Szemle archív

Elbeszélt történelem – A rendszerváltás évei, Csáky Pál

A Fórum Társadalomtudományi Intézet Oral History programja keretében Csáky Pállal készült mélyinterjú rövidített változata. A beszélgetést Horváth Gabriella készítette 1997-ben.)

Oral History = elbeszélt történelem.
Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.
Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy “gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.
Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagok csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.
A Fórum Társadalomtudományi Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a közeljövőben.

Gyermekévek

(…) Az első dolog, ami mindkét ágra, tehát az apai és az anyai ágra is jellemző volt, hogy a Csehszlovákia és Magyarország között létrejött trianoni határok családunkat a szó legszorosabb értelmében kettévágták. A család egyik fele a magyarországi részeken élt, a másik fele pedig itt. Gyermekkoromban még korlátozták az átjárást Magyarországra. Volt egy olyan időszak, amikor csak kétszer lehetett átmenni. Emlékszem, egyszer átmentünk úgy tavasz tájékán, s a második átmeneti lehetőséget megtartottuk, ha ne adj’ isten valami történik valamelyik rokonnal, vagy valamilyen családi eseményre kell menni pozitív vagy negatív értelemben. A rendeletet kijátszva persze rendszeresen találkozott a család, mindenféle furcsa módon. Gyermekkoromban például nem értettem azokat a cseleket, amelyeket az Ipolyon mint határfolyón alkalmaztak. Több fürdőhely volt az Ipolyon, ahová leengedték a magyarországiakat, illetve a szlovákiaiakat, csehszlovákiaiakat, de ezeket általában úgy jelölték ki, hogy együtt ne fürödjenek. Ők persze ezt kijátszották, és megegyeztek, hogy melyik fürdőhelyen fognak találkozni. Csak azt kellett ügyesen elintézni, hogy a magyarországi határőr vagy a csehszlovák „finánc” – ahogy itt nevezték a vámost –, ne vegye észre, ki honnan van. Tudták, hogy délután kettőkor kell találkozni. Az, aki nem volt otthon, tehát akinek nem ez volt a hivatalos fürdőhelye, az a ruháját eldugta, átúszott a túlsó partra, és ott már fürdőruhában nem lehetett az embert megkülönböztetni, sőt igazoltatni se mindig. Az a jelzés, hogy „te hozod”, azt jelentette, hogy a vasárnap délutáni beszélgetésre ki hozza a bort. Ilyen gyermekkori körülmények között éltünk. Emlékszem, az egyik barátom kapott egy pofont a Tótgyarmat és Balassagyarmat között levő hídon, amikor megkérdezte az anyukájától: „Hogy van az, hogy magyarok vagyunk, Magyarországra megyünk, és határon kell átmennünk?” Ott volt a határőr nem messze, és az anyuka valószínűleg úgy gondolta, hogy ilyen kérdéseket nem szabad föltenni, mert ebből gond lehet. Ezért a fia ott a szellős hídon kapott egy szellős pofont. (…)

A családodban mennyire próbálták a szüleid belétek oltani azt, hogy bele kell illeszkedni a környezetbe, ahova beleszülettetek? Netán volt olyan nézet is a családon belül, hogy keresni kell a változtatás lehetőségét, és meg kell próbálkozni a helyzetetek megváltoztatásával?

Ebben a szüleim között óriási különbség volt. Édesapám hírhedten keményfejű ember volt. Ő több konfliktusba is belekeveredett, főleg a szövetkezetesítés idején, amikor nem akarta azt úgy végigcsinálni, ahogy az akkori viszonyok között elvárták volna. Sőt meg is mondta keményen a véleményét, amiért bevitték őt a rendőrök és kihallgatták, mivel amolyan ellenzéki vezéregyéniségnek tartották őt a faluban. Él bennem egy pillanat – úgy ötvennyolc-ötvenkilenc tájáról –, amelyre nagyon homályosan ugyan, de emlékszem. A szövetkezet egyik szénakazlát éjjel valaki fölgyújtotta. Utólag kiderült, hogy ez valamilyen összjáték volt a szövetkezet vezetése és az akkori járási vezetőség között. A szövetkezet csődbe ment, nem tudták eladni a termékeiket. Tudták, ha a széna elég, akkor a biztosító megfizeti nekik. Ezt az esetet ugyanakkor ki akarták használni más dolgokra is. Ha már ezt tesszük, keressünk egy bűnbakot, akin példát lehet statuálni, mondván: a rendszer ellensége gyújtotta föl! Én emlékszem arra – még kicsi voltam –, hogy hajnalban, talán 4-5 óra lehetett, durván kopognak az ablakon, verik az ablakfélfát. Édesanyámmal együtt aludtunk, még nem született meg a húgom. Ő egyébként 1962-ben született. Anyu kimegy, kinyitja az ajtót, és bejön két rendőr vagy csendőr, de kint áll még kettő kutyával, és eléggé durván kérdezgetik szlovákul az anyámat. Ő próbál válaszolni, de megijedve, mert hajnal van, én pedig félek, remegek, nem tudom, mi történik. Sötét van, lényegében csak egy kis petróleumlámpa ég, azt hiszem, akkor még nem volt villany. Hallom, hogy eléggé durván, szlovákul beszélnek, az egyik csendőr néha magyarul is. Nem nagyon értem, miről van szó. Később megtudtam, hogy akkor történt a tűz, és megpróbálták édesapámra kenni a dolgot. Édesapám lábának megfelelő nyomok vezettek a mi kapunkhoz és be az udvarba, ahova bejött a kutya is, amely a nyomok után ment, és keresték az édesapámat. Óriási szerencséje volt, hogy akkor már Losoncon, az Elektrovod vállalatnál dolgozott. Eredetileg bognár volt, aztán később átképezte magát villanyszerelőnek. A magasfeszültségű villanyvezetékeket szerelte, többek között a losonci elosztóállomást is. Aznap éjjel, mivel egész heti műszakra járt, ott volt a munkatársaival. Ott volt egész nap, ott aludt velük a munkásszálláson egy barakkban. Hatan vagy nyolcan aludtak egy szobában, tehát bombabiztos alibije volt. Természetesen nem követhetett el és nem is követett el ilyeneket. Már a gyerekkorban – még nem is értettem és nem fogtam föl, hogy mi történik – ilyen helyzetekbe kerültem, mert az apámnak más nézete volt a világról, mint „illett” volna. (…)

A második világháború után, a szövetkezesítés idején mi történt a földjeitekkel?

Földjeinket több hullámban elvették, szövetkezetesítették, mégpedig úgy, hogy nagyon sokáig jártak apám nyakára. Először az volt, hogy adtak pótföldeket. Arra hivatkozva adtak pótföldet, hogy a parcellának nagynak és egésznek kell lennie. A nagyon jó földek helyett kaptunk rosszat. Erről is van egy képem. Amikor kimentünk megnézni a pótföldünket, amikor apám először meglátta a félig ugar, gyommal benőtt, feltöretlen földet, akkorát káromkodott, amilyet még nem is hallottam tőle. Ott próbáltunk dolgozni. Gyerekkoromban egyébként én is segítettem neki. Úgy a hatvanas években lehetett, amikor a földek nagy részét elvették, de egy bizonyos részt meghagytak. Valószínűleg volt akkor egy ilyen törvény. A folyamat törvényi hátterével nem ismerkedtem meg. Azt hiszem, hogy bizonyos „háztáji” nagyságú – nem nagy földet – meghagytak. Apám, úgy tudom, egész héten nem volt otthon, de pénteken este hazajött, és szombaton, néha vasárnap délután kimentünk a földre. Vasárnap délután csak itt-ott, mert meglehetősen kemény katolikus nép lakta a falut, és megszólta, aki vasárnap dolgozott. De vasárnap délután mi azért néha kimentünk az apuval. Ez eltartott úgy a hetvenes évekig, amikor ismét sor került egy kemény összeütközésre. Én akkor már gimnazista voltam, hetvenkettő-hetvenháromban történhetett, amikor ezen a pótföldön már el volt vetve a gabona. Őszi vetés volt, és tavasszal, valamikor áprilisban már nagyon szépen sarjadt. Fogták magukat a szövetkezetesek, és kiszántották, meg sem engedvén, hogy begyűjtse a termést. Ekkor a földet valószínűleg teljesen elkobozták. Ez részlegesen rendeződött 1990 után, de nem tudom, pontosan milyen módon, mert a húgoméké lett. (…)

Mennyire voltál szabad a pályaválasztás tekintetében? Milyen idős korodban kezdtek el veled a szüleid erről beszélgetni?

Nem volt ez ilyen egyértelmű. A mi családunk tradicionális család volt. Léteztek bizonyos tabu témák, amelyekről a gyerekek előtt nem beszéltek, például a nemiség vagy szexuális dolgok. Ilyenekről soha nem esett szó. A pályaválasztásnál az befolyásolt, hogy sokat hagytak olvasni, hogy elláttak könyvekkel. Születésnapomra, karácsonyra általában könyveket kaptam. Ez előre jelezte további sorsomat. Megmutatta, hogy milyen irányba szeretnének terelni. Apám a műszaki pálya felé terelt volna. Nem gondolt arra, hogy főiskolát kellene végeznem. Valószínűleg a klasszikus falusi felfogás szerint úgy gondolta: az lenne számomra a legjobb, ha valamilyen szakmát tanulnék ki, tehát szakközépiskolát végeznék. Anyám nem. Ő mindenképpen értelmiségi pálya felé szeretett volna irányítani, még ha ezt így nem is fogalmazta meg. A klasszikus hármasra gondolt: pap, tanító vagy orvos lehetne a gyerekből. Szomszédunk, a falusi tanító gyakran járt hozzánk. A fiával együtt nőttem fel, szinte testvéreknek éreztük magunkat. Aztán volt egy olyan időszak, amikor nagyon sok pap barátom volt. Mivel nemigen volt más értelmiségi a faluban abban az időben, anyu szerette volna, ha feléjük orientálódom. Volt a környéken egy-két fiatal kezdő pap, akik nagy hatással voltak rám, és volt egy öreg kanonok úr, aki máig is él, s akinek sokat köszönhetek. Gyakran elbeszélgetett velem, nagyon művelt ember volt, és sokat tanultam tőle. A hatvanas évek második felében félig-meddig száműzetésbe jött hozzánk egy volt püspöki titkár. Kissik Jánosnak hívták. Ő azon papok egyike volt, akit a Mindszenty-perben bebörtönöztek. Nagyon nehéz élete volt a börtönben, majdnem meghalt, amíg kimenekítették. Széles látókörű ember volt. Később, mikor már hetedikes-nyolcadikos tanuló, sőt gimnazista voltam, gyakran eljöttek hozzánk. Olyankor leültünk és beszélgettünk. Valószínűleg azért, mert nekik sem volt igen kivel beszélgetniük, meg nekem sem. Máig emlékszem, egyszer a Római Birodalomról egy egész délutános, nagy vitát folytattunk. Anyám büszkén nézte messziről, hogy: ” Hű, hát a fiam ilyenekhez is hozzá tud szólni, amilyeneket a méltóságos pap úr mond!”
(…) Beléptem a Szocialista Ifjúsági Szövetségbe, a SZISZ-be, mert mindenki belépett. A Csehszlovák–Szovjet Barátsági Szövetségbe viszont az iskolából egyedüliként nem léptem be. Annak viszont Sági Tóth Tibor volt az elnöke. Sokszor jöttek utánam, a szüleimet is behívták, de én azt mondtam, hogy nem. Ennek azonban mégiscsak van egy előjátéka, mikor úttörő lettem. Én nem tudtam, hogy mit jelent ez. Ünnepség volt az iskolában, ott volt az édesanyám is. Piros kendőt kötöttek a nyakunkba. Hazafelé menet az anyu már az utcán mondta: „Vedd le a kendőt!” „Miért?”– kérdeztem. „Csak, vedd le!” Ez pénteki napon volt, apám már hazajött, otthon várt minket. Persze tudta, mi történt. Kérdezte, hol voltunk. Anyu meg: „Hát szülői értekezleten, meg ilyesmi…” „Én csupa vörös gyereket láttam hazajönni az iskolából. Neked is van ilyen kendőd?” – kérdezte az apám. Mondom: „Van.” Azt mondta: „Gyere ide.”. Odamentem. Megmutatta a kapufát. „Látod a kaput?” Mondom: „Igen.” „Addig mehetsz vele. De ide az udvarba ezzel be nem jössz!” Apám egyértelműen útbaigazított. Ilyen háttérrel voltam én úttörő. Egyedüli voltam tehát Ságon, aki nem volt „szovjet-barát tag”. Viszont SZISZ-tag, az voltam. Úgy éreztem, valamit kell csinálni, és ez lehetőséget biztosított rá. Semmi olyat nem csináltunk, ami ideológiailag érdekes lett volna. Sportakciókat szerveztünk, és egészében aktív kis társaság voltunk. (…)
Már akkor is volt egy időszak, amikor nyelvellenőröket küldtek a gimibe. Mi mindenféle diákcsínyeket követtünk el, az egy szép időszak volt. Nagyon összetartó csoport voltunk, egyébként máig összejár a társaság… Hogy tiszta legyen a kép, én odáig nem jutottam el egészen a nyolcvankilenc-kilencvenes év végéig, hogy aktívan ellenálltam volna, nem is voltam olyan közegben. Talán ha idekerülök Pozsonyba…. De nem akartam Pozsonyba kerülni két ok miatt. Először is, mert a város nem tetszett nekem. Máig nem tetszik, mert egy hektikus, stílus nélküli, összevissza dobált, ideiglenes jellegű városnak tartom. Ez az egyik ok, hogy máig nem költöztem Pozsonyba, pedig ezer okom lenne rá. A másik dolog pedig az, hogy Léván létezett egy közeg, ahol az ember kiélhette magát Nekem eszembe sem jutott a nyolcvanas évek végéig, hogy bármibe is belépjek, kivéve a Csemadokot. Munkahelyi témákkal foglalkoztam. Világos volt számomra, hogy ez biztosítja a megélhetést, ebből lesz a családomnak pénze. Ugyanakkor rengeteget foglalkoztam már akkor, nyolcvanegy-nyolcvankettőben a kultúrával. A Csemadokban rengeteg időt töltöttem. Mindenféle szakköröket, klubokat szerveztünk, színdarabot játszottam, voltak olyan hetek, hogy alig voltam otthon. Jártuk a falvakat, megpróbáltuk Léván felpezsdíteni az életet, és azt hiszem, sikerült is egy bizonyos fokig. Megpróbáltunk regionális kulturális központtá tenni. Persze mindig voltak politizálások is. Mivel a család egy része – mint mondtam – Magyarországon élt, s él máig is, gyakran jártam Magyarországra, főként moziba. Több filmet, amit itt nem lehetett megnézni a nyolcvanas években, ott néztem meg. Könyveket is hoztam onnan, és szamizdatokat is magyar barátaimtól. Ami nagy élmény volt számomra, hogy találkoztam olyan emberekkel, akik másként gondolkodók voltak, akikben ezt a szellemi szabadságot nagyon tiszteltem. Itt-ott részt vettem a Rakpart Klub néhány rendezvényén, Horváth Misi szervezésében. Az akkori ellenzék néhány összejövetelére is eljutottam. Egyik ilyen alkalommal találkoztam Illyés Gyulával, talán a Kossuth Klubban tartott beszélgetésen. Magyarországon akkor már más volt a légkör, erről beszélgettünk itt is, tehát a Csemadokban. A próba általában este hattól kilencig tartott, de egykor mentünk haza, mert kilenctől egyig még beszélgettünk. Volt néhány nálam is egyértelműbben gondolkodó barátom, például egy fiú, Erdélyi Jánosnak hívják, aki a nyugati irodalomra koncentrált. Tudott angolul, hozott mindenféle angol, amerikai és német újságokat, és akkor olvastunk. Tehát egyfajta más szemlélet már akkor létezett. Léván ez pezsgett úgy a lakáson, mint a Csemadokban, amely valamiféle népközpont volt. Majdnem minden hónapban volt ott Magyarországról valaki, aki ellenzékinek vagy függetlennek számított. Ezek voltak a lévai évek. Másrészt tudtam, hogy a gyárban, szakmai téren nem vagyok kikezdhető, mert ott megcsináltam a magam munkáját, és kész. (…)

Független Magyar Kezdeményezés

Említetted Zoller Mihályt. Mennyire volt intenzív a barátságotok, és rajta kívül voltak-e más „kebelbarátaid” is?

Voltak persze, de Misi volt az egyik legjobb barátom. Volt időszak, amikor szoros, mindennapos kapcsolatban voltunk, volt, amikor kicsit eltávolodtunk egymástól bizonyos okok miatt. Az ő sorsa is egy nagyon jellemző történet. 1982-ben ismerkedtünk meg. Egészen a haláláig majdnem megszakítás nélkül tartottuk a kapcsolatot. A kilencvenkettes választási kampányban kicsit összekaptunk, de az csak egy fél évig tartott. Júniusban voltak a választások, de kilencvenkettő végén már együtt szerveztük a lévai találkozót. Októberben elmentem utána, hogy „figyelj, Misi, valamit kellene csinálni”. Mindjárt tudta, hogy mi van, és december elején meg tudtuk szervezni a találkozót. Más vonal a Dolník Erzsi. Vele is sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról. Ez egy jó csapat volt. Aztán ott volt Újváry Laci. Ő iskolaigazgató volt, akit hetvenháromban kirúgtak a tanügytől, hetvenegyben a pártból Az igazgatói posztról azért váltották le, mert hatvannyolcas volt, aki Dobos társaságába tartozott. Őt csak nagyon nagy zűrök árán tudtuk visszavinni a Csemadokba. Ő volt később a rendező – irodalmi színpadot csináltunk, színdarabokat játszottunk. Mindannyian kicsit mások voltunk egyébként. Kósa Csabáékkal vagy Ablonczyékkal valamikor nyolcvannyolc táján ismerkedtünk meg – átjött irodalmi estet csinálni a Berzsenyi Társaság: Kiss Dénes, Ablonczy Laci, Kósa Csaba. Ablonczyval jól elbeszélgettünk, dedikálta a könyvét, utána három hétre rá jön a Misi, eléggé paprikás hangulatban. Mondom: Mi van? Azt mondja: Most olvasom az ÉS-t. Ablonczy piszkálja ezt a kormányt. Akkor került hatalomra a Németh-kormány. És hát ahhoz képest, ami itt Csehszlovákiában volt, Németh Miklósék elég erős reformpolitikát folytattak. Nem ment a fejünkbe, miért kell ezt a kormányt még jobban szorongatni. Ötvenhatról legalább négy-öt egész éjjeles vitánk volt.

Kik vettek részt ezekben a komolyabb vitákban?

Volt egy tizenkét-tizenöt tagú csoport.

Kikre emlékszel?

Néhány név az aktívabbakból: Újváry Laci, Dolník Erzsi, Szurdi Éva, Balogh Rózsa, Csánó Gizi. Érdekes módon alig volt köztük tősgyökeres helybéli, mind úgy jött fel Lévára. A legkülönbözőbb helyeken dolgoztak.

Gondolom, hozzátok is eljutott , hogy a Magyar Jogvédő Bizottság mivel foglalkozik.

Persze. A Jogvédő Bizottsággal közvetlenül nem kerültem kapcsolatba, de amikor az a nagy akciójuk volt, amikor a szülők tiltakoztak, akkor kapcsolatba kerültem velük úgy, hogy az egyik barátom, Gyurgyík Laci megkeresett. Megkért arra, hogy bizonyos leveleket kellene postázni, én elmentem más postákra, és ott dobáltam be őket. Szereztem nekik sokszorosítókat – műanyag fóliát, amelyről másolatokat csináltak. Tehát ilyen dolgokban segítettem őket kívülről, de eszembe nem jutott volna, hogy keresnivalóm lenne ilyen szinten. Föl sem merült bennem. Megmondom neked őszintén, még kilencvenben sem. Én kilencvenben úgy alakítottam pártokat, hogy az adott pillanatban jelen voltam. Mondjuk az MKDM alapításánál nagyobb szerepem volt, de még akkor is, kilencvenben, mikor úgy volt, hogy négy különböző pártlistára kerülök fel, úgy mentem az MKDM listájára, hogy egy kinti képviselő leszek, aki Léva és környéke dolgait fogja egyengetni, meg besegít itt-ott a politikába.

Tehát nem érett meg benned 1989 novembere előtt az a gondolat, hogy ez a rendszer megváltozhat, ezért komoly ellenzéki munkát kell folytatni?

Nem. A katonaságnál már eljutott hozzám egy-két Havel-írás, és szamizdatokhoz is hozzájutottam. A Chartát valamikor nyolcvanhárom-nyolcvannégyben olvastam. Nem tudom, autentikus szöveg volt-e. Szinte agyonolvasott papíron volt. Azzal viszont egyetértettem, ami benne volt. Most nehéz megmondani, mit tettem volna, ha valaki azt mondja, hogy írjam alá. El tudom képzelni, hogy aláírtam volna. Azt tudom, hogy amikor itt az ún. harmincnyolcak dokumentuma volt utólag, valaki azt mondta: „Te is aláírhattad volna.” Akkor azt mondtam: miért nem küldtétek el, miért nem szóltatok, én aláírtam volna. Merthogy azt mondták, kevés műszaki értelmiségi csatlakozott hozzá. Tehát ilyesmi volt, de a belső körökben nem voltam ott. Még egy dolog a nyolcvanas évekből – akkor kezdtem írogatni. Itt-ott bejártam a Madáchba, egy-két kéziratomat leadtam, amely aztán megjelent az Irodalmi Szemlében vagy az újságokban, később könyv alakban is. Grendellel, Tóth Karcsival a Madáchban ismerkedtem meg nyolcvanhét-nyolcvannyolc táján. Így lettem én nyolcvankilenc őszén FMK alapító tag. Meghívót kaptam Tóth Lajos születésnapi összejövetelére, és ott este Tóth Karcsi azt mondta nekem: „Te, figyelj: a mi lakásunkon összeülünk, és jó lenne, ha el tudnál jönni te is”. Saját kocsimmal voltam, velem volt Zoller Misi, Dolník Erzsi és Erdélyi János, akiről már beszéltem. Öccsével, Erdélyi Lászlóval ők is tagjai voltak annak a körnek, melyről beszéltem. Akik bár nem jártak be a Csemadokba, és nem játszottak színdarabot, de nagyon sok irodalmat hoztak. Nekik a család révén – egyik nagybácsikájuk régi polgári könyvtárat vett meg, nagy gyűjtő volt – rengeteg könyvük volt az első republikából meg a Monarchia idejéből, amelyek nagyon hasznosak voltak. Alapos történelmi-politikai tájékozódást szerzett belőlük az ember.

Amikor a Karcsi meghívott a lakásukra, nem tudhattad, milyen összejövetelre kerül ott sor. Nem merült föl benned, hogy nemet mondj?

Nem, ez föl sem merült bennem. Az igazság az, hogy túlságosan nem lepődtem meg, mert egy-két beszélgetésen korábban részt vettem Pozsonyban is. Ha megtehettem, mindig csináltam szabadnapot. Ha összegyűlt annyi túlórám, vagy többletmunka, kértem szabadnapot. Egy napra följöttem Pozsonyba, s akkor végigjártam a társaságot. Ez a kapcsolat nem volt nagyon intenzív, de eléggé élő volt ahhoz, hogy ők is tudjanak rólam. Az Iródiában is ott voltam, egy-két írásom megjelent az Iródia-füzetekben. Újvárba is eljárogattam, megfordultam különféle táborokban, kerékpártúrákon, művelődési táborokban. A Jókai Napokra rendszeresen mentem, és voltak olyan Jókai Napok is, amikor a klubban elcsúszott a dolog politikai vitaestté. A hivatalos Csemadokosok tépték a hajukat, hogy most ebből mi lesz. Ezek amolyan szerves felfutást jelentettek, de nekem eszembe sem jutott, hogy most lépnem kellene, vagy országos szinten valamit alá kellene írnom. Azt hiszem, ma is sok ilyen vidéken élő értelmiségi van, aki úgy gondolkodik, mint akkor én: „Ha fentről jön valami, azt támogatom, megcsinálom vagy megszervezem, de az én vadászterületem ott lent van.”

Amikor átvonultatok a Tóth Karcsiékhoz, gyalog mentetek, vagy autóval?

Én nem tudtam, hogy hol laknak, tehát valaki vitt engem kocsival. Hogy ki, és kik ültek mellettem, már nem tudom. Azt tudom, hogy kik voltak már a lakásban. (…)

Kik voltak ott?

A Tóth házaspár, Grendel Lajos, Balla Kálmán, A. Nagy Laci, Barak. Nagyon nehéz most visszaemlékezni. Úgy tizenöt ember lehetett. Biztosan tudom, hogy Kálmán eléggé intenzíven vitte a szót, és Grendel Lajos is. Grendel javasolta, hogy Balla Kálmán legyen a szóvivő.

Mi volt a központi téma?

Amikor odamentünk, akkor két dolog volt: az első az, hogy Karcsi azért vetette föl ezt a találkozót, mert Kusýék megkeresték őket, hogy szeretnének a magyarokkal tárgyalni, s hogy kellene egy ilyen csoportosulás, amely ezt meg tudná tenni, és partnere lenne a szlovákoknak. Utána azt mondta: most telefonáltak neki Prágából, az Ady Endre Diákkörből, hogy Prágában valami nagy balhé volt, a rendőrség nagyon keményen lépett fel. Tudom pontosan, hogy ez a hír megijesztette a társaságot, hogy állítólag egy halott is van, és valószínűleg bekeményedik a politika. Ott olyan hangok is előjöttek, hogy ez az alakulófélben lévő csoportosulás akár egy földalatti társulássá is válhat. Emlékszem a megdöbbenésre, kicsit a bizonytalanságra és a félelemre is, és arra, hogy a társaság elszánt volt. Igaz, hogy volt ott alkohol és egy kis humorizálás is. Alkohol kevés, ez nem volt jellemző. Nem volt ez annyira hivatalos, kemény és ijedt társaság. Itt-ott egy kis humorizálás is előfordult, de ez is inkább a belső feszültséget levezetendő.

Volt ellenvetés arra a feltevésre, hogy illegális, földalatti csoporttá váljatok?

Nem.

Volt konkrét elképzelés arra vonatkozóan, hogyan lehetne ezt végrehajtani?

Nem volt. Bár elkezdték többen fejtegetni, hogy mindenképpen meg kellene keresnünk a szlovák ellenzékieket, mivel ők is közeledni akarnak, s valami hasonlót kellene csinálni, mint ők. Tudom, hogy fölmerült a Charta is, hogy ehhez is valamilyen módon viszonyulnunk kell, akár alá is kell majd írni. A társaság úgy érezte, hogy valamit csinálni kell, tehát ilyen belső feszültség mindenképpen ott volt, de nem volt teljesen világos, hogy mit és hogyan. Tény, hogy egy szöveg megszövegezésével megbízták Kálmánt és Grendelt. Az meg is született. Ott kezdték írni. Tudom, hogy vitatkoztunk a konkrét szövegen, két dologhoz én is hozzászóltam, de nem voltam nagyon aktív.

Milyen célt szolgált ez a szöveg?

Valami olyasmi lett volna, hogy megalakult ez a társaság, s amennyire vissza tudok erre emlékezni – a szöveg tartalma már nem teljesen tiszta nekem –, a demokratizálódásról, a reformokról és hasonló dolgokról szólt volna.

De ott, akkor nem készült el.

Akkor nem készült el. Egy vázlat elkészült, és viták voltak arról, hogy mi legyen és mi ne legyen benne, sőt a megfogalmazásról is.

Mivel ért véget a szövegezés? Azzal, hogy valaki kidolgozza a végső változatot?

Igen. Arról volt szó, hogy másnap összejönnek azok, akiket megbíztunk. Talán a következő hármas: Tóth Karesz – Grendel – Balla Kálmán. Ebben azért nem vagyok biztos. Hogy ezt ők majd letisztázzák, eljuttatják a többiekhez, a társaság aláírja, és ezzel megalakul a szervezet. Ezen aztán túllépett az élet. Hazamentem, és elkezdett mozogni a föld. Vasárnap jöttek a kemény hírek.

Mielőtt még rátérnél az elkövetkezendő napok ismertetésére, érdekelne, miként emlékszel a szállodában folyó vitára. Folyt-e parázs vita, s ha igen, miről?

Parázs vita nem volt. A szállodában előadások voltak. Néhány felszólaláshoz hozzá lehetett szólni. Késő délután vagy este jött Szabó Rezső, aki elmondta, hogy a Csemadok elnöksége valahol összeült – talán a Lévai járásban, Ipolyságon –, és megfogalmaztak valamiféle beadványt a párt felé. Meghívták Rezsőt is, mert Rezső addig mellékvágányra volt terelve. Ő ott egy rövid előadást tartott az alkotmányos jogokról, főleg a 144-es alkotmánytörvényről. Nem volt erről vita, hanem az volt, hogy a résztvevők nagy része valószínűleg ezeket nem nagyon ismerte. Pontosan emlékszem arra, hogy a Tóth Karcsi meg Öllős Laci kérdéseket tettek föl a Rezsőnek, hogy oktatási témában mit lehetne tenni. Rezső válaszolt, majd azt mondta: „Tudjátok mit, gyertek majd el a jövő héten, és akkor ezt megnézzük pontosan, hogyan lehetne.” Tehát ez nem vita volt, inkább olyan kérdezz-felelek, s az egésznek jó hangulata volt. Tudom, hogy Turczel Lajos bácsival ültem egy asztalnál és Zoller Misivel meg Erdélyivel.

Nem hangzott el véletlenül, hogy Esterházy János haláláról valamilyen formában meg kellene emlékezni?

Erre nem emlékszem. Lehet. Nem kizárt.

Dobos ott volt a konferencián?

Nem.

Nem hiányolta senki?

Azt hiszem, szóba került, hogy ott lehetett volna. De Dobos akkor még mindig olyan személy volt, akit…

Volt olyan személy, akit a többség különösen hiányolt? Akire számítottak, ám nem jött el?

Nem tudok ilyenről. Lehet, hogy éppen Laci. Lehet, hogy küldtek is neki meghívót, csak nem jött el vagy nem akart eljönni?! Nem tudom.

Rátérhetünk a forradalmi napokra. Mint mondtad, vasárnap már keményedett a helyzet…

Igen. Vasárnap volt egy fellépésünk. Amikor hazamentünk, utána nagy beszélgetés volt. Bejött a feleségem azzal, hogy a tévé szerint mi történt Prágában. Akkor az még a hivatalos tájékoztatás volt. Hétfőn a munkahelyen már sokat beszéltek erről, majd kezdett polarizálódni a társaság.

Kikre?

Hát rendszerhűekre és másként gondolkodókra.

A rendszerhűek többnyire kommunisták voltak?

Többnyire kommunisták voltak. Az akkori vezető pozícióban lévő elit, akik azt mondták: „Mit akarnak ezek már megint! Miféle dolog ez?!” Többen voltak, akik azt mondták: „Nem lehet ezt így tovább hagyni!” Volt ott néhány elég erős antikommunista is, de ez még akkor nem jött elő. Nem tudom, naprakészen kéred-e elmondani, hogy mi volt. Ez nagyon nehéz. Én ezt Léván éltem át. Három-négy nap után kezdett átcsúszni a prágai televízió, Pozsony még mindig tartotta magát a keményebb vonalhoz. Akkor mi elég sokat hallgattuk a magyarországi híreket. Főleg azokról van szó, akikről beszéltem. A munkában ez mindig szóba került, beszéltünk is róla, de a munka ment tovább. Majd eljutunk a sztrájkhoz, melybe az események átcsaptak. Ezzel összefüggésben eszembe jutott a Panoráma-effektus. Még nyolcvankilenc novembere előtt a Panorámában megjelent Havel és Dubček. Én több családot ismerek, akikhez szlovákok jártak át, és Dubčeket nekik magyar szinkronból fordították vissza szlovákra. Volt egy ilyen kampány akkoriban az Új Szóban is, amikor tiltakoztak a munkások az ellen, hogy Dubček felszólal a magyar televízióban, s ne beszéljen a szlovákiai magyar munkások nevében. Azt hiszem, Sugár Andrásnak volt egy interjúja vele. Ez azért érdekes, mert Sugár András könyvében, azt hiszem az a címe, hogy Dubček megszólal, van egy olvasói levél, amely a mi konyhaasztalunkon született meg a következő módon. Volt a Csemadokban egy Búra István nevezetű sofőr, egy tisztességes ember, aki párttag, sőt egy ideig milicista is volt. Amikor látta, hogy merre haladnak a dolgok, azt mondta, hogy le van minden fütyülve. Kilépett a milicisták közül, párttagnak viszont megmaradt. Vasárnap délután valaki csenget. Jön Búra István mérgesen, mutatja az Új Szót, hogy a munkások itt tiltakoznak: a Panoráma miket beszél, mindenféle szocialista ellenes dolgokat. Azt mondja, ő azért jött, hogy írjon egy levelet az Új Szónak, melyben tiltakozik a tiltakozó levelek ellen. Kért, üljünk le, és írjuk meg. Amikor megszületett több példányban, azt mondtuk, akkor ezt holnap több példányban ajánlva feladjuk. Én mondtam: figyelj, nekem van egy ismerősöm a Magyar Nemzetben, átviszem, és megjelentetik Magyarországon is. Azt mondta, ez nagyon jó dolog. Hétfőn feladtuk a levelet ajánlva. Szerdán Búra eljön utánam a munkahelyemre, és felhívjuk az Új Szó szerkesztőségét. Odaadják az akkori főszerkesztőt, akivel közlöm: itt van egy Búra István nevű úr, aki küldött önöknek ajánlva egy levelet, miért nem tették közzé. Paprikás hangon felelősségre vont, hogy mi közöm hozzá, majd azt mondta: „Egyébként is, utóközlést mi nem vállalunk. Ez a levél tegnap megjelent a Magyar Nemzetben.” Ilyen sztorik is voltak. Visszatérve nyolcvankilenc novemberéhez, három-négy napig óriási feszültség volt. A munka ment a gyárban, de mindenki érezte, hogy valami van, valami történni fog. Az emberek összegyűltek a gépeknél – korábban ez nem volt. Aztán átbillent az egész oda, hogy már a televízióból is az jött le, hogy mutatták a prágai nagygyűléseket, és kezdett Szlovákia is ébredezni. Az a hét nagyjából így telt el. Mi pénteken összejöttünk, és elkezdtünk gondolkodni azon, hogy mit lehet és mit kellene csinálni. Akkor derült ki az, hogy – talán hétfőre – általános sztrájkot hirdettek meg. Azon a napon, amikor általános sztrájk volt Léván, akkor volt ott Kóka Rozália és Halász Péter Budapestről. Tudom, hogy a kultúrházban ment az előadás, és kintről hallottuk a tömeget. Előtte mi is kint voltunk a nagygyűlésen. Később bementünk, de közülünk Zoller Misi kint maradt és beszélt. Akkor, az első nagygyűlésen még szlovákul beszélt, legalább kétezer ember volt a téren. Három nap múlva kellett volna lennie Bitskei Tibor előadásának, azt már lemondtuk. Másnap megegyeztünk, hogy magyarul kellene beszélni, és mit kellene mondani. Később már magyarul szólalt fel a nagygyűlésen.

Mit mondott?

Az akkori érveket. Hogy ez a rendszer így elfogadhatatlan, nekünk egy normális demokráciát kell építeni, ahol szlovákoknak és magyaroknak is megvan a helyük, és arra kérjük a szlovákokat, hogy támogassák a forradalmat, hogy a magyarokkal együtt csinálják ezt végig.

A szlovákok részéről milyen volt a fogadtatás?

Nagyon megtapsolták. Emlékszem, Misi nagyon lelkesen jött hátra, gratuláltam neki. Tényleg jól csinálta, és jól fogadta a tömeg. Sahlingerová – később a VPN részéről járási főnök és Prágában képviselő lett – mindjárt mondta szlovákul, hogy ezt mi is így gondoljuk. Nem vagyok biztos a napban, hogy mikor volt az általános sztrájk, de azt tudom, hogy előtte egy héten át nem történt aktív dolog. Az történt, hogy délutánonként volt egy-két míting. Az első mítingen kevesen voltunk. Ez szerdán vagy csütörtökön este volt. Én egyébként mindegyiken ott voltam. Pénteken, akkor volt a nagyobbik, ott már kétezer ember volt. Nyilván a televízió hatására. Nagyon lehetett látni, hogyan hatott az emberekre, hogy átállt a televízió. Másik dolog, hogy az emberek kezdték érezni: ha kimennek az utcára, az erőt ad. Meg az újdonság is vonzotta őket. A következő héten hétfőn, amikor bementem a munkába, mondták nekem, hogy az igazgató fog beszélni a munkásokhoz, ott kellene lenni. Azt mondtam, hogy én nem megyek oda. Tudom, hogy nagyon sokan távol maradtak. Jött egy telefon, lehívtak az egyik részlegbe. Ott már formálódott a VPN. Kérdezték, most mi legyen és hogy legyen – általános sztrájk lesz, és a gyárnak ebben részt kellene vennie. Akkor jöttek olyan hírek, hogy a textilgyárat meg fogják szállni a milicisták, körbeveszik, hogy az emberek ne mehessenek ki, s akkor mit fogunk csinálni? Mondom: ne hülyéskedjetek, van itt több kapu, megoldjuk. Nem probléma, meg kell szervezni az embereket, hogy minél többen menjünk ki. Délután kettőkor, a két műszak találkozásakor volt egy gyűlés, ahol még nem volt sok ember, kb. negyvenen-ötvenen lehettek ilyen keményebb hangúak – én nem voltam akkor ott a gyárban –, hogy ez lesz, és azt mondták, nekünk is el kell kezdeni a sztrájkot. Akik ott voltak, helyeseltek. Azt mondták, hogy igen, ki kell menni a főtérre. Este jött Misi, hogy a sztrájkot meg kell szervezni, el kell menni ebbe meg abba a gyárba, és beszélni kell a magyarokkal.

Misi hol dolgozott akkor?

Misi a járási nemzeti bizottságon dolgozott. Ez egy nagyon érdekes dolog egyébként, mert majdnem kirúgták. Nyolcvannyolcban volt egy Csemadok járási konferencia, ahol ketten eléggé kritikusan fölléptünk. Ő volt a keményebb, a kritikusabb, s akkor ebből zűrjei lettek olyannyira, hogy majdnem kirúgták őt az állásából, de végül maradt. A munkaügyi osztály osztályvezető-helyettese volt. Korábban számoltak vele mint potenciális párttaggal, ezek után kihúzták a listáról. Mivel nem volt potenciális párttag, nem lehetett később osztályvezető sem.

Szóval Misi azt mondta, hogy ezt gyorsan meg kellene szervezni…

Igen. Akkor este beszéltünk a Novochemásokkal, voltunk egy úr után, aki elmondta, hogy a Novochemások kijönnek a térre. Akkor már világos volt számunkra, hogy elég sokan kijönnek. Még a tolmácsiakkal is akartunk beszélni, de azt mondták, hogy ez már nem a magyarok dolga, hanem a szlovákoké. Tehát oda nem mentünk ki. Másnap a térre hosszú sorban vonultunk. Mire bementünk a gyárba – valamikor tízre kellett a téren lennünk –, az éjszakai műszak kinyomott textíliákra fehér-piros-kék csíkokat. Ezeket kitettük az irodákba, jelezve a sztrájk kezdetét. Tudom, hogy akkor jött le Roman Zelenay is. Mondták, hogy mennek Kňažko anyukájához, mert Kňažko valahol távol volt, az édesanyja pedig nagyon aggódott. Akkor nekem ő még szimpatikus volt.

Akkorra már Léván is megalakult a VPN?

Akkor már voltak VPN-csoportok.

Meg tudod mondani, hogy milyen napon alakultak meg?

Úgy huszonnégy-huszonötödikén.

A gyárban azonnal elkezdett működni?

Nem a gyárban alakult meg először, hanem kint a városban, mégpedig egy ilyen összejövetel után. Alá lehetett írni a támogató nyilatkozatot – ott volt az én aláírásom is –, utána pedig a gyárban is megalakult, külön. Ott a gyárban aztán voltak olyan dolgok, hogy szavazni kellett minden vezetőről. Sokan nem kapták meg a bizalmat. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy én voltam a Lévai járásban az egyedüli, aki száz százalékot kapott. Akkor már osztályvezető voltam négy-öt éve, de jó viszonyban voltam a többiekkel. Tehát megalakult a VPN, s kapott egy székhelyet, amely az egyik lévai művelődési klub volt, a kultúrházhoz tartozott. Ez a klub volt használatban, ott gyűltünk össze mint magyar csoport. Ez a csoport többször összejött a Csemadokban.

Ez a VPN magyar csoportja vagy FMK-csoport volt?

Nem volt ez mindjárt annyira világos, de aztán persze letisztult, hogy FMK. Ami érdekes, hogy ott a VPN-ben találkoztam én először több emberrel, akiket ismertem is meg nem is. Például egy Turay Péter nevű úrral, aki a Lévai járásból hatvannyolc után mellőzött és kirúgott középiskolai tanár volt a pedagógiáról. Ő volt a lévai járási VPN elnöke kilencven januárjától. Ebben a VPN-ben találkoztam nyolcvankilenc decemberében azzal a képviselővel, aki később nagy HZDS-es lett, és kilencvenkettő–kilencvennégy között parlamenti képviselő volt: Tibor Kuzberttel. A szlovák parlamentben is többször fellépett, ellenem is felolvasott mindenféle lévai nyilatkozatokat, elég komoly dolgokat. Már akkor, az első perctől próbált ilyen nagyképű lenni; gondoltam is, hogy: „Hű, ha ilyen emberek lesznek, akkor mi lesz itt? Ez semmivel sem jobb annál, ami volt.” Az viszont tény, hogy már nyolcvankilenc decemberében írtunk FMK-csoportként több beadványt, és FMK-csoportként fogadott bennünket a járási nemzeti bizottság kommunista elnöke.

Kik voltak a csoportban?

Zoller Misivel és Dolník Erzsivel hárman tárgyaltunk vele. Máig megvan, hogy miről tárgyaltunk. Ilyen kívánságlistát vittünk magunkkal, amire azt mondta, hogy ő csak a VPN-nel tárgyal. Erre mi azt mondtuk, hogy ez a VPN magyar vonulata. Voltak követeléseink, ezek közül néhány teljesült is. Politikai pályafutásom talán legsikeresebb időszaka volt ez. Néhányat felsorolnék: a hatvannyolcas tanárok rehabilitálása, a lévai magyar tanfelügyelő leváltása – ő volt addig a Csemadok elnöke is; a nyolcvannyolcas Csemadok-konferencián nagyon negatív szerepet játszott. Azt mondta nekünk akkor a Csemadok titkára: vegyük tudomásul, hogy ebben az országban még nagyon sokáig az „elvtárs” megnevezés fog dukálni. A lévai találkozón ugyanis nem úgy szólítottam meg a jelenlévőket, hogy „elvtársnők és elvtársak”, hanem úgy, hogy „hölgyeim és uraim”. Tehát őt váltottuk le, s akkor az elnök megkérdezte: ki legyen helyette. Én azt mondtam: Dolník Erzsi, és ő lett. Az alapiskola igazgatója szintén egy vonalas kommunista volt. Valamikor december közepén történt, hogy még a régi szülői szövetségnek kellett bizalmat szavaznia az igazgatónak. Tudom, hogy egy nagy beszédet mondtam ott, életem talán egyik legsikeresebb beszédét. Utána elvonultak, szavaztak, és leváltották az igazgatót. Hetvenháromtól nyolcvankilencig a Garamvölgye című lapot úgy adták ki, hogy volt két magyar és két szlovák oldala. Követeltük, hogy a két szlovák oldal helyett is két magyar oldal legyen – ez akkor nem valósult meg, de kilencvenkettő januárjától igen, és később is így jelent meg.

Voltak más követelések is?

Több kemény követelés volt: a városházán a kulturális ügyekkel foglalkozó személyeket cseréljék ki, mert nagyon csúnyán viselkedtek. Sikerült. Szóval akkor voltak ezek a cserék.

Hogyan reagált ezekre a követelésekre a járási nemzeti bizottság elnöke?

Mondogatta, hogy beszélhetnénk a többiről is. Próbált egyezkedni. Amit megígért, az két nap múlva teljesült. Képlékeny volt minden, s ő kommunistaként próbálta átmenteni magát. Leküldetett a tanügyi osztály vezetőjéért, és elmondta neki: „Ezek az urak azt kérik, hogy a magyar tanfelügyelőt le kell váltani.” Másnap behívták a tanfelügyelőt, bementünk mi is. Ő remegett, sírt, hogy most vele mi lesz. Mondtuk neki: menjen el tanítani, hiszen nem akarunk itt senkit bántani, de neki le kell mondania, mert hozzájárult a magyar iskolák leépítéséhez. Végül aláírta a lemondását. Tárgyaltunk a városi tanács elnökével, úgy hívták, hogy Žiga. Ő egy magyarul is tudó ember volt. Igyekezett jó képet vágni hozzánk. A felesége magyar volt, és ő is tudott valamit magyarul, voltak magyar gyökerei, tehát nem volt egy „magyarfaló”. Amikor ott voltunk nála, kezdett előzékenyen viselkedni. Érezte, hogy ez az ára annak, hogy ne bántsák. De nem is akadt ember, aki vele szemben megfogalmazott volna bármit is. Persze végigmentek akkor a kádereken – a kultúrház igazgatójától kezdve a városban szinte mindenkin, a gyárban is leváltottak két igazgató-helyettest. Ez történt a Csemadokban is. Ez nagyon forró időszak volt, soha nem voltunk otthon. Szülői értekezlet volt az iskolában – leváltották és kicserélték az igazgatót. A december hatásos időszak volt. Közben pedig itt-ott, amikor lehetett, néztük a televíziót, hogyan mennek a dolgok Prágában. Ami még érdekes, hogy tudtommal a kommunista párt lévai járási bizottsága maradt nyeregben legtovább. Pozsonyban már lemondtak és cserék voltak, Léván még mindig nem akartak szembesülni a helyzettel. Tudom, hogy volt egy nagy tüntetés, amikor körbevettük kívülről a pártházat, és skandálások voltak. Az ideológiai titkár még akkor sem akart lemondani, de a járási vezető titkár azt mondta, hogy ezt már nem lehet tovább folytatni.

Honnan tudod, hogy ő ezt mondta?

Később elmondták, akik akkor ott voltak mellette. Volt a párt járási elnökségének egy magyar tagja is. Egy úr, aki a Duray-perben eléggé negatív szerepet játszott. Végül is nagy nehezen lemondtak. Másnap eljött tőlük a nagygyűlésre egy valahonnan gyorsan előkapart elvtárs, akire tökéletesen emlékszem. A nagygyűlésen felállt, és azt mondta: „Igen, sok probléma volt a vezetéssel, de most már minden jó lesz, mert mi váltottunk, támogassatok bennünket, és gyertek utánunk!” Tehát az új járási pártvezető december elején nem tudta, hogy mi van. Kifütyülték, és kikiabálták a teremből. Nem engedték, hogy befejezze a mondandóját. Pedig akkor ha valaki szólni akart, szót kapott. Léván az első körben egy Sahlingerová nevű hölgy lett a VPN főnöke. Tanárnő volt a középiskolában, és belecsöppent a dolgokba. Később a prágai parlament képviselőnője, a Külügyi Bizottság alelnöke volt a Szövetségi Gyűlésben, majd nagykövet akart lenni Londonban, de ez nem jött be neki. Ő lett a járási nemzeti bizottság elnöke is 1989 decemberétől. Akkor még voltak járási parlamentek. A járási nemzeti bizottság megmaradt egészen a kilencvenes választásokig, de hatásköre már nem nagyon volt. Én a második hullámban, tehát januárban kerültem be a bizottságba, mint VPN-es képviselő. Akkor már Sahlingerová volt az elnök, a helyettese pedig Turay Péter.

Mennyire volt hatékony ez az öthónapos átmeneti időszak?

Nem volt hatékony, mert a VPN talán még kétszer ülésezett, aztán jöttek a választások, és ez megszűnt. Az volt a jó, hogy még januárban-februárban lehetett néhány dolgot csinálni – intézmény- és személycseréket megvalósítani. Képviselői igazolvánnyal lehetett menni mindenhova, mert akkor, ha valaki képviselő volt, annak a szava sokat nyomott a latban.

Sahlingerovát milyen embernek ismerted meg? Milyen hatást gyakorolt a környezetére, a mozgalomra és az eseményekre?

Kicsit ködös a kép. Pozitívumként értékelhető, hogy ő ezt akkor vállalta. Kiállt az első mítingeknél, és szervezte az egészet. Végül is ő volt az első főnök, akivel tárgyalni lehetett. Emlékszem az első tárgyalásokra a VPN-ben, ahol megbeszéltük a napirendi pontokat. Egy javaslatom nekem is volt, és ő ült le tárgyalni róluk még a régi kommunista vezetéssel. Én is azt mondtam: mi az, hogy mi járunk hozzájuk tárgyalni?! Mondjanak le, közöljük velük, hogy VPN-es vezetés lesz, és könnyebben megy minden. Ez később meg is valósult. Másik oldalon viszont elhanyagolta a lévai dolgokat. Nagyon keveset tartózkodott Léván, mert Prágában lett képviselőnő, sokat utazgatott. Egyébként angoltanárnő volt. A Lévai járásban pedig eközben visszarendeződtek a komcsik. Misi már februárban azzal jött, hogy „mind jönnek vissza”. Sahlingerová ígért ezt, azt, amazt, de nem csinált semmit. Nem tudom, ez mennyire volt tudatos nála, vagy mennyire nem ért rá. Viszont tény, hogy az első VPN-székhelyet – egy eléggé jó állapotban lévő valamikori családi házat kibővítve egy nagyobb közösségi teremmel – már kilencvenegyben privatizálta.

Mikor vált nyilvánvalóvá, hogy anyagi jellegű ambíciói vannak?

Úgy kilencven márciusától-áprilisától. Néhány dolog már decemberben közrejátszott, ami zavaró volt. Az elsőt a román forradalom előtt még december negyedikén szavazta meg a Szövetségi Gyűlés, hogy a kommunista párt vezető szerepe megszűnik. Próba volt, én be sem mentem, mert egyenes adásban közvetítette a televízió a parlament ülését. Mikor megszavazták, azt mondtam: most van a második születésnapom. Mentem le – volt otthon egy üveg nagyon erős pálinka, azt vittem magammal –, a többiek megkérdezték: „Mi van? Ilyenkor kezdődik a próba?” „Nem tudjátok, mi történt? – kérdezem. – Prágában most szavazták meg, hogy megszűnt a kommunista párt vezető szerepe!” Akkor koccintottunk és ittunk erre. Utána már lehetett érezni több dolgot, hogy vannak itt zavaró hatások – egyrészt a romániai forradalom. Karácsony táján ültünk a tévé előtt, és szurkoltunk nekik. Emlékszem, Felsőszecséről ez körülbelül hat kilométerre lehet, egy nyugdíjas bácsika rendszeresen bejárt a Csemadok rendezvényeire. Bejött akkor is gyalog a gyűjtéskor, és azt mondta: „Itt van ezer korona, tegyék ezt is hozzá, én ezt erre szántam.” Telehordták a Csemadokot mindenféle dologgal, tőlünk is ment kamion megrakodva.

Kik szervezték a segélyakciót?

Misi, én, Újváry és a Csemadok vezetői, akik a környék falvaiból küldték az emberekkel a csomagokat. A végső számla, ki mennyit adott be, máig nálam van. Nyolcvankilenc decemberében kezdtük érezni, hogy a VPN kezd bedugulni.

Már decemberben?

Igen, december második felében. Akkor már nem volt benne az az erő, dinamika, ami november végén vagy december elején.

Ez miben nyilvánult meg?

Például decemberben kijött egy körlevél, amelyben Sokol érsek felszólította a hívőket a keresztény klubok létrehozására. Én azt gondoltam nyolcvankilenc decemberében, hogy a szabad választásokon két oldal fog egymással szemben állni: a kommunista blokk és az antikommunista. Így van esélye az antikommunista blokknak, hogy győzzön. December végén világossá vált, hogy ez tovább fog differenciálódni, és a katolikus egyház bele fog ebbe valahogy lépni. Karácsonykor az egyház gyűjtést szervezett. A gyűjtés sikeres volt, a bevétel viszont eltűnt. Nem tudom, hogy mire fordították a pénzt.

Honnan tudod, hogy eltűnt?

Nem hozták nyilvánosságra, hogy mire költötték. Akkor már Čarnogurskýék kezdtek szerveződni, és Janicsék tárgyalást kezdeményeztek velük központi szinten. Itt felvetődött, hogy legalább az összeg egy részét adják nekik.

Mekkora összegről volt szó?

Nem tudom, de nem kis összegről, mert akkor még nagy eufória volt. Nem is a pénz a lényeg, hanem az, hogy ennek komoly politikai vetülete volt. Januárban mindenhol keresztény klubok jöttek létre, viszont KDH még nem volt. December végén, a két ünnep között kaptam egy meghívást Ipolyhídvégre, a plébánoshoz. Ott volt Molnár Imre, Gyurgyík Laci és még néhányan. Ott kezdtek engem győzködni, hogy kellene csinálni egy magyar kereszténydemokrata pártot, és higgyem el, hogy az FMK-nak meg a VPN-nek nincs semmilyen jövője. Az csak egy eufória, és hamarosan ki fog fulladni. Egy keresztény alapú dolognak viszont van esélye arra való tekintettel is, hogy az embereknek azt mondjuk: „Mi Esterházy tanainak folytatói vagyunk”. Nekem akkor kételyeim voltak, és húzódzkodtam. Egyrészt úgy gondoltam, hogy negyven év szocializmus után keresztény eszmékkel kezdeni nem teljesen szerencsés dolog, másrészt pedig felnőtt két generáció, melynek nem sokat jelent az Esterházy név. Én nem a megosztás híve voltam, hanem az összefogásé. Emlékszem, akkoriban a Hétben is volt egy vitafórum, hogy a Csemadok párttá alakuljon-e vagy sem. Kaptam egy felkérést, hogy szóljak én is hozzá. Amellett voltam, hogy ne alakuljon át. Azt mondtam, a Csemadok legyen kulturális szervezet, próbáljunk meg „több lábon állni”. Januárban-februárban kezdtem viszont tapasztalni, hogy hiába VPN meg FMK, keresztény klubok vannak, és Čarnogurskýék befolyása eléggé erős a magyar vidékeken is. Kezdtük ezt felfogni mi is, és megkerestük Laciékat, akik Pozsonyban már szervezkedtek. Az ő véleményük ugyanaz volt, mint a miénk. Egyházi sugallatra Pozsonyban is létrejöttek különböző keresztény klubok, sokrétű szerveződések, és nyilvánvaló volt, hogy ezek később párttá alakulhatnak. Magyar barátaim próbáltak tárgyalni velük. A szlovákok véleménye az volt, hogy össze kell tartani, egy nagy pártot kell létrehozni, melynek részeként a párt politikáját is befolyásolni tudjuk. Közben a VPN-vonal folytatódott. Bekerültem járási képviselőnek. Láttam, hogy bizonyos dolgokban egyre kevésbé tudom befolyásolni a VPN politikáját, mert jöttek bizonyos személyek, akik később HZDS-esek lettek. Mondhattam én nekik bármit. Kezdtem rájönni, hogy akit hatvannyolcban kirúgtak a kommunista pártból, az nem mind demokrata volt. Ugyanakkor viszont láttam, hogy ez a keresztény téma az embereket megfogta. Megkeresett engem Léván a szlovák KDH-szerveződés is. Együtt jártunk vidékre. Volt egy-két olyan hely, ahol az emberek keveset tudtak szlovákul. Ilyenkor felkértek, hogy én mondjam el – alakítsunk keresztény klubot. Szóval január-februárban már ilyen is volt.

Az FMK erre a tevékenységre áldását adta?

Én az FMK ügyvivői testületébe kerültem be, tehát az országos vezetői testületbe. Volt egy lévai összejövetel, ahol a Grendelék már mint parlamenti képviselők beszámoltak arról, hogy mi történt a pozsonyi parlamentben, Sándor Eleonóra pedig arról, hogy mi történik a prágai parlamentben. Én szóltam, hogy engem megkerestek, és elmondtam, hogy a kereszténydemokrata témával is foglalkozni kellene. Emlékszem, Öllős mondta azt, hogy mi ezt támogatjuk. Segítettük is őket már az első körben. Sőt az FMK komáromi közgyűlésén is ott voltak, Rajczy…. Ott volt a Zelenay is. Máig emlékszem, azt mondta: „Azért mégiscsak kiírhattátok volna a szlovákul is, mi zajlik itt (csak magyar feliratok voltak kint) mert nem találtam be.” De végül is amit mondott a demokráciáról meg egyebekről, az úgy jó volt. A magyar téma ott is felmerült, és érezni lehetett a diszharmóniát.

Tehát nem volt ellenükre, hogy segítesz a keresztény klubok szervezésében…

Így van. Én az FMK tagjaként részt vettem a klubok szervezésében. Az FMK-sok azt mondták, nem ellenzik, sőt… Komáromban megjelent a Rajczy is, mint a formálódó magyar kereszténydemokrata klubok főtitkára, és mondott egy szöveget, amit nagyon pozitívan vett mindenki. Ezután, kilencven januárjában jelent meg egy felhívás az MKDM létrehozására, ahol az első hat ember között ott vagyok én is. Szóval akkor egy ilyen képlékeny állapot volt, a dolgok össze voltak keveredve.

A lévai lakosság és azoknak a faluknak a lakossága, ahová jártatok, a kezdeti eufória után mikor kezdett a VPN-nel ellenségesen viselkedni?

Egyfajta ellenszenv mindjárt az elejétől megvolt, mert a faluk egy része – a helyi nemzeti bizottság és a szövetkezeti elnökök eléggé tartózkodóak voltak. Én a hangsúlyos változást már december végén éreztem. Annak ellenére, hogy én ezt éreztem, nem tartottam jónak, hogy befelé differenciálódjunk, sőt ebben veszélyt is láttam. A VPN-ben is láttam, hogy jönnek a rivalizálások: ki menjen az első körben, ki a másodikban. Érzékelni lehetett a belső feszültséget. Van két dokumentum, amely szintén érdekes, kilencven elejéről származik. Ez egy Léváról szélbe kiáltott felhívás a szlovák értelmiséghez arról – ez már akkor is vesszőparipám volt –, hogy építsünk egy Európát, egy új hazát magunknak, fogjunk össze, és ne legyenek feszültségek közöttünk. Ezt a szöveget azt hiszem kilencven januárjában bocsátottuk ki magyarul és szlovákul. Megjelent az Új Szóban, a Napban, de a szlovák újságok közül egyikben sem. A Verejnosť részleteket talán lehozott belőle. Ez már kicsit csalódást okozott. Egy másik nyílt levelünk később fogalmazódott meg, amikor megjelentek a magyarellenes hangok, sőt akkor már létezett a Budaj-affér a szlovák parlamentben. Leültünk Misivel, és azon gondolkodtunk, hogy ki volna az a morális autoritás, akit megszólíthatnánk nyílt levélben, akit megkérhetnénk: „Mondja: ÁLLJ!” Felmerült Havel neve is, de ezt azzal vetettük el, hogy ő messze van. Végül megegyeztünk abban, hogy egyházi személynek kell lennie, és akkor megegyeztünk Sokolban. Ez a nyílt levél megjelent az Új Szóban, kaptunk rá választ is, de eléggé semmitmondó választ. Ezek a bizonyítékai annak, hogy időben ráéreztünk: a magyar–szlovák téma problémás lesz. (…) Próbáltuk, amit lehetett. Sokfelé eljártunk, és állítom: engem az győzött meg az MKDM ügyében, amit kint tapasztaltam. Annak hatására írtam alá, hogy alakuljon meg az MKDM. Az MKDM azonban nem úgy alakult meg, hogy valaki kitalálta: a szlovákiai magyaroknak az első republika hagyományai vagy valamilyen politológiai meggondolás miatt kereszténydemokrata vagy konzervatív pártra van szükségük, hanem azért, mert a nép maga mozdult el ilyen irányba, püspöki felhívásra. Ezeket a klubokat át kellett hoznunk valahogy a másik oldalra. Belső vita tárgya volt, hogy különálló mozgalom alakuljon-e, vagy pedig része legyünk a nagy szlovák mozgalomnak. A Csemadokban, március 16-án tartott, nagyon hektikus és eléggé kemény közbeszólásokkal tarkított alakuló gyűlésen a szlovák vonulaton belül maradni akarók marginális helyzetbe kerültek. Például Hammerlik Rudolf és Zilizi Tihamér, akik később fölkerültek a KDH listájára. Ez jelzi kissé, hogy a KDH milyen játékot játszott, mert a listán elég hátrányos helyre tette őket. Nem hiszem, hogy olyanokat választottak, akik a magyarokat igazán képviselni tudják. Erről többet tudnának mondani neked azok, akik részt vettek a tárgyalásokon: Koncsol Laci bácsi, Simkó Tibor vagy a többiek. Közéjük úgy kerültem be, hogy Püspöki Nagy Pétert, aki Gyurgyík Lacival, Szőcs Ferenccel, Rajczy Lacival együtt ezen az alakuló ülésen főszerepet játszott, régóta ismertem. Úgy érezték, hogy annak alapján, hogy itt-ott írogattam az újságokba, és ismertebb vagyok, az MKDM-nek hasznára lehetnék. Akkor én úgy gondoltam: persze, itt-ott besegítek, de nem akarok én ebbe országos szinten belemenni. A mozgalom megalakulásakor be akartak venni az országos elnökségbe, de nem fogadtam el. Bugár Bélával ott találkoztam először. Valamihez hozzászólt, nem nagyon fogadták el, ezután visszatáncolt. Én eléggé aktívan felléptem annak érdekében, hogy független mozgalom jöjjön létre, főleg amiatt, amit vidéken tapasztaltam.

Ez még mindig nem okozott problémát az FMK-ban?

Nem. Ha az FMK-vonalat vesszük, én továbbra is jártam az FMK-gyűlésekre. Többek között ezért sem fogadtam el az MKDM ajánlatát az elnökségi tagságra. Úgy gondoltam, ha menni akar ez, akkor menjen, de nem akartam benne szerepet vállalni. Március utolsó hetében külföldi szolgálati úton voltam Németországban. Április hetedikéig kellett leadni a képviselőlistákat. Hazajövök vasárnap este, Misiék felkerestek. Elmondták, hogy az FMK jelöl képviselőnek. Hétfő reggel jövök be a gyárba, Turay Péter keres a VPN-ből: „Figyelj, magyarok is kerülnek a VPN-listára, és mi úgy gondoltuk, hogy téged elindítanánk.” Mondom Péternek, hogy ezt még meg kellene beszélni a többiekkel, és miért ne inkább Misi induljon, hiszen ő sokkal aktívabb volt. Ez meglepett engem. Erre két óra múlva felhív Rajczy Laci, hogy csinálják az MKDM-listát, és nincs emberük – nagyon szeretnék, ha vállalnám a jelöltséget jó elöl a listán. Otthon a feleségemnek elmondtam, hogy mit akarnak, ő ellenezte, hogy igent mondjak.

Mikor volt ez?

Április elején. Erre másnap jön a lévai járási KDH főnöke, hogy a zselízi KDH engem jelölt a KDH-listára. Azt mondta, esély arra, hogy jó helyre kerüljek. Közben megtudtam, hogy a hétvégén volt az FMK tanácskozása, ahol az országos testület valamilyen listájánál ismét szóba kerültem. Tehát mindegyik esetben mások jelöltek. Egyik este személyesen is megkerestek a KDH-sok, hogy írjam alá beleegyezésemet a jelölésembe. Mondom nekik: nem lehet, ezt meg kell még beszélni az FMK-ban. Hétvégén az MKDM főtitkára jött, hogy írjam alá a jelölésem. Mindenkit szorított az idő. Közben beszéltem Tóth Karcsival telefonon. Megegyeztünk, hogy az FMK-listán nem indulok, hanem aláírom az MKDM-listán való jelölésem, mert nekik van a legkevesebb emberük. Tehát azt aláírtam, végül is beleegyeztem a jelölésbe.

Ez volt az egyedüli ok, amiért nem az FMK, hanem az MKDM listáján indultál? Miként zajlott le ez a telefonbeszélgetés?

Az egyik legfontosabb ok az volt, hogy az FMK február táján már kezdte hivatalosan is liberális pártnak deklarálni magát, s ebben eltávolodtunk egy kicsit egymástól. Kilencven júliusában aláírtam a kilépésem, megköszönték az együttműködést, és sok sikert kívántak az MKDM-ben. Ugyanis miután megegyeztünk, hogy az MKDM-vonalat folytatom, áprilisban föltettem a kérdést: „Most mi legyen? Kilépjek-e az FMK-ból?” Úgy gondoltam, káros lenne, ha nagy dirrel-durral kilépnék, mert kikerülhetne a sajtóhoz, és az FMK-nak ártanék vele. A megegyezés úgy szólt, hogy a választások alatt formálisan még FMK-tag leszek, közben indulok az MKDM-listán az FMK beleegyezésével. Tőlük is meg kellene kérdezni, mert én javasoltam, hogy így legyen. Az FMK akkor még kistestvérének tartotta az MKDM-et. Valószínűleg az FMK is rájött arra, hogy a VPN–FMK-lista nem lesz olyan sikeres, mert akkor már lemenőben volt a VPN népszerűsége. Március-április táján már nagyobb volt a KDH népszerűsége. Abban az időben volt a pápalátogatás. Szóval a KDH felmenőben volt, és az FMK-sok valószínűleg úgy gondolták – most csúnyán fogom ezt mondani –, lesz egy emberük vagy szimpatizánsuk a másik oldalon is, és ez nem árt. Nem beszélve arról, hogy az MKDM-nek tényleg nem volt embere. Engem nagyon meglepett az, hogy mennyire előre kerültem a listán. A következő hét hétfőjén, azt hiszem két nappal a lista leadásának határideje előtt, Rajczy keresett kétségbeesetten: „Csáky úr (akkor még magázódtunk), óriási tévedés történt, ön fölkerült a listánkra, bent van a második helyen, a nyugat-szlovákiai kerületben talán az elsőn. De szerepel az FMK meg a VPN listáján is. Most akkor hogy van ez? Tisztázzuk, mert nem lehet két helyen indulni.” „Én úgy egyeztem meg Tóth Karcsival, hogy nem leszek az FMK-listán” – mondtam. Ő akkor felhívta Karcsit, és megegyeztek.

Hogyan kerültél fel a VPN-listára?

Előtte volt egy FMK-bizottság, ahol beválasztottak. Külföldön voltam, mások döntöttek rólam. Akkor volt az a szolgálati út, egy hét kiesett, és ez így ment két irányba. Sőt a KDH járási vezetősége által összeállított listán is rajta voltam. De a VPN-éről már Léván kihúztak, a KDH-éról pedig Pozsonyban. Akkor ilyen cseppfolyós állapotok uralkodtak. Nem voltak letisztulva a dolgok, kaotikus volt a helyzet, és nem voltak tisztázva a szervezeti játékszabályok sem. Aki jött, azt választották, tehát akit ismertek. Én úgy gondoltam, az első kétéves ciklusra vállalom a képviselőséget, amíg mások jönnek. Vidéki képviselőként segíteni akartam. Nem gondoltam, hogy a politika sűrűjébe kerülök.

Visszatérve a Karcsival folytatott telefonbeszélgetésedre: elmondta neked, hogy hányadik helyen indulnál a listájukon, ha akarnál?

Nem, azt hiszem, erről nem volt szó.

Nem is jelezte, hogy milyen esélyed lenne a parlamentbe való bejutásra?

Jelezte, hogy eléggé jó hely lenne – esélyes helyen lettem volna. Nem tudom, hogy ez mit jelent pontosan, hogy bekerültem volna-e. Ezen még soha nem gondolkodtam. Ami engem nagyon meglepett, hogy az MKDM annyira előre tett a listán. Közben kilencven decemberében volt egy nagygyűlés, melyet az FMK szervezett Léván, csak magyaroknak. Oda lejött a Duray Miklós is, aki akkor már kooptált képviselő volt. Arról a napról van szó, amikor majdnem kinevezték miniszternek. Valaki megadott egy címet és egy telefonszámot, amely állítólag Miklós apósának a telefonszáma volt. Meg kellett kérdeznem, hogy Miklós el tud-e jönni. Felhívtam. Egy úr jelentkezett – valamilyen rokona –, aki elmondta, nem tudja, el tud-e jönni Miklós, mert Prágába ment. Miklós azonban megjelent Léván a találkozó előtt húsz perccel. Duray Miklósnak én nagy tisztelője voltam. Mondtuk neki: azt hittük, hogy nem jön el, mert Prágába kell mennie. Akkor azt mondta eléggé idegesen: „Nem voltam sehol.”

Ki javasolta őt miniszternek?

Azt hiszem, ez FMK-s tipp volt, de ezt ők fogják neked pontosan megmondani. Tudom, hogy Čarnogurský ellene volt. Olvastam azt a szöveget – azt hiszem, a Szabad Újságban –, azt a jegyzőkönyvet, hogy ez miként hiúsult meg. Ki tudja, mit történt volna a szlovák–magyar viszonyban és a szlovákiai magyar politikában, ha az a dolog ott akkor máshogy sül el. Szóval Miklós eléggé ingerült és csalódott volt. Tehát nem volt a helyzet magaslatán annak ellenére, hogy ezek a napok akkor dinamikusak voltak. Ezen egy kicsit csodálkoztam is. Nagyjából emlékszem rá, hogy miket mondott. Nem volt rossz szöveg. (…) Léván valóban volt egy fáma, hogy úgy kerültünk mi hárman, Zoller Misi, Dolník Erzsi és én három pártba, mert elosztottuk egymás között a pártokat. Ez nincs teljesen így, de van benne némi igazság. Tényleg volt ilyen, hogy valamikor február végén, március elején meghívást kaptam Pozsonyba a Csemadokba, az Együttélés előkészítő ülésére is. Akkor én azt mondtam: „Álljon már meg a menet! Én belekeveredtem az FMK-ba, az MKDM-nek aktívan segédkeztem – nem kellene nekem több pártot alapítanom.” Különben sem tartom jónak, hogy errefelé menjen az egész, hogy gomba módra elszaporodjanak a pártok. Nem mentem el, de összehívtam a társaságot, és beszélgettünk erről. Az tény, hogy a kilencvenes választási kampányban nagyon sok helyen voltunk együtt. Az is tény, hogy később már – úgy április táján –, amikor tudtam, hogy ki fogok lépni az FMK-ból, jelölnöm kellett magam helyett valakit a központi ügyvivői testületbe, és én Zoller Misit jelöltem. Persze olyan megegyezés alapján, hogy maximálisan együtt fogunk működni, mint ahogy ez végül is megtörtént. Kilencvenben többször megtörtént, hogy a VPN, az FMK és az MKDM–Együttélés koalíció kampánygyűlése közös volt. Én mindenütt azt javasoltam, hogy az MKDM–Együttélés koalícióra szavazzanak. Ha ezzel valaki nem ért egyet, akkor még egy tisztességes választás van, a VPN–FMK koalíció. Misi is ugyanezen a véleményen volt, de ő fordított sorrendet mondott. Így jártuk végig a lévai járást. Ismertek bennünket, és olyanok is csatlakoztak hozzánk, akik a környéken elismertek voltak, például Újváry László, Gerő János és mások.

Meddig tartott ez az idillikus időszak, amíg az együttműködés jónak volt mondható a három párt képviselői között?

Azt hiszem, különbséget kell tenni a központi és a helyi szint között. Helyi szinten nálunk kilencvenkettőig. A nyelvtörvényről való szavazás után egy nappal Misi feljött, és azt mondja: „Te, ne haragudj, de nem értem, miért szavaztál ellene. Nem értek veled egyet.” S akkor leültünk, és megbeszéltük, hogy mi van. Én mondtam a magamét, és ő is mondta a magáét. Ő több dolgot nem tudott pontosan, ezért elmondtam neki a háttérben történteket is. Nem győztem meg teljesen. Azt mondta, hogy most már elfogadhatóbb, de akkor is úgy érzi, hogy meg kellett volna szavazni a törvényt, mert válsághelyzet volt. Tehát ilyen hangsúlyeltolódások mindjárt kilencven őszén voltak. De helyi szinten ezek nem voltak komolyak. Központi szinten más volt a helyzet.

Az, hogy központi szinten támadtátok egymást, nem volt kihatással a helyi csoportokra?

Biztos, hogy hatással volt, de mi le tudtunk ülni, és meg tudtuk egymással beszélni a dolgokat. Annak ellenére, hogy az FMK politizálásával szemben nekem is voltak fenntartásaim, mindezek ellenére úgy éreztem, hogy kilencvenkettőben meg kellett volna csinálni a hármas koalíciót. Kilencvennégyben talán volt némi szerepem abban, hogy a Magyar Koalíció létrejött. Főleg azért, mert éreztem és tapasztaltam, mekkorát hibáztunk kilencvenkettőben. Kilencven és kilencvenkettő között az volt a véleményem, hogy nincs más út, mint a VPN-nel való valamilyen együttműködés. Én szerettem volna, ha a VPN tovább megy, de a VPN megszűnt. Előre lehetett látni, hogy az ODU nagyon furcsán fogja végezni, végül nem is vállalták fel a koalíciót az FMK-val. Nem tartottam helyesnek, hogy az FMK-MPP csak úgy „ott maradjon”, és egymással szemben álljunk. Még akkor sem, ha a kilencvenkettes választási kampányban már voltak komoly durvaságok. A zselízi Csemadok-találkozón csúcsosodott ki az egész. Azt mondták a szervezők: mivel választási kampány van, mindegyik pártnak adnak két-három percet. Az Együttélésből azt mondták, hogy beszéljek én. A másik oldalon pedig Misi beszélt. Felmentünk, és akkor Misi megkérdezte, hogy ki kezdjen. Mondtam neki, ő, hiszen ő a kormánypárti. Ő nem ellenkezett, és ugye másodiknak mindig könnyebb beszélni. Tehát én is egy kicsit rájátszottam, én sem voltam mindig teljesen tiszta. Azzal, amit mondtam, kicsit befűtöttem neki, mint kormánypártinak. Ilyen rövid idő alatt persze túl sokat nem lehetett elmondani. Az egészből az jött ki, hogy a mi oldalunkra billent a mérleg nyelve. Ebből aztán némi harag lett közöttünk – nem az én részemről.

Miben látod a fő okát annak, hogy kilencvenkettőben nem jött létre a hármas koalíció? Volt-e az MKDM-en belül ennek valós támogatottsága vagy csak egy kisebbség akarata volt ez?

Az MKDM-nek még kilencvenkettőben sem volt egyértelmű vonalvezetése. Püspöki Nagy Péter kilencvenben a választások után küldött egy meghívót, hogy találkozzunk a Csemadok székházában a folyosón, és beszéljük meg, hogy hol fogunk majd összeülni. Egy parlamenti párt a kulturális szövetség folyosójára hívta meg tárgyalni megválasztott parlamenti képviselőit. Tehát akkor ennyire improvizált volt minden. Kilencven-kilencvenegyben úgy történt minden, ahogy Péter mondta. Kálmán bácsi már idős volt. Leváltása után jött Béla, aki fiatal volt még, és Prágában volt képviselő. Itthon nem nagyon voltak emberek. Én nagyon sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy komoly döntéseket kellett meghozni. A legkeményebb helyzet talán kilencvenegy áprilisában volt, amikor le kellett váltani Mečiart. Ezek voltak azok a momentumok, amelyek mint egy örvény, bevittek a politikába. Egyszerűen nem volt más választásom. Elmentem a parlament elnökségének ülésére. Ott volt a televízió, a nemzetközi sajtó. Azt kérdeztem magamtól: most akkor mi legyen? Kiéleződtek a dolgok. Végül is a mi támogatásunk nélkül nem lehetett volna véghezvinni a leváltást. Ilyen improvizációk sora volt az egész, így formálódott az egész társaság. Kilencvenkettőben nem volt az MKDM-nek vonalvezetése, egyértelműen az Együttélés diktált. Én emlékszem két-három olyan kampánygyűlésre, ahol a Dobos Lacival voltam. Laci elég jó kapcsolatot alakított ki velem. Már a nyolcvanas évek közepén volt egy lévai beszélgetésünk, amikor mint írót hívtuk meg. A vacsora után, éjfél előtt indult el a vonatra. Mondta a többieknek, „ti csak menjetek, mi még sétálunk még egyet”. Így beszélgettünk Léván nagyon hosszan a betiltott Dobossal. Ez így megmaradt bennem, és ettől kezdve Lacival közeli kapcsolatba kerültem. Sokaknak talán több dolog nem tetszik, de Laciban sok tisztelni való is van. Neki mondtam többször ebben a kampányban, hogy nem volt szerencsés dolog nem megkötni a hármas koalíciót. Tudom, ő volt az, aki végül is a tárgyalásokon azt mondta Miklós nyomására: „Ám ne legyen.” Nagyon tartott tőle, hogy nem lesz meg a hét százalék. Laci szerintem el tudta volna fogadni a hármas koalíciót. Biztosan kemény feltételekkel, de belement volna. Nem azért, mert meg akarta csinálni, és nem azért, mert az FMK-t szerette, hanem azért, mert nem akart testvérháborút. Akkor tényleg az volt a kérdés, hogy mi van, ha senki nem fut be a kettő közül. Ez az, amitől ő tartott. Többször megkérdezte a kampányban is, hogy meglesz-e a hét százalék. Mondtam, hogy szerintem nyolc százalék is meglesz, de az utolsó pillanatig nem lett meg. A választás napján egy nagy EDU-összejövetel volt Budapesten. Antallék akkor megerősödtek. A Vendégházban voltunk fönt, ott volt a hivatalos program. Ott találkoztam először személyesen Helmut Kohllal. A választások második napján, szombaton tértünk haza a Bugár Bélával. Az autóban hiába hallgattuk a híreket, nem voltak még eredmények. Fél hét körül érkeztünk meg, vacsoráztunk, majd beültünk a tévé elé. Akkor már mondták az eredményt – az első összesítésben 7,6 százalékunk volt. Felugrottunk, és egymás nyakába borultunk, hogy megvan! Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nekünk sem volt mindegy.

De ebből még mindig nem derült ki számomra, hogy végül is miért nem jöhetett létre kilencvenkettőben a hármas koalíció?

Nagyon egyszerű. Az Együttélés kemény magja nem akarta. Kilencven-kilencvenkettő között a szlovákiai magyar ellenzéki politika meghatározója Duray Miklós volt. A jelenlegi helyzet egyik problémája éppen az, hogy nincs vezéregyéniség. Tehát most úgy sodródik az egész. A kilencven–kilencvenhárom közötti időszak egyébként a nagy elméletek kora volt. Emlékszem, hogy volt az autonómiáról kerekasztal, több találkozó, szövetségi alkotmány előkészítése, rádióban kerekasztal, a szlovák alkotmányról kerekasztal stb. Benne voltam én is a Dubček-bizottságban, amely a szövetségi alkotmányon dolgozott. Ez olyan hektikus, eufórikus időszak volt. Volt ugye az az FMK-megfogalmazás, hogy „csak kormányban, csak nagy párt részeként lehet eredményt elérni, s azt kell csinálni, ami kilencvenben bejött”. Az Együttélés azt mondta, csak ellenzékből lehet eredményesen politizálni. És még egy dolgot megfogalmazott Miklós: az „egységes politikát”. Végül is mindig egy párt létrehozására törekedett. Azért az MKDM alatt is vágta a fát, amikor csak lehetett. A fő dolog számára az volt, hogy az MDF-kormányra támaszkodva a lehető legerősebb autonóm pozíciót tudja kiharcolni. Nem volt tekintettel mások véleményére. Ha megnézzük a kilencven–kilencvenkettes időszakot, az FMK és az MKDM–Együttélés koalíció között komoly viták voltak. A törés megvolt a nyelvtörvénykor vagy már előtte is, és ez így ment tovább. Ezt valószínűleg köztük kellene tisztázni. Nem beszélve arról, hogy Miklósnak személyes kifogásai vannak több emberrel szemben is, nemcsak az FMK-sokkal szemben. Valószínű, ő arra gondolt, hogy egyszer s mindenkorra le kell a számolni a belső ellenzékkel. Szerintem ez volt a legfőbb oka annak, hogy nem jött létre a hármas koalíció.

Mennyire volt szerepe ebben az akkori magyar kormánynak? Mennyire támogatta Duraynak ezt a törekvését, illetve nem inspirálta őt?

Eléggé támogatta, de nem hiszem, hogy inspirálta. Miklós többé-kevésbé autonóm módon tevékenykedett, habár biztos, hogy nagyon erős együtthatás volt. Sokan mondták erre a kilencven–kilencvenhárom közötti időszakra – biztosan hallottad is –, hogy nem Antall befolyásolta Durayt, hanem Duray Antallt. Ez azért egy erős túlzás, de tény, hogy Antall kikérte mások véleményét. Az enyémet is egy-két esetben, de nem hiszem, hogy nagyon hagyta volna magát befolyásolni. Biztos, hogy megértő volt, és ha valamit mondtunk, igyekezett pozitívan viszonyulni hozzá. De azt, hogy befolyásolni hagyta volna magát lényeges dolgokban, az túlzás. Tagadhatatlan, hogy támogatást kaptunk. Kilencvenkettőben nem lett volna meg a 7,6 százalékunk, ha nincs magyar mediális támogatás. Duray Miklósról portréműsort közöltek, többször megjelent a Panorámában. Mi is megjelentünk néhányan, többek között én is. Tehát volt némi támogatás Magyarországról. Nem is beszélve arról, hogy egyéb játszmák is voltak, például megjelent egy hír, hogy az „FMK nem indul a választásokon”, meg voltak hasonló zöngék. Ha jól emlékszem, az akkori csehszlovák kormány tiltakozott is hivatalosan, diplomáciai úton. (…)

Mennyire befolyásolta Duray Miklós viselkedése a két mozgalom – az MKDM és az Együttélés – szövetségi politikáját?

Eléggé, bár ez inkább az Együttélésben érvényesült. Én az MKDM-ben kilencvenkettőtől vagyok elnökségi tag. Már a fél világ az MKDM alelnökének tartott, és nem voltam az. Láttam, hogy szükség van arra, hogy néhány ember dolgozzon – így sodródtam egyre beljebb a politikába. Én végig a szlovák parlamentben voltam, ahol sokkal intenzívebb politizálás közepébe kerültünk. Itt forrt az egész. Prága sterilebb volt, meg persze nagyobb: ott voltak a csehek, európai politika stb. Itt meg ez a kis nacionalista „kondér”. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy folyamatosan improvizálni kellett, így nem nagyon voltak átgondolva és megbeszélve a dolgok. A harmadik elem, hogy voltak politikai döntések, amelyeket az Együttélés úgy hozott, hogy előtte megbeszéltük. Ilyen értelemben befolyásolta Miklós a történéseket. A szlovák parlamentben inkább Dobos, Szabó Rezső, Rózsa, Bauer Edit – ez a társaság csinálta az Együttélés politikáját. Azt hiszem, hogy az Együttélésben is jelentős súlyt kapott ez a napi politizálás. Miklós csak néha szólt ebbe bele, kilencven és kilencvenkettő között nem annyira. Kilencvenkettő után már igen. Egy beleszólásról tudok: a szlovák alkotmány elfogadásakor főleg az ő hatására nem mentünk be szavazni. Az MKDM véleménye az volt, hogy be kell menni, és „nem”-mel kell szavazni. Utána kilencvennégy tavaszán Mečiar leváltásánál nagyon intenzíven játszott Miklós, ott nagypolitikát akart csinálni. Ezt néhány ellenzéki máig a szemünkre veti. Emiatt voltak bizalmatlanok irányunkban. Valóban volt egy olyan időszak, amikor egy-két képviselőjét nem engedte be szavazni vagy kérte, hogy külön frakcióülés legyen az Együttélés részére, és ne szavazzanak úgy, ahogy később szavaztak. Sőt kilencvennégyben a Moravčík-kormány idején néhányan az ő hatására nem szavazták meg az első körben a táblatörvényt. Harna Pista akkor jelentette ki, hogy aki nem tud kompromisszumot kötni, az menjen terroristának. Ez volt az oka annak, hogy Pista nem lett képviselő. Ezt azért mondom, mert kérdezted, hogy mennyire befolyásolta Miklós a koalíciós pártokat. Ő saját maga körül is eléggé tisztogatott. (…)

Az MKDM korai évei

Ez azt jelenti, hogy nem volt egy alapszabályzat, amely alapján a pártszervek meghozták a döntéseket?

Formálisan volt. Nem voltam elnökségi tag, de tudom, hogy az elnökségi üléseken mindenkiben volt pici kisebbségi érzés Püspökivel szemben. Püspöki azt mondta: „Ez kell. Ki van mellette?” A többség mellette volt. Formálisan demokratikus volt az egész, a megalakulásról szóló szavazás is demokratikus volt. Valamikor kilencven őszén már volt néhány összejövetel, ahol vita kerekedett. Péter mondott valamit, és valaki visszaszólt. Tehát már kilencven őszén volt néhány választmányi ülés, ahol megjelentek a kemény ellenvélemények, és veszekedésekre került sor. Kilencven őszén, kilencvenegy tavaszán olyan helyzetek voltak, ahol nagyon szégyelltem magam. Például volt egy országos választmányi ülés kilencven szeptemberében a Duna utcán. Az elnökségi asztal, mint egy barikád. Az egyik oldalon Püspöki Nagy Péter foglalt helyet. Az elején azt mondta: „imádkozzunk mint keresztények.” Aztán elmondott egy politikai vagy egyéb szöveget. Ez a Duna utcai ülés olyan veszekedésbe torkollott, hogy csak néztem, mi van. Ilyen több is volt, például Újváron és Léván.

Szeptemberben miről folyt a vita? Mik voltak az MKDM központi problémái?

A lényeget pontosan tudom. Péter vezetni akarta az MKDM-et, mégpedig úgy, hogy: „Én megmondom két hónapra, mit kell tenni. Azt megcsináljátok, aztán visszajövök Pestről. Ellenőrizzük, és megint megmondom, hogy mit kell tenni.” Az ő filozófiája az volt, hogy nem kell nagy konfliktusban lenni a kormánnyal, nem kell túlságosan ellenzéki politikát folytatni. Ha lehet, meg kell próbálni konstruktívnak lenni. A kilencvenes állapotokhoz képest nem is volt buta ötlet. Püspöki, és rajta kívül még néhányan úgy vélték – sokáig Farkas Pali is úgy gondolta –, hogy minekünk nem kell nagyon politizálnunk, mert minket a falusi nép úgyis megválaszt. Az MKDM tehát csendesen elvegetálhat. Még egy dolgot el kell mondani Péterről. Szerette a pénzt. Tehát ő annak alapján, amit az előbb mondtam, nagystílűen próbálta vinni a saját dolgait is. A választási kampányban is eléggé megfizették az előadásait, az útjait. Béla nagyon sokszor utazott vele sofőrként, és jó viszonyba kerültek. Az, hogy később Bélát jelölték elnöknek, az ő befolyásának köszönhető. Az emberek azzal álltak elő, hogy székház vagy iroda kellene, és kellene valamilyen tervszerű tevékenykedés stb., Péter azonban mindent leintett, és ezt nem mindenki fogadta el. Nem beszélve arról, hogy később a kassaiak – egy értelmiségi társulás, amelyik az MKDM-et csinálta, egy része képviselő volt Prágában – megpróbálták ilyen klasszikus konzervatív párttá átformálni az MKDM-et. Ezért 1994 tavaszán Galántán néhányukat kizárták. Én nem szavaztam – igaz, mint képviselőnek, nem is volt szavazati jogom. De nem értettem egyet azzal, hogy négyüket kizárták a pártból. Ők aztán megpróbáltak engem az akkor szerveződő Magyar Néppártba beszervezni. Többször megkeresett Popély és Szőcs, aztán voltam egy előkészítő összejövetelen is, ahol ott volt Gyurcsik Iván is az Együttélésből. Egy tisztább, talán nemzeti magyar pártot akartak, velem is számoltak, de én nem mentem bele annak ellenére, hogy nyíltan megmondtam nekik is és az elnökségnek is, hogy nem értek egyet azzal, hogy az MKDM-ből embereket így „szánkáznak ki”. Csúnya dolog volt az akkor. Ott is megint Péter játszott főszerepet. Pontosan láttam, hogy mondták néhányan: „Ne most, még ne most.” „De most kell!” Felállt, és azt mondta az embereknek, hogy ezek eretnekek, ezek azt akarják, hogy szétessünk. Ezzel lehetett hatni az emberekre, és a túlnyomó többség megszavazta a kizárást. Péter szavának akkora súlya volt.

Próbáljuk meg sorra venni a közgyűléseken történteket!

Fejből nem tudom mindet, mert nem vagyok nagyon elragadtatva a pártpolitikától, és nem is nagyon érdekel ilyen szempontból. Próbálom ezt folyamatában látni. Kilencvenegy januárjában vagy februárjában a dunaszerdahelyi közgyűlés sorrendben a harmadik vagy negyedik közgyűlés volt. Az MKDM akkorra belső válságba került. A lényeg az volt, hogy marad-e Péter vagy sem, marad-e Péter-vonal vagy sem. Ott már nagyon kiéleződtek a dolgok. Ezt Péter úgy állította be – és nem minden alap nélkül –, hogy az Együttélés szét akarja verni az MKDM-et. A lényeg az, hogy úgy érkeztem meg Dunaszerdahelyre, hogy parlamenti képviselőként nem kaptam meghívót a saját pártom közgyűlésére, a küldötteket is őrző-védő kft. fogadta.

A többi képviselő sem kapott meghívót?

Senki, kivéve az elnökségi tagokat. Nekem viszont Szőcs, az akkori alelnök küldött meghívót. Ő megpróbálta ezt a helyzetet normálisabbá tenni. Tény, hogy akkor folytak a viták arról, hogy mennyire önálló az MKDM politikája, és mennyire függ az Együttéléstől. Én azt hiszem, hogy Szőcs és a kassaiak megpróbálták közelíteni az Együttéléshez. Ilyesmi a gyengébb számára mindig veszélyekkel jár. Szerintem az MKDM volt olyan nagy és „nehézkes”, hogy nem lehetett volna csak úgy felfalni. Püspöki Nagy Péter meg a többiek attól tartottak, hogy az Együttélés be akar minket kebelezni, és hogy ennek Szőcs meg Noviczky meg Magyar Feri bácsi a szószólói. Abban az időben voltak az MKDM és az Együttélés vitái is. Ők viszont azt mondták, hogy ilyen vitákat nem kell és nem szabad folytatni, próbáljunk meg normális párttá szerveződni. Tény, hogy Kálmán bácsi is hajlott néha errefelé, tehát több esetben nem nagyon támogatta Pétert, ezért egy belső elnökségi ülésen eléggé „puccsszerűen” leváltották, amire nem volt mandátumuk. Engem megdöbbentett, hogy fél évvel az első szabad választások után egy állítólag demokratikus párt közgyűlésére, a saját pártoméra, először nem kapok meghívót, másodszor rendőrök fogadnak: városi rendőrök, zöld ruhás rendőrök meg valami őrző-védő kft. Mutatom a képviselői igazolványom, mellyel az országban mindenhova beengednek, ide azonban nem. Jön egy csomó ember – vagy hatan –, és mondják: „Itt az én cédulám (ilyen névre szóló belépési valami, amivel lehetett szavazni is), menj be ezzel, ne hülyéskedj! Majd én kint maradok, te pedig menj be!” Elutasítottam. Most miért mondanám én, hogy engem Lőrinc Jóskának hívnak?! A saját pártomnál? Ne vicceljetek! – mondtam én. Mikor megkezdődött a gyűlés, először szavaztak, hogy a képviselőket be kell engedni. Mi addig kint beszélgettünk néhányan. Utána kijöttek értünk, hogy „képviselő urak, tessék befáradni”. Mindenki bement, kivéve engem. Én Gyurgyík Lacival, András Károllyal átmentem a szomszéd cukrászdába, ott hosszasan elbeszélgettünk a demokráciáról és sok mindenről. Többek között arról is, hogy mi az, ami itt történik. Majd beültem a kocsimba, és hazamentem. Tehát én nem voltam bent. Érdekes módon, állítólag évek múltán, egyik országos választmányon még mindig felhozták, hogy nem volt szép tőlem, hogy nem mentem be. Itt nagy viták voltak, és Pétert nyilvános szavazással újraválasztották, és majdhogynem változatlan formában újraválasztották az elnökséget is, Kálmán bácsit szintén. Ezek után már a sajtóban is megjelentek a polémiák: nyilvánvaló volt, hogy az MKDM-en belül zűrök vannak. El kell olvasni, hogy mit írt a Noviczky meg Magyar Feri bácsi. Azt írták – amennyire én visszaemlékszem –, hogy ez így nem párt, ezt így nem lehet csinálni, el kell indulni egy szerveződés útján, ellenkező esetben fel fogunk morzsolódni. Állítólag Farkas Palit küldték el, mint egyik elnökségi tagot, Kassára, hogy egyezkedjen velük. Akkor még nem voltam alelnök. Állítólag egyezkedett is velük, de nem tudtak megegyezni. Voltak olyan hangok is, hogy megegyeztek, de nem tartották be. Ettől függetlenül ez így ment tovább, mígnem Galántán kilencvenegy májusában kizárták őket a mozgalomból, és kivezették őket a teremből. Azon az ülésen már ott voltam, de szavazati jog nélkül, mert a képviselők nem kaptak szavazati jogot.

Ez Püspöki „rendezésében” történt?

Igen. Püspöki furcsa volt, mert előtte imádkozott, aztán fölheccelte ellenük a tömeget. Amikor ők azt mondták, hogy ehhez nincs joguk, akkor a négy képviselőt a saját őrző-védő fogdmegeivel kivezettette a teremből, amire még a kommunista rendszerben sem nagyon volt példa. Akkor fogtam magam, és tiltakozásom jeléül én is kimentem a teremből. Szőcs Feriék meg Magyar Feri bácsi és Popély Gyula, aki kint volt – valamilyen más rendezvényen, tehát nem az MKDM-konferencián –, ezt úgy értelmezték, hogy én is otthagyom az MKDM-et. Én nem akartam otthagyni az MKDM-et, és nem gondoltam, hogy egy Magyar Néppárt oldja majd meg a problémát.

Annak ellenére, hogy szerinted manipulált volt ez a galántai közgyűlés, a szavazás rendben folyt?

A szavazás az legitim volt. Egy dolog vitatható, hogy az akkori alapszabályzat nem ismerte a kizárást. Először kizárták őket, aztán megváltoztatták az addigi alapszabályzatot, hogy lehessen kizárni. Úgy érzem, ezek „mečiarista-trükkök” voltak. Noviczky és Magyar Feri bácsi szót kaptak, fel is szólaltak, de rosszul, indulatoktól fűtötten. Én azt hiszem, hogy egy normális pártban nem az a megoldás, hogy kizárok valakit, hanem leülök vele, és megtárgyaljuk az ügyet. Mondd el, mik az érveid, én elmondom a saját érveimet, és döntsön a többség. Valahogy így kellett volna ezt csinálni.

Ezután volt az ominózus elnökségi ülés, ahol Janicsot leváltották?

A közgyűlés véget ért, a résztvevők hazamentek, engemet is beleértve. Akkor az elnökség összeült, és ott Kálmán bácsi erős kritikát mondott. A részleteket azoktól kellene megkérdezni, akik ott voltak, én csak az elbeszélések alapján tudom, hogy mi történt. Péter ezt kikérte magának, és felheccelte az elnökséget is, mire azok megszavazták Kálmán bácsi leváltását. Nekem máig furcsa, hogy ilyen elnökségi tagokkal ülök egy elnökségben. Megszavazták az elnök leváltását, és kikiáltották Bélát elnöknek, amire az alapszabály szerint nem volt joguk, de hát ez most már „passzé”. Ekkor Farkas lett az alelnök, aztán másfél hónapra rá volt egy másik országos választmány. A választmányi ülés után összeült az elnökség, ahol én megint nem voltam ott. Ott viszont már Farkas robbantott Püspökivel szemben. Akkor már eléggé Püspöki-ellenes volt a hangulat. Püspöki beleegyezett, hogy távozik, de egymillió koronát kért az imanapokat szervező iroda számára, amelyet ő felügyelne. Ezzel nem tudott egyetérteni az elnökség. Péter erre azt mondta: „Vagy ezt fogjátok csinálni, vagy lemondok.” Állítólag Farkas Pali volt az, aki azt mondta, akkor fogadjuk el a lemondást.

Mit jelentett az MKDM számára Püspöki távozása?

Én azt hiszem, hogy Péter azt a meghatározó szerepet azért tudta eljátszani, mert az MKDM-nek nem volt hatékony vezetése. Ezután nyilvánvalóvá vált az űr. Maradt Bugár Béla, aki Prágában volt, és tapasztalatlan volt. Egyre inkább kezdtek sűrűsödni a dolgok. Főleg kilencvenegy őszén, kilencvenkettő tavaszán, amikor érződött az ország válsága. Tehát elég jelentős űr maradt Péter után, és sokat kellett rögtönözni. Ez befolyással volt az én személyes sorsomra is. A történések behoztak ide engem, muszáj volt valamit csinálni. Főleg Mečiar leváltása, az volt kemény dió. Az MKDM klubja a szavazás előtt összeült, és megbeszélte a dolgot. Az Együttélés klubja is így szavazott. Tehát nem nagyon voltak testületi döntések, mint később. Eléggé amatőr módon működött ez akkor.

Újabb lehetőség és újabb kihívás

Egy folyóirat megjelenése mindig komoly kulturális esemény egy nemzeti kisebbség életében. Arról tanúskodik, hogy a közösség újra szellemi értéket hozott létre. Ennek az eseménynek a rangját csak növeli, ha olyan kiadvány kerül a nagyközönség elé, amely több évtizeden keresztül hiányzott a kulturális és szellemi életünkből.

A Fórum Társadalomtudományi Szemle ilyen folyóiratnak számít. Közel öt évtizede nincs megfelelő szakmai fóruma a szlovákiai magyar tudományosságnak. A hatvanas évektől kezdődően komoly próbálkozások voltak arra, hogy létrejöjjön egy tudományos folyóirat. A nyolcvanas években megjelenő Új Mindenes Gyűjtemény évkönyvszerű formájában valahol ezt a lehetőséget kereste, és próbálta pótolni egy rendszeresen megjelenő folyóirat hiányát. A kilencvenes évek elején ez a sorozat is megszűnt. Hasonló hiánypótló szerepet töltött be az 1989-ben Budapesten megjelent Régió c. szakmai lap, amely külföldről próbált publikációs lehetőséget teremteni elsősorban a szlovákiai magyar társadalomtudományi és kisebbségtudományi tanulmányoknak, közleményeknek. Hiánypótló szerepük volt a napi és heti lapokban megjelent, főleg a tudományos népszerűsítést szolgáló írásoknak, a tudományossággal foglalkozó vitáknak. A szakmai írások megjelentetésében komoly szerep hárult az irodalmi-kulturális folyóiratainkra, amelyek annak ellenére, hogy nem tartozott a szűken vett arculatukba, mindig megtalálták a módját annak, hogy megjelentessék a legfontosabb tanulmányokat, recenziókat, kutatási eredményeket (Irodalmi Szemle, Kalligram, Katedra).

Ezekre az előzményekre, hagyományokra és szakmai hozzáértésre alapozva indítjuk útjára a Fórum Társadalomtudományi Szemlét.

A szlovákiai magyaroknak, mint a legtöbb nemzeti kisebbségnek, a legjelentősebb tartaléka a szellemi életében rejlik. Gondolatok születhetnek állami támogatás nélkül, sőt hatalmi akadályoztatás ellenére is. Gondolatot általában nem a hatalmi helyzet, hanem az egyén teremt. Környezete ösztönözheti, illetve megpróbálhatja visszafogni ebben, de helyette nem cselekedhet.

A Fórum Társadalomtudományi Intézet e folyóiratával ösztönző környezetet szeretne teremteni szellemi és tudományos életünknek.

A kiadvány több célt tűzött ki maga elé. Mindenekelőtt teret kíván biztosítani a szlovákiai magyar értelmiség minden jelentős gondolkodói teljesítményének. Lehetővé kívánja tenni minden fontos tudományos kutatás közzétételét, amely a szlovákiai magyarsággal, a szlovák-magyar viszonnyal, a szlovákiai magyarok kultúrájával és a nemzeti kisebbségek kérdéskörével foglalkozik, illetve Dél-Szlovákia sajátos problémáit vizsgálja. De nem zárkózik el olyan közéleti és szakmai kérdések boncolgatása elől sem, amelyek kívül esnek a hagyományosan értelmezett nemzetiségi kérdéskörön. Folyóiratunk az egyes tudományszakok közti információcsere, az interdiszciplinaritás eszközévé kíván válni. Olyan szellemiséget szeretne kialakítani, amelyben nem zárkóznak önmagukba a társadalomtudomány egyes diszciplínái, hanem művelőik a többi tudományszakot is ösztönözni szeretnék. Ugyanis sem kisebbségi életünk, sem maga a kisebbségi kérdés, de a szlovák-magyar viszony és a regionalizmus legtöbb kérdése sem olyan, amely például csak a szociológia, vagy csak a néprajz, esetleg a közgazdaságtan, vagy a történelem, egyszóval a társadalomtudományok csak egy diszciplínájával közelíthető meg.

Fontos feladatunknak tekintjük, hogy fóruma legyünk a szlovákiai magyar tudományos műhelyek eredményeinek. A folyóirat szerkesztőbizottságát is ennek a szándéknak megfelelően állítottuk össze, és a lapban minden esetben feltüntetjük, hogy melyik kutatócsoport, alapítvány, intézmény ösztönzésére, illetve támogatásával születtek meg a tanulmányok, írások.

Közéletünkben oly ritkák a szakmai viták, mint a fehér holló. Ezért szeretnénk szakértői véleményeket közölni a bennünket foglalkoztató legfontosabb gondokról, teret adva a vitáknak, egyazon probléma többszempontú megvilágításának. Szeretnénk továbbá magyarul közzétenni olyan szlovák (vagy más) nyelven megjelent írásokat, amelyek a magyar olvasóközösség érdeklődésére is számot tarthatnak, illetve szeretnénk felhívni a magyar olvasóközönség figyelmét a szlovák tudományos élet legjelentősebb teljesítményeire. Ezért a könyvismertetések rovatban olyan tudományos munkákat kívánunk bemutatni, amelyek mind a szlovákiai magyar, mind pedig a magyarországi szakmai közvélemény számára érdekesek lehetnek, de igyekezni fogunk hírt adni a legfontosabb konferenciákról és vitákról is.

Hosszú idő után (talán azt is mondhatnánk, hosszú előkészületek után) jeleneik meg ez a folyóirat, ennek ellenére egy új lapról van szó, amely nyilvánvalóan segítségre, hasznos tanácsokra, ösztönző támogatásra szorul. Arra kérnék mindenkit, hogy írásaival, tanácsaival, észrevételeivel járuljon hozzá a folyóirat színvonalának emeléséhez.

Gyurgyík László: A szlovákiai vegyes házasságok demográfiai vonatkozásai 1949-től napjainkig

A csehszlovák statisztikai hivatal által közzétett kiadványok a vegyes há-zasságokra vonatkozóan kétféle adatsort tartalmaznak. A legrészletesebb adatforrást a népmozgalmi adatokat éves bontásban feldolgozó – 1949-től folyamatosan megjelenő – kiadványok (Pohyb obyvatelstva v republice Čes-kosloven-ské v roce…..) jelentik. Ezekben a kötetekben megtalálhatók a házas-ságkötések és a válások száma nemzetiségi bontásban, valamint a születési adatsorok, a szülők nem-zetiségének feltüntetésével. A népmozgalmi adatokat közzétevő kiadványok struk-túrája 1991-ig többé-kevésbé változatlan. Csehszlovákia felbomlása óta a Szlo-vák Statisztikai Hivatal csak igen korlátozott mértékben hoz nyilvánosságra nem-zetiségi adatokat, így a vegyes házasságokkal kapcsolatos változá-sokról 1992-től napjainkig nincsenek információink.
A másik adatbázist a tízévenként megtartott népszámlálások nemzetiségi adatai jelentik. Az 1980. és az 1991. évi kötet a családok nemzetiségi összetételére vo-nat-kozó adatokat is közöl. A csehszlovák statisztikák az egyén nemzetiségét önbevallása alapján rögzítették, nem tudakozódtak senki anyanyelve iránt, csupán nem-zetiségi hovatartozására kérdeztek rá. A születési adatsorok a gyermekek nem-ze-tiségét az anya nemzetisége alapján rögzítik.
A vegyes házasságok vizsgálata során (1) több tényezőt is figyelembe kell vennünk: az ország nemzetiségi összetételét, az ott élő nemzetiségek etnikai térszerkezetét, valamint azt, hogy az egyes nemzetiségek “őshonosak”-e vagy bevándorlók a vizsgált területen.
Egy ország lakosságának nemzetiségi összetétele meghatározza a vegyes há-zas-ságok arányát, az egyes etnikumok térszerkezetének jellemzői (kompakt, vegyes vagy szórvány jellegű) pedig közvetlenül befolyásolják azt. A bevándorló etni-ku-moknál – a többi mutató hasonlósága mellett – a heterogámia mértéke magasabb, mint az őshonos nemzetiségeknél. További fontos mutatók, amelyekre itt most nincs módunkban részletesebben kitérni – a társadalmi és településszerkezetbeli sajátosságok, felekezeti megoszlás stb. -, szintén figyelmet érdemelnek.

A vegyes házasságok számának évenkénti alakulása 1949-1991 között

Ahhoz, hogy a vegyes házasságokról a jelzett időszakban megfelelő képet nyerjünk, négy nemzetiség – szlovák, cseh, magyar, ukrán (ez utóbbi évtizedeken át egy kategóriában szerepelt a rutén nemzetiséggel, olykor orosz vagy orosz és ukrán név alatt) – adatait kell részletesebben megvizsgálnunk (1. táblázat). A népszámlálási kimutatásokban szereplő többi etnikum vagy annyira kis lélekszámú, vagy oly rövid ideig szerepelt külön etnikumként, hogy részletes elemzésük lehetetlen. Közülük csupán a német és lengyel nemzetiség száma éri el a néhány ezer főt, de lélekszámuk az egyes népszámlálások között is oly mértékben ingadozott, hogy igen nehéz lenne ebből az adatsorból használható információkat nyerni. Másrészt az 1991-ben először feltüntetett roma etnikumról ilyen vonatkozásban ez az első és egyetlen információnk.
A demográfiai adatszolgáltatás a második világháború utáni időszakban 1949-től közli a népmozgalmi adatokat. Mi a vegyes házasságra vonatkozó adatokat 10 éves bontásban vesszük szemügyre, s ehhez csatoljuk, viszonyítjuk majd megfelelő időeltolódással a válások adatait. A házasságkötések számának alakulása (“házasodási kedv”) természetesen a vegyes házasságok számának alakulását is behatárolta, de jelentős csökkenés e téren csak a kilencvenes években következett be, de ebből az időszakból már nincsenek a vegyes házasságokra vonatkozó adataink. A házasságkötések száma az 1950-es igen magas értékről (39 082) 1953-ra több mint 10 ezerrel csökkent, s csak a hetvenes évek elején emelkedett tartósan 35 ezer, majd néhány évvel később 40 ezer fölé (2. táblázat). A nyolcvanas években számuk 35-40 ezer között mozgott, s a kilencvenes évek elejétől igen nagymértékű csökkenés állott be, 1995-ben 27 489 házasságot kötöttek, 13 ezerrel kevesebbet, mint 1990-ben. A vizsgált időszakban a vegyes házasságok számának fokozatos emelkedése figyelhető meg. Az 1950-ben megkötött 39 082 házasságból 35 993 volt homogén, a vegyes házasságok száma 3089 (7,9%) volt. A házasságkötések száma 1960-ra jelentős mértékben, közel 7 ezerrel csökkent (32 179-re), a vegyes házasságkötések száma ugyanakkor 3464-re emelkedett (10,8%). 1960-tól 1980-ig a házasságkötések száma mérsékelten emelkedik, a nyolcvanas években stagnál, a vegyes házasságkötések száma 1990-re ugyan eléri a 4600-at, de aránya 1990-ben (11,4%) az 1970-es érték (12%) alatt marad.
Mielőtt az egyes nemzetiségek közötti homogámia, illetve heterogámia egyes vonatkozásait szemügyre vennénk, szükséges a feltüntetett vegyes házasság-köté-sek statisztikai értelmezéséhez néhány megjegyzést fűznünk. A vegyes házasság-kötések oszlopában megadott értékek nem a valóban megkötött házasságok számát adják meg. A ténylegesen megkötött vegyes házasságok száma a megadott érték kétszerese. Mivel a házasságkötések nemzetiségek szerint kimutatott számának természetesen egyeznie kell a Szlovákiában megkötött házasságok számával, a homogén házasságkötések ténylegesen és statisztikailag kimutatott száma azonos, a vegyes házasságkötéseknél a helyzet ettől eltérő; a házasságra lépők számát nemzetiségenként osztják kettővel (ez az adott nemzetiségre jutó “rész”). Például az 1980-as évre vonatkozó adatok azt fejezik ki, hogy a 4253 magyar (statisztikai) házasságkötésre került sor, azaz kétszer ekkora, 8506 magyar nemzeti-ségű házasulandó lépett frigyre. A homogén házasságkötések száma 3176 volt. A 4253 – 3176 = 1077 kimutatott “magyar” vegyes házasság a valóságban 2154 megkötött házasságot jelent, de e házasságkötéseknek a fele jelenik meg a ma-gyar házasságkötések oszlopában, a másik fele pedig a másik fél nemzetisége sze-rinti oszlopokban prezentálódik. A jelzett időszakban eszerint ténylegesen 5330 (3176 + 2154) “magyar jellegű” (homogén és vegyes) házasság köttetett összesen, ebből 1077 házasságkötésnél volt az egyik fél nem magyar nemzetiségű. (A továbbiakban a vegyes házasságok taglalásánál ragaszkodunk a statisztikai kimutatásokban feltüntetett megközelítési módhoz, de tudatosítanunk kell a statisztikai értelemben vett vegyes házasságok száma és a vegyes házasságok valós száma közötti különbséget. Amennyiben az utóbbiról lesz szó, akkor ezt külön jelezzük.) A nemzetiségek szerinti bontásban nézzük először a szlovák nemzetiséget! 1950-ben 33 409 szlovák “statisztikai” házasságot kötöttek, ebből 1499 volt ve-gyes (4,5%). A megkötött szlovák vegyes házasságok száma a hatvanas években tovább emelkedett, a hetvenes éveket stagnálás, illetve lassú emelkedés jellemez-te. 1990-ben 2208 “statisztikai” értelemben vett vegyes házasságot kötöttek.
A cseh etnikum meghatározó demográfiai és társadalomszerkezeti jelleg-ze-tességei eltérnek a szlovákokétól. A csehek a Csehszlovák Köztársaság létrejötté-vel jelentek meg Szlovákiában. Nagyrészt a közigazgatásban, a hadseregben, továbbá a gazdasági életben és értelmiségként vállaltak munkát. Kis részben – elsősorban morva – mezőgazdasági telepeket, telepesfalvakat is létrehoztak az 1920-as években a földreform keretében lefoglalt és felosztott magyar földesúri nagybirtokokon. A cseh etnikum lélekszáma Szlovákiában fokozatosan emelkedett, s a harmincas évek elején meghaladta a 120 ezer főt. A Tiso-féle szlovák állam idején a cseheket elűzték, majd az 1945-ben megújított Csehszlovák Köztársaság szlovákiai területeire újból magasan képzett cseh népesség érkezett, azonban jóval kisebb számú, mint a két háború közötti időszakban. Ebből adódóan a csehek Szlová-kiában bevándorló nemzetiségnek tekintendők (még akkor is, ha a közös államban az egyik meghatározó államalkotó nemzetet alkották), s ekképpen 1945 után a második generációs szlovákiai csehek aránya sem lehetett túl magas. A csehekre folyamatosan az igen magas arányú vegyes házasság a jellemző. 1950-ben 639 statisztikai cseh házasságot kötöttek, ebből mindössze 112 volt homogám, a statisztikai vegyes házasságok száma 527 volt (82,5%). (Valójában 1054 cseh kötött házasságot elsősorban szlovák féllel.) A cseh statisztikai házasságok száma folya-matosan emelkedett: 1960-ban 940, 1970-ben 993, 1990-ben 1262. Arányuk a hatvanas és a hetvenes évek elején tovább nőtt, 90% körül mozgott, a hetvenes évek második felére a vegyes házasságkötések száma és aránya is csökkent. A nyolcvanas években 70% körüli értékre esett vissza, feltehetően a már Szlová-kiá-ban élő magasabb számú másod-, illetve harmadgenerációs csehek házasodásá-ban bekövetkezett változások következtében.
Szlovákiában a magyarság aránya az 1961-es 12,4%-ról 1991-re 10,8%-ra csök-kent. Az 1950-es népszámlálási adatok, valamint a negyvenes évek végén, illetve az ötvenes évek elején rögzített népmozgalmi adatok nem tekinthetők a népesség nemzetiségi összetétele szempontjából megbízhatónak a negyvenes évek második felében a magyarságot ért megpróbáltatások következtében. A jelzett időszakban a magyar statisztikai házasságok és a homogám házasságok számát a ténylegesnél jóval kisebb, a vegyes házasságokét pedig magasabb értékkel mutatták ki. (Az ötvenes évek közepére e félelmek, görcsök nagyrészt feloldódtak, s ettől kezdve az adatok használhatóak.) 1950-ben 4125 magyar házasságot kötöttek, ebből a kimutatott vegyes házasságok száma 851 (20,6%). 1960-ban 4117 magyar házas-ság-kötésre került sor, a vegyes házasságok száma 721 (17,5%). A magyar házas-ságkötések száma 1976-ig emelkedett (5086), ettől kezdve fokozatosan csökkent; az országos trendekhez hasonló arányú apadás a kilencvenes években következett be, melyet adatok hiányában csak 1991-ig (3201) tudunk nyomon követni. A ve-gyes házasságkötések száma 1960-ban 721 (17,5%), 1970-ben 949 (23,7%), 1980-ban 1077 (25,3%), 1990-ben 1042 (27,7%). Amennyiben a homogén és a vegyes házasságok arányának tényleges alakulását vesszük szemügyre, akkor a követ-kezőket figyelhetjük meg: 100 homogén házasságkötésre 1950-ben 52, 1960-ban 43, 1970-ben 62, 1980-ban 68, 1990-ben 77 vegyes házasságkötés esik. A nyolc-va-nas években kötött magyar vegyes házasságok 93 százalékában a házastárs szlovák.
Az általunk elemzett négy nemzetiség közül a legheterogénebb (etnikai és statisztikai szempontból egyaránt) az ukrán, melyet az ötvenes években oroszként, később orosz és ukrán néven összevontan (vagy fordított sorrendben) tüntettek fel, majd külön szerepeltek, végül 1991-től a korábban ukránként elkönyvelt nemzetiség ukrán és rutén etnikumként elkülönítve került fel az adatlapra. Vagyis 1991-ig, több évtizeden át a különbözőképpen nevezett népcsoport az ukrán és a rutén nem-zeti-séget jelentette (az oroszok száma mindössze néhány százra tehető Szlovákiában, így e kategória csoportjegyeit érdemlegesen nem befolyásolta). Az 1991-es népszámlálás 13 ezer ukránt és 17 ezer rutént mutatott ki. Együttes lélekszámuk 1950-ben még megközelítette az 50 ezret. (A továbbiakban az egyszerűség kedvéért csak ukránként említem őket.) Az ukránok is az őshonos nemzetiségek közé tartoznak, etnikai térszerkezetük szintén elég jól behatárolható, habár sokkal kevésbé kompakt, mint a magyarságé. A meglévő hasonlóságok ellenére a házasodási jellemzőik teljes mértékben eltérnek a magyarságétól. Az ötvenes évek elején ve-gyes házasság az ukránoknál sokkal ritkábban fordult elő, mint a magyaroknál: 543 házasságkötésből mindössze 73 (13,4%). Ez mindenekelőtt azzal magyarázható, hogy az ország egyik legfejletlenebb térségében igen hátrányos társadalmi szer-kezetű és nagyrészt eltérő felekezeti megoszlású (görög katolikus és pravoszláv) népességről van szó. Másrészt a nyelvrokonság sokkal könnyebben lehetővé tette legalábbis a nyelvi azonosulást a szlováksággal, s mindezt a magyarnál egy sokkal kevésbé fejlett és igen gyorsan errudálódó ukrán anyanyelvű iskolahálózat sem volt képes hatékonyan feltartóztatni. 1960-ra már a vegyes házasságok aránya 40% körül mozgott (39,35%), s 1990-re megközelítette a 80%-ot (78,7%). Azaz 1990-ben 59 homogén ukrán házasságkötés mellett 435 vegyes házasságkötésre került sor.
Az elmúlt évtizedekben a családok etnikai szerkezetének alakulásáról az 1980-as és 1991-es népszámlálás adataiból szerezhetünk tudomást. (Az 1980-as és az 1991-es népszámlálások vegyes házasságokkal kapcsolatos adatai ismertek.) Az 1980-as népszámlálás Szlovákiában 1 171 976 házaspárt mutatott ki, ebből 87 101 (7,4%) élt vegyes házasságban (3. táblázat). A házasságok tényleges megoszlása nagyon jól egybevethető az éves bontásban ismertetett házasságkötések adataival. A legalacsonyabb heterogámia (a szlovák nemzetiségen kívül) a magyar etnikumra jellemző (15,5%), ettől jóval magasabb az ukrán (31,1%), az orosz (58,4%), a német (67,3%), a cseh (84,1%) és a lengyel (95,6%) vegyes házasságok aránya.
Az 1991-es népszámlálás szerint az 1 234 473 házaspárból 100 658 (8,2%) élt vegyes házasságban (4. táblázat). Lényegesebb eltolódások az 1980-as állapothoz viszonyítva nem következtek be, azonban az 1991-es adatfelvétel során jelentős mértékben bővült a nemzetiségek kategóriája (bővült a morva, sziléziai és roma kategóriával, továbbá a korábbi ukrán etnikum ukrán és rutén nemzetiségként elkülönülve jelent meg a statisztikákban), s ez a módosulás természetesen kihat az eredményekre is. A magyar, illetve szlovák házasságok adatait némileg módosította a roma népesség nemzetiségként történő kiemelése, a cseh népesség adatait pedig a morva és sziléziai etnikumnak a csehből történő leválasztása befolyásolta. Ugyanakkor a roma etnikum adatai nem túlságosan megbízhatóak, mivel a cigány népességnek csak kisebb része vallotta magát romának, a többség továbbra is elsősorban szlovák, illetve magyar identitást közölt. 1991-re a vegyes házasságok aránya 0,8 százalékponttal emelkedett. Kimutathatóan emelkedett a magyar vegyes házasságok aránya (17,8%), ugyanakkor a roma népesség még a szlovák lakos-ságénál (4,7%) is alacsonyabb heterogámiát mutatott (4,1%). Mint jeleztük, a roma adatok megbízhatóságának problematikus volta nem teszi lehetővé ezen adatok árnyaltabb értelmezését. Az alacsony heterogámiát a romák valamennyi nemzeti-ségtől eltérő kulturális hagyományai, gyökerei is alátámasztják. Másrészt felté-telez-hető, hogy a magyar, illetve szlovák identitással bíró romák zöme magyarnak, illetve szlováknak vallotta magát, s így a teljes roma közösségen belül a vegyes házasodás ennél az értéknél minden bizonnyal magasabb. A korábban együtt szereplő ukrán és rutén etnikum adatai nagymértékben eltérnek egymástól. A ruténeknél a hetero-gámia jóval ritkább (27,6%), mint az ukránoknál (60,4%). Mindez a társadalmi szerkezettel, az iskolai végzettségben megnyilvánuló eltérésekkel magyarázható. Az ukránok nagyobb mértékben “integrálódtak” a szlovák társadalmi és kulturális kere-tekbe, mint a rutének. A német (66%), cseh (89,7%) és lengyel (98,1%) hetero-gá-mia mértéke nem tér el jelentősebben a 10 évvel korábbitól. Ugyanakkor nagy való-színűséggel feltételezhető, hogy a lengyel etnikum teljes identitásváltása rövid időn belül bekövetkezik. A cseh népességről pedig akkor tudnánk pontosabb képet alkotni, ha ismernénk az ország felbomlása után végbement migrációs változásokat.

Vegyes házasságok és válások 1949-1991 között

A népmozgalmi statisztika a házasságok felbomlását szintén 1949-től kíséri figye-lem-mel, azonban teljes nemzetiségi bontásban csak az 1950-es évek második felé-től jelentet meg erre vonatkozó adatokat. Az 1949-es szlovákiai adatok pontatlan-ságát maga a statisztikai hivatal is elismeri, ezért csupán az 1950-es évtől kezdő-dően dolgozzuk fel a válási adatokat. 1950-ig visszamenőleg a válással végződő szlovákiai házasságok időtartama eléggé stabilnak tekinthető, 10 és 11 év között ingadozik. Ezért a következőkben a vegyes házasságkötési trendeket a 10 évvel későbbi válási adatokkal vetjük össze. Míg a házasságkötési trendek elemzé-sénél csak minden tizedik év adatait emeltük ki, mivel az egymást követő évek adatai között elhanyagolható volt a szóródás, a válások esetében az egyes évjáratok között ez már sokkal nagyobb, hiszen sokkal kisebb részsokaságról van szó, ezért az egyes vizsgálandó éveket 3 év adatainak átlagával helyettesítettük (5. táblázat). A válási adatokat már csak három nemzetiségnél vizsgálhattuk, mert az ukrán nemzetiség adatai olyan kis részsokaságot képviselnek, hogy statisztikailag nem értékelhetők. (A 12 feldolgozott évben a kimutatott legtöbb válás 41 volt.) A válások száma a vizsgált időszakban fokozatosan emelkedett, a vegyes házasságok esetében ez a tendencia nem teljesen egyértelmű. Jelentősebben nőtt a vegyes házasságok felbomlásának aránya 1960 és 1970 között 11,6%-ról 13,1%-ra, 1980-ban 12%-ra esett vissza, s 1990-re alig észrevehetően 12,2%-ra emelkedett. Hason-ló tendenciák figyelhetők meg a vizsgált nemzetiségek többségénél.
A szlovák vegyes házasságok felbomlási rátájának ingadozása csak igen kis mértékben tér el az országos értékektől. Az 1960-as 6,5% 1991-re – az 1970-es jelentős emelkedés után – 6,6%-ra esett vissza. A cseh populáción belül is egy enyhe hullámzás figyelhető meg, az 1960-as 68,8%-os érték egy évtizeddel később 1,5 százalékponttal emelkedett, majd 1980-ban újból csökkent, s 1990-ben alig volt magasabb az 1960-as értéknél (70,3%). (A cseh adatoknál azonban figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy itt nem túl nagy részsokaságokkal van dolgunk, s már az adatrögzítés során bekövetkező igen kis statisztikai pontatlanság is hibás következtetésekhez vezethet.) Az eddigiektől eltérő jellegű a magyar népességen belüli vegyes házasságok felbomlása. A négy vizsgált időpontban a felbomló magyar vegyes házasságok aránya csaknem folyamatosan emelkedett, az 1960-as 22,6%-ról az 1990-es 27,7%-ra. 1980 és 1991 között volt kimutatható némi csökkenés, amely azonban a vegyes házasságok trendjének jellegét lényegében nem befolyásolta. Mint korábban már jeleztük, a vegyes házasságkötések adatait célszerű a 10 évvel későbbi válási adatokkal összevetni, tekintettel arra, hogy a válással végződő házasságok átlagos tartama 10-11 év (6. táblázat). (Természetesen e megközelítési módnál abból a feltételezésből kell kiindulni, hogy a válással végződő vegyes házasságok és a többi házasság tartóssága nem tér el jelentős mértékben egymástól. Erre vonatkozólag csak feltételezéssel élhettünk, mivel erre vonatkozó részletes adataink nincsenek.)
A 6. táblázatból kiolvasható, hogy az országos adatok szerint valamennyi vizsgált időpontban több vegyes házasság bomlik fel, mint ahány köttetik (egyedül az 1970-es házasságkötési adat nem tér el a nyolcvanas évre számított 3 év átlagától). Ugyanakkor megfigyelhető a vegyes és homogén házasságoknál megmutatkozó különbségek fokozatos csökkenése is. Az egyes nemzetiségek vonatkozásában már igen jelentős eltérések mutatkoznak, melyek mélyrehatóbb értékelése túllép a demográfiai megközelítés által behatárolt lehetőségeken.
A cseh vegyes házasságok tartósabbnak tűnnek, mint a cseh homogén házasságok. A négy vizsgált időpontban – az 1990-es adatokat kivéve – a felbomlott vegyes házasságok aránya jóval alacsonyabb a vegyes házasságkötésekénél. S bár nin-csenek adataink e házasságban élők társadalmi stb. szerkezetéről, így az e szempontból lényeges meghatározó tényezőknek jelentős részére sem következtet-hetünk, de egy más vonatkozású adat rendelkezésünkre áll, nevezetesen az, hogy a cseh házasságok – Szlovákiában is – folyamatosan mintegy háromszor akkora válá-si gyakoriságot mutatnak ki, mint a szlovák házasságok. Azaz a cseh homogén házasságokban eleve magasabb a válási gyakoriság, mint a szlovák házasságokban, így a szlovák-cseh vegyes házasságok mérséklőleg hatnak a cseh válási gyakoriságra.
A szlovák vegyesházasság-kötések és -felbomlások követik az országos trendeket, az 1970-es házasságkötések adatait kivéve a többi időpontban mindenütt magasabb a vegyes házasságok felbomlásának aránya, mint a házasságkötéseké. Mindenesetre a szlovák vegyes és homogén házasságoknál meglevő különbségek fokozatos csökkenése tapasztalható. Az, amit a cseh házasságkötésekkel kapcsolatban elmondtunk, itt fordítottan érvényes: a cseh-szlovák vegyes házasságok felbomlása növeli a szlovák válási rátát.
A három nemzetiség közül a magyar vegyes házasságok esetében mutatható ki legegyértelműbben összefüggés a házaspárok különböző nemzetisége és a válások gyakorisága között. Az 1950-ben kötött házasságok közel 2 százalékponttal, az 1960-asok 5,5 százalékponttal, az 1970-esek 4, az 1980-asok 2,4 százalékponttal nagyobb mértékben végződtek válással, mint a homogén házasságok. Arányukat tekintve a magyar vegyes házasságok az elmúlt négy évtizedben 10-30%-kal gyak-rabban végződtek válással, mint a homogám magyar házasságok. Mivel a szlovák és a magyar házasságok válási aránya hosszabb távon nem tér el lényegesebben egymástól, ilyen vonatkozású eltérésekkel a vegyes házasságok magasabb arányú felbomlása nem magyarázható. Mind a családszociológiai felmérések, mind a válások okait rögzítő statisztikák a házasságok megromlásában meghatározónak az érték-, érdeklődés- és jellembeli különbségeket tekintik. Feltehetően a vegyes há-zas-ságok esetében az eltérő nemzetiségi háttérből származó különbségek tovább erősítik az amúgy is meglévő, egyéb forrásból származó konfliktushordozó véle-mény-, értékrend-, attitűdkülönbségeket, ezért e házasságok magasabb válási ará-nyában közvetett szerepe van az eltérő nemzetiségi háttérnek. E hipotézis bizo-nyítása azonban konkrét megközelítést igényelne.

A vegyes házasságból született gyermekek arányának alakulása 1949-1991 között

A cseh demográfusok már a hatvanas évektől felfigyeltek arra a jelenségre, hogy a ve-gyes házasságokban kevesebb gyermek születik, mint amennyi várható lenne az adott évben megkötött vegyes házasságok aránya szerint (7. táblázat). Ugyan-akkor a két tényező között kirívóan magas különbség egyre jobban csökken. (2) A termé-kenység alakulásában az egyes etnikumok között bizonyos mértékű eltérések természetesen kimutathatók, ám ezek az eltérések elsősorban az eltérő település- és társadalomszerkezeti, gazdasági, kulturális és felekezeti különbségekre vezet-hetők vissza, nem pedig a nemzeti specifikumokra. 1950-ben a vegyes házas-ságkötések aránya 7,9%-ot tett ki, a vegyes házasságokból született gyermekeké viszont mind-össze 1,8%-ot. A későbbi évtizedekben is igen nagy eltérések mutat-hatók ki a vegyes házasságkötések és a vegyes házasságokból született gyermekek aránya között, igaz, a különbség egyre csökken. 1990-ben a vegyes házasságok aránya elérte a 10,4%-ot, miközben a vegyes házasságokból született gyermekek aránya 8,1%-ot tett ki. Ha ezeket az adatokat összevetjük a termékenységi érté-kek-kel, akkor azt tapasztaljuk, hogy 1950-ben a vegyes házasságokból született gyermekek aránya az országos értékek egynegyedét (22,3%), 1990-ben a háromnegyedét (71,3%) sem érte el.
Ha nem tételezünk fel jelentősebb eltérést a különböző nemzetiségű nők termékenységében, és elhanyagoljuk a házasságkötések és a gyermekek meg-szüle-tése között eltelt időszak esetleges torzításait, akkor nagy valószínűséggel fel-tételezhető, hogy a vegyes házasságok egy részében a házasfelek egyike már a házasságkötés és a gyermekek megszületése közötti időszakban – legalábbis formálisan – nemzetiséget váltott. Azaz a házasságkötés és a gyermek megszületése közötti időszakban a család nemzetiségi orientációja megszilárdul, s ezt az egyik házastárs egyelőre még csak formális nemzetiségváltása kíséri. A született gyermek nemzetiségét a család nemzetiségi orientációjának megfelelően jegyzik be, tehát a vegyes házasságokban bekövetkező generációváltás már nemzetiségenként tény-leges asszimilációs nyereséget, illetve veszteséget jelent.
Visszatérve az egyes nemzetiségek vegyes házasságaihoz, a négy vizsgált etni-kum első megközelítésben két markánsan elkülöníthető csoportra osztható. Önálló kategóriát képeznek a cseh vegyes házasságok, a többi etnikumé pedig egy másik csoportba sorolható. Egyedül a cseh nemzetiségen belül közelíti, illetve haladja meg az egyes időpontokban a vegyes házasságokból született gyermekek aránya az or-szágos értékeket. A többi nemzetiség vegyes házasságbani termékeny-sége ki-sebb-nagyobb mértékben a szlovákiai vegyes házasságbani termékenységi érték alatt mozog. A magyar vegyes házasságok termékenysége 1950-ben 25%-át, 1990-ben 85%-át jelentette a teljes magyar termékenységnek.
A vizsgált kérdéskör másik vetülete, hogy az identitásváltás melyik etnikum lé-lek-számát gazdagítja, illetve csökkenti. A nemzetiségváltás ugyanis elméletileg két-irányú lehet, s kisebb-nagyobb mértékben mindkét irányban előfordul, de statisztikai adatokkal is alátámasztható tényleges asszimilációs nyereség csak a többségi nemzetnél mutatható ki. Ez a megközelítés azonban már nem a vegyes házasságokra vonatkozó statisztikai adatrögzítések, hanem a népmozgalmi és a népszámlálási adatok összevetése alapján lehetséges. (3)

Kitekintés

Már utaltunk rá, hogy a vegyes házasságokkal kapcsolatos “legfrissebb” adatokat az 1991-es népmozgalmi statisztikákból merítettük. Így az azóta eltelt időszakban be-következett változásokkal kapcsolatban mindössze feltevésekre hagyatkoz-ha-tunk. A legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a korábbi vegyes házasodási trendek jelentősebb változások nélkül tovább folytatódnak, s feltehetőleg ezt különösebb mértékben eddig nem befolyásolta a kisebbségekkel szembeni igen magas mértékű into-lerancia. Szlovákiában a társadalmi légkör változása mellett a “házasodási piac” egyéb interetnikus jellemzői – az “interetnikus kapcsolatok térszerkezete” – ilyen rö-vid idő alatt lényegében nem módosulhattak.
Ugyanakkor a nemzetiségek statisztikai adatainak tanulmányozása során né-hány alapvető problémával szembesülünk, s ezek figyelmen kívül hagyása kutatásaink értékét megkérdőjelezheti. Az egyik a statisztikai adatok hitelességének a kérdése. Ha nem adunk helyt kételyeinknek, s nem kérdezünk rá arra, hogy egy-egy adatsor mit is takar valójában, a valóság a számsorok feldolgozásának folyamatá-ban valahol elveszhet. A másik tulajdonképpen annak a továbbgondolása, hogy a nemzetiségek demográfiai jellemzőinek kutatója jelentős mértékben ki van szolgáltatva a hivatalos statisztikai adatszolgálatnak. Ha valamilyen oknál fogva a demo-g-ráfiai adatszolgáltatás a nemzetiségi jellemzőket nem rögzíti, nem dolgozza fel, ill. nem teszi közzé, akkor a nemzetiségdemográfia művelése a korábbi formájában lehetetlenné válik. Ezért is válik egyre időszerűbbé, hogy a demográfia által az utóbbi években növekvő mértékben megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kér-dé-sekre más társadalomtudományi diszciplínák bevonásával keressük a választ.

Jegyzetek

1. Ez a tanulmány a Sasakawa Foundation JREX programjának keretében készült 1996-1997-ben. A kutatás címe: Ethnic Co-Existence in Mixed Marriages. A kutatás vezetője: Kovács Éva.
2. Konečná, Alena: Národnostní homogamie a heterogamie v ČSSR. Demografie, 1977. 1. sz. 1-10. p. – Ziegenfuss, Vladimír: Národnostní smíšenost manželství v ČSSR. Demografie, 1966. 1. sz. 28-35. p.
3. Gyurgyík László: A szlovákiai magyarság a népszámlálási adatok tükrében. Regio, 1993. 4. sz. 71. p.

Irodalom

Demografická příručka. FŠÚ, Praha, 1982.
Demografický vývoj obyvateľstva Československej socialistickej republiky podľa výsledkov sčítania ľudu s prihliadnitím na jeho národnostné zloženie. Sekretariát rady vlády SSR pre národnosti. Bratislava, 1983, č. 951/1983.
Gyurgyík László: A szlovákiai magyarság a népszámlálási adatok tükrében. Regio, 1993. 4. sz.
Konečná, Alena: Národnostní homogamie a heterogamie v ČSSR. Demografie, 1977. 1. sz. 1-10. p.
Obyvateľstvo Slovenskej republiky podľa národnosti v rokoch 1980-1989. SŠÚ, Bra-tislava, 1990.
Pohyb obyvateľstva v SSR v roku… [Az 1974-1984 közötti kötetek.]
Pohyb obyvateľstva v ČSSR v roce…. [Az 1949-1991 közötti kötetek.]
Sčítania ľudu, domov a bytov k 3. marcu 1991 v Českej a Slovenskej Federatívnej Republike. FŠÚ, Praha, 1991.
Sčítanie ľudu domov a bytov 1991 (Predbežné výsledky). Bratislava, 1991.
Sčítanie ľudu domov a bytov k 3. 3. 1991. Podrobné údaje za obyvateľstvo Republika Slovenská. FŠÚ-SŠÚ, 1992.
Sekera, Václav: Národnost a mateřský jazyk Demografie, 1976. 3. sz. 215-309. p.; 1977. 1. sz. 21-31. p.
Sociálna štatistika 1990. SŠÚ, Bratislava, 1993.
Sokolová, Gabriela a kol: Sudobé tendence vývoje národností v ČSSR. Praha, 1987.
Ziegenfuss, Vladimír: Národnostní smíšenost manželství v ČSSR. Demografie, 1966. 1. sz. 28-35. p.

Táblázatok

* – A lakosság száma Szlovákia II. világháború utáni területére átszámítva. Az 1921,1930,1950-es adatok a jelenlévő népességre, az 1961,1970,1980,1991-es adatok a lakónépességre vonatkoznak.

** – 1910-ben a nemzetiségi megoszlás az anyanyelvi hovatartozás alapján feltüntetve.

*** – az 1921-es és az 1930-as népszámlálás egyéb kategóriája tartalmazza a zsidó nemzetiségűeket is. Számuk 1921-ben 73211 (2,44%),1930-ban 72026 (0,22%).

****- Az 1991-es népszámlálásban először szerepelnek morvák,6037 (0.11%), sziléziaiak 405 fő (0.01%),romák 75802 fő(1.44%), rutének 17197 fő(0,33%).

2. táblázat: A házasságkötések számának alakulása Szlovákiában nemzetiségenként 1950–1990 között

3. táblázat: A házasságok megoszlása a házastársak nemzetisége szerint 1980-ben.

4. táblázat: A házasságok megoszlása a házastársak nemzetisége szerint 1991-ben.

5. táblázat: A válások számának alakulása Szlovákiában nemzetiségenként 1959 – 1991

6. táblázat: A vegyes házasságkötések és válások arányának alakulása Szlovákiában nemzetiségenként 1950 és 1990 között

* nincs adat

7. táblázat: A vegyes házasságkötések és a vegyes házasságokból született gyermekek arányának alakulása Szlovákiában nemzetiségenként 1950 és 1990 között

A szlovákiai és az erdélyi magyarok médiapreferenciái és fogyasztói szokásai

A modern tömegkommunikációs eszközök makro- és mikrotársadalmi funkcióikkal lényeges hatást gyakorolnak mind az egyénre, mind a társadalom egyes egyes csoportjaira. Különösen fontos szerepet tölt be a média a kisebbségi magyarok esetében, hiszen tartalmával, “üzeneteivel” jelentős mértékben befolyásolhatja értékrendjük és identitásuk alakulását. Nem elhanyagolható kérdés tehát, hogy milyen preferenciának örvendenek a rendelkezésre álló tömegkommunikációs eszközök a szlovákiai és az erdélyi magyarság körében, és milyen médiafogyasztói szokások rajzolódnak ki ezen preferenciák hátterében.

A média által a recipiensek felé továbbított információk és egyéb üzenetek latens és manifeszt tartalmi dimenziójának elemzése, ezek hatása a vizsgált népesség értékrendjének alakulására, valamint az egyéni ízlés szintjén megmutatkozó szelekció kérdésköreinek problematikája meghaladja a jelen tanulmány kereteit. Bár az említett kérdéskörök értelemszerűen összefüggnek a médiapreferenciák és a fogyasztói szokások kialakulásával, jelen tanulmányunkban elsősorban arra keressük a választ, hogy melyek azok a nem tudatosan működő szelekciós tényezők, amelyek mentén a vizsgált népesség csoportokra, típusokra kristályosodik ki, s amelyek végső soron a szubjektív ízlést, a “tetszik” vagy “nem tetszik”-et is meghatározzák. A tanulmány első részében az információforrások preferenciáját(1) vizsgáljuk az említett két régióban.

Az információforrások preferenciája

Amennyiben az egyszerű gyakorisági megoszlások szintjén vizsgáljuk azt a kérdést, hogy milyen információforrásokból tájékozódnak leggyakrabban a megkérdezettek Szlovákiában és Erdélyben, elmondhatjuk, hogy e tekintetben kimutathatók mind hasonló, mind pedig eltérő tendenciák a két régió között.
Az 1. ábra a két régióban a különféle rendelkezésre álló írott és elektronikus médiák preferenciáját szemlélteti.

1. ábra: Melyik információforrásból tájékozódik a leggyakrabban?

2. ábra: Rádió — régiónkénti preferenciák

Az elemzés legáltalánosabb szintjén az említett két régióban nagyon hasonló kép tárul elénk a leggyakrabban választott és legritkábban választott információforrásokat illetően. Mind Szlovákiában, mind Erdélyben a magyar televízió előkelő helyet élvez az információforrások preferencialistáján (Szlovákiában a leggyakrabban preferált a magyar közszolgálati televízió, Erdélyben pedig a Duna TV preferenciája alig marad el a magyar nyelvű helyi lapok mögött), a külföldi rádióadók pedig mindkét régióban a preferencialista utolsó helyén állnak. Nagyon nagy eltérések mutatkoznak azonban a Duna TV rendszeres nézettségében: míg a Duna TV Erdélyben a legnézettebb televízió, ugyanakkor a második legfrekventáltabb információforrás is, Szlovákiában ez a csatorna nemcsak hogy a televíziók közül a legkevésbé nézett, hanem az információforrások összesített preferencialistájának is csupán az utolsó harmadába sorolható. A szlovákiai és erdélyi magyarok információszerzési preferenciáiban további hasonlóságok és különbségek rajzolódnak ki, ha külön vizsgáljuk a rádió-, televízió- és sajtópreferenciákat.

Az egyes rádióadók régiónkénti preferenciájában nincsenek markáns eltérések: Szlovákiában csakúgy, mint Erdélyben a megkérdezettek a magyarországi rádiót hallgatják a leggyakrabban, majd a többségi nyelvű rádió magyar adását. Ezeket követi a többségi nyelvű rádió, majd a külföldi rádióadók hallgatottsága. Bár a magyarországi rádió Szlovákiában és Erdélyben egyaránt a leghallgatottabb rádió, a rádióhallgatók szempontjából mért csúcspreferencia eltérő részarányokat fed: míg Szlovákiában a megkérdezettek csaknem háromnegyede hallgatja rendszeresen a magyarországi rádiót, Erdélyben alig több, mint a fele. A többi rádióadó régiónkénti rendszeres hallgatóinak részaránya csaknem azonos.

Érdemes bemutatni a különböző rádióadók hallgatottságát a szóban forgó két régió belső társadalmi rétegzettsége mentén, ugyanis a rádióhallgató csoportokat illetően jóval hangsúlyosabban jelentkeznek a két régió közötti hasonlóságok, mint a különbségek.

A magyarországi rádióadók (Kossuth Rádió, Petőfi Rádió) hallgatottsága/kedveltsége Szlovákiában csakúgy, mint Erdélyben arányosan növekszik mind az életkor függvényében, mind pedig az iskolai végzettséggel. Megjegyezzük, hogy Erdélyben az említett rádióadók hallgatottsága – különös tekintettel a Kossuth Rádió hírműsoraira – adataink alapján hangsúlyosan életkor-specifikusnak mondható (kiemelten 55 éven felüliek hallgatják rendszeresen). A többségi nyelvű rádiók magyar adásának preferenciája mindkét régióban növekszik az életkorral, csökken azonban az iskolai végzettség függvényében, tehát inkább az idősebbek és az alacsonyabb iskolai végzettségűek hallgatják. A többségi nyelvű rádiók preferenciája – mint azt a 2. ábra is szemlélteti – viszonylag alacsony mértékűnek mondható: mind Szlovákiában, mind Erdélyben csupán minden hatodik megkérdezett tartozik ezen rádiók rendszeres hallgatói közé. A többségi nyelvű rádiót mindkét régióban inkább a férfiak részesítik előnyben. Figyelemre méltó ugyanakkor Szlovákiában a többségi nyelvű rádióadó preferenciája életkor szerinti bontásban: a szlovák nyelvű rádiót alapvetően a fiatalok, a 35 éven aluliak hallgatják rendszeresen, kisebb mértékben a középkorosztály (35-55 év között) tagjai, míg az idősek közül viszonylag kevesen választják ezt az információforrást. Ezzel szemben Erdélyben az életkornak nincs meghatározó szerepe, annál inkább az iskolai végzettségnek: Erdélyben a román nyelvű rádiót meghatározó mértékben a felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkezők hallgatják.

A külföldi rádióadókról elmondható, hogy mindkét régióban a legkevésbé előnyben részesített információforrások. Adataink szerint Szlovákiában inkább a férfiak hallgatják ezeket az adókat, ugyanakkor rendszeres hallgatóik részaránya nő az iskolai végzettség növekedésével, az életkor növekedésével pedig csökken. Erdélyben pedig egyértelműen a diplomásokat jellemzi a külföldi rádióadók (BBC) preferenciája.

A rádióadók preferenciáira vonatkozó adataink összegzéseképpen elmondható, hogy a két régió között alapvető hasonlóságokat tapasztaltunk egyfelől a rádiózás életkor és iskolai végzettség szerinti meghatározottságait illetően, valamint abban a tekintetben, hogy mindkét régióban a megkérdezettek többsége a magyarországi rádióadókból tájékozódik a leggyakrabban.
Az egyes televíziók és televíziós csatornák preferenciáira vonatkozóan azonban már a hasonlóságoknál nagyobb figyelmet érdemelnek a különbségek. Mint már utaltunk rá, Szlovákiában a magyar közszolgálati televízió (MTV 1, MTV 2) mondható meghatározónak, Erdélyben pedig a Duna Televízió. Ugyanakkor mind a többségi nyelvű televízió magyar adását, mind a többségi nyelvű televízió műsorait jóval többen követik Erdélyben, mint Szlovákiában.

3. ábra: Televízió – régiónkénti preferenciák

Szlovákiában a közszolgálati magyar televízió rendszeres nézőinek részaránya többszörösen túlszárnyalja a többi vizsgált televízió rendszeres nézőinek részarányát. A közszolgálati magyar televíziót 30 százalékkal nézik többen rendszeresen, mint a nézettségben utána következő Markíza televíziót,(2) háromszor többen, mint a Szlovák Televízió magyar adását, négyszer többen, mint a közszolgálati szlovák televíziót és ötször többen, mint a Duna Televíziót. Erdélyben ettől markánsan eltérő képet mutatnak az adatok. Szlovákiához viszonyítva a következő két lényeges különbség mutatkozik: először is “helyet cserél” egymással a legpreferáltabb és a legkevésbé nézett televízió, azaz a közszolgálati magyar televízió és a Duna Televízió. Másodszor: a vizsgált televíziók rendszeres nézőinek részarányai Erdélyben egyenletesebben oszlanak el, mint Szlovákiában. Következésképpen az Erdélyben legnézettebb Duna Televízió rendszeres nézőinek részaránya kisebb, mint Szlovákiában a listavezető közszolgálati magyar televízió rendszeres nézőié. Ugyanakkor a nézettségi sorrendben a Duna Televíziót követő Román Televízió magyar adása is, de a román nyelvű televíziós csatornák is magasabb nézettséget mutatnak, mint Szlovákiában a Szlovák Televízió magyar adása és a szlovák közszolgálati televízió. A közszolgálati magyar televízió (MTV 1, 2) a szlovákiai magyarok számára tehát nemtől, kortól és iskolai végzettségtől függetlenül az elsődleges információforrás. Ha azonban nagyító alá vesszük az erdélyi adatokat, a felvázolt eltérések Erdély és Szlovákia között némileg más megvilágítást nyernek. Az erdélyi televízió-preferenciákat ugyanis értelemszerűen alapvetően befolyásolja a különböző televíziós csatornák foghatósága Erdély különböző térségeiben. Erdélyben az adatfelvétel időpontjában a magyarországi közszolgálati televízió csupán a magyar határhoz közel eső térségekben, a Partiumban (Szatmár, Bihar Arad, Máramaros) volt fogható.(3) Ha adatainkat abból a szempontból vizsgáljuk, hogy azokban a térségekben, ahol fogható mindkét magyar televízió, tehát van lehetőség választani a két televízió között – Duna TV, ill. MTV 1, 2 -, melyik a preferáltabb, az erdélyi adatok egyértelműen a szlovákiaihoz hasonló a képet mutatnak: a Partiumban a megkérdezettek 82,3%-a nézi rendszeresen a magyar közszolgálati televízió adásait, a Duna Televíziót – mint gyakran használt információforrást – pedig csupán egyharmaduk (33,1%) jelölte meg.

A többségi nyelvű közszolgálati televíziót Szlovákiában a megkérdezettek csaknem egynegyede nézi rendszeresen, Erdélyben pedig ennél jóval többen, a megkérdezettek 44 százaléka. Mindkét régióra jellemző azonban, hogy a többségi nyelvű televízió leginkább a középkorosztály, azaz a 35-55 évesek körében preferáltabb, legritkábban pedig az idősebbek, az 55 éven felüliek nézik. A többségi nyelvű televíziót illetően Szlovákiában további eltérések mutathatók ki: míg Nyugat-Szlovákiában minden ötödik-hatodik megkérdezett kapcsolja be rendszeresen a közszolgálati szlovák televíziót, Közép-Szlovákiában már szinte minden harmadik, Kelet-Szlovákiában pedig minden második-harmadik.

Erdélyben a román nyelvű televíziók műsorait (nagyobb arányban a Pro TV) átlagon felüli arányban a férfiak, a fiatalok, valamint a magasabb iskolai végzettségűek preferálják.
Az erdélyi adatokat illetően szükséges kiemelnünk, hogy a román nyelvű televíziós csatornákból való rendszeres tájékozódás a dél-erdélyi és bánáti régióban a megkérdezettek majdnem háromnegyedét (71,8%-át) jellemzi, ami jóval meghaladja a Duna TV nézettségét (itt ugyanis a Duna TV nézettsége 16,8%-kal marad el az erdélyi átlagtól – 42,0%). Adataink szerint tehát a szóban forgó – szórvány- és egyre inkább szórványosodó erdélyi térségben – a román nyelvű televíziós csatornák jelentik a leginkább preferált információforrást.

A vizsgált régiók között a Duna Televízió rendszeres nézettségében mutatkoznak a legmarkánsabb eltérések. Szlovákiában nemcsak a televíziók, és nemcsak a magyar nyelvű információforrások között áll az utolsó helyen, hanem összességében az információforrások között is. A Duna Televízió rendszeres nézettsége Szlovákiában adataink szerint döntően az iskolai végzettségtől függ: míg az alapiskolai végzettségűek 12,4 százaléka nézi rendszeresen a Duna Televíziót, a diplomások között ez az arány 30,2 százalék. Ugyanakkor Szlovákiában régióspecifikumok is mutatkoznak a Duna Televízió nézettségét illetően mind az egyes kerületek, mind pedig a tömb és szórvány szintjén. Eszerint Kelet-Szlovákia felé haladva csökken a rendszeres nézők aránya, s míg a tömbben élő magyarság körében eléri a 20,9 százalékot, a szórványban élőknél csupán 11,6 százalékot tesz ki. Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni, hogy a Duna TV-nek korlátozottak a vételi lehetőségei, főleg azon térségekben, amelyekben nincs kiépített kábeltelevízió-hálózat, s csak egyéni műholdantenna révén fogható az adás.

Erdélyben, ahol a Duna Televízió egyrészt a legnagyobb mértékben preferált televízió, másrészt viszont a második legközkedveltebb információforrás, átlagon felüli arányban a nők, a középkorúak, valamint a székelyföldiek tartoznak rendszeres nézői közé.

A régiónkénti magyar nyelvű televízió, azaz a Szlovák Televízió magyar adása és a Romániai Magyar Televízió nézettségével és helyzetével kimerítőbben egy másik tanulmányban foglalkozunk majd.

A vizsgált két régió “sajtótérképe” az általános preferenciák szintjén újfent hasonlóságot mutat. A 4. ábra szemlélteti, hogy mindkét régióban a hazai magyar nyelvű országos és helyi sajtónak van domináns szerepe. Ezután a hazai többségi nyelvű országos és helyi sajtó következik, végül pedig a magyarországi sajtó. Szlovákiában a hazai magyar nyelvű sajtótermékek közül az országos lapok a legolvasottabbak, míg Erdélyben a magyar nyelvű helyi sajtótermékeket olvassák a legtöbben.

4. ábra: Sajtó – régiónkénti preferenciák

A magyar nyelvű országos sajtó a közszolgálati magyar televízió után a szlovákiai magyarok második legpreferáltabb információforrása. A legolvasottabb szlovákiai magyar lapok az Új Szó, a Vasárnap, a Szabad Újság és az Új Nő. Olvasottságuk meghaladja az átlagot az érettségizettek, a diplomások, a tömbben élők, valamint a kelet-szlovákiaiak körében, átlagon aluli viszont a szórványban élők és a közép-szlovákiaiak között. Erdélyben a szlovákiaihoz képest alacsonyabb az országos terjesztésű magyar nyelvű lapokat (elsősorban a Romániai Magyar Szót, de az Európai Időt és az Európai Naplót is) rendszeresen olvasók részaránya, de még így is elmondható, hogy közel minden második megkérdezett rendszeresen tájékozódik belőlük.
A magyar nyelvű helyi sajtó nagyarányú olvasottsága erdélyi sajátosság. Ebben a régióban kevesebben olvassák az országos magyar nyelvű sajtót, viszont annál népesebb a magyar nyelvű helyi sajtótermékeket rendszeresen olvasók tábora. A helyi sajtótermékek olvasottsága Erdélyben ennek nagyon gazdag kínálatával függ össze, tudniillik minden erdélyi megyében van magyar nyelvű megyei lap, ugyanakkor majdnem mindegyik, számottevő magyar nemzetiségű lakossal rendelkező városnak is van egy vagy több helyi (városi) magyar nyelvű lapja vagy RMDSZ-lapja.
Szlovákiában a helyi magyar nyelvű sajtótermékeket rendszeresen inkább a tömbben élők és a közép-szlovákiai megkérdezettek olvassák. A többségi nyelvű országos sajtó szlovákiai rendszeres olvasótábora több mint a kétszerese az erdélyi olvasótábornak. Hasonló tendencia eredményezi azonban azt, hogy mindkét régióban csaknem kétszer annyi férfi olvas országos többségi nyelvű lapot, mint amennyi nő. Mind Szlovákiában, mind pedig Erdélyben a többségi nyelvű országos sajtótermékek olvasottsága csökken az életkorral, az iskolai végzettség emelkedésével pedig növekszik, s a diplomások körében tetőz. Ez a tendencia különösen Erdélyben szembetűnő: az alapfokú végzettséggel rendelkezők 4,5 százaléka, a felsőfokú végzettséggel rendelkezők 28,2 százaléka olvas rendszeresen román nyelvű országos lapokat.

A többségi nyelvű helyi sajtó olvasottságában Szlovákiában nem mutatható ki semmilyen erőteljes tendencia a társadalmi rétegződés mentén. Erdélyben, hasonlóan az országos terjesztésű román lapokhoz, a helyi román nyelvű lapokat is elsősorban a diplomások olvassák.

A magyarországi sajtótermékek vonatkozásában a két régióban részarányaiban eltérő preferenciákat regisztrálunk: Szlovákiában csaknem két és félszer többen olvasnak rendszeresen magyarországi lapokat, mint Erdélyben. Ugyanakkor hasonlóságok is kimutathatók: a magyarországi lapokat rendszeresen olvasók mindkét területen elsősorban a nők, a 35 éven aluliak, továbbá részarányuk az iskolai végzettség emelkedésével növekszik.

Az eddig elmondottakból kiderül, hogy a szlovákiai és az erdélyi magyarság elsősorban a televízióból, a régiónkénti magyar (Szlovákiában az országos, Erdélyben a regionális) sajtóból és a magyarországi rádióból tájékozódik. A preferencialistát Szlovákiában a közszolgálati Magyar Televízió vezeti, Erdélyben pedig a Duna Televíziónak előkelő a nézettsége. A televízió ugyanakkor a leggyakoribb információforrásnak tekinthető a vizsgált népesség körében: az emberek először a televíziót kapcsolják be, csak azután olvasnak és rádióznak.

A szlovákiai és erdélyi magyarság televíziózási szokásai és műsorfogyasztói orientációi

Adataink szerint mind a szlovákiai, mind az erdélyi megkérdezettek többsége rendelkezik a televíziózáshoz szükséges anyagi-technikai bázissal (akinek nincs színes televíziója, annak is van fekete-fehér). A szlovákiai válaszadók 90,2 százalékának van színes televíziója, 37 százalékának pedig videója is, az erdélyieknél ez az arány kisebb: 68,1 százalékuk rendelkezik színes tévével, 17,2 százalékuk videóval (5. ábra).

5. ábra: A színes televízióval és videóval rendelkezők régiónkénti részaránya

A szlovákiai magyar tévénézők 87 százaléka, az erdélyiek 89 százaléka napi 1-4 órát tölt a képernyő előtt. A 6. ábra a televíziózással töltött idő részletesebb megoszlását mutatja be, melyből az is kiderül, hogy mindkét régióban a napi 2-3 óra tévénézés a leggyakoribb.

6. ábra: A napi televíziózás időtartamának régiónkénti megoszlása

A televízió előtt eltöltött idő szempontjából kimutatható eltéréseket illetően mindkét régióra érvényes, hogy a nők és a középkorúak kevesebbet nézik a televíziót, mint a férfiak és a 35 éven aluliak, illetve az 55 éven felüliek.
Melyek a leginkább és a legkevésbé kedvelt műsorkategóriák Szlovákiában és Erdélyben? Mennyire hasonlóak, illetve különbözőek ezen műsorok preferenciái a két régióban?
A műsorpreferenciákat oly módon vizsgáltuk, hogy a megkérdezetteknek tizenhárom műsortípust kellett “elbírálniuk” aszerint, hogy milyen mértékben kedvelik ezeket,(4) így a vetélkedőket, filmsorozatokat, ismeretterjesztő filmeket, reklámokat, bűnügyi filmeket, hagyományőrző műsorokat, show-műsorokat, könnyűzenei műsorokat, komolyzenei műsorokat, irodalmi műsorokat, politikai vitaműsorok, hírműsorokat és sportműsorokat.

A felsorolt műsortípusok közül adataink szerint Szlovákiában a három legkedveltebb műsor a vetélkedők (a megkérdezettek 83,3 százaléka kedveli), a hírműsorok (79,5%) és a filmsorozatok (75,1%), míg a megkérdezettek legkevésbé a politikai vitaműsorokat (44,7%), a komolyzenei műsorokat (20,7%) és a reklámot (14,6%) kedvelik. Erdélyben ettől némileg eltérő eredményeket kaptunk. Ebben a régióban a preferencialistát a hírműsorok (91,7%), az ismeretterjesztő filmek (78,7%) és a hagyományőrző műsorok (73,8%) vezetik, míg a legkevésbé kedvelt műsoroknak, akárcsak Szlovákiában, a politikai vitaműsorok (48,2%), a komolyzenei műsorok 34,5%) és a reklám (20,1%) bizonyultak. A válaszok egyszerű gyakorisági szintjén tehát elmondható, hogy mindkét régióban, bár eltérő arányban, de előkelő helyen szerepelnek a hírműsorok. Emellett Szlovákiában a vetélkedők és a filmsorozatok, Erdélyben pedig az ismeretterjesztő filmek és a hagyományőrző műsorok jelentik a televízió legnagyobb vonzerejét. Ugyanakkor a legkevésbé kedvelt műsortípusok mindkét régióban a politikai vitaműsorok, a komolyzenei műsorok és a reklámok. A műsortípusok eme rangsora bizonyos értelemben relatív, hiszen a politikai vitaműsorokat, bár a ranglista végére kerültek, mind Szlovákiában, mind Erdélyben szinte minden második megkérdezett kedveli, s a komolyzene, de a reklám közkedveltsége is csak viszonylagosan alacsony. Mondhatnánk, ezek rétegízléseket kielégítő műsorok. S valóban, a mélyebb elemzés olyan összefüggéseket mutat ki, amelyek alapján nem csupán az egyes műsortípus-preferenciák körvonalazhatók, hanem a rétegízlésként manifesztálódó, de valójában annak hátterében álló, azt megalapozó műsorfogyasztói orientációk is. A fentebb bemutatott műsortípusok kedveltségére vonatkozó adatainkat faktoranalízissel(5) elemeztük. Az alábbi táblázatban az 1-nél nagyobb sajátértékkel rendelkező műsorfogyasztói orientációkat mutatjuk be.

1. táblázat: A műsorfogyasztói orientációk régiónkénti megoszlása és jellemzése (faktormátrix)

Amint az 1. táblázatból kiolvasható, a megkérdezettek mind Szlovákiában, mind Erdélyben hasonló műsorpreferenciák mentén sorolhatók különböző csoportokba, és négy fő műsorfogyasztói orientációt képviselnek: az értékőrzőt, az aktualitás-orientáltat és a tömegkultúra orientáció I. és II. típusát. A tömegkultúra I. orientáció inkább “sztoriorientáltságot” fed, a tömegkultúra
II. orientáció pedig inkább “zene- és szórakozásorientáltságot”.

Bár a szlovákiai és erdélyi magyarok esetében a besorolást illetően hasonló kép tárul elénk, hiszen sorrendben és arányaiban is nagyon hasonló orientációkat kaptunk, a műsorfogyasztói orientációk tartalmában némi eltérés tapasztalható a két régió között. Ilyen például, hogy a tömegkultúra I. orientációt Szlovákiában tiszta “sztoriorientáltság” jellemzi, míg ugyanez az orientáció Erdélyben szórakozásorientált elemekkel is vegyül.

Milyen mértékben mondhatóak jellemzőnek a felvázolt műsorfogyasztói orientációk a különböző társadalmi csoportokra vonatkozóan? Milyen általános életszervezési, nemzeti, illetve politikai értékekkel(6) társulnak a szóban forgó műsorfogyasztói orientációk?

Ha azt vizsgáljuk, hogy kik az egyes műsorfogyasztói orientációk hordozói, nem tapasztalunk lényeges különbségeket a két régió között: mind az átlagtól való eltérések (faktor-score átlagok), mind a regresszióelemzés(7) azt mutatja, hogy a különböző műsorfogyasztói orientációk hasonló értékrendekkel járnak együtt, ugyanakkor hasonló társadalmi csoportokra jellemzőek mindkét vizsgált régióban. Az általunk értékőrzőnek nevezett orientációba tartozó műsorokat tehát mindkét régióban elsősorban azok kedvelik, akik a hagyományos értékek (család, erkölcs, vallás, emberek közötti jó viszony, mértékletesség stb.) s ezen belül egy szilárd magyar értékrend hordozói. A fogyasztói értékrendűek és a passzív-nemzeti értékrendűek, tehát azok, akik számára a nemzetiség és a hagyományos értékek keveset vagy semmit sem jelentenek, más műsorokat választanak, más műsorfogyasztói orientációt képviselnek. Életkor és iskolai végzettség alapján is behatárolhatók az értékőrző orientáció hordozói: inkább a középkorúak és az idősebbek, valamint a felsőfokú végzettséggel rendelkezők kedvelik az ide sorolt műsorokat, a 35 éven aluliak és az alapfokú iskolai végzettséggel rendelkezők kevésbé.

2. táblázat: A műsorfogyasztói orientációk hordozói
2a. táblázat: Értékőrző orientáció pozitív/negatív összefüggés

A tömegkultúra I. műsorfogyasztói orientáció hordozói közé (2b. táblázat) elsősorban az alacsonyabb iskolai végzettségű megkérdezettek, mindenekelőtt az alapfokú iskolai végzettségűek sorolhatók. Ugyanakkor mindkét régióban az iskolázottabbak azok, akikre ez az orientáció nem jellemző. Elsősorban a diplomások sorolhatók ide, de Erdélyben az érettségizettek is. Ezt a műsorfogyaszói orientációt illetően eltérések is tapasztalhatók a két régió között: Szlovákiában elsősorban a fogyasztói értékrendűek alkotják a tömegkultúra I. orientációjú csoportot, tehát azok, akik számára a pénz és az anyagi jólét a legfontosabb érték. A sikerre és érvényesülésre összpontosító “modernizáltak” azonban nem tartoznak ide.
Erdélyben ez az orientáció nem mutat szignifikáns kapcsolatot egyetlen (életszervezési, nemzeti vagy politikai) értékrenddel sem: a filmsorozatok, vetélkedők, show-műsorok és reklámok fogyasztói között ha nem is azonos súllyal, de ugyanúgy jelen vannak a szilárd nemzeti értékrendűek, mint a passzív nemzetiek, ugyanúgy a demokraták, mint a tekintélyelvűek körében. Ebben a sokszínűségben is az iskolai végzettség jelenti a leginkább csoportképző tényezőt, azaz az erdélyi tömegkultúra I. orientáció különböző nemzeti és politikai értékrendű hordozóinak közös nevezője épp az alacsonyabb, elsősorban pedig az alapfokú iskolai végzettség.

2b. táblázat: Tömegkultúra I. orientáció pozitív/negatív összefüggés

A tömegkultúra II. műsorfogyasztói orientáció hordozói (2c. táblázat) lényegesen különböznek a tömegkultúra I. orientáció hordozóitól. A tömegkultúra II. orientált csoport ugyanis mindkét régióban erősen életkor-specifikus: leginkább a 35 éven aluliak alkotják, legkevésbé pedig az 55 éven felüliek. A fiatalabb életkor hangsúlyos jelenléte a könnyűzenei műsorok besorolásán keresztül kötődik ehhez a műsorfogyasztói orientációhoz, a régiónként eltérő iskolai végzettségi adatok pedig az orientáció régiónkénti tartalmi különbségeiből származnak (pl. Erdélyben a szakiskolai végzettség a sportműsorokkal mutat összefüggést). Az alapfokú végzettséggel rendelkezők Szlovákiában is, Erdélyben is negatív összefüggést mutatnak ezzel a műsorfogyasztói orientációval, ami újfent bizonyítja, hogy ők határozottan a tömegkultúra I. műsorfogyasztói orientációt képviselik. Azt, hogy a két tömegkultúra orientáció valóban különböző minőségeket fed, ugyancsak bizonyítja, hogy amíg a “sztori jellegű” tömegkultúra I. orientáció elsősorban a fogyasztói értékrendhez kötődik, a politikai és nemzeti értékrendeket illetően pedig vegyes képet mutat, “a zene és szórakozás jellegű” tömegkommunikáció II. műsorfogyasztói orientáció hordozói Szlovákiában egyértelműen modernizált értékrendűek, s a modernizált általános értékrendűek nemzeti értékrendje inkább passzív vagy megtagadó. Erdélyben ez olyan formában mutatkozik meg, hogy a tömegkommunikáció II. orientáció negatív előjelű kapcsolatot mutat a szilárd nemzeti értékrendűek csoportjával.

2c. táblázat: Tömegkultúra orientáció II. pozitív/negatív összefüggés

Az aktualitás orientáció hordozóit (2d. táblázat) a legnehezebb behatárolni. Ennek egyik oka, hogy egy objektíve nehezen behatárolható orientációról van szó. Az első fokú elemzésnél tapasztalt nagymértékű szórás arra figyelmeztet, hogy a szlovákiai magyarságon belül nem igazán ragadható ki egyetlen olyan csoport sem, amely csak a sportközvetítések és a politikai vitaműsorok kizárólagosságával lenne jellemezhető (a szakiskolai végzettségűek is inkább a sportközvetítéseken keresztül sorolódnak ide), Erdélyben pedig tömegkultúra I.-es és értékőrző orientációs beütések is vegyülnek az aktualitás orientáció tartalmába. Az aktualitás orientáció hordozóinak képe régiónként ennek megfelelően alakul. Ez azt jelenti, hogy Erdélyben, ahol az aktualitás orientáció a hírműsorokat is tartalmazza, átfedések mutatkoznak az értékőrző orientáció hordozóival.

2d. táblázat: Aktualitás orientáció pozitív/negatív összefüggés

Az információforrás nyelve szerinti preferenciák

A médiafogyasztói orientációk mellett Szlovákiában van még egy lényeges választóvonal, amely mentén a vizsgált népesség szignifikáns csoportokra különül el. Ez pedig az információforrás nyelve, tehát az, hogy a megkérdezettek magyar vagy többségi nyelvű, esetleg egyéb nyelvű vagy magyar és egyéb (vegyes), esetleg magyar és többségi nyelvű információforrásokból egyaránt tájékozódnak. Hogy a vizsgált népesség ebből a szempontból mennyire sokrétű és tagolt, “beskatulyázhatatlan” és vegyes, mi sem jelzi jobban, mint az, hogy a legerőteljesebben jelentkező információforrás nyelve szerinti médiapreferencia-típusokba csupán a megkérdezettek 44,1 százaléka volt besorolható. Ám ez a részarány nagyon kompakt és nagyon pontosan körülhatárolható típusokat fed (3. táblázat).

3. táblázat: Az információforrás nyelve szerinti médiapreferencia típusai (megmagyarázott variancia 44,1%)

A három típust a következőképpen jellemezhetjük:

A szlovák nyelvű információforrások előnyben részesítése leginkább az aktualitásorientáltakat jellemzi, tehát azokat, akik a sportközvetítéseket és a politikai vitaműsorokat kedvelik a legjobban, ezeket inkább a szlovák médiában részesítik előnyben, ami érthető lenne, hiszen számunkra, szlovákiai magyarok számára az aktualitások szintjén elsősorban az érdekes, ami idehaza történik. Ugyanakkor azonban a modernizáltak és a nemzeti-megtagadók hangsúlyos jelenléte ebben a csoportban azt is jelzi, hogy a szlovák információforrások preferenciája nemcsak a hazai, tehát a megkérdezetteket lényegükben érintő információk előnyben részesítését jelenti, hanem az anyanyelvű tájékozódástól való részleges elidegenedést is, ami egyben arra is utal, hogy számukra egyrészt kevésbé érdekesek vagy teljességgel érdektelenek a magyarokat általában és a szlovákiai magyarságot különösképpen érintő információk, másrészt pedig ezek tálalása is inkább szlovák szempontból érdekli őket. A szlovák nyelvű információforrásokat előnyben részesítők többnyire szlovák iskolát (iskolákat) végzett emberek. A magyar nyelvű információforrásokat előnyben részesítők alapvetően két csoportból tevődnek össze. Az első csoport értékrendjét és műsorfogyasztói orientációját nézve is nagyon differenciáltnak tűnik. Valójában arról van szó, hogy ezek az emberek a konkrét információforrásokon belül konkrét műsorokhoz, rovatokhoz stb. kötődnek, ki-ki az értékrendjéből származó ízlése szerint. A magyar nyelvű információforrásokat előnyben részesítők másik csoportjának magyar nyelvű médiapreferenciája viszont egy nagyon határozott nemzeti értékrenden alapul. Azt is mondhatnánk: akiknek általában fontosak a hagyományos értékek és a magyarságuk, nem pedig csak kimondottan egy-egy műsorhoz, rovathoz kötődnek, azok inkább rádióznak, Új Szót olvasnak, és a közszolgálati Magyar Televíziót nézik. Hogy a magyar nyelvű tájékoztatáson kívül mi és milyen mértékben játszik még ebben szerepet – a választott információforrásoknak a preferált értékekhez kötődő témaválasztása, tálalási módszere, a kedvencek jelenléte, a kényszer (mert nincs más, nincs jobb)(8) -, továbbá az, hogy mennyire elégítik ki ezek az információforrások az értékőrzés kívánalmait, következésképpen milyen a visszacsatolás, egyelőre nyitott kérdés. Erdélyben az információforrás nyelve nem tűnik olyan mértékben meghatározónak, mint Szlovákiában. Adataink szerint két magyar és többségi nyelven is tájékozódó csoport különül el az erdélyi minta 61 százalékában. A nagyobb részarányt kitevő csoport (44,2%) elsősorban a magyar országos lapokat, román országos és román helyi lapokat, a romániai magyar televíziót, a Duna Televíziót és a magyarországi lapokat választja. A kisebb csoportra (16,7%) a román rádió, a magyarországi rádió, a magyar közszolgálati televízió, a romániai magyar rádió, a külföldi rádióadók, a román televízió és a magyar helyi sajtó preferenciája jellemző. Ezek a csoportok tehát inkább az információszerzéshez kapcsolható szokások mentén különülnek el, mintsem az információszerzés nyelve szerint. Ebben az értelemben tehát az első nagyobb részarányt kitevő csoport inkább a televíziózást és az újságolvasást részesíti előnyben, a második csoport médiafogyasztói szokásaiban meghatározó szerepet kap a rádiózás is. Bár az erdélyi adatok az információszerzés nyelvét illetően a szlovákiainál bonyolultabb és differenciáltabb képet mutatnak, s Erdélyben az információszerzés nyelve nem jelenik meg olyan mértékben csoportképző tényezőként, mint Szlovákiában, kiemeljük, hogy az Erdélyre jellemző, alapvetően a magyar nyelvű, hangsúlyosan pedig a magyarországi médiák felé forduló “átlagos viszonyulástól” szignifikáns eltérést mutatnak a dél-erdélyi és bánsági, valamint bizonyos mértékig a nagyvárosokban tapasztalt román nyelvű médiapreferenciák.

A hangsúlyosan román nyelvű médiaorientáció jelenléte Erdélyben is, akárcsak Szlovákiában az “anyanyelvű tájékozódástól való elidegenedésre”, valamint arra figyelmeztet, hogy a magyar közösségek egyes rétegeinek körében (is) meghatározó szerephez jut a román nyelvű sajtó és román nyelvű elektronikus média mint közvéleményképző és -formáló tényező.

Záró gondolatok

Az értékrendek kialakulásában és formálásában a média nagyon fontos szerepet tölt be, ugyanakkor a média által is kialakított és formált értékrendek jelentős mértékben meghatározzák a recipiensek tömegkommunikációs szokásait. Amint azt a fentebb ismertetett szlovákiai és erdélyi médiatérkép is jelzi, az egyes információforrások előnyben részesítésének mértéke nem mindig s nem elsősorban a megkérdezettek demográfiai jellemzőinek s nem is csupán műsorfogyasztói orientációiknak a függvénye, tehát nem mindig és nem elsősorban az életkor, a nem, az iskolai végzettség mentén különülnek el a recipiensek csoportjai. Minél mélyebb síkon elemeztük az adatokat, annál inkább előtérbe került az értékrendek fontossága.

A tanulmány a budapesti Balázs Ferenc Intézet által koordinált kutatássorozat 1997. évi adatai alapján készült. Az említett felmérés a Kárpát-medencében négy országban/ régióban – Erdélyben, a Kárpátalján, Szlovákiában és a Vajdaságban – összesen 276 kutatási ponton zajlott. A szlovákiai, valamint az erdélyi kutatásokat a Spectator Társadalomkutató Műhely, illetve a Stúdium TM megbízásából a szerzők vezették. A feldolgozásra került kérdőívek száma összesen 2091, ebből a szlovákiai minta 591, az erdélyi pedig 639 érvényes esetszám. A mintatvétel során a kvótás mintaalakítási módszert használtuk. A minta az adott régióban élő magyar közösségekre vonatkozó statisztikai adatokat véve alapul nem, korcsoportok, iskolai végzettség, a települések nagysága, valamint a település nemzetiségi összetétele szerint reprezentatív.

Irodalom

Kunczik, Michael: Základy masové komunikace. Karolinum, Praha, 1995.
Dominick, Joseph R.: The Dynamics of Mass Communication. Ohio, 1991
Erős Ferenc (szerk.): Megismerés, előítélet, identitás. Új Mandátum Kiadó, Budapest, 1998.
Csepeli György (szerk.): Előítéletek és csoportközi viszonyok. KJK, Bubapest, 1980.

Vadkety Katalin A belső telepítések 1945 után

A belso telepítés meghatározása és irányítása

A belso telepítés a köztársasági elnök 27/1945. számú dekrétuma szerint olyan, az egész államot érinto, a nemzetállam megteremtését szolgáló folyamat, amely visz-szahelyezi a szláv elemet a tole közel ezer esztendeje “elvett területekre”.

A korabeli csehszlovák politikai vezetés a belso telepítést “eroszakmentes, politikai indíttatású, demográfiai változást eredményezo” folyamatként értelmezte, amely lehetové teszi Szlovákia déli, magyarlakta járásai elszlovákosítását. Elso lé-pés-ben az egységes magyar etnikai tömbök feldarabolását tervezték, majd a lehetoségekhez mérten tovább kívánták csökkenteni a magyarok létszámát, hiszen a szlovákok megjelenése a színtiszta magyar etnikai területeken meggyorsíthatja az asszimilációjukat. A belso telepítés végcélja a többi politikai intézkedésekkel együtt a szlovákiai magyar etnikum megszüntetése. Belpolitikai akció, amely várhatóan felkelti a külföld figyelmét is, ezért, ha lehet, Csehszlovákiából befolyásolni kell ennek külföldi fogadtatását. A belso telepítés lebonyolítására vonatkozó rendeletek és irányelvek megfogalmazásakor figyelembe kell venni a külföldi jogi normákat, a külföld elvárásait, s ezért a valóságban elnemzetleníto folyamatot következetesen belso migrációnak kell feltüntetni, s a belföldi, elsosorban a csehországi munka-erohiánnyal kell indokolni.

Az észak-déli irányú belso telepítés szlovákiai megfogalmazói három célt tuztek ki maguk elé. Az elso helyen a “szlovák nemzeti érdek” szerepel, a másodikon a szlovák nemzetgazdaság “boldogulásának” a biztosítása, a szlovák nemzet “gazdagodása”, míg a harmadik célkituzés végeredményben az elso ketto összekapcsolása, amely kimondja, hogy a magyar vagyon kisajátításával a szláv elemeknek délre való vándorlásával kibovül a szlovák etnikai terület, s eléri az országhatárt, a Duna vonalát. A belso telepítés megfogalmazói a megszerzett és szétosztott magyar vagyonban látták “azt a tartós és szilárd alapot”, amely biztosítja a “volt magyar etnikai területre” betelepített új szlovák társadalom élet-képességét, azt a gazdasági-politikai hatalmat, amely magába olvasztja a magyar etnikum esetleg itt maradó töredékeit.(1)

A csehszlovák politikusok a belso telepítés “grandiózus” tervét – vagyis a németek és a magyarok kitoloncolását a nemzetközi jóváhagyások reményében – már 1945 tavaszán, a Kassai Kormányprogram kihirdetését megelozoen megfogalmaz-ták. Elso lépésben a “németek és a magyarok üresen maradó gazdaságainak, ill. más jellegu vagyonának hasznosítását” határozták el. A vagyonok “bené-pesí-tése” ügyében – hivatalosan – elsoként a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 25-i ülése határozott. Kezdetben a háborúban elpusztult falvak lakosságának, ill. a szlovák állam idején megkezdett nagy stratégiai építkezések, az árvai duzzasztógát és a lešti katonai gyakorlótér területén lerombolásra kijelölt falvak lakosságának elhelyezési problémáit akarták megoldani, majd a nagy állami építkezések és a háborús károk rendezésének a kérdését összekapcsolták a szlovákiai magyar-kérdés rendezésével, a magyarok ekkor még csak remélt tömeges kitoloncolásával.
A háborúban elpusztult, ill. jelentos károkat szenvedett északkelet szlovákiai falvak lakosságának elhelyezése ügyében kezdetben csak a németek üresen álló házaira, ill. gazdaságaira összpontosítottak, de a magyargyulölettol átitatott légkörben hamar szóba kerültek a termékeny déli síkságokon élo magyarok gazdaságai is. A képviselok közül többen kérték a kolonizálást, s a felvetést követoen egymás után jelentették be “igényeiket” a magyar gazdaságokra. A Turócszentmártoni járás 3000, a Késmárki 5000 személy elszállásolását kérte. Felmerült az üresen álló német gazdaságok elfoglalása, az 50 hektárnál nagyobb birtokok benépesítése, de a kérdés rendezését még globálisan sem tudták felvázolni, mert a nagybirtokokon nem volt elszállásolási lehetoség. Megfogalmazták viszont a belso telepítés irányát, amely észak-dél, ill. északkelet-nyugat irányban halad.

A követeléseket és javaslatokat követoen dr. Martin Kvetko földmuvelésügyi megbízott kijelentette, hogy a felvázolt hatalmas népmozgás már nem belso migráció – ahogyan ezt többen is hangoztatták -, hanem belso telepítés, kolonizáció. Véleményét a Szlovák Nemzeti Tanács tagjai vita nélkül elfogadták, s a tanácskozás további szakaszában már nem migrációról, hanem belso telepítésrol, kolonizációról beszéltek. Dr. Kvetko már bizonyos eredményekrol is beszámolt, mert hivatala 1945. május 25-ig Szlovákiában 9 áttelepítési – kolonizációs – bizottságot hozott létre, de ezek hatásköre csak a háborúban legtöbb kárt szenvedett északkeleti járásokra korlátozódott. A hivatal munkatársai már kiutaztak a magyarlakta déli járásokba, ahol “felmérik a kolonizáció lehetoségeit, s elokészítik a betelepítést”.

A magyarlakta járások kolonizálását nacionalista demagógiával indokolták. Kijelentették, hogy a “gyoztesnek” joga van a legyozött németek és magyarok termékeny gazdaságaira. A vita végso szakaszában a képviselok a belso telepítést, a németek és a magyarok vagyonának a kisajátítását problémamentes, egyszeruen megoldható szervezési kérdésként kezelték. “A németektol megtanultuk – jelentették ki -, hogyan kell eljárni hasonló esetekben, elegendo volt néhány teherautó, ezzel elszállították oket, s a kérdést le is zárták.” Ezzel a szlovákiai zsidókérdés “rendezésére” céloztak, jelezve azt, hogy a faji gyulölet tovább él, csak most nemzetiségi köntösben.

A Szlovák Nemzeti Tanács ülése két problematikus kérdésben akart dönteni: megszabadulni a magyar kisebbségtol, s elhelyezni a fedél nélkül maradt szlovák, ill. ruszin lakosságot. A magyarok kitoloncolásában reménykedo képviselok a kormányprogramban kihirdetett kollektív bunösségükre hivatkoztak, s szinte példasze-runek vélték, ha a szláv nemzetállam megteremtését a “magyar háborús bunösök” tömeges, vagyon nélküli kitoloncolásával kezdenék el.

A belso telepítés egyik alapfeltétele az üresen álló gazdaság, a beköltözheto ház. Ennek elérésére a képviselok “gyors fellépést és határozott rendeleteket” vártak, mert néhányuk szerint “a magyarok kezdenek öntudatosan viselkedni”. A vagyon-szerzés egyik lehetséges módja a háborús bunösök elítélése volt. Úgy vélték, a hatalomnak elsoként a magyar háborús bunösöket kell elítélnie, kitoloncolnia, s csak ezt követoen “kell megtölteni a börtönöket a szlovák árulókkal”. A magyar-gyulölettol szinte egymást túllicitáló képviselokkel a belügyi megbízott, dr. Gustáv Husák “a magyarkérdés megoldásának nemzetközi feltételeit” ismertette. A nem-zetközi jogi lehetoségekre hivatkozott, s kifejtette, hogy a magyarokat két fázisban lehet kitoloncolni az országból. Az elsoben a szovjet-magyar fegyverszüneti egyez-mény alapján elmennek azok a magyar állampolgárok, akik az elso bécsi döntés (1938. november 2.) után költöztek be Csehszlovákiába. A második szakaszban elmennek a háborús bunösök, ám “a többi magyar nemzetiségu állampolgárhoz csak azért, mert magyar, de a lelkiismeretüket nem terheli nemzetellenes, ill. politikai buntény, nem nyúlhatunk, de nem is akarunk”. Beszámolójában felvázolta azt a “nagyszeru áttelepítési lehetoséget”, melyet a csehszlovák kormány felajánlott Magyarországnak. Egy olyan államközi akcióról van szó, amely keretében “kicse-réljük a Magyarországon szétszórva élo szlovákokat” a csehszlovákiai magyarokért. Igaz, hogy ebben az esetben Csehszlovákia kilép a nemzetközi porondra, mert a lakosságcsere nem belügy, ezért nemzetközi jóváhagyást igényel, de a “szlovák szervek olyan lelki nyomást gyakorolnak majd a magyarokra”, hogy azok kénytelenek lesznek elfogadni a javaslatot. Husák figyelmeztette a képviseloket arra, hogy “a külföld figyeli” a csehszlovákiai magyarkérdés megoldásának a politikáját, s a nemzetközi diplomáciában egyre gyakrabban emlegetik a “szlovák sovinizmust”, a szlovák hivatalok magyarellenességét. Ezért ezt a határokon túl is látható tevé-keny-séget különféle “lelki nyomásokkal” kell eredményessé tenni.
A fohivatalok a belso telepítést “hazafiúi cselekedetként” értékelték. A kolonisták kérvényében szinte kivétel nélkül szerepel a következo mondat: “Mivel nemzethu (roduverný) szlovák vagyok, jogot formálok földbirtokra a visszatért területeken.”(2)

A csehszlovák kormány a belso telepítést “grandiózus etnikai mozgásként” fogta fel. Eredményességének biztosítékát a központi irányításban látta, melyet a köztársasági elnök 27/1945. számú dekrétuma biztosított, ezért elrendelte, hogy a Belügyminisztérium mellett alakuljon meg a telepítést csehszlovákiai viszonylatban országosan irányító bizottság. A betelepítés kötelezo folyamatosságát a 28/1945. számú elnöki dekrétum biztosította.

A több mint hárommilliós németség és a hatszázezres magyarság által lakott s “a kitelepítésüket követoen üresen maradó” területek benépesítésével párhuzamosan fokozottan ügyeltek a biztonságpolitikai feltételek megvalósítására. Ennek megfeleloen a bizottság ülésein a Belügyminisztérium képviseloje kapott foszerepet. A kormány a betelepítésben érdekelt fohivatalok mellett meghívta az Állami Terv- és Statisztikai Hivatal, valamint több pénzintézet képviselojét. A belügy ellenorzo feladata mellett a Földmuvelésügyi Minisztérium és a Szlovák Telepítési Hivatal kapott kiemelt jogköröket. Szlovákiai viszonylatban erre lehet visszavezetni a Földmuvelésügyi Megbízotti Hivatal és a Szlovák Telepítési Hivatal közötti kompetenciaharcot, amely végigkísérte a belso telepítés egész folyamatát. A Szlovák Telepítési Hivatal úgy vélte, hogy a kitelepített németek és magyarok egész vagyo-nával való rendelkezés joga – a hivatal jellegénél fogva – ot illeti meg, s a bete-lepítési övezetben nem volt hajlandó figyelembe venni a földreformot, illetve a föld-reform végrehajtásával megbízott földmuvelésügy jogait.

A belso telepítést irányító, Prágában székelo Központi Betelepítési Bizottságba a Nemzetvédelmi, a Mezogazdasági és a Belkereskedelmi Minisztérium három-három, a Munka- és Szociális Ügyek, a Pénzügy- és az Igazságügy-minisztérium két-két munkatársát választották be. A Belügyi Megbízotti Hivatalt dr. Július Viktory és dr. J. Brychta, a szlovákiai földmuvelésügyet dr. Martin Kvetko és dr. B. Papaiák képviselte. A kormány javaslatára a bizottság fotitkára Zdenik Václavek lett.

A Központi Betelepítési Bizottság az elso ülésén a csehországi németek tömeges kiszállításáról tárgyalt, a szlovákiai németek kitelepítésével pedig az 1945. december 6-i ülésén foglalkozott. Megközelítoen 15 000 személyrol volt szó, akiket – Dastych tábornok terve szerint napi ezer fovel számolva – két hét alatt el lehet távolítani az országból, s a kiszállításukkal nem veszélyeztetik a csehországi németek kitelepítését. Az elso üléseken a magyarokról nem tárgyaltak, s ezzel kiváltották a Szlovák Nemzeti Tanács elégedetlenségét. A türelmetlen Szlovák Nemzeti Tanács az 1945. december 16-i ülésén megvitatta a magyarok kitelepítésének a kérdését is. Az volt a célja, hogy a Csehországban már az év szeptemberében felállított járási és helyi kitelepítési bizottságok mintájára Szlovákiában is szervezzenek hasonló bizottságokat.

E törekvések mögött a Szlovák Telepítési Hivatal állt, hiszen már az év oszén megszervezte a magyarok kitelepítését irányító és végrehajtó I. osztályát; a II. osztály a külföldi szlovákok reemigrálását, a III. osztály pedig a belso telepítés szervezését és irányítását végezte. Ez utóbbi elvárta, hogy a Központi Betelepítési Bizottság saját munkáját, ill. feladatait összehangolja a Szlovák Telepítési Hivatal területi hivatalainak a munkájával, és így segítse a szlovák hivatalokat a problémáik meg-oldásában. A támogatásért a bizottság szlovák tagjai felajánlották, hogy ma-gyar mezogazdasági munkásokat küldenek több morva-sziléziai községbe.(3)

A Központi Betelepítési Bizottság elsodleges feladata a németek és a magyarok kiszállításának irányítása és ellenorzése volt, ezért a bizottság szlovák tagjai rendszeresen informálták a cseh tagokat a szlovákiai helyzet alakulásáról. A bizottság létrehozásának idején a csehszlovák kormány és a szlovák szervek még abban reménykedtek, hogy a gyoztes nagyhatalmak engedélyezik a magyarok egyoldalú tömeges kitelepítését is, ezért egyre következetesebben kérték a magyarok kiszállítását. Az 1945. november 28-i prágai ülésen felvetették a csehszlovákiai ma-gyaroknak és a magyarországi szlovákoknak a reciprocitás alapján történo kicse-rélését, s így a bizottság elé vitték a lakosságcsere kérdését. Jellemzo, hogy az akció keretében a köztársaságból kiszállítható magyarok számát alaposan eltúlozták, ugyanis a háborús bunösök egyoldalúan kiszállítható tömegeivel számoltak. Ennek eredményeként – terveik szerint – az országban maradó magyarok létszáma oly mértékben csökken, hogy az itt maradókat minden nehézség nélkül kis csoportokban széttelepíthetik az ország területén. Látva a cseh partnerek idegenkedését, a szlovákok úgy érveltek, hogy “ezek a magyarok voltaképpen szlovák eredetuek”, s könnyen beolvaszthatók. A kérdés rendezését türelmetlenül váró dr. Ján Eech gyors választ várt, mert “már felkészült a transzportok indítására”. Kérte, hogy “a csehek értsék meg, hogy ez a lehetoség, vagyis a magyarok eltávolítása Szlovákiából a szlovákok számára létkérdés”.

Érveiket a cseh hivatalnokok csak részben fogadták el, s kategorikusan elutasították “a maradék magyarság csehországi szétszórását”, amit a Pénzügy-minisz-térium “fölösleges kiadásnak” minosített, de ellenezte a többi fohivatal képviseloje is. Elutasították azt is, hogy “újabb idegen elem telepedjen le az országban”. A döntést végül azzal az indokkal vetették el, hogy a nemzetközi határozat értelmében a csehszlovákiai magyarkérdés megoldását illetoen meg kell várni a Szövetséges Ellenorzo Bizottság határozatát, ezért nem hozhatnak a belpolitikát érinto határozatokat. A tárgyalás egyik érdekessége, hogy Martin Kvetko, a szlovák földmuvelés-ügyi megbízott figyelmeztette a jelenlévoket, dr. Ján Eechet is, hogy “a magyarok nemzetközi megítélése eltér a németekétol”, s a szövetségeseknek még a németek kitelepítésével kapcsolatban is vannak feltételeik, és elutasítják “a mindenükbol kifosztott, rongyos és beteg németek átvételét”, s megkövetelik, hogy az egyoldalúan kitelepítettek is elvihessék az életfenntartásukhoz szükséges ruhane-muket, bútorokat, élelmiszert és más apróságokat.

A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény megkötését követoen egyre jobban eltávolodott egymástól a Központi Betelepítési Bizottság cseh és szlovák tagjainak célkituzése. A Szlovák Telepítési Hivatal elnöke szerint a cseh fél nem “értette meg a szlovákok törekvéseit”, fékezte a szlovákok munkáját. 1946 decemberében arra kérte az Megbízottak Tanácsának Elnökségét, hogy vesse fel a bizottság átszervezésének kérdését, mert “csak legiszlatív munkát végez”, konkrét esetekben semmiben sem segíti a szlovák szervek munkáját. Tette ezt annak ellenére, hogy a kormány az 1947. január 10-i ülésen kimondta, hogy a jövoben a reemigrációt és a belso telepítést a Központi Betelepítési Bizottság fogja koordinálni. A határozat értelmében Szlovákiában a reemigráció és a belso telepítés koordinálása, illetve az ezzel kapcsolatos problémák megoldása a Központi Bete-lepítési Bizottság és a Belügyminisztérium feladata lesz. A Központi Betelepítési Bizottság új szervezési rendje szerint a Belügyminisztérium megszervezi az új Fo-tit-kár-ságot, amely elokészíti az elnökségi üléseket. A Fotitkárság muködési szabály-zatát a Belügyminisztérium dolgozza ki s terjeszti jóváhagyásra a kormány elé. A mi-niszterek biztosítják a Fotitkárságba jelölt munkatársaik számára a koor-dináláshoz szükséges jogokat. A Fotitkárság tagjai közé kooptálták a szlovák földmuvelésügyi megbízottat, s ezzel a hivatalban nott a szlovákok száma. Újból kimondták, hogy ha a Központi Betelepítési Bizottság elnöke cseh, akkor az alelnöke szlovák, ill. fordítva.
A földmuvelésügyi megbízott továbbra is elégedetlen volt a Központi Betelepítési Bizottság tevékenységével. Fejetlenséggel, szlovákellenességgel vádolta a cseh munkatársakat, s foképpen azt sérelmezte, hogy még ot sem értesítik a földek tulaj-donjogával kapcsolatos határozataikról.

A Szlovák Nemzeti Tanács az 1947. október 8-i (12036/1947-eln.) határozatában megállapította, hogy a bizottság nem teljesíti a küldetését, nem koordinálja a prágai és a pozsonyi telepítési hivatalok tevékenységét. A bizottság “a kijelölt hivatalok képviseloinek közössége, amelyben a politikát egyedül a Szlovák Nemzeti Tanács küldötte képviseli”. Ezért arra kéri a kormányt, úgy szervezze át a bizottságot, hogy az képes legyen irányítani a telepítést a köztársaság egész területén.(4)

Szlovákiában 1945. október 3-án került sor a belso telepítést érinto elso egyezséggel végzodo tárgyalásra. A köztársasági elnök 27/1945. számú dekrétuma értelmében a telepítési hivatalok kötelesek voltak együttmuködési szerzodést kötni a földmuvelésüggyel. A Szlovák Telepítési Hivatal az említett napon írta alá a “belso telepítés nemzeti jellegét”, a mezogazdaság üzemképességét biztosító szerzodést, amelyet a Szlovák Telepítési Hivatal nevében az elnök, dr. Ján Eech, a III. osztály vezetoje A. Iurjaeka, valamint dr. F. Vašeeka, a Földmuvelésügyi Megbízotti Hivatal nevében dr. F. Foltín, dr. M. Semian és V. Luean, a belügy részérol a közbiztonsági osztály vezetoje, N. Sekera írt alá. Munkájukat a belügyi szervek felügyelték.

Az ülés résztvevoi határozatban mondták ki, hogy a belso telepítés következetes megvalósítása érdekében “kategorizálják a nem szláv lakosságot”, a németeket és a magyarokat. Az a) csoportba sorolják a Csehszlovák Köztársaság ellenségeit, a felforgató, a köztársaság szétverésében aktívan részes személyeket; a b) csoportba kerülnek a soviniszta, feudális neveltetésük alapján “imperialista és elnyomó” tulajdonságokkal rendelkezok akkor is, ha nem vettek részt a köztársaság szétverésében. A c) csoportba az antifasiszták kerültek, ill. a köztársaságért aktívan harcolók. Egyúttal meghatározták az egyes hivatalok kötelességeit is. A Szlovák Telepítési Hivatal például azt a feladatot kapta, hogy a b) csoport tagjait Dél-Szlovákia kijelölt községeibe összpontosítsa.
A bizottság 1946. évi munkájáról nem maradt feljegyzés, de a Szlovák Nemzeti Tanács 1946. november 28-án saját betelepítési bizottságot létesített, s megválasztotta a bizottság tisztségviseloit. Az elnöklo J. Myjavec felkérte a Cseh-szlovák Áttelepítési Bizottság elnökét, Daniel Okálit, valamint a Szlovák Telepítési Hivatal elnökét, dr. Ján Eechet, hogy dolgoztassák ki a csehszlovákiai magyar-kérdés végleges rendezési tervét. A tervezetet a választott munkatársaikkal Anton Granatier fogja ellenorizni. A magyarkérdés rendezésében a Szlovák Nemzeti Tanács a kormányhoz fordult, s “ünnepélyesen követelte” a kérdés megoldását. Az ülésen a szláv nemzetállam megteremtését és a térség békéjének az összekap-csolását szorgalmazták, amit az új betelepítési bizottság szavatolhat és segíthet. A bizottság munkatársa lett A. Granatier, P. Hajlan, V. Kováo, J. Malík, J. Myjavec, E. Ruskov, J. Ušiak és Š. Vengloš. A nagy fogadkozásokat azonban nem követte megfelelo minoségu munka. A bizottság minden indok nélkül hónapokig nem ülésezett, majd 1948-ban – az érdektelenségre hivatkozva – az ülések teljesen elmaradtak, ill. a lakosságcsere megkezdését követoen a Csehszlovák Köztár-saságba áttelepített magyarországi szlovákok problémáival foglalkozott, mintegy hangsúlyozva a lakosságcsere elsobbségét a belso telepítéssel szemben. A bizottság munkáját és szemléletét bírálta a Nemzeti Ujjáépítési Alap elnöke, dr. Felix Vašeeka is, és azt “lassúnak, befolyásoltnak” minosítette. Az 1948-as esztendo azonban hozott bizonyos változásokat. Miután a Megbízottak Testülete 1948. március 15-i ülésén elemezte a bizottság munkáját, elrendelte, hogy a bizottság aktivizálja tevékenységét.

A kommunista hatalomátvételt (1948. február) követoen a belso telepítés irányítása átkerült Csehszlovákia Kommunista Pártja, ill. Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának hatáskörébe. Továbbra is napirenden maradt a déli magyarlakta területek szlovákokkal való betelepítése, de az elnemzetleníto kolonizálásból szocialista iparosítás, illetve a mezogazdaság szocializálása lett. A csehszlovák kormány az 1948. április 27-i ülésén a további belso telepítések indokait az “ország gazdaságának a kiépítésében” vélte megtalálni. A folyamat nem szakadt meg, csupán más indokot kapott, s a betelepítést a Csehszlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága mellett létrehozott Betelepítési Bizottság irányította, amelyben Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottságát – rendes tagként – dr. Felix Vašeeka és dr. Ján Eech képviselte, dr. Papaiák pedig póttag lett. A kormány határozata értelmében a belso telepítés továbbra is országosan irányított, vagyis egységes folyamat lesz, közös tervek alapján valósítják meg. Ezzel tulajdonképpen a kommunista rendszer is átvette Beneš elnök 27. számú dekrétumát. A csehországi és a szlovákiai terveket a Belügyminisztérium terjeszti jóváhagyásra a kormány elé. A tervek “egységesítése” a kormány feladata.

A Szlovák Telepítési Hivatal Elnöksége az 1948. január 7-i ülésén foglalkozott a belso telepítésekkel, s a Központi Betelepítési Bizottság átalakítását javasolta. A javaslattal a kormány tagjai egyetértettek, de feltételeikben elmarasztalták a vezetoséget, s elrendelték, hogy az Állami Terv- és Statisztikai Hivatal, a Szlovák Telepítési Hivatal és a földmuvelésügyi megbízott záros határidon belül két új tervet dolgozzon ki. Az elso, a rövid távú terv teljesítési határideje 1948 vége, a “távlati” terv azonban újabb “külföldi szlovákok hazatelepítését” célozza meg. A tervek “felügyeloje” a Belügyi Megbízotti Hivatal, ill. az állambiztonsági osztály lett, mert elsodleges célként szerepelt a határövezet állambiztonságának szavatolása. A betelepítési övezetben élo, állambiztonsági szempontból “megbízhatatlan” személyek névsorát a Belügyi Megbízotti Hivatal állítja össze.

Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Titkársága mellett is megalakult az a bizottság, amely a lakosságcserén felüli kitelepítéssel, ill. a belso telepítéssel foglalkozott. A bizottság tagjai: D. Okáli elnök, J. Eech helyettes, tagjai: F. Vašeeka, J. Lendár, J. Šimovie, M. Fal?an, K. Bacílek, Š. Rendek, I. Szende és J. Bráník. Elso ülésükön – a terület elszlovákosításának céljából – megtárgyalták a Dunaszerdahelyi, Érsekújvári, Ógyallai, Komáromi és Párkányi járás iparosításának lehetoségeit. Az Érsekújvári járásban gépgyártást, a Párkányiban a mutrágya-gyártást, a Komáromiban a textilipart és a konzervgyártást tartották a leggazdaságosabbnak. Emellett tervezték az építoanyagok gyártását is. Felmerült a bau-xit kitermelésének lehetosége is, mert feltételezték, hogy a dunántúli lelohelyek – a Duna medre alatt – áthúzódhatnak a Csallóköz alá is, ezért tárgyaltak a feltárás kö-rülményeirol is.

A magyarlakta területek belso telepítéssel történo elszlovákosításának a terve a Szlovák Nemzeti Tanács 1948. március 15-i ülésén két határozat elfogadásával folytatódott. Az ún. rövid lejáratú tervet az állambiztonság figyelembevételével készítették el. Ebben megállapították, hogy Szlovákia déli határa Pozsony és Párkány között ugyan “természetes határ”, de magyar lakosság él a Duna szlovákiai és magyarországi partján egyaránt, s a magyar lakosság szlovákiai számaránya éppen itt a legmagasabb. Gazdag, jó közlekedési lehetoségekkel rendelkezo vidék, de “ez vajmi keveset ér, ha a lakosság nem megbízható”. A jelentés azt bizonygatja, hogy az ezen a vidéken élo jómódú magyar parasztság “mindig is cseh-szlovákellenes volt”, ezért a nemzetiségi összetételt további szlovák betelepítéssel kell módosítani.

A lakosság nemzetiségi összetételének megváltoztatását biztosító “távlati terv” megszilárdítja a szláv elem jelenlétét, erosíti a reszlovakizáltak, a lakosságcserével betelepült szlovákok szlovák nemzettudatát. Legjelentosebbek a Galánta-Érsek-újvár-Verebély-Léva vonaltól délre fekvo községek. Kevésbé tartják fontosnak az Ipolyságtól keletre eso terület kolonizálását, de megjegyzik, hogy “az ide betele-pített s betelepítendo szláv tömeg a már többségben lévo szlávság kovásza lesz”. Hangsúlyozták, hogy az elszlovákosítás folyamatába be kell vonni a szlovákiai magyar társadalom minden rétegét. A lakosságcserével társadalmi rétegek “tunnek el, ill. gyengültek meg”, pl. az értelmiség és a módos parasztság, de állandóan tuda-to-sítani kell, hogy ezek azok az elemek, amelyek gazdasági hatalmuk alapján a “magyar irrendentizmust támogatták”. Az irredentizmussal való fenyegetés továbbra is a szlovák politika fo fegyvereként szerepel.

A Megbízottak Testülete a tervet a Belügyminisztériumba küldte, melynek megvitatására a belügyminiszter értekezletet hívott össze. A határövezet “békéjének fenn-tartásában” érdekelt fohivatalok közül a Honvédelmi Minisztérium terjesztette elo a legrészletesebb javaslatot. A fohivatal a Megbízottak Testületével, valamint a Szlovák Telepítési Hivatal Elnökségével ellentétben azt javasolta, hogy erre a vidékre ne telepítsenek be sem magyarországi szlovákokat, sem reemigránsokat, hanem “csak tiszta szlovák etnikai területrol származó kolonistákat”; a ma-gyarországi szlovákokat pedig az ország belso területeire kell irányítani. A Szlovák Telepítési Hivatal jelenlevo képviseloje a nemzetközi lakosságcsere-egyezményre hivatkozva elvetette a tervet, s egyben megkérdezte, jogos-e az ország belsejében élo szlovákokkal szemben, hogy lakóhelyük elhagyására s a déli síkságon való letelepedésre kényszerítik oket. Hangsúlyozta, hogy a belso telepítés alapelve az önkéntesség, de még az önkéntesek telepítése is elháríthatatlan akadályokba ütközik.(5)

A kolonisták hivatalos csoportosítása és jellemzése

Kolonista lehetett az a 18. életévét betöltött csehszlovák állampolgár, aki önállóan tudott gazdálkodni, földet muvelni. A kolonisták zömét a jelentkezo kisparasztok közül választották ki, s el kellett utasítani a 10 kat. holdnyi szántó, ill. 15 kat. holdas gazdaságok tulajdonosait.
A kolonistákat a korabeli hivatalok két csoportba osztották. Az elsobe kerültek a Csehszlovák Köztársaság 1919-es földreformját követo telepítésekkel a déli, ma-gyarlakta járásokba telepített, többnyire morva nemzetiséguek, akik az 1938-as elso bécsi döntést követoen visszatértek eredeti lakóhelyükre. Az eltávozott kolonisták 1946 januárjában arra kérték a Megbízottak Testületének Elnökségét, hogy az 1938 után keletkezett kárukat minosítsék hadikárnak. Mivel rossz a gazdasági helyzetük, ezért a Szlovák Nemzeti Tanács 130/1945. számú rendeletére hivatkozva kárpótlást kértek. A gazdasági kérésekkel kezdodo kérvényük második részében politikai követeléseket fogalmaztak meg. Az követelték, hogy azokban a községekben, ahol ok képezik a lakosság zömét, kezükbe vehessék a közigazgatás irányítását, vagyis közülük kerüljenek ki a helyi komisszárok és a helyi nemzeti bizottság tagjai. Ennek teljesítése esetén teljes erovel támogatják a szlovák betelepítést. Új központi telepítési programot, új szláv telepes községek létesítését javasolták, mert ebben látták a lakáskérdés megoldását és “a déli vidékek szlovákokkal való betelepítésének biztosítását”.
Feltételeik lényegében megegyeztek a második csoportba sorolt, a déli területekre 1945 után betelepített szlovákokéval. Ezek “a délvidéki szlovák kolonisták”, akik a Dunaszerdahelyi, Somorjai és Komáromi járásba telepedtek be, 1946. május 21-én 12 pontos határozatban összegezték a gazdasági követeléseiket. Ebben a gazdasági tevékenységük, a napi megélhetésük biztosítását kérték. “Éhínséget” emlegettek, s bár földmuvesek voltak, élelmiszerjegyeket, élelmi-szerellátást kértek, valamint “emberhez méltó szállást”. A gazdálkodáshoz földek szükségesek, ezért elvárják, hogy azt a leheto legrövidebb idon belül megkapják. Követelik a zárolt bankbetéteik feloldását, alacsony kamatú hiteleket, gazdasági felszerelést és háziállatokat kérnek. Önkritikusan bevallják, hogy soraikban sok a munkakerülo, s elvárják a fohivataloktól, hogy tisztítsák meg soraikat a nem dolgozó, ellenségeskedo, veszekedéseket provokáló személyektol, ill. szigeteljék el oket. Kulturális téren szlovák iskolákat, szlovák pedagógusokat, lelkészeket sürgetnek. Ez a kérésük teljesen érthetetlen, hiszen 1945-ben Szlovákiában csak szlovák tanítási nyelvu iskolákat nyitottak, magyar tannyelvueket nem. A szlovák nyelvu hitéletben elofordulhattak hiányosságok, különösen azokban a tiszta magyar falvakban, ahová csak egy-két szlovák családot telepítettek.
Több kolonista kérte a Földmuvesek Egységes Szövetségének, ill. a Kolonisták és Áttelepültek Szövetségének a segítségét. Úgy vélték, hogy ha közvetítésükkel kérik a gazdasági elonyöket, a kulturális és hitéleti segítséget, elvárásaik hamarabb teljesülnek. A telepesek az elso években mindenben támogatást vártak, s a szolgáltatásokért nem akartak fizetni. Természetesnek vették, hogy az állami birtokok ingyen szántják fel a földjeiket, s ingyen kapnak vetomagot. Különösen elégedetlenek voltak a Zselízi járásba betelepítettek. Memorandumban kérték, hogy záros határidon belül utalják ki nekik az elkonfiskált magyar kisgazdaságokat is. A konfiskálás menetét lassúnak tartották, ezért “az összes magyar vagyonának gyorsított elkobzását” és szétosztását kérték. Elégedetlenek voltak a Földmuves Kamara és az Állami Állatfelvásárló muködésével, ezért a feloszlatásukat kérték. Ezek jogkörét egy kolonistákból szervezett szövetkezet venné át, vagyis a vagyonszerzést ellenorzo intézmények megszüntetését követelik, mert maguk akarnak rendelkezni a magyaroktól elkobzott földekkel, gazdaságokkal, s az ellenorzést is ki akarják sajátítani. A kérelmek általában kisebb földbirtokok megszerzését, nagyobb uradalmak szétosztását tartalmazzák. A kérések között megjelentek a közösség érdekei is, mint pl. a közlekedés, az úthálózat javítása, új bekötoutak építése, az áramellátás javítása, a postai szolgáltatások rendszerezése, például a kül-de-mé-nyek napi kézbesítése.(6)

(A tanulmány az Illyés Közalapítvány támogatásával a Mercurius Társadalmi Kutató-cso-port munkatervének keretében készült.)

FER (Feszültség-előrejelző rendszer)

Részlet a FER. Ellenpróbák 2. című, a NAP Kiadó gondozásában a közeljövőben megjelenő könyvből.
A Márai Sándor Alapítvány (MSA) 1995 őszén magyar, szlovák és angol nyelven jelentette meg a dunaszerdahelyi NAP Kiadó gondozásában az Ellenpróbák. A szlovák–magyar viszony vizsgálata szociológiai és etnopszichológiai módszerekkel Szlovákiában című kötetet. Ebben már utaltunk arra, hogy felméréseink eredményeit egy nagyobb lélegzetű, átfogó program keretében kívánjuk majd hasznosítani. Tájékoztattuk az olvasót arról a tervünkről is, hogy az MSA égisze alatt rövidesen egy nagyszabású tréningprogramot indítunk el, melynek célja a Szlovákiában élő magyar kisebbség és a szlovákok közti viszony javítása. Ennek érdekében az MSA már 1994 végén pályázatot hirdetett, melyre olyan szakemberek (pszichológusok, elmegyógyászok, szociológusok, pedagógusok stb.) jelentkezését várta, akik szakmai felkészültségük mellett kellő lelkesedéssel is rendelkeznek, és hajlandók szabad idejükből áldozni e cél érdekében.
A sajtóban közölt pályázatra negyvenhat szakember jelentkezett; a szakemberekből álló háromtagú bizottság közülük választotta ki azt a tizenhét érdeklődőt, akit a legalkalmasabbnak talált arra, hogy részt vegyen az egyéves tréningen. Terveink szerint ez a tizenhét szakember fogja majd vezetni az MSA által szervezett tréningközpont munkáját az elkövetkező években. Ezért az ő felkészítésüket szaknyelven a trénerek tréningjének neveztük el.
A jövendőbeli trénereket felkészítő szakembercsoport tagjai a Budapesti Semmellweis Orvostudományi Egyetem pszichiátriai tanszékének dolgozói voltak (dr. Harangozó Judit, dr. Martényi Ferenc és dr. Perczel Erika), akik Tringer László profeszszor, tanszékvezető egyetemi tanár megbízásából vállalták a tréningek vezetését is.
A Tringer professzor úrral lefolytatott beszélgetéseink és előzetes konzultációink alapján arra az elhatározásra jutottunk, hogy az egyéves tréning gerincét a Moreno által kidolgozott pszichodramatikus képzés, valamint a Carl Rogers nevével fémjelzett non-direktív, klienscentrikus pszichoterápia fogja alkotni. A szakember számára első látásra kissé megdöbbentőnek tűnhet e két módszer ötvözése, ám budapesti kollégáink a 250 órás tréning során kitűnően oldották meg feladatukat.
A három budapesti szakember a tréning ideje alatt fokozatosan megismerkedhetett az általunk épp abban az időben feldolgozott kutatás eredményeivel, tehát munkájukba beépíthették azon aktuális problémák megoldásának a módszereit is, melyek a felmérés szerint az országban leginkább terhelték a szlovák–magyar viszonyt.
A trénerek felkészítése 1995 decemberében ért véget. Ezt követően a csoport tagjaival néhány hétvégi megbeszélésen összegeztük tapasztalatainkat és benyomásainkat, majd Strédl Terézia és Németh Margit kolléganőnk bevonásával négyen kidolgoztuk azt a végleges tréningprogramot, melynek alapján 1996 februárjában megkezdődtek az MSA Tréningközpontjának első tréningjei.
Az előkészítő beszélgetések során két olyan célcsoportot jelöltünk meg, mellyel a jövőben foglalkozni kívánunk: az ún. véleményformáló személyek (v. f. sz.) csoportját és a fiatalokat. Az Ellenpróbák című könyvben részletesen elemeztük azon problémák körét, melyek az 1994-ben elvégzett felmérés szerint neuralgikus pontjai a szlovák–magyar együttélésnek. E problémák öt nagyobb csoportba sorolhatók:

• önismereti problémák;
• kommunikációs zavarok;
• empátiás készség hiánya;
• jogérvényesítő (asszertív) készség hiánya;
• toleranciára való nevelés.

A tréningprogram kidolgozása során tehát olyan szerkezet kialakításán fáradoztunk, melyben a fent említett öt témakör szerepel majd tartópillérként. Az egyes tréningek időtartamát 100 órában határoztuk meg, és ezt öt (kéthetes intervallumban megtartott) hétvége során folytattuk le a résztvevőkkel. Egy-egy tréning teljes időtartama tehát tíz hétig tartott.
Tizennégy-tizenhét tagú csoportokat alakítottunk ki a fent említett elvek szerint (tehát véleményformáló személyek és fiatalok számára). Egy-egy csoporttal két, esetenként három tréner foglalkozott.
A tréningprogram összeállításakor abból indultunk ki, hogy a személyiségben a család, a környezet hatására kialakult attitűdök bizonyos csoportterápiás folyamatok hatására megváltoztathatók, esetleg minőségileg javíthatók. Az olyan szociális készségek pedig, mint a hatékony viselkedés, kommunikáció, együttműködés, kapcsolatteremtés stb. gyakorlattal elsajátíthatók.
Manapság az emberek közötti kapcsolatok olyan bonyolultak, hogy nagy terhet rónak az egyénre, és bizonyos felkészültséget, rugalmasságot követelnek meg tőle. Ez hatványozottan érvényes a különböző etnikumokhoz, vallásokhoz tartozó emberek közötti kapcsolatok esetében. A fellépő konfliktusok mögött gyakran helytelen beállítódást, kommunikációs gátakat, az információ átadásának, továbbításának, értelmezésének a torzulásai fedezhetők fel, gyakoriak az előítéletek, a rossz beidegződések, a hibás sztereotípiák. Ezek megelőzése és kivédése gyakorlással elsajátítható, és a csoporthelyzetekben létrejött élmények hatására a merev attitűdök megváltoztathatók és formálhatók.
Az általunk kidolgozott tréning saját élményű és nem didaktikus, oktató jellegű csoporttal számol. A tréning tartalmi megfogalmazásakor a komplex megközelítést tartottuk fontosnak, és a fent említett öt témakörre épült fel a szerkezet. Említettük, hogy a tréning alappillérét két ismert pszichoterápiás módszer alkotja, mégpedig a morenói pszichodráma és a rogersi személyközpontú csoportpszichoterápia felhasználásával. E két módszer mellett a képzésben fontos szerepet kapott a kommunikációs tréning, az asszertív viselkedés elsajatítására irányuló képzés, valamint a tárgyalási és közvetítési stratégiát oktató tréningblokk is. Megítélésünk szerint a pszichodráma segítségével mintegy direkt módon befolyásolni, irányítani tudjuk a résztvevőket abban, hogyan ismerjék fel a közelgő konfliktusos helyzetet, és miként oldják azt meg a legmegfelelőbb módon.
A pszichodráma elsősorban az emberi spontaneitásra és kreativitásra épít, és a történések átélésére irányul. Munkánk során a dramatikus elemeket elsősorban az önismereti munkában hasznosítjuk. A lereagálások és az indulatvezetések hatása egy szisztematikus, katarktikus önmegismerési folyamat része és a személyiség változásának egyik fontos induktora. Moreno szerint a játék hozza a felszínre és foglalja terápiásan irányított keretekbe a destruktív feszültségeket. Az egyéni vonulat reflektorfénybe helyezi a csoport aktuális, félig tudatus vagy latens szükségleteit és töltéseit. A pszichodráma különös hatása abban rejlik, hogy az egyén által felmutatott, ám valójában sokszor az egész csoportot feszítő, érdeklő tartalom a játék során felizzik, intenzívvé válik a csoporttagok számára is, éppen ezért maradandó élményként él bennük tovább. A játék végeztével az élményhez tapadó csoport és az egyéni feszültségek oldódnak és kanalizálódnak (az. ún. ventilációs fázis során). Így az egyén drámájában sűrítve kifejezésre jutó problematika a játék végére tiszta kontúrokkal rajzolódik ki, letisztul, és már értelmileg is hatékonyan feldolgozható.
Mivel a személyiségfejlesztő célú önismereti csoportok az interperszonális készségek csiszolására a társas érzékenység, az empátia, a hitelesség, a személyesség, a tolerancia, az adaptivitás, kreativitás és a rugalmasság fokozására törekednek, ebben pedig az ,,itt és most” eseményeit tünteti ki a figyelem, a pszichodráma elemei módszertani szempontból is maximálisan megfelelnek az önismereti csoport céljainak.
A tréning során felhasznált másik módszer a rogersi személyközpontú pszichoterápia. Nagyon fontosnak tartottunk néhány Rogers által megfogalmazott alapgondolatot.
Rogers szerint a személy a középpontban áll. A személy csak akkor képes harmonikus emberi kapcsolatokra, ha önmagával is harmóniában él. Rogers megfogalmazásában: ,,Az egyén csak abban a mértékben képes a mások iránti empátiára, amennyiben önmagára vonatkozó tapasztalatait képes elfogadni.”
Egyre gyakrabban találkozunk azzal a sémával, mely szerint csak az fogadható el barátnak, társnak, partnernek, aki ugyanúgy gondolkodik, mint mi. Nehezen engedjük meg gyerekeinknek, házastársunknak, barátainknak, hogy bizonyos problémákról a mienktől eltérő véleményük legyen. (Más nemzetiségűek esetében ezek a problémák még hangsúlyozottabban jelennek meg.) Megengedhetetlennek tartjuk, hogy egy másik nemzet tagjai másfajta értékrend szerint éljenek, másként érezzenek, gondolkodjanak, mint mi. Felmerül a kérdés, hogy ezen a beállítódáson gyakorlással, tréninggel lehet-e változtatni, elsajátíthatjuk-e azt a képességet, hogy a másként gondolkodó, érző embertársainkat olyanoknak fogadjuk el, amilyenek. Rogers szerint ha képesek vagyunk arra, hogy elfogadjuk a másik érzéseit, meggyőződését, viselkedését, akkor már segítettünk neki abban, hogy más személyiséggé váljon, és elhagyja hibás magatartási sémáit. Ugyanakkor nem voltunk naivak. Tudatosítottuk, hogy az ember olykor kegyetlen, destruktív, éretlen, antiszociális, agresszív magatartásra is képes. Ám nagyon sokszor mindezt védekezésből, belső feszültségeinek feloldása érdekében teszi. Ezen belső félelmek és védekezési formák mögött nagyon gyakran kommunikációs zavarok állnak, melyek sok esetben generációról generációra öröklődnek át, és hibás attitűdök, előítéletek önértékelési zavarok formájában determináns szerepet játszanak az egyén viselkedésében, magatartásában.
A csoportmunka alapszabályainak meghatározásánál a zárt csoportokat részesítettük előnyben, mivel az ilyen szerkezetű csoport nagyobb biztonságot nyújt a tagoknak és jobban elősegíti a kívánt csoportdinamika kialakulását. Közismert tény, hogy az ilyen stabilizált csoportok megtartó ereje nagyobb. A tréning kezdetekor tehát a csoporttagok bevonásával mindig pontosan meghatároztuk a lehetséges hiányzások számát, óraidejét. A csoport közegében az egyén akár akarja, akár nem, folyamatosan megjeleníti önmagát, még akkor is, ha hallgat. Ez az önreprezentáció nem más, mint az egyénnek saját magáról adott információja a közeg, vagyis a csoport számára, vagyis tulajdonképpen egy önfeltáró folyamat része. Ismert tény, hogy az önfeltárás sok esetben kínokkal, fájdalmakkal jár együtt.
Másrészt viszont önmagunk megmutatásával rengeteget nyerhetünk, elsősorban önismeretünket gyarapíthatjuk. A csoportmunka elején sok résztvevő érzi úgy, hogy önfeltárásával kiszolgáltatja magát a többieknek, ezáltal védtelenné válik. Ám folyamatosan rádöbben arra, hogy társai kollégái is egyben, akik hozzá hasonló helyzetben vannak, és a tréning előtt még elviselhetetlennek tűnő, csakis az egyénre jellemző szörnyű titkokról kiderül, hogy korántsem egyéni átkok, melyek csakis egyetlen személyt sújtanak, hanem több csoporttag is hasonló problémával küszködik, hasonló púpot hordoz a hátán évek – évtizedek – óta.
Paradoxnak tűnhet a megállapítás, ám igaz, hogy önmagunkat olyan mértékben ismerhetjük meg, amilyen mértékben mások által megismertetünk. József Attila szavaival élve: ,,Hiába fürdeted önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.”
A szükséges anyagi eszközök híján a csoportok szervezése eleinte komoly igénybevételre késztette szakembereinket, hiszen az első csoportok úgy álltak össze, hogy személyesen kellett megkeresnünk és meggyőznünk a jövendőbeli résztvevőket a tréning fontosságáról. Ebben az időszakban kizárólag Dél-Szlovákia vegyes lakosságú területeire összpontosítottuk figyelmünket, az ott élő magyar és szlovák nemzetiségű véleményformáló személyiségeket és fiatalokat próbáltuk megnyerni.
A tréning ezek szerint természetesen két nyelven, magyarul és szlovákul zajlott aszerint, hogy a résztvevő melyik nyelven kommunikált könnyebben. (Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy a bilingvizmus soha semmiféle nehézséget, feszültséget nem okozott egyetlen résztvevő számára sem. A trénerek természetesen mind a két nyelvet folyékonyan beszélték, így számukra sem jelentett megterhelést a két nyelven való beszélgetés, tréningvezetés.)
Az eredmények bennünket igazoltak: 1996-ban kilenc csoportban mintegy 130-an vettek részt az MSA tréningjein. A csoportok tagjai többnyire pedagógusok voltak, de nagyon sok polgármester, újságíró, lelkipásztor és természetesen egyetemista is vett részt a munkában.
Az első eredményes tréningek után az MSA Tréningközpontjának neve ismertté vált az országban, így 1997-től már nem kellett személyesen agitálnunk a további résztvevők megnyerése érdekében. Szlovák és magyar nyelvű napilapokban hirdettük meg a következő tréningek időpontját, és az esetek többségében megfelelő számú érdeklődővel kezdtük el a munkát. 1997 második felében nagy meglepetésünkre már a homogén szlovák települések vezetői is megkerestek bennünket, hogy az ő lakóhelyükön is szervezzünk tréningeket szlovák nemzetiségű résztvevők számára szlovák nyelven. Örömmel tettünk eleget kérésüknek, hiszen felméréseink szerint a homogén lakosságú településeken a legerősebb a nacionalizmus és a sovinizmus, jóllehet ott nem is élnek más nemzetiségű állampolgárok.
1997 óta tehát folyamatosan tartunk tréningeket olyan területeken is, ahol magyarok nem élnek. A tréningek hatékonyságát kétféleképpen ellenőrizzük. Minden tréning első napján két tesztet készítünk a résztvevőkkel: egy személyiségtesztet és egy empátiatesztet. A két tesztet a tréning végén újra elvégezzük, komplex módon kiértékeljük, összevetjük egymással az eredményeket, s az adott csoporton belül megbeszéljük a résztvevőkkel.
A másik ellenőrzési mód terveink szerint az lett volna, hogy a tréning után egy évvel ismét összehívjuk a csoportok tagjait, és megbeszéljük velük, hogyan tudják hasznosítani a tréning során szerzett ismereteiket a mindennapi munkájukban.
Az elmúlt időszakban több olyan csoport alakult, mely rendszeresen összejár, találkozik a tréning befejezése után is, és találkozóikra meghívják a trénereket is. E csoportok tagjai pozitív visszajelzéseket adtak: jobban tudnak kommunikálni a fölöttes szerveikkel, a város polgáraival, hatékonyabban viselkednek, konfliktusaikat könnyebben oldják meg, jobban odafigyelnek környezetükre stb.
Sajnálatos módon a csoportok tagjainak többsége a tréning után csupán pár hónapig tartotta a kapcsolatot egykori csoporttársaival. Ezektől az emberektől csak ad hoc jellegű információkat sikerül szereznünk, tehát nincsenek folyamatos adataink a csoport egykori tagjaink eredményeiről, balsikereiről.
Egy megvalósulatlan tervünkről is be kell számolnunk: 1997-ben az MSA felmérést végzett a roma nemzetiségű lakossággal kapcsolatos attitűdökről, ill. a romák attitűdjeiről, viselkedésmódjáról. E felmérés eredményeinek felhasználásával ún. roma-fehér csoportokat szerettünk volna létrehozni. Több alkalommal személyesen kerestük fel a roma vezetőket, véleményformáló embereket, és arra kértük őket, hogy segítsenek létrehozni ezeket a vegyes csoportokat. Próbálkozásaink azonban nem jártak sikerrel: egy-két kivételtől eltekintve a romák csak nagyon alacsony százalékban vettek részt csoportjaink munkájában. A félelem, az előítéletek erősebbek voltak elhatározásunknál. Számos esetben maguk a roma vezetők voltak azok, akik meghiúsították munkánkat. Ez akkor fordult elő, amikor több roma csoportosulás vezetőit kértük fel arra, hogy segítsenek nekünk csoportot szervezni. Ha ilyenkor egy roma vezető tudomást szerzett arról, hogy ,,konkurens” roma csoportok vezetői is részt vesznek az előkészítő munkában, inkább lebeszélték az általunk már meggyőzött embereket a részvételről, mondván, hogy rossz társaságba kerülnének a tréning folyamán.
Az 1996 elején megindult tréning napjainkban is tart. Ma már Szlovákia minden régiójában megtalálhatjuk az MSA trénereit, és mindenütt bizalommal fogadnak bennünket, annak ellenére, hogy a hivatalos szervektől soha semmiféle támogatást még nem kaptunk, sőt a hivatalos propaganda mindent megtesz azért, hogy lejárassa munkánkat és az Alapítványt. (Az utóbbi években sok olyan cikk, rádió- és tévéműsor született, melyben az MSA-t különféle nyugati hírszerző szervekkel hozták kapcsolatba, sőt egyenesen barnainges propagandistáknak neveztek bennünket, akik először felgerjesztik, majd megoldják a konfliktusokat. Neveztek már bennünket Prága, Budapest, Tel-Aviv és Washington ügynökeinek, a magyar irredentizmus ötödik hadoszlopának, a kozmopolitizmus és zsidó-liberalizmus bajnokainak stb.). Mindezek ellenére a tréningközpont jól folytatja munkáját, és az elmúlt három esztendőben több mint 600 véleményformáló személyt és fiatalt képeztek ki trénereink.
1998 a választások éve volt Szlovákiában. Kollégáinkkal együtt tudatosítottuk, hogy az országban csak akkor alakulhatnak ki valóban demokratikus viszonyok, ha a parlamentbe, az önkormányzati testületekbe olyan emberek kerülnek, akik kiegyensúlyozott, differenciált személyiségűek, tisztában vannak saját képességeikkel, és ennek megfelelő célokat tűznek ki maguk elé, hatékonyan tudnak kommunikálni az emberekkel, a választópolgárokkal, empátiával viszonyulnak az átlagember gondjaihoz, toleránsak a másként gondolkodókkal szemben, és kritikus helyzetekben is helyesen tudnak reagálni, képesek a konfliktusok megoldására.
Tudatosítván, hogy a választásokra készülő politikusjelöltek aligha tudnának időt szakítani egy tízhetes időtartamú, százórás tréningre, tréningcsoportunk kidolgozott számukra egy 25 órás sűrített tréningprogramot, melyet egyetlen hétvégén (péntek délutántól vasárnap délig) tartottunk meg. A program eltért a klasszikus 100 órás programtól, ugyanis egy rövid konfliktusmegoldó tréninggel, valamint egy ún. design-blokkal gazdagodott. A konfliktusmegoldó tréning során 4 órában adtunk alapismereteket a résztvevőknek arról, hogyan lehetséges idejében felismerni a közelgő konfliktust, és hogyan lehet (kell) azt hatékonyan kezelni. A design-blokk keretében egy divatszakember bevonásával minden egyes résztvevőt tájékoztattuk a viselkedés, a fellépés, az öltözködés alapelveiről, személyre szabottan. (Vagyis nemcsak általános alapelveket fogalmaztunk meg számukra, hanem a jelenlevő szakember személyre szóló javaslatokat is tett nekik például az öltözködésükkel kapcsolatban.)
Mivel ebben a programban olyan személyek vettek részt, akik társadalmi, politikai pályára készültek, különös figyelmet szenteltünk a kommunikációs készségek fejlesztésének. Videokamera felhasználásával módunk nyílt arra, hogy valamennyi résztvevő megnyilvánulását azonnal elemezzük, és megfelelő reflexiókat nyújtsunk neki.
Erre a tréningre, mely 1998 júniusától szeptember végéig tartott, minden demokratikusan gondolkodó képviselőjelöltet meghívtunk. Összesen 10 ilyen tréninget tartottunk az említett időszakban, melyeken 130 személy vett részt. E tréningek résztvevői közül ma már többen parlamenti képviselők, magas beosztású minisztériumi alkalmazottak, többen polgármesterként tevékenykednek Szlovákiában.
A tréninget mindmáig az 1994-ben végzett felmérés adataihoz igazítottuk, vagyis a négy év során ugyanazon minta alapján dolgoztunk, ami elég sok problémát jelentett számunkra. Ugyanakkor már a munka megkezdésekor tudtuk, hogy anyagi eszközök híján nem lesz módunk arra, hogy rövidebb intervallumokban végezzünk komoly kutatómunkát, így már 1995-ben azon gondolkodtunk, hogyan frissíthetnénk fel adatainkat egy kevésbé költséges felmérés segítségével. Egy újfajta felmérés szükségességét az is indokolta, hogy a felvázolt tréning szerkezete a kutatómunka során nyert ismeretekre épült. A kutatás során nyertek ugyanis bizonyítást azok a tények, hogy sok esetben deformált az énképünk, nem tudunk jól kommunikálni, nem tudjuk dekódolni a partner kommunikációját, nincs megfelelő empátiás készségünk, nem tudunk asszertív módon viselkedni stb.
Ám a többéves tréning során szintén nagyon sok új információhoz jutottunk a résztvevőktől, akik a csoportmunka során saját élményként nagyon sok új elemet hoztak a felszínre, és ezzel gazdagították ismereteinket. Azt viszont csak egy újabb felméréssel tudtuk volna tisztázni, hogy ezek az új ismeretek, ill. tapasztalatok csak egy-egy lokalitásra jellemzőek, vagy pedig általánosnak mondható társadalmi jelenségekről van szó. Az ezzel kapcsolatos elképzeléseink hamarosan módosultak. Már nem csupán azon gondolkodtunk, hogyan nyerhetnénk újabb általános érvényűnek mondható adatokat a tréninghez, hanem azon kezdtünk el gondolkodni, miképpen lehetne egy olyan rendszert kifejleszteni, mely időben és meglehetős pontossággal figyelmeztetne bennünket a társadalmi feszültségek növekedésére, egy esetleges fenyegető konfliktushelyzetre.
Arról természetesen tudtunk, hogy világszerte működnek különböző konfliktus-előrejelző szolgálatok, melyek folyamatosan figyelve, monitorozva a társadalom eseményeit igyekeznek időben figyelmeztetni a növekvő társadalmi feszültségekre, az esetleges etnikai konfliktusokra. Az általunk elképzelt etnikai ,,viharjelző” szolgálat – vagy ahogyan a Párizsban élő magyar származású politológus, Pierre Kende nevezte: etnikai „szeizmográf” – nem egy izoláltan működő rendszer, hanem szervesen illeszkedik a kutatómunkához, illetve a tréningfolyamathoz, és ezekkel ún. feed-back kapcsolatban van. Ez konkrétan azt jelenti, hogy:

• a kutatás során nyert információk alapján áll össze a tréningmunka gerince;
• a tréning résztvevőitől nyert információk módosítják, színesítik a kutatás és az előrejelzés kérdőíveit, vizsgálódási módszereit;
• az előrejelző vizsgálat által nyert adatok azonnal teret kapnak a tréningmunkában, és egy további vizsgálat kérdésrendszerét is tovább bővítik.

Így tehát egy három részből (kutatásból, tréningből és előrejelzésből) álló dinamikus rendszer jön létre, melynek elemei feed-back kapcsolatban vannak egymással, így a rendszer a nyert adatok, megjegyzések, az állandóan változó társadalmi tényezők szerint folytonos mozgásban van.
Az általunk kidolgozott rendszer tudomásunk szerint egyedülálló kísérlet az etnikai jellegű feszültségek megelőzésére, előrejelzésére és adekvát menedzselésére.

Miért éppen FER?

Az alábbiakban a rendszer harmadik elemének, az etnikai előrejelző rendszernek a működési elvével foglalkozunk.
Először is a rendszer megnevezésével kapcsolatos problémákról kell szólnunk. Már említettük, hogy Pierre Kende a rendszert etnikai szeizmográfnak nevezte. Mi ezt a megnevezést rövid vita után elvetettük, mivel nagyképűség lenne megelőlegezni egy, még a kifejlesztés előtt álló rendszernek olyan jól működő funkciókat tulajdonítani, amilyenekkel a szeizmográf rendelkezik. De titokban bíztunk (és most is bízunk) abban, hogy rendszerünk egykor tényleg úgy fog majd működni, mint egy szeizmográf. Egymás közt először etnikai alarmrendszerként emlegettük. A megnevezésben azonban két idegen szó is szerepel. Ugyanakkor az alarm szó automatikusan veszélyérzetet, konfliktust asszociál az emberekben.
Úgy gondoltuk, hogy a feszültség-előrejelző rendszer (FER) megnevezés találóbb, mivel enyhébb formában fejezi ki a probléma közelségét, és pontosan érzékelteti a rendszer működési elveit.
Az etnikai jelző azért nem került be a megnevezésbe, mert a rendszer várható hatásmechanizmusait elemezve kiderült, hogy nemcsak etnikai jellegű feszültségeket képes előrejelezni, hanem más társadalmi problémák prognosztizálásásra is alkalmas lehet.
Tudomásunk van arról, hogy világszerte működnek különféle ún. monitorozó rendszerek, melyek feladata folyamatosan figyelni és elemezni a társadalomban zajló eseményeket, tehát az etnikai jellegű folyamatokat is. Akárcsak az 1994-ben elvégzett felmérés során, a jelen esetben is olyan rendszer kifejlesztésén fáradoztunk, mely a társadalmi folyamatok elemzése során a szokványos szociológiai módszerek mellett a lélektanban használatos diagnosztikai módszereket is használja. A FER-ről folytatott beszélgetéseink során az fogalmazódott meg bennünk, hogy olyan rendszert kell kialakítanunk, mely standard vizsgálati módszereket használ, gyors, ám pontos eredményt ad, olcsó és a lehető legkisebb vizsgálati minta felhasználásával ad valid eredményt a vizsgált közösség állapotáról. A FER-nek a lehető legpontosabban kell szimulálnia egy adott társadalom (esetünkben Szlovákia) legfontosabb történéseit. Ennek érdekében iktattuk be a vizsgálatba az ún. frusztrációs intervallumot.
Etnikai szempontból kétfajta frusztrációt jelöltünk meg és alkalmaztunk felmérésünk során:

• közvetlen etnikai jellegű frusztrációt: anyanyelvhasználat, kisebbségi politikai mozzanatok, kulturális események, a kisebbségi léttel szorosan összefüggő történések és változások, valamint a többséghez tartozó vizsgált személyek (v. sz.) esetében olyan mozzanatok, melyek a kisebbséggel függnek össze, illetve kisebbségi forrásokból származnak;
• közvetett etnikai jellegű frusztrációt: általános szociális helyzet, kül- és belpolitikai események, biztonságpolitikai mozzanatok, az integrációs törekvések lehetőségei, ill. esélyei, Szlovákia külföldi megítélése stb.

A valóságban ez úgy zajlott le, hogy a magyar nemzetiségű vizsgált személy olyan újságcikkeket kapott asszisztensnőnktől, melyek a magyar kisebbség szempontjából irritálóan hatottak (anyanyelvhasználattal kapcsolatos diszkriminatív intezkedések, kisebbségi intézményeket érintő bürokratikus beavatkozások, nacionalista beállítottságú szlovák politikusok kijelentései a magyarokkal kapcsolatban stb.). A szlovák nemzetiségű vizsgált személyek frusztrációját ellenkező előjelű, ill. tartalmú cikkekkel, hírekkel végeztük (adatok a délen élő szlovákság asszimilációjáról, egyes magyar politikusok kijelentései, magyar pártok követelései, tervezetei, autonómiával kapcsolatos elképzelések stb.).
Mi pedig eközben mértük a mérhetőt, figyeltük a mérhetetlent, gyűjtöttük az adatokat, és téglát téglára rakva építettük fel a FER-nek nevezett épületet. A vizsgálatokat Szlovákia nyolc településén végeztük el. Négy dél-szlovákiai (tehát vegyes lakosságú, ám magyar többségű) települést (A, B, C, D) és négy, az előbbivel korrespondeáló (tehát megegyező nagyságrendű, szerkezetű stb.) észak-szlovákiai (tehát szlovákok által lakott) települést (a, b, c, d) vizsgáltunk meg. A településeket Szlovákia akkori (1997–1998) területi felosztása szerint határoztuk meg. Egy-egy települést választottunk a főváros, Pozsony (Bratislava) közvetlen közeléből déli és északi irányban, majd kerületenként (tehát Nyugat-, Közép- és Kelet-Szlovákia) egy déli és egy északi települést jelöltünk ki. Egyik törekvésünk az volt, hogy a lehető legkisebb mintasokasággal dolgozva végezzük el kísérletünket. Az általunk önkényesen meghatározott mintasokaság, vagyis a vizsgált személyek száma 96 volt.
Településenként 12 vizsgált személy vett részt a felmérésben, mégpedig a következő elv szerint: minden településen négy, ún. véleményformáló személyiség (v. f. sz.) vett részt a vizsgálatban: a település polgármestere, papja, orvosa és a helyi iskolaigazgató, ill. ha az adott településen nem volt meg ez a négy véleményformáló személyiség, akkor a negyedik ember személyéről az előzetes tájékozódás, ill. a polgármesterrel történt konzultáció után döntöttünk. Ez a negyedik személy lehetett a település valamely elismert személyisége (újságíró, kutató, sikeres vállalkozó, helyi polgárjogi aktivista stb). Ezzel a négy személyiséggel már a vizsgálatot megelőző időszakban találkoztunk, és igyekeztünk megnyerni bizalmukat. Megkértük őket arra is, hogy a vizsgálat céljaira mindnyájan nyerjenek meg két-két olyan átlagpolgárt a faluból, akik nézetük szerint adnak a véleményformáló személyiség véleményére. Tehát olyan személyek bevonását kértük tőlük, akikkel az adott véleményformáló személyiség szorosabb kapcsolatban állt, akik néha kikérték a véleményformáló személyiség véleményét. Azt viszont hangsúlyoztuk, hogy nem olyan polgárok közreműködésére számítunk, akik közvetlen kapcsolatban állnak a véleményformáló személyiséggel (tehát az orvos ne az asszisztensnőjét hozza magával, hanem pl. két olyan betegét, akik az egészségügyi problémákon kívül néha személyes problémáikat is megbeszélik vele).A további 8 vizsgált személy tehát a fent említett véleményformáló személyiség holdudvarából került ki, de nem volt vele közvetlen kapcsolatban (munkaviszony, rokoni szálak stb.).

Így összesen 96 vizsgált személy vett részt a felmérésben:

• 48 vizsgált személy a 4 vegyes lakosságú településről;
• 48 vizsgált személy a 4 homogén lakosságú szlovák településről.

A véleményformáló személyiség száma településenként 4 személy: 16 személy a vegyes lakosságú településekről és 16 személy a homogén, szlováklakta településekről. Összesen tehát 32 véleményformáló személyiséget vizsgáltunk meg. A véleményformáló személyiségekkel folytatott előzetes beszélgetések során biztosítottuk őket a teljes anonimitásról, a vizsgálat tudományos jellegéről, és megegyeztünk velük a vizsgálat lefolytatásának harmonogramjában is. Eszerint a vizsgálatot négyes csoportokra osztva folytattuk le. Először a négy véleményformáló személyiséggel végeztük el a FER felméréseit, majd 4 + 4 csoportban az ún. holdudvar képviselőivel. A vizsgálatokat péntek délutántól szombat estig végeztük. Egy négyes csoport kivizsgálása általában hat-hét órát vett igénybe.

Külön hangsúlyozni szeretnénk, hogy a négy szlováklakta település esetében nem mi (Hunčík, Bordás) végeztük el a felmérést, mivel mind a ketten magyar nemzetiségűek vagyunk, hanem egy ismert kollégánk (dr. Robert Máthé) és annak szlovák nemzetiségű kutatókból álló csoportja végezte el az adatok felvételét. Az általuk nyert adatok feldolgozásánál folyamatosan konzultáltunk dr. Máthéval az értelmezés mikéntjéről az esetleges hibák elkerülése érdekében. Egy szociológus (Zora Bútorová) bevonásával havi lebontásban értékeltük a Szlovák Köztársaságban etnikai szempontból fontosnak számító közvetlen és közvetett frusztráló jellegű mozzanatokat, és ezeket írásba foglaltuk. Egy újságíró (Tóth Mihály) segítségével a vizsgált időszak szlovák és magyar nyelvű sajtóterméséből gyűjtöttük ki az etnikai jellegű frusztráló hatású írásokat, cikkeket, és ezeket több, vastag dossziéba ragasztva használtuk.
A FER vizsgálatai tehát két szinten zajlottak le: A vizsgált személyt először ún. nyugalmi állapotban vetettük alá a vizsgálatnak. Tehát egy rövid bevezető beszélgetés után, melyben még egyszer tisztáztuk vele a kísérlet célkitűzéseit, és biztosítottuk őt a teljes anonimitásról, majd a vizsgált személy kitöltötte az általunk összeállított kérdőívet, elvégeztük nála az alapvető orvosi vizsgálatot. Ezt követően elvégeztük vele a feltáró beszélgetést (exploráció), felvettük a Rorschach-tesztet, a módosított frusztrációs tesztet (PFT), a Wechsler-féle intelligenciateszt két altesztjét: a számismétlést és a rejtjelzést, az empátiatesztet és a szociometriaháló-tesztet. A véleményformáló személyiségekkel ezenkívül elvégeztük az MMPI (Minnesota Multiphasial Personality Inventory) néven ismert tesztet is.

Ezután következett a negyvenperces intenzív frusztráció, mely asszisztensnőnk (Dudek Olga) felügyelete mellett zajlott. A frusztrációs időszak alatt segítőnk felolvasta a vizsgált személynek a szociológus által készített havi jelentés anyagát Szlovákia állapotáról (kb. 8-10 perc), majd a vizsgált személy megkapta az újságíró által kigyűjtött cikkek és elemzések anyagát, melyet a fennmaradó kb. 30 percen keresztül olvasott. A frusztrációs időszak tehát összesen negyven percig tartott.
A frusztráció után azonnal megismételtük az alapvető orvosi vizsgálatot, a módosított frusztációs tesztet, a Wechsler-féle intelligenciateszt két altesztjét, valamint az empátiatesztet.

A Szép (1923)

Magyar nyelvű művészeti folyóirat Csehszlovákiában
Egy feledésbe merült kísérlet, valamint annak elő- és utóélete

Teljes mértékben feltérképezetlen a csehszlovákiai magyar nyelvű kulturális sajtó, a művészetkritika és ezzel együtt a húszas és harmincas évek magyar egyesületi-képzőművészeti élete az első Csehszlovák Köztársaságban. Elvétve ugyan találunk ezzel kapcsolatos utalásokat, valamint az eredeti kontextusból többé-kevésbé kiszakított folyóirat-, könyv-, kiállítás- és művészértékelést, a rendszeres kutatás azonban még mindig várat magára. Ennek következtében viszont mind a szlovák, mind a határon inneni vagy túli magyar művészettörténet számtalan fejezete marad ismeretlen számunkra a két világháború közötti korszakból, művészi életutak (Reichental, Gwerk, Weiner, Nemes), művészetkritikusi életpályák (Tilkovszky, Szalatnai, Brogyányi) első évei, évtizedei maradnak rejtve előttünk.

Míg a harmincas évekkel kapcsolatban már léteznek bizonyos támpontok, s ennek nyomán haladhat(na) a kutatás is, addig a húszas évekkel kapcsolatban még ezt sem mondhatjuk el; ezzel kapcsolatban több a tévhit, a tájékozatlanság, mint a tüzetes alapkutatásra, a forrásokra, levéltári anyagokra építő vélemény és következtetés. E tanulmányommal – az 1923 karácsonyára megjelent A Szép című folyóirat értékelésével, valamint annak elő- és utóélete felvázolásával – a fehér foltok egyikét kívánom eltüntetni. A korábban íródott hasonló tárgyú írásokhoz, tanulmányokhoz képest a lapalapítási szándékot nemcsak egy zárt, ún. csehszlovákiai magyar közegben kívánom elhelyezni, hanem annak tágabb magyar-magyar, magyar-szlovák, magyar-cseh, magyar-osztrák párhuzamát, létező kontextusát is szándékomban áll taglalni vagy legalábbis jelezni. E téren ugyanis szemléletváltásra van szükség, mivel a létező kapcsolatrendszerek figyelmen kívül hagyása, a “kisebbségi szemszög” kizárólagos érvényesítése a művészeten kívüli kritériumok elsődleges térnyeréséhez vezet, s mérhető teljesítmény nélküli életművek neveztetnek meg értékállónak, míg a valóban országos és nemzetközi jelentőségű alkotók kiűzetnek a szakmai kritériumok elől tudatosan és kitartóan elzárkózó közegből. A végeredmény a mítoszok sora, a releváns művészi értéket nem létrehozó egyének dicsőítése, valamint egy közösség esztétikai és művészeti szemléletének egy vagy másfél évszázados elmaradása. Igyekezetemet nem is az ilyen avítt szemlélet ellen irányítom, hanem abból eredeztetem, hogy egy ország politikai, szociológia, demográfiai szempontból kisebbséginek nevezett alkotó művésze szakmai szempontból csakis egyetemes mércével, azaz országos és nemzetközi összehasonlítás révén ítélhető meg igazán, vagyis ugyanúgy, mint az a többségi nemzethez tartozó esetében történik. Kiváltképp időszerű ez a felvetés akkor, amikor a szlovák művészettörténészek előtt csaknem teljes egészében vagy részben ismeretlenek, nyelvi korlátok miatt hozzáférhetetlenek a húszas-harmincas évek forrásértékű magyar nyelvű művészetkritikái, s ugyanakkor a magyarországi szakma sem érvényesítette a határon túli magyar teljesítmények értékelésekor a mindenki számára azonos mércét, ami egyrészt erősítette a művészettel szembeni irreleváns “kisebbségi” magatartást, másrészt szakmai szempontból nem méltányolta kellőképpen a valós teljesítményt (mint pl. az 1931-1938 között megjelent Forum című folyóirat esetében).

Prága – Brünn – Bécs és Budapest között

A történelmi fordulat – 1918-1920 – utáni művészeti és szakmai élet nem minden előzmény nélküli a csehszlovákiai magyarok kultúrtörténetben, mint ahogy a húszas évek próbálkozásai sem csupán az elszakítottság miatt voltak tiszavirág-életűek, impulzusaikat természetszerűen nemcsak Budapestről, hanem a környező kulturális központokból is merítették. Éppen ezért, a korabeli magától értetődő művészeti és kulturális kontextus megteremtése érdekében érdemes kitekinteni Magyarországra, Csehországra és Ausztriára (Bécsre), hogy ott a húszas években milyen művészeti, művészetkritikai, szaklapindítási tevékenység folyt, hogy annak ismeretében értékelhessük a tanulmányunk tárgyát képező A Szép című folyóirat-alapítást, lapalapítási szándékot. Mindenképpen kulcsfiguraként tarthatjuk számon Kassák Lajost, aki 1926-ig Bécsben tartózkodva aktív kapcsolatot tartott fenn az utódállamok magyar közösségeivel, annak aktivista-művészeti mozgalmaival, s ezek révén együttműködésre került sor a többségi nemzet művészeivel is (főképpen Csehországban). Míg a magyar avantgárd 1915-ben A Tett, majd 1916-tól a Ma című folyóirat vonzáskörében teljesedett ki – 1920-ig Budapesten, majd ezt követően 1925-ig Bécsben -, addig a szomszédos Csehszlovákiában és Ausztriában teljesen más helyzet állt fenn. Mivel Bécsben a húszas évek elejére véget ért az expresszionista csoportok, folyóiratok (Der Friede, 1918-1919; Ver!, 1917-1921; Der Anbruch, 1917-1922; Der Strahl, 1919-1920) tevékenysége, az egyedül maradt hazai osztrák szerzők keresték Kassák és köre társaságát(1). Csehszlovákiában pedig éppen 1920-ban jön létre a Devětsil mozgalom s tevékenykedik 1930-ig. Már 1922 őszén megjelent a mozgalom Revoluční sborník Devětsil című antológiájának első kötete (Jaroslav Seifert és Karel Teige szerkesztésében), melyet még ugyanabban az évben a Život II antológia követett decemberben. Néhány hónappal később, 1923-ban jelent meg a Disk című nemzetközi revü első száma, majd két év múlva, 1925-ben a Modern almanachként is jegyezett második száma. Ismét Teige, Seifert, illetve Štyrský, Šíma és Krajcer neve említhető a lap szerzői közül. Karel Teige 1927-től szerkeszti – a Ma című folyóirathoz leginkább mérhető – a ReD című lapot (Revue Devětsilu), a konstruktivizmus és a poetizmus orgánumát, s azt megszűnéséig, 1931-ig irányítja. Már a Disk is jelezte, hogy szoros együttműködés jött létre a prágai és az azon kívüli avantgárd törekvések között. Méltatlanul háttérbe szorul a morvaországi, főként a brünni művészeti közeg, amely ugyancsak aktívan hozzájárult a modern művészet formálásához. 1923 decemberében hozták létre a Brünni Devětsil mozgalmat, amely önálló művészeti platformot alakított ki. Ezért nem is meglepő, hogy ez a független művészetszemléletű közeg a két háború közötti korszakban több művészeti folyóirat bölcsőjévé vált, hiszen a Host a fiatal morvaországi írónemzedék, a Literární skupina (Irodalmi Csoport) orgánuma volt 1921 és 1929 között, de teret adott Toyen, Štyrský, Šíma, Picasso,

Modigliani reprodukcióinak, valamint Teige elméleti írásainak is a poetizmusról és az expresszionizmusról, Hilberheim tanulmányának az orosz konstruktivizmusról és Josef Chaloupka kubizmust elmarasztaló eszmefuttatásának is. Itt zajlott le a Devětsil és Tvrdošijní csoportok közötti elméleti harc. A második, még jelentősebb Pásmo című folyóirat már a Brünni Devětsil tevékenységéhez kötődik közvetlenül, az 1924-1926-os időszakban ez volt a csehországi avantgárd művészet legtekintélyesebb havilapja, illetve kéthetenként megjelenő orgánuma. Teige és Václavek mellett jeles külföldi szerzők is publikáltak a lapban, így anyagot közöltek többek közt Gropiustól, Teo van Doesburgtól, El Liszickijtől és Moholy-Nagy Lászlótól is. Ugyancsak a húszas évek első felében jelent meg a Bytová kultura – Wohnungskultur (1924-1925) című lap, amely a művészeti dekorativizmus elleni fellépés egyik meghatározó fórumává vált; szerzői között Le Corbusier-n és Theo van Doesburgon kívül a lap szerkesztőbizottsági tagja, Adolf Loos is szerepelt. A többi hasonló jellegű brünni, illetve közös brünni és prágai, brünni és olmützi aktivitások már a harmincas évekbe nyúlnak át, mint a kortárs csehszlovákiai kultúra folyóirata, a Horizont (1927-1932), a kulturális tájékozódás havonként megjelenő röplapja, az Index (1929-1938), amely a Brünni Képzőművészek Csoportjával (Skupina výtvarných umělců v Brne) szorosan együttműködve vallotta a képzőművészeti és építészeti avantgárd programját. A Moravan Katolikus Akadémikusok Egylete jegyezte Akord című havilap 1928-1939 között a tolerancia jegyében különböző szemléletű művészeti anyagnak adott teret, preferálva a brünni törekvéseket, ám 1938-tól az ún. második köztársaság szellemiségét felvállalva letért erről az útról. A Kolo című folyóirat (1930-1941) sem minősíthető avantgárd jelzővel, ám 1937-1938 között az Aleš Képzőművészeti Klub (Klub výtvarných umělců Aleš) is jegyezte ezt a lapot, s ezzel a korabeli képzőművészeti törekvések is teret kaptak benne. Az imént említett hét folyóiratot ki kell egészíteni egy monografikus vállalkozással, amely a Telehor nevet kapta, s alcíme szerint a vizuális kultúra nemzetközi folyóirata volt. František Kalvoda szerkesztésében egyetlen dupla száma jelent meg 1936-ban, ám éppen monotematikus jellege miatt a lap a magyar-cseh művészeti kapcsolatokban rendkívüli szerepet tölt be, hiszen az egész szám Moholy-Nagy László elméleti, pedagógiai és művészeti tevékenységével foglalkozik.(2) Már az eddig elmondottakból is levonható néhány olyan következtetés, amely nem egyezik meg a korábbi években kialakult sztereotípiákkal. Elsőként említhető, hogy a Pásmo és a Bytová kultura révén állítható, hogy nem csupán az 1931-től megjelenő pozsonyi német, magyar és szlovák, majd német és magyar nyelvű Forum volt az első, egyedüli és legjelentősebb fóruma a modern építészetnek, képzőművészetnek az első Csehszlovák Köztársaságban. Továbbá az is egyértelművé vált a fentiek alapján, hogy a magyar avantgárd, főképpen Moholy-Nagy László tevékenysége 1924 után nem csupán a határon túli magyar nyelvű folyóiratok, avantgárd mozgalmak akaratából és jóvoltából vált ismertté például Csehszlovákiában, mivel a cseh avantgárd körök önálló kapcsolatokat építettek ki a Bauhaus tanárával. Ugyanakkor az is tényként kezelendő, hogy a húszas években Csehországban az európai avantgárd mozgalmakkal együttgondolkodó művészeti bázis létezett, amely, Kassát leszámítva, nem volt meg például az ország szlovákiai részében vagy éppen Magyarországon. Éppen ezért az utódállambeli magyar kezdeményezések bőven élhettek (volna) ezzel a csehországi lehetőséggel. Annál is inkább, mert Szlovákiában ekkor hasonló gyökerű és szemléletű szakmai folyóiratok, vagy annak irányába kifejtett próbálkozások még nem voltak, csupán a napi- és hetilapok szintjén kezdett el kialakulni a képzőművészet-kritika, főképpen a Svojeť (1922-től), a Mladé Slovensko (1919-től) folyóiratban és például a Slovenský denník című napilapban(3). Ám ezek távol álltak a brünni és prágai művészetszemlélettől. S ha mindehhez hozzávesszük még a magyarországi helyzetet, ahonnan éppen Bécsbe, Berlinbe, Dessauba, Kassára menekültek az avantgárd művészet képviselői, s a korabeli kultúrpolitika pedig marginalizálta ezt a művészetszemléletet(4), akkor az avantgárd platformot valló magyar művészek, kritikusok számára Csehszlovákiában elsősorban a Bécsben tartózkodó Kassák és köre, Brünn, Prága, valamint Németország és Franciaország jelenthette az igazodási pontot. Mindezt Trianon után, a konzervativizmus és modernizmus kereszttüzében, amikor a művészeti avantgárd cseppet sem titkolta baloldali érzelmeit. Ebben a közegben és helyzetben revitalizálódott a néhány évre félbeszakadt művészeti élet Csehszlovákia déli területein, s ebbe a miliőbe ékelődött be a Tilkovszky Béla által szerkesztett A Szép című folyóirat 1923-ban. Egy folyóirat, melynek léte még a szakemberek számára is kérdéses volt évtizedeken át, mégpedig oly mértékben, hogy már le is mondtak róla, mert több, eddig tisztázatlan talány és rejtély is övezte.

A Szép – a feledésbe merült vagy többek által elhallgatott folyóirat

A két világháború közötti korszak szlovákiai képzőművészetének kutatásakor csaknem óhatatlanul a korszak legjelentősebb szlovákiai művészeti szakírójához, Brogyányi Kálmánhoz jutunk el. A korabeli szlovákiai művészeti törekvések legjelentősebb összefoglalásaként számon tartott Festőművészet Szlovenszkón (1931) című könyvében a Jegyzetek címet viselő fejezetben A kritika címszó alatt többek között az alábbi olvasható: “A folyóirat-próbálkozás, az 1923-ban a kassai Kazinczy Társaság és a komáromi Jókai Egyesület szépművészeti szakosztályainak közös kiadványaként Tilkovszky Béla szerkesztésében Bécsben megjelent »A Szép« című folyóirat csak egy számot tudott megérni.”(5) Egyetlen mondat, s teljes egészében kezd megváltozni az a kép, amit eddig a korszak magyar nyelvű művészeti folyóiratairól tudni véltünk. Az első művészeti szaklap kiadását ugyanis a már említett, 1931-től megjelenő Forummal szoktuk jegyezni. Ám az iménti idézethez nagy bizonytalanság is társul, mert a Brogyányi által kiadóként megjelölt Kazinczy Társaság, valamint a Jókai Egyesület kiadványaiban, illetve a róluk szóló korabeli tanulmányokban(6), valamint az 1945 után kiadott munkákban egy kivételtől eltekintve hiába keressük A Szép folyóiratot. Csupán Turczel Lajos tüntette fel több tucat folyóiratnév között A Szépet is, még 1967-ben, az azóta is egyedüli és legjobb kultúrtörténeti összefoglalásában, a Két kor mezsgyéjénben.(7) Brogyányi forrásértékű mondata egyben bővebb információval is szolgál, mégpedig a megjelenés helyszínét illetően. S ez ad magyarázatot sokak hosszú és eredménytelen keresésére, mert a művészeti szaklap létezéséről sem a magyar, sem a szlovák és osztrák, de még a regionális sajtótörténeti bibliográfiák sem tudnak.(8) Ehhez hasonló eredménytelenséggel jár a Jókai Egyesületről és a kassai Kazinczy Társaságról szóló tanulmányok és monográfiák, tanulmánygyűjtemények olvasása is.(9) Nem eredményesebb a kor művészettörténeti elemzését felvállaló és művészeti életét bemutató írások tanulmányozása sem.10 Mindezt szövevényesebbé teszi a Brogyányi által nevén nevezett szerkesztő, Tilkovszky Béla életművét értékelő szakirodalom, amely nem tesz említést A Szépről. Mivel Tilkovszky élete jelentős részét szlovák és főképpen cseh szakmai közegben töltötte, ezt a hiányosságot a tevékenységét feltérképező kollégák nyelvtudásában is megtalálni vélhetnénk. Ám a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria Levéltárában (Archív Slovenskej národnej galérie – Archív SNG) őrzött terjedelmes Tilkovszky/Tilkovský-hagyaték sem szolgál ilyen szempontból támpontokkal. A felesége, Mária Tilkovská jegyezte Vojtech Tilkovský-életrajzból(11) sem szerezhetünk tudomást a fiatal művészettörténész-növendék 1924 előtti szakmai tevékenységéről. Mi több, a hagyatékban található két önéletrajz, az első 1956-ból, a második 1974-ből, valamint a Kortársak Kassák Lajosról (1972) című kötetben közölt Tilkovský-szöveg sem tesz említést az 1923-as lapszerkesztésről.(12)

Senki sem említi A Szépet, még maga a szerkesztő sem; hallatlanul nagy hallgatás és elhallgatás tanúi lehetünk. Ennek következtében az elmúlt évtizedekben már komolyan megkérdőjelezték a lap egykori létét is.(13) Ám mindenképpen kizárt, hogy Brogyányi 1931-es állítása megalapozatlan lett volna. A talányra a többek szerint meg sohasem jelent lap léte ad egyértelmű választ.(14) A Szép egyetlen megjelent száma pontosítja a tervezett negyedéves-kéthavi periodicitást, valamint a Brogyányi által megadott időpontot, mégpedig 1923 karácsonyára. Ez egyértelművé teszi, hogy A Szép a Pressburger Bildende Kunst (1920) után az 1918-1938 közötti időszak második szlovákiai képzőművészeti periodikuma, ill. az arra tett próbálkozás volt. Mivel a Pressburger Bildende Kunst német nyelvű volt, így természetesen A Szép esetében az időszak első magyar nyelvű művészeti folyóiratindítás-kísérletét tisztelhetjük Csehszlovákiában. Egyikük sem volt hosszú életű, két, illetve egy száma jelent meg csupán, ám mindkettő művészeti egyesület orgánuma volt, az első a német-magyar pozsonyi Képzőművészeti Egyesületé, azaz a Kunstvereiné, az utóbbi pedig a komáromi Jókai Egyesület Szépművészeti Osztályáé (JESZO) és a kassai Kazinczy Társaság Képzőművészeti Szakosztályáé (KTKSZ), tehát akár országosnak is nevezhető. Annak ellenére, hogy a két háború között Csehszlovákiában megjelent magyar nyelvű irodalmi, kulturális folyóiratok és a magyarországi művészeti folyóiratok nem említik ezt a kezdeményezést, mégis rendelkezésünkre állnak alapvető információk. Az országos és regionális napilapok, újságok jóvoltából, mégpedig A Szépről ezekben megjelent recenziók, ismertetések, hírek és részinformációk alapján állíthatjuk, hogy nem egy visszhang nélküli, egyszemélyes, a maga korában elhallgatott, marginális próbálkozással állunk szemben. Csupán az idő múlásával merültek feledésbe a korabeli nyomtatványok, újságcikkek és hírek, valamint az egykori aktív résztvevők a későbbiekben elhallgatták ifjúkori tevékenységüket.

A Szép a korabeli sajtó tükrében

A korabeli sajtó tükrében azt állapíthatjuk meg, hogy a képzőművészet, ugyanúgy, mint a századforduló felvidéki sajtótermékeiben, továbbra is a periférián leledzett, alig akadt egy-két újság, amely a helyi, provinciális tevékenységen túltekintve meglátta volna akár Bécs, Brünn, Prága művészeti értékeit a húszas-harmincas években. Ennek tudható be, hogy A Szép terveiről, próbálkozásáról elsősorban a kassai és a komáromi, tehát a közvetlenül érintett városok sajtótermékei tartották fontosnak tájékoztatni az olvasókat. Az Érsekújvárott, majd Pozsonyban megjelenő A Reggel, a Magyar Újság, a dunaszerdahelyi Csallóközi Lapok és Csallóközi Hírlap sem adott hírt róla. Talán meglepő, hogy ebben a sorban említhető a Kassai Napló, a kassai Munkás és az eperjesi Új Világ is.

Ugyanakkor a JESZO tevékenységéről leggazdagabb anyagot kínáló Komáromi Lapok bőven ellát bennünket információval, s a lap 1923. december 8-án megjelent száma teszi közzé a hírt, mely szerint a JESZO másfél hónapos fennállásának és akcióképességének egyik legékesebb bizonyítéka A Szép című folyóirat, amely “valószínűleg a kassai Kazinczy Társaság képzőművészeti egyesületének is hivatalos lapja lesz és így egész Szlovenszkó művészeti orgánuma”(15) válik belőle. Egy héttel később, december 15-én egy egymondatos hír adja tudomásunkra, hogy “A Szép című folyóirat első száma befejezés előtt áll és valószínűleg a jövő hét folyamán elhagyja a sajtót”.(16) Az ígéret ellenére azonban a folyóirat nem jelent meg, nem került forgalomba karácsony előtt. Ennek okáról a Komáromi Lapok december 22-én megjelent számában tudhatunk meg többet, ahol már tényként közlik az alábbiakat: “A Jókai Egyesület Szépművészeti Osztálya és a Kazinczy Kör képzőművészeti osztályának hivatalos lapja A Szép (tehát már nem feltételes módban szólnak a Kassa-Komárom együttműködésről) a bécsi posta sztrájk miatt egy-két napi késedelemmel jelenik meg…”(17) Ugyanez a cikk teszi közzé az induló sajtótermék tartalmát is. Időközben a Kassai Újság beszámol az új folyóirat megjelenéséről, mégpedig december 30-án.(18) Az új, Bécsben megjelent csehszlovákiai magyar folyóirat fogadtatása sem volt jobb az eddig feltüntetetteknél. Az alábbiakban éppen erre szeretnék bővebben kitérni.

1923 decembere és 1924 januárja között a lap megjelenéséről az eddig említett két újságon kívül szólt a pozsonyi Híradó is, mégpedig terjedelmes cikkben, s már itt szignifikáns mondat kerül elénk az értékelést illetően: “A folyóirat első száma – tartalma és illusztrációi után ítélve – a művészet modern irányai ismertetésének van szentelve.”(19) A pozitív hangnem, a megjelenés ténye fölötti öröm minden kételyt eloszlat, s ez így van még az országos jelentőségű Prágai Magyar Hírlap (PMH) esetében is, amely a komáromi művészeti törekvésekről szóló hírében, a JESZO létrejöttén túl, említést tesz A Szépről is.(20) Az irodalomtörténészeink, történészeink tanulmányaiban, monográfiáiban oly sokszor magasztalt PMH a képzőművészet szemszögéből ítélve (itt hangsúlyozom, hogy a húszas évek első felében) nem haladja meg a vidéki, kisvárosi napilap színvonalát, mivel a fővárosi miliő ellenére sem tükröződik szemléletében, közölt anyagában a metropolis kulturális, ne adj’ isten képzőművészeti élete, amely, mint tudjuk, Csehországban ezekben az években igencsak jelentős volt. Ugyanakkor egy részben bécsi magyar kísérlet a PMH szemében már politikai pártállása miatt is eleve sikertelenségre volt ítélve, hiszen az osztrák fővárosban 1919-től verbuválódott magyar értelmiségi és művészköröket árulóknak tartották – a magyar nemzeti érdekek árulóinak. Ennek egyik szimptomatikus jele a december 18-án közzétett lelkes cikk, amelyben a PMH örömmel veszi tudomásul, hogy egy nappal korábban a Bécsi Magyar Újság megszűnt, és kifejezi azon reményét, hogy az utódja – a Párizsi Újság – is rövidesen erre a sorsra jut.(21) Tehát nem művészeti, esztétikai szempontok alapján válogatták témáikat, támogattak vagy vetettek el valamint, hanem kizárólag a korabeli politikai pártállásra való tekintettel közelítettek a művészethez is. Esztétikai horizontjuk ebben az időszakban az Új Auróra almanachnál ért véget, s Csordák Lajos és Schiller Géza közös tárlatról megjelent rövid cikk is elárulja, hogy Schiller művészete visszautasításra talált a szerkesztők körében.(22) Ezt az avítt, dohos szagú 19. századi szemléletet tükrözi az eperjesi Új Világ, a Csallóközi Lapok és a Csallóközi Hírlap is. Részben kivételt jelent az első Magyar Újság, amely bár nem foglalkozott A Széppel, de rendszeresen tudósított például az Uránia Tudományos Egyesület rendezvényeiről, amelyek között a feldolgozott időszakban Weyde Gizella, Wimmer Ferenc, Szőnyi Endre előadásai is szerepeltek. Természetesen az avantgárd művészet szempontjából a legkedvezőbb sajtófogadtatás a kassai lapok részéről érkezett.

A Szép egyetlen száma

A Komáromi Lapok magatartása mindenképpen elgondolkodtató, hiszen szemléletét illetően nagyon távol állt tőle a művészeti avantgárd, s mindig is a budapesti hivatalos kultúrpolitika állt közelebb a szívéhez. Ugyanakkor felkarolta, lelkesen támogatta a csehszlovákiai magyar kezdeményezéseket, s ha az éppen Komáromhoz kötődött, akkor teljes támogatását is élvezte. Egyébként is A Szép című folyóirat a Jókai Egyesület Szépművészeti Osztálya nélkül nem születhetett volna meg, az impulzus mindenképpen Komáromból érkezett, hiszen az újságok híranyagából is látható, hogy még december 8-án sem volt biztos, hogy a JESZO mellett a kassai Kazinczy Társaság is jegyzi-e majdan ezt a folyóiratot. A Komáromi Lapok 1923 novembere és 1924 júniusa közötti számai lenyűgöző anyagot kínálnak a kutató számára, még A Szép előélete és utóélete szempontjából is.(23) A karácsony előtti csaknem cikkterjedelmű hírben megismerhetjük a megjelenésében késő új folyóirat tartalmát. Már ez a 16 tételt számláló lista is figyelemre méltó, mert nem egyezik meg az első és egyetlen szám valódi tartalmával. Hiányzik dr. Borka Géza: A művész anatómiája, Szolnoki Sándor: Filmproblémák és Bognár Cecil: Művészi nevelés című írása. A helyüket Lázár Béla: Művészet vagy képzelet című értekezése vette át. Már ez a tartalmi differencia is elővetíti a lap körüli későbbi konfliktusokat. Borka és Bognár személyében a komáromi kulturális és tudományos élet jelentős egyéniségei maradtak ki a lapból, bár Lázár Béla saját Fadrusz-monográfiáját kommentáló írása is azonos szemléletből sarjad, mint a kimaradtak egyéb írásai. Talán ez a magyarázata annak, hogy a decemberi előzetes tartalomjegyzékben Alapy Gyula dr. még teljes nevével jegyzi a Magyarország műemlékei II. kötetéről szóló, Maulpertsch freskóit érintő helyesbítő írását, ám a megjelent folyóiratban már csak A. Gy. monogrammal vállalta a lappal a közösséget.(24)
Ennek ellenére a fiatal, akkor még csak 21 éves Tilkovszky Béla megkísérelte úgy megszerkeszteni a lapot, hogy az a konzervatív tábor, tehát a Jókai Egyesület számára is elfogadható legyen. Ez már kitűnik a közölt egész oldalas és negyedoldalas illusztrációkból, műmellékletekből: Bayer Ágost: Dolce far niente című rézkarca (2. p.), Egon Schiele Aktja (4. p.), Félicien Rops: Mors syphilitica című litográfiája (7. p.), Eduard Manet: Claude Monet arcképe (10. p.), H. Fragonard: De Remondy asszony arcképe (11. p.), Paul Cézanne Idillje (12. p.), Robert Philippi: A gondolkodó című fametszete (15. p.), Albert Gleizes: Felhőkarcolók című olajfestményének reprodukciója (17. p.), Archipenko Berlinben készített rajza, a Csendélet (18. p.), Bruno Völkel: Szélmalmok című rajza (19. p.). Tehát (10) reprodukált képzőművészeti alkotás nyert besorolást a lapba, amely az ígérethez híven minden ízlésnek, elvárásnak eleget kívánt tenni. A lap valóban a sokrétűség, a sokféleség fóruma kívánt lenni, s erről tanúskodnak maguk az írások is.

Harmos Károly, a JESZO egyik meghatározó tagja szólítja meg Beköszöntő helyett című írásával az olvasót, s a művészet elixírkénti értelmezésére építi mondanivalóját. A lapról magáról ebben a romantikus, de szentimentalizmustól sem mentes sorokból nem tudunk meg semmit. Sokkal több információval szolgál A szerkesztő utószava (ezt Tilkovszky Béla írta), melyben az áll, “hogy »A Szép« nem kimondott »művészi folyóirat«. Mint olyan nem is tölthetné be a ráváró óriás és egyetemes kultúrmissziót. Mert a képzőművészet – mely ugyan a szép legfőbb szintézise – mégsem ölelhet minden szépséget magába.” (28. p.) Tehát a lap hivatott volt más művészeti ágak és az alkalmazott művészet talajára is kilépni. Éppen ezért a második tervbe vett szám fő témája a divat lett volna, amit szándékaik szerint az “irodalom, zene, színház, film, iparművészet, kézművesség, műkereskedelem” (28. p.) kívánt követni. Ugyanakkor Tilkovszky kifejezte azon meggyőződését, hogy a monotematikus számok ellenére a lapban mindig lesz helye a képzőművészetnek is. Ezt a sokrétűséget tükrözi az első és egyetlen szám is: a színpadképről, a színpad arculatáról Paul Landau német nyelvről magyarra fordított szövege értekezik (20-21. p.), az iparművészet és képzőművészet kapcsolatáról pedig Günther Basel írása szól (24. p.). A divat mint probléma már ebben a számban is jelentős teret kapott; Gábor Emil a művészeti divatokra, a koronként változó művészeti divatokra összpontosít a Divat a művészetben című írásában (9-13. p.), s áttekintését egészen az expresszionizmusig vezeti. Ugyanakkor a közönséget nevezi meg a művészet, ill. a művészeti izmusok fölötti legfelsőbb instanciának. Völkel Brunó rövid írásában (Szépség a divatban) az expresszionizmus pozitívumára, záró soraiban pedig ezen művészeti irányzat negatív befogadására utal. Ez a momentum több szempontból is meghatározó a szám szerkezete szempontjából, mert az írások két csoportra oszthatóak, mégpedig az expresszionizmust, az avantgárdot támogató, pártoló és az izmusokat elutasító, azok fölött áttekintő szemlélet alapján. Ez az egyik kettősége a lapnak.

A másik a művészet és művészeti nevelés egy folyóiratban történő közös szerepeltetése. Már említettem, hogy Bognár Cecil beharangozott Művészi nevelés című írása nem jelent meg a lapban, ám Tilkovszky Béla az éppen megnyílt komáromi bábszínház kapcsán (egyébként ez Harmos Károly érdeme) tette közzé A bábszínház pszichológiájához című írását (22.p.). Egyébként a lapszerkesztő Tilkovszky írásai teljes mértékben meghatározzák a folyóirat arculatát és művészetszemléletét, a már említett kettőség ellenére is. Az eddig említett két írásán kívül a Természet és kompozíció című dolgozatában a természet és a művészet közötti különbséget fejti ki, s azt éppen a kompozíció hiányában, illetve meglétében vél megtalálni. Ez számára azt a következtetést eredményezi, hogy “az embernek tökéletesen el kellett veszítenie a természettel szemben való faktitív elfogulatlanságát: meg kellett tanulnia látni” (24. p.). Ám a szerző konklúziója csaknem lemondó, mert szerinte “A »vulgus profanum« azonban mindmáig se tanulta meg a természet és kompozíció átértékelését.” (25. p.) A közízlés mikéntjére, illetve a korszerű közízlés hiányára mutat rá a Műkereskedés című írása is (25-26. p.), amely részben érinti a divat a művészetben témakört, ugyanis arról értekezik, hogy nem a művészi teljesítmény, hanem a név jó hangzása a meghatározó a műpiacon. Már ebben az írásban müncheni tárlatélményére hivatkozik, mégpedig az 1922-es orosz kiállításra. Ugyanezt a szemléletet érvényesíti a Jegyzetekben (27. p.), amely a szemléletet és stílust figyelembe véve minden bizonnyal, a szignó hiánya ellenére is, Tilkovszkynak tulajdonítható. Itt Pechstein, Marc, Kandinsky müncheni tárlatáról ad hírt, majd Uitz Béla bécsi kiállítása következik, melyet Schiele és indiai költészet és filozófia követ még.(25) Jól látható, hogy már Tilkovszky pályája kezdetén érvényesült vonzalma a többi művészeti ághoz, s aktívan művelte mind a képzőművészeti, mind pedig az irodalom- és színikritikát.

Ezek után következzen a lap harmadik érdekes kettősége, amelyre részben már utaltam, hiszen németországi művészeti példákat hoztam fel a megjelent szövegekből. A Szép hasábjain bőven olvashatunk magyar képzőművészetről is. Ám Lázár Béla Művészet és képzelet (3-5. p.) című írása inkább kommentárként kezelhető a pár hónappal korábban megjelent saját Fadrusz-monográfiához, s a historizmus szemlélete hatja át. Sokkal nagyobb meglepetés, de egyben tartalmasabb áttekintés Lyka Károly írása A mai magyar művészet címmel (6-8. p.). Ezzel az anyaggal válik a külföldi és magyar anyag viszonya is sarkítottá, mert Lyka Károly szövegében számtalan jeles magyar mester nevével, rövid jellemzésével találkozunk, ám a korabeli magyar képzőművészetből éppen azon irányzatok művelői hiányoznak, akikre Tilkovszky a nem magyar művészetben hivatkozik, csupán azok az avantgárd és aktivista teljesítmények vannak Lyka által elhallgatva, amelyek közvetlen társai vagy szövetségesei a sokszor emlegetett expresszionizmusnak. Ebben a magyar és nem magyar művészet viszonyában a szlovenszkói magyar nemzetiségű képzőművészek teljes mértékben alulmaradtak. Kenessey Kálmán a Művészi törekvések Szlovenszkón című írásában (20. p.) szakértelem nélkül közelíti meg a kérdést, s a Jókai Egyesületen és a Kazinczy Társaságon kívül más konkrétumra nem jut a számtalan frázis és művészeten kívül szempont felsorolása után. Még egy szerző, mégpedig Sziklay Ferenc szólt hozzá ehhez a kérdéshez A szlovenszkói művészet hivatása címmel (23. p.), ám ő sem jut el a jelen bemutatásához, mert Szlovenszkó természeti szépségeitől indulva, a nagyokon át – mint Benczúr, Szinyei Merse, Mednyánszky, Munkácsy – érkezik el a saját korához, s a központok és Tichy Kálmán neve említésénél többre már nem futotta erejéből vagy akaratából. Pedig Kassáról is szólnia kellett volna, hiszen ezekben az években éppen ez a város volt Szlovákia művészeti központja, s kedvező művészeti klímája életre segítette a kassai modern képzőművészetet.

Az eddig felvázoltakból kitűnik, hogy A Szép 1923-as karácsonyi száma megkísérelte:

• ötvözni az expresszionizmust vallók és tagadók szemléletét, az előbbi dominanciájával,
• közös nevezőre hozni Komárom és Kassa, valamint a kassai akadémizmus és modernizmus szemléletét,
• együtt megjeleníteni a korabeli hivatalos magyarországi művészetpolitika művészeti eredményeit és az európai művészeti történéseket,
• együtt tárgyalni a magyar és nem magyar, illetve külhoni képzőművészetet,
• közös fórumot teremteni a képző- és társművészetek, valamint az alkalmazott művészetek számára,
• egy lapban ötvözni a művészetet és művészeti-esztétikai nevelést.

Mindez – a konzervatívok szemszögéből – az Expresszionizmus című terjedelmes írásban (14-19. p.) csúcsosodott ki, amelynek szerzője a lap felelős szerkesztője, a bécsi dr. Stranik Ervin volt, aki az expresszionizmus hódító útjáról és annak okairól értekezik. (Személyéről egyébként Tilkovszky Béla jóvoltából tudhatunk meg többet, aki még 1923 novemberében a Kassai Naplóban méltatta Stranik irodalmi munkásságát, s benne látta az új osztrák irodalom megtestesítőjét.(26)

A lap írásaiban és képanyagában kell keresni azt az okot, amiért csak egyetlen száma jelent meg. A fogadtatás a Kassai Újság és a Komáromi Lapok szemszögéből elvárható volt, ám a többi napilap és újság közül csak a pozsonyi Híradó és a Prágai Magyar Hírlap tett említést az új magyar sajtótermékről. A Komáromi Lapok a megjelenés után két héttel tette közzé Tilkovszky Béla Művészet és közönség című írását(27), amellyel a megjelent A Szépet köszöntötte, vezette be. Ebben az impresszionizmustól eredezteti az új művészetet, a “holtra merevített művészi énjének kirobbanását”, ezt követően “A művész önmagában látja az új idők roppant fordulását és lelke legprimitívebb kialakulásából formázza meg műveit”.(28) Egyértelműen az expresszionizmus mellett száll síkra, s mindezt megtoldja a következő gondolattal: “Az el Budapestről-nek lett volna még értelme akkor, ha ezt egy szerves kapcsolódás követte volna Béccsel, Prágával. Mert mindkét centrum jóval előbbre van jelenleg a művészetben Budapestnél…” (29). Tilkovszky A Szépet hídhoz hasonlítja a közönség és művészet között, amelynek jelszava az egyetemesség. Ugyanebben a lapszámban szerzünk tudomást arról, hogy 480 példányban jelent meg ez a folyóirat, s egy recenzió is szól A Szépről.(30) Január 19-én ugyanebben a komáromi lapban jelenik meg egy hír, mely szerint A Szép második száma márciusban kerül az olvasók kezébe.(31) Február 9-én pedig megtudhatjuk, hogy: “A Szép című folyóiratunk már habzsolja a cikkeket és szürcsöli a befutott kéziratokat. Művészettel telítve március havában fog megjelenni.”(32) Tehát minden hír és jel arra utalt, hogy a fiatal szerkesztő sikeresen vette az első akadályt, s érkezett elég új írás, hogy a következő szám is megjelenjen rövidesen. De ezzel véget ért A Szép története, s többé már nem olvashatunk a Komáromi Lapokban sem az új szám előkészületeiről, sem megjelenésének időpontjáról. Már csak egyszer említik a folyóirat címét, azt is csak az április 29-én megjelent Tavaszi tárlat záróünnepélyéről szóló tudósításban, amelyből megtudhatjuk, hogy a sétahangversenyt követően Borka Géza és Tilkovszky Béla A Szép szerkesztője tartott előadást.(33)

Miért szűnt meg A Szép?

Amennyiben tudatosítjuk, hogy ez a folyóirat egy határozottan konzervatív közegben állt az expresszionizmus pártjára, hogy egyetlen hazai magyar művész műve sem került reprodukálásra, és név szerint is csak Tichy Kálmán szerepelhetett, akkor már érezhetőek a feszültségforrások. Ugyanakkor a kimaradt komáromi írások, Alapy Gyula monogramja megint csak személyes sérelmeket sejtetik. S ami miatt a konzervatívok mindenképpen felháborodtak, azok a Lázár- és Lyka-íráshoz társított reprodukciók voltak. Lázár Béla Fadrusszal kapcsolatos írásához Egon Schiele Aktja, Lyka modern izmusokat kisemmiző írásához Félicien Rops Mors syphilitica című litográfiája került. A többi írásnál ilyen disszonanciát nem észlelhetünk, mi több, Stranik írásához került a két meghatározó műmelléklet – Archipenko és Gleizes egy-egy művének reprodukciója. S ha mindezt kiegészítjük egy információval, mely szerint Archipenko Csendélete megegyezik a Bécsi Amatőr Könyvtár 1. számú Horizont kötetének (Iwan Goll révén Archipenko művészetét mutatja be) első reprodukciójával(34), akkor vitathatatlanná válik Tilkovszky és a bécsi magyar emigráció közötti kapcsolat, s Kassák tevékenységének egy újabb hajtására derül fény a korabeli Csehszlovákia területén.(35)

Közvetlenül egyetlen negatív szó se írtak le A Szép, illetve Tilkovszky számlájára. Ám a Komáromi Lapok már februárban közli a müncheni Pályi Flóra expresszionizmust óvatosan elmarasztaló írását(36), majd március 1-jén és 8-án két folytatásban következik Andrássy Gyula gróf Művészet és kritika című terjedelmes értekezése.(37) Annak szerkezete részben megegyezik Tilkovszky január 12-én megjelent köszöntő írásának szerkezetével, ezért nem kizárt a közvetlen kapcsolat a két szöveg között. A kitűnő és tetszetős stílusban megfogalmazott Andrássy-szöveg a toleranciára épít, a művészet emberi életben betöltött szerepére hívja fel a figyelmet. A kritika területén türelemre int, ugyanakkor szavai szerint “Tagadhatatlan, hogy igen sokszor nehéz a mérsékletet megtartani. A modern művészet nem egy új hatása inkább a forradalmi szellem kifolyása, inkább betegségi tünet, mint őszinte ösztön megnyilvánulása. Nem is említve a teljesen érthetetlen, zagyva dadaizmust és kubizmust, ilyen például az expresszionizmus, amely a művészi múlttal is tabula rasát akar csinálni, hogy a felfordulást és az anarchiát előkészítse, és ezért egészen más célt tűz ki, mint amelyet eddig a művészet követett.” (38) Majd folytatja: “Az expresszionisták szerint a művésznek kizárólag saját érzésével szabad törődnie, és kizárólag azokat, nem pedig a természetet kell ábrázolni. Az expresszionisták a külső természetet, a valóságot semmibe sem veszik, a formákat, a rajzot teljesen kiküszöbölik a művészet köréből, csak a színeket használják fel, de nem a természetnek, a valóságnak kifejezésére vagy szimbolizálására, hanem azért, mert szerintük bizonyos színek, bizonyos emberi érzést keltenek és a színek bizonyos emberi érzésekkel vannak öntudatlan összefüggésben. De ezek a gondolatok és forma nélküli színfoltok és szín-keverékek nem művészi alkotások. Én legalább nem találkoztam egyetlen olyan expresszionista képpel, amely megkapott volna, amely akár dekoratív ereje, akár intimitása által tetszett volna nekem. Még az általuk kívánt érzést sem ébresztették bennem, inkább csak a csodálkozást, a szomorúság és a harag érzését a művészek tévelygése felett.”(39)

Andrássy gróf az eddig leírtak ellenére záró sorait ismét a megértés jegyében fogalmazza meg. Minden bizonnyal ennek az értekezésnek kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy a JESZO s az ugyancsak konzervatív Kazinczy Társaság lemondott a folyóirat további megjelentetéséről. Szakítani kívántak azzal a szemlélettel, amit A Szép képviselt. Kimondatlanul is tetten érhető ez a szándék, mert szemlélet- és értékítélet-váltás tapasztalható a Komáromi Lapok ezután megjelent képzőművészeti tárgyú írásaiban is. Erről tanúskodik az Első tavaszi tárlatról értekező kritika új hangneme, igencsak tartózkodó Reichental Ferenc műveivel szemben, pedig korábban a régió egyik művészeti büszkeségének számított(40). Ez a szándék magyarázza azt is, hogy A Szép nem szerepel az egykori szerzők pár évvel később megjelent műveiben sem. Így például Alapy Gyula dr. A Jókai Egyesület 15 éve (1927) című dolgozatában, illetve a Sziklay Ferenc szerkesztette A Kazinczy Társaság évkönyve 1898-1928 (1929) című kiadványban sem. Ez a tény arra enged következtetni, hogy egyéb tényezők is közrejátszhattak, illetve komoly konfliktus húzódhatott meg a háttérben, amelyről a korabeli sajtó nem számolt be. A végérvényes, radikális megoldásra, a lap beszüntetésére enged következtetni a Jókai Egyesület 1924. március 16-án megtartott közgyűlése, illetve a két nappal később megjelent egész oldalas beszámoló a Komáromi Lapokban.(41) Itt ugyanis a korábbi időszakot értékelve nem esett szó A Szépről, s ez a hallgatás, elhallgatás lett a sorsa ennek a nem elhanyagolható jelentőségű lapkiadási kísérletnek a két háború közötti Szlovenszkón. Csupán Brogyányi Kálmán törte meg a lap körüli csendet 1931-ben, majd őt követve 1967-ben Turczel Lajos, s minden bizonnyal újabb három évtized elteltével mi foglalkozunk vele újra, A Szép című folyóirat megjelenésének 75. évfordulójához közeledve.

Jobb sorsra volt érdemes Tilkovszky Béla folyóirata – A Szép. A folytatás, a folyóirat határozottabb arculatának kialakítását jelentette volna, s ez minden bizonnyal lehetővé tette volna a lap integrálódását a korabeli közép-európai művészeti sajtó világába. Az egyetlen szám azt eredményezte, hogy teljes mértékben feledésbe merült. Erről mindenekelőtt az a provinciális és konzervatív művészetszemléletet valló közeg tehet, amelyben létrejött. S ez nem csupán a JESZO, a KTKSZ, tehát komáromi és a kassai konzervatívok számlájára írható, mert a korabeli magyar nyelvű sajtó Csehszlovákiában kevés kivételtől eltekintve kizárólag politikai szemszögből közelített a művészethez, s ha érdekei a bezárkózódást követelték meg, akkor a művészeti konzervativizmust is eszközként használták fel. A Szép azok közé a két világháború között megjelent folyóiratok közé sorolható, amelyek nem voltak jellegzetesen avantgárd platformú sajtóorgánumok, hanem ezt az új szemléletet ötvözni kívánták a klasszikus modernnel, hogy a lehető legszélesebb körhöz szólhassanak. Ez a kettőség is hozzájárulhatott a folyóirat feledésbe merüléséhez, az új izmusok hitvallói számára mérsékeltnek, megalkuvónak, kompromisszumokat vállalónak minősülhetett, míg a konzervatív művészet támogatói felől az új tendenciák és az expresszionizmus támogatása miatt érkeztek a támadások. Mindez annak ellenére, illetve éppen azért, mert A Szép távol tartotta magát a tárgynélküli festészettől, konstruktivizmustól és például Marcel Duchamp művészetszemléletétől.

Egyik oldalról a provincializmus és a konzervativizmus, a másik oldalról az avantgárd megszállottság hiánya diszkvalifikálta a folyóiratot. Minden bizonnyal ez a megalkuvás okozhatta Tilkovszky Béla későbbi magatartását is, hogy egyetlen életrajzában, illetve még a Kassákról szóló visszaemlékezésében és Kassák életművét ismertető írásaiban, tanulmányaiban sem említette meg, hogy a “képarchitektúra” megteremtőjének szemlélete vezérelte őt, amikor A Szépet szerkesztette. Mindezek ellenére ez az egyetlen folyóiratszám az első olyan szlovákiai próbálkozás volt, amely a korabeli művészeti irányzatokkal együtt haladva kívánta tájékoztatni az olvasót. Ehhez mérhető, ám sokkal hatásosabb megszólalásra csak 1930 februárjában és áprilisában került sor Pozsonyban, amikor Ľudovít Fulla és Mikuláš Galanda megjelentették a Súkromné listy első két számát.(42) Elsősorban Szlovákia szempontjából mérföldkő A Szép című folyóirat, mert tartalmi és szakmai szempontból még a Kelet-szlovákiai Múzeum húszas évek elején kiadott katalógusszövegeit is felülmúlta, s az 1920-as évek legjelentősebb teljesítményének számít e témakörben. Az emigráns magyar, a csehországi avantgárd és új művészeti figyelőkkel egybevetve azonban Tilkovszky folyóirata már alulmarad, éppen a már említett kompromisszumai miatt. Egyáltalán nem elhanyagolható az a tény sem, hogy erre a próbálkozásra a csehszlovákiai magyarok szervezett kulturális élete keretében került sor. A közegtől azonban – kevés kivételtől eltekintve – idegen volt a nyitás, a kitekintés, a minőségközpontúság, az egyetemesség. Nemcsak a Tűz (43) és A Szép, hanem a későbbiekben a Forum (44) sorsa is a megszűnés lett. Így nemcsak európaiságával, nyitottságával és szakmaiságával kitűnő folyóiratokkal lett szegényebb a közösség, hanem sok esetben az ilyen értékeket és szemlétet valló szakemberek is távoztak ebből a közegből.

– A tanulmány A Határon Túli Magyar Ösztöndíjtanács – Budapest (1995, 1996), az Illyés Közalapítvány – Budapest (1997, 1998) és Bibliotheca Hungarica – Somorja támogatásával készült.
– Köszönetet mondok Turczel Lajos (Pozsony) irodalomtörténésznek, Kubička Kucsera Klára (Besztercebánya) és Jiří Zemánek (Prága) művészettörténésznek, valamint Reiter Éva (Bécs-Pozsony) germanistának a tanulmány megírásához nyújtott segítségükért.

Mészáros András: A szociális idő

Már szóltunk arról, hogy az idő szerepe a modernitásban nagyobb, mint a korábbi civilizációs formációkban. Röviden arról van szó, hogy az idő szociális érvényessége és fakticitása evidenciává válik. Minden humán és társadalomtudomány számol azzal, hogy a szociális rendszerek komplexitásának növekedésével párhuzamosan megnövekednek az absztrakt időösszefüggések funkciói. E helyütt szükségtelen érvelni emellett az axióma mellett. Bevezetésképpen csupán a szociális idő státusának néhány olyan jellemzőjét soroljuk fel, amelyek megtalálhatók a szociológiaelméletben, és ugyanakkor szociálfilozófiai relevanciával is bírnak.

Az első ilyen jellemző az időnek saját konkrét tartalmaitól való „elkötődés”-ét érinti. Ez a folyamat hasonló ahhoz, ami a mai társadalom szociális interakcióin és csereaktusain belül végbemegy. Ebben az értelemben a modernizáció nem más, mint a funkcióknak és az absztrakt jellemzőknek a materiális léttel és a közvetlenséggel szembeni túlsúlya. Az idő mint semleges forma szinte kínálja magát arra, hogy a társadalmi létezés különböző területei között közvetítsen és ezeket kifejezze. Sőt, struktúrateremtő elemként belép magába a cselekvésbe is. (1)

Az idő státusának másik ilyen jellemzője az, hogy az időrend és a társadalmi struktúra összefonódik egymással. Röviden: az idő rendjellege nemcsak abból fakad, hogy ezek a struktúrák fennmaradnak és változnak, hanem abból is, hogy az idő normaként határozza meg az emberi cselekvésformák strukturációját és viszonyítását. Ennek egyik mozzanata az időszámítás, azaz a sajátságos tevékenység összekapcsolása a rendszeresen ismétlődő eseménnyel. Fontos mozzanatot alkotnak az időtervek, azaz a társadalom időrendjének normatív és konvencionális elemei (időbeosztás, időpályák stb.). A társadalom funkcionális differenciációjával függnek össze az időtervek szinkronizációjának a problémái (időszűke, várakozási idő, időpálya elhagyása stb.). A szinkronizáció (főként az időszűke és a várakozási idő) kísérőjelensége az, hogy az idő a társadalmi ellenőrzés eszközévé válik. (2)

Figyelemre méltó gondolatokat találunk G. H. Mead azon munkáiban is, amelyekben Whitehead „esemény”-felfogása alapján az emberi cselekvést olyan jelenségként értelmezi, amely folyamatosan alakítja saját időiségét. Ilyen szempontból a jelen dimenziója központi szerepet kap a múlttal és a jövővel szemben: az időperspektívák a jelenben és a jelenből bomlanak ki.(3)

Annak ellenére, hogy a szociológiaelmélet tételei felhasználhatók a szociálfilozófián belül is, számolnunk kell azokkal a dilemmákkal, amelyek a szociológiai és a filozófiai fogalmak általánosítási szintje közti különbségeket érintik. Például a cselekvést a szociológia annak konkrét megjelenési formáiban fogja fel, és így vonatkoztatja az adott időkoordinátákhoz. Az ún. átmeneti időt az egyén olyan helyzetein és időszakain belül teszi empirikus vizsgálat tárgyává, amelyek megtörik a mindennapok rutinját (katonai szolgálat, kórházi ápolás, szabadidő stb.). Tehát nem két ontológiai szféra különállásának vagy átfedésének kategoriális meghatározottságában, hanem az „üres” időforma bizonyos cselekvéssel való kitöltésének szerepében értelmezi az adott témát. Ez az eltérés megfigyelhető más kérdéseknél is.
Más probléma adódik akkor, amikor a szociálfilozófia nyelvére akarjuk „lefordítani” a szociológia időkategóriáit. Akkor mutatkozik meg, hogy az időiség fent említett formái a társadalom behatárolt szféráit jelölik. Főként azokban az esetekben válik ez szembetűnővé, amelyeknél a szociológiai teorémákat a történetiségre vagy pedig az eszmei viszonyokra kívánjuk alkalmazni. A dolog poénja az, hogy mivel időmeghatározásokról van szó, a szociológia és a szociálfilozófia határait is a temporalitás segítségével kell kijelölnünk. Ki kell tehát dolgozni a társadalom időstruktúrájának filozófiai koncepcióját. Ismereteim szerint a helyzet ez idő tájt az, hogy az egyik oldalon vannak az ember világban-létének időiségét tematizáló ontológiák, a másik oldalon pedig a szociológiai modellek. Ezek inspiratívak lehetnek a szociálfilozófia számára, de megkövetelik a modifikációt. Addig azonban, amíg nem vagyunk birtokában a filozófiai nézőpontnak, nem tudjuk, milyen irányú legyen a modifikáció.

Az alábbiakban ezért megpróbálkozom a társadalom hipotetikus időstruktúrájának felvázolásával. Ez a hipotézis egyrészt bizonyos ontológiai megfontolásokon, másrészt pedig az egyes humán és társadalomtudományok időszemléletének eltérésein alapul. Az utóbbiak esetében egy érdekes párhuzam fedezhető fel. Habár némely humán és társadalomtudomány nem kérdez rá saját tárgya időiségére, egy sajátságos temporális szemlélet mindegyikükben benne foglaltatik. Ez mint a világlátás elrejtett előfeltétele jelenik meg. Azok esetében, amelyeknek a tárgya egy bizonyos transzcendens jelenség, ez a jelenség és annak háttere „sub specie aeternitatis” szemléltetik. Azok esetében viszont, amelyek a társadalom aktuális szerkezetét elemzik, a jelen mozzanata, valamint az ember perspektívaalakító aktivitása a meghatározó.

*
Az emberi cselekvésformák koordinációjáról beszélve feltételezünk valamilyen rendet. A rend előzetes definíciója legyen a következő: a rend a társadalmi élet olyan állapota, az egyes elemek közti viszonyok olyan megszervezettsége, amelyben az elemek adott halmazának vagy pedig az elemek közti viszonyoknak az ismerete nagy valószínűséggel teszi lehetővé további elemek predikcióját. Ez a rend megjelenik a szándékok és az elvárások szintjén, ahol az egyének feltételezik életviláguk és az életvilág időstruktúrájának az interszubjektivitását. Az interszubjektív koincidencia nélkül ugyanis bármilyen kommunikáció lehetetlenné válna. A cselekvésformák szinkronizációja tehát az interszubjektíve érzékelt és objektivizált idő hátterében megy végbe.(4)

A mindennapi élet ezen időrendjével párhuzamosan kialakulnak az időstruktúrának azok az objektivizált alakzatai is, amelyekről a szociológiai elméletek beszélnek. Bennünket azonban az elvonatkoztatásnak nem ez, hanem az a szintje érdekel, amelyen megjelenik a rendnek a processzualitással és az időiséggel összefonódott ontológiai kiterjedése. Az alapvető kérdés itt az, hogy a rend kikövetkeztetett és akcidentális, vagy pedig önmagából folyamatosan alakuló-e. Más szóval: létezik-e a szociális létnek valamilyen – önmagából és önmaga számára rendet létrehozó – szubsztanciája, vagy pedig ez a rend saját jellemzőkkel rendelkező processzualitás? Ha a szubsztancia-elmélet hívei vagyunk, akkor el kell ismernünk, hogy a rendet a szubsztancia hozza létre. Ebben az esetben elegendő feltárnunk a szubsztancia jellegét, és belőle kidedukálnunk a rend karakterét. Ha azonban elutasítjuk a szubsztancia fogalmát és a társadalom szubsztanciális elméletét, akkor meg kell találnunk az alakuló rend hordozó elemeit.

Kézenfekvő, hogy a kontinuitás kérdéséből induljunk ki, hiszen a tartam a rend egyik alapjellemzője. Rendről akkor beszélünk, amikor a viszonyok időben is meghatározhatók. Időben lenni azt jelenti, hogy egy adott jelenség t1-től t2-ig terjed. A tartam az idő kitöltése, vagy más szóval a tartalom megmaradása egy bizonyos időn át. Még ha tudjuk is, hogy a kontinuitás csupán a dolgok fennmaradásának formális meghatározása, és hogy a tartam egyes módozatai (a szimultaneitás, a szukceszivitás, a duráció) inkább az adott dolgokra vonatkoznak, az időbeniség (az, hogy benne vagyunk az időben) ténye elvezet bennünket a rend alapjaihoz. Egyszerűbben: aminek nincs időbeni (múltbeli) előfeltétele, annak nincs szerves rendje; amit az idő önmagától választ el, az nem ugyanannak a rendnek a része. A rend ott jön létre, ahol „valaminek” megvan a saját előtörténete, a saját múltja, és ugyanakkor ez a múlt megőrződik a jelenben és prolongálódik a jövőbe. A rend eszerint nem az időn kívül, hanem az időben alakul ki, még akkor is, ha az idő ellenében marad fenn. Ha időn kívüli lenne, akkor szubsztanciális jelleggel bírna. Minden történés ennek a rendnek az alapján valósulna meg, miközben a rend változatlan maradna. A cselekvés időbeli, a rend azonban időtlen lenne. A rend azonban nem valamilyen transzcendens norma, hanem a cselekvés idő által kialakított háttere. Ezért ha elfogadjuk a rendnek mint a szociális viszonyok történelmileg konkrét módozatának a feltevését, akkor a folyamatosságnak azon mozzanataira kell összpontosítanunk, amelyek a változások folyamatából merülnek felszínre. A kontinuitásról beszélve tehát a rend időmeghatározottsága nem az időnkívüliség, nem is az időnélküliség vagy pedig az öröklét, hanem a folytonosság (sempiternus) lesz.

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy ez a feladat megoldhatatlan. Hiszen az idő egyik legszembetűnőbb funkciója az elválasztás elve, az egység megszüntetése. A múlt, jelen és jövő dimenziálisan változtathatatlan modalitásai azt eredményezik, hogy a jelen pillanatot nem tudjuk megállítani, kimerevíteni és határok közé zárni. Ugyanakkor az is érvényes, hogy a múlt nem semmisül meg, hiszen megkülönböztethető attól, ami sohasem volt. N. Hartmann írja: „Az időnek éppen az a törvénye, hogy rögzíti ezt a különbséget. Ami megtörtént, azt magába zárja, és végleg megőrzi.”(5) Az így megtartott múlt és az aktuális jelen egyúttal indikálják azt, ami valóságosan közelít felénk, tehát azt, amit reális jövőnek nevezhetünk. Már így is alakulni kezd az az időháló, amelyből kihullnak a nem valóságos dolgok, de amely összefogja a múlt, a jelen és a jövő összefüggő jelenségeit. Ezek a jelenségek a rend csírái.

Ha továbblépünk, látjuk, hogy az elsődleges időmeghatározásnak tartott elválasztáselv valójában alá van vetve a kontinuitás elvének. Hiszen az elkülönült jelenségek elvileg csupán bizonyos kontinuitáson belül lehetségesek. Ezt a kontinuitást az egyidejű létezés (szimultaneitás), az egymásra következés (a szukceszivitás) és a tartam (a duráció) jellemzi. Ezek együtt alkotják az „időbeniséget”, ahol az időben-benne-léten van a hangsúly. Ha érvényes az a feltételezés, hogy a tér és az idő nem egyenrangú létjellemzők, és hogy az idő alapvetőbb, mint a tér, valamint az, hogy az idő kapcsol össze minden reálisan létezőt, akkor érvényes lesz az is, hogy az idő egységétől függ a világ egysége. Ha mindezt a szimultaneitásra alkalmazzuk, és lefordítjuk a szociálfilozófia nyelvére, akkor arra az eredményre jutunk, hogy a rend magját az adott időszakaszon belüli szimultán összefüggések adják; azok az összefüggések, amelyek azáltal, hogy időben egymás mellé kerültek és az idő összekapcsolta őket, létrehozták az emberi cselekvés és gondolkodás egységes koordináta-rendszerét. A dolog csattanója az, hogy ezek a szimultán jelenségek nem szükségszerűen bírnak azonos tulajdonságokkal és funkciókkal, tehát hogy nem belső időstruktúrájuk alapján váltak egyidejűekké, hanem az a kronológiai pont kapcsolta össze őket, amelyben együtt találtattak. Sőt, ez a szimultaneitás feltételezi fejlődésfokozataik egyenlőtlenségét, azaz az egyenlőtlen individuális időiséget. A szimultaneitás figyelembe nem vétele ugyanakkor maga után vonhatja az egyidejűségből (az ugyanakkoriságból), tehát a létező rendből való „kizárattatást” is.

A szukcesszivitás a kontinuitásnak az a mozzanata, amely a megmaradás irányát mutatja meg. A processzualitáshoz, de főként a létrejövéshez kapcsolódik. Ez a kérdés Parmenidész óta foglalkoztatja a filozófusokat, és a leggyakrabban a lét és a nemlét viszonyaként fogalmazódik meg. Hegel válasza a köztük való átmenetre, önállóságuk megszüntetésére és a mozzanatokká válásra összpontosít.(6) Vagyis hogy minden jelenség magában foglalja saját ellentétét mint saját előfeltételét és kimenetelét. Létezik a keletkezésnek és a megszűnésnek valamilyen sorozata, amelyen belül a haladvány egyes mozzanatai múlttá válnak, mások pedig potencialitásként, jövőként bukkannak elő. A szukcesszivitás eszerint úgy „valósítja meg” a kontinuitást, hogy a jelen lét előfeltételeit a múltba helyezve adottságokként őrzi meg őket. Ebből a szempontból az időnek a történetiség-dimenziója lép előtérbe.

Ettől eltérően értelmezi a kérdést Leibniz, aki szerint a kontinuitást az érzékek számára hozzáférhetetlen apró változások alapozzák meg, azaz: a kontinuitás nem a keletkezés és a megszűnés, hanem a tökéletesedés és a leépülés láncolata. (7) Ebből a szempontból bírálja Locke pillanat-értelmezését, és azt állítja, hogy a pillanatot nem az idő részének, hanem határértékének kell tekinteni. A kontinuitás így nem az egymástól minőségileg különböző momentumok („pontok”) egymásra következése, hanem a szubsztanciális atomok valódi folytonossága és egymáshoz kapcsolódása. Az idő az entitások egymáshoz kötődésének a rendje. Maga a rend csupán az egymáshoz kötődő jelenségek révén nyújtja az idő formáját. (8) Ez a kontinuitásnak az a formája, amely leginkább a transzcendens szférában érvényesül, a történelemben kevésbé. Leibniz értelmezésében tehát a szukcesszivitás nem az időben létrejövő jelenségek egymásra következését, hanem az idő révén megvalósuló megmaradást jelenti. Így jutunk el a duráció kérdéséhez.

Mivel azonban az abszolút megmaradás bizonyíthatatlan, és az emberi lét esetében a bizonyítása értelmetlen, figyelmünket a duráció sajátságos eseteire kell irányítanunk. Bizonyos leegyszerűsítéssel azt állíthatjuk, hogy a lét egészét tekintve a megmaradásnak három típusát különíthetjük el. Az első azt a szintet jelenti, ahol az egész és részei reprodukciójában nem észlelhetők különbségek, ahol tehát mennyiségbeli tartamról, inerciós létezésről beszélhetünk. Ez a szervetlen lét szintje, ahol szubszisztenciáról van szó.

A szubszisztáló entitások teljes létezésük során közvetlenül szembesülnek a megszűnéssel. A szerves entitások már nem védekeznek a megsemmisüléssel szemben, hanem beépítik azt saját struktúrájukba. Az élővilág megmaradásának „titka” az, hogy időbeni korlátait saját egyedei reprodukciójának a révén haladja meg. Az egyedek kettős stratégiával élnek: a mindennapi fenyegetettséget aktív önregulációval védik ki, az egzisztenciális végesség ellen a faj reprodukciójával küzdenek.

Az ember és a társadalom a szubszisztenciát, az aktív önregulációt és a faj reprodukcióját megtoldotta egy új elemmel, az öntranszcendációval. (9) Az ember objektivációs tevékenységével önmagán túllépve kialakította a jelentések és az értékek világát, és ennek a világnak olyan tulajdonságokat ítélt oda, amelyek esetében hiányoznak. Az egyedi itt mintha ismét visszatérne az általánosba, az időleges viszonylagos időtlenné, a szukcesszív pedig szimultánná válik.

Ha néhány oldallal fentebb azt állítottuk, hogy a kontinuitás alakítja ki a rend alapelemeit, akkor most leszögezhetjük, hogy a szociális rend formális meghatározása esetében a szociális lét kontinuitásának temporális jegyeit kell szem előtt tartanunk. Ha pedig ez a kontinuitás a szubszisztencián, az aktív önreguláción és az öntranszcendáción alapul, akkor az emberi cselekvés koordinálása csak akkor lesz működőképes és eredményes, ha tekintetbe fogja venni mind különbségeiket, mind pedig átfedéseiket. Főként azért, mert a cselekvés maga is temporális, és időformáját attól a kontinuitásmódtól nyeri, amelyben végbemegy.

A szociális lét három időszintjét tárgyaló hipotézisem a megmaradás fent említett három típusára támaszkodik, és elfogadja azt a tételt, hogy ezek a típusok a társadalom létezésében módosultan fennmaradnak.

Az első szintet, amelyet Hartmann a lét viszonylatában szubszisztenciának nevez, a történetiség névvel jelölhetjük. Ez természetesen már nem passzív túlélés, ahogy nem is az egyedi és az általános felbonthatatlan egysége; még akkor sem, ha általános tapasztalatunk az időbe vetettség, az idő általi meghurcoltság és az, hogy az idő a markában tart bennünket. Ennek a tapasztalatnak az ontikus alapja az, hogy létezni csak az időben lehet, hogy az idő a létezés alapfeltétele. (10) Az átfogóbb és hierarchikusan fundamentálisabb időstruktúrák adják a szűkebb és fejlődésben későbbi, de fejlettebb struktúrák alapzatát. Érvényes ez mind a társadalom és természetes előfeltételei, mind pedig az egyén és az emberi faj viszonyára. A fajnak megvannak a maga átléphetetlen időhatárai. Az „élethez való idő” ilyenformán limitálja az egyén „életidejét”. Az egyén ezeket a határokat csupán az intenzifikáció irányában tágíthatja ki.

Szempontunkból azonban a történetiség más aspektusai a fontosak. Mivel a tartam a szukcesszivitáson alapszik, kialakulnak a „korábban – későbben” viszonyai. Ez a fundamentális korreláció irreverzibilis, nyomvonalán tehát létrejön a múlt, a jelen és a jövő tudata. (11) Az irreverzibilitás a múlt eseményeinek egymásra rétegződése és terjeszkedése révén mutatkozik meg, ugyanakkor nyomást gyakorol a döntésmechanizmusokra és a moralitásra. Jó példa lehet erre a tradíció jellege, amely az időtengelyen kimutatva a diszpozíciókból és az ízlésből kiindulva a megszokásokon, előítéleteken, készségeken keresztül mentalitássá változik. (Itt eltekinthetünk a hagyomány olyan szempontú vizsgálatától, amely az intézményekre, konvenciókra, normákra, szabályokra hivatkozik.) (12) De el kell mondani azt is, hogy az irreverzibilitást a saját időiség tudatosítása és a hozzá fűződő kontrollmechanizmusok is fékezik. Az előbbire jellemző az időtapasztalat és az időtudat kölcsönös kötődése. Ott, ahol az időtapasztalat a „most – nem most” elkülönítésén alapul, az időtudatban a múlt, a jelen és a jövő egyenrangúak, miáltal lehetetlenné válik az egymástól független tevékenységek szinkronizációja. Sőt, még a „korábban – későbben” megkülönböztetés sem kell, hogy életre hívja a linearitás és a visszafordíthatatlanság képzetét, mert a ciklikus időtudat alapjául is szolgálhat. (13) A történetiség kontrollmechanizmusainak működésére jellemzők a különféle naptárrendszerek, amelyek mind az időben való tájékozódást, mind pedig a társadalom tagjainak ellenőrzését szolgálják. Főként itt érhető tetten az, hogyan avatkozik be az adott közösség öntranszcendációja a történetiségbe, hiszen az időszámítás mint az ellenőrzés eszköze általában valamilyen ideológiának van alárendelve.

Az „időátirányítás” minden ilyen kísérlete ellenére a történetiség irreverzibilitása megkerülhetetlen. Jellemzői közül talán a legjelentősebbek a különböző inkongruenciák. Az inkongruencia fogalma alatt az egyenlőtlen fejlődési folyamatokat értem. Az aszinkronitás mögött az adott közösségek (társadalmak, civilizációk) egymástól eltérő reprodukciós ritmusai húzódnak meg. Ott, ahol a reprodukciós ciklusok rövidebbek és nincsenek közöttük hiátusok (tehát ahol a fejlődés „gazdaságos” és kontinuális), a történelem mozgása felgyorsul, a múlt produktumainak egyes rétegei pedig szervesebben kapcsolódnak egymáshoz. Ott viszont, ahol az „idő ökonómiája” a reprodukció szempontjából nem meghatározó, vagy ahol a történelmi viszonyok lehetetlenné tették a kontinuális fejlődést, újabb és újabb regresszusok és ezáltal tempóvesztések állnak be. Ez utóbbi esetben a múlt rétegződésében cezúrákkal, azaz a fejlődés epizódusos jellegével kell számolnunk. Mindkét példánk, természetesen, szélsőséges ideáltípus, hiszen sem tökéletesen megszakítatlan fejlődéssel, sem abszolút epizodikussággal a valóságban nem találkozhatunk. Az elsőt a technikai és emberi potenciák tárháza, a másodikat az azonosság elve teszi lehetetlenné. Ami azonban tény, hogy az ilyen vagy olyan fejlődés produktumai minden továbbhaladás feltételeivé válnak. (14)

Az inkongruenciák közvetlenül érintik a rend és a tevékenységkoordináció kérdését. Azt bizonyítják, hogy a modernitás által létrehozott homogén, reverzibilis és tranzitív idő (15), tehát az ún. világidő ellenére – amely világidő az eltérő rendszerek közvetítését segíti elő – a történelem nem egyirányú, nem minden társadalom számára azonos ritmusú folyamat. A koordináció feltétele ezért a történések, cselekedetek, elvárások stb. szinkronizációja. A társadalmak és közösségek közti kapcsolatokban az inkongruencia szorítása ezért az időszűke révén hat. De az inkongruenciák behatolnak a szűkebb emberi viszonyokba is, ahol az időtervek, személyes időorientációk, időpályák stb. összehangolása bizonyos intézményesített mechanizmusokon túl megköveteli az egyének jelentős lelki és szociális szenzibilitását is.

A történeti idő tehát a szociális időnek az a szintje, amelyet az adottság jellemez. Az aktualitásban jelen levő objektivált múlt formája. A rend egzisztenciális bázisát alkotja. Szukcesszivitása révén a jelent lehorgonyozza az adott társadalom relatív kontinuitásában; irreverzibilitásával meghatározza a cselekvések irányát; ritmusaival behatárolja a minőségileg rokon vagy azonos egységeket. A történelmi események – amelyek külső határai kronológiailag, identitásaik pedig a belső folyamatok által meghatározottak – ilyenformán lehetnek rövid lefolyásúak, de ugyanakkor kötődhetnek hosszú lejáratú konjuktúrákhoz, vagy lehet „hosszú időtartamuk” is. (16) A tartam kérdése ebből a szempontból összefonódik a rend problematikájával úgy is, hogy bizonyos értékeket involvál. A „valódi” rend a tartam egysége is, mert feltételez bizonyos állandó célokat. A hosszú időtartam teleológiája erősen befolyásolja az adott közösség értékorientációit és normáit, megkönnyítve ezzel a cselekvések koordinációját.

Az esemény és tartama kérdésével továbbléptünk a szociális idő újabb szintjéhez, amelyet (Hartmann terminológiája szerint) az önszervezés jellemez. Ez a szint autonóm módon viszonyul saját történetiségéhez, és létrehozza azokat a sajátságos időformákat, amelyek az autonóm rendszereket jellemzik. Vagyis ez a szint feldolgozza és önmagához idomítja az időt: temporalizálja saját létét.

E szint alapellentmondása az ember küzdelme saját múltjával. Elvontabban kifejezve: a feszültség az objektivitás és a szubjektivitás között. Az objektivitás itt a történetiség, amellyel szemben a közösség (vagy az egyén) önállósulni kíván, szeretné kialakítani saját identitását. Ezt persze kevésbé fellengzősen is ki lehet fejezni: az ember bizonyos körülmények közé állítva a túlélésért küzd, és a túlélést segítő módszerek optimalizálására törekszik. Ebbeli igyekezete mellett tudva-tudatlanul átstrukturálja a társadalmat, és mivel a tevékenysége időspecifikus, az eredmény az, hogy ezt a struktúrát temporalizálja.

A történetiség ontológiai alapja a szukcesszivitás, e strukturálás bázisa pedig egyrészt a cselekvések szimultaneitása, másrészt az érdekekben kifejezett individualizáció. A történetiség dimenzió-ja a múlt, a strukturációé a jelen. Persze nem a pszichológiai, hanem a szociológiai értelemben vett jelen, tehát az az időterjedelem, amelynek tartalmi meghatározói szimultánnak tekinthetők. Ennek a jelennek a határait a túlélő múlt és a reális jövő adják; középpontja pedig a „most”. Ahogyan Heidegger számára a jelen (Gegenwart) a létező jelenvalóvá tétele, ugyanúgy válik a „most” valódi időbeliséggé. Mert azt a jelenséget nevezi időbelinek, amely a múltat a jövő jelenvalóvá tételével menti meg. (17)

A heideggeri szellemben folytatva: az a szint, amelyről beszélünk, a Dasein doménuma. Ontikusan sajátságos forma, mert a jelenben mindig a létezésre megy ki a játszma. Nem véletlen, hogy a társadalom erővonalai itt futnak össze. Az aktuális „most” az a pont, ahonnét rátekintést nyerünk létezésünk többi dimenziójára.

Ugyanakkor ez a szint a legmulandóbb: nemcsak időbeli, hanem időleges is. Ezt az időlegességet a társadalom állandó temporalizálással próbálja átfedni. A történetiség inkongruenciáinál említett időszűke ennek a szintnek az uralkodó jellemzője és korlátja. De ez a korlát – paradox módon – a horizontok kialakítását is jelenti. Az időlegesség úgy tolja ki saját határait, hogy megpróbálja menteni a múltat, és állandóan figyelmeztet a jövőre. A múltat tekintve ez a történetiség újabb aspektusa, ahol már nem a valós inkongruenciák (azaz a tényleges múlt), hanem a „lehetséges múltak” döntenek. A múltra akkor nem „sub specie praeteritorum” tekintünk, tehát nem mint olyanra, amely már befejezett és végleges, hanem mint olyanra, amely a jelenből és a jelen által érthető meg, és amely behelyezhető a jelenbe. Talán ezért juthatott Collingwood arra a paradox megállapításra, hogy „a múlt nem múlt, hanem jelen… a történész úgy véli, hogy ez a múlt, de ez az az eset, amikor téved; valójában ez az a filozófiai tévedés, amely belőle történészt csinál”. (18) Minden korszak megpróbálkozik az önazonosítással, és bizonyos szempontból elmondható, hogy ez mindig sikerül is, mert minden korszak azzá válik, ami lenni akar. Ezt szolgálják a „lehetséges múltak”, amelyek ugyan „csak” a narratív történet és a fiktív kauzalitás produktumai, de „lekerekítik” az identitást, és ezzel implikálják a várt jövőt. A narrációból a jelenbe áthelyezett kauzalitás az emberek cselekvésében működő teleológiává válik. A jelenbe lehozott jövő kétarcú: mutatja egyrészt a reális inkongruenciákból fakadó irányulást, másrészt pedig az említett teleológia adta elvárást.

A jelenlét időbelisége produkálja ezt a kétarcúságot. A folyamatos jelen temporalizálását meghatározzák mind a létezés feltételei, mind a narratív kauzalitás vagy teleológia szempontjai. Vannak esetek, amikor ez a kettősség nem nyilvánvaló és nem is tudatosított, akkor azonban az adott közösségben kialakul az abszolút meghatározottság (sorsszerűség) vagy pedig a korlátlan szabadság illúziója. Bizonyos leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy ezek vagy a primitív társadalmak, vagy pedig az erősen ideológia-ellenőrzött közösségek esetei. A ciklikus idő az első, a zárt jövővel rendelkező lineáris idő pedig a második típus megjelenési formája. A modernitás hozta magával e kettő elkülönítését és összhangba hozása fontosságának felismerését.

Ezt a felfedezést nehéz lenne pontosan lokalizálni az időben, de körülbelül a reneszánszban jut túlsúlyra. Leonardo da Vinci, Giordano Bruno, Galileo Galilei, de Machiavelli is hangsúlyozza, hogy az igazság az idő szülötte („veritas temporis filia”), hogy az idő nyújt lehetőséget és eszközöket az emberi célok eléréséhez. (19) Az idő funkcionalizálása a reneszánszban azáltal is lehetővé vált, hogy az erkölcsöt és a politikát elválasztották egymástól. A politikát kiemelték a transzcendens értékek világából, és más – főként időbeli – dimenziókkal ruházták fel. Az időtlen sorsmeghatározottság és az emberi lét ideiglenességének ellentétét később a barokk is hangsúlyozta. A barokk irodalom legelterjedtebb témája az eltűnő pillanat. Az a pillanat, amelyről Machiavelli már korábban elmondta, hogy kihasználása a hatásos cselekvés kiindulópontja. A Machavelli-féle occasio korabeli allegorikus ábrázolásai árulják el a legjobban a szembejövő és mindjárt távozó pillanat értelmezését: olyan alakról van szó, akinek a homlokába lóg a hajtincse, de hátulról kopasz; ha nem ragadjuk üstökön akkor, amikor szembetalálkozunk vele, távoztában már nincs mibe belekapaszkodnunk. Ez az allegória arról az időmeghatározottságról szól, amely az újkor beköszöntével válik túlsúlyossá. Ez pedig a kellő pillanat kérdése.

A kellő pillanat a valós történetiség és a narratív kauzalitás metszőpontja. Ezért ez a modern társadalmak időbeliségének és temporalizálásának a központja. Lényege abban van, hogy a technika és az ökonómia szerepének növekedésével – azaz az állandó változások hangsúlyozásával – az újkor kikényszerítette az idő struktúramodifikációját: az idő a jövő múlttá válásának a pillanatára redukálódott. Csak a pontszerű jelen képes ugyanis változásoknak alávetni az időhorizontokat. Az idő szempontjából ezért tűnik számunkra minden eseménynek. A temporalizált társadalom nem elemek összessége, hanem események egymásra következése. Ami azonban nem egyszerű sorozat, hanem szelektált egymásutániság, amelyen belül éppen a kellő pillanat dönt arról, hogy a történések milyen irányt vesznek.

Luhmann ezért azt állítja, hogy a folyamatokat nem lehet csupán a kauzális behatások alapján értelmezni. Az események „csak” a rájuk következő események terének lehetőségét alakítják ki. Az adott esemény processzualitásában és tartamában különböző időbeli összefüggések jelennek meg, amelyekben a cselekvő egyénnek tájékozódnia kell. Szuverén módon dönt arról, hogy mikor kapcsolódik be a folyamatba, de ez a döntés nem teljesen független az adott esemény működésének belső logikájától. Luhmann szerint minden rendszer a következő előfeltételekre épül: a komplexitás fenntartásának és az elemek szelektív egymásra vonatkozásának összefüggéseire; az elemek temporalizálására, azaz a relációk növekedésére; a szelektív események kapcsolódásainak elegendő sűrűségére az időben (ez a folyamat konstitúcióját segíti elő). Az ilyen jellemzőkkel rendelkező rendszer nevezhető komplex rendszernek, amely elválik a pillanatok kölcsönös függőségét nélkülöző kaotikus rendszerektől. (20)

Itt jegyezzük meg, hogy a kellő pillanat szerepével párhuzamosan növekszik az egyének felelőssége is saját cselekvésük következményeivel szemben. Ez éppen a pillanatok semleges folyamatának felbomlásában és abban gyökerezik, hogy ezek a pillanatok különbözőképpen kihasználhatók, tehát hogy nem azonos értékűek. Kialakul egy hierarchizált szociális világ, amelyben az időkihasználás egy adott típusa morális értékelést is kap. Elegendő itt csupán az ún. protestáns etikára utalni.

Elmondhatjuk, hogy az idő is értékké, sőt a legnagyobb értékké válik. Ezt az okozza, hogy az egyének (csoportok) tevékenységét már nem kötik a hagyományos társadalmi normák, tehát nem sorolódnak be valamilyen szigorú rendbe. Az egyének az események időbeliségével (konkrétan: azok pillanataival) szembesülnek, azokon belül kell tájékozódniuk és cselekedniük. Szabadságuk a kellő pillanat kiválasztásában és az adott időszakaszok kihasználásában rejlik. Problémát okoz viszont az, hogy a cselekvés a jövőhöz kötődik, mégpedig annál szorosabban, minél inkább célorientált és instrumentálisan sikeres. A cselekvő egyén időtudatát így az az időhorizont formálja, amely általában meghaladja a rendelkezésre álló időegységet. Jelentkezik az időszűke tapasztalata, és ezt követően az idő túlértékelése annak a megrögzült ítéletnek a nyomán, hogy amiből kevesebb van, az az értékesebb. Az időszűke ezáltal nemcsak a történelmileg kialakult és rögzült inkongruenciák, hanem az adott társadalmi rendszerek reprodukciós mechanizmusai időbeliségének és az egyének hozzá való viszonyulásának a következménye is.

A megfelelő pillanat, az időkihasználás, valamint az időszűke szerepének megnövekedése azonban nem szünteti meg teljesen az időtartam fent említett módozatait. Ez azt jelenti, hogy a társadalom időstruktúrájának valamiféle kettős dimenzionalitásával szembesülünk a modernitásban. Az egyik oldalon a konkrét eseményekkel, a másik oldalon pedig azzal a világidővel, amely lehetővé teszi az előbbiek rögzítését és koordinálását. A tartam, a ritmus, valamint az idősorozatban elfoglalt hely és sorrend alapján kialakulnak az események azon „időtömbjei”, amelyek standard történésekké változtatják mindennapjainkat. Ezt nevezik a személyiség bazális struktúrájába beépült, az egyének, társadalmak és kultúrák egymástól eltérő életritmusait szinkronizáló napirendnek („gesellschaftliche Tagesordnung”). (21) Nem utolsósorban ez az a rendforma, amely lehetővé teszi és keretezi az emberek tevékenységét, kiszabadítja őket az időszűke aránytalan szorításából, és felmenti őket a megfelelő időpont kiválasztásáért érzett felelősségérzet alól. Megjegyzendő viszont, hogy ennek ellenére is maradnak olyan tevékenységmódozatok, amelyek közvetlenül alá vannak vetve az idő nyomásának, és amelyeknek a szerkezetét a kellő pillanat jellege határozza meg. A legnyilvánvalóbb példa erre a politika szférája, amely az újkor hajnalán elsőként vonta ki magát az erkölcs viszonylagos időfelettisége alól, miután jelenbe ágyazottsága máig jellemző tulajdonságává vált.

A kellő pillanat, az időkihasználás, az időszűke stb. mögött felsejlik a kontinuitás egy sajátságos hordozója. Ez pedig az idő ökonómiája, amelyet a klasszikus gazdaságtani elméletek mindegyike tematizált, és amely valós működése révén hatalmába kerítette a modern társadalmak reprodukciós mechanizmusait. Az idő ökonómiája jelenti a szociális idő eme második szintjének a „szubsztanciáját”. Ugyanakkor elárulja azt is, hogyan hat az ilyen dinamikus entitás a társadalmi rend kialakítására. Vagyis azt, hogy példáján látjuk az időbeliségnek és a rendnek azt az egybefonódását, amelynél nem kérdezünk rá egyik vagy másik jelenség elsőbbségére. Sőt, az ilyen kérdés itt nincs is rendjén, mert funkcionális függőségről van szó. Ezen belül az idő ökonómiája lehet mind oka, mind pedig formális okozata a rend átalakulásainak.

Klasszikus változatában az idő ökonómiája nem más, mint a munkaidő és a termelési idő közti hiátusok kitöltése, valamint a forgalmi idő lecsökkentése (felgyorsítása). Terjeszkedése oda hatott, hogy ez a jellege a társadalmi reprodukciós mechanizmusok többi szféráját is maga alá gyűrte, ezért megadható az idő ökonómiájának általánosabb meghatározása is. Ezek szerint az idő ökonómiája: a) az adott jelenség reprodukciójának optimalizációját, azaz belső törvényszerűségeinek tökéletesítését; b) az adott jelenség mozgásának felgyorsítását és az össztársadalmi cserefolyamatokba (ide sorolva a kommunikációt is) való besorolódásának egyszerűsítését jelenti. Az idő ökonómiájának érvényesítése tehát nemcsak a reprodukciós ciklusok lerövidítését (ami lényegében véve külső kronológiai összefüggés), hanem – és főként – a belső jellemzők működésének optimalizációját, vagyis individualizációját jelenti. Az idő ökonómiája az emberi létezés temporalizálása.

Az idő ökonómiájának fent említett két oldala nem szükségszerűen párhuzamos folyamat. Nem minden optimalizáció jelent időmegtakarítást. A kommunikációs viszonyok szélesítése, vagy például a társadalmi kapcsolatok kultiválása nagy időfelhasználással jár, miközben nem hoz közvetlen hasznot, de az individuális jelenség kifejezésmódjait tökéletesíti. Az ilyen és ehhez hasonló inkongruenciák természetesek. Akkor válnak egészségtelenekké, amikor rögzülnek, és hiányoznak mellőlük a közvetítő mechanizmusok. Az idő ökonómiájának logikája szerint ugyanis akkor felújul az időhiátusok termelése. Egy bizonyos határon túl ezek az időhiátusok áthághatatlanokká válnak, és elválasztják egymástól a társadalmi jelenségeket. Az idő így romboló erővé válik, mert nem összekapcsolja, hanem elválasztja egymástól a dolgokat; nem a mozgás, hanem a stagnálás eszközévé válik. Más szóval: ott, ahol elvonják az időt a közvetítő tevékenységektől, már nem lehet szó időmegtakarításról, mert a végeredmény a tempóvesztés, a lemaradás, azaz az időveszteség.

Az optimalizáció és a gyorsulás rejtett értelmét a mozgás folyamatosságának biztosítása nyújtja. Ezt a megfelelő időtapasztalat és időtudat együtthatásával lehet elérni. A zárt lineáris fejlődést kísérő eszkatologikus időtudattól eltérően az idő ökonómiája az egymástól eltérő tempók irreverzibilitásának időtapasztalatát hívja életre. Ennek nyomán alakul ki a nyílt jövőjű időtudat. Mivel létezik valamiféle belső összefüggés az idő ökonómiája és a megfelelő időpont között, a döntések kifutásai már nem a cél adta szelektív kiválogatás időnkívüliségében, hanem az aktuális társadalmi struktúráktól függően értelmeződnek. Ez azt jelenti, hogy a jövő a jelenben és a jelen által történt válogatás révén formálódik meg. (22) Az idő ökonómiája által létrehívott kontinuitás tehát nem a jelen és a múlt azonosságának a formája, hanem a múlt folyamatos átalakításának az eszköze. Ugyanakkor a rend – amelybe a virtuálisan rögzült időökonómián túl besorolódik a „világidő” és a „gesellschaftliche Tagesordnung” is – bizonyos értelemben több, mint ez a kontinuitás, hiszen az adott jelenség optimalizációja mentén megteremti az irreverzibilitás, valamint az idődimenziók szerves egységének lehető legharmonikusabb együttműködését. A rend funkciója – azon túl, hogy „lemásolja” az idő ökonómiáját – az, hogy a jelen által meg nem haladott múlt lerombolásának megakadályozásával megőrizze az idő szerves egységét. Ezt úgy éri el, hogy kifejezi az idő ökonómiájának mindkét oldalát. Az idő ökonómiája ugyanis pulzáló jellegű: az optimalizációs és a gyorsító oldal rendszeresen váltogatják egymást. Az adott jelenség fejlődésszintjétől függ, hogy melyik oldal érvényesül. Kezdetben beszélhetünk az „imperialista” időszakról, amikor a gyorsaság van túlsúlyban; ezt követi az optimalizációt szolgáló időmegtakarítás (a produktivitást tekintve a legsikeresebb időszak); a harmadik fázist a környezethatások kivédése jellemzi, amikor az idő szerves egységének a megőrzése a fő cél (a viszonylagos egyensúly korszaka); végül beáll az a helyzet, amikor a múlt válik meghatározóvá, és ekkor az adott jelenség nemcsak a környezet időökonómiájába ütközik bele, hanem saját rendjét is megbontja.

Külön hangsúlyozni kell, hogy itt mindig a folyamatról, nem pedig a folyamat termékeiről van szó. Azok a különböző csereaktusok révén vagy a további folyamat feltételeivé válnak, vagy pedig kiesnek a jelenből, és lappangóan léteznek tovább. Minden esetben azonban a történetiséget gyarapítják. A mindenkori aktualitást pedig továbbra is az időlegesség tudata, valamint az az igyekezet fogja jellemezni, hogy az idő intenzifikációja és értékesítése révén legyen úrrá a „most”-on. A jelenlét temporalizációjának rendszermozzanatai – a megfelelő időpont, az időszűke, valamint az idő ökonómiája – azok, amelyeknek az egybefonódása meghatározza a modern ember tevékenységét.

Az emberi lét temporalizációja azonban egyoldalú maradna, ha nem lépne túl saját határain. Önmagunk meghaladása az ember és az emberi idő egyik alapjellemzője. Heidegger írja, hogy az „eksztatikusság” az időiség lényege. Az időiség nem utólag lép túl saját határain, mert az, hogy önmagán kívül (Ausser-sich) van, azt jelenti, hogy „eksztatikusan”, tehát dimenziói egységében létezik. (23) A mindennapok horizontjának a meghaladása és a lét megragadása éppen az időiség ezen lehetőségén alapul. Ugyanakkor Parmenidésztől tudjuk, hogy a valódi lét egységes, homogén, oszthatatlan, örök és állandó. Azaz a végesség tapasztalata beleütközik a szubsztancia eszméjébe. Tény, hogy ez az ellentét ott van mindenütt és mindig, ahol és amikor az időt mint az ember egyik alapjellemzőjét próbáljuk megragadni. Az ellentét feloldásának egyik módozata lehet a létezőnek saját jelentésétől való megkülönböztetése. Platón óta egybekapcsolódik az öröklétről és a világ értelméről való elmélkedés. Feltételeződik az, hogy mindaz, ami értelemteljes és értékes, az időfeletti. Ha feltételezzük a világ és az értékek, az időbeli és az örök kettősségét, akkor nem ütközünk nagyobb problémákba. Ha azonban fennáll, hogy örök az, ami megvalósításának szüksége nélkül is érvényes, (24) akkor a dualizmust elutasító szociálfilozófia egy komoly dilemma előtt találja magát: hogyan tematizálható a transzcendencia?

Elsősorban szögezzük le, hogy itt nem az időnkívüli transzcendenciáról, vagyis a klasszikus szubsztanciáról, hanem arról a transzcendenciáról van szó, amely az időiség viszonylatában „sub specie aeternitatis” jelenik meg. Vagyis az időiség terméke. De milyen terméke?

Induljunk ki abból, hogy az időmeghatározott szociális rendszer nem elemekből, hanem eseményekből áll össze. Az események azok, amelyeket időbeniségük és időbeliségük révén azonosítunk, tehát amelyek részei egy időfolyamatnak, és ugyanakkor „kitermelik” saját belső időrendjüket. Az események adják a jelen határait, de ezzel nemcsak saját magukat, hanem viszonyaikat is meghatározzák: újraértelmezik a múltat és a jövőt. A látszólag lezárt múltat „lehetséges múltakká” alakítják át, a megfelelő időpont kiaknázásával pedig megalapozzák a jövőt. Mivel pedig az adott esemény múltja és jövője nem azonos a közönyösen múló idő dimenzióival, az eredmény az, hogy a temporalizálás magával hozza az esemény értelmének kialakulását. Ez az értelem fennmarad a jelen pontszerűségének ellenében, és lehetővé teszi az események szelektív egybekapcsolódását.

Ha a társadalmat mint események rendszerét fogjuk fel, akkor a viszonyulások alapja nem a szubjektum, hanem az események temporalitása lesz. Az esemény értelme (vagy jelentése) más eseményekre való utalásként és ezáltal koordinációs eszközként működik. Szempontunkból azonban fontosabb az, hogy az esemény értelme, jelentése megszakítja az idő folyását, és az előtörténet (mint lehetséges múlt), a kiválasztott jövő, valamint az aktualitás szimultaneitása révén megvonja az esemény horizontját. (Felfoghatjuk ezt akár a heideggeri „eksztatikusság” gyakorlati megjelenéseként is.)

A mindennapokban így mutatkozik meg a transzcendencia szociológiai formája: a másik ember felismerése. A másikhoz való viszonyulásban a szimultán kommunikáció révén az egyik személy elsajátíthatja a másik személy múltját és jövőjét. Ha nem létezne a másik „értelme” („jelentése”), akkor az ő múltja már visszahozhatatlanul megszűnt volna, jövője pedig csupán az elvárásokban létezne. A másik csak pontszerű lény lenne, és nem tudnánk mibe kapaszkodni. Mivel azonban a másik is rendelkezik horizonttal, bizonyosságot nyerünk a mindennapok transzszubjektív jellegéről. Adva van saját létezésünk mindennapi transzcendálásának a lehetősége.

Itt viszont azt a transzcendálási módozatot keressük, amely nem az egyén korlátain való túllépést, hanem a jelentés transzcendálását jelenti. Azaz: a jelentést kiemeljük valós viszonyai közül, és már nem valaminek a jelentéseként, hanem önmagában való létként – mint ens per se – mutatjuk fel. Minden tisztességes metafizikus erre azt mondaná, hogy ez az „ens per se” a szubsztancia. Igen ám, csakhogy a szubsztancia időnkívüli, az emberi világ transzcendens szférája viszont az időiségben gyökerezik. Nem mond ellent ennek az sem, hogy ennek a szférának a bizonyos elemei nem kapcsolódnak a valósághoz.

E helyütt nem kell foglalkozni a transzcendálás azon elemi formáival – a misztifikációval és az ideologizációval –, amelyek a szociológia és a szociálpszichológia tárgyát alkotják. Ezek ugyanis még nem vetkezték le magukról eszközjellegüket. Nem önmagukért, hanem a rajtuk kívül álló célokért formálódnak meg. Tartalmukban ugyan a mindennapi világ fölött állnak, de működni a leghatékonyabban csak benne tudnak.

A transzcendencia világa legalább két esetben elválik az időiségtől: az időiség a principium individuationis alapján áll, a transzcendencia ellenben az általánoshoz közelít; az időiség lényege a létezés, míg a transzcendencia hordozója a lét. Mindkét ellentét egy irányba mutat: a transzcendencia világa az állandó jelentések szférája. Ezért véljük úgy, hogy időnkívüli és időfeletti. Pedig „csupán” arról van szó, hogy ennek a világnak az elemei nem lineárisan elrendezettek, és hogy az irreverzibilitás elve itt elveszti hatalmát. A transzcendens világ tipikus időviszonya az egyidejűtlenségek egyidejűsége. Ami körülbelül azt jelenti, hogy az idődimenziók közül hiányzik a jövő; a múlt a „kormeghatározás” koordináta-rendszere; a jelen pedig csaknem határtalan (de ez a jelen nem az elfolyó, hanem a mindent magában foglaló jelen). A legjellemzőbb példa erre a filozófia vagy a művészet nagy alkotásainak egymáshoz való viszonya.

Wundt a transzcendens jelenségek két típusát, a kvantitatív és a kvalitatív transzcendenciát különbözteti meg. (25) A kvantitatív transzcendencia (ennek a matematikában a végtelen felel meg) a tapasztalati világon csupán általánossága révén nyúl túl. Ez lényegében az idődimenziók dilatációja, melynek következtében az ilyesfajta időiséget nyert jelenségek az emberek és objektumaik abszolút lehetőségeit fejezik ki. A legelemibb és a legelterjedtebb az ún. emocionális transzcendálás, amely az Én és a Te viszonyában mutatkozik meg. Ez azonban – az abszolút lényhez való személyes viszonyulást leszámítva – megmarad az időiség szintjén, még ha be is hozza az időtlenség illúzióját. A másik az esztétikai-etikai transzcendencia, amelynek forrása az emberi halhatatlanság képzete. Ezen a szinten jelennek meg az eszmék és az eszmények. Kant szerint az eszmék olyan fogalmak, amelyekhez nem rendelhető semmilyen érzéki, kongruens tárgy.(26) Az eszmények még távolabb vannak a realitástól, csak az eszmék által határozhatók meg, tehát „in individuo” létező eszmék. (27) Ezek a regulatív normák és értékek, amelyek a mindennapok sikerességre és optimalizációra irányuló regulatív mechanizmusaitól abban térnek el, hogy a tökéletesség, azaz saját létünk hatérértékei felé irányítanak bennünket. Ide sorolhatnánk az igaz, a szép és a jó hagyományos értékeit, valamint az alkotótevékenység azon szféráját (tudomány, művészet, etika), amelyet ezek az értékek irányítanak. Végezetül a harmadik forma: a kozmológiai transzcendencia a maga eszméivel (kezdet, vég, tér, idő stb.).

A kvantitatív transzcendencia tartalmai vagy funkciói révén még kapcsolódik az emberi létezéshez, az ún. kvalitatív transzcendencia azonban már lemond a tapasztalatiságról, és érzékekfeletti tartalmakat posztulál. Olyan eszmék ezek, amelyeknek az értelem tetszés szerinti tartalmakat és tulajdonságokat odaítélhet. Itt fogalmazódik meg az ontológiai eszmék között a szubsztancia problémája, és formálódik ki a vallásos szükséglet révén az Isten, valamint a végtelenség képzete.

Bennünket azonban továbbra is a valós események időtlenítésének módja érdekel. A kialakult jelentés általában úgy transzcendálódik, hogy feloldódnak az időhorizontjai. Ennek a manipulációnak – a mitologizáció differentia specificájának – a funkciója az, hogy a horizont feloldódásával nemcsak kitágul az esemény jelentése, hanem olyan jelenségeket és értelmeket is magához vonz, amelyek eredetileg nem tartoztak hozzá, de most már értelmezik őt. Így egyetlen pontba sűríti mindazt, aminek addig folyamatra volt szüksége. Schelling írja: „A mitológia fantáziavilágának zártnak kell lennie; tartalmaznia kell a múltat, a jelent és a jövőt; a végtelenség ugyanolyan szükségszerű vonása a mitológiának, mint az univerzalitás.” (28) Ez a valóságnak olyan szemlélete, amelyben a történést nem a részmozzanatok egymásra következése hozza létre, hanem az egész uralja a mozzanatokat. A mitologizáció hasonlít a kierkegaardi „örök pillanat” konstrukciójához, ahol szintén nem az érzéki leírásról, hanem az eseményből fakadó lehetőségek abszolutizációjáról van szó. Nem más ez, mint tipologizáció és szimbólumok alkotása. Nem a konkrét események lépnek előtérbe, hanem közös jegyeik, valamint a „coincidentia oppositorum” elve alapján létrejönnek a szimbólumaik. Nem véletlen, hogy a szimbólumok időisége ugyancsak a határtalan pillanathoz kötődik. A szimbólum megszünteti mind a történetiséget, mind az időbeliséget, és ami még általa fennmarad, az a történetiség és az időbeliség intenzív, misztikus élménye. Hiszen mind születése, mind működése ahhoz kötődik, ahogyan a valóság extenzív totalitása benne egy intenzív pillanattá sűrűsödik össze.

A transzcendencia szférája így nem más, mint az emberiség általában vett szimbóluma, amely időfelettiként, időnkívüliként és állandóként borul a történetiségre és az időbeliségre. Persze csak mint egész bír ilyen jelleggel. Egyes részmozzanatai révén megismétli a történetiség és az időbeliség folyamatait. Sőt a transzcendencia transzcendálásáról is beszélhetünk egyes mozzanatainak önértelmezései esetében. De ez már megváltozott történetiség lesz, hiszen az idődimenziók itt egybeesnek, miáltal adva van az „örök visszatérés” lehetősége. A megismételt időbeliség esetében pedig nem beszélhetünk az eredeti értelemben vett eseményekről, hiszen a keletkezés és a megszűnés itt értelmüket vesztik. Úgy foghatnánk fel az egészet, ahogyan Leibniz értelmezte az egyszerű szubsztanciák létezését: csak teremtés révén keletkezhetnek, és csak megsemmisítéssel érhetnek véget. Mindig ugyanannak az állandó transzformációjáról van szó.

*
Feltételezésem szerint a szociális idő a fent bemutatott három időszintnek a szerves egysége. A három szint nem létezik egymástól elszigetelten, hanem állandóan áthatja egymást. A transzcendencia például saját értékei és szimbólumai révén képes arra, hogy szinkronba hozza a valóság egyidejűtlen jelenségeit és folyamatait. Behatol így a hagyományokba, miáltal – kerülő úton – visszatér a történetiségbe, és vele együtt adja meg a társadalom létezésének a feltételeit. Ha tehát a szociális időről beszélünk, mindhárom összetevőjére figyelemmel kell lennünk. Vannak, persze olyan tevékenységek vagy események, amelyek számára az egyik időszféra meghatározó, a másik pedig alárendelt szerepet játszik. A politikus például nem vonatkoztathat el sem közössége múltjától, sem pedig értékrendjétől; mindazonáltal ezek csupán tevékenységének „hermeneutikai” hátterét képezik. Az ő tevékenysége akkor lesz optimális (tehát sikeres is), ha tájékozódni tud az aktualitásban. Ezzel ellentétben az értelmiségi számára a jelen elrugaszkodási pontot jelent, de kritériumává nem a „megfelelő időpont”, hanem az értékek világa, a transzcendencia szférája kell hogy váljon.

Nyelvpolitika a kisebbségek oktatásában

Az 1998. május 18-án Kecskeméten megrendezett Lőrincze-nap ’98 című konferencián elhangzott előadás átdolgozott változata.

A címben felvetett téma több szempontból is megközelíthető, előadásunkban csak két vetületét érintjük. Az első részben a kárpát-medencei többségi nyelvpolitika bizonyos, jellemzőnek látszó tendenciáival, a többségi politikai törekvéseknek az oktatásban való lecsapódásával foglalkozunk, továbbá felvázoljuk, véleményünk szerint mi szükséges ahhoz, hogy a (kárpát-medencei magyar)(1) kisebbségek az oktatásban saját nyelvpolitikai céljaiknak is érvényt szerezzenek.
Tapasztalataink szerint a kisebbségek hatékony nyelvi érdekérvényesítését hátráltatja a vonatkozó hazai és külföldi jogszabályok, illetve ajánlások nem ismerete.(2) Ezért szükségesnek tartjuk, hogy a kisebbségek közép- és felsőfokú oktatásában bizonyos nyelvpolitikai ismeretek is helyet kapjanak. Az előadás második részében ennek koncepcióját vázoljuk.

Politika és oktatás a többség–kisebbség viszonyban

Az oktatás rendkívül fontos szerepet játszik az egyén szocializációjában, hiszen egyrészt az iskolában sajátítja el mindazokat az ismereteket, amelyeket az adott társadalom egy jövendő tagjától, az állam egy jövendő polgárától elvár. Az oktatás tartalmát és formáját azonban nem a társadalom mint olyan, hanem az éppen hatalmi helyzetben levő csoportok határozzák meg. Minél inkább centralizált egy állam struktúrája, annál kevésbé van módja bármely, nem kormányzati pozícióban levő csoportnak, hogy érdemben beleszóljon az oktatás tartalmába (és formájába). A kárpát-medencei államokban az utóbbi évtizedeket a központosított oktatáspolitika jellemezte. A rendszerváltás után megjelentek ugyan a decentralizáció irányába ható tendenciák, ezek azonban nem voltak képesek megtörni a továbbra is ható központosító törekvéseket, melyek például Szlovákiában 1992–1998 között igen erőteljesen érvényesültek. Az egyentantervek és egyentankönyvek kötelező használata a kisebbségek számára különösen hátrányos volt és ma is az, hiszen a nemzeti önazonosság szempontjából fontos tantárgyak keretében – például a történelem, földrajz, művelődéstörténet – saját történelmükről, kultúrájukról vagy nem tanul(hat)tak, vagy azt a többségi nézőpontból bemutatva tanították nekik.
A hatalom oktatás- és nyelvpolitikáját a kisebbséggel/kisebbségekkel szemben folytatott általános politikája határozza meg. Sajnos régiónkban még mindig a nemzetállam eszméje hódít,(3) a homogén, egynyelvű állam pedig nyilvánvalóan csak a nyelvi kisebbségek asszimilálása, felszámolása révén valósulhat meg. E cél természetesen nem fogalmazódik meg (ma már nem fogalmazódhat meg) ilyen világosan és egyértelműen, a kormányok és az illetékesek kerülik az asszimiláció kifejezést, inkább az integráció jobban hangzó és „eurokompatibilis” jelszavát hangoztatják. Köztudott, hogy a nyelvvesztés és az asszimiláció igen szorosan összefügg az anyanyelvű és anyanyelvi képzés lehetőségével és formáival, pontosabban ezek hiányával,(4) ezért a kisebbségek beolvasztására törekvő kormányzatok a kisebbségi tannyelvű iskolák (ha egyáltalán léteznek ilyenek) felszámolását szorgalmazzák.
Az anyanyelvű oktatás korlátozását vagy megszüntetését alátámasztandó érvek között ugyanakkor nem jelenik meg a kisebbség beolvasztása mint cél, az érvelésben főleg az első megközelítésben racionálisnak tűnő gazdasági indokokkal találkozhatunk.(5)

A kisebbségi iskolahálózat fenntartása sokba kerül – ez az érv a többségi állampolgároknak, a többségi adófizetőknek szól, mondván: amikor gazdasági nehézségekkel küzd az ország (gazdasági problémák pedig mindig léteznek), „luxus” az adófizetők pénzét ilyen „felesleges kiadásokra” pazarolni, hiszen a szükséges ismeretanyagot a kisebbségi tanulók többségi nyelven is elsajátíthatják.
A többségi nyelven való ismeretszerzés annál is inkább „indokoltabb” volna, hiszen a kisebbségi nyelven szerzett tudás nem konvertálható, az iskolapadból kilépve hivatalos nyelven (államnyelven) kell érvényesülnie a diáknak. Az érvényesülési gondok emlegetése a kisebbségi szülőket célozza meg, és igen hatásos lehet, ha a kisebbségnek a többségél kedvezőtlenebb műveltségi mutatóival is alátámasztják. Tény, hogy például Szlovákiában a felsőfokú végzettséggel rendelkező magyarok aránya jóval alatta marad az országos átlagnak, ez az egyenlőtlenség azonban több tényező együtthatásának a következménye. A szlovákiai magyarság ma főleg falvakban él, a magyarlakta déli járásokban alacsonyabb az átlagkereset és magasabb a munkanélküliek aránya, mint az országos átlag – ez a vidék többszörösen is hátrányos helyzetű,(6) ami többek között a hetven éve folytatott (cseh)szlovák gazdaságpolitika következménye. Az is köztudott azonban, hogy a kisebbségi lakosság iskolázottsága általában alacsonyabb, mint a többségi lakosságé (l. pl. Skutnabb-Kangas 1994:28), vagyis feltételezhetjük, hogy bizonyos tekintetben a felsőbb (főiskolai, egyetemi) szintű anyanyelvű képzés hiánya gátolja a kisebbségi diákokat a magasabb képesítés megszerzésében.

Az anyanyelvű oktatás korlátozásának több módja is van, az egyik a kisebbség igényeinek nem megfelelő iskolahálózat fenntartása. Például a kevés érdeklődőre való hivatkozással nem nyitnak óvodai, alapiskolai osztályokat, a középfokú szakképzést néhány szakmára (mezőgazdaság, építőipar, közgazdasági ismeretek) korlátozzák (l. pl. Bagu 1996; Gábos 1996). Az anyanyelvű képzés másik, már az alapiskolában megjelenő formája az iskolák kétnyelvűsítése, egyes tantárgyaknak többségi nyelven való oktatása, illetve a többségi nyelvű oktatásra való fokozatos áttérés. A szovjetunióbeli gyakorlatot az ötvenes évek végén, a hatvanas években számos akkori szocialista állam, például az NDK vagy Magyarország is átvette. Szlovákiában a hetvenes évektől kezdve próbálkozik az oktatási kormányzat annak elérésével, hogy a magyar iskolákban bizonyos alaptantárgyakat szlovákul oktassanak, mégpedig a magyar diákok „jobb érvényesülése” érdekében. A rendszerváltás után ezt a tervet „alternatív oktatás” elnevezéssel újították fel, s mint a kisebbségek számára leginkább megfelelő, integráló oktatási formát népszerűsítették. Ez a fajta oktatás a szlovákiai németség számára akár előrelépést is jelenthet – hiszen egyrészt korábban semmiféle anyanyelvi képzésben nem részesülhettek, másrészt pedig a fiatal nemzedék alapvetően szlovák anyanyelvű –, a szlovákiai magyarság szempontjából azonban egyértelműen visszalépés lenne, ugyanis a számunkra megfelelő és a még mindig fennálló teljes anyanyelvű képzés megszüntetését/megszűnését jelentené, a magyar iskolarendszer fokozatos elsorvadását, felszámolását indítaná el, s tovább gyorsítaná az amúgy is létező asszimilációt.(7)

A beolvasztó célú politikának nem érdeke, hogy az anyanyelvű iskolában tanuló diákok jól elsajátítsák a többségi nyelvet, ezért nem törekszik a korszerű módszerek bevezetésére. Az idegen nyelvek oktatásában természetes, hogy a tanulókat nyelvtudásuk alapján sorolják a kezdő, haladó stb. csoportokba, s minden csoport más program szerint halad, más tankönyveket használ. Nem tudunk arról, hogy ilyenfajta differenciálás a kisebbségi oktatásban megjelenne – éspedig sem a többségi, sem pedig az anyanyelv viszonylatában. A szlovákiai magyar iskolák számára készült szlovákkönyvek például csak egyfélék: ugyanabból a könyvből ugyanazt a tananyagot tanulja az iskolába lépéskor gyakorlatilag magyar egynyelvű csallóközi diák, mint a szlovákul lényegesen jobban tudó – mert szlovák környezetben élő – pozsonyi vagy kassai iskolás. Jellemző, hogy a korábbi szlovák kormányzatok ellenezték a szlováknak idegen nyelvként való oktatását, s nem támogatták a hatékonynak tűnő szlovákoktatási módszereket.

Az utóbbi példák azt mutatják, hogy az állam oktatáspolitikája a kisebbségeket általában homogén tömbként kezeli, s nem tesz különbséget sem az egyes kisebbségek, sem pedig egy adott kisebbségen belül az eltérő nyelvismeretű csoportok között. Általános tapasztalat, hogy a kisebbség nehezen tudja érvényesíteni saját oktatás- és nyelvpolitikai céljait, többek között azért, mert – amint arról később szólunk – nem támaszkodhat kötelező érvényű nemzetközi jogszabályokra,(8) s a mindenkori kormányzat a meglevőket is rendszerint szűkítően értelmezi. A kisebbség nyelvpolitikai céljait csak a többséggel való kiegyezés, tárgyalások útján érheti el. Ezzel kapcsolatban fontosnak tartjuk megemlíteni az alábbiakat:

a) Szükséges, hogy az adott kisebbség pontosan meghatározza saját nyelvpolitikai céljait. A nyelvcsere fázisában levő vagy a nyelvcserén már átesett kisebbségek esetében ez lehet például az elődök anyanyelvének másodnyelvként való megtanulása; a másodnyelvi (többségi nyelvi) domináns csoportok számára az anyanyelvi és az anyanyelvű képzés fokozatos bővítése; a szlovákiai, erdélyi stb. magyarság számára a magyar dominanciájú kétnyelvűség fenntartása, annak elérése, hogy nyelvhasználatunk (főleg a standard változat) a lehető legkisebb mértékben távolodjék el a magyarországitól. Ennek kapcsán nem szabad elfeledkeznünk a szlovák alap-, majd középiskolát végzett szlovákiai magyarokról; rájuk a szlovákiai magyar politika mindeddig kevés figyelmet fordított, holott jelentős számú csoportról van szó. Ezek a tanulók semmiféle magyar nyelvű képzésben nem részesülnek, s ez hosszú távon növeli a nyelvcsere veszélyét.(9)
b) Mind az annyanyelv, mind a többségi nyelv oktatását differenciáltan kell kezelni, s tekintettel kell lenni a kisebbségen belül az eltérő nyelvi helyzetű (tömb, sziget, szórvány) csoportok nyelvismereti szintjére.
c) Elő kell segíteni az anyaországgal való minél szorosabb kapcsolatot. Ide tartozik például tankönyvek átvétele, közös tantárgyversenyek rendezése, vendégtanárok alkalmazása, a kisebbségi pedagógusok (nem csak az anyanyelvet oktató pedagógusok) számára kötelező nyelvi továbbképzések szervezése stb.
d) Támogatni kell a megfelelő szintű másodnyelvi tudás elérését célzó és ilyen szempontból eredményes programokat.
e) Növelni kell az iskolák és a pedagógusok önállóságát mind a tananyag, mind a módszerek és a segédletek kiválasztásában.
Mint említettük, a teljes körű – tehát a szakmai ismereteket is magában foglaló – anyanyelvű oktatás ellen felhozott egyik érv az, hogy ezeket az ismereteket a gyakorlati életben nem lehet hasznosítani, mivel a szakmai és a közéletben, valamint a hivatalos kapcsolatokban a többségi nyelv van domináns helyzetben. Ezért volna szükséges elérni azt, hogy a kisebbségi nyelvek (mind szóbeli, de főleg írott formában) lehetőleg minél több regiszterben és színtéren használhatók legyenek – ez pedig az önkormányzatiság elvének minél szélesebb körű érvényesítését feltételezi.

A nyelvpolitikai ismeretek oktatásáról

Mivel a nyelvpolitika alkalmazott nyelvtudományi diszciplínának is tekinthető, a nyelvpolitikai alapfogalmakkal és a nyelvi emberi jogokkal kapcsolatos tudnivalók a középiskolában (sőt esetleg már az általános iskola felső tagozatában) elsősorban az anyanyelvi órán, a felsőoktatásban pedig a pedagógusképzésben kaphatnak helyet. Ezenkívül középfokon az állampolgári nevelés tantárgy is lehetőséget nyújt ilyen kérdések tárgyalására. Az anyanyelv közép- és felsőfokú oktatásában mindenekelőtt a nyelv, illetve a nyelvek felől, az állampolgári nevelés órán inkább az emberi jogok oldaláról kellene a nyelvpolitika alapkérdéseit megközelíteni.

Nyelvi megközelítés

Ahhoz, hogy a középiskolai tanulók, a főiskolai és egyetemi hallgatók (a továbbiakban: diákok) megértsék a nyelvpolitika szerepét a nyelvek, nyelvváltozatok fennmaradásában, egy alapvető általános nyelvészeti tényből – a nyelvek virtuális egyenlőségéből és aktuális egyenlőtlenségéből – kell kiindulni (Kiss Jenő 1995:159–160). A világ nyelvei mint kommunikációs rendszerek egyenrangúak, valamennyi egyformán képes kiszolgálni annak a társadalomnak a kommunikatív szükségleteit, amely az illető nyelvet használja. Másfelől azonban a nyelvek között fennálló aktuális egyenlőtlenség az őket beszélő közösségek közötti egyenlőtlenségeknek a tükrözői. A nagyobb hatalommal, katonai erővel rendelkező közösségek képesek arra, hogy nyelvüket/nyelvváltozatukat a saját nyelvterületükön kívül is terjesszék, s ezzel más nyelveket szorítsanak vissza, sőt kihalásukat okozzák. Ez a nyelv és a politika összefüggésének lényege, s ez teszi érthetővé, miért van szükség politikai lépésekre ahhoz, hogy egyes nyelvek, nyelvváltozatok fennmaradását elősegítsük.

Mivel véleményünk szerint nem volna szerencsés a nyelvtanórát „egy az egyben” aktuálpolitikai célok szolgálatába állítani – már csak azért sem, mert ezek az aktuálpolitikai célok gyorsan változnak, az oktatásnak viszont messzebbre tekintőnek kell lennie –, a hangsúlynak nem az adott kisebség nyelvpolitikai problémáin kellene lennie, hanem a kisebbségi nyelvek, sőt általában a kis nyelvek problematikáján, s csak ezen belül kellene aztán kitérni az akkor éppen időszerű nyelvpolitikai problémákra.

A nyelvpolitikai ismeretek egyfajta bevezetéseképpen hasznos (és érdekes) lehet néhány geolingvisztikai tény bemutatása. Bár a világ nyelveinek számára vonatkozó adatok – ismert okokból – jelentős eltéréseket mutatnak, bármely adatcsoportból indulunk is ki, kétségtelen, hogy a világ nyelveinek tetemes részét a kihalás közvetlen veszélye fenyegeti.(10) Konkrét példaként utalhatunk itt legközelebbi (és távolabbi) finnugor, illetve uráli nyelvrokonaink helyzetére is. Ennek kapcsán kitérhetünk az olyan fogalmak tisztázására, mint amilyen a nyelv, nyelvjárás és nyelvváltozat elkülönítése; a nyelvközösség és beszélőközösség, ill. a nyelvhalál, nyelvcsere és nyelvvesztés fogalma és különbsége.

A geolingvisztikai áttekintés során nem árt hangsúlyozni: a magyar mint olyan nem tekinthető kis nyelvnek, sőt kétségtelenül a világ legjelentősebb nyelvei közé tartozik. Léte jelenleg Magyarországon nincs is veszélyben, bár azt még nem tudjuk, hogy az európai integrációs folyamatok hosszú távon milyen hatással lesznek a nemzeti nyelvek sorsának alakulására. Ugyanakkor a modern társadalmakban hosszabb távon az egymilliónál kevesebb beszélővel rendelkező nyelvek is veszélyeztetettek lehetnek, így a kisebbségi magyar nyelvváltozatok helyzete – talán az erdélyieket kivéve – még akkor sem volna mondható teljesen megnyugtatónak, ha a többségi hatalmak részéről nem folyna tudatos asszimilációs nyelvpolitika.

Továbbá fontos volna rámutatni arra, hogy a nyelvi gazdagság fönntartása az emberiség alapvető érdeke: „A nyelvi és kulturális sokszínűség épp annyira szükséges bolygónk létéhez, mint a biológiai sokféleség” (Skutnabb-Kangas 1998:8). Érdemes utalni arra a meglepőnek látszó tényre is, hogy a nyelvi/kulturális és biológiai sokféleség között összefüggés van, amint Skutnabb-Kangas a világ nyelvi sokszínűségének megvédésére alakult nemzetközi szervezetnek, a Terralinguá-nak az elnökét, Luisa Maffit idézve (i. h.) megállapítja: „figyelemre méltó átfedések vannak a legnagyobb mértékű biológiai sokféleséget mutató világrészek és a magas fokú nyelvi sokféleséggel jellemezhető területek térképei között” (Vö. még Ondrejovič 1996).
E kérdéssel kapcsolatban érdemes utalni arra a közismert általános nyelvészeti tényre, hogy a különböző nyelvek más-más módon kódolják a valóságot (meg lehet itt említeni a Sapir–Whorf-féle nyelvirelativizmus-elméletet is), így hát egy-egy nyelv eltűnésével a világról, az emberről és kultúrájáról alkotott ismereteink is szegényebbek lesznek. A nyelvi sokszínűség csakis átgondolt nyelvpolitikai lépésekkel tartható fönn, hiszen az említett veszélyeztetett nyelvek, sőt általában a kisebbségi nyelvek közvetlen veszélyben vannak akkor is, ha senki sem üldözi őket, amennyiben egyszerűen sorsukra vannak hagyva. A nyelvi emberi jogok érvényesítése a veszélyeztetett nyelveket beszélő közösségekben, illetve a hozzájuk tartozó egyének viszonylatában nélkülözhetetlen szerepet játszik e nyelvek fennmaradásának biztosításában. A nyelvi emberi jogok érvényesíthetősége pedig elválaszthatatlan az oktatási nyelvi jogoktól, hiszen a veszélyeztetett nyelvek a mai világban aligha maradhatnak meg, ha beszélőik nem tanulhatnak ezeken a nyelveken, illetve nem tanulhatják őket tantárgyként.
Mindez kellően indokolja azt, hogy a nyelvészek nyelvpolitikával is foglalkozzanak, s persze azt is, hogy diákjaink ezekkel a kérdésekkel legalább alapszinten megismerkedjenek.(11)

Emberjogi megközelítés

Az állampolgári nevelésben a nyelvpolitika kérdéskörét természetesen más irányból célszerű megközelíteni, mint az anyanyelvi órán. Érdemes visszanyúlni a felvilágosodás korának filozófiájáig, amelyben először jelent meg az a gondolat, hogy léteznek olyan jogok, amelyek minden embert pusztán emberi mivoltából következően megilletnek, attól függetlenül, hogy hol él, milyen a vagyoni helyzete, milyen nyelvet beszél, milyen vallást gyakorol stb., sőt még attól is, hogy ezt a jogot az államhatalom elismeri-e vagy sem. Ennek alapja az emberek eredendő egyenlőségének az eszméje, amely a filozófiából a francia forradalom révén került be a politika világába, s fogalmazódott meg az Ember és Polgár Egyetemes Jogainak Egyetemes Nyilatkozatá-ban. Ezzel kezdődött el az a hosszú – s máig befejezetlen – történelmi folyamat, melynek során az emberi jogokat meghatározzák és nemzetközi szinten kodifikálják.(12) Bár a kisebbségi jogok csak legújabban kapcsolódnak szervesen az emberi jogok egészéhez, mégis célszerű őket ezekkel összefüggésben tárgyalni, rámutatva azokra a politikai és történelmi tényezőkre, amelyek hátráltatták beépülésüket az általános emberi jogok rendszerébe (pl. a náci hatalomnak a kisebbségi jogokkal való visszaélése; a kisebbségi jogok nehezen érvényesíthetők egyéni jogokként, a kollektív jogok elismerésével kapcsolatban pedig világszerte erős az ellenállás; a nemzetközi jog formálásában államok, nem pedig etnikumok vesznek részt, így ebben a többségi felfogás érvényesül, márpedig a nemzeti többséghez tartozók rendszerint nem érzik a kisebbségi jogok hiányát).

Mivel a nyelv az egyik eszköz, melynek segítségével egyes (kisebbségi) csoportok hathatósan diszkriminálhatók (és szoríthatók ki a hatalomból, ill. megakadályozhatók abban, hogy a hatalom részeseivé váljanak), a kisebbségi jogoknak szerves részét kell hogy képezzék a nyelvi emberi jogok (vö. Phillipson–Rannut–Skutnabb-Kangas 1994:2). „Nyelvi jogsértésről akkor beszélünk, amikor bizonyos nyelveket marginalizálnak, megfosztanak forrásaiktól vagy az elismeréstől, s nyelvcserét kényszerítenek egyénekre és csoportokra” (Phillipson–Skutnabb-Kangas 1997:13). Phillipson–Rannut–Skutnabb-Kangas (1994:2), illetve Phillipson–Skutnabb-Kangas (997:17) alapján az alapvető nyelvi emberi jogokról a következőket állapíthatjuk meg:
Egyéni szinten a legalapvetőbb nyelvi emberi jogok közé tartozik az egyénnek az a joga, hogy anyanyelvével pozitívan azonosuljon, s ezt mások is tiszteletben tartsák. Ehhez nélkülözhetetlen az anyanyelv magtanulhatásához való jog, ennek pedig része az anyanyelven való tanulás joga legalább alapfokon, valamint az anyanyelv használatának joga számos hivatalos kontextusban. Ahhoz, hogy kisebbségként teljes mértékben be tudjon kapcsolódni országa életébe, szükséges, hogy joga legyen a többségi nyelv elsajátításához is.

Mivel a nyelv mint a kommunikáció eszköze beszélőközösséget feltételez, a nyelvi emberi jogok érvényesítésénél nem tekinthetünk el a kollektív dimenziótól sem. Közösségi szinten alapvető nyelvi emberi jog a közösségnek az a joga, hogy nyelvét megtartsa és fejlessze, ami csak akkor lehetséges, ha a közösségnek joga van iskolákat és más olyan oktatási intézményeket alapítani és fönntartani, amelyekben a közösségnek beleszólása van mind a tananyag, mind pedig a tanítási nyelv meghatározásába. Ezen túlmenően a nyelvi emberi jogok közösségi szinten való érvényesítése előfeltételezi, hogy az adott közösség képviselve legyen az országos hatalomban, s a rá tartozó ügyeket – legalább a kultúrát, az oktatást, a vallást, az információt és a szociális ügyeket – saját maga igazgassa, mégpedig úgy, hogy az állam a rendelkezésére bocsátja az ehhez szükséges pénzügyi fedezetet.
A nyelvi emberi jogok természetesen csak akkor érvényesíthetőek, ha nemzetközi dokumentumokban kodifikálva vannak, s ha ezeket a dokumentumokat az érintettek ismerik (mégpedig úgy, hogy nyilvánvalóvá legyen: a kisebbségi jogok érvényesíthetősége kötelességekkel jár az állam részére). S ez teszi indokolttá, hogy az oktatásban a kisebbségi, illetve ezen belül a nyelvi emberi jogok kérdésköre megjelenjen.

Messze vezetne annak taglalása, hogy a fönt említett alapvető nyelvi emberi jogok közül melyek és hogyan jelennek meg a nemzetközi emberjogi dokumentumokban. Általánosságban elmondható, hogy a nyelvi emberi jogok jelenleg még mindig nem szerepelnek kellő súllyal az emberi jogok között. „A sokféleség, beleértve a nyelvi sokféleség támogatásának szándékát hangoztató magasztos nyilatkozatokon túl az emberi jogokkal foglalkozó, kötelező érvényű nemzetközi jog továbbra is figyelmen kívül hagyja az emberi jogokat, főként az oktatásban. Ez nemcsak általában ellentétes az emberi jogi dokumentumok szellemével és azok preambulumával, de ellentétben áll azzal is, ahogyan számos más emberi sajátosság alakul az emberi jogok kodifikálása során. A nyelv különleges, negatív elbírálás alá esik: sokkal kevesebb figyelmet kap, mint olyan egyéb, fontos emberi sajátosságok, mint a nem, a »faj« vagy a vallás” (Skutnabb-Kangas 1998:16).
Nyilvánvaló, hogy a középiskolai oktatásnak nem lehet célja e kérdések részletező elemzése. Fontosabb ennél, hogy a tanulók segítséget kapjanak abban a kérdésben, milyen nemzetközi és hazai jogszabályokra hivatkozhatnak akkor, ha nyelvi emberi jogaikat az államhatalom vagy bármilyen más csoport vagy egyén megsérti. Ezért az állampolgári nevelés keretében, az adott ország jogrendjének ismertetése során ki kellene térni az alkotmánynak, esetleg más jogszabályoknak a kisebbségi (s ezen belül nyelvi) jogokat érintő rendelkezéseire.
A felsőoktatásban viszont már elképzelhető – a nyelvpolitikával összefüggő elméleti kérdések átfogóbb taglalása mellett – a legfontosabb nemzetközi és hazai emberjogi dokumentumok elemzése. Előadásunk végén ezért röviden ismertetjük azokat a témaköröket, melyek a pozsonyi Comenius Egyetem BTK magyar tanszékén az 1998/1999-es tanévre meghirdetett nyelvpolitikai kurzus keretében helyet kaptak.

1. Bevezetés a nyelvpolitikába: a nyelvpolitika fogalma, státustervezés, többségi és kisebbségi attitűdök, etnicizmus, lingvicizmus stb.
2. Nyelvkörnyezettani alapfogalmak: a nyelvek státusa és presztízse; őshonos – telepes – bevándorló kisebbség, a kisebbségi településterület jellege; a nyelvhasználat színterei; a kétnyelvűség jellege, az anyanyelv és az anyanyelvi oktatás; nyelvi konflikusok, államnyelv, hivatalos nyelv, kisebbségi nyelv, tiltott nyelv; kontaktusnyelvészeti alapfogalmak: kontaktushelyzet, kontaktusváltozat, elsőnyelv – másodnyelv – idegen nyelv – környezetnyelv, nyelvi dominancia, nyelvcsere, nyelvhalál, nyelvi jogsértés stb.; emberi jogok, kisebbségi jogok, nyelvi jogok fogalma.
3. Emberi jogok, kisebbségi jogok, nyelvi jogok: az emberi jogok nemzedékei, az önrendelkezési jog, a kisebbségi jogok fejlődése, a nyelvi jogok múltja és jelene, a közösségi jogok.
4. A kisebbségi, ill. nyelvi jogok kodifikálása:
   a) Nemzetközi (globális) szintű szabályozás: A polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya (1966/76), a Nemzeti vagy etnikai, vallási és nyelvi kisebbségekhez tartozó személyek jogairól szóló ENSZ-határozat (1992) stb.
   b) Regionális hatókörű szabályozások:
   – A helsinki folyamat keretében elfogadott dokumentumok: az EBEÉ Emberi dimenziós konferenciájának koppenhágai dokumentuma (1990), a Hágai ajánlások (1996);
   – Az Európa Tanács dokumentumai: A regionális vagy kisebbségi nyelvek európai chartája (1992), A nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény (1994), az ET Parlamenti Közgyűlésének 1201/1993-as ajánlása. c) Kétoldalú államközi megállapodások: a dél-tiroli német kisebbség helyzetének rendezése, a magyar–szlovák alapszerződés stb.
   d) A kodifikálást megelőző szakmai előkészítő munka dokumentumai: a Barcelonai nyilatkozat (1996).
5. A szlovák nyelvpolitika néhány jelenségéről: Az előző órákon szerzett ismeretek fényében lehetővé válik mindazoknak a tendenciáknak és konkrét nyelvpolitikai törekvéseknek az elemzése, amellyel a hallgatók nap mint nap szembesülnek.

Hivatkozások

Alfredsson, Gudmundur 1998. Kisebbségi jog: nemzetközi standardok és ellenőrzési mechanizmusok. Regio 9/4, 5–31.
Bagu Balázs 1996. Anyanyelvi oktatás Kárpátalján. Csernicskó István és Váradi Tamás szerk. Kisebbségi magyar iskolai nyelvhasználat. 47–50. Budapest: Tinta Könyvkiadó és Kiadványszerkesztő Bt.
Brunner, Georg 1993. Nationalitätenprobleme und Minderheitenkonflikte in Osteuropa. Gütersloh: Verlag Bertelsmann Stiftung.
Fehér István 1993. Az utolsó percben. Magyarország nemzetiségei 1945–1990. Budapest: Kossuth Könyvkiadó. Gábos András 1994. Adatok a romániai tanügyi törvényhez. Regio 5/3, 46–69.
Imre Anna 1997. Kistelepülési iskolák. Educatio 6/1, 24–31.
Kiss Jenő 1995. Társadalom és nyelvhasználat. Szociolingvisztikai alapfogalmak. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kovács Péter 1996. Nemzetközi jog és kisebbségvédelem. Budapest: Osiris Kiadó.
Kranz, Jerzy ed. 1998 (in cooperation with Herbert Küppel). Law and Practice of Central European Countries in the Field of National Minorities Protection After 1989. Warszawa: Center for International Relations.
Kürti Jarmila 1988. Az iskolai eredményesség és a szocializáció. Budapest: Akadémiai Kiadó.
Ondrejovič, Slavo 1996. Jazyková ekológia a ekológia lingvistiky. Jazykovedný časopis 47/1, 3–24.
Phillipson, Robert–Skutnabb-Kangas, Tove 1997. Nyelvi jogok és jogsértések. Valóság 40/1, 12–30.
Phillipson, Robert–Rannut, Mart–Skutnabb-Kangas, Tove 1994. Introduction. Skutnabb-Kangas T. , Phillipson, R. eds. (in collaboration with M. Rannut) Linguistic Human Rights: Overcoming Linguistic Discrimination. 1–22. Berlin–New York: Mouton de Gruyter.
Skutnabb-Kangas, Tove 1994. Challenges in Multilingual Western Europe. Robert Phillipson & Tove Skutnabb-Kangas eds. Papers from the Round Table on Language Policy in Europe, April 1994, ROLIG-papir 52, Roskilde Universitetscenter, Ligvistgruppen.
Skutnabb-Kangas, Tove 1997. Nyelv, oktatás és a kisebbségek. Budapest: Teleki László Alapítvány. Skutnabb-Kangas, Tove 1998. Nyelvi sokféleség, emberi jogok és a „szabad” piac. Fundamentum 2/1–2, 7–25. Tót Éva 1997. A hátrányos helyzetű tanulók családi körülményei. Educatio 6/1, 8–23.
Tulok Lajos 1997. Falu és iskola. Educatio 6/1, 32–36. Varennes, Ferdinand de 1998. Kisebbségi jogok a nemzetközi jogban. Fundamentum 2/1–2, 26–39.

A szlovákiai magyar kisebbség a reformfolyamat első szakaszában (1964-–1967)

A cseh–szlovák történész vegyes bizottság évkönyvében (Československá historická ročenka 1998. Masarykova Univerzita, Brno, 1998) megjelent tanulmány szerkesztett szövege.

A magyar kisebbség közéleti aktivizálódásának a hatvanas évekbeli csehszlovákiai reformfolyamat első, még szervezetlen szakaszában betöltött helyét és szerepét vizsgálva, a fő vonalakra szorítkozva is, feltétlenül szem előtt kell tartanunk azokat az összefüggéseket, illetve kölcsönhatásokat, melyek a tágabb társadalmi beágyazottságú politikai történések és a magyar kisebbségi közegben végbemenő folyamatok között kialakultak. A politikai fejlemények ugyanis felerősítették a kisebbségi közegen belüli ön- és érdekvédelmi reflexeket, ezek pedig nem maradtak visszhang nélkül a szlovákiai és országos méretű politikai mozgás forgatagában. Ebből a szempontból a kisebbségi identitásnak azok a belső, immanens vonásai érdemelnek figyelmet, melyek a reformfolyamatban politikai hatóerőre tettek szert. Az 1948 februárja utáni csehszlovákiai nemzetiségi politika vizsgálata ugyanis többnyire az ún. makropolitikai tényezőkre összpontosul, miközben figyelmen kívül marad számos kisebbségi eredetű összetevő szerepe. Az említett időkeretben szemlélt reformfolyamat olyan ösztönzéseket adott a főként az ún. nem hivatalos szférában(1) kibontakozó kisebbségi aktivitásnak, melyek nyomán később érezhetővé vált a szlovákiai magyar kisebbségnek mint bizonyos tipológiai jegyekkel rendelkező közösségnek a politikai jelenléte és hatása.

Az 1961. évi népszámlálás adatai szerint a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban 533 934 magyar nemzetiségű lakos élt.(2) A „magyar nemzetiségű lakos, illetve polgár” megjelölés tulajdonképpen statisztikai jellegű, ám ilyen értelmű kifejezésként szerepelt a szlovák nemzeti szervekről szóló 1956. július 31-i alkotmánytörvényben is. Ez volt egyébként az első utalás a csehszlovákiai kisebbségek létére, mivel az 1948. május 1-jei alkotmány sem tett említést róluk, ama Klement Gottwaldtól származó kijelentéshez igazodva, hogy „mi az alkotmányban semminemű kisebbségi jogokat nem rögzítünk”.(3) Az említett meghatározás mind a társadalmi köztudatban, mind a tudományos szaknyelvben oly mértékben meghonosodott, hogy valójában mindmáig elködösíti a szlovákiai magyar kisebbség közösségi dimenzióit. Az efféle torzuláshoz természetesen hozzájárult a magyar kisebbség földrajzi-településszerkezeti elhelyezkedése is, a jelentős mértékű, de ugyanakkor viszonylagos kompaktság, mely Pozsonytól Ágcsernyőig húzódó, néhol meg is szakadó sávot jelent. Ez a történeti-földrajzi, a Csehszlovák Köztársaság határainak megvonásából eredő adottság azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy a több mint félmilliós magyar közösség csupán az azonos nyelvet beszélő egyedek puszta halmaza lenne. Igaz, a magyarság által lakott dél-szlovákiai területek az országhatáron is túllépő tájegységek leszakadt s egymástól bizonyos fokig izolált részeiből összeálló sávot képeznek.
Ennek ellenére a magyar etnikai együvé tartozás belső, bár kiegyensúlyozatlan és deformált, de mégis szerves mikrostruktúrával és koherenciával rendelkező kisebbségi közösséget alkot. Ez a belső összetartás a közösség tagjainak természetes önrealizálást követelő, élő kisebbségi organizmus működésében jelenik meg. A kisebbség tagjainak jelentős hányada a kisebbségi kereteken belül, még a lakosság keveredése esetén is aktívan bekapcsolódhat a szélesebb hatósugarú társadalmi folyamatokba. Ebből adódik az olyan jellegű politikai szervek meglétének igénye, amelyek a normákban rögzített kisebbségi jogállás és a többség–kisebbség közötti kapcsolatok jogi szabályozása alapján kifejezik a kisebbségi közösség sajátos érdekeit. A magyar kisebbség helyzetének ilyen értelmezéséhez vezető utat a reformfolyamat 1968-ban bekövetkezett, a csehszlovák államszövetség létrehozásával együtt járó elmélyülése nyitotta meg.

Az ún. prágai tavasz elfojtása azonban lefékezte azoknak az elképzeléseknek a kiteljesedését, melyek a magyar kisebbség jogalanyiságának a nemzetiségekről 1968. október 27-én elfogadott alkotmánytörvény általi elismeréséből fakadó követelésekhez kapcsolódtak. A kisebbség közösségi mivoltának kérdése mindmáig szögesen eltérő megítélések tárgya és neuralgikus pontja. Felvetődik a kérdés, hogy az 1968-ban történt ez irányú elmozdulás a politikai elit gondolkodásában meglevő múltbeli sztereotípiák szerves meghaladásának tulajdonítható-e, avagy csak a cseh–szlovák államjogi viszony rendezésének öngerjesztő, a megújhodási folyamat feltételei közötti dinamikája kényszerítette azt ki. Ezért kiváltképp érdekes lehet annak vizsgálata, hogy milyen pozitív ösztönzéseket kapott, illetve negatív terheket vett át az 1968 januárja utáni dubčeki politika a magyar kisebbség helyzete körüli problémáknak a reformfolyamat első szakaszában megindult tisztázása nyomán.

A magyar kisebbség aktivitásának kibontakoztatásában cezúrát jelentett Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1963. évi decemberi, az ún. burzsoá nacionalizmus kritikájának felülvizsgálatáról szóló határozata, melynek keretében sor került a magyar kisebbséggel szemben a második világháború utáni években alkalmazott kollektív felelősségre vonás elítélésére is. Ez a lépés minden következetlensége és konfúzussága ellenére rést ütött a megelőző időszakban a csehszlovákiai magyarság körében tovább élő félelmeken, és roppant bátorító erővel hatott. Mindezt felerősítette Juraj Zvara magyarul kiadott könyve,(4) melynek megjelenésével a szlovákiai magyarság háború utáni hányattatásai és azok következményei szinte revelációként jutottak el a kisebbségi köztudatba. Nem is annyira az erkölcsi igazságtétel volt a meghatározó, mint inkább a korábban tabuvá vált problémák nyíltabb feszegetésének a lehetősége és a nemzetiségi kérdés felfogásának fokozatos megszabadítása a korábbi, a gazdasági vonatkozásokra leszűkített látásmódtól. A második világháború után ekkor lehetett első ízben érzékelni a magyar kisebbség társadalomlélektani sajátosságainak azokat a vonásait, melyek a szoros etnikai együvé tartozás erőteljes tudatából és abból a törekvésből fakadtak, hogy a kisebbségi közösség belső szerkezete mind szervesebbé váljék, és mechanizmusa kiteljesedjék. Ez azt jelentette, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség tagjai számára a kollektív megmaradás kritériumává a kisebbségi közösségen belüli önrealizálás tényleges lehetőségei váltak, nem pedig a különféle impozáns kvantitatív mutatók. Ugyanakkor a mennyiségi szempontok összefüggéseket nélkülöző hivatalos erőltetése folytán a kisebbségi közegben elerőtlenedett az olyan irányú empátia, mely képes kellőképpen érzékelni a különbséget a kisebbségi vívmányok objektíve adott behatároltsága és azoknak – a kisebbségi szükségletek iránti érzéketlenség okozta – további korlátozása között.

A kisebbségi értelmiség szüntelen elégedetlenkedéseként ható reagálása – az önreflexió és önismeret kellő mechanizmusának híján – az ösztönösség jegyeit viselte magán. A legérzékenyebb terület, ahol a magyar kisebbségi intelligencia igyekezett kihasználni a lehetőséget, hogy minél szélesebb társadalmi közeget hozzon pezsgésbe, a kisebbségi oktatásügy volt. E problematika feszegetése során talán leginkább eltávolodott a széles nyilvánosság – de részben a szakmai-pedagógiai körök reagálása is – a nemzetiségi oktatásügy adott állapotának és fejlődési perspektíváinak komplex megítélésétől. A párt- és állami szervek álláspontja viszont magán viselte a megoldási utak és módok leegyszerűsítő, apriorisztikus sémák közé szorított keresésének jegyeit. A magyar kisebbség iskolai oktatásával kapcsolatos kérdések a kisebbségi sajtó hasábjain 1966-tól kezdtek felmerülni, az előző iskolai év adatait felhasználva. Fájó pontnak számított a szakiskolai hálózat hiányos kiépülése, a felsőfokú továbbtanulás iránti érdeklődésben mutatkozó lemaradás, valamint a magyar tanítási nyelvű középiskolákból főiskolai és egyetemi felvételt nyerők aránya. A főiskolák és egyetemek iránti érdeklődésben tapasztalható lemaradás az országos trendhez képest 15 százalékos, a felvett magyar nemzetiségű diákok arányát tekintve pedig már 23,4 százalékos volt, ugyanakkor a középiskolát végzett magyar diákok aránya 4 százalékkal haladta meg az országos átlagot. A Nyitrai Pedagógiai Fakultás szlovák szakemberei által végzett felmérés szerint az okok a „kisebbségi pszichózisból fakadó igénytelenségben” rejlenek; ezt a megállapítást azonban magyar kisebbségi sajtóban lefolyt vitákban kétségbe vonták. A szóban forgó írásokban a szerzők egyéb tényezők közrejátszására is igyekeztek rámutatni: a túlnyomórészt mezőgazdaságban foglalkoztatott lakosság életvitelére, az értelmiségnek a kisebbségi közösségen belüli szerkezetére és arányára, a nyelvi nehézségekre, a magyar tanítási nyelvű iskolákban folyó, 1948 után teljesen a mélypontról induló oktatás színvonalának fokozatos emelkedésére.

Az egész problematika elmélyültebb megközelítéséhez ösztönzésekkel szolgált az akkor színre lépő szociológia, ám az ilyen irányú nézetek és felfogások valahogy nem tudtak kilépni a bűvös körből.(5) Aligha kétséges, hogy a magyar kisebbségi közegben élő elvárásoknak megvolt a társadalomlélektani hátterük, s ilyen értelemben a kisebbségi követelések nem egy potencionálisan kiteljesedő, hanem egy eleve kiteljesedettnek tekintett közösségi lét ismérveiként jelentkeztek. A párt- és állami szinten viszont az egész problematika értelmezése nélkülözte a magyar kisebbség fejlődési szükségletei gazdasági-szociális és regionális összetevőinek figyelembevételét. Ez a helyzet már akkor jelezte a kisebbségi közegen belüli folyamatok irányítására hivatott sajátos szervek szükségességét. A társadalmi szerkezet leegyszerűsítő, osztályszempontú megítélése viszont erős ideológiai korlátokat jelentett, s a hivatalos struktúrák elvetették vagy legalábbis nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy a nem hivatalos szférába szoruló ösztönös elégedetlenségnek racionális okai vannak. Sajátos helyzet alakult ki: a magyar kisebbségi tisztségviselők megnyilatkozásai a kisebbségi sajtó hasábjain, sőt olykor a kifejezetten nem hivatalos közegben nem sokban különböztek az élesebb kritikai hangvételtől, ám a felsőbb párt- és állami szervekkel fennálló kapcsolataikban tanúsított magatartásuk ezt nem tükrözte. A felszín alatt egyre erőteljesebbé vált az ellenzéki, a kisebbségi tisztségviselők elleni közhangulat, ez azonban híján volt az elmélyültebb, koncepciózus érvelésnek.

A kisebbségen belüli önismereti és öntudatosodási folyamatra utaló mozzanatok, melyek a magyar kisebbség társadalmi életének – mint élő organizmusnak – önigazgatása iránti lappangó vágyakozását jelezték, bizonyos fokig tetten érhetők a magyar kisebbségi újságírók 1964-ben megfogalmazott javaslatában. Ebben olyan magyar nyelvű tájlapok kiadását indítványozták, melyek a régiók közötti kommunikáció biztosításában túllépnének a létező járási lapok adta lehetőségeken. Az efféle megfontolások mögött nem nehéz felfedezni a szlovákiai magyarság mindennapi életére rugalmasabban és átfogóbban reagálni kívánó szándékot, amint azt Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának szlovákiai napilapja, az Új Szó lehetővé tette. A tájlapok látószögében a problémák regionális kötöttsége és elevensége a javaslattevők szándéka szerint nyilván párosult volna az egész magyar kisebbségi közösségre kiterjedő folyamatokba való betagozódással.(6) Paradox jelenségnek tekinthető (ami egyébként a szlovákiai magyarság kollektív mivolta iránt közömbös, de semmiképpen sem támogató beállítottságú hivatalos szervek ebbéli felfogásának labilitásáról tanúskodott), hogy a legfelsőbb pártszervek hajlandóságot mutattak e javaslat figyelembevételére,(7) s annak megvalósításától kifejezetten gyakorlati megfontolásból álltak el – a járási szervek ellenállása folytán – tartva attól, hogy az egész ügyet a kisebbségi vívmányok korlátozásaként fogadja majd a közvélemény.

A reveláció erejével hatott – főként a magyar egyetemisták és főiskolások, valamint a fiatal magyar kisebbségi értelmiség körében – az az egyre érzékelhetőbbé váló kutatói lendület, mely a szlovákiai magyarság kultúrtörténetének komplexebb, az ún. forradalmi hagyományok körén túlmutató feltárásáról tanúskodott. Az Irodalmi Szemle hasábjain megjelenő tanulmányok hirtelen ráirányították a figyelmet a polgári Csehszlovák Köztársaság idején meglévő s a politika által csak meglehetősen közvetve ellenőrzött – mai szóhasználattal élve: civil – szerveződések tág területekre kiterjedt működésére. Ezeknek a tanulmányoknak a tükrében a szlovákiai magyarság felfedezte önnön létének folytonosságát és a kollektív mivoltának alakításához szükséges önigazgatási formák keresésére sarkalló történeti-társadalmi előfeltételeket.(8)

A magyar kisebbségnek – mint közösségi ismérvekkel rendelkező entitásnak – a tágabb cseh és szlovák köztudatban való megjelenéséhez sajátos és akkor kellően ki nem használt társadalomlélektani lehetőséget kínált az 1965-ös nyári dunai gátszakadás dél-szlovákiai következményeinek felszámolása. Az árvíz az akkori nyugat-szlovákiai kerület egyes területein megbénította az életet. A Komáromi és a Dunaszerdahelyi járás 45 községe került víz alá, 53 693 személyt kellett evakuálni.(9) A szolidaritás megnyilatkozásai az akkori dokumentumokban és újságcikkekben a Csehszlovák Szocialista Köztársaság népének erkölcsi-politikai egységét hirdető korabeli frazeológiai köntösbe öltöztek, mindazonáltal az állami-politikai együvé tartozás tudatára gyakorolt pozitív kihatásuk tetten érhető annak ellenére is, hogy nem maradtak fenn a korabeli résztvevők gondolkodásáról hiteles képet nyújtó szociológiai vizsgálatok. Az akkori légkör természetesen rémhírterjesztésekre is alkalmasnak bizonyult.(10) Ma már nehéz megállapítani, hogy ehhez milyen mértékben járult hozzá a gátak állapotáért viselt felelősséget érintő érdemleges közvélemény-tájékoztatás hézagossága.(11) Tény viszont, hogy az árvíz sújtotta területek megsegítésére szervezett akciók számos Észak-Szlovákiából és Csehországból érkezett résztvevője épp ekkor találkozott először a csehszlovákiai magyar kisebbség specifikus viszonyaival.(12)

A kisebbségek helyzetének megítélésében, különös tekintettel a szlovákiai magyarságra, fontos elmozdulást jelentettek a legfelsőbb pártszervek által létrehozott bizottságokban kimunkált, a CSKP XIII. kongresszusának előkészületeivel kapcsolatos belső alapanyagok, amelyek a pártaktíva mérvadó köreinek sem álltak teljes mértékben a rendelkezésére. 1965-től kezdődően a CSKP KB mellett több interdiszciplináris szakcsoportot hoztak létre, s a nemzetiségi kapcsolatokra kiterjedő felmérésekre is sor került.(13) Sajnos ezek az összességükben több mint ezer oldalt kitevő anyagok szétszóródtak a pártstruktúra alsóbb szintjein, s így a meglevő levéltári mutatók alapján esetleges fennmaradásuk nehezen deríthető ki. A kisebbségekről szóló elaborátumok egyik legfontosabb eleme az a felismerés volt, mely felhívta a figyelmet a kisebbségek helyzetével kapcsolatban a politikai vonatkozásokat is felölelő megoldások fontosságára, beleértve a közösségi létből fakadó jogok biztosítását is. Az ilyen irányú javaslatok felvetették a sajátos kisebbségi érdekek képviseletét szolgáló, az egységes államszervezeten belüli szervek létrehozásának kérdését.(14) A szóban forgó anyagban megfogalmazott javaslatok azonban nem kerültek a XIII. kongresszus elé, ami minden bizonnyal a csehek és szlovákok közötti államjogi viszony körüli viszályokkal függött össze. A hivatalos irányvonal – melyhez Antonín Novotný, a CSKP KB főtitkára mereven ragaszkodott – ugyanis az úgynevezett aszimmetrikus megoldás „eredetinek” tekintett, s csak az abban rejlő lehetőségek következetesebb kihasználását szorgalmazó platformján állt. Ezt fogalmazta meg a kommunista párt elméleti folyóiratában, a Nová myslben megjelent írás, mely összegezte a kisebbségekkel szembeni politikának a kongresszusi tézisekbe és anyagokba átvetülő irányelveit is.(15) Ezek lényegét a nemzetiségi problematika komplex jellegének hangsúlyozása jelentette, mely magában foglalta azt a követelményt, hogy a kisebbségi jogok ne csak a kommunista párt határozataiban öltsenek testet, hanem jogi normákban is. Hangsúlyt kapott a kétnyelvűség elvének betartása, és utalás történt a kisebbség soraiból érkező panaszokra, mely szerint az országos szervek nem foglalkoznak kellőképpen a sajátos kisebbségi problémákkal.

Ebben az összefüggésben kapott hangot a vegyes lakosságú területek nemzetiségi kapcsolataiban oly fontos, kellő érzékenységet tanúsító magatartás kívánalma. Az említett anyagokból indult ki Vasil Biľaknak, az SZLKP KB ideológiai titkárának a Rudé právo számára készített cikke is, mely a pártsajtó többi központi orgánumában is megjelent. Biľak a nemzetiségi kapcsolatokban kialakuló új „szocialista” minőségi jegyek hangsúlyozására törekedve a „nemzetiségi összetételt mint a társadalmi struktúra fontos összetevőjét” emlegette.(16) A párthatározatok és irányelvek egyoldalú ideológiai, tényleges politikai hatóerőt nélkülöző beállítottsága a kongresszus előtti vitakampányban az Új Szó hasábjain is tükröződött. A magyar kisebbségi közegben szélesebb körű érdeklődést keltő gyakorlati politikai szerepe legfeljebb a kétnyelvűséggel foglalkozó cikkeknek lehetett.(17) Nem váltott ki különösebb visszhangot a CSKP KB tagjának, a Csemadok KB elnökének, Lőrincz Gyulának kongresszusi felszólalása sem. Lőrincz Gyula ugyan rámutatott a nemzetiségi kultúra és oktatásügy intézményhálózati kibővítésének szükségességére, a kisebbségek helyzetének leszűkítő értelmezésére, továbbá a párthatározatok állami szervek általi lebontásának hiányára, ám érvelése hatáskeltően összeválogatott számadatok felsorakoztatásán alapult. A kisebbségen kívüli közegben Lőrincz Gyula fellépése szükségszerűen azt a látszatot, sőt meggyőződést erősítette, hogy a magyar kisebbség körében nincsenek különösebb problémák, csupán „rosszindulatú elemek” nagyítják fel azokat. Erről tanúskodott az a kijelentése is, hogy néhány szlovákiai magyar nyelvű lapban kísérletet tettek az első köztársaság idején élt egyik-másik „reakciós” író rehabilitálására. (Nyilván az Irodalmi Szemlére és a Mécs Lászlóról ott megjelent, Szalatnai Rezső, valamint Fábry Zoltán általi méltatására célzott.)(18) Érvelése során azonban olyan kérdést érintett, mely nem tűrte az ortodox ideológiai megközelítéseket, sőt még a rugalmasabban értelmezett marxista–leninista ideológia korlátaiba is beleütközött, holott az alkotószabadság tágan értelmezett s az adott időszak állapotain túlmutató demokratikus kereteit kívánta volna meg. Ugyanez volt a helyzet Lőrincz Gyulának a szlovák sajtóban megjelent, a szlovákiai magyar értelmiség körében rosszallást kiváltó írásokkal kapcsolatos észrevételeivel is. Olyan írásokról volt szó, melyek felszínre hozva a szlovák múlt és a szlovák–magyar együttélés korábban elhanyagolt problémáit, ma is természetes, demokratikus vitaplatformot kívánó polémiára adnak okot.(19) A hivatalos szféra és a nem hivatalos aktivitás összeütközésének első jeleit a magyar kisebbségi közegben a Csemadok 1966 decemberében lezajlott IX. Országos Közgyűlésén érzékelhettük. Ez látszólag szintén a szlovákiai magyarság két világháború közötti hagyományaival függött össze. A szövetség vezetésének megválasztása során problémák merültek fel a Népművelés című folyóirat főszerkesztőjével, Koczka Istvánnal kapcsolatban amiatt, hogy e periodikumnak az egyetemi és főiskolás ifjúsági klubok fórumaként megjelenő melléklete közölni akarta azt az akkor még működő sajtóellenőrzési (cenzori) hivatal által később visszatartott cikket, mely úgymond „helytelenül viszonyult a forradalmi hagyományokhoz”, s ezért a Duray Miklós által szerkesztett mellékletet felsőbb utasításra meg kellett szüntetni.

A közgyűlés jegyzőkönyvéből azonban kiderül, hogy a főszerkesztővel szembeni retorzió alkalmazásának igazi oka Duray Miklósnak a közgyűlésen elhangzott felszólalása volt, melyben nagyobb teret követelt a fiatal kisebbségi értelmiségi generáció számára, bírálta a hatalmi-politikai szférába került, illetve a Csemadokon szerveiben dolgozó kisebbségi káderek szellemi színvonalát. Duray több alkalommal tapssal megszakított fellépésével bizonyos mértékig egybevágott néhány felszólalás óvatosan bíráló hangneme. A résztvevők a vezetőség összetételét illetően végül is a „valamiféle megtorláshoz ragaszkodó” vezetés akaratának megfelelően szavaztak. Az egész tanácskozás légkörében már érződött a kisebbségi magyar reformellenzék formálódásának előszele.(20)
Ezzel összefüggésben felmerül a kérdés, hogy a Csemadok-közgyűlés lefolyásának nem volt-e közvetlen hatása arra a megdöbbentő javaslatra, mellyel Vasil Biľak állt elő az SZLKP KB Titkárságának rendkívüli, zárt ülésén,(21) melyet épp ez idő tájt hívtak össze, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének összetételében esedékes változtatásokról tárgyaljon. Ennek kapcsán az is felmerült, hogy az SZNT keretében „kisebbségi részleg”-et hozzanak létre. Vasil Biľak ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy ez esetben fontolóra kellene venni a Csemadok és a KSUP (az Ukrán Dolgozók Kultúregyesületének) megszüntetését. A kéziratos feljegyzésből nem világos, hogy javaslatát az említett új kisebbségi hivatal létrehozására irányuló komoly szándék motiválta-e, mivel az SZNT elnöke, Michal Chudík Biľak javaslatához inkább elítélően viszonyult, s eközben az említett „részleg” mibenlétét és jellegét illetően meglehetősen homályos elképzelésekre utalt.(22) Sokkal inkább arra kell gyanakodni, hogy Vasil Biľak felismerte az említett egyesületek fokozott színre lépésében rejlő, a kommunista párt általi ellenőrzésüket és féken tartásukat fenyegető veszélyt. Mindez viszont nem akadályozta meg őt abban, hogy a nyilvánosság felé más arcot mutasson, jelesül pár hét múlva a CSKP KB ülésén úgy lépjen fel, hogy az kedvező fogadtatásra találjon mind a szlovák nemzeti, mind pedig a szlovákiai kisebbségi közegben. Kijelentette: „Arra van szükség, hogy minden nemzet és nemzetiség egyenjogúnak érezhesse magát, a nemzeti érdekeikről ők maguk dönthessenek, mert minden nemzet számára kedvezőtlen hatása van – ahogy erről a világ bármely táján tapasztalható fejlemények meggyőznek bennünket – akár a legcsekélyebb mérvű gyámkodásnak is.”(23)

Nem érdektelen, hogy a CSKP KB Elnöksége épp akkoriban vitatta meg az említett szakbizottság által készített anyagot, mely „A nemzetiségi kapcsolatok fejlődésének és a nemzetiségi kérdés megoldásának tendenciái a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban” címmel került a testület elé.(24) Érdekes lenne ennek az anyagnak az összevetése azzal a terjedelmes feldolgozással, melyet „Jelentés a magyar és ukrán nemzetiségű polgárok sokoldalú fejlődési feltételeinek kialakításáról” címmel szintén akkoriban vitatott meg előbb az SZNT Elnöksége, majd plénuma. Amint ez utóbbi anyagnak már a címéből is kiderül, ez jelentős visszalépést jelentett a kisebbségek jellegének és dimenzióinak értelmezésében. Még véletlenül sem szerepel benne az akkor már gyakran használt nemzetiség (mint „szocialista” képződmény) kifejezés, de még a kisebbség megnevezés sem, szüntelenül „nemzetiséghez tartozó polgártársakat” emleget, s ilyen értelemben a politikai képviseletüket illetően is csak a választott szervekre korlátozva esett érdemben szó.

Az anyag megvitatása során viszont vita kerekedett, hogy meddig terjedhet a kétnyelvűség érvényesülése. A vitának mindenekelőtt az egymás megértetését szolgáló utilitarizmus szabott kereteket. Ebben a tekintetben viszont bizonyos nagyvonalúság is mutatkozott. Az oktatásügy és a kultúra területén uralkodó helyzet bemutatását a szóban forgó anyagban a mennyiségi szempontok uralták, nélkülözve az adatok mélyebb, a kisebbséget mint közösséget szemlélő tartalmi, értékközpontú elemzést. A vitában kifejezetten nemzeti-politikai indíttatású észrevételek is elhangzottak, például az, hogy a kevésbé fejlett régiók nem azonosíthatók Dél-Szlovákiával, melyre jó állapotban levő mezőgazdasági szövetkezetek egész sora a jellemző, szemben egyes, a szlovák nemzeti felkelés időszakába viszszanyúló hagyományokkal rendelkező, elhanyagolt, gyengébben fejlett területekkel. Ugyanakkor az is hangsúlyt kapott, hogy a nemzetiségi kérdés szocialista megoldásának alapja továbbra is az egyes területek közötti gazdasági fejlődésbeli különbségek kiegyenlítése. Az anyag leszögezte, hogy az 1967 januárjától érvényes vállalati gazdálkodási keretfeltételek szerint a mikrokörzetek problémáinak kezelése a területi arányosság eszközrendszerének alkalmazásával történik, de oly módon, hogy az ipartelepítés ne csak a mikrokörzetekre korlátozódjék, hanem a tágabb hatósugarú kapcsolatok és a hatékonysági szempontok figyelembevételével.(25)

A szlovákiai reformfolyamat kiemelkedő képviselőjének, Hvezdoň Kočtúch közgazdásznak az Új Szóban megjelent cikke érdekes tanúságtétellel szolgál annak az igyekezetnek a bonyolultságáról, mely az egyes – jelentős és összességükben közösséggé szerveződött – kisebbségi lakossággal rendelkező mikrokörzetek fejlesztését megpróbálta összhangba hozni a tágabb gazdasági szempontrendszerrel. Kočtúch bírálta azokat a szlovákiai magyar tisztségviselőknek tulajdonított nézeteket, melyek szerint a mikroterületek integrációjának és a dél-szlovákiai ipartelepítésnek alá kell rendelődnie az egyoldalú etnikai szempontoknak.(26) Nincsenek birtokunkban az ilyen jellegű követelések politikai relevanciáját bizonyító információk és ismeretek. Nyilván arról volt szó, hogy a magyar nemzetiségű tisztségviselők az üzemek telepítése során érvényesíthető minél nagyobb körültekintést szorgalmazták, figyelembe véve a kisebbségi-demográfiai sajátosságokat is, beleértve a helyi lakosság soraiból történő időbeni szakember-beiskoláztatást mint az irányításban való teljesebb részvételüket biztosító szakmai előfeltételt.
Befejezésül megállapítható, hogy a kommunista párt 1968 januárja utáni vezetése és a reformfolyamat második szakasza diszkrepanciával terhes megközelítést örökölt a kisebbségi szférában jelentkező igények és azok pártstruktúrán belüli megítélését illetően. A kisebbségi igények megfogalmazása a Csemadoktól kért alapanyagok ellenére is nélkülözte a felsőbb párt- és állami szervek által támogatott, kellő, szélesebb körű párbeszédet, amely kölcsönös empátiát teremtett volna a nézetek közelítéséhez, legalábbis a szlovák politikai elit tágabb köreire kiterjedve, a szlovák közvéleményről nem is szólva. A szlovákiai és országos hatalmi-politikai vezető körökben a kisebbségi követelések tényleges dimenzióit eltussolták, nyilván a mindkét oldalról várható nacionalista hangulatok felerősödésétől tartva. Ebben a tekintetben a vezető magyar kisebbségi tisztségviselők a legfelsőbb szervek kedvében jártak. A kisebbségi közvélemény előtt elhomályosították a kommunista pártnak az alapanyagokat kidolgozó bizottságaiban és kabinetjeiben felvetődő kezdeményezéseket, azok ösztönző erejét, főként a nemzetiségi kapcsolatok irányítását szolgáló sajátos szervek létrehozását illetően. Egyesek valószínűleg fel sem ismerték az efféle elképzelésekben rejlő lehetőségeket. Mások esetében viszont minden bizonnyal taktikai megfontolások is belejátszottak magatartásukba, nehogy elveszítsék a meglévő korlátozott lehetőséget is a kisebbségi problémák kezelésének befolyásolására. Mindez együttvéve azt eredményezte, hogy 1968-ban a kisebbségi követelések értetlenséget, kétkedést, sőt elutasító megnyilatkozásokat váltottak ki a szlovák közvélemény jelentős részében.

Etnikus specifikum – nemzeti hagyomány – nemzettudat

(A néprajztudomány lehetőségei a “nemzeti” kérdések magyarázatában)

“A kétkedés útja vezet a kérdésekhez,
a kérdések útja pedig az igazsághoz.”
(Abélard)

“Hű! mennyi burok van itt, töméntelen!
Dehát a magját meg sohasem lelem?
Ez már fura! Hántogatom középig,
s csupa réteg – kisebbedve végig. –
Elmés a természet!”
(Ibsen: Peer Gynt)

A kelet-közép-európai nemzetek néprajztudományai a 18-19. század fordulója tájékán a “népit” a “nemzetivel” azonosítva, elsősorban német hatásra, egyértelműen nemzeti tudományként határozták meg önmagukat. Ebben kimondva-kimondatlanul az is benne volt (van?), hogy az egyes nemzetek népi kultúrája bizonyos etnikus specifikumok gyűjtőmedencéjeként egyszersmind az adott etnikum nemzeti jellegének legmarkánsabb kifejezője. Ugyanígy azonosítani szokták a néphagyományt a nemzeti hagyománnyal, s mindezt a nemzettudat egyik legfontosabb pilléreként kezelik. Előadásomban – talán kissé szokatlan, talán kissé eretneknek tűnő módon – arra keresem majd a választ, hogy vajon a fentiek a népi kultúránk egyes jelenségeinek, valamint azok összességének egzakt vizsgálatával igazolhatók-e.

1.
Kiindulásként vizsgáljuk meg, mit ért a néprajztudomány etnikus specifikumon, amely – mint alább látni fogjuk – tükörfordításnak tűnik ugyan, a néprajztudomány értelmezésében azonban mégsem azonos a nemzeti jelleggel, a nemzeti sajátossággal. Barabás Jenő megfogalmazásában az etnikus specifikum “a kultúra olyan eleme vagy komplexuma, amely hosszabb időszakban sajátos, abban az értelemben, hogy csak az adott etnikum kultúrájában található meg, ott általános, más csoportoknál viszont hiányzik vagy csak másodrendű. Az etnikus specifikum a népi kultúra vizsgálata során használt fogalom, elsősorban a dolgozó osztályok kultúrájára vonatkozhat, ami a széles körű elterjedtség kívánalmából is következik… Az etnikus specifikum fogalmába – folytatja Barabás – beletartoznak nemcsak a tárgyak, dolgok, hanem az életmód minden megnyilvánulása, rítusok, normák, értékítélet, tudásszint, művészeti alkotás stb. Különbözik az etnikus specifikum fogalma a nemzeti sajátosságtól, jellegtől, a nemzeti karaktertől. Egyrészt ezek döntően esztétikai, pszichikai kategóriák, másrészt osztálytartalmukat a nemzetfogalom határozza meg. Ennek megfelelően vizsgálatukkal más tudományágak – történetírás, irodalomtudomány, művészettörténet, esztétika stb. – foglalkoznak elsősorban.” A néprajztudományon belül a nemzeti karakter vizsgálata csupán a két világháború közötti német néprajzkutatásban kapott jelentősebb szerepet. Egyébként a néprajztudomány legfeljebb az etnikus specifikumokat vizsgálja, ám ezek megítélése sem egységes. A századforduló szakirodalmában még bőven találkozunk olyan megállapításokkal, melyek az etnikus specifikumnak nagyobb jelentőséget tulajdonítanak. Az adatok egyre nagyobb felhalmozódásával, az ismeretek bővülésével azonban egyre több jelenségről sikerült kimutatni, hogy nem etnikus specifikumról van szó, hanem sokkal szélesebb körben ismert jelenségről, így mára ezek – egyébként teljesen indokolatlan – túlhangsúlyozásával legfeljebb az alkalmazott néprajzban (a folklorizmus és neofolklorizmus egyes jelenségeihez kapcsolódva) találkozunk. Ezekben a körökben (és ebből adódóan természetesen a köztudatban is) kapcsolják össze még ma is az etnikus specifikumokat a nemzeti karakter vizsgálatával.

Számomra egyébként kérdéses magának az etnikus specifikumnak a léte is. Elméleti síkon el tudom ugyan fogadni, de a gyakorlatban – a nyelven és az etnikai tudaton kívül, amelyek persze szintén jelentős kulturális tényezők – nem tudnék a magyar népi kultúra köréből egyetlen olyan jelenséget sem említeni, amely objektíve megvan az egész magyar nyelvterületen, és csak ott van meg. Mellesleg a fentebb idézett Magyar Néprajzi Lexikon-beli szócikkében maga Barabás Jenő sem hoz fel az etnikus specifikumra egyetlen konkrét példát sem. Így, megítélésem szerint, magyar viszonylatban jogosultabban beszélhetünk lokális specifikumokról, amelyek egy-egy kisebb-nagyobb tájegységen, régión belüli azonos, másutt viszont hiányzó jelenségekre mutatnak, s amelyek viszont általában nem alkalmazkodnak a nyelvi határokhoz. Erre tanulságos példákat idézhetnék úgy a Magyar Néprajzi Atlasz, mint a Szlovákia Néprajzi Atlasza egyes térképlapjairól.

Vizsgálódásunkban tovább haladva a hagyomány fogalmával kell megismerkednünk. A kérdéssel a közelmúltban ketten is foglalkoztak behatóbban. Nyíri Kristóf a hagyomány fogalmát filozófiai megközelítésben “nem filozófiailag elemezni, hanem a filozófiából kitessékelni” igyekszik A hagyomány fogalma című akadémiai székfoglalójában. Megfogalmazásában “a hagyomány a szóbeliség viszonyainak tudásmegőrző intézménye”, s elődleges, másodlagos hagyományokat, valamint műhagyományokat különböztet meg. Mivel “műhagyományok jelesül az úgynevezett nemzeti hagyományok” is, most csak az ezzel a problémával foglalkozó eszmefuttatásait mutatom be kissé részletesebben.

“Ma már tudjuk – írja -, hogy az írásbeliség terjedésével, a nyomtatott szövegek korával jöttek létre a szó mai értelmében vett nemzetek; és tudjuk, hogy az ún. nemzeti hagyományok történeti fikciók”, amelyek a piacgazdaság közepette elsődlegesen gazdasági érdekeket szolgálnak. “A nemzeti hagyományok anyaga persze valóságos: fabrikálásukhoz a néprajz szolgáltat elemeket.” Ehhez azért annyit hozzátennék, hogy nem is minden esetben “szolgáltat”, hanem igen gyakran a néprajzi anyaggyűjtések adataival a nem néprajzkutatók visszaélve “fabrikálnak” olyan dolgokat is, amilyenek az igazi néprajzkutatónak álmában sem jutnának eszébe! Nyíri Kristóf kemény szavaival élve: “némely bizonytalan és gyökértelen, hírnévre és pénzre áhítozó értelmiségiek” konstrukciói ezek.
Gunda Béla ugyancsak akadémiai székfoglalójában (Hagyomány és európaiság) beszélt a hagyomány, elsősorban a magyar néphagyomány jellemzőiről. Konkrét példák sokaságával mutatta be, miként ötvözte magába a keleti örökséget a nyugat-európai hozadékkal a magyar népi kultúra. Képletesen szólva: “Karácsonyi asztalunkra ki van terítve az európai néphit, amelyet népünk sajátosan integrált.” Ugyanakkor a magyar népi műveltséget – amely “egymással láncszerűen összefüggő, vonalhatárral el nem választható, az etnikumot is kifejező szubkultúrák sokszínű freskója” – a magyar nyelv kapcsolja egybe. “A nyelvi határokon belül a népi műveltség többféle történeti és területi variációjával találkozunk – folytatja Gunda a gondolatsort -, s minden variációban változó szerepet játszik az európaiság – legyenek ezek eszmék, gondolatok, varázslatok, szokások s a munka kellékei.” A népi kultúra értelmezése terén tehát a közelmúltban elhunyt jeles néprajztudós szigorúan megmarad a nyelvi határok szabta keretek között, míg a magyar tudománnyal és irodalommal kapcsolatban megjegyzi, hogy azok “nem férnek bele hazájukba”. Az én megítélésem szerint viszont a népi kultúra sem. Ugyanúgy, ahogy a magyar nyelvterületen belül az egyes táji csoportok között vonalhatárral ki nem jelölhető átmenet van, ugyanúgy sima átmenet tapasztalható a nyelvhatár két oldala között is.

Végezetül a címben jelzett harmadik fogalomra, a nemzettudatra utalva legyen elegendő annyit megjegyezni, hogy az a nemzeti hagyomány egyenes ágú folytatódása, s legalább annyira mesterséges és fiktív, mint az. A parasztság körében eredendően nemzettudatról nem is igen beszélhetünk. Sokkal szűkebb tájegységek, akár egyes falvak adta keretek közé szorul a nép “mi”-tudata.

2.
Ennyi – mondjuk! – elméleti bevezető után nézzük, hogy a mai Szlovákia területén élő magyar nemzeti kisebbség népi kultúrája hogyan tükrözi vissza az itt élő magyarok nemzeti sajátosságait a vele szomszédságban élő szlovákokkal (és más etnikumokkal) szemben. Nincs itt arra tér, hogy a kérdést részletesen adatolva mutassam be, így csak jelzem, hogy például a szlovákiai Kisalföld népi kultúrája szinte teljesen egységes, függetlenül attól, hogy szlovákok, magyarok, horvátok vagy németek a hordozói. Kisebb egységekre lebontva a kérdést, a Komárom megyei Újgyalla szlovák lakossága a törökök kiűzése után, a 18. század legelején foglalta el mai lakhelyét ugyanúgy, mint Kurtakeszi eredendően szintén szlovák lakossága. Az előbbi népesség nyelvében a mai napig szlovák maradt, míg az utóbbi jórészt nyelvileg is hasonult az egyébként magyar környezethez. Az újgyallai nők és férfiak viselete viszont abba a viseleti csoportba tartozik, amelyet kizárólag magyar falvak (Martos, Naszvad, Komáromszentpéter, Hetény, Ímely) alkotnak, és a Magyar Néprajzi Lexikon “martosi viselet” szócikke sem vesz arról tudomást, hogy van közöttük egy szlovák nyelvű közösség is. A Nagysurány környékére a törökök kiűzése után telepített morva eredetű lakosság mára teljesen elszlovákosodott, miközben népi kultúrája alapvetően megegyezik az itt élő magyarokéval. A Zobor-vidéki magyar falvak anyagi műveltsége gyakorlatilag semmiben nem különbözik a környező szlovák falvakéitól. Az Ipoly alsó folyása melletti szlovákiai falvak (Leléd, Helemba, Bajta) népe szintén a törökök kiűzése után húzódhatott le mostani lakóhelyére, s lényegében a 20. század fordulójára magyarosodott el. Érdekes módon az Ipoly túlsó, magyarországi oldalán található falvak (pl. Ipolydamásd) eredendően szintén szlovák népe szinte csak napjainkra olvadt be teljesen a környező magyarságba. Tovább haladva kelet felé még egy példa. Az abaúj-tornai Falucska és Horváti népe eredendően egyaránt ruszin volt. Az előbbiek mára elszlovákosodtak, az utóbbiak pedig elmagyarosodtak, holott mindkét közösség környezete magyar. Sőt az Áji-völgy legfelső zugában található Falucska egyetlen kapcsolata a külvilággal dél felé Ájon keresztül nyílott, s olyannyira rá volt erre a (gazdasági!) kapcsolatra utalva, hogy amikor 1938-ban a nyelvhatár alapján Áj és Falucska között meghúzták az államhatárt, Falucska szlovák népe követelte a település Magyarországhoz történő csatolását (az észak-déli irányú, szűk gömöri és tornai völgyek viszonylatában több ilyen példát is említhetnénk).

Szinte vég nélkül sorolhatnám az ilyen és az ehhez hasonló település- és népiségtörténeti adatokat. Ezek ahhoz szolgáltatnak bizonyítékokat, hogy az a népi kultúra, amelyet ma jószerével a szlovákiai magyar tájak népi műveltségeként (is!) ismerünk, milyen sok nép kulturális javainak egybeötvöződéseként jött létre. Többek között ezért egységes, s ezért nem hordoz magában egyértelmű nemzeti jegyeket. Ezt a kiegyenlítődést a sokrétű eredetet túlmenően természetesen több más tényező és hatás is befolyásolta (pl. az árucsere-kapcsolatok révén is terjedt szellemi javak, a cseregyerekrendszer stb.).

3.
Szekfű Gyula szerkesztésében 1939-ben jelent meg a Mi a magyar? című gyűjteményes kötet, amelyben az akkori magyar szellemi élet legjobbjai, a saját szakterületük nyújtotta lehetőségek alapján járták körül a címben jelzett kérdést. A néprajz eredményeiről, álláspontjáról Viski Károly számolt be: “A nyelven kívül – írja – minden, kultúrájával is jellemzett, meghatározott… fajnak, sőt fajtának, népnek (tehát nem rassznak) száz más jelből tevődik össze népisége, lelki fajisága, amelyből egyes jeleket elhagyhat, vagy elcserélhet, másokat pedig maradandóan megőrizhet… E szerint, néprajzilag, a keveredés sok évszázados menetének egyes mozzanataiban lehetnek csak magyarul tudó tótok, svábok, cigányok s lehetnek csak oláhul beszélő magyarok, bármiként tiltakozik is ez ellen a néprajzi gondolkodásban járatlan s tisztán a nyelv alapján különböztető köztudat…” A továbbiakban kifejti, hogy a magyarságon belül sincs teljes kulturális egység, hiszen azt számtalan kisebb-nagyobb táji csoport összege alkotja, s ezen csoportoknak külön-külön van “bizonyos egyénies megjelenési és megnyilatkozási formája”. Arra a kérdésre tehát, hogy “néprajzilag mi a magyar, részletesen nyilván csak e csoportok külön-külön jellemzésével lehetne megfelelni, ha ezek a csoportok egymástól határozottan el volnának különíthetők. Valósággal csak egyes jelenségeknek vannak határaik, s ezek nemcsak az egyes csoportok, hanem gyakran még az annyira határvetőnek gondolt más nyelv területein is áthaladnak s fokozatosan alakulnak át vagy enyésznek el.” Éppen ezért lényegében maga Viski sem tudja megmondani, hogy néprajzilag mi a magyar. (Ugyanebben a kötetben Babits Mihály például sokkal szubjektívebb, mégis jóval meggyőzőbb érveket sorakoztat fel ebben a kérdésben.) Viski Károly viszont számos olyan jelenséget említ, amelyek némelyikéről maga is megjegyzi, hogy egyetemes elterjedtségűek (pl. a közmondások), mások meg annyira általános megállapítások (pl. “mesekedvelő nép vagyunk”, “másik búfelejtőnk, a tánc” stb.), hogy szinte semmit nem kezdhetünk velük. Fölvetődik viszont a kérdés, hogy képes-e egyáltalán a néprajztudomány a maga módszereivel, sajátos forrásanyagaiból származó adatbázisai révén az efféle kérdésekre megnyugtató választ adni. Én ebben szkeptikus vagyok. Ha egyáltalán létezik az ilyen kérdésben egzakt válasz…

Hát akkor mit tehet a néprajztudomány a “nemzeti” kérdések megválaszolása kapcsán? Annyit, hogy minél több és minél aprólékosabb adatot gyűjt össze, s azokat a megfelelő település- és népiségtörténeti összefüggések ismeretében értelmezni is megkísérli. A történettudománnyal, településtörténettel együttműködve választ próbál adni például olyan kérdésekre, hogy az egyes, idegen eredetű települések lakói miért asszimilálódtak, illetve miért nem; milyen gazdasági és egyéb kapcsolatokat tartottak fenn; kultúrájuk egyes elemei mennyiben tekinthetőek sajátosnak a környezethez viszonyítva stb. Ezen adatok egyszerű összege természetesen nem adja ugyan ki nemzeti mivoltunk lényegét, de talán nem is ez a célja a néprajztudománynak…
A “Szlovákiai magyar társadalomkutatás prioritásai” címmel a Mercurius Csoport által 1994. december 9-10-én Pozsonyban megrendezett konferencián elhangzott előadás, melynek szövege itt jelenik meg első alkalommal.

A kisebbségek és a demokrácia

A nemzeti kisebbségeknek és a demokráciának, tehát a démosz uralmának kapcsolata köztudottan problematikus. E problémakör lényege abban a kérdésben foglalható össze, hogy beletartozik-e az adott kisebbség korunk démoszába, avagy sem. Már az antik demokráciában is voltak olyan társadalmi rétegek, amelyek ugyan az adott városállamban éltek, ám tagjaik nem voltak teljes jogú polgárok, azaz közügyekben nem dönthettek, nem foglalhatták el az állami hivatalok bármelyikét.

Az állampolgárság modern formája, az általános választójog korunk képviseleti demokráciáiban de jure megoldja a problémát, de facto azonban gyakran nem. A törvények ugyan formálisan minden felnőtt polgár számára lehetővé teszik az állami funkciók betöltését, ám mindenki tudja, hogy a valóság egészen más. Tudjuk, hogy számos újkori állam politikai közössége nemzeti jellemzők alapján szerveződik, s az állam más nemzeti jellemzőkkel bíró kisebbségi csoportjait nem tekinti saját integráns részének, e kisebbségek tagjait a valóságban nem tartja állama teljes jogú polgárainak. Rabszolgának nem adják el ezeket a személyeket manapság, ez igaz, ám a modern demokráciák többségi elvének segítségével a valós életben szisztematikusan kirekesztik őket az állam intézményeiből, sőt ahol csak lehet, a társadalom legjelentősebb folyamatainak effektív befolyásolásából is. A többség hozzáigazítja az állam különféle mechanizmusait a nemzeti szelekcióhoz, amelyben a nemzeti hovatartozás előbbre való, mint a tehetség, a felkészültség, a politikai nézetek vagy általában az emberi értékek. Ez a szelekció formalizált módon egyes alkotmányokban, illetve különféle törvényekben és rendeletekben is megjelenik. A modern Európában ügyelni kell e dokumentumok, illetve jogi aktusok nemzetközi védhetőségére, ezért ezek megfogalmazása gyakran jól megfontoltan és céltudatosan kétértelmű. Otthon az állami hivatalnokok azonban pontosan ismerik e szövegek tényleges értelmét és alkalmazásuk módját, és persze jól ismerik a kisebbségben élők is.

E „részleges” jogú polgárok az ilyen helyzetben általában vagy megpróbálkoznak saját démoszuk kialakításával, amelyben ők válnak teljes jogú polgárokká, vagy megkísérlik felcserélni az őket el nem fogadó démoszt olyanra, amelyben de facto is teljes jogúvá válnak. Az állam pedig mindent megtesz azért, hogy meghiúsítsa e szándékok megvalósítását, ám ehhez meg kell változtatnia a demokrácia értékrendjét és intézményrendszerét. Az értékrendet abban az értelemben, hogy a szabadság és egyenlőség elvével szemben meg kell indokolnia a lakosság egy részének egyenlőtlenségét és szabadságának korlátozását a többiekével szemben. Az intézményeket pedig abban az értelemben, hogy alkalmassá tegye őket az effektív kontraszelekcióra s természetesen a lakosság egy részének ellenőrzésére, aktivitásaik akadályozására.

Az állam efféle próbálkozásai a nemzeti kisebbségekben csak erősítik a politikai közösséghez nem tartozás hagyományait: erőszakos meghódításuk emlékét stratégiai, gazdasági, geopolitikai okokból, deportálásuk, fizikai likvidálásuk, jogfosztottságuk időszakainak hagyományvilágát – és ez a sor századunk Európájában meglehetősen hosszú. Tehát élővé teszi emberi és polgári jogaik céltudatos megsértésének hagyományait, amelyek világosan jelzik, hogy az adott politikai rendszer a valóságban nem a demokrácia, hanem a nemzeti uralom elveire épül. S ami az előbbinél is fontosabb, gyengítik az együttműködés hagyományait, a közös sikerek emlékét, a közös személyiségek teljesítményeinek jelentőségét, kultúrájuk közös értékeit, az egyes nemzeti kultúrák értékes sajátosságairól nem is beszélve.

Egyszóval ebben az atmoszférában a demokrácia elvei alárendelődnek a nemzeti agresszivitás elveinek. Sőt, az egymással konfliktusba kerülő csoportok körében az agresszivitást céltudatosan fokozzák, hogy az így kialakult értékrend az univerzális emberi és polgári jogokat viszonylagossá tegye, főképpen pedig az emberi méltóságot. Az ilyenné tett társadalmi légkörrel viszont indokolni lehet az állami intézményrendszer centralizálását.

Ezen a ponton kezdi a megoldatlan nemzetiségi kérdés legitimálni a demokrácia korlátozását, és a demokrácia korlátozása elkezdi élni saját életét. A centralizált intézményrendszer ugyanis az állam mindegyik polgára ellen felhasználható. Ugyanakkor központosításának fenntartásáért éltetnie kell a nemzetiségi feszültséget. Az ilyen helyzet fenntartásában érdekeltté vált csoportok mindent megtesznek a nemzetiségi megbékélésre törekvők ellehetetlenítéséért. Minden lehetséges eszközzel demonstrálják, hogy ezek az úgynevezett demokraták a valóságban veszélyeztetik a nemzeti érdekeket, az általuk meghirdetett plurális intézményrendszer megakadályozza a nemzet ellenségei fölötti győzelmet. Az ő értékrendjük saját nemzetük veszélyeztetésének értékrendje, ezért megengedett, sőt indokolt antidemokratikus eszközök alkalmazása velük szemben.

A nemzet ellenségeihez való bármiféle közeledés engedménynek minősül. Engedményeket pedig csak külső nyomás kényszeríthet ki, s csak ilyen kényszerrel igazolható a saját nemzeti közvélemény előtt. Mindegyik fél tudatosítja, hogy az engedmények kikényszerítéséhez erő kell. Ezért szövetségeseket keres, olyanokat, akik támogatják harcát a nemzet ellenségeivel szemben, és persze a harc eszközeit is, például a demokrácia korlátozását. Azaz a centralizált intézményrendszer, valamint az agresszív értékrend fenntartásáért indokolt, sőt helyes egy külső hatalom segítségére támaszkodni, és persze ellenszolgáltatásképpen nemzetközi színtéren támogatni kell az ilyen hatalmat. Egyszóval segíteni kell az ő agresszivitását saját agresszivitásunk támogatásáért.
Európában egyre több példát látunk arra, hogy ki lehet törni e bűvös körből, s az őshonos nemzeti kisebbségeket sikeresen lehet inkorporálni a modern démoszba. Az Európai Unió tagállamainak többségében már végbement ez a folyamat, illetve e téren ígéretes fejlődés tapasztalható. Ugyanakkor láthatóvá vált, hogy a nemzeti kisebbségek inkorporációja nem gyengíti az államokat, hanem erősíti őket. Az erőre épített egységet az egyetértésen alapuló együttműködés váltja fel. Ilyen helyzetben az adott ország aggodalom nélkül fejlesztheti együttműködését szomszédaival akkor, amikor nagy régiók alakítása a fejlődés jelentős forrásává válik. Vagy például az önkormányzatok különféle formái és szintjei félelem nélkül erősíthetők. Méghozzá egy olyan korban, amelyben az egyéni és csoportkreativitás maximalizálásától függ a legnagyobb nemzeti kultúrák jövője is. A globalizáció más technikákat követel meg a sikerek eléréséhez, mint a nemzetállamok kora. Napjainkban Szlovákiában sokan értetlenül szemlélik a Nagy-Britanniában történteket, mivel szerintük semmilyen külső hatalom sem kényszeríti Nagy-Britanniát arra, hogy sajátos jogokat biztosítson Skóciának és Walesnek. A valóságban azonban több, egymással összefüggő „kényszer” is létezik, csak ezek éppen mások, mint a nemzetállamok korában megszokottak. Elég csak a globalizációt, az intézmények effektivizálásának szükségességét és a társadalmi igazságosság új felfogásának terjedését említenünk.

Ennek a folyamatnak persze az általános szabályszerűségein túl megvannak az egyes országokra és helyzetekre jellemző sajátosságai. Szlovákiában szintén konkrét problémák konkrét megoldásának módjait kell megtalálni. A megfelelő intézményrendszer kigondolása és racionális megindoklása a politikusok és szakértők jóakarata esetén nem jelentene elméleti problémát. Az említett jóakarat megteremtése az égető probléma. Nélküle ugyanis aligha képzelhető el a kooperációra épülő stabil megegyezés. Ennek megteremtése azonban csak úgy lehetséges, ha őszintén szembenézünk a nemzeti agresszivitás erős irracionális elemeivel, melyeknek szintén megvannak a szlovákiai specifikumai. Velük kapcsolatban egyértelműen állást kell foglalniuk a megegyezés híveinek. Méghozzá a probléma jellegéből fakadóan demonstratívan és koordináltan, vállalva az előítéletek megbolygatásának veszélyét. Mind jövőnkre, mind pedig emberi méltóságunkra nézve ugyanis ez a kisebbik veszély.

Az Anton Tunega Alapítvány által 1998. február 16-án megrendezett „Nemzeti kisebbségek – a Szlovák Demokratikus Koalíció alternatívája Szlovákia számára” című konferencián elhangzott előadás rövidített változata.