Végrendeletének[1] legelején úgy nevezi meg magát, hogy fügei Csató Zsófi, „néhai nemzetes Csató Demjén lánya”. A Zsófi becenévből azt gondolnánk, hogy egy fiatal, valamilyen betegségben szenvedő ifjú leánytól vagy asszonytól származik majd az általa íratott testamentum. És miután végigolvassuk azt, kiderül, hogy egy idősebb, már négy házasságot megélt nemesasszonyról van szó, aki a maga korában, a 17. század végén szinte már matrónának számított. Mint később olvasható, már a lányunokája is férjhez ment, tehát a feltevés nem alaptalan. Mielőtt az általa diktált, átírásban fennmaradt okiratban megismernénk az életét, azt is el kell róla mondani, hogy több szerencsétlenség, de sok kedvező dolog is volt az életében, amelyekről nagyon visszafogottan, tárgyilagosan emlékezik meg.
Bizonyára már nagyon beteg lehetett, amikor 1664. március 7-én valószínűleg Selmeczi Jánosnak[2] írásba mondta végakaratát (a betegsége okát nem említi), de hogy az elméje teljesen tiszta volt, s mindenre (adatok, pénzösszegek, időrend stb.) kiválóan emlékezett, azt ma is csak csodálni tudjuk. Úgy ismerjük meg, mint egy igazi „gazdaasszonyt”, aki az utolsó pillanatig intézkedett, mindenről gondoskodott, s a család javait fejben és kézben tartotta. Végrendelete valójában egy rövid önéletrajz. Mielőtt megismertetnénk az olvasóval az életét, előbb érdemes bemutatni, hogy mit tudunk a családjáról, őseiről s magáról a Csató vezetéknévről.
Kázmér Miklós[3] többféle magyarázattal ismerteti a Csató családnév eredetét. Elsőként: régi világi személynév, valószínű, hogy a Csát személynév -ó képzős alakja, azaz apanév. De nem zárja ki a török eredetet sem, ahol a jelentése egy foglalkozásnév: török íródeák. Harmadszor a testi tulajdonságra való utalás kerül elő: „kinek a lába térdnél befelé görbül.” A név a régi okiratokban több formában olvasható: Chiato, Czato, Czatto, Chatho, Chato, Chatou stb.
A család Gömör vármegyéből származik, az itt levő Füge (Fige, Fighe, Füghe) helységről vették a nemesi előnevüket (Gömörfüge, szlovákul Figa). A megyéből elszármazva utódaikat később megtaláljuk Ung, Ugocsa, Bereg, Nógrád megyékben is.[4] Ez utóbbiban említik Zsófia apját, Csató Demjént 1610-ben Endrefalván mint birtokost. (A végrendeletben erről a községről nem esik szó.) Az biztos, hogy a család a 14–15. században már nemesként létezett. Csató Zsófia végrendeletét Szentmihályon foglalták írásba Molitoris András helyi prédikátor,[5] Zombori János Sáros vármegye szolgabírája és még négy fő előtt. Az akkor a Nemzeti Múzeum Kézirattárában található iraton mindegyikük aláírása, gyűrűs pecsétje piros viasszal és címerrel szerepelt.
Szentmihály (később a neve kiegészült a -falva utótaggal) Eperjestől északnyugatra található település. Neve templomának védőszentjére utal (1248 és 1403).[6] Valószínűleg ekkor egy korai, kisebb katolikus templomról van szó. 1628-ban Nicolaus Marikius volt a papja. Hörk József[7] könyvében azt olvashatjuk, hogy az evangélikusok az Istenmezey család segítségével építettek templomot 1660 körül, mivel a falu lakói 1636-ban evangélikus vallásúvá lettek. Hörk úgy írja le, hogy 1666-ban kőtemplom van a faluban díszes oltárral, tornyában két haranggal. Papja Dominai Péter, pártfogója pedig Istenmezey György. Az egyházi épületet szerinte a lutheránus Istenmezey család építtette, amelyet a katolikusok negyven évvel ezelőtt elfoglaltak, majd utóbb újra az evangélikus híveké lett. Kelyhe „harmadfélszáz esztendő előtti”, azaz 250 évvel korábbi.[8] Amint látható, a templom körül elég nagy a bizonytalanság, meglehetősen eltérőek az évszámok a Magyar Katolikus Lexikon[9] és Hörk József evangélikus egyháztörténeti leírása között. Egyikből sem derül ki pontosan, hogy vajon egy vagy két különböző templomról van-e szó. (Istenmezey Györgyre később még kitérünk.)
Csató Zsófi a végrendeletében nem sok birtokhelyet ír le, pedig férjei révén úgy gondolnánk, hogy azok száma mindig csak növekedett a saját hozománya mellé. Ezek a következők: a már említett Szentmihály, Alsócsáj,[10] Fekésháza[11] és a Kassán levő háza. Alsócsáj, mint írja, Kassához közel van, apja birtoka volt, tőle kapta egy részét a házasságakor. Mivel osztozkodnia nem kellett senkivel sem, ebből arra következtetnénk, hogy egyedüli gyermek lehetett. Különben a végrendeletében konkrétan nem tesz említést az édesapján kívül egyetlen rokonról sem (anyjáról, testvéréről). Azonban gyanítható, hogy egy későbbi osztozkodáskor mégis csak közeli rokonok nevét említheti, a feltételezést az illetők nevénél majd megtesszük.
Kövessük végig ezek után négy házasságát, s azokon keresztül Zsófi életútját. Úgy fogalmaz, hogy „…midőn az úristen emberkort adta volna érnem…”, Bocskai István háborúja előtt apja férjhez adta Huber (Hueber) Ambrus kassai postamesterhez. A kor szokásának megfelelően azt feltételezhetjük, hogy ekkor még nagyon fiatal lehetett az ifjúasszony. Tovább is őt idézem: „néhány esztendeig lakván, áldott vala meg az úristen bennünket fiú magzattal Huber Istvánnal…” Ekkor érte a családot az első szerencsétlen esemény. 1604-ben Bocskai bevonult Kassára, a várost elfoglalta, majd a házukat a többi németekével együtt elvette, és Békesi Márton deáknak adta a későbbi fejedelem.[12] Mindennek politikai háttere volt, hisz a kassai németek királypártiak voltak. A házaspár később visszaszerezte (vásárolta) a volt saját házát. Azonban a férj bujdosása, majd azt követő betegsége és „kárvallása” miatt kénytelenek voltak eladni a majorpusztájukkal együtt 650 forintért. Mindezt az összeget Huber Ambrus betegsége miatt el is költötték. A temetésére az apa adott kölcsönt a lányának, mivel az özvegy átmenetileg teljesen elszegényedett.
István nevű fia a felnőttkort elérve megházasodott. Lányát szintén Zsófia névre keresztelték, aki a végakarat írásakor, 1664-ben már asszony volt. Férje Domaki Imre, róla a nevén kívül nincs más adatunk.
Első férje halála után Zsófi feltehetően hamarosan férjhez mehetett. Második férje is német volt, Hoffmann Ferenc, akivel tizenöt évig éltek együtt. Több gyermekük is született, azonban mind kiskorban elhalálozott. A férje foglalkozásáról, volt családi körülményeiről nem tudunk meg semmit sem, de valószínűleg eléggé szegény ember lehetett. Vagyonuk nem gyarapodott, a férj halála után tőle semmi sem maradt a családra. Feltehetően épp ezen időben halálozott el az apja is, Csató Demjén, ugyanis ekkor osztoztak meg az egész Csájon levő porción az örökösök. Sajnos ennél az eseménynél roppant bonyolultan írja le a történteket. Az itt szereplő és említett egyének bizonyára mind rokonai voltak, azonban a kapcsolatok nem derülnek ki világosan a szövegből. Úgy mondja tollba a nevüket, mintha mindannyian ismernénk őket. Ezért csupán feltételezzük a továbbiakban a korábban már jelzett, feltételezett rokoni viszonyokat. A csáji örökölt birtokrészen hárman osztoztak: Zsófi, Bölcsey János (róla a nevén kívül semmit sem tudunk, de bizonyára közeli rokonuk volt) és Pallagyi Jánosné „asszonyom néném”. Az említő közszóból arra lehet következtetni, hogy talán a nővére (unokanővére, esetleg nagynénje?) lehetett. És itt kezdődik az a bonyodalom, amelyet nehéz követni. Zsófi a ráeső harmadrészt átengedte a „nővérének” a faluban levő udvarház teljes épületéért úgy, hogy az ahhoz tartozó földeket, réteket fele-fele arányban bírták a továbbiakban. Bölcsey részét pedig megvette (36 forintért) az ő alsócsáji porciójával együtt. Ez utóbbit 800 forintért, de ennek az összegnek csak a felét tudta kifizetni. (A második rész 400 forintot már a harmadik házasságából törlesztette Csató Zsófi.) Tulajdonképpen ezáltal Alsócsájban a korábbi birtoka mellé megszerezte az egész udvarházat és az örökség kétharmadát. Tizenöt évi házasság után a második férj is meghalt. Mindez után az özvegyen maradt Zsófi – úgy tűnik – újfent hamarosan férjhez ment, mégpedig Szili Györgyhöz. (Személyét a Szili/Szily nevű családok tagjai között nem lehet azonosítani.) Bizonyára jóval tehetősebb, vagyonosabb lehetett az előző férjeinél, mivel később azt olvashatjuk ennél a fejezetnél, hogy amije van, az minden Szilitől maradt rá. Házasságuk aligha volt hosszú életű, mivel annak egy részletéről sem olvashatunk. Viszont e kapcsolatból született egy fiúgyermekük, aki az apja nevét örökölte. Azt nem tudhatjuk, hogy az anya csak a megkülönböztetés miatt, avagy a fiú életkora miatt írta-e mindig a nevét Szili Gyurkónak, de az feltűnik, hogy nagyon szerethette őt. Mindezt a későbbiekben még olvashatjuk az öröklésbeli döntéseinél. De nem is csodálkozhatunk ezen, hisz Gyurkó már késői gyerek lehetett az életében. A testamentumban pár mondat után már azt olvashatjuk, hogy ismét özvegyen maradt, s ő intézte a további adásvételeket. Fekésházán kiváltott egyes zálogban levő jószágokat, másokat eladott nem is kis összegekért. Ugyanakkor Alsócsájban a meghalt Pallagyiné részét megvette az örökösétől, Vékei Andrásnétól (feltehetően Pallagyiné lánya lehetett), az udvarház előtti meggyes kertet pedig Pallagyi Jánostól. Egy Forgács Zsigmond nevű egyéntől pedig annak porcióját kilenc „kenyeres” emberrel (jobbággyal) együtt komoly összegért (2800 Ft). Amint írja, mindene Szili Györgytől maradt, tehát ezek eleve mind a fiáé lesznek, valamint az udvarház is – itt kiemeli, hogy az épületekkel együtt. Ugyan később, a negyedik házasságánál írja egy rövid mondatban, hogy ekkor érte a haláleseteken kívül a második nagy tragédia: valamilyen nem említett ok miatt leégett az egész udvarház, valószínűleg a benne található összes ingósággal együtt.
E váratlan esemény után ment Zsófia negyedszer is férjhez. Mégpedig vitézlő Istenmezey Györgyhöz. Amint a feleség írja, „puszta állapottal… és nagy kárvallással” lépett erre a házasságra az előbb leírt ok miatt. A Szatmár vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek szerint a férj 1637-ben a szatmári vár udvarbírája volt.[13] A későbbiekből kiderül, hogy Istenmezey[14] gazdag családból származott. Előbb fundamentumából felépíttette az egész udvarházat (itt ismét leíratja az anya, hogy a már új udvarház Gyurkó fiáé lesz). Zsófi első házasságából származó unokalányának, Huber Zsófinak a házasságakor teljes ruházatot (stafírungot) adott, és Szili Gyurkó Erdélybe történő utazásának is vállalta a költségeit. Ebből a házasságból már nem született gyermekük, csak azt tudjuk meg, hogy a végrendelet tollba mondásakor Istenmezey még élt, bár – Zsófival együtt – nem lehetett már fiatal ember. A végakaratban nincs szó családi ékszerekről, értékesebb ruhákról, bútorokról, konyhai és mezőgazdasági felszerelésekről. Csupán a lábas jószágokat olvashatjuk, azt sem pontos bemutatással. Lányunokájának hagy négy kancalovat fiastól a méneséből, 25 fejősjuhot szintén fiastól, négy tehenet és egy tinót. A férjének is van 33 juha a felesége juhai között, amelyet még a maga pénzén vett, ez nem közös és örökölhető tulajdon.
A továbbiakban már csak három, szinte jelentéktelen dolgot említ a végakarat. Talán azért, mert mindegyik még folyamatban volt, s a tutoraira, pártfogóira bízta, hogy figyeljenek azok elintézésére, végrehajtására.
A kassai öreg Eötveös (valószínűleg nem családnév, csak a foglalkozást jelölheti) Lőrincnél hagyott egy ezüstkardot aranyozásra, melyben az ezüstsúly több mint három gira.[15] Megbízta, hogy azt három arannyal vonja be, a munkadíjat illetően pedig hat forintban alkudott meg vele. Van egy szolgálólánya, az „osvai”[16] Bulykó Dóra, akinek adós két szoknyával, fehérneműkkel, két köböl gabonával, ezt kapja meg. Végül: a kassai patikáriusnál van egy „paraszt” szekrénye, öreg (nagy) lakattal, kulccsal; két zsák búza, egy derékalj. Kéri, hogy azok „adassanak meg nekie”.
Csató Zsófi végrendelete alig több, mint négy nyomtatott oldal. Ebben foglalja össze tömören az életét, örömeit, bánatait. Megismerhetjük belőle egy 17. században élt, nemesi származású asszony családját, akkori éveit, mindennapjait, gondolkodását és tulajdonságait.