A nagy távlatú történeti kutatások elkötelezettje. Interjú a 60 éves Kósa Lászlóval (L. Juhász Ilona)

Kósa László (L. Juhász Ilona felv.)

Kósa László akadémikus azon magyarországi néprajzkutatók egyike, aki szinte munkássága kezdetétől fogva odafigyel a Magyarország határain kívül élő magyarságra. Rendszeresen látogatta, bejárta a szlovákiai magyar tájak nagy részét, s ő volt az, aki 1968-ban kidolgozta a szlovákiai magyar néprajzi kutatás hosszú távú programját. Tudományos munkássága rendkívül sokrétű, a népköltészeti forrásközlésekkel kezdve a tudománytörténeti és társadalom-néprajzi munkákon át a gazdálkodásnéprajzzal bezárólag számos alapművet tett le az asztalra. A nemrégiben ünnepelt hatvanadik születésnapja alkalmából több interjú is készült vele. Többek között a Debrecenben megjelenő Néprajzi Látóhatár 2002-es számában is olvashatunk egy terjedelmes beszélgetést, amelyből átfogó képet nyerhetünk Kósa László nem mindennapi szorgalmáról, szerteágazó szakmai tevékenységéről. E mostani interjúban mi elsősorban az életpályája szlovákiai magyar vonatkozásainak kiemelését tartottuk elsődleges szempontnak.

– Először arra kérem, beszéljen gyermekkoráról, családi hátteréről és arról, hogyan került kapcsolatba a néprajzzal, miért éppen a néprajzot választotta jövendőbeli hivatásául?

– Amennyire tudom, fölmenőim a 19. században mind iparosok és kereskedők, a 18. században talán parasztok is voltak, azonban mindnyájan városlakók. Főleg nagyobb alföldi mezővárosokban éltek, de van egy ág apai vonalon, amelyik a 19. század elején bukkan fel Bécsben s ott lakik három emberöltőn át. Szüleim első nemzedékbeli értelmiségiek, bár a rokonságban akadtak korábbi diplomaszerzők is. Tehát nem a társadalmi származás vagy a környezet keltette föl bennem a néprajz iránti vonzalmat. Középiskolás koromra világossá vált humán és történeti érdeklődésem, csakhogy az 1950-es évek végén alig volt esélyem tanári pályára kerülni, ami különben a legtermészetesebb lett volna. Édesapám református lelkész, édesanyám tanítónő volt, akit az iskolák államosítása után elküldtek a pályáról. A pártállam politikai-ideológiai okokból nem tartotta kívánatosnak osztályidegennek minősített szülők gyermekének humán pályára kerülését. Megjegyzem, esetem igazolta a szempontjukból nagyon is átgondolt, hátrányosan megkülönböztető föltevést. Én elsősorban nem és nemcsak azért utasítottam és utasítom el a kommunizmust, mert szegényen és megfélemlítve éltünk, az 1950-es években és később is számos megaláztatás ért, hanem mert mint minden önkényuralom emberellenes és igazságtalan. Szüleim tudtak a várható továbbtanulási akadályokról, és próbáltak olyan pályát találni nekem, ami megfelel hajlamaimnak, de nem tanári hivatás. A keresgélés idején, 1958 őszén került múzeumigazgatónak Gyulára, ahol éltünk, Dankó Imre. Aligha szükséges őt bemutatnom, mégis annyit hadd mondjak róla, hogy a debreceni Déri Múzeum igazgatójaként ment nyugdíjba, azóta pedig a debreceni néprajzi tanszéken címzetes egyetemi tanárként oktat. Neki köszönhetően a helyi múzeum nagyon gyorsan a határszéli kisváros művelődésének egyik központja lett. Ami a néprajzot illeti, gimnazistákból szakkört szervezett, nyári tábort vezetett, és miután családilag összebarátkoztunk, szakkönyveket adva a kezembe, ő hívta föl a figyelmemet a néprajzra, úgy is mint nem tanári szakra.

– Tanulmányai során találkozott-e olyan tanáregyéniségekkel, akik támogatták munkájában?

– Történetem nem szokványos. Dankó Imre hamarosan atyai barátom lett, de a néprajz csak az egyik volt több műveltségterület között, amelyen ismereteimet és gondolkodásomat fejlesztve önszorgalomból foglalkozott velem. Ahogyan mondani szokás, született pedagógustehetség volt, amit tudatosan megélt, korábban tanított is. Engem kiváló egyszemélyes iskolán kívüli iskoláztatásban részesített. Később is támogatott. Közeli baráti kapcsolatunk máig tart, pedig viszonylag hamar szétvált a szakmai érdeklődésünk és tájékozódásunk. Több jó tanárom volt a középiskolában, és nem mondanék igazat, ha nem említeném néprajzi egyetemi oktatóim hatását, mégsem tudok közülük igazán kiemelni senkit sem, különösen nem példaképként. Tálasi István professzor előadásai jó értelemben véve rákényszerítettek óriási anyag elsajátítására, de hogy mit kezdjek az ismeretekkel, arra már alig adott útmutatást, azt nekem kellett megszenvedve kigondolnom. Közelebbi baráti kapcsolatom egyedül Katona Imrével alakult ki a pesti néprajzi tanszékek oktatói közül. Ennek alapja az volt, hogy mindketten nagyon mélyen hivatásnak éreztük a néprajzi kutatást, jóllehet világszemléletünk több eleme eltért. Hadd említsem meg a fájdalmasan korán eltávozott Martin György táncfolkloristát, akinél senki sem ismerte jobban és pontosabban a több országban élő magyarok összetartozását, kulturális egységét, egyúttal közép-európai beágyazottságát. Barátsága, művei, sokoldalú módszertani érdeklődése és felkészültsége hatással volt rám, pedig nem vagyok folklorista, ráadásul táncolni sem tudok.

– Megjelent munkáinak témái nagyon szerteágazóak. Tekinthető-e ez a kezdetektől szemmel látható széles körű érdeklődés a későbbi szintézisre való tudatos felkészülésnek? A paraszti polgárosulás Magyarországon című munkájára gondolok.

– Nemegyszer gondoltam arra, hogy túlságosan szerteágazott a munkásságom, s ennek tapasztaltam az árnyoldalait. Maradjunk mégis a fényesebb oldalon. Egyik alapvető oka eredendő történeti érdeklődésem, ami a néprajzhoz kapcsolódást is megkönnyítette. Ezt a családban édesanyámtól kaptam-örököltem, aki kezembe adott már gimnazista koromban írásos forrásokat, anyakönyveket, jegyzőkönyveket, a házban őrzött parókiális iratokat épp azért, mert a mindennapokat is a történelem részének tekintette, pedig mit sem tudott arról, hogy a távoli Nyugat-Európában ez éppen akkortájt új módszertani megközelítésnek számít és feljövőben van. Még nem volt fogalmam a néprajzi gyűjtésről, de ha tehettem, szívesen beszéltettem az idősebb rokonokat, ismerősöket gyermekkorukról, a legrégebbi időről, amire emlékeztek. Végül is bekövetkezett, amitől tartottunk, 1960-ban hiába érettségiztem kitűnően, értem el országos pályázaton első helyet, az iskola nem javasolt továbbtanulásra. S ezek után a sikeres felvételi vizsga is hiába volt, fizikai munkát ajánlottak, ha egyszer egyetemre akarnék kerülni. Nem a munkavégzéssel volt gond, hiszen akadt kétkezi munkás a családban nem is egy, s bár nem ebben nőttem föl, nem volt idegen tőlem a kétkezi munka, hanem inkább a kényszerrel, a munka büntetésjellegével és a nehezen kapható munkalehetőségekkel volt bajom. A következő két év nagyobb részét budapesti üzemekben töltöttem segédmunkásként. Ezt szívesen kihagytam volna, mert nemegyszer kerültem egzisztenciálisan majdnem kilátástalan helyzetbe, rendszeres önképzést nem folytathattam, noha sok-sok élettapasztalatot szereztem, és jól jött, hogy fölruházkodtam, mert mint négy gyermekük közül a legidősebbet, szüleim egyetemi éveim alatt anyagilag nem tudtak segíteni. 1962-ben Budapesten az eredeti történelem–néprajz szakpárosítás helyett magyar–oroszra szakra vettek föl. A néprajzot elvégezhettem, a történelmet nem, bár nem hivatalosan rendszeresen hallgattam történelemórákat. A magyar szak pedig amúgy is meglévő irodalomszeretetemet erősítette, és nyelvészeti ismereteimet bővítette, de valójában sem az irodalomtudomány, sem a nyelvészet nem kötött le annyira, hogy tevőleges művelőjévé váljak. Egyfelől azt mondhatom, hogy tanulmányaim kezdeteitől egyszerre több szakterület és ezzel együtt járóan a tudományközi viszonylatok érdekeltek, másfelől a néprajzban is mindig foglalkoztatott a rész–egész viszonya. Mind földrajzilag, azaz a kultúra táji különbségeiből hogyan kerekedik ki a nagyobb egység, másfelől tematikusan, azaz hogyan alkotnak az egyes elemek ugyancsak nagyobb egységet. A kulcsot a kultúra és a társadalom kapcsolata jelenti, végső soron ennek különböző vetületei álltak és állnak figyelmem középpontjában. Sajnos a mi egyetemi képzésünket az egyes témakörök és nem a központi kérdések határozták meg. Erre a megközelítésre épültek a tematikus monográfiák, s következett belőlük a műveltség egységnek látása helyett a témák elszigeteltsége. Nem volt könnyű számomra ezt a szemléletet leküzdeni. Pályára készülésemben sokat jelentett a személyes tapasztalat. Mivel elsősorban a magyar műveltség érdekelt, igyekeztem mielőbb a magyar nyelvterület és az azt majd egy évezreden át államkeretbe foglaló történeti Magyarország minél több, egymástól távol eső pontjára eljutni. Az így gyűjtött tereptapasztalatok nélkül valóban jóval szegényebb lett volna a parasztság polgárosulásáról írt könyvem, vagy talán el sem készül.

– A magyarországi néprajzkutatók közül az elsők között látogatott el Szlovákiába, és később is rendszeresen járta a szlovákiai magyar tájakat, ahol rendszeres terepmunkát is végzett. Számomra úgy tűnik, hogy a mai Magyarország határain túli magyar területek között éppen a mi térségünket részesítette előnyben. Véletlen vagy pedig tudatos választással magyarázható ez?

– Semmi esetre sem véletlen, de közrejátszottak objektív és személyes okok egyaránt. Objektív adottság, hogy Magyarország és a hajdan testvéri szocialistának nevezett országok között először Csehszlovákiával kezdett könnyebbülni a határokon átjárás. Sőt sokáig ide lehetett legegyszerűbben és legbiztonságosabban utazni. A másik objektív adottság a Budapesthez való földrajzi közelség. Nem szeretném, ha valaki is hasznossági szempontokat fedezne föl indoklásomban. Amikor arról beszélek, hogy miért utaztam sokat és szívesen a szlovákiai magyarokhoz, nem állítom, hogy más országokba nem szívesen utaztam vagy nem szívesen utaztam volna, ha lehet. Magától értetődően ezek a viszonylatok nem állnak szemben egymással. Nekem különben nincsenek és nem is voltak rokonaim az 1920-ban Magyarországtól elcsatolt területeken, de mióta szellemileg eszmélkedtem, mindig foglalkoztatott az ott élők sorsa. Említettem a személyes kapcsolatok fontos szerepét. Talán tényleg véletlennek tűnik fel az eset, amiről most mesélek, de meg vagyok győződve róla, hogy ha nem így, akkor másként következik be. Ha húsz éven át folyamatos lett volna a fiatal magyar értelmiség kapcsolata a határ két oldalán, nem estek volna meg efféle regényes zománcú történetek. 1966-ban Eötvös Kollégium-beli szobatársam az egyik budai antikváriumban ugyanazért a Tamási Áron-kötetért nyúlt a polcra, mint a mellette álló fiatalember. Bemutatkoztak, és aznap vagy másnap este, már nem emlékszem pontosan, együtt boroztunk néhányan hasonszőrűek a kollégiumból, valamint Duray Miklós és Mácza Mihály. Bár sok éve nem találkoztunk, ma is nagyra becsülöm Durayt. Történelmi jelentőségű volt, amit a hetvenes és nyolcvanas években a polgári ellenállásban tett, vállalva a börtönt is. Mácza Mihállyal élő a baráti kapcsolat, jóllehet épp a közelmúltban borongtunk azon, hogy mennyire elfoglaltakká váltunk, és komáromi alpolgármestersége idején nem voltam képes hivatalában meglátogatni. Számomra az 1966-ban induló kapcsolat különösen 1968 tavaszán vált sokszálúvá. Alig fél esztendeje álltam a Magyar Tudományos Akadémia szolgálatában, amikor 1968 egész áprilisát Szlovákiában tölthettem. Ez volt életem első hivatalos külföldi tanulmányútja. A Magyar Néprajzi Atlasz számára végeztem gyűjtőmunkát úgy, hogy a tereppel való minél szélesebb ismerkedés céljából Cséhfalvától Magyarbődig magam választhattam a kijelölt kutatópontok közül. Nemcsak szakismeretemben jelentett ez az út nagyszerű gazdagodást, hanem felejthetetlen volt a hangulata azért is, mert érzékelhettem, hogy a gyakran külön utakon járó cseh és a szlovák politikai törekvések mellett a magyarok miként próbálják a megnyíló lehetőségeket kihasználni helyzetük jobbra fordulásának reményében. Láthattam, miként bomlanak ki az önszerveződés rügyei. A Pozsonyban töltött néhány nap alatt és vidéki városokon átutazva tudatosan törekedtem megismerkedni a szlovákiai magyar művelődési és közélet számos alakjával, elsősorban akkori fiatalokkal, későbbi közszereplőkkel. Közülük sokkal hosszabb időre barátságot kötöttem. Az ismerkedések a következő esztendők magán- és hivatalos útjain folytatódtak, és tájak, városok, falvak, a népi kultúra, a konkrét társadalmi problémák mélyebb megismerésével jártak együtt. Az 1970-es évtizedben és a 1980-as évek első felében nem múlt el naptári év, hogy egyszer vagy többször ne utaztam volna Pozsonyba. Pozsony és Rozsnyó között majdnem minden magyarlakta városban, több községben tartottam néprajzi ismeretterjesztő előadást legtöbbször a Csemadok égisze alatt. Sajnos Nagykapos vidékére és a Felső-Bodrogközbe csak egy rövid utazás erejéig jutottam el. Hadtörténész kifejezéssel: akciórádiuszom addig nem ért el. Még pótolhatom. Első ízben 1969-ben beszéltem szakmai továbbképzésen Domicán a Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság rendezésében.

– Aztán jó két étized elteltével ugyanitt 1990-ben az újjáalakult Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság I. Néprajzi Továbbképző Tanfolyamán ismét Ön tartott előadást… Kérem, folytassa, meséljen szlovákiai gyűjtőútjairól!

– Annyi tanulság és esemény tolul föl emlékezetemből, hogy nehéz választani közülük. Néhány mondatban tényleg inkább mesélni lehet, fölvillantani élményeket, mint összegezni. A legidősebb emberrel Szádelőn beszélgettem 1968-ban. Beszámolt a filoxéravész előtti szüretekről. Arra a vidékre sosem telepítették vissza a kipusztult szőlőket. Ugyanezen év húsvét hétfőjén Mácza Mihály nagypapája, az utolsó jászói céh atyamestere mutatta meg az általa őrzött céhládát. Emlékezetes élményem maradt, amikor Cséfalván az idős Cséfalvay Eszter a konyhaasztalfiókból vette elő családja peres iratát az 1550-es évekből, vagy amikor Vajkán rátaláltunk a nemesi szék zászlajára. Többször láttam nemesi levelet, azaz kutyabőrt, családi levelestárat, féltve őrzött, értékes viseleti darabokat. 1969-ben a kéméndiek kiállítást rendeztek a község népművészetéről, amire meghívtak. Ugyancsak össze kellett magam szedni, hogy a rákövetkező közebéden és mulatságon megálljam a helyem. 1979-ben, 1980-ban és 1981-ben háromszor két hetet gyűjthettem főleg kisnemesi emlékek után járva a magyar–szlovák akadémiai csereegyezmény keretében. Sikerült jó néhány emberrel beszélnem, aki gyermekkorából még megbízhatóan emlékezett nemesnek anyakönyvezett öregekre, el tudta mondani, hogyan viselkedtek, hogyan vélekedtek származásukról. Utazásaim többsége azonban magánjellegű volt. A Csallóközben Nagy László és Végh László vitt el gépkocsin egykori nemesi falvakba. Mátyusföldön Danter Izabella, Csáky Károly Nógrádban segített. Nagy Magda a számomra teljesen újdonságot jelentő Gúta környéki tanyavilággal ismertetett meg. Ismételten zavar, hogy minden kedves barátom és pártfogóm nevét nem tudom itt felsorolni. Ha nem is említek most mindenkit, hálás vagyok minden hasonló útért. Nemcsak néprajzi érdekű utak voltak ezek. Durayval egyszer végigjártuk Pozsony-Hegyalja egykor szabad királyi városait, és mutatott elhagyott érclelőhelyeket a Kis-Kárpátokban. Nagy László Pozsony vármegye valamikor hegyentúlinak nevezett járásával ismertetett meg. Kovács Istvánnak köszönöm, hogy 1976 decemberében, miután régi nemesi falvakban jártunk, megmutatta nekem csaknem az egész Gömörországot. Nagyon örülök, hogy az az értékes Vály-völgyi kötet, melynek elkészítésére akkor biztattam, napvilágot látott, most nem beszélve további gömöri tárgyú publikációiról. Bognár Mihály felsőnyárasdi krónikaíró 1977-ben a Magyar Néprajzi Lexikon első kötetének megjelenése után levelet írt ezzel a címzéssel „Akadémiai Kiadó, Budapest, Magyarország”, és elismerését azzal fejezte ki, hogy ilyen mű Bél Mátyás, Csaplovics és Fényes Elek óta nem született. Meglátogattam a falujában, azután évekig leveleztünk. Egyik legszínesebb személyes kapcsolatom volt. Leveleit egyszer közzé fogom tenni. Óvárról éppen aznap gyalogoltam át Szklabonyára, amikor Mikszáth Kálmán szülőházát markológéppel bontották. Megvan róla a fénykép. Nagyon sok beszélgetésről sem magnetofonfelvétel, sem írásos feljegyzés nem készülhetett, mert az emberek féltek, és magam sem voltam elég bátor hozzá. A lédeci bíró (a helyi nemzeti bizottság elnöke) késő este pár pohár pálinka után elmondta, hogyan hamisított okiratot még egy magyar osztály érdekében. Sosem felejtem azt a drámai visszaemlékezést, amit egykori földjén állva Garamvezekényben adott elő egy parasztember a kollektivizálás kényszeréről. Csehországi deportálásról, kitelepítésről, a telepesek visszaéléseiről, a csallóközi árvízről számos történetet hallottam. Hivatalos útjaimon mind a szlovák akadémiai néprajzi intézete, mind a helyi múzeumok, amelyeket kutatóként meglátogattam, feltétel nélkül támogatták a munkámat, kivéve Michal Marku¹t, aki 1968-ban Kassán elutasított, pedig ott volt a hivatalos igazolás a kezemben a pozsonyi akadémia külügyi osztályától. Volt, aki – mint a lévai múzeumigazgató 1980-ban – igencsak csodálkozva kérdezte, miért érdekel engem épp a hajdani nemesség élete. Aztán megmagyarázta magának: persze, Magyarországon sok minden másként van. Szlovák falvakban is gyűjtöttem. Például Oµga Èomajová kíséretében Rimaszombattól északra 1918 előtt Alföldre járók emlékeit. Groteszk élményem, hogy tiszta magyar nyelven mily szenvedélyesen adta elő egy idős szlovák ember, miként magyarosította őket az elemi iskolában egy szlovák tanító. Visszatekintve úgy értékelem, hogy az 1970-es évek közepétől tartósan javult a magyarországi néprajzi kutatás és a szlovák kutatók intézményes és személyes kapcsolata. Békéscsaba város, Békés megye és a Magyar Néprajzi Társaság 1975-től sorozatosan rendezett nemzetközi nemzetiségkutató néprajzi konferenciákat, amelyeken szlovákok mindig nagyobb csoportban vettek részt. Egyszer viszonozták is, Dunaszerdahelyen a Csemadokkal együtt szerveztek szemináriumot 1980-ban. Sajnos ezek a kapcsolatok 1990 után meglazultak, majd elhalványodtak. Ma jóval kevésbé vagyunk egymásra kíváncsiak, mint másfél évtizeddel ezelőtt. Kár, hogy így alakult, és mi, magyarországiak is okolhatók vagyunk érte, de megítélésem szerint a szlovákiai szlovák kutatókat mindig jóval kevésbé érdekelték a magyarországi szlovákok, mint bennünket a szlovákiai magyarok.

– Köztudomású, hogy sokat publikált a szlovákiai magyar tájakon végzett terepmunkáiról. Többek közt 1968-ban megírta a leendő szlovákiai magyar néprajzi kutatás programját, 1979-ben Rozmaringkoszorú címmel a szlovákiai magyar tájak népköltészetének válogatását jelentette meg. És hát gyakorlatilag minden munkájában hivatkozik a tájainkról származó eredményekre is. Mindezek fényében hogyan értékeli a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság helyzetét?

– Hogy valóban sokat publikáltam volna, azt azért nem merem mondani. Kéziratos gyűjtéseimet tekintve jóval több is lehetett volna. Az említett 1968-as tanulmányt nagy lelkesedéssel írtam meg. Legalább akkora felfedező út volt huszonhat évesen lehetőleg minden előzményt összebogarászni és elolvasni, mint maga a terepmunka. Egyedül Manga János, akkori intézeti kollégám okozott kis csalódást, mert semmit sem segített, pedig tudtam, hogy a két világháború közötti előzményekben el nem hanyagolható szerepe volt. Gyanakvással fogadta érdeklődésemet. Magyarázzuk azzal, hogy történelmi tapasztalatai alapján tette. Ám Ortutay Gyulának régi közeli barátja volt, és szlovák ügyekben tanácsadója. Nem csupán a magam véleményét mondom, hanem több hajdani kortársunkét is, akik szerint nem voltak mindig konstruktívak ezek a tanácsok. Ennyit felelősséggel el kellett mondanom. Tehát a két világháború közötti tisztes előzmények után az 1950-es, 1960-as években elsősorban közművelődési céllal folyt a szlovákiai magyar néprajzi terepmunka. Ág Tibor, Méry Margit, Marczell Béla és mások többnyire elszigetelten dolgoztak. Nem beszélek most néhány magyarországi szakember kutatóútjáról. Egyébként minduntalan elnézést kell kérnem, hiszen minden arra érdemes kutató nevének felsorolására ezúttal sem vállalkozhatok egy interjú keretében. Az 1968-ban fellobbant remények az általános politikai megtorlással csaknem elhamvadtak, de mégsem egészen. Egyre több érdeklődőben mozdult meg az önképző törekvés. Minőségi változás azonban csak akkor következett be, amikor a magyarországi néprajzi szakokon megjelentek a szlovákiai magyar önköltséges és ösztöndíjas hallgatók, párhuzamosan Brünnben és Pozsonyban is végzett egy-egy magyar kolléga. Ma ők alkotják a magyar kutatások derékhadát, egyben az első rendszeres képzettségű nemzedékét. Ez a nemzedék már bizonyított, nemcsak tanulmányokkal, hanem értékes kötetekkel is. Sorra doktorálnak. Az illem talán azt kívánná, hogy a személyes érintettség miatt ne emeljem ki a Fórum Intézet Etnológiai Központja munkáját, de akkor elhallgatnám a teljesítmény egy jelentős részét. A legfrissebb eredmények sorában Liszka József összegző kötetét sem mulaszthatom el megemlíteni. Az, hogy a közelmúltban több, leginkább csak egy-két fővel dolgozó magyar kutatóhely létesült Tornaljától Pozsonyig, egyaránt felfogható az erők szétforgácsolódásának és fejlődő kutatóintézményi hálózatnak. Reménykedve várjuk munkájuk kiteljesedését. Távol áll tőlem, hogy rózsásnak láttassam a helyzetet, tudomásom van az anyagi problémákról, az álláshelyek szűkösségéről és az egyéb gondokról. Sajnos történtek pályaelhagyások is, értékes munkát végző kollégák is távoztak. Nem vigasztaló, de családi és társadalmi okok miatt ez Magyarországon sincs másként. A nálunk letelepedők külön csoportot alkotnak, hiszen akad közöttük, aki visszajár kutatni szűkebb hazájába.

– Mennyire elégedett a fiatal nemzedék aktivitásával, értem ezen elsősorban a rendszerváltást követő időszakot, ugyanis ekkor számos új lehetőség nyílt meg az egyetemisták előtt, amilyenekről az 1989 előtt végzettek álmodni sem mertek volna? Véleménye szerint élnek-e ezzel a lehetőséggel?

– Azért bajos felelnem erre a kérdésre, mert nem lévén a budapesti egyetemi néprajzoktatás részese, alig ismerem a legfiatalabb nemzedéket, a Debrecenben vagy másutt frissen végzetteket még ennyire sem. Aztán egy évtized, pár év még nem akkora idő, hogy komolyabb teljesítményeket várhassunk. 1990 után tíz év alatt – meg merem kockáztatni a becslést bibliográfus kérdezőm előtt – több könyv és közlemény jelent meg a szlovákiai magyarok néprajzáról, mint korábban majdnem hetven esztendő alatt. Ennek magyarázata részint a fölszabadult és megpezsdült kiadói élet, mely azonban sem kapacitás, sem vásárlóerő tekintetében nem korlátlan, részint az íróasztalokban sokáig várakozó kéziratok nyomdába kívánkozása, no meg a példákon fölbuzdulás, de ezeknek sem egyenletes mutatója. Nekünk, idősebbeknek, akik felelősek vagyunk a fiatalabbak útkereséséért, törekednünk kell arra, hogy egy változó világban felnövő, a dolgokat törvényszerűen másként látók eredményeinkre is építsenek. Azonban ne akarjuk a magunk elmulasztott dolgait rajtuk behajtani, hanem segítsük őket új értékek alkotásában.

– Az utóbbi években sok vita folyt a néprajz módszeréről. Egy bizonyos kör a néprajzot elavultnak tartja, a másik oldalon viszont az új szemléletmódot fogadják bizalmatlanul. Hogyan látja a néprajz jövőjét, mennyire szükséges a megújulás? Olyan nézetek is vannak, hogy lassan már nem lesz mit kutatni, hiszen a paraszti társadalom mint olyan már teljesen felbomlott.

– Egy tudományszak állandó megújulásának szükségessége éppúgy régi alapigazság, mint amit az előbb mondtam az újabb nemzedékek kibontakozásának támogatásáról. Csakhogy a diktatúra mögöttünk lévő évtizedeiben ezek egyáltalán nem vagy alig érvényesültek. Sőt érvényesülésük hiánya nagyon lassan számolódik fel. A múlt káros öröksége az is, hogy új szemléletmód bevezetésén némelyik kolléga több-kevesebb türelmetlenséggel politikai-ideológiai eszmék szaktudományos befolyását érti, legyenek akár liberálisak, akár konzervatívok. Én sok éve elköteleztem magam a változatlanul nagy távlatú történeti kutatások mellett, a pályám is ehhez a döntéshez hajlott, amivel azonban nem kívánom, sosem kívántam tagadni a jelenkutatás centrális szükségességét. A paraszti társadalom valóban fölbomlott. Ez a jelenség nem új, a magyar néprajz azonban számos olyan tapasztalat, eredmény, módszer, elméleti megfontolás birtokában van, ami képessé teszi és tette korábban is, hogy ne csak a szorosan vett, ma már inkább csak kikövetkeztetett hagyományos paraszti társadalmat és műveltséget elemezze. Az újabban diplomázók témaválasztása szintjén ez már eldőlt, és a tanárok jelentős hányada az oktatásban is figyelembe veszi a változást. A néprajz nem zárt tartomány, folyamatosan fogad be szociológiai és antropológiai tanulságokat is. Tapasztalatom szerint ezt nagyon kevesen utasítják el. Hogy mi lehet az a bizonyos új szemléletmód, amelytől némelyek idegenkednek, nem tudom pontosabban körvonalazni, e percben talán nem is lehetséges. A belátható jövőben valószínűleg minden eddiginél sokfélébb módszertan és elmélet lesz majd jelen párhuzamosan a magyar néprajzban.

– Bízzunk benne, hogy mind az ún. „progresszív”, mind az ún. „konzervatív” oldal szakmai teljesítményét minősítő sokszor méltatlan támadások, elutasítások helyett tárgyilagos és érdemi vita jellemzi majd a jövőben a tudományszakot… Köszönöm a beszélgetést!

Kósa László munkái:

Kósa László önálló kötetei mellett számos kiadványt szerkesztett, s nagyon sok tanulmányt írt. Terjedelmi okokból nincs módunkban közölni teljes vagy akár válogatott bibliográfiáját, azonban fontosnak tartottunk, hogy az önálló kötetek, valamint néhány, általa szerkesztett munka helyett kapjon az alábbi jegyzékben.

• Néphagyományunk évszázadai (Budapest, 1976);
• Rozmaringkoszorú. A szlovákiai magyar tájak népköltészete (Pozsony, 1979);
• A burgonya Magyarországon (Budapest, 1980);
• Megjártam a hadak útját. A magyar nép történeti emlékezete (Budapest, 1980);
• Bágy (Badeni) helynevei (Budapest, 1983);
• Hagyomány és közösség. Magyar népi kultúra és társadalom (Budapest, 1984);
• Kratkaja vengerszkaja etnografija (Budapest, 1984);
• Abriss der ungarischen Volkskunde (Budapest, 1984);
• Life and Tradition in Rural Hungary. A Short Survey (Budapest, 1984);
• Histoire abrégée des traditions populaires hongroises (Budapest 1985);
• A magyar néprajz tudománytörténete (Budapest, 1989; 2., javított és bővített kiadás: 2001);
• A Magyar Néprajzi Társaság 100 éves története. 1889–1999 (Budapest, 1989);
• Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon. 1880–1920 (Debrecen, 1990; 2. kiadás: Debrecen, 1992; 3., bővített kiadás: Budapest, 1998);
• Egyház, társadalom, hagyomány (Budapest–Debrecen, 1993);
• A gyulai református egyház története (Gyula, 1994);
• Nemesek, parasztok, polgárok. Néprajzi tanulmányok (Debrecen, 1996);
• „Ki népei vagytok?” Magyar néprajz (Budapest, 1998);
• Fürdőélet a Monarchiában (Budapest, 1999);
• Badeleben und Kurorte in Österreich–Ungarn (Budapest, 1999);
• Hét szilvafa árnyékában. A nemesség alsó rétegének élete Magyarországon a rendi társadalom utolsó évtizedeiben (Budapest, 2001);
• Csii vi szini? Ogljad ugorszkoi etnografii (Nyíregyháza, 2002)

Társszerzős kötetek:

• Farkas Gyula és Keve András társszerzőkkel: Herman Ottó (Budapest, 1971);
• Szemerkényi Ágnessel: Apáról fiúra. Néprajzi kalauz (Budapest, 1973; javított és bővített kiadás: 1975, 1979, 1998);
• Filep Antallal: A magyar nép táji-történeti tagolódása (Budapest, 1975, további kiadások: 1975, 1978, 1983);

Általa szerkesztett kötetek:

• A magyarságtudomány kézikönyve (Budapest, 1991);
• Európa híres kertje. Történeti ökológiai tanulmányok Magyarországról (Budapest, 1993);
• Die Ungarn. Ihre Geschichte und Kultur (Budapest, 1994);
• Magyar művelődéstörténet (Budapest 1998; 2. kiadás: 2002);
• A Cultural History of Hungary. I. From the Beginnings to the Eighteenth Century (Budapest, 1999);
• A Companion to Hungarian Studies (Budapest, 1999);
• A Cultural History of Hungary. II. In the Nineteeth and Tiwentieth Centuries (Budapest, 2000).

Az interjút L. Juhász Ilona készítette