredményeként a német többségű Dévény és Ligetfalu a Harmadik Birodalom része lett. A ruszin lakosság száma főleg Kelet-Szlovákia egy részének Magyarországhoz csatolását követően csappant meg az 1930-as tavaszi, ún. kis háború után.

Az ebben az időszakban történt változások azonban a mesterségesen létrehozott csehszlovák nemzetiségre is kihatottak. Az autonómiatörvény elfogadásával a csehszlovák nemzet eszméjét „lecserélték” a cseh és szlovák nemzet létezésére és elismerésére. Fokozatosan, már 1938. végén megindult a cseh „hivatalnokok” első hulláma Szlovákiából Csehországba, s ez a folyamat még inkább felerősödött 1939-ben a Szlovák Állam, ill. a Cseh és Morva Protektorátus kikiáltása után. Míg az 1938-as országos népszámláláskor a csehek száma Szlovákiában csaknem 77,5 ezret tett ki, 1940-re ez a szám 3,5 ezer alá csökkent (Územie a obyvateľstvo 1939, 8–11. p.).

Külön kell szólnunk a zsidó nemzetiségről. Már 1919-ben lehetett vállalni ezt a nemzetiséget, jóllehet a népszámlálást előkészítő tanácskozásokról fennmaradt részletes jelentések szerint megfogalmazódott olyan kérés, hogy a lakosságnak ezt a választási lehetőséget ne ajánlják hangsúlyosan.18 E lakossági csoportról 1919-ből nincsenek adataink, az eredmények közlésénél azokat az „egyéb nemzetiségűek” csoportjához számolták (részletesebben l. Tišliar 2007, 63. p.). A két világháború közti időszakban megtartott cenzusok eredményei között azonban publikálták, s azáltal, hogy lehetőség nyílt zsidó nemzetiség megjelölésére is, a nemzetiségek száma Szlovákiában ebben az időszakban újabb nemzetiséggel gyarapodott. 1921-ben 70 529 csehszlovák állampolgárságú személy vallotta magát zsidó nemzetiségűnek, 1930-ban ez a szám 65 385-ra csökkent.19 A két világháború közötti időszakban így a 4. legnagyobb lélekszámú kisebbséget alkották, mely leginkább a városokban, térbelileg pedig főleg Kelet-Szlovákiában összpontosult. Az 1938-as népszámláláskor, az egyre erősödő zsidóüldözés időszakában, nem egészen 29 ezer lakos vallotta magát zsidó nemzetiségűnek. A bejelentkezési kötelezettség 1940-es elrendelése után kb. 72 ezer személy tartozott ehhez a kisebbséghez, mely az 1939 és 1945 között létezett Szlovák Köztársaság harmadik legnagyobb lélekszámú kisebbsége volt.20

Szlovákia területén a legnagyobb csoportot, a lakosság kb. kétharmadát, a csehszlovák (szlovák) nemzetiségű személyek alkották. Csehszlovákia megalakulása után a szlovák túlsúlyú településhálózat természetes terét elsősorban az északabbra fekvő régiók képezték. A déli régiók közül a korábbi Zemplén, Nógrád és Hont vármegyékben élt szlovák többségű lakosság. Körülbelül a lakosság fele szlovák volt Abaújban és Gömörben is (Tišliar 2009b, 74. p.). A népszámlálások közti időszakban a csehszlovák lakosság számaránya fokozatosan emelkedett. Ebben az időszakban leginkább Szlovákia északnyugati és északi területeinek lakossága gyarapodott, de ugyanezt mondhatjuk Kelet-Szlovákia középső részéről is. Az 1938 végén bekövetkezett területi változások után, amikor Szlovákia tulajdonképpeni területe a korábbi terület középső és északi sávja volt, a szlovák nemzetiségű személyek túlsúlya gyakorlatilag egyértelmű, a lakosság 86–88%-át alkották.

Összegzés

Az etnikai határok és az etnikai jelleg kizárólag statisztikai adatok és módszerek alapján nem értékelhetők. A lakosság etnikai jellegének vizsgálata gyakorlatilag a kezdetektől politikai ügy volt, a népszámlálások egész történetét az etnicitás attribútuma fémjelezte, s valójában ez így van ma is. A belépőadatokat különböző nyomások, propaganda, különféle egyéni vagy csoportérdekek torzíthatták. E torzítások mértékén legfeljebb csak spekulálhatunk, megfogalmazhatunk különböző, többé vagy kevésbé alaptalan hipotéziseket. Nincs olyan népszámlálás, mellyel kapcsolatban ne merülnének fel aggályok, kifogások, túlkapások, olykor még módszertani melléfogások is. Ennélfogva a közzétett adatokat a lakosság etnikai összetételének vonatkozásában sem szabad teljes mértékben abszolutizálni.
Zárszóként azonban meg kell állapítanunk: Szlovákia mindig is a multietnikus és multikulturális országok közé tartozott, és ez a jövőben is így lesz, ami valójában csak növeli az ország hitelét és vonzerejét.

(Fordította Németh István)


Felhasznált irodalom

A Magyar Korona Országaiban Az 1881. Év Elején Végrehajtott Népszámlálás Eredményei. I. kötet. Budapest, Az Országos Magyar kir. Statisztikai Hivatal, 1882.
A Magyar korona országaiban az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás. II. kötet. Budapest, Az Országos Magyar kir. Statisztikai Hivatal, 1882.
A Magyar korona országainak 1900. évi népszámlálása. Első rész. Magyar statisztikai közlemények. Új sorozat, I. kötet. Budapest, Az Országos Magyar kir. Statisztikai Hivatal, 1902.
A Magyar korona országainak helységnévtára. Budapest, Az Országos Magyar kir. Statisztikai Hivatal, 1892.
A Magyar szent korona országainak 1910. évi népszámlálása. Első rész. Magyar statisztikai közlemények. Új sorozat, I. kötet. Budapest, Az Országos Magyar kir. Statisztikai Hivatal, 1912.
Az 1869. évi népszámlálás vallási adatai. KSH Levéltár, 2005.
Berrová, Petra 2008. Zjišťování národnosti obyvatelstva při sčítání lidu na našem území v minulosti a dnes. Demografie, 50. évf., 4. sz.
Boháč, Antonín 1926. Národnostní mapa republiky Československé. Podrobný popis národnostních hranic, ostrovů a menšin. Praha, Národopisná společnost Českoslovanská v Praze.
Boháč, Antonín 1930. Národnost a sčítaní lidu. Praha.
Korabinsky, J. M. 1786. Geographisch-historisches und Produkten-Lexikon von Ungarn. Pressburg.
Fényes Elek 1851. Magyarország geographiai szótára. Pest.
Lexicon universorum regni Hungariae locorum populosorum. Budapest, 1920.
MVSR Slovenský národný archív, f. Minister ČSR s plnou mocou pre správu Slovenska, 1918–1928, 277. sz. doboz, 10688/1919 Adm. Pres.
MVSR – Štátny archív s regionálnou pôsobnosťou so sídlom v Bratislave, Slúžnovský úrad v Trnave, 1856–1922, 11. sz. doboz, 6855/1921 adm.
MVSR Štátny archív s regionálnou pôsobnosťou so sídlom v Nitre, f. Župa Nitra I., az 1919-es népszámlálás megőrzött számlálóívei.
MVSR Štátny archív s regionálnou pôsobnosťou so sídlom v Košiciach, pobočka v Rožňave, f. Obvodný notársky úrad v Stratenej, 1895–1945, krab. administratívne 1918–1920, sign. č. 331/1919 adm., Podrobné poučenie pre popisujúcich povereníkov, § 31, 13. p.
Sčítání lidu v republice Československé ze dne 15. února 1921. I. rész. In Československá statistika, 9. kötet, VI. sorozat, 1. füzet. Praha, Státní úřad statistický, 1924.
Sčítání lidu v republice Československé ze dne 15. února 1921. III. rész. In Československá statistika, 37. kötet, VI. sorozat, 6. füzet. Praha, Státní úřad statistický, 1927.
Sčítání lidu v republice Československé ze dne 1. prosince 1930. I. rész Růst, koncenrace a hustota obyvatelstva, pohlaví, věkové rozvrstvení, rodinný stav, státní příslušnost, národnost, náboženské vyznání. In Československá statistika, 98. kötet, VI. sorozat, 7. füzet. Praha, Státní úřad statistický, 1934.
Simon Attila 2009. Telepesek és telepes falvak Dél-Szlovákiában a két világháború között. Somorja, Fórum Intézet.
Soznam miest na Slovensku dľa popisu ľudu z roku 1919. Bratislava, Ministerstvo s plnou mocou pre správu Slovenska, 1920.
Svetoň, Ján 1970. Slovenské vysťahovalectvo v období uhorského kapitalizmu. In Vývoj obyvateľstva Slovenska. Výber z diela k nedožitým 65. narodeninám J. Svetoňa. Bratislava, Epocha.
Šprocha, Branislav–Tišliar, Pavol 2009a. Populačný vývoj Podkarpatskej Rusi II. Štruktúry obyvateľstva. Bratislava, Infostat.
Šprocha, Branislav–Tišliar, Pavol 2009b. Štruktúry obyvateľstva Slovenska v rokoch 1919 – 1940. Bratislava, Infostat.
Štatistický lexikón obcí v republike Československej, III. diel, Slovensko. Praha, Státní úřad statistický, 1927.
Tišliar, Pavol 2007. Mimoriadne sčítanie ľudu z roku 1919. Príspevok k populačným dejinám Slovenska. Bratislava, Statis.
Tišliar, Pavol 2008. Nemecké národnostné ostrovy na Slovensku podľa výsledkov Šrobárovho popisu ľudu z roku 1919. In Tišliar, Pavol (ed.): Historica 47. Bratislava, Univerzita Komenského v Bratislave.
Tišliar, Pavol 2009a. Etnická a konfesionálna skladba obyvateľov Bratislavy v poslednej štvrtine 19. a v prvej polovici 20. storočia. In Zborník Múzea mesta Bratislavy, XXI. sz., 53–70. p.
Tišliar, Pavol 2009b. Etnická a konfesionálna štruktúra Gemera a Malohontu. Prehľad stavu podľa vybraných statických prameňov v 18. – 1. pol. 20. storočia. Brno, Tribun EU.
Územie a obyvateľstvo Slovenskej republiky a prehľad obcí a okresov odstúpených Nemecku, Maďarsku a Poľsku. Bratislava, Štátny štatistický úrad, 1939.
Vályi András 1796–1799. Magyar országnak leírása, I–III. Budán.


Pavol Tišliar
The ethnic composition of the Slovak population between 1919 and 1949

The ethnic boundaries and ethnicity cannot be assumed solely according to statistical data and methods. The issue of examining the ethnic character of the population was, practically from the beginning, a political issue. The entire history of censuses has been marked by the attribute of ethnicity, and this is true up to date. The entry data may have been distorted in the result of various pressures, propaganda, individual or group interests. We could only speculate about the extent of these biases or formulate various, more or less unfounded hypotheses. There is no census in connection with which no concerns, complaints, abuses, or sometimes even methodological faux pas would have aroused. Therefore, the data published in this study, in relation to the ethnic composition of the population, can not be fully understood as absolute.

 


Pavol Tišliar 314.145(437.6)”1919/1949”
The ethnic composition of the Slovak population 314(=511.141)(437.6)”1919/1949”
between 1919 and 1949 314(=161.25)(437.6)”1919/1949”
314(=411.16)(437.6)”1919/1949”

Keywords: Slovakia. The country’s ethnic composition between 1919 and 1949. The issue of the attribute of ethnicity. Hungarians in Slovakia. Ruthenians in Slovakia. Jews in Slovakia.

 

Aktivista kísérletek a húszas évek szlovákiai magyar politikájában

Az aktivista, vagyis a kormánypárti magyar politika eddig eléggé elhanyagolt területe volt a két háború közötti szlovákiai politikatörténeti kutatásoknak. A marxista történetírás, mivel az általa felállított sablonokba (amelyek a kommunista mozgalom és a burzsoá pártok ellentétére épült) a magyar aktivizmus nem fért bele, egyáltalán nem foglalkozott vele, a rendszerváltás utáni (szlovákiai) magyar történetírás pedig egyoldalúan a budapesti irányítású sérelmi politizálásra összpontosított. Ezért sem meglepő, hogy a jelenséggel először a kitűnő irodalomkritikus, a művelődéstörténetben is jelentőset alkotó Turczel Lajos foglalkozott, aki a két háború közötti korszak szlovenszkói magyar kultúráját vizsgálva feltehetően napi szinten ütközött bele az aktivista magatartás problémájába. Turczel elsősorban a korabeli sajtóra támaszkodva, de nem történészként s a levéltári forrásokat nem ismerve mondott meglehetősen sommás véleményt a magyar aktivistákról: „Kertelés nélkül meg kell mondani, hogy a csehszlovákiai magyar aktivizmus szervilis volt; a mindenkori kormányt fenntartás nélkül kiszolgálta, az uralmon lévő polgári rendszert ízléstelenül dicsőítette, s a kisebbségi helyzet súlyos tényeivel szemben fennhangon hangoztatta, hogy »a magyarság ebben az országban teljes és csorbítatlan jogokkal bír«…” (Turczel 1983, 32. p.) A későbbi történészi értékelések pedig – noha a korabeli szlovenszkói magyar valóság tekintetében Turczel ismeretanyagán jól láthatóan túlléptek – lényegében ugyanazt ismételték, mint a neves irodalomtörténész (Popély 1990), s továbbra sem vettek tudomást arról, hogy az aktivizmust nem lehet annak leárulózásával elintézni. Az aktivista magyar szándékok közül csupán a Magyar Nemzeti Pártnak a második parlamenti választások után történő irányváltása (a prágai kormányhoz való közeledése) kapott kellő szakmai figyelmet, hiszen Angyal Béla (Angyal 2002) mellett részletesen foglalkozott a jelenséggel Szarka László (Szarka 2006) is. Érdemes azonban felfigyelni arra, hogy Angyal munkájában Szent-Ivány politikája a „reálpolitika” jelzőt kapta az „aktivistával” szemben, ami által a szerző már a fogalomhasználattal igyekszik kiemelni az MNP politikáját az aktivista jelző „kompromittáló” kontextusából.1

A jelen tanulmányban – amely egy későbbi monográfia előtanulmányának is tekinthető – azokkal a szlovákiai magyar aktivista kísérletekkel kívánok foglalkozni, amelyek a húszas évek második felét jellemezték. Ezek a korábbi sérelmi-ellenzéki politikusokhoz (Szent-Iványhoz, Lelley Jenőhöz, Mohácsy Károlyhoz) fűződő próbálkozások ugyanis azt igazolják, hogy az aktivizmus fogalmának értelmezésével sokkal óvatosabban kell bánnunk, mint eddig tettük, s jelzik azt is, hogy az aktivizmus is ugyanolyan strukturált volt, mint amilyen maga a társadalom, amely kitermelte azt. A szlovákiai magyar aktivizmus megértéséhez fontosnak tartom azt is, hogy azt ne csupán elszigetelten, magyar jelenségként vizsgáljuk, hanem a csehszlovák politika egészének kontextusában, elsősorban a szudétanémet politikát viszonyítási pontként felhasználva.

A szudétanémet aktivizmus

A szudétanémetek viszonyítási pontként való felhasználása több szempontból is indokoltnak látszik. A szudétanémetek ugyanis a korabeli Csehszlovákia legnagyobb nemzeti kisebbségeként önkéntelenül is példát jelentettek a többi kisebbségi közösségnek. Másrészt Prága nemzetiségi politikája – mivel épp a szudétanémet területek elszakadásától tartottak a legjobban – elsősorban az ő pacifikálásuk szempontjaihoz igazodott. Harmadrészt pedig az aktivizmus mint politikai stratégia épp a szudétanémet pártok magatartása kapcsán vált elfogadott és hosszú éveken át meghatározó jelentőségű politikai jelenséggé.
Az aktivizmus általánosabb értelemben olyan magatartást jelöl, amikor valaki aktívan, tevékenyen részt kíván venni valakinek a munkájában.2 A közép-európai politikában ez a fogalom épp a cseh–német együttélés viszonyrendszerében honosodott meg, hiszen a dualista Monarchia időszakában azokat a cseh politikusokat nevezték aktivistának, akik az osztrák politikába való szerves bekapcsolódásuk által kívánták előremozdítani a cseh nemzeti törekvések megvalósulását. Az aktivizmusnak ez az értelmezése honosodott meg aztán a húszas évek első felében, amikor is a prágai kormányzattal való mindennemű együttműködést elutasító, és valójában Csehszlo­vá­kiá­nak mint államnak a jogosultságát is negáló, „negativista” magatartás mellett a szudétanémet politikában fokozatosan teret kapott az a fajta politikai stratégia, mely szerint a német kisebbség alapvető célkitűzéseit csak a csehszlovák pártokkal való együttműködés révén, a hatalmon belülre kerülve lehet megfelelően képviselni. Ettől fogva pedig azokat a szudétanémet pártokat és politikusokat, amelyek (akik) hajlandóak voltak együttműködni a csehszlovák kormányzattal, esetleg maguk is beléptek a kormányba, aktivistáknak kezdték nevezni.

Az, hogy az 1925-ös és 1929-es parlamenti választásokon a szudétanémet választók többsége aktivista pártokra adta le a szavazatát, korántsem volt magától értetődő jelenség, sőt a csehszlovák államalapítás eseményeit tekintve egyenesen meglepőnek lehet minősíteni.

A fejlett iparral s polgárosult társadalmi viszonyokkal rendelkező és a történelmi cseh országrészek peremterületeit homogénen lakó német közösség az első világháború végén és a Monarchia felbomlásának heteiben határozottan elutasította a német szállásterületet is magába foglaló Csehszlovákia tervét, s az önrendelkezés elvéhez ragaszkodva négy német provinciát hozott létre: Deutschböhmen, Sudetenland, Böhmerwaldgau, Deutschsüdmähren. (Kural 1993, 15. p.) Ezeket a német Ausztria, hosszú távon pedig egy egységes német nemzetállam részeként képzelte el. Ez azt jelentette, hogy a németek ugyan elismerték a cseh nemzet jogát a saját nemzeti állam létrehozására, de elutasították a történelmi cseh határok elvén kialakítandó csehszlovák állam ideáját, s a csehekkel nem a csehszlovák államon belül, hanem az államközi kapcsolatok szintjén kívántak baráti együttműködést kialakítani. Ennek az adott helyzetben a realitásokat figyelembe nem vevő, merev – Josef Ladislav Beran cseh történész szerint a tehetetlenség érzéséből fakadó dacos (Beran 2009, 76. p.) – magatartásnak is köszönhető, hogy a német politikai reprezentáció az államfordulat heteiben két ízben is visszautasította azokat a cseh megkereséseket, hogy németek vállaljanak részt a hatalomból. (Valenta 1994, 211. p.)

Így Prágának – mint azt az 1919. március 4-i események, s az aznapi 53 áldozat (ebből 2 cseh katona, a többi német civil) szomorú ténye is jelzi3 – csupán a nyers erőszak alkalmazása által sikerült biztosítania, hogy a szudétanémetek elismerjék a csehszlovák kormány fennhatóságát. Az erőszak és az 1919. szeptember 10-én aláírt Saint Germain-i békeszerződés hatására a szudétanémet politika végül is kénytelen volt akceptálni a csehszlovák állam realitását, noha továbbra is fenntartásokkal viselkedett vele szemben. A márciusi tragikus sortüzek, amelyek a német emlékezetben a két háború között végig a cseh erőszak szimbólumaként őrződtek meg, fontos szerepet játszottak a szudétanémet identitás kialakulásában, ám abban is, hogy a szudétanémet politika a csehszlovák állam elutasítása helyett a realitással nagyobb rokonságot mutató stratégiák mentén szerveződjön meg. Ennek jegyében részt vettek a cseh országrészekben 1919 nyarán megtartott községi választásokon is. Az állam elfogadásának végleges mérföldköve azonban a Saint Germain-i béke aláírása volt számukra, hiszen ezt követően a korábban az osztrák békedelegáció tagjaiként Párizsban tartózkodó vagy a megszálláskor Bécsbe menekülő szudétanémet politikusok nagy része visszatért Csehszlovákiába – ezt Masaryk elnök amnesztiája is elősegítette –, s nekilátott a szudétanémet pártok kiépítésének.
Az ekkor kiformálódó szudétanémet pártok politikájának vezérmotívumában alapvető egyezések voltak, hiszen a csehszlovák állam realitását ugyan akceptálták, de az állam nemzetállami és centralista szerkezetét határozottan elutasították. Ennélfogva szinte valamennyi német párt programja – beleértve a nacionalista jobboldali és szociáldemokrata pártot is – az autonómia különböző változataira épült. Mivel azonban gyakorlati politizálásukban a csehszlovák politikai közeg elutasításának a mozzanata kifejezetten erős volt, s a passzív kivárás jellemezte (Beran 2009, 105. p.), tevékenységük meglehetősen kontraproduktív volt. Persze az együttműködés elutasítása legalább ugyanilyen mértékben jellemezte a hivatalos csehszlovák politikát is, amely a német szándékokat – elszakadási törekvéseként értelmezve azokat, s még a jogos német törekvésekben is a köztársaság dezintegrációjának a veszélyét látva – menetrendszerűen elutasította. A cseh–szlovák többség saját nemzeti forradalma termékeként tekintett a köztársaságra (Kučera 1999, 603. p.), s a megszerzett hatalmat egyáltalán nem kívánta sem a németekkel, sem más nemzetekkel megosztani. Ennek jeleként a köztársaság szerkezetét rögzítő alkotmányt a németek, magyarok és más nemzetiségek kizárásával összehívott csehszlovák forradalmi nemzetgyűlés fogadta el. Az 1920. február 29-én elfogadott, szellemiségében amúgy demokratikus és liberális alkotmány pedig a nyilvánvalóan nemzetiségi államot a fiktív csehszlovák nemzet nemzetállamává nyilvánította, amivel a lakosság egyharmadát még akkor is másodrendű állampolgárrá degradálta, ha tudjuk, hogy az alkotmány paragrafusai az államalkotó nemzet számára semmiféle konkrét előnyöket nem biztosítottak.

Az alkotmány és az első parlamenti választások eredményeként kialakult politikai erőtérbe a német pártok kivétel nélkül az önrendelkezés jogának igényével léptek be, ám egymáshoz viszonyítva jól érzékelhető különbségekkel. A nacionalista jobboldali pártok (DNP, DNSAP), melyeknek a vezető személyisége a csehszlovák állammal szemben szuperkritikus Rudolf Lodgman volt, továbbra is a negativizmus politikáját szorgalmazták, s meglehetősen mereven elutasították a cseh politikával való együttműködést. A szociáldemokraták (Deutsche Sozialdemokratische Arbeiterpartei – DSAP) és a polgári pártok (Bund der Landwirte – BdL, Deutsche Demokratische Freiheitspartei – DDFP, Deutsche Christlichsoziale Volkspartei – DCV) viszont hajlandóak voltak a csehszlovák pártokkal való kooperációra. Ők is fenntartották ugyan igényüket az önrendelkezési jogra, ám azt a nacionalista pártokkal szemben egyre inkább egy Csehszlovákián belüli megoldásként kezdték értelmezni.

Az a feszültség, amely az államalapítás hónapjaiban a cseh és német politikai reprezentáció között felhalmozódott, a későbbiekben is csak nagyon nehezen oldódott, sőt az első parlamenti választások utáni időszakot is inkább a konfliktusok jellemezték,4 ami elsősorban a kisebbségek minden közeledési kísérletét elutasító cseh politika felelőssége volt. A cseh–német együttműködésre a jó példát – talán nem véletlenül – a gazdasági élet szereplői mutatták fel, hiszen a német és a cseh gyáriparosok szövetsége már 1922-ben együttműködési szerződést kötött egymással. Még ugyanebben az évben a szudétanémet pártok végleg két táborba tömörültek, a DCV, a BdL és a DDFP ugyanis kilépett a nacionalista pártokkal alkotott Német Parlamenti Szövetségből, s létrehozta a Német Munkaközösséget (Deutsche Parlamentische Arbeitsgemeinschaft – DPAG), amely a következő években a cseh politikával való kooperálás motorjaként működött. Gyakorlatilag ettől az időtől kezdve a német pártok egy része több kérdésben is a cseh pártokéhoz közeli álláspontot fogalmazott meg, amely egyetértés több törvényjavaslat esetében azoknak a polgári német pártok általi megszavazásában is megmutatkozott. Sőt miután az 1923-as községi választásokon a német aktivisták több szavazatot szereztek, mint a nacionalista pártok, a parlamenti ciklus végén már konkrét megbeszélések is folytak a németeknek a kormányba való bevonásáról. (Beran 2009, 210. p.) S bár ebben látszólag mindkét fél érdekeltnek látszott, elsősorban a német politika volt az, mely az államapparátusban és a gazdasági életben is jelentkező folyamatos pozícióvesztés miatt egyre sürgetőbbnek látta, hogy részt kapjon a hatalomból. Cseh részről a közeledés legfőbb szorgalmazójaként Masaryk köztársasági elnököt lehet megnevezni, aki az első parlamenti ciklus időszakában számos tárgyalást folytatott német politikusokkal (akik közül többen személyes jó ismerősei voltak) a cseh–német együttélés perspektíváiról.5

A kormányzattal való együttműködés szándékában – a mindenkori budapesti kormányzattal ellentétes módon – a német aktivistákat a hivatalos berlini politika is támogatta. Walter Koch prágai német követ egy 1923-ban megfogalmazott levelében a sérelmi politikával kapcsolatban a követezőket írta: „A német képviselőknek sem a törvényhozásra, sem a közigazgatásra nincs semmiféle befolyásuk. Tevékenységük nem más, mint a német vidék szavakat a tettekkel azonosító falusi kocsmai közönségének szolgáló színjáték.” A kormányzathoz való közeledés politikáját ezzel szemben pozitívan ítélte meg: „Az, hogy a Birodalom szimpátiája az értelmes reálpolitika mellett áll, nem kérdéses. A németek ebben az államban, akár akarják, akár nem, életre-halálra össze vannak kapcsolva a csehekkel. Ha a cseheket valamiféle együttműködésre tudják bírni, s ha közben nem engednek a saját nemzeti méltóságukból és sajátosságaikból, akkor befolyást nyerhetnek az államapparátusra és gátat állíthatnak a cseh fanatizmusnak is. Ez mind nekik, mind a Birodalomnak is a legjobb megoldás lesz.” (Idézi: Brügel 2006, 244–246. p.) Kochnak ezt a véleményét az 1923-tól külügyminiszteri tisztséget betöltő Gustav Stresemann is osztotta.

Ám a német–cseh kormányzati együttműködésre ekkor még nem voltak adottak a feltételek, hiszen a felek olyan feltételeket szabtak ennek, amelyeket kölcsönösen nem tudtak és nem akartak teljesíteni: a szudétanémetek a köztársaság szerkezetének megváltoztatását követelték, a csehek viszont az állam iránti feltétlen lojalitás kifejezését várták volna a német pártoktól – kölcsönösen hiába. Így a német politika az első parlamenti ciklus végéig egységesen ellenzéki pozícióban maradt.
1925 talán legfontosabb európai esemény a locarnói egyezmény volt, amely a Németország és az antanthatalmak közötti megbékélés által mintegy lezárta a versailles-i béke aláírását követő évek európai hidegháborúját. A versailles-i államhatárok garanciája biztonságérzettel töltötte el a cseh-szlovák politikát, amely egyfajta belső Locarnót kezdett szorgalmazni a németekkel. Ehhez teremtett jó kiindulási pontot az 1925-ös parlamenti választások után előállt belpolitikai helyzet, amikor is a győztes Agrárpárt az addigi össznemzeti koalíció ideájával szakítva egy tisztán polgári (a szociáldemokratákat nélkülöző) kormány összeállítását tűzte ki célul. Ehhez a Szlovák Néppárt bevonása mellett elsősorban a német polgári pártok megnyerésén keresztül vezetett az út. Annál is inkább, mert az aktivizmusra hajlamos német erők kitűnően szerepeltek a választásokon, a BdL, a DCV és a DSAP a szudétanémet szavaztok 76%-át megszerezte, míg a két nacionalista német pártnak csupán azok 24%-a jutott.6 Vagyis a német szavazók a konfrontáció helyett az együttműködésre voksoltak, bár azt látnunk kell, hogy a német pártok részéről az aktivizmus nem jelentette a német érdekek képviseletének a feladását. Ezt az új parlamentben a Franz Spina által a német polgári pártok nevében felolvasott nyilatkozat is jelezte, amely határozottan leszögezte, hogy a német pártok ragaszkodnak az önrendelkezés elvéhez, a csehszlovák állam „egyoldalú nemzeti felépítményét” pedig továbbra is elutasítják.7

A határozott ellenzéki hangvétel és a kormányzat több kisebbségellenes intézkedése ellenére azonban a németek kormányba lépése egyre nagyobb realitást nyert, s 1926 őszén valósággá is vált: a BdL és a DCV az ún. úri koalíció része lett. Az agrárpárti Franz Spina közmunkaügyi, a keresztényszocialista Robert Mayr-Harting pedig igazságügy-miniszterré avanzsált.

A német aktivisták kormányba lépése – bár ma annak tűnhet – korántsem jelentett valamiféle végleges cseh–német kiegyezést. A koalíció ugyanis merő pragmatizmusból, hatalmi-politikai érdekből született, s nem állt mögötte valós nemzetpolitikai megegyezés. Ezt jelzi, hogy a korábbi feltételekkel ellentétben a csehek nem kívánták a németektől lojalitási nyilatkozatukat, a németek pedig nem szabtak olyan feltételeket a csehek felé, amelyek a nemzetállami keretek lebontását feltételezték volna. Az igazi problémát azonban az jelentette, hogy míg a németek egy új csehszlovák nemzetiségi politika kezdeteként, a nemzetállami keretek lebontásának első lépéseként értelmezték a kormánykoalíciót, a csehek a németek felé tett engedmények lezárásaként, egyfajta végső lépésként gondoltak rá. Ez pedig előrevetítette azt az eredménytelenséget, amely összességében a németek kormánytagságát jellemezte, hiszen az apró engedményeken, az ellenséges közbeszéd visszaszorulásán kívül vajmi keveset tudtak elérni. A csehszlovák állam nemzetállami keretinek lebontását pedig egyáltalán nem. (Vö. Beran 2009, 226. p.)

A magyar aktivizmus kezdetei

A szlovákiai magyar politika kezdetei számos pontban mutatnak ugyan azonosságot a szudétanémet mintával, ám az eltérések is nyilvánvalóak. Ezek a különbségek több okra vezethetők vissza, így az osztrák tartományok és a történelmi Magyarország eltérő politikai hagyományaira, a Felvidék etnikai sajátosságaira, s nem utolsósorban Budapest Berlintől eltérő magatartására, hiszen a Bethlen István vezette budapesti kormányzat – bár szintén Versailles teljesítésének az útját választotta – végig elutasította a szlovákiai magyar pártok Prágával való együttműködését, amelyben az államhatárok legitimizálásának a veszélyét látta.
Az 1919 első napjaiban szlovákiaivá lett magyar közösség a szudétanémethez hasonlóan elutasítóan fogadta ugyan az új államot és határait, ám politikai képviselete az első napoktól kezdve felismerte azt, hogy a magyar lakosság érdekvédelme szükségessé teszi a csehszlovák politika különböző szintjeibe való bekapcsolódást. Ennek a felismerésnek a jegyében vállalták a részvételt 1919 tavaszán a Pozsony és Komárom megye ideiglenes bizottságába kinevezett magyar közéleti személyiségek (köztük Kürthy Lajos báró, Bartal Aurél volt főispán vagy Szüllő Géza),8 s ennek jegyé­ben ajánlotta fel az együttműködést az impériumváltás napjaiban a Pozsonyt és a Kassát irányító magyar szociáldemokrácia a városukat megszálló új hatalom képviselőinek. Az együttműködés azonban nem jelentett behódolást, hiszen mind Bartalék, mind a Molnár Miklós vezette kassai9 és a Wittich Pál vezette pozsonyi szociáldemokrácia leszögezte, hogy az együttműködés szándéka nem jelenti a fennálló helyzet és a csehszlovák megszállás jogosságának elismerését (ne felejtsük el, hogy 1919 elején még messze voltunk az új határok nemzetközi szentesítésétől).
A szlovákiai magyar politika szubjektumainak megkésett kialakulását elsősorban az 1920 áprilisára kiírt első parlamenti választások gyorsították fel. Az első választásokon a magyar politika alapvetően ellenzékiként határozta meg magát, hiszen a két polgári párt, az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) és a kisgazdák mellett a Szlovenszkói Német–Magyar Szociáldemokrata Párt is ilyen programmal indult. Sőt – bár Popély Gyula és Angyal Béla a kormányzat érdekeit szolgáló álmagyar pártnak minősítették (Popély 1995, 80. p.; Angyal 2002, 62. p.) – a kassai választókerültben induló Magyar Nemzeti Pártnak is ellenzéki programja volt, igaz, a keresztényszocialistákétól eltérően jórészt liberális ihletésű.10

Az 1920 áprilisában megtartott első parlamenti választások során a magyar lakosság szavazatai nagyjából egyenlő arányban oszlottak meg a baloldalt képviselő szociáldemokrácia és a jobboldali polgári pártok között, ami egyben azt is jelentette, hogy a magyar szavazók döntő többsége olyan pártokra adta szavazatát, amelyek ragaszkodtak a magyar lakosság önrendelkezési jogához. A szociáldemokrácia, másfelől a polgári pártok Csehszlovákiához való viszonyában azonban mégis jól látható különbség volt felfedezhető. Míg az utóbbiak – mint azt képviselőiknek a parlamentben felolvasott nyilatkozatai is igazolják11 – továbbra is ideiglenes és csak az erőszak útján fenntartott állapotként tekintettek a szlovákiai magyarok helyzetére, a szociáldemokraták már a csehszlovák államon belüli megoldásként értelmezték az önrendelkezést, tehát ha közvetetten is, de elismerték a csehszlovák államot, s jelezték, hogy azon belül kívánják szocialista harcukat megvívni.12 Ellenzéki álláspontjukat a csehszlovák kormánnyal szemben azonban ők is fenntartották, s a csehszlovák kormányok nacionalizmusát kemény szavakkal bírálták.
A kétpólusú (bal- és jobboldali ellenzéki) magyar politika kontextusai az első parlamenti ciklus időszakában (1920–1925) gyorsan megváltoztak. Csehszlovákia államjogi helyzete stabilizálódott, a határok véglegesültek, a csehszlovák gazdaság prosperálni kezdett. Eközben az 1920 elején elfogadott új alkotmány utat nyitott a térség legjobban működő parlamentáris demokráciájának kiépülése előtt. Csehszlovákia belső viszonyai oly mértékben stabilizálódtak, hogy az a köztársaság európai politikában betöltött pozíciójára és megítélésére is kihatott. A korábban sokak által életképtelen „szörnyszülöttnek” nevezett állam gazdasági és politikai szempontból is stabil és nemzetközileg is elismert országgá vált.

Mindez kihatott arra, hogy a Csehszlovákiai megítélése szempontjából addig meglehetősen egysíkú szlovákiai magyar politika is színesedni kezdjen, és az ellenzéki-sérelmi magatartás mellett más életképes alternatívák is megjelenjenek. Csehszlovákia Kommunista Pártjával (CSKP) megjelent a bolsevik típusú baloldal, amelynek egyik bázisát épp a korábbi magyar szociáldemokraták jelentették, s amely – legalábbis a jelszavak szintjén – támogatta a nemzetiségek önrendelkezési jogát. Másrészt a Csánki Aladár és Csomor István vezette Köztársasági Magyar Földmíves Párttal (KMFP) színre lépett az első olyan magyar politikai erő is, amely már nyíltan felvállalta a Csehszlovák Köztársaság iránti lojalitását és ezzel együtt a kormány támogatását – megszületett a magyar aktivizmus.
Az az aktivizmus azonban, amelyet a Csomor vezette „köztársasági magyarok” képviseltek, semmiben sem hasonlított a korábban már vázolt szudétanémet aktivizmusra. Eleve olyan pártról volt ugyanis szó, amelyet a kormányzati érdekek, elsősorban Milan Hodža szándékai hoztak létre, s amelyben a legfőbb kötőanyagot annak a hite jelentette, hogy a kormánypárti magatartásért cserében Prága földet ad a pártba belépőknek (nem véletlenül volt a párt egyik jelszava „Szervezkedj, légy köztársasági, hogy az osztozkodásnál hoppon ne maradj!”13).

S bár Gútán és néhány más délnyugat-szlovenszkói községben jelentős számú földigénylőt tudott a párt a saját soraiba csalogatni, az 1923-as megyei választások, amelyeken a párt listájára csupán 23 ezer szavazat érkezett,14 világosan jelezték Csomorék politikai kísérletének a korlátait. S ezen még az olyan látványos PR-akciók sem segíthettek, mint az, amikor 1925 májusában a KMFP nagy csinnadratta közepette szállította fel két különvonattal mintegy kétezer hívét Prágába, az épp akkor zajló gazdasági kiállításra, hogy azok magyar népviseltbe öltözve és magyarul énekelve igazolják a cseh közvélemény előtt szlovákiai magyaroknak a csehszlovák állam iránti lojalitását.
A KMFP választóit leginkább a be nem váltott ígéretek (főleg az elmaradt földkiutalások) és a Hodža iránt túlzásba vitt szervilizmus taszította, míg a kormányzatot a magyar republikánus mozgalmába ölt anyagiak megtérülésének egyre csökkenő esélye kezdte nyugtalanítni. Így a párt az 1925-ös parlamenti választásokon már nem is indult külön listán, hanem a csehszlovák Agrárpárt listáján indította jelöltjeit – meglehetősen kevés eredménnyel.15 Ez az eredmény eldöntötte a párt sorsát, amely a következő években fokozatosan felszámolta önállóságát és 1929-re véglegesen beolvadt az Agrárpártba, ahol egy „alig önállósággal” bíró szekciót alkotva folytatta tovább tevékenységét.
Az 1925-ös parlamenti választások előtt még egy aktivista színezetű és a szlovákiai magyar falu lakosságát megszólítani igyekvő párt alapítására került sor. Az 1924 szeptemberében megalakult Országos Parasztpárt életre hívása mögött azonban jórészt a pártalapító Mikle Vince személyes ambíciói álltak. A kezdeti nagy lendület után – hiszen a párt vezetői három hónap alatt 350 ezer tagot kívántak a pártba beszervezni – a pártszervezés gyorsan kipukkadt. A megalapítása után egy évvel csupán 37 helyi alapszervezettel rendelkező párt az 1925-ös választásokon csak két választókerületben, az érsekújváriban és a kassaiban indult, Szlovákia többi részén pedig az Agrárpárt támogatására szólította fel híveit.16 A választások azonban egyértelmű kudarcot hoztak számukra, hiszen mindössze 4,5 ezer szavazattal és mandátum nélkül végeztek.17 A kudarc hatására a párt 1926-ban feloszlatta magát, Mikle pedig véglegesen kikopott a politikából.
Csomor és Mikle pártalapítási kísérlete és pártjaik választási kudarca számos – a kor politikusai számára is világosnak tűnő – üzenetet hordozott magában. Az ugyanis, hogy Csomorék életképes szervezeti hálózatot tudtak kiépíteni, s a választásokon – ha nem is nagy, de azért – nem lebecsülendő számú szavazót állítottak maguk mögé, jelezte, hogy a szlovákiai magyar társadalom egyes rétegeiben, főleg a gazdatársadalomban ott az igény a változásokra. Igény volt arra, hogy az egyre inkább meddőnek tűnő sérelmi politizálást (amelyről Robert Mayr-Harting német keresztényszocialista szenátor mondta azt, hogy a magyarok „nagykalapáccsal akarják szétverni a köztársaságot anélkül, hogy erre az erejük megvolna”18) a magyar lakosság gazdasági és szociális problémáit enyhíteni tudó konstruktívabb politikával váltsák fel. Ennek tükrében a két párt választási kudarca nem a többségi nemzettel való együttműködés kudarcát jelentette, hanem sokkal inkább a kormányzat feltétel nélküli kiszolgálására és az egyéni érvényesülésre épülő politizálás csődjét. Nem negálta viszont az ésszerű együttműködés szükségességét. Annál inkább sem, mert erre nézve bizonyosfajta példával szolgálhatott a szudétanémet közösség, amelynek pártjai a húszas évek közepén úgy léptek a cseh politikával való kooperáció útjára, hogy közben a német lakosság alapvető nemzeti követeléseiről és a csehszlovák állam szerkezeti átépítésének céljáról nem mondtak le. Az így differenciálódott német politika – vagyis hogy sérelmi ellenzék mellett létrejött egy a kormánnyal együttműködő vonal – pedig sokkal több eredményt tudott felmutatni, mint az egy vágányon haladó magyar politizálás.
A „német út” követésének szándéka ismerhető fel abban a politikai fordulatban, amely a Szent-Ivány József vezette Magyar Nemzeti Párt magatartását 1925 és 1927 között jellemezte, s amely a két háború közötti korszak legígéretesebb szlovákiai magyar kiegyezési kísérlete volt a prágai kormányzattal.

A Magyar Nemzeti Párt a „német úton”

Az 1920-ban kezdődő parlamenti ciklus feléhez közeledve nem csupán a külső szemlélők, hanem az érintett politikusok számára is egye inkább nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy annak a deklaratív, sérelmi politikának, amelyet a magyar ellenzék addig folytatott, meglehetősen behatároltak a lehetőségei. Az eredménytelenség mellett figyelmeztető jel volt a két magyar párt elszigeteltsége is, hiszen a parlamentben nem rendelkeztek valós szövetségessel, s nemhogy a centralista pártokkal, a szudétanémet és a szlovák pártokkal sem tudtak érdemleges együttműködést kialakítani. Helyzetüket az is jelezte, hogy a hatalom csak minimális párbeszédet folytatott velük, s a parlamentbe bejutott összes párt közül 1921 végéig egyedül az Országos Keresztényszocialista Párt vezetői nem kaptak meghívást Masaryk elnöktől.19
A szlovákiai magyarok számára nem kis politikai és gazdasági hátrányokat szülő helyzet megváltoztatásának igénye a Szent-Ivány József vezette kisgazdapártban fogalmazódott meg, ami azért sem meglepő, mert a kisgazdákat a keresztényszocialistákhoz képest eleve olyan formációként tartották számon, amely a szimbolikus politikával szemben nagyobb szerepet tulajdonított a gazdasági kérdéseknek. Másrészt Szent-Ivány József, maga is földbirtokos lévén, jól ismerte a szlovákiai magyar gazdák nehéz helyzetét.

Ezeknek az impulzusoknak is köszönhető, hogy a bejei földbirtokos már 1922-ben olyan kisebbségi magatartás modelljét vázolta fel, amelyben a nemzethez való hűség mellett az állam iránti alkotmányos lojalitás is helyet kapott volna, s teremtette volna meg ezzel a kormányzattal való együttműködés alapját. (Szarka 2006, 34. p.) Egy ilyen kísérlethez azonban akkor még nem voltak adottak a körülmények. Ezt igazolják azoknak a tárgyalásoknak az eredményei is, amelyek a szövetkezett ellenzéki pártok és a kormányzat megbízottjai között 1922 tavaszán zajlottak. (Szarka 2006, 32–33. p.) A kormány kezdeményezésére kezdődő megbeszélések első fordulójára, amely során a magasabb szintű megbeszéléseket elő kellett volna készíteni, Pöstyénben került sor, ahol a magyar pártok delegációja bejelentette, hogy elismerik a békeszerződés realitását, s megfelelő garanciák esetében akár aktív kormányzati munkát is készek vállalni. A korábban már kidolgozott és Budapesten is egyeztetett sérelmi-követelési lista – amelynek átnyújtására nem került sor – azonban eleve olyan feltételeket tartalmazott, amelyek a csehszlovák fél számára az adott formában elfogadhatatlanok lettek volna, így joggal feltételezhetjük, hogy a magyar fél részről inkább csak egyfajta reakciópróba volt a tárgyalás. (Szarka 2006, 34., 39. p.) De a kormányzat sem vette azokat komolyabban, s feltehetően csak azt kívánta szondázni, miként lehetne a magyar politikát leválasztani a szlovák autonomista mozgalomról.
A csehszlovák és a kisebbségi pártok közeledésének ekkor még – sok más ok mellett – a parlamenti mandátumok megoszlásának matematikája sem kedvezett, ám az 1925 őszére kiírt rendkívüli parlamenti választások előtt már sejteni lehetett, hogy ez a helyzet – elsősorban a kommunisták előretörése és a nemzeti koalíció fontos tagját alkotó szociáldemokrácia várható meggyengülése által – könnyen megváltozhat. Nagy reményekkel várta a választásokat Szent-Ivány József is, azt remélve, hogy a Kisgaz­dapárt sikeres megújítása esetén sikerülhet az addig nagyobb választói bázissal bíró, s Budapest erkölcsi és főleg anyagi támogatásának nagyobb részét is maga mögött tudó OKP árnyékából kilépniük. Mivel azonban az OKP a kormányzattal szembeni merev, hajthatatlan magatartást már lefoglalta magának, a kisgazdák számára csak a Prágával szembeni békülékenyebb politika útján nyílhatott tér, amit a párt vezetői jó érzékkel ismertek fel. Sőt egy ilyen magatartás a Bethlen István által Magyarország elé kijelölt út szempontjaival sem volt összeegyeztethetetlen.

A kisgazdák számára a váltáshoz kedvező pillanatot kínált az OKP-n belül 1924-től kirobbant belső válság is, amely közvetlenül az 1925 őszén megtartott parlamenti választások előtt végül pártszakadáshoz vezetett. Az OKP belső válsága alatt Szent-Ivány váratlanul a jobboldali magyar pártok egyesítésének és egy nemzeti alapon szerveződő pártnak az ötletével állt elő, amely az ő elképzelései szerint azt jelentette volna, hogy miután az OKP-ból annak szlovák szakosztálya leválik, s esetleg abból más csoportok is kiválnak, a maradék beolvad a Kisgazdapártba. (Angyal 2002, 122. p.) Ez az elképzelés azonban nem jött be, hiszen az OKP túlélte a válságot, megtartotta szlovák szakosztályát, s csupán a pártharcokban vereséget szenvedett Lelley-csoport vált ki belőle. Az OKP új elnöke pedig az a Szüllő Géza lett, aki nemhogy a közös párt ötletét utasította el, hanem az egységes választási fellépését is,20 s így a Szent-Ivány által beharangozott egységes magyar pártból csupán annyi valósult meg, hogy a Kisgazdapárt és a Magyar Jogpárt összeolvadt és Magyar Nemzeti Párt (MNP) név alatt folytatta tovább működését. S bár új volt a név és új a párt elnöke (Törköly József), a tartalom maradt, s Szent-Ivány is megtartotta vezéri szerepét.

Az egységes párt létrejöttének kudarca nem akadályozta, sőt még elő is segítette azt, hogy az OKP-vel való versenyben az MNP a merev ellenzékiségtől a kormánnyal való kiegyezés reálpolitikájának az irányába lépjen tovább. Ennek a lépésnek a gazdasági motivációját Szent-Ivány már 1924 végén megfogalmazta. Fejtegetése szerint mivel Magyarország csak kevés segítséget tud nyújtani a szlovenszkói magyarság gazdasági önszerveződéséhez, szükségesnek látszik, hogy a „tót vagy a cseh gazdasági élet erősségeiből merítsünk,”21 vagyis elkerülhetetlen a csehszlovák gazdasági életbe való erőteljesebb bekapcsolódás, a gazdasági kooperáció. Szent-Ivány fejében azonban a csehszlovák gazdaságba való integrációt szükségszerűen követte volna a politikai integráció is, amelynek első lépéseként a szudétanémet pártokkal való szorosabb együttműködés kialakítását jelölte meg, majd ezt követően olyan program kialakítását, amely „a nemzeti kisebbségeknek a kormányban való részvételét sem zárja ki”.22 Ez a forgatókönyv képezte annak az általa nemzeti reálpolitikának nevezett stratégiának az alapját, amelynek legfőbb célját abban jelölte meg, hogy az kenyeret adjon a szlovenszkói magyaroknak.23

A német pártokkal beharangozott együttműködés jeleként az 1925-ös választásokon az MNP, amely a Szepesi Német Párt jelöltjeit is felvette saját listájára, a csehországi német agrárpárttal, a Bund der Landwirtével koalícióban indult. Az eredmények pedig Szent-Iványt igazolták, hiszen az MNP 5 képviselői helyet szerzett, amelyből egyet a szepesi németek képviselője, Nitsch Andor kapott. S mivel a ruszinszkói magyar pártok jelöltje, Korláth Endre is az ő képviselői klubjukba lépett bele, az OKP 4 képviselőjével szemben Szent-Ivány 6 fős képviselői csoportot vezethetett a parlament képviselőházába.
Az MNP és a keresztényszocialisták közötti erőviszonyok megváltozását és Szent-Ivány politikájának vonzerejét az egyes járások választási eredmények is jelezték, hiszen az MNP a húsz magyar jellegű járásból (ahol a magyar lakosság száma meghaladta a 20%-ot) 13-ban több szavazatot szerzett, mint riválisa.24 Ha pedig csak azokat a járásokat nézzük, ahol a magyarok aránya meghaladta a 80%-ot, akkor az eredmény 7:2 volt a nemzeti pártiak javára.25 Az OKP csak a két járási szintű nagyvárosban (Pozsonyban és Kassán), valamint az olyan erősen katolikus vidékeken, mint Rozsnyó, Somorja vagy Galánta környéke tudott több szavazatot szerezni a kisgazdáknál.
A parlamenti választások eredménye megfelelő felhatalmazást adott Szent-Iványnak, hogy a keresztényszocialisták és egyes magyarországi körök várható támadásai ellenére is a kampány során meghirdetett reálpolitika útján haladjon tovább. Ezt a szándékot az új parlamentben elmondott első beszéde is megerősítette, amely felszólalás során a magyar pártvezér bejelentette, hogy „a nemzetünk sorsán való siránkozás és a rajtunk esett súlyos jogtalanságok ellen való tiltakozás” politikájának a kudarcát látva olyan reálpolitika útára kíván lépni, amely továbbra is a magyar kisebbség önrendelkezési jogának elvitathatatlanságára épül, de amely a szlovákiai magyar közösség gazdasági és politikai pozícióinak megerősítését szolgálja.26 Vagyis olyan programot fogalmazott meg, amely nagyban hasonlított az MNP-vel közös parlamenti klubot alakító BdL és a többi aktivista német párt felfogásához: az alapvető nemzeti célkitűzéseket megtartva, a többségi pártokkal való együttműködés útján kívánta megváltoztatni a köztársaságnak a kisebbségek számára elfogadhatatlan nemzetállami szerkezetét.

Olyan aktivizmus programját vázolta tehát fel, amely teljesen különbözött a Csomor-féle aktivizmustól, hiszen úgy hirdetett kooperációt a csehszlovák pártokkal, hogy közben a trianoni rendezést illető elutasító elvi álláspontját továbbra is fenntartotta, s aktivista politikájának lényegeként a „csehszlovák nemzeti állam gondolata és erőszakolása ellen” valamint a „nemzeti autonómia” kiküzdéséért való küzdelmet nevezte meg.27

Az MNP a kormányba való belépés Rubiconján

Az 1925-ös parlamenti választások a szociáldemokrácia számottevő visszaszorulását rögzítették. A magyar szociáldemokrácia teljesen elbukott, a német is jelentősen meggyengült, de az országos politikára a legnagyobb hatással mégis az volt, hogy a csehszlovák szociáldemokrácia mandátumszáma 74-ról 29-re csökkent. A hagyományos baloldal szavazatainak jó részét Csehszlovákia Kommunista Pártja vitte el, amely 41 mandátummal az ország második legnagyobb pártjává lépett elő, de növelni tudta mandátumait a polgári oldal, így az Agrárpárt is.

Az igazi nagy változást abban hozták a választások, hogy a CSKP kitűnő szereplésének köszönhetően az előző ciklusban az össznemzeti kormány mögött álló parlamenti többség elveszett. A Masaryk elnöktől kormányalakítási megbízást kapott Jan Švehla agrárpárti politikusnak csak hosszas tárgyalások után, az Iparos Párt bevonásával sikerült egy új össznemzeti koalíciót létrehoznia, annak többsége azonban meglehetősen törékeny volt, s a bal- és a jobboldal közötti ellentétek gyakorlatilag működésképtelenné tették.28 Az új koalíció egyetlen eredményét az 1920-as nyelvtörvény végrehajtó rendelkezésének kiadása jelentette, amelyet a kisebbségekkel való konzultáció nélkül fogadtak el, s amely némely pozitívumai mellett számos szempontból szűkítette a nyelvtörvényben megjelölt nyelvi jogokat. A rendelet, amely a nacionalista Csehszlovák Nemzeti Demokrata Párt felértékelődött pozícióit jelezte, ismét kiélezte a nemzetiségi viszonyokat, a szudétanémet területeken a lakosság heves demonstrációit váltotta ki, s úgy nézett ki, hosszú időre elmélyíti a kormányzat és a nemzetiségek közötti árkokat.

A törékeny koalíció azonban három hónap után szétesett, s az ország irányítását Jan Černý hivatalnokkormánya vette át. Az új kormány 1926. március 18-i kinevezését követően a háttérben azonnal elkezdődtek a tárgyalások egy új parlamenti többség létrehozására. A kezdeményezés az Agrárpárt kezében volt, amely erre a már a Švehla-kormány idején napirendre került agrárvámok kérdését akarta felhasználni. Mivel ezek elfogadását a baloldali pártok hevesen ellenezték, a Švehla betegsége idején a párt legaktívabb tényezőjének szerepébe lépő Milan Hodža egy tisztán polgári többség létrehozását tűzte ki célul. Így amikor 1926. június 12-én a képviselőház az agrárvámokról szóló törvényt a szocialista pártok szavazatai nélkül, a három német polgári párt és a Magyar Nemzeti Párt szavazatainak segítségével elfogadta, egy olyan új parlamenti többség alapjait rakták le, amelynek Csehszlovákia történetében először a csehszlovák pártokon kívül német (a Bund der Landwirte, a Német Keresztényszocialista Párt és a Német Iparos Párt) és magyar pártok is a részei voltak. Az új parlamenti többség azonban, amely a kongrua törvényének megszavazását követően tovább erősödött, még nem jelentett új kormánykoalíciót. Addig, amíg október folyamán az aktivista német pártok, majd a következő év elején Hlinka Szlovák Néppártja is belépett a kormányba, még hosszas alkudozások folytak. 1926. október 14-e, amikor az új kormányt a parlamentnek bemutatták, fontos fordulópont volt Csehszlovákia történetében, hiszen a kormányban első ízben ültek ott a nemzetiségek, jelen esetben a szudétanémetek képviselői, s részvételük 1938 tavaszáig, az első köztársaság végső válságának kirobbanásáig folyamatos volt.

A Magyar Nemzeti Párt útja azonban nem egyezett a német pártokéval. A választásokat követően Szent-Ivány teljes erővel nekilátott annak, hogy választási sikerének hátszelét kihasználva a szlovenszkói magyar társadalomban is megerősítse bázisát, s ezáltal erősebb hátteret biztosítson a maga elé kitűzött reálpolitikai célok mögé. Ennek a szándéknak tudható be a látszólag független, de valójában az MNP munkásszakosztályának szánt Magyar Nemzeti Munkáspárt megalapítása, és az MNP kommunikációjának megerősítése: Pozsonyban létrehozták a párt sajtóirodáját, a Barázda c. hetilap és a pozsonyi Magyar Újság mellé pedig megvásárolták a kassai Az Est című lapot is. (Angyal 2002, 134. p.) Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a Prágai Magyar Hírlapban is jól érzékelhető volt Szent-Ivány befolyása, akkor elmondható, hogy erős sajtóhátteret teremtett céljaihoz. Eközben egyre markánsabban mutatkozott meg az a különbség, amely Szent-Ivány és a „legszélsőbb ellenzéki” és egyben „budapesti” szempontú politikát képviselő Szüllő Géza magatartása között volt. Az agrárvámokról való szavazás során ugyanis Szüllő és pártja nem csupán ellenzéki automatizmusból szavazott a vámok ellen, hanem azért is, mert az hátrányosan érintette a magyarországi élelmiszeripart. Szent-Ivány viszont úgy vélte, hogy a törvény Magyarországot sújtó következményei csupán átmenetiek lesznek,29 miközben ezeket messze felülírják majd azok az előnyök, amelyek a vámokból a szlovákiai magyar földművesek számára következnek majd.
A vámtörvény MNP általi megszavazása kedvező visszhangot váltott ki a szlovenszkói magyar választók, különösen a falusi lakosság között, s egyes források szerint jelentős volt azok száma, akik átléptek az OKP-ből az MNP-be.30 A városi lakosságra pedig azzal igyekezett kivetni hálóját a nemzeti párt, hogy az állampolgársági törvény olyan változtatását ígérte meg, amely ezreknek jelenthetett volna csehszlovák állampolgárságot és ezáltal a létbiztonságot is.31 Az OKP, amely saját választói bázisát látta veszélyeztetve, azonnal heves ellenkampányt indított, s megpróbálta bagatellizálni az MNP eredményeit. A Szent-Ivány ellen irányuló támadásokból jelentős szerepet vállalt az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő bulvárlap, a Kassai Újság, amelynek kampányát a „liberális nemzetieket” zsigerből gyűlölő Fleischman Gyula kassai kerszoc politikus irányította. A Kassai Újság szerint az állampolgársági törvény hatása inkább negatív volt, a vámtörvény károkat okozott Magyarországnak, Szent-Ivány pedig beállt azon „materialista” politikusok közé, akik az anyagi érdekeket az eszmék elé helyezik.32 De a magyarországi sajtó egy része is nekiment (valószínűleg az OKP szervezésében) az MNP-nek, így Szent-Ivány Az Újság című lap hasábjain próbálta megmagyarázni lépéseit, azt hangsúlyozva, hogy bár a vámtörvény okoz gondokat Magyarországnak, pártjának kötelessége meglépni minden olyan lépést, amely előnyöket jelent a szlovenszkói magyar közösség részére.33 A pesti lapban közölt írásában azt is kifejtette, hogy megfelelő politikával elérhetőnek látja az MNP államjogi programját: a nemzeti autonómiát, a szlovákiai magyarság pedig azáltal, hogy gazdagodik, az öntudatát is erősebben fogja őrizni.

A közvélemény mellett Szent-Ivány a szűkebb budapesti vezetésnek is igyekezett megindokolni magatartását s kifejteni elképzeléseit. Ezt egyrészt a pártvezetés július 10-i ülésére készült, de Budapestre már előzőleg eljuttatott beszámoló is tartalmazta,34 továbbá az a pártelnök által ugyanezekben a napokban a magyar külügynek beterjesztett memorandum35 is, amelyet a prágai követ – annak tartalmát pozitívan értékelő szavak kíséretében – juttatott el Budapestre.
A két dokumentum a párt addigi lépéseit szükségesnek és eredményesnek minősítette, a reálpolitika lényegét pedig a magyar kisebbség gazdasági helyzetének javítása, versenyképességének megőrzése mellett elsősorban a csehszlovák nemzeti koalíció megbontásában nevezte meg. Vagyis némileg máshová helyezve a hangsúlyokat, mint a hazai kommunikációban, a német, magyar és szlovák polgári pártok összefogásának legfőbb célját abban jelölve meg, hogy éket verjenek az Agrárpárt és a szociáldemokraták, illetve az erre a két pártra épülő széles körű csehszlovák nemzeti koalíció pártjai közé. Ezáltal pedig olyan helyzetet teremtsenek, amelyben a kisebbségi politikai pártok játszhatnák a mérleg nyelvét, döntően befolyásolva ezzel az 1927-ben esedékes köztársaságielnök-választást is, sőt hosszú távon akár a nemzetállami alkotmány revízióját is elérhetnék. A magyar pártvezér úgy vélte, hogy az általa megjelölt pártok36 bevonásával – amelyekkel előzetes tárgyalásokat erről már folytatott – egy olyan, optimális esetben 82 képviselővel, reálisabban nézve kb. 60 képviselővel rendelkező kisebbségi blokkot lehetne létrehozni, amelyet a parlament jelenlegi erőviszonyai mellett semmilyen fontos kérdésben nem lehet majd megkerülni. Bár a tervezet szerint a kisebbségi blokkban részt vevő pártok közötti kapocs az aktivizmus lenne, Szent-Ivány a kormányba lépés gondolatát elutasította (legalábbis Budapest felé ezt kommunikálta), s úgy vélte, hogy arra csak a kisebbségi pártok alkotmányjogi programjának, vagyis a centralista modell helyett egy a nemzeti autonómiákra épülő állam megvalósulásának esetében kerülhetne sor.

Szent-Ivány tervezetének azonban épp az volt a gyengesége, amire ő a kisebbségi blokk erejét alapozta, vagyis a jelzett pártok összefogásának kérdése. Az MNP vezére által felsorolt pártok ugyanis alapvetően eltérő stratégiák és ideológiák mentén politizáltak, s ahogyan az MNP és az OKP is nehezen tudott együttműködni, az ún. aktivista német pártok és a nacionalista német pártok között is nagyok voltak a távolságok. Nem is beszélve Hlinka Szlovák Néppártjáról, amely csupán Szlovákia egészére nézve támogatta az autonómiát, de a nemzeti autonómiákat már nem.

Budapest azonban, amelynek véleményére komoly befolyást gyakorolt a keresztényszocialisták volt képviselője, az ezekben a hetekben Veszprém megye főispánjává kinevezett Körmendy-Ékes Lajos, korántsem látta oly pozitívan a fejleményeket, ahogy azt az MNP vezére remélte. Így Szent-Iványnak az augusztus 4-i Bethlen István miniszterelnökkel és Szüllő Géza OKP-elnökkel való egyeztetésen kemény bírálatokat kellett meghallgatnia, sőt azonosulni volt kénytelen azzal az utasítással, miszerint az MNP-nek mindent meg kell tennie, nehogy a német pártok vagy a HSĽS belépjen a kormányba. Ez egyébként – a fentiekben felvázolt elképzelést figyelembe véve – az MNP-nek is érdekében állhatott, hiszen csak abban az esetben lett volna némi esély a Szent-Ivány által elképzelt ellenzéki blokk egyben tartására (sőt inkább összekovácsolására), ha a fent jelzett pátok egyike sem lép be a kormányba.

A csehszlovák jelentések szerint Szent-Ivány meglehetősen lehangoltan tért vissza Budapestről, s a gömöri birtokán, Bején tartott bizalmas megbeszélésen már abban az értelemben nyilatkozott bizalmasai előtt, hogy elhibázott lépéseket tett, amelyeket helyre akar hozni, előtte azonban egy hónapra visszavonul a politikától, s csak a gazdálkodással fog foglalkozni.37 Pár nap után azonban visszatért aktivitása, a párt pedig gyorsan összezárt mögötte. Az MNP képviselői klubja a szeptember 7-én megtartott ülésén határozottan kiállt a pártvezér mögött, s leszögezte: „a klub a párt eddigi politikájának irányvonalán áll, amely minden tekintet nélkül való aktivizmusra épül. Ezen az úton óhajtja legjobban szolgálni a nemzet érdekeit és ezen túl is a legszorosabb összeköttetést óhajt fenntartani a szövetséges német pártokkal.”38 A politikájában megerősített Szent-Ivány a következő hetekben Budapest fenntartásai ellenére további lépéseket tett aktivista politikájának megvalósítása irányába. Annak fejében pedig, hogy az MNP megszavazza a kormány költségvetését (ami végül nem történt meg), néhány gazdasági jellegű, a szimbolikus követelésektől távol eső feltételt szabott: a kormányzat juttasson a magyar kézműveseknek is állami megrendeléseket; tegyék lehetővé, hogy a dél-szlovákiai iparosok a kishatárforgalom keretén belül Magyarország határ menti térségeiben is vám nélkül árulhassák termékeiket; rendezzék az állampolgársági ügyeket; kezdődjön meg a magyar szakiskolai hálózat fejlesztése; kerüljenek módosításra a magyar lakosságot hátrányosan érintő szociális törvények.39

Švehla 1926. október 12-i bejelentése azonban, miszerint a BdL és a DCV belép a formálódó polgári kormányba, alapvetően megváltoztatta a helyzetet, s jelentősen rontott az MNP tárgyalási pozícióin. A két német párt ugyanis anélkül vállalt kormányzati szerepet, hogy bármiféle garanciát kapott volna követeléseik teljesítésére. Az MNP pedig meglehetősen furcsa helyzetbe került, hiszen képviselői, akik továbbra is ellenzékben voltak, immár kormánypárti német képviselőtársaikkal ültek közös parlamenti klubban – amely konstrukció hosszú távon tarthatatlannak látszott. Mi több, a BdL és a DCV lépése Budapest előtt is rontott Szent-Ivány helyzetén, hiszen ő végig azt ígérte, hogy a német pártokat távol tartja a kormánytól.

Nem csoda, hogy az OKP az augusztus 4-i budapesti találkozó eredményeképpen létrehozott kétpárti közös bizottság jogosítványait felhasználva valóságos össztüzet zúdított az MNP-re és különösen Szent-Iványra. A közös bizottság november 22-i ülésén, amelyet a volt komáromi főispán, a fordulat előtti politikai elit képviselője, Kürthy István vezetett, abba a pozícióba kényszerítették az MNP vezetőjét, hogy azonosulnia kellett Kürthy feltételével, miszerint az MNP csak olyan ügyekben támogathatja a kormányt (de ezekben az esetekben is csupán a közös bizottság engedélyével), amelyek nem érintik a magyarság helyzetét.40 A bizottsági ülésről készült feljegyzések azt jelzik, hogy Szüllő és Kürthy nézetei fényévekre estek Szent-Iványéitól, hiszen kategorikusan elutasítottak minden együttműködést a kormányzattal. A volt komáromi főispán szerint ugyanis a szlovákiai magyarság politikájának vezérfonalát az őt ért sérelmekre való rámutatás és a békeszerződések revíziójának kívánalma kell, hogy alkossa, s a reálpolitika, vagyis „minden hozzásimulás a republikában fennálló rendszerhez tehát határozottan káros a magyar nemzetre”.41

Az OKP-vel összhangban Budapest is egyre erőteljesebb nyomást gyakorolt az MNP-re, hogy változtasson politikai kurzusán, s a prágai magyar követ, Masirevich Szilárd néhány nappal a fenti közös bizottság ülése után azt javasolta a külügynek, hogy ha ez nem történik meg, akkor vonják meg a nemzeti párttól a szubvenciókat, és hajtsanak végre átalakításokat az addig az MNP befolyása alatt álló Prágai Magyar Hírlap vezetésében.42

Szent-Iványt a német pártok kormányba lépése láthatóan kellemetlenül érintette, nyilatkozataiban szerencsétlen lépésként értékelte. Az MNP további magatartásával kapcsolatban azt kommunikálta, hogy a párt kiváró álláspontra fog helyezkedni, s a konstruktív ellenzék szerepét fogja betölteni.43 A kormányzat képviselőivel azonban ennek ellenére folytatta a tárgyalásokat külső támogatásáról, amelynek feltételéül a Švehla miniszterelnökkel november 26-án lefolytatott tárgyalásokon öt adminisztratív úton gyorsan elintézhető kérdéskört nevezett meg: a földreform és a telepítések revízióját, az elbocsátott magyar állami alkalmazottak ügyének megnyugtató rendezését, a bírósági járások határainak korrigálását, a szlovenszkói pénzintézetek szanálását és néhány oktatásügyi követelést.44 Švehla szakértői tárgyalásokat javasolt, amelyek néhány nappal később el is kezdődtek és több napon át folytak, miközben Szent-Ivány külön is tárgyalt Hodžával és Švehlával, s a tárgyalások menetébe többek között a német miniszterek is bekapcsolódtak. S bár a megbeszéléseken Švehla és Hodža részéről több előrelépést jelentő ígéret is elhangzott, így egy a földreformot felügyelő, s az MNP képviselőjét is magába foglaló bizottság felállításáról, valamint arról, hogy a földreform során a telepesek helyett ezentúl a helyi igénylők kielégítése lesz a fő cél, a tárgyalások valós eredmények nélkül folytak, ami tovább fokozta a pártra nehezedő külső nyomást.

Az MNP vezetése – legalábbis többségük – azonban szilárdan kitartott vezérük politikája mögött, s a december 12-i ülésen egyhangúlag jóváhagyta a Szent-Ivány által felolvasott határozatot, amely többek között kimondta: „az aktív politikának nem szabad az alkalmat elszalasztani, hogy tényleges gyakorlatban valamit tegyünk, orvosoljuk a magyarság sérelmeit és megakadályozzuk azt a folyamatot, amely hét éven keresztül pusztította a magyarság nemzeti erőit…”45 Sőt ennél is továbbmenve azt is elfogadták, hogy ha teljesülnek a párt feltételei, akkor belépnek a kormányba. A pártvezetőség ülésén is felolvasott követelések fényében azonban erre kevés esély volt, s így nagy kockázatot ezzel a határozattal nem vállaltak.

Az idő előrehaladtával a megegyezés esélye egyre inkább csökkent. Miután pedig 1927 januárjában a HSĽS is kormányba lépett, Švehlának egyre kevésbé volt szüksége az MNP hat mandátumra. A nemzeti párt február 2-i lévai pártvezetőségi ülése ugyan még megerősítette Szent-Ivány mandátumát a tárgyalások folytatásához (Angyal 2002, 148. p.), ám mivel azok nem hoztak áttörést, a tárgyalások tulajdonképpen minden látványos szakítás nélkül egyszerűen elhaltak. Így az a sajtóvita, amely az OKP és az MNP vezetése között 1927 tavaszán lefolyt, már sokkal inkább a két párt rivalizálásáról és választói bázisának kölcsönös megszólításáról szólt, mint magáról a kormánytámogatás tényleges lehetőségéről. A Szüllő által a PMH április 1-jei számában leközölt írásra Szent-Ivány által írt válasznak a jelen téma szempontjából annyiban mégis jelentősége van, hogy az MNP vezére írásában értékelte az aktivista politika eredményeit, amelyeket a református egyház ügyében való előrelépésben, az állampolgárságot nyert magyarok egyre nagyobb számában, 100 elbocsátott magyar tisztviselő ügyének elrendezésében s a pozsonyi tanítóképző magyar osztálya megnyitásának ígéretében jelölt meg.46 Összességében pedig úgy értékelte a párt addigi lépéseit, hogy azok a „magyar szellemi és gazdasági nyomor enyhítését és megszüntetését” szolgálták.47
A valóság azonban az volt, hogy 1927 tavaszán az MNP már egyre inkább ellenzéki pozícióba helyezkedett vissza, amit az is jelzett, hogy a köztársasági elnök választása során nem szavazta meg Masaryk megválasztását, s nemmel szavazott a közigazgatási reform elfogadása során is. Végül a nemzeti párt ellenzéki magatartása miatt 1927. július 7-én a BdL is felmondta a vele kötött szerződést, s kilépett a közös parlamenti klubból.

Szent-Ivány az aktivista próbálkozás kudarcának az okát (1927 szeptemberében) a német pártok kormányba lépésével magyarázta: „…a német aktivistáknak a kormányba való belépése nem hozza meg a beígért eredményeket, és hogy mindjobban megerősödik az a meggyőződés, hogy ez a belépés egyike volt a legutóbbi évek legnagyobb taktikai hibáinak. Mi levontuk a következményeket ebből a helyzetből. A magyar aktivizmus halálát a német aktivisták idézték elő, amikor a kormányba beléptek, ők azonban a német aktivizmust fogják most halálba dönteni.”48 Abban a magyar pártvezérnek kétségkívül igaza van, hogy a német pártok és a HSĽS kormányba lépésével azok az elképzelések, amelyeket Szent-Ivány egy közös kisebbségi blokk létrehozásával kapcsolatban papírra vetett, gyakorlatilag tárgytalanná váltak. Így az OKP meg-megújuló támadásai, Budapest erősödő kritikája és az MNP-n belüli mozgások mellett már Szent-Ivány motivációja sem volt olyan erős, mint néhány hónappal korábban. Az MNP aktivista kísérletének a kudarca azonban mégsem ezen múlt, hanem sokkal inkább azon, hogy a csehszlovák kormány számára, amelybe a két német párt előzetes feltételek nélkül lépett be, az MNP feltételei túlságosan is súlyosak voltak ahhoz képest, amit a magyar párt kormány mögé állításával Prága nyerhetett volna. Prága inkább csak általános ígéretek megfogalmazását preferálta, de a Szent-Ivány által feltételül szabott nemzetállami keretek lebontására egyáltalán nem mutatott hajlandóságot – ez pedig eleve irreálissá tette a megegyezést.

A másik oldal, jelesül Milan Hodža, mindezt természetesen másként látta, s utólag visszapillantva a tárgyalásokra elsősorban a Rothermere lord írása által kiváltott revíziós kampánnyal magyarázta az MNP kormánytárgyalásainak eredménytelenségét. Hodža érvei ugyan szintén érvényes magyarázatát jelentik a korabeli helyzetnek, magunk azonban úgy véljük, hogy az MNP reálpolitikájának kudarca már jóval előbb eldőlt, mint amikor a Rothermere-féle ügy kirobbant. Budapest felelőssége azonban így is nyilvánvaló, hiszen az ő revíziós tervei szemszögéből a szlovákiai magyarok minden olyan mozgása, amely a Csehszlovák Köztársaságba való integráció irányába hatott, még ha az a szlovákiai magyar közösség aktuális érdekeit szolgálta is, elvetendő volt. Így Szent-Ivány reálpolitikája is.
Évek múltán (1933-ban) Szent-Ivány még egyszer visszatért a témához, s akkor már elsősorban a csehszlovák kormányzatok magatartásában jelölte meg a tárgyalások kudarcát: „…megállapítottam azt, hogy az úgynevezett aktivizmus alatt a csehszlovák politika vezetői a csehszlovák nemzeti állam és e csehszlovákizmus nemzeti céljaihoz való feltétlen hozzászegődést értik, megállapítottam, hogy ezt a szellemet képviselő kormányok nem foglalkoznak komolyan a magyar kérdés megoldásával, nem hajlandók jogos követeléseink teljesítésére vagy biztosítására és hogy a valóságban a cseh kormányok olyan magyarokat keresnek, akiknek a lelkiismerete elbírja, hogy amíg a nép szegényedik, ők megszedjék magukat.”49

Az MNP aktivizmusának utóélete: 1. Zay Károly és A Nap

Az eddigi szakirodalom a Švehlával folytatott tárgyalások kudarcát egyben az MNP aktivizmusának lezárásaként értékelte (Szarka 2006, 38. p.), a források elemzése azonban azt jelzi, hogy noha a reálpolitika az MNP részéről hivatalosan ugyan lezárult, ám ideája tovább élt a párton belül, sőt annak legfelső vezetésében is. Ezt az is alátámasztja, hogy azok az aktivista kísérletek, amelyek 1927 végén és 1928-ban a szlovákiai magyar politikai élet állóvizét rövidebb-hosszabb időre felkavarták, jól kimutatható kapcsolatba hozhatók Szent-Ivány kísérletével és annak kudarcával.
1927 második fele nem kedvezett a nemzetiségi megbékélésnek, hiszen az angol politikus és vállalkozó, Lord Rothermere nevezetes írásának (Hungary’s Place in the Sun) a megjelenése olyan viharokat és a magyar–csehszlovák viszony olyan mértékű kiéleződését eredményezte, amely egy időre minden magyar–szlovák együttműködési kezdeményezést zárójelbe tett. A naptári év vége felé azonban egyre több jel mutatott arra, hogy az MNP politikai konyhájában a reálpolitika esetleges felmelegítésére készülnek. Legalábbis erre lehet következtetni azokból a mozgásokból, amelyek az MNP-t ebben az időszakban jellemezték, különösen Zay Károlynak a párton belüli felbukkanásából.

A zayugróci birtokos, Zay Károly, a családi vagyon egyik legnagyobb elherdálója fiatal kora nagy részét Nyugat-Európában töltötte. Hazatérte után a nagybirtokosok hagyományos vidéki életmódja helyett Pozsony újságíróktól, politikusoktól és egyben szexuális kihívásoktól is nyüzsgő életébe vetette bele magát. Őt magát a csehszlovák rendőrségi jelentések páneurópai gondolkodású, a köztársasághoz lojális, ám magyar nemzeti hovatartozását soha meg nem tagadó személyként festik le, aki azonban a magyar ellenzéki pártoktól mindig távol tartotta magát.50 Ezért is hatott meglepetésszerűen, hogy – feltehetően az 1925-ös választásokat követően – belépett a Magyar Nemzeti Pártba, sőt ott a pártelnök, Szent-Ivány támogatását bírva gyorsan véleményformáló szerepre tett szert. 1927 őszén pedig – ismét csak a pártvezér támogatását bírva – azzal kísérletezett, hogy saját pénzen pártirodát nyisson Pozsonyban, amely elsősorban adó- és földügyekben nyújtott volna segítséget a párt tagjainak. Az új pártiroda létrehozásának a terve nyílt támadás volt az MNP losonci központi irodája ellen, amelyet az a Szilassy Béla vezetett, aki a párton belül az egyik legnagyobb ellenzője volt a pártvezér reálpolitikájának, s aki 1927 elején azért lobbizott Bethlennél, hogy távolítsák el a párt éléről Szent-Iványt.51 A pozsonyi pártiroda létrehozásával tehát Szent-Ivány két legyet ütött volna: egyrészt erősödött volna Zaynak a szerepe és ezzel a reálpolitika pozíciója, másrészt gyengült volna fő pártbeli riválisa, Szilassy befolyása.
Zay Károly ügye azonban nem várt vitákat okozott a párton belül, ami elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nagybirtokos 1927. december 1-jén A Nap címmel egy új bulvárlapot indított útjára. Az igazi probléma nem is a lap indítása volt, hanem az, hogy a lapról már megjelenése előtt olyan szellemben cikkezett a csehszlovákiai sajtó, hogy az az aktivizmus politikáját fogja támogatni. A Várhoz (vagyis a köztársasági elnök köreihez) közel álló Lidové noviny pedig egyenesen arról írt, hogy Zay és Szent-Ivány az aktivista politika megújítása jegyében indítják el a lapot, amellyel új frontot nyitnak a keresztényszocialistákkal szemben.52 De hasonló véleményt formáltak a rendőri jelentések is, amelyek szerint Zay célja, aki eredetileg a Magyar Újságot akarta átvenni, a csallóközi parasztság átcsábítása volt az aktivizmus oldalára.53 Azt is megjegyzik azonban róla, hogy ezt a dicséretesnek mondható célt nem feltétlenül idealizmusától vezérelve teszi, hanem elsősorban azért, hogy a földbirtokreform által veszélyeztetett birtokait megmentse.54 Egy másik jelentés pedig azt tartalmazta, hogy Zay már régóta kereste a kapcsolatot cseh és szlovák körökkel, a mostani fellépése pedig feltehetően Szent-Iványi akciója, aki miután Pesten leállították aktivista kísérletét, most kerülő úton próbál Prágához közeledni.55
Ezeknek a híreszteléseknek a fényében nem meglepő, hogy A Nap tulajdonosa mindjárt az új lap első számban sietett leszögezni, hogy melyek a lap fő prioritásai, s feltehetően nem véletlen, hogy többségében azokat a pontokat nevezte meg, amelyek a Švehlával folytatott tárgyalások során az MNP alapvető követeléseit is jelentették: a békeszerződésben biztosított kisebbségi jogok realizálását, a magyar kisebbség kulturális és oktatási autonómiáját, a földreform revízióját, a bírósági járások határainak átigazítását, az elbocsátott közalkalmazottak ügyének rendezését. Sőt Zay közvetlenül is utalt Szent-Iványra, hiszen leszögezte, hogy A Nap azonosul azokkal feladatokkal, amelyeket a „magyar közélet kimagasló alakja”, Szent-Ivány József megfogalmazott.56 Az MNP és A Nap közötti kapcsolatokat közvetetten maga Szent-Ivány is megerősítette, hiszen ugyanebben a lapszámban azt nyilatkozta, hogy bár neki személyesen semmi köze a laphoz, Zay a pártjának megbecsült tagja, s ezért bizonyos benne, hogy az új napilap szellemisége is ennek megfelelő lesz.57
Az új lap körül keringő szóbeszéd miatt Zay nem sokáig tudta halogatni azt, hogy az aktivizmushoz fűződő kapcsolatát is világossá tegye. A lap december 4-i számában Aktivizmus és ellenzéki politika címmel tett közzé írást,58 amelyben a laptulajdonos gróf védelmébe vette az MNP aktivista kísérletét, amelynek kudarcát annak rovására írta, hogy az idő még nem érett meg arra, hogy egy magyar párt belépjen a csehszlovák kormányba. Ennek kapcsán Szent-Ivány korábbi elképzeléseivel összhangban azt a véleményét fejezte ki, hogy az aktivizmus nem feltétlenül azonos a kormánypártisággal, s az a párt is aktivista, amely programja megvalósítása érdekében esetenként hajlandó támogatni a kormányzatot, s ezzel felelősséget is vállal annak tevékenységéért. A kormányba való belépésre azonban Zay a csehszlovák politikában még ott levő soviniszta vonal miatt nem látta érettnek az időt, s úgy vélte, a magyarságnak egyelőre még szilárd ellenzéki politikát kell folytatnia, „nehogy önként mondjon le olyan jogokról, amelyeket később nehéz visszaszerezni”.59
Az, hogy a pártvezér emberének számító Zay nyíltan aktivizmust hirdet lapjában, heves reakciót váltott ki az MNP vezetésén belül, amely a december 12-én Losoncon megtartott ülésén foglalkozott az üggyel.60 Szent-Ivány az ülésen támogatta Zay irodaalakítási ötletét, sőt azt javasolta, hogy A Nap legyen a párt hivatalos szócsöve. A többség azonban ezt váratlanul visszautasította, s olyan határozatot fogadott el, amelyben megerősítette a párt ellenzéki magatartását, s elvetette a Zay által szorgalmazott pozsonyi iroda létrehozását. Szent-Iványnak meg kellett hátrálnia, a következő napokban pedig több lapnak (közte a PMH-nak) is olyan nyilatkozatot volt kénytelen eljutatni, amelyben élesen elhatárolódott Zay új napilapjától.
Az MNP pártvezetésének losonci döntése tulajdonképpen eldöntötte azt a vitát, amely már régebbtől húzódott a nemzeti párton belül. Szent-Ivány ezúttal a saját pártján belül sem tudta megvédeni aktivista elképzeléseit, s a szavazás során azok is ellene voksoltak, akik korábban támogatták ezt a politikát. Az ő érvrendszerüket példázza Koczor Gyulának a PMH február 3-i számában megjelent nyilatkozata, aki szerint „a kormány a tárgyalások folyamán bizonyságát szolgáltatta annak, hogy nem hajlandó a magyarsággal szemben folytatott politikáján legalábbis lényegesen változtatni és nemzeti, kulturális és gazdasági érdekeinket kellően méltányolni. A következtetéseket levonva ebből pártunk, amelyek abból állnak, hogy elhatározott ellenzéki küzdelmét mind addig folytatnia kell, míg nem győz a jobb belátás. Nincs és nem lehet e tekintetben véleményeltérés a párt tagjai között, mert nem lehet és nem tűr meg a párt olyan állásfoglalást, amely teljességében nem fedné a magyarság érdekét, ez az érdek pedig ma föltétlen ellenzéki állásfoglalást követel.”61
Ezzel az MNP kormányhoz való közeledésének kísérlete még akkor is végérvényesen lezárult, ha tudjuk, hogy a pártvezetésen belül továbbra is jól látható törésvonal maradt a Szilassy Béla, Bartal Iván és Jaross Andor képviselte merev ellenzéki csoport és a Szent-Ivány, Holota János, Richter János fémjelezte „aktivista” szárny között.62 Az aktivizmus azonban mint politikai stratégia elveszítette szerepét, s olyan üres jelszó lett belőle, amit a megfelelő pillanatban bármikor elő lehetett húzni. Így például az 1928-as tartományi választások kampányában, amikor az MNP-nek a csehszlovák állammal szemben lojális politikát hirdető, s a nemzeti pártból kivált Mohácsy-féle kisgazdapárt személyében váratlan konkurense támadt. Ekkor Szent-Ivány ismét „kibontotta a reálpolitika zászlaját,”63 ám ez valódi tartalom nélkül csupán a választóknak szóló üres frázis maradt.

Az MNP aktivizmusának utóélete: 2. A Mohácsy-féle Kisgazda Párt

A MNP aktivista kísérletének az utózöngéjeként kell tekintenünk az Országos Magyar Kisgazda Iparos és Munkáspárt (OMKIM) rövid, de tanulságos történetére is. A Kisgazdapárt létrejöttét elsősorban a Magyar Nemzeti Párt tagságán belül, elsősorban a csallóközi gazdák között észlelhető elégedetlenséggel lehet magyarázni. Ők ugyanis az általuk meddőnek ítélt merev ellenzékiséggel szemben olyan politikát vártak volna el Szent-Iványéktól, amely gazdasági pozícióik megerősödését eredményezhette volna. Ennélfogva többségük támogatta az MNP reálpolitikai kísérletét, s miután a párt 1927 közepén szakított azzal, soraikban felütötte fejét az elégedetlenség. Ehhez járult a pártvezetésben az aktivisták és az azt ellenzők között kialakult feszültség, amely a csehszlovák belügyi jelentések szerint már-már a párt széthullásával fenyegetett.64 Ez ugyan végül nem követezett be, de a csallóközi nemzeti párti politikusok egy csoportja, akik ilyen vagy olyan okok miatt kiszorultak az MNP vezetéséből, vagy valamilyen személyes sérelmük volt a pártvezetéssel szemben, 1928 nyarán végül nyíltan szembefordultak a párt irányvonalával, és kiléptek az MNP-ből. A szecesszió vezetője Mohácsy Károly komáromi ügyvéd volt, aki ugyan a párt alapítói közé tartozott, de meglehetősen rossz viszonyt ápolt a csúcsvezetéssel,65 s már 1925-ben is nehezményezte, hogy az eredetileg kisgazdapártként induló tömörülés Magyar Nemzeti Párttá transzformálta át magát. A szakadárok másik jelentős alakja pedig a párt egyik alapítója és régi pártigazgatója, Lukovich Ferenc volt.
Mohácsyék az 1927 végétől egyre gyakrabban megfogalmazott kritikájukban az eredeti kisgazda értékek elárulásával vádolták az MNP-t, s az azokhoz való visszatérést nevezték meg egyik fő céljukként. Ezért sem volt meglepő, hogy amikor 1928 őszén párttá szervezték magukat, a nevüket úgy választották meg, hogy az kísértetiesen hasonlított az MNP elődpártjáéra. Az Országos Magyar Kisgazda Iparos és Munkáspárt kialakulásában azonban egy másik csoportosulás, nevezetesen az OKP-ből annak 1925-ben bekövetkezett szakadásakor kivált ún. Lelley-csoport néhány tagja, Szappanos Lajos, Méhes Gáspár, Mérey Lajos is szerepet játszott. Ők 1925-ben a Lelley Jenő vezette Nyugat-szlovenszkói Keresztényszocialista Párt már akkor aktivista színezetű listáján próbálkoztak bejutni a parlamentbe, de sikertelenül.66
Noha az MNP Mohácsy és Lukovich vezette szárnya már 1927 végétől készült a kiválásra, de nyíltan csak 1928 nyarán léptek elő, amikor a csallóközi földművesek elégedetlenségét meglovagolva sorra tartották gyűléseiket különböző településeken. Magának az Országos Magyar Kisgazda Iparos és Munkáspárt megalakítására azonban csupán közvetlenül a tartományi választások előtt került sor. A pártalakítást hosszas tárgyalások sorozata előzte meg, amelyek nagy tétje az volt, hogy ki lesz az a politikus, aki nevét adja az új párthoz és húzóembere lesz majd. Erre a szerepre ugyanis sem Mohácsy, sem pedig Lukovich nem voltak alkalmasak, amit ők maguk is jól tudtak. Épp ezért már 1928 májusában megkeresték a volt OKP-elnököt, Lelley Jenőt, hogy álljon a pártalakulás élére, ő azonban ugyanúgy visszautasította ezt, mint Jánoky-Madocsány Gyula volt nyitrai főispán is. Mérey Lajos tanácsára még Holota Jánost, Érsekújvár polgármesterét, az MNP egyik vezető személyiségét is megkeresték, akiről köztudomású volt, hogy a kormányzattal való együttműködést szorgalmazza, ám ő is visszautasította közeledésüket.

Mivel Lelley és a köréje csoportosuló személyiségek visszautasították, hogy nyíltan az alakulófélben levő párt mellé álljanak (a háttérben azért ott voltak), az 1928. november 8-án, a pozsonyi Schwarzmayer vendéglőben sorra került alakuló ülésen más lehetőség híján egy a politikában viszonylag ismeretlen szereplőt, Kreutz József csallóközi birtokost választották meg elnöknek.67 A frissen megalakult párt november 24-én Magyarság címmel hetilapot is indított, amelyben a közelgő tartományi választásokra való tekintettel a párt választási ígéretei kaptak központi szerepet. A Magyarság erős szavakkal, de személyeskedés nélkül támadta az MNP és az OKP merev ellenzékiségét, és olyan „pozitív” politika megvalósítását ígérte, amely gazdasági jólétet biztosíthat a szlovákiai magyar iparosoknak és földműveseknek.68 Ennek szellemében Mohácsy ekképp foglalta össze a párt programját: „az eddigi hibák kiküszöbölésével a csehszlovák állam alapjára helyezkedve reális politikát folytatni a magyar kisgazdák, iparosok, kereskedők, munkások, az egész itt élő magyarság kulturális és anyag boldogulásának érdekében és liberális szellemben.” A kormány nyílt támogatását viszont elutasították, mert mint Mohácsy nyilatkozta, egy magyar pártnak nincs oka arra, hogy a csehszlovák kormányt támogassa.69
A közelgő tartományi választások előtt az új párt szempontjából talán az volt a legnagyobb gond, hogy a Csallóközön kívül nem igazán tudta megvetni a lábát, noha Kassán és környékén is próbálkozott. Csallóközi kampányuk azonban erőteljes volt (egyes források szerint Hodža anyagi támogatásának köszönhetően), ami Budapesten is olyan félelmeket keltett, hogy esetleg túl sok szavazatot rabolnak majd el az ellenzéki magyar pártoktól. Ezzel kapcsolatban az egyik prágai követi jelentés még azt az ötletet is felvetette, hogy hasznos lenne, ha a magyar hatóságok megakadályoznák, hogy Mohácsy, aki a Duna általában jobb partján lévő (magyarországi) szőlőjében tartózkodott, a választási kampány utolsó két hetére visszatérjen Szlovákia területére.70

A rövid idő és az ellenzéki pártok részéről az OMKIM ellen indított sajtóhadjárat ellenére az alig egy hónapja működő párt viszonylag jó eredményt ért el a december 2-án megtartott tartományi választásokon, hiszen a Zsidó Párttal kapcsolt listájára71 közel 13 746 ezer szavazatot szerzett, ami egy tartományi képviselői helyet jelentett. Igaz, az aznap tartott járási választásokon már korántsem szerepeltek ilyen jól, s egyetlen járási testületben, még a párt bázisának számító Komáromiban sem szereztek mandátumot. (Angyal 2002, 163. p.)
Az „alapító atyák” a részleges sikeren felbuzdulva a pártot a magyar aktivizmus vezető pártjává kívánták tenni, ehhez azonban arra lett volna szükségük, hogy húzóneveket állítsanak maguk mellé. Az erre kiszemelt szereplők, elsősorban Lelley és Jánoky-Madocsány azonban továbbra sem voltak hajlandók kilépni a háttérből, sőt látva a stagnálást, végleg kiálltak az OMKIM mögül. Így az vezéregyéniségek és parlamenti képviselet nélkül gyorsan a teljes érdektelenség posványába süllyedt. A halódást mutatta az is, hogy a párt sajtóorgánumának számító Magyarságnak a tartományi választások után leállt a kiadása, s azt csupán közvetlenül az 1929-es parlamenti választások előtt újították fel – nem sok eredménnyel. A képviselőházi választásokon ugyanis Mohácsyék mindössze 6 894 szavazatot szereztek,72 ami kiábrándító eredmény volt számukra. A megszerzett szavazatok nagy része a Csallóközre esett, ám még a Dunaszerdahelyi járásban is, ahol aránylag a legjobban szerepelt a párt, csak az összes szavazat 4,3%-át kapták, az Ógyallaiban 3,6%-ot, a Komáromiban pedig 3,5%-ot. A gömöri és a keleti járásokban viszont csak 1% körüli eredményt értek el, vagyis szinte láthatatlanok voltak. Ez az eredmény pedig a párt fokozatos elhálálásához vezetett.

Összegzés

Az 1929-től Csehszlovákiába is begyűrűző és a mélypontját 1932-ben elérő gazdasági válság és az azt kísérő szociális elégedetlenség a politikai élet erőviszonyait is átrajzolta. Mivel a válság legnagyobb súllyal épp a németek által lakott cseh határszélre nehezedett, a német választók elfordultak az aktivista pártoktól, amelyek 1935-ben történelmi vereséget szenvedtek a frissen létrehozott Szudétanémet Párttól. A harmincas évek kül- és belpolitikai viszonyai között, a saját vesztébe rohanó Csehszlovákiában a nemzetiségi megbékélésre már nem voltak olyan kedvezőek a körülmények, mint az előző évtizedben. Ez pedig az aktivizmus számára is sorsdöntőnek bizonyult.
Az MNP és Mohácsyék sikertelen kísérlete nem zárta le azokat a próbálkozásokat, amelyek aktivista útra kívánták volna terelni a szlovenszkói magyar politikát. 1929 és 1931 között ezek a próbálkozások leginkább Lelley Jenő és Zay Károly nevéhez fűződtek, ám nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk, s még a pártalapításig sem jutottak el. Így a magyar aktivizmust 1938-ig a csehszlovák szociáldemokrácián és a csehszlovák Agrárpárton belüli magyar szekciók jelentették, amelyek sokszor szervilizmusba hajló magatartásukkal sokat tettek azért, hogy a szlovenszkói magyar politika kontextusában az aktivizmus az elvtelen politikai megalkuvás szinonimájaként rögzüljön.
A jelen tanulmányban felvázoltak alapján azonban látnunk kell azt is, hogy az aktivizmus nem volt feltétlenül azonos a Csomor István és Schulcz Ignác által fémjelzett szervilizmussal. Hiszen létezett – bár rövid ideig és kevés eredménnyel – egy olyan magyar aktivizmus is, amely a szudétanémet pártok által kitaposott úton kívánt haladni, s olyan feltételek mellett kívánt együttműködni a kormányzattal, hogy eközben a szlovákiai magyar közösség érdekeit is minél hatékonyabban tudja szolgálni. Miközben tehát nem kívánta feladni az önrendelkezés elvét, a hosszú távú alkotmányjogi célkitűzések mellett elsősorban a magyarságon esett legfontosabb sérelmek megoldását várta a kormányzattal való kooperációtól. Az, hogy ez a fajta aktivizmus nem tudott gyökeret verni, számos okra volt visszavezethető. Ebben Prága és Budapest egyaránt merev magatartása éppúgy belejátszottak, mint a szlovákiai magyar társadalom sajátosságai, vagy egy az aktivizmusban érdekelt gazdasági háttércsoport hiánya. Szent-Ivány kísérletének a kudarca túlmutatott önmagán, hiszen hosszú időre elásta egy belső csehszlovák–magyar kiegyezés esélyét, s mint látjuk, ez a feladat még ma is meghaladja a szlovákiai pártpolitika szándékait és lehetőségeit.


Felhasznált irodalom

Angyal Béla 2002. Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938. Galánta–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Angyal Béla 2004. Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–1936. Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó
Beran, Josef Ladislav 2009. Odepřená integrace. Praha, Pulchra.
Broklová, Eva 1997. T. G. Masaryk a německý politický aktivismus (do roku 1926). In Gajan, Koloman (ed.): T. G. Masaryk a vztahy Čechu a Nemcu (1882-1937). Praha, Masarykova společnosť, 169–186. p.
Brügel, Johann Wolfgang 2006. Češi a Němci 1918–1938. Praha, Academia.
Gajan, Koloman (ed.) 1998. T.G. Masaryk a vztahy Čechů a Němců (1882–1937). Masarykova spoločnosť.
Harna, Josef–Šebek, Jaroslav 2002. Státní politika vuči německé menšine v období konsolidace politické moci v Československu v letech 1918-1920. Praha, Historicky ústav.
Kárník, Zdeněk 2003. České země v éře první republiky (1918–1938). Díl 1. Vznik, budování a zlatá léta republiky (1918–1929). Praha, Libri.
Krácik, Jörg 1999. Die Politik des deutschen Aktivismus in der Tschechoslowakei 1920-1938. Frankfurt am Main, Peter Lang Verlag.
Krivý, Vladimír: Výsledky volieb 1929 – 2010 za obce na Slovensku
Kučera, Jaroslav 1999. Koncepce národního státu Čechů a Slováků a jeho realita v životě první republiky. In Valenta, Jaroslav a kol. (ed.): Československo 1918–1938. Osudy demokracie ve střední Evrope. I. Praha, Historický ústav.
Kural, Václav 1993. Konflikt místo spoločenství. Češi a Němci v československém státě (1918-1938). Praha, Ústav mezinárodních vztahů.
Medvecký, Karol Anton 1931. Slovenský prevrat. IV. Trnava, Spolok sv. Vojtecha.
Popély Gyula 1990. A kisebbségi magyar pártpolitika megújulása a harmincas évek első felében. Regio – Kisebbségtudományi Szemle, 3. sz., 97–132. p.
Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918–1925). Pozsony, Kalligram.
Popper, Karl R. 1974. Das Elend des Historizismus. Die Einheit der Gesellschaftswissenschaften, Band 3. Tübingen, Mohr.
Seitz Viktor, a Magyar Nemzeti Párt losonci képviselőjének programbeszéde. Losoncz, Vígh Károly Könyvnyomdai Műintézete, 1920.
Šuchová, Xénia 2004a. Prílohy I – Obyvateľstvo. In Zenko, Milan–Bystrický, Valerián (ed.): Slovensko v Československu (1918–1939). Bratislava, Veda.
Šuchová, Xénia 2004b. Prílohy II – Politický systém. In Zemko, Milan–Bystrický, Valerián (ed.): Slovensko v Československu (1918–1939). Bratislava, Veda.
Szarka László 2006. Integráció és együttműködés a kisebbségpolitikában. Magyar aktivista kísérlet Csehszlovákiában. In: Bárdi Nándor–Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 23–39. p.
Turczel Lajos 1983. Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között. Bratislava, Madách.
Valenta, Jaroslav 1994. Legenda o „rebelech s nimiž se nevyjednává.” Moderní dějiny, 2.
Voľby na Slovensku. So zvláštnym zreteľom ku voľbám do národného zhromaždenia v r. 1925.


Attila Simon
Activist attempts in the politics of the Hungarians in Slovakia in the 1920s.

The author deals in this study with the (pro-government) activist attempts of Hungarians in Slovakia, characterizing the second half of the 1920s. These attempts, connected to the opposition politicians of grievance (Szent-Ivány, Jenő Lelley, Károly Mohácsy), prove that when interpreting the notion of activism we must be much more cautious than before, and these attempts also indicate that activism was as much structured as was the society producing it. Thus the Hungarian activism until 1938 constituted of the Hungarian sections of the Czechoslovak Social Democracy and the Czechoslovak Agrarian Party, and these, with their sometimes almost servile behaviour, had done a lot for the state and that activism, in the context of the policies of Hungarians in Slovakia, was fixed as a synonym of unprincipled political opportunism. At the same time, activism was not necessarily identical with servilism. There existed – although for a short time only and with poor results – such a Hungarian activism too, that wanted to proceed on the track beaten by the parties of the Sudeten Germans, and wished to cooperate with the government under conditions allowing to represent the interests of the Hungarian community in Slovakia in the most effective way. For the understanding of activism of the Hungarians in Slovakia, it is important that we do not examine it as an exclusively Hungarian, isolated phenomenon, but in regard to the context of the Czechoslovak policies as a whole, using as a benchmark first of all the policy of the Sudeten Germans.

 

 


Attila Simon 329.1/.6(=511.141)(437.6)”1925/1930”
Activist attempts in the politics of the Hungarians 323.15(=511.141)(437.6)”1925/1930”
in Slovakia in the 1920s. 94(437.6)”1925/1930”

Keywords: Slovakia. The activism of the politics of the Hungarians in Slovakia between 1925 and 1930. The activism of the Sudeten Germans. The history of the Hungarian activism development. The Hungarian National Party.

Egy hamvába holt kísérlet* – 1. (Relle Iván kétnyelvű színháza és a Nyugatmagyarországi Híradó Pozsonyban 1899–1902)

Pozsony különleges, ám a városnak a magyar történelemben, művelődéstörténetben játszott szerepe ellenére messze nem központi szerepet tölt be a magyar színjátszás történetében. S bár iskolafalai közt és főúri palotáiban már a 17–18. században sor került egy-egy magyar nyelvű iskolai színjátékra vagy műkedvelő előadásra, az első vándorszínész csapat – a Kilényi Dávid vezette Komáromi Magyar Színjátszó Társaság – csupán 1820-ban látogatott el Pozsonyba. A magyar színjátszás azonban, amely országos viszonylatban is csak születőben volt, még ezután sem bírt sokáig gyökeret verni a koronázóvárosban. Részben mert a magyar vándortársulatok – színvonalukat tekintve – messze nem vehették föl a versenyt a pozsonyiaktól karnyújtásnyira levő bécsi színházak s a városba le-leruccanó osztrák és német társulatok előadásaival, részben mert annak német többségű lakossága amúgy sem mutatott nagy érdeklődést a magyar játékszín iránt. Csupán a kiegyezés után, még inkább azonban a magyar kulturális s nemzetpolitikának a vidéki színészet megszervezésére és felemelésére tett erőfeszítései, valamint az ország zömmel nem magyar népességű területei (települései) nacionalizálásának, magyarosításának következtében az 1880-as évekre – s nem utolsósorban az új városi színház 1886. évi átadásának köszönhetően – Pozsonyban is kezdett tért hódítani a magyar színészet. Ami a magyar nemzetiségű és kultúrájú helyi polgárság és diákság megszaporodásával – azaz a magyar társulatok közönségének megnövekedésével – is összefüggésbe hozható; azzal, hogy a város magyarsága körében – a német és más nyelvű színielőadások mellett – a magyar színielőadások látogatása is a társadalmi élet fontos tartozékává kezdett válni. A város népessége azonban – bár az utolsó magyar, 1910. évi népszámlálás már a német lakosság stagnálását mutatta (Fogarassy 1993, 115 p.) – lényegében egészen 1918-ig német többségű maradt, majd az 1918/1919-es impériumváltás, illetve a berendezkedő új államhatalom nacionalizációs – (cseh)szlovákosító – törekvései következtében az addig lélekszámbeli kisebbségben levő szlovák elem került meghatározó szerepbe és számbeli többségbe (a főleg az országalapítással kezdődött folyamat elején beözönlő csehvel együtt). Összefoglalva: a pozsonyi magyar nyelvű színjátszás első száz évének története 1820–1920 között szüntelen, ám folyamatában meg-megszakadó létküzdelem a térnyerésért, helyének megleléséért, polgárjogainak megszerzéséért. Ha pedig az 1880–1930 közötti ötven évet vesszük, amikor annak megerősödése ténylegesen megindult, majd négy évtized múlva váratlanul, egyik napról a másikra elvesztette maga alól a talajt, és tulajdonképpen megszűnt a létjogosultsága, elmondható, hogy Pozsonyban – s erre ritkán akad példa másutt – fél évszázad alatt kétszer is nagyszabású nyelv- és kultúraváltásra került sor (előbb az abszolút többségű német nyelvtől és kultúrától kezdett magának egyre nagyobb tereket elhódítani a magyar, majd annak döntő, s a német részbeni visszaszorításával a város szlovák, s kis mértékben cseh nyelvi-kulturális jellege erősödött meg, sikeres példát szolgáltatva „a hely és múlt nacionalizálására”1).

Kétnyelvű színház – pró és kontra

A 19–20. század fordulójának éveit egy sajátságos kísérlet teszi egyedülállóvá a pozsonyi színjátszás történetében, amire a magyarországi játékszín addigi története sem igen kínál példát: a kétnyelvű színházé. S ez az, ami miatt – mint látni fogjuk – elmondható, hogy bár a helybeli magyar játékszín eseményei ritkán találkoztak szélesebb körű érdeklődéssel, most – még ha negatív kicsengésben is – az országos figyelem középpontjába kerültek. A „vegyes nyelvű” színház hátterében egyértelműen kimutatható nemzetiségi – nyelvi, kulturális – ellentétek húzódtak meg a város dominanciára törekvő magyar és addigi fölényét és érdekeit féltő német népessége között, megcáfolva mindenkori példás együttélésük legendáját, s rávilágítva a köztük levő, időről időre előtörő érdekellentétekre is.2 Tudvalevően a szóban forgó évek az erőteljes – és némely esetben erőszakos – magyarosítási törekvések, a magyar nemzeteszme és nyelv előtérbe helyezésének – s az önkéntes asszimiláció felgyorsulásának is – az időszakát jelentik, amihez a színház is felhasználható terepnek bizonyult.3 (Tartózkodnék azonban e helyt ezen időszak visszamenőleges, a dolgok azóta való alakulásának s az abból levonható tanulságok szerinti tautologikus-ideologikus értékelésétől, feltéve a kérdést, hogy az nem következhetett-e logikusan a magyar történelem, illetve az európai nemzetfejlődés addigi alakulásából,4 ám mindenképpen óvakodva attól, hogy a kérdést csak és kizárólag magyar viszonylatra vonatkoztatva, afféle magyar sajátosságként kezeljük, hiszen a nemzeteszme ilyetén – agresszív – térfoglalására Európában bőven találhatni példát előtte is, utána is, csaknem valamennyi jelenlegi európai nemzetnél.) A szóban forgó időben, a 19. század utolsó két évtizedében mindenesetre még országos jelenség, hogy a német többségű városok – Brassó, Eszék, Győr, Kassa, Pécs, Pozsony, Temesvár – színházépületeiben a német társulatok uralják a teljes évadot, s az „évadcserére” – amikor a magyar társulat vette át a teljes évadra a színházat – mindenütt a helyi feltételek és körülmények függvényében került sor; (Gajdó 1997, 414. p) Sopronban vagy Pozsonyban például csak 1905-ben (de volt – Eszéken, Brassóban, Nagyszebenben –, ahol erre kísérlet sem történt), ám például a Pozsonnyal megelőzően egy színikerületet alkotó Temesváron már 1901-ben, 1902-ben.
Míg a vizsgálódásunk tárgyához kapcsolódó időben Pozsony német lakosainak számaránya 1890-ben 59,9%, a magyaroké 19,9% volt, ez egy évtizeddel később, 1900-ban már csupán 50,4%-os német s 30,5%-os magyar lakossági arányszámot mutat. Megjegyzendő, hogy a német lakosság egy évtizedre eső jelentős, 9,5%-os csökkenésével szemben a magyar lakosság számaránya ugyanezen időszak alatt 10,6%-kal nőtt, mely számottevő magyar expanzió egyfelől csaknem teljes egészében a helybeli németség, másfelől vélhetően a 2,3%-ról 1,2%-ra csökkent „Egyéb” – külön nem nevesített – nemzetiségek rovására történt, miközben a város szlovák (16,6/16,3%) és cseh (1,3/1,6%) lakosságának változása elhanyagolhatónak mondható, s részben a Pozsonyba irányuló magyar betelepülésekkel magyarázható (a város összlakosságának száma 52 411-ről 65 867-ra, azaz 13 456-tal nőtt. (Szarka 2005, 405. p.) A népesség növekedése, az ország gazdasági erejének megizmosodása, lakói kulturális igényeinek megugrása az ország lendületes kapitalizálódásával, gazdasági potenciálja dinamikus növekedésével, polgársága erősödésével, népessége általános műveltségi szintjének emelkedésével is magyarázható, s persze és nem utolsósorban amaz egészséges lokálpatriotizmusnak az ösztönző hatásával, mely Pozsonyt mint „Nyugat-Magyarország metropolisát” képzelte el.5

Az alább vizsgált időszakot megelőzően már több mint egy évtizede Krecsányi Ignác tartott – Temesvárral közös színikerületben – három-négy hónapos tavaszi évadot Pozsonyban, s szerződése az 1899. év első hónapjaira is idekötötte őt. A vidéki viszonylatban színvonalas társulatokat szervező – később sokáig viszonyítási pontot jelentő – Krecsányi itteni működése idején, átgondolt műsorának köszönhetően 1889-től érzékelhetően megnőtt a pozsonyi magyarok színházlátogatói kedve, sőt a német polgárság is be-beült egy-egy vonzóbb előadásukra. Ugyanekkor ezekben az években erősödött fel a pozsonyiak ama törekvése, hogy a Városi Színházban a magyar társulat kapja meg a teljes téli évadot, ami azonban – a Bécs közelségét és támogatását élvező helyi németség érdekeivel és tiltakozásával találkozva – egyre szembetűnőbb, olykor kíméletlen dominanciaharcok terepévé tette itt a színházat. Közben ugyanis a temesváriak elhatározták a magyar színészet állandósítását (vagyis valamely magyar társulatnak a teljes, őszi–téli–tavaszi idényre való szerződtetését), ami egyúttal a pozsony–temesvári színikerület felbomlását is jelentette. Ebben a helyzetben, az ellenérdekelt erők ilyetén játéka közepette merült fel első pillantásra tetszetősnek is tűnhető kompromisszumos megoldásként a városi tanácsban egy „vegyes nyelvű” – azaz közös igazgatású, magyar és német társulato(ka)t üzemeltető – színház létrehozásának a gondolata, melyet a törvényhatósági bizottság is vonzónak talált, olyannyira, hogy megszavazása mellett még egy új, szintén e konstrukció szolgálatába állított nyári színkör építésére is határozat született a Ligetben. (Nagy O. 1904, 400–401. p.) A felvetés lényege az volt – mely ellen ma sem lehetne elvi kifogást emelni, csak épp a szóban forgó társadalmi közeg és történeti idő nem bizonyult megfelelőnek hozzá –, hogy a magyar és a német előadások a hét négy napján naponként váltják egymást, vasárnap pedig – a délutáni és az esti fellépések hetenkénti váltogatásával – egy-egy magyar és német előadásra kerül sor. A lépés magyar felfogás szerint elsősorban a helybeli németségnek kedvező kompromisszumos megoldást jelentett, mely mindenképpen késleltette – ha hosszabb távon meg nem is akadályozhatta – a magyar színészet pozsonyi állandósítását.

Ebben a helyzetben a városi tanács – 1899. január 6-i határidővel – két pályázatot is hirdetett az Országos Színészegyesület által kiadott Színészek Lapjában, melynek értelmében: 1. a stagionerendszer megtartásával direktor kerestetik az október 1-jétől január 31-ig terjedő pozsonyi színiidényre; 2. egy közös irányítású, magyar és német állandó társulatot működtető, s három évre szerződtetendő színigazgató pályázatát várják.6 Ehhez kapcsolódóan, annak ellensúlyozására, ha a pályázati döntés a stagionerendszer mellett szólna, a pozsonyi városi tanács 1898. december 14-én egy, a pozsonyi német színielő­adások „tarthatásának” kilenc évre való biztosítását kérte a belügyminisztertől.7 A fent hivatkozott pályázati kiírás előzményei egyébként 1882-ig nyúlnak vissza, amikor dr. Pávai Vajna Gábor, a pozsonyi állami kórház országos tekintélyű főorvosa először vetette föl a pozsonyi magyar színészet állandósításának a városi tanács által akkor – és még sokáig – elutasított gondolatát (elbukott az ötlet 1884-ben, 1893-ban és 1894-ben is). Ilyen előzmények után, s válaszul a tanács színigazgatói pályázatának kiírására, dr. Kosutány Ignác az állandó pozsonyi magyar színház létesítését sürgető memorandumot intézett a város elöljáróihoz. Mire mind a városi tanácsban, mind a színügyi bizottságban és a város (német) lakói körében előléptek ez elképzelés ellenzői is, s „német részről durva támadások érték a gondolatot”.8 Szóba került a pozsonyi Városi Színház pályázata az ez időre színházi kérdésekben egyre nagyobb hatalommal bíró Országos Színészegyesület január 3-i budapesti ülésén is, melyen annak alelnöke, Ditrói Mór a maguk részéről is állásfoglalást sürgetett az ügyben. A vitában egyébként többen rámutattak e konstrukció adminisztratív, pénzügyi és művészeti kockázataira, melyekre szükségesnek látták felhívni Pozsony városának figyelmét, miként arra a képtelenségre is, hogy magyar színészek – ha kardalosok is – „német nyelven működjenek”.9

Hosszú ideig úgy látszott, hogy a felhívásra egyetlen pályázati anyag érkezik, méghozzá a kétnyelvű színház tárgyában, Relle Iváné, ami helyi viszonylatban végső soron a magyar érdekek sérülését jelentette. Az erős pozsonyi magyar színészet hívei, akik az adott helyzetben a stagionerendszerre szavaztak, az utolsó pillanatban elérték, hogy a pályázat lejárta előtt néhány órával, január 6-án Somogyi Károly pécsi színigazgató is beadja a jelentkezését az őszi–téli pozsonyi évadra.10 Mivel azonban a város új színügyi bizottságát, mely a beérkezett színigazgatói pályázatokat volt hivatva véleményezni, csupán a január 8-i városi közgyűlés választotta meg, azok egyelőre felbontatlanul maradtak.11 A január 8-án megválasztott új – Kumlik Tódor, Batka János, Korce János,12 dr. Bugél Ödön, Weinert Győző, Simonyi Iván, Hörnes Henrik, Duschinszky Frigyes, Seifert József és Marsó Gyula összetételű13 – színügyi bizottság viszont, helyi értékelésben, a német elem s érdek felülkerekedését demonstrálta (a korábbi bizottsági tagok közül meglepetésre kimaradt többek között dr. Kramolin Viktor, Neiszidler Károly és Palugyay József), ami egyúttal várható döntését is előrevetítette.14 Ugyanezen a napon a Toldy Kör rendes éves közgyűlése is összeült, melyen természetesen ugyancsak téma volt a város színészetének kérdése, kiemelve, hogy „a kétnyelvű színház iránti indítvány” lényegében a magyar színészet pozsonyi állandósítása ellen „meglepő kíméletlenséggel” fellépőknek kedvez, sőt az ez ügyben ugyancsak felszólaló Pávai Vajna doktor azon meggyőződésének is hangot adott, hogy „a kétnyelvű színház megadja a magyar színészetnek a halálos döfést”.15 Végül ugyanennek a napnak, január 8-ának az eseményei közé tartozott az is, hogy Perczel Dezső belügyminiszter elutasította a pozsonyi városi tanács felterjesztését a helyi német színielőadások kilencéves időtartamra való biztosítására, bár kilátásba helyezte, hogy „míg a viszonyok a magyar színészet állandósítására megszilárdulnak, átmenetileg évről évre meg fog újíttatni az engedély”.16
Közben a város hivatali és közéletének további színterein is folytatódott a színházért a küzdelem, hol arra téve javaslatot, hogy csak a prózai előadások – ún. „szavalódarabok” – adassanak elő mindkét nyelven, a zenés előadások (operák, operettek, daljátékok) csak magyar nyelvűek legyenek,17 hol pedig a Temesvárral való színi szövetség felújításának ügyét felvetve,18 s hatoldalas mellékletet szentelt a helyi magyar lap a kétnyelvű színházat megpályázó Relle Iván színházvezetői, műsorszervezői elképzeléseinek is, hozzáfűzve, hogy azok véghezvitelével „a magyar színügy csak hátrafelé men­ne”, s ennél „még a status quo fennmaradása is kedvezőbb a magyar színészet ügyének”.19 Ezzel szemben már rögtön a legelején reálisan látta a helyzetet a fővárosi lapok közül a Mikszáth Kálmán főszerkesztette Országos Hírlap, mely képtelenségnek nevezte Rellével kapcsolatban a germanizálás vádját, mi több, a megfelelő embernek látta őt arra, hogy vezetésével „egy előkelő színvonalon álló társulat” próbálja meg ellensúlyozni „az osztrák ripacsok” előadásait, mivel a helyzet az – így a lap –, hogy „Pozsony városa ezután is reflektál még német színielőadásokra”.20 S megemlítendő a kortárs szlovák színháztörténet-írás álláspontja is, miszerint „a pozsonyi német és magyar nézők igényeinek legeszményibb módon Relle Iván német–magyar társulata tett eleget”, ami „Pozsony két legnépesebb nemzetisége [sic! – T. L. megj.] szempontjából igazságos megosztást jelentett, mert Relle működése idején nem került sor ellentétekre a németek és a magyarok között a színiidény kettőjük közti felosztását illetően”. (Cesnaková-Michalcová 1981, 89. p.) (Megjegyzem, azt illetően valóban nem!)
Relle 1899. október 1-je és 1902. szeptember 30-a között természetesen készségesen elvállalta a színház és az „építendő arena” igazgatását, és kötelezte magát, hogy magyar s német nyelvű társulatával „egész éven át, felváltva, egyenlő arányban”, az általa jól ismert „pozsonyi műigényeknek megfelelő” előadásokat tartson. Pályá­zatához csatolta a bánatpénz, valamint a kaució befizetéséről szóló bizonylatot, a vagyoni helyzetét bizonyító igazolást, továbbá Evva Lajosnak, a Rákosi és Beöthy család érdekeltségébe tartozó budapesti Népszínház korábbi igazgatójának s az ugyanezen színházi klán által létesített Magyar Színház elnökének az ajánlását is (Relle, lásd alább, tudvalevően maga is ebből a körből érkezett). Pályázata további részében ezután részletesen taglalta a Pozsony városával kötendő szerződésével kapcsolatos felfogását, majd a vele s tervével szembeni kifogásokra válaszolva kifejtette, hogy már csak azért sem lehet az október s január közti időszakban teljes egészében magyar társulatot működtető „osztott rendszer” híve, mert „a pozsonyi nagy igényű közönség kívánságaihoz mért, nagy testülete” számára sem a szomszédos Sopronban, sem másutt nem tudna „a hátralevő hat hónap alatt megélhetést biztosítani”, így, mint „óvatos szakember”, ilyen „kalandos vállalkozásra” nem adhatja a fejét. Attól pedig egyáltalán nem tart, hogy „párhuzamos működés mellett” a német előadások látogatottabbak lesznek, mint a magyarok, mert biztos benne, hogy „jó darabokkal fenntartható” a pozsonyi magyar közönség érdeklődése, s abban is, hogy a magyar operett-előadásokra „a német közönség is bejön”.21

Közben Relle pályázata a hivatali eljárási rendnek megfelelően haladt a közgyűlési előterjesztés felé; előbb a színügyi bizottság hagyta jóvá, majd a pénzügyi szakbizottság, s végül a tanács is a pártolása mellett döntött. A színügyi bizottság, mely végül is azzal utasította el Somogyi pályázatát, hogy nem csatolta hozzá a vagyoni helyzetének igazolását, bizonyítékául, hogy adott esetben képes az előírt kauciót letenni, Relle pályázatát illetően lényegében csupán az igazgatónak a 28 fős zenekar létszámának csökkentését célzó javaslata ellen emelt kifogást. Mindemellett azt is javasolták, hogy a színház német nyelvű operett-előadásokat is tartson. A kétnyelvűség melletti legfontosabb érvük pedig, hogy „míg előbb csak 7 hónapig tartattak előadások”, Relle tíz hónapos évadot tartana a városban. A pénzügyi bizottság viszont, szembehelyezkedve a színügyi bizottsággal – s így vélekedett később a tanács is –, elsősorban takarékossági okok miatt, jóváhagyta, hogy Rellének ne legyen külön német operett-társulata, mert így jelentősen csökkennek a kiadásaik, mi több, négy társulatot – egy-egy magyar és egy-egy német prózai és operettegyüttest – fenntartani csak a színvonal kárára lehetne.22
A döntés végül is a városi közgyűlés január 23-i ülésén született meg, amikor is a képviselők 77 igenlő szavazattal – 45 nemleges ellenében – a kétnyelvű, magyar és német társulatokat is működtető színház intézménye mellett döntöttek. Ez azt jelentette, hogy 1899. október 1-jétől Relle Iván költözhetett be – egy magyar prózai és egy opera- s operett-, valamint egy német prózai társulattal – három évre a Városi Színházba. A Nyugatmagyarországi Híradó másnapi, január 24-i száma hosszan tárgyalta a döntést és körülményeit, nehezményezve, hogy a közgyűlésen a Toldy Kör memorandumával egyáltalán nem foglalkoztak, amikor pedig dr. Pávai Vajna Gábor ezt kifogásolni akarta, egyszerűen nem adtak neki szót, mire az fellebbezésben kérte a belügyminisztertől a közgyűlési határozat eljárási hiba miatti megsemmisítését. S ugyan a kétnyelvű színház ellenzői még ezek után is tettek néhány eredménytelen kísérletet a döntés megakadályozására, esetleg elhalasztására, az eredmény ismert: a közgyűlés döntő többsége Relle – s tervezete – mellé állt.23

Újságíróból színházigazgató

Relle Iván (1861–1914) a kiegyezés után felnőtt és teret kapott, becsvágyó fiatal értelmiség jellegzetes képviselője volt. Tanulmányait szülővárosában, Győrben és Budapesten végezte; előbb bölcseleti doktori titulust szerzett, majd – már Pozsonyt odahagyva – az államtudományi doktorátust is letette. 1878-ban, győri újságíróként, a Hazánknál kezdte tizenhét éves korában a pályáját, s innen került a fővárosba, ahol előbb a Pesti Napló, majd 1885-ben a Nemzet irodalmi ambíciókat dédelgető munkatársa lett (de aradi és szegedi lapokban is publikált; az aradi Alföldben például Fullánk álnév alatt is). S bár színműírással már odahaza, Győrben is próbálkozott (tizenhét évesen írt Árvalányhaját 1878-ban a helyi műkedvelők mutatták be), a fővárosban is kitárultak előtte a lehetőségek kapui; irodalmi tájékozottságát hamar megmutatva műfordítással is próbálkozott (Johannes van Deewall [azaz: August Kühne]: Egy férfiú, 1883), közkedveltek voltak a Fővárosi Lapokba írt báli tudósításai, mi több, a Népszínház egy népszínművét (Fityfiritty – Lányi Géza zenéjével, 1890)24 és egy drámai költeményét (Március tizenötödike, 1892) is bemutatta. De ezt megelőzően is a színház vonzásában élt, hiszen már 1885-ben, párhuzamosan azzal, hogy felvették a Nemzethez, a főváros egyik legpatinásabb színházának, az Evva Lajos vezette Népszínháznak is ellenőre, később titkára lett.

Egyre otthonosabban mozgott tehát a vezető színházi körökben, sőt idővel a nagy tekintélyű és nagy hatalmú Rákosi Szidi és családja25 bizalmi embere lett. Így történt, hogy amikor az ugyancsak a Rákosi–Beöthy család s Evva érdekeltségébe tartozó, az „eleven énekes vígjátékokra, játszi operettekre és a szenzációs modern drámákra [értsd: a kortárs német drámákra – T. L. megj.]” (Gajdó 2001, 174. p.) szakosodó, az erzsébetvárosi és józsefvárosi kispolgárság igényeit is megcélzó Magyar Színház a fővárosban 1897. október 16-án az Izabella téren (a mai Hevesi Sándor téren) felépült és megnyílt, annak első igazgatójául – „az első időszak megharcolására” (Rajnai 1985, 135. p.) – Relle Ivánt kérték fel. S bár igyekezett becsülettel ellátni a színházszervezéssel, társulatépítéssel és műsortervezéssel, valamint az induló intézménynek a fővárosi színházak közé való beillesztésével kapcsolatos feladatait, viszonylag szűk mozgástere maradt, hiszen végső soron a színház kettős struktúra szerint szerveződő tulajdonosainak az elképzeléseit kellett (volna) megvalósítania, melynek egyik elemét – művészi vonalon – a Rákosi család jelentette, a másik oldalon pedig – anyagi érdekeikkel – a színház részvényesei álltak. S azon túl, hogy ilyképpen többszörösen is nehéz helyzetbe került, mindezt csak tetézte, hogy az adott színházkonstrukció elhibázott, a gyakorlatban nem igazolt elemeiből fakadó következmények is őt sújtották, (Gajdó 2001, 177., 179. p.) Rellének szinte semmi nem sikerült, s „az első év a Magyar Színház egyik legsikertelenebb korszaka” lett: anyagi szempontból a színház veszteséges évadot zárt; műsora az esetek többségében nem igazolta magát, ráadásul – egy-két kivételtől eltekintve – a magyar szerzőket sem sikerült megnyernie s „a műintézet játékrendjét eredeti darabokkal kiegészítenie”; előadásai jobbára sikertelenek-érdektelenek vagy éppen egyenetlenek maradtak; színészei közül csak kevesen érték el a fővárosi színvonalat stb. (Rajnai 1985, 140–143. p.) S jóllehet Relle szerződése tizenegy évre szólt, már az első, színházindító évada végén kiállt a rúdja; többszörösen is összerúgta a port a részvénytársaság vezetőivel, akik – bár szakmai-színházi tapasztalataik nem voltak – a művészeti kérdésekbe is bele kívántak szólni (különösen Hegedűs Béla országgyűlési képviselő, a részvénytársaság elnöke, akit a tulajdonosok egy része a színház élén is szívesen látott volna), Relle azonban „nem akart lemondani az önálló intézkedés jogáról”.26 Hegedűs és Relle konfliktusában Evváék a színigazgató mellé álltak, s bár az 1898. június 11-i igazgatósági gyűlés formálisan Evva Lajost bízta meg a színház „adminisztratív és művészeti fővezetésével”, aki „adminisztratív igazgatóként” meghagyta helyén pártfogoltját, s több fővárosi lap (Budapesti Hírlap, Pesti Hírlap, Budapesti Napló – 1898. június 15.) által is közölt, neki címzett nyílt levelében állt ki mellette: „…a Magyar Színház részvénytársasági igazgató tanácsának hónap 11-én hozott határozata […] nem érinti az ön jogait és kötelességeit, s az ön működési körét sem a művészeti vezetés, sem az adminisztráció terén nem korlátozza s ön ezután is, mint eddig, tényleges igazgatója marad a Magyar Színháznak.” (Rajnai 1985, 141. p.) A két fél közti ellentétek azonban továbbra sem simultak el, s az indulatok sem csitultak, így a július 4-i közgyűlésen újra elnökké választott Evva kénytelen volt engedni a részvényeseknek, akik „nem voltak megelégedve az eddigi regime-mel”,27 s miután Relle a színházvezetéstől formálisan visszalépett, az igazgatói székben Beöthy Lászlóval cserélte fel őt.28
Ilyen körülmények között szerzett tudomást Relle a pozsonyi színház pályázatáról, melynek élére a városvezetők egy, két magyar és egy német nyelvű társulatot működtető igazgatót kerestek. (Abból, hogy – mint láttuk – pályázati kérelméhez Evva Lajos ajánlását is csatolta, továbbá hogy a nevezett színházi mogul Pozsonyban is többször felkereste, s magyar nyelvű társulata színészeit – és jórészt későbbi vendégszereplőit is – a Népszínház és a Magyar Színház adta, arra lehet következtetni, hogy a Rákosi–Beöthy–Evva klán továbbra sem engedte el a kezét, s – mintegy kárpótlásként – ebben a vállalkozásában [is] erősen pártolta.) Valószínű azonban, hogy az ekkor már jó ideje a legfényesebb színházi körökhöz tartozó s a színház csillogásától elkápráztatott Relle, aki feltehetően tele jó szándékkal vágott bele az elképzelés megvalósításába, nem mérte fel kellőképpen annak kockázatait, s nem számolt a nemzetiségi szempontból kényes terület veszélyeivel sem.

A Relle-évad közvetlen előzményei

Ám amíg Relle ténylegesen elkezdhette pozsonyi évadait, s amíg lekötötték a színházszervezés és -felszerelés, valamint a társulatépítés és műsortervezés gondjai és teendői, közbeesett még Krecsányi Ignác február 1-je és április 30-a közti, korábban lekötött utolsó pozsonyi évada, aki január 31-én „nagy, fegyelmezett személyzettel és változatos műsorral” meg is érkezett a városba (A magyar színészet Pozsonyban. NYMH, 1899. január 24., 3. p.), ahol a régi ismerősöknek kijáró várakozással s egyben azzal a kíváncsi szorongással fogadták őket, hogy mit, milyen alakításokat és előadásokat hoz majd az utánuk következő évaddal beköszöntő ismeretlen színházi jövő. Krecsányiék február 1-jén, Berczik Árpád vígjátékának, a Himfy dalainak esti előadásával kezdtek a Városi Színházban, vidéki viszonylatban valóban kiváló szereposztásban,29 búcsúfellépésüket pedig május 8-án tartották pozsonyi Erkel Ferenc Hunyady Lászlójával, megmutatva, hogy „Pozsonyban több mint három hónapon át egyfolytában is virágozhatik a magyar színészet” (Krecsányiék búcsúja. NYMH, 1899. május 7., 1. p.).
Persze, a Krecsányi-féle évad eseményeinek ismertetése mellett a Relle-évad előkészületei is állandó szóbeszéd tárgyát képezték a városban. Ezek közt, mintegy melléktémaként, de a közérdeklődésnek nem kevésbé a középpontjában az új nyári színkör, az aréna kérdése állt. Relle ugyanis kikötötte, hogy a város 1900. április 1-jéig olyan új, fedett nyári színkört építtet neki, mely telt ház esetén, előadásonként 800 forint bruttó bevételt hoz(hat) a számára. Ami viszont ezzel elindult, az külön tanulmány – sőt regény! – tárgya is lehetne, olyan sok szálon futó, szövevényes, a drámai helyzetek és váratlan fordulatok sorát felvonultató történet, melynek részletes bemutatására természetesen nem vállalkozhatok, mégsem kerülhetem meg, hogy legalább a főbb csomópontjait ne érintsem. A helyi társasági és közélet különböző fórumainak, a döntéshozó szerveknek és a sajtónak egyik állandó témája e tekintetben – legalábbis kezdetben – az aréna megfelelő helyének kiválasztása volt. Az egyik idevágó javaslat a Duna jobb partján elterülő liget valamelyik pontja (itt állt a régi, még 1842-ben emelt aréna is), amit aztán a város helyszínként szóba jöhető különböző egyéb részei, parcellái váltogattak (Dr. Nagy Olivér: A nyári színkör. NYMH, 1899. február 2., 1–2. p.). További gondot jelentett, hogy a tervek szerint az építkezés igen nagy költségekkel járt, illetve az, hogy ezek valóságos összegét egy-egy terv esetében sem lehetett látni előre, csak folyamatos növekedésükre lehetett számítani. A február 6-i városi közgyűlés végül a liget mellett döntött, miként arról is, hogy tovább tájékozódnak Rellénél, aki már 40 000 forintos költséggel is megépíthetőnek tartott egy elmozdítható – jó idő esetén szétnyitható, rossz idő esetén összehúzható – tetejű színkört. A Relle által előre jelzett 40 000 forintos költség azonban március derekára már 100 000 – a villany, illetve a gáz bevezetésével 200 000 – forint körül járt. A színügyi bizottság ekkor már azt fontolgatta, hogy megkérdik Rellét, nem érné-e be az eredetileg tervezettnél kisebb színkörrel, esetleg nem egyezne-e bele, hogy annak csak a karzata legyen fedett, a földszint és a színpad nyitott maradna, illetve nem érné-e be a jelenlegi színkör kisebb átalakításával, hogy kedvező időjárás esetén továbbra is alkalmas lehessen színielőadásokra (A színkör kérdése. NYMH, 1899. március 24., 2. p.). A másnapi Nyugatmagyarországi Híradó viszont már egyenesen „csiklandósnak” nevezte a történetet, mondván, hogy Pozsony városa „előbb jól megkötötte, béklyókba verte a saját kezét, aztán most a direktor belátására utal, hogy ne döntse nyomorúságba ezt a szegény várost” (Az arénakérdés. NYMH, 1899. március 25., 3. p.). Szeptember 8-án az idézett lap arról adott hírt, hogy a tanács, újabb döntés alapján, 80 000 forintot irányzott elő az aréna építésére, s most azok jelentkezését várják, akik képesek e keretösszegen belül maradni (Az új városi színkör építése. NYMH, 1899. szeptember 8., 2. p.).

Relle egyéb jelek szerint is gőzerővel készült az évadra. Viszonylag nagy visszhangot keltett például azzal, hogy leendő díszlet-, kellék- és jelmeztárához megvásárolta Esterházy Miklós József gróf 1888-ban megnyitott, s 1897-es haláláig működtetett tatai várszínházának a felszerelését. A Nyugatmagyarországi Híradó elégedett volt a szerencsés vétellel, mellyel „Relle olyan fényt és pompát hoz a pozsonyi színpadra, aminővel vidéki város nem­igen dicsekedhetik” (Relle Iván színházi felszerelései. NYMH, 1899. április 2., 5. p.).

Mindeközben a városi szubvenciókon kívül állami támogatás(oka)t is szeretett volna, s színtársulata szervezése és „operai előadások tarthatása” céljából még áprilisban államsegélyért folyamodott Széll Kálmán belügyminiszterhez. A miniszterelnöki mellett a belügyminiszteri posztot is betöltő Széll a 36494/99. eln. sz. leiratában ugyan kifejti, hogy mivel Relle magyar–német színházat szervez, a magyar nyelvű társulatoknak szánt forrásra tehát jog szerint nem tarthat igényt, mivel azonban a színház magyar társulata a némettől teljesen elkülönülten fog működni, 3000 forint egyszeri támogatásban részesíti. A Nyugatmagyarországi Híradó kommentátora szerint ez állami segély fejében a pozsonyi közönség már az operaelőadásokat is elvárhatja Rellétől, miként azt is, hogy magyar társulatának tagjai ne szerepelhessenek a színház német nyelvű előadásaiban (Relle Iván állami szubvenciója. NYMH, 1899. április 16., 3. p.).

Rosszabbul érintette a pozsonyi színidirektort az Országos Színészegyesület fegyelmi eljárása, mivel olyan kezdőkkel is szerződést kötött, akik nem tagjai az egyesületnek, márpedig előírás szerint a színészegyesületi tagság minden szerződésszerűen foglalkoztatott komédiás számára kötelező (A pozsonyi igazgató fegyelmi ügye. NYMH, 1899. szeptember 8., 3. p.). Megjegyzendő, hogy a magyar színészet érdekeinek érvényesítésére létrehozott, s a századforduló tájára színházi ügyekben egyre nagyobb befolyással bíró Országos Színészegyesület és Relle között kezdettől – amióta az igazgató elvállalta a pozsonyi színház irányítását – ellenséges viszony állt fenn.30 Relle a Magyarország szeptember 7-i számának személyével kapcsolatos, hivatkozott közleményére 1899. szeptember 10-én a Nyugatmagyarországi Híradóban válaszolt a Színészegyesület vezetőinek – név szerint is megemlítve Hegedűs Bélát – a személye ellehetetlenítésére irányuló igyekezetével kapcsolatban, mely „hatalmi túlkapások ellen” a leghatározottabban tiltakozik. Egyébiránt, mondja, senkinek „semmi köze ahhoz, kivel milyen szerződést köt”, annál inkább sem, mivel „az Egyesület szerződési mintáját a belügyminiszter nem tette kötelezővé” (Relle Iván: Az én fegyelmi ügyem. NYMH, 1899. szeptember 10., 1–2. p.).

Mindenesetre szeptember végére benépesült a pozsonyi Városi Színház s a város színészekkel, színházi alkalmazottakkal – Relle Iván 169 tagú személyzetével elfoglalta új s legalább három évre állandónak gondolt állomáshelyét. Minden készen állt a szeptember 30-i, szombat esti színház- és évadnyitóra (a világítástechnikát Drezdából és a budapesti Ganz-gyárból hozták), mely alkalomból a magyar együttes Madách Imre klasszikus darabját, Az ember tragédiáját mutatta be ünnepélyes keretek között. Az eseményt a Nyugatmagyarországi Híradó is kiemelten kezelte, s szeptember 30-i, szombati számának címoldalán a lap tudós főszerkesztője, dr. Vutkovich Sándor Madách életének rajzával és a Tragédia jelentőségének ismertetésével igyekezett ráhangolni a pozsonyiakat a másnapi bemutatóra (Dr. Vutkovich Sándor: Az ember tragédiájáról. NYMH, 1899. szeptember 30., 1. p.), beljebb pedig a lap névtelen cikkírója arra figyelmezteti Rellét, hogy „a pozsonyi közönség ízlése semmiben sem marad el a fővárosiétól”, „zenei tekintetben pedig egyenesen el van kényeztetve”, tehát joggal vár el színvonalas előadásokat. Ami pedig azt illeti, az új színházi trupp biztos lehet abban, hogy a lap kritikusait mindig „a pártatlan igazság fogja vezérelni”, s kritikájuk bár „Nem lesz dorong”, de „cukorkaszörpbe se” fogják mártani a tollunkat” (A színházi szezon kezdete. NYMH, uo., 1–2. p.).

Mielőtt azonban az ünnepi előadás elkezdődött volna, Beregi Oszkár, a budapesti Nemzeti Színház jelentős pálya előtt álló tehetsége jelent meg díszmagyarban a színpadon, s elszavalta a színházigazgató Fészekrakás című, verstanilag helyenként megbicsakló, helyenként azonban gördülékenyen folyó, megilletődöttséget s pátoszt keverő versezetét. Az alkalmi poétává avanzsált színházigazgatótól ezt követően Madách valóban költői szárnyalású szavai s filozófiai mélységű gondolatai vették át a szót. Az előadásról a lap állandó munkatársa, felelős szerkesztője, dr. Nagy Olivér írt a Nyugatmagyarországi Híradó október 1-jei számában értékelést, melyben előbb tényként könyvelte el a magyar színészet történetében példa nélküli kétnyelvű színház elindulását, majd, rátérve az előző esti előadásra, elismerte ugyan az igazgató-rendező Relle szándékának tisztességét és vállalásuk nagyságát, megjegyezte, hogy a „színpadi jelenetezés”, a kifogástalan összjáték terén van még tennivalójuk.31 Az Esterházy Miklós gróf tatai jelmezeiben és díszletei közt játszott darabban Hettyey Aranka „önálló, sok tekintetben eredeti alakítást” nyújtott, s Éva szerepében mindenekelőtt „az »örök asszonyt« juttatta érvényre”. Ádám szerepében természetesen Beregi Oszkár lépett fel, alakítását azonban korántsem lehetett késznek, kiérleltnek nevezni, s lehetett látni, hogy „ő maga is küzd magával, szinte nem tudja, miként domborítsa ki szerepét”. A legérdekesebb s legjellemzőbb azonban, amit a színikritikus Polgár Károly Luciferéről írt, melyet teljességgel elhibázottnak tartott, mert – amint szavaiból kitetszett – a színész Polgár nem annyira Lucifer gonoszságának, ördögi voltának a kidomborítására, hanem inkább a tagolt, értelmező szövegmondásra helyezte a hangsúlyt, amit gyakran groteszk-ironikus elemekkel tűzdelt meg. Érdekesség egyébként, hogy még a kérdéses évadban, s ugyanebben a szereposztásban további két alkalommal ismételte meg Relle a Tragédiát (október 2. és 25.), majd pozsonyi működésének következő esztendei alatt 1900. november 1-jén is tartott egy Tragédia-bemutatót Thury Elemérrel (Ádám), Cserny Bertával (Éva), valamint ismételten Polgár Károllyal (Lucifer), s a következő évi mindenszentek napján is Madách szellemét idézte meg, ezúttal Könyves Jenővel (Ádám), Jeszenszkyné Csáder Irmával (Éva) és Somlár Zsigmonddal (Lucifer).32

Relle társulata és műsora

Relle Ivánnak – aki a Városi Színházat a városi közgyűlés 1899. január 23-i határozatával három évre bérbe vehette magyar és német színtársulata(i) számára – több neves színészt is sikerült megnyernie magának. Megjegyzendő azonban, hogy mind az egy-egy évadra szerződtetett, mind az egy-két-három előadásra Pozsonyba utaztatott vendégfellépői többnyire – s nem csak az első évadban – a Magyar Színházból vagy a Népszínházból jöttek, tehát abból a két színházból, melyekkel neki magának is közvetlen kapcsolata volt, még ha előfordultak más szerződtetései is (a Nemzeti Színházból – mint például rögtön az elején, de később is többször, Beregi Oszkár esetében, az Operából stb.). Magával hozta például Relle Budapestről a Magyar Színház épp csak feltűnt üdvöskéjét, a Sidney Jones – Owen Hall operettjében, a Gésákban Molly szerepével kiugró, s a két világháború közti időszak magyar színészetének fényességévé lett Fedák Sárit, aki úgymond – a pozsonyi magyar sajtó s a pozsonyiak vélekedése szerint – városukban vált érett színésznővé. Érdemes itt beleolvasni – a pozsonyi társulattal kapcsolatban – az első sikerén épp csak túljutott díva, az Ady Endre által is „…a nagy mindennek / Remekbe termett kicsi mása”-ként aposztrofált Fedák Sári visszaemlékezésébe: „Vizsgám után Relle Iván pozsonyi társulatához szerződtem. Nem akármilyen együttes volt ám a pozsonyi társulat! A drámai hősnő Hettyei Aranka, a drámai hős pedig Beregi Oszkár volt. Dalnoki Viktorra bízták a fő-fő énekes szerepkörét, Sarkadi Aladár pedig a komikust játszotta. Mennyi jó szerep várt itt! A Baba, Mimóza,33 Szép Heléna, Mikádó, Lili, Toledad, Kadet kisasszony. Káprázatos ruháim voltak. A legdrágább színházi varrónő, Boda Klotild varrta őket Pesten.”34

A színésznő elsőként Victor Roger Bibliás asszonyának címszerepében mutatkozott be a pozsonyi közönség előtt. A Nyugatmagyarországi Híradó 1899. október 10-i számában ifj. Vutkovich Sándor írt az ifjú primadonnáról, kiemelve, hogy bár „nem nagy terjedelmű s egy kissé fátyolozott hangja még ugyan reászorul az iskolázásra, de annál többet ígér játéka, amely határozottan diszkrét. Sugár alakja, pikánsul érdekes arca praedestinálják őt szerepkörére”, melyhez „tánca is graciózus”, s csupán a „gondos énektanulásra” kell még nagyobb gondot fordítania.35 És Fedák nem keltett csalódást, az általa említetteken kívül is további szerepek sorát játszotta el hét pozsonyi hónapja alatt (pl. Javotte [Louis Verney: Fanchon asszony leánya]; Miss Lucy [Guthi Soma – Rákosi Viktor: Napoleon öcsém]; Anikó [Verő György: 1848. Hadak útja]; De Chateaux Renard vicomte [Bokor József: A kis alamuszi]; Ganymedes [Franz von Suppé: A szép Galathea] stb. A lap március 30-i száma arról tudósított, hogy Fedák Zsazsa az új évadtól a budapesti Népszínházhoz szerződött. Április 21-én még ő játszotta Offenbach Helénáját – melyben „toilettjei a szabóiparnak valódi remekei voltak. Játéka diszkréten pikáns” –, s jövendőbeli direktora, Porzsolt Kálmán, a Népszínház igazgatója, illetve egykori tanára, Rákosi Szidi, akik szintén részt vettek az előadáson, örömmel láthatták, hogy – írja a helyi lap kritikusa – „a bátortalan kezdőből kész színésznő vált…” ([–nd–]: Szép Heléna. NYMH, 1900. április 22., 3. p.). Az idény utolsó előadása pedig, mellyel Fedák Sári is búcsúzott a pozsonyi színpadtól, talán nem is lehetett volna más, mint a primadonna színészi kiugrását hozó Gésák volt. A helyi lap színikritikusa május 1-jén, primadonnájuk búcsúfellépte után újfent dagadó kebellel nyugtázta: „Fedák kezdő volt, midőn idejött, s ma már teljesen ura a színpadnak”, mert „városunk hagyományos műízlése nevelte”, s a közönség is hosszas ünneplésben részesítette: „Zsazsa… Zsazsa… Zsazsa… töltötte be a levegőt.”

Fedák Sárin kívül, említettem, más hírességek is megjárták – némelyikük többször is – Pozsonyt Relle itteni esztendei alatt, mindenekelőtt a primadonna által említettek, de mellettük még számosan mások. Már az induló társulatban is ott volt – mint említettem – a huszonnégy éves Beregi Oszkár, aki nemzeti színházi tagsága megtartása mellett szerződött az 1899/1900-as évadban Relléhez, ahol Az ember tragédiájának Ádámja mellett többek között Shakespeare Julius Caesarjában (Marcus Antonius) és Hamletjében (Hamlet), továbbá Sardou Fedórájában (Loris Ipanoff gróf), Verő György 1848 (Hadak útja) című „látványos színművében” (Petőfi Sándor, illetve György), Rákosi Jenő Endre és Johannájában (Endre herceg), Berczik Árpád Az igmándi kispap című népszínművében (Ferenc), Obernyik Károly Brankovics Györgyében (Gerő). Továbbá Fedák felsorolása sem feledkezett meg a Nemzeti Színház későbbi örökös tagjáról, a Színművészeti Akadémia drámai tanszékének elismert tanáráról, Hettyey Arankáról, de Hegyi Aranka, a fővárosi színpadok, majd a Népszínház kiemelkedő képességű, méltán ünnepelt primadonnája – akinek A cigánybáró Szaffijában nyújtott alakításáért ifj. Johann Strauss is a tisztelői közé tartozott – szintén több szerepet vállalt Rellénél. De játszott itt a századforduló, valamint a 20. század első fele előkelő vidéki társulatai által szívesen szerződtetett Sarkadi Aladár, a pályakezdő Somlár Zsigmond és Somlay Artúr, az énekes és prózai színészként, valamint rendezőként egyaránt megbecsült dr. Dalnoki Viktor, a sokrétűen tehetséges Follinusné Csigaházy Etel, a debreceni és pozsonyi reményteljes indulása után színészként, rendezőként és színiiskolai tanárként is bizonyított Izsó Miklós, a pozsonyi kezdeteit követően a vidéki színészet élvonalába emelkedett, ám csakhamar fiatalon elhunyt Mészáros Alajos, a sokoldalú tehetség: Pesti Kálmán, továbbá a pozsonyi magyar színészet nagyjából ez időtől mind jelentősebb, színészként és rendezőként s később színházigazgatóként is fontos szerepeket betöltő alakja, Polgár Károly, a maga idejében népszerű komikus: Gömöri Jenő, a drámai hősnőként később is sokfelé szívesen foglalkoztatott Gazdy Aranka, az opera- és operettszerepekben egyként jeleskedő Réthy Laura, a Magyar Színház primadonnája, Komáromi Mariska, továbbá Thury Elemér és felesége, T. Csige Böske, vagy Menszáros Margit és Tihanyi Miklós is.
Az egy-két szerepre, három-négy estére Pozsonyba utazó vendégfellépők a magyar színházi élet s a fővárosi színpadok akkori jelesei közül kerültek ki, mint például az Európa csaknem valamennyi jelentős színpadát megjárt, Pozsonyból elszármazott Spányi Irma (1900 márciusában, aki épp a párizsi Nouveau Théatrê-ből „ugrott haza” Georges Bizet Carmenjának címszerepére), továbbá Vízváry Gyula (1900 áprilisában), Újházi Ede és Márkus Emília (1900 júliusában), a magyar és az európai színpadok üdvöskéje, Pálmay Ilka (1901 áprilisában – Bécsből ugrott át Pozsonyba, hogy a Nebántsvirágban a város szegényei javára elénekelje Mamselle Nitouche szerepét), Beregi Oszkár (ezúttal vendégszereplőként, 1901 decemberében).

Felléptette Relle az idős írófejedelem, Jókai Mór fiatal feleségét, Nagy Bellát is (Ady Endre is hírt adott róla a Nagyváradi Napló 1901. október 20-i számában).36 Relle még Rákosi Szidi környezetéből – annak színiiskolájából – ismerte Grósz Bellát, aki 1898. június 8-án az általa igazgatott Magyar Színházban tette le színivizsgáját Elektra szerepében.37 A dolog azonban Pozsonyban köztudomásúlag balul sült el. Relle és városi színházi működése ekkorra már alaposan kivívta magának a pozsonyi magyar közönség és sajtó ellenszenvét, melyből kifolyólag – s nem kis részt az Országos Színészegyesület meg a fővárosi lapok támadásainak következtében – botrány botrányra halmozódott körülötte. Így Jókainé vendégszerepeltetése a pozsonyi magyar közönség és sajtó kiengesztelése végett is jól jött volna neki, s egészen az utolsó pillanatig úgy látszott, minden rendben is van körülötte. Az írófeleség színésznő meghívásáról először a Nyugatmagyarországi Híradó 1901. szeptember 16-i száma adott hírt, azzal, hogy „a meghívást az ifjú művészasszony el is fogadta”, s a tervek szerint három darabban, egykori sikeres szerepeiben – ifj. Alexander Dumas vígjátékában A bagdadi hercegnőben, Jókai Dalmájában, valamint Richard Voss társadalmi színművében, az Éva grófnőben – tervezi fellépését a Városi Színház színpadán (Jókai Mórné a pozsonyi színpadon. I. m., 2. p.). Október 23-án már a színésznő pozsonyi fellépéseinek az időpontját is közölte a lap (november 4., 6., 7., s kilátásba helyezett még egy darabot is, Sudermann Otthonát, melynek Magdája ugyancsak Nagy Bella egyik korábbi sikere volt), hozzátéve, hogy Jókai nem kíséri el feleségét ifjúkora (egyik) városába, jóllehet örömmel egyezett bele, hogy az „ismét a színpadra lépjen, de neje kívánja így, ki teljesen önállóan kívánja bemutatni tehetségét” (Jókai Mórné a pozsonyi színpadon. Uo.). Jókainéval a fővárosi színházi világban járatos Márkus József író utazott Pozsonyba, akivel megelőzően Jókai levélben közölte, hogy „…neje az ő lelkének benső kívánságára kezdi meg vendégszereplési körútját, mert nejének a színpad egy egész tündérvilág volt; ezt áldozta fel neki, midőn két évvel ezelőtt nejévé lett…” (Jókainé a színpadon. NYMH, 1901. október 31., 2. p.) A szóban forgó lap november 5-én viszont már azt adta olvasói tudtára, hogy a nemzet klasszikusának felesége két nappal korábban, vasárnap délután, a budapesti vonattal megérkezett a koronázóvárosba, ahol a pályaudvaron Relle fogadta egy hatalmas virágcsokorral, majd elkísérte vendégeit a Palugyay szállói szálláshelyükre. A lap november 6-án száma pedig rövid hírt közölt az Éva grófnő előző esti előadásáról, mindössze annyit említve, hogy Jókainét a közönség gyakran s lelkesen megtapsolta, többször kihívta a lámpák elé, majd az est végén lelkes tapsviharral, virágkosarakkal s koszorúkkal köszöntötték. S bár a következő napi, november 7-i lapszám még – annak rendje-módja szerint – beharangozta Nagy Bella Dalmáját az esti előadásban, másnap, november 8-án azonban már arról adott – közleményének címével is – hírt, hogy: Jókainé további vendégszereplése abban maradt. Ebből megtudhattuk, hogy az 5-i előadáson Nagy Bellát „a közönség egy része” „barátságtalan fogadtatásban” részesítette, s megpróbálta megzavarni az előadást. Ennek ellenére a színésznő még a Dalma előadásának délelőttjén is úgy nyilatkozott, hogy a kellemetlenségért kárpótolta a publikum zömének rajongása, bár tudomása van róla, hogy újabb tüntetés készül ellene. Az esetet az azt addig meglehetős távolságtartással kezelő Nyugat­magyarországi Híradó is elítélte, Jókai pedig – értesülve az aznap esti újabb, felesége elleni tüntetés tervéről – a délután folyamán a következő szűkszavú, visszafogott hangú táviratot küldte a pozsonyi színigazgatónak:

„Relle Iván színigazgató úrnak,
Pozsonyba.
Pozsonyból hazatért barátaimtól értesülve az ottani ellenséges érzületről nőm ellenében, nem engedhetem meg nőmnek, hogy a pozsonyi színpadon többé fellépjen. Ezt kérem a közönséggel tudatni.
Híve
Jókai Mór.”

Az esti vonattal pedig maga is megérkezett Pozsonyba, hogy feleségét másnap „visz­szakísérje a fővárosba” (uo.). S a házasságkötésük óta nemtelen támadások meg egyéb, Jókai (korábbi) családján és rokonságán belüli viták kereszttüzében álló, s a rövid néhány nap alatt másodszor is megszégyenített Jókai házaspár38 másnap délután vonatra szállt, és visszautazott Budapestre. Felmerül a kérdés, melyre a pozsonyi magyar lap nem ad választ, hogy kik s milyen indíttatásból próbálták botrányba fullasztani Jókainé Nagy Bella pozsonyi felléptét, s kik voltak azok, akik a másnapi, ugyancsak ellene tervezett tüntetésre készültek? Bár, legalábbis az első kérdést nézve, eléggé árulkodó lehet a Nyugatmagyarországi Híradó első, 1901. november 8-i kommentárjának egyik mondata, mely szerint egy ilyen ízléstelen botránykeltéshez nem elegendő, hogy „valakinek talán nem valami magas színvonalon álló játéka miatt ily erős módon tüntessenek ellene” (Jókainé további vendégszereplése abban maradt. I. m., 1. p.). Ami így akaratlanul is alaptalanná teszi a gyanút, hogy az ominózus eset Jókainéval talán nem is elsődlegesen a pozsonyi magyarság Rellével szembeni egyre nyíltabb ellenszenvének – újabb, s valóban ízetlen – megnyilvánulása, hanem csupán a színésznőről mondott ítélet volt némelyek részéről. (Grósz/Nagy Bella kétségtelen színészi képességeit, tehetségét viszont, ezzel szemben, több kortársi vélemény is igazolja.) A történtekről egyébként – amelyek természetesen az országos lapok érdeklődését is felkeltették – maga Jókainé Nagy Bella a következőképpen emlékezett meg 1974-ben előkerült, Láng József által közzétett emlékiratában: „Este elmentem a színházba, vártam a jelenésemre, de mielőtt beléphettem volna a színpadra, egy éles füttyszó hangzott el. […] Beléptem a színpadra, erre még néhányan fütyültek. Persze magamon kívül voltam, de az előadás folyt tovább. A fütyülés nem. Az igazgató jelenésem végén kétségbeesve jött, hogy ő nem tudja, mi történhetett, és ne törődjem vele. Egész éjjel nem aludtam, és miután az igazgató azt mondta, hogy a rendzavarókat a rendőrség vezette ki, elhatároztam, hogy elmegyek a rendőrségre, megtudni, hogy kik voltak a rendzavarók. A főkapitány elmondta, hogy harminc fiatalember jött Pestről szabadjeggyel ezt a feladatot elvégezni.” (Láng 1975, 369. p.) A történtekről az ominózus vendégszereplése után, évtizedekkel később megemlékező Jókainé azonban itt valószínűleg két, egymással összefüggésbe nem hozható dolgot csúsztatott egybe. Tudniillik külön kell választani egymástól a néhány pozsonyi fiatalemberhez – fiatal jogászokhoz, jogakadémiai hallgatókhoz39 – köthetően az Éva grófnő második felvonása alatt történteket, s a Dalma másnapi előadására időzített tüntetés tervét, melyre – a pozsonyi rendőrség megállapítása szerint – mintegy harminc antiszemita diák érkezett volna Budapestről (Nagy/Grósz Bella tudvalevően zsidó származású volt), akiknek a színházban már jó előre kibéreltek néhány páholyt.40 Az Éva grófnő előadása alatti tiltakozás szervezőjeként Láng József – annak két későbbi levelére hivatkozva – Jankovics Marcell akkori huszonhét éves pozsonyi írót, ügyvédet említi, aki, határozottan tagadva fellépésük antiszemita indíttatását, annyit ismert el, csupán szerettek volna gátat vetni „az általuk tehetségtelennek ítélt s véleményük szerint Jókai nevével visszaélni kívánó Nagy Bella színpadi érvényesülésének”. (Láng 1975, 369–370 p.)

Relle műsora egyébként teljes összhangban volt a kor műsor-politikai és műsorrendi szokásaival, s magyar társulatával a budapesti,41 a némettel pedig a bécsi színházak darabválasztását követte. Ezen belül is, magyar vonatkozásban, elsősorban korábbi teátrumának, a Magyar Színháznak, valamint az ugyancsak a pártfogói érdekeltségébe tartozó Népszínháznak a műsorát és szerzőit részesítette előnyben, tehát azokat az opusokat, melyekhez már megelőzően is – mondhatni – személyes viszony fűzte. (A személyes elkötelezettség ugyancsak fontos szerepet játszott darabválasztásában; legalábbis erre utalnak a műsorán sűrűn szereplő Beöthy László-, Rákosi Viktor- és Rákosi Jenő-színművek, valamint Evva Lajos-fordítások.) A két kiemelt színház közül mindkettő, s különösen a Magyar Színház műsorpolitikája azt az ekkorra már alaposan „differenciálódott” társadalomképet tartotta szem előtt, melyet a magyar főváros tükrözött, ahol „Magyarország legpolgáribb társadalomszerkezete” jött létre, amely „a nagypolgári elittől a közép- és kispolgárság különböző foglalkozású, életmódú, műveltségű és kulturális igényű csoportjain keresztül a munkásságig ível” (Rajnai 1985, 120. p.), beleértve az egyre népesebb hivatalnokréteget is. S noha ez időben az „ország második fővárosa” szerepében ekkorra már egyre inkább csak tetszelgő Pozsony fejlődése is dinamikusnak mondható, míg Budapest népessége 1890–1990 között 45%-kal növekedett (Rajnai 1985, 120. p.), Pozsonyé nem éri el a 39%-ot, bár a város társadalmi szerkezetváltása szintén kézzelfogható ténynek vehető. Vagyis Relle műsor-politikai elképzelései megfelelő nyomon jártak, talán csak azzal nem számoltak kellőképpen, hogy a helybeli németség itt még mindig jelentős erőt képviselt a magyarral szemben, eltérően a fővárosi helyzettől, ahol a német dominancia ekkorra már visszaszorulóban volt. S magyar nyelvű társulata(i) és műsora viszonylatában vélhetően nem vette kellőképpen figyelembe azt a helyzeti előnyt sem, melyet részben az osztrák főváros Pozsonyhoz való földrajzi közelsége, s a tárgyunk szempontjából – tehát színházi vonatkozásban is – döntőnek bizonyult vonzása jelentett a pozsonyi közönség számára, szemben az innen kétszáz kilométerre levő magyar főváros közvetlenül érvényesíthető vonzerejével. Mindebből kifolyólag – s ezt is többször említette a pozsonyi helyi sajtó – a magyar darabok előadási jogának megvásárlása, illetve a jogdíjfizetések is tetemesebb anyagi megterhelést jelentettek Rellének, mint a nagyobb nézettséget produkáló, alkalmanként az osztrák fővárosból is nem kevés nézőt idevonzó német színműveké.

Bár e helyen természetesen nem lehet cél Relle Iván magyar nyelvű pozsonyi műsorának részletes ismertetése, elemzése, műsorpolitikájának (ha beszélhetünk esetében egyáltalán ilyesmiről, az legfeljebb úgymond az üzleti érdek műsorpolitikája lehet), műsorszerkezetének, darabválasztásának legalább vázlatos jelzése nem kerülhető el. Mindenekelőtt azt említeném, hogy az 1899. szeptember 30-i pozsonyi színháznyitója és az 1902. március 23-i búcsúja között − a nyári arénai fellépéseket is beleértve −, évi tíz-tizenegy hónapos játékidővel és heti négy-öt előadással számolva, s az állandó érdeklődés fenntartása miatt, Relle részéről szükségszerűen a félezret is jócskán meghaladó előadásszámot s évenként jóval száz fölötti darabszámot feltételez. E számelvű műsorpolitika, e rohanó tempó mellett aligha lehet csodálkozni a helyi (magyar) sajtó színikritikusainak – dr. Nagy Olivérnek, dr. Ejury Jenőnek, Nozdroviczky Jenőnek, ifj. Vutkovich Sándornak – a nem éppen zökkenőmentes összjátékot, a színészek gyatra szövegtudását, nemritkán halvány teljesítményét, a „visszatetsző rendezésbeli hibákat” ostorozó vissza-visszatérő kifogásán, de már rögtön Relle pozsonyi bemutatkozása után elhangzott a Nyugatmagyarországi Híradó cikkírója részéről az első arra irányuló bírálat is, hogy a színigazgató – persze a magyar nyelvűek rovására – nem tartja be a várossal kötött szerződésének a magyar, illetve német előadások paritásos színrevitelére vonatkozó pontját (Néhány szó az e heti színházi műsorról. NYMH, 1899. október 8., 2.).42 Ugyanekkor már az első évad felének leteltével elgondolkodtató pengeváltás alakult ki a helybeli Grenzbote és a Nyugatmagyarországi Híradó között amiatt, hogy a város említett német nyelvű hírlapja az 1900-as esztendő első óráiban „a magyar előadások gyér látogatottságának okául” a helybeli magyar hírlapírók fanyalgását is felhozta, mondván, hogy lapjuk „a nézőket nem buzdítja a magyar előadások látogatására”. Ezt a vádat dr. Nagy Olivérék természetesen visszautasították, s a probléma okát abban látták, hogy a magyar együttes(ek) műsorát a zenés darabok uralják, szemben a német társulatéval, amely szinte csak „jobbnál jobb parlandó darabokat játszik”, ezért ha „a magyar közönség prózai darabokat akarna látni, a német társulat előadására kell mennie”. Mindebből következően Rellének elsősorban a magyar nyelvű műsorán kellene javítania, azt kellene kiegyensúlyozottabbá, kifogástalanabbá, továbbá „változatossá és magyarossá” tennie, s több eredeti prózai művel feldúsítania (A magyar színházi előadások látogatottsága. NYMH, 1900. január 4., 1–2. p.). Egyértelmű dicséretben részesült viszont – néhány más, főleg első évadbeli előadása mellett – Relle magyar társulata a 19. század második felében Magyarországon is népszerű francia író, Adolf Belot A 47. cikk című, „nagy hatású, szép koncepciójú, lélektanilag motivált” négyfelvonásos drámájának Polgár Károly „kitűnő” rendezését, Menszáros Margit „kiválóan megoldott” Marcele-jét, Hettyey Aranka minden részletében „alapos tanulmányra valló” Coráját eredményező színre viteléért (Belot Adolf: A 47. cikk. NYMH, 1900. január 24., 3. p.; [yr.]: A 47. cikk. A szerdai színházi est. I. m., 1900. január 26., 1. p.). A cikkíró egyidejűleg, jókívánságai mellett, arra buzdítja Rellét, „ha így folytatja, meglátja, hogy a magyar szó, egyelőre legalább, talán még sincs egészen száműzve Magyarország ősi koronázó városából” (uo.). Kiugrónak ítélte meg a pozsonyi lap a „gyújtó hatású” Fedák Sárit a Toledadban (Ifj. V. S. [Ifj. Vutkovich Sándor]: Toledad. NYMH, 1900. január 13., 3. p.), szuperlatívuszokban írt Hegyi Aranka hármas női főszerepéről a Hoffmann meséiben (1900. március 13., 3. p.), s kiemelte Beregi Oszkár „átgondolt, hosszú tanulmány szülte” Hamletjét (Dr. Nagy Olivér: Beregi Hamletje. A szerdai klasszikus est. NYMH, 1900. március 30., 2. p.), továbbá Menszáros Margit alakítását Echegeray Mariannájának címszerepében (1900. április 15., 3. p.), s az évad színészileg is egyik legkiegyensúlyozottabb előadásának találta Polgár Károly Az arany ember-rendezését.

(Folytatása a következő számban)


Felhasznált irodalom

Ady Endre összes prózai művei 2. http://mek.niif.hu/05500/05551/html/adypr0118.html Letöltés: 2012. 05. 24.
Benyovszky Károly 1933. A szlovenszkói magyar színészet vázlatos története. Bratislava-Pozsony, Steiner Zsigmond könyvkereskedése.
Berecz Dezső 1976. Küzdelem a magyar színészetért Sopronban 1885 és 1905 között. Soproni Szemle, XXX. évf., 4. sz. 289–307. p.
Cesnaková-Michalcová, Milena 1981. Premeny divadla. Inonárodné divadlá na Slovensku do roku 1918. Bratislava, Veda, Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.
Cesnaková-Michalcová, Milena 1997. Geschichte des deutschsprachingen Theaters in der Slowakei. Köln–Weimar–Wien, Böhlau Verlag.
Enyedi Sándor 2008. A Tragédia a színpadon. 125 év. Madách Könyvtár – Új Folyam 60. Budapest, Madách Irodalmi Társaság.
Fogarassy László 1993. Pozsony város nemzetiségi összetétele a 20. században a népszámlálási adatok és a választási eredmények tükrében. In Veres Géza (összeáll.): Új Min­denes Gyűjtemény 10. kötet. Bratislava/Pozsony, Madách Könyvkiadó, 113–136. p.
Gajdó Tamás 1997. A színháztörténet-írás módszerei. Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó.
Gajdó Tamás (szerk.) 2001. Magyar színháztörténet 1873–1920 II. Magyar színháztörténet. Főszerk.: Székely György. Budapest, Magyar Könyvklub – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet.
Hont Ferenc (szerk.) 1962. Magyar színháztörténet. Budapest, Gondolat Kiadó.
Hoza, Štefan 1953. Opera na Slovensku 1–2. Martin, Osveta.
Katona Ferenc (szerk.) 1976. A debreceni színészet története. Debrecen, Városi Tanács.
Képviselőházi napló 1896. XXVI. kötet. 1900. január 18. – március 1. Országggyűlési dokumentumok – naplók és irományok 1861–1990. http://www.mpgy.ogyk.hu Letöltve: 2012. június 6. http://www3.arcanum.hu/onap/pics/a.pdf?v=pdf&a=pdf&p=PDF&id=kn-1896_26/kn-1896_26%20509&no=0
Kováč, Dušan 2010. Problém písania mien historických osobností z obdobia uhorských dejín. Historický časopis, 58. évf. 1. sz., 135–137. p.
Láng József 1975. Jókai Mórné Nagy Bella emlékirata. ItK, 3. sz., 354–377. p.
Mannová, Elena 2005. Pozsony historiográfiája. Egy multietnikus város múltjának differenciált bemutatása a 19. és a 20. század politikai fordulatai után. In Czoch Gábor–Kocsis Aranka–Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, Kalligram, 47–61. p.
Mészáros András 2004. A magyar nyelv és irodalom oktatása a Pozsonyi Királyi Akadémián és a Pozsonyi Evangélikus Líceumban a XIX. században. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 6. évf., 2. sz., 3–20. p.
Nagy Miklós 1975. Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. /Arcok és vallomások/
E. Nagy Olivér, dr. 1904. Színészet. In Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai – Pozsony vármegye. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság, 394–401. p.
Pávai Vajna Gábor, dr. 1901. A pozsonyi színügyi kérdésről. Klny. A Nyugatmagyarországi Híradó 1901. ápr. 21-iki számából. Pozsony, Wigand F. K. Könyvnyomdája.
Rajnai Edit 1985. A Budapesti Magyar Színház első tíz éve 1897–1907. Színháztudományi Szemle, 16. Budapest, Magyar Színházi Intézet – Magyar Tudományos Akadémia Színháztudományi Bizottsága, 115–185. p.
Szajbély Mihály 2010. Jókai Mór (1925–1904). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó. /Magyarok emlékezete/
Szarka László 2005. Pozsony etnikai változásai és a város közigazgatása a két világháború között. In Czoch Gábor–Kocsis Aranka–Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, Kalligram, 401–419. p.
Valentovič, Štefan (I–III. köt.) – Maťovčík, Augustín (III–VI. köt.) fel. szerk.: Slovenský biografický slovník (od roku 833 do roku 1990) I–VI. Matica slovenská, Martin, 1986 –1994.
Vörös Tibor 1990. A Fedák. Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó.


László Tóth
A lame-duck attempt. The bilingual theatre of Iván Relle and the News of Western Hungary in Bratislava 1899–1902.

Bratislava plays a special, although far not a central role in the history of the Hungarian theatre playing. This is indicated also by the fact that the first strolling group – that of Dávid Kilényi – visited the coronation city near Vienna with predominantly German population and culture only in 1820. But the Hungarian theatre could not take root here for long. The German domination began to equalize in a more dynamic pace only after the 1880s, in the result of the national efforts taken for organization and support of country theatre and for the promotion of Magyarization on the territories with non-Hungarian population. From this perspective, a distinctive and unique experiment was made by Iván Relle, earlier engaged in foundation of a theatre and setting up a company in Budapest, who was commissioned to establish a bilingual theatre and coordinate the work of a Hungarian and German theatre company. The experiment – despite that Hungarian and German language performances took place in the Municipal Theatre in a day shift, what seemed promising for some time, quickly failed because of the qualitative differences between the two companies, in favour of the German theatre, and in the result of the Hungarian and German public of the city and also due to the dispute of the city board representatives arising from their different ideas. This study makes a survey on the lights and shadows of the above experiment, as it was presented in the contemporary press and the views of the Hungarian and Slovak theatre history writers.

 


László Tóth 792(=511.141)(437.6)”1899/1902”
A lame-duck attempt. The bilingual theatre of Iván Relle 792(=112.2)(437.6)”1899/1902”
and the News of Western Hungary in Bratislava 1899–1902. 316.7(437.6)”1899/1902”

Keywords: Bratislava. Magyarization. Hungarian–German co-existence. The Toldy Circle. Károly Somogyi. Bilingual theatre performing in Bratislava 1899–1902. Gábor Pávai Vajna. Iván Relle. Sári Fedák.

 

A Klebelsberg-féle iskolán kívüli népművelés intézményének meghonosítása Kárpátalján (1940)

Az iskolán kívüli népművelés kutatása nem új keletű. Mélyrehatóan foglalkozott a kérdéssel többek között Felkai László, Maróti Andor, T. Kiss Tamás, Németh Balázs, Filló Csilla. Valamennyien az országos szintet vizsgálták, a lokális történetek feldolgozása még adósság például Kárpátalja esetében. Ismeretes, hogy az iskolán kívüli népművelésügy 1929–1944 közötti iratai, melyeket a Magyar Országos Levéltárban őriztek, 1956-ban elpusztultak. Azonban a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár beregszászi részlegében felfedeztem két terjedelmes fondot, amelyek alapján rekonstruálni tudom a történetet.

Állami keretek

Kárpátalja sok viszontagságot megélt régió. A történelem és a világpolitika meglehetősen bőkezűen szórta e kis területre a nagy megpróbáltatásokat. A rendszerváltozások s a velük járó ideológiák, a háborúk s az azok mellé társuló megtorlások egymásutánisága reményeket ébresztett és illúziókat rombolt az egyszerű lakosság körében. Az iskolán kívüli népművelés klebelsbergi elveinek meghonosítása a revíziós időszakban az építkezés eleme volt.
1940. május 3-án Budapesten elfogadták a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) 1940. évi 141.200 számú rendeletét „a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen az iskolán kívüli népművelés megszervezéséről” (teljes szövegét l. Fedinec 2001, 576.p.). Az ezt megelőző állapotokról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. A levéltári anyagban fizetési kimutatások, befizetési csekkek és más ehhez hasonló iratok árulkodnak arról, hogy nem kellett üres lappal indulni.
1940-ben tehát rendelet születik Kárpátalja iskolán kívüli népművelésének megszervezésére. A Hóman Bálint vallás- és közoktatási miniszter által aláírt dokumentum 10 paragrafust magába foglaló törvényben tájékoztatott a legsürgősebb tennivalókról, a 132.243/1922. számú VKM-rendelet hatályának kiterjesztéséről, s így a régió integrálásáról az anyaországba. Az utóbbi rendelet Klebelsberg Kunó kultuszminiszter nevéhez fűződik, aki az 1920-as évek folyamán kitartó küzdelmet folytatott a népművelés intézményének meghonosításáért.

Az iskolán kívüli népművelés az első világháború után átszerveződött, új feladatokkal bővült. Egyebek között magába foglalta az írástudatlanok tanítását, népkönyvtárak építését, az ifjúsági egyesületek tevékenységének ellenőrzését. A helyi népművelési bizottságoknak az volt a feladatuk, hogy a társadalom körében érdeklődést keltsenek a különféle népművelési formák iránt. Fő célját ekkor a népművelési munkának az tette ki, hogy a tanköteles koron túl is segítse pótolni az elemi iskola esetleges hiányait, egészítse ki az iskolák által nyújtott műveltséget. Az első világháború előtt az iskolán kívüli népművelés tevékenységének fő formái az ismeretterjesztő előadások és a népművelési tanfolyamok voltak (T. Kiss 1998, 123–124. p.).

Klebelsberg már 1920-ban nyíltan kijelentette, hogy a liberális eszme megszüntetése érdekében szervezi át az iskolán kívüli népművelést. A nemzeti műveltség megtartásának és fejlesztésének két módját különböztette meg: a széles néptömeg tömegművelését, népművelését, valamint a tudományok ápolását (Kékes Szabó 1996, 254.p.). 1923-ban egy szakértekezleten két fontos irányban határozta meg az iskolán kívüli népoktatást: a nemzeti érzés erősítése1 és a széles néptömegek gazdasági kultúrájának fejlesztése. Már korábban is hangsúlyozta, hogy „minél súlyosabb lett az élet, annál inkább fel kell fegyvereznünk a magyar nemzetet azokkal a gazdasági szakismeretekkel, melyben a létért való küzdelemben szüksége van”.2 Ezen az értekezleten is kiemelte az iskolán kívüli népművelési törvény megalkotásának fontosságát. Elképzelésében az iskolán kívüli felnőttképzés legfontosabb feladatának – a gazdasági ismeretek terjesztése mellett – az analfabéta-tanfolyamok indítását tekintette. Ezek mellett fontos figyelmet szentelt a gyerekek iskolán kívüli nevelésének mesedélutánok, színjátszó körök, leventeünnepségek formájában (T. Kiss 1999, 8. p.). Az 1923-as értekezlet legfontosabb momentuma az volt, hogy kimondta: az állam és a társadalom együttes feladata az iskolán kívüli népművelés. Az anyagi korlátok azonban akadályokat gördítettek a megvalósítás útjába. A törvénybe iktatás ezért elmaradt.

1928-ban Klebelsberg Kunó újra napirendre tűzte a törvénytervezetet. A Harmadik Egyetemes Tanügyi Kongresszuson behatóbban foglalkoztak az iskolán kívüli népművelés fejlesztésének lehetőségével, törvényhozás útján mihamarabbi rendezéséről. Ezen a kongresszuson újabb fontos mérföldkőnek számító megállapításokat tettek. Például kimondták, hogy a pártok és a politikai szervezetek nem foglalkozhatnak iskolán kívüli népműveléssel; az írástudatlanok számát tanfolyamok segítségével csökkenteni kell; azokban a községekben, ahol mozik, színházak, múzeumok vannak, jobban vegyenek részt a népművelésben; ahol nincsenek ilyen intézmények, ott létre kell hozni népszínházakat, népkönyvtárakat (T. Kiss 1999, 8. p.). Mivel a kongresszus a tevékenységhez szükséges anyagi támogatást a kormányzattól várta, a törvénytervezetet egyebek között emiatt sem tárgyalta a nemzetgyűlés 1928-ban. Mégis fontos mérföldkő volt a népművelésben ez a kongresszus, mivel a felvilágosító tevékenységet kiterjesztette a társadalom szélesebb körére: színházak, népkönyvtárak stb.

Hóman Bálint 1935-ben ismételten megkísérelte az iskolán kívüli népművelési törvény megalkotását. 1935. április 16-án, a Népművelési Titkárok Országos Értekezletén azonban arról döntöttek, hogy ne legyen külön törvény, hanem kerettörvényként vezessék be. Abból indultak ki, hogy nem lehet szétválasztani „a két ikertestvért” – a népoktatást és a népművelést. Az 1930-as években viszont már a külpolitikai események, illetve ismét csak az ország rossz anyagi helyzete gátat vetett a felnőttnevelési, valamint a népművelési törvény elfogadásának (T. Kiss 1999, 8. p.).

Tartalmi keretek

A magyar kormány 1940-ben ideiglenes jelleggel, de megszervezte Kárpátalja iskolán kívüli népművelését. Ennek értelmében a kárpátaljai terület három közigazgatási kirendeltség székhelyein (Fedinec 1996, 369. p.) Kirendeltségi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottságot (KIKNB), a kirendeltség területén levő összes településen pedig Helyi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottságokat (HIKNB) kellett létrehozni. A KIKNB elnökének a közigazgatási terület vezetőjét nevezték ki. Az elnök mellett mint véleményező és tanácsadó testület működött a népművelési bizottság, amely a helyi viszonyoktól függően társelnököket és alelnököket is választhatott (Fedinec 2001, 576. p.).
A rendelet meghatározta azt is, kik lehetnek azok a személyek, akik részt vehetnek Kárpátalján az iskolán kívüli népművelésben. A KIKNB taglétszáma maximum öt fő lehetett.

Őket a bizottság elnökének javaslatára a vallás- és közoktatásügyi miniszter nevezte ki öt évre. A kirendeltségi bizottságok tagjai azok lehettek akik:
– a népművelésben kiváló irodalmi vagy gyakorlati eredményeket értek el;
– a bizottság elnökének meghívására a kirendeltség területén jelentős népművelési tevékenységet folytató hatósági, illetve egy állami intézmény vezetője;
– szintén a bizottság elnökének a meghívására a kirendeltség területén népműveléssel foglalkozó társadalmi szervezet vagy intézmény kiküldötte is (Fedinec 2001, 576. p.).

A bizottságok előadókat és jegyzőket is foglalkoztattak. A népművelési titkárt a tanügyi személyzet sorából nevezték ki a kirendeltség népművelési ügyvitelére. A jegyzőket is a vallás- és közoktatásügyi miniszter nevezte ki, a kárpátaljai kormányzói biztos véleményezése után.
Kárpátalján a HIKNB vezetője általában a népművelésben jártas helybeli tanító vagy más tanerő volt. A maximum tíz főből álló bizottságok tagjait a főszolgabíró nevezte ki. A helyi bizottságok tagjai lehettek: a lelkészek, a község orvosai, gyógyszerészei, nyugdíjas közalkalmazottak, tanítók, a népművelés iránt fogékony falusi emberek. A helyi bizottságok szervezeti és ügyviteli teendőit a testület vezetője látta el.

Az 1940. május 3-i 141.200 számú rendelet kimondta, hogy a kirendeltségi bizottságokat legkésőbb 1940. május 31-ig mindenhol létre kell hozni, mindössze négy hét leforgása alatt. A rendelet intézkedett a kárpátaljai kirendeltségi népművelési bizottságok költségvetéséről is (Fedinec 2001, 577. p.).
Kárpátalján tehát 1940 májusában hierarchikus rendszerben működött az iskolán kívüli népművelés. A helyi bizottságok a kirendeltségi bizottságoknak voltak alárendelve. Jól mutatja azonban a rendelet ideiglenességét, hogy az iskolán kívüli népművelés igazgatását 1940 augusztusáig a Kárpátaljai Közoktatási Tanács fennhatósága alá helyezték, abból kiindulva, hogy rövid időn belül teljes átfogó törvénnyel rendelkezni fognak a kárpátaljai iskolán kívüli népművelésről. E szervezetet a kárpátaljai tankerület székhelyén (Ungváron) hozták létre (Fedinec 1996, 370–371. p.), hogy felügyelje a népoktatást, azon belül egyebek között a különböző tanfolyamok menetét, anyagát, tantervét.3
A kárpátaljai iskolán kívüli népművelés intézményes alapokra való helyezése 1940-ben jelentős mérföldkőnek számított a szélesebb népművelésben. A helyi népművelési bizottságok hatékonyabban kezdtek működni. A központilag szigorúan felügyelt és jóváhagyott működési terveknek köszönhetően pedig munkájukban – a falusi réteg felvilágosításában – egyre inkább a célirányosság lett a legjellemzőbb.

Ahogyan sikerült megszervezni az intézményes alapokat, úgy az év folyamán kikristályosodottak a népművelési munka szervezési szabályai is. Minden előadást, tanfolyamot központilag a VKM-nek kellett jóváhagynia, bármennyire eldugott tanyáról, faluról volt is szó. A helyi népművelési bizottságok egy zöld űrlapon jelentették be a kirendeltségi bizottságoknak az adott tanfolyam típusát, a heti óraszámot, az összóraszámot, a tanfolyam hosszát, a témák címét, néha még a hallgatók névsorát (az analfabéta-tanfolyamok esetében állandóan) is. A jóváhagyás végett továbbították az űrlapokat a minisztériumnak; ennek engedélye nélkül nem lehetet előadást indítani. Ha az adott tanfolyamra jelentkezők száma nem érte el a 15 főt, akkor az előadássorozat nem indulhatott. Ahol megkapták az engedélyt, ott fontos szempont volt, hogy az előadók olyan előadást tartsanak az adott községben, amely érdekli a közönséget. A népművelési munka hatékonyabbá tételét szolgálta a népművelési bizottságok tagjainak ellenőrző céllal történő előadás-látogatása. Ez Kárpátalján 1940-től egyre nagyobb intenzitással jelentkezik a népművelési tevékenység kísérőjeként. Szintén ettől az évtől vezették be Kárpátalján a népművelési tevékenységekről szóló, kötelező jellegű beszámolójelentések készítését.4

A két világháború között a magyar kormány kiemelt feladatának tekintette az elcsatolt területeken maradt magyarság kulturális egyben tartását (T. Kiss 2002, 22. p.). Ezenkívül a gazdasági fellendítés érdekében is fontos volt számára az iskolán kívüli népművelés felkarolása, ahogy azt Németh Andor is megfogalmazta 1940 júniusában országgyűlési felszólalásában.5 A népművelési munka egy másik célkitűzése lett, hogy a radikális ideológiákra fogékony szegény falusi és tanyasi parasztságot felvilágosítsa (Romsics 2010, 177. p.). Az iskolát végzett néptömegek művelésének volt egy nagyon pozitív jellemzője, amely a népművelés sikerességét jobban elősegítette, mint az oktatás. Mégpedig hogy egy-egy tanfolyamon akár több ezer ember is megfordulhatott, résztvevőként, hallgatóként. Jó példa erre több korabeli Ung vármegyei település, Abara, ahol tizenkét ünnepségen 3653 fő vett részt, vagy például Kisgejőc, ahol tizenkilenc közműveltségi előadáson 1037 személy fordult meg, vagy Ungmogyorós község, ahol 1242-en vettek részt népművelési előadásokon.6 Nemhiába, hisz a falusi és tanyasi világ lakói fogékonyak voltak bármilyen érdekességet közlő előadásra, s az iránt nagy érdeklődést mutattak.

1940-ben Ung vármegyében a népműveltségi és közműveltségi előadások, a nemzetnevelési tanfolyamok, az alapismereteket terjesztő tanfolyamok nyertek nagyobb teret a népművelés során. Az analfabéta-tanfolyamok is rendszeressé válnak 1940 folyamán. 1940 októberében Ungvár vármegye Iskolán Kívüli Népművelési Bizott­ságának vezetője, Vajdai Péter népművelési titkár kijelentette, hogy hangsúlyt kíván fektetni az olvasás, írás, számolás, mérés oktatására, s ehhez a szükséges anyagi támogatást a bizottság magára vállalta.7 Az analfabéta-tanfolyamok elterjedéséhez 1940-ben hozzájárult az is – bár döntő többségében nem ezek adták az írástudatlanok nagyobb hányadát –, hogy igen nagy mértékben vettek rajtuk részt számolni, mérni nehezen tudó kisgazdák. A VKM is felhívta erre a jelenségre a figyelmet. Mivel a hatékonyabb gazdasági tevékenységet nem lehet elképzelni számolási műveletekben való jártasság nélkül, ezért a minisztérium a számtan és a méréstan fokozottabb oktatását írta elő valamennyi népművelési bizottságnak, köztük az unginak is.8 Tulajdonképpen ez is egyik fontos oka volt annak, hogy csak Ung vármegyében 1940-ben 220 óraszámban rendeztek analfabéta-tanfolyamot.9 E tanfolyamok magas óraszámát az analfabetizmus növekedése idézte elő Kárpátalján. Bár országos szinten 1920-ban a 6 évnél idősebb lakosság 15,2%-a volt analfabéta, ez az érték 1941-re 7,4%-ra csökkent, megfeleződött. Azonban Kárpátalja megyéi ebben a tekintetben különböző tendenciákat mutatnak. 1920–1930 között Ung vármegyében például 18,6%-ról 20%-ra növekedett az analfabéták száma a 6 évnél idősebb lakosság körében. Bereg vármegyében ennek az ellenkezője volt a jellemző: 1920–1930 között a 6 évnél idősebb lakosság körében az analfabéták aránya a 21,6%-ról 17,7%-ra csökkent (T. Kiss 1998, 136–139. p.).

A kárpátaljai népművelés intézményes alapokra való helyezése hozzájárult a népművelési munka hatékonyabb megszervezéséhez is. A kirendeltségi bizottságok tájékoztató jelleggel továbbították 1940-ben minden helyi bizottságnak a tanfolyamok és előadások megszervezésével kapcsolatos tudnivalókat. A tájékoztató hangsúlyozta, hogy a polgárság tömegei csak akkor lesznek erkölcsösebbek, illetve gyakorlati hasznot jelentő ismeretekre csak akkor tesznek szert, ha a nyújtandó anyagot a helyi viszonyokhoz alkalmazzák, s csak azt adják át, amire a helyi viszonyok szerint szükség van. Ung vármegye tekintetében kiemelt a tájékoztató egy fontos népművelési momentumot. Mégpedig hogy a vármegye területén „több olyan kulturális összejövetelt is rendezzenek, ahol a magyar és a rutén nép együtt legyen nem csak, mint hallgató, de mint szereplő is, hogy minden alkalommal együtt, egymásért dolgozzanak és mulassanak”.10

1940-ben Ung vármegyében a nemzetnevelési tanfolyamok kerültek a legnagyobb számban (1033 tanóra) megrendezésre.11 Ezek több formában ölthettek testet, aminek csak a helyi népművelő kreativitása szabott gátat. Tarthattak ünnepségeket jeles évfordulók kapcsán nemzetnevelési céllal, vagy például indíthattak egyes helyi bizottságok kedélyképző, magyarnóta-, vagy egyháziének-tanfolyamot. Az esetek többségében azonban Kárpátalján 1940-ben a népművelési (vagy közműveltségi) előadásokon belül foglalkoztak nemzetformálással.

A népművelési (vagy közműveltségi) tanfolyamoknak az volt a céljuk, hogy a népiskolák elvégzése által szerzett műveltséget tovább fejlesszék. A közműveltségi előadásoknak olyan anyagokat kellett felölelniük, amelyek általános érdekűek és mindenkinek szólnak, mint például a nemzeti kérdések; az itt élő népek egymásrautaltsága; a helyi ipar, mezőgazdaság és kereskedelem fejlesztése. Volt azonban egy pont, amikor a népművelési előadások sok esetben nemzetnevelési töltettel párosultak. Nevezetesen az előadások során a kirendeltségi bizottságok megkövetelték azt, hogy a helyi bizottságok fordítsanak gondot a hazafias kötelességek terjesztésére (hazaszeretet, leventeintézmény, katonai szolgálat, adófizetés).12 Emellett a tevékenységük során az erkölcsös jellemre (józanság, szeretet, becsületesség, önuralom, kötelességteljesítés), a rend (rendőrség, csendőrség, bíróság) köztiszteletére és a társadalmi és felekezeti békére kellett buzdítaniuk az előadásokon megjelenőket.13 A helyi viszonyok, műveltségi színvonalak sok esetben meghatározták, hogy mi tartozzon a népművelési vagy közműveltségi előadások témái közé. Sok esetben egészségügyi, szülőföld-, magyar történelmi, irodalmi ismeretek közlése is e tanfolyam keretei közé tartozott.

A közműveltségi tanfolyamhoz hasonló céllal volt bevezetve a népművelési munkálatokba az alapismereteket terjesztő tanfolyam. Célja az volt, hogy az elemi iskola által nyújtott, de azóta már leülepedett ismereteket, a rendetlen iskolázás következtében csak hiányosan megszerzett ismereteket (írás, olvasás, számolás, fogalmazás) pótolja. Kárpátalján 1940-ben széleskörűen alkalmazták ezt a tanfolyamtípust, amire jó példa, hogy csak Ung vármegyében 710 órában tartottak ilyen jellegű előadást.14 Azonban sok településen, ahol az írni, olvasni, számolni nem tudók aránya magas volt, külön analfabéta-tanfolyamok indítását kezdeményezték a népművelési bizottságok.
Kárpátalján 1940-ben az analfabéta-tanfolyamok két típusát vezették be: a félanalfabéták részére és a teljes analfabéták számára. Ungvár környékén egy harmadikat is indítottak A magyar írásban és olvasásban analfabéták tanfolyama címmel. Tanfolyamokat csak olyan területeken lehetett indítani, ahol a beiratkozottak száma legalább 10 fő volt. Sikerességüket kívánta növelni az a kezdeményezés, hogy a tanfolyamot eredményesen befejezőket a hallgatott órák után 10–15 filléres jutalomdíjban részesítették.15
Ezeken az előadásokon kívül jóval kisebb óraszámban, de rendeztek gazdasági ismereteket terjesztő, egészségügyi, műkedvelői előadásokat is. Ezek részaránya azonban nagyon alacsony volt, és csak néhány helyi bizottság munkatervében szerepeltek. A népművelési munkálatokban 1940-től nagyobb teret kapott az úgynevezett nemes ponyva terjesztése. Ennek fontos eleme volt a ponyvairodalom teljes felszámolása, illetve ezzel párhuzamosan a „nemes ponyva” népszerűsítése. A nemes ponyva tulajdonképpen érdekes regényeket, ismeretterjesztő könyvsorozatokat jelentett, amelyeknek a terjedelme nem haladta meg a 100 oldalt. Az esetek többségében ezek képes híradót, de döntő többségében népművelési anyagokat tartalmaztak. A kárpátaljai kirendeltségi és helyi bizottságok fontos partnerek voltak a nemes ponyva terjesztésében.16
A háborús körülmények éreztették hatásukat a magyar állam iskolán kívüli népművelésében is. 1940-ben Gosztonyi Sándor a magyar képviselőházban felhívta a figyelmet arra, hogy az iskolán kívüli népművelésben nagyobb teret kell szentelni a honvédelmi készségek, képességek fokozására. Megemlítette azt is, hogy a szélesebb néptömegek körében a legendás magyar katonai tettek a feledésbe mennek.17 Ez ellen kiterjedtebb és hathatósabb propagandatevékenységet kívántak megszervezni mind a folyóiratokban, mind az iskolán kívüli népművelésben. 1940-től Kárpátalja iskolán kívüli népművelésében egyre többször kerül sor hadi-, háborús vagy katonai jellegű téma előadásra. Ung vármegyében ilyen témákat adtak elő: a honfoglalás története; történelmi hőseink; Szent István és utódai; Mátyás, az igazságos; a tizenhárom aradi vértanú; Horthy Miklós élete.18 Ung vármegyében ezek voltak a legtöbbet ismétlődő előadások. Ugocsa vármegyében jóval később, csak 1941 végén kezdik meg a hadi jellegű előadások rendezését. Itt az aktuális hadieseményekről való beszámolás tette ki az előadások zömét. Ugocsa vármegye minden településén szinte ugyanazok a témák kerültek bemutatásra: a visszatért Délvidék; történelmünk hősei; miért harcolnak honvédőink; légvédelem; Széchenyi István élete; a tizenhárom aradi vértanú; Erdély rövid története; a tatárjárás; a honfoglalás; Kossuth és Petőfi élete; a világháború; stb.19

Az iskolán kívüli népművelési tevékenységben 1940-től Kárpátalja több településén megjelennek az egészségügyi előadások. Bár ezek óraszámát össze sem lehet hasonlítani a nemzetnevelési vagy a közműveltségi tanfolyamokéival, az egyszerű falusi lakosság körében legalább olyan fontos jelentőségük volt. A terület orvoshiánnyal küzdött, miközben 1940 elején egy nagyobb tuberkulózisjárvány ütötte fel a fejét a területen. A tuberkulózis elleni harcba a maga módján bekapcsolódott az iskolán kívüli népművelés is. A körorvosok bevonásával olyan egészségügyi tanfolyamokat rendeztek, amelyeken a következő előadástémákat vázolták fel leggyakrabban a hallgatóságnak: anya- és csecsemővédelmi szabályok, házi betegápolás stb.20 Ezeken kívül 1940 során a legtöbb előadást a fertőző betegségekről tartották, amelyekkel a szegény falusi lakosság egészségügyi állapotát kívánták némiképp javítani.21

Már Klebelsberg Kunó idejében is szervesen összefonódott az iskolán kívüli népművelési tevékenységben az állam és az egyház.22 Így történt Kárpátalján is 1940 után, hisz előfordult, hogy a népművelési tanfolyamok során egyházi témákat adtak elő.23 Sok esetben rendeztek az iskolán kívüli népművelés keretei között ünnepségeket (szentesteit, Mikulás-napit stb.), egyháziének-tanfolyamokat. Ezek többségét a helyi református lelkész, a görög katolikus pap, esperes, a római katolikus pap tartotta. Az ünnepségeknek, egyházi ének tanfolyamoknak a népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint a résztvevők magas aránya.24

Finanszírozási keretek

1940-ben változás történt a helyi bizottságok finanszírozásával kapcsolatban. Ekkortól nem a községi, hanem a vármegyei költségvetésből kerültek ki az anyagi támogatások iskolán kívüli népművelési célokra.25
A kárpátaljai iskolán kívüli népművelés finanszírozásáról nagyon nehéz pontos képet kapni. Sajnos nem áll rendelkezésre megfelelő levéltári forrás. Ebben a kérdésben pusztán csak az Ung vármegyei költségvetési iratok bírnak tájékoztató jelleggel, mivel e közigazgatási területnek maradt ránk bővebb iratanyaga.

1. táblázat. Az Ung vármegyei Kirendeltségi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottság 1940-es költségvetésének bevételi oldala26

1. táblázat. Az Ung vármegyei Kirendeltségi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottság 1940-es költségvetésének bevételi oldala26

1. táblázat. Az Ung vármegyei Kirendeltségi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottság 1940-es költségvetésének bevételi oldala26

2. táblázat. Az Ung vármegyei Kirendeltségi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottság 1940-es költségvetésének a kiadási oldala27

2. táblázat. Az Ung vármegyei Kirendeltségi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottság 1940-es költségvetésének a kiadási oldala27

Az ungi népművelési bizottság 1940-ben nem használta fel teljes mértékben a bevételekből származó pénzösszegeit, s maradt 3122 pengő tartaléka. Láthatjuk azt, hogy nem a legnagyobb óraszámban rendezett tanfolyamok kapták a legnagyobb anyagi támogatást, mint például a nemzetnevelési vagy az analfabéta-tanfolyamok. Ezek helyett inkább a szélesebb néptömegeket érintő s szerteágazóbb ismeretanyagot közvetítő alapismereteket terjesztő tanfolyamok kaptak nagyobb pénzbeli támogatást. Láthatjuk azt is, hogy jelentős összeget szenteltek a népművelésben a technikai újítások bevezetésére, mint például vetítőgépek beszerzésére.

Szintén a pénzügyekhez kapcsolódik az a gyűjtési akció, amit 1940-ben kezdeményezett az Országos Gyűjtőbizottság Erdélyért címmel. A hivatalos költségvetési kimutatásokban ezt nem lehet megtalálni. A gyűjtőakció két módon zajlott. A hivatalnokokat felszólították, hogy fizetésük egy bizonyos százalékát ajánlják fel a visszatért Erdélyben élő magyarok megsegítésére. A másik formája pedig a házról házra való megkereséses gyűjtés volt. Hogy milyen összeget sikerült így összegyűjteni, arról a források nem szólnak, s ahogy említettem már, a hivatalos költségvetési kimutatásokban sincs rá utalás.28

1940 tehát sorsfordító Kárpátalja iskolán kívüli népművelésében. Legfontosabb eseménye, hogy intézményes alapokra helyezték a Klebelsberg Kunó által az 1920-as évek során meghatározott népművelési szempontok szerint. Ezek közül a népművelési tevékenység során megvalósult a nemzeti érzés erősítése, a szélesebb néptömegek gazdasági ismereteinek gyarapítása, az analfabetizmus elleni harc, valamint a népkönyvtárak és színházak bevonása az iskolán kívüli népművelésbe. Szervezettebbé vált a népművelés azáltal, hogy 1940-ben kialakult annak tanfolyam-szervezési, illetve ellenőrző jellegű gyakorlata is. A pénzügyek hozzáigazodtak az iskolán kívüli népművelés igényeihez, sőt, nagyobb támogatásban is részesült.

Az iskolán kívüli népművelés feladata 1940-ben csakúgy, mint a későbbiekben is, különösen nehéz volt. Többnemzetiségű, szegény, elmaradott területen kellett műveltséget terjesztenie a lehető leghatékonyabban. Sikerességéhez nagymértékben hozzájárult Kárpátalja népességének spontán érdeklődése az érdekesebb előadások iránt. Fontos hatás volt a helyi magyar és a ruszin lakosság békés egymás mellett élésének értékként való megőrzése. Az iskolán kívüli népművelés legfőbb célja a terület gazdasági fellendítése volt, amit nem lehetett megvalósítani széthúzó társadalmi viszonyok között.


Források

Felsőházi napló, 1939, I. kötet. 1939. június 13. – 1940. október 17. 1939-20 (1939-I)
Képviselőházi Napló, 1939, VI. kötet. 1940. május 30. – 1940. július 23. 1939-121 (1939-VI)
Képviselőházi Napló, 1939, VII. kötet. 1940. szeptember 4. – 1940. november 19. 1939-152 (1939-VII)
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 4. – Az iskolán kívüli népművelési bizottságok megszervezése, vezetőinek képzése
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 5. – Az Ung vármegye Helyi Iskolán kívüli Népművelési Bizottságainak 1939–1940 között megtartott tanfolyamai
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 13. – A Magyar Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium iratai Ung vármegye Iskolán kívüli Népművelési Bizottságának 1938–1944 közötti költségvetésével kapcsolatban
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 16. – Az 1940–41-es Iskolán kívüli Népművelési tanév népművelési tevékenységének megszervezése, Ung vármegye
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 19. – Az Ung vármegyei Iskolán kívüli Népművelési Bizottság által készített beszámolók 1940–1942 között a Magyar Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 34. – Vajdai Péter a Körzeti Iskolán kívüli Népművelési Bizottság népművelési titkárának 1939–1940-es pénzügyi elszámolásai
KTÁL. Fond 1096., op. 1., ob. zb. 49. – Minisztériumi tájékoztatók az Ung vármegyei Iskolánkivüli Népművelési Bizottság előadóinak továbbképző tanfolyamairól
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 52. – A Magyar Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium értesítő tájékoztatója az 1943 májusi balatonkenesei iskolánkívüli népművelőknek szóló továbbképző kongresszusról
KTÁL. Fond 1097., op. 1., od. zb. 9. – A Helyi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottságok munkaterve 1941–1942 között Batár, Verbőc falvakban
KTÁL. Fond 1097., op. 1., od. zb. 15. – A Helyi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottságok munkaterve 1941–1942 között Szőlősegres, Szőlősgyula, Szőlősvégardó falvakban
Magyar Országos Levéltár K 27. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1940.07.19.


Felhasznált irodalom

Fedinec Csilla 1996. Kárpátalja közigazgatása és tanügyigazgatása 1938–1944 között. Magyar Pedagógia, 4. sz.
Fedinec Csilla 2001. Iratok a Kárpátaljai Magyarság Történetéhez 1918–1944. Dunaszerdahely, Fórum Intézet–Lilium Aurum.
Kékes Szabó Mihály 1996. Klebelsberg Kunó egyetempolitikai törekvéseinek főbb jellemzői. Magyar Pedagógia, 3. sz.
Gróf Klebelsberg Kunó beszédei, cikkei és törvényjavaslatai 1916–1926. Budapest, Athenaeum, 1927.
Klebelsberg Kunó 1929. Küzdelmek könyve. Budapest, Athenaeum.
Néptanítók Lapja. 1922, 25–27. sz.
Romsics Ignác 1998. Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris Kiadó.
T. Kiss Tamás 1998. Állami művelődéspolitika az 1920-as években. Vác, MMI-Mikszáth Kiadó.
T. Kiss Tamás 1991. Felnőttoktatás-történet Magyarországon. Educatio, 1. sz.
T. Kiss Tamás 2002. Fordulatok, folyamatok. Fejezetek a magyarországi kormányok kultúrpolitikáiról 1867–2000. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.


Gyula Kosztyó
The establishment of the institution of the Klebelsberg´s out-of-school popular education in Transcarpathia (1940)

In 1940, the institutionalization of the out-of-school popular education was achieved by a governmental resolution in Transcarpathia. On part of masses of people there was a need for launching the popular education activities as soon as possible. Transcarpathia after Trianon, separated from Hungary, went through a completely different economic and cultural development until 1938. In the result of the first Vienna Arbitral Award, it became part of the Hungarian state again, and the Hungarian government started developing the region. The implementation of this intention was strongly moved ahead also by the diverse activities of the out-of-school popular education committees set up in 1940. Although the popular education committees carried out their work in Transcarpathia under extremely difficult conditions (poverty, undeveloped and underdeveloped territory), they were able to move and inform huge masses by their courses. And, more importantly, these committees took up and supported with their work also persons belonging to other national minorities, thus promoting their prosperity in Transcarpathia being returned back to Hungary.


Gyula Kosztyó 374(=511.141)(477.87)”1940”
The establishment of the institution of the Klebelsberg´s out-of-school 94(439)”1940”:37
popular education in Transcarpathia (1940)

Keywords: Out-of-school popular education in Transcarpathia. Branch and local out-of-school popular education committees. Péter Vajdai. Courses of national education and literacy. Propaganda work. Financing.

 

Makó Pál mint új matematikai és logikai eszmék képviselője

A Nagyszombati Egyetem alapításának évfordulója

Magyarországon – és bizonyára Szlovákiában is – 2010-ben ünnepelték a Pázmány Péter nagyszombati katolikus (jezsuita) egyetem alapításának 375. évfordulóját. A megemlékezésekben kevés szó esett a Budára, majd Pestre áttelepült Egyetem bölcsészettudományi karának első dékánjáról, Makó Pálról. Energikus szervezőtehetsége és tanári kiválósága mellett mindenekelőtt újszerű, hasznos egyetemi tankönyvei miatt méltán érdemelte ki ezt a megtisztelő állást. – Valójában matematikai analíziskönyvével1 megelőzte korát, a Monarchián túl Közép-Európát is, és még inkább az akkori Monarchia matematikai szintjét. A halála óta eltelt több mint 300 esztendő alatt nemcsak a Bolyaiak születtek meg, hanem a 20. század újabb lendülete, főképp a fizika forradalma magyar matematikusokat is a nemzetközi élvonalba emelt: Riesz Frigyes, Neumann János, Erdős Pál, Fehér Lipót vagy Szőkefalvy Nagy Béla és a többiek bekerültek ebbe a megtisztelő sorba. Makó még nem is álmodhatta, hogy a 20. század 40-es–50-es éveiben a budapesti egyetem természettudományi karán külön analízistanszék is létesül majd, arról sem, hogy kedvenc tudományterülete már a gyakorlógimnáziumok tantervébe is bekerül.

Kultúrtörténeti meggondolások

Kerekgedei Makó Pál (1723–1793) analíziskönyve (megjelent 1768-ban, más források, pl. Révai lexikon szerint 1764-ben) kétségtelenül a nagyszombati 17–18. századi matematika (Lipcsic Mihály, Hell Miksa, Ivancsics János, Reviczky Antal) csúcsteljesítménye volt.2 Reprezentatív alakja ő a Magyarországon a 18. század második felében elinduló és felvirágzó természettudományi fellendülésnek, amely Born Ignácot, Segner Andrást, Hell Miksát tudta adni a világnak. A mai magyar és szlovák tudomány- és filozófiatörténészek büszkén lapozhatják a történelemnek ezeket az oldalait, mert hisz az akkori Észak-Magyarország tudta ebben a legnagyobb eredményeket felmutatni. Makó rendkívüli intelligenciájával nyúlt az új, magasabb matematikához, mindazt tudva és elgondolva, amit jeles kortársai Nagyszombatban a függvényelméletben kidolgoztak, és még inkább dicséri, hogy követni tudta az akkori Európa legjobbjait, Eulert és a két Bernoulli fivért, akik a nagy leibnizi–newtoni felfedezés első rendszerezői, továbbgondolói és fizikai alkalmazói voltak. Mindazt megértve, amit az Osztrák–Magyar Monarchia matematikusai ebben az időben meg sem értettek (pl. a legkisebb és a legnagyobb szám és érték, a „tart a 0-hoz” stb. fogalmakat), nemhogy tudományos kötetben tudták volna leírni.
Matematikatörténeti besorolásának kérdéseibe – nem lévén a mathészisz történésze – természetesen nem bocsátkozom, ezt szépen elvégezte a kitűnő Sárközy Pál a Nagyszombati régi matematikusok c. tanulmányában, ám ugyanakkor művelődéstörténeti, s kivált a magyar kultúrtörténetben játszott szerepét igen jelentősnek tartom. Makó említett könyve ugyanis nem egyszerűen egyike a korabeli tankönyveknek. Nem abba a sorba próbált illeszkedni, amit az akkori nagyszombati tanáraink Mária Terézia rendelete (1753) alapján egyre-másra megírtak.3 – Makó ugyanis, aki a kortárs oktatásügy vezető alakja volt, és részese a kor legnagyobb oktatási reformjainak, nagyon jól tudta, hogy ennek az anyagnak a tantárgyi besorolása sem a magyar, sem az osztrák felsőoktatásba nem vezethető be. Arra számított vélhetően ugyanakkor, hogy matematikai analízisének a fizikában és a mérnöki tudományokban betöltendő szerepét el tudja majd fogadtatni, netán még szemléltetésükre is képes, és akkor a kialakuló modernizálódó fizika, mechanika és gépészet nem puszta „táblai matézist” fog benne látni, hanem nagyon is használható eszközt.
Ám Makó nemcsak passzívan várta egy kedvezőbb helyzet eljövetelét, hanem maga is energikusan dolgozott ezért, megalapítva a budai Pázmány Péter Tudomány­egye­temen a Geometriai Intézetet, amely mérnököket egyetemi szinten képezett. Az exjezsuita fizikus és teológus Horváth Keresztély János, aki már Nagyszombatban is nagy tisztelője volt Makónak, csatlakozik a Geometriai Intézet tervéhez, majd oktatói köréhez, és mindazt nagy tisztelettel átveszi, amit a makói úttörő munkában megtalált. – Így tudott ez a kötet még Makó életében (cca. 1784-ben) segédkönyvként, majd halála után kötelező egyetemi tankönyvként elterjedni, a Monarchia határain belül és kívül egyaránt (pl. Itália egyetemein).

Az eredetiség és a taníthatóság kérdéséhez

Az analíziskötetben már az első soroktól kezdve, pl. már a bevezetőben (Praefatio) korrekt utalás történik a szerző elődeire, Eulerra, Boscovicra, akik e téren a feldolgozásban előtte jártak és mintegy előzményként mintát is adtak. Ilyen módon Makó ebben a könyvében nem tartott igényt eredetiségre, ám valójában eredeti volt.4
Arra ugyanis igényt tartott, hogy magyarázatait szemléletesen, egymásra épülő sorrendben építse föl: resolutio, demonstratio, corollarium és az illusztratív példák (exempla), majd megfelelő – megoldandó – példatárat is illesszen a teoretikus kifejtésekhez. – Minden újabb rész témáját ábrával is szemlélteti, kiírva a margóra a megkeresendő ábra számát (fig. 1, 2 , 3 stb.), hogy aztán a könyv főszövegéhez csatolt függelékben megjelenítse őket. – A függelék azonban más célt is szolgált: a matematikai tételek fizikai alkalmazását is, ugyancsak szép táblákban berajzolva őket (Tab. I, II stb.).5 Egyik elődjét, Roger Boscovicot abban múlta felül, hogy Makó könyve éppen az elmondottak miatt jól tanítható is volt, és így az egész Monarchiában tankönyvként való használata könnyen megvalósítható lett.

Tudomány- és eszmetörténeti előzmények

Leibniz korszakalkotó analízistanulmánya (1667)6 hamarosan megmozgatta és gondolkodásra serkentette a kontinens legkiválóbb matematikusait, a két Bernoullit, a baseli iskola vezetőit és Eulert,7 a berlini, majd szentpétervári iskola nagyhírű alakját. Eközben az angol királyi akadémia valójában mással sem volt elfoglalva, mint a Newton-féle analízis prioritásának évtizedig tartó bizonyításával, és mit sem törődött a magas, új eszme újragondolásával, rendszerezésével, tankönyvvé formálásával és tudományos (pl. a fizika tudományában való) alkalmazásával. Úgy tűnt, hogy a Monar­chiát sem érintette meg a nagyszerű új gondolat. Egyedül az osztrák és olasz területen egyaránt (latinul) alkotó jezsuita Boscovic8 volt a kivétel. A Monarchia egyetemei eközben vajmi kevés érdeklődést mutattak az új fejezet oktatása iránt: sem Bécs, sem Grác, sem Prága. Ezt követően lépett a színre Makó Pál, a nagyszombati jezsuita egyetem fizika-, matematika- és filozófiaprofesszora.
Ennek azonban megvoltak az előzményei: éppen a felső-magyarországi felvilágosodásban. Mert való és igaz, hogy Magyarország nem tudta kiteljesíteni az európai felvilágosodás mozgalmának széles palettájú elveit, ám a korban elért természettudományos, technikai és matematikai eredmények összességükben tiszteletre méltóak, és ebből nagy része volt a történelmi Felvidéknek. Hogy ezen eredményből ki érte el a legtöbbet, bizonyára vitatható dolog, ámde Kosáry Domokos szavai, miszerint „a legtöbbet a fizika területén a felvidéki értelmiség produkálta”, teljesen megalapozottak.9 Ugyan­akkor szinte csodaszámba megy, hogy Nagyszombatban egyfajta matematikai iskola tudott kialakulni, amely a kitűnő elődök eredményei után mintegy csúcsteljesítményként meghozta az új analíziskönyvet.
A társadalmi körülmények kedvezőtlensége ellenére ugyanis a 18. század második felében, a Monarchiában először, utat tört magának egy – sajnos nem hosszú életű – természettudományos felvilágosodás. Amit a tudományos akadémia híján csak szűk, szinte izolált körök művelhettek, a provincializmus nehéz terhével birkózva, s mindenekelőtt a lemaradottság folytán előállott feladat: az utolérés, a honosítás elsőrendű kötelességének a teljesítése mellett.
Részint a régebbi, részint saját kutatásaim eredményeiből levonható az a következtetés, hogy a reáliák oktatásában Felső-Magyarország megelőzte a régi nagy ország többi régióit, például Erdélyt. Volt persze ennek korábbi hagyománya: Fröhlich Dávid10 késmárki csillagdája, ám a 18. században fontosabb volt az, hogy éppen itt volt az új eszmékre a legnagyobb befogadási készség a kiterjedt peregrináció és a zipser városok relatíve polgárosult háttere folytán.
Másrészt az is kutatási tényként fogadható el, hogy a Németországban és Auszt­riában eleinte, a korai felvilágosodás szakaszában katalizátorként ható wolffiánus eszmék itt hatottak leginkább és a legkorábban, s úgyszintén a későbbi peregrináció (Halle, Jena, Göttingen) következtében a kantiánus filozófiai – s főként etikai – eszmék is.
Harmadszor, eltérően a reáliák iskolai oktatásában elért eredményektől, a Selmecbányai Bányászati Akadémiának egy évtized alatt nemcsak elérni sikerült a nyugat-európai színvonalat (pl. a freibergi akadémiát), hanem nemzetközi rangra is sikerült emelkednie, hiszen ma már tudvalévő, hogy Selmec lett a minta és a példa az európai műszaki felsőiskolák számára.11
Ha az összes közreható tényezőket számításba vesszük, leszűrhető egy fontos magyarázó elv: vajon nem éppen a módszertanban elért megújulás idézte-e elő a viszonylag gyors előrelépést és a 18. század elején még oly visszamaradott helyzet után a fellendülést.

Makó Pál a nagyszombati miliőben

Makó a magyar és az osztrák katolikus felvilágosodás sajátos változatát képviselte. A kor jeles magyar természettudósainak sorába tartozott, akik közül a kémikus Born Ignácot, a fizikus Segner János Andrást ma már Európa-szerte elismeri a tudománytörténet, míg Makó elismertetése még várat magára. Ami pályája indulását illeti, az irodalom nem említi a Gráci Egyetemen (Karl Franzens Universität) eltöltött szemesztereit, amelyek pedig az ott elevenen élő Kepler-hagyomány miatt és legalább ennyire a kitűnő fizikusprofesszorainak (Karl Scherffer, Leopold Biwald) oktatómunkája folytán meghatározóak lettek további pályája szempontjából, jóllehet a régi egyetemi levéltár adatai csak a teológiára való beiratkozását említik.12
A Nagyszombati Egyetemre kerülésének tehát jó előiskolája volt. Fő szakterülete a kísérleti fizika volt, s emellett tanított matematikát, logikát és metafizikát is. Még a jezsuitatörvény sem akasztotta meg karrierjét: mivel Swieten jól ismerte kimagasló tudását, hamarosan meghívták az akkoriban induló és elitképzést végző Theresianum tanárának. Az itt eltöltött több mint egy évtized után visszakerül a Budára áthelyezett Pázmány Péter Egyetemre, amelynek a bölcsészeti karán dékánná választják. Itt először látja meg a lehetőségét annak, hogy a még Nagyszombatban megírt mérnöki kéziratait (amelyeket a Pozsonyi Egyetemi Könyvtár kézirattára őriz) kiadja, miután nagy energiával sikeresen megszervezte ugyanitt az egyetemi mérnökképzést (Geometriai Intézet), amely Európában akkor egyedülálló volt.13 A fő impulzust azonban a nagyszombati egyetem akkoriban gyorsan fejlődő bölcsészeti kara adta meg számára.
1753-ban – mint a szakirodalom újra meg újra leírja – tartalmát tekintve megszűnt Nagyszombatban a hagyományos ünnepélyes doktorrá avatás, jóllehet bizonyos ceremoniális formák megmaradtak. És ami egészen újszerű volt, első ízben lehetett természettudományos témából doktorálni, ami meg is valósult. Ennek oka végső soron abban keresendő, hogy a szerzetesrendek különös módon reagáltak az európai felvilágosodásfilozófiára („recention-philosophia”): pl. a Domonkos-rendiek megmaradnak a Szent Tamás-i elvek mellett. Általában a konzervatív régi rendek ragaszkodnak (forma szerint is) a skolasztikához, az ún. újak viszont, mint a piaristák és a jezsuiták, a század közepétől beengedik köreikbe az új, felvilágosító eszméket is, bár ezt sajátos módon teszik.
A jezsuiták az ún. újskolasztika módszerét követik (Suarez, Fonseca), és közelebb állnak az induktív, analitikus megismerési elvekhez. A rend, racionális beállítottsága folytán, eklektikussá válik filozófiai nézeteiben: sokat „átvesz” az új filozófiákból is (Boscovic, Wolff). Ezek persze csak egyes elvek és egyes tételek, anélkül hogy valamely új rendszerek átvételével maga a skolasztikus rend felbomlott volna. Bernhard Jansen, aki ezt az eklekticizmusba átmenő folyamatot leírta, megkerüli a magyar jezsuiták vonatkozó történetének részletezését, és ez nagy kár, mert hisz országonként más és más volt az új eszmék recipiálása. Az új gondolatokat ugyanis sok német jezsuita átveszi (utalhatunk Steinmeyerre Descartes és Wolff „átvételében”). Ami Boscovicot illeti, ő eklektikus, wolffiánusnak mondható filozófiája mellett a természettudományokat, pl. a fizikát és a matematikát előre is vitte, jóllehet a természettudományi írásaiban él még a természetfilozófia hagyománya.14
Bernhard Jansen könyve (1933) nem mutatja ugyan, de az az igazság, hogy a magyar jezsuiták egy jelentős része elfordult a skolasztikától és csatlakozott a „recention-philosophiá”-hoz, vagyis a kor racionalista vagy empirista irányaihoz.15 Ez a megállapítás a piaristákra még hangsúlyozottabban vonatkozik. Az „új eszmék” úgy vonulnak be a nagyszombati egyetembe, hogy ugyanakkor megtartják még a harmóniát a vallással és a régi vallási világnézettel. Vonatkozik ez Kassára, Kolozsvárra és Budára is, mert hisz itt is ugyanaz jezsuita tanárok által írt tankönyveket használják, tanítják a gimnázium akadémiai osztályaiban. Hasonló a helyzet Grácban is, Bécsben is.
Elmondható, hogy 1750-ig Nagyszombatban a hivatalosan kiadott és ellenőrzött skolasztikus anyagot tanították, és ilyen szellemben tartották a nyilvános egyetemi vitákat is.
Más volt a helyzet a jezsuita tanárok egyéni tudományos tevékenysége terén, még ha az oktatásuk nem is volt több anyagközlésnél. A század közepétől a reformmal az új tankönyvek már egy új szellemet tükröztek, ami csak hosszabb előkészítő tevékenység eredménye lehetett.
Ezekben az új könyvekben már megjelenik az irónia a skolasztikus elvek iránt. Megvan ez a logika tankönyveiben is: pl. Ivancsics professzor látnivalóan csak azért ír valamit a szillogizmusokról, hogy hiányukért meg ne róhassák.16

Makó Pál filozófiai gondolatai

A makói gondolatvilág felvázolásakor a kornak, tehát a 18. század második felének Monarchia-beli eszmetörténeti állapotát kell figyelembe vennünk. Ugyanis a 18. század 60-as éveire az egyetemi akadémiai emberek körében teret nyer Wolff filozófiája. Jóllehet ebben az időszakban a wolffianizmus a német tartományokban már túlhaladottá válik és Kant kezd utat törni magának, a Dunai Monarchiában a wolffi filozófia még a progressziót képviseli. 1760-tól a jezsuita-rend – feloszlatásáig (1773) – a wolffi és a boscovici filozófia összekapcsolásával kísérletezett abból a célból, hogy az osztrák jezsuiták ennek alapján adjanak választ a kor kérdéseire. – Boscovic gondolatvilágát ismerve ez a törekvés aligha lehetett sikeres, mert ő Leibnizet bírálva és nem megértve, megállt Wolff spekulatív gondolatvilágánál. Makó könyveit tekintve úgy vélem, nincs különösebb jelentősége annak, hogy mondhatni baráti kapcsolatban voltak Bos­coviccsal, leveleket váltottak. Wirth Lajos érdekes módon megemlít és idéz egy Bosco­vichoz írott – természetesen latin nyelvű – Makó-levelet – Szörényi László felfedezése nyomán. Ebből azonban nem vonható le széles körű, filozófiai credójára is vonatkozó általánosítás, hiszen a matematikai tárgyú levél az analíziskötet keletkezéséhez, ill. újabb magasabb-matematikai kompendiumához nyújt adalékot:
„Én a múlt évben a növendékek – elsősorban a mi növendékeink – számára kiadtam egy differenciál- és integrálszámítási tankönyvet, amelyet több helyen alkalmaztam a fizikára és a mechanikára; most egy másik köteten dolgozom, amely a magasabb egyenletek aritmetikai és mértani megoldásáról szól, s amelynél Tisztelendőséged műve az algebráról és a mértani helyek átalakításairól nem kis segítségemre szolgál.”
Makó ugyanis nemcsak matematikájában, fizikájában, hanem filozófiai írásaiban is megőriz egyfajta szuverén gondolkodást. Semmit sem vesz át átgondolatlanul sem Leibniztől, sem Christian Wolfftól.17
A jezsuita rend feloszlatásával megváltozott a helyzet: ugyanis a filozófiaoktatás tereziánus reformjával (1752) a szinte kizárólag a Wolffot vulgarizáló Baumeister által átvett filozófiatanítás – és persze az ő tankönyve18 – lépett a régi szakasz helyére, ami még az etikaoktatást is áthatotta, és ami jellemezően kiszorította az Arisztotelészre, ill. a tomizmusra mint feltétlen tekintélyre való hivatkozást (ld. a gráci reform és az augusztiánusok térnyerése).
Ilyen viszonyok között, amikor a vulgárfilozófia lett az uralkodó Magyarországon, a wolffi filozófiát magáévá tévő Makó egy eklektikus gondolatvilágba került. Ami viszont Makó javára írandó: azon kevesek közé tartozott a korabeli Magyarországon, akik Leibnizet olvasták, elemezték és kritikai megjegyzésekkel illették. Ezt találjuk egyes kompendiumaiban, pl. a „Metaphysic”-ban.19
A Metaphysic ontológiával foglalkozó fejezetében egyebek közt Leibniznek a világ egyetemes tökéletességére vonatkozó tételével foglalkozik hosszasan, és logikai érveket hoz fel a cáfolatára. Makó itt azt kifogásolja Leibnizben, hogy az megkísérli a valóságos világot, valamint a megkülönböztethetetlenségi elvet bizonyítani, de ezt mértéken túl használva (ultra aequos limites pertinere vult) megsérti (Makó: Ontologia, 14. p.) Makó itt pontosan idézi Leibniz Principia Philosophiae c. művét, az eredeti latin szövegből: „Ex infinitis mundis possibilibus…”, ami magyarul így szól: „A lehetséges végtelen számú világok közül, amelyek Isten gondolataiban (in ideis Dei) vannak, csak egy létezhet, ezért szükséges, hogy Isten választásának elégséges (ésszerű) oka legyen (necesse dari rationem ufficientem electionis divinae), amelyik őt inkább az egyik megoldásra sarkallja, mintsem a másikra: ez az ok pedig nem származhat másból, mint hogy a tökéletességnek milyen fokát tartalmazzák a világok.” (Ontologia, 13. p.) Leibniz szerint ez azért lehetséges, mert „mindegyik (világ) rendelkezik a létezésre kiterjedő joggal, a tökéletesség ama mértéke szerint, amelyet magában rejt.” (Leibniz: Principia Phil., § 55 skk)
Makó felteszi a kérdést: mi adódik abból, ha Leibniz szentenciáját elfogadjuk? Leibniz ugyanis – mondja Makó – egy dilemma előtt áll: Isten ezt a világot tökéletességének alapjából vagy szükségszerűen, vagy nem szükségszerűen teremtette. Az első esetben a világ absolute létezik, vagyis logikailag szükségszerűen, a második esetben viszont Isten egy kicsit tökéletesebbet is teremthetett volna, amit pedig a leibnizi argumentum értelme éppenséggel kizárt. Leibniz eszerint – mint Werner Sauer interpretációja is megítéli – bizonyítási hibát követ el: vagy túl sokat bizonyít, vagy semmit sem bizonyít.
Filozófiai írásait tekintve elmondható, hogy Makó módszere eklektikus volt: tartalmaz Locke-féle empirikus elemeket is és Wolff-féle korlátozott racionalista metódusokat is. Leibnizben azonban éppen Wolff és – a gráci matematikus – Scherffer szemüvegén nézve nem annyira az igazi filozófiai értékeket, hanem inkább az ellentmondásokat mutatja fel. Leibnizben inkább csak az ellentmondásokat látva, nem vette észre vagy nem méltányolta az ezek egyeztetésére tett kísérleteket.
Boscovic még megkísérelte a newtoni erőtannak a leibnizi monász-tannal való összeegyeztetését – mint már említettük –, ám ezt Makónál nem találjuk.
Úgyszintén nincs nyoma annak sem – talán Wolff interpretációit elfogadva –, hogy Makó észlelte volna: Leibniz maga több ponton megkísérelte ellentmondásainak feloldását. Ezek közé tartozott például a progresszív természettudomány és az istenhit egyeztetése.
Makó a klasszikus (pl. az arisztotelészi, cicerói) hagyományt úgy próbálta a maga írásaiban megőrizni, hogy logikai kompendiumokban idézte. Egyébként fizikájában a Newtonból kiinduló Boscovic–Radics-féle természetfilozófiát kiindulópontnak vette, és ezen a nyomon építette fel fizika könyveit.
Külön elbírálás vonatkozik a kéziratokban található logikai és a matematikai gondolataira. Ugyanis – következetes gondolkodó lévén – nem tudván gondolatilag elszakadni a Newton–Leibniz-féle analízis új logikájától, a hagyományos logikát – mintegy kötelességszerűen – leírja kompendiumaiban, ám kézirataiban újra meg újra felveti egy új logika szükségességét. Ez a terve bizonyíthatóan megvolt, hiszen még egy kompendiumában is elárulta jövőbeni szándékát, a megvalósításához azonban – akárcsak a nagy Bolyai János – ő sem tudott eljutni.

A felsőbb matematika mint az új logika hallgatólagos alkalmazása Makónál

Makó Pál a 60-as években megjelent Differenciál- és integrálszámítás című latin nyelvű könyvében lényegében a leibnizi és newtoni fogalmakkal operált, bár nem e nagy szerzők műveiből való közvetlen átvétellel. Ezt ugyanis előtte a Bernoulli fivérek, majd ezt követően Euler már megtették. Makó természetes következetességgel használja a „tart a 0-hoz”, illetve a „tart a végtelenhez” fogalmakat (természetesen új jelölésükkel), ami ellenkezett a hagyományos logikai contradictio fogalmával, mely szerint egy értéknek vagy végtelennek, vagy nem végtelennek, illetve nullának vagy nem 0-nak kell lennie.
A kor vezető aufklärer tudósainál általános vonás volt a lehető legnagyobb fogalmi tisztaságra és élességre való törekvés, és a matematikai analízis felfedezését is ennek köszönhette a világ. Ernst Cassirer is hangsúlyozta Leibniz jellemzésénél, hogy gondolkodási módszere egyfajta szabad fogalomalkotás volt (Cassirer: Leibniz’ System…, 1902, 105. p.).
Leibniz a logika egészére alkalmazta matematikáját, és ezt bizonnyal azért tette, mert ebben a matematikust kevésbé köti a tradíció, mint a filozófust. Ennek folytán alkotóbb is lehetett, és kipróbálhatott minden elgondolható kombinációt, aminek folytán kibővült előtte a lehetőségek köre. – Ami Makó Pált illeti, nála nem a tehetség hiánya, hanem bizonnyal világnézeti kötöttségei és a tradíció ereje nem engedték meg, hogy Leibniz és Bernoulli útjára lépve komoly, a kézirati vázlatokon túlmenő lépéseket tegyen egy új matematikai logika felé.
Miközben a kortárs konzervatív matematika cáfolni igyekszik az új végtelenfogalmakat, Makó – úgy tűnik – tudatosan mellőzni kezdi a régi logika tanfogalmait. Feltevésem szerint eljutott ahhoz a gondolathoz – ami egyébként nem új ebben a korban, csak a matematikusok körében ritka –, hogy meg kellene írnia egy új, analízisével összhangban lévő logikát. Kinyomtatott könyveiben azonban, s tudjuk, nem egy logikakönyvet írt, nem látszik ez a törekvése. Mindössze felveti egy, a hagyományos formállogikától eltérő és Newtonra épülő logikának a fontosságát, ámde soha nem adja ki.
Valójában Makó inkább csak a maga belső gondolatvilágában követte kitűnő nagyszombati elődeit: Rozgonyit, Jaszlinszkyt, Ivancsicsot, akik logikájukban tartalmilag is elszakadtak a skolasztikától, s már az arisztotelészi szillogizmusról is csak gúnyolódva írtak, ámde Makó a maga kompendiumaival sokkal óvatosabban fogalmaz, nem megy bele frontális támadásba, s még az irónia hangját is ritkán üti meg. Makót feltehetőleg nemcsak az eléggé szigorú jezsuita előírások kötötték, de kötötte a Mária Terézia-féle erősen katolikus és világnézeti kérdésekben kevéssé toleráns udvar is, hiszen ő mint Mária Terézia egy kedvenc „kultúrpolitikusa” (pl. az Ürményi-féle a Ratio Educationis egyik vezéralakja) teljes lojalitást kívánt mutatni. Részt vett ugyan az udvar oktatási reformjának, a Ratio Educationisnak a kidolgozásában, ám ennek határait nem kívánta túllépni.20
Logikakönyvei szerkezetüket, definícióikat tekintve hagyományos kompendiumok. Az itt is érvényesülő, ám némi didaktikai egyszerűsítéssel használt választékos latinságát megcsodálták a kortársak (lírai költeményeit pl. Svájcban mint Vergilius-verseket tanították egy időben az iskolában!), ámde példaként és mintaként a régi görög és latin auktorokat emlegeti, Descartest, Hume-ot és Leibnizet nem. És bár filozófiai nézeteit tekintve Makó eklektikus wolffiánus volt, a matematikában Boscovic- és Newton-követő lett. Mivel azonban akkoriban Newton alapján nem lehetett az analízist kifejteni, Differenciál- és integrálszámítási könyvét a Bernoulli fivérek tanulmányai és Euler ilyen témájú könyve alapján írta meg. A gondolatmenetek és a citátumok is emellett szólnak. Ebben a könyvében sehol sem bocsátkozik logikai fejtegetésekbe, a legkisebb és a legnagyobb szám, a végtelen fogalmát mint bevett fogalmat használja, s nem bonyolódik bele a contradictio-elv figyelmen kívül hagyásába, amit pedig – ha a kortársak leírásainak hinni lehet – viták során hevesen fejtegetett. A gyakorlatban, ahogy a könyvben hozott példák és ábrák mutatják, minden határérték-számítása a nullához tartó, ill. a végtelenhez tartó értékekre épül rá.
Mindezek ellenére feltűnni látszik bizonyos összefüggés Makó matematikai és logikai eljárásai között. Az analíziskönyvében pl. megoldási módként a sorbafejtést írja le mint a differenciálszámítás ajánlott megoldását, addig kéziratos logikai okfejtésében az arisztotelészi végtelenség fogalmából kiindulva a vizsgált jelenség részekre bontását tételezi, továbblépve a nagy antik szerzőn. A „részekre bontás” a következő kor filozófusainál kerül előtérbe, kerül a figyelem középpontjába (Bolzano, Boole, von de Morgan).
Az említett kéziratos logika-, filozófiakötetében bevezet egy új, nála máshol nem található fogalmat, az „infinitum categore matematicum”-ot.21 Itt – az eddigiektől eltérően leibnizi gondolatokból kiindulva mintegy azt sugallja, hogy a logika és a matematika összevonásával kellene megszerkeszteni a filozófia fogalmait. Gondolhatunk itt a leibnizi „Characteristica universalis”-ára mint egyetemes szimbolikára, mint soha fel nem épített, de kigondolt tervre, amely szavatolja majd egy egyetemes filozófiai nyelv megkonstruálását, mintegy megvalósítva a nagy leibnizi álmot, s vele együtt majd a „sciencia universalis”-t.

Makó Pál életének és tevékenységének adatai

1723. Kerekgedei Makó Pál születése Jászapátiban (Magyarország).
1740. A hatosztályos középiskolát a jezsuiták egri intézetében végzi.
1741. Belép a jezsuita rendbe.
1742–43. Két év próbaidőt tölt a trencséni rendházban.
1743–44. A humaniórák repetense Győrött.
1744–47. Hároméves bölcsészkurzust végez a Nagyszombati Egyetemen.
1747–48. Ungváron a grammatikai és a szintaxisosztály tanára. Itt írja meg az Ad natalem suum (Születésnapomra) c. elégiáját.
1748–49. Nagyszombatban a gimnázium negyedik osztályának tanára.
1749–1751. A Bécsi Egyetemen a matematika repetense. Itt írja meg az Elegiacon c. verskötetét.
1751–52. Gimnáziumi tanár Nagyszombatban.
1752–56. Grácban tanul az egyetem teológiai fakultásán.
1755. Pappá szentelik.
1756–57. A besztercebányai jezsuita kolostorban tölti a harmadik próbaévet.
1758. A Nagyszombati Egyetem tanára lesz, megkezdi a jezsuita egyetem szokásos tanári kurzusát (az első évben matematikát, majd logikát és metafizikát, a harmadikban fizikát, a negyedikben profán és egyháztörténetet tanít).
1760. Rendi elöljárói a Bécsi Egyetemre rendelik, ahol két évig tanít.
1760. Kiadja logikatankönyvét, mely olaszul is megjelent, és amely nyolc kiadást ért meg.
1761. Kiadja a Metaphysicát, amely tizenegy kiadásban jelenik meg (1833-ig).
1762. Makó a bécsi Theresianum tanára lesz, ahol fizikát, mechanikát, matematikát tanít.
1762–63. Megjelenik fizikakönyve, két részben. 1786-ban Velencében is kiadják.
1764. Megjelenik matematika-tankönyve, amelyet többször kiadtak Velencében is.
1767. Megjelennek geofizikai, fénytani, meteorológiai értekezései.
1768. Megjelenik Bécsben a magasabb matematikába bevezető tankönyve, a Calculi Differentialis et Integralis Institutio, melyet Svájcban és Itáliában többször kiadtak.
1770. Megjelenik a felsőbb algebrából írt tankönyve (De atitmeticiset geometricis…)
1772. Megjelenik Bécsben német nyelven a Mennykő mivoltáról c. könyve, melyet Révai Miklós magyarra fordít (Kassa, 1781).
1773. Kiadja a Materia tentaminis c. mechanikai könyvét (Tételek a testek egyensúlyáról, a géptannak és a vízépítésnek területéről).
1775–1777. Ürményi József mellett részt vesz a Ratio Educationis oktatási reform munkálataiban és szövegeinek latinra fordításában.
1777. Befejezi a Theresianumban tanári munkásságát.
1791. A budai, majd pesti Egyetem Bölcsészettudományi Karának igazgatója.
1793. Részt vesz a kilenc rendi bizottság egyikében, a Tanulmányi bizottságban, amely reformterveket dolgozott ki a következő országgyűlés számára.
1793. Makó Pál váratlan halála.

A feldolgozott irodalom jegyzéke

Paulus Mako: Compendiaria Metaphysicae. Vindobonae, Trattner, 1773.
Paulus Mako: Calculi Differentialis et Integralis Institutio. Vindobonae, 1768.
Paulus Mako: Compendiaria Logicae Institutio. Vindobonae, Trattner, 1769.
Paulus Mako: Dissertatio de Infinito. Kézirat, é.n.
Makó Pál: Egy magyar szótárnak készítésére intéző vélemények. 1792.
Paulus Makó: Hydrotechnika et Hydrodynamica. Kézirat, Országos Levéltár, A Helytartótanácsi Levéltár ’C’ szekció 141. Budapest, 1782–83.
Bernhard Jansen: Deutsche Jesuiten-Philosophen des XVIII. Jhs. in ihrer Stellung zur neuzeitlichen Naturauffassung. Zeitschrift für Katholische Theologie, 1933.
Bernhard Jansen: Schulen und Richtungen in der Scholastik des 17. Jhs. Philosophisches Jahrbuch der Görresgesellschaft, 1936.
Bernhard Jansen: Die Pflege der Pilosophie im Jesuitenorden während des 17/18. Jhs. Philosophisches Jahrbuch der Görresgesellschaft, 1938.
András Jaszlinszky: Metaphysica. Tyrnavae, 1765.
András Jaszlinszky: Institutiones Logicae. Tyrnavae, 1754.
Johann Ivancsics: Institutiones Logicae. 1757.
Anton Kreil: Einige Züge aus dem Leben und dem Charakter der nunmehr verewigten Paulus Makó. Pest, 1793.
Roger Boscovic: Theoria philosophiae naturalis. Wien, 1758, 2., 8. §.
Jakab Bernoulli: Opera J. Bernoulli. Genf, 1744.
Sárközy Pál: Nagyszombati régi matematikusok. Pannonhalma, 1933.
Szénássy Barna: A magy

Kunyhók öröksége

Kodály Zoltán születésének 130. évfordulója alkalmából szeretnék tisztelegni a nagy zeneszerző és zenetudós emléke előtt. Kodály-idézettel kezdem, amely talán legjobban kifejezi a Mester egész életútját. „Mi ezt mondjuk a népnek: Amit tudsz, nagy érték, az ősök hagyománya, a magad lelke igaz kifejezése. Olyan érték, hogy mi, a műveltek is, tőled tanuljuk el, mert mi már elfeledtük, idegen szellemi javak utáni kalandozásainkban. Becsüld meg, erősödj benne, mert ha többre akarsz menni, csak erre építhetsz.”
1906 és 1917 között Kodály minden évben legalább egyszer, de néha többször is ellátogatott a Nyitra-vidéki magyar falvakba. Két forrásból tudjuk, mikor hol járt és mit gyűjtött. Az első Bartók Béla, aki az 1924-ben kiadott összefoglaló tipológiai dolgozatának végén, egy táblázatban foglalta össze a kutatások eredményét. A második forrás, Szalay Olga Kodály, a népzenekutató és tudományos műhelye című könyve sokkal terjedelmesebben foglalkozik Kodály népzenei kutatásaival. Ha nem is mondhatom magam közvetlenül tanítványának, de már több mint hatvan éve igyekszem őszinte tisztelettel nyomdokaiban járni.

Kilencvenkét évvel ezelőtt, egy népdalestjének műsorában írta le a Mester, a ma is gyakran idézett gondolatait a népdalról: „Nálunk még háromszáz éve ugyanaz a dal zenghetett várban és kunyhóban… Amit háromszáz éve az Esterházy-palotákon daloltak, azt ott ma már nem tudják. De tud még belőle Szalai Zuza, kis töpörödött öregasszony, Kolon nevű kis zoboralji faluban. Tudnak öreg, harisnyás székelyek. A falu megmentette a tradíció folytonosságát. A mi dolgunk átvenni tőle és tovább adni.” Eddig az idézet. Felmerül az emberben a kérdés: A magyar nyelvterületnek miért éppen ezt a két távoli régióját hozta föl példának Kodály? Talán azért, mert Bartók Bélával közösen arra a megállapításra jutottak, hogy a legértékesebb népzenei hagyományt a nyelvterület peremvidékén élő magyarság őrizte meg legjobban?
Miféle népesség képezi a Nyitra-vidéki magyarságot?

Szándékosan nem használom a Zoborvidék tájnevet, mert nem fedi teljesen a Nyitra vidékén még ma is létező és egységes hagyománnyal rendelkező magyar falvak fogalmát.
Kósa László–Filep Antal A magyar nép táji-történeti tagolódása című dolgozatában a Zoborvidék címszó alatt a következőket olvashatjuk: „Nyitra város szomszédságában a Zobor és Gímes hegyek aljában fekvő magyar településcsoport megjelölésére használt tájnév, ismeretes Zoboralja szinonim megnevezése is. A honfoglalás korig visszanyúló, szélesebb kiterjedésű nyitrai magyarság a 18. század óta elszigetelt, sajátos fejlődésű és kultúrájú maradványa.” A továbbiakban tizenkét helységet, azaz Barslédeccel együtt tizenhármat sorol fel. A felsorolásból kimaradt a Nyitra folyó völgyében, Nyitra városától délkeletre fekvő Nyitracsehi, Nagycétény, Berencs és Nagykér, valamint a keletre 15–20 km-re fekvő Bábindal, Kalász (vagy ahogy a helybeliek nevezik: Kálaz) és Nagyhind. Továbbá a Verebély szomszédságában lévő Aha. Ugyancsak ide kell sorolnom a Nyitrától délre fekvő Királyit is, amely a szlovák lakosságú Mocsonokkal csaknem összeépült. Mindezek a helységek népzenei szempontból a szélesebb értelemben vett Nyitra-vidéki magyarsághoz tartoznak.

Itt meg kell jegyeznem, hogy a közigazgatási határok, akárcsak most az országhatárok, soha sem voltak azonosak az etnikai határokkal. Tapasztalatom szerint Barslédec népzenei hagyománya semmiben sem különbözik a többi Nyitra-vidéki magyar település hagyományától. A szakirodalomban említett másságot valószínűleg a település neve sugallta. Ugyanis Lédec (az ottani magyarság csak így nevezi) a monarchia idején közigazgatásilag Bars megyéhez tartozott, de csak 1883 óta. Azelőtt a megye határát a ghymeskosztolányi völgyben folyó Dervence-patak (szlovákul Drevenica) képezte. A falu lakossága a saját érdekeit tartva szem előtt a patak mindkét partján építkezett. Ennek következtében furcsa helyzet állott elő. Ghymeskosztolány, Lédec és Néver egyik fele Nyitra, a másik fele Bars megye joghatósága alá tartozott. Így a patak innenső oldalán lakó legények Nyitrára, a túlsó partján lakók pedig Aranyosmarótra jártak sorozásra. Ez így ment évszázadokon keresztül, mígnem Bars vármegye törvényhatósága felterjesztést tett a magyar királyi kormányhoz. Ott viszont 1883-ban úgy rendelkeztek, hogy Ghymeskosztolányt Nyitrához, Lédecet és Névert Bars megyéhez csatolták. Így lett Lédeczből, Barslédec – a szomszédos Ghymessel és a többi Nyitra-vidéki magyar településsel teljesen megegyező népzenei hagyománnyal rendelkezik ma is. A tőle északra fekvő szlovák Ghymeskosztolány, Néver, és Velcsic szlovák népzenéje alig volt hatással a lédeciekre.

Figyelemre méltó, hogy a Nyitra-vidéki magyarok, főleg azok, akik a Tribecs hegyvonulat, Gímes, Zsibrice, Zobor hegyes vidékén élnek, nem tartják magukat azonosnak a tőlük északra, szintén a Nyitra völgyében fekvő Menyhe, Béd, Egerszeg és Vicsáp magyarjaival. Ezeket hegyentúliaknak nevezik. A Nyitra alatti Csehi és Nagycétény, vagy a bábindali és kálazi magyarok viszont a hegyekben lakó magyarokat nevezik „bacsiak”-nak.

A Nyitra-vidéki magyar falvak minden kétséget kizáróan honfoglalás kori települések. A honfoglaló magyarság valószínűleg nagyon sokszínű népesség lehetett: voltak köztük, akik csak földműveléssel vagy állattenyésztéssel foglalkoztak, és voltak fegyverforgatók, akiknek a határ őrzése volt a feladatuk. Ezek pedig egyes kutatók szerint székelyek voltak.

A Glatz Ferenc szerkesztésében megjelent A magyarok krónikájában olvashatjuk: „900 tavaszán a magyarok visszatértek Itáliából, első sikeres kalandozó hadjáratukról, és hozzáláttak új hazájuk határainak kiépítéséhez. Először Moráviából szakították ki a Morva és Garam folyók közötti részt, majd a bajorok ellen fordultak és egészen az Enns folyóig nyomultak. A magyar akciók hatására a bajorok és morvák békét kötöttek egymással, de a morvákon már ez sem segített: 902-ben a magyarok felszámolták fejedelemségüket. A győzelmek eredményeképpen a magyarok és a velük szomszédos népek területe között széles, lakatlan határsáv ún. gyepüelve alakult ki.” A „gyepük“ magyarázatát dr. Ethey Gyula A Zoborvidék multjából című, 1936-ban Nyitrán kiadott könyvében fejtegeti. Pauler Gyula nyomán a következőket írja: „Az árpádházi királyok alatt a XIII. század végén is, Magyarország határait sűrű erdők borították. Ezek az erdők a honvédelmi rendszer fontos részét képezték, amennyiben csak kevés ösvényen lehetett azon áthatolni. Az erdőkön belül pedig ott, ahol a lakott föld kezdődött, voltak a gyepük, melyek az erdei ösvényeket elvágták. E gyepüket közmunkával tartotta fenn a szomszéd lakosság. Az utakra, nagyobb bejáratokra »kapukra« őrök vigyáztak.”

Ugyancsak Ethey Gyula említi a könyvében, hogy ilyen jellegzetes gyepűkapu volt a Zsére és Béd közöti szoros (erre kanyarodott át a határ a Nyitra völgyébe). A hegy túlsó felén Béd, Szalakusz, Menyhe, az innensőn Kolon, Zsére, Ghymes volt az őrzők szállása. A ghymeskosztolányi szorost Lédec magyarjai őrizték. A zlatnói erdőségben fekvő Feketevár mögött vonuló hegylánc neve hajdan „Tótkapu” volt. De bizonyára volt a gyepűk szélén Morvakapu, Németkapu is. Ez a gyepű, az egykor Petendnek nevezett Garamszentbenedek tájáról Maróth, Ghymes, Egerszeg, Assakürth, Galgóc vonalán haladt a Garam vizétől a Vág folyóig.
Ethey Gyula is utal arra, hogy a nyitrai gyepűk védői székelyek voltak. A szlovák történészek közül dr. Štefan Rakovský is ezt állítja Aranyosmarótról írott monográfiájában. Lédecen a Székely családnév ma is gyakori, ami a származásnak bizonyítéka. Ethey említi, hogy ifjúkorában zoborvidéki kúriákban hallotta azt a hagyományt, miszerint a székelyek eredeti fészke itt lett volna, s innen kerültek volna később Erdélybe. Egyes román történészek szerint is a székelyek kiinduló pontja a Vág völgye volt.
Ha a Garamtól Ghymesen, Nyitrán át Galgócra vezető országút fölé még egy védősávot helyezünk, szemünk elé tárul a gyepűnek természetes iránya. Ez a gyepű délnyugati irányban a Kis-Kárpátokat átszelve egészen a Morva folyóig húzódott. Ebből a gyepűből magyarnak csak a Nyitra-vidéki falvak maradtak meg. A Kis-Kárpátokon túli, ún. Záhorie mai szlovák és morvaszlovák településeinek neve is őrzik magyar eredetüket (pl. Malacky, Sekule, Láb, Leváre). Ezt bizonyítani látszik a hegyen túli szlovákok nyelvjárásában használatos „tegez” szó is, aminek jelentése zsebet jelent. (l. Sima Ferenc erről szóló tanulmányát). A Morva folyó mellett pedig Uherský Brod és Uherské Hradiště városnevek őrzik a magyar határvédők emlékét. Megemlíthetők más jelek is, mint például a Lédec melletti szlovák Velcsicben talált szoknyaviselet, amit az ottaniak régi szlovák népviseletként őriznek, azonos a kalotaszegi szoknyaviselettel, a muszujjal. Tóth Tibor pozsonyi műfordító, aki néprajzzal is foglalkozott, említeti, hogy valamelyik hegyen túli szlovák faluban is talált muszujt.

Így érthető, hogy Kodály első felfedezőútjára Galántáról indult el, de 1906-ban már a zoborvidéki falvakat járta. Miért éppen ott?
Mivel vasutascsaládból származott, nővére, Emília is vasutashoz ment feleségül. Sógora Nyitrán teljesített szolgálatot. Valószínűleg az ő ismeretsége révén jutott el 1906-ban Nyitra vidékére. Itt folytatta a népzenekutatást, és elámult azon a gazdagságon, amit talált. E hagyományok gazdagságát mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Kodály 1906 és 1917 között csaknem minden évben visszatért ide. Ottlétekor rendszerint Ghymesen, Bereczkyéknél, a ghymesi iskola igazgatójánál szállt meg. Innen járt gyalogszerrel a környező falvakba. Ezekben az években 22 helységből összesen 1090 dallamot gyűjtött. Ehhez még hozzá kell adni a Barslédecen gyűjtött 69 dallamot.
Eközben Bartók Béla az erdélyi magyar falvakat járta. Nyitra vidékén is kutatott ezekben az években, de csak a szlovák falvakban. Az interetnikus kapcsolatok érdekelték. 1906-ban már Lovászin, Darázsiban, Nyitrapereszlényben és Felsőelefánton gyűjtötte a szlovák népzenei hagyományt.
Összevetve gyűjtésük eredményeit, arra a megállapításra jutottak, hogy a magyar népzene egy rétege, ami az archaikus hagyományt képviseli, teljesen elüt az eddig népdalnak vélt dallamoktól és az európai dúr-moll tonalitású dallamoktól. Az ötfokú dallamvilág, a keleti örökség felfedezése zeneszerzői munkásságuknak is teljesen más irányt adott. Ezt a parasztzenét ők fedezték föl.

Két távol eső etnikum (Nyitra-vidék és Erdély) dallamainak párhuzamaira Kodály már a tízes években felfigyelt. A Vicsápapátin 1907-ben gyűjtött, Sírik az egy szemem kezdetű menyasszony-búcsúztató rokondallamát 1914-ben Józseffalván, a bukovinai székelyeknél találta meg.

1915-ben Zsérén a Csudahalott balladáját jegyezte le, de rábukkant Ghymesen az Erdélyben lakodalmi párnástánchoz kötődő, Puszta malomba, cserfa gernenda kezdetű, Bagoly asszonyka címen ismert, s a Nyitra-vidéken egy homályos tartalmú balladaként élő énekre. A későbbi kutatások itt is rávilágítottak az osztják-vogul párhuzamokra.
1907-ben Barslédecen lejegyezte a Molnár Anna, a népballada-gyűjteményekből az Elcsalt menyecske címen ismert balladát, amely szintén csak erdélyi gyűjtésekből volt ismeretes. A támlapra megjegyzésként ráírta: Ajgó Márton. Ez a név csak a székely balladában fordul elő. Tehát ő már akkor ismerte valamelyik erdélyi változatot. A szentiváni tűzugrás dallamai között pedig már az első gyűjtőútján találkozott a Virágok vetélkedésével, amit szintén csak ez a két távoli etnikum őrzött meg teljességében.
A második világháború alatt Pozsonyban a Madách Gimnázium magyar szakos tanárának, Arany A. Lászlónak vezetésével alakult egy kör, amelynek tagjai – többek között Putz Éva – a Nyitra-vidéki magyar falvak folklóranyagát gyűjtötték.

A Pozsonyban működő Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület, a SZEMKE, amelynek gróf Csáky Mihály volt az elnöke, tervbe vette egy Nyitra-vidéki népballadák gyűjteményes kiadását, amely Putz Éva, Arany A. László, Lipcsei Gyula és Kovács Gergely gyűjtéseit tartalmazta volna. Ez valószínűleg dallamok nélkül közölt balladásgyűjtemény lett volna, mert képzett zenész nem volt ebben a körben. Ebből a balladagyűjteményből sajnos csak a Fehér László balladája jelent meg 1944 őszén egy füzetben mint mutatvány a Nyitra-vidéki népballadák készülő könyvéből. A gyűjtemény kéziratának további sorsáról nincs tudomásom. Ellenben Arany A. László gondozásában 1943-ban megjelent Putz Éva Kolonyi lagzi című könyve.

A ma már több mint hatvan éve elkezdett kutatómunkám területe Csallóköztől Bodrogközig terjedt. A gyűjtőmunka eredménye több mint 17.000 dallamlejegyzés, amelynek jelentős részét hangfelvételen is megörökítettem. Ennek kb. 10%-a népballada.

A Kőmíves Kelemennel kapcsolatban kiderült, hogy az énekes a balladát édesanyjától tanulta. Ezt nővérei, Mária, aki Alsóbodokra ment férjhez és a Zsérén lakó Erzsébet is bizonyították. Az idősebb asszonyok a faluban is egybehangzóan azt vallották, hogy Földesiné édesanyjától sokszor hallották a balladát. Ezek segítségével a ballada teljes szövege előkerült.

Kiderült az is, hogy a Zagiba által közölt dallam a teljes négysoros dallamnak csak a fele. Az Erdélyben általában 6 szótagú izometrikus sorokból álló ballada Zsérén négy 12 szótagú sorból áll. A Zagiba által közölt dallam az általam rögzített dallamnak csak az első két sora. A dallam utótagja később 1976-ban Nyitracsehiben került elő, egy hat szótagú dudanóta képében. Suba Imre, akkor 76 éves énekesem, amikor a Kőmíves Kelemen balladájáról faggattam, elmondta, hogy valamikor gyermekkorában idősebbektől hallotta énekelni. Sőt néhány strófáját sikerült is rögzítenem. Ez is egyik bizonyítéka, hogy ez a ballada valamikor honos volt Nyitra vidékén. Tehát nem „revival” dallamról van szó.

Ugyanezen a gyűjtőutamon Zsérén sikerült még magnetofonszalagra vennem a Szégyenbe esett lány (Fodor Katalina), a Halálraítélt húga (Fehér László), valamint a Csudahalott teljes szép változatát. A Csudahalott szintén az a típus, amely egy szabolcsi töredékes változaton kívül csak Nyitra vidékén és Erdélyben, Bukovinában és Moldvában ismeretes. A sikereken felbuzdulva másnap Ghymesen folytattam a munkát. Ott két kitűnő énekest faggattam. Egyikük az akkor 61 éves Bányi Antalné Reczika Teréz volt, aki leánykorában Kodály Zoltánnak is énekelt. A másik a 70 éves özv. Balla Józsefné Molnár Mária volt. Reczika Teréz a Szeretet próbáját (Sási kígyó), Maris mányi pedig a Fehér László és a Szégyenbe esett lány balladáját, a Fodor Katalinát énekelte el. A Fodor Katalina záró sorai közeli rokonságot mutattak az erdélyi Két kápolnavirág befejező soraival.

Íme, Kriza udvarhelyszéki változatának befejező sorai:

Egyiköt temették ótár eleibe,
Másikot temették ótár háta mögi.
A kettőből kinőtt két kápóna-virág,
Az ótár tetejin esszekapaszkodtak,
Az anyjok odamönt, le is szakasztotta,
A kápóna-virág hezza így szólala:
Átkozott légy, átkozott légy,
Édesanyám Gyulainé!
Éltömbe rossz vótál,
Most is meggyilkótál!

A ghymesi Fodor Katalina befejező sorai pedig így szólnak:

Egyiket temették,
Napkelete felő,
Másikat temették,
Napnyugata felő.
Egyiknek a sírján
Egy szép diófa nyőtt,
Másiknak a sírján,
Egy pár gerlice költ.
Az a bús gerlice,
Mindíg azt dalollya:
Átkozott az anya,
Mégjobban az apa,
Aki két szerelmest
Egymástól eltiltja.

A később megtalált nyitragesztei változat befejező strófái és az erdélyi Két kápolnavirág analógiája vitathatatlan. Íme:

Egyiket temették,
Oltár elejbe,
Másikot temették,
Az oltár hátáho.
Fejük fölött kinyőtt,
Két szép szőlőtőke,
Sár-Fodor Péterné
Kezdte csipegetnyi.
Kezdte csipegetnyi,
Könnyei hullanyi.
– Anyám édesanyám,
Sár-Fodor Péterné,
Éltembe nem kölltem,
Holtomba ne kölljek.

Ennek a nyitragesztei változatnak még a bevezető sorai is figyelmet érdemelnek. Érezhető, hogy nem tartoznak szorosan ehhez a balladához. Változatai az erdélyi hagyományban mint alkalomhoz nem kötött népdalok élnek.

Lúdjaim, lúdjaim,
Szép fehér lúdjaim,
Tizenketten vagytok,
Mind fehérek vagytok.
A tizenharmadik,
Szép hamvas gunartok.
De elvitte a sas,
Nádas közepibe,
Apró csontocskáit,
Hangyák szopogatják,
Szép piros vérét a
Fekete föld issza.

Ezek a komor sorok tragédiát sejtetnek Azonban logikailag nem illenek bele a szégyenbe esett lány balladájának cselekményébe. Ha viszont az ember arra gondol, hogy a Kőmíves Kelemen erdélyi változataiban gyakran szerepel a „tizenkét kőműves, a tizenharmadik Kelemen Kőműves” formula, felmerül a kérdés hogy a Lúdjaim, lúdjaim… eredetileg nem lehetett-e a Falba épített feleség balladájának egy része, esetleg befejező formulája, amely idővel más balladához kapcsolódott.
Amikor egy ghymesi gyűjtésem során a már ismerős Maris mányit faggattam a Csudahalott esetleges változatáról, egy eddig ismeretlen ballada került elő. A „Fiam, fiam Bálind vitéz, szíved-e fáj, fejed-e fáj…” szövegrész juttatta eszébe az énekesnek Szabó Kata balladáját:
Megbetegült Szabó Kata a diósba,
A diósba, mogyorósba.
Kérdi tőle édesanyja, hogy mije fáj?
– Sem szívem fáj, sem szívem fáj, sem fejem fáj,
– Sem szívem fáj, sem szívem fáj, sem fejem fáj,
Csak vagyok én, csak vagyok én szerelembe.
Édesanyám vétesse ki szólló szívem,
Szólló szívem, szolló szívem, víg örömem.
Vétesse ki, tétesse be uj ládába,
Úgy vigye el, úgy vigye el az új bótba.
Hogyha kérdik, hogyha kérdik, mit árul kend:
Szabó Kata szólló szivit, víg örömit.

A szív kivételének motívuma több erdélyi balladában is megtalálható. A Három árvában, a Nagy hegyi tolvajban és a Barcsai szeretőjében szerepel mint kívánság a szív kivételének motívuma. Ezért érzi Vargyas töredéknek balladánkat. Szerinte is egyetlen változatban feljegyzett balladatöredék, melynek egyedül csak francia párhuzamai vannak. „A francia ének új hangú – írja Vargyas a könyvében –, de maga a szív kivétele és elküldése a kedvesnek – középkori téma… Régiségére vall az is, hogy ismét az erdélyi-moldvai terület és a távoli Nyitra megyei Zoborvidék tartotta fenn egyezően a francia motívumot. A töredék is, a többi ballada részlete is a francia–magyar átvételek korából, a 14. századból származik.”
Amint említettem, Kodály már az első gyűjtőútjain felfigyelt egy ritka sorzárlatú dallamtípusra Nyitraegerszegen és Vicsápapátin. Közvetlen változatát 1914-ben a bukovinai székelyek között találta meg. Vicsápapátin egy lírai szöveget énekeltek erre a dallamra. A hetvenes évek végén mindkét helységben én is megtaláltam ezt a különös zárlatú dallamot, amelyről Bartók Béla azt írta, hogy csak a IV. dialektusterületen, tehát Erdélyben található. Szövegük a lakodalmi szertartás egyik epizódjához, a menyasszony búcsúztatásához kötődik. A nyitraegerszegi változat szövege így hangzik:

Mikor leány voltam,
Akkor könnyen éltem,
Ha reggel elmentem,
Este hazajöttem.
Azt se kérdték tőlem
Hol voltál, hol jártál,
Hol voltál, hol jártál,
Időt mulasztottál.

Kallós Zoltán Balladák könyvében a moldvai csángó vidéken gyűjtött, 258 számú balladás éneke a Lányságát sirató asszony címet viseli. Figyeljük csak a szövegét:

Mikor liány vótam,
Mikor liány vótam,
Szabad madár vótam,
Ha regvel elmentem,
Estve vissza jöttem.
Úd szem kierdett szenki,
Huva jártál lyányom.

A Nyitrától délre eső Királyin, amely már nem tartozik a szorosan vett Zoborvidékhez, ugyanilyen ritka sorzárlatú dallamra, szintén lakodalmi dalként a következő szöveget énekelték:

Lányságom, lányságom,
Régi szabadságom,
Mikor én lány voltam,
Szabad madár voltam.
De most má kiállok,
A kapu elébe,
Hun vótá, hun jártá,
Láncos teremtette.

Ennyi véletlen egybeesés nem valószínű. A további összehasonlítások valószínűleg még számos analógiát hoznak majd a felszínre.
Ha már Kodály Zoltánra emlékezve próbáltam kifejteni gondolataimat, hadd fejezem be mondanivalómat az ő szavaival. „Gyűjtőút legnagyobb eredménye, kincse, nem a dalok, hanem az a meggyőződés, hogy a nép még él, és tovább tartja vállán az országot. Addig van ország, míg nép van. Addig van nép, míg dala van. Fa: gyökere föld alatt, földfeletti részét tördelheti vihar, még mennykő sem pusztítja el mindíg. Lombja lehull, de újra kizöldellik, míg ép a gyökere. A jó kertész a gyökereket ápolja, nem sokat törődik a lombjával.” (Kodály Zoltán hátrahagyott írásai.)

Simon Attila: Küzdelem a városért. Pozsony és a pozsonyi magyarság 1938–1939-ben

Simon Attila: Küzdelem a városért. Pozsony és a pozsonyi magyarság 1938–1939-ben. Pozsony, Kalligram, 2011, 164 p.

A monográfia szerzője, Simon Attila a komáromi Selye János Egyetem Történelem Tanszé­kének tavaly habilitált docense. Ezzel a kiadvánnyal a szerző harmadik önálló kötete került az olvasóközönség elé. A könyv szorosan kapcsolódik Simon Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban című munkájához, annak egy más irányba való bővítése.

1938–39 fordulója Pozsony számára többszörösen is mérföldkő volt. Noha a város magyar többségű valójában sohasem volt, a magyar nemzettel, a magyar kultúrával és a magyar múlttal való kapcsolata elvitathatatlan. Pozsony a régi Magyarország fővárosának a rangját több évszázadon át viselte. Joggal állítható, hogy erre a tisztségére a német ajkú többségi lakossága is büszke volt. Az újkorra Pozsony Magyarország egyik legfejlettebb és legeurópaibb városává vált, amely német– magyar–szlovák lakossága pressburger-pozsonyi-prešporák polgári tudatot alakított ki. Ez a sajátos önmeghatározás ebben a rövid időszakban roppant meg igazán, hogy egy évtizeden belül szinte teljesen egynyelvű-egykultúrájú Bratislavává váljon.

Pozsony etnikai átalakulása valójában már a 19. század utolsó harmadában elkezdődött, amikortól az abszolút német többség átadta helyét a relatív magyar többségnek. Csehszlo­vákia megalakulása után gyorsan új nevet kapott, és jelentős számú cseh nyelvű polgár költözött be. A magyarság aránya meglehetősen gyorsan csökkent, már az 1930-as népszámláláson 17%-ra esett. A hivatalos magyar nyelvhasználat eltörlését 1933 októberében fogadták el. Mindezek ellenére a négy nyelv (magyar, német, cseh, szlovák) és az öt nép (magyar, német, cseh, szlovák, zsidó) még önazonosságát megtartva szabadon élhetett. Politikai szempontból pedig az Országos Keresztényszocialista Párt jelentős mértékben számíthatott a hungarus tudatú németekre. A törést a szlovák önállósság, de talán még inkább az új (cseh)szlovák–magyar határ meghúzása okozta.
A könyv két részre osztható: Pozsony 1938-ban megélt eseményeire, amelyeket nagy vonalakban Simon már az említett könyvében is publikált és most némiképp kiegészített, valamint az 1939-es esztendő történéseire. A tartalom három „felvonásra” bontja a történéseket.

’38 első sokkját a pozsonyiak számára a március 12-iki Anschluss okozta. A nehéz idők közeledtére a bécsi menekültek sora figyelmeztetett. Az alkalmat az ellentétek egyelőre békés manifesztálódására a június 12-én megtartott helyhatósági választások jelentették. A helyzet a müncheni döntés előtt kezdett éleződni. Amíg a német lakosság egyre nagyobb öntudatra ébredt, a szlovák autonómiatörekvések is felerősödtek. Csakhamar világossá vált, hogy az igazi kérdés a város számára az lesz, hogy a határrendezés során hová fog kerülni.

A háborús pszichózis szeptember közepétől fokozódott, amikor is a határmódosítást illetően a csehszlovák kormány meghátrált a német követelésekkel szemben. A kisebb tiltakozások és rendbontások mellett Pozsonyban ekkor még nyugalom uralkodott. A város élete október 7-e, a szlovák autonómia kikiáltása után kezdett változni. Ezután indult el a köz­élet radikalizálódása, a totalitárius politikai rendszer kiépülése.

A politikai alkudozások Pozsony jövőjével kapcsolatban már a nyáron elindultak. Franz Karmasin sikertelenül kilincselt Göringnél a város Birodalomhoz való csatolása érdekében. Berlin Szlovákiát egészen őszig Magyarország érdekszférájának tartotta. Hogy Pozsony nem lesz ismét Magyarország része, azt Hitler szintén október 7-e után dönthette el.

Pozsony magyarsága erről mit se tudván ekkor kezdett Magyarország mellett agitálni. 11-én a Duna túlfelén levő Ligetfalut Németországhoz csatolták. Megindult a játszma Pozsonyért. A három nemzet képviselői arra törekedtek, hogy egy várható népszavazás az ő javukra döntsön. A szlovák–magyar tárgyalásokon viszont Tiso egyértelmű elutasítása miatt Pozsony ügye szóba sem került. A pozsonyi németek ellenben memorandumban követelték a Németországhoz való csatolást, és a magyarbarát német párt 10-én oszlatta fel magát.

Az első komolyabb incidensre, egy tömegverekedésre 17-én került sor. Közben a ma­gyar oldalon lassan eldőlt, hogy nem ragaszkodnak az egykori koronázóvároshoz. Ezt a város magyarsága azonban egyáltalán nem tudatosította. A német–szlovák egymásra találás miatt a helyi magyarság a zsidóságot próbálta meg megszólítani. Egy magyar demonstrációra november 1-jén került sor. A bécsi döntés 2-iki aláírásával azonban Pozsony sorsa megpecsételődött.

A politikai változások a magyarság számának a visszaesését is magukkal hozták, arányuk a decemberi összeíráson 13% alá esett.

Az egész időszak alatt az Egyesült Magyar Párt és ennek képviseletében Esterházy János mindvégig azon volt, hogy lehűtse a radikálisabb magyarokat, elsősorban a fiatalságot. Később az ő vezetésével szerveződött újjá az egész, Szlovenszkóban maradt magyarság. Novemberben elhangzott néhány kölcsönös politikai gesztus, de a helyzet a magyarok számára továbbra is bizonytalan maradt. Jogaik egyáltalán nem érték el németekéi szintjét, sőt, az elutasítás jelentős részben a németektől eredt. Novemberben előterjesztettek ugyan egy 15 pontos kérelmet, de a szlovák kormány által deklarált egyenjogúság megvalósítására nem került sor. Sok magyart elbocsátottak és kiutasítottak az országból. Kevés eredményt hozott, hogy Esterházy is határozottan kiállt a Magyarországra került szlovákok jogaiért. Február folyamán aztán a magyar–szlovák vegyes bizottság ülésén szlovák részről kimondásra került a reciprocitás elve.

A formálisan még létező Cseh-Szlovákia felbomlasztására, a szlovák önrendelkezés kikiáltásának a kikényszerítésére 1919 márciusában Hitler még egyszer előhúzta a magyarkártyát. 10-én tűzharc alakult ki a köztársaság és az elszakadás hívei között, de a magyarság inkább passzívan figyelte az eseményeket. Esterházy viszont hajlandó volt demonstratíve kiállni az önállósság mellett a 18-iki ünnepségen. A rövid enyhülést az ún. kis háború akasztotta meg, és a kulturális intézmények betiltása követte. Noha Esterházy ez ellen erélyesen tiltakozott, a magyaroktól továbbra is lojalitást kért. E politikája miatt egyre nőtt a pártbeli ellenzéke a radikálisok táborából, de egy nemzetiszocialista irányultságú párt megalakítására nem került sor.

A Hlinka Gárda és a Freiwillige Schutz­staffel gyakori kilengéseire válaszolva megkezdődött egy Magyar Gárda megszervezése, amely mind méretét, mind aktivitását tekintve jóval elmaradt a szlovák és német megfelelőitől. Hozzá köthető az időszak legjelentősebb incidense, amikor az április 23-i kiképzés közben Bikszárdy Vince gárdatagot letartóztatták, aki nem sokára tisztázatlan körülmények között az őrizetben meghalt.

A magyar képviselet lehetőségei gyorsan szűkültek. Esterházy áprilisban tett egy újabb tízpontos javaslatot, kevés sikerrel. Nyár folyamán aztán egy újabb letartóztatási hullám érte el a magyarságot.

Simon Attila könyvének tulajdonképpen nincsen semmilyen szakmai jellegű hiányossága. Állításai tudományosan alátámasztottak, az olvasó számára jól érthetőek. Még abban az esetben is, ha a témában járatlanok. Ki­vé­tel azért előfordul: a 70. oldaltól kezdve többször emlegeti az SD-t (Sicherheistdienst – Belbiztonsági Szolgálat); a 77. oldalon Seyss-Inquartot (akkor osztrák kancellár), majd a 124. oldalon már birodalmi miniszter jelzővel; a 84. o. 192. sz. lábjegyzetében Weizsäckert (német külügyi államtitkár); a 140 oldalon: SZMKE (Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület?) Jobb lett volna ezeket egy félmondatban megmagyarázni. További komolyabb megjegyzésként még annyit lehetne mondani, hogy a szerző sokszor ír le utcaneveket, épületeket, városrészeket korhű megnevezéssel (Liget, Kő tér, Carlton Szálló, Sétatér, Marha­vásár tér, Lazaret stb.) – a Pozsonyt valamelyest ismerők tudják, melyik is a Széplak utca, még ha hivatalos szlovák neve más is, de a Jakab városbíró tér több felsorolt hellyel együtt ismeretlen lehet. Ha nem hiányzik is a mai szlovák név feltüntetése, egy kortárs térkép igencsak segített volna a tájékozódásban.

Simon Attilának sikerült megragadnia azt az állandó bizonytalan állapotot, amit a pozsonyi magyaroknak át kellett élniük. Magyar­ország? Szlovákia? Esetleg Németország? Azonos jogok a németekéivel (saját államtitkár stb.), vagy folyamatos megfélemlítés? A pozsonyi magyarság a múltja miatt valamilyen különleges elbánásban reménykedett, de mivel elvágták a magyar vidéktől és állandó politikai nyomás alá került, mintha a túlérésre rendezkedett volna be.

Vajda Barnabás (szerk.): Államhatár és identitás

Vajda Barnabás (szerk.): Államhatár és identitás. Komárom/Komárno. Komárom, Selye János Egyetem Tanárképző Kara, 2011, 234 p.

Még csak néhány éve, hogy a Közép-Európát elválasztó határok elvesztették anyagias mivoltukat. Megüresedtek az útlevélkezelő bódék, az adó- és vámhivatalok pedig „mélységi” ellenőrzésre rendezkedtek be. A határátkelést kísérő idegesség történeti ténnyé látszik válni Közép-Európában. Sehol nem feltűnőbb mindez, mint a kettéosztott városokban, amilyen Komárom és Komárno (Révkomárom) is, s ahol a határ jó egy évszázadon át minden katonai és bürokratikus intézményével együtt belefolyt a hétköznapokba, átformálta a szomszédban élő emberek gondolkodásmódját, baráti, rokoni és házassági kapcsolatait, egyszóval az identitását.
A révkomáromi Selye János Egyetem, amely Államhatár és identitás címmel most tanulmánykötetet adott ki a város helytörténetéről, végső soron maga is a határ szülötte, hiszen annak a dél-szlovákiai magyarságnak oktatási igényei hívták életre, amely 1920-ban a semmiből született meg. Elena Mannová tanulmányában a magyar kisebbség Dél-Szlovákiája kapcsán „képzelt területről” ír, egy régióról, amely sosem létezett, egy régióról, amelyet a nemzeti és kisebbségi kérdés hozott létre és tart életben mind a mai napig. „Dél-Szlovákiát nem lehet azonosítani semmilyen területi jogi alakulattal (…). Ugyancsak nem egy jellemző történeti fejlődés eredményeként létrejött terület (…). Az egész régió (…) egy kivetített térség, amelyet egyes szimbolikus csoportok tudatosítanak széles körben – főleg a más régióbeli szlovákok és a szlovákiai magyar kisebbség (26. p.).

A képzelt terület szimbólumokkal terhelt világának része a rengeteg szobor- és emlékműügy. Demmel József és Miroslav Michela esettanulmányukban az egyik legelső ilyen jellegű konfliktusnak eredtek nyomába. Tuba Józsefnek meg nem valósult síremléke egyszerre lett volna hivatott kifejezni a dualizmus kori „büszke” magyar identitást, amelynek hívószavai a „politikai hatalom, az infrastrukturális fejlődés vagy a magas színvonalú nemzeti kultúra” voltak, és az új kisebbségi helyzettel való bátor szembenállást (51. p.).

A szerzőpáros is hangsúlyozza, hogy Tuba József népszerűségét nagyban fokozta „komáromisága”. Komárom ugyanis a legelső időktől kezdve biztos pontja volt a magyar kisebbségi identitásnak, hiszen Dél-Szlovákia képzelt térképén egy kézzelfogható, a „nagy magyar történelemben” is jelenvaló városi múltat mondhatott magáénak. Másfelől azonban éppen a városi létből fakadó relatív társadalmi nyitottsága miatt lényegesen érzékenyebben reagált az 1920-as hatalomváltásra, mint az ekkoriban még zártabb, paraszti miliőjű falvak és kisvárosok a Csallóközben, Palócföldön vagy a Bodrogközben. Kovács Évának az 1920 utáni házassági piacról szóló elemzése rendkívül érzékletesen mutatja be, hogy ez a nyitottabb városi identitás, amelynek szerves része volt a különböző vidékekről érkező idegenek, szlovákok, magyarok, zsidók stb., illetve általában a különböző falusi szokásvilágok szó szerinti összeházasítása, Trianon után érezhetően zárkózottabbá lett. Mint írja, „a helyi fiatalok között a »nemzet« (…) korlátozó feltétellé vált a házasságoknál” (80. p.). Érdekes módon még a helyi zsidó közösségre is igaz ez, holott a csehszlovák állam a maga szekularizációs politikájával ellentétes hatást kellett volna, hogy kiváltson.

Szintén Kovács Éva nevéhez fűződik a két világháború közötti határváltásokat bemutató diskurzusanalízis, amely a helyi magyar lapok tudósításai és kommentárjai alapján ragadja meg a „két nagy történet”, az elcsatolás és a visszacsatolás helyi fogadtatását. A szerző talán leginkább figyelemreméltó megállapítása, hogy „Trianon (…) előbb és élesebben választja el a magyarokat egymástól, mint a többi, többséggé vált etnikai csoporttól” (129. p.). Mindez következik abból a negatív tapasztalatból, hogy Komáromot Magyarország nem tudta megvédeni, és magára hagyta. Ez a generációs élmény, amely a kisebbségi lét első tapasztalata is volt egyben, tette olyan csalódásokkal telivé a „második történet” újraegyesítését. Mindezt csak fokozta a bevonuló magyar adminisztráció háborús nacionalizmusa, amely általában lehetetlenné tette az értelmes párbeszédet.

A könyv második része a hidegháború évtizedeit tárgyalja. Miközben a Trianon utáni huszonöt év a határok megváltoztathatóságáról szólt, a szocialista blokk nemcsak véglegesítette, hanem évtizedekre átjárhatatlanná is tette azokat. Stefano Bottini áttekintő tanulmánya a levéltárakban fellelhető hivatali és besúgói jelentések alapján rajzolja meg a határváros csempészettel, 1968-as intervencióval, munkaerőcserével, bevásárlóturizmussal színes és terhes hétköznapjait. Bottini a határövezet hatvanas évek második felében kezdődő olvadása kapcsán rámutat a folyamat kettős társadalmi gyökerére is: „a városon belül két, egymástól igen messze álló csoport előbb külön-külön, majd egymáshoz közeledve egyre szélesedő kapcsolatrendszert épített ki (vagy épített újjá) a Csehszlovákiához tartozó ikervárossal: a párthivatalnokok és a volt kitelepítettek.” (156. p.)

Végül a könyv két utolsó tanulmánya a közel egy évszázados határléti identitás mai állapotát térképezi fel az északi és a déli Komáromban készült „oral history” interjúk alapján. Muriel Blaive némi keserűséggel jegyzi meg, hogy a szocialista rendszer „nemzetek feletti” osztályideológiája – amely Csehszlová­kiában bizonyos védettséget adott a magyarok számára – pozitív színben tünteti fel a diktatúrát. Noha szerintem itt minden bizonnyal nem csak a nemzeti (kisebbségi) kérdés iránti elfogultságról van szó, hanem általában az idősebb generáció nosztalgiájáról, kétségtelen, hogy az átmenet igen sok lefojtott nemzeti ellentétet engedett felszínre törni. A szerző emiatt azonban nemcsak a szlovák politikát, hanem a magyar kisebbség identitásbeli elzárkózását is felelőssé teszi. Megint csak oda jutunk tehát, mint ahová a két világháború közötti házasságoknál, hogy az államhatár és a vele járó kisebbségi lét belső, a korábbinál sokkalta erősebb identitásbeli határokat teremtett.
A határ persze legerőteljesebben ott fejtette ki hatását, ahol ténylegesen is meghúzták, a két állam között. Vajda Barnabás a dél-komáromi interjúk alapján írja: „az „országhatárnak mint a kettéosztottságnak két típusa jelent meg: (1) a határ mint a magyar nemzeti megosztottság, valamint (2) a határ mint a hidegháborús megosztottság tárgyiasult jele, emléke.” (214. p.). Érdekes, hogy utóbbival kapcsolatban sokan úgy emlékeznek, mintha ténylegesen nem is lett volna probléma a határátkelés. Mindez annyiban persze igaz lehet, hogy a helybeliekkel általában elnézőbben bántak a sokszor szintén helybeli határellenőrök. Vajda itt arra is felhívja a figyelmet, hogy a komáromi történeti tudat szinte kizárólag a saját emlékeken, illetve hallomásos elbeszéléseken nyugszik, ami amellett, hogy pontatlanságokhoz vezet, magában rejti a leegyszerűsített sémák dogmatikus ismételgetését, végső soron pedig a már többször emlegetett bezárkózást is. Persze e téren kétségeink is lehetnek, hiszen számtalan példát mondhatnánk arra, hogy a történelem ismerete nem feltétlenül segíti a másik fél elfogadását.

A tanulmánykötet külön erénye, hogy ebben a rendkívül szerteágazó témában, amelyet ráadásul többféle metodológiával közelített meg, nem esik szét a címben szereplő „határ és identitás” kapcsolata. A szövegek együtt olvashatók, ami napjaink tanulmánykötet-dömpingben nem minden esetben valósul meg. Mindez a feszes szerkesztésen túl a témaválasztásból is következik, hiszen maga a helytörténeti keret is kijelölt bizonyos kapcsolódási felületeket a szövegek között. Persze emiatt rögtön kínálkozna az összehasonlítás igénye is, egyrészt az identitás kérdéskörében Csallóköz belső városaival, mindenekelőtt Dunaszerdahellyel, másrészt a határ problémája kapcsán Esztergom/Párkánnyal, illetve a szintén kettéosztott lengyel–német, lengyel– cseh stb. határvárosokkal.

Tamáska Máté

L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből

L. Juhász Ilona: Rítusok, jelek, szimbólumok. Tanulmányok az összehasonlító folklorisztika köréből. Somorja–Komárom, Fórum Kisebb­ség­kutató Intézet, 2011, 218. p.

L. Juhász Ilona legújabb tanulmánykötetében hét korábban megjelent, az összehasonlító folklorisztika tárgykörébe tartozó, izgalmas írása olvasható. A „Bizony, boszorkányok még mindig vannak!” Boszorkányhit és rontás egy gömöri bányásztelepülésen a 21. században; A premonyik. A bányaszellem és bányamanó alakja a szöveges folklórban – különös tekintettel egy gömöri bányásztelepülés, Rudna hiedelemvilágára; Kilenc kereszt. Egy szakrális kisemlék-együttes nyomában a világhálón. Új perspektívák a néprajzkutatásban; Karácsony és a halottak emlékezete. Dél-szlovákiai példa; Fényképek a dél-szlovákiai temetők síremlékein és az út menti haláljeleken; A fénykép szerepe a lokális emlékezetben. Keszeg­falvi példa; „Kopjafa” versus hagyományos fejfa? Hajdúböszörményi példa – mégsem má­sodközlések, hanem minden esetben ki­e­gé­szített, átdolgozott, továbbgondolt munkák.

A kötet első tanulmányában a szerző a 21. század boszorkányának ered a nyomába, és igen figyelemreméltó módon bizonyítja, hogy a szocializmus tiltását is túlélni képes hagyománnyal van dolgunk. Adatközlői életkorából az is kiviláglik, hogy nem feltétlenül a legidősebb korosztály a hagyomány továbbvivője, sőt az sem igaz, hogy elsősorban a kevésbé művelt rétegek hiszik a történtek/történetek igaz voltát.

Okfejtésében azt is bizonyítja L. Juhász, hogy a folklóranyag megmaradásának nem előfeltétele a zárt – amit gyakran az elmaradott szinonimájaként szokás használni – település. Épp a rudnai példákból látszik, hogy a gazdálkodási feltételek olykor fontosabb elemei lehetnek a boszorkányhit megmaradásának vagy újbóli megjelenésének, mint maga a település földrajzi helyzete.

Hosszabb lélegzetvételű a kötetbe válogatott bányaszellem, bányamanó alakjával foglalkozó tanulmány. Magát a folklórjelenséget egy tágabb, európai kontextusban tárgyalja, majd kitér a történetek szakmai tipológiai besorolásának kérdésére is.

A lényekről a szerző is gyűjtött és közöl történeteket. Mint azt a tanulmány utószavában írja, maga is terjesztette a néphit e különös alakjáról való ismereteket a gyűjtőterületen, ugyanis adatközlői több alkalommal kérték, hogy meséljen a premonyikról. Ezek után jogosan hívja fel a figyelmet arra, hogy a terepen járó kutatóknak mindezt figyelembe kell venniük munkájuk során. Ezzel azt sugallja, hogy óvatos rácsodálkozással kell kezelni a néha szokatlanul gazdag anyagot!
A kilenc keresztről szóló írásában egy új kutatási területre irányítja a figyelmet: a világháló felhasználóinak blogjaira, üzeneteire és képanyagára. Ily módon szembesíti a kutatást egy monda sajátos terjedési eszközkészletével, ami egyben új távlatot is mutat a korábban helyi mondaanyag átörökítése szempontjából.
Az új források felkutatása – L. Juhász Ilona szerint – arra bizonyíték, hogy a folkloristáknak napjainkban már számolniuk kell a kevésbé szokványos átadási, átvételi módokkal. Az is hallatlanul érdekes, hogy a történetek éppúgy variálódnak, kerülnek egymás mellé, mintha egy klasszikus hagyományőrző közösség tagjaitól gyűjtötték volna őket.

A karácsonyról és a halottak emlékezetéről írva az ünnepnek a halottkultusz irányában történő funkcióbővülése példáiról szól Dél-Szlovákia magyarlakta településein. Kutatói magatartása itt is a nóvumok irányába terelődik. A karácsonyi ünnepkör egy újabb – eleddig figyelmen kívül maradt – aspektusát vizsgálja: a halottkultusz megjelenését és beépülését a szokáscselekmények sorába. A „kiüresedő ünnepek” átstrukturálódásának és újabb elemeinek dokumentálásával a néprajzi jelenkutatás fontosságára hívja fel a figyelmet.

A temetői síremlékeken levő ábrázolásokat vizsgálva a szerző Szlovákia Pozsonytól Ágcsernyőig terjedő keskenyebb-szélesebb sávjában, etnikailag tarka területen végzett kutatások eredményét teszi közzé. A jelzett vidék szlovák, magyar, német, ruszin, roma, cseh, horvát és zsidó lakosságának a 20. századra urbánussá vált temetőkultúrájában a síremlék-állítási és -díszítési gyakorlatot írta le. Megállapította, hogy a porcelán fotográfia és később a gravírozásos technikával készült portrék, ritkán egész alakos ábrázolások a fényképezés fokozatos előretörésével, beszüremkedésével a vidéki életbe mind nagyobb teret hódítottak a falusi társadalom temetőkultúrájában. Olyan finom részletekre is kiterjedt a figyelme, mint a korcsoportok ábrázolásának fotográfiai háttere. A temetői gyakorlattól némileg tovább lépve, kiterjesztette a kutatást az út menti haláljelekre is. Ez utóbbi kapcsán ismét csak a kutatói magatartás rugalmasságát nyugtázhatja az olvasó.

A következő tanulmányban L. Juhász Ilona tovább időz a fényképnél, és annak a lokális emlékezetben betöltött szerepét világítja meg egy keszegfalvi példa segítségével. A 20. század második felének tragikus eseménysorába illeszkedő közúti balesetben elhunyt fiatal lányok temetői síremléke, illetve a síremléken levő fotók emlékezetgeneráló hatását fejti vissza a szerző, méghozzá az egész falusi kö­zös­ségre lebontva. Az oral history elemeit az írott forrásokkal veti össze, és ily módon rakja össze az emlékezés szálait, bemutatva a fényképes sírok figyelemfelkeltő hatásának utóéletét.

A kötet záró tanulmánya a „kopjafát” követve Hajdúböszörménybe tekint ki, és a város temetőkultúráját, pontosabban a fejfaállításra vonatkozó helyi rendeletet, annak a gyakorlatra mért hatását, illetve a temetőben tapasztalható változásokat tekinti át. A cikk példákon keresztül mutatja be, hogyan változik a közízlés egy korábban teljesen homogén, csónak alakú fejfás környezetben a rendeletek, útmutatások és tiltások dacára is.

A gazdag képanyag mellett a kötet végén magyar–szlovák helynévjegyzék segíti a tájékozódást, amit egy térképpel még teljesebbé lehetett volna tenni.

Varga László: A zene szárnyán… A nagymegyeri énekkari mozgalom 120 éve (1892–2012)

Varga László: A zene szárnyán… A nagymegyeri énekkari mozgalom 120 éve (1892–2012). Nagymegyer, Nagymegyeri Városi Művelődési Központ, A Csemadok Nagymegyeri Városi Alapszervezete, 2012, 160. p.

Ez év májusában jelent meg Varga László tollából e történeti összefoglaló könyv, amely a nagymegyeri énekkari mozgalom 120 évét hivatott feldolgozni és bemutatni. A szöveg és az ehhez kapcsolódó képek, fotók barna nyomtatása kissé régies külsőt kölcsönöz a kiadványnak, ami valójában ezt a hosszú, több mint egy század munkáját átfogó „történetet” hitelessé teszi. A szerző, a történelemtanár és helytörténész Varga László 1973 óta él Nagymegyeren, 37 éve a Csemadok helyi szervezetének elnöke, a ’90-es évektől pedig a város krónikájának írója. Helytörténeti kutatásai alapul szolgáltak annak a 21 kiadványnak, melyeknek szerzője vagy társszerzője volt, s ez irányú munkásságáért idén a helytörténészek országos szervezete, a Pátria szövetség díjában részesült.

Kevés olyan település létezik manapság, amely ilyen jelentős múltú kultúrcsoporttal büszkélkedhet. A jelenleg Bárdos Lajos Vegyes Kar néven ismert énekkar mindig is büszkesége volt ennek a csallóközi kisvárosnak.

A megjelent könyv az énekkar történetét, munkásságát, eredményeit, sikereit vagy épp nehézségeit gyűjti egybe. A hiányos információk miatt nem kis kutatómunkát igényelt a szóban forgó 120 esztendő feltérképezése. A szerző a kórus és a Csemadok krónikáin kívül folyóiratokból, elbeszélésekből, levelezésből és levéltári forrásanyagból dolgozta fel a kórus munkásságának történetét. Szívesen vállalta ezt a nemes feladatot, hisz az utószóban olvasható szavai szerint az „…énekkar munkáját több mint három évtizede közvetlenül figyelem és ismerem… Most, amikor ezt a már történelmi időszakot feldolgoztam, újból átéltem egy-egy rendezvény előkészítésével, lebonyolításával járó izgalmakat, csakúgy, mint a végén a közös munka sikerének örömét”. (135. p.)
A könyvhöz Néveri Sándor, a város polgármestere írt előszót, melyben méltatja a kórus eddigi munkáját. A kórus volt karnagyának, Ág Tibornak Köszöntője olvasható a 7. oldalon, itt emlékeit, élményeit közli az olvasóval. A Bevezetőt a kórus jelenlegi karnagya, Orsovics Yvette írta (9–10. p.), ebben saját tapasztalatait fogalmazza meg, s egyben köszönetét fejezi ki a volt és jelenlegi kórustagoknak eddigi áldozatos munkájukért.

A mű hat fő fejezetre tagolódik, melyeket egy rövid megemlékezés előz meg Bartók Béla Nagymegyeren címmel (11–12. p.). A szerző emléket állít a magyar zeneszerzőnek, népdalgyűjtőnek, hiszen feljegyzések tanúskodnak arról, hogy Bartók Béla három alkalommal is járt a városban, és 94 dallamot gyűjtött itt össze idősebb adatközlőktől. Ezek közül a népdalok közül nyomtatásban is megjelent 39. Ennek tiszteletére avatták fel Bartók Béla köztéri szobrát, Lipcsei György szobrászművész alkotását 1992. október 24-én a város főterén, a Bárdos Lajos Vegyes Kar fennállásának 100. évfordulója alkalmából. A szobrot a nagy magyar zeneszerző fia, ifj. Bartók Béla leplezte le.
Az első fejezetben (Az énekkari mozgalom kezdetei városunkban; 13–15. p.) képet kapunk arról, hogy az 1800-as évek végén milyen is volt városunk arculata, mennyire módosult a társadalmi és közéleti felfogás a különféle külső és belső gazdasági és társadalmi hatásokra. Egy pezsgő társadalmi légkör hathatott ösztönzően az első Nagymegyeri Dalárda kialakulására – fogalmazza meg a szerző –, melynek gondolata egy társaskör és Bartal Mór kántortanító fejében fogalmazódott meg. Az első énekescsoportnak húsz férfitagja volt, akik 1882-től 1914-ig, az első világháború kitöréséig egyvégtében működtek.

A második fejezet (Az énekkari mozgalom a két világháború között; 15–16. p.) a címében feltüntetett időszakot dolgozza fel. Már ekkor is fontos szerepet játszott a város éle­tében az énekkari mozgalom. A történelmi események, társadalmi-politikai változások hatással voltak a művészeti csoportok létére is. Több alkalommal ismertet a szerző olyan feljegyzéseket, megjelent cikkek részleteit, amelyek vagy arról tanúskodnak, hogy nagy lelkesedéssel folyik a munka a különböző dalárdák, művészeti csoportok berkeiben, vagy éppen arról, hogy valamiféle külső, esetleg belső körülmények, nehézségek miatt az eddig töretlenül működő csoport megszűnt vagy egy rövid időre kénytelen volt munkásságát felfüggeszteni. Ez a fejezet már táblázatokat is tartalmaz, az énekkart irányító személyek nevével.

A harmadik fejezet (A kórusmozgalom felújítása a második világháború után; 17–43. p.) egy viszonylag hosszabb időszakot, harminc évet vesz nagyító alá, és hét alfejezetre tagolódik. Bemutatja a kórus munkásságának alakulását az 1950-es évektől az 1980-as évek elejéig. Az énekkari mozgalom egy fiatal tanárnak, Matus Jánosnak köszönhetően alakult újjá 1952-ben. Az időközben hetven főre duzzadó énekkar sok helyen mutatkozott be, és egyre nagyobb sikereket tudhatott magáénak. Pár év elteltével ismét kérdésessé vált a kórus léte, de Ág Tibor – aki 1963-ban vette át a kórus vezetését – személye újabb lendületet adott a folytatáshoz. A kórus munkásságának történetét olvasva már illusztrációként néhány oklevél és a fellépéseket bizonyító korabeli fénykép is megjelenik a könyv hasábjain. A vegyes kar munkájának méltatása mellett a szerző kitér arra a tényre is, hogy Nagy­me­gyeren az utánpótlás nevelése is nagyon jó kezekben volt ekkoriban. A magyar tanítási nyelvű alapiskola kicsinyek kórusát Ág Erzsébet, a nagyok kórusát pedig Szeder Irma vezette, akikre méltán lehetett büszke a város. A fejezetben táblázatok összegzik a kórus hazai és külföldi fellépéseit. Bár az addig nagy létszámú kórus a hetvenes évek elején húszfős női karrá zsugorodott, még így is kiváló eredményeket és színvonalat képviselt. A nyolcvanas évek elején fontos és a további munkát meghatározó eseménynek számított, hogy a kórus felvette a kapcsolatot a Lébénymiklóson működő Liszt Ferenc Vegyes Karral. Ez a baráti kapcsolat mind a mai napig működik. A fejezet végén a kórusról megjelent cikkek, kritikák közt csemegézhet az olvasó.

A negyedik fejezet, mely öt alfejezetre tagolódik, a kórus munkásságának további tíz esztendejét dolgozza fel (44–69. p.), címe: A Bárdos Lajos Vegyes Kar tevékenysége (1982–1991). Ebből a részből megtudhatjuk, hogy a kórus, fennállásának 90. évfordulóján, 1982-ben felvette a Bárdos Lajos tiszteletbeli nevet. A jubileumra megjelent egy emlékfüzet is, amely röviden összegezte a kórus addigi munkásságát. Az ünnepségről, a jubiláló kórusról és a kitüntetett kórustagokról több fénykép is látható itt. A kórustagok névsorát, valamint a fellépések időpontjait és helyszíneit az előzőekhez hasonlóan táblázatban összesíti a szerző. A fejezet végén ismét olvashatunk számos méltatást, köszönetet. Halmos László zeneszerző az alábbiakat írta a kórus krónikájába: „Úgy érzem, én még soha ennyire nem örültem, mint ezen az estén, 1991. november 30-án. Köszönöm ezt mindenkinek, aki ebben munkálkodott.” (69. p.)

A százéves énekkar (1992–2000) című ötödik fejezet hat alfejezetre tagolt (70–98. p.). A szerző ebben a részben képet ad a Bárdos Lajos Vegyes Kar 100 éves jubileumi ünnepségének szervezéséről és lebonyolításáról, a kórus ekkori aktív tagjairól, a repertoárját képező művek jegyzékéről, az ünnepi hangverseny és szoboravatás menetéről, valamint az ezt követő írásokról, cikkekről. Megtud­hat­juk, hogy az 1989-es politikai változásoknak kö­szönhetően a kórus újabb baráti kapcsolatokra tett szert Magyarországon és Erdélyben, ami lehetővé tette számára a szélesebb körben való bemutatkozást. Erről tanúskodnak az elismerő oklevelek, emléklapok. A kórus 105. jubileumán, 1999-ben Ág Tibor karnagy a 70. életévét ünnepelte, s úgy döntött, hogy a karnagyi pálcát hivatalosan is átadja egy fiatal, ambiciózus zenetanárnak, karnagynak, Orso­vics Yvette­nek, aki máig, 16 éve a kórus karnagya.

Az új karnaggyal való kemény és következetes munka meghozta a kórus számára a további sikereket, emlékezetes fellépéseket és kiváló versenyeredményeket, melyekről a szerző a 6. fejezeten belül öt alfejezetben számol be Vegyes karunk munkája az ezredforduló után címmel (99–134. p.). Olvashatunk itt a kórus 110 éves jubileumáról, a galántai Kodály Napok országos felnőttkari versenyeken elért eredményekről, a kórust alkotó énekesekről, fellépések, koncertek helyéről és idejéről, a kórus repertoárjáról, új baráti kapcsolatok kialakításáról, a hagyományok ápolásáról, és a kórus jövőbeni terveiről.
Az Utószóban a szerző összegzi tapasztalatait, élményeit a kórussal kapcsolatban, és a következőképpen fogalmaz: „Munkámmal emléket szerettem volna állítani mindazoknak, akik 1892 óta, amikor Bartal Mór vajkai kántortanító elindította ezt a nemes mozgalmat városunkban… Ezért megérdemlik, hogy tevékenységüket a késői utódok is megismerjék, megőrizzék nevüket. Köszönet érte!” (135. p.)

A kiadvány angol, német és szlovák nyelvű összefoglalót tartalmaz, a képek és táblázatok jegyzékét, a felhasznált forrásanyagot és jegyzeteket, és nem utolsósorban színes képmellékletet (151–158. p.) a kórus jelentős pillanatairól, okleveleiről, versenyeredményeiről és emléktárgyairól.

A kórus életének meghatározó eseményei is voltak, melyeket a szerző könyvében bemutat. Csak hogy néhányat említsünk: ilyen volt Karai József zeneszerző látogatása a kórusnál (1984); a nyolcvanadik születésnapját betöltő Halmos László zeneszerző köszöntése Győrben (1989); ifj. Bartók Béla látogatása a 100. jubileum alkalmából (1992); találkozás Daróczi Bárdos Tamás zeneszerzővel Hajdú­szoboszlón, a Bárdos Lajos-kórusok V. Orszá­gos találkozója alkalmából (1999). Az itt felsoroltak csak egy kis töredékét képezik annak a sok eseménynek, amiket a szerző a kutatómunkája során összegzett és papírra vetett, s monográfiájával maradandó emléket állított a kórusnak. Köszönet érte Varga László tanár úrnak.

Hrbácsek-Noszek Magdaléna: Regionális tudat az iskolában. Regionális értékeink és az átörökítés

Hrbácsek-Noszek Magdaléna: Regionális tudat az iskolában. Regionális értékeink és az átörökítés. Ekecs, AB-ART, 2011, 150p.

A tudományos kutatások az idő folyamán újabb ágakkal bővülnek, illetve a még kiaknázatlan területek kerülnek a vizsgálatok középpontjába. A megújuló társadalmi, kulturális, nyelvi és egyéb változások közepette egyre inkább előtérbe kerülnek azok az elemek és értékek, melyek az integráció folyamatában egyedivé teszik egy-egy nép vagy nemzet sajátosságát. A szerző kutatásaival eddig nem ismert vagy kevésbé vizsgált területet mutat be, mellyel a multikulturalizmuson belül a regionális identitás fontosságát hangsúlyozza. A regionális identitás definiálását a társadalmi törekvések síkján interpretálja, kihívásként szolgálva a kultúrát közvetítő intézmények és személyek felé. A monográfia a bevezető sorokon kívül öt nagyobb fejezetből áll, melyekben a szerző a megalapozott elméleti tézisek után saját kutatómunkája eredményeit ismerteti.
Az első fejezetben előtérbe kerülnek a kutatás tárgya és céljai. Ezen belül az egyes tankönyvekre, illetve az oktatáspolitika hiányosságaira hívja fel a figyelmet azzal, hogy rámutat a multikulturalizmus szlovákiai jellemzőire. A regionális identitás és annak tudatának feltérképezésére interjú és kérdőíves felmérés szolgált. Nagy szerepet kapnak a tankönyvek is, mint a vizsgálat egyik korpuszanyaga.

A második rész már a kultúra fogalmát célozza meg, kiemeli annak filozófiai, művelődéstörténeti létjogosultságát. A szerző több definícióval is megközelíti a terminust, mégis az oktatás felőli megközelítést részesíti előnyben a többivel szemben: „Kultúramegfogal­ma­zások és elméletek százszámra születnek, azonban a téma szempontjából éppen azok válnak érdekessé, melyek a neveléssel hozhatók párhuzamba, s melyek kutatás-módszertani szempontból irányjelölők” (25. p.). Érdekesnek bizonyul a régió, térség, regionalitás terminusok magyarázata és felhasználhatósága. A többféle megközelítés arra a megállapításra ad okot, hogy a régió fogalmát lehetetlen végérvényesen meghatározni. A szerző végigvezet minket az antropológiai és egyéb társadalomtudományi fogalmak magyarázatán (migráció, emigráció, nyelv, etnikum, felekezet, néprajzi területfelosztás), melyek kiváló alapként szolgálnak a kutatások eredményeinek magyarázatához.

A harmadik fejezetben a globalizáció okozta változások és az identitás kettőségének magyarázata szerepel: „…a globalizáció következménye lehet a helytől, a szülőföldtől való elidegenedés, mely a csoporthoz, réteghez, nép- és nemzetrészhez való kötődés megromlásához, az identitás, a kulturális identitás elvesztéséhez vezethet.” (47. p.) A szerző a regionalitás vizsgálatára négy szintet jelöl meg: kultúra, régió, identitás elméleti síkja; oktatáspolitika; iskola/régió; tanár-diák, tankönyv.

A negyedik rész a kutatómunka eredményeit tárgyalja. Az empirikus adatokra támaszkodva a regionalitás fontossága, annak az oktatásba való beiktatása kerül a középpontba. A kérdőíves felmérésben a pedagógusoknak szánt 16 kérdés a regionális nevelés fontosságát hivatott feltérképezni. A szerző a válaszokat diagramok segítségével illusztrálja. A tanulóknak (az alapiskola felső tagozatosai és középiskolások) készített kérdőív tizenhárom kérdést tartalmazott, bennük tematikailag a nemzeti azonosságtudat kapta a fő szerepet. A kérdőíves felmérés mellett a szerző szakmai megfigyeléseket is végzett, valamint pedagógusokkal, oktatási szakemberekkel és diákokkal készített interjút.
Az ötödik fejezet a vizsgált tankönyvek (zenei nevelés, képzőművészeti nevelés, polgári nevelés, honismeret, történelem, irodalom, szlovák tankönyvek) tartalmi összetevőire fókuszál. Megállapíthatjuk, hogy a tankönyvek nagyban kielégítik egy ország aktuálpolitikai követelményeit, igazodva az adott kor szociokulturális képéhez. A vizsgálatokból kiderül, hogy a regionalitáshoz kapcsolódó elemek és elméletek eléggé hiányosak a tankönyveinkben.

Az összefoglalóban a szerző levonja következtetéseit és összegzi a kutatások eredményeit. Megállapítja a regionális nevelés hiányosságát iskoláinkban, valamint hogy a multikulturális elméletek leginkább a kisebbségi iskolákban érvényesülnek. Hrbácsek-Noszek Magdaléna hangsúlyozza a regionális tankönyv megjelenésének fontosságát és a regionális nevelés koncepciójának kidolgozását, az oktatási programba való beemelését.

A monográfia újszerű tematikát dolgoz fel, lehetőséget nyújt az oktatás módszertanának modernizálására, útmutatóul szolgál a regionalitás, ill. a regionális értékeink átörökítéséhez.