Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



Simon Attila (szerk.): Csak álltunk és sírtunk. Az első bécsi döntés napjai a kortársak szemével. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2018, 164 p.

A perspektívatobzódás révén a nagybetűs történelem köznapi kulisszái mögé, egészen pontosan az első bécsi döntést megelőző időszakba kalauzolja az olvasót a Csak álltunk és sírtunk...
Bővebben

Részletek

A perspektívatobzódás révén a nagybetűs történelem köznapi kulisszái mögé, egészen pontosan az első bécsi döntést megelőző időszakba kalauzolja az olvasót a Csak álltunk és sírtunk című kiadvány. Simon Attila szerkesztői munkája nyomán 29 korabeli visszaemlékezés rendeződött antológiába, amelyet 187 akkori fotó tesz albumszerűvé. Kereken nyolcvan év távlatából tekint vissza arra a momentumra, amikor az érintett felvidéki területeken „visszájára fordult az élet” (146), s teszi ezt oly módon, hogy a lehető legkevésbé árnyékolja be az egyéni feljegyzések füzérét akár szakmai berkek, akár laikus körök prekoncepcióival. A bevezetőt követően szabad folyást enged a visszatekintő szövegeknek, a kötetet a szerkesztő nem terheli közbevetésekkel, magyarázatokkal vagy lábjegyzetekkel. A téma jellegéből adódik a jórészt nemzetségi alapon konstruálódó felek meglátásainak elkülönböződése, ám a nyelvi korlátok ellenére is igazodni kíván az Audiatur et altera pars! elvéhez. S egyik oldal sem a hivatalos álláspontot recitálja vissza, személyes meglátások lenyomata kaphatott csak helyet a kötetben, a sorozat bővülésének, a kép további kiteljesedésének lehetőségét pedig megadja.

A kötetbe rendezett szövegek rendre a magyar honvédség bevonulásának mozzanata felé, illetve csak alig azon túl futnak, és nem tekintenek néhány hónapnál távolabb az onnantól számított múltba sem. Az előzmények és a távlatok ilyen jellegű háttérbe szorításával a felfokozott hangulatú várakozásra helyeződik a fókusz, ebben a megrekedt időszegmensben az olvasó elé tárul a lelkesedő és a hirtelen pozíciót vesztett oldalak feszültsége, az ellenkező irányú indulatokkal fűtött helyzet kibontakozása. A többeket érintő, akár történelmi tényként is meghatározható események támpontokként értelmeződnek ebben a szövegválogatásban, mintegy egységes tematikai szálat képeznek. Ezek közöttesében sejlik fel a kötet egyik fő hozadéka, a szubjektív élményanyag előtérbe helyezése, amire már a cím is utal. A fordulatot megelőző időszak várakozása törvényszerűen nyomokat hagy mag után az átlagemberben, kiben traumaként, kiben örömteli élményként marad meg az, hogy az országhatár (ismét) átkúszik a feje felett, és erre a folyamatra nem tud érdemi hatással lenni, csak a mikroközegében próbálkozhat meg a történések néminemű alakításával, azt is csoportokba rendeződve: „A tömeg sodor magával, mert egyéni menésről szó sem lehet” (19. p.). A kötet jó mutatója annak, hogy az eseti közösségbe rendeződött emberek milyen viszonyrendszert alakítanak ki a hatóság embereivel, hogyan csapódnak le a megfoghatatlan távolságban meghozott politikai döntések egy-egy település lakosságára. Ennek leginkább kézzelfogható problémaköre a hatóságok fellépése az ünneplő tömeggel szemben: „Ügyesen összeállította, kokárdának kitűzte, s azzal korzózott az utcán. A népek meglátták, és tetszett nekik. A csendőrök megtudták, és nem tetszett nekik” (21. p.). Több helyen a szigort felváltó, szinte meglepetésként értelmezett engedékenységről tudósítanak a visszaemlékezők: „Ma azonban a lakosság felvonult a járási hivatal elé és követelte a rádiók visszaadását. A hatóság teljesíti a kívánságot” (26. p.), vagy „a rendőrség emberséges magatartása akadályozta meg a sortüzet” (30. p.), máshol szigorúbb viszonyulásról készül feljegyzés: „A cseh rendőrség azonban minden ilyen megnyilatkozást csírájában elfojtott” (37. p.). A kisebbségiség áttevődésének következményeként felsejlik tehát a korábbi hatalom erejének devalválódása, méghozzá egy olyan sajátos helyzetben, ahol még nincs, ami ennek az erőnek a helyébe léphetne. Ebben az atmoszférában jelenik meg a magyarság szimbólumaként a trikolór – zászlóként vagy kokárdaként –, ezzel pedig lépéskényszerbe kerül a szembenálló fél. Hogy még inkább emberi arcát mutassa a kibontakozó konfliktus, több szövegben is a diákok nézőpontja kerül előtérbe, akik azon túl, hogy más nyelvű társaikkal vetélkednek egy ilyen komoly horderejű fejlemény kapcsán, az iskolát (még inkább) negatív fényben látják. A fiataloknak a szimbólumokból kiinduló összecsapása nevet is kap a kötetben: a kis diákháború egy olyan korlátozott konfliktus, amelyben nagyobb verekedésnek, fizikai összetűzésnek nincs helye, s amikor baleset éri a másik felet, a segíteni akarás válik fontosabbá. Ennek mintegy magyarázataként olvashatjuk: „Védtük a sajátunkat, de nem éreztünk gyűlöletet az iránt, amit mások követeltek maguknak” (32. p.). A miniincidensek mellett a diákoknak a hivatalos nyelvvel való leszámolás tűnik kézenfekvő cselekvési módnak: „Első ténykedésünk a szlovák nyelvű leltár átírása volt. Minden szót magyarra fordítottunk, ahol pedig az állt, hogy Československé Štátne reálne gymnázium, oda azt írtuk: Magyar Királyi Főgimnázium” (46. p.). A tiltások erővesztését illusztrálják a Himnusz-megszólaltatások is, s ez egy helyen kisebbségiség magatartásmintára is rámutat: „Gyakran kérdezték tőlünk az anyaországi diákok, valamint a rádió is, hogy hol tanultuk meg a Himnuszt? Erre nehéz válaszolni. Tanulni – sohasem tanultuk, mégis mindig tudtuk” (55. p.).

A személyes vallomások összefésülése, a nagyban hasonló, bizonyos vonásaiban azonos események több tollból származó leírása jól megmutatja, hogy ebben a komplex helyzetben nem két álláspont került szembe egymással. A legnagyobb fokú elkülönböződés természetszerűen az ujjongó és a rémüldöző élményanyag között áll fenn, hiszen míg a magyarok jórészt az örömről adnak hírt, addig az egyik szlovák visszaemlékezés „szörnyű éjszakáról” tudósít: „[e]kkor szlovákok és csehek tömegei keltek útra, akik Kassán teremtettek maguknak otthont és addig teljes nyugalomban élték itt mindennapjaikat” (135. p.). Az evakuációs hangulat lefestéséhez párosul ugyan a fegyverviselésről tudósító szöveg, ám a végkicsengés itt már pozitívabb a leendő kisebbségiek szempontjából: „[s]zorosan markoljuk a bőr köpenyeink zsebeiben mélyen elrejtett és készenlétbe helyezett csőre töltött pisztolyainkat. Gyorsan felismertük azonban, hogy a Petőfi-nyakkendős és kabátjaikon magyar szalagot viselő kassaiak nyugodt emberek” (131. p.). Képet kapunk egy olyan közjátékról is, amelyben a távozó szlovák katonáknak szomorúan intenek búcsút, és bár a helyzet ismeretében feltételezhető, hogy ez a mozzanat már csak a változás tudata miatt sem volt tömeges, a kötet példát mutat a magyar érzésű szlovákokra is: „Igaz, hogy Cekén többnyire anya nyelv slovák, a mit azért nem szégyellünk, de érzésünk magyar volt” (80. p.). Nem állhatom meg, hogy ne idézzem ennek a szövegnek az utolsó gondolatát is, éppen a jelen kötet szerkesztési elvei miatt: „Kérem ha valahol hiba van irásba, tessék kijavitani, mert 20 év alat elfelejtettünk irás” (82. p.). Jól bizonyítja ez a bevezetőben tett vállalás igazolását, miszerint a visszaemlékezések szöveghűen kerülnek közlésre, viszont éppen ennek fényében válik megmosolyogtatóvá a szerzői intenció. Tárgyilagossági önigazolást is találhatunk a kötetben, viszont a leginkább távolságtartó beszámoló talán mégis Sequens csendőr százados feljegyzése, amelyben a rendszerösszeomlás a főszereplő, s helyet kap benne mindkét oldal, tehát az ún. nyertes és a vesztes fél problémáinak tükre is. Egy haszonleséssel átitatott gondolat egy addig háttérbe szorult újabb perspektívát ad: „A Baťa cég kihasználta a helyzetet, és az evakuáció ideje alatt állítólag vagon cipőt hozatott be Kassára, amelyeket a város magyarok általi elfoglalása után két napon belül eladtak” (115. p.).

A százados jelentése kézzelfoghatóvá teszi azt, aminek a legtöbb szövegben csak a hiánya tapintható ki, ez pedig a realitástól való elrugaszkodottság, azaz az euforikus hangulatnak a higgadt jövőbenéző számvetés felett ült diadala. Az utcai, tömeges megmozdulások mellett hírt kapunk a falun végigsöprő ünnepi hízógyilkolásról, arról is, ahogyan a várakozás feszültségében alábbhagy az önfeledt lelkesedés volumene, sőt olyan településről is, ahol a leghangosabb ünneplők az oly nagyon várt bevonulás idejére már elvesztették a hangjukat is: „A bevonulás már csak formai dolog volt. S az ifjú torkok csaknem kimaradtak a lármázásból, hisz már előre berekedtünk” (68. p.). A kötetben megszólaló magyarok jelentős hányadának vallomásából az tükröződik, hogy a bevonulás utáni eseményekhez minden kétkedés nélkül pozitív jelleget társítottak előlegként. A mából visszatekintve, ismerve a történelem továbbgyűrűzésének mikéntjét, akár könnyelműséget is kiálthatnánk, ám szigorúan a kötetben kiemelt időszakot vizsgálva inkább az lehet a következtetésünk, hogy az örömük nagyságának mértéke okozhatja ezt a rendhagyó realitásérzékelést. Hovatovább, a mértéktelen lelkesedés rendszerint túlzó várakozásokat ébreszt, az idill elérésének nehézsége pedig a csalódás esélyét növeli. Sequens szövegéből pedig az látszik, hogy az előálló helyzet, maga a bevonulás messze állt az idilltől: „A katonaság bevonulása azonban csalódást okozott, mivel a magyar katonák felszerelése és fegyverzete távolról sem közelítette meg a csehszlovák hadsereg felszereltségét. Géppuskás egységek, meglepetésünkre, közönséges parasztszekereken ültek. (…) Az első napok lelkesedése azonban rövid időn belül lelohadt, amikor kezdtek megmutatkozni a magyar megszállás következményei” (116. p.).

A szövegek egyik tanulsága tehát, hogy a korábban már említett visszájára fordulás kétszeresen is érvényessé válik, hiszen a fordulat bekövetkezik, ám az elvárásokkal kevéssé egyező módon. A magyar visszatekintésekben is látjuk ennek a csalódásnak a jeleit, ám éppen az időbeli korlátozottság miatt még mindig az öröm tompítóüvegén keresztül. A kiadvány az utolsó hányadában betekintést ad a bennszülöttek és a foglalók sajátos viszonyába, amelynek nem láttuk előképét a várakozás szövegeiben. „Nem ismerték ezt a népet. Valamiféle gyarmati sorban élő, elfajzott, magyarul sem igen tudó szerencsétlen emberekre számítottak. Hoztak könyöradományt is (…) A bennszülöttek hamar megbántódtak. Nem türték, hogy lenézzék és sajnálják őket” (149. p.). Az így felsejlő magatartásminták is jól jelzik, hogy a történelmi döntés mögött olyan komplex mechanizmusok lépnek életbe, amelyeket a határozathozók feltehetően nem sejtettek, nem is sejthettek. Az utolsóként besorolt szövegnek, ezáltal a Csak álltunk és sírtunknak a csattanója egy párbeszéd utolsó mondata: „Felvidéki csürhe banda! Maguk valamennyien kommunisták, magukkal aztán nem sokat nyert az anyaország” (158. p.). Újabb példája ez annak, ahogyan egyéni viszonyulások válnak kulcsfontosságúvá a nagy ívű történések mögött megbúvó mindennapi élet alakításában, s az emberi gyarlóság szituációk egész sorára mérhet végzetes csapást. Úgy hiszem, inkább ezt tekinthetnénk a kötet végkicsengésének, a kisemberek szerepét a hatóságokkal és hatalmakkal szemben, és viszont: a szintén emberekből felálló rendszer viszonyulását a tömeghez. Az első bécsi döntés valósággá válására várakozók beszámolói nem kizárólag történelmi, hanem szociológiai, lélektani kutakodások alapjául szolgálhatnának, mert emberi viselkedések, vélekedések garmadát mutatják meg egy turbulens periódusban. A nyolcvanadik évfordulóra megjelentetett kötet hozadéka pedig – azon túl, hogy történetközpontúságával és képalbum jellegével olvasóbaráttá teszi a korabeli tudósításokat – az lehet, hogy a konkrét eseményre fókuszálva képes zömében pozitív magatartásmintákat felmutatni, s szakértői kommentárok nélkül rámutatni az eufória hátterében meghúzódó mögöttes tartalmak mélyszerkezetére is.

Rövid URL
ID2961
Módosítás dátuma2019. április 29.

Adatok a szlovákiai magyarok 1945 őszén történt kényszermunkára hurcolásához

A szlovákiai magyarok második világháborút követő jogfosztottságának éveit földolgozó, az utóbbi évtizedekben örvendetesen szaporodó irodalma kevéssé tisztázta az 1945 őszén történt eseményeket. Nincsenek pontos adatok...
Bővebben

Részletek

A szlovákiai magyarok második világháborút követő jogfosztottságának éveit földolgozó, az utóbbi évtizedekben örvendetesen szaporodó irodalma kevéssé tisztázta az 1945 őszén történt eseményeket. Nincsenek pontos adatok az akkor csehországi kényszermunkára hurcoltak számáról, nem tisztázott a lebonyolítás menete és jogi háttere, valamint az akció következményei. Gyakran összemossák az egy évvel később, 1946 őszétől kezdődött deportálásokkal.

Juraj Zvara, aki az elsők között foglalkozott a csehszlovákiai magyarság helyzetével, az 1964-ben írt munkájában azt írta: 1945. szeptember 19. és 1947. február 20. között történt a magyarok csehországi munkára „toborzása”, amelynek során összesen 9610 családot, 41 680 személyt vittek munkára, ehhez járult még 2154 önként jelentkezett család.[1] Ugyanez szerepel az 1969-ben megjelent monográfiájában azzal a kiegészítéssel, hogy a magyarok csehországi elhurcolása a 71/1945 sz. – az állampolgárságukat vesztett személyek munkakötelességéről szóló – elnöki dekrétum alapján történt.[2] Figyelmen kívül hagyta a szerző, hogy az említett dekrétum Szlovákiában nem volt érvényben, csak a cseh és morva országrészekben.

A rendszerváltás előtti munkák közül legrészletesebben Juraj Purgat tanulmánya foglalkozott az 1945. őszi eseményekkel, és számos levéltári adatot is hozott velük kapcsolatban.[3] A tanulmány szerint a munkára hurcolás a 88/1945 sz. általános munkakötelezettségről hozott, 1945. október 17-én kihirdetett elnöki dekrétum alapján történt október 25. és december 4. között. Konkrét összegző számokat nem közölt, de megemlíti, hogy Gútáról 500 főt vittek el, és több – fegyverhasználatról, sebesültekről, a belügyi szervek részéről az akció során történt – visszaélésről számolt be. Kiemeli, hogy a Szlovákiában akkor működött két politikai erő, a kommunista párt és a Demokrata Párt is befolyásolni kívánta a Csehországba szállított személyek körét, elsősorban a magyar kommunisták tiltakoztak és a párttagjaik felmentését kérték. A déli területeken állomásozó szovjet csapatok parancsnokai is közbeléptek az akció során és embereket emeltek ki a transzportokból. A szerző végső következtetése, hogy a csehországi munkaerőhiány és a belső kolonizáció érdekeinek szolgálata mellett az események hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar kormány december elején tárgyalásokat kezdett a magyarkérdés rendezéséről a csehszlovák féllel.[4]

A magyar szerzők közül Janics Kálmán említi először a magyarok elhurcolását, munkáját a korabeli szakirodalom és sajtóanyag, illetve a személyes emlékei alapján építette föl. A csehszlovák sajtó jelentése alapján 12 ezer bevonultatott férfit említ, s fölhívja a figyelmet, hogy meg kell különböztetni az 1945. őszi eseményeket az 1946 novemberében kezdett jóval szervezettebb deportálásoktól. Azt írja, a magyarok nagy része néhány héten beül hazaszökött Csehországból, és némileg bagatellizálva a dolgot, szerinte „kissé komikus – répaszedő kirándulások” voltak csupán a munkára hurcolások.[5]

Vadkerty Katalin a deportálásokról szóló monográfiájában egy egész fejezetet szentelt a témának A szlovákiai magyar férfiak kényszerközmunkája 1945 őszén címmel.[6] Az eseményeket ő is a csehországi munkaerőhiánnyal és a belső telepítés céljaival magyarázza, a szlovák központi szervek szerepét emeli ki az akció során, továbbá említést tesz a katonaság asszisztáló szerepéről az elhurcolás során. Jogi alapként a 88/1945-ös dekrétumot említi. Közöl adatokat az erőszakos cselekményekről, megjelöli a csehországi városokat, ahova a magyarok kerültek (Prága, Kolín, Tábor, Pardubice stb.) és konkrét számadatokat is közöl: „1945 szeptembere–december 1-je között 9247 magyart vittek Csehországba.”[7] Vadkerty Katalinnál is keverednek az egyes események, pl. a Nádszeg községben 1945. szeptember 19-én történt erőszakos cselekményeket is ebben a fejezetben tárgyalja, holott nem függenek össze a csehországi elhurcolásokkal. Azoknál több mint egy hónappal korábban történt incidensről van szó, és a nádszegi letartóztatott férfiakat sem Csehországba vitték.[8]

A szakirodalom ismertetése során végezetül meg kell még említeni Štefan Šutajnak a magyarok csehországi áttelepítéséről írt monográfiáját, amelyben a témának szentelt fejezetben sok adatot idéz a már említett korábbi tanulmányokból.[9] A számszerű adatokat Vadkerty Katalintól vette át. Új adat a könyvében, hogy részletesen tárgyalja az akció jellegének megváltozását, mikor 1945. november végén már nem csupán férfiakat, hanem 187 családot visznek el Pardubice környékére a Somorjai járásból. Két további észrevételt is tett az akcióval kapcsolatban. A dokumentumokból úgy ítélte meg, hogy elsősorban a központi cseh területekre, nem pedig a németek által lakott határvidékre vitték a magyarokat, továbbá észrevette, hogy a korabeli dokumentumok semmilyen jogszabályt nem tüntetnek föl, a 88/1945 sz. elnöki dekrétum az 1945-ös közmunkára hurcolások jogalapjaként a későbbiek során tűnik csak föl.

Szülővárosomban, Gútán a jogfosztottság éveiben lezajlott eseményekről írt munkámban nagyobb teret szenteltem az 1945 őszi eseményeknek, az oral history módszerével igyekeztem feltárni az akció gútai vonatkozásait. Ennek elsősorban családi okai voltak, hiszen édesapám élete végéig hordozta a sebeket, amelyeket a pardubicei munkatáborban, vagy ahogyan ő mindig emlegette, „a pardubicei lágerben” szerzett. Ő és több gútai sorstársának visszaemlékezését hangszalagra vettem és részleteket közöltem belőlük a munkámban.[10] Ugyancsak környezetem indíttatása nyomán kezdtem újra foglalkozni a témával, kezdtem levéltári kutatásba az elmúlt hónapokban, hogy föltárjam ennek a kevéssé ismert eseménysorozatnak a részleteit. Több egykori gútai elhurcolt családtagja, leszármazottja biztatása nyomán végeztem csehországi, valamint szlovákiai levéltári kutatásokat és ezek eredményéből született meg ez a rövid tanulmány és forrásközlés.

1945 őszén a csehszlovákiai magyarság kitelepítésének menete és módszerei még nem voltak tisztázva, és a magyar lakosság sem sejtette, mi vár rá. Ennek több oka volt. Az 1945 tavaszán, a korábbi években Magyarországhoz tartozott területekre bevonuló szovjet csapatok parancsnokai gyakran magyar kommunistákat bíztak meg a települések vezetésével, őket nevezték ki helyi komiszároknak. A kommunista mozgalom nagyon erős volt Csehszlovákiában a két világháború között a magyar lakosság körében, erről általában minden szerző beszámol, így természetesnek tűnt, hogy a háború befejezése után a munkásmozgalom aktív tagjai veszik át a hatalmat. A szovjet csapatok parancsnokai nem vettek tudomást, vagy nem voltak informálva az áprilisban kihirdetett kassai kormányprogramról, amely a magyar lakosság jogfosztását helyezte kilátásba, az aktív antifasiszták kivételével.

A berendezkedő csehszlovák adminisztráció, rendőrség és a katonaság sem tudott mit kezdeni a helyzettel, inkább csak jelentéseikben fogalmazták meg a javaslataikat, hogy a magyarokat sürgősen ki kell zárni a települések, járások vezetéséből.

Az újjáalakult Csehszlovákia hadseregének szerepével a déli határvidék konszolidálásában és későbbiekben a magyarság elleni intézkedésekben eddig alig foglalkoztak az időszakot földolgozó munkák. Ugyanakkor már a háború alatt a csehszlovák londoni katonai emigráció vezetői ezzel kapcsolatban határozott elképzelésekkel rendelkeztek. Támogatták a szláv nemzetállam kialakításának gondolatát, tudatában voltak, hogy a hadseregnek szerepet kell vállalnia a kisebbségek háború utáni kitelepítésében. A német és a magyar nemzetiség tagjait már a Szovjetunióban alakult csehszlovák katonai egységek kizárták soraikból. A felszabadított területeken 1945-ben mozgósítást rendeltek el bizonyos korosztályoknál, a magyarokat azonban nem hívták be. Az évekkel korábban megfogalmazott elképzelések szerint a csehszlovák hadsereg nem akart magyarokat és németeket a soraiba fogadni, legfeljebb munkaszolgálatra tartották alkalmasnak őket.[11] A szlovákiai magyar lakosság ugyanakkor megnyugvással vette tudomásul, hogy nem vonultatták be fiaikat, sokan abban reménykedtek, ez annak jele, hogy a terület Magyarországhoz fog ismét kerülni. Bár a magyar nemzetiségű alkalmazottak májusi elbocsátása és az 1938. november 2. után betelepültek nyári kitoloncolása nem sok jót ígért.[12]

Az 1945. augusztus 2-án lezárult potsdami nagyhatalmi konferencia nem foglalt állást a magyarok jelentős részének kitelepítését és a magyarországi szlovákokkal tervezett részleges lakosságcseréjét előirányzó csehszlovák kéréssel kapcsolatban, ugyanakkor hozzájárult 2–2,5 millió német kitelepítéséhez az országból. A potsdami határozatok okoztak ugyan némi zavart a csehszlovák vezetésben, azonban a nyári hónapokban kiadott elnöki dekrétumok a 27/1945 sz. a „belső telepítés egységes irányításáról”, és a 33/1945 sz. alkotmánydekrétum „a német és a magyar nemzetiségű személyek csehszlovák állampolgárságának rendezéséről” egységesen igyekezett kezelni a két nemzeti kisebbség kérdését az országban. Ez utóbbi jogszabály az aktív antifasisztákat leszámítva mindkét kisebbséghez tartozó személyektől megvonta a csehszlovák állampolgárságot.

A csehszlovák kormány ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy tárgyalásokat kell kezdenie a magyar féllel a lakosságcsere kérdésében. A magyar kormány azonban elzárkózott a tárgyalásoktól és inkább tiltakozó jegyzékekkel és sajtókampánnyal próbálta a nagyhatalmak figyelmét fölhívni a csehszlovákiai magyarság jogfosztására, nehéz helyzetére. Ennek elsősorban az volt az oka, hogy Magyarországon parlamenti választásokra készültek, amelyre november 4-én került sor, és a választások előtt egyetlen magyarországi párt sem kívánt a Csehszlovákiához fűződő viszony kényes kérdésében állást foglalni.

A csehszlovák belpolitikában ezzel szemben az egyes pártok határozott lépéseket követeltek a belső telepítés és a lakosságcsere megkezdése érdekében. A 27/1945 sz. dekrétum alapján létrejött Szlovák Telepítési Hivatal, amelynek vezetője a kommunista Ján Čech lett, elkezdett konkrét terveket kidolgozni a magyarkérdés végleges rendezése ügyében.[13] A csehországi főhivatalokkal történt egyeztetés után a hivatal berkeikből indult ki a magyar lakosság csehországi munkára hurcolásának gondolata, részben azért, hogy segítsenek a történelmi országrészekben felmerült munkaerőhiány enyhítésén. A csehországi munkaerőhiányt elsősorban a német lakosság kitelepítése, elüldözése és munkatáborokba zárása idézte elő, azonban a munkaerő-probléma nem elsősorban a németek által lakott határvidékeken jelentkezett, hanem a belső területeken. Innen a cseh mezőgazdasági cseléd és napszámos réteg elindult a határvidékek felé, hogy gazdaságot, földet szerezzen magának.[14] A magyar lakosság tervezett elhurcolása a belső telepítés terveit is szolgálta, a fölszabaduló területekre szlovák telepeseket kívántak telepíteni.

A konkrét terv a csehországi munkára hurcolásról, az alább közölt dokumentumok alapján, már október elején megszülethetett, tehát mielőtt a 88/1945 sz. elnöki dokumentum megjelent a törvénytárban, ezért is nem találunk hivatkozást rá a korabeli iratokban.

A közölt iratokból nem lehet megállapítani a munkára elhurcoltak teljes számát, az 5. sz. dokumentumban, az akció első szakaszát összegző jelentésben 9461 férfiról esik szó. Ehhez még hozzá kell számolni a november végén elhurcolt Somorja környéki családokat, melyeknek számát a szakirodalom 187-re teszi, vagyis 700–900 személyt. Az iratok szerint a rendőrség írásban végzéseket adott a férfiaknak, miszerint négy hétre kellett munkára menniük. Csehországban a gazdáktól és az üzemektől, de az egyes hivataloktól is, akik foglalkoztattak munkára hurcolt magyarokat, fejenként 200 korona szállítási illetéket kértek a munkavédelmi hivatalok. A feltárt és közölt iratok jelentős része a munkára hurcoltak szökésével és az otthon maradott családtagok, településvezetők felmentésük érdekében tett lépéseiről szól. Ez a tény ellentmond Janics Kálmán megállapításának, hogy néhány héten belül mindenki hazakerült Csehországból. A magyarok szabadulása érdekében történt megkeresésekre a Szlovák Telepítési Hivatal részéről számos válasz maradt fenn, amelyekben sablonszerűen, cinikusan azt válaszolta: a hivatal, a 27/1945 sz. elnöki dekrétum értelmében, nem rendelkezik jogkörrel felmentés adására a munkakötelezettség alól. A dokumentumok között több akad, amely arról tudósít, amit eddig a szakirodalom nem tárgyalt, hogy többen a magyar férfiak közül a németek részére kialakított munkatáborokba kerültek, ahol rájuk is az az embertelen bánásmód várt, ami az állami propaganda által keltett hisztéria és gyűlölet nyomán a németekre. Rájuk várt a legnehezebb sors, és ők keveredtek haza legkésőbb. Voltak többen, mint az apám és a gútaiak egy része, akik csak 1946 tavasza felé. Az utolsó közölt dokumentum szerint többen 1946. március végén, öt hónappal elhurcolásuk után, még csehországi építkezésen dolgoztak, pedig a behívójuk csak négy hétre szólt.

Az akció leállításának időpontja és körülményei sem tisztázottak teljesen, a december eleji dátum tűnik reálisnak, amikor megindultak a prágai csehszlovák–magyar tárgyalások.[15] A hosszas, nehéz egyeztetések után 1946. február 27-én aláírt csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezmény egyértelműen hatással volt az elhurcolt magyarok sorsára. Az aláírást követően a szlovák hivatalok a cseh partnereiknek azt válaszolták a Csehországból elszökött magyarok visszatoloncolására és az újabb magyar munkaerő kiszállítására irányuló kéréseikre, hogy ez a lakosságcsere-egyezmény megkötése után nem aktuális.

Az alább közölt dokumentumok időrendben követik egymást, arab sorszámmal megjelölve. A sorszámot az általam készített rövid regesztum követi, amely megjelöli a közölt dokumentum keltezésének helyét és idejét. A regesztum további részében néhány sor erejéig értékelés és minősítés nélkül tájékoztatást nyújt a közölt dokumentum tartalmáról. Az egyes dokumentumok után a levéltári jelzeteket követően magyarázatok következnek, amelyek tartalmaznak minden kiegészítő információt az egyes szövegekről. A források teljes szövegének közlésére törekedtem. Ahol erre terjedelmi vagy tartalmi okokból nem kerülhetett sor, részleges közlést alkalmaztam, a kihagyásokat szögletes zárójellel […] jelöltem. Az általam közbeszúrt megjegyzéseket vagy tartalmilag összefoglalt részeket dőlt betűvel írtam.

Dokumentumok

 

1.

1945. október ? Részletek a Szlovák Telepítési Hivatal által készített előterjesztésből, amely a hivatal feladatival, hatásköreivel foglalkozik, és konkrét terveket mutat be a magyarkérdés rendezésére, a magyar nemzetiségűek kitelepítésére, az általuk lakott területek szlovákokkal történő betelepítésére.

[…]

A magyarok politikai jellemzői és felosztásuk

A dekrétum és az alapszabály[16] értelmében, az áttelepítéssel és a betelepítéssel kapcsolatos tervezett munkák irányelveit a Megbízottak Testülete és a Központi Telepítési Hivatal hagyja jóvá. A kidolgozandó terveknél tudatosítani kell minden politikai, gazdasági és biztonsági mozzanatot, főleg a belpolitikai és államközi szempontból való elfogadottsága ezeknek az intézkedéseknek igényli, hogy az elveket a magyarok és a németek kitelepítéséről, annak folyamatáról és a tervek kidolgozásáról rövidebb-hosszabb időszakonként a Megbízottak Testülete hagyja jóvá.

  1. Törvényhozásunk, mindenekelőtt az alaptörvény, a köztársasági elnök dekrétuma az állampolgárságról, és a többi rendelkezés, a magyarok és a németek három kategóriáját különbözteti meg.

Mindenekelőtt ezek a magyar fasiszta pártok és szervezetek tagjai, akik vagy vezetői voltak ezeknek a szervezeteknek, vagy konkrétan a Csehszlovák Köztársaság és annak demokratikus rendje ellenes tevékenységet folytattak.

  1. A második kategóriát azok a magyarok alkotják, akik vezetőiket követve helyezkedtek ellenséges álláspontra a CSSZK-val és annak demokratikus rendjével, valamint a szlovák és cseh nemzettel.

III. A harmadik csoportot alkotják a magyarok és németek, akik a nemzeti öntudat kristályosodásának folyamatában vannak, vegyes házasságban élnek, vagy gyerekeik szlovákosodnak, rokoni kapcsolatban állnak a szlovák vagy a cseh nemzet tagjaival. Ebbe a harmadik kategóriába tartoznak azok a magyarok és németek, akik a politikai meggyőződésükben mindig antifasiszták maradtak, és így részt vettek CSSZK megújításában, vagy meggyőződésük miatt szenvedtek. Erre a csoportra az áttelepítési intézkedések nem vonatkoznak.

Ezek az intézkedések az állampolgárságról szóló dekrétumból következnek, és tudatosítani kell, hogy meg kell őrizni a kitelepítés és betelepítés helyes folyamatát, hogy megfelelő terveket dolgozzunk ki a magyarok kitelepítésére, eltávolítására azokról a területekről, amelyek feltétel nélkül szükségesek a betelepítésre.

Tekintettel arra, hogy a nemzetközi helyzet a németek kitelepítésének kérdésében más, mint a magyarok esetében, a folyamat és a terv a németek eltávolítására a magyarokhoz viszonyítva különböző lesz.

A németek eltávolítása Szlovákiából a németek összállami eltávolítási akciója keretén belül fog megtörténi a Zsukov marsall által kidolgozott terv szerint, amelyet a Szovjetunión kívül a többi nagyhatalom is jóváhagyott. E terv szerint a Központi Telepítési Bizottság és a minisztérium[17] részletes végrehajtási tervet készít.

A Telepítési Hivatal és Belügyi Megbízott a németek eltávolításáról tárgyalt a minisztériummal és a prágai Telepítési Hivatallal, hogy amint lehetséges, a németek Szlovákiából történő eltávolítása megkezdődjön.

Magyarok I. kategória

Az I. kategóriába tartozó magyarok tevékenységét, jellegét a népbíróságokról és az internálótáborokról szóló SZNT-rendeletek határozzák meg. Ennek következtében az ebbe a kategóriába tartozók részére javaslom és kérem, hogy a Megbízottak Testülete hagyja jóvá az eltávolításukat

  1. a) internálótáborokba (a családjukkal együtt)
  2. b) mezőgazdasági munkára és ipari üzemekbe, közmunkákra Csehországba

Az internálótáborokba szállítandó családokat, ha nem lehetséges a férfiakkal közösen elhelyezni, lakhelyükön kell hagyni. A családok esetében, amelyeket a b) pont szerint Csehországba visznek munkára, amennyiben lehetséges és a család munkaképes, a férfiakkal együtt kell elszállítani és velük együtt beosztani munkára. Egyébként a családot a férfi után kell szállítani Csehországba, amint az beosztásra és elhelyezésre került.

A betelepítés céljából kívánatos, hogy a Csehországba elszállított személyek ne térhessek haza Szlovákiába. Ha a munkából elengedik őket, akkor Csehországban vagy Szlovákiában kell összegyűjteni őket.

A személyek, akiket elszállítanak, vagy Szlovákiában internálnak, vagy Csehországban munkára beosztanak, részletes jegyzékekben lesznek feltüntetve, amelyeket a NB[18] a Telepítési Hivatal munkatársaival közösen dolgoz ki. A részletes adatok mellett a telepítés szempontjából szükséges, hogy a jegyzékekben az elszállítottak politikai jellemzését is feltüntessék.

[…]

Magyarok II. kategória

A magyarok második kategóriájába tartozók politikai gondolkodásuk miatt tartós veszélyt jelentenek államunk konszolidálására és építésére, a szlovák és a cseh nemzetre. Ebből az elvi okból is szükséges arról a területről, amelyen összefüggően laknak, kitelepíteni kijelölt körzetekbe, vagy munkára szállítani.

[…]

Az elszállítás terve

Az elszállításnál és a terület betelepítésénél is tervszerűen kell haladni, hogy figyelembe vegyük a telepesek biztonságát, mezőgazdasági és vagyoni érdekeit.

Az eredményes betelepítés érdekében tekintetbe kell venni a Telepítési Hivatal létrehozásáról szóló elnöki dekrétumban kitűzött célokat, miszerint állampolitikai szempontból kívánatos, hogy a szlovák etnikum határa egybefolyjon az államhatárral, hogy ezt elérjük.

[…]

Távlatok

[…]

Férfiak elszállítása már ebben a hónapban esedékes. Az időpont családjaik elszállítására még hozzávetőlegesen sincs meghatározva.

A jelenlegi állapot szerint 16 ezertől 20 ezer főig esedékes a németek elszállítása.

A belső telepítés keretén belül, ahogyan már említésre került, lehetséges Csehországba és Morvaországba mezőgazdasági munkára kitelepíteni a jelenlegi állapot szerint 27 ezer magyar férfit (családfőt), közülük november 4-ig 12 ezret kivisznek.

[…]

 

Az irat szlovák nyelvű, gépelt keltezetlen, aláíratlan tisztázat. Slovenský národný archív (SNA), fond Ústredný výbor KSS Generálny tajomník (ÚV KSS GT). 2194. doboz, GT-515/10.

Az irat nem tartalmaz keltezést és a szerzője sincs föltüntetve, a tartalma alapján azonban elég pontosan meg lehet határozni, hogy az akkor alakuló és a kommunista Ján Čech elnöksége alatt formálódó Szlovák Telepítési Hivatal informálta a feladatairól, terveiről a párt felső vezetését, megemlítve, hogy az első 12 ezer magyar férfi csehországi kiszállítására megszületett a részletes terv.

 

2.

Pozsony, 1945. október 15. A Nemzetbiztonság keretein belül működő Politikai Hírszerző Központ[19] szigorúan bizalmas utasítása tíz nyugat-szlovákiai, magyarok lakta NB járási parancsnokságának és a Szlovákia területén található csehszlovák katonaság parancsnoksága (VO 4) részére a magyar nemzetiségű férfiak tervezett csehországi munkára szállításáról.

 

Politikai Hírszerző Központ                                                                Pozsony, 1945. október 15.

Szám: 239/biz./1945                                                                                        Szigorúan bizalmas

Tárgy: Magyar nemzetiségű férfi személyek – elszállítás munkára

 

NB járási parancsnokság

(alatta kézzel írva)

Somorja, Dunaszerdahely, Galánta,

Vágsellye, Nyitra, Verebély, Léva,

Zselíz, Érsekújvár, Ógyalla és Komárom

 

A Belügyi Megbízott III. osztálya parancsára, 1945. 10. 15-től 1945 10. 20-ig el kell szállítani mezőgazdasági munkára Csehországba 10.000 18 és 50 év közötti magyar nemzetiségű mezőgazdasági munkást, akik a magyarkérdés csehszlovákiai megoldásáig Csehországban maradnak.

Számba jönnek a következő személyek:

1./ a nyilas párt tagjai

2./ exponált személyek

3./ akik rosszindulatból nem művelik megfelelően a földjeiket.

Alapvetően csak férfiakat kell vinni, nem kivételek azok a személyek, akik akármelyik járásban a munkaalakulatoknál találhatók, amennyiben nem állítják őket a Járási Népbíróság elé.

Nem jönnek számba azok a személyek, akiknél feltételezhető, hogy a köztársasági elnök úr dekrétuma értelmében megkapják a csehszlovák állampolgárságot (vegyes házasságok, antifasiszta gondolkodású személyek stb.).

A személyeknek, akik át lesznek adva mezőgazdasági munkára Csehországba, vinniük kell magukkal ruhát, alsóneműt, cipőt, borotválkozó eszközöket, evőeszközt és poharat, valamint szükséges takarót. Ugyancsak vigyenek magukkal 8 napi élelmet.

A magyar nemzetiségű mezőgazdasági munkások előállítása és elszállítása Csehországba ezekben a járásokban történik, megadva az adott járásból a személyek számát:

Somorjai járás előállít 1.000 személyt, Dunaszerdahely 2.000 személyt, Galánta 800 személyt, Vágsellye 600 személyt, Nyitra 300 személyt, Verebély 500 személyt, Léva 600 személyt, Zselíz 2.000 személyt, Érsekújvár 500 személyt, Ógyalla 800 személyt és Komárom 2.000 személyt.[20]

Minden járás az előállított személyeket a járási székhely vasútállomásán összpontosítja az előkészített vasúti kocsikba, kivéve a Lévai és a Zselízi járást, amelyek az előállított személyeket a Lévai járásban található Kálna vasútállomásán összpontosítják, természetesen minden a hadsereg közreműködésével.

A NB járási parancsnokai haladéktalanul gondoskodnak a járásukban az előkészítő munkálatokról ehhez az akcióhoz, oly módon, hogy legkésőbb 1945. 10. 18-ig elkészítik a személyek teljes jegyzékét, akik elszállításra kerülnek mezőgazdasági munkára, amelyhez felhasználhatnak minden eddigi jegyzéket ezekről a személyekről, együttműködve a helyi hivatalos személyekkel. Legkésőbb 1945. 10. 18-ig telefonon vagy telegramban tegyenek jelentést, amely tartalmazza az előkészítő munkák állását és a szükséges katonaság létszámát, amely biztosítja ennek az akciónak a sikeres végrehajtását. Ha van helyben katonai helyőrség, ezt vegyék figyelembe, amit szintén jelentsenek telefonon.

A napot, amelyen elkezdődik a személyek előállítása és elszállítása az előkészített jegyzékek alapján, később határozom meg Önöknek. A jegyzékek tartalmazzák a következő rovatokat: 1. sorszám, 2. név és vezetéknév, 3. lakhely, település, járás, házszám, 4. életkor, 5. családi állapot, 6. megjegyzés, amelyeket 5 példányban kell elkészíteni, ezekből egy marad Önöknek, egy példány mint kísérőlevél az elszállítottakkal megy, három a Politikai Hírszerző Központ részére (NBFP – 2. részleg),[21] amelyeket az akció végrehajtásáig tartsanak készenlétben a járásokon.

A mezőgazdasági munkára előállított személyek családtagjai nincsenek érintve az akcióval és a helyükön maradnak.

Őregységek a transzportok számára később lesznek meghatározva.

A határidőket feltétlen tartsák be, mivel országos ügyről van szó, amelyben érdekelt maga a belügyminisztérium is. Ezért minden fizikai és műszaki erejüket vessék be, mivel ettől a teljesítménytől függ, milyen akciókra vagyunk képesek a németek és a magyarok deportálásánál a jövőben.

Megjegyzem, hogy ez az akció szigorúan bizalmas, elárulása esetén nem hozna semmilyen eredményt.

 

a PHK elöljárója

(olvashatatlan aláírás)

 

(Iktatópecsét)

Titkos

  1. terület parancsnokság

Érkezett 1945. 10. 19.

Sz.: 81 077-oper

 

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. VHA Ba, fond VO 4, 1. doboz.

Az irat mellett található, az utasítás szerint készült két parancs a 2. gyalogos hadosztály besztercebányai parancsnokságának és 9. hadosztály nyitrai parancsnokságának, hogy a működési területükhöz tartozó járásokban biztosítsák a tervezett akcióhoz a katonai segítséget.

 

3.

  1. október 29. A PHK munkatársának, Sekera főtörzsőrmesternek a jelentése a magyar férfiak elhurcolására szervezett akció első napjaiban a helyszínen szerzett tapasztalatairól.

Másolat

Politikai Hírszerző Központ

J e l e n t é s

a magyar nemzetiségű munkások elszállítására vonatkozóan

 

Jelentem, hogy a magyar nemzetiségű munkások elszállítási akciójának végrehajtása a gyakorlatban több nehézségbe ütközött. A Galántai, Vágsellyei, Érsekújvári, Ógyallai és a Zselízi járásban szerzett tapasztalatok alapján, ahonnan ezeket a munkásokat teljesen vagy részben elszállították, a következő állapítható meg:

1./ A polgárok – magyar nemzetiségű férfiak nem vetik alá magukat önként ennek az intézkedésnek, hanem elszöknek házaikból, vagy rejtőzködnek addig, amíg a transzport elmegy, ezzel azonban lehetetlenné teszik az akció szervezett végrehajtását, vagy nagyban komplikálják azt. Nem volt meghatározva, hogyan kell ezekkel a személyekkel példás megbüntetésük során eljárni, vagy miként bánni a családjukkal. Ezen nehézségek következtében szükséges azonnal pótolni a munkaerőt, egyénekkel, akiknek politikai jellemzését nélkülözzük; mivel nincs idő, előfordul, hogy a transzportba tévedésből kevésbé káros személyek és gyakran olyanok is kerülnek, akik rendelkeznek az elnöki dekrétumban említett kivételek jegyeivel. Sok ilyen személyt már a rakodás során elengednek, ezzel csökkentve az egyes járásokra meghatározott kvótát.

2./ Politikai probléma. Ez a tény a legnagyobb mértékben akadályozza az akció végrehajtását, a magyar nemzetiségű férfiak elszállítását. Itt egyrészt a politikai pártok lépnek közbe egyenesen meghökkentő mértékben, nem számít egyedi esetnek a fenyegetőzés és hasonlók, másrészt az állami és közhivatalok különböző vezetői. Bár a biztonsági szervek parancsot kaptak, hogy a férfiak toborzását a politikai pártok vezetőivel és a hivatalos személyekkel közösen végezzék, ez csupán kivételes esetben történt meg, vagy az időhiány, vagy a bizalmatlanság miatt; ahol közösen döntött minden említett, az akció végrehajtása során mégis zavarólag avatkoztak közbe azzal, hogy ez vagy az a munkás mindig jó kommunista vagy demokrata volt, természetesen javasolták a személy kicserélését a transzportban. Minden esetet megoldani, ill. kivizsgálni a nagy számuk miatt nem lehetett. A helyi érdekeltek információi alapján csupán néhány indokolt esetet állapítottunk meg, ilyen személyek azonnal el lettek engedve. Megállapítható, az ilyen közbeavatkozásoknak a 80%-a nem volt helytálló; ha ez az elnök vagy az a titkár vagy párttag beavatkozott valamelyik személy érdekében, csak a saját személyes hasznukat vették figyelembe, vagy a magyar nemzetiséghez való viszonyt, vagy gazdasági érdekeiket követték.

[…]

Történtek esetek, hogy a transzportba voltak sorolva magyar nemzetiségű férfiak, akiknek szlovák nemzetiségű feleségük van, tehát keresztezett házasság (sic!), amely családok az elnök úr dekrétuma értelmében kivételt képeznek és folyamodhatnak csehszlovák állampolgárságért. A politikai pártok vezetőinek beavatkozása sok esetben a korteskedés benyomását keltette és indokoltságukra nem lehetett támaszkodni. Különösen kirívó példák: Galántán a SZLKP beavatkozott egy személy érdekében, mint fasiszta üldözés áldozatáért, mely személyről megállapítottuk, hogy 12-szer volt büntetve különböző bűncselekmények miatt, a magyarok érkezését 1938-ban üdvözölte mint irredenta, katonaszökevény, vadorzó és hasonlók. Az igazság kiderítése után maga a SZLKP titkára javasolta, hogy ezt a személyt vigyék el a járásból. Szintén megállapításra került, hogy a nemeskosúti NB állomás szervei nem jártak el a munkások toborzása során körültekintően, bár a toborzást a SZLKP tagja segítségével végezték, helytelenül jártak el és a SZLKP-t kár érte. Röviden szólva, itt az akció a személyes számlák kiegyenlítésének eszközévé vált. A vágsellyei JNB és a SZLKP elnöke, Psota, amennyiben a magyar nemzetiségű személyek elleni beavatkozásról van szó, mindig ellenzi és az NB információi szerint kiáll a magyarok mellett, bármilyen magyarellenes akcióról legyen szó, a kommunizmus leple alatt, egyenesen a megbízotti hivatalokban történt beavatkozással, megakadályozza azt.

[…]

A Galántai járásban Vága községben a komiszár valószínűleg elárulta az akciót, mivel minden férfi elmenekült. Maga kijelentette, ha viszik a magyarokat, akkor őt is vihetik.

3./ Gazdasági problémák. Az akció mindenütt gazdasági nehézségekbe ütközik, mivel a magyar nemzetiségű férfiak többnyire dolgoznak, és az állami vagy egyéb közüzemnek érdekében áll, hogy munkásai az üzemben maradjanak, mivel a mi embereink általában nem akarnak dolgozni. Szükséges ebben határozott álláspontot elfoglalni.

4./ Egészségügyi problémák. Minden járásban, ahol az akció zajlott, nemi betegségeket állapítottak meg a férfiaknál, akiket a transzportba soroltak. Ezt oly jelentős mértékben, hogy szükséges lenne állami-egészségügyi okokból általános orvosi vizsgálatot végezni és ezeket a személyeket hivatalosan gyógyítani. Vágsellyén a kb. 550 férfiből vérbajjal és kankóval fertőzött volt 13, Galántán 730 férfiből kb. 18 eset. Ez minden járásban ismétlődik a magyar nemzetiségűeknél, elsősorban a cigányoknál.

[…]

Szete községben az akció során fegyverhasználat történt, a zselízi NBJP jelentést tett a körülményekről. Az eset kivizsgálás céljából jelentve volt a lévai területi NB-nak. A vizsgálat eredménye még nem ismert.

Az Ógyallai járásban is a szlovák katonák fegyvert használtak, az egyik menekülő magyar polgár után lőttek, akit megsebesítettek a lábán, majd a komáromi kórházba szállították.

  1. 10. 29.

Sekera főtörzsőrmester s. k.

 

A másolat hiteléül

Pozsony, 1945. 11. 22.

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét, felirata)

Belügyi Megbízott VI. osztály

 

Az irat szlovák nyelvű hitelesített, gépelt másolat. SNA, fond ÚV KSS GT, 2195. doboz, GT-518/11.

Az irat mellett fekvő, 1945. november 23-án kelt levél tanúsága szerint a Belügyi Megbízott 6. osztálya, tehát az 1945. november elsejétől átalakult Politikai Hírszerző Központ küldte át a jelentés másolatát az SZLKP főtitkárának. Az irat mellett további, az akcióval kapcsolatos jelentések, feljegyzések találhatók, így a következő, 4. sz. dokumentum is.

A részletes jelentéseket bizonyára azért is kérték be a pártközpontba, mivel számos panasz érkezett a helyi és a járási kommunista pártvezetőktől a Csehországba munkára szállított magyar férfiak kiválasztásáról, ilyen több is található a megjelölt dobozban.

 

4.

  1. november 5. A PHK munkatársának, Sekera hadnagynak a jelentése a magyar férfiak elhurcolására szervezett akció befejezéséről és a helyszínen szerzett tapasztalatairól.

M á s o l a t

Politikai Hírszerző Központ

H i v a t a l o s  f e l j e g y z é s

Jelentem, 1945. 11. 4-én elmentek az utolsó transzportok a magyar nemzetiségű férfiakkal Csehországba. Személyesen jelen voltam Komáromban, ahol 600 férfit kellett volna berakni. Végül csupán 271 lett berakva, tehát 329 férfival kevesebb. Ezt a hiányt egyrészt mindkét politikai párt, másrészt különböző állami szempontból fontos üzemek és Komárom orosz parancsnokának beavatkozása okozta, ez utóbbi a saját szükségletére 30 férfit visszatartott a transzportból.

Érdekes volt ennél az akciónál, hogy hallani lehetett, egyenesen kihívó módon, az elszállított férfiaktól, hogy miért ők mennek, mikor a nyilasok és más politikai stréberek a helyükön maradnak. A komáromi NB járási parancsnoka, Hajtmanek főhadnagy ezeket a megnyilvánulásokat észrevette és közbelépett mindkét politikai párt titkáránál, mondván, miért avatkoznak be olyan személyekért, akik közismerten nyilasok. Toma, az SZLKP titkára kijelentette, neki mindegy, hogy egyik vagy másik személynek milyen a múltja, de a legfontosabb, hogy jelenleg az SZLKP tagja. A járási NB parancsnokának elrendeltem az ügy kivizsgálását, aki személyesen jelentette, hogy a személyek, akik a fasiszta rezsim alatt a nyilas vagy más fasiszta szervezetben voltak beszervezve, és akiket az SZLKP- vagy DP-titkár csupán a jelenlegi párttagságuk miatt kizárt a transzportból, a köztársasági elnök dekrétumának szellemében lettek kizárva: folyamodhatnak a csehszlovák állampolgárságért.

Ebben az összefüggésben javaslom, hogy a kormány elvi döntést hozzon, vajon a magyar és német nemzetiségű személyek, akik nem esnek az elnöki dekrétumban említett kivétel alá – lehetnek, vagy sem valamelyik politikai párt tagjai. A politikai pártok vezetőinek különféle nézetei lehetetlenné tesznek minden hasonló nemzeti megtisztítási akciót.

[…]

Helyes lenne minden politikai és gazdasági vezető revízióját végrehajtani a magyaroktól visszaszerzett területeken.

További javaslat: a gyakorlat azt mutatja, a személyek kijelöléséről a transzportokba a munkára vagy más esetben maga az NB döntsön – vagy kizárólag a politikai pártok és a helyi, járási nemzeti bizottságok. Az objektív együttműködés közöttük a tapasztalatok alapján nem lehetséges, mivel különböző nézetek vannak, és fölöslegesen elkedvetlenítenek a munkától.

[…]

  1. november 5.

Sekera hadnagy s.k.

 

A másolat hiteléül

Pozsony, 1945. 11. 23.

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét, felirata)

Belügyi Megbízott VI. osztály

 

Az irat szlovák nyelvű hitelesített, gépelt másolat. SNA, fond ÚV KSS GT, 2195. doboz, GT-518/11.

A jelentésből kitűnik, hogy elsősorban a politikai pártok beavatkozása miatt nem sikerült az eltervezett számú magyar munkás elszállítása. Ezért is a jelentés elvi döntést sürget a magyarok politikai pártokban történő belépésének engedélyezéséről, és az alsóbb szinteken sürgeti a közigazgatási szervek megtisztítását a magyaroktól.

 

5.

Pozsony, 1945. november 10. A szlovákiai 4. katonai terület parancsnokságának összegző jelentése a Nemzetvédelmi Minisztériumnak (NVM) a magyar nemzetiségű földműves férfiak elszállításáról.

 

A 4. terület parancsnoksága

Szám: 50.441/Biz. 1. részleg 1945                                          Pozsony. 1945. november 10.

 

Tárgy: Magyar nemzetiségű földműves cselédek – elszállítás Csehországba

Melléklet: 1                                                                                         Bizalmas

 

Nemzetvédelmi Minisztérium

Vezérkar, 1. részleg

P r á g a

 

A NVM 1687/Biz. vezérkar, 1. részleg 1945 telegramra:

  1. november 4-én befejeződött a magyar nemzetiségű mezőgazdasági cselédek Szlovákiából Cseh- és Morvaországba való elszállítása. Az elszállítottak számát, a szállítás végállomását és a kíséretet adó alakulatokat lásd a mellékletben.

Az elszállított munkások összeírását az NB végezte a Telepítési Hivatal és a Megbízottak Testületének irányelvei alapján.

A munkásokat a falvakban írással hívták be, amelyeket az NB adott ki, az NB és a katonaság segítségével terelték őket össze. A falvakból aztán a munkásokat a járási városokba vitték, ahol az orvos megvizsgálta őket és csoportokban az előkészített vasúti vagonokba rakták.

A katonai személyek, akik ebben a tevékenységben segédkeztek, az NB utasításait követték. A transzportok kísérete a fent idézett rendelet alapján volt meghatározva. Az összpontosítás viszonylag könnyen ment. Zselízen történt egy baleset, ahol egy magyar munkás ki akarta tépni a puskát az NB-t segítő személy kezéből, közben lövés történt és az érintett munkás meghalt.

Általában megfigyelhető volt a politikai pártok titkárainak beavatkozása, ennek következtében némely munkást elengedtek és másokkal pótoltak, úgyhogy gyakran nem lehetett a transzportban lévő személyek pontos számát megállapítani.

Az egész elszállítás alatt a mellékletben felsorolt területeken a VO-4 egy tisztje volt jelen, aki kijelölte a szükséges katonai kíséretet a helyőrségekben.

 

(pecséttel ráütve)

Parancs:

a 4. terület vezérkari főnöke

Elemír Polk alezredes

(olvashatatlan aláírás)

[…]

 

Melléklet az 50.441/Biz. 1. részleg 1945 számhoz

Sor-

sz.

Munkások összpontosítása a járásban Nap A munkások hozzávetőle-

ges száma[22]

A kíséretet adta Transzp. indulása, nap A munkások szállítása történt,

terület

1. Vágsellye

Galánta

22. X.

22. X.

  530

740

1270

I/23 zászlóalj – Galánta

– II –

23. X. 45.

24. X. 45.

 

Benešov

2. Ógyalla

Érsekújvár

24. X.

24. X.

  690

420

1110

utász brig. Komárom

II/9 tüz. részleg Érsekújvár

25. X. 45.

25. X. 45.

 

Tábor–České Budějovice

3. Zselíz 25. X. 1300 12. gy. ezr. – Léva 26. X. 45. Brno–Olomouc–Zlín
4. Dunaszerdahely 26. X. 1350 I/23 – zász. Dunaszerdahely 27. X. 45. Tábor
5. Dunaszerdahely

Somorja

29. X.

29. X.

  400

960

1360

I/23 – zász. Dunaszerdahely

II/17 – zász. Somorja

30. X. 45.

30. X. 45.

 

Strakonice

6. Komárom 30. X. 1300 utász brig. Komárom 31. X. 45. Pardubice–Kolín–Mladá Boleslav
7. Zselíz

Léva

31. X.

31. X.

  350

500

850

12. gy. ezr. – Léva

– II –

1. XI. 45.

1. XI. 45.

 

Kladno–Plzeň

8. Komárom

Nyitra

Verebély

3. XI.

3. XI.

3. XI.

  271

250

400

921

utász brig. Komárom

7. gy ezr. – Nyitra

– II –

4. XI. 45.

4. XI. 45.

4. XI. 45.

 

Hradec Králové–Jičín

 

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. Vojenský historický archiv Praha, fond Ministerstvo národní obrany 1945, hlavní štáb, 1. oddělení, 25. doboz.

A katonai jelentés ugyancsak a politikai pártok beavatkozását emeli ki az akció során, ezért sem a járásokra szétírt 11 100, sem a kerekítve meghatározott 10 ezer főt nem tudták elszállítani. A szállítmányok a magyar munkaerővel a belső, csehek által lakott területekre érkeztek, nem a határvidékre.

 

6.

Dvůr Králové na Labem, 1945. november 9. Jegyzőkönyv öt, magukat szlováknak valló, Nyitra környéki férfi panaszának felvételéről. A kihallgatottak tiltakoznak az ellen, hogy őket mint szlovák nemzetiségűeket munkára vitték a magyarokat szállító transzportban Csehországba, kérik felmentésüket és hazaengedésüket.

 

J e g y z ő k ö n y v

felvétetett 1945. november 9-én a Dvůr Králové n/Lab. Járási Nemzeti Bizottságon az alábbi szlovák nemzetiségű személyekkel:

Ján Škreko, szül. 1911. 11. 8. Mocsonokon,

Ján Karvay, szül. 1918. 3. 1. Egerszegen,

Štefan Karvay, szül. 1908. 6. 7. Egerszegen

Pavol Karvay, szül. 1911. 2. 3. Darázsiban

Arnošt Patkolo, szül. 1926. 6. 24. Egerszegen, valamennyien Egerszegen laknak, Nyitrai járás.

 

Tárgy

jogosulatlan transzportálás Csehországba munkavégzésre, kihallgatás a panaszuk ügyében.

A nevezettek figyelmeztetve lettek, hogy igazat mondjanak, előadják:

  1. 11. 2-án 23 órakor felszólított bennünket az Egerszegi Községi Hivatal, Nyitrai járás, hogy kora reggel legyünk készen az útra, Csehországba visznek munkavégzés céljából. Magunkkal kellett vinni 8 napi élelmet.

Egerszeg községből a transzportba 20 személyt jelöltek ki, akiknek csak magyaroknak kellett volna lenniük. Hogy milyen okból soroltak bennünket, szlovákokat a transzportba, nem tudjuk. Arra gyanakszunk, hogy ez a községi komiszár, Michal Černák bosszúja, akit ugyan komiszárnak választottunk, de a magyarokhoz húz, tagja volt a Hlinka Gárdának, és a felesége magyar.

Az egész transzport kb. 2000 személyt számlált, 1945. 11. 7-én érkezett Hradec Královéba. Ott szétosztottak bennünket, és 25 fő, beleértve bennünket is, 1945. 11. 7-én este érkezett Dvůr Králové n/Lab.-ba, Formánek úr minket, 5 szlovákot kivett a transzportból, mivel ez bennünket nem érintett. Dvůr Králové n/Lab.-ban először a Neuman cég üzemi tanácsának elnöke, Pátek úr karolt fel bennünket és 1945. 11. 9-én elvitt a Járási Nemzeti Bizottságra.

Mint szlovák nemzetiségű személyek kérjük, hogy küldjenek bennünket haza. Az utat magunk, saját pénzükből fizetjük.

Az adatok valóságát saját kezű aláírásunkkal megerősítjük.

Befejezve és aláírva

 

Lejegyezte

(olvashatatlan aláírás)

(az öt kihallgatott személy aláírása)

 

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. Národní archiv Praha (NA Pa), fond Ministerstvo práce a sociální péče (MPSP), 382. doboz.

A magyar nyelvszigetet alkotó, szlovák környezetben fekvő községekből elhurcolt munkások egy része szlováknak vallva magát igyekezett kibújni a munkakötelezettség alól. A jegyzőkönyv mellett több, az üggyel kapcsolatos irat található, a cseh hivatalok leveleztek a szlovákiai partnereikkel. A szlovák hivatalok az 1930-as és 1940-es népszámlálások összeíróívei alapján próbálták megállapítani az öt személy nemzetiségét, illetve ellenőrizni, milyen nemzetiségűnek vallották akkor magukat. Az ügy hónapokig húzódott, kimenetele nem ismert, az jelentések a vizsgálatról ellentmondóak. Időrendben az utolsó levélben 1946 áprilisában a Szlovák Telepítési Hivatal még adatkiegészítést kért.

 

7.

Pardubice, 1945. november 19. A Pradubicei Járási Munkavédelmi Hivatal vezetőjének feljegyzése a Munkavédelmi és Szociális Minisztérium magas rangú hivatalnokával folytatott telefonbeszélgetéséről a járás területére érkezett magyar munkaerővel kapcsolatban.

 

Járási Munkavédelmi Hivatal Pardubice

F e l j e g y z é s

a Munkavédelmi és Szociális Minisztériummal 1945. november 19-én lefolytatott telefonbeszélgetésről.

 

  1. XI. 19-én Jakouš igazgató úr a Munkavédelmi és Szociális Minisztériumból telefonon közölte Ing. J. Hassmannal, a járási munkavédelmi hivatal ideiglenesen megbízott vezetőjével, hogy a szlovákiai munkaerővel, akiket a pardubicei munkavédelmi hivatal által felügyelt járásokba szállítottak a magyarok jelzésű transzporttal, hasonlóan kell bánni, mint a németekkel, akiket a határvidékről szállítottak hozzánk. Abban az esetben, amennyiben tévedésből előfordulnak közöttük szlovák nemzetiségűek, az esetek a minisztérium által kivizsgáltatnak és az esetlegesen itt talált szlovákok visszaküldetnek.

A munkáltatókkal, akik a magyarok szökését jelentik az említett transzportból, tudatni kell, hogy ezt jelenteniük kell az illetékes NB-állomásnak is. Ezeknek a szökevényeknek az összesített jegyzéke (a munkáltató nevével, akinél foglalkoztatva kellene lenniük, dátummal, mikor szöktek meg és az érintett szökevények pontos adataival) Levinský úrnak lesz előterjesztve a Munkavédelmi és Szociális Minisztériumban és másolatban az NB-parancsnokságnak.

Pardubice, 1945. XI. 19.

 

Minden részlegnek tudomásulvételre.

A járási munkavédelmi hivatal vezetője:

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét felirata)

Munkahivatal Pardubice

 

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt másolat. SOAZ, fond OÚOP Pardubice, 19. doboz.

A minisztérium utasítása alapján a munkára elszállított magyar férfiakkal is hasonlóan kellett bánni, mint a németekkel, akiket a határvidékről szállítottak munkára a cseh belső területekre. Ez nem sok jót jelentett az érintettek számára, figyelembe véve a németek számára kialakított munkatáborokban 1945-ben uralkodó állapotokat.

 

8.

Prága, 1945. november 19. A Munkavédelmi és Szociális Minisztérium utasítása a pardubicei munkavédelmi hivatalnak, hogy a magyar munkaerő felmentésével kapcsolatban ne vegyék figyelembe a Szlovákiából érkező különböző személyek beavatkozását, és a Szlovák Telepítési Hivatal írásos beleegyezése nélkül egyetlen magyar nemzetiségűt se mentsen föl a munkavégzés alól.

 

Másolat

Munkavédelmi és Szociális Minisztérium

jelzet. II-2129-12/11-45                                                                      Prága, 1945. november 19.

Tárgy: Magyar munkaerő cseh területeken – beavatkozás

 

Járási Munkavédelmi Hivatal

Pardubice

 

A Szlovák Telepítési Hivatal Pozsonyból értesített bennünket, hogy tudatva lett vele, miszerint különböző, magukat hivatalosnak föltüntető személyek érkeznek Szlovákiából Csehországba és Morvaországba, hogy jogosulatlanul az illetékes helyeken és a járási munkavédelmi hivataloknál beavatkozzanak a magyar nemzetiségűek érdekében, akiket a munkások mezőgazdasági munkára toborzása keretében a cseh területekre szállítottak. Ezek a beavatkozások sok esetben csupán személyes és egyéb érdekeket szolgálnak.

A Szlovák Telepítési Hivatal Pozsonyban kéri, hogy ezeket a beavatkozásokat ne vegyék figyelembe. Minden ilyen beavatkozást illetően a nevezett hivatal állást kíván foglalni.

Tekintettel erre, a Munkavédelmi és Szociális Minisztérium felszólítja az ottani hivatalt, hogy minden, a magyar munkaerő felmentésére vonatkozó kérelmet az itteni minisztériumnak terjesszen elő, és a Szlovák Telepítési Hivatal írásos beleegyezése nélkül egyetlen magyar nemzetiségűt se mentsen föl a munkavégzés alól.

A részlegeket is megfelelően informálják.

A miniszter helyett: Dr. Doubravsky s.k.

Járási Munkavédelmi Hivatal Pardubice

Minden részlegnek tudomásulvételre.

A járási munkavédelmi hivatal vezetője:

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét felirata)

Munkahivatal Pardubice

 

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt másolat. SOAZ, fond OÚOP Pardubice, 19. doboz.

A szociális minisztérium a Szlovák Telepítési Hivatallal egyeztetve figyelmeztette a járási munkavédelmi hivatalokat, hogy a Csehországba szállított magyar munkaerő felmentése tárgyában a szlovákiai hivatal fenntartja magának a jogot a döntésre minden egyes esetben.

 

9.

Gúta, 1945. november 28. Jelentés Ján Macháč pardubicei járásbeli iskolaigazgató letartóztatásáról és vizsgálati fogságba helyezéséről a gútai rendőrállomáson, rémhírterjesztés miatt. A letartóztatott kétszer is járt Gútán, és azt terjesztette az itteni lakosság körében, hogy a munkára elszállított gútai magyarok egy része a pardubicei munkatáborban van a németekkel együtt, ahol rosszul bánnak velük. Azt is kijelentette, hogy a tervezett a magyar–csehszlovák lakosságcseréből nem lesz semmi.

 

NB állomás Gúta, Komáromi járás

Szám 11/45

 

Tárgy: Macháč Ján Rosice n/Lab.-ből, hamis és rémhírterjesztés

 

J e l e n t é s  a  l e t a r t ó z t a t á s r ó l

Személyes adatok

[…]

 

Macháč Ján Rosice n/Lab.-ből, Pardubicei járás, 1945. november 10-én a gútai NHB[23] hivatalába érkezett, ahol Križko Andrej vezető jegyzővel, Máté Istvánnal, az SZLKP gútai elnökével, Németh Dániellel, Gúta község bírájával és Borka Ferenccel, a gútai HNB hivatalnokával beszélgetett, hogy csaknem minden elszállított magyar Csehországban – Pardubicén és környékén éhezik, a németekkel együtt táborokban dolgoznak és a karjukon szalagot viselnek „Nilaš” megjelöléssel, valamint, hogy verik is őket. Állítólag nem volt helyes, hogy innen, Szlovákiából a magyarok munkára mentek Csehországba, itthon is dolgozhattak volna. Az itteni lakosság körében elterjedt a hír, hogy a transzportált magyarok rokonai és a szülei adjanak be kérvényt elengedésük érdekében, mivel nem igaz, ahogyan azt hirdették, hogy Csehországba egy hónapra mennek munkára, de három hónapig maradnak, de akár három évig is; lehetséges, hogy onnan egyenesen Magyarországra kiviszik őket. Ebből az okból a csehországi munkára szállítottak rokonai körében félelem keletkezett, hogy ott rosszul bánnak velük, elkezdtek tömegesen kérvényeket beadni az elengedésük érdekében, és sűrűn érkeztek a HNB-re és az NB-állomásra Gútán, ahol kérték a kérvényekben szereplő adatok igazolását, amellyel nehezítették a hivatal rendes működését.

Macháč Ján 1945. november 27-én ismét a gútai HNB-ra érkezett, ahol a már említett Hollý Ladislavnak, a gútai vasútállomás főnökének jelenlétében azt beszélte, hogy a magyarok és a szlovákok között valami nincs rendben, nem tudnak megegyezni a magyarok kitelepítéséről Magyarországra, és az egész kitelepítési akcióból nem lesz semmi, mivel a magyarországi szlovákok aránya csak 10% a Szlovákiában élő magyarokhoz viszonyítva, és ezek a szlovákok sem akarnak kitelepülni Szlovákiába. Ilyen és ehhez hasonló híreket terjesztett az itteni lakosság körében is.

Macháč Ján ezeknek a híreknek a terjesztésével nagymértékben nyugtalanította az itteni lakosságot és lebecsülte a csehszlovák kormány tevékenységét, mivel az itteni magyarok csehországi munkára transzportálása országos akció, ő mint cseh, nemhogy támogatja az akciót, de ellenkezőleg, aláássa a felsőbb hivatalok ez irányú parancsainak és rendelkezéseinek tekintélyét.

II.

Az esetről 1945. november 27-én Križko Andrej gútai komiszártól[24] tudomást szerzett az itteni NB-állomás járőre, Klčo Rudolf őrmester és Hollý Viliam, ezután vizsgálattal megállapíttatott a tényállás, ahogyan az I. pontban foglaltatott.

A tanú Križko Andrej, a gútai HNB komiszárja 1945. november 28-án előadta, hogy 1945. november 10-én az irodájában megjelent Macháč Ján Rosice n/Lab.-ből és Máté István, Németh Dániel és Borka Ferenc a jelenlétében azt mondta, hogy csaknem minden Csehországba elszállított magyar – Pardubicén és környékén éhezik a táborokban, hogy verik is őket. 1945. november 27-én ismét az irodájába érkezett, ahol ismét beszélt arról, hogy a magyarok és a szlovákok között valami nincs rendben, nem tudnak megegyezni a magyarok kitelepítéséről Magyarországra és az egész kitelepítési akcióból nem lesz semmi, mivel a magyarországi szlovákok aránya csak 10% a Szlovákiában élő magyarokhoz viszonyítva, és ezek a szlovákok sem akarnak kitelepülni Szlovákiába. Macháč még folytatta volna tovább az ilyen és ehhez hasonló beszédet, de senki nem fordított rá figyelmet, mire elment az irodából.

Hollý Ladislav tanú, a gútai vasútállomás főnöke 1945. XI. 28-án elmondta, hogy Macháč Ján beszédére a gútai HNB-n nem fordított figyelmet, ezért nem tud tanúskodni.

Máté István, az SZLKP gútai elnöke, Németh Dániel, Gúta község bírája és Borka Ferenc, a gútai HNB hivatalnoka a tanúvallomást megtagadták, mivel mindannyian magyar nemzetiségűek és vallomásukkal károsítanák a magyarok elszállítását. A nevezettek az egész beszélgetést jól értették, mivel mindannyian ismerik a szlovák nyelvet, az SZLKP elnöke, Máté István jól ismeri a cseh nyelvet is.

Az itteni lakosság körében nem sikerült egyetlen tanút sem találni, mivel Gúta lakossága szimpatizál Macháč Jánnal, mert olyan embert látnak benne, aki részben kiáll a magyarok kérdésében és elítéli a magyarok kitelepítését, elszállítását munkára Csehországba.

Macháč Ján nincs a tanúkkal semmilyen rokoni vagy más viszonyban.

Macháč Ján tettét beszámítható állapotban meggondolatlanságból követte el.

III.

Macháč Jánt 1945. november 28-án Križko Andrej vezető jegyző és Halama Ján őrmester jelenlétében Klčo Rudolf és Hollý Viliam kihallgatta, aki beismerte, hogy a gútai HNB-n azt mondta, a Csehországba elszállított magyarok Pardubicén és környékén éheznek, hogy a magyarok és a szlovákok között valami nincs rendben, nem tudnak megegyezni a magyarok kitelepítéséről Szlovákiából Magyarországra. Macháč tagadta, hogy arról beszélt volna, hogy a magyarok, akik Csehországban vannak munkán, a karjukon szalagot viselnek „Nilaš” megjelöléssel, vagy arról, hogy ezek a magyarok Csehországból nem térnek vissza három hónapig, vagy tán három évig sem. Szintén tagadta, hogy azt a hírt terjesztette volna, hogy az elszállított magyarok rokonai és a szülei adjanak be kérvényeket az elengedésükre.

Mentségére azt mondta, amit a gútai HNB-n beszélt, nem úgy gondolta, hogy ezekkel a hírekkel felháborítja és nyugtalanítja az itteni lakosságot, és ezzel elítéli a csehszlovák kormány tevékenységét.

[…]

Gúta, 1945. november 28.

NB állomásparancsnok

(olvashatatlan aláírás)

 

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. Štátny archív Nitra, fond Krajský súd v Komárne, 1012. doboz.

A terjedelmes irathalmazból kiderül, J. Macháč gútai megjelenésének az volt az oka, hogy Pardubice közelében lakó földműves sógorának gazdaságába beosztották a pardubicei munkatáborból Madari Miklós nevű Gútáról elszállított férfit. Madarit, Macháč beszámolója alapján egy szál ingben vitték el munkára Csehországba, nem rendelkezett semmilyen téli ruhával, ezért sógora kérésére kereste föl a gútai rokonait, hogy cipőt, ruhát vigyen neki. Macháčot második útja során a gútai községházán a lakosságcsere megvalósulását kétségbe vonó kijelentései miatt tartóztatták le rémhírterjesztésért. Több mint három hétig 1945. december 21-ig volt Komáromban vizsgálati fogságban. Ügyét 1946. április 9-én tárgyalta a komáromi bíróság, és felmentette a rémhírterjesztés vádja alól. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy a tanúként kihallgatott Križko Andrej gútai jegyző és a vádlott is megváltoztassa a vallomását. Mindketten azt vallották a per során, hogy Macháč kijelentése arra az adott időszakra vonatkozott, tehát 1945 novemberében nem látta megvalósíthatónak a lakosságcserét, annak jogosságát és indokoltságát nem vonta kétségbe.

Macháč megváltoztatta a vallomását a gútai munkára hurcoltakkal kapcsolatban is, később azt állította, csupán azt mondta, lehetséges, nem kapnak elég ételt a magyarok a munkatáborban, a korábbi vallomása többi részét visszavonta. Kutatásaim alapján azonban a pardubicei tábort megjárt gútaiaktól felvett visszaemlékezések az éhezés mellett verésről és egyéb fizikai, valamint lelki terrorról is szólnak, amelyeket el kellett szenvedniük.

 

10.

Pozsony, 1945. december 11. A Belügyi Megbízott levele a Prágai Telepítési Hivatalnak, amelyben a munkára elvitt magyarok hazatéréséről számol be Izsa és Hetény községbe. Kérik a cseh hivatalt, a jövőben ne engedjen meg ilyen eseteket.

 

Belügyi Megbízott

  1. osztály

Szám: 190804-VI-I-4/45                                                   Pozsony, 1945. december 11.

Tárgy: Csehországba szállított magyarok – visszatérés

 

Telepítési Hivatal

P r á g a

 

Az itteni hivatalba jelentés érkezett az ógyallai NB-állomásról, amelyben a parancsnok jelenti, hogy Izsa községbe kb. 25 és Hetény községbe kb. 15 magyar nemzetiségű személy érkezett vissza, akik csehországi munkára voltak elszállítva.

Kérjük a telepítési hivatalt, hogy ilyen eseteket a jövőben ne engedjen meg és erről az alárendelt hivatalokat is értesítse.

 

Elöljáró VI/I szekció

(olvashatatlan aláírás)

 

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat, nyomtatott fejléces papíron. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

A levélből kitűnik, hogy a szlovák belügyi szervek nem csupán néhány hét munkára rendelték a magyarokat Csehországba, hanem bizonytalan időre és szökéseiket, visszatérésüket kifejezetten károsnak, megengedhetetlennek tartották. Az itt idézett levélre született meg Munkavédelmi és Szociális Minisztérium válaszlevele, az alábbiakban közölt 14. sz. dokumentum.

 

11.

Vysoké Mýto, 1945. december 31. A Pardubicei Járási Munkavédelmi Hivatal Vysoké Mýto-i részlegének jelentése a felettes hivatalnak a magyar munkaerőért fejenként kifizetett 200 korona utazási illeték befizetéséről.

 

Járási Munkavédelmi Hivatal Pardubice, Vysoké Mýto-i Részleg

Telefon č. 26 és 159                                                                Vysoké Mýto, 1945. december 31.

Jelzet: 2129-23/11-45 Dr.

Tárgy: Magyar munkaerők – illeték megfizetése

 

Járási Munkavédelmi Hivatal

Pardubice

 

Az Önök 2129-20/11-L jelzetű 1945. november 21-én kelt rendelete alapján elküldtem Önöknek a mai napon a 37.792 x 59 x 28 csekkszámlára a 76 Komáromból idehozott magyar munkaerőért a 15.200 K-t.

Az egész kért összeget, 18.000 K-t nem tudom elküldeni, mivel, amint már azt Önökkel közöltem, mindjárt az említett magyarok megérkezése után 10 magyart vissza kellett küldenem, mivel a hivatalos orvos által munkaképteleneknek nyilváníttattak. Két férfi mindjárt másnap elszökött a munkából, további két férfit még az első héten visszahívtak. Maradt tehát 76 férfi, akikért a kért hozzájárulást átutaltam.

Hozzáteszem, hogy a karácsonyi ünnepek előtt a beosztott magyarok közül csaknem mindannyian elhagyták a munkahelyüket.

 

A részleg vezetőjének szabadsága alatt

helyettesíti:

(olvashatatlan aláírás)

 

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt tisztázat, nyomtatott fejléces papíron. SOAZ, fond OÚOP Pardubice, 12. doboz.

Az utazási illetéket minden üzemtől, gazdától igyekeztek behajtani, akik magyarokat foglalkoztattak. Sokan azonban, hasonlóan, mint az itt idézett hivatal, megtagadták, vagy csupán részben fizették be az összeget, mivel a magyar férfiak közül sokan az első napokban, hetekben elszöktek a munkahelyükről, vagy orvosi felmentést kaptak.

 

12.

Gúta, 1946. január 8. Németh Dániel gútai komiszár levele a pardubicei munkahivatalnak, amelyben kéri 15 munkára elvitt gútai férfi hazaengedését a pardubicei munkatáborból, mivel a nevezettek nem voltak fasiszták.

 

(tízkoronás okmánybélyeg)

Pardubicei Munkahivatal

A múlt év októberében Gúta községből (Komáromi járás) 500 személyt jelöltek ki csehországi munkára. Ezen személyek közül még az alább feltüntetett személyek a pardubicei munkatáborban vannak.

Mivel ezen személyek között vannak olyanok is, akik nem voltak fasiszták, a község nevében kérem, hogy ezeket engedjék haza a családjukhoz, melyek többnyire az ő távozásuk miatt bevételi forrás nélkül maradtak, ill. megélhetésük a családfő keresetétől függött.

A személyek, akik szóba jöhetnek, a következők:

  1. Szabó Géza
  2. Szomolai Ferenc
  3. Takács Imre
  4. Szabó Károly
  5. Szabó Imre
  6. Fördős Ignác
  7. Balázs János
  8. Zuber László
  9. Molnár Géza
  10. Vajda Lajos
  11. Szabó László
  12. Szabó László
  13. Néveri Imre
  14. Molnár Gyula
  15. Árgyusi Gergely

Gúta, 1946. január 8.

a HNB komiszárja

(aláírás Németh Dániel)

(körpecsét felirata)

Helyi Nemzeti Bizottság Gúta

(alatta más írógéppel)

Láttam

Komárom, 1946. január 9.

járási komiszár

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét felirata)

Járási Komiszár Hivatala Komárom

 

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

Németh Dániel kommunista komiszár kérvényéből nem tűnik ki, miért a felsorolt 15 személyt említi. Január elején még sokkal több gútai férfi sínylődött a táborban. Feltételezhető csupán, hogy a kommunista párthoz közel álló személyekről volt szó.

Az iratkötegben minden érintett személyről külön igazolás található a politikai megbízhatóságukról, valamint a Munkavédelmi és Szociális Minisztérium 1946. január 10-én kelt levele a Járási Munkavédelmi Hivatalnak címezve Pardubicére, hogy azonnal engedjék el a 15 gútai férfit.

 

13.

Pozsony, 1946. január 9. A Szlovák Telepítési Hivatal levele a Munkavédelmi és Szociális Minisztériumnak, amelyben közli, hogy elutasította a Komáromi járásban található Lak község komiszárjának kérését a falubeli magyar férfiak munkaszolgálat alóli felmentésére.

 

Szlovák Telepítési Hivatal

52/I.-1946                                                                                           Pozsony, 1946. január 9.

Tárgy: Hradec Králové Munkavédelmi Hivatal – komiszári hivatal HNB Lak – kérvény a munkára rendelt magyar munkások elengedésére.

 

Munkavédelmi és Szociális Minisztérium

P r á g a

 

A Szlovák Telepítési Hivatal elutasította a Laki HNB, Komáromi járás, komiszári hivatalának 1945. XI. 23-án kelt 650/45 sz. kérvényét, Csiba Dávid és 9 munkára rendelt társának elengedésére, abból az okból, hogy a 27/1945 Tt. sz. köztársasági elnöki dekrétum nem ad semmilyen hatáskört a munkakötelezettség alóli kivételre.

Erről a határozatról a laki komiszár hivatala 1946. január 8-én kelt 52/I.-1946 sz. határozattal értesítve lett.

A mellékletet visszaküldöm

 

Az elnök nevében

Djuračka s.k.

 

 

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat, nyomtatott fejléces papíron. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

A Szlovák Telepítési Hivatal számos, indoklásában szinte szó szerint azonos levele található az iratok között.

 

14.

Prága, 1945. január 10. A Munkavédelmi és Szociális Minisztérium jelentése a pozsonyi Belügyi Megbízott 6. osztályának a Csehországba szállított magyar munkaerő visszatéréséről.

Exp.

Jelzet II-2129-7/1-46

Tárgy: Szlovákiából Csehországba szállított magyarok – visszatérése

a 1945. december 11-én kelt 190804-VI-I-4/45 számhoz,

 

Belügyi Megbízott, VI. osztály

P o z s o n y

 

A fent említett levélre a Munkavédelmi és Szociális Minisztérium közli, hogy Szlovákiából a cseh területekre megközelítőleg 9400 magyar személyt szállítottak, a pozsonyi Szlovák Telepítési Hivatal közreműködésével. Ezek a személyek a különböző járási munkavédelmi hivatalok körzeteiben lettek elhelyezve, egyrészt a mezőgazdaságban, egy részük az ipari üzemekben. Az elhelyezett magyar nemzetiségű személyek jegyzékeit elküldték a Szlovák Telepítési Hivatalnak Pozsonyba. A Munkavédelmi és Szociális Minisztérium kevés kivétellel, és a telepítési hivatal külön kérésére, csupán néhány személyt mentett föl a munkavégzés alól. A járási munkahivatalok jelentései alapján nagyszámú magyar nemzetiségű ideszállított személy a számára rendelt munkából önkényesen megszökött, így van ez abban az esetben is, amelyet az ógyallai NB-állomás jelentett Önöknek. Jelenleg a cseh területeken hozzávetőlegesen az ideszállított személyek harmada található, és ezek szökése is szaporodik.

A Munkavédelmi és Szociális Minisztérium hálás lenne, ha az ottani megbízott a legnagyobb szigorral lépne föl minden magyarral szemben, akik a helyüket beleegyezés és bejelentés nélkül elhagyták és rákényszerítené őket, hogy térjenek vissza a munkahelyükre. A szökevények jegyzékeit a minisztériumunktól megkapta a pozsonyi Szlovák Telepítési Hivatal, akivel az egész akció egyeztetve volt.

 

Prága, 1945. január 10.

(olvashatatlan aláírás)

 

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt fogalmazvány, több kézírásos betoldással. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

A minisztérium levele a pozsonyi Belügyi Megbízott VI. osztálya megkeresésére született (lásd feljebb a 10. sz. dokumentumot). A jelentésből kitűnik, hogy 1946. január elején a megközelítőleg 9400 Csehországba szállított magyar munkásból csupán egyharmaduk volt található a cseh országrészekben, a többiek vagy elszöktek, vagy valamilyen egészségügyi vagy politikai okból felmentést kaptak.

 

15.

Moravská Ostrava, 1946. január 23. Az Ostravai Járási Munkavédelmi Hivatal jelentése a Munkavédelmi és Szociális Minisztériumnak a magyar munkások szökéséről a munkahelyekről a járás területén, valamint a Valašské Meziříčí-i munkatáborból szervezetten végrehajtott szökéséről.

 

Járási Munkavédelmi Hivatal Moravská Ostrava

Sz.: II-5200/46-NO/Vo                                                                       Mor. Ostrava, 1946. 1. 23.

 

Munkavédelmi és Szociális Minisztérium

P r á g a

Tárgy: Beosztott munkahelyük önkényes elhagyása a magyarok részéről

Melléklet: 3.

Mellékelten előterjesztem a magyar munkaerő jegyzékét, akik az itteni hivatal által az 1945. 10. 30-án érkezett transzportból munkára lettek beosztva és elhagyták munkahelyüket, vagy elszöktek a Val. Meziříčí-i munkatáborból.

Csaknem minden jegyzékben szereplő magyar telegramot kapott, amelyben közölték vele családtagjának halálát, illetve súlyos betegségét. Fennáll a gyanú, hogy a Val. Meziříčí-i munkatáborból a szökés szervezett volt.

Az elszökött magyarok semmilyen, a táborban elhelyezett pénzt nem vettek ki, továbbá nem vonattal utaztak el Val. Meziříčíből, ezért feltételezhető, hogy a közeli erdőkbe szöktek és elmentek Szlovákiába.

 

a járási munkavédelmi hivatal

ideiglenes vezetője

(olvashatatlan aláírás)

 

A csatolt mellékletben 59 oroszkai, hontfüzesgyarmati, alsó- és felsőfegyverneki lakhelyű férfi adatai szerepelnek, közülük 22 a munkatáborból szökött el. A többieknél föltüntetve a munkáltató gazda neve és lakhelye.

 

Az irat cseh nyelvű, gépelt aláírt tisztázat, nyomtatott fejléces papíron. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

Több korabeli írásos adat is említi, hogy otthonról, Szlovákiából indultak el a rokonok, ismerősök, hogy megszervezzék, segítsék a munkatáborokba zárt, ezért nehezebben szabaduló magyar munkások szökését.

 

16.

Pardubice, 1946. február 28. A pardubicei Járási Munkavédelmi Hivatal levele a Munkavédelmi és Szociális Minisztériumnak, amelyben elküldik 8 Somorja környéki magyar család adatait, akiket munkára vittek Csehországba, de elszöktek a munkahelyükről. A minisztérium válaszában közli, hogy mivel megkötötték a csehszlovák–magyar lakosságcsere-egyezményt, a családok visszatoloncolása nem lehetséges.

 

Járási Munkavédelmi Hivatal Pardubice

jelzet 2129-28/2-L                                                                               Pardubice, 1946. 2. 28.

 

Munkavédelmi és Szociális Minisztérium

P r á g a

 

Tárgy: Magyar családok Szlovákiából – a munkarend megsértése

Az itteni 1945. 12. 10-én kelt 5771-10/12-L sz. beadványhoz

Melléklet: 2 jegyzék, egy a Szlovák Telepítési Hivatal részére

 

A Járási Munkavédelmi Hivatal Pardubice további intézkedés céljából előterjeszti a mellékelt 2 jegyzéket a magyarokról (családokról), akik az utóbbi időben elszöktek a munkából.

A nemzetbiztonság keresési intézkedése ezek után a munkaerők után eddig eredménytelen volt, ezért valószínű, hogy a magyarok hazaszöktek Szlovákiába.

 

A hivatal elöljárója

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét felirata)

Okresní úřad ochrany práce v Pardubicích

 

A melléklet nyolc Somorja környéki magyar család tagjainak, összesen 37 személynek a részletes adatait tartalmazza. A családok lakhely szerint: 1 Bacsfa, 1 Nagylég, 1 Keszölcés, 1. Csukárpaka, 1. Kislég, 1. Nagypaka és 2. Doborgaz.

 

Exp.

Jelzet II-2129-2/3-46

Tárgy: Járási Munkavédelmi Hivatal Pardubice – magyar családok Szlovákiából – a munkarend megsértése.

az 1946. február 28-án kelt 2129-28/2-L jelzethez

 

Járási Munkavédelmi Hivatal

P a r d u b i c e

 

Tekintettel a CSSZK és Magyarország között megkötött nemzetközi szerződésre a magyar és a szlovák lakosság kicseréléséről, jelenleg nem lehet ragaszkodni ahhoz, hogy a magyar családok, akik a munkarendet megsértették, visszahozassanak a helyükre.

 

Prága, 1946. március 5.

(olvashatatlan aláírás)

 

Mindkét irat cseh nyelvű, gépelt. A munkahivatal levele aláírt tisztázat, nyomtatott fejléces papíron, a minisztérium válasza aláírt másolat. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

Az 1946. február 27-én aláírt magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezmény megkötése után már a szlovák hivatalok sem szorgalmazták az elszökött magyar munkaerő visszatoloncolását Csehországba. Ebben az iratban Somorja környéki családokról van szó, akiket november végén szállítottak el Pardubicére.

 

17.

Aranyos, 1946. március 26. Németh Károly aranyosi gazda kérvénye a Mladá Boleslav-i Járási Munkavédelmi Hivatalnak, amelyben kéri, még 1945. október 29-én csehországi munkára elszállított fia hazaengedését.

 

Aranyos, 1946. III. 26.

 

Tisztelt

Járási Munkavédelmi Hivatal

Mladá Boleslav

 

Alulírott Németh Károly, aranyosi lakos, azzal az alázatos kéréssel fordulok a Járási Munkavédelmi Hivatalhoz, hogy az alább előadott okokból fiamat, Németh Ferencet, akit 1945. október 29-én négyhetes munkára behívtak, aki jelenleg a CSSZV[25] fűtőházának építésén dolgozik Všetatyban, szíveskedjenek haza elengedni.

Az alázatos kérésemet azzal indokolom, hogy mint 74 éves, teljesen munkaképtelen vagyok, nem tudom megművelni 7 kat. holdnyi földemet, amelyet teljesen a fiam művelt és így tartotta el négytagú családját.

A fiam, ahogyan az egész család, soha nem volt semmilyen politikai pártban, főleg nem a nyilaskeresztes pártban, de semmilyen más reakciós pártban sem. Ezért a fiamat tévedésből hívták be kényszermunkára. Ő és az egész család a múltban lojális volt a CSSZK-hoz és az is akar maradni.

Jelenleg, mikor a tavaszi munkák teljes lendülettel folynak, a föld munkás nélkül megműveletlen marad és az egész család éhségnek lesz kitéve.

Megismételve kérésemet, maradok teljes tisztelettel.

(kézzel aláírva) Németh Károly

 

––––––––

 

Az alulírott aranyosi Helyi Közigazgatási Bizottság elnöke igazolom a fenti adatok helyességét és a nevezett kérését jóváhagyásra ajánlom.

 

Aranyos, 1946. III. 26.

 

a HKB elnöke

(olvashatatlan aláírás)

(körpecsét felirata)

Helyi Nemzeti Bizottság Aranyos Komárom

 

Az irat szlovák nyelvű, gépelt aláírt tisztázat. NA Pa, fond MPSP, 382. doboz.

Az irat mellett még további két aranyosi lakostól származó hasonló kérvény található, mind a három munkára elhurcolt aranyosi férfi a vasút fűtőházának építésén dolgozott Všetatyban. A Munkavédelmi és Szociális Minisztériumnak az irat mellett található levele az említett munkások elengedését kérte a Mladá Boleslav-i Járási Munkavédelmi Hivataltól.

Rövid URL
ID2960
Módosítás dátuma2019. április 29.

Maléter István szabadkőműves tevékenységéről

Filep Tamás Gusztáv (A hagyomány felemelt tőre c. könyvében, Budapest, Ister, 2003, az 5. oldalon) említést tett arról, hogy alapkutatások még nem készültek Maléter Istvánról....
Bővebben

Részletek

Filep Tamás Gusztáv (A hagyomány felemelt tőre c. könyvében, Budapest, Ister, 2003, az 5. oldalon) említést tett arról, hogy alapkutatások még nem készültek Maléter Istvánról. Munkámban ezt a hiányt a szabadkőművességére vonatkozó adatokkal szeretném pótolni. Maléter a kassai Resurrexit páholyban működött, ezért foglalkozom bevezetésképpen ennek a páholynak eddig ismeretlen anyagával.

A kassai Resurrexit páholy

Resurrexit páholy érme. Réz, 35 mm. Leltári szám Procopius 4357 procopius_3. 1357_1257. A Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára

MNL OL P 1083 121. cs. LXII Resurrexit páholy Kassa

Resurrexit páholy érme. Réz, 35 mm. Leltári szám Procopius 4357 procopius_4. 1357_1262. A Magyar Nemzeti Múzeum Éremtára

Kassán már a XV. században léteztek építőpáholyok. Mesterjeleik a dómban is megtalálhatók. 1870. március 20-án alakult a Haladás páholy. A Corvin Mátyás páholy hét tagja alapította a francia Nagy Oriens védelme alatt. Közhasznú intézmények alapítását, népművelést, népoktatási köröket, felnőttoktatást, dologházat, gyermekkertet, bölcsődéket terveztek. A kolerajárás 1874-ben elkedvetlenítette őket. Feloszlott a páholy. Utána 1874-ben alakult meg a Magyar Nagy Oriens védelme alatt május 9-én az Egyetértés páholy hasonló célokkal. Páholyházukat kénytelenek voltak megszüntetni, és a tagok lakásán jöttek össze. 1884. július 26-án ez páholy is megszűnt. 1899-ben ismét páholy alakult jellemző néven: Resurrexit. Az egykori volt főmester, Dr. Benczúr Géza városi főügyész nyolc társával kezdeményezte az új, beszélő nevű páholy megalakítását, Moskovics Jakabot választották örökös főmesterükké, a páholy vezetésére, főmesteri tisztségre dr. Benczúr Gézát szavazták meg. A Forgács-palotában tartották munkájukat. Az új páholy sokrétű tevékenységet folytatott. 1901. október 26-án Kazinczy Ferenc fogságból történt kiszabadulásának századik évfordulóját ünnepelték meg. Munkások részére előadásokat tartottak. Munkáikon haladó társadalmi és szabadkőművesi kérdéseket tárgyaltak. Ezeket az eszméket igyekeztek terjeszteni is. Egyebek között a Széchényi Társaság ifjúság terjesztett folyóiratát anyagilag támogatták évente. Munkások részére tanfolyamokat tartottak. Maléter István is, mint a következőkben bemutatom, ennek a páholynak volt a tagja. Sokat buzgólkodott tanfolyamok szervezése érdekében. A közelben működő, maradi elveket terjesztő Szent Imre Kör sok tagját sikeresen elvonzottak ezek a tanfolyamok, mert Maléter István kitűnő előadókat hívott meg.

Maléter István felvétele a páholyba

Először a páholyba jelentkező iratait mutatom be a MNL kiadatlan anyagából

Maléter István felvételi kérvénye felolvastatott 1900. május 14-én a Resurrexit páholyban dr. Szörényi Tivadar és Benczur Géza helyettes főmester aláírásával. P1120394

Maléter István felvétetett P1120396

Maléter István 1900. január 8-án dr. Moskovits Rezső főmester és dr. Szörényi Tivadar titkár aláírásával igazolt felvétele a Resurrexit páholy iratai között.

Nagyon szorgalmasan látogatta a páholyt. Hamarosan titkári tisztségre választották meg.

29 dokumentumon titkárként, fokozat nélkül és csak 3 dokumentumon szerepel mint titkár 3. fokozatúként. Feltehető, hogy már magasabb fokozat nélkül is titkárrá választották. Ez szokatlan a páholyok eljárási rendszerében.

A páholynak a szabadkőműves kifejezéssel „munkának” nevezett összejövetelein a jegyzőkönyvben időnként feljegyezték a jelenlevők névsorát. Így történt az 1905. február15-én tartott első fokú munkán. Ekkor jelen volt Maléter István is.

Sszónok, a titkári teendőkkel egyelőre megbízva. A szónok tevékenysége más tisztséget jelentett a páholyban. A szónokká választása miatt valakinek el kellett látnia a titkári feladatot, ezért amíg nem találtak helyébe titkárt, ideiglenesen elvállalta el ezt a tisztet is.

Maléter István szónoki fogadalma 1903. február 28-án a Resurrexit páholyban. P1120490

„A Resurrexit páholynak 1905. november hó 17-én tartott rendes munkájából.” aláírás: Dr. Maléter István s. k. h. főm. Tehát ekkor már helyettes főmester volt.

Ebben az időben került terítékre két páholy ellentéte. Ebbe a főhatóságot, a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholyt is bevonták.

A konfliktus lényege a debreceni Haladás páholy tiltakozása egy új jelentkező felvétele ellen. A következő levél erről szól.

A debreceniek tiltakozó levelének első lapja. HU_MNL_OL_P_1083_I_0038_LXII_3926_1911_Tudos_r

A debreceniek tiltakozó levelének hátlapja

A miskolci páholy egy leendő tagja ellen a debreceni páholy tiltakozott. Ugyanis a szabadkőművességbe jelentkező Tüdős István református lelkész lánya egy debreceni katolikus iskola tanárjához ment feleségül. Állásából elbocsátották volna a vőlegényt, ha nem kap reverzálist. Kivételesen az egri érsek összeadta őket. Emiatt a debreceni páholy nem tartotta alkalmasnak az apát arra, hogy szabadkőműves legyen. Maléter a „szeretetreméltó egyéniségű” nagymester közbenjárását kérte. A nagymesterrel tudatta, hogy a miskolci páholy alapításához feltétlenül szükség van Tüdős Istvánra.

HU_MNL_OL_P_1083_I_0038_LXII_4444_1911_Resurrexit_2_v

HU_MNL_OL_P_1083_I_0038_LXII_4444_1911_Resurrexit_3_r

Főmesteri tevékenységei

Levél a nagymesternek, hogy Miskolcon páholyt akarnak alapítani. (3 oldal kézirat.) 1911. XI. 21. A páholyalapítás érdekében a fenti levélben Maléter főmesterként a Nagypáholy előtt védelmébe veszi Tüdőst.

Dr. Maléter István főmester levelének 1. oldala a nagymesterhez az eperjesi Thököly Imre kör (majd páholy) alapítása ügyében

Dr. Maléter István főmester levelének 2. oldala a nagymesterhez az eperjesi Thököly Imre kör (majd páholy) alapítása ügyében

Maléter István páholyában, a Resurrexit páholyban volt tag Gömöry János,[1] Flórián Károly[2] és Csengey Gusztáv Adolf[3]. Ők lettek az eperjesi Thököly István páholy alapító tagjai Maléter Istvánnak, a Resurrexit páholy főmesterének kezdeményezésére.

Gömöry János felvételi kérvénye felolvastatott 1901. március 15. Neve felváltva y-nal és i jellel szerepel

Gömöry János felvétetett 1901. március 30. napján, és 35 szám alatt bejegyeztetett

Gömöry János esetében adminisztratív hiba javítása vált szükségessé. Ugyanis a többi tag felvételi irataival együttesen elküldött anyagok közül Gömöry Jánosé feltehetően elkallódott. Emiatt ismételten tudatja Maléter István főmester Gömöry János felvételét. Egyúttal kér a páholya számára a megfogyatkozott szabadkőműves alkotmányokhoz pótlást.

Flórián Károly felvételi kérvénye felolvastatott 1901. február 22-én

Dr. Flórián Károly 1901. március 30. napján felvétetett és 33. szám alatt bejegyeztetett

Csengey Gusztáv Adolf felvételi kérvénye felolvastatott

Csengey Gusztáv 1901. március 30. napján felvétetett és 30. szám alatt bejegyeztetett

A Resurrexit páholy ünnepsége Kazinczy Ferencznek a börtönből való kiszabadulása alkalmából 1901. október 26-án, a napirendben Csengey Gusztáv Ódája

A magyar szabadkőművesség egyik lapja volt a Dél című kiadvány. Dr. Maléter István 1910-ben európai körútja során Türingiából, Weimarból, a szabadkőműves Goethe halottas szobájának küszöbéről meleg szeretettel írta meg karácsonyi gondolatait az újév kezdetére. Azokra gondol, akik akkor fáznak, nincs hajlékuk és kenyerük. Jézus az elnyomottakért élt. Nem élt hiába. Másoknak szívében felebaráti menhelyet épített. Ha nem lehetünk Prométheuszok, vágyaink még lehetnek. Ez a vágy lehetett a szabadkőművesség egyik kezdete. A cselekvés az összeforrasztó erő. Az írás-olvasás szabadítja fel a tömegeket. A konzervatívok a kultúra ellenségei, emberi ellentéteket akarnak szítani. A szabadkőművesség csak haladó lehet.

Szabadkőműves irodalmi tevékenysége, Dél, 1910. jan. 27.

Az ismertetett adatok kiegészítik Maléter István gazdag, sokoldalú életútját.

Irodalom

A csehszlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–1995. Főszerkesztő: Fónod Zoltán Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium, 1997, 209. p.

Filep Tamás Gusztáv: A hagyomány felemelt tőre. Budapest, Ister, 2003.

Gulyás Pál–Viczián János: Magyar írók élete és munkái 18. kötet. Budapest, 1999, 395. p.

Magyar Életrajzi Lexikon II. kötet L–Z. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1982. 131. p.

Maléter István: Az athéni demokrácia I. rész Az athéni demokrácia kialakulása. Kassa, 1913 (1914), 3–4. p.

Szalatnai Rezső: Maléter István 1870–1933. Magyar Figyelő, 1934, 1–2. sz. 3–6. p.

Turczel Lajos: Emlékezés Maléter Istvánra, az 1956-os mártír, Maléter Pál édesapjára. Arcképek és emlékezések. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium, 1997, 6–16. p.

Zsedényi Béla: Maléter István dr. emlékezete. Miskolc, ifj. Ludvig István könyvnyomdája, 1934, 9. p.

Rövid URL
ID2933
Módosítás dátuma2019. április 29.

Médiakritikai hőbörgés, avagy digitális belháború…?

Értetlenül jogos a kérdés: miért háború? És miért kritikai, ha épp arról van szó, hogy egy új mediális réteg, egy elektronikus folyóirat teszi lehetővé észrevételek...
Bővebben

Részletek

Értetlenül jogos a kérdés: miért háború? És miért kritikai, ha épp arról van szó, hogy egy új mediális réteg, egy elektronikus folyóirat teszi lehetővé észrevételek közlését, olvasók elérését, a szólás szabadságát, a megértés és félreértés szabad esélyeit…,

Tegyük fel, képes az új média legtöbb rendszere új társadalmi és kulturális jelenségként, „önszervező” hálózatokban konstruálódni. Egyáltalán, képes-e erre új információ-hordozóként maga-magától, az embertől függetlenül, a manipuláló, az elszenvedő, a felhasználó-kihasználó és önkreatívan önmagát kereső személyiségtől idegen „formaként” valamiféle felvillanyozott hatékonyságú társadalmi-kulturális szervezőerő, rendező tevékenység lenni? Ha pedig igen, miért kelt reményeket és miért támaszt félelmeket? S ha mindezek talán jellemzik is a mediátorokat és médiumokat, miért acsarkodunk ellene (látszólag joggal), ha végtére is mi magunk vagyunk, akik fenntartják, éltetik, nevet adunk neki vagy jóváhagyjuk, s ha önként szolgáltatódunk ki neki, minden tudatos vagy vételen akaratunk révén?

A válaszokat keresve messzebbről indulnék, talán az „új média” sejtetett „új” fogalmától. Ugye, nem kellene itt arra kitérnem, mi új van abban, hogy az emberek közölnek, közléseket fogadnak, hatásokat élveznek vagy elszenvednek, értelmezésekre kényszerülnek vagy pragmatikusan kihasználják ezeket…? Hiszen, mióta is emberi érintkezés egyáltalán lehetséges volt, annak legkülönbözőbb formáiban zajlott az interperszonális kommunikáció: falevelekből-liánokból függesztett kipu-írástól a hajókürtökig, papiruszra vagy agyagtáblába vésve, lúdtollal, ecsettel, irónnal, szórófejjel falra firkálva, telefonon vagy sms-ben, faxon vagy Holdra küldött üzenet formájában megannyi kor és kultúra, nép és közlésmód találkozott-érintkezett egymással, s olykor a szimbolikus közlésmódok akár földrészek között is át-meg-átjártak egymáshoz. Az örök beszéd, a folytonos írás, a jelhagyás és értesítés módjai ugyan korszakosan változtak. De megújulásuk mindig csak egy időben korábbi, vagy térben másutt szokásos módtól tért el, a közléstartalom pedig mint folyamatos „célzott beszélgetés” megtestesítője mindig is alapjelensége volt az emberi jeladásnak. Közlünk, mert vagyunk. Kérdezünk, mert érteni vágyunk, s befektetjük aprócska hitünk abba a közlésburokba, ahonnan értő vagy hívó, értelmező vagy csábító, vészjelző vagy örömteli információ érkezhet.

Ennyire messze mehetünk ugyan a kommunikatív világtörténetben, de nem ragadhatunk meg ott…! Ami „új média” néven fut, bizonnyal nem a galambpostáról szól érdemben, nem is a vízjelek olvasásáról vagy a széljárás-naplókról értesít, hanem leginkább a közlésmódok egy új generációjáról, a tájékozódás és tájékoztatás mindeddig sosem létezett általános érvényéről, ennek termeléséről, eluralkodásáról és fogyasztói árucikké válásáról. Belátom ugyanakkor, hogy már a megfogalmazás, az „új média” fordulat is azok felől érkezik, akik ismerték, használták, vagy akár csak ráláttak a „régi média” vagy mediálási formák sajátlagosságára – hiszen mihez képest új az „új”? Az isteni kinyilatkoztatás keresztény-zsidó kultúrába fonódott olvasatához képest? Az egyiptomi vagy azték, torinói vagy prágai csillagászati ismeretekhez, filozófia előtti filozófiák értelmezéséhez képest? S tekintettel arra, hogy mondjuk a Niger folyó torkolatvidékén élő dogon törzsi csoport mitikus világképe talán épp oly régi lehet, mint a messzi múltba vetített 12.000 éves szupernova-kitörésről formált csillagászati vízió, még azt is mondhatnánk, hogy sem térbeli, sem időbeli korlátok nemigen szabhatók a médiák közvetítette világban. Olyan közelítő-szűkítő gesztusokat persze tehetünk, hogy megkülönböztetünk ikonikus vagy gesztikuláris közlésmódokat, írott vagy képi kultúrákat, s azután ezek megfejtésére vállalkozunk… Vagy elkülönítünk írásnélküli kultúrákat (ahol például a testbeszéd, a gesztusok, a kézjelek és mozdulatok jóval súlyosabb tartalmak és finomabb árnyalatok kifejezésére is alkalmasak) és írásosakat (amelyekkel viszont az lehet bajunk, hogy a világ ma élő kultúráinak java része nem írásra épül…, de amelyik mégis, annál is fennáll az olvasás mikéntjének kérdése, hisz nemcsak az orosz vagy magyar, hanem a brit átlagpolgárok 40–60 százaléka is írástudatlan volt még a 19–20. század fordulóján). Csakhogy ezekkel éppen a bábeli nyelvzavarok mentén nehézkesen boldogulunk mint látszólag „könnyen kezelhető” kategóriákkal. Akkor hát hol a határ a régi és az új, az elavult de ősi, a megújult de technikai újszerűségében modernebb analfabetizmust eredményező médiahasználat között? Mai felmérések, saját és korosztályi oktatási gyakorlat tapasztalatai, de meg pedagógiai szakmai közlések nyomán is egyre nyilvánvalóbb, hogy a számítógépek-képernyők, digitális kütyük mögé szorult nemzedékek (a screen-agerek, az Y, Z vagy Alfa generáció) egyedei között sokkal jobban elharapódzik például a beszédképtelenség, a témátlanság, a kifejezések árnyalatlansága, a tónusok váltásával megszólalni képtelenség, a nyelvi alkotókészség hiánya és a funkcionális írásképtelenség is, mely a nyelvi jelek, közléskódok minimális ismeretét sem várja el a felnőtt emberek kommunikáló többségétől, avagy csupán a „digitális analfabéták” nemzedékeihez viszonyítva is. Lehet, a határ ezek szerint nem is a kép vagy a betű, a képformálás és képi ábécé megléte/hiánya, hanem inkább a reflektív oldal, a fölhasználók, értők, közreműködők köre. Vagyis a kommunikativitás az alapkérdés, s ennyiben lehet, nem is új a mobiltelefonnal rögzített videófelvétel, az érintőképernyős múzeumi séta, a videoegyetem vagy a kortárs képzelet múzeuma a belsővé vált külsődleges határ…

Nem férne el itt semmiféle vázlatos kommunikáció-elméleti vagy -történeti vázlat, miként a közlésformák és a mediatizált jelek teoretikus tapasztalatainak összefoglaló bemutatása sem. Időben-betűben annyi fér el talán, hogy futó pillantást vessünk a médiahatalom valóságára, vagyis arra az eszköztárra, amelynek kényszerrel, sodródóan, vagy épp boldogan aláveti magát az ember, amint e sokrétű média bűvkörébe kerül. Indító hipotézisem ezért a következő: média hatalmánál csak a hatalom médiája tartósabb, és a mindenkori hatalom által mediatizált életvilágok a folytonos elszenvedői mindannak, ami hatás éri őket. Változnak hatalmi körök, módosulnak hatalmi érdekek, lecserélődnek hatalmas személyek, felnőnek apró cézárok… – valamilyen média valamiképp mégis mindig a kezükben marad, mely alkalmas (lehet, szokott lenni) a társadalmi alávetettség érdemi kezelésére. Ostromolhatnak tüntetők rádiót és televíziót, blogozhatnak kényük-kedvükre, megoszthatnak egyre képesebb és intenzívebb hírtömeget, nyomtathatnak szamizdatot vagy indíthatnak alternatív honlapot, mesélhetnek kocsmapultnál vagy kinyilatkoztathatnak pápai pulpitusról… – a média örök befolyás-ereje mindétig Velünk marad. De hát miért, meddig, hogyan? S ha részint tőlünk, a média hatását elszenvedőktől is függ mindez, miért vetjük alá magunkat (immáron perverz örömmel is) a mediatizáció csoportidegen és személyiség-korlátozó összhatásának…? Ki ez a hatalom és miért „szeretjük” őt ilyen elfogultan…? Lehet, már ez is a média hatása? Vagy csak mindenki olyan médiát érdemel, mellyel kitartóan fejbe verheti önmagát?

Egy válaszkísérletért megint csak látszólag messzebbre kanyarodnék vissza, kerülvén azt a tudományos közhelyet, hogy a média új, sőt legújabb hatalmi ággá, vagy mindegyik másik fölé emelkedő meta-alakzattá lett… Hiszen például a római császárok korának vagy a náci katonai felvonulásoknak időszakos „cirkuszai” éppúgy látványos képi és mentális üzenetek voltak, miként a szeptember 11-i támadás felvételei egyenes közvetítésben. Kik üzentek, kiknek, mit és miért…? S kik értették meg, kik „olvasták” tovább, kik értelmezték másképpen a közléseket? Seregnyi erről a szakirodalom, nehéz lenne méltó hivatkozási alapot választani anélkül, hogy szinte belekapaszkodnék egyetlen vagy néhány meghatározó szerző munkásságába vagy fő közlésébe. Ezért, vállalva itt a „szűk szakirodalmi keresztmetszet” vádját, hisz erre mindenképp rákényszerülök, csupán egy rövid futamban említeném a mediatizálódási korszak néhány állomását és eszközét. „Az információs bomba” című könyvében (1998, magyarul 2002) ezt az egész folyamatot Paul Virilio francia filozófus, médiakutató, tudás-archeológus látványosan és hosszasan elemzi, így pusztán fölidézném tőle azt, hogy a huszadik század a technika századaként a tudomány százada és a csalatkozás százada is lett, midőn kiderült: az emberért való és ember által remélt tudás elsődlegesen maga az Ember, az Emberiség ellen fordítható, mivel minden technológiai és informatikai eszköz elkezd önérvényesítő folyamatba került mikro-univerzum lenni, és a korábbiakkal ellentétben a cél immár nem az ember szolgálata lesz, hanem az önjáró gépezetektől elszenvedett csapások kivédésének technikai rutinja. A hatékonyság-orientált háború, a teljesítmény-mércével mért emberi tudás, a sebességgel mért technológiai haladás mint cél visszafordíthatatlan eredményekhez vezetett, klónozott lelkek, génmanipulált lények, környezetpusztító humanoidok veszik birtokukba a világot, s végképp odalett immár a humanitárius célok, a tudás, a tájékozottság áhításának bölcseleti programja vagy évezredes morális feladattudata (Virilio 2002, 7-13.p.).

Ebből a képtelenül, mégis szívszorongatóan elvadult pragmatikusságból csupán néhány jelenséget hadd emeljek ki történeti összefüggéseik alapján, pusztán azért, hogy a folyamatot jellemezzem. Ugye, a fába-kőbe vésés évezredeit követően az írott sajtó, a könyvek, folyóiratok, nyomatok félezer éves históriája teljesítményben és széles körű hatékonyságban sokszorosan meghaladta a tájékoztatás és tájékozódás azt megelőző évezredeit. A telekommunikáció eszközei (mint a telefon vagy a televízió) már nem elégedtek meg a puszta hírharsogás vagy szórakoztatás korábban kimódolt közlési eszközeivel (mint a rádió vagy a mozi), hanem egyrészt elbódítottak a tájékozottság, információs ellátottság kiváltságossági érzetének mind jobban tömegesedő, demokratizáló hatásával („a televízió” orientál, képbe hoz, eligazít, életkeretet és életmódot ad, szabályozza a tudható dolgok tudásának színeit és mennyiségeit, de ezzel el is altat vagy túl is táplál…), a telefon pedig az elérhetőség és a látszólag közvetlen kapcsolatok megtartásának, építésének eszközévé sokszorozódott, ma már a legális személykövetés és illegális megfigyelés egyik tárgyi tartozéka is. Sőt, magában a csoportszintű közlési és megerősítési rendszerben jelentést is váltott, hisz a mobiltelefon ma már azt jelenti: vagyok, fontos vagyok, bárki elérhet, vagy legalább azok, akik nekem fontosak, de egyúttal én is Vagyok Valaki, szemben a nem fontosakkal, az elérhetetlenekkel, az érdektelenekkel! S ettől azután immár egy városi utcán azok lesznek többségben, akik virág vagy könyv, papírhajó vagy mentalevél kézben tartása helyett is a „mobiljukat” szorongatják, fixált időközökben rápillantva, jött-e bármi jel a belvilágból, melynek talán éppen attól lesznek marginalizált egyedei, hogy semmi másféle kommunikációban nem vesznek részt, csak lesik az esit, vagy közönyös lehangoltsággal konstatálják, hogy az elmúlt fél percben sem kereste őket senki, pedig ím, itt az eszköz, mely erre lehetőség volna…!

Mindezek, vagyis a közléskiváltságokban nem részesek helyzete, meg a kizárkózóan bezárkózó jelbirtoklás kiváltságosai mintegy közösen, a lehetőséggel és a lehetetlenséggel együtt is példát erősítenek meg, normát szabnak a közléspiac szereplőiként, kofáiként vagy kuncsaftjaiként: függéssé teszik a közlés szabadságát, igénnyé a kommunikáció bármily formális módjait, méltóságossá a birtokolható „tudást”, „megkaphatóságot”, „fontosságot”. Az infokommunikációs eszköz, a számítógép, (mely mint tudjuk korántsem tisztán a békés játszadozás eszközeként indult hódító útjára), ma már százmilliókat tesz képernyő-függővé, apa helyett apa, szerető helyett társ, társaság helyett virtuális közösség lévén. A „valahová tartozás” élménye társul az internethez, a „valaki vagyok” testesül meg az IWIW lapjain, a Twitter már világnagy amerikai elnöki postakürtként fungál… Mindezek persze okok és következmények, folyamatok fázisai is, de egyúttal magyarázatok és önkreatív hatások együttesei épp annyira. Az internetes közösségekhez tartozás például a magány oldásának kiváló módja, de a képernyő előtti egyedüllét és szingli életmód sokkal drámaibb változást okoz az emberek életében, önként vállalt magányszigeti lakos-mivoltában, mint ez idáig a száműzetéses ítéletek legdurvábban kiszabott büntetésformái. Az Internet révén a közlési távolság és főleg az elérési idő elképesztően minimálisra csökken, de az érintkezési és felhasználói felületeken a társas együttlét helyetti kvázi-távolság viszont ezzel arányosan elmondhatatlan mértékben megnövekszik! Folyamatosan közlök ugyan, de egyre kevésbé van MIT közölnöm, s mert partnereim is ezzel küzdenek, egyre érdektelenebbül távolra kerülünk magától a közlés értelmétől és eredeti szándékoltságától is.

Virilióhoz visszakanyarodva, aki azt állítja, hogy az információ mint bomba az emberiség szinte kiszámítható pusztulásának előre kalkulálható elemévé lett, ezzel ugyanakkor nemcsak arra figyelmeztet, hogy mindez a büszkén-öntudatosan sokra értékelt és nagyszerűségében önhitté vált „információs társadalom” ideáját, állapotát idézte elő, hanem arra is, hogy ez az „info-bombagyártás” csak az emberi társadalmak további szegmentálódását segíti elő, mivel az információ-tömeggel, a mennyiség elburjánzó voltával a java többség nem képes mit kezdeni, nem tudja azt feldolgozni, s nem is lehet képes ekkora info-tömkeleget értelmezni. Röviden: korszakos „haszonélvezőből” kollektív károsult lesz, kiváltságos felvilágosultból univerzális roncs, sikerképes tájékozottból áldozat. S ami ezt még izgalmasabbá is teszi, mintha egy paranoiás összeesküvés-elméletet fedeznénk fel emögött, vagy mintha az időt és teret összesűrítő uralmat immár kézben tartani képtelen emberiség végjátékát neveznénk meg a belátható hatások jövőjében. Még az is szinte programozottá lesz, hogy úgymond az érintett emberiséget szinte előre értesítették áldozattá válásának esélyeiről, az információs bomba hatásáról! Szólnak jó előre, hogy információs bombázás várható, de nincs fedezékünk a védekezésre…, sőt, ha lenne is, nem hinnénk el, hogy épp minket ér majd el a végítélet jele…

Virilio, aki korábbi könyveiben a háborúzás múltját a bunkerek, bástyák, lövészárkok archeológiájával írta le, a „Tiszta háború” című kötetében (1993) redukálja közlését a sebesség természetrajzának (a dromológia tudományának) történeti felmutatására, de már akkor is olyan végjátékról ír, amelyben a gépesített világ egyedi embere immár nem képes az informatikai sebességgel jövő veszélyek elhárítására, csak a beteljesülő pusztulás élményszerű átélésére. Megrendelt, megfizetett és garantáltan szállított, önként fogadott végítélet… Ennek még durvább példáját adja következő művében (Háború és televízió, magyarul 2002), melyet az Öböl-háború másnapján kezdett írni (még mindig az antiglobalista tüntetések és a 9/11. napja előtti időben!), kifejtvén azt, miképpen vádolható a CNN hírtelevízió a legdurvább üzleti trükkel, nevezetesen hogy a háború egyenes közvetítésére világszínvonalú előszerződéseket köt a világ tévétársaságaival, majd jelt ad a bombázógépek indulására. Vagyis, értsük a szót: a virtuális valóság nem hírközlési közvetlenséggel jelenik meg, hanem maga a hírközlés lesz a valóság, a háború mintegy csak eszköze, hordozóanyaga vagy tárgya a valóságot átírni tudó, átalakító és teremtő mediatizációnak. S ezt nemhogy már képtelenek vagyunk felügyelni, megakadályozni, vagy ellene tiltakozni indulni, de egyenesen fogyasztóként, megrendelőként, előfizetőként viselkedünk, növeljük a szenzációs nézettségi mutatókat, gazdagítjuk a világuralmi apparátusokat, s talán még élvezzük is, hogy nem ránk hull a bomba, hogy pusztul az ellenség, s hogy látjuk, „milyen ügyesek a fiaink a bevetéseken…!”, s végül is milyen jó, hogy nem mi okozzuk (csupán „fogyasztjuk”, s ezzel indirekten rendeljük meg) az egész cécót…

Meglehet, egykönnyen megvádolható volnék talán azzal, hogy valamely utópia áldozataként, vagy egy apokaliptikus fantaszta életművének fölidézésével itt magam is szinte átalakítom a médiáról való tudás, a média és az információ iránt érzett bizalom, ezek eszközjellegéről kialakult szokványos kép egész értelmezési tartományát… Pedig hát nem vagyok „Virilio-hívő”, csak olvasom, átélem, megfontolom, magamra vonatkoztatom a médiáról szóló okfejtését, bizonyító anyagát, vádiratát…! Továbbá, ha van megfontolni való abban, amit ír, azt első körben a kétely, a félsz, a megfontolás, mérlegelés, összehasonlítás, párhuzamok és átértelmezések menedék-formáló gesztusával veszem körül… – mégis, mit tehetnék én ez ellen…? Mennyire érvényes ez rám is? Ha csak egyáltalán odafigyelek, észlelek, akkor máris mintegy fizető médiafogyasztó vagyok, az univerzális manipuláció új korszakának kárvallottja, szponzora, sőt önkéntes áldozata is? Vagy hát én talán mégsem, mert legalább kritikával fogadom ezt a hadászati „valóság-show”-t, de mindenki más már igen? Ezen aztán elmerengek, egészen addig, amíg kezembe nem akad a polcomról Császi Lajos Tévéerőszak és morális pánik című opusza…, aki bizony hasonló „távolsági vírusokról” és mentális megbetegedésről ad hírt a világ más tájait érintve is… Vagy például Bugovics Zoltán „A média(torz)szülött. Médiakritikai megközelítés” című munkája, mely elméleti hátországát máshonnan veszi, de hasonló áthatásokról kínál empirikus ismeretanyagot úgy, hogy az új korszak közlésnyelvében nem különíti el sebészi precizitással a hírt és a hozzá kapcsolódó rokon műfajokat, s nem akar arról meggyőzni, hogy kellő óvatossággal kitapogathatjuk a manipuláló hatást, vagy kivédhetjük, hogy beetessenek…, hanem egészen egyszerűen nem hisz a hírek pozitív vagy negatív töltetében, tájékoztatási hasznosságot elemez csupán, de a médiát mint „a nyilvánosság legmeghatározóbb forrását” tekinti, s könyvét „tudományos alapon megírt figyelemfelhívó célzatú írásnak szánja”, melynek részleteiben „a média eddiginél szabadabb (titokfeltárási, hírszerzési) tevékenységét és erőteljesebb kritikai funkcióját hiányolja” a hatalommal szemben.

Na igen, a hatalom…, a manipuláció, vagy csak röviden a franciák által oly bevett szólásként használt „manip”… Ki, merről, meddig, miért s hogyan manipulált? „Valaki figyel!” – szólt a szlogen a rendszerváltási magyar politikai korhangulatban… Valaki (ki ez a valaki, kik a valakik, akik figyelnek, mit és honnan lesnek!?) még mindig azt hiszi, hogy érdekes lehetek, érdemes vagyok a figyelemre, felhasználható vagyok a magam milliomod érdekességével, s bárhol és bármire érdemesnek tartanak? Érdemes, tényleg érdekes letölthetőnek vagy kereshetőnek beállítani az elektronikus levelezésemet? Érdemes létrehozni a magamutat(koz)ások portálját, hogy ott kérés nélkül is mindenki elmondja magáról, hol született, mit és kit kedvel, hogyan néz ki buli vagy nyaralás közben, s hány másik emberrel tart kapcsolati közösséget? Érdemes tehát érdemes „információnak” tartani valakit, mindenkit, aki bárkivel és bármiről és bármit kommunikál? Ez lett hát a hírek, álhírek, közlések és álközlések totális demokratizálásából? Ez lett a mediálásból, s ennek vagyunk mi fenntartói, gazdagítói, esetleg közvetlen vagy vétlen manipulátorai is? Alapszinten persze fenntartói vagyunk, jóváhagyói, közléshordozói vagy fogadói, akik értelmet adnak a mediálásnak, akik magunk is médiumokká leszünk, akár észrevételezzük manipulált-manipuláló szerepünket, akár nem?

A kérdésfelvetésre némiképpen válaszolva már Bugovics Zoltán is arra kérdez rá: vajon érzékenyek vagyunk-e „a média tudományosan megalapozott kritikai megközelítésére”, „az újságíró-társadalom passzív szerepjátékára”, s a kommunikáció egész folyamatát meghatározó érdekszférák irányító hatására? „A tudásalapú, információs társadalomban – írja – elvárható volna egy azonos érték- és normarendszerrel felruházott, kritikai média kialakulása. Megállapításaim, sajnos, ezzel ellentétes tendencia erősödését bizonyítják. A tabloitizmusét, amely a felületességfókuszált szemléletével a gazdasági-hatalmi érdekszférák igényeit kiszolgálva kulturális kondicionálást hajt végre, amely a közönséget – tudta nélkül – fogyasztásra, divatfókuszált viselkedésre ösztönzi, s ezt tekinti az emberi siker zálogának”… – írja ugyanott, s a kötet első tizenöt-húsz oldalán még vagy háromszor visszatér oda, hogy rohanó, szakszerűtlen, pongyola a hírforgalmazó újságírói munka, érdekszférák nyomják el ördögi technológiával, manipulálva hírtermelőt és hírfogyasztót egyaránt, anélkül, hogy a közönség tudna, akarna, próbálna ennek ellenállni; befelé fordul a bűnbakká vált tájékoztató és a felületességet nagykanállal fogyasztó hozzáférő-szféra egyaránt, szellemi egysíkúság és katonai hierarchizáltság jellemzi a korlátozó konformitásba belemerevedett szereplőket. Mosóporevők és intelligens öblítőszerivók világáról szól tehát a kötet… – fájdalom, de megítélésem szerint kevesebb szenzációképességgel, mint amennyit jogszabály-göngyölgetők vagy sávszélesség-vagdicsolók ugyanebbe a témába invesztált kevesebb energiával is meg tudnak haladni.

Mondhatnám ugyanakkor: mit nekünk egy győri kutató helyi tapasztalata, szubjektív olvasata az új médiakorszak fenoménjeiről… – de nem kell túl messzire nyúlni a könyvespolcon, hogy Jürgen Habermas nyilvánosságtörténeti főművében, Pratkanis és Aronson rábeszélőgépében, Philippe Breton és Dan Sperber információs víruselméletében vagy Pierre Bourdieu televíziós manipulációról szóló tévé-előadásainak (!) sajátos vonásaiban találjunk további igazoló anyagot. (Források a bibliográfiában).

Amiről itt tehát beszélek, az az üzenetátadás lehetőségét tágabb horizonton ábrázoló, például időbeli, valamint közös hiedelmek útján történő megosztásról árulkodik. E rendszerben ugyanúgy, mint a mobiltelefon vagy az internetes kommunikáció esetében, valamely közösség és a szimbolikus együttműködés szférája áll a középpontban.[1] James W. Carey, aki alapkönyvében a média és a társadalom viszonyában a kommunikációt mint kulturális mediatizációt mutatja be, valójában egy morális-kulturális normatíván belüli kommunikációs helyzetet jelöl meg olyan rítusként, amely igencsak emlékeztet a média-elvek által működtetett makett keletkezéséhez.[2] Majdnem kézenfekvő e kérdésben például a televíziós valóságshow-k rituális mindennapiságot megmutató felfogására gondolni, amelyekben a néző számára leírhatóvá válnak, feltérképeződnek a kulturális, illetve a közösségi valóságok.[3] Ez az értelemadó gesztus, amellyel a néző napra nap figyelemmel követi, s ezáltal megigézetten részt vesz a valóságot formáló tevékenységekben, már több, mint puszta retorikai állásfoglalás. Persze minden résztvevő alany csupán olyan állítmányként, formáló tekintetként fogható föl, ami távol marad, szinte érintetlenséget sugallóan közömbössé lesz attól a kommunikációs architektúrától, amely a többszereplős társadalmi drámák kódrendszerébe van beépítve. A néző mindennapos cinkossága a szereplőkkel, a kukucskáló ablakon át figyelemmel követett folyamat, a „voyeurség” intim élménye és élvezete ténylegesen úgy hat, mint kreatív folyamat, mint teremtő és egyidejűleg teremtett valóság, amelyben a néző nem pusztán kívülálló idegen, hanem maga a kreátor. A közönség mint távoli közösség folyamatos beszédtémák, sajtójelentések, pletykák révén válik mintegy beleszólóvá, demokratikus szavazóvá, jeladóvá és jelfogyasztóvá, sőt jóváhagyó gépezetté is, minthogy ezáltal befolyásolni képes a valóság történéseit. Épp azét a valóságét, melyet már legszűkebb életvilágában, szabadidős tevékenységében, fogyasztói magatartásában sem képes kontroll alatt tartani. Önmagát mint narrátort, mint a lehetséges folyamatok interpretátorát tételezni olyan virtuális siker, melyhez nem is kell a társadalmi kommunikáció lépcsőfokait végigjárni, nem kell a közéleti intézményteremtés polgári-politikai tapasztalatát megszerezni, s nem kell a társadalmi befolyásolás iskoláit sem végigjárni, szinte azon mód kielégül a távvezérlés, a befolyás, a jelentőség igénye. Ha nem rögtön, akkor várhatóan másnap, ha nem most, akkor két hét múlva, de mindenki megkapja a magáét, mindenki sms-ét fölolvassák majd a betelefonálós vagy magazin-műsorokban, mindenki kedvenc slágerét lejátsszák majd a mindenható lemezlovasok, legapróbb „szmájliját” is jóváhagyják mások vagy sokak…

A média-élmény, a totális mediatizáció mint az identitásnak rituális szereplehetőséget biztosító feltétel tehát éppen abba a mediatizált eseménymenetbe illeszkedik, amelynek a fogyasztó egyszersmind formálója is. A politikai rituáléknak ez az új korszaka már messze távol van a fölvonulások, népünnepélyek, demonstrációs közép- vagy újkori korszakaitól, s térben-időben messze a társadalmi érdekű üzeneteket hordozó közösségi eseménymenetektől. A magányban szakralizált médiahatás oly módon profán térbe vonja a rítusok tartalmait (erről Papp Richárd kiváló írásai tanúskodnak zsidó és ortodox szerb kisebbségi miliőkben végzett kutatásaiból), hogy ezek a maguk politikai jelentésességét a társadalmi környezetben mintegy rekreálják, közösségi tudat mélyére rögzülő normákká változtatják. A James W. Carey (s párhuzamosan a szimbolikus antropológusok, Clifford Geertz vagy Victor Witter Turner) által egyfelől társadalmi drámának, másfelől kollektív gyakorlatnak tekintett társadalmi és nyilvános érintkezések olyan szertartásos információ-elosztási rituálékká válnak, amilyeneket példaképpen az ókori drámai előadások vagy kínai színpadi táncok, balinéz udvari táncdrámák szakrális terében zajló közlendők játszói/értői körében is meg lehet találni. A hagyományok, melyek egy-egy társas-társadalmi közösség számára megvilágosító, tartósító erővel bírnak, normatív töltetükkel a közösségeik ideáit hordozzák, az összetartozást erősítik, egyetlen színtérbe vonják be a tetszőleges /képzetes/ tömeget. Az egyetlen valódi momentum, amelynek korunk közléskultúrájában a korábbi, Bahtyin vagy Durkheim által is leírt ritualizációs folyamatoktól eltérően talán más a súlya és jelentése: a pontosság és a tárgyszerűség arculatába öltöztetett hitelesség és hűség ez. Ezek léte és formálódása, változása és súlyozottsága minden közösségben más és más, eltérő tényekre-ismeretekre épül, s ezek felől teszi elfogadhatóvá a világkép egyéb elemeit, a társas cselekvéseket vagy dramatikai fordulatokat. Korunk közléskultúrájában ezt a hagyományosabb szakrifikáló szerepet a képi eszközök és a vizuális közlésmódok mediatizációs folyamata helyettesíti, vagyis inkább uralja (bővebben erről lásd Rivière 1988; Abélès 2005). Míg a korábbi, írásbeliség előtti európai kultúrában a szónak, a metakommunikatív jeleknek végtelenül komplex valósága, rétegzettsége adta meg rangját, hihetőségét, elfogadottságát, ezt ma már a képszerű közlés virtuális hitelessége szolgáltatja. A könnyedén fölismerhető, minimális kódrendszerre épülő, a zsánerképszerűen azonosítható beállítás nemcsak a képi üzenetekre lesz érvényes, hanem a társadalmi helyzetábrázolás, a béke vagy konfliktus, igazság vagy hamisság meghatározására alkalmas közlésekre is. Ahol pedig keveredik a képzelhető a ténylegessel, a valóságos a valódinak tűnővel, ott már az ember egyedi állapota és többiekhez való viszonya is ezáltal határozódik meg. (Lásd a médiavilág korszakos sikerét a valóság-show-k eluralkodása formájában, a kortárs celebek életútját, pályáját mintegy illusztrációként, részletek Povedák István korszakos munkájában). Normateremtő hatásúvá lesz tehát, ami korábban normakifejező szimbólum volt…, a sztori maga a lényeg, a szereplők maguk a közöttünk élő hétköznapi istenek. Érdekes és pontos leírását adja ennek mint jelenség-együttesnek, folyamatnak a titokzatos körülmények között elhunyt slágerkirály temetéséről szóló kritikai áttekintésében Felföldi Barnabás, továbbá magának a ritualizációs folyamatnak tágabb dimenzióit elemezve Császi Lajos, midőn a test-képzetek és a társadalmi szentségesülés összehasonlító kritikai dimenzióit taglalja.[4] Az ekképpen kapott sztori, és nem túlzás itt „tények” helyett társadalmi sztoriról beszélni, már szellemi-kulturális kapaszkodókat, rituális „mankókat” is használ, éppen azért, mert a hatást kívánja érvényre juttatni a normatívvá váló rendszer mélyén. A tömegkommunikációs aktussá tett, politikai diskurzusba emelt kultikus hatások a média stilizáló, leegyszerűsítő, szimplifikáló vagy dekomponáló rítusokká válnak.[5] Ennek részletei Boglár Lajos vallásantropológiai bevezetésében is fölsejlenek, továbbá a francia funkcionalista iskola kommunikáció-felfogásában is megtalálhatók Durkheim, Lévi-Strauss vagy mások munkái révén, akikre azután Pierre Bourdieu, Paul Virilio, Lucien Sfez hagyatkoztak, amikor a rítusok mindennapiságát mint kommunikációs aktust és szertartási folyamatot mutatták be. Az antropológiai, továbbá az ezt a felfogásmódot követő kommunikációelméleti pillantás (Sfez, Baudrillard, Maffesoli, Kunt Ernő, stb.) szimbólumoknak nem a hagyományos értelemben vett társas, interperszonális érintkezés jelrendszerét nevezi, hanem az interakciót már sajátlagos kommunikatív szintnek tartja, melynek egyes elemei nem pusztán hagyomány-alapú egységek, hanem kollektív jelentés-térben ható szekvenciák, folyamatok, kölcsönhatások rendszerének. A szimbolikus interakciók ezen az úton a társadalmi kommunikáció egy magasabb funkcionális szintjét teljesítik be, totalizáló kapcsolódásokat eredményeznek.[6] Ezekből képződnek más (valamivel komplexebb) szinten a mítoszok és rituálék, melyek közlés és befogadás tradíció-kötötte keretein belül élnek az összehasonlítás vagy megkülönböztetés (posztmodernebből mondva az elkülönböződés) eszköztárával. A transzcendens elemek kommunikációja ekként nem pusztán a „metafizikai valóságon túli” vagy teleologikus létszférába vezet, hanem éppen a transzcendens tünemények társas-életi megnyilvánulásmódjait teszi azonosíthatóvá a realitások talaján.[7]

A realitások pedig, ilyetén „parfümáltabb” tartalommal, éteribb szférával is kiegészülve, a maguk eredendő funkcióján túl visszahatnak valóságkonstruáló erővel. A „valóság valóságának” effajta duplikátum-volta pedig teljes szélességében kínálkozik a legkülönfélébb szintű kommunikációk elébe, a legeltérőbb interpretációk hátországába, s magába a közlésfolyamatba is árnyalt minőségei révén hatol be. Ez a hatás-visszahatás-továbbhatás mint folyamat szükségképpen átöleli a kommunikatív történésrend idői, téri valóságait, s róla immár akár le sem válik a rárakódó jelentés(ter)ek megannyi rétege.

Zárásképpen hipotézisem, vagy inkább előadás-meditációm kulcs-állításának igazolására egyetlen aprócska vélemény-tényt hadd villantsak fel…! Az info-kommunikációs eszközök eluralkodásának korszakában, egy kelet-európai országban, ahol jószerivel az ehol emlegetett hatásoknak csődjeleivel találkozunk elsősorban, s nem az előnyeivel, épp itt és most szakemberek tömegei cserélnek éppen fogalmakat, definíciókat, példákat, illusztrációkat, állításokat és képzeteket – éppenséggel „információt” csereberélve az információról. Messzi városokból, messzi kultúrákból kifelé és egymás között is kommunikáló emberek cserélnek eszmét azért, mert azt hiszik, vagy csak úgy értelmezik, hogy az információ valamilyen értelemben fontos, megértése hatalom, s ennek a hatalomnak részleges birtoklásával, vagy direkt módon ebből élve is, maguk is némi csekélyke hatalomra tesznek szert abban a szimbolikus szférában, amely hajlamos e hatalmi relációkról elmerengeni, ezt értékelni vagy leszólni, irigyelni vagy kritizálni. Igen, rólunk beszélek, a tudástőkével kereskedőkről, akiknek hátterében az új média mint kulturális hatások komplex jelenségének megértési törekvése áll… Mi hát ez, ha nem a média kulturális kényszerítő hatása, minket magunkat is bűvkörébe vonó győzelem…? Mert hát nem árt, ha a hatások sértettjeiként, elszenvedőiként, haszonélvezőiként, manipulálóiként és konstruálójaként magunkat is számításba vesszük… Legalább addig, amíg a mediatizáció még újabb és újabb korszaka nem fogja végérvényesen átírni a róla szóló kritikákat is mint erényeket, dicsőségeket, sikeres kulturális és adaptációs játszmákat… Erre pedig – ha hajlamosak vagyunk egy csöppnyi hitelt adni az itt fölidézett gondolkodók kérdéseinek és válaszainak, illetőleg ittlétünk értelmének – talán már nem is kell  olyan sokáig várakoznunk… Magunk is mémek leszünk, avagy közvetítő és önálló létet szimbolizáló aprócska elemek, melyeknek beépített-megkonstruált önképei évezredek alatt fejlődtek odáig, hogy mindezt távolságtól, tértől, befogadóktól és időtől is függetlenül akár, mintegy hivatásszerűen közöljenek élettapasztalatokat. Funkciónk azonban idejétmúlt. Elegendő lesz holnap már egyetlen távkapcsolóval önkéntesen lemondanunk akár gondolatainkról, akár közlésről, akár szójátékról, fogalmi cselezésről, tapasztalatok megosztásáról. A digitális kapitalizmus immár erről is gondoskodik, s talán csak arról nem, mivégre így az egész…

Irodalom

Abélès, Marc–Jeudy, Henry-Pierre eds. 1997. Anthropologie du politique. Paris, A.Colin.

Abélès, Marc 2005. Az állam antropológiája. Budapest, Századvég.

Balandier, Georges 1980. Le pouvoir sur scènes. Paris, Balland.

Bayer Judit 2005. A háló szabadsága. Az internet tartalmának szabályozási problémái a véleménynyilvánítás szabadsága tükrében. Budapest, ÚMK–ZSKF.

Belépés jelszóval! Online világok és kutatási módszereik. Szerk. Farkas Judit és Lajos Veronika 2015. Replika, 90-91. szám, http://www.replika.hu/replika/90-91

Biztonság és magánélet. Az alku vége? Replika, 2017, 103. sz. http://www.replika.hu/replika/103

Boglár Lajos 1986. Az őserdők művészete avagy a művészetek őserdeje. In A kultúra arcai. Budapest, Napvilág, 2001, 35–43. p.

Bourdieu, Pierre 2001. Előadások a televízióról. Budapest, Osiris.

Breton, Philippe 2000. La parole manipulée. Paris, La Découverte.

Bugovics Zoltán 2004. A torz(ító)szülött. Médiakritikai megközelítés. Budapest, Gondolat Kiadó.

Castells, Manuel 2001. The Internet Galaxy: Reflections on the Internet, Business and Society. New York, Oxford University Press.

Carey, James W. 1988. Cultural approach to communication. In Communication as culture: Essays on Media and Society, 14–19. p.

Clastres, Pierre 1974. La société contre l’État. Paris, Minuit.

Cohen, Abner 1969. Politikai antropológia: a hatalmi relációk szimbolizmusának elemzése. MAN, 4, 215–235. p.

Csáji László Koppány 2015. Csoda, pokoljárás és a digitális szakadék. Replika, 90–91. sz. 57–77. p. http://www.replika.hu/replika/90-91

Császi Lajos 2003. Tévéerőszak és morális pánik. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Császi Lajos 2009. A test szimbólumai és metaforái; A politikai kultúra episztemológiája. In Fodor Gabriella–A.Gergely András (szerk.): Kulturális testek. MTA Politikai Tudományok Intézete, Munkafüzetek 104.

Dayan, Daniel–Katz, Elihu 1992. Media Events – The Live Broadcasting of History. Cambridge, Massachusetts, London England, Harvard University Press.

Dayan, Daniel–Katz, Elihu 1989. Articulating consensus: the ritual and rhetoric of media events. In Durkheimian sociology: cultural studies. Cambridge, Cambridge University Press, 187–191. p.

Douglas, Mary 1970. Natural symbols. Harmondsworth, Penguin Books.

Douglas, Mary 2003. Rejtett jelentések. Budapest, Osiris.

Durkheim, Émile 2003. A vallási élet elemi formái. Budapest, L’Harmattan, 17–20. p.

Felföldi Barnabás–Tóth E. Manuéla 2005 A király utolsó útja a képernyőn: Zámbó Jimmy temetése mint médiaceremónia. Kultúra és Közösség, III–IV. 50–63. p.

Geertz, Clifford 1994. Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég.

A.Gergely András 1996. Politikai antropológia. Budapest, MTA PTI.

Gluckman, Max 1965. Politics, Law and Ritual in Tribal Society. Oxford, Blackwell.

Havasréti József–K. Horváth Zsolt szerk. 2003 Avantgárd: underground: alternatív. Popzene, művészet és szubkulturális nyilvánosság Magyarországon. Pécs–Budapest, Kijárat Kiadó–Artpool Művészetkutató Központ–PTE BTK Kommunikációs Tanszék.

Inglis, Fred 1990. A short history of public communication. In Media Theory – an introduction. Oxford, Basil Blackwell.

Kondor Zsuzsanna–Fábri György szerk. 2003. Az információs társadalom és a kommunikációtechnológia elméletei és kulcsfogalmai. Budapesti Kommunikációs Főiskola tankönyvei 6. Budapest, Századvég Kiadó.

Kunt Ernő 2003. Az antropológia keresése. Budapest, L’Harmattan.

Lenclud, Gérard 1994. Funkcionális elemzés és funkcionalista elmélet. A funkcionalista perspektíva. In Descola et al. A kulturális antropológia eszméi. Budapest, Osiris–Századvég. 72–84. p.

Lévi-Strauss, Claude 2001. A szimbólumok hatékonysága. In Strukturális antropológia I. Budapest, Osiris, 158–159. p.

Lévi-Strauss, Claude 2001. Struktúrafogalom az etnológiában. In Strukturális antropológia I. Budapest, Osiris, 229–231. p.

Médiatársadalom. Replika, 95. sz. 2015. http://www.replika.hu/replika/95

Munn, Nancy D. 1966. Visual categories: an approach to the study of representational systems. American Anthropologist 68, 936–950. p.

Papp Richárd művei elérhetők itt: https://vm.mtmt.hu//search/slist.php?lang=0&top10=0&AuthorID=10012780

Pratkanis, Anthony R.–Aronson, Elliot 2012. A rábeszélőgép. Élni és visszaélni a meggyőzés mindennapos mesterségével. Budapest, AB OVO. http://www.ujkorklub.hu/load/0-0-1-8012-20

Povedák István 2011. Álhősök, hamis istenek? Hős- és sztárkultusz a posztmodern korban. Gerhardus Kiadó, Szeged.

Povedák István 2007. A média szerepe napjaink populáris kultúrájában. In Ambrus Vilmos–Schwartz Gyöngyi (szerk.): Változó folklór. Folcloristica 10, Budapest, ELTE BTK Folklore Tanszék, 153–160. p.

Rivière, Claude 1988. Les liturgies politiques. Paris, PUF.

Swartz, Marc–Turner, Victor–Tuden, Arthur eds. 1966 Political Anthropology. Chicago, Aldine.

Szijártó Zsolt 2015. Irányzatok és korszakok a médiaetnográfia kutatásában. Replika, 90–91. sz. 13-25. http://www.replika.hu/replika/90-91

Szűcs Balázs 2004. A jelentések nyomában. MTA PTI, Etnoregionális Kutatóközpont, Munkafüzetek 95. Elektronikus forrás: http://mek.oszk.hu/01700/01709/01709.htm

Tamás Pál–Zsolt Péter A társadalmi kommunikáció szociológiájáról. BME TkTk 4.4. Elektronikus forrás: http://www.communicatio.hu/konyvek/beres_horanyi_tarsadalmi_kommunikacio/tamas_pal_zsolt_peter_a_tarsadalmi_kommunikacio_szociologiajarol.DOC

Trias, Eugenia 2007. Gondolatok a vallásról: a szimbólum és a szentség. In Korpics Márta–P. Szilcz Dóra (szerk.): Szakrális kommunikáció – A transzcendens mutatkozása. Budapest, Typotex, 197–199. p.

Turner, Victor W. 1967. The forest of symbols: aspects of Ndembu ritual. Ithaca, Cornell University Press.

Turner, Victor W. 1969. The Ritual Process: Structure and Anti-Structure. London, Routledge & Kegan Paul; (magyarul A rituális folyamat. Struktúra és antistruktúra. Budapest, Osiris).

Virilio, Paul–Lotringer, Sylvère 1993. Tiszta háború. Budapest, Balassi Kiadó–BAE Tartóshullám.

Virilio, Paul 2002. Az információs bomba. Budapest, Magus Design Studio.

Virilio, Paul 2002. Háború és televízió. Budapest, Magus Design Studio.

Rövid URL
ID2932
Módosítás dátuma2019. április 29.

Gőzbetyárok – A magyar steampunk szubkultúra nyomában

A szubkultúrákról Mindannyiunkat szubkultúrák sokagása vesz körül, még ha ezt sokszor nem tudatosítjuk is. Kétségtelen persze, hogy akadnak köztük jóval elterjedtebb fajták, és nagyon ritkák...
Bővebben

Részletek

A szubkultúrákról

Mindannyiunkat szubkultúrák sokagása vesz körül, még ha ezt sokszor nem tudatosítjuk is. Kétségtelen persze, hogy akadnak köztük jóval elterjedtebb fajták, és nagyon ritkák is – mely arányok államonként és régiónként nagyban változhatnak –, s bizony még a szakirodalmat szemlélve sem teljesen egyértelmű, hogy pontosan hol is szükséges meghúznunk a szubkultúra mint fogalom és jelenség határait.

Ahogy azt remek szintézistanulmányának nyitányában Kacsuk Zoltán is megjegyzi:

magát a fogalmat számos értelemben használták, illetve használják (részkultúra, alárendelt kultúra, speciális csoportok kultúrája stb.), illetve ezzel összefüggésben igen különböző csoportokat tekintettek és tekintenek a különböző elméletalkotók szubkultúrának (minden elképzelhető alcsoport, fogyasztási csoportok, etnikai kisebbségek, szexuális kisebbségek, foglalkozási csoportok, különleges helyzetben levők csoportjainak kultúráit stb.). Másrészt nagyon sok alternatív fogalom van használatban azoknak a társadalmi jelenségeknek és csoportoknak a megnevezésére, amelyekre a szubkultúra kifejezést is alkalmazták már, illetve jelenleg is alkalmazzák (pl. hobbi, csoportkultúra, ifjúsági kultúra, rajongói kultúra, miliő, életstíluscsoport, színtér, neo-törzs stb.).

(Kacsuk 2005, 91. p.)

Ilyen széles körű szubkultúra-horizontból szemlélődnek a Jakab Albert Zsolt és Keszeg Vilmos szerkesztette Csoportok és kultúrák – Tanulmányok szubkultúrákról (Jakab–Keszeg 2007) című kötet dolgozatai is, de fontos megjegyeznünk, hogy a hazai szubkultúra-kutatás jelentős része a deviancia felől közelíti meg a kérdéskört (vö. Rácz 1998; Piczil 2002).

Az alábbiakban mi ahhoz a szubkultúra-szemlélethez igazodunk, amit a Szapu Magda által szerkesztett Ifjúsági „szubkultúrák” Magyarországon és Erdélyben (Szapu 2004) című kötet esettanulmányainak szerzői is követnek, a szubkultúrákat mindenekelőtt aktuális művészeti/kulturális vonatkozások mentén határozva meg (Szapu 2004, 15–17. p.). Jelen szöveg berkein belül így kívánunk rendet vágni a szubkultúra fogalmára vonatkozó, Kacsuk Zoltán által is jelzett, túlontúl kiterjedt értelmezési és vonatkozási keretben.

A szubkultúra (esetünkben) tehát olyan egyének csoportját jelöli, akik elkötelezett rajongói valamely (pop)kulturális jelenségnek, s ezen irányultságukat jól azonosítható jelek segítségével a társadalom többi tagjával is tudatni kívánják. A rajongás tárgya az esetek többségében valamely zenei irányzat, de lehet egy tágabban értett (képző)művészeti ág is, vagy több, különböző művészeti és mediális forma egybefonódása. A szub- előtag eredendően azt volt hivatott kifejezni, hogy az adott irányzat nem a kultúra klasszikusnak mondható fősodrába tartozik – másként: nem mainstream jelenség –, hanem annak egy sajátos alirányzata, amelynek kedvelői nem a társadalom többségét teszik ki. Ezt a vonatkozást azonban mára árnyalni kell.

Az elköteleződést jelölő szimbólumok egyszerre idéznek elő két, egymással ellentétesnek is tételezhető hatást, hisz amíg általuk azonnal bensőbb, közösségi viszony létesül az egymást akár nem ismerő, ám ugyanazon szubkultúrához tartozó egyének között, addig a csoporton kívül állóktól rögtön és hatványozottan el is különítik viselőjüket. Az emlegetett jelek többnyire a ruházat és a kiegészítők által jutnak kifejezésre, de megmutatkozhatnak a testen is, például tetoválások formájában, s néhány szubkultúra esetében a hajviselet is igencsak árulkodó lehet.

Utóbbira jó példa a punk szubkultúra, melyet a tüskés, tarajszerű, színes frizura jellemez, a fémveretes, fekete színű bőr, esetleg farmer viselettel és vasorrú, színes vagy fekete bakanccsal kiegészülve (Lovas 1994). De ilyen a rasztafari mozgalom is, amely egyfelől vallás (Barrett 1997), tájainkon azonban, kissé lágyabb színezetet öltve inkább csak a reggae zene kedvelőinek csoportja. Utóbbiakat a raszta hajviseleten és az etióp zászlót idéző, zöld-sárga-piros trikolór színeinek ruházaton való hangsúlyozásán túl a marihuána iránti hathatós vonzalom jellemzi (Veres 2016). A harmadik legismertebbnek talán a goth/gót szubkultúra számít, amely a metálzene kedvelőinek azt a misztikum iránt elkötelezett ágát jelöli, akik a punk-rockos, vasveretes viseletet kifinomult, a tizenkilencedik századot idéző fűzőkre, szoknyákra, nercharisnyákra és csipkére cserélik, de mindig feketében, mely tónus a hajszínre és az erős sminkre is kiterjed, egyfajta sötét vintage-t teremtve meg.[1] Ennek a csoportnak a jegyeit vették át a vámpír szubkultúra tagjai is, akik a gótikus, vérszívó legendák elkötelezettjei.

Feltehetnénk a kérdést, hogy a fentiek fényében szubkultúráknak számítanak-e az egyes nemzetek és etnikumok népzenészei, kiknek csoportjai ugyancsak művészeti alapon szerveződnek, ráadásul legalább fellépéseik alkalmával a hétköznapitól jócskán eltérő, archaikus, vidéki viseletben mutatkoznak. A népzenei és néptáncos egyesületek azonban mindig egy adott nemzet kulturális hagyományainak megőrzésére vállalkoznak, minek okán akkor is mainstream művészeti ágnak számítanak, ha az irántuk való érdeklődés és társadalmi érzékenység kimutathatóan csökken is. Identitáspolitikai dimenziójuk révén pedig eleve kiesnek a szubkultúrák közül, mely utóbbiak a nevükben szereplő, alárendelő előtag ellenére is internacionálisak, és nem nemzeti alapon szerveződnek. Raszták nem csak Jamaicában élnek és nem is csak feketék lehetnek, ahogy a gótok sem csak a metálzene paradicsomának számító Skandináviában róják az utcákat. A modern, művészeti/kulturális szubkultúrák nem hisznek az etnikai határokban, azon művészeti irányzatok pedig, amelyek életre hívták őket, minden esetben a nemzetközi populáris kultúra részei. Némely ágazatról mára talán az is elmondható, hogy kiterjedtségével és követőinek számával meghaladta a kanonizált, mainstreamnek számító népi és klasszikus irányzatokat… együttesen pedig biztosan. Utóbbiak rétegkultúrává válása s a populáris előtérbe kerülése révén óhatatlanul levonhatjuk a konzekvenciát, hogy a popkultúra lett az új mainstream, amely persze decentralizált, és több, párhuzamosan egymás mellett létező, egymással összefonódó szubkultúra szövedéke. Művészeti/kulturális dimenzióban a terminus véleményünk szerint legbátrabban ilyen értelemben használható, hogy bár alárendeltje, részhalmaza valaminek, de az nem a klasszikus, hanem az annak helyébe lépő populáris kultúra.

Ez a dolgozat arra vállalkozik, hogy ebből a pozícióból szemlélődve mutassa be a magyar steampunk szubkultúrát – a gőzbetyárokat, ha tetszik –, egy olyan jelenségről tudósítva, ami meglehet, kicsi, de mégis igen színes éke a hazai kulturális/szubkulturális térképnek.

Felvezető gondolatainkat követően munkánk három nagyobb egységre tagolódik. Az első a gőzvandál-jelenség minden megnyilvánulási formáját feldolgozni kívánó kötet, a The Steampunk Bible (VanderMeer–Chambers 2011)[2] gőzbetyár szubkultúrával foglalkozó fejezetére fókuszál, és annak megállapításait integrálja. A második szakasz ezek felől nyit horizontot a szubkultúra hazai vetületének tevékenységi körére, mindenekelőtt a magyar steampunkokhoz fűződő online fórumokon fellelhető információk alapján. Befejezésül három rövidke interjút közlünk, a társaság illusztris alakjait kérdezve mindenekelőtt arról, hogy mit is jelent a számukra steampunknak lenni. Az egyes alfejezetekben egyéb hazai, gőzbetyár vonatkozású érdekességekre is kitérünk majd.

1. A steampunk szubkultúra

A gőzvandál-jelenség idehaza sem ismeretlen, hiszen a műfajban született angolszász irodalmi és filmes alkotások legsikeresebb darabjait rendre magyarítják, sőt a Főnix Könyvműhely is nagyszámban ad ki a zsánerbe tartozó, magyar szerzők által jegyzett regényeket. A szakkritika mindazonáltal komoly hiányokkal küzd, a téma kapcsán pedig jobbára csak internetes cikkeket találni. Angolszász fronton azonban két folyóirat is rendszeresen foglalkozik a steampunkkal, az egyik a SteamPunk Magazine,[3] a másik pedig az online Neo-Victorian Studies,[4] a legfontosabb teljesítményt/monográfiát azonban kétségkívül Jeff VanderMeer és S. J. Chambers jegyzik, The Steampunk Bible címmel. A köteten belül a kiterjedt című Hair Stays, Goggles, Corsets, Clockwork Guitars and Imaginary Airships. Fashion, Accessories, Music, and the Steampunk Subculture (VanderMeer–Chambers 2011, 130–175. p.) fejezet szolgáltatja a legfontosabb információkat témánkhoz.

A szerzők ebben a szakaszban azt állítják, hogy a viktoriánus éra technológiájának futurista felpörgetésében és a kor társadalmi viszonyainak fellazításában érdekelt steampunk irodalomtól a szubkultúra létrejöttéhez vezető legfontosabb lépést a divat által sikerült megtenni,[5] az 1990-es évek végén. A viktoriánus éra öltözködését megelevenítő ruhakölteményeit Kit Stølen, egy New Yorkban dizájn- és divattervezést tanuló diák nevezte először steampunk stílusúaknak. A K. W. Jeter által 1980-ban spekulatív fikciós irányzatként használt kifejezés így nyert újabb értelmet. Művésztársaival Stølen meglovagolta a nagyvárosi és online közösség különösség iránti érzékenységét – s egyszersmind a Verne- és Wells-hagyományt –, munkáikat azonban nem pusztán kifutókra, hanem mindennapi viseletre is tervezték. A látvány s az elegancia, esetenként a túlzás, a túldíszítés és a giccs is különösen fontosak voltak a számukra – ellentétben a szimpla punkokkal –, s ők vonták be a DIY, azaz a „csináld magad” elemet is, ami szubkultúra-fronton ugyancsak újdonságnak számított. A steampunkokat máig jellemzi, hogy maguk készítik és teszik anakronisztikussá viseletük alkotóelemeit, borítják be barna bőrrel, rezes és óarany tónussal, festékkel, fogaskerekek garmadájával frakkjaikat, cilindereiket, szoknyáikat és gázmaszkjaikat. S mindez a technikai eszközeikre is érvényes, elvégre a gőzvandál zsáner nem kíván megválni napjaink szerkezeteitől, hanem sajátos időkeverése révén lehetővé teszi, hogy a ma technológiája, azaz monitorok, mobiltelefonok, digitális adathordozók jelenjenek meg a megidézni/megteremteni kívánt közegben. Sőt, szívesen bevonja akár a jövő képzeletbeli sugárvetőit is, az egyedüli kikötése csak az, hogy látszólag mindenről a tizenkilencedik század tónusa verődjön vissza… és semmiképp se a műanyagé. Lőrinczy Judittal szólva:

Olyan mozgalom, amelyik azt vallja, minden gépezetet fel kell szabadítani a puszta funkcionalitás alól, és tervezzék őket az álmok és vágyak szerint[!]

[…]

A képzőművészeti steampunk szembeötlő, és a dekadencia, az ornamentika használata, szecessziós és eklektikus jellegzetességek, rokokó és archaizálás jellemzi. Hódít az iparművészetben és a tárgykultúrában, és bár nemigen készülnek valóban gőz meghajtású „kütyük”, az alkotók egyszerűbb utat választanak: az elektromos készülékeket külsőségeiben „steampunkosítják”.

(Lőrinczy 2011)

Az elrejtett belső, a mechanikai titok tehát különösebben nem számít. Egyszerűen csak tűnjön úgy… külsőleg tűnjön úgy, mintha az adott tárgy beleillene a korba. Bari Máriusz a steampunk barkácsművészek kapcsán jegyzi meg, hogy:

Különös, ellentmondásos hagyománytisztelet bújik meg e mesterekben: számukra a fogaskerekek, a sárgaréz, a bőr vagy a csiszolt fa szeretete egyfajta lázadás a mai kor tömegtermékei ellen, amelyek gyártásuk pillanatában már elavultak és amelyeket múzeumokban sem igen látni majd viszont.

(Bari 2007)[6]

A SteamPunk Magazine egyik alapítója, Libby Bulloff szerint a szubkultúra két csoportra bontható. Az első ág a cosplay-típusú rendezvényekhez kötődik, akik jobbára a zsáner ikonikusabb szereplőtípusainak, léghajókapitánynak, feltalálónak vagy kalóznak öltöznek be, míg a másik könnyebben áthágja a műfaj és az éra kereteit, s úgy steampunkosítja öltözékét, hogy az akár a mindennapokban is viselhető legyen. Maga Bulloff is tisztában van azzal, hogy a gőzbetyár ruházat általánossá tétele nagy kihívás, hiszen a privát társaságokban beöltöző, összegyűlő tagok közül is sokan kivitelezhetetlennek, drágának és a társadalom számára is nehezen befogadhatónak vélik annak mindennapos viseletét. Az irányzat egyik értelmezője, Evelyn Kriete szerint azonban a neo-vintage steampunk-stílus mindennapi(bb) elterjedése válasz lehetne technicizálódott korunk steril öltözködési formáira, és egyfajta „különösen elegáns” viseletként kanonizálódhatna. Utóbbit igazolnák például azok az egyre elterjedtebb esküvők is, amelyeket teljes egészében steampunk stílusban szerveznek meg.[7]

Libby Bulloff a steampunk divat négy ágáról értekezik a Bibliában, amelyek bár kivitelezésükben is visszatükrözik a megnevezésüket, egyfajta fokozatokként is értelmezhetők a használt gőzvandál elemek mennyiségének tekintetében:

– Az utcai csibész (The Street Urchin) közülük a legvagányabb. A kezeket, vállakat, esetleg a lábat szabadon hagyó öltözéket visel, amely különösen meggyőző tetoválásokkal kiegészülve. A legpunkosabb típus, használt, tépett, koptatott elemek jellemzik, visszatükrözve, hogy viselőjük a társadalom alsóbb osztályaiból került ki. Ha egy kicsit koszosnak, lecsúszottnak hat, annál hitelesebb.

– A feltaláló (The Tinker) már elegánsabb figura, de leginkább mégis az őrült elemek jellemzőek rá, legyen szó a tépett hajról, a fül mögé dugott ceruzáról, a sokzsebes bőrkabátról, vagy a legelképesztőbb, bárhány lencsével felszerelt szemüvegekről, amelyeken át mind közelebbről meg lehet szemlélni a kémcsövek tartalmát.

– A felfedező (The Explorer) hivatalos definíciója szerint az, aki ismeretlen tájak nyomában jár. Az öltözék összeállításához is ez a meghatározás a legnagyobb segítség. Domináljanak hát a földszínek, a magas szárú csizmák, a csúcsos sisakok, a korai pilóták goggle-szemüvegei, az enyhén katonai, francialégiós jelleg… de megteszi a cserkésztónus is. Úgy az igazi, ha a feltűzött szoknyának vagy a felhajtott nadrágnak köszönhetően a meleg, kötött lábszárvédők/zoknik felső része is kilátszik.

– A műkedvelő (The Aesthete) a legtúlpörgethetőbb stílus, grófok és nemes kisasszonyok viselete ez, extravagáns, bohém, „anarcho-technofetisiszta” jegyekkel. Magas sarkú csizmák, sétapálcák, frakkok, selyembrokát blúzok, ingek és rojtos nyakkendők, corset-k, ragyogó ékszerek, tollas vagy csipkekesztyűk, kamáslik, a férfiak szemén monoklik, a hölgyek kezében cigarettaszipkák jellemzik. A műkedvelők a főúri osztály tagjai, közvetlen szomszédságban Dorian Grayjel.

Az irányzat továbbélésére vonatkozóan az alkotók bizakodóak. Egyrészt a csináld magad jelleget emelik ki, másrészt a választott éra megkérdőjelezhetetlen eleganciáját s a benne rejlő látványt, harmadrészt a gőzbetyár szabadságot, ami pedig kitágítja az adott kor lehetőségeinek kereteit is. Ez alatt nem pusztán arra kell gondolnunk, hogy a brit jelleget színezni lehet a kor bármely nemzetének kulturális sajátosságaival – a vietnámi származású Diana M. Pho és a cherokee indián ősökkel rendelkező Britney Frady-Williams steampunk művészekként épp ezt teszik –, hanem arra is, hogy punk jellege okán éppúgy levetkőzi a férfiorientáltságot, ahogy a társadalmi osztályok közti átjárás lehetetlenségét, vagy épp a rasszok közti egyenlőtlenséget is. A steampunk a feszes keretekkel jellemezhető viktoriánus kort épp ezektől a jegyeitől szabadítja meg, s teszi egyenlőségpártivá, minden lehetséges téren.

Mint az már az eddigiekből is kitűnhetett, a gőzvandálság nagyban különbözik a felvezetőben bemutatott szubkultúráktól. Az első ilyen eltérés az, hogy nem zenei irányzathoz kötődve alakult ki, igaz, mára számos gőzvandál zenekar ismeretes. Angolszász vonalon ilyen például az Abney Park, az ArcAttack, a The Clockwork Quartet vagy épp a Rasputina, idehaza pedig a The Lies of the Machine a legismertebb. A steampunk muzsika időtlennek hat, de nem veti meg a modern technológiát. Olyan zene, amit alkotói szerint az 1890-es évek táncházaiból sem utasítottak volna ki, ha megnyíltak volna a világ és a technika határai, engedve betüremkedni a napjainkban ismert hangszereket, komponálási lehetőségeket, stílusokat és az egyes nemzetek tradicionálisnak számító rigmusait. A zenekarokat mindezen túl jellemzi a színpadiasság, a performance-ok, a gótika és a viktoriánus kor inspirálta látvány, a játékosság, a spontaneitás, de a sötétség is, s különösen fontos számukra a narratíva, azaz a történetmesélés. Utóbbi sajátosság azért is meghatározó, mert a többi szubkultúrával szemben a steampunk mindenekelőtt az irodalom felől jön,[8] határtalan fantáziával szárnyaló, cselekményüket a viktoriánus korban játszató, ám annak technológiáját túlpörgető regényekre alapozva. K. W. Jeter Morlockok éjszakája, Tim Powers Anubis kapui, William Gibson és Bruce Sterling A gépzet, vagy legújabban Scott Westerfeld Leviatán-trilógiája mind meghatározzák a műfajt, s úgy hatnak a gőzbetyár divattervezőkre, mint azok rájuk, művük írásakor. A kreatív munka, a tárgyak viktoriánussá és edwardiánussá tétele, a barna bőr, az arany és a réz tónus, a fogaskerekek, a fejdíszek, a repülősszemüvegek, az ujjatlan kesztyűk, a zsebórák, a sétapálcák, a hosszú szárú csizmák vagy a combfixek legelképesztőbb kivitelezése, formái és kombinálása, s a még Tesla által is megirigyelhető szuperfegyverek mind hozzájárulnak a stílus kiteljesedéséhez.

És ami még mindezen sajátosságokon túl is nagyban megkülönbözteti a steampunkokat más szubkultúrák tagjaitól, az az alternatív személyiség és élettörténet, a persona helyett létrehívott „steamsona”, amit magyar nyelvre igen nehezen ültethetnénk át, legfeljebb gőzlélekként vagy gőzszellemként emlegethetnénk. A csoport minden tagja maga alkotja meg saját steamsonáját, az általa ismert gőzbetyár világoktól inspirálva. A steampunk összejöveteleken – amelyek korántsem mindig cosplay rendezvények, hanem lehetnek akár teaversenyek is – ilyenformán nem egyszerűen csak egy irányzat rajongói gyűlnek össze, nem mindennapi emberek, de léghajókapitányok, elveszett trónörökösök, bohém bárónők, akik az adott közösségen belül fiktív személyiségükhöz, gőzlelkükhöz igazodva viselkednek, választott nevükön szólítják meg egymást, vagy fonják össze együtt, ha kell, egy sosem létezett, általuk mégis élővé tett világban megélt kalandjaikat.[9] Nem mindenki született írónak, s rendezőként sem kivitelezheti bárki az álmait, de a történeteket mindannyian szeretjük, s a szürke hétköznapokból is oly sokan lépnének ki szívesen, legalább egy kis időre, hogy valaki más kalandos életébe csöppenjenek bele. Gőzszellemük révén a steampunkok épp ennek lehetőségét teremtik meg. A sok minden egyéb mellett ez a közösségépítő erőként is jellemezhető sajátosság kétségkívül egyedivé teszi a gőzvandálokat más szubkultúrákhoz képest.

2. A magyar gőzbetyár közösség

Az iménti fejezetben tárgyalt vonatkozások az internacionális értelemben vett steampunk szubkultúra sajátosságai, jellemzői voltak, ilyenformán pedig nemcsak az angolszász gőzvandál társaságokra érvényesek, hanem egyszersmind a magyar gőzbetyárokra is.

Mint azt interjúalanyainktól megtudtuk, a magyar steampunkokat 2017-ig a Hungarian Steampunk Community néven ismert egyesület tömörítette a zászlaja alá, melynek online fóruma bár azóta is aktív,[10] tényleges társaságként azonban már nem működik. Ma a legfőbb szervezői és népszerűsítő tevékenységet az annak helyében létesült Retrofuturisztikus Kulturális Egyesület (RKE) végzi, melynek munkájáról viszont továbbra is a Hungarian Steampunk Community fórumán találjuk a legtöbb információt. Mindennek legfőbb oka feltételezhetően az évek során kialakult hagyomány, s egyszersmind az is, hogy az RKE nem működtet saját online felületet. A Hungarian Steampunk Community facebookos profiljába olvadt bele a 2008–2013 között működő blog, a St!mpank[11] is, amely az egyesület korábbi világhálós központja volt, s mindmáig egyenes átirányítást biztosít az utódfelületre.

Alapvetően mindkét említett oldal ugyanazt a funkciót látta/látja el: hogy tudósítson a magyar gőzbetyár közösség legfrissebb rendezvényeiről, pályázatairól, a steampunk szubkultúra tagjait potenciálisan érdeklő magyar és világviszonylati újdonságokról,[12] irodalmi,[13] filmes,[14] zenei teljesítményekről, a gőzvandál divat legfrappánsabb megoldásairól, s különösen fontos a „csináld magad” típusú ötlettárak folyamatos frissítése is,[15] a ruházat, az eszközök és a kiegészítők legszélesebb tárházára vonatkozóan, a közösség elé tárva a munkafolyamat megannyi fázisát, inspirációul.

A két felület közt első ránézésre egyszerre fedezni fel mennyiségi és jellegbeli különbségeket is. Annak ellenére például, hogy egy Facebookon működtetett oldal kétségkívül kevesebb energiaráfordítással tartható fenn, mint egy blog, a St!mpank nagyságrendekkel több információt közölt működésének cirka öt esztendeje alatt, és azok közt a megrendezésre kerülő események semmivel nem voltak jelen nagyobb arányban, mint a fentebb felsorolt témák bármelyike. Ezzel szemben a Hungarian Steampunk Community aktív, facebookos oldala mindenekelőtt a Retrofuturisztikus Kulturális Egyesület társasági rendezvényeire fókuszál, s az egyéb szubkulturális kérdéskörök kisebb arányban, inkább csak színesítésként jelennek meg rajta. Mindez persze nem feltétlenül negatív fejlemény, hiszen a blogfelület bár már nem frissül, mindmáig elérhető, s számos, érvényét nem vesztett információval és segédlettel szolgál a mozgalom iránt érdeklődőknek, a Facebook oldal rendezvényorientáltságából pedig egyfajta vitalitás, élő szubkulturális jelleg olvasható ki.

Mindemellett pedig azt is meg kell jegyeznünk – és ez nagyban árnyalja, vagy ha úgy tetszik, helyre is rántja a helyzetet –, hogy az RKE aktív fóruma a blog-időszakkal ellentétben decentralizáltnak számít, hiszen a társaság ikonikusabb, a divat és a barkácsolás iránt hatványozott érdeklődést mutató figurái saját, ám a „központ” felől könnyen elérhető Facebook-profilokat tartanak fenn, természetesen steamsonájuk neve alatt.[16] Ezeken a felületeken az érdeklődő megannyi, igazán friss DIY munkafolyamatot fedezhet fel – sőt a központi fórum egyik nyílt alcsoportja, a Steampunk DIY kibeszélős fórum – hogyan csináld – mit, hol kapni stb… nevű is ezzel a céllal létesült[17] –, s a női és férfi gőzbetyár divattippekről, társasági eseményekről, jótékonysági rendezvényekről vagy hasonló céllal terjesztett steampunk tárgyakról éppúgy tájékozódhat. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a St!mpank blog berekesztése után a magyar gőzbetyárok közössége mára több, párhuzamosan létező felületen él tovább, mindenekelőtt a Facebook közösségi hálón.

A Hungarian Steampunk Community elnevezésű felületen jelen szöveg írásakor a 2018. március 16–17-edikére meghirdetett SteamCarnival programjairól olvashatunk, melyet a Ferencvárosi Művelődési Központban tartanak. Ennek éppúgy részét képezi majd az akár bevettnek is mondható, több felvonásos beöltözős show, mint a kirakodóvásár, a teapárbaj, a piteverseny és a magyar gőzbetyár írókkal tartott kerekasztal-beszélgetés.[18] Az esemény kvázi ráhangolódásaként osztották meg a Gőzharsona felületének novellaíró pályázatát, amely a kultikusan steampunk figurának számító Nikola Tesla életének és fantasztikus találmányainak újabb újra- és továbbgondolására szólítja fel a pennaforgatókat.[19] Az oldal korábban a Steampunk Halloween legjobb pillanatairól, vagy épp a 2017-es SteamFestről tudósított, mindig bőséges és látványos képanyaggal kiegészülve. Láthatjuk tehát, hogy a hazai gőzbetyárok működnek, és éppen annyira érzékenyek a művészet bármely ága iránt, mint nyugati, keleti, északi vagy épp déli társaik is a Földgolyón.

De most ejtsünk néhány szót a mára már lezártnak is tekinthető St!mpank blogról és cikkeiről. A felület a következő jellemzéssel és célkitűzéssel hirdette/hirdeti magát, rögtön a már hivatkozott főoldalon:

Specifikus gőzblog fogaskerékcsuszával töltve és krónikus időzavarral megsózva. Mindenfélét megosztunk, ami a steampunk szubkultúrával, tematikával és stílussal kapcsolatos. Csatlakozz hozzánk Facebookon! Hungarian Steampunk Community.

Noha rögtön a jelzett „blogszünettel” találjuk magunkat szembe, a jobboldalt futó megközelítések szerint azonban 2008-ig visszamenően bátran válogathat az érdeklődő, ha tetszik szerzőnként, vagy az archívumban akár hét/cikk lebontásban is. A „Fontosnak tartjuk” fejléc alatt a steampunk szubkultúra legmarkánsabb ismertetőjegyeivel foglalkozó cikkek sorakoznak: a Steampunk?, a „-Punkságok” elmélete vagy a Gőzpunkság viccesen, a „Top 5” pedig a legolvasottabb írásokat gyűjti egybe, például a Hol vásárolj steampunk cuccokat? vagy a Kreatív DIY divattippek hölgyeknek címűeket. A „Rovatok” címke alatt az összes írást újra elrendezték, olyan hívószavak alá rendelve őket, mint a „csináld magad”, a „divat”, az „ékszer”, a „gasztro”, a „képregény”, a „képtár”, a „pályázat”, a „programajánló”, a „színház”, a „zene” és mások. A „Ti küldtétek” kategória jórészt a hazai gőzbetyárok kreálmányait és masinériáit tartalmazza, ezek közül a két utolsó Molnár Ferenc nixie órái és Dr. Leslie Aromo páros pendrive-ja cikkcím alatt lett közzétéve. Az oldal kitűnő keresővel van ellátva, és más steampunk tematikájú felületekre is elvezet. Az utolsó megosztások közt megtaláljuk az Abney Park Steampunk Revolution, illetve a magyar Kozmosz zenekar gőzbetyár jelleget öltő, Az Okosak Földje című dalainak klipjét, az Amerikai gépfétis 1876-ból című írás azonban már olyan szakmaibb témára fókuszál, mint amilyen a Philadelphiában tartott első amerikai világkiállítás ipari vívmányainak bemutatása, Bell telefonjára éppúgy kitérve, mint Corliss gőzgépére is, s az Azok a bosszantó steampunkok… című a gőzbetyárok elkötelezettség szerinti kategorizálásába is betekintést enged, szabad fordításban közölve Austin Sirkin dolgozatát.

A „Fontosnak tartjuk” cikkei közt a legmeghatározóbb kétségkívül Tóth Emese Mi ez a sok „-punkság”? címet viselő, a 2012-es Őszi HoldfényConon elhangzott előadásának szöveges átirata. A munka a punk szubkultúra felől nyit horizontot a témára, a cyberpunkot éppúgy az állomási közt tudva, mint a gőzvandál irányzat számára olyan megkerülhetetlen fogalmak magyarázatát is, amilyen az anakronizmus, az alternatív történelem, az inspirációs korszak, a paleofuturizmus, a szimulákrum és a pastiche. Ezek mentén, Baudrillard szimulákrum-elméletének négy fázisát, a reális múltidézést, az idealizált múltidézést, a paleofuturizmus felfedezését, átalakítását és kihasználását, majd a paleofuturizmus pastiche-ét alkalmazva lépcsőkként (vö. Baudrillard 1996) jut el oda, hogy bemutassa az olyan -punk irányzatokat, mint a stonepunk, a mythpunk, a clockpunk, a steampunk, a teslapunk, a dieselpunk, az atompunk és mások. Munkájában megjegyzi:

a szimuláción végigjutva nem feltétlenül válik valami „-punksággá”. Ahhoz, hogy valami beleférjen a kategóriába[,] a múltidézésen túl valami plusznak kell teljesülnie. A „-punkságok” nem az objektívnek hitt realitást idézik fel, hanem az inspirációs korszak jövőképét, tudományos fantasztikumát.

(Tóth 2012)

A dolgozat kétségkívül kitűnő tájékozódási pont az irányzattal foglalkozók számára, és célzatos továbbírása a blog másik kiemelt cikkének, a Stílusok és korszakok: az anakronista stílusirányzatok vázlatos áttekintése (Tóth 2010) című írásnak. A blog a műfaj egyik nagymesterének, G. D. Falksennek a szavait alapul véve közelít a zsánerhez (Postamesterxy 2010), de találni írásokat a steampunk rokon és szubzsánereiről is (Takács 2009a; 2009b), amelyekben oly könnyen elmerülhet és elveszhet a befogadó. De ebben a szövegcsokorban szerepel a Wikipédia magyar nyelvű írása is, amely a szakirodalmat megfelelően használva valóban jó rálátást biztosít a steampunk jelenségre, gondoljunk arra mint kortárs művészeti stílusra – a viktoriánus éra formáinak romantikus életre hívása – és tematikára – az időbeli anakronizmus azon fajtája, amely az elképzelt jövő tematikai elemeiből építkezik –, vagy alternatív művészeti szubkultúrára, amely a legkülönfélébb művészeti ágakon túl a mindennapi tárgykultúrában és formatervezésben is jelen van.[20]

A blogról való szemezgetés befejezéséül A legrosszabb és a legjobb definíciók a steampunkról: viccestől a nevetségesig (Nowotny 2013) című cikkre vetünk még egy pillantást, a dolgozatunk legelejére emelt, ugyancsak innen származó, szórakoztató meghatározást toldva még meg néhánnyal. A steampunk mint irányzat és szubkultúra eszerint leírható úgy is, mint:

– „Viktoriánus sci-fi”

– „Sci-fi az ipari forradalomról”

– „Hipszterek az 1890-es évekből”

– „Men In Brown”

– „Amit a 21. századi emberek gondolnak arról, hogy a viktoriánus emberek gondoltak arról, hogy milyen lehet majd a 21-ik század.”

– „Fogod a jövőt, meg fogod a múltat, aztán csinálsz belőlük valamit, ami egyikre sem hasonlít.”

– „Egy nem hivatalos verseny, hogy a barna lehető legtöbb árnyalatát viseld – egyszerre!”

(Nowotny 2013)

Tóth Emese Gőzbetyárok Budapesten (Tóth 2011a) című, az SFmag-on megjelent remek írása testközelből, egy hazai gőzbetyár szemén át enged bepillantást a szubkultúra életébe, olyan megközelítési stratégiát követve tehát, mint amilyet Paul Hodkinson működtetett a goth jelenséggel szemben. A cikkből az a követeztetés vonható le, hogy a mindennapi járókelő a punkok, gótok, raszták csoportjait látva már nem igazán lepődik meg, de a frakk, a cilinder, a turnűr és a monokli még a Sacura Conon és a Vasúttörténeti Parkban is látványosságszámba megy, nemhogy a Szigeten,[21] a McDonald’sban vagy a BKV-n – kérdés persze, hogy mi a meglepőbb, a fityegő zsebóra, vagy inkább a csattanó kézcsókok? Szó sincs róla, hogy a Magyar Gőzbetyár Közösség tagjai ne lennének tisztában saját különcségükkel, de mint mondják, aki egyszer ráérez az anakronista dolgok ízére, annak már nincs visszaút. Az egyik alapító, Naftoli György a következőképp fogalmazza meg a steampunk életérzést:

Merj!, és ez mindenre vonatkozik, merj őrült lenni, merj kitűnni, merj újítani, kipróbálni magad dolgokban, amiket még nem csináltál, mert ha valaki úgy van negatív nézőponttal bármiről, hogy azt még nem próbálta, az elég hiteltelenül néz ki.

(Tóth 2011a)

A hazai steampunkok a beöltözős rendezvényekre alapoznak, gőzbetyár felszereléseiket pedig nem a mindennapokban, hanem csak kitüntetett társasági alkalmakkor viselik, amelyek így egyszersmind ünnepnapoknak is számítanak.

Tóth Emese a szubkultúra létrejöttét a St!mpank blog indulásával köti egybe, de megjegyzi, stílusként és tematikaként már Magyarországon is régebb óta létezett. A legtöbb anakronista a 2011-es cikk szerint Budapesten él, és főként irodalmi estekben meg utcai szereplésekben gondolkodik – mint azt a Retrofuturisztikus Kulturális Egyesület napjainkbeli rendezvényeinél láthattuk, ez a lista mára kibővült –, de találni gőzbetyárokat Szolnokon és Győrben is. Utóbbiak akkortájt Csillag Attila rendező körül szerveződtek, s vele forgattak és mutattak be színházi előadásokat.[22] Noha Tóth úgy vélte, a steampunk útja idehaza is a színház felé vezet majd, a szubkultúra máig sem alakult át dark cabaret társulattá.

A cikkíró mindezek után meghatározó hazai és külföldi steampunk alkotásokra is kitér, számára is fontos lesz azonban a „csináld magad” jelleg hangsúlyozása. Balogh Balázsra hivatkozva nagy szerepet tulajdonít az újrahasznosított tárgyakon található rozsdának is. A korrózió szerinte továbbhangsúlyozza a régi kor jelentőségét, és egyszersmind a giccsessé válást is elkerüli. Ezt erősíti meg ifj. Mizsei László – alias Dr. Leslie Aromo – írása is a hulladékcsökkentők, azaz a Humusz Szövetség online fórumán, aki a steampunk irányzat kitűnő bemutatása mellett leírja, gőzbetyár barkácsmesterként mindenekelőtt haszonfémtelepeken, bolhapiacokon szerzi be alapanyagait, s mások régről fennmaradt, kiselejtezett tárgyait is előszeretettel hasznosítja újra. Innen nézve pedig a gőzvandálok, minden neo-viktoriánus, „pöfögő” jegyük ellenére egyszersmind zöldeknek is tekinthetők (Mizsei 2013). Tóth Emese szavaival összegezve tehát:

Egy steampunk kütyü akkor okoz „aha”-élményt, ha benne van a házilag barkácsolt jelleg, ami lelket ad a kütyüknek, tárgyaknak, ami miatt olyan, mintha a nagyi padlásáról jött volna. Az időt sose szabad feledni, s kihagyni a játékból. Tudnunk kell, mi az, ami lejárt, de fel lehet eleveníteni, mi az, ami ötvözhető a mával vagy egy elképzelt jövővel.

[…]

Ironikusan szólva nekünk nem szükséges időgép, hogy időben utazzunk. Azt hiszem, ez a legszebb a mai időszemléletben, megengedi, hogy a múlt egyenrangú részévé válhasson a jövőnknek.

(Tóth 2011a)

3. Gőzlélek-vadászat, avagy három interjú három gőzbetyárral

Kutatómunkánk során felkerestük a Retrofuturisztikus Kulturális Egyesület három illusztris alakját, hogy a külső, elemző horizontot elhagyva az élő szubkultúráról is tudósíthassunk, elvégre csak annak meg- és átélői, a gőzbetyárok tudják igazán, gőzt pöfögő szívvel elmondani, hogy mit is jelent valójában steampunknak lenni. Az itt következő három rövidke interjú, úgy hisszük, kellően kiélesíti majd azt a képet, amit az evidens distanciából vizsgált jelenségről mi magunk készítettünk. A válaszokat értelemszerűen nem látjuk el kommentárokkal, csak a kérdésekért felelünk. Interjúinkkal olyan gőzbetyárokat kerestünk fel, akiknek a neve tanulmányunk korábbi szakasziban is fel-felmerült, s akik nemcsak tagjai, hanem egyszersmind alakítói is a hazai steampunk közösségnek. Mint látható lesz, a nekik feltett öt-öt kérdésből/kérdéspárból/kérdéscsoportból az első kettő mindig azonos, a maradék három azonban eltérő, hogy ezáltal is mind kiterjedtebb legyen az a nagytotál, ami a magyar gőzbetyárok jelenéről tudósít.

3.1. Ifj. Mizsei László (Dr. Leslie Aromo)

Hogyan határozná meg a steampunk életérzést? Mit jelent önnek gőzbetyárnak lenni?

– Szerintem ez mindenkinek egy, a saját fejében létező dolog, és mint olyan, mindenki számára mást jelent, mindenki másképp határozná meg. Az én „Steampunk életérzésem” egyfajta vonzalom, egy olyan sohasem volt élethelyzethez, ami még bekövetkezhet egy esetleges civilizációs összeomlás után. Az én „Steampunkom” egy posztapokaliptikus világ, ahol az összeomlás után már sikerült elérni a technikai civilizáció egy magasabb szintjére. Az ebből fakadó öröm és bizakodás, egy új lehetőség, egy új jövővel kapcsolatban, ez adja meg az alapot. Ebben a világban a régi értékek újra felértékelődnek, a személyesség, az egyediség, a kézművesség, a tudás és az esztétika. Egy ilyen világban szívesen élnék. Minden, amit készítek, egy ilyen képzelt világ részét képezi. Ezeket a tárgyakat megtervezni, létrehozni, már maga egyfajta Steampunk „életérzés”, mivel ezzel az általam elképzelt Steampunk világ részévé válok.

Gőzbetyárnak lenni nekem elsősorban önmegvalósítást, másodsorban egyfajta kirándulást jelent egy alternatív valóságba.

Mit kell tudni az alteregójáról – steamsonájáról –, Dr. Leslie Aromoról? Mi a története?

– Dr. Leslie Aromo egy „reneszánsz ember”. Elsősorban feltaláló, kézműves és fegyvermester, de több tudományágban is jeleskedik. Tagja és egyik legfelsőbb vezetője egy Amperita Szövetség nevű titkos társaságnak, mely a tudomány és technológia egész világ számára hasznos vívmányait szeretné elterjeszteni. Ennek legfőbb ellenlábasa egy félvallásos neoluddita szekta, mely a központi hatalommal karöltve ezen törekvések ellen lép fel. Állításuk szerint a tudomány és a technológia okozta a nagy káoszt, amit oly nehezen élt túl az emberiség, ezért azt tiltani, vagy legalábbis korlátozni kell. Ebben a játszmában Dr. Aromo egyfajta diplomata és kém is egy személyben.

Dr. Aromo átvitt értelemben egy „őskövület”. Nem ebből a világból származik, hanem a nagy káosz előttiből. De nem árulnék el több részletet, mivel szándékomban áll egy vagy több novellát írni róla, legyen meglepetés! J

Ön a hazai steampunk (egyik) lelke, főszervezője. Milyen terheket ró ez magára? És mik a tervei?

– Igazán megtisztelő a feltételezés, de erős túlzásnak gondolom, hogy ilyen fontos szerepem lenne a honi szubkultúrában… Bár szívesen vennék részt benne aktívabban, sajnos vannak kötelezettségeim, amelyeknek meg kell felelnem, így nem tudok annyi időt és energiát fordítani rá, amennyit szeretnék. Egyelőre épp elég, hogy a sajátomon kívül még három Steampunk tematikájú FB [Facebook] csoport adminisztrátora-moderátora vagyok. Sajnos a Retrofuturisztikus Kulturális Egyesületre már nem nagyon marad időm. Pedig szívesen segítenék Steampunk rendezvények szervezésében, lebonyolításában.

Azt nem nevezném tehernek, hogy rendszeresen keresnek meg, hogy Steampunkkal kapcsolatos tanácsokat adjak, de már egy akkora munkát, mint például amilyen a Krak’n Town Steampunk „szaktanácsadósága” és gyakorlati munkái jelentettek, már nem vállalnék be szívesen. Persze biztos lenne olyan ajánlat, amit nem tudnék visszautasítani, de csak úgy vállalnám, ha végig élvezhetném az egész folyamatot, s így nem lenne megterhelő…

Terveim közt szerepel, hogy befejezem azt a rengeteg projektet, amit az eddigi évek alatt elkezdtem. Ezek lényegében mind tárgyak, eszközök, amik arra várnak, hogy elkészüljenek. Szeretnék újabbakat is elindítani, nagyon sok tervem van, amiket végre meg szeretnék valósítani. Álmaimban egy saját Steampunk kávézó szerepel, amit magamnak rendezek be, ahol más nem szólhat bele, mi milyen legyen. Az Évnyitó Teapárbaj után szeretném az Évzáró Teapárbajt is megszervezni majd december elején, majd továbbvinni ezeket a következő években is. Szeretnék több Steampunk rendezvényen is „standolni” és természetesen fotózni is. Ha van rá igény…

Barkácsmesterként mi a legfontosabb szempont az anakronisztikus tárgyak készítésénél?

– Az újrahasznosítás és az anyagválasztás. Tárgyaimhoz amennyiben lehetséges, leginkább régi, használt alkatrészeket, alapanyagokat használok. Ez nem csak környezettudatos megfontolásokból fontos, hanem azért is, mert a régi alkatrészek, tárgyak sokat segítenek az elérni szándékozott formavilág, látvány megteremtésében. Nem utolsósorban ez a tartósság alapja is – én nem eldobható tárgyakat gyártok. Anyagválasztás tekintetében „keményvonalas konzervatív” vagyok. Leginkább a Viktória korában is elérhető anyagokat használok, mint például fát, sárga- és vörösrezet, bőrt, üveget, porcelánt, bakelitet. Ezek kinézete a legtöbbször már magában is korhű érzetet kelt. Számomra nagyon fontos a részletgazdagság, mely már maga is egyfajta díszítés. A Steampunk irányzatra amúgy is jellemző az akár a funkcionalitás kárára is menő díszítettség.

Tart fenn kapcsolatot külföldi steampunk mesterekkel is? Hogyan segítik egymás munkáját?

Szeretem nyomon követni más mesterek munkásságát, akár belföldiekről, akár külhoniakról legyen is szó. Nagy kedvencem pl. Tony Cochran, Art Donovan, Lumière de l’Atelier és Franklin Vanseizenberg. Az utóbbival néha levelezünk, de sajnos nem elég jó az angolom, hogy komolyabb eszmecserét folytassunk, viszont ő is tagja a Steampunk Gun Club FB oldalnak, ahol a „kollégák” jó része megfordul.

3.2. Farkas Judit (Madame Flamara Halvorsen)

Hogyan határozná meg a steampunk életérzést? Mit jelent önnek gőzbetyárnak lenni?

– Számomra a Steampunk lényege három pillérre épül. Az alkotás, a közösség és a régi értékek. Egyfajta ellenállás a modern, minimalista, tömeggyártott társadalommal szemben. A Steampunkra épülve létrejött egy olyan közösség, amely arra ösztönzi az embereket, hogy új dolgokat tanuljanak és alkossanak saját maguk, vagy mások számára. Ezek az egyedileg, saját kezűleg létrehozott dolgok pedig értéket, a közösségben elismerést hordoznak. Persze nem lehet mindenki ügyes mindenben, és ez nem is elvárás. A társaság akkor is szívesen lát bárkit, ha ő csak lélekben kedveli a Steampunkot.

Mit kell tudni az alteregójáról – steamsonájáról –, Madame Flamara Halvorsenről? Mi a története?

– Az alteregóm, Madame Flamara Halvorsen egy újgazdag özvegy. [Az interjúalany itt belső horizontra vált:] Nem nemesi származású, de jómódú családból származom, férjemet a háborúban vesztettem el. A gyászévem alatt arra a megállapításra jutottam, hogy az élet rövid, így hátrahagytam mindent, és a vagyonomat arra használtam, hogy hátralévő időmben izgalmas, kalandokkal teli életet éljek. Az átállás nem ment zökkenőmentesen, de sokat segített a Flying Kraken legénysége, akikhez navigátorként csatlakoztam.

A viktoriánus kor markánsan férfiközpontú volt. Milyen a steampunk?

A korai viktoriánus kor valóban elég szignifikánsan elkülönítette a férfi- és női szerepeket a társadalomban, oly mértékben, hogy gyújtószikrája lett a feminizmus és női egyenjogúság kezdetének, a suffragette [szüfrazsett] mozgalommal. Abban az időben is, ha egy nő elég ambiciózus volt, elérhetett bármit, amit szeretett volna. Viktória, a királynő erős vezetőként remek példaképe volt a kor asszonyainak, és sok kiváló nő emelkedett ki. Pl.: Florence Nightingale, Mary Shelley, Marie Curie, Ada Lovelace. Sokat köszönhetünk ebből a szempontból a viktoriánus kornak.

Ami a Steampunkot illeti, mikor a 2000-es évek közepén elkezdett beszivárogni Magyarországra, a nemek aránya erősen a női oldal felé húzott. Később, mikor kezdett egyre ismertebbé, és jobban megértetté válni, hogy ez egy szubkultúra, és nem divathóbort, ez az arány szép lassan kiegyenlítődött, és véleményem szerint jelenleg is körülbelül egyenlő a férfiak és nők aránya a Steampunk közösségben, és ez az arány a közösségi szerepvállalásukban is fennáll.

A magyar gőzbetyár közösségen belül milyen a nemek aránya? Kik viszik a prímet? Van esetleg listájuk a tagokról?

– A magyar Steampunkokat tömörítő első közösség a Hungarian Steampunk Community volt, de ez már csak online működik. Jelenleg a Steampunk szubkultúrával kapcsolatos legfőbb szervezői feladatokat a Retrofuturisztikus Kulturális Egyesület (RKE) végzi. Ez az egyesület egy éve alakult, és főbb feladatai a Steampunk kultúra széles körű megismertetése az emberekkel, a Steampunk alkotók összefogása és támogatása, valamint rendezvények szervezése és lebonyolítása. Az egyesület tagjait nem sorolnám fel név szerint, de figyeltünk arra, hogy a szubkultúra minden szegmenséből legyen, aki képviselteti magát benne. A tagok aránya 60-40%-ban a férfiak irányába húz.

Mit kell tudni a rendezvényeikről? Mi a céljuk, mi a feladatuk?

– Mint említettem, az RKE egyik fontos feladata a rendezvények szervezése. Az egyesület több kisebb rendezvény tart, például piknikek, beszélgetős estek, múzeumlátogatások, teapárbajok. Ezek a találkozók többnyire kis létszámban zajlanak, és arra hivatottak, hogy fenntartsák a kapcsolatot a szubkultúra tagjai között, és szorosabb közösségé kovácsolják őket.

Ezek mellett a Retrofuturisztikus Kulturális Egyesületnek három nagyszabású rendezvénye van.

Idén márciusban először kerül megrendezésre a SteamCarnival, ami nevéhez méltón karneváli hangulatot próbál létrehozni, bazárokkal, programokkal, a végén egy jótékonysági bállal és felvonulással.

A SteamFest, amit általában nyár elején szoktunk rendezni, inkább zenés, szórakoztatóbb jellegű összejövetel koncertekkel. Egy Fesztivál.

Valamint a hat évre visszatekintő, szinte minden évben szeptember végén megrendezésre kerülő EuroSteamCon, ami egy, a szubkultúrát bemutató kulturális esemény, ahol kiállítások, előadások és egyéb interaktív programok keretében próbálunk minél többet bemutatni a világunkból.

3.3. Vörös Zoltán (Zackary mester)

Hogyan határozná meg a steampunk életérzést? Mit jelent önnek gőzbetyárnak lenni?

– Csalódást kell okozzak, de erre nincs egyszerű válasz. Az életérzés szubjektív. Nagyon kevesen vannak, akik steampunkkal fekszenek és kelnek, és én sem tartozom közéjük. Magamat főleg hippinek tartom. De az tagadhatatlan, hogy a steampunk az életem egyik fontos eleme, hisz „megélhetési fogaskerekes” vagyok. Volt egy bátor pont az életemben, mikor a munkámat lecseréltem egy vállalkozásra, amiben kreativitásomat a steampunkot szerető emberek fantáziájának megvalósítására fordíthatom, mivel rájöttem, hogy „értek” hozzá. Jómagam egy órásműhelyben nőttem fel, így a mechanika szépségét az anyatejjel szívtam magamba – bár, csak az esztétikáját, mérnöknek tehetségtelen vagyok. Elkezdtem hobbiként alkotni, majd jöttek a felkérések. Csak annyi a recept, hogy minden műbe teszek valami kicsit újat, többet, és főleg magamat. Így folyamatosan fejlődöm is. Ez az én gőzbetyárságom útja: egy olajos gyármunkásként ebben a világban… nem éppen teaszürcsölgető viktoriánus életmód.

Mit kell tudni az alteregójáról – steamsonájáról –, Zackary mesterről? Mi a története?

– Nem közelíteném meg ennyire szerepjátékosan, bár igaz, ami igaz, valóban szeretem a munkás énemet leválasztani magamról, még ha ez nem is látszik kívülről. Mivel csak poénként kezelem Professor Zackaryt – egy-két steampunk videóban tűnök fel így –, nem gondolkodtam a múltjáról: ahhoz valóban egy más világban kéne éljek belül, de én szeretek ebben a világban élni. Zackary története egy nap majd az én történetem lesz, egy srácé, aki számos munkában kipróbálta magát, de mindenhonnan menekülnie kellett. Végül eme munkák tapasztalatait egybegyúrva a saját útján kezdett járni. Nem a milliárdos vállalkozást tűzte ki célul, csak annyit, hogy a munka számára örömteli legyen, és a hozamot arra fordítsa, hogy környezetének segíthessen akár idővel, akár mással.

Ez fontosabb, mint egy karakterlap egy posztapokaliptikus játékban.

Meséljen a legutóbbi akciójukról a Sziget Fesztiválon. Hogyan viszonyultak önökhöz?

– A legutóbbi Sziget fesztiválon, amin voltam, kettő nagy alkotóval társultam, Steampunk Alchemyvel és Dr. Leslie Aromóval. Néhány alkotásunkkal egy elég színvonalas steampunk installációt raktunk össze a Természettudományi Múzeum zászlaja alatt, mivel ők is elég nagy rajongói ennek a szubkultúrának. Elég sikeresnek volt mondható, mindig jöttek érdeklődők, akik fotózkodhattak és hagytak nem kevés dicsérő szót. Jómagam is felnőtt fejjel ismertem meg a „steampunk” kifejezést, és ennek a világnak a hatalmasságát. Mindig azzal a reménnyel települök ki, hogy valakit megfertőzhessek ugyanígy.

Milyennek látja Magyarországon a steampunk szubkultúra helyzetét?

– Nagyon sok könnyed szubkultúra van a világban, és az emberek ezeket úgy fogyasztják, mint a divatcikkeket – esznek belőle, majd továbblépnek. Így itthon, a Steampunk szubkultúra is folyamatosan változik, hol bővül, hol visszaesik. Vannak nagyon steampunkhű emberek, és vannak, akiknél csak fellángolást jelent – hirtelen múlt időben beszélünk róluk. Kevesen vagyunk, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy ami van, a mag, az erős lenne, mert nem az. De elmondható, hogy miután lassan lecseng a steampunk divatként való elfogyasztása, akik igazán az elkötelezettjei, azok a jövőben meg fognak erősödni, és ahol csak lehet, lehetőséget biztosítanak majd az újonnan érkezőknek. Rendezvényekkel, és akár egy egyesületi tagsággal, ami a Steampunk zászlaja alatt létesült.

Mik a legfontosabb elemei a gőzbetyárságnak? Hogyan válhat valaki steampunkká?

– Talán a legfontosabb az ipari forradalom előtti világ szeretete, még ha nem is tudatosan. Ha ez megvan, ebből kialakulhatnak a belső és külső rajongói elemek. Belsőleg számomra a mechanikus dolgok imádata, hogy minden mostani használati tárgyat így akarok működtetni – persze csak a képzelet szintjén. Külsőleg pedig nagyon egyértelmű elemei vannak az öltözködésben, mint a cilinder goggle-lel, ipari forradalom korabeli ruhák és pár, kissé túlzottan fantasztikus kiegészítővel fűszerezve. Ha valaki el akar indulni a steampunk útján, akkor lehet, belül már az is. Külsőleg szerintem meg kell alkotnia a számára legjobban tetsző karaktert, és annak öltözékét magára kreatívkodnia. Ez a gyári munkástól kezdve, a felfedezőn, az írón és az udvarhölgyön át az őrült tudósig bármi lehet. Az a jó, ha minél több kiegészítőjét maga alkotja meg, mert akkor őszintébb lesz, és nagyobb szórakozást is jelent. Hisz az a fontos, hogy örömünket leljük benne – ahogy én a magamhoz hű karakterben, a steampunk ékszerész és felfedező életmódjában.

Irodalom

Balogh Levente 2018. Kis magyar steampunk – kritika a Kincsem című filmről. Krónika online, 2018. január 15. = https://kronika.ro/kultura/kis-magyar-steampunk-kritika-a-kincsem-cimu-filmrol (2018. október 11.)

Bari Máriusz 2007. Mai korok feltalálói: előre a gőzképekhez! – Videókkal. HVG, 2007. szeptember 3. = http://hvg.hu/kultura/20070903_steampunk_modern_feltalalok_datamancer (2018. október 11.)

Barrett, Leonard E. 1997. The Rastafarians. Boston, Beacon Press.

Baudrillard, Jean 1996. A szimulákrum elsőbbsége. In Kis Attila–Kovács Sándor S. K.–Odorics Ferenc (szerk.): Testes könyv I. Szeged, Ictus és Jate Irodalomelméleti Csoport, 161–193. p.

Bobak Szilvia 2017. Modern átváltozások – Lányok, akik a beöltözős szubkultúrákban találták meg önmagukat. Marie Claire, 2017. május 26. = https://marieclaire.hu/eletmod/2017/05/26/modern-atvaltozasok-lanyok-akik-a-beoltozos-szubkulturakban-talaltak-meg-onmagukat/ (2018. október 11.)

Coolgear Steampunk – Vörös Zoltán / Zackary mester (Facebook-profil) =https://www.facebook.com/coolgearsteampunk/ (2018. október 11.)

Csörgő Norbert 2011. Art rovat – Steampunk biblia. Fiction Kult = http://fictionkult.hu/cikk/art-rovat-steampunk-biblia-1001 (2018. október 11.)

DeviantArt Hungarian Steampunk alcsoportja = https://hungariansteampunk.deviantart.com/ (2018. október 11.)

Diningguide 2016. Jókai saláta. Diningguide, 2016. augusztus 4. = http://www.diningguide.hu/steampunk-szolnokon-megnyitott-a-sorarium/ (2018. október 11.)

Dr. Leslie Aromo – Steampunk Inventor & Craftsman (facebook profil) = következő linken érhető el: https://www.facebook.com/drlesliearomo/?hc_ref=ARTjt9N9q90evHX1o-BovalETouQZWaUHLnJjGPzDsD_nmTgnLB-1MqJYyLwsgbiqOU (2018. október 11.)

Gál Attila 2009/2010. Szubkultúrafelfogásokszubkultúrák vizsgálatának lehetséges irányai, módszerei [szemináriumi jegyzet]. = http://campuslet.unideb.hu/dokumentumok/tanulmanyok1/Gal_Attila_szubkultura_felfogasok.pdf. (2018. október 11.)

Gőzharsona felhívása = https://www.facebook.com/gozharsona/posts/2063514333917266 (2018. október 11.)

Hodkinson, Paul 2002. Goth: Identity, Style and Subculture. Oxford, Berg Publishers.

Hungarian Steampunk Community = https://www.facebook.com/sztimpank/ (2018. október 11.)

Jakab Albert Zsolt–Keszeg Vilmos (szerk.) 2007. Csoportok és kultúrák – Tanulmányok szubkultúrákról. Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság.

Kacsuk Zoltán 2005. Szubkultúrák, poszt-szubkultúrák és neo-törzsek. A (látványos) ifjúsági (szub)kultúrák brit kutatásának legújabb hulláma. Replika, 53. sz. 91–110. p.

Klág Dávid 2016. Furcsa egy hely lett Budapest új steampunk kocsmája. Index, 2016. szeptember 19. = https://index.hu/kultur/2016/09/19/krakn_town_kraft_sor_steampunk_rakoczi_ter/ (2018. október 11.)

La Ferla, Ruth 2008. Steampunk Moves Between 2 Worlds. The New York Times, 2008. május 8. = http://www.nytimes.com/2008/05/08/fashion/08PUNK.html?_r=0 (2018. október 11.)

Lovas Lajos 1994. A punk. Alternatív zenei mozgalmak a 80-as években. Magyar Szemle, Új Folyam III., 3. évf. 10. szám. = http://magyarszemle.hu/cikk/a_punk (2018. október 11.)

Lőrinczy Judit 2011. A gőz dicsérete – a steampunk vízió. SFmag, 2011. március 21. = http://sfmag.hu/2011/03/21/a-goz-dicserete-a-steampunk-vizio/ (2018. október 11.)

Magyar Természettudományi Múzeum Blog 2017. Steampunk Alchemy – Interjú Sztojanov Péterrel. Az emberek szeretik megélni a „nemvalóságot”. Magyar Természettudományi Múzeum Blog, 2017. augusztus 7. = http://mttmuzeum.blog.hu/2017/08/07/steampunk_alchemy_riport_steampunk (2018. október 11.). Sztojanov Peter Jr. munkái = http://www.steampunkalchemy.com/hu/galeria (2018. október 11.)

Mizsei László, ifj. (Dr. Leslie Aromo) 2013. A steampunk irányzatról. Humusz, 2013. = http://www.humusz.hu/kukabuvar/steampunk-iranyzatrol (2018. október 11.)

Nagy Krisztina (Szarvaspápa) 2015. Annamáriának és Balázsnak iszonyú menő steampunk esküvője volt! Velvet, 2015. július 1. = https://velvet.hu/randi/2015/07/01/annamarianak_es_balazsnak_iszonyu_meno_steampunk_eskuvoje_volt/ (2018. október 11.)

Neo-Victorian Studies = http://www.neovictorianstudies.com/ (2018. október 11.)

Nowotny, Novi 2013. A legrosszabb és a legjobb definíciók a steampunkról: viccestől a nevetségesig. St!mpank, 2013. január 1. = http://sztimpank.blog.hu/2013/01/03/a_legrosszabb_es_legjobb_definiciok_a_steampunkrol_viccestol_a_nevetsegesig (2018. október 11.)

Nyugat.hu 2014. A hipsztereknek leáldozott, jön az elképesztően szexis steampunk irányzat, Nyugat.hu, 2014. december 2. = http://www.nyugat.hu/tartalom/cikk/85284_ezt_fogod_hordani_jovore_hodit_a_gozpunk (2018. október 11.)

Origo 2013. Jövőre világuralomra jut a steampunk, Origo, 2013. február 3. = http://www.origo.hu/techbazis/20130203-az-ibm-szerint-2014re-vilaguralomra-jut-a-steampunk.html (2018. október 11.)

Piczil Márta 2002. Kultúra és szubkultúra elméletek. In Pikó Bettina (szerk.): A deviáns magatartás szociológiai alapjai és megjelenési formái a modern társadalomban. Szeged, JATEPress, 43–52. p.

Postamesterxy 2010. Mitől punk a steampunk? St!mpank, 2010. április 14. = http://sztimpank.blog.hu/2012/10/02/mitol_punk_a_steampunk (2018. október 11.)

Rácz József 1998. Ifjúsági (szub)kultúrák, intézmények, devianciák. Válogatott tanulmányok. Budapest, Scientia Humana.

Rondaar 2014. Gőzerővel: A steampunk krónikája. Galaktika online, 2014. február 1. = http://galaktika.hu/a-steampunk-kronikaja/ (2018. október 11.)

Scriptum Metallum 2010. Sci-fi és steampunk a Szigeten. Prae online, 2010. augusztus 14. = https://www.prae.hu/index.php?route=article%2Farticle&aid=2903 (2018. október 11.)

Soós Tamás 2017. Steampunk rövidfilm készül a magyar tudósról, aki szabadságharcos robotot akar építeni. IGN, 2017. július 4. = http://hu.ign.com/irinyi/25539/news/steampunk-rovidfilm-keszul-a-magyar-feltalalorol-aki-szabads (2018. október 11.)

St!mpank = http://sztimpank.blog.hu/ (2018. október 11.)

SteamCarnival programtervezete = https://www.facebook.com/events/528736774173219/ (2018. október 11.)

SteamPunk Magazine = http://www.steampunkmagazine.com/ (2018. október 11.)

Szapu Magda (szerk.) 2004. Ifjúsági „szubkultúrák” Magyarországon és Erdélyben. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete.

Szécsi Noémi 2015. Jókai 190. Halcsontos fűző, 2015. február 17. = http://halcsontosfuzo.reblog.hu/jokai-190 (2018. október 11.)

Sztojanov Peter Jr. 1916 [2016]. HUN – Steampunk a Szigeten. Steampunk Alchemy, 1916. [2016.] = http://www.steampunkalchemy.com/hu/press/hun-steampunk-a-szigeten (2018. október 11.)

Takács Gábor (acélpatkány) 2009a. …más néven Steampunk! St!mpank, 2009. július 18. = http://sztimpank.blog.hu/2012/10/02/mas_neven_steampunk  (2018. október 11.)

Takács Gábor (acélpatkány) 2009b. Kategorizálási kényszer – avagy ami az előbb kimaradt. St!mpank, 2009. július 19. = http://sztimpank.blog.hu/2012/10/02/kategorizalasi_kenyszer_avagy_ami_az_elobb_kimaradt (2018. október 11.)

Tóth Emese (automaton_aliza) 2010. Stílusok és korszakok: az anakronista stílusirányzatok vázlatos áttekintése. St!mpank, 2010. május 24. = http://sztimpank.blog.hu/2010/05/24/stilusok_es_korszakok_az_anakronista_stilusiranyzatok_vazlatos_attekintese (2018. október 11.)

Tóth Emese (automaton_aliza) 2011a. Gőzbetyárok Budapesten. SFmag, 2011. március 21. = http://sfmag.hu/2011/03/21/gozbetyarok-budapesten/ (2018. október 11.)

Tóth Emese (automaton_aliza) 2011b. Te milyen steampunk karakter lennél? St!mpank, 2011. november 24. = http://sztimpank.blog.hu/2011/11/24/te_milyen_steampunk_karakter_lennel (2018. október 11.)

Tóth Emese (automaton_aliza) 2012. Mi ez a sok „-punkság”? St!mpank, 2012. december 2. = http://sztimpank.blog.hu/2012/12/02/mi_ez_a_sok_-punksag (2018. október 11.)

VanderMeer, Jeff–Chambers, S. J. 2011. The Steampunk Bible. An Illustrated Guide to the World of Imaginary Airships, Corsets and Goggles, Mad Scientists, and Strange Literature. New York, Abrams Image.

Veres István 2016. Rasztafarianizmus – a legvidámabb vallás. Vasárnap, 2016. január 13. = https://vasarnap.ujszo.com/2016/01/13/rasztafarianizmus-a-legvidamabb-vallas (2018. október 11.)

Wikipédia / Steampunk (szócikk) = https://hu.wikipedia.org/wiki/Steampunk (2018. október 11.)

Rövid URL
ID2930
Módosítás dátuma2019. április 29.

Ideológia, kiszolgáltatottság és hatalomgyakorlás az elmúlt fél évszázad erdélyi irodalom- és kultúrpolitikájában

1.Bevezetés Ha elfogadjuk azt a nézőpontot, mely szerint „az irodalomelmélet elválaszthatatlanul összefügg politikai hitekkel és ideológiai értékekkel” (Eagleton 2000, 168. p.), a műalkotás pedig „az...
Bővebben

Részletek

1.Bevezetés

Ha elfogadjuk azt a nézőpontot, mely szerint „az irodalomelmélet elválaszthatatlanul összefügg politikai hitekkel és ideológiai értékekkel” (Eagleton 2000, 168. p.), a műalkotás pedig „az alkotó – vagy a bonyolult közös konvenciókkal rendelkező alkotók – és a társadalmi intézmények és szokások közötti egyezkedés eredménye” (Greenblatt 1998, 56. p.), akkor talán az sem tagadható, hogy a mindenkori társadalmi valóság legalább olyan szereppel bírhat egy irodalmi mű külső utalásainak a megképződésében és érvényesítésében, mint a szerzői vagy a különböző olvasói érdekek és elvárások, amelyek létrehozzák és fenntartják azt. S bár napjaink irodalomértelmezése többnyire okkal szembesül az igénnyel, hogy a művészi alkotás esztétikai-poétikai identitását szigorúan elválassza a szerzői szándék és az életrajzi vonatkozások öncélú vizsgálatától, az író, az olvasóközönség vagy a kritikusi irányultság szempontjából távolról sem lehet közömbös annak a többszörösen egymásba fonódó viszonyrendszernek a természete, amely egy próza- vagy versszöveg megírását, megjelenését és fogadtatását szabályozza. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogy az adott költemény, életmű vagy stilisztikai tendencia – Selyem Zsuzsa találó kategorizálására utalva – egy „szerző-szöveg-cenzor-olvasó” vagy „szerző-szöveg-menedzser-olvasó” (Selyem 2003, 63–96. p.) kapcsolat hátterében kerül értékelésre, mint ahogy hermeneutikai értelemben annak a kétféle befogadói irányultságnak az eredménye is némiképp különbözik egymástól, amely egyik oldalról egy külső, politikai hatalomnak a kijátszása érdekében a sorok közötti olvasás stratégiáját kénytelen követni egy olyan szöveginterpretációval szemben, amely nem kényszerül effajta kompromisszumok megkötésére.

Az első világháború utáni határmódosításokkal Romániához csatolt területeken a kisebbségbe került erdélyi magyar közösség vezető eszmerendszere, a transzszilvanizmus jórészt három különálló eszmei irányultságból tevődött össze: 1. a szülőföldön maradás mint erkölcsi kötelesség gondolatának előtérbe állításából, 2. az „erdélyi lélek” specifikumának hangsúlyozásából és 3. a nemzetiségi tudat történeti hátterének megteremtéséből (Szávai 2004). Ezek az értékhorizontok azonban a későbbiek folyamán jelentős módosulásokat szenvedtek. A szülőföldön maradás követelménye a negyvenes évek után a (kommunista) hatalom társadalmi-politikai céljaihoz való alkalmazkodás vagy az asszimilációs törekvésekkel, a cenzúrával és a kisebbségi intézmények megszüntetésével szembeni tiltakozás különböző stratégiáiban fogalmazódott újra. Az együtt élő nemzetiségek érték- és érdekközösségének gondolatát és a kultúrák egymásra utaltságának, összefonódásának történetivé tágítását pedig egyre inkább felváltotta az anyanyelvhez, valamint Magyarországhoz fűződő (érzelmi) kötődés és a nemzeti identitás hangsúlyozásának igénye, annál is inkább mivel a hivatalos fórumok ezt egyre kevésbé tették lehetővé az erdélyi magyar értelmiség számára.

A második világháború utáni évek irodalmi, irodalomkritikai és kultúrpolitikai beszédmódjának sajátosságaira tekintve egyértelműen megállapítható, hogy a berendezkedő kommunista hatalom Romániában már a negyvenes évek második felétől kezdődően szigorúan ellenőrzése alá vonta a közösségi lét minden megnyilvánulási formáját, szabályozta a kultúra és a művészetek gyakorlásának minden területét, betiltotta, megszüntette vagy átalakította azokat a fórumokat, amelyek valamiféle függetlenséggel bírtak; teljesen átírta az irodalmi, művészeti kánont, és ezzel egy időben olyan új ideológiai-politikai tér létrehozására törekedett, amely kizárólag saját érdekeit szolgálta. S bár a kommunista rendszerváltás és hatalomgyakorlás az irodalomban, mint a társadalmi élet minden területén, a kelet-közép-európai régió egészében az egyneműségre, az agitációs és propagandacélokat szolgáló „művészet” megteremtésére törekedett, a romániai sztálinista „kultúrprojekt” sok tekintetben különbözött más régióbeli országokétól, például a magyarországitól. Ami közös volt mindkét ország irodalompolitikájának központilag meghirdetett irányultságában, az a szocialista embereszmény és a kommunista ideológia propagálása, a realista ábrázolásmód kiteljesítése és a közösségi célok szolgálata, ami viszont a gyakorlatban egy diktatórikus, szigorúan ellenőrzött, a pártérdeket és a személyi kultuszt mindenek fölé helyező, jutalmat és büntetéseket osztó, támogató és megfélemlítő gépezetként működött. „A szocialista irodalom tudatosan ugyanazoknak a céloknak szolgálatában áll, azt segíti, mint a munkásmozgalom, a szervezett munkáspárt; szerepe már nem az előreszaladó magányosé, hanem a közösséggel, a néppel, a társadalommal együtthaladóé. S ebben az összefüggésben nemcsak az irodalom, a művész helye változik meg a társadalomban, hanem megnő, irányadóvá lesz a teória, a kritika szerepe is. A szocialista irodalom fejlődésében minden fázisnál ott állanak a Párt, a társadalom mozgását, kívánalmait, történelmi fejlődésének igényeit tolmácsoló teoretikusok, kritikusok, írók is” – állapítja meg a szocialista irodalom „fejlődéstörténetét” és céljait összefoglaló, a hatvanas évek elején megjelent tanulmányában a korszak egyik legismertebb magyarországi irodalomtörténésze, Szabolcsi Miklós (Szabolcsi 1963, 20. p., 26. p.).

A korabeli irodalmi szövegek agitatív, gyűlöletbeszédre épített, politikai sablonok szerint szerveződő regiszterei között, a materialista „üdvtörténet” szóhasználatának és a militarista retorikának majd minden kelléke jelen van. A párt, a nép, az igazság, a világosság, az ige, a forradalom, a tett és a szabadság kulcsfogalmai mellett kötelező oppozíciókként szerepelnek az olyan szavak, mint ragály, fasizmus, kizsákmányolás stb., lehetővé, sőt inkább kötelezővé téve az irodalmi szöveg egyszerű politikai üzenetként való értelmezését. A forradalmi változás, a radikális (t)rendváltás aspektusait hangsúlyozó beszédmód ebben a korszakban meghatározóan az ellenségképre épít, a múlt és jelen, új és régi közötti törésvonal, de a jelenben folytatott politikai harc szükségessége is örök aktualitásként érvényesül lírában és prózában egyaránt. Az eljövendő társadalmi célok megvalósítása érdekében ez a fajta kommunista áldozatetika végső soron nemcsak lehetségesként, hanem felvállalt szükségszerűségként tekint az ellenállók, más véleményen lévők, vagy akár a belső ellenzék megsemmisítésére. „A proletárforradalom jelentette társadalmi megváltás célja nemcsak önmagunk feláldozásának, de mások feláldozásának (egyébként kellően tudatosított bűne) alól is felmentést ad” – állapítja meg Lukács Györgyre hivatkozva Szolláth Dávid, a korabeli magatartásformák elit- és tömegjelenségeit, illetve mindezeknek a hatalmi és közösségi gesztusoknak irodalomtörténeti vetületeit elemző munkájában (Szolláth 2011, 42. p.). Nem véletlen tehát, hogy – bár országonként és időszakonként eltérő módon és eltérő intenzitással, de – a több évtizedes kelet-közép-európai kommunista diktatúrák alatt a pártállami retorikát mindenhol az ellenségkép és a militarista attitűd határozza meg, az egyéni szabadságot vagy az előírttól különböző megnyilvánulási formákat pedig mindvégig szélsőségesen kontrollálni és korlátozni akarják. Ezek a jelenségek az adott korszakban a romániai és a magyarországi irodalmat is meghatározzák, távolról sem csupán az alkotók valamiféle egységes esztétikai-poétikai szemléletmódjának közös megnyilvánulási formájaként, hanem elsősorban a második világháború után berendezkedő államrendszer határozott hatalmi elvárásai és kötelező/kizárólagos ideológiai álláspontja következtében.

A romániai és magyarországi sztálinista költészet és prózairodalom talán legnagyobb különbsége is voltaképpen annak a szerző és hatalom viszonyában tükröződő eltérő pozicionáltságnak tulajdonítható, hogy míg az erdélyi magyar irodalom – sajátos kisebbségi léthelyzetéből következően – a hatalom által mindig idegenként kezelt jelenség volt,[1] addig az anyaországi alkotók közvetlenebb módon vettek részt a kultúr- és művészetpolitika esztétikai, ideológiai irányultságának meghatározásában és a hatalomgyakorlásban. Az alárendeltség effajta kényszerűségéből, a többségi társadalomtól való különbözőség állandó tudatosításából következik a korabeli erdélyi irodalom azon jellemzője is, hogy a nemzetiségi identitás vállalásában a negyvenes évek végének, ötvenes évek elejének versei és prózaszövegei a transzszilvanizmus egy újabb, átértelmezett változatát, a népek közötti testvériséget és az ideológiai-politikai harcokban vállalt sorsközösséget hangsúlyozzák, többnyire egyoldalúan, hiszen a többségi, román nyelvű irodalmárok oldaláról ezek a gesztusok nemigen találtak viszonzásra (Vö. Gaál 1950; Balogh 1957; Nagy 1957). Persze, ennek az ideológiai-politikai alapállásnak a megerősítésére törekedett a korabeli magyarországi irodalom- és kritikatörténet-írás is, amennyiben szélsőségesen figyelt rá, hogy még a látszatát is elkerülje annak, hogy a határon túli közösségek identitásának megerősítésében valamiképpen megsértse a „baráti” szocialista országok érzékenységét.

Irodalom-éskultúrpolitika a 40-es évek közepétől az 50-es évek végéig

A negyvenes évek második felétől kezdve Erdélyben a román többségi és magyar kisebbségi szembenállás gondolatát, a szovjet típusú új hatalom berendezkedésének és megszilárdításának „forradalmi” lendületében egyre inkább felváltotta az „osztályharc”, és a radikális társadalmi átalakulás szükségességének hirdetése. Ugyanakkor kevesek figyeltek fel arra, hogy a fokozatosan kiépülő totalitárius állam gépezete szinte teljesen megsemmisítette a két világháború között – éppen a kisebbségi léthelyzet imperatívusza által – a magyar kultúra és identitástudat támogatására nem csekély erőfeszítéssel létrehozott egyéni és közösségi szerveződési formákat, civil kezdeményezéseket, és lényegében a történelmi egyházakat is. „A második világháborút követően – állapítja meg Stefano Bottoni – az erdélyi magyar világ betagolódott a román állami szerkezetbe, majd 1948 után a kommunista román államba, anélkül hogy kulturális önazonosságának feladására kényszerült volna. Ezért fordulhatott elő, hogy az anyanyelvhasználat biztosítása, a nemzeti szimbólumok engedélyezése és egyáltalán a magyarul épülő szocializmus utópiája sokak előtt elfedte, hogy öntudatlanul is segédkeznek egy rendkívül kemény diktatúra kiépítésében” (Bottoni 2008, 14–15. p.).

Az ötvenes évek elején az erdélyi magyar baloldali értelmiség kétséget kizáróan a szabadság és a szocialista ideológia diadalaként, őszinte gesztusaként élte meg a Magyar Autonóm Tartománynak a lenini és sztálini szovjet nemzetiségpolitika hatására történő 1952-es létrehozását. Hittek abban, hogy a nemzetiségi konfliktusok végleg megszűnhetnek, vagy legalábbis fel fognak oldódni egy idealisztikus – a kommunista propaganda által különösképpen hangsúlyozott – posztnacionalista-internacionalista szemléletben. Tanulságos eszmei előzménynek tekinthetjük ebből a szempontból a két világháború közötti erdélyi baloldali értelmiség egyik prominens képviselőjének, Balogh Edgárnak 1946-os Itt élned, halnod kell! című jegyzetét, amelyben az akkor még nagy többségében magyarok lakta Kolozsváron történteket teszi szóvá, ahol a világbéke évfordulója kapcsán tartott népgyűlés magyar megszólalóit kifütyülték. Amellett, hogy az események miatt a magyar proletariátus passzivitását is okolja, írásában Balogh ezt a szélsőségesen nacionalista gesztust a román polgári „reakció” nyílt erődemonstrációjának tartja, és annak a reményének ad hangot, hogy a munkásosztály által képviselt új nemzetköziség jegyében, az effajta megnyilvánulások egyszer s mindenkorra el fognak tűnni az erdélyi közéletből: „A kolozsvári román katedrális előtt május tizedikén nem a magyar szóra kitört füttyorkán lepett meg, hanem a felvonult munkásság aránylag kicsiny száma. […] Szavakat kiáltottam a mikrofonba, de magam sem hallottam a hangomat. Mindannyiunk nevében szólottam, akik jobb világot akarunk, s elutasító volt a visszhang. Saját gyöngeségünk keserített el a legjobban. Íme: a cselekvő román reakciónak magyar oldalon passzív rezisztencia volt a párja. A vakító nemzeti mámortól fűtött diákok és a nemzeti érzékenységből otthon maradt munkások kiegészítették egymást. A román diákok felbujtói és a magyar munkások eltanácsolói jól tudták, mit cselekszenek. Kétformájú, de egyazon célú praktikájuk hátba döfte a demokráciát” (Balogh 1957, 286–287. p.). Balogh Edgár korabeli szövege ugyanakkor nemcsak annak az igazságkereső értelmiségi magatartásnak a viszonyából tűnik érdekesnek, amely meggyőződéssel hirdeti, hogy a „népi demokráciában”, vagyis az új szocialista hatalmi politikában a nacionalista retorikának többé már nem lesz helye, hanem elsősorban amiatt, hogy ez a szöveg, a magyarországi forradalomra utaló, szándékolatlan allúzióival együtt – vagy éppen ennek ellenére –, megjelenhetett a szerző 1957-ben kiadott gyűjteményes kötetében is.

Az irodalom és az új államhatalmi berendezkedés közötti viszonyt elemző irodalomtörténeti/kultúrpolitikai szövegekben, közvetlenül a második világháborút követő időszakban látszólag még nem a párthűség vagy a harcos forradalmi attitűd a hangsúlyos, hanem a szocialista eszmék felsőbbrendűségének igazolása, a „nép”, a „szabadság”, az „emberiség” szolgálata egyfajta „valóságábrázolás” által. Jordáky Lajos kolozsvári magyar szociológus, kritikus, tanulmányíró egy 1946-ban megjelent könyvében az irodalom és a szocialista államszervezet kölcsönös kapcsolatáról, közös céljairól beszél, az író feladataként a társadalom átformálását, a szocialista eszmék és az osztálytudat erősítését, valamint a valóságábrázolást emeli ki: „Az irodalmi kifejezés új formáját az író, mint annak a társadalmi osztálynak a kifejezője keresi, amelyikhez tartozik. […] A szocializmus megteremti a nagy irodalmi alkotások megszületésének az előfeltételét: a szabadságot és biztosítja az irodalmi alkotások néptömegekhez való eljutását: az emberek jólétén keresztül. Az irodalom viszont a valóság felmérése és annak művészi megjelenítése által szolgálja és elősegíti a szocializmus megvalósítását. A szocialistáknak és íróknak éppen ezért kell egymásra találniuk. Kölcsönösen tudatára ébredve annak, hogy valójában ugyanazt akarják, a legszorosabban együtt kell működniük…” (Jordáky 1946, 8. p.). A párt- és eszmehűség Jordákynál még nem kizáró feltétele az író tevékenységének, csupán az igazság, a nép, a szabadság szolgálata. A szovjet mintát ismerve ezek a megállapítások már a korabeli olvasatukban is ironikusnak tűnhetnek: „A szocializmus, ellentétben minden más világnézettel, nem azt kívánja az írótól, hogy pártíró legyen, még csak azt sem követeli meg, hogy párttag legyen. Ha belép, abból nem csak a pártra származik előny, hanem ő reá is, mert szorosabb kapcsolatba kerül a tömegekkel. Az embereket és azoknak problémáit közelről figyelheti meg, művészi szemléletéhez megkapja a valóságot, az anyagot. Az író szolgálja az emberiséget, a jót, az igazságot, a szabadságot, mint ahogy a szocializmus is azt szolgálja” (Jordáky 1946, 9. p.). Ugyanakkor ellentmondásba keveredik önmagával, amikor az idézett könyv későbbi fejezetében újradefiniálja a „pártköltő” fogalmát: „Szocialista értelemben a pártköltő az osztály és a haladó emberiség költője, úgy, ahogy a munkásosztály tudatos és harcos pártja az osztály és a haladó emberiség pártja. A marxista párt nem csupán a marxisták és párttagok pártja, hanem mindazoké, akik szabadságukban korlátozottak. […] Ugyanakkor azonban pártköltő az, aki művészetével a szocializmust segíti elő, még ha nem is tagja szervezetileg a munkáspártnak” (Jordáky 1946, 76–77. p.). Hasonló írókép és irodalomeszmény jelenik meg Gaál Gábor korabeli esztétikai és költészettörténeti tárgyú szövegeiben (Vö. Gaál 1950), valamint abban az egyértelmű gesztusában, hogy a hadifogságból való hazatérte után alapított – és az 1989-es rendszerváltásig fennálló – irodalmi folyóirat, az Utunk főszerkesztőjeként megszólalási, publikálási lehetőséget biztosít a két világháború között debütáló jobboldali íróknak: Kós Károlynak, Tompa Lászlónak, Bánffy Miklósnak, Molter Károlynak. De még a szovjet, kommunista propagandairodalom mintáit talán a legradikálisabban megkövetelő Nagy István is elismeri Kacsó Sándor, Grandpierre Emil, Szabédi László vagy Fodor Sándor írásait,[2] a kommunista öntudat és az osztályharc legszélsőségesebb irodalmi sablonjait pedig egy 1948-as írásában a következőképpen utasítja el: „Hazai íróink igen gyakran melléfognak a párt és az osztályellenség ábrázolásánál. A párt embereit eszményi jó embereknek tüntetik föl, az osztályellenséget viszont a leggonoszabb, a legaljasabb gonoszságokkal ruházzák fel. Vagyis a két osztály legtudatosabb alakjait igen rikító színekkel különböztetik meg egymástól. Ez azért hiba, mert nincs nevelő hatása és nem is igaz, hogy csak fehér-fekete színek állnak szemben egymással. Nem vitás, hogy a kapitalisták kizsákmányolnak, leigáznak és romlásba viszik a társadalmat, és hogy a kommunisták viszont kivezetik az emberiséget a romlásból. Csakhogy ez nem történik olyan egyszerűen, ahogy azt elméletileg megfogalmazzuk. Ha ilyen egyszerűen történne, a politikailag elmaradottak is rögtön felismernék, kik a barátaik és kik az ellenségeik” (Nagy 1956, 106. p.). Persze, az erdélyi magyar irodalomnak ez a radikális változásokat követelő, diktatórikus korszaka távolról sem volt mentes a – többnyire ideológiai szellemben vívott – konfliktusoktól. Példaképpen talán elég itt az egyik legnagyobb 19. századi magyar klasszikus, Arany János legismertebb elbeszélő költeményének, a Toldinak kapcsán kirobbant vitára utalni, melyben Gaál Gábor a szocialista realizmus jegyében súlyosan elmarasztalja írótársát, Benedek Marcellt, időszerűtlen esztétizmussal és az osztálykategóriák figyelmen kívül hagyásával vádolva őt (Vö. Gaál 1950). Néhány év múlva azonban – elterjedt kelet-közép-európai sajátosságként a további belső leszámolások kapcsán – a vádló maga is vádlottá válik, aminek következtében Gaál Gábor „ideológiai felkészületlensége” miatt többször is kénytelen „önkritikát gyakorolni.”

Ameddig viszont a romániai magyar irodalom- és kultúrpolitikában, talán éppen a kisebbségi beszédmódnak (a lényegében román nyelvű) kommunista ideológia fő sodrától való lemaradása/kimaradása okán, a negyvenes évek végén, ötvenes évek elején többé-kevésbé még egy – az adott körülményekhez képest – megengedőbbnek mondható, a baloldaliság sokféle hangját megszólalni hagyó változata érvényesült, addig a Rákosi-korszak Magyarországán már jóval radikálisabban folyik a sztálinista belső leszámolás: „Végső soron: az osztályharc élesedése hazánkban és a nemzetközi arénán, ezzel kapcsolatban a politikai és ideológiai éberség fokozása, az elméleti szilárdság iránti fokozott követelmények, az ellenség búvóhelyeinek felkutatása a kultúrfronton is – ez váltotta ki a vitát Lukács elvtárs bizonyos nézeteivel, amelyek objektíven nem nekünk, nem a munkásosztálynak, nem a Pártnak segítettek, hanem az ingadozóknak, a Párt politikájának elfogadásától húzódóknak, végső soron – az ellenségnek. […] Lukács elvtárs […] irodalmi jelszavai nem igazodtak a Párt politikai és gazdasági jelszavainak élesedéséhez és fokozásához […] Amikor a Párt egyre élesítette a harcot a tőkések ellen, amikor a fordulat éve már rég bekövetkezett, akkor – 1949 tavaszán – fordul jobbra és kezd harcolni – nem a szocialista realizmusért, hanem lényegében ellene, azok ellen az irodalmi áramlatok és képviselőik ellen, akik a szocialista realizmus irányában való fejlődést – jól-rosszul – képviselték” – foglalja össze röviden a magyarországi kulturális és irodalmi élet teljhatalmú vezetője, Révai József a korszak művészetpolitikai „célkitűzéseit” a Lukács György ellen írt elmarasztaló írásában (Révai 1950, 284., 287. p.).

A korabeli erdélyi irodalmi, irodalomkritikai, kultúraszervezési diskurzusnak a magyarországinál némileg nyitottabb jellege ugyanakkor talán annak is köszönhető, hogy Erdélyben a baloldali írók, értelmiségiek világnézete nagyon eltérő forrásokból táplálkozott, ami hatványozottan rányomta bélyegét a második világháború utáni baloldali eszmerendszer kibontakozására (Bottoni 2008). Bárdi Nándor négy baloldali generációról beszél, melyek többé-kevésbé meghatározó szerepet töltöttek be a kommunista hatalomátvétel utáni erdélyi magyarság politikai irányultságának alakulásában is (Bárdi 2004). Ezt a csoportosítást követve, a legidősebb baloldali generáció tagjai azok az értelmiségiek, akik a két világháború közötti politikában az Országos Magyar Párt baloldali szárnyát képviselték, közülük legismertebb Kós Károly, a második és harmadik generációhoz sorolhatjuk a Magyar Dolgozók Szövetségében, majd a Magyar Népi Szövetség politikai tevékenységeiben részt vevő Bányai Lászlót, Jordáky Lajost, Kurkó Gyárfást, Gaál Gábort, Szemlér Ferencet, Balogh Edgárt, Asztalos Istvánt, Méliusz Józsefet, Nagy Istvánt stb., a negyedik generációhoz pedig lényegében azok a szereplők tartoznak, akik már a kommunista hatalomátvétel megszilárdulása után, jórészt az ötvenes-hatvanas években vállaltak vezető szerepet az irodalmi, publicisztikai, kulturális élet szervezésében: Hajdu Győző, Domokos Géza, Gáll Ernő, Sütő András, Huszár Sándor stb.

Az a tény viszont, hogy az erdélyi magyarság – bizonyos szempontból nemzetiségi szubkultúrának tekinthető – közegében a különböző párton belüli politikai-ideológiai irányzatok közötti viták nem jelentek meg olyan szélsőséges módon, mint a korabeli Magyarországon, még távolról sem jelenti azt, hogy a szólásszabadság vagy legalábbis egyfajta „többszólamúság” érvényesülhetett volna ennek a korszaknak az irodalmi életében, hiszen a „jobboldali”-nak vagy „polgári”-nak titulált szerzők teljes elhallgattatásra voltak ítélve a kommunista hatalomátvétel után Romániában is. Elég talán itt csupán az ötvenes évek közepén a két világháború között alkotó, fiatalon elhunyt magyar lírikus, Dsida Jenő munkáinak újrakiadása kapcsán az Utunk folyóirat hasábjain lefolytatott vita hangnemére, illetve a hatalmon lévők által képviselt álláspontra és az e körül kialakult durva politikai támadásokra utalni (Panek 1993). A régi polgári írónak, a „parazita” értelmiséginek – amint azt Gaál Gábor már az 1940-es évek második felében több tanulmányában leírja – el kell tűnnie „a történelem süllyesztőjében” (Gaál 1950). Az effajta kultúrharcok következményeként egyre több író (például Kós Károly, Tompa László, Kemény János) időlegesen a kényszerű elhallgatást választja, néhányan pedig azért maradnak ki az irodalmi és közéleti diskurzusokból, mert koholt vádak alapján több évig tartó börtönbüntetésre ítélik őket, például Jordáky Lajost és Balogh Edgárt a Magyar Népi Szövetségben betöltött politikai szerepvállalása miatt.

Abban a társadalmi kontextusban, amelyben a kisebbségi lét és az identitáskeresés minden megnyilvánulása – nemcsak a közösségi vitákban és a publicisztikai vagy tudományos beszédmód különböző formáiban, hanem a mindennapi kommunikáció szintjén is – szigorú korlátozásoknak volt alávetve, az irodalom lehetett az egyetlen olyan közeg, ahol az egyik vagy másik kérdéskörhöz kapcsolódó alternatív állásfoglalás lehetősége adott volt. Az 56-os magyarországi forradalom leverését Romániában is megtorlóakció követte, melyben a kommunista hatalom a fiatal magyar értelmiségiek megfélemlítését tartotta szem előtt. A fiatal író-, költőnemzedék képviselői közül Páskándi Gézát, Bartis Ferencet, Páll Lajost és Dávid Gyulát koholt vádak alapján súlyos börtönbüntetésre ítélték, mások – például Szilágyi Domokos – valószínűleg csak a titkosszolgálattal való együttműködés árán „menekülhettek” meg a retorziótól (Vö. Selyem 2007).

3. Az enyhülés szűk évtizede Romániában (1965–1973)

A hatvanas évek közepétől kezdve körülbelül a hetvenes évek első feléig a romániai magyar kultúra és irodalom egy lélegzetvételnyi időre bizonyos szabadsághoz jutott, ami ideológiai-poétikai szempontból csupán azt jelentette, hogy az „emberarcú szocializmus” jegyében nem volt már feltétlenül kötelező a szocialista realizmus, a közösségi költészet, illetve a párt dicsőítésének és a kommunista társadalom építésének sablonjait követni. Ezzel együtt pedig a korábbiakban teljességgel visszautasított „egyénieskedés”, az individuális szféra, a szubjektív, egzisztenciális kérdések ábrázolása, a történelmi hagyomány vagy a magyar nemzeti identitás (vagyis inkább csak az erdélyi, székely közösséggel való azonosulás) témaköre is előtérbe kerülhetett a korszak irodalmi műveiben. Az erdélyi alkotók ugyanakkor ebben a fél évtizedben a magyarországinál nagyobb fokú szabadságot élvezhettek. „A hatvanas évek közepe felé Romániában hivatalosan is utat nyitottak a nyugati irodalomnak – emlékszik vissza erre az időszakra a huszadik század egyik legnagyobb irodalomkritikusa, Kántor Lajos –, s az »idegen eszmék« beáramlása, a modernség térhódítása a hetvenes évek elejéig kevesebb akadályba ütközött, mint a korabeli Magyarországon” (Kántor 2005, 9. p.).

Jól érzékelteti azonban ennek a viszonylagos szabadságnak a korlátait az erdélyi magyar irodalom kettős kötődése – azaz a romániai és a magyarországi irodalomhoz való tartozása – kapcsán lefolytatott vita, amelynek során a romániai pártvezetés utasította az irodalmi folyóiratok íróit, szerkesztőit, hogy nyilvánosan határolódjanak el ettől a Magyar Írószövetség által felvetett gondolattól mint „nacionalista elhajlástól” (Kántor 2005). Egy ilyen kontextusban az talán már magától értetődőnek tűnik, hogy a rendszerváltásig nem lehetett semmilyen hivatalos fórumon a „romániai magyar irodalom” megnevezés helyett az „erdélyi irodalom” szókapcsolatot használni. Kántor Lajost és szerzőtársát, Láng Gusztávot pedig azért vádolták revizionizmussal, mert az általuk írt irodalomtörténeti összefoglaló címében az 1945-ös dátum szerepel, holott Romániában 1944. augusztus 23-án kezdődött a „felszabadulás”. Ugyancsak beszédes a hatvanas évektől a nyolcvanas évek végéig magyar nyelven megjelenő, fiatal alkotók írásait megjelentető Forrás könyvsorozat egyik elsőkötetes költője, Lászlóffy Aladár által mesélt anekdota is arról, hogy mennyiben volt oldottabb a hatalom képviselőivel való viszony, és miért jelentett – minden óvatosság ellenére – óriási kockázatot az adott korszak írói, szerkesztői számára egy-egy kiszámíthatatlan egybeesés vagy váratlanul bekövetkező politikai esemény: „A Forrás-kötetek nyakig tele vannak Babitscsal, Illyés Gyulával, Kosztolányival, József Attiláról nem is beszélve. Az egész múlt Mohácsostól feltűnt ezekben a szövegekben. Sokszor egészen érzékenyek voltak egy-egy verssor kapcsán – kérem, ez nem lesz jó így –, és akkor alkudozni kellett. Máskor viszont, ha haladó hagyományként beleillett valami az elképzelésekbe – és haladó hagyományként mindenki beleillett –, akkor nem tiltakoztak. Ilyen értelemben a haladó hagyományt felvállalni nemcsak hogy szabad volt, hanem illett is. Hogy mi volt az, ami a cenzúrát ingerelte, az sokszor egészen személyre szabott volt, vagy a levegőben volt. Egy ideig például az Előre Vasárnap című mellékletét szerkesztettem. Egyszer csak jön hozzám egy Cseke Péter nevű fiatalember, hogy: te, írtam a recsenyédiekről egy riportot, hogy ezek miket csináltak a századfordulón; szörnyű, de ezek kivándoroltak Amerikába. Ez ideológiailag ugyan nem helyes, de én meg is bírálom őket. A címe az volt, hogy Átkorcsolyáztunk Amerikába. Én lelkesen le is adtam az anyagot. Honnan tudtam volna, hogy a következő héten Ceaușescu elmegy Amerikába? Ebből óriási baj lehetett volna, ha idejében nem vesszük észre” (Lászlóffy 2001, 45. p.).

4. Ideológiai-politikai terror a 70-es évek közepétől a 80-as évek végéig

 A hetvenes évek második felétől kezdődően, Nicolae Ceauşescu 1971-es Kínában és Észak-Koreában tett látogatása után, néhány év alatt ez a viszonylagos szabadság fokozatosan semmivé lesz. A romániai politikában előtérbe kerül a nacionalizmus, a román titkosszolgálat, a Securitate egyre drasztikusabb eszközöket használ a társadalom megfélemlítésére. A kommunista hatalom a nyolcvanas évekre már a nemzetiségek teljes asszimilációjára, felszámolására rendezkedik be, az állami szervek által koordinált erőszakos betelepítési politika eredményeként pedig sok erdélyi városban a magyarság elenyésző kisebbségbe kerül. A korábbi évtizedekben több-kevesebb önállósággal rendelkező kulturális és oktatási intézményeket igyekeznek megszüntetni vagy beolvasztani. Ezzel egy időben az irodalmi élet minden fórumát szigorú, központosított politikai ellenőrzésnek vetik alá. A közélet, politikum és művészet összekapcsolódásának kényszerűségére a 80-as években Magyarországra áttelepült író, kritikus Ágoston Vilmos így emlékszik vissza: „A párizsi Magyar Műhelyt nem azért tiltották Romániában, mert avantgárd volt, hanem azért nem engedték be, mert magyar. […] Ahhoz, hogy a mi saját véleményünket kimondjuk arról a sajátos helyzetről, amelyben éltünk, nekünk meg kellett kerülnünk a direkt konfrontáció lehetőségét, hogy egyáltalán megjelenjen, mert ha azt írtam volna, hogy ni, itt a magyarokat elnyomják, ez egy mondat, egy általános kijelentés, de az biztos, hogy nem jelent volna meg” (Ágoston 1994, 12–17. p.).

S bár egy adott nézőpontból Lászlóffy Aladár, Kántor Lajos vagy Ágoston Vilmos visszaemlékezései csupán fikcióként, a negyven év kommunizmus „nagy elbeszélésének” részeként értékelhetőek, az mégiscsak ténykérdés – jóllehet nem tartozik a szűken vett irodalomtudomány tárgykörébe –, hogy Románia a nyolcvanas években Kelet-Közép-Európa legszörnyűbb totalitarista diktatúrájának színhelye volt. A mérhetetlen módon elhatalmasodó személyi kultusz, az ideológiai terror és a burkolt vagy nyilvános asszimilációs törekvések ezekben az évtizedekben többszörös teherként nehezedtek a kisebbségben élő erdélyi magyarságra. „Már megszokta ez a társadalom – mutat rá a 60-as évek végén debütáló költőnő, Balla Zsófia találóan a nyolcvanas évek Ceauşescu-korszakának egyik jellegzetes aspektusára –, hogy állandóan pártfeladatokat adtak a lakosoknak, az íróknak, hogy hogyan legyenek erkölcsösek és hogyan írjanak” (Balla 1994, 22. p.). Ez a történelmi-társadalmi-politikai kontextus pedig annyiban talán mégis befolyásol(hat)ta az erdélyi magyar irodalmi kánon vagy a lírai és prózai művek kritikusi vagy befogadói recepciójának irányultságát, amennyiben köztudott dolog volt a közélet szereplőinek mindegyike számára, hogy a hatalom különféle megnyilvánulási formáival – akár a véleménynyilvánítás szintjén – szembehelyezkedő attitűd egyet jelenthetett az „ellenálló” kirekesztésével, elhallgattatásával vagy akár a fizikai értelemben vett megsemmisítésével is.

A nyolcvanas évek romániai helyzetének ismeretében tehát nyilvánvalóan átértékelhetővé válik minden olyan álláspont, amelyben az irodalom mint feltétlen politikai szerepvállalás, vagy mint az egyetlen lehetséges (ellen)diskurzus érvényesülhetett. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen kényszerpályán többnyire az adott műalkotás esztétikai-poétikai funkciója, az alkotói szabadság és kreativitás is szükségszerűen háttérbe szorult. A rendszerváltás előtti irodalmi alkotások ugyanis általában „egy olyan erkölcsi értékrendet sugallnak, amelyben nem annyira a kezdeményező lendületesség, mint inkább a kötelességszerű helytállás eszménye körvonalazódik” – állapítja meg a huszadik század egyik legismertebb erdélyi kritikusa, Cs. Gyímesi Éva (Cs. Gyímesi 1999, 10. p.). Ettől a sajátosságtól pedig – tehetnénk hozzá – az erdélyi irodalomban talán legnagyobb mértékben azok a „művészi” törekvések váltak meg, amelyek a fennálló hatalom céljainak szolgálatára születtek (némely esetben ugyanazon szerzők tollából, akik az előbbi hagyományt is képviselték).

Ez a poétikai magatartás azonban a hetvenes-nyolcvanas években nem csupán alkotói kényszerként, hanem egyfajta befogadói elvárásként is érvényesült. Az író társadalmi szerep(lés)ének, az „igaz ügyért” való nemes kiállásnak a kérdése egyben lét-kérdéssé vált az olvasóközönség számára, ami nem kis mértékben hozzájárult az irodalom és tágabb értelemben véve minden alkotóművészet felértékel(őd)éséhez és egyben átértékel(őd)éséhez is. Egy adott vers- vagy prózaszöveg társadalmi megbecsültsége ebben az elváráshorizontban sok esetben fontosabbá vált, mint az esztétikai minősége. A magyarországi kritika pedig – már amennyiben egyáltalán foglalkozni kívánt a „határon túli” irodalom kérdéskörével – többnyire csak megerősíteni tudta ezt a hagyománnyá vált kényszerűséget, ami a hetvenes-nyolcvanas évek kultusz- és kánonképző mechanizmusaira tekintve fokozott mértékben hozzájárult az alkotói szerep fetisizálását és a kinyilatkoztatásszerű, patetikus beszédmódot poétikai elvárásként rögzítő értékszelekció megerősödéséhez. Azok a törekvések ugyanis, amelyeket az irodalmi alkotások megítélésében legtöbbször éppen az intézményesült recepció képvisel, nem csupán esztétikai, hanem ideológiai szempontok alapján strukturálódnak, ez a tény pedig sajátosan befolyásol(hat)ja egy adott szerző, szöveg vagy irányzat elfogadását vagy elutasítását.

„A tragikus irónia, ha – természetéhez híven – válságainkból nem mutat is kiutat, de rádöbbent teljes mélységükre. Ha oldani nem is, de uralni tudja a diszharmóniát. Keserű pirulái segítenek abban, hogy a meghasonlott értelem és lélek néha önmagára eszméljen, hogy a tehetetlenség ne váljon természetünkké, meg ne szokjuk. A bensővé vált tehetetlenség bűn lenne; az irónia révén marad meg annak, ami: elviselt kényszerűségnek” (Cs. Gyímesi 1993, 90–91. p.). Nemcsak az elemzett irodalmi alkotásokra érvényes látleletként, hanem egy korabeli (lét)állapot önreflexív, értelmiségi vallomásaként is értékelhető ez a néhány mondat. Hiszen a hetvenes-nyolcvanas években debütáló alkotónemzedéknek az egyén és a hatalom viszonyában azonos kihívásoknak kellett megfelelnie, mint az ekkorra már kanonizált, a szépirodalmi hagyományhoz tartozóként számon tartott idősebb pályatársaiknak. Ugyanakkor a diktatúra egyre nyíltabbá váló magyarságellenes törekvéseivel összhangban, a hivatalban lévő helyi politikai vezetők még azoknak a korlátozott közéleti fórumoknak, alternatív lehetőségeknek a fokozatos megszüntetését is igyekeztek kieszközölni, amelyeknek a megteremtését a korábbi évtizedek kisebbségi értelmiségének nem kis kompromisszumok árán sikerült elérnie.

Ameddig tehát az erdélyi magyarság (lét)problémáinak ábrázolása a hatvanas és hetvenes évek kontextusában egy heroizált-mitikus vagy tragikus-ironikus diskurzusban még lehetséges volt, a későbbi, a nyolcvanas évek beszédmódjában a közösség identitására, hagyományaira való utalás vagy a vallásos megnyilvánulás bármilyen formája már eleve tiltólistára helyez(het)te a szerzőt és szövegét egyaránt. „Azt nézték – jegyzi meg Ágoston Vilmos –, hogy egy oldalon eleinte nem szerepelhetett kétszer az a szó, hogy magyar, aztán már azt, hogy lehetőleg egyszer se szerepeljen” (Ágoston 1994, 17. p.). Mindennek ellenére azonban a recepció által „harmadik Forrás-nemzedék”-nek titulált alkotógeneráció egy olyan stilisztikai-poétikai irányultságban kívánta megteremteni a saját érdek- és értékpozícióit, amely bizonyos nézőpontból sokkal közelebb került a kortárs európai irodalom korabeli tendenciáihoz, mint az erdélyi diskurzus hagyományához. Ennek a beszédmódnak a jellemzője leginkább talán a nyelvi játék és az ironikus önreflexió: „Sok mindent el lehetne erről a másfajta szellemi irányultságról mondani. Egyrészt kiábrándultabb, de kiábrándultságában játékosabb, könnyedebb is” – állapítja meg Balla Zsófia kortársainak írásművészetére utalva (Balla 1994, 18–21. p.).

Az egyén hatalommal szembeni kiszolgáltatottságát az emberiség egyetemes problémájaként megjelenítő irodalmi attitűd helyett, ebben a megújult poétikai irányultságban, a tiltakozás eszközeként egyre inkább a konkrét eseményekre és személyekre utaló allúzió vagy az ironikus-allegorikus ábrázolásmód válik jellemzővé. Az elnyomatás különböző mechanizmusainak, a hatalmi atrocitások kelléktárának poétikai reprezentációvá avatása, valamint az egyre konkrétabbá váló utalások pedig ilyenképpen a befogadás aktusát meghatározó kontextuális hátteret olyan módon képesek korlátozni, hogy a felmerült (lét)problémákra kellőképpen odafigyelő, tájékozott olvasó számára a lírai identitás vagy prózai szereplő egyértelmű állásfoglalásaként dekódolható szöveg egy tágabb interpretációs horizontban nyilvánvalóan megfosztja értelmezőjét a jelentésképződés effajta retorikai potencialitásától. „Tündérország határait csak a tündérek ismerik” – állapítja meg a korabeli fiatal értelmiség egyik közismert kolozsvári képviselője, Bréda Ferenc, nem kevés iróniával (Bréda 1994, 44. p.). Stilisztikai-poétikai szempontból ez a művészi irányultság nem csupán azért tekinthető fontosnak, mivel az egyre kifinomultabb érzékenységről tanúságot tevő cenzúra a hetvenes évek végének, nyolcvanas évek elejének ideológiai-politikai kontextusában mind kevesebb és kevesebb megszólaló számára tette lehetővé a publikálást vagy a nyilvános kulturális fórumokon való aktív részvételt, hanem mert ez a nézőpontváltás az erdélyi magyar irodalomban egy olyan – leginkább talán a posztmodern felé közelítő – diskurzusformának a megjelenésére utal, amely egyre kevésbé igényli a társadalmi szerepvállalást, egyre jobban eltávolodik annak a profetikus (alkotói) magatartásnak a konvencionális formáitól, amely egy adott közösség minden tagjához egyaránt szólni kíván(t).

5.Kultúra, közösség és irodalom a kommunista rendszer 1989-es bukása után

Az erdélyi magyarság számára az 1989-es rendszerváltás a nacionalista diktatúra, a végtelenségig fokozódó ideológiai-politikai terror és a tudatos etnikai homogenizálási politika megszűntének, a kisebbségi lét, a külső és belső konfliktusok megoldódásának az ígéretét jelentette. Az 1990-es esztendő első néhány hónapjának felhőtlen lelkesedését követően azonban az erdélyi magyar közösségnek a korábbi hatalmi struktúrák újrarendeződésével, a nemzeti, nemzetiségi konfliktusok, a burkolt asszimiláció és a gazdasági kiszolgáltatottság tapasztalatával kellett újra szembesülnie. A Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front – mely hatalmi fölényének köszönhetően, párttá alakulva, könnyűszerrel megnyerte az első választásokat – a kezdetektől értelmiségellenes[3] és nemzetiségellenes politikát folytatott.[4] Egy nagyon rövid ideig tartó szünet után a román titkosszolgálatok újra elkezdték működésüket, jórészt a diktatúra repressziós gépezete, a korábbi Securitate személyzeti bázisára alapozva, és a kommunista nomenklatúra másodvonalas képviselőiből lett politikai szerveződéseket támogatták. Románia tehát egészen az 1990-es évek közepéig egy fél-autoriter államként működött, ahol a kommunista rendszer korábbi haszonélvezői megerősítették politikai és gazdasági pozícióikat. „1989 decembere – állapítja meg Stefano Bottoni – sikeresen félreállította a régi rendszert és elitjét: Ceaușescu hatalmának közvetlen kiszolgálóit. Az új hatalmi elit azonban a régi uralkodó réteg második vonalából lépett elő. Amennyiben nem került volna sor a Román Kommunista Párt felszámolására, egy párton belüli radikális elitváltásról lehetett volna csupán beszélni” (Bottoni 2014, 265–266. p.).

Az erdélyi magyarság történelmi jelenlétének folyamatos tagadása, a kulturális és közösségi terek kisajátítása, illetve a közelmúlt eseményeinek tendenciózus átértelmezése a rendszerváltás utáni negyedszázadban egyaránt meghatározta a bal- és jobboldali politikai pártok választási üzeneteit. A közbeszéd tematizálása folytán már a rendszerváltást követő első hónapoktól kezdődően előtérbe került egyfajta radikális nacionalista retorika, mely a legfőbb veszélyforrást a nemzetiségek jelenlétében, jelesül az erdélyi magyar közösség önszerveződési törekvéseiben látta, és minden eszközt felhasznált ezeknek a törekvéseknek az ellehetetlenítésére (Illyés–Kántor 2012, 79–98. p.). A céltudatosan alkalmazott hatalmi manipuláció részeként ugyanakkor kialakult egy régi-új nemzetszemlélet és „hőskultusz” is, mely a katonaság, illetve az állambiztonsági és a rendvédelmi szervek presztízsét fokról fokra igyekezett megerősíteni, elsősorban a külső és belső „fenyegetésekre” való hivatkozással és a „történelmi” ellenségképek fenntartásával. Bizonyos szempontból ez az ideológia ugyanúgy a militarista retorikára épült, mint a Ceaușescu-diktatúra évtizedeiben, és nyíltan vagy burkoltabban felvállalta a folytonosságot a korábbi negyven év nemzetiségi politikájával és elnyomó stratégiáival. Ebben a viszonyban a tudatos megfélemlítés és a hátrányos megkülönböztetés a román nyelvű politikai, kulturális fórumokon vagy az írott és elektronikus médiában kisebb-nagyobb intenzitással ugyanúgy helyt kapott, mint az igazságszolgáltatás bizonyos döntéseiben, illetve a különböző hatósági ellenőrzések során. Aktív részét képezi ennek a hatalmi politikának a kettős beszéd is, mely az Európai Unió és az Atlanti Szövetség irányában a kisebbségi kérdések „példaértékű” megoldására hivatkozott, miközben a napi gyakorlat részét képezte a törvények szelektív – vagy tendenciózusan részrehajló – alkalmazása és a választási sikerek érdekében folytatott kisebbségellenes uszítás.[5]

Mindennek ellenére azonban, a korábbi évekhez képest, az erdélyi magyar társadalom politikai és kulturális életében 1989 után radikális irányváltás következett be, főként az újonnan létrejövő közösségi terek nyitottságát, az irodalmi és publicisztikai nyilvánosság biztosította lehetőségeket, a különböző önszerveződési formák változatosságát tekintve. Hiszen a cenzúra eltörlésével a szólás- és véleménynyilvánítási szabadság – az adott körülmények között – biztosított volt, ugyanúgy, ahogy létezett egy viszonylagos mozgásszabadság, legalábbis Magyarország és a volt kommunista országok felé, mert az Európai Unióba való utazás csak Románia 2007-es csatlakozása után vált zökkenőmentessé. Az új lehetőségek közepette szinte minden társadalmi szinten feltevődött a szülőföldön maradás vagy a kivándorlás kérdése, annál is inkább, mivel az 1990-es évek első felében az erdélyi magyar közösség és Magyarország viszonyában egy újfajta párbeszéd kibontakozásának is tanúi lehettünk, mely egészen a kétezres évek elejéig óvatos, de gyümölcsöző és – különösen a humán értelmiségiek közötti kapcsolatokat tekintve – többé-kevésbé egyenrangú, partneri dialógusként működött. „Hihetetlen szabadság az, hogy nem vagyok bezárva egy országba, és nem működik a cenzúra többé. Az, hogy itt lehetek Magyarországon, hogy elég sokat publikálok, és most már nem írják oda a nevem mellé, hogy Kolozsvár – tehát nem mint egy egzotikus állatkerti lényt mutogatnak –, hanem egyszerűen a költészeten vagy az irodalmon belül kell az embernek léteznie” – jegyzi meg egy 1993-as interjúban Balla Zsófia, kissé ironikusan utalva arra, hogy a határon túli magyar értelmiségi perspektívájából az anyaország részéről leginkább talán az individuális értékek alapján történő besorolás, a mindenféle pozitív vagy negatív megkülönböztetéstől mentes hozzáállás lenne a legideálisabb (Balla 1994, 155. p.).

Kétségtelen tény, hogy az értelmiségiek sokkal könnyebben be tudtak illeszkedni a magyarországi társadalomba és sokkal kevésbé voltak kitéve a diszkrimináció különféle tapasztalatainak. „Az áttelepült diplomások – állapítja meg Zakariás Ildikó – társadalmi státuszuk, munkaerőpiaci helyzetük, és kapcsolati hálójuk tekintetében is különböznek az időszaki migráns vendégmunkásoktól: másfajta kibocsátó környezetből indulnak, és másfajta befogadó környezetbe érkeznek. Amennyiben sikerült képzettségüknek megfelelően elhelyezkedni – márpedig ez a diplomások esetében valószínűbb, mint más csoportokban –, sem az alacsony státuszú munka, sem munkaerőpiaci és lakóhelyi elszigeteltség nehézségeivel nem kellett megküzdeniük; az 1990-es évek elejének kevésbé szigorú bevándorlási szabályozása következtében pedig a magyar állampolgárság megszerzése is kisebb akadályt, kiszolgáltatottságot jelentett a munkaerőpiacon” (Zakariás 2008, 137. p.).

Az anyaországiak viszonya az áttelepülni szándékozó „erdélyiek” irányában azonban korántsem minden esetben volt ilyen egyértelmű. A bürokrácia útvesztőiben a más kontinensről jött bevándorlókkal egy státuszban kezelt „vendégmunkás”, a tartózkodási, letelepedési kérelmek után várakozó, vagy az illegalitás kiszolgáltatottsága folytán a határt hónapról hónapra átlépni kényszerülő „határon túli” joggal érezte úgy, hogy az anyaországiak szemében ő a másodrendű, nem szívesen látott, kellemetlen „rokon”, akinek – ha lehet – el kell titkolnia identitását ahhoz, hogy elkerülje a nyelvismeretet firtató tudatlan rácsodálkozást, a tapintatlan kérdéseket. Majd húsz évnek kellett eltelnie a politikailag is szított félelmek leküzdéséhez, és ennek a méltánytalan helyzetnek a rendezéséhez.             Ebben a kontextusban persze az is nyilvánvaló, hogy az erdélyi magyar közösség sok esetben helytelenül mérte fel az anyaországi ígéretek súlyát, illetve a különböző szándékokat és lehetőségeket, amelyek az adott gazdasági-politikai környezetben rendelkezésre álltak. Különösen a kétezres évek erdélyi identitás- és nemzettudatára volt jellemző egy olyanfajta kettősség, mely egyrészt szinte kizárólag Magyarország irányából várt ösztönzést, támogatást, kulturális, politikai, gazdasági küzdelmeinek, saját egyéni és közösségi törekvéseinek megvalósításához, másrészről viszont ezeknek a – néha talán túlzott – reményeknek a beteljesületlensége miatt dacos ellenállással fordult szembe a budapesti közélet és a mindenkori állami vezetés teátrális gesztusai, túlzottan óvatoskodó – vagy a kétezres évek közepe táján akár nyíltan ellenséges – attitűdjével, és mindazokkal a megnyilvánulásokkal, amelyek a „határon túliak” kérdését a mindennapi politikai csatározások színterére vitték. Az erdélyi magyarság és különösképpen az értelmiségiek tehát mindig számot tartottak valamiféle függetlenségre is, főként a magyarországi pártpolitika befolyásolási szándékait illetően. Az egyenlő, partneri kapcsolat jegyében többnyire elutasították azokat a manipulatív törekvéseket, amelyek valamilyen módon tematizálni szerették volna a közbeszédet, uralni vagy kisajátítani akarták a múlt és jelen közös értékeit, a történelmi hagyományt vagy a nemzeti összetartozás érzését. A délibábos nacionalista retorika vagy a kolonialista attitűd egy ilyen nézőpontból hasonló visszatetszést keltett, mint az a politikai-ideológiai irányultság, amely a határon túliban a magyarul beszélni tudó, „román” vendégmunkást, a bevándorlót látta.

Az elmúlt két és fél évtizedben ugyanakkor Erdélyben is létrejöttek azok a társadalmi, kulturális és irodalmi fórumok, oktatói hálózatok vagy civil szerveződések, amelyek a román államtól való részleges vagy teljes függetlenségben, mintegy saját társadalmi-politikai valóságot teremtve, hatékonyan elősegítették a párhuzamos nemzetépítés folyamatát, egy „transznacionális nemzettudat” kialakulását (Bárdi 2013). Könyvkiadók, új irodalmi folyóiratok, egyetemi intézmények működnek, amelyek lehetővé teszik az anyanyelvi kommunikációt, az erdélyi magyarság sajátos problémáinak megjelenítését. A 21. századi technológiai újítások folytán elérhető közelségbe kerültek a Magyarországon működő hírforrások, kulturális és irodalmi kezdeményezések, az internet és az online média fejlődésével pedig az információk azonos módon és azonos időben hozzáférhetőek a Kárpát-medence, sőt a világ bármelyik részén élő külhoni közössége számára. Azok a törekvések tehát, amelyek az első világháború utáni időszaktól kezdődően fontosak lettek volna az erdélyi magyarok kulturális, politikai, gazdasági életében, a rendszerváltást követően – és különösképpen Románia európai uniós csatlakozása után – egyre inkább megvalósulni látszanak. A kivándorlás és népességfogyás, a fenyegetettség és a jogfosztottság állapota, valamint az identitás megőrzéséért folytatott örökös küzdelmek viszont utat nyitnak a kétkedésnek is.

Ami a kulturális és irodalmi életet illeti, az utóbbi két és fél évtizedben a külső és belső határok lebomlásával számos új lehetőség nyílt az értelmiségiek számára. Az Erdélyben élő írók, költők szabadon publikálnak magyarországi lapokban, kiadóknál, mint ahogy az anyaországi szerzők, kritikusok számára is természetes, hogy erdélyi folyóiratok, könyvkiadók jelentetik meg írásaikat. A recepció pedig egyre kevésbé tartja fontosnak a „határon túliság” aspektusainak mindenáron való hangsúlyozását, ami többnyire pozitív fogadtatásra talál írók és olvasók részéről egyaránt. A két nemzetrész közötti intenzív kapcsolatoknak, a partneri viszonynak köszönhetően tehát, a kétezres évek második évtizedében, úgy tűnik, egyre kevesebb jelentősége van annak, hogy valaki a határ egyik vagy másik oldalán él.

Irodalom

Ágoston Vilmos 1994. „Ez a nemzedék nem akarta becsapni magát.” In Martos Gábor (szerk.): Marsallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nemzedéke. , Kolozsvár, Erdélyi Híradó, 8–17. p.

Andreescu, Gabriel 2000. Románia és a Római Egyezmény: egyéni jogok, diszkrimináció és különleges intézkedések. Fundamentum, 4. évf. 4. sz. 13–20 p.

Balla Zsófia 1994. „Egy kicsit mindenből kimaradt ez a társaság.” In Martos Gábor (szerk.): Marsallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nemzedéke. Kolozsvár, Erdélyi Híradó, 18–28. p.

Balogh Edgár 1957. Egyenes beszéd. Cikkek, naplók, levelek. Bukarest, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó.

Bárdi Nándor 2004. Tény és való. A budapesti kormányzatok magyarságpolitikája és a határon túli magyarok társadalomtörténete. Pozsony, Kalligram Kiadó.

Bárdi Nándor 2013. Otthon és haza. Tanulmányok a romániai magyar kisebbség történetéről. Csíkeszereda, Pro-Print Kiadó.

Bottoni, Stefano 2008. Sztálin a székelyeknél. A Magyar Autonóm Tartomány története (1952–1960). Csíkszereda, Pro-Print Kiadó.

Bottoni, Stefano 2014. A stabilitás nyomában: az 1989 utáni politikai váltógazdaság. In Uő: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa története 1944-től napjainkig. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 248–253. p.

Bréda Ferenc 1994. „Ez még mindig ugyanaz a társaság.” In Martos Gábor (szerk.): Marsallbot a hátizsákban – a Forrás harmadik nemzedéke. Kolozsvár, Erdélyi Híradó, 42–48. p.

Eagleton, Terry 2000. Konklúzió: politizáló kritika. In Uő: A fenomenológiától a pszichoanalízisig. Budapest, Helikon Kiadó, 168–187. p.

Erdélyi Erzsébet–Nobel Iván 1994. „A dac nem elég az irodalomhoz.” Beszélgetés Balla Zsófiával. In Uő: De azért itthon is maradni… Budapest, Tárogató Publisher, 149–156. p.

Gaál Gábor 1950. Valóság és irodalom. Cikkek, jegyzetek, dokumentumok. Bukarest, Állami Kiadó.

Gáll Ernő 1995. Számvetés. Huszonhét év a Korunk szerkesztőségében. Kolozsvár, Komp–Press Korunk Baráti Társaság.

Greenblatt, Stephen 1998. A kultúra poétikája. Helikon, 44. évf. 1–2. sz. 44–58. p.

Cs. Gyímesi Éva 1993. Gyöngy és homok. In Uő: Honvágy a hazában. Esszék, interjúk, publicisztikai írások. Budapest, Pesti Szalon Kiadó, 19–110. p.

Cs. Gyímesi Éva 1999. Kritikai mozaik. Kolozsvár, Polis Kiadó.

Hevesi Zoltán István–Orosz Judit–Szilágyi Júlia–Cs. Gyímesi Éva 2001. „A nemzedék több feldühödés eredményeképpen talált önmagára” – Lászlóffy Aladárral beszélget Hevesi Zoltán István, Orosz Judit, Szilágyi Júlia, Cs. Gyímesi Éva. In Balázs Imre József (szerk.): Vissza a forrásokhoz – Nemzedékvallató. Kolozsvár, Polis Kiadó, 36–49. p.

Illyés Gergely–Kántor Zoltán 2012. Románia 1989 után. Külügyi Szemle, 11. évf. 4. sz. 79–98. p.

Jordáky Lajos 1946. Szocializmus és irodalom. Kolozsvár, A Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Társadalomtudományi és Társadalompolitikai Intézetének Kiadása.

Kántor Lajos 2005. A Nagyelefánt nyomában. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Kiadó.

Molnár Gusztáv 1998. Az erdélyi kérdés. Beszélő, 9. évf. 3. sz. 24–34. p.

Nagy István 1957. A harc hevében. Irodalmi vallomások és észrevételek. Marosvásárhely, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó.

Novák Csaba Zoltán–László Márton 2012. A szabadság terhe. Marosvásárhely, 1990. március 16–21. Csíkszereda, Pro-Print Kiadó.

Panek Zoltán 1996. Dsidaiáda. Látó, 7. évf. 8–9. sz. 56–61. p.

Révai József 1950. Irodalmi tanulmányok. Budapest, Szikra Kiadó.

Selyem Zsuzsa 2003. Az „erdélyi magyar irodalom”-beszédmódok egyik utópiája. Disztransz. In Uő: Valami helyet. Kolozsvár, Komp-Press Korunk Baráti Társaság, 63–96 p.

Selyem Zsuzsa 2007. A zsarnokság, a megváltás és az irodalom viszonyáról. In Uő: Fehérek közt. Budapest, Vigilia Kiadó, 351–359. p.

Szabolcsi Miklós 1963. Bevezetés: A magyar szocialista irodalom történetéből. In Szabolcsi Miklós–Illés László (szerk.): Forradalmi magyar irodalom. Tanulmányok a magyar szocialista irodalom történetéből. Budapest, Akadémiai Kiadó, 20–28. p.

Szávai Géza 2004. Torzmagyar. Budapest, Pont Kiadó.

Szolláth Dávid 2011. A kommunista aszketizmus esztétikája. A 20. századi irodalom néhány munkásmozgalom-történeti vonatkozása. Budapest, Balassi Kiadó.

Zakariás Ildikó 2008. Identifikációs narratívák Magyarországra áttelepült erdélyi diplomások élettörténeteiben. Regio, 19. évf. 3. sz. 135–167. p.

Rövid URL
ID2926
Módosítás dátuma2019. április 29.

Az első bécsi döntés, néhány visszatérő zempléni település községi krónikájának tükrében

A csehszlovák kormány többször is rendelkezett községi emlékkönyvek, krónikák kötelező alkalmazásáról. Először az 1920. évi jan. 30-án kelt Törvények és Rendeletek gyűjteményében 80. szám alatt...
Bővebben

Részletek

A csehszlovák kormány többször is rendelkezett községi emlékkönyvek, krónikák kötelező alkalmazásáról. Először az 1920. évi jan. 30-án kelt Törvények és Rendeletek gyűjteményében 80. szám alatt elrendelte, hogy minden politikai község köteles saját költségén községi emlékkönyvet létesíteni. Az 1932. nov. 17-én kelt 169. számú csehszlovák kormányrendelet alapján pedig 1933. júl. 1-ig minden község köteles volt emlékkönyv vezetését elkezdeni, amennyiben még nem rendelkezett ilyennel.[1]

Az emlékkönyvet a címoldalon és a 10. oldalon kellett pecséttel hitelesíteni. A rendelet második paragrafusa úgy fogalmazott, hogy „az emlékkönyv célja a helyi történelem megóvása a jövő számára”.[2]

Az emlékkönyvek vezetésére egy krónikást kellett felkérni, akinek először magáról kellett egy kicsit írnia, majd a községének történetét kellett megírnia, bemutatva annak akkori állapotát is. Majd évről évre lejegyezni az adott év helyi jelentős eseményeit. A rendelet harmadik paragrafusának harmadik pontja kiemeli, hogy „az emlékkönyvben legyen rögzítve a falu reakciója a nagy történelmi eseményekről”. Meg kell még említenünk, hogy a rendelet ezenfelül szabályozza a krónika tárolását, melyet a krónikaíró nem tarthatott az otthonában, hanem biztonságban kellett tárolnia, egy iskolában vagy az önkormányzatnál, levéltárban, múzeumban. A helyi polgármesterből és két polgárból bizottságot is fel kellett állítani a munka felügyeletére, ellenőrzésére és jóváhagyására, a rendelet 7. paragrafusa alapján. Fontos a mi szempontunkból, hogy amennyiben a 20%-ot meghaladta egy nemzetiség az adott településen a legutóbbi népszámlálás alapján, az adott nemzetiség egy további tagot delegálhatott a bizottságba, kivéve ha már az eredeti tagok közül is az adott nemzetiséghez tartozott valaki.

Mint láthatjuk majd a következőekből, már az emlékkönyvírás elkezdése vagy elkezdés utáni folytatása is igen vegyes módon került végrehajtásra. Mivel a szövegek a krónika szót használják magukra, ezért az emlékkönyv és krónika fogalmát felváltva használom.

Zemplén vármegyének nagyobb része az 1920-as trianoni békeszerződéssel Csehszlovákiához került. Az 1938-as első bécsi döntéssel visszatért Zemplén vármegyéhez 63 község 55 000, döntő többségében magyar anyanyelvű lakossal.[3] Ezen községek közül némelyek emlékkönyve 1940 folyamán bekerült a sátoraljaújhelyi levéltárba. Szerencsére az 1945 utáni két ország közötti iratcserék sem érintették ezeket a köteteket, így azok ma is kutathatóak. Bár a feljegyzések szerint Kisbári (Malá Bara) ma Bári (Bara) településrésze, Szomotor (Somotor), Kisújlak (Nová Vieska pri Bodrogu, korábban Malý Ujlak) ma Szomotor településrésze, Szinyér (Svinice) és Nagygéres (Veľký Horeš) emlékkönyve is bekerült, de ezek már nincsenek meg.

24 községi krónika maradt fenn, ezek közül 4 szlovák nyelven, 19 magyar nyelven, egy pedig 1938 őszéig szlovák, majd magyar nyelven íródott.[4] 21-et tanár írt, egyet egy görögkatolikus pap, egyet pedig egy római katolikus plébános kezdett írni, majd később egy nyugalmazott főjegyző vett át. A fentiekből látszódik, hogy nem minden krónikát csak egy személy írt, négy esetben beszélhetünk arról, hogy nem az elkezdő folytatta a krónika vezetését. Ebből az egyik eset, amikor a szlovák krónikás helyét átvette egy magyar (Nagytoronya/Veľká Tŕňa), egy esetben pedig az eredetileg kijelölt személy évekig bele se kezdett a munkába (Leleszpólyán/Poľany), ezért kellett leváltani. Két esetben volt női krónikás, mind a kétszer átvevő (Bacska/Bačka és Kisgéres/Malý Horeš).

Többnyire több mint 20 oldalon keresztül mutatták be a község történelmét és akkori állapotát. Véke (Vojka) esetében szinte monografikus szinten – több mint száz oldalon –, néhol viszont igen kurtán (pl.: Pálfölde, Kistornya/Malá Tŕňa).

A következő községek krónikái maradtak fenn. Bacska (Bačka), Battyán (Boťany), Biste (Byšta), Bodrogszentes (Svätuše, korábban Plešany), Bodrogszentmária (Svätá Mária), Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom), Boly (Boľ), Borsi (Borša), Királyhelmec (Kráľovský Chlmec), Kisdobra (Dobrá), Kisgéres (Malý Horeš), Kiskázmért (Malý Kazimír) 1960-ban Nagykázmérral egyesítették. Kistoronya (Malá Tŕňa), Lelelszpólyán (Pólyán és Bodrogmező nevet is használták, szlovákul Poľany), Magyarjesztreb/Magyarsas (Zemplínske Jastrabie), Nagytoronya (Veľká Tŕňa), Pálfölde ma Bodrogszentmária településrésze (Svätá Mária), Rad (Rad), Szolnocska (Soľnička). Szürnyeg (Sirník), Vécs/Bodrogvécs (Véč) ma Szomotor (Somotor) településrésze. Véke (Vojka), Zemplén (Zemplín) és Zétény (Zatín).

Többségük ma is magyar többségű község. Ez alól a szlovák nyelven íródott emlékkönyvű települések képeznek kivételt, melyek egy része azonban az 1910-es népszámláláskor még magyar többségű – igaz, jelentős szlovák kisebbséggel rendelkező – település volt. Továbbá Szürnyeg (Sirník) is szlovák többségű, mely krónikája ugyan magyarul íródott, de már az 1910-es népszámlálás szerint is szlovák többségű település volt. A több magyar névvel is rendelkező településeknél írásomban azt használom, amit az adott község emlékkönyvírója is használt.

A 24 krónikából csupán 14, amelyet a „megkezdés” – történeti leírás – után is folytattak évente. Négy folytatás nélküli krónikát 1933-ban írtak, kettőt 1935-ben, kettőt 1936-ban és kettőt 1937-ben. A folytatólagosak közül öt indult 1933-ban, belőlük egyet 1934-ben, kettőt 1936-ban, egyet 1937-ben és egyet 1939-ben fejeztek be. Hatot kezdtek 1934-ben írni, belőlük egyet 1935-ben, egyet 1937-ben, hármat 1938-ban, egyet pedig 1940-ben hagytak abba. Egyet 1935-ben kezdtek el vezetni és 1938-ban hagyták abba, kettőt pedig 1936-ban kezdtek és belőlük 1-1 írását 1937-ben, illetve 1938-ban fejezték be.

Három esetben tesznek említést a krónikások tiszteletdíjáról. Bacskán (Bačka) 200 csehszlovák koronában határozzák meg az évenkénti fizetést, Bodrogszerdahelyen (Streda nad Bodrogom) 400 csehszlovák koronában, Vékén (Vojka) pedig azt írják, hogy „honoráriuma e téren végzett munka arányában lesz majd megállapítva”.[5] Hét emlékkönyvben tesznek említést az első bécsi döntésről, értelemszerűen ennyi évkönyvben vannak bejegyzések 1938-ra vonatkozóan.

Néhány érdekességet 1938 előttről is megemlítendőnek tartok. Bodrogszentesen (Svätuše, korábban Plešany) egy „eredettörténet” is belekerült a krónikába, mégpedig egy tündérkirályról, aki azon a vidéken élt a történelem előtti időkben. Boly (Boľ) emlékkönyve pedig tartalmaz egy kézzel rajzolt kihajtható színes térképet a településről, melyet a krónikás rajzolt, aki minden bizonnyal természettudományi tantárgyakat taníthatott, ugyanis a krónikában sokat foglalkozik az éghajlattal, növényzettel, élővilággal, ásványkincsekkel, az állatokról ráadásul külön rendszerezve írt. Boly (Boľ) kapcsán még meg kell említeni, hogy a borítóról – kívül-belül – el van tüntetve az egykori szlovák nyomtatott címzés.

Rad (Rad) emlékkönyvében van egy érdekes adalék a 72–73. oldalon, 1937-es datálással: „Bélyegeken való kimutatása annak, hogy merre levelezik Rad lakossága a legtöbbet.” Azaz egy oldal teleragasztva csehszlovák, magyar és amerikai (többnyire kanadai, kisebb részben USA), 2 db román és egy ismeretlen eredetű angol nyelvű bélyeggel. Ezután egy „az eddigiek tartalomjegyzéke” is megtalálható benne. Zétény (Zatín) emlékkönyvében pedig a fennmaradtak közül egyedülálló az, hogy az első év lezárása után nem csak aktuális dolgokat ír, hanem folyamatosan ad újabb és újabb kikutatott adalékokat a község múltjához.

Érdekes adalék a két világháború közti felvidéki magyar történelemhez az, hogy mikor a választási eredményekről írnak, láthatóvá válik, hogy volt egy időszak, amikor a kommunista párt igencsak erős volt ezekben a községekben. Ilyen volt Bodrogszentmária (Svätá Mária), ahol az 1928-as választásokon a kommunista pártra érkezett a legtöbb szavazat, de 1935-ben már a keresztényszocialistákra.[6] Battyánban (Boťany) is a kommunisták kapták a legtöbb mandátumot eleinte,[7] de 1935-re már nagyon meggyengültek itt is,[8] később pedig az Egyesült Magyar Párt lett toronymagasan a legerősebb párt, a voksok több mint 50%-át megkapták, a többi öt párt pedig a szavazatok kisebb felén osztozkodott, a kommunisták pedig közülük is legutolsók lettek.[9] De Véke (Vojka) községben is eleinte erősek voltak a – Magyarországgal ellentétben – legálisan szervezkedő kommunisták.

Angyal Béla foglalkozott a korszak magyar választói magatartásával, és ő is foglalkozik a felvetett témával. Kimutatja, hogy sok magyar vidéken átlag fölötti volt a kommunisták eredménye 1925-ben a nemzetgyűlési választásokon, 1928-ban a tartományi és járási választásokon, 1929-ben és 1935-ben a képviselőházi választásokon. Szlovákiában a kommunisták a legerősebb bázissal a túlnyomó részben magyarlakta vidékeken rendelkeztek.[10] A nagy visszaesés 1938-ban, a községi választásokon érkezett el.[11] Azonban mint láthattuk, az általunk vizsgált településeken már 1935-ben fordult a kocka, holott összesítésben Angyal eredményei alapján, 1935-ben még növekedett is a kommunisták által kapott szavazatok aránya.

Meg kell említeni, hogy több emlékkönyvben előjön a környék szegénységéből fakadó nagy kivándorlás is: „Községünkből sokan mentek ki az Egyesül Államokba, újabban Kanadába, napjainkban pedig Argentínába.”[12]

Vécs (Véč) község krónikása pedig egyenesen a következőképp fogalmaz az írásának elején. „Községünk múltjából nagyon kevés adat áll rendelkezésünkre. Egyébként is ebben a községben egyhangú eseménytelen az élet. Hosszú idő óta kergeti a lakosokat a szegénység Amerikába. 1914-ig állandó a kivándorlás. Alig van olyan ember a községben, aki nem járta meg Amerikát. A 15–30 év közötti korban levők legnagyobb része Amerikában született. A kivándorlók 15–20 évig kint élnek, szorgalmas munkával szerzett dollárjaikat megtakarítják s hazatérve egészségesebb lakást építenek, pár hold földet szereznek”[13]

Zemplén község emlékkönyvében a bevezetésben van egy részlet, amelyik megszívlelendő és rávilágít mind a felhasználhatóság spektrumára, mind pedig annak nehézségeire is. „Csak a demokratikus rendszer lehet oly széles látókörű, hogy figyelme mindenre kiterjed és jogalkotási úton intézkedik arról, hogy a jövő kormányzata de egyszersmind a tudományos munkássága is biztos alappal bírjon a múltat illetőleg, amelynek ismerete nélkül a jelen tökéletes ismerete lehetetlen, mivel a jelen a múltnak az eredménye. A Kormányintézkedés nem intézkedik részletesen a krónika írásáról, csupán alapdolgokat szögez le. A községi krónika írás oly tág tér, hogy azt kötelező erővel az egész államra nem lehet egységes szabályok szerint követelni. Mindenütt mások a viszonyok, tág tere nyílik a krónikás saját felfogásának az adatok fontosságának és sorrendjének megállapításáról. Egyes nem hivatalos vezérkönyvek útmutatásait nem lehet teljesen általánosítani, csupán tanácsadás lehet.”[14]

A fentiek megmutatják azt, hogy mire is használhatja ma egy kutató a krónikákat. Egyrészről segítheti falumonográfiák születését is, mind a kezdetektől, mind pedig részletesebben és bizonyosabban a krónika íródásának idejére eső események tekintetében. De – mivel egyes krónikások fontosnak tartották megjelölni, mely kútfőkből dolgoztak a régi korok leírásában – abba is betekintést nyerhetünk, hogy a korabeli helyi értelmiség mely forrásokat tekintette relevánsnak és használhatónak saját községe múltjának leírásához.

Jelen tanulmányomban az első bécsi döntés utáni visszacsatolásra adott reflexiókat szeretném vizsgálni, az emlékkönyvírók szemén keresztül, hogy a honvédbevonulások és az azokra időzített ünnepségek lefolyásához információkat szerezhessünk, illetőleg hogyan élték meg a helyiek a határváltozást, természetesen a krónikás interpretációjában. Továbbá a visszacsatolás utáni időszak bemutatása is fontos, azon néhány forrásból, ami arra vonatkozó információkat is közöl. Ezenfelül kibontakozik néhány emlékkönyvből a cseh háborús készülődés ma alig ismert mértéke 1938-ban. Először a részleges, majd általános mozgósítás, erődépítés és felkészülés egy esetleges háborúra a két ország között.

A tanulmány főként forrásbemutató és forrásközlő, de egyes események és fogalmak magyarázatára, illetve tisztázására is kísérletet teszünk.

Battyán (Boťany)

Battyán krónikása írt a már 1938 tavasza, nyara folyamán zajló határmegerősítésekről, behívásokról, csapatösszevonásokról: „ezek nyugtalanítólag hatottak a lakosokra”.[15] „1938 szeptemberében ismét nyugtalanító hírek terjedtek el a háborúról. A politikai helyzet igen feszült volt. Egymás után kaptak katonai behívót sokan. […] Sok esetben a csendőrök már katona ruhát is hoztak és rögtön át kellett öltöznie a behívottnak és azonnal mennie. Jellemző ezen időkre a következő eset is. Egyik itteni fiatalember éppen lakodalmát tartotta nagy vígság közepette, amikor éjjel megjött a parancs sokaknak s a fiatal férjnek is. Képzelhető a hatás. A nagy vígság sírássá változott át. Félórán belül az új házasok máris szétszakadtak. Szomorú előjelei voltak ezek a közelgő még szomorúbb időnek.”[16]

Majd folytatja: „1938. szeptember 24. Gyönyörű szép, derült őszi nap. A nap fényözönnel árasztotta el községünket. Jókedvű, vidám volt mindenki, pedig már az ítélet alá volt írva. A vidámságot, jókedvet egyszerre csak rémület és kétségbeesés váltotta föl. A Csehszlovák Köztársaság elnöke elrendelte az általános mozgósítást 20–40 évig.[17] […] A parancs szerint mindenkinek 20–40. életévéig 6 órán belül be kellett vonulnia. […] Az iskolákban a tanítás azonnal megszűnt, mivel e sorok írójának is és a többi tanítónak is be kellett vonulnia. E szomorú nap délutánján kiürült, megárvult a község. […] Itthon csak a nők, gyermekek és öregek maradtak. Pár nappal ez után az öregebbeket is berendelték hadimunkára: lövészárkokat, futóárkot és hasonlókat kellett ásniok. […] Mozgósításkor a lovakat és szekereket is besorozták. […] a rádiókat lefoglalták és elvitték. A templom toronyban állandóan őrök voltak figyelni a netalán közelgő ellenséges repülőgépeket s a légitámadás veszélyére trombita szóval figyelmeztetni az itthonmaradottakat. Az őrök gázálarccal voltak felszerelve, hogy gáztámadás esetén is szolgálatukat elláthassák. Este 9 óra után senkinek sem volt szabad az utcán tartózkodni. A mozgósítás után 2 hét múlva az akkori csehszlovák kormány kihirdette az ostromállapotot.[18] Esténként a házakban lámpát gyújtani nem volt szabad. A csehszlovák kormány zsarnoksága teljes súlyával nehezedett a magyarlakta vidékekre, így községünkre is. Legnagyobb bűn volt magyarnak lenni. […] A becsületes magyar a csehek erőszakjától szenvedve várta a cseh bilincsek lehullását és a magyar feltámadást. Az emlékezetes komáromi magyar–szlovák tárgyalások idején[19] sok helyen kitűzték a nekünk oly drága piros-fehér-zöld eddig féltve őrzött magyar zászlót. A cseh zsarnokság ezt nem tűrhette és másnap katonasággal leszedette.[20] A csehek érezve a hazugsággal és rablással összetákolt országuk széthullását, tehetetlen dühükben kegyetlenségig durvák voltak. Félelmükben folyton lövöldöztek, raboltak, a lakosságot nyugtalanították.”[21]

Majd így zárja a november előtti időszak leírását. „Ezzel a krónikás ezen szomorú és gyászos időkről szóló bejegyzéseket lezárja. A 20 évi tűrés, szenvedés után a krónikás ezen sorok végére pontot tesz. A következő oldalakon azonban Isten iránti mély hálával és örömteli szívvel folytatja ismét beszámolóját az örvendetes eseményekről. Egy gyászos, végzetes korszak lezárult, hogy kezdetét vegye egy szebb, boldogabb jövő.”[22]

Ezután saját érzelmeit veti papírra, mielőtt a tárgyilagos leírásba belekezdene. „A krónikás eddig csak a száraz eseményeket sorolta fel minden egyéni vélemény-nyilvánítás nélkül. Engedtessék meg, hogy a krónikás egyszer szabadjára engedhesse tollát s az események felsorolása közben saját véleményének és örömének kifejezést adhasson. A boldog és örömteljes események leírása közben a krónikás tollat megfékezni nem lehet. Szeretném a tollam tűzbe mártani, hogy soraimat olvasva minden magyar szív lángra lobbanjon. Szeretnék ékesen szólani, szeretnék úgy írni, hogy soraim méltóan kifejezhetnék azokat az érzelmeket, amelyek most mindnyájunk szívében lakoznak. Feltámadtunk! Hosszú húsz éven át összeszorított fogakkal ökölbezárt kézzel a cseh iga alatt tűrve és szenvedve vártuk a magyar igazság hajnalhasadását. A cseh zsarnokság alatt hallgatva szívünkben izzó hazaszeretetet ápolva évről-évre vártuk feltámadásunkat. Hittünk az isteni örök igazságban, hittük, hogy jönnie kell egy pillanatnak, amikor a magyarok Istene megsegíti sokat szenvedett és megcsonkított édes hazánkat: Magyarországot. Tudtuk azt, hogy az igazság elsöprő fuvallatára a hazugságon és gazságon felépült Csehszlovák Köztársaság kártyavárként fog összeomlani,[23] mert rablással összetákolt országnak biztos erkölcsi alapja nem lehet.” És folytatja még a pátoszos beszédet a kitartásukról, a kedvező változásokba vetett immáron bebizonyosodott hitükről.[24]

„1938. november 6. Feledhetetlen, kimondhatatlan örömöt hozó nap.[25] Ugyan olyan nap, mint az esztendő többi napjai, mégis más, hiszen az a boldogság, amit meghozott, leírhatatlan. Késői olvasóm! El tudsz-e képzelni, át tudsz-e érezni olyan örömet és boldogságot, amilyet mi átéreztünk, amikor húsz évi kálváriás, kétségbeejtő szenvedések és megaláztatások után ismét magyarok lehettünk. Amikor felszabadító édes hazánk előtt hálás szívvel leborulhattunk. Az előtt a haza előtt, mely után húsz éven keresztül vérünk minden cseppje vágyódott, amelyet húsz éven át a cseh elnyomatás idején mindennapi imánkba foglaltunk.”[26]

Leírja, hogy minden házon ott lengett a magyar zászló, volt diadalkapu fenyőgallyakkal és nemzetiszín szalagokkal feldíszítve. Délután 4 körül megszólaltak harangok, és lassan megérkezett 40 biciklis honvéd. Gasparik János esperesplébános mondott beszédet, a vezénylő hadnagy megköszönte a köszöntést, egy iskolás kislány pedig szavalt, végül közösen elénekelték a magyar himnuszt. „Az ünnepélyes fogadtatás után cigányzene és a lakosok szűnni nem akaró éljenzése mellett vonult be a katonaság a községbe. Vacsorára minden katona egy-egy családhoz volt meghívva. Vacsora után az egyik iskola udvarán víg cigányzene mellett felszabadulási bált tartottak. Másnap aztán a felszabadító katonaság tovább vonult.”[27]

Ezután a krónikás tovább vezette az év végéig az emlékkönyvet, lejegyezte, hogy november 20-án ismét volt egy felszabadulási bál. És megemlíti, hogy november 21-én ismét katonák érkeztek, akik 26-án távoztak, aztán december 2-án újra két napig magyar katonák állomásoztak a községben.[28] Majd 1938 decemberével lezárta az emlékkönyvet. 

Bodrogszerdahely (Streda nad Bodrogom)

A krónikás ír arról, hogy 1938. május 21-én a helyi csendőrök és „fináncok” sok férfit éjjel felvertek álmukból és kivitték őket a határra „határőrnek”, továbbá a Bodrog partján erődöket kezdtek építtetni velük.[29]

Majd szeptember 10-én éjjel ismét mozgósítottak.[30] „Milyen óriási volt a különbség az 1914.iki mozgósítás között. Nem hallatszott nóta, nem lengett a kalap mellett a virág, néma ajakkal és ökölbeszorított kezekkel, de azzal a szent meggyőződéssel ment mindenki, hogy az első alkalmas pillanatban minden magyar ember átmegy a dicső és rég várt honvédekhez. Ezt a fogadalmát be is tartotta mindenki, mert amikor a honvédek diadalmasan felszabadítottak bennünket, már minden magyar itthon volt, megszökve a cseh hadseregből. Ebben az időben kezdődtek a barikádok és erődítések építése a község utcáján és a határban. A magyarok boldog reménységgel és magyaros daccal tűrték a csehek terrorját, mely szinte elviselhetetlen volt a községben. Éjjel a békésen alvó lakosságot lövöldözéssel és ablaktörésekkel nyugtalanították. Közben Sátoraljaújhely gyártelepére bevonultak a honvédek,[31] előkerültek a rejtegetett régi nemzetiszínű zászlók[32] és a házak tetején lengette az őszi szél, nemtörődve a csehek golyózáporával. Ilyen körülmények közben hozta a rádió a hírt: Kassa, Ungvár, Munkás ujból magyar lett. Az öröm leírhatatlan, könnyes szemmel, örömtől sugárzó arccal szorított kezet a magyar a magyarral, igazán és őszintén, keserves húsz esztendő után.”[33]

Majd a novemberi eseményekkel folytatja a krónikás, és leírja, hogy a „karosi úton”[34] levő trianoni határhoz kivonult a község nagy része, hogy láthassa a határt átlépő honvédeket: „délelőtt 10 órakor tűnt fel a karosi dombok között a honvédek acélsisakja vitéz Littay Rezső[35] hadtestparancsnok vezetésével. Az öröm leírhatatlan, virágesővel árasztották el a honvédeket és az a pár nap, amit itt töltöttek, ünnepe volt mindenkinek.”[36]

A krónikaíró tovább folytatja a falu történetét, és megírja, hogy a Magyar a Magyarért mozgalom[37] egész télen gondoskodott a község szegény lakóiról, ingyen blokkok szétosztásával és munkaalkalmak létesítésével.[38]

Az emlékkönyv külön érdekessége, hogy ezután írnak az 1919-es cseh megszállásról, vélhetően azért, mert korábban az igazat nem merték leírni.

Boly (Boľ)

Miután befejezte a történeti felvezetést, a krónikás 1934 végén (vagy 1935 elején) a következőkkel zárja sorait „A krónikaíró zárószava. Mint háborút, államfordulatot, iskolaépítést és szervezést átküzdő, korunk éles társadalmi harcai közt őrlődő sokszor 2-3 ember vállaira való terhet viselő róm. kath. felekezeti kántortanító fáradtan, de a község iránti szeretetből szívesen gyűjtöttem össze és jegyeztem fel a múlt idők eseményeit és a lényegesebb bolyi emlékeket összefoglalólag 1934 dec. 31-ig.

Adja az Isten, hogy az ezután következő krónikavezetés csupa örvendetes események leírásával töltse meg Boly község krónikájának további lapjait.”[39] Láthatjuk majd, hogy részben igaza lett.

Az derül ki a leírásból, hogy 1938-an eredetileg talán a falut útba sem ejtették volna a katonák.[40] „Hogy a honvédek bevonulásának öröméből Bolynak is jusson, kérelmünkre Bolyba is bevonult egy csapat, akiket díszes diadalkapu mellett az előzőnap betanult magyar himnusszal fogadott öröm és lelkesedés mámorban a közönség. Rigó András bolyi magyar nemzeti pártelnök[41] üdvözlő szavai után Barkó Béla rk. ig. tanító a következő beszéddel adott kifejezést az örömérzésnek.”[42] Az egyébként krónikás szerepét is betöltő Barkó Béla gépírásos beszédét beragasztották az emlékkönyvbe.

Megtudjuk a krónikából, hogy az ifjúság nevében is elhangzott egy beszéd, majd gyerekek szavaltak, és még egy községi tanító zárta a sort. Aztán a katonák parancsnoka köszönte meg a meleg üdvözlést. Ez után elénekelték a Szózatot és megvendégelték a római katolikus iskolában a katonákat. A könyvbe még egy verskivágás is be van ragasztva.[43]

Majd 1939-ben folytatódik a vezetés, és 1940 az utolsó év, amikor van bejegyzés, ezzel a legtovább vezetett emlékkönyv az általunk vizsgáltak közül.

Királyhelmec (Kráľovský Chlmec)

 A krónikás írt arról, hogy a németek, magyarok és szlovákok egyaránt el kívántak szakadni a csehektől 1938 nyarán, ami miatt általános mozgósítást rendeltek el és a rádiókat begyűjtötték.[44] „A lakosság örömében készült titokban a felszabadulás örömünnepélyére, lobogókat, nemzetiszínű szalagokat és kokárdákat szerzett be.” A komáromi tárgyalások után[45] „nagyon feszült volt a helyzet a lakosság és a cseh katonaság között”. A katonaság azt a hírt terjesztette, hogy csak a „vasúton túli” területek térnek vissza. A bécsi döntés hírére „a nép ujjongva örömteljes mámorban úszott a nagy boldogságban, ellenben a cseh katonaság idegessége kibírhatatlan volt, állandóan ettek, ittak és részegen lövöldöztek”. November 4-én „a járási hivatal megengedte a magyar zászlók kitűzését, mindenki ki is tette, 3-4 óra elteltével le is vette, mert a cseh katonaság teljesen felbőszülve házról házra járt, és ahol lobogót találtak, addig lövöldöztek, míg szét nem lőtték a magyar zászló rúdját, a lobogó leesett, szétszaggatták azzal a megjegyzéssel, hogy hazaviszik és felhasználják pelenkának”.[46]

November 6-án érkeztek be a csapatok Királyhelmecre:[47] „Lénárd napján mégis elérkezett a Felszabadulás örömünnepe, mely pont vasárnapra esett. Utolsó éjszakán Királyhelmec lakossága jóformán alig aludt, mindenki nagy kíváncsisággal várta a reggelt. A Felszabadulás örömünnepén valahogy még a napocska is szebben, fényesebben és mosolyogva ragyogott le az új magyar földre, mindenki elővette a titokban elkészített magyar lobogót és sietett a háztetőre, hogy kitűzhesse elsőnek a magyar lobogót. Reggel 5 óra tájban nem volt olyan ház, amelyiken nem lett volna kitűzve a lobogó.”[48]

Várták a honvédeket a helyiek, de először egy autó jelent meg Perbenyikből (Pribeník), érkezvén 9 óra tájban két magyar és egy csehszlovák tiszttel, akik a római katolikus plébános és a református lelkész lakására mentek el, majd visszaindultak Perbenyikbe. A honvédek dél körül érkeztek meg. „A lakosság a magyar honvédek láttára tombolni kezdett, az érkező magyar honvédeket egytől egyig mind megölelték és megcsókolták, majd örömujjongva a felvirágzott honvédekkel együtt a rom. kath. templom előtti téren gyűltek össze.” Ott Mécs László plébános és költő tartott ünnepi beszédet, melyben köszöntötte a honvédeket és mesélt az elmúlt 20 évről, majd Virágh Béla ref. lelkész (későbbi országgyűlési képviselő) vette át a szót, aki a magyar párt küzdelmeiről beszélt. Felszólalt a MANSZ[49] nevében egy személy, Udvarhelyi Béla, a magyar ifjúság nevében, Daka Ilona a magyar leányok nevében, Toporcsák Baba a magyar iskolás lányok nevében és Erdős Gyula a magyar kisfiúk nevében. A magyar honvédek részéről pedig a nyíregyházi huszárezred parancsnoka, vitéz Béldy Alajos ezredes válaszolt a beszédekre. Az ünneplés után nagy közös ebéd volt, ahol magyar díszruhába öltözött leányok szolgáltak fel, majd zene és tánc, éjfélig tartó mulatság kezdődött.[50]

November 7-től katonai parancsnokság vette át a város irányítását, és megalakult a Magyar Nemzeti Tanács. Megvizsgálták az állami közalkalmazottak politikai magatartását a „csehszlovák uralom alatt”; aki ellen nem volt panasz, az letehette a hűségesküt és folytathatta munkáját;[51] az emlékkönyv szerint Királyhelmecen senki ellen sem volt panasz. December közepéig maradt a katonai közigazgatás a városban.[52]

Ezután az emlékkönyv folytatódik. Egyebek között beszámol a papok ténykedéséről a csehszlovák időkben, az iskolák működéséről és még 1939 fontosabb eseményeiről is.

Nagytoronya (Veľká Tŕňa)

 A szlovák nyelvű krónikában a 28. oldalon kezdődik 1938 leírása, a történeti események (historické udalosti) pedig a 31. oldalon kezdődik, majd a 32. oldalon megszakad. „Lezártam 1938. november 14én Balogh Mihály ig. tanító” – és folytatódik magyarul a történelmi események leírása. A szlovák krónikás ír arról, hogy május 21-én a csendőrség, a pénzügyi és határőrség bevonult a faluba és elvittek több tartalékos katonát,[53] akiket felöltöztettek egyenruhába és a trianoni határra szállítottak Legenye (most Luhyňa, a forrásban Legini) és Csörgő (ma Čerhov, a forrásban Čergove) falvakhoz. Továbbá a reggel munkába induló férfiakat is összegyűjtötték, hogy erődítéseken dolgozzanak. Ez a munka egészen az 1938. szeptember 24-én kihirdetett mozgósításig tartott.

A szeptemberi mozgósításról is ír a krónikás. Minden 20 és 40 év közötti férfi köteles volt 6 órán belül berukkolni az alakulatához, a lehető legrövidebb úton gyalogosan (!), ugyanis a Kisújhely–Alsómihályi (Nové Mesto–Michalany) szakaszon a vonatközlekedés szünetelt. Az otthon maradottak közül pedig a 14 év felettiek védelmi munkákat végeztek, árokásás, erődítések. A településen egy hatvanfős katonai alakulatot szállásoltak el az épülő objektumok felügyeletére. A krónikaíró megjegyzi, hogy vegyes nemzetiségű katonákról van szó, többnyire ruszinok voltak. A területek átadása előtti utolsó időre statáriumot hirdettek ki.[54] A krónikaíró a következőképp fogalmaz a döntésről „A Magyar Királysághoz eső területeket 1938-ban Bécsben a nagyhatalmak komisszárjainak[55] ítélték oda.”[56] Amiből egyből kitűnik a krónikás viszonyulása a történtekhez.

„Kimondhatatlan öröm volt az egész Nagytoronya községben, mikor hírül futott, hogy a 20 évi rabság alól fölszabadultunk és Isten segedelmével ismét az 1000 éves magyar hazához kerültünk, melyben 1000 évtől kezdve apáink éltek. Nagyobb öröm volt akkor, mikor megtudtuk, hogy nov. 10-én jönnek a mi vitéz honvédeink, hogy bennünket felszabadítsanak a rabság alól és szívükre szorítsanak szeretett magyar és szlovák testvéreit. A honfoglaló vitézek fogadtatására már napokkal azelőtt ujjongó szívvel készülődött az egész község.” Kiderül az emlékkönyvből, hogy a helyi tanítók és papok szervezték a visszatérési ünnepséget, és „titokban minden szülő gyermekeivel tanította a gyönyörű szt. magyar imádságra »Isten áldd meg a magyart«”.[57]

A nagy napon már kora hajnalban készülődött a falu, és voltak olyanok is, akik Csörgőre (Čerhov) és Kistoronyára (Malá Tŕňa) is átmentek, hogy mihamarább lássák a honvédeket. A déli órákban érkeztek be a katonák. „Ennek hírét egy biciglis [sic!] levente hozta! A nép örömében magasra emelve éljenezte a hírt hozó leventét.” A 42. gyalogezred 2. zászlóaljának 6. százada vonult be a településre a forrás alapján.[58] Fogadó beszédet mondott Újhelyi Mihály görögkatolikus esperes a község nevében, Bittó Pál református igazgatótanító a tantestület és az iskolások nevében, Tokai Nagy Gizella a magyar nők nevében, Dávidovits Márton a helybeli izraeliták nevében. Kerekes Klárika és egy társa pedig köszöntő verset szavalt és virágcsokrot adott át. A honvédek egy helyi személy kertjében ebédeltek meg, majd egy kis pihenés után tovább folytatták útjukat Velejte (Veľaty), Gercsely (Hrčeľ), Kiszte (Kysta) és Bodzásújlak (Novosad) irányába.[59]

Az emlékkönyv említést tesz a továbbiakban arról, hogy a Magyar a Magyarért mozgalom decemberben magyar karácsonyestet szervezett a településen.[60]

Rad (Rad)

Petrik Béla római katolikus plébános kezdte az emlékkönyvet, és 1937-től Bencsik Béla volt főjegyző vette át. Az igen részletesen írt 1937-ről 15 oldal született, 1938-ról pedig 13 oldal, mielőtt még eljutott volna őszig és a bécsi döntésig. Ezen a 13 oldalon többnyire „világpolitikai” gondolatok voltak a zajló európai események kapcsán.

November 7-én vonult be az első magyar csapat a településre, egy huszár szakasz. „Lelkes hangulatban, ünnepélyes fogadtatásban részesültek.” Egy meg nem nevezett személy tartotta az üdvözlőbeszédet, majd a himnusz eléneklése után egy magyar ruhás lány és egy iskolás fiú szavalt üdvözlőverseket. „A bevonuló lovasságot falubéli lovas bandéristák kísérték, akiket azután az ünnepség befejezése után ugyancsak a falubéli bandéristák kísérték a szomszéd a szomszéd Szinyér [Svinice] községbe, az ünneplő közönség pedig a két nemzeti színű zászló alatt lelkes hangulatban oszlott szét.”[61]

Ír a krónikás arról, hogy ezután bevezették a katonai közigazgatást, és „községünkre is mozgalmas napok következtek, rendszeres csapatátvonulásokkal, naponkénti csendőrjárásokkal, különböző szakmabeli közigazgatási tisztviselőkkel stb. melyek mind az új magyar élet bevezetését célozták, segélyakciók indultak,[62] munkaalkalmaknál történt gondoskodás és minden vonatkozásában megindult az új szellemű magyar közigazgatás”. Leírja, hogy december 22-ig volt katonai közigazgatás a településen.[63]

A krónikás a következőekkel zárja sorait: „Szívből üdvözöljük az új magyar élet az új magyar szellem hajnalhasadását és a jövőbe vetett rendületlen hittel és bizalommal kérjük Isten segedelmét megnagyobbodott szeretett magyar hazánkra.” És ezzel nem csupán 1938-at, hanem az emlékkönyvet is lezárta.[64]

Zemplén (Zemplín)

Zemplén településen már a községi választások idején kiéleződött a feszültség, a magyar párt kampánynagygyűlésén egy teherautónyi csendőr érkezett feltűzött szuronyokkal.[65]

Itt is leírják, hogy a településen minden 40 alatti katonaviselt férfinak be kellett vonulnia, a 17 és 60 év közötti többi férfinak pedig hadimunkára kellett jelentkezni, lövészárkokat ásni, „közben a feszültség okozta hangulat borzasztó volt. Mindennap a háború kitörését várta mindenki. A környező falvak tele voltak katonasággal, a járási hivatal elrendelte, hogy este hattól reggel hatig nem szabad az utcán járni, mert esetleg agyonlövethetik a kintjárókat a határok felől állandóan éjjel nappal ágyú, gépfegyver és puskalövések hallatszanak éjjel-nappal, minden nap katonai repülőgépek keringenek a határ és a falu felett, este reflektorokkal világítják át az égboltot kémlelve az ellenséges repülőgépeket. Mindenki hírek után futkos, mindenki politizál, találgat a helyzetet illetőleg, de senki nem tudja mit hoz a holnap. Végre megtörténik a müncheni döntés,[66] de a magyar kérdés még nincs megoldva és nem lehet tudni, hogy a község sorsa hogyan fog eldőlni”.[67]

Írnak arról, hogy a Bodrogközbe már 6-án bevonultak a magyar csapatok, azonban Zemplén községbe csak 10-én,[68] így megesett az, hogy mind a magyar, mind a cseh katonaság „bejárogatott” a községbe vásárolni, a település közeléből. Egészen az utolsó éjjelig béke honolt, pedig több környező településen is cseh katonák és Hlinka-gárdisták[69] voltak elhelyezve. „Nov. 9 és 10 közötti éjjel a cseh katonaság azonban borzasztó tüzelésbe kezdett. Egész éjjel szóltak a géppuskák, a puskák minden szünet nélkül. A lövöldözésnek azonban áldozatai nem voltak. Hajnalban a cseh katonaság elvonult.”[70]

Megtudjuk, hogy két diadalkapu is fel volt állítva a faluban, egyik az elején, másik a közepén. Először egy húszfős előőrs érkezett, amely végigvonult a falun, csak a végén álltak meg pihenni, ahol a lakosság borral és süteménnyel kínálta őket, de nem akarták elfogadni. A fő bevonuló csapatok pedig negyed 4-kor érkeztek meg, vitéz Benkő Sándor alezredes vezénylete alatt. A falu közepén felállított diadalkapunál volt az ünnepélyes fogadtatásuk, ahol felszólalt az Egyesült Magyar Párt nevében Andor Endre helyi görögkatolikus lelkész, az üdvözlőbeszédet pedig Horkay Andor református lelkész és egy helyi görögkatolikus tanító tartotta, majd Benkő alezredes válaszolt az üdvözlőbeszédekre. A himnusszal ért véget az esemény. A csapatok továbbmentek. Pár nappal később azonban huszárok érkeztek a faluba és két napig tartózkodtak ott.[71]

Ezenfelül, ami még érdekes lehet számunkra: megemlítik azt a tényt, hogy december 5-ig igazolvánnyal lehetett csak Sátoraljaújhelybe menni.[72] Itt is leírják, hogy dec. 22-ig katonai közigazgatás volt a településen.[73]

Konklúziók

 A források segítenek a bécsi döntés utáni katonai bevonulások helyi fogadtatásait megismerni, ezekből több, helytörténeti szempontból fontos információt tudunk nyerni.

Megismerhetjük a lezajló ünnepségeken keresztül, hogy kik voltak a helyi értelmiség vezetői, bepillantást nyerhetünk az örömmámorban úszó települések által rendezett bálok, „mulatságok” sokaságába azokon a településeken, ahol a katonák nem indultak azonnal tovább, hanem el tudtak tölteni egy-egy éjszakát. Más visszaemlékezések, iratok és a szakirodalom alapján[74] azt láthatjuk, hogy a bevonulások lezajlása és a fogadtatás nem tért el más területektől. Egyedül Zemplén községnél történt kirívó esemény, mely az 1939 márciusában történő kárpátaljai bevonulás nehézségeit vetíti előre.

Fájó, hogy Kiskázmér (Malý Kazimír) emlékkönyvében nincs bejegyzés 1938-ra vonatkozóan, ugyanis a korabeli sajtó alapján a községi bíró szlovák és magyar nyelven is tartott beszédet, melyben örömét fejezte ki, a két „testvér” – magyar és szlovák – közös felszabadulása kapcsán.[75] Így értékes lehetett volna a beszéd valamiféle lenyomata, akár a helyi szlovákság helyzetértékelése.[76]

Az „irategyüttes” témánkra vonatkozó legérdekesebb darabja Nagytoronya (Veľká Tŕňa) krónikája, mely esetében 1938 leírása szlovák nyelven indult. Innen látszik, hogy kevésbé tekinti a szlovák anyanyelvű író nyűgnek a sorozásokat, a területátadásnak pedig nem örül. Bár szűkszavú, de a negatívan értékelő mondat – „nagyhatalmak kommisszárjai” – egyértelművé teszi érzéseit. Ez a forrás megmutatja, hogy eltúlzottak voltak azok a magyar írások, melyek arról írtak, hogy „egész Kelet-Szlovákia újra csatlakozni akar”, illetőleg a „szlovják”[77] különállásról szőtt álmok. Bizonyosan voltak Magyarország felé orientálódó szlovák csoportok, de ezek méretét nem szabad túlbecsülni.

Irodalom

Levéltári források

Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár Sátoraljaújhelyi Fióklevéltára

IV. 2419/a Zemplén vármegyei titkos letétek levéltári gyűjteménye

Községi emlékkönyvek az első bécsi döntéssel visszacsatolt zempléni falvakból; 10. kötet: Királyhelmec; 11. kötet: Bodrogszerdahely; 12. kötet: Zemplén; 13. kötet: Borsi; 14. kötet: Kistoronya; 15. kötet: Nagytoronya; 16. kötet: Szürnyeg; 17. kötet: Biste; 18. kötet: Kiskázmér; 19. kötet: Magyarjesztreb; 20. kötet: Vécs; 21. kötet: Szolnocska; 22. kötet: Kisgéres; 23. kötet: Boly; 24. kötet: Szentmária; 25. kötet: Bodrogszentes; 26. kötet: Leleszpólyán; 27. kötet: Zétény; 28. kötet: Rad; 29. kötet: Véke; 30. kötet: Battyán; 31. kötet: Kisdobra; 32. kötet: Pálfölde; 33. kötet: Bacska

Szakirodalom

Angyal Béla 2001. A csehszlovákiai magyarság választói magatartása a két világháború között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 3. évf. 1. sz. (http://epa.oszk.hu/00000/00033/00006/angyal.htm)

Ábrahám Barna 2003. Szlovákok és szlovjákok: a nemzet határai. Limes, 16. évf. 3. sz. 55–66. p.

Csima János 1961 (szerk.) Adalékok a Horthy-hadsereg szervezetének és háborús tevékenységének tanulmányozásához 1938–1945. Honvédelmi Minisztérium Központi Irattár.

Godzsák Attila 2011. „S lettem kezdete Feltámadásnak” – Az első bécsi döntés hatása Sátoraljaújhelyre és Zemplén vármegyére. Sátoraljaújhely.

Godzsák Attila 2015. Az I. bécsi döntés és Zemplén vármegye. Történelem és Muzeológia, 2. évf. 2. sz. 57–60. p.

Godzsák Attila 2016. Nyírségi segítség visszatérő Felvidéknek – A „Magyar a Magyarért” mozgalom működése Szabolcs és Szatmár vármegyékben. Szabolcs-Szatmár-Beregi Szemle, 51. évf. 1. sz. 3–26. p.

Godzsák Attila 2018. A Magyar a Magyarért mozgalom Zemplénben [megjelenés alatt a Zempléni Múzsa c. periodikában]

Gulyás László 2016. A Horthy-korszak külpolitikája 4. Máriabesenyő, Attraktor.

Hámori Péter 2001. Kísérlet a visszacsatolt felvidéki területek társadalmi és szociális integrálására. A Magyar a Magyarért Mozgalom története. Századok, 135. évf. 3. sz. 569–624. p.

Nagy Vilmos 1939. A felvidék katonai felszabadítása. Hadtörténelmi Közlemények, 40. köt. 151–186. p.

Simon Attila 2010. A szlovákiai magyarok magatartása az első bécsi döntés idején. (Különös tekintettel Gömör, Nógrád és Hont térségére). 1938. Visszacsatolás vagy megszállás? Szempontok az első bécsi döntés értelmezéséhez – Adatok, források és tanulmányok a Nógrád megyei levéltárból, 58. Balassagyarmat.

Egyéb források

 A brünni Morva Regionális Archívum honlapja: http://home.tiscali.cz/sokazr/kroniky/narizeni.htm (utolsó letöltés 2018. 07. 15.)

MTI Napi hírek / Napi tudósítások (1920–1944): 1938. okt. 10. Hétfő / 17.

Zemplén, 1938 nov. 13.

Rövid URL
ID2923
Módosítás dátuma2019. április 29.

„Selbständige Zipser Republik” – A szepességi németség parciális mozgalma 1918 őszén

A magyar történetírásban 1918 őszének döntéskényszerei, alternatívái, a történeti ország felbomlásának okai és összefüggései a legtöbbet vitatott kérdések közé tartoznak: a dualista Monarchiából való kiválás;...
Bővebben

Részletek

A magyar történetírásban 1918 őszének döntéskényszerei, alternatívái, a történeti ország felbomlásának okai és összefüggései a legtöbbet vitatott kérdések közé tartoznak: a dualista Monarchiából való kiválás; az őszirózsás forradalom által hatalomra került új erőknek a Magyar Nemzeti Tanács által nyomatékosított összefogása; stb. A Magyar Népköztársaság kikiáltását követően a Károlyi-kormány a világháború utáni zavaros időkben, a békekonferencia összehívása előtt megegyezésekre törekedett a történeti magyar államból éppen kiválni készülő nemzetiségekkel, nemzetekkel. Az ország integritását a békekonferenciáig úgy akarta megőrizni, hogy előzetes megállapodásokkal alternatívát dolgozzon ki az államterület felosztását célul kitűző győztesek forgatókönyvével szemben. Ugyanakkor meg kívánta óvni az egyre erősödő bolsevizmustól a nagyhatalmak által felosztani kívánt Magyarországot.

A vesztes háború után már sok minden elképzelhető volt, ami azelőtt csak a „túlhajtott fantázia szüleményének” volt minősíthető. A csehszlovák térszerzés kezdett egyre inkább kézzelfogható realitássá válni a felvidéki vármegyékben. A csehszlovák államba való „erőszakos” bekebelezés ellen 1918 októberében, novemberében és decemberében azonban nemcsak az északi városok magyar érzelmű polgársága emelte fel a szavát, hanem e területek német, sőt nemritkán szlovák lakossága is.

December folyamán nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzetiségeket illetően az addig folytatott politika csődbe jutott. A minisztertanács december 28-i ülésén Jászi Oszkár tárca nélküli nemzetiségi miniszter, nyíltan bejelentette: „a tótokkal és románokkal lehetetlen megegyezni.”[1] Az új helyzet új politikát követel. Jászi ekkor veti fel, mint megoldási javaslatot, a nemzetiségek egymás közötti ellentéteinek kihasználását: „[…] helyesnek tartja, hogy a különböző parciális nemzetiségi mozgalmakat, a keleti tótok mozgalmát, a székelyek akcióját […] kellő erővel támogassa a magyar kormány.”[2]

1918-ban, a történeti magyar állam felbomlásának, a békekonferencia összehívása előtti külső és belső támadások idején a magyar kormány és az érintett régiók magyar politikai vezetése a régiók magyar orientációjú nemzetiségi vezetőit is megpróbálta bevonni országmentő integritáspolitikájába. A történelmi Magyarország több pontján, egymástól eltérő módon és célokkal alakultak ki parciális mozgalmak. Ezeknek a mozgalmaknak a többsége regionálisan jelentkezett és olyan nemzetiségekből alakultak ki, amelyekre az eddigi magyar kormányok nem vagy csak bizonyos szempontok alapján figyeltek fel, illetve támogatták őket. Megjegyzendő, hogy ezeknek a parciális mozgalmaknak vezéregyénisége vagy -egyéniségei többnyire saját céljaiért/céljukért, vagy a kialakult helyzetből (a csehszlovák, román csapatok területhódításai a meggyengült és tehetetlen magyar központi kormányzattal szemben) fakadó lehetőségek nyomán hívták életre ezeket a mozgalmakat.

Számos regionálisan jelentkező parciális mozgalom bontakozott ki a Károlyi-kormányzat időszakában.  Legelsőként az önálló Bánsági Népköztársaság alakult meg 1918. november 1-jén. Ennek a köztársaságnak területe négy vármegyére korlátozódott (Bács-Bodrog, Torontál, Temes és Krassó-Szörény). 1918. november 25-én a Roth Ottó vezette szervezkedést, melynek létrehozásában Bartha Albert későbbi hadügyminiszter is részt vett, az egymással is szembehelyezkedő román és jugoszláv hadsereg vezetése oszlatta fel.[3]

1918. november 8-án a Prágából hazatérő Sztepan Klocsurak volt osztrák–magyar katonatiszt vezetésével Körösmezőn, az itt élő huculok kikiáltották a független Hucul Köztársaságot.[4] Az itt élők nem a magyar államhoz, inkább a Lembergben létrejött Nyugat-Ukrajnai Köztársasághoz kívántak csatlakozni. Mivel Kárpátalja sorsáról sokáig képtelenek voltak dönteni az antanthatalmak, Csehszlovákia és Románia is a tettek mezejére lépett. Románia 1919. január 11-én elfoglalta a Hucul Köztársaság központját, Máramarosszigetet.

1918. november 22-én Sopron vármegye német lakta részein Hans Suchard szociáldemokrata politikus alapította meg a Hiénc Köztársaságot, Nagymartonban. Suchard állama mindössze két napot létezett, november 24-én a magyar katonaság fojtotta el az elszakadási törekvést.[5]

1918 decemberében a Magyar Népköztársaság a Vas és Zala vármegyében élő szlovéneknek, más néven vendeknek is autonómiát kívánt adni. A Szlovén Krajna azonban nem jutott tovább a tervek szintjénél, ugyanis a helyi lakosság sem támogatta. 1919. május 29-én éjjel egy órakor egy muraszombati hotel erkélyéről Tkálecz Vilmos,[6] a népek önrendelkezési jogára hivatkozva deklarálta a Vendvidéki Köztársaságot. Június 6-án a Tanácsköztársaság hadserege visszafoglalta Muraközt.[7] Végül itt volt a Keleti Szlovák Népköztársaság, amelyet Dvorčák Viktor 1918. december 11-én hívott életre.

Szepes vármegye népességviszonyai

Szepes vármegye igazi többnemzetiségű és többkultúrájú vidéke volt az északkeleti Felvidéknek. 1869-ben a szászok aránya még 35% volt, ami közel 61 000 főt jelentett. 1890-ig csökkent a vármegye népessége és csökkent a szászok aránya is. 1900-tól lassú növekedésnek indult a vármegye lakosságszáma, de a szász etnikum ezt a trendet nem követte.

A drasztikus demográfiai folyamatok láttán már 1909-ben megkongatták a vészharangot a szepesi szász nép felett: „[…] nem lehetetlen, hogy valóra válik az a szomorú jövendölés, hogy 100 év múlva a nagy múltú és nagyra hivatott czipszer nép elenyészik a szlávság tengerében.”[8]

Az 1910. évi népszámlálás adatai szerint a vármegye lakosságának 60,5%-a[9] vallotta magát szlovák anyanyelvűnek, a magyar és a német elem pedig együttesen 26,1%-át[10] alkotta. 41 év alatt 23 000 fővel csökkent a szászok száma.[11] A fennmaradó 13,4%-ot rutén, gorál (lengyel) és cigány anyanyelvűek tették ki.[12]

1880 és 1910 között Szepes vármegyében megindult a szász térszerkezet gyors eróziója. Az 1880-ban 20% feletti szász lakossággal rendelkező településeken átlagosan 14%-kal csökkent a szász lakosság. Még ennél is nagyobb arányban fogyott a városok szász népessége. 1910-re a vármegye kilenc rendezett tanácsú városából kettő volt abszolút szlovák többségű: Szepesolaszi és Szepesváralja, kettő abszolút német többségű: Késmárk és Gölnicbánya, ötben pedig a magyar és a német elem együttesen alkotott abszolút többséget, nevezetesen Iglón, Leibiczen, Lőcsén, Poprádon és Szepesbélán.[13] Késmárk vált a szepességi németek központjává. Az összefüggő Poprád-völgyi szász településterület délnyugaton Poprád városától egészen Podolinig tartott.

A vármegye értelmisége csaknem teljes egészében magyar érzelmű volt, a szász, szlovák, rutén stb. származásúakat is beleértve. A Szepességben példás nemzetiségi béke uralkodott, amely majd később, 1918 őszén is megjelenik. Ennek oka, hogy a nem magyar ajkú lakosság túlnyomó többsége hungarus, illetve magyarón tudatú volt.[14]

***

A továbbiakban a Szepesi Német Köztársaság kikiáltásához (Scepusia Respublica) vezető, a szepesi németek reményvesztett önrendelkezésének történetét kívánom bemutatni 1918 októberétől decemberéig. Ezen időszakban a vármegyében a három domináns nemzetiségnek (szlovák, magyar és német) megfelelően három város emelkedett ki s alakította a vármegye népeinek történetét. Késmárk rendezett tanácsú városban jött létre a németek nemzeti tanácsa, Lőcsén megyei nemzeti tanács és Iglón a szlovák (kelet szlovák) nemzeti tanács.

1918 őszének gyorsan változó folyamataiba először a Magyar Királyság területén a szepesi szászok, pontosabban Késmárk város polgársága hozta nyilvánosságra ragaszkodásukat az őket befogadó magyar hazához. Nem érte váratlanul a németeket a csehek aspirációja, nevezetesen a felvidéki megyék birtokba vétele és bekebelezése a létesítendő csehszlovák államba. A prágai Národní výbor már október közepén felszólította a vármegyét, hogy közigazgatásilag és törvényileg a megszülető csehszlovák állam részét képezik. Késmárk város tanácsa október 23-án – az október 31-i turócszentmártoni memorandum előtt – rendkívüli közgyűlést tartott. Dr Wuhovszky Ottó polgármester jelentette be, hogy a „mindig és mindenütt árulóként ellenünk dolgozó csehek megsemmisítésüket akarják s a magyar szent korona országai testéből a népek önrendelkezési jogának elve alapján ezen elvek elferdítésével nagy területeket akarnak elszakítani s azt Csehországhoz vagy mint mondják a megalakítani tervezett úgynevezett Csehszlovák államhoz csatolni […] holott erre senki részéről meghatalmazásuk nincsen”.[15]

A város képviselő-testülete határozatilag tiltakozott a „cseh vagy úgynevezett cseh-szlovák nemzeti államtanács azon törvény és jogellenes törekvése ellen […] Szepesvármegyét is elszakítsa és a létesíteni tervezett új állam határaiba bevonja”. Kijelentették, hogy minden erejükkel küzdeni fognak ezen tervek ellen. „Mi nem akarunk a Magyar Szent korona országainak kötelékéből elszakadni, sem azon belül külön alakulások részévé lenni (sic!) […] tiltakozunk az ellen, hogy a csehszlovák államtanács a Szepesség magyar, német és tót lakosságának tehát a mi nevünkben is beszéljen.” A késmárki képviselő-testület Dr. Mattyasovszky Elemér vármegyei főügyész javaslatára hasonló tartalmú határozat meghozatalára szólította fel Szepes vármegye többi városát és községét is: „a csehszlovák aspirációknak tettel is gátat kell vetni, a miért is az igényelt területek bitorlási kísérlete ellen az aktív és a passzív ellenállással meg kell szervezni és sürgősen megalakítani az összes érdekelt felvidéki megyékben a nemzeti védelem ligáját.”[16]

Prágában október 28-án proklamálták a csehszlovák állam megalakulását, amely a cseh tartományokon kívül saját területének minősítette az akkor még körülhatárolatlan „Slovenskót” is. Még ezen a napon nyomtatványokat küldtek a Felvidék vármegyéibe, Szepes vármegye városaiba is, amelyekben „értesíti, hogy ezentúl egyedül, azaz érvényes törvény és rendelet, ami Prágai cseh-tót nemzeti kormánytól származik”.[17] A röpiratok tartalma óriási felháborodást váltott ki a kilenc rendezett tanácsú városban. „Az utolsó percekben hangzik el városaink tiltakozása, de a tiltakozásoknak el kell hangzani messzire, hogy meghallják azok is, akik eddig csak pénzért bujkáló sugdosó, majd hazugul és szemtelenül ordító ellenségeink hangját hallották.”[18]

A késmárkiak felhívására október 28-án Poprád rendezett tanácsú városában Illetsko Lajos esperesplébános kérelmére a polgármester helyettese, dr. Lőw Alfréd hívta össze a közgyűlést. A rendkívüli közgyűlésen nyilvánították ki tiltakozásukat határozat formájában. „Tiltakozik a képviselőtestület minden a magyar szent koronán kívül álló tényező törvény- és jogellenes törekvése és beavatkozása ellen, amellyel a magyar szent korona testéből bármely részt elszakítani szándékozik. Tiltakozik különösen a cseh-szlovák államtanács rendelete ellen, amely a nemzetek önrendelkezési jogával ellentétben áll.”[19]

Október 29-én Lőcsén a képviselő-testület ülését Dr. Fried Mór polgármester nyitotta meg. Nyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a mostani világrengető eszmék közül a népek önrendelkezése „édes hazánk ércfalait döngeti”, és a Szepesség népe aggodalommal látja, hogy ez az eszme, amely Magyarország függetlenségét képes visszaállítani, a „kapzsi csehek által félremagyarázva, tulajdonképpen nem más mint […] annexió.”[20] A polgármester költői kérdéseiben cáfolja meg prágai Národní výbor állításait, hiszen a vármegyében nem üldöztek senkit anyanyelvének használata miatt, és Prágát senki nem tekintette „Mekkájának, aki csak gondolatban is arra tévedt volna, hogy neki Csehországgal akár nyelvi, akár nemzetiségi vonatkozásban összefüggése volna”.[21] A város lakosságának magyarságára hivatkozva magyarok kívánnak maradni, és e hazától elszakadni nem akarnak. Késmárk városnak határozatára válaszolva Dr. Léderer Miksa városi főügyész az alábbi határozatot terjesztette elő és fogadta el: „[…] a Szepességnek faji és nyelvi különbségre való tekintet nélkül egymással a legszebb harmóniában együtt elő lakossága ellen intézett galád merényletként a legerélyesebben visszautasítja […] ezen szláv aspirációk, mint hiú álmok széjjel foszlanak.”[22] Sajnos, ahogy látni fogjuk, ezek az „álmok” valóságos keretet kaptak.

Iglón november 4-én a vármegye szlováksága is közgyűlést tartott, amelyen Mamuzsich István, a géppuskások parancsnoka is megjelent. A közgyűlést Folgens Cornél polgármester nyitotta meg. A város Lőcséhez és Késmárkhoz hasonlóan elutasította a csehek követeléseit. „Éppoly határozottsággal és erélyességgel tiltakozik bármely nemzet és bármely nép azon törekvése ellen, hogy a magyar állam politikai, jogi és természetes határait megcsonkítsa és fölháborodással utasítja vissza […] nem tűrjük, hogy bárki is nevünkben más eszmének vagy más kívánságnak bárhol is kifejezést adjon!”[23]

Iglón az októberi forradalom hatására, illetve a Magyar Nemzeti Tanács felhívására november 5-ére vármegyei és városi tisztviselők értekezletet tartottak. Az értekezletet a vármegye alispánja, Dr. Neogrády Lajos nyitotta meg. Az értekezlet célja volt, hogy a közrend, közbiztonság és élelmezés terén olyan megállapodásokat hozzanak, amelyek az egész vármegye területére egyöntetűek, és alkalmasak a közös siker biztosítására. Az alispán tájékoztatta a közönséget, hogy az összes város képviselő-testülete a cseh aspirációk ellen foglalt állást, és kérte az erre vonatkozó határozatoknak vármegyei törvényhatósági bizottsághoz való felterjesztését. Megállapította, hogy a vármegyében az összes város megalapította saját Nemzeti Tanácsát.

Az alispán tárgyalásra bocsátotta a vármegyei Nemzeti Tanács teendőit „az Igló város által megjelölt alapon, nevezetesen közigazgatási, közbiztonsági, gazdasági és propagálási szempontból tegye megbeszélés tárgyává”.[24] A Nemzeti Tanácsot bizalmi, a hatóságokat támogató szervnek tekinti. Ellenőrző és irányító hatáskörrel kívánták felruházni a béke, a közrend és a közbiztonság megőrzése érdekében. Kívánatosnak tartották a vármegyei Nemzeti Tanács megalakítását, amelynek tagjai közzé a városok és járások nemzeti tanácsainak két-két delegáltja, valamint 100-nál több szervezett munkást foglalkoztató vállalatok egy-egy kiküldöttje lenne tagja. Ugyanakkor a vármegye erős önkormányzatisága ennél a szervnél is megjelenik, mivel feladatköreit erősen korlátozni kívánták. Nem kívánták, hogy az új, idegen szerv felborítsa az eddig kialakult belső közigazgatási rendszert. „Az értekezlet megállapítja, hogy a Nemzeti Tanács az összes élelmezési, jóléti és egyéb közérdekű hatósági teendők ellenőrzésére van hivatva.”[25]

A közbiztonság kapcsán az alispán jelezte, hogy a határrendőrség hatáskörének a vármegye egész területére való kiterjesztését és a határrendőrség megerősítését kérte a kormánytól. A hamar jelentkező lengyel veszély elhárítása végett az ófalvi határ megvédésére katonaságot kért. A vármegye közönségét ezeken az értekezleten komolyan foglalkoztatta a fegyveres ellenállás is egy esetleges katonai intervenció esetén. Ennek megfelelően Mamuzsich István géppuskásparancsnok egy szakasz katonát és egy géppuskást Poprádra irányított, hogy védje a vármegye „bejáratát”, és ígéretet tett, hogy a vármegye veszélyeztetett területeit karhatalmi segédlettel megvédi. Valamint kérték a Miskolcon, Sátoraljaújhelyen és Eperjesen állomásozó századok, összesen négy század visszarendelését a kassai katonai parancsnokságtól.

A közbiztonság további biztosítása érdekében „nem szabad tűrni azt, hogy bármi romboló törekvés a legcsekélyebbet elkövethesse a polgárság nyugalma és békéje ellen. Ezért meg kell szerveznünk a nemzeti védelem ligáját. […] Fel kell állítani ismét a polgárőrséget! Ebben a munkában részt kell vennie mindenkinek, most senki nem vonhatja ki magát […] Legyen ott mindenki, számon fogjuk tartani azokat, akik vonakodnak vagy távol maradnak, ki fogjuk írni azok nevét […]”.[26] Ahogy láthatjuk, nagyon komolyan gondolták a közrend fenntartását, hiszen a közrend felbomlása esetén tudták volna csehek könnyebben megszállni a vármegyét, mint azt novemberei események igazoltak is.

A propaganda kérdését minden Nemzeti Tanács hatáskörébe rendelték, és kérték, hogy „mindent, amit szükségesnek és célszerűnek tartanak, tegyenek meg a siker érdekében […] megbízható tót paraszt emberek járják be a falvakat és világosítsák fel a népet”.[27]

November 16-án, a Magyar Köztársaság kikiáltását követően Szepes vármegye rendkívüli közgyűlést tartott. A közgyűlésen az alispán Neogrády Lajos elnökölt. Ujfalussy Brunó főjegyző felolvasta az alispán jelentését a Magyar Nemzeti Tanács megalakulásáról, amelyet a közgyűlés tudomásul vett és csatlakozott hozzá. Szepes vármegye Nemzeti Tanácsának elnökévé báró Máriássy Tiborc főispánt választották. Kimondták, hogy minden helyi Nemzeti Tanács két kiküldöttet és a 100 főnél több munkást foglalkoztató vállalatok egy-egy kiküldöttet küldjenek a tanácsba.

A gyűlésen elfogadták a vármegye tiltakozó határozatát a csehekkel szemben. A határozat előtt Dr. Forberger Béla szólalt föl, aki „utalt arra, hogy Szepességben az egész élet alapját a magyar és zipszer ősök kultúrmunkája teremtette meg.”[28]

A vármegye határozatában hangsúlyozták, hogy a vármegye kulturális gócpontjait képező városok elutasítottak azt, hogy a vármegyét elszakítsák a magyar államtól. „Örömmel veszi a vármegye közönsége tudomásul a nagy- és kisközségeknek nagyobbrészt tótajkú lakosainak saját kezdeményezéséből önként tett hasonló kijelentéseit is […] Törvényhatósági bizottság egyúttal kijelenti azt, hogy hazánkban lakó tót testvéreink nemzeti szabadságát minden fenntartás nélkül elismeri és azt biztosítani kész. Ezért minden kísérlet, amely vármegyénket az anyaországtól elszakítani akarná, csakis jogtalan erőszaknak minősíthető.”[29]

A szepességi németség viszonya a szlováksághoz

 Az eddigiekben a vármegye magyar és német lakosságának tiltakozását mutattam be. Ugyanakkor kimaradt e kérdéskörből a szlovákság, vagyis hogyan is viszonyultak egymáshoz ezek a nemzetiségek. Viszont kevés irat maradt fenn, hogy mit is gondolt a térség szlovák lakossága a csehek követeléseiről és magáról a csehszlovák államról. Emiatt szükséges volt Zemplén vármegyei iratokat segítségül hívni.

A minisztérium iratanyagjai között található egy október 29-i keltezésű levélben Dr. Neogrády Lajos alispán tájékoztatni kívánta a kormányt a szlovák lakosság magyar érzelméről. Kiemeli Szepes vármegye és a németség rendkívül fontos szerepét abban, hogy lehetetlenné tették a keleti és nyugati „szervezett pánszláv tótoknak az egyesülését”. Ennek okán a szlovák lakosság mindig magyar érzelmű volt. Úgy vélekedett, a turócszentmártoni memorandum előtt, hogy „tótjaink nagyrésze tiltakozni fog a vármegyének a tervezett cseh államba való beolvasztása ellen”. Úgy gondolja, hogy a szlovákság elégedetlensége az élelmezéssel kapcsolatos túlzott hatósági szigorra, közvetlenül a világháborúra vezethető vissza. A burgonyarekvirálások, a zsírhiány, a vágómarha rekvirálása és a petróleumhiány nagy elégedetlenséget szült, és forrásai a magyarellenes tüntetéseknek. Úgy gondolja az alispán, hogy kerülni kell mindent, ami „tót lakósságunknak a magyar államhoz való ragaszkodását gyengíthetné […] így Szepesvármegyében is a közélelmezéssel kapcsolatos hatósági rendelkezések a legnagyobb kímélettel hajtassanak végre, és hogy földhöz ragadt szegény népet a magyar kormány segítő intézkedései előnyeiben részesíttessék”.[30] A Jászi-féle minisztériumban egy november 11-i megjegyzés szerepel, hogy ez a jelenlegi viszonyok között nem igényel intézkedést.

A szlovákság hasonló sérelmeiről tájékoztatja Jászi Oszkárt Juhász János főreáliskolai tanár a Zemplén vármegyei állapotok esetében is. Juhász beszámol arról, hogy a szlovák paraszt óvatosságból nyilvánosan nem vall színt. A politika kapcsán főszempont, hogy melyik kormány képes számukra anyagi biztonságot, vallási és nyelvi védelmet biztosítani. Ugyanakkor bizalmatlanok a kormány reformjaival szemben. „Sokat ígértek már, de nem adtak soha; azt mondják, hogy másképpen lesz ezentúl, de a főszolgabíró vagy a jegyző még mindig itt van; ezek is védik a zsidókat, akiknek a magyar urak minket mindig kiszolgáltattak.” Észrevehető, hogy a térség szlovákságában a háború végére erőteljes zsidógyűlölet alakul ki, illetve az átkos rendszer jegyzői és főszolgabírói ellen atrocitásokat[31] hajtanak végre. Úgy vélekednek, hogy ők a felelősek életük megnyomorításáért. Juhász megkérdezte őket a politikai hovatartozásuk felől is. Úgy állapította meg, hogy a plebiszcitum elve nagyon is foglalkoztatja őket. A fa, a petróleum és a régi közigazgatás az elégedetlenségük forrása. Ebből kifolyólag ezek orvoslására épít a csehek agitációja a nép körében. „[…] bizalmasabb helyzetben pedig általános az ilyen kiszólás: »eddig rossz volt a magyarokkal, most megpróbáljuk a csehekkel«.”[32] Úgy gondolja, hogy az agitáció fontos lenne, de azt ne nyilvános gyűlésekkel tegyék, hanem „személyes beszélgetések keretében. Legalkalmasabb szervek e célra a falvak szóvivő parasztjai, egyes közkedvelt papok, tanítók”.[33]

Érdekes azonban a korábban Hefthy Gyula Andor tanárnak és a Karpathen-Post szerkesztőjének véleménye a szlovákságról és a felvidéki nemzetiségi mozgalmak befolyásolása kapcsán. Korábban jeleztem, hogy Késmárk városa volt az első, amely tiltakozott a csehek ellen, amely kapcsán „az én kezdeményezésemre a megye társadalmában tiltakozó mozgalom indult meg”. De megjegyzi, hogy a megyében a tényleges fontos társadalmi réteg, amely politikailag is érdekelt a kérdésben, meglátása szerint az intelligencia, amelyet kivétel nélkül németek és magyarok alkotnak. „A föld túlnyomó része a mi kezünkben van, minden értelmi foglalkozást mi űzünk. A tótok itt csak bevándoroltak csupán az utolsó század folyamán […] tótok cselédek és napszámosok, kisebb részben földművelők s kevesen iparosok.”[34] Láthatjuk, hogy szerinte az értelmiség nem kívánja eltűrni, hogy az írás- és olvasástudatlan szlovák nép felettük mondjanak ítéletet, hogy melyik államhoz is kívánnak csatlakozni. „Mert, hogy tót parasztjaink és cselédjeink kedvéért […] mi valamennyien tótok legyünk, azt senki sem kívánja […].”[35] Ennek ellenére a csehek agitátorai járják a vidéket, és a szlovákságot arra izgatják, hogy erőszakkal vegye el a hatalmat. Bírálja a magyar kormányt, véleménye szerint és a németség szerint is a „kormány magatartását e kérdésben lagymatagnak találjuk”.[36] Ennek látható történései is voltak, egy november 6-i távirat jelentésében az áll, hogy a szlovák lakosság a magyar értelmiség vagyona és élete ellen tört.

Indítványából megtudhatjuk, hogy a vármegye községeinek egynegyede Késmárk városának felhívására kifejezte tiltakozását. Ehhez az egész Magurai, Késmárki, Lublói és Gölnicbányai járás, valamint a Szepesszombati járás északi része csatlakozott. Kiemeli saját érdemét, hogy a vármegye területén élő németek tanácsait egyesíteni tudta, és létrehozta csúcsszervüket, a Felsőmagyarországi Nemzeti Néptanácsot.

Hangsúlyozza, hogy ha Jászi Oszkárnak nem sikerül megegyeznie a csehszlovákokkal és „nem sikerül Szepesmegyét egészében megtartani a magyar államnak, akkor önrendelkezési jogunk alapján külön német Szepességet alkotunk s Magyarországra támaszkodunk”.[37] Láthatjuk, hogy a németség körében nagyon erősen jelen volt a kezdetektől fogva az önálló állami lét gondolata, annak érdekében, hogy megőrizzék németségüket. Ugyanakkor láthatjuk, hogy ez az elgondolás szembemegy a későbbi „főváros”, Késmárk város határozatával, amelyet már fentebb említettem.

A Szepesi Lapok november 28-i számának vezércikkében Hefthy Gyula Andor a Szepesség szlovákul tudó értelmiségét szólította meg. Fontos leszögezni, hogy továbbra sem a szlováksággal kíván párbeszédet kezdeményezni, hanem azon személyeket, akik propaganda- és agitációs feladatokat láthatnának el. Úgy véli a szerző, hogy sok szlovák község még tétovázik abban, hogy kimondja Magyarországhoz való ragaszkodását. Ennek oka, hogy nem tudja a nép, mit csináljon, és tanácstalanul vár. „Sokak panaszát hallottam: Mi azt sem tudjuk, mi történik. […] Miért nem jönnek ki az urak mihozzánk, hogy tájékoztassanak? […] még tőlünk függ, megmaradnak-e Magyarország számára. […] Menjenek el a nép közé és mondják meg nekik, hogy Magyarországon október 31 ike óta más világ van. Megszűnt az urak uralma […] Mondják meg nekik, hogy a kormány őszintén egyenlő elbánásban akarja részesíteni nyelv tekintetében is hazánk minden ajkú polgárát egyaránt.”[38] A szlovákság megnyerésének legjobb módja, ha szóba áll szlovák szomszédjával, vagy ír szlovák ismerősének annak okán, hogy felvilágosítsa a történésekről és nyerje meg Szepesség ügyének.

Juhász János november végén ismételten jelentett Jászinak a zempléni szlovákság politikai hangulatáról, amiben már tényleges javaslatokat tesz a nép hangulatának befolyásolására és megnyerésére. A közigazgatás terén még ekkor is hiányoznak a nép nyelvét beszélő személyek. A petróleum, zsír, burgonya árának csökkentése. A megszervezendő nemzetőrséget pedig igyekezzenek olyan színben feltüntetni, mintha nem a régi rendszer védelmét szolgálná.[39]

Úgy gondolja, hogy ezek által a kormány megnyerné a nép bizalmát, egy új néptanács létrehozása lenne a legcélravezetőbb. Hiszen a szeparatista törekvésekkel a megye négy északi járását kivéve a nép többi része nem ért egyet. Ezen járások összefogására községenkénti tanácsok alapjaira kellene megalakítani az új tanácsot, amely a népakaratot képviselné. Érdekes, hogy a térség nagyobb városait jelöli meg székhelyének, mint Kassa vagy Eperjes.[40] Tudva, hogy november elején jött létre Eperjesen a Dvorčák-féle Kelet Szlovák Néptanács, amely a térség érdekképviseletének és a keleti szlovákok önrendelkezésével megbízott szervként jelenteti meg magát. Viszont Juhász úgy látta, hogy ez a szerv – amely esetében a nép tudta, hogy a „sikeres magyar asszimiláció” eredménye csak a „kelet szlovák identitás”, amely – magyarón rendezett tanácsú polgárok önrendelkezését képviseli, és amely egyelőre nem képviseli a népakaratot.[41]

Szólnunk kell még a szlovákság kapcsán a november elején megalakult Kelet Szlovák Néptanácsról és annak a korábban említett Iglói Szlovák Néptanácsra gyakorolt hatásáról. A „keleti szlovákok” nevében szerveződő értelmiségi csoport 1918. november első napjaiban Eperjesen megtette az előkészületeket egy „Keleti Tót Tanács” (Vichodnoslovenka Rada) megalakítására,[42] amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács ellensúlyának kívánt tekinteni, és a regionális identitást felhasználva igyekezett leválasztani a keleti szlovákok lakta megyéket a nyugatiakról.[43] Kezdeményezői a helyi elmagyarosodott szlovják vagy szlovják származású értelmiségiek: Dvorčák Viktor,[44] Ľudovít Liptay[45] evangélikus főesperes és Karol Bulišša ügyvéd volt. Dvorčák felismerte a történelmi sorsforduló kínálta választási helyzetet, s a körvonalazódó egységes Csehszlovákia helyett az önálló „Szlovákország” eszméjét terjesztette szlovákság körében. Abban reménykedett, hogy az őszirózsás forradalom által keltett lelkesedés lecsillapultával a szlovák nép fogja a Magyarországon való maradás lehetőségét kérni, s ily módon elkerülhető lett volna a csehek térfoglalása.[46]

Dvorčák Viktorral kapcsolatban Hajdu Tibor, Schönwald Pál és Szarka László is arra a megállapításra jutott, hogy egyrészt kalandor politikusról van szó, hangsúlyozzák, hogy a többi vezetője a mozgalomnak hasonlóan megbízhatatlan, kalandor, ténylegesen nem egy nemzetiségi mozgalom valós vezetői, akik magukat önhatalmúlag tették azzá.[47] A történészek véleményét színezheti és egészítheti ki Hauptmann Ervin főhadnagy 1918. őszi jelentése Jászi Oszkárnak: „Van Eperjesen egy igen agilis ember, Dvortsák Győző, vármegyei levéltárnok, az Eperjesi Újság főszerkesztője, számos magyar és tót könyv szerzője.” Megjegyzi, hogy minden politikai mozgalomnak és pártnak aktív tagja volt. Minden politikai mozgalomban részt vesz, és volt már mindenféle párti. „De bevallom, hogy talán csak anyagi érdekből tette, mert lévén családja, és hogy a mai ultrademokratikus irány felelt meg legjobban mindig meggyőződésének.” Többnyelvű értelmiségi személyről van szó, aki magyarul, németül, franciául, szlovákul, lengyelül és oroszul beszél. A tót nép nagyon szereti. Ugyanakkor a „háború alatt mellékkereset gyanánt üzleteket közvetített, keresett és mint ilyen, közbeszéd tárgya volt. Kiváló szervező zseni, habár néha politikai kalandornak látszik”. Kiemeli, hogy a Keleti Szlovák Tanács elnökeként a nép emberének tekinthető. Ugyanakkor Hauptmann jelzi Jászi számára, hogy sem főispáni, sem kormánybiztosi pozícióba nem kerülhet a világháború alatt folytatott panamázásai miatt. „Mai állásában a kormányt indirekte nagyon is támogathatja, és a nagy ügy érdekében javaslom, hogy anyagilag legmesszemenőbben támogassák.”[48]

Megjegyezném, hogy a vezető személyek között egyedül a volt főispánnak volt politikai múltja, de ennek ellenére, nekik ugyanaz volt a céljuk, mint Jászi Oszkárnak, hogy a békekonferenciáig valamilyen formában biztosítsák az ország területi integritását, valamint hogy beleilleszkedjenek a – Jászi által meghirdetett – kormány nemzetiségi programjába, vagyis a plebeszcitum és a népek önrendelkezésének eszmei kereteibe.

***

1918. november 27-én kezdődtek meg Jászi Oszkár és Milan Hodža tárgyalásai a szlovákkérdés provizórikus megoldásának tárgyában. Ezen a tárgyaláson mutatta be Jászi az ún. „Tót Impérium” tervét,[49] amely révén megoldandónak gondolta az ország közigazgatási, gazdasági és közlekedési egyben tartását a békekonferenciáig. Magának a tervnek a bemutatása nem képezi részét e tanulmánynak, azt már Szarka László számos tanulmányában és könyvében megtette. Ugyanakkor maga a tárgyalás ténye és a felajánlott területek hovatartozásának rendezése komoly visszhangot váltott ki a Felvidéken és a kormányban is.

A Szepességben hatása már november 28-án érezhető volt, mert ezen a napon az Iglói Nemzeti Tanács – két előkészítő megbeszélés és összejövetel után – gyűlése véglegesen kimondta, hogy a sárosi Keleti Szlovák Tanács elvét tette magáévá és csatlakozott ezen mozgalomhoz. Egyúttal megválasztották az Iglói Szlovák Nemzeti Tanácsot, amely 2 két elnökből és 40 tagból állt. Elnöke Bacsányi József, társelnöke Kosztik József volt.[50] A gyűlést követően meghívást intéztek Szepes vármegye szlovákságához, hogy a „hazafias tótságot egységes táborrá tömörítse és önrendelkezésével hazánk integritását diadalra segítse”. Ezért december 1-jén 11 órakor tartják meg a szepesi szlovákok megyei szervezetének létesítését, a szlovákság csúcsszervét, a „Spišska Slovenska Radát”.[51]

Dvorčák táviratban értesítette Jászit 29-én a Szepes vármegye területén kifejtett tevékenységéről, és jelezte részére, hogy Iglón december 1-jére nagygyűlést hívott össze, amelyen kéri részvételét és olyan programot tőle, amelyben benne van a szlovák minisztérium megszervezése.[52] Jászi személyesen nem tudott megjelenni a zajló csehszlovák tárgyalások miatt, de helyette Juhász Jánost[53] küldte. Juhász személye viszont jelzés volt, hogy Jászi személyesen nem támogatta a Keleti Szlovák Tanácsot és annak elképzeléseit. Ennek többször is hangot adott a Világban és minisztertanácsi gyűléseken.

A gyűlést Bacsányi József nyitotta meg, utána dr. Bulissa Károly elszavalta Dvorčák Viktornak az erre az alkalomra írt költeményét (himnuszát – sic!), miközben kitűzték a fehér-kék-piros szlovák zászlót. Dvorčák ezt követően előterjesztette határozati javaslatát: „[…] A keleti tót nép követeli mindazon jogokat, melyeket minden szabad nemzet a jövőben élvezni fog. Tiltakozik azonban az ellen, hogy tudomása és akarata ellenére bárki is határait megbontani merészelje.”[54] „A keleti tótok saját természeti határaikon belül, minden más nemzettől független teljes önállóságot követlenek, egy tót miniszternek azonnali kinevezését sürgetik és helyet kívánnak maguknak annak idején a béketárgyaláson […].”[55] A határozat elfogadását követően kikiáltották a „Spišska Slovenska Rada” megalakulását, amely a szepességi szlovákság összes érdekeinek további képviseletét volt hivatott ellátni.

Közben Budapesten véget értek Jászinak Hodžával folytatott tárgyalásai, amelyek kudarccal végződtek. Nem sikerült megállapodni az átmeneti, autonóm terület kérdését illetően. A tárgyalások kudarca ellenére december 6-án sikerült részlegesen megállapodni a felvidéki demarkációs vonalról, amelyet Bartha Albert hadügyminiszter és Milan Hodža írt alá. Ez a demarkációs vonal sokban hasonlított a Jászi-féle „Tót Impérium” tervezetében meghatározott területre, amely értelmében Sáros és Szepes vármegye csehszlovák megszállás alá került.

Korábban már jeleztem, hogy a tárgyalások és a demarkációs vonal komoly ellenérzést váltott ki a vármegyék német, magyar és néhol szlovák lakosságában is. Tiltakozásaikban úgy érezték, hogy a magyar állam, és személyesen Jászi elárulta őket, hiszen senki sem kérdezte meg véleményüket e kérdésben, semmibe véve önrendelkezésüket. Nagy valószínűséggel elmondhatjuk, hogy a Jászi elleni toposz eredetét, hogy „kiárulta az országot” a volt nemzetiségeinknek, ezen tárgyalások képezték.

Szepes vármegyében is több község, rendezett tanácsú város, de még maga a vármegye is tiltakozott az ellen, hogy őket akaratuk ellenére átadja a magyar kormány a csehszlovákoknak. „Szepesvármegye tótságának nevében tiltakozunk az ellen, hogy bennünket a turócszentmártoni cseh-szlovák irányú rada imperium alá helyezzenek és így közvetve a cseheknek eladjanak bennünk.”[56]

A Késmárkon székelő Felsőmagyarországi Nemzeti Néptanács, vagyis a németség is tiltakozott, főként mert a vármegyében biztosították a nyugalmat, és korábban szó volt arról, hogy csehszlovák eszmével szimpatizáló nemzeti tanács nem jött létre.[57]

Körmöcbánya Nemzeti Tanácsának tiltakozásából további képet kaphatunk sérelmük és a Jászi elleni támadásaik forrására. Egyrészt az érdekelt terület lakosságát nem hallgatták meg, másrészt a magyar kormány harc nélkül hajlandó átadni „a tót, illetve cseh-szlovák közigazgatásnak és úgynevezett imperum-nak”, harmadrészt, hogy rendfenntartás és rendcsinálás végett kerüljön átadásra a közigazgatás, mivel a november eleji példák éppen az ellenkezőjét bizonyították.[58]

Dr. Müller Vilmos kormánybiztos és dr. Neogrády Lajos alispán konfliktusa

A Károlyi-kormányzat a közigazgatásban a régi vármegyei és ezen belül a főispáni és alispáni teendők ellátásával megbízott kormánybiztosi rendszerre támaszkodott. A rendszert az első világháború előtt létrehozták, a háború tartalmára korlátozva, a kivételes hatalomról szóló 1912 LXII tc. 4. §-a hívta életre.

A kormánybiztost az egész vármegye urává tette, akinek szükség esetén még a fegyveres testületek is rendelkezésére álltak. Természetesen ezen személyek osztották a fennálló hatalom politikai felfogásait. November első felében fokozatosan került sor az új főispánok és kormánybiztosok kinevezésére. Amikor új embert állítottak hivatalba, ez a „főispán teendőivel ellátott kormánybiztosi” címet kapta. A főispánok és kormánybiztosok közül sokan nem váltották be a működésükhöz fűzött reményeket. Többen szembe kerületek a kormány politikájával, ellenforradalmi tevékenységet fejtettek ki vagy a vármegyékben működő nemzeti tanácsok és a főispánok döntéseivel szemben túllépték a meghatalmazásukra szóló jogköröket.

Szepes vármegye esetében ez utóbbi miatt került szembe az alispán (főispáni teendőket látott el) és a kormánybiztos. Viszont fontos és megkerülhetetlen jelen esetben a vármegye közbiztonságának kérdése. Mint láttuk, a tanácsoknak a vármegye életét sikerült normalizálniuk, azonban a közbiztonság és védelem kérdése számukra is komoly gondot okozott.[59]

A novemberi hónap elején még úgy-ahogy szavatolták a közbiztonságot. Azonban ez a hó vége felé már kifogásolhatóvá vált. „A 67-ik számú gyalogezred eperjesi pótszázadából fegyveresen megszökött katonák több városban és községben garázdálkodtak és a csőcseléket is hasonló eljárásra indították. Nagyobb zavargások fordultak elő […] hónap elején.” [60] Az ősz folyamán a vármegyének nemcsak a csehszlovák megszállástól kellett tartania, hanem északról történelmi alapon a lengyelek is igényt formáltak a vármegyére. Ugyanakkor leszögezhetjük, hogy a vármegye területén lévő „katonai karhatalom egyelőre a belbéke biztosítására elegendőnek bizonyult”.[61]

A belső és külső közbiztonság veszélyessé váló helyzete miatt november 6-i táviratában jelezte dr. Neogrády Lajos alispánnak Batthány Tivadar belügyminiszter, hogy Dr. Müller Vilmos ezredorvost nevezte ki és bízta meg a kormánybiztosi feladatok elvégzésével.[62] A belügyminiszter a nemzetőrség megszervezésére hatalmazta fel és arra, hogy vegyen részt a helyi nemzeti tanácsok munkájában.[63] Továbbá kérte Batthány, hogy az alispán a törvényhatóság terültén tevékenykedő Müller Vilmost tevékenykedésében ne zavarja meg és mindenben támogassa.[64]

A probléma ott kezdődött, amikor is Müller beavatkozni kívánt a zsír, a burgonya és árpa rekvirálásba és árának szabályozásába. Vagyis túllépte felhatalmazásának jogkörét és a nemzeti tanácsok engedélye nélkül avatkozott be a közélelmezés kérdésébe, amelyről korábban jeleztem, hogy november elején Iglón a vármegye határozatilag egy kényes egyensúlyt létrehozva közösen megegyezett. Erről az alispán november 22-én tájékoztatta is a belügyminisztert.

Már a november 12-én megtartott Szepes vármegyei Nemzet Tanácsok és elsőfokú közigazgatási hatóságok értekezletén komoly problémák vetődtek fel a Nemzeti Tanácsok és Nemzetőrségek szervezése kérdésben. Az első probléma a népbiztos által kezdeményezett átszervezés a Nemzeti Tanácsokkal kapcsolatosan. Müller elgondolása szerint minden városban és községben külön-külön tanácsot kellene létrehozni, ahány nemzetiség létezik. Jeleztem, korábban, hogy a három fő nemzetiségnek létrejött a maga „csúcsszerve”, és úgy vélték, hogy az átalakítása bizalmatlanságot szülne és a vármegye „jelenlegi szervezetét az érdekelt lakosság megnyugvással vette tudomásul”.[65] Magyarán: a polgárok és az értelmiség nem kívánta ezen szervezetet megnyitni a paraszti társadalom előtt, mint ahogy Helfthy Andor is írta, nehogy a cselédség és parasztság (akik szlovákok) döntsenek a vármegye sorsáról. A nemzetőrség kapcsán kiemelik, hogy azokat már Müller előtt megszervezték megbízható lakosság köréből, vagy „szervezésük folyamatban a helyi viszonyokat ismerő erre alkalmas és lakosság bizalmát bíró parancsnokok vezetése alatt”.[66] Míg ezzel szemben a népbiztos – amit kifogásoltak – helyi viszonyokat nem ismerő idegen fiatal tisztek parancsnokságára bízta volna. Ehhez kapcsolódik a harmadik probléma, hogy a nem megbízható szlovák lakosságú községekben ugyan létre kell hozni a nemzetőrséget, de a felfegyverzésüket kerülni kell. „Tartani lehet attól, hogy a cseh-szlovák agitációk által tévútra vezetett és ellenséges indulatú tót nép […] erőszakoskodásokra, […] a magyar érzelmiek terrorizálására, sőt megtámadására fogja felhasználni.”[67] Úgy vélte a vármegye közönsége, hogy a rend helyreállítása és fenntartása érdekében Müller Vilmos közreműködésére szükség nincsen, és egyéni képességei sem teszik alkalmassá őt arra, hogy személye közmegnyugvást nyújtana.

Müller akkor került szembe Neogrády alispánnal, amikor is panasszal fordult Jászi minisztériumához, azzal kapcsolatban, hogy az előbb felsorolt intézkedései elé akadályokat gördít az alispán. „Tót nemzeti tanács megalakulása elé alispán akadályokat gördít sőt ellene képviselői testületi határozatot akar provokálni ezekben a sorsdöntő napokban [megjegyz.: november 12.]. Miniszter urat kérem, hogy a lőcsei alispán által a képviselő testület összehívását táviratilag megtiltani.”[68] A minisztérium részéről természetesen kérdőre vonódott az alispán. Neogrády a november 12-i gyűlést követően telefonon válaszában tagadta Müller vádjait és aggályait fejezte ki vele szemben. Ekkor is kiemelte, hogy külön szlovák nemzeti tanácsok megszervezésére nincs szükség, mert a tanácsok a magyar, német és szlovák lakosság bevonásával szerveződtek meg. Kitért a szlovák lakosság felfegyverzésére is, hogy az a vármegye eddigi nyugalmát (sic!) megingatná. „Részéről eddig is mindent elkövetett, hogy Dr. Müller népbiztos úrral egységes eljárást folytasson a közbéke és közrend érdekében.”[69] De „sajnálattal vagyok kénytelen felemlíteni azt, hogy dr. Müller Vilmos volt népbiztos oly értelmű kijelentéseket is tett, melyek alkalmasak arra, hogy a vármegye lakosságát indok nélkül felizgassák, a közönség és a hatóságok között eddig fennállott összhangot megzavarják és a lakosság közt ellentéteket intézzenek.”[70] Végül tolmácsolta a Nemzeti Tanácsok álláspontját is: a vármegye területén a rend helyreállítása és fenntartása érdekéből nincs szükség a kormánybiztos közreműködésére, „tehát az én szerény nézetemet is tolmácsolja”.[71] Felmerülhet a kérdés, hogy az alispánt a népbiztos jelenléte és hatalmának korlátozása kényelmetlenül érintette, ez okozhatta a konfliktusuk valódi okát.

Neogrády alispán helyzetváltozatlansága miatt november 25-én levelet intézett a belügyminiszternek. Ahogy Müller tette korábban, most az alispán vádolta meg a népbiztost felhatalmazott jogkörének túllépésével. „A csendőrséghez meghagyásokat intéz, a közigazgatási hatóságokat intézkedésre szólítja fel, munkás értekezleteket tart, ezeken a hatóságok ellen izgat és […] kasztszerű elkülönítéséket kezdeményezve a belső rendet teljesen felforgatja.”[72] Nagy valószínűséggel a szociáldemokrata párt irányvonalával, annak is Kunfi-féle vonalával szimpatizált, és nem elfelejtendő, hogy a politikai életbe mint „homo novus” került be. Személye kapcsán egyértelműen nem kvalitásai, hanem lojalitása döntött abban a bizottságban, amelyet a kormány jelölt ki a kormánybiztosok kinevezésére. Ennek a bizottságnak tagja volt Lovászy Márton, Kunfi Zsigmond és Batthány Tivadar. Ugyanakkor Kassán Molnár Miklós szociáldemokrata politikus és inkább a Garami-vonal képviselője, mint helyi politikus, ismerve a vármegye viszonyait, annak megfelelően tudta betölteni és ellátni a kormánybiztosi feladatait.[73]

A belügyminiszter érzékelve ezen problémákat és feszültségeket, kijelentette az alispánnak, hogy vissza fogják vonni Müller Vilmos megbízatását. Miután Batthány úgy látta, hogy a nemzeti tanácsok megszerveződtek és hogy ezek hatásköre fokozatosan csökken a közigazgatás konszolidálódása révén, Müller Vilmos működése nem szükséges, ezért november 27-i hatállyal visszavonta megbízatását.[74] Elmondhatjuk, hogy a vármegye régi elitje sikeresen megbuktatott egy olyan kormánybiztost, aki a helyi viszonyokkal szemben kívánta érvényesíteni hatáskörét.

„Selbständige Zipser Republik” – A kérészéletű köztársaság

 Visszatérve a keleti szlovákok önrendelkezéséhez, 1918. december elején, érzékelve a központi hatalom gyengeségét, úgy ítélték meg, hogy önrendelkezésük csak az önálló, de Magyarországgal baráti viszonyban lévő köztársaság kikiáltásával biztosíthatók. Erre Kassán, december 11-én került sor, itt és ekkor létrehozták a Keletszlovák Népköztársaságot.

Ezzel szemben a szepességi németek körében már jóval hamarabb megfogalmazódott az önálló köztársaság gondolata. Már november 16-án felvetette Dr. Kéler Tibor késmárki országgyűlési képviselő a Szepesi Lapok hasábjain. Írja, hogy a Szepességnek megvan a közjogi és történelmi alapja az önrendelkezésére. Ugyanakkor a kis terület nem lehet akadálya az önálló államalapításnak, mert hiszen vannak kisebb területű államok is. Ilyen miniatűr államok Monaco, Andorra és San Marino, amelyek anakronizmusok, operettállamok, amelyek kivételek, ahol a függetlenség megjelenik.[75] Kéler elvi elgondolásában úgy gondolta, hogy a Szepesség idegenforgalom központjává válhatna, amely révén a jólét általánossá válhatna, ezért az ipar, a kereskedelem, a bányászat és a mezőgazdaság felvirágzását várja tőle. Felveti azt is, hogy a Szepesi Köztársaság a kivándorolt németek számára olyan lenne, mint Svájc. Ez az állam lenne a Kárpátok Svájca, amely révén tömeges visszavándorlás indulna meg.[76]

A Karpathen-Post november 28-án közölt egy cikket, amelyben a köztársaság gondolata mellett a német közigazgatási régió gondolata is felmerült. A cikk szerzője szerint Kéler elérte, hogy néhány honfitársunk lelkesedett e gondolat iránt, viszont javaslata vegyes érzéseket váltott ki. A szerző is úgy gondolta, a múlt révén volna történelmi alapja egy önálló köztársaságnak. Jogi mintájának és státuszának Montenegrót említi. A szerző kitér az önállóság gazdasági előnyére, bár elismeri, hogy a világháború a nagyobb gazdasági területek felé haladt. A mikroterületű állam a vámtarifa, a kis gazdasági szervezetek, a nagyobb államokkal szembeni lemaradás a mezőgazdasági és ipari fejlesztésekben – mind a hátrányai a kis állami létnek.[77]

Maga Jászi is kitért erre annak idején, a háború alatt, közvetve a Mitteleuropa problematikájához és benne elfoglalt álláspontja kapcsán. „Képes lesz-e ez a maroknyi nép folytatni büszke, önálló állami létét […] Képes lesz-e megóvni politikai és kulturális egyéniségét […] Óriási militáris szervezettségek, egyre táguló gazdasági piacok, egyre félelmetesebb termelési felkészültségek közé beékelve meddig lesz képes […] fenntartani és fejleszteni független állami életét?” – teszi fel a kérdéseit Jászi 1915 szeptemberében, és ezeket a komplex kérdéseket nevezte a „kis államok problémájának”.[78] Jászi úgy látta, hogy a kis nemzetek önálló állami eszménye idejétmúlt, korszerűtlen „minden védővámos és nacionalista-militarista neki rugaszkodás dacára, már megcsendült a kis államok lélekharangja”.[79] Ezzel szemben a Karpathen-Post írója úgy vélte, hogy pont ezek a kis állami lét hátrányai, és az azokra adott megoldások segítették Svájc megerősödését.[80] A probléma mégis az, hogyan tudják megvédeni magukat a csehszlovák állammal szemben, és ennek egyetlen módja, hogyha erőteljesen képviseltetik magukat a békekonferencián.

Ugyanakkor sokkal jobban tudná a nép védelmét nyújtani a renneri kulturális[81] autonómia gondolatán létrehozandó német közigazgatási terület. Zipser (szepesi német) nyelvű iskola, közigazgatás révén a németek kulturális létét biztosítaná.[82] Ez felelne meg teljesen a németség igazi fejlődésének.

A Jászi–Hodža-tárgyalások során a korábban említett „Tót Impérium” terve felgyorsította az önálló köztársaság kikiáltásának folyamatát. December 3-án a késmárki német tanácstól érkezet táviratban közölték Jászival: ha a magyar állam nem tudja megvédeni őket a csehszlovákoktól, és átadatnak, lépéseket tesznek a független Szepesi Köztársaság proklamálására.[83] Várady Zsigmond siketnéma intézeti igazgató december 4-i jelentésében kiért arra, hogyha nem sikerül a cseh befolyást megállítani, akkor Gölnic és Poprád völgyének 6 városa és 50 községe a magyar állam támogatása mellett önálló köztársasággá alakulna.[84]

A Hodža-találkozó kudarca után és a demarkációs vonalak felvidéki megállapítását követően a Magyar Nemzeti Tanács és a Német Nemzeti Tanács képviselői kiterjedt politikai előkészületeket tettek meg a szlovák hatóságok tiltakozása ellenére. Hefthy Andor találkozott Jászival Budapesten, hogy személyesen informálja a szepesi németség akciójáról. Budapestről táviratot küldött Késmárkra Jászi engedélye mellett, hogy a köztársaság kinyilatkoztatása után a helyi tisztviselők válasszák meg a kormányt és szólítsák fel a városokat és községeket a köztársasághoz való csatlakozásra. A következő táviratában Hefthy közölte, hogy Jászi is egyetért a Szepesi Köztársaság kikiáltásával, és kérte, hogy keressenek kapcsolatot a Keleti Szlovák Tanáccsal, akik hasonló lépéseket kívánnak tenni.[85]

1918. december 9-én a Késmárkon székelő Német Nemzeti Tanács deklarálta az Önálló Szepesi Köztársaságot, „Selbständige Zipser Republik”.[86] Az „állam” december 17-én a csehek késmárki bevonulásával megszűnt.[87]

Fontos megjegyeznünk, hogy Jászi minisztersége elején ezeket a parciális mozgalmakat nem támogatta. Mindig hangsúlyozta a sajtóban és a minisztertanácsi üléseken, hogy ő az antant által elismert románokat és csehszlovákokat tekinti igazi tárgyalófeleknek és a velük való megegyezés segíthet a békekonferencián a területi veszteség mérséklésére. Későbbi visszaemlékezésében pontosabban megfogalmazta velük szembeni ellenérzéseit: „[…] mert ismertem a különböző szeparatisztikus mozgalmak keleti tót vezéreit, s tudtam, hogy mögöttük komoly tömegek nem állnak, lévén ők a régi korrupt feudális rendnek mindenre kapható szolgái […]”[88] Ezen állítását a szepesi németekkel szemben is fenntartotta.

A szepesi németség és a sárosi szlovjákság önrendelkezési kísérletének utóélete

A magyar kormányzat és köztük Jászi is tovább foglalkozott Szepes és Sáros vármegye rövid ideig megvalósult és végül megszüntetett önrendelkezésével. Jászi az antantbarát nemzetiségi vezetőkkel folytatott tárgyalásai során felkínált provizóriumtervezetek révén s figyelembe véve ezen parciális mozgalmakat dolgozta ki „keleti Svájc tervezetét”. A tervezet 14 kantont jelöl meg az ország területén belül. Jászi a kantonokat több vármegye összevonásából kívánta kialakítani, figyelembe véve a nemzetiségi arányokat. Számunkra a III-as kanton[89] az érdekes, amelyet Szepes, Abaúj-Torna, Gömör, Borsod, Zemplén, Sáros vármegyékből alakított ki, és központjának Kassát tette volna. Ez tervezet, mint említettem, teljesen az elképzelések szintjén maradt.

Ugyanakkor ami magyar részről megvalósult, azt a Berinkey-kormány időszakában dolgozták ki, végül két néptörvény révén, az 1919. VI. német autonómia néptörvénnyel és az 1919. március 6-i Tótország önkormányzatáról szóló XXX. néptörvénnyel biztosította a magyar állam a németek és a keleti szlovákok önrendelkezését.[90]

Összegzés

Következtetésként elmondhatjuk, hogy a szepesi németség önrendelkezése 1918 őszén részben a helyi németség, illetve magyarság (asszimilálódott németség és zsidóság) identitására építkezve jelentkezett. Mint láthattuk, az önállóság nagyon sokáig nem fogalmazódott meg lehetséges megoldásként, csakúgy, mint a budapesti Deutscher-Ungarischer Volksrat autonómiaelképzelése. A csehszlovák célok elleni fellépés Késmárkon indult meg, de a vármegye, a rendezett tanácsú városok és a községek is csatlakoztak hozzá. Láthattuk, hogy a magyarság, németség és szlovákság három várost kiemelve létrehozták saját, a vármegye lakosságát nemzetiségenként tömörítő „csúcs” Nemzeti Tanácsaikat, amely képviselték akaratukat. A vármegye és a város vezetése a legvégső pillanatig ragaszkodott Magyarországhoz, egészen addig, míg a Jászi Oszkár tárgyalásai révén át nem kerültek a „Tót Impérium” alá, majd a demarkációs vonal kijelölése révén a magyar kormányzat lemondott ezen területek katonai megtartásáról. Mindezen folyamatok ösztökéltek a szepesi németséget arra, hogy saját „nemzeti” önrendelkezésüknek helyet kérjenek a békekonferencián.

A háborús vereség következtében az egyes önrendelkezések kiélezték a város és vidék közötti ellentéteket. Láthattuk, hogy a városok német, magyar vagy szlovák értelmiségi lakossága komoly ellenérzéseket táplált a vidéki szlováksággal szemben. Ennek okán is a szepesi német értelmiség nagyon komoly propagandával igyekezett a vidéki szlovákságot megnyerni vagy felvilágosítani.

Összegezve: a város kitartott mindaddig, amíg tudott, a magyar állam mellett, de a megváltozó viszonyokat érzékelve (a reményvesztést, a lengyel és csehszlovák csapatok közelségét) inkább a megszállókat próbálta kijátszani egymás ellenében és velük tárgyalva elérni a jobb és kedvezőbb feltételeket a város lakosságának, valamint a zipsereknek.

Mindent összegezve elmondható, hogy a Károlyi-kormány, benne Jászi Oszkár és Késmárk város vezetősége ideiglenesnek és a békekonferenciáig terjedőnek tekintették az ország egyes részeinek az új államok általi katonai megszállást.

Rövid URL
ID2919
Módosítás dátuma2019. április 29.

Államfordulat és felekezeti formálódás – Az egyházak és a német népcsoportok Csehszlovákiában 1918 után

„Hazánk, Ausztria létének, folytonosságának nem a mindenkori államalakulat teste kölcsönöz értelmet, hanem a Szent Német-római Birodalom gondolatának eredendően a nyugati civilizációban gyökerező, teremtő szent szellemisége,...
Bővebben

Részletek

„Hazánk, Ausztria létének, folytonosságának nem a mindenkori államalakulat teste kölcsönöz értelmet, hanem a Szent Német-római Birodalom gondolatának eredendően a nyugati civilizációban gyökerező, teremtő szent szellemisége, melynek lényegét leginkább az egyház által képviselt corpus mysticum földre vetett árnyékaként tudnám megragadni; mindez a történelem tanúságának tükrében értendő, figyelembe véve, hogy hazánk Közép-Európa szívében, ugyanakkor a német területek perifériáján található, peremvidékein fiatal, idegen kultúrák által körbefogva. A küldetés ezen kultúrák szellemi gyújtópontjává, mintegy mágneses központjává válni, egyszersmind hidat alkotni közöttük, azokat illeti meg, akik egy évezreden át, egészen a közelmúltig azt tekintették feladatuknak, hogy az össznémet nép, és ezáltal az egész keresztény Nyugat úttörői, előőrsei és határőrei legyenek, akár az oktatás és tudomány, a gazdaság és a kultúra révén, vagy ha éppen arra került sor, nemritkán a vérrel, vassal való védekezés által is. Ausztria elsősorban a katolicizmusnak tartozik hálával, hogy mindez így alakulhatott!”[1]

Ezekkel a szavakkal szólt közönségéhez az Allgemeiner Deutscher Katholikentag keretében, 1933 szeptemberében, Bécsben elhangzott beszédében Kurt Schuschnigg osztrák igazságügyi miniszter, az ausztrofasiszta osztrák állam későbbi kancellárja. Schuschnigg nagyszámú hallgatósághoz intézett szónoklatában – az első gyűlés során megtartott beszéd a városi futballstadionban hangzott el –, melynek „A német nép küldetése a nyugati kultúrán belül” címet adta, azt a kérdést járva körül, hogy milyen szerep illeti meg a „nyugati missziót”, valamint a német és katolikus orientációt Ausztriában. Schuschnigg a korabeli szekularizációs törekvéseket bírálva, egyszersmind a birodalmi gondolatra hivatkozva az Ausztria előtt álló utat a németségben és a katolicizmusban látta kijelölve, ugyanakkor az ország szerepét egyfajta „gyújtópontként” és „mágneses központként” határozta meg.[2] Jóllehet egy esetleges „felekezetek közti háborúskodást” ő maga is végzetesnek ítélt, álláspontja egyértelmű volt:

„Másfelől tudjuk, hogy Ausztria katolikus erőinek hadrendbe állítása, mind a múltban, mind a jelenben, nemcsak saját országunk, hanem az össznémetség – és ezáltal az egész nyugati kultúra – érdekeit is szolgálja, és hogy a katolikus Ausztria nélkül a német nép küldetése a keresztény nyugati világban, valamint az igaz Szent Német-római Birodalom újjászületése – egyszersmind az ezer sebből vérző Közép-Európa békéje – nem valósítható meg.[3] Azt, hogy pontosan mit is értett Schuschnigg az „ezer sebből vérző Közép-Európa” alatt, továbbá hogy miként határozta meg a német népet és miben látja küldetését, nem fejtette ki – ezáltal is tág értelmezési teret nyitva meg hallgatósága előtt. Az 1933. szeptember 7-e és 12-e közt Bécsben megrendezett Allgemeiner Deutscher Katholikentag vezérfonalául „Az iszlám hatalmi hódításnak ellenálló Bécs”[4] mottója, illetve az erre való emlékezés szolgált, mindez a nyugati keresztény civilizáció ünnepeként aposztrofálva, egy afféle össznémet katolicizmus víziójának színrevitele és megerősítése céljából. A nemzetiszocialisták németországi hatalomra jutása azonban meghiúsította az össznémet dimenzió gondolatát. A fordulatot követően nemcsak az ideológiai ellentétek kezdtek nyilvánvalóvá válni, hanem az is fennakadást okozott, hogy a mintegy 36 000 résztvevő, aki a Német Birodalomból érkezett volna, a birodalom által bevezetett ezermárkás szankciónak köszönhetően (az ún. Tausend-Mark-Sperre) nem tudott Ausztriába érkezni: a rendelet, amely az Ausztriába utazó német polgárokat ezer birodalmi márka kifizetésére kötelezte, a németországi katolikusok távolmaradását eredményezte.[5] Mindezek ellenére, Ernst Hanisch megállapítására rácáfolva korántsem jelenthetjük ki, hogy a rendezvény egyfajta „Osztrák Katolikus Nappá” zsugorodott volna.[6] A Magyarországról, a Bánátból, Dél-Tirolból, Elzászból, Bukovinából, valamint a „Csehszlovákia valamennyi német lakosságú régiójából érkező 17 000 résztvevő”[7] egy olyan, tágabb keretet adott a többnapos rendezvénynek, amely túlmutatott a politikailag instabil háború utáni Ausztria dimenzióján. A Németországban megjelenő Die Getreuen (A hithűek) című, a Külhoni Német Katolikusok Birodalmi Egylete (Reichsverband für die katholischen Auslandsdeutschen) által kiadott lap ebben az összefüggésben egyenesen a rendezvény volksdeutsch jellegét hangsúlyozta, hozzátéve, hogy az eseménysorozat az „Imperium Sacrum” emléke iránt kinyilvánított hűség és egy megújult „Katolikus Szövetség” igényének jegyében zajlott.[8]

Az Allgemeiner Deutscher Katholikentag bécsi rendezvénysorozata összességében egy a „keresztény nyugat” melletti kiállás, ugyanakkor egy „barokk pompájú birodalmi katolicizmus” színrevitele volt. Mindent egybevetve inkább irányult a „szekularizmus és ausztromarxizmus”, mintsem közvetlenül a protestantizmus ellen.[9] Mindazonáltal a felekezetiség deklarált hangsúlyozása és a nemzeti eszmékkel való egybekapcsolása ugyancsak fontos szerepet játszott: az 1933-es Katholikentag, mint afféle tünetértékű pillanatfelvétel, egyértelművé tette, hogy Kelet-Közép-Európa német ajkú lakossága a Habsburg Monarchia megszűnte után is Ausztria felé orientálódik, és az ott kibontakozó, a demokráciából egy integrálkatolikus, tekintélyelvű rendi állam felé tartó modell kialakulását élénk figyelemmel kíséri (mint ahogy az a cseh területek katolikus értelmiségét illetően is megfigyelhető).[10] Az, hogy a Katholikentag a külföldön élő német ajkú lakosságot is képes volt megszólítani, mindemellett a rendezvény össznémet, katolikus szellemiségét is nyomatékosította – amelyre akár egy, a kiépülőfélben lévő nemzetiszocialista Németországtól való elhatárolódási gesztusként is tekinthetünk. Nem véletlenül kapott központi szerepet a „birodalmi gondolat”, amely a Német-római Birodalomhoz kötődő képzetekből táplálkozott. A harmincas években mindemellett egyfajta keveredés is megfigyelhető a régebbi keletű eszmék és a nemzetiszocialista propaganda elemei közt.[11] Közben mindkét eszmerendszer kiemelt figyelemmel illette a külföldön élő német ajkú népcsoportokat – és ezáltal ezen népcsoportok tulajdonképpeni státuszának (politikailag igencsak kényes) kérdését is.

Az első Csehszlovák Köztársaság, melyben 1918 után a politikai erőviszonyok mellett a felekezeti arányok is jelentősen átalakultak, azon területek egyike volt, ahol az ausztriai fejlemények különösen élénk visszhangra találtak. A megszűnt Habsburg Monarchia után visszamaradt közös valláspolitikai tapasztalati tér – mint például az „el Rómától mozgalom” (Los-von-Rom-Bewegung) fejleményei vagy éppen a Magyar Királyságban végbemenő hosszú távú történések sora – az utódállamokban kialakulásnak induló új folyamatok hatására fokozatosan vesztett jelentőségéből. Ezt tovább erősítette a Német Birodalom területén működő felekezeti egyletek, így például a protestáns „Gustav Adolf Verein” vagy a „Reichsverband für die katholischen Auslandsdeutschen” hatása is – ezek, bár igaz, hogy Közép-Európa-szerte (ill. azon túl is) már az első világháborút megelőzően megkezdték tevékenységüket és érdekeik érvényesítését – ez idő tájt fokozatosan a nemzetiestés erőterébe került, ami által maguk is egyre inkább nacionalista irányultságú ágensekké váltak.

E tanulmány célja, hogy az ausztriai és németországi felekezeti szervezeteknek a csehszlovákiai német népcsoportokat érintő egyházi történésekre gyakorolt hatását vizsgálja, továbbá hogy ezen népcsoportok felekezeti és nemzetiségi hovatartozásának arányrendszerét elemezze. Míg ez utóbbi szempont kapcsán már számos publikáció született (igaz, ezek perspektívája általában a felekezeti hovatartozás kérdésére szorítkozik),[12] addig az egyházpolitikai fejlemények nemzetközi, Közép- és Kelet-Európa nemzetiségi kisebbségeire gyakorolt hatásáról (és a németországi felekezeti szervezetek konkrét szerepvállalásáról) a két világháború közötti időszak kontextusában mindmáig alig születtek elemzések.[13]

Jelen tanulmányra, mely mindezen aspektusok összjátékát vizsgálja, éppen ezért csupán egyfajta szondázásként tekinthetünk, amelyet a későbbiekben további országokkal foglalkozó tanulmányok és a lokális következményeket is taglaló mikrotörténeti kutatások kell, hogy kövessenek. Elsőként azt vizsgáljuk, hogy milyen hatást gyakoroltak Csehszlovákiában az 1918 után megváltozott politikai keretfeltételek az országban tapasztalható felekezeti viszonyokra. Kiindulópontként mindeközben az a felismerés szolgál, hogy a két háború közti korszak Kelet- és Közép-Európájában a nemzeti(ségi) és szociális vonatkozások társadalmi dinamikája erősebbnek bizonyult, mint a felekezeti kötődések hatása, noha ez utóbbiak a társadalomban végbemenő változási folyamatok hatására maguk is átalakulóban voltak. Leginkább a többetnikumú országokban, mint amilyen az első Csehszlovák Köztársaság is volt, figyelhető meg, hogy a mindennapok etnicizálása felekezeti tekintetben különböző konkurenciahelyzeteket eredményezett, melyek hatása a többség és kisebbség közt megképződő komplex viszonyrendszerekben is visszaköszönt.

Vallás és nemzet

A már említett bécsi Katholikentag nyitóünnepségén „az egyes német nemzetségekhez és településközösségek képviselőihez” intézett szavak után a zsúfolásig megtelt Karlsplatzon egy a csehországi németeket képviselő küldött is felszólalt, a következőket nyilatkozva: „Számunkra, szudétanémet katolikusok számára, akik ezrével siettünk ide, hogy részesei lehessünk az Allgemeiner Katholikentag eseményeinek, hatalmas élményt jelent, hogy itt, Bécsben, az európai kultúra központjában a Szentatya képviselője előtt hűségesküt tehetünk az egyház mellett. […] Szeretnénk a katolikusként ránk eső feladatokat ellátni, ugyanakkor ezeket a feladatokat mint nehéz időket átélő népünk képviselői is teljesíteni szeretnénk.”[14]

A szónok tehát beszédében közvetlenül is összekapcsolta a vallási és nemzeti vonatkozásokat. Az efféle összevegyüléseket vizsgálva az utóbbi években mindinkább intenzív figyelmet kapott a vallásnak a modernitás keretei közt megváltozott szerepe.[15] Martin Geyer és mások a nemzetfelfogások kapcsán kialakult viszonyok kontextusában egy „a vallás és vallásosság terén végbemenő transzformációs folyamatról” beszélnek.[16] A nemzet és vallás közt megképződő, a társadalom irányításáért vívott konkurenciaviszonyokon túl a közelmúltban főként a nemzetfogalom (elsősorban rítusok által történő) ilyen-olyan vallási szerepfelfogásokat adaptáló képessége kapott tudományosan is komolyabb figyelmet.[17]

A vallás elnemzetiesítése mindemellett gyakran a „nemzet szakralizációjával” találta magát szemben.[18] Mindez például a nemzeti és a vallási szimbolika nyelvének egymásba fonódásánál is egyértelműen tetten érhető. A Szent Vencel köré épülő, eredetileg vallási hagyomány a cseh nemzeti mozgalom hatására egy nemzeti jelentésréteggel forradt egybe. A Vencel-kultusz hangsúlyozása a húszas évek Csehszlovákiájában – melyet 1918 után az újonnan megalakult államban egy katolikusellenes hullám előzött meg – a katolikus cseheknek a nemzetállamba való erőltetett integrálását volt hivatott elősegíteni. Mindez az 1929-ben, a Vencel halálának ezredik évfordulója alkalmából rendezett, állami szervek által is támogatott ünnepségekben is kifejezést nyert.[19]

A 19. század vége felé több régióban is felerősödtek azok a folyamatok, amelyek arra törekedtek, hogy a felekezeti és a nemzeti(ségi) hovatartozásokat, ill. szerepfelfogásokat egybevágó, valamint egymásnak kongruens módon megfeleltethető kategóriákként tüntessék fel. Ezt az eszmét segítette például 1918 előtt a „Los-von-Rom-Bewegung” a Habsburg Monarchia német lakosságának körében.[20] Említésre érdemes továbbá a Csehszlovák Egyház alapítása 1920-ban – egy, a katolikus egyházról levált cseh felekezetről van szó, melynek deklarált célja volt, hogy „a vallás terén az államalkotó nemzet reprezentánsa” lehessen.[21] A vallási és nemzeti hovatartozás pontos egymásra rétegződése mindazonáltal csak a legritkább esetekben tudott megvalósulni.

A cseh tartományokban vagy Szlovákiában a nemzeti mozgalmak, felekezeti törekvések és államalakító dinamikák szétszórtsága és erősen kevert jellege révén olyan újfajta konstellációk jöttek létre, melyeknek köszönhetően bizonyos csoportokra nézve a felekezeti és etnikai hovatartozás, ill. attribúció egyfajta kombinációja által akár újfajta kollektív önképek és -meghatározások is kialakulhattak. Ez a dinamizmus ugyanakkor a hagyományozódott, egészen a korai újkorig visszavezethető felekezeti diaszpóra-létben, annak körülményeiben – amelyek ez idő tájt maguk is éppen átalakulófélben voltak – gyökerezett. Ennek szellemében fogalmazott Erich Wehrenfennig, a „Cseh, Morva és Sziléziai Német Evangélikus Egyház” elnöke az általa vezetett hitközösség (mely a két háború közt a cseh területek német lakosságának mintegy öt százalékát ölelte fel) helyzetéről: „egyházunk feladata az evangéliumhoz való ragaszkodás és annak hirdetése, hogy mindez egy kettős diaszpórában, evangélikus és német kisebbségként – és az evangélium forrásából erőt merítve a bölcsesség útján járni, katolikus német néptársaink és az ország más nemzetű egyházainak nagy többsége közepette […].”[22]

A csehszlovák államalapítás következményei az egyházak részéről bizonyos fokú – a szervezési-szervezeti aspektusokon is túlmutató – alkalmazkodóképességet is megköveteltek. Ebben a viszonyrendszerben a nemzeti kérdés meghatározó jelentőségre tett szert. Mindez például Szilézia cseh területein, az Augsburgi Hitvallású Evangélikus Egyház rendhagyó esetében[23] – vagy éppen a főként Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján releváns görög katolikus és ortodox problematika esetében nyilvánult meg.[24] A római katolikus vallás az első Csehszlovák Köztársaságban egyértelműen többségi felekezetnek számított, ugyanakkor mégsem volt képes egy az államot meghatározó tényezővé nőni.[25] Csehszlovákia megalakulása a Habsburg Monarchiától való politikai és ideológiai elhatárolódás igényének szellemében ment végbe. Ennek részét képezte az új elit egyértelmű elhatárolódása az 1918-ig az államiság szempontjából konstitutív katolikus vallástól is.[26] A katolicizmustól való eltávolodási törekvésekkel egy időben egyfajta közeledés kezdett kialakulni a Hus-hagyományhoz, valamint a (részint nemzeti keretek közt értelmezett) protestáns hagyomány felé. Mindezen jelenségek a nemzeti szimbolikát és a nemzetállam történelemszemléletét is meghatározták. A protestáns egyházakba és a Csehszlovák Egyházba átlépő hívek kezdetben magas száma egy idő után fokozatos csökkenésnek indult – egy összességében releváns, bár országos szinten alapvetőnek nem mondható aránybeli változást eredményezve a lakosság felekezeti szerkezetében.[27] A módosult arányok azonban egyházon belüli konfliktusok és az ezek során felszínre kerülő nemzeti törésvonalak formájában is érzékelhetővé váltak. A cseh dominanciájú Csehszlovák Egyház egy olyan, katolicizmuson belül kialakult ellenmozgalomból fejlődött ki, amely hamar egy új, nemzeti színezetet kapott.[28] A cseh katolicizmus a reformerők kiválását követően egyértelműen konzervatívabbá vált. A csehországi német katolicizmus az „El Rómától mozgalom” körüli konfrontációknak köszönhetően jelentősen meggyengült, és a hosszú ideig meghatározó államkatolicizmus árnyékában jellegtelennek számított. A harmincas években aztán kialakult egy döntően fiatalok által meghatározott reformmozgalom, amely az egyházi megújulási kísérleteket a rendi állam gondolatiságával, valamint a vélt (nemzeti) marginalizáció elleni harc igényével kapcsolta össze.[29] A szlovák egyházi hierarchia mindemellett egészen 1918-ig erős magyar hatás alatt állt, így a prágai vezetés elsősorban arra törekedett, hogy a magyar püspököket szlovák ajkúakkal helyettesítse. A szlovák politikai katolicizmus Andrej Hlinka vezetése alatt – nem utolsósorban a döntően evangélikus, az állam szempontjából meghatározó népcsoportok ellenében – egy fokozatosan egyre agresszívebb autonómiamozgalommá fejlődött.[30]

Az evangélikus egyházak sorsának alakulása még inkább szemlélteti a nemzeti és felekezeti érdekek széttagozódottságát. A Cseh Testvérek Evangélikus Egyháza, amely az addig cseh dominanciájú augsburgi és helvét hitvallású közösségeket kívánta felölelni, már 1918-ban megalakult. Ezek következményeképpen a német dominanciájú közösségek megalapították a Német Evangélikus Egyházat.[31] Szlovákiában ez a fajta nemzeti irányváltás, mely az addigi felekezeti struktúrák módosulását is eredményezte, nem tudott sikerrel járni. Ehhez az is hozzájárult, hogy a kálvinista hívek – országos távlatból szemlélve – túlságosan is Magyarország irányába orientálódtak.[32] Az összmagyar egyházból való kiszakadás csak vontatottan, nagy erőfeszítések árán sikerült. Az új, mintegy 150 000 hívőt számláló helvét hitvallású közösségben a magyarok domináltak.[33] A 10 000 szlovák ajkú kálvinista hívő státuszát illető kérdés hosszú évekig vita tárgyát képezte. A Csehszlovák Köztársaság 1933-as Évkönyve visszatekintésében külön hangsúlyozta, hogy a háborút követően a szlovák kisebbség jogai védelmének érdekében szükség volt az állam beavatkozására.[34] A magyar evangélikus egyháztól való elszakadás érdekében a szlovák lutheránusok már 1919 elején egy önálló szlovákiai főtanácsot hoztak létre Zsolnán, amely a Szlovákiai Augsburgi Hitvallású Evangélikus Egyház elődjének tekinthető.[35] A többségükben német hatás alatt álló egyházközségek a Csehországi Német Evangélikus Egyházhoz való csatlakozásra törekedtek. Ez azonban az állami hatóságok tiltásába ütközött.[36] Lényegében az egész két háború közti időszakban tisztázatlan kérdésnek számított, hogy a nemzeti(ségi) csoportok milyen formában alkothatnak autonóm szerveződéseket egy-egy felekezeti közösségen belül. A dilemma központjában a mintegy 35 000 szlovákiai német lutheránus és a szlovák többség viszonya állt.

Ahogyan az eddigiekben bemutatott vázlatos áttekintés is szemlélteti, 1918 után a megváltozott államszerkezeti konstellációk révén egy újfajta társadalmi közhangulat jött létre, és a nemzeti identitások hangsúlyos előtérbe kerülése a felekezetek életében és egymáshoz való viszonyukban is (kényszerű) változásokat hozott. Mindeközben persze az sem hagyható figyelmen kívül, hogy már a 19. század során megjelentek olyan törekvések, melyek a nemzeti és felekezeti hovatartozás egybemosását, egymásnak való megfeleltetését tűzték ki célul, igaz, ezeket állami közbeavatkozással rendszerint sikerült meghiúsítani.[37]

Az új feltételek a kisebbségek észlelésére, azok megítélésére is kihatással voltak. Mindez elmondható az újonnan alakult állam és az egyes etnikai csoportok viszonyáról, ugyanakkor a felekezeti és etnikai kötődések terén tapasztalható töredezettségről is. Itt kell, hogy említést tegyünk két további, a vizsgált szociális mezőt 1918 után meghatározó tényezőről is. Csehszlovákia létrejötte mindenekelőtt új percepciós sémákat és kereteket teremtett a cseh tartományok, valamint Szlovákia etnikai és felekezeti csoportjai közt. Mindez leginkább a két országrészben élő német népcsoportot illetően mondható el, alapvetően viszont a cseh–szlovák kapcsolatok vagy az evangélikus egyházak közti viszonyok vonatkozásában is érvényes ez a megállapítás. Mindezen jelenségeken túl az (elsősorban németországi és ausztriai) egyházi körök hatásgyakorlása említendő: ezek egyre intenzívebben keresték a kapcsolatot Csehszlovákiával. Különösképpen a protestáns egyházak esetében figyelhető meg, hogy a közeledési kísérletek korábbi, történelmileg hagyományozott (ez idő tájt ugyanakkor átalakulófélben lévő) mintázatokra épültek. Az Európa keleti részében élő német kisebbségek 1918 utáni „felfedezésének” az aktuálpolitikai szint és a tudományos réteg mellett volt még egy további, mindmáig alig kutatott, a felekezeti szerveződést érintő dimenziója is.

Felekezet és etnikai kisebbség

Az Augsburgi Hitvallású Evangélikus Egyház 1921 évi, trencsénteplici (Trenčianske Teplice) zsinatán a „német kisebbség” a következő jogi ellenvetést fogalmazta meg: „Önök, mint a többség képviselői, magától értetődően alkalmazzák e természet adta jogot népük érdekében. A továbbiakban egy szilárdan szlovák nemzeti egyház építését célozzák meg. Nyilvánvalóan helyesen járnak el. […]. Viszont ugyanezt kívánjuk magunknak és néptársainknak is. Mi is egyházi önállóságunkat követeljük.“[38]

Ez a követelés Csehszlovákiában nem került teljesítésre. Carl Eugen Schmidt pozsonyi plébános már 1919-ben, a szlovák dominanciájú egyházi főtanács beiktatása után a következő összegzést vonta le: „ebben az egyházban a németek számára csupán az elnémított, pusztán megtűrt kisebbség nyomorúságos szerepe jut.”[39] Ugyanakkor meggondolandó, hogy ez a megítélés az egyház szervezeti struktúrájában tapasztalható nemzeti(ségi) hatalmi viszonyokra vonatkozott, és mint ilyen nem feltétlenül kell, hogy kölcsönös függőségben legyen az egyes hitközségeken belüli interetnikus viszonyokkal vagy az adott egyházi személyek számával, illetve szerepével.[40]

Csupán Pozsonyban sikerült két szeniorátust – egy szlovákot, valamint egy német–magyart kialakítani.[41] A gyakorlatban mégis egyfajta erőltetett szegregáció volt tapasztalható. Hamarosan létrejött egy „német papi egylet” – ugyanakkor elég egy pillantást vetnünk a Németországban kiadott Evangelische Diaspora című folyóirat vagy éppen a Késmárkon megjelenő Karpathen-Post írásaiba, hogy láthassuk, a harmincas évekre már további gondosan megalapozott szakadási elképzelések is készenlétbe lettek helyezve, melyek adott esetben, helyi szinten akár meg is valósultak.[42] Az érintettek komoly veszélyként élték meg, hogy az etnikai kisebbségeket egy adott egyházon belül többségi uralom alá rendelték, és a német közösségek „a beszivárgó szlovákok” erodáló hatásának vannak kitéve. Az elgondolást, hogy a helybéli lelkészek a többnyelvűségre való tekintettel az adott kisebbséget is hivatottak lettek volna szolgálni, csakhamar vándorprédikátorok alkalmazása váltotta fel: ezek feladata a szlovák közösségeken belüli szórványnémetek, valamint a német közösségek szlovák ajkú híveit voltak hivatottak látogatni.[43] Aligha ad okot csodálkozásra, hogy 1939-ben, közvetlenül a Szlovák Állam megalakulását követően a német kisebbségnek sikerült végleg elszakadnia, megalapítva a „Szlovákiai Német Augsburgi Hitvallású Egyházat”.[44]

A cseh országrészek német ajkú protestánsai a húszas években elutasították, hogy „a csehszlovákiai Evangélikus Egyházak Egyházszövetségének” tagjai legyenek – hivatalosan jogi és formai okokra hivatkozva, valójában viszont egy, „az egyházszövetségen belüli egyoldalú nemzeti politikától” tartva.[45] A magyar többségű helvét hitvallású evangélikus közösség szintén távol maradt az egyházszövetségtől.[46]

A nemzeti érvek nyilvánvalóan fontosabbá váltak, mint a felekezeti erők egy államon belüli egyesítésének szándéka – az állam mindeközben fokozatosan arra törekedett, hogy az egyházakhoz fűződő viszonyát újrafogalmazza, ezáltal óhatatlanul elosztásért folytatott harcokat is eredményezve. A német protestánsok saját státuszukat illetően a „kettős diaszpóra” meghatározással illették önmagukat. A felekezeti kötődés fontos maradt, ugyanakkor nyilvánvalóan csak egy nemzeti-politikai újrafogalmazás révén tudott magának a kisebbségi státusz szorításából utat törni. Mindezt az új irányvonal is tanúsítja, melyet az egyház a müncheni egyezmény következményeképpen a cseh-morva határterületeknek a Német Birodalomhoz való csatolása után kezdett el követni. Wehrenfennig, a német evangélikusok elöljárója ez idő tájt így érvelt: „egyházunk csatlakozott a birodalom egyházához, és állandó kapcsolatban áll a Német Evangélikus Egyházzal. Szándékunk az, hogy egyház legyünk, illetve a diaszpóra-létből mindinkább egy önálló egyház irányába fejlődni, miközben nem győzzük hangsúlyozni ez utóbbi fogalom rangját és méltóságát.”[47]

Azt, hogy ezekben az években a felekezeti meghatározottságok és az ezekből eredő társadalmi modellek továbbra is jelen voltak, még akkor is, ha ilyen-olyan nemzeti irányultságukat nem hagyhatjuk figyelmen kívül, a csehszlovákiai katolikus egyház korabeli helyzete is szépen szemlélteti. Az 1935-ös prágai Összállami Katolikus Nap kapcsán a kutatások során többször is felmerült a kérdés, hogy az ország legkülönbözőbb etnikumú katolikusainak ez az összejövetele vajon mennyiben tekinthető a keresztény párbeszédkeresés és kiegyezés szimbólumának.[48] Mindeközben más jellegű kezdeményezések, amelyek esetenként nagyobb hatással bírtak, kimaradtak a történetírás látóköréből. Így például a morvaországi Velehradban megrendezett egyesületi kongresszussorozat, mely a cirill–metódi hagyományra építve a szláv kereszténység egyesítését volt hivatott előremozdítani. Mindez támogatólag hatott a cseh–szlovák közeledésre, másrészt viszont a cseh katolicizmus „elszlávosodását” is eredményezte.[49] Számos német ajkú csehszlovákiai katolikus számára mindemellett az Ausztriához való kötődés vált meghatározóvá, ahol elsősorban a fiatal katolikus értelmiségieknek nyílt alkalmuk arra, hogy egy tekintélyelvű rendi állam ideájával megismerkedhessenek. A Bécshez való erős, történetileg hagyományozódott kötődés kezdetben meghatározó fontosságúnak bizonyult, mindezt azonban (igaz, egészen más előjelek közepette) a Németország felé való orientáció igénye váltotta fel.

A marginalizációtól való (ill. ekként megélt) félelem elleni harc egy szimbolikus helye, amely egyszersmind az egyház keretei közt megképződő tömegélményt, a nemzeti irányvonalat és a felekezeti kötelékek megszilárdítását volt hivatott színre vinni, a már említett 1933 szeptemberében megrendezett bécsi „Allgemeiner deutscher Katholikentag” volt.[50] Mindazonáltal máig nem született egyetlen átfogó és alapos munka sem, amely a rendezvény Ausztria határain túlmutató jelentőségét (már ami az adott felekezeti kötődésű „külhoni németek” mobilizációját illeti) tárgyalná.

Egy évvel később a közép-szlovákiai Németprónán (németül Deutsch-Proben, szlovákul Nemecké Pravno, 1946-tól Nitrianske Pravno) került megrendezésre az első Kárpátnémet Katolikus Nap (Erster Karpatendeutscher Katholikentag). Igaz, hogy kisebb léptékben zajlott, mint a bécsi rendezvény, viszont a 15 000 látogató révén mégiscsak tömegrendezvény jellege volt. A katolikus egyház Szlovákián belüli dominanciájának láttatása csupán egy alárendelt szempontként jelent meg. Sokkal inkább arról volt szó, hogy egy, a nyelvi marginalizációtól félő csoport bátran és tudatosan kívánta magát a nyilvánosság előtt prezentálni. Az Evangelische Diaspora című lap az eseményt a szudétanémet Henlein-mozgalom következményeként értelmezte, megjegyezve, hogy Szlovákia német ajkú katolikusai hovatovább „rosszallóan tekintenek […] a szlovákiai németség eddigi, evangélikusok általi irányítására”.[51] A cikk szerint a német katolikusok felébredtek szendergésükből, amibe „a nem németek általi egyházi vezetés ringatta őket”. Ebben az értelmezési keretben szemléletessé válik a nemzeti diskurzusok és a felekezeti viszonyok potenciális keveredése. Az inkább evangélikus orientáltságú, a Szepességben megjelenő Karpathen-Post ugyancsak foglalkozott a témával, elsősorban az eseménynek a németországi katolikusokra gyakorolt hatását, valamint a Kárpát-régióbeli németek közti esetleges közeledési tendenciákat elemezve.[52]

Felekezeti konkurencia és a nacionalizmus dinamikája

A fokozódó nacionalista diskurzusok árnyékában a két világháború közti időszak az egyház és anyanyelv közti viszony problematikájával való foglalkozás kicsúcsosodását hozta magával. A protestantizmus ebben a kontextusban mint egy az etnikai kisebbségeket oltalmazó és egyfajta nemzetalkotó erővel bíró felekezet jelent meg, míg a katolicizmus (annak globális jellegéből és a latin misenyelvből fakadóan) rendre afféle „nemzetietlenítő” egyházként lett láttatva.[53] Ezekhez az értelmezésekhez kapcsolódnak azok az interpretációk is, amelyek a protestánsságnak (amely országos számarányát tekintve kisebbségben volt) a cseh-szlovák nemzeti mozgalmak során játszott szerepét taglalják: az 1918-as turócszentmártoni deklarációt aláíró 106 szlovák személy háromnegyede ugyanakkor evangélikus vallású volt. A csekély számú hívő ellenére a protestantizmus a laicisztikus jellegű Csehszlovákiában mégiscsak meglehetősen meghatározó tényezőnek számított.[54] A Katolikus Néppárt keretei közt kibontakozásnak induló szlovák autonómiatörekvések megszervezése a húszas évektől kezdve olyan konfliktusokat is szült a szlovák katolikusok és protestánsok között, melyek a történeti interpretációktól sem voltak mentesek. Ezt szemlélteti az a vita is, amely Martin Rázus Odkaz mŕtvych (Holtak üzenete) című regénye körül alakult ki, melyben az ellenreformáció időszaka, illetve az akkori Felső-Magyarországon megnyilvánuló vallásilag motivált erőszak formái jelennek meg.[55] Az 1938-as müncheni egyezményt követően végbement szlovákiai politikai fordulat e tekintetben egy konkrét egyházpolitikai következményekkel bíró katolikus fordulat is volt, mely következmények egészen az állami alkalmazottak számának kvótaszámokhoz való igazításáig terjedtek.[56] Ezt az átalakulást mindemellett persze egyéb politikai-ideológiai tényezők is befolyásolták. Ahogy azt a szepességi németek, ill. az ő etnikai kisebbségként kirajzolódó szerepük is szemlélteti, a misenyelv szerepének felekezeti motiváltságú értelmezései olykor igencsak egyirányú megközelítésekhez vezettek, mint ahogy azt egy 1928-as évi útleírás is egyértelművé teszi. Hilde Reimesch-Dominik, egy németországi célközönségnek író szerző ekképpen ír a katolikus dominanciájú Michelsdorf (Stráže pod Tatrami) sorsáról: „michelsdorfi látogatásom során azt tapasztaltam, hogy mára egyetlen kő és egyetlen hang sem emlékeztet arra, hogy a faluban egykoron virágzott a német kultúra. Egy szegényes szlovák falut láttam, szegényes, eltompult lakókkal – egytől egyig hithű katolikusok.”[57] Másképp alakult a szerző látogatása Kislomnicon (Lomnička, Kleinlomnitz), melynek templomaiban évszázados múltra visszatekintő énekeskönyvek voltak használatban: „ezen evangélikus énekeskönyvek lapjait vasárnaponként a helyi parasztok forgatták, ezáltal is segítve azokat németségük megtartásában.“ Majd a továbbiakban: „Az országhatárokon túl a német protestantizmus egyet jelent a kultúrával és az életerővel. A hithűség a néphez való hűség anyja. Mennyire éreztük mindezt a Szepességben, ebben a félreeső evangélikus falucskában!”[58]

Ezen értelmezések (melyek érvényessége más régiókat is figyelembe véve könnyen megcáfolható) jelentősége a bennük kibontakozó észlelési mintázatokban rejlik, melyekben felekezeti viszonyok és etnikai szempontok vegyülnek egymással. Ez a jelenség ugyanakkor korántsem csak a múltra vonatkozó leírásokban nyilvánult meg. A nemzeti erők mobilizációja nyilvánvalóan új, egyházon belüli törekvéseknek is utakat nyitott. Mindez akár a német nyelvű evangélikus közösség felé való közeledésben – vagy éppen az új, lappangófélben lévő jelenségek kialakulására való érzékeny felfigyelés alakjában is – tetten érhető volt. Ez utóbbira jó példa Desider Alexy kárpátnémet lelkész Der Protestantismus der Slowaken című írása 1931-ből, melyben a szerző a protestantizmusnak a katolikus dominanciájú országra gyakorolt hatásával foglalkozik: „és a szlovákok példája mutatja, hogy egy szláv nép teljes egészében megnyerhető volt – és máig is az – a protestantizmus számára.”[59]

Különösképpen Csehszlovákia német ajkú lakosságát illetőleg, és ezen belül is leginkább a harmincas évek vonatkozásában figyelhető meg, hogy a kortársak szemszögéből tekintve a vallási mezőben különféle mozgások indultak be. Mindezt néhány példával kívánjuk szemléltetni, mely példák ugyanakkor a németországi felekezeti szerveződésekhez való kötődésekre is rávilágítanak. 1936-ban, mielőtt a Gusztáv Adolf Egyesület (Gustav-Adolf-Verein) „nagy szeretetadományának” átadására került volna sor, három javaslat született a díjazást illetően: az osztrák Bruck an der Mur városa, a brüsszeli protestáns hitközség – valamint a pozsonyligetfalui (Engerau / Petržalka) német evangélikus gyülekezet. Ligetfalu azért kerülhetett az ajánlások közé, mert nem rendelkezett önálló templommal, amely tény az indoklásban komoly veszélyként lett megjelenítve: „Róma fáradhatatlan. Néhány éve egy katolikus kolostor építése zajlik. A vegyes házasságok nyugtalanságokat eredményeznek. Eközben a szekták is jelen vannak, mindez pedig a felekezetnélküliséghez vezet.”[60] Mindenesetre két évvel később már olyan hírek érkeztek Ligetfaluból, melyek arról tanúskodtak, hogy a helyi egyházközösség és a német kulturális egylet szoros együttműködésben áll egymással: „az egyházi és a nemzeti feladatok ellátása kéz a kézben jár egymással.”[61]

Másfelől a Katolikus Külhoni Németek Birodalmi Egyletének (Reichsverband für die katholischen Auslandsdeutschen) támogatása lehetővé tette, hogy két közép-szlovákiai település, Hedwig (Hadviga) és Bries (Brieštie) egy „népi misszió” keretében „szükségtemplomot”, továbbá német nyelvű prédikációt és oktatást kapott, mindezt abból a célból, hogy a helybeliek „nemcsak vallásukhoz, hanem egyúttal németségükhöz is” visszatérhessenek.[62] Az ilyen típusú számadások egyszersmind azt is érzékletessé teszik, hogy milyen kulturális vezéreszmék hatottak a külföldi német népcsoportokra németországi felekezeti szervezetek irányából. Azt, hogy korántsem csupán peremcsoportokat érintő, mellékes jelentőségű aktivitásokról volt szó, az a tény is alátámasztja, hogy a német püspöki konferencia (Hermann) Wilhelm Berning osnabrücki püspököt a húszas években hivatalosan is megbízta egy beszámoló kidolgozásával, melynek témája a „lelkipásztori teendők a külhoni németség körében” volt. A püspök az 1925-ös stuttgarti Német Katolikus Nap keretében ekképpen fogalmazott: „a nemzethez való hűség rendszerint kéz a kézben jár a valláshoz való hűséggel.”[63]

Az eddigiekben szemléltetett aktivitások kapcsán a jövőben tisztázandó kérdés volna, hogy az imént leírt, Németországból érkező kezdeményezések milyen kapcsolatban álltak az 1933 utáni politika fejleményeivel. Nyilvánvalóan különféle aktőrök szélesebb skálájáról van szó, olyan szereplőktől kezdve, mint például Georg Schreiber prelátus és Reichstag-képviselő, aki az első világháború után intenzíven foglalkozott a „külhoni németség és a katolicizmus” problémakörével, 1933 után viszont veszített befolyásából, majd 1935-ben kényszernyugdíjaztatták[64] – egészen a Die Getreuen (A hithűek) című, a Katolikus Külhoni Németek Birodalmi Egylete által kiadott lapig, amely 1934-ben egy Adolf Hitlert ábrázoló képpel jelent meg, 1936-ban pedig az „Egyház és Nemzet” c. tematikus blokkját Hitler-idézetekkel támasztotta alá.[65]

A fent tárgyalt, áttéréstől való félelmek mellett ismételten nyilvánosságot kapott a születési arányszám kérdése, és ebből kifolyólag a felekezeti erőviszonyok átrajzolódásának problémája is. A már említett németprónai Kárpátnémet Katolikus Nappal kapcsolatban azt nyilatkozta egy protestáns hívő, hogy „a katolikusok nemcsak számbelileg vannak többségben az országban, hanem biológiailag is egészségesebbek.”[66] A müncheni egyezményt megelőző kiélezett politikai helyzet a felekezeti viszonyok terén a cseh országrészekben élő németek körében is változásokat eredményezett: 1938 elején több újság is a „Tömeges kilépés a katolikus egyházból” cím alatt tudósított arról a tényről, hogy több helyütt német nyelvű katolikusok egész csoportja tért át a német evangélikus egyházhoz. Ezt rendszerint a német papok hiányával vagy az adott községekben tapasztalható cseh dominanciával indokolták meg. A prágai központi hatóságoknál végzett vizsgálat ugyanakkor relativizálni látszik az áttérési mozgalom horderejét – a híradások rendszerint néhány tucatnyi átlépőről tudósítanak. Mindazonáltal a politikailag zaklatott időszak közepette ez a jelenség mégiscsak képes volt feltűnést kelteni. Ha tekintetünket az egyes hitközségek helyzetére irányítjuk, világossá válik, hogy az egyházon belüli feltételek nem változtak – gyakran találkozunk azzal, hogy a cseh és a német hívők számára külön istentiszteleteket tartottak. A korabeli nacionalista dinamika ugyanakkor olykor olyan jelenségeket is eredményezett, mint amelyek például a Mährisch Trübau (Moravká Třebová) melletti Oehlhütten (Lhota u Konice) településen voltak tapasztalhatóak, ahol az áttért híveket busszal kellett a Mährisch Trübau-i istentiszteletre szállítani. A leitmeritzi (Litoměřice) egyházmegye egy a fiatalok pasztorációjával megbízott papja megint csak azt vallotta, hogy a katolikus fiatalságnak a szudétanémet Jugendverbandhoz kellene csatlakoznia, mivel ellenkező esetben egy a katolikus egyház ellen folytatott „harc” veszélye fenyeget, melyből viszont „csakis a protestánsok húznának hasznot, egy olyan képet kialakítva magukról, mely szerint egyházuk nemcsak hogy nem gátolja a német népet egyesülésében, hanem egyenesen támogatja is azt”.[67]

Záró megjegyzések

1918 után Csehszlovákiában a politikai változások, valamint régebbi keletű felekezeti viták és reformtörekvések kombinációjaképpen új társadalmi hajtóerők alakultak ki, melyek az etnikai és felekezeti hovatartozások összemosódásához is vezettek. Emellett olyan törekvések is megjelentek, amelyek a felekezeti szerveződést illetően a territoriális elvvel való szakítás és a nemzeti elv alapján történő szerveződés szükségességét hangsúlyozták. Mindezek mögött egy nacionalizálódási folyamat állt, mely elsőként az evangélikus egyházakban jelentkezett, a későbbiekben azonban a katolikus egyházat is utolérte; e tekintetben elég, ha csak a nemzeti elv alapján körülhatárolt csehországi püspökségek követelését említjük. A nemzetpolitikai célkitűzések és elhatárolódási törekvések egyházi szférára gyakorolt hatása a német ajkú népcsoportok esetében különösen erősnek bizonyult, olyannyira, hogy az az egyházakon belüli erőviszonyokra is visszahatott. Egy mindeddig alig kutatott problématerületről van szó, mely esetében a későbbiekben az is megválaszolandó kérdés lenne, hogy milyen hatással bírtak a németországi egyházi szerveződések vagy éppen a nemzeti, felekezeti és történelmi vonatkozások és meghatározottságok egymással való keveredései Közép-Európában. A felekezetek közti konkurencia, továbbá azok egymásra gyakorolt hatása olyan társadalmi folyamatokat indított be, melyek az egyházközségeket és azok önképét is erősen befolyásolták. Ezek kihatását jelen tanulmányban csupán körvonalaiban tudtuk felvázolni. Egy, a további kutatások szempontjából ugyancsak releváns kérdés az lehetne, hogy az említett folyamatok esetében mennyiben beszélhetünk egyfajta kettős mobilizációs stratégiáról, amelynek központját képező etnikai-felekezeti építkezés egyrészt a nemzeti lét elvesztésének félelme, másfelől pedig a szekularizációtól való félelem ellen irányult.[68]

A fenti áttekintés központjában a két világháború Csehszlovákiát jellemző egyházi és etnikai struktúrák vizsgálata, illetve mindezek közép-európai kontextualizációja állt. Azt, hogy efféle kérdések vizsgálatakor mindig szükséges a tágabb történelmi összefüggések beágyazása is, a Cseh, Morva és Sziléziai Német Evangélikus Egyház egyházi elöljárójának egy 1927-ből származó közleménye is nyomatékosítja: „Zárásképpen pedig vessünk egy boldog pillantást Graupenre. (Krupka) Az ottani katolikus Szent Anna-templom lehulló vakolata ugyanis egy különös festményt tárt napvilágra: szemtől szemben a szószékkel a büszke tartású, életnagyságban ábrázolt Luthert, a főeretneket látjuk. A leletet a prágai műemléki hivatal védő keze oltalmazza. Az evangélikus hívek sokaságának, akik ide sietnek, hogy szembesüljenek a történelemmel, a következő üzenetet fogalmazza meg a kép: az evangélikus egyház itthon van a Szudéta-vidéken, és itt is marad minden harc és gond ellenére, az isteni bizonyosság biztonságában.”[69]

(Csanda Máté fordítása)

Rövid URL
ID2917
Módosítás dátuma2019. április 29.

Impresszum 2018/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XX. év­fo­lyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XX. év­fo­lyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

TANULMÁNYOK

Martin Zückert: Államfordulat és felekezeti formálódás. Az egyházak és a német népcsoportok Csehszlovákiában 1918 után
Sztancs Gábor: „Selbständige Zipser Republik”. A szepességi németség parciális mozgalma 1918 őszén
Godzsák Attila: Az első bécsi döntés, néhány visszatérő zempléni település községi krónikájának tükrében
Szilveszter László Szilárd: Ideológia, kiszolgáltatottság és hatalomgyakorlás az elmúlt fél évszázad erdélyi irodalom- és kultúrpolitikájában
Nagy László: Gondolatok a pénzügyi kultúra társadalmi jelentőségéről
Baka L. Patrik: Gőzbetyárok. A magyar steampunk szubkultúra nyomában

KÖZLEMÉNYEK

A.Gergely András: Médiakritikai hőbörgés, avagy digitális belháború…?

DOKUMENTUMOK

Berényi Zsuzsanna Ágnes: Maléter István szabadkőműves tevékenységéről
Angyal Béla: Adatok a szlovákiai magyarok 1945 őszén történt kényszermunkára hurcolásához

KÖNYVEK
Simon Attila (szerk.): Csak álltunk és sírtunk. Az első bécsi döntés napjai a kortársak szemével (Rizsányi Attila)

Rövid URL
ID2914
Módosítás dátuma2019. április 29.

Jozef Šétaffy: Zabudnuté prípady inšpektora Šétaffyho

Bratislava, Marenčin PT, 2018, 144 p. Amikor megpillantottam a kirakatban a könyvet, azt hittem, fikció. Címét magyarra így lehetne lefordítani: Šétaffy felügyelő porlepte esetei. Aztán...
Bővebben

Részletek

Bratislava, Marenčin PT, 2018, 144 p.

Amikor megpillantottam a kirakatban a könyvet, azt hittem, fikció. Címét magyarra így lehetne lefordítani: Šétaffy felügyelő porlepte esetei. Aztán persze láttam a szerzői nevet is: Jozef Šétaffy. A könyvről hamar kiderül, hogy szó sincs fikcióról, Jozef Šétaffy a két háború közti (Cseh)szlovákiában híres és elismert pozsonyi detektívfelügyelő volt. Az Erdőhátról (Búrszentgyörgyről) származott, nagyapját is így hívták, amiként a könyvet összeállító és közreadó unokáját is.

A korabeli képekkel gazdagon illusztrált kötet Šétaffy felügyelő leghíresebb bűnügyi eseteit dokumentálja: az eseteket maga a felügyelő jegyezte le, mintegy archívumot vezetve a legérdekesebbekről, és számos ügyét a rá vonatkozó fényképekkel (pisztoly, bilincs, az ellopott aranyóra, a tett helyszíne) is illusztrálja. Mondhatni: becsületes, szorgalmas, alapos volt, még a feljegyzéseiben is. Amelyek döntő többsége egyes szám első személyben íródott, csak néhányat ad elő harmadik személyben – ezekről viszont tudható (az unoka utószavából), hogy az 1960-as években lapokban megjelent, nyilván a szerkesztő által stilizált, lekerekített kriminovellák, természetesen szigorúan a tényekhez igazodva. Jozef Šétaffy (1897–1977) tehát még életében megérte, hogy gazdag és gondosan vezetett archívumának néhány darabja napvilágot lásson, sőt, egyes eseteiből tévéfilm is készült. Ennek ellenére a sors nemigen bánhatott vele kegyesen, mert 1948 után az egykori pozsonyi potentátum segédmunkásként és portásként dolgozott. Az új (szocialista) rendszer nem tartott igényt tehetségére és tudására.

Pedig legendaként emlegették, nem csak a pozsonyiak. Nem szokványos felügyelő volt, hanem valóságos film- és regénybeli alkat: a legszívesebben a terepen tartózkodott, járta Pozsony zegzugos utcáit és tereit, főként persze kocsmáit. A magyarokkal magyarul, a németekkel németül, a szlovákokkal és csehekkel szlovákul beszélt. Az előkelő és hivatali élet képviselői is messziről köszöntek neki. A városban kivétel nélkül mindenki ismerte. Információit ún. tippgäberektől, tippadóktól gyűjtötte, ismerte a város és a szélesebb környék kis tolvajait, kasszafúróit, betörőit, de jóban volt a portásokkal, kocsmárosokkal és bolttulajdonosokkal is. Ha valamilyen bonyolultabb vagy kényesebb bűncselekmény történt, biztos, hogy ő kapta meg a kivizsgálását és a felderítését. Olyannyira hatékonyan dolgozott, hogy a városi rendőrség presztízse a lakosság körében folyamatosan emelkedett. Egyébként nemcsak a polgárok, hanem az elkövetők is nagy tiszteletben tartották, partnerükként kezelték. Tudták, hogy ha segítenek a felügyelőnek, ő később alkalomadtán viszontsegíti őket. Az a szóbeszéd járta, hogy ha a bűnöző megtudta, hogy Šétaffyra osztották az ügyet, magától jelentkezett nála s adta föl magát, mert egyrészt tudta, hogy úgyis kézre kerül, másrészt biztosra vehette, hogy beismerő vallomását a felügyelő a bírósági tárgyaláson a javára fordítja. Jozef Šétaffy a közkedveltségét egyébként jó és kedélyes természetének is köszönhette: humorral megáldott, szerény, alázatos személyében mindenki, akivel leállt vagy leült beszélgetni, kiváló debattert ismerhetett meg. Ennek persze a könyvben is nyoma van: élvezetes, gyorsan pergő, nagyon jól előadott szellemes történetek leíróját tisztelhetjük személyében.

Természetesen jóban volt a sajtóval is: a két háború közti időben Pozsonyban történt bűncselekményekről szóló újságcikkek rendre megemlítik nevét és tájékoztatnak ügyeiről. Nem csak a német és szlovák helyi sajtó, hanem például a Prágai Magyar Hírlap is, mely az egyik esetét ezzel a szenzációéhes címmel és szalagcímmel hozta: Szerelmi dráma a pozsonyi Kórház-uccán. Nyílt uccán agyon akarta lőni férjét egy uriasszony. A közbelépett detektívfelügyelő megmentette a férj életét. Egy 1935. október 26-i esetről van szó, melyet a könyv Házastársi szerelem és gyűlölet címmel közöl (65–70. p): Šétaffy éppen a szolgálati autóra várt a Két oroszlánhoz néven ismert rendőr-főkapitányság épülete előtt, amikor észrevette, hogy a sarki Sponer ruhabolt (ma egy banknak ad helyet) előtt egy nő fegyvert ránt egy férfira. Az eset persze bonyolultabb és érdekesebb, mint a róla szóló tudósítás, ami legalább két tanulsággal szolgál. Az első az, hogy a sajtóhír mindig (kényszerűen) leegyszerűsítő a dokumentált valósághoz képest, a másik, hogy a friss információszolgáltatás már ekkor is nagyon fontos volt: a szombati lövöldözésről a PMH másnapi, vasárnapi száma hozta a hírt.

A Marenčin PT évek óta rendszeresen foglalkozik Pozsony múltjával: e célból külön könyvsorozata van, mely nagy közkedveltségnek örvend, nemcsak a pozsonyiak körében, hiszen a kiadványok Pozsony történeti, művészet- és művelődéstörténeti feldolgozásához nyújtanak – többnyire megkerülhetetlen forráskiadványok gyanánt – hasznos fogódzót. Botorság volna most itt bővebben szólni Šétaffy detektívfelügyelő egyes hírhedt eseteiről, a könyv ugyanis valóban olyan, mint krimitörténetek gyűjteménye: a meglepő fordulatokban és váratlan fejleményekkel járó elbeszélések nagyon szórakoztató olvasmánynak bizonyulnak, s bizony, a könyv letehetetlen. De nem is kell letenni: egy pihenős nap nyugodtan szánható rá, megéri. A két háború közti Pozsony iránt érdeklődőknek pedig – mintegy kedélyesen sétafikálva – bemutatja a város kevésbé ismert szeletét, mondjuk így: az árnyoldalát. A vödrici örömtanyákon és a Magas úti söntésekben olyannyira otthonos detektív az olvasóhoz is közelebb, szinte testközelbe hozza a bűnös várost.

Csanda Gábor

Rövid URL
ID2907
Módosítás dátuma2019. április 29.

Aleksandar Pavlović–Adriana Zaharijević–Gazela Pudar Draško–Rigels Halili (urednici): Figura neprijatelja

Preosmišljavanje srpsko–albanskih odnosa. Beograd, Institut za filozofiju i društvenu teoriju, KPZ Beton, 2015, 467 p. Az 1998–1999-es koszovói háború története, ill. annak számos máig ható...
Bővebben

Részletek

Preosmišljavanje srpsko–albanskih odnosa. Beograd, Institut za filozofiju i društvenu teoriju, KPZ Beton, 2015, 467 p.

Az 1998–1999-es koszovói háború története, ill. annak számos máig ható következménye rendkívüli módon összetettek, komoly társadalmi, kulturális és politikai terhet jelentenek a jelenben is mind az érintett politikai elitekre, mind a helyi közösségekre – nem utolsósorban pedig mély történeti gyökerekkel bírnak a konfliktus előzményei. Mindenképp „forró” témáról van tehát szó, amelynek a puszta tudományos kutatása is sokrétű kihívásokkal szembesülhet – az ezekkel való megbirkózásra vállalkozott a közelmúltban egy fiatal, szerb és albán nemzetiségű kutatókból álló szerzőgárda. Az ismertetett kiadvány címe (Az ellenség alakja: a szerb–albán viszonyok újragondolása) világosan jelzi a tematikát, és tényleges fejesugrást jelent a jelzett társadalmi törésvonal mélyére. A projekt ötlete az egyik szerző, Milan Miljković részéről származik, akihez Aleksandar Pavlović és Rigels Halili csatlakozott, majd kapcsolathálójuk mentén kialakították a részt vevő 30 kutató körét. A kutatás analitikussága mellett kimondott céljuk volt az is a hét fejezetben megírt 24 tanulmányban, hogy a nemzeti és etnikai határokon átnyúlva, azokat tudományosan megalapozott kritikával is illetve beszéljenek a szerbiai, koszovói és albániai társadalmakról. A kiadásért a Belgrádi Egyetem keretében működő Filozófiai és Társadalomelméleti Intézet (Institut za filozofiju i društvenu teoriju), illetve a szintén fővárosi Beton egyesület közösen felelt.

Mindenképpen meg kell említeni (amolyan tudománypolitikai „érdekességként”), hogy a szerkesztői előszó (7–11. p.) szerint az albán és a szerb kulturális minisztériumtól sem kaptak támogatást a projekthez – míg előbbi esetben azt a visszajelzést kapták, hogy „nincs ennek még itt az ideje”, addig a szerb intézménytől a kért részletes és tartalmas pályázati anyag ellenére nem jutottak pénzhez. Lényegében külföldi forrásokból biztosították a finanszírozást a Svájci Fejlesztési és Kooperációs Ügynökség (SDC), valamint a Freiburgi Egyetem nyugat-balkáni kutatásokat támogató programja (RRPP) segítségével. A szerzők tucatnyi szerbiai, koszovói, albániai, közép- és nyugat-európai tudományos intézményből érkeztek, illetve van köztük, aki napilapnál, más pedig független kutatóként dolgozik.

Az első nagy tematikus blokk a Kié a föld? A szerb–albán ellentét kultúrájának kialakulása a 19. század végétől címet viseli (15–113. p.). A területi vonatkozású etnicista/nacionalista diskurzusok történeti beágyazottságára, hátterére és fejlődéstörténetére világít rá, tehát mindenképp egy alapozó jellegű fejezettel van dolgunk, amely ennek megfelelően tartalmilag igencsak „tömény”. Megjegyezendő, hogy a fejezet azonban csak a szerb képzetekkel foglalkozik, amit akár hiányosságként is minősíthetünk, noha nyilvánvaló, hogy még egy népesebb szerzőgárda sem okvetlenül képes minden fontos témaszálat feldolgozni. A szerb oldal történeti perspektívája viszont valóban széles és tartalmas. Kezdésként Aleksandar Pavlović a „törésvonal előtti” szerb–albán viszonyokat taglalja, pontosabban azt, ahogyan egyes 18. és 19. századi szerb gondolkodók (pl. Dositej Obradović vagy Vuk Karadžić) felfedezték az albán kulturális világot, mentesen még az azóta megszilárduló, főleg negatív előjelű sztereotípiáktól. Srđan Atanasovski ezután az ún. Ó-Szerbia képzetének 19. századi megkonstruálásával foglalkozik, útleírásokban és tudományos művekben nyomon követve a fejlődését. Itt jól kirajzolódik az a tudománytörténeti, illetve politikai (!) szerepkör, amelyet a szerb tudományosság játszott az egykor a középkori szerb államhoz tartozó területek szerbként való „definiálásában” is. Milan Miljković szövege behoz egy új szempontot, ugyanis külön-külön kitér azokra a domináns és roppant erőfeszítésekkel érvényesített stratégiákra, amelyekkel a balkáni háborúk idején a szerb sajtó próbálta bizonyítani a szerb oldal Koszovóra való „történeti” jogát. Ana Petrov szövegével aztán újabb – ezúttal még provokatívabb – mélységet kapnak a tudományosság és a politika összefonódásának történeti jellemzői, ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy a szerb szellemi élet olyan nagyságai, mint például Jovan Cvijić, Tihomir Đorđević és Ivo Andrić evolucionista, rasszista és kolonialista gondolatokkal felvértezve igyekeztek bizonyítani a szerb nép felsőbbrendűségét a Balkánon. Vladan Jovanović tanulmánya végül komplex látásmóddal mutatja be a koszovói albán etnikum súlyának csökkentésére irányuló számos 20. századi kísérletet a különféle jugoszláv és szerb államalakulatok részéről, amelyek szerinte kulcsszerepet játszottak a koszovói társadalom kohéziójának gyengeségében.

A második fejezet – címe A jugoszláv kísérlet: albán–szerb viszonyok keresztperspektívában (115–173. p.) – némiképp „széttartó”, de mégis egybecsengő áttekintéseket és elemzéseket tartalmaz. A sort Agron Bajrami nyitja, akinek köszönhetően ismét a valóban megkerülhetetlen sajtótörténet és -elemzés kerül a figyelem központjába. Egy szerb és egy albán napilap cikkein keresztül mutatja be, hogy a 20. század különböző időpontjaiban a sajtó – nemzeti és politikai ideológiák mentén – miként tartott fent etnikai sztereotípiákat az albánokról ahelyett, hogy tárgyilagos képet adtak volna a társadalmi állapotokról. Másodikként Atde Hetemi valódi „metaperspektívából” vizsgálja a jugoszláviai albánokon belüli, ill. a róluk szóló külső diskurzusokat, mégpedig az orientalizmus és a balkanizmus elméleteinek hasznosításával – a területi vetülettel is bíró diszkurzív kategóriák fontosságára derül itt fény. A Marjan Ivković, Tamara Petrović Trifunović és Srđan Prodanović szerzőhármast az előző szöveghez hasonlóan bizonyos diskurzusok „mélye” érdekli, nevezetesen, hogy különösen a koszovói társadalmi megmozdulásokra milyen módon reagált a jugoszláv szocialista elit. A politikum szisztematikus önlegitimizációjának ugyanis szerves része volt a különféle elégedetlenségek nacionalista veszélyre való redukciója, amely nemcsak az elégedetlen közösségek, hanem a jugoszláv elit nacionalizációjához is vezetett a 80-as évek válságos időszakára.

A harmadik szakasz – Mivel oktatjuk az új nemzedékeket? Szerb–albán viszonyok a tankönyvekben (175–238. p.) – központjában az oktatás áll, amely köztudottan – a sajtóhoz hasonlóan – kulcsszerepet tölt be egy-egy állami ideológia és kultúra közvetítésében. Ez a fejezet talán a legszervesebben összefüggő a témaválasztások és -feldolgozások tekintetében. Aleksandra Ilić Rajković 1887 és 1987 között tekinti át a hivatalos tankönyvek történelemszemléletét, amelyek lényegében generációról generációra mélyítették és variálták a „nemtudást” az albán etnikumról – még a titoista Jugoszláviában is az állam önlegitimáló narratívái domináltak. Esilda Luku tanulmánya aztán az előző szöveggel összhangban – és ez az első, még ha nem tökéletesen párhuzamos témafeldolgozás a kötetben – az 1945 és 1948 közötti albán és jugoszláv viszony albániai tankönyvekben való megjelenését elemzi. A hodzsai Albánia esetében itt is az állami narratívák egyeduralmáról beszélhetünk, míg a rendszerváltás után Luku – talán kissé meglepő módon – az analitikus és kritikus gondolkodást serkentő tartalmak előtérbe kerüléséről számol be. Nailje Malja-Imami a koszovói és dél-szerbiai albán nyelvű oktatás 1945 és 2015 közötti jellemzőit dolgozta fel, amely tulajdonképpen egy fejlődési ív felrajzolását jelenti mindazon problémákkal, amelyekkel az adott nemzetiségi iskolaügynek meg kellett küzdenie. Shkëlzen Gashi a fejezet zárásaként az 1998–1999-es koszovói háború feldolgozását veszi szemügyre koszovói és szerbiai tankönyvekben. Mivel egy erőteljesen etnikai töltetű közelmúltbeli fegyveres konfliktusról van szó, ezért a szövegek szemszögei drasztikusan különböznek, noha azok a módok, ahogyan a saját oldal magasztalását/áldozatiságát, illetve a másik fél diszkreditálását megalkotják, sok tekintetben identikusak vagy analogikusak.

A negyedik fejezettel – Kik a kisebbségek, és hol vannak? A többségi Mások közötti élet kihívásai (241–297. p.) – érünk el csak igazán a jelenkorig, valamint a valamilyen típusú terepmunkán alapuló esettanulmányokig. Mivel egyes konkrét lokalitásokról és jelenségekről van szó, ezért ez a rész nem törekedhet teljességre, noha különösen a néprajzi/antropológiai (de akár a szociológiai) kutatásokat jellemző „kis helyek – nagy témák” elv okán kijelenthető, hogy kulcsfontosságú általános jellemzőkről szerezhetünk tudomást, ami a szerb–albán viszonyokat illeti. Armanda Hisa egy a szerb sajtót is gyakran foglalkoztató jelenséget kutat, amely pedig a 2006 óta meglevő délnyugat-szerbiai szerb férfiak és albániai nők közti vegyes házasságok. Hisa olvasatában az átalakulásban levő patriarchális szempontok ezekben az esetekben felülírják a nacionalizmus/etnicitás (lényegében a társadalmi realitás) által diktált feltételeket, és mindez egyáltalán a kulturális jelentések figyelemreméltó (re)konfigurációjával jár együtt. Marija Mandić és Ana Sivački az etnopolitikai küzdelmek albán nyelvhasználatra gyakorolt hatását vizsgálták a szerbiai fővárosban, ahol a származás és vallás tekintetében heterogén, az albánellenességet legfeljebb csak közvetve tapasztaló, valamint fokozatosan asszimilálódó belgrádi albánság a nyelvet csak a magánszférában használja. Végül Inis Shkreli az észak-albániai Shkodra (szerbül Skadar) szerb és montenegrói közösségének/kisebbségének identitását kutatta, amely során szépen meglátszottak azok a kihívások, amelyekkel egy balkáni/délnyugat-európai nemzetiségnek meg kell küzdenie. A szövegből a saját identitás kialakításának nehézségein túl kiderül, hogy a kommunista Albániában megélt 80 évnyi elnyomást követően még a legutóbbi népszámlálás idején sem voltak biztosítottak a reális nemzetiségi kép kapásának feltételei – vagyis az albán állam kisebbségpolitikája mind a mai napig nem érte el a kívánatos európai standardokat.

A legelső részt mintegy kiegészítendő, az Értelmiségiek és háború: a (nem) nemzeti igazság közvetítői (299–355. p.) című fejezet tovább göngyölíti az etnikai határok/konfliktusok és a tudományosság/művészet képviselői viszonyának témakörét. Rigels Halili az értelmiségiek szerepét mint a nemzeti gondolatok és programok fő generálóit látja mindkét részről. Konkrétan két olyan programadó szöveget tárgyal, amelyet a szerb, ill. az albán akadémiák adtak ki Jugoszlávia felbomlása idején, és amelyek nagyon hasonló módon, etnikai/nemzeti ellentétekben gondolkodva vázolták fel pl. Koszovó kérdését. Predrag Krstić nagyon hasonló témát boncolgat, amely során a szerb kulturális és intellektuális elit Koszovóról való reflexióit elemzi az elmúlt harminc évben, amely mára két, gyakran egymással szembenálló („gnosztikus” és „kritikus”) ágra bomlott az átjárás lényegi lehetősége nélkül. Gazela Pudar Draško szövege szorosan kapcsolódik ehhez, hiszen azt elemzi, ahogyan a szerb értelmiség reagált az elmúlt 14 év fontos koszovói fordulópontjaira. Amellett, hogy Krstićhez hasonlóan két csoportot határoz meg, rámutat arra is, hogy legyen bármilyen álláspontú is a magyarázat, a „tehetetlenség” mozzanata motiválja, amely egyben jelzi az értelmiség társadalombeli súlyát, valamint Szerbia nemzetközi jelentőségének mértékét is.

A művészet, pontosabban az irodalom is kapott egy külön részt: Megöl a túl erős szó: írók a nemzet frontvonalain (357–403. p.). Hogy a különféle szellemi munkások mennyire és milyen módon képesek részt venni egy konfliktus táplálásában, az az eddigiekből is világos volt – ezen a ponton azonban lényeges adalékokat kaphatunk az irodalom specifikus szerepéről. Saša Ćirić a 2000 után szerbre lefordított albániai és koszovói albán írók műveiben vette szemügyre a „másik” megkonstruálását, egyebek között megállapítva, hogy míg az előbbiek által írt művekben az albán önizolációtól való félelem a domináns, addig utóbbiaknál a 1998–1999-es háború emléke az elsőrangú téma. Ez és a többi tézise finom meglátásokkal gazdagítja nemcsak a szerb–albán, hanem az albán–albán viszonyokról való ismeretet is. Basri Capriqi általánosabb témafelvetéssel élt, amely során mind a szerb, mind az albán irodalomban meglevő kölcsönös ellenségképek uralkodása mellett meghatározta azokat a szerzőket az irodalomtörténetben, akik megpróbáltak túllépni ezeken a törésvonalakon, hatásuk azonban igencsak korlátozott maradt. Anton Berishaj végül az irodalmat „háborús diskurzusként” tette elemzés tárgyává, rámutatva egyebek között arra, hogy a „másik” ellenségképének felrajzolásához mennyire sokféle diskurzustípust (politikai, vallási, elméleti stb.) tud átfogóan mozgósítani az írás. Mi több, „kannibalisztikusnak” nevezi ezt az irodalmat a teljes körű, önmagát erősítő referenciakerete miatt.

Úgy is mondhatnánk, hogy nincs konfliktus (még a koszovói sem) az etnikai törésvonalak zónáján kívül eső együttműködés és a békés egymás mellett élés példái, valamint felemás kísérletei nélkül. Ezekről van szó a Van-e végül együttműködés: határon átnyúló kulturális és politikai gyakorlatok (407–465. p.) című utolsó fejezetben. Jelena Lončar két koszovói műemlékvédelmi, a szerb közösség építészeti örökségére is vonatozó törvény létrejöttét és hatását elemzi arra a következtetésre (is) jutva, amely gyakori anomáliája a kisebbségpolitikáknak: habár a törvényi keret elvileg védené a nemzetiségeket, a kidolgozási és elfogadási folyamat mélyen a szerbekkel szembeni etnicista és diszkriminatív alapokon állt. Ana Birešev a szerb–albán különféle kulturális együttműködésről szóló nyilvános, a művészetet fő témává emelő diskurzusokat (szám szerint négyet) vesz számba, megállapítva azok jellemzőit, illetve azokat a lehetséges szerepeket, amelyet a közös alkotófolyamat recepciója játszhat az interetnikus problémák kezelésében. Utolsó szerzőként Adrijana Zaharijević koszovói és szerbiai feminista mozgalmak szerepeit boncolgatja, rámutatva számos, főként a nem etnikai/nemzeti identitásra alapuló jellegzetességükre (nehéz kiemelni ezek közül bármit, sőt Zaharijević is inkább kérdésekkel zárja tanulmányát).

Jól látható, hogy a kötetet haszonnal forgathatja számos tudományos diszciplína művelője, valamint hogy ha másért nem, bizonyos analógiák keresése céljából a tágabb térség más társadalmi/kulturális törésvonalaival foglalkozó szakemberek is fontos adalékokra lelhetnek a szövegekben. Az információ- és gondolatgazdagság alapján nyugodtan nevezhetjük fontos tájékozódási alapnak a szerb–albán törésvonal labirintusában való „bolyongáshoz” még akkor is, ha az egyes témák specialistái hiányérzetüknek adnának esetleg hangot. A kötet már megjelent albán nyelven (Rigels Halili, Armanda Hysa, Adriana Zaharijević, Aleksandar Pavlović (ed.): Figura e armikut: ripërfytyrimi i marrëdhënieve shqiptaro-serbe. Qendra Multimedia, Prishtina 2016), 2019-ben pedig tervben van az angol változat megjelentetése is a Routledge gondozásában (amely viszont terjedelmileg csak a fele lesz az eddigi kiadásoknak). Aki azonban az e helyütt ismertetett eredeti szerb kötetet veszi kezébe, az az angol nyelvű rezümékből is tájékozódhat.

Rövid URL
ID2906
Módosítás dátuma2019. április 29.

Vörös Ferenc: Kárpát-medencei történeti családnévatlasz

Dunaszerdahely–Budapest–Pozsony, Kalligram Polgári Társulás–Pesti Kalligram Kft.–Kalligram Kft., 2017, 564 p. A Kárpát-medencei történeti családnévatlasz a Kalligram Kiadónál 2014-ben megjelent, jelenkori családnévanyagot bemutató Kis magyar családnévatlasznak...
Bővebben

Részletek

Dunaszerdahely–Budapest–Pozsony, Kalligram Polgári Társulás–Pesti Kalligram Kft.–Kalligram Kft., 2017, 564 p.

A Kárpát-medencei történeti családnévatlasz a Kalligram Kiadónál 2014-ben megjelent, jelenkori családnévanyagot bemutató Kis magyar családnévatlasznak a folytatása. A magyar családnévföldrajzi kutatások az elmúlt években különösen Vörös Ferencnek és N. Fodor Jánosnak (l. http://www.csaladnevatlasz.hu) köszönhetően váltak intenzívebbé, a jelenkori és történeti családnévállomány térbeli ábrázolásában úttörő eredmények születtek. Vörös Ferenc szervezésében 2010 óta évről évre megvalósul a témával összefüggő „A nyelvföldrajztól a névföldrajzig” megnevezésű konferenciasorozat. A nyelvföldrajz a nyelvek közötti érintkezések következményeit és a nyelveken belüli táji változatok, a nyelvjárások sajátosságait is egyaránt vizsgálja. A nyelvföldrajzi módszer alkalmas a nyelvek és a nyelvváltozatok közötti kontaktushatások térbeli mozgásának ábrázolására, segítségével diakrón nyelvi folyamatok eredményesen tárhatóak fel. A tér dimenziója szerepet játszik a tulajdonnevek változásában és alakulásában is. A névföldrajz a nevek térbeli megjelenítésének sajátosságaival foglalkozik, hozzájárul a társadalom nyelv- és népiségtörténeti, kontaktológiai, migrációs stb. kutatásaihoz.

Az ismertetett könyv címe jelzi, hogy Kárpát-medencei történeti névanyagot tartalmaz, az 1720-as országos összeírás alapján dolgozza fel a korabeli Magyar Királyság adóköteles személyeinek 176 leggyakoribb családnevét a nyelvföldrajzi módszer segítségével. A családnévatlaszban 452 színes térképlap található, amely az egyes családnevek földrajzi elterjedését mutatja.

A könyv két nagyobb egységre bontható: az elméleti fejezetre és a térképtárra.

Az előszó után elméleti jellegű bevezető tanulmány (14–68. p.), a témához kapcsolódó szakirodalom-jegyzék (69–84. p.), a felhasznált adatbázisok és források felsorolása (85. p.) következik.

Az elméleti részben a magyar családnevek kialakulásáról olvashatunk. Az öröklődő családnevek használata az észak-itáliai városállamokban kezdődött a 9–10. században, s onnan terjedt el nyugat felé először a volt Frank Birodalom területére, majd kelet felé a keresztény világ egészére. Magyarországra a 14. században jutott el, s a 15. század végére általánosnak mondható a családnevek használata. A 14. és 17. század között fokozatosan stabilizálódott a kettős névrendszer. A kételemű névadás (családnév + keresztnév) kialakulása a világi és egyházi névadás sajátos egységbe olvadását jelentette, hiszen a családnevek többnyire a spontán névadásból létrejött ragadványnévből, a keresztnevek pedig egyházi eredetű személynevekből jöttek létre. A 18. században (1787-ben) II. József adott ki egy rendeletet, amelyben a családnevek használatát kötelezővé tette. A családnevek öröklődését az anyakönyvezés stabilizálta. Az öröklések és egyéb nyilvántartások miatt szükségessé vált, hogy egy-egy embernek egész életében azonos maradjon a neve. Az öröklődő családnév nagymértékben segítette a személyek azonosítását, nemzedékről nemzedékre biztosította az állandóságot a családok leszármazásának jelölésében. A magyar nyelvben a névsorrend szempontjából a családnév (vezetéknév) áll az első helyen és azt követi a keresztnév (utónév), ami azzal függ össze, hogy a magyarban a jelző megelőzi a jelzett szót: a családnév mint kijelölő jelző áll a keresztnév mint jelzett szó előtt (pl. Polák Pál – Melyik Pál? A Polák családhoz tartozó).

Vörös Ferenc a családnevek kialakulásának folyamatán kívül foglalkozik a családnév-változtatások kérdéskörével, a névjoggal, anyakönyvekkel is. Részletesen tárgyalja az 1720-as országos összeírással kapcsolatos névtani, társadalomtörténeti sajátosságokat. Rámutat a 18. század eleji országos összeírás különböző tudományterületeken való hasznosíthatóságára. Bemutatja a családnevek térbeli megjelenítésével foglalkozó hazai és nemzetközi névföldrajzi szakirodalmat. Betekintést nyújt a családnévatlasszal összefüggő munkálatokba.

A Kárpát-medencei történeti családnévatlasz legterjedelmesebb részét a térképtár alkotja (87–544. p.). Vörös Ferenc a vizsgált családneveket elsősorban lexikális típusok (89–514. p.) szerint tárgyalja, de szemantikai (515–519. p.) és morfoszemantikai (521–544. p.) típusokat is megkülönböztet.

Az egyes családnevek keletkezés-, hang-, morfológia-, helyesírás- és művelődéstörténetének hátterét megvilágító szöveges magyarázatok hozzájárulnak a kartogramok értelmezéséhez. A különböző névadási motivációk alapján, azon belül a családnevek gyakorisága szerint csökkenő sorrendben lettek csoportosítva a térképlapok. A különböző jelenségek földrajzi eloszlásának ismertetéséhez kétféle kartogram készült: az egyik az 1910-es megyebeosztásra rávetítve, a másik a 18. század eleji településhálózat alapján mutatja be az adott jelenség régiós gyakoriságát. A családnevek regionális gyakoriságát a térképlapokon túl jó lett volna feltüntetni megyék szerint táblázatban is – a Kis magyar családnévatlaszhoz hasonlóan – a könnyebb tájékozódás érdekében.

A szerző hét főbb lexikális típuson belül ismerteti az egyes családnevek keletkezéstörténetének hátterét, a névváltozatok előfordulását, s térképlapokon szemlélteti a név regionális gyakoriságát. A vizsgált 176 családnév között szerepelnek lakó- vagy származási helyre utalók (pl. Árgyelán, Erdélyi, Hornyák, Oravec, Somogyi, Szalai, Szilágyi); felmenő hozzátartozó nevéből létrejöttek (Balázs, Gál, László, Lukács, Orbán, Pál, Simon stb.); nemzedékviszonyítók (Kis, Nagy); nép- és népcsoportnevekből létrejöttek (Horvát, Magyar, Német, Polyák, Rác, Tót, Török stb.); foglalkozást és tisztséget jelölők (Juhász, Kovács, Molnár, Szabó, Szűcs, Takács, Varga, Wagner stb.); társadalmi helyzetre, státuszra, valaki(k)hez tartozásra vonatkozók (Barát, Gróf, Herceg, Király, Nemes, Szabados stb.); külső vagy belső tulajdonsággal összefüggők (Fejes, Fehér, Fekete, Fodor, Sánta, Szarka, Veres stb.). Az egyes családneveket számos alakváltozatban jegyezték le az összeírók az 1720-as összeírásban, pl. a korpuszban leggyakrabban előforduló családnévnek 14 változatát rögzítették: Kovács, Kovacs, Kováts, Kouács, Kovats, Kovach, Kóvács, Kovacz, Kowács, Kovácz, Kouacs, Kovac, Kóvacs, Kowacs. Az összeírók a családneveket abban a formájukban jegyezték fel, ahogy hallhatták azokat, s az írásképváltozatok hátterében hangtani alapú regionális megoszlások is állhatnak (pl. Szűcs ~ Szőcs, Veres ~ Vörös).

A családnévalkotás módja a morfoszemantikai típusok tárgyalásakor kerül előtérbe, a térképlapokon az -i helynévképzős, -fi névrészes magyar nevek (e képzők bővebb leírásával az elméleti részben is találkozhatunk, 49–58. p.); az -ics, -ová, -ský képzős szláv nevek; a -mann névrészes német nevek; az -ul, -uj, -uly morfémás román családnevek földrajzi előfordulását figyelhetjük meg. A névállományban a magyar eredetű családnevek mellett találunk német, román és szláv nyelvből származókat is, ami a magyar társadalom etnikai sokszínűségéről árulkodik. A családnevek az etnikai térszerkezet, a népesség- és társadalomföldrajz kutatóinak nyújthatnak fogódzókat a korabeli nyelvhatár meghúzásához. Azonban „a családnév nyelvi alkata és a névgazda nyelvi-etnikai hovatartozása nincs mindig szoros korrelációs viszonyban” (47. p.).

A családnevek térbeli megjelenítése által a 18. század eleji népességmozgásokról, a szlovákság országrészek közötti migrációjáról, a német ajkú lakosság betelepítéséről, a románság terjeszkedésének mértékéről is képet kaphatunk. A „nyelvi-etnikai csoportok tagjainak be- és/vagy áttelepítése, illetve áttelepülése is jelentős változásokat eredményez a nevek földrajzi eloszlásában” (21. p.).

A térképtár után következik az elemzett 176 családnév gyakorisági mutatója (545–547. p.), s a térképek jegyzéke (548–560. p.), amely segíti az atlaszban való keresést.

A könyv nem csupán nyelvészettel, névtannal foglalkozó szakembereknek szól, hanem egyéb szakterületek (történet- és földrajztudomány, néprajz, szociológia, genealógia stb.) képviselői és a családnevek világa iránt érdeklődő olvasók is haszonnal forgathatják.

Bauko János

Rövid URL
ID2905
Módosítás dátuma2019. április 29.

Péntek János (szerk.): A moldvai magyar tájnyelv szótára I/1. (2016), I/2. (2017), II. (2018)

Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 523 p., 529 p., 375 p. Igen nagy és tiszteletre méltó hagyományokkal rendelkezik a romániai magyar nyelvjárások kutatása, tanulmányozása. A sok jeles...
Bővebben

Részletek

Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 523 p., 529 p., 375 p.

Igen nagy és tiszteletre méltó hagyományokkal rendelkezik a romániai magyar nyelvjárások kutatása, tanulmányozása. A sok jeles kutató és műve közül elegendő talán csak Horger Antal első magyar nyelvföldrajzi munkájára (A keleti székelység nyelvjárási térképe. MNy. I, 446–54. p. + 1 térképmelléklet), Yrjö Wichmann északi csángó szótárára (Wörterbuch des ungarischen moldauer Nordcsángó- und des Hétfaluer Csángódialektes nebst grammatikalischen Aufzeichnungen und Texten aus dem Nordcsángódialekt. Helsinki, 1936), Csűry Bálint szótárára (Szamosháti Szótár. Budapest, 1935−36), valamint Szabó T. Attila, Gálffy Mózes és Márton Gyula korszerű szemléletű és módszerű nyelvföldrajzi gyűjtésére (Huszonöt lap „Kolozsvár és környéke népnyelvi térképé”-ből. Kolozsvár, 1944) emlékeztetni. Ezek az eredmények azonban elmaradtak az Európa-szerte folyó nyelvföldrajzi kutatásoktól. Ezt a hiányosságot fölismerve Márton Gyula a következőket írja: „…az 1944. augusztus 23-a után kialakult kedvezőbb körülmények közt arra törekedtünk, hogy – nyilvánvalóan szervesen beilleszkedve a romániai nyelvtudományi törekvésekbe − erőnket a fenti [nyelvjáráskutatás − magyarázat tőlem Cs. N. L.] kutatási területekre összpontosítsuk, évtizedekig tartó, tervszerű munkával behozzuk a lemaradást, felcsatlakozzunk módszertani szempontból és az elért eredmények mennyisége szempontjából egyaránt a dialektológia korszerű igényeihez, színvonalához. Elsőrendű feladatunknak a romániai magyar nyelvjárások nyelvföldrajzi felvételezését tekintettük, de ugyanakkor célul tűztük magunk elé a nyelvjárási szókincs rendszeres gyűjtését és a nyelvjárások monografikus leírását is.” (Márton 1969. A romániai magyar nyelvjáráskutatás egy negyedszázada. NyIrK. XIII, 206. p.).

Mi valósult meg a tervekből? 1949 és 1962 között főként Szabó T. Attila, Gálffy Mózes és Márton Gyula részvételével 1370 adatot tartalmazó kérdőívvel folyt a terepmunka a moldvai csángók között. Az atlasz két kötetben csak a rendszerváltás után Magyarországon jelenhetett meg. (Gálffy Mózes–Márton Gyula–Szabó T. Attila [szerk.]: A moldvai csángó nyelvjárás atlasza I–II. MNyTK. 193. szám. Budapest, 1991). A harmadik kötet (Gálffy Mózes–Márton Gyula A moldvai csángó nyelvjárás atlasza III.) kézirat, mely alapján elkészült az informatizált változat http://geolingua.elte.hu/index_hu.html (Letöltve: 2018. május 12.). A kötet anyagát alkotó címszavak jegyzékét ide kattintva lehet megtekinteni. (Bodó Csanád és Eris Elvira: A MCsNyA. III. kötetének térképlapjai http://geolingua.elte.hu/projects/mcsnya3cimszok.pdf [Letöltve: 2018. május 12.]) A moldvai és a Fekete-Körös völgyi gyűjtés tapasztalataival gazdagodva Gálffy Mózes és Márton Gyula 1954-ben megkezdte a székely nyelvjárás tanulmányozását, majd pedig a tervezett atlasz anyagának gyűjtését. Gálffy és Márton 438 kérdésből álló, összesen 724 címszót tartalmazó kérdőívet állított össze. A kérdések 51%-a hangtani, 15%-a morfológiai, 34%-a pedig lexikai jellegű (Márton 1969, 208. p.). A gyűjtés 14 évig tartott, s a kérdőívet Kovászna és Hargita megye minden egyes székely lakosságú településén (310) kikérdezték. Székelyföld teljes kutatópont-hálózatú atlaszának az elkészítését tervezték. 1968-ig megszerkesztették Csík és Gyergyó atlaszát, 1969-ben befejezték a háromszéki és 1972 végéig az udvarhelyszéki atlaszt. A gyűjtésben Gálffy Mózesen és Márton Gyulán kívül részt vett Balogh Dezső, Murádin László, Szabó Zoltán, Teiszler Pál, Vámszer Márta és Vöő István.

A tanszéki archívumban lévő kéziratos térképek kiadásával kapcsolatban – a fent említett moldvain és a Székely nyelvföldrajzi szótáron (SzNySz. 1987) kívül − igazán lényeges előrelépés az ezredfordulóig nem történt. Megjegyzendő azonban, hogy ez a szótár kényszer szülte átmeneti jellegű műfajt képvisel a tájszótár és a nyelvatlasz között. Hozzávetőleg 300 fogalom nyelvjárási megnevezéseit tartalmazza, morfológiai és fonetikai célú szócikkeket nem közöl. A szerkesztők úgy állították össze a szótárt, hogy a szóanyagból jellegzetes alaktani és hangtani sajátosságok is megmutatkozzanak (Gálffy és Márton 1987, 8. p.).

Az ezredforduló óta ismét reneszánszát éli a moldvai magyarok közti néprajzi, nyelvészeti és egyéb irányú kutatás. Gondoljunk itt például, Bodó Csanád, Heltai János, Keszeg Vilmos, Péntek János, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos és mások munkásságára.

Egy csángó szótár megvalósításának terve már régóta foglalkoztatta a kolozsvári nyelvészeti iskola munkatársait. Először Yrjö Wichmann finn nyelvész végzett 1906−1907-ben rendszeres szókincsgyűjtést az északi csángók között Szabófalván. A fentebb említett szótára halála után, 1936-ban Helsinkiben jelent meg. A szótárat Csűry Bálint és Kannisto Artturi szerkesztette. 1928 és 1931 között Csűry folytatta Wichmann szókincsgyűjtő munkáját a déli csángó terület központjában, Bogdánfalván. Az összegyűjtött anyag szótárrá szerkesztése a gyűjtő 1941-ben bekövetkezett halála miatt nem valósulhatott meg, sőt a már megírt részek a cédulaanyaggal együtt 1944 őszén Debrecenben háborús körülmények között megsemmisültek. A moldvai magyar nyelvjárásterület tájszavait feldolgozó szótár elkészítése évtizedeken keresztül csak terv maradt. Márton Gyula megszerkesztette és kiadta a moldvai magyar nyelv román elemeinek szótárát, mely A moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai címmel jelent meg Budapesten 1969-ben (adattári rész nélkül: Nyelvtudományi Értekezések 66., Akadémiai Kiadó), majd 1972-ben Bukarestben a Kriterion Könyvkiadónál adattárral együtt. Ugyanő a halála előtti hónapokban elkezdte szerkeszteni a csángó szótárt, több mint 100 szócikk kézirata került elő. Gálffy Mózes ugyan foglalkozott a tanszéki archívumban lévő agyag szótárrá formálásával, de tervének megvalósítását 1988-ban bekövetkezett halála megakadályozta. A fiókokban heverő cédulák még további másfél évtizedig szinte érintetlenül vártak jobb sorsukra, mígnem Péntek János irányításával a kolozsvári Magyar Nyelvészeti Tanszék és a Magyar Néprajzi és Antropológiai Tanszék néhány oktatója a kétezres évek elején megkezdte az archívum kiegészítését a régebbi és az újabb közlemények feldolgozásával. A moldvai magyar tájnyelv szótárának (MMTnySz.) szerkesztése – a munkatársak körének folyamatos szűkülése következtében – a munkálatok irányítójára maradt.

Az igen vázlatos tudománytörténeti előzmények után nézzük, milyen cél vezette a szerkesztőt a moldvai tájszótár elkészítésében, mi a mű tudományos jelentősége, hol a helye a magyar dialektológiában. „A cél […] egy olyan, lexikonszerű szótár megalkotása, amely a 20. századi kutatásokat összegezve egységben és lehetőleg a maga táji tagoltságában mutatja be a moldvai magyarok nyelvét és kultúráját. Elvileg azokhoz a magyar tájnyelvi szótárakhoz igazodik, amelyek az adott táji régió viszonylag teljes lexikai és frazeológiai, részben tulajdonnévi anyagát tartalmazzák (mint amilyen a Szamosháti Szótár és a Szegedi Szótár).” (Péntek János: A moldvai magyar nyelv szótár – elvek és problémák. In Kiss Jenő (szerk.): Nyelv és nyelvhasználat a moldvai csángók körében. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 2004, 185. p.)

A szótár anyagának időbeli kerete a 20. század. A század első feléből A moldvai csángó nyelvjárás atlaszának a tanszéki archívumban lévő kérdőíves adatai, Márton Gyula utólagos gyűjtései, a század második feléből többek között a Magyar néprajzi atlasz I−IX. (szerk. Barabás Jenő, 1987−1992), A romániai magyar nyelvjárások atlasza I−XI. (anyagát gyűjtötte, és a kéziratot összeállította Murádin László, szerk. Juhász Dezső 1995−2011), a Moldvai csángó népművészet (Dr. Kós Károly–Szentimrei Judit–Dr. Nagy Jenő, 1981) néprajzi adatai, Halász Péter közleményeiből főként az állattartás és a szántóföldi növénytermesztés szókincse, továbbá Gazda Klára, Pozsony Ferenc, Tánczos Vilmos és mások gyűjtéseinek lexikális adatai adják a szótári korpuszt. A térbeli keret a romániai Moldvának az a területe, ahol a magyarul beszélő, korábban csángónak nevezett népcsoport évszázadok óta él, lélekszáma azonban egyre csökken. Erősen szórványosodott, tipológiailag és földrajzilag is (Kárpát-medencei magyar nyelvterületen kívüli) külső nyelvjárássziget. Ennek következtében tájnyelve, a beszélők nyelvhasználata a gyorsan változó nyelvi folyamatok különböző fokát mutatják. „Ebben a heterogenitásban nem lehet megvonni a helyi nyelvváltozatok és a közmagyar határát, sőt néha a magyar és a román nyelv határát sem” – állapítja meg Péntek János (MMTnySz. 7). Emiatt tért el a szerkesztő a szokásos lexikográfiai mintáktól. Egyrészt fontos szerepet szán a belső utalásoknak, másrészt pedig az alapkorpuszt magában foglaló első két kötetet kiegészíti a harmadik, a közmagyar – moldvai magyar résszel. Ebben a kötetben minden címszó közmagyar szó, vagyis olyan, amelyet a magyar nyelvű beszélő ismer. Ezen címszók alá kerültek be a moldvai magyar tájnyelvnek az első két kötetben szótározott lexémái, szókapcsolatai, frazémái. Ezáltal a harmadik kötet az első kettőnek fogalomtára és egyszersmind szómutatója is. Természetesen szép számmal előfordulnak a közmagyar beszélők számára kevésbé vagy egyáltalán nem ismert fogalmakat megnevező szavak is. Péntek János ezeket a szavakat abba a fogalomkörbe illesztette, amelynek közismert szó jelöli a fölérendelt fogalmát. Olyan szavakra gondoljunk, mint például a szekérrel, a szövőszékkel a halászattal stb. kapcsolatos fogalmak megnevezései. A szócikkekben tipográfiailag világosan elkülönülnek egymástól a közmagyar és a moldvai magyar lexikai egységek. Ez a kötet az egyes jelentésekhez kapcsolódó moldvai megnevezéseken túl kiváló minőségű illusztrációkat (ábrákat, fényképeket) is tartalmaz.

Az eddigi regionális tájszótárak egy-egy település vagy egy-egy jól körülhatárolható, nyelvhasználati szempontból jórészt egységes terület szókincsét mutatták be. A moldvai magyar tájnyelv szótára az első, amely időben és jellegében is rétegzett nyelvhasználatú régió lexikális adatait dolgozza föl.

A háromkötetes szótárt kézbe véve mindjárt fölmerül a kérdés, hogy a szótár címében miért a moldvai, miért nem a hagyományos csángó jelző szerepel?

A szerző 2014-ben megjelent tanulmányában – éppen e szótárszerkesztési munkája nyomán szerzett ismereteire hivatkozva – fejti ki elméletét a moldvai magyarok csángó elvezésével kapcsolatban. Érdemes kissé hosszabban idézni az indoklásból: „…a csángó s z ó eredetének megoldása a Csáng A. 185. térképlapján van: a csinál és a csán földrajzi megoszlása teljesen egybeesik az általános, székely és mezőségi megoszlással. Ezzel egybehangzók a RMNyA. 3263. térképének moldvai adatai: a csinál ige a székelyben és a moldvai székely(es) részében, Pusztinán, Diószegen: csinál, a moldvai nem-székelyes pontjain: Szabófalván, Bogdánfalván: csán (és csak itt!). Tehát a moldvai székelyek azt találhatták, azt találták elsődlegesen feltűnőnek a másik csoport beszédmódjában, nyelvük hangzásában, hogy ők a csinál szót csán változatában használták. Azaz a csángókat azért nevezték (csúfolták) csángó-nak, mert leggyakoribb szavukat – tőlük és más magyar csoportoktól eltérően – nem csinál, hanem csán alakban használták, ilyen értelemben folyamatosan csánogtak” (Péntek János: A moldvai magyarokról és a csángó elnevezésről, Magyar Nyelv, 110/4, 412. p.). Ezt az elgondolást támogatják a hangutánzó szavaink igei alakjai: hebeg/habog, dadog, makog, morog stb. Hangalakilag azonos a csánog-gal a fölépítésük, jelentéstani tekintetben pedig az emberi beszéd jellegzetességét érzékeltetik: hebegő/habogó, dadogó, makogó, morgó stb. (uo. 414. p.).

A szótár keletkezéstörténetére és előzményeire utaló személyes hangú Előszó után a mű használatára vonatkozó információkkal három nyelven (magyarul, románul és angolul) ismerkedhetünk meg. Tájékoztat a szerkesztő a szótár jellegéről, anyagának időbeli és térbeli kereteiről, a címszavak megadásával kapcsolatos problémákról, a szócikkek szerkezetéről és a rövidítésekről. Külön listában sorolja föl a szótárban használt rövidítések betűrendjében, magyar és román névvel a települések nevét, továbbá a hivatkozott és egyéb forrásokat, szakirodalmakat. A moldvai magyar településnevek jegyzéke hiánypótló névjegyzék, ugyanis ez az első standardizált moldvai magyar település-névlista. A betűrendben közölt önálló és utaló szócikkek után az első rész két kötetét az Alkalmilag használt román szavak jegyzéke zárja.

A szótár jellegét, anyagának forrásait korábban már érintettük, a címszóválasztási nehézségekről és a szócikkek fölépítéséről mindenképpen szólni kell. A tájszótárak szerkesztői címszóként az alaki és a jelentésbeli tájszók esetében általában a köznyelvi formát adják meg. A valódi tájszók esetében a címszó megválasztása összetettebb feladat. Figyelembe veszik az Új magyar tájszótár és regionális tájszótárak hagyományait, valamint az etimológiai szótárak eljárását. Az olyan tájszók esetében, amelyeket az előbbi források nem tartalmaznak – a magyar hangrendszer és helyesírás törvényeit szem előtt tartva, a változatok elterjedtségére is tekintettel –, egyedileg határozzák meg a címszót. A moldvai magyar tájnyelv szótára címszavainak kiválasztása a szókincs nagyfokú heterogenitása miatt sokszor egyedi mérlegelést kívánt. „Ezért olyan szavak, szóalakok is címszóként szerepelnek – írja Péntek János −, amelyeknek a lexéma volta inkább csak a moldvaiban nyilvánvaló.” (MMTnySz. 8). Pl. akkorábul ’akkortól’, ëgyebül ’másként’ kertël(i) ’elkerít, kerítést fon’, mitőte ’amióta’, nyulkácsol ’mutat vkire/vmire’, sëtétdél ’észak’, világodik ’virrad’ stb. A címszónak a köznyelvitől való eltérése a hangalakban is megmutatkozik. Pl. aranygy ’arany’, bihaly ’bivaly’, csitkó ’csikó’, gyüker ’gyökér’, magyaró(fa) ’mogyoró(fa)’, ozsonya ’a du. 4 táján való étkezés’,’uzsonna’, tëszën ’tesz’, üsmeri ’ismeri’, zërëg ’zörög’ stb. Kisebb számban tulajdonnevek (személynevek, kicsinyítő és becéző formájú keresztnevek, helynevek, településnevek) is bekerültek a szótárba.

A szócikkek fölépítését meghatározó alapelv az volt, hogy a szótár ne csak a nyelvjáráskutatók igényeit elégítse ki, hanem az érdeklődők szélesebb köre számára is áttekinthető, világos legyen. A címszóhoz tartozó adatok nagyolt fonetikai lejegyzésben kerültek a szócikkbe. Ennek következtében a szótár pontosabb fonetikai elemzésre nem alkalmas. A címszót követi az egy vagy több hangalaki változat és ezek lokalizálása. A lokalizálás kétféleképpen történik: általánosan, valamint település nevének rövidített formájával. Az (ált.) rövidítés a szó, az alakváltozat földrajzi és tipológiai megoszlástól független előfordulását jelöli. A (sz) a székelyes régiót és típust, a (mez) a mezőségit jelzi. Mindezek után a szófaji besorolást, majd pedig a jelentésrovatot találjuk. Magyar, román és angol nyelven adja meg a szerkesztő a címszó jelentését. Többjelentésű szavak szócikkében kövéren szedett arab számmal választja el egymástól a jelentéseket. A jelentések sorrendjét az adatok gyakorisági sorrendje határozta meg. Az egyes jelentéseket a hozzájuk tartozó, lokalizált példamondatok (hiedelem-, folklór- és szakrális szövegrészletek), esetleg mondattöredékek teszik szemléletessé. A szócikkek további részében gyakorító igealakok, kicsinyítő képzős származékok állnak − ha szükséges − értelmezéssel, példamondattal. A szócikkekbe bekerültek még fajokra, részfogalmakra utaló jelzős szerkezetek, frazeológiai egységek (köszönések, szitkozódások, szólások, közmondások, mesei fordulatok), valamint köznévi elemű helynevek is. A szerkesztő a szócikken belül több helyen ráirányítja a figyelmet egy-egy nyelvi adat néprajzi vonatkozására is.

Péntek János az Előszóban arra emlékeztet, hogy mennyire gazdag, heterogén és problematikus a moldvai tájnyelv szókincse. Emiatt bizonyos kompromisszumok mellett az enciklopédikus szándékot is korlátozni kényszerült, nem feladva a mű tudományos forrásértékét (5. p.).

Az általános bemutató után lapozzunk bele a kötetekbe! Válasszunk ki néhány szócikket! A sokszor archaikus nyelvi adatok mellett megismerhetjük a moldvai magyar beszélők hiedelemvilágát, népköltészetét, nyelvi leleményességét, tárgyi kultúráját, bölcsességét, humorát is. Igen gazdag nyelvi-nyelvjárási és néprajzi kép tárul föl a szócikkekből. Moldvai magyar nyelvi-nyelvjárási jellemzők közül elsőként a köznyelvtől eltérő, a helyi használatot tükröző tájnyelvi címszók és alakváltozataik tűnnek föl. Korábban már láthattunk rájuk példákat. Morfológiai szempontból jellemző a moldvai magyar nyelvre a gyakorító, a kicsinyítő-becéző származékok, valamint az iktelen igék ikes használata. Vegyünk sorra mindegyikre néhány példát. Gyakorító igeképzőben igen gazdag ez a tájnyelv. Álljon itt mutatóba néhány származék. A csap(ja) címszóban csabbod: archaikus imában (…vas ostorval csabbodtak…), az ’eső hull, szemerkél’ jelentésű csëpëg címszóban csëpëgget, sepeng, csepiérkel, sepëngél, csëpërëg, csëpërész, a döf(i) címszóban döföd, döfdös népi imában („Vasz készeikvel döfdösszenek!”), döfkölődik, a havaz(ik) címszóban havazgat, havazgál, havizgál, havazkál adatokat és alakváltozataikat találjuk. A 7 sz-es és v-s változatú ige közül az ëszik, iszik, tëszën, vësz(ën), visz(ën) gyakorítóképzős származékai régi, archaikus képzőt őriztek meg: ëllëget; illogat(ik) (Illogat, nem iszik ëgy huzamba.), ivagat; telleget; vëllëget, veweget; villeget, viweget. Különösen színes kicsinyítő-becéző képzőkben a moldvai nyelvjárás. Főnévhez, melléknévhez, számnévhez, határozószóhoz egyaránt kapcsolódnak a kicsinyítő képzők. Az embër szócikkből megtudjuk, hogy az emberecske három jelentésben is használatos. 1. becéző funkcióban, 2. ’kisfiú’ (Van egy emberecske iskolába.), 3. ’fiatal házas’ (Mikor /a legény/ megházasodik, asz mongyák, emberëcske.). Nemcsak képzővel fejezik ki a kicsinyítést, hanem szerkezetes formában is: fa, ing, tyúk stb. szócikkekben. Fa: facska, facskacska; kicsike fa, kiske fa, kicsi facska. Itt megjegyzésben olvashatjuk, hogy „A kicsinyítő származék ’forgács’, ’ösztöke’, vmint ’motolla ága’, ’szövőszék része’ jelentésben is!” használatos. Ing: ingëcske, ingeske; kicsi ing, kicsi ingecske, kicsid ing, kicsike ing, kicsid ingëcske, kicsike ingëcske. Tyúk: tyukocska, tyukaska, kicsi tyukocska, kicsike tyukocska, kicsid tyuk, küsszeb tyuk. Ugyanitt egy népi imából való részlet rávilágít a moldvai magyarok vallásos lelkületére is: „Máracska, tartsa meg marhacskáinkot,/ juhocskáinkot,/ disznyócskáinkot,/ tyukocskáinkot,/ mindenféle majorságecskáinkot!” Melléknévi tőhöz is kapcsolódik kicsinyítő képző. Vékony: vékonka, vékanka; vékonyabbacska. (Csálom meg vékonkának (= hígan, a levest). Számnév is lehet alapszó. Több: többecske, többëske, többëcke (Közepessz embër, ameliknek többëcke /földje/ van.). Határozószó is fölvesz kicsinyítő képzőt. Hátra: hátrébbacska ’ kicsit hátrább’ (Nálunk ës a kicsikék hátrébbacska ülnek.) Későn: későskén, későbbecskén, későcskébben, küszücskénn ’kicsit később’. (Odamentek későcskébben, hogy mi esett, de nem láttak semmit.) Messze: messzecske, messzecke, messzecskébb ’jócskán messze’. Soküdeje: soküdejecske, sokacska üdő ’régóta’. (Sokacska üdőt ült.) A keresztnevek becézett változatainak és alakváltozatainak gazdagságát két névhez kapcsolódva mutatjuk be. Anna: Annacska, Annaska, Ánáska, Annëcska, Annëska, Annuska, Anuska, Annuszka, Anuszka, Annuca, Aniska, Ani, Áni, Annika, Anika, Ánika, Anyika, Anikacska, Anikó, Aniko, Anica, Ánica, Anyica, Annicska, Anniska, Anicska, Ániska, Anikócska, Anikacska, Anikuca, Anisóra, Annuca, Anuca, Ánuca, Ánuciká, Annuka, Anuka, Nica, Nicca, Nici, Nicika, Nyica, Nyicika, Nicaska, Nicácska, Nicáska, Nicu, Nicuka, Nuca, Nina, kicsi Annacska, Küsanna, Küsannacska. A férfinevek közt is akad becézett alakban hasonlóan bővelkedő. György: Györ, Györike, Győröcske, Györgyi, Györgyike, Győrgyike, Györgyika, Györgyöcske, Györgyöske, Györgyöcke, Györgyëcske, Györgyëcska, Györgyiske, Györike, Györgyicske, Györgyicska, Görgiske, Görgicca, Dzsördzsike, Dzsördzsöske, Gyuri, Gyurika, Gyurka, Gyurkacska, Gyurkëcska, Gyurkicska, kicsi György, kicsi Dzsördzsike, kicsi Györgyike. Jellemző az iktelen igék ikes használata. Bír(ik): Zembër hogy birik, ugy ilik. ’Az ember úgy él, ahogy tud’. Lesül(ik): Lesülik a gyerek. Mulat(ik): Mulatik, mikor iszik. Örvend(ik): …örvendik a gyermek, hogy az édesannya megy hëzzá. Termik: Ullyan búza termik!

Sajátos nyelvi világképet tükröznek a két- vagy többtagú igei kifejezések (Kif.), a jórészt fajokra, fajtákra, részfogalmakra utaló jelzős szószerkezetek (Sz.), a tágabban értelmezett frazeológiai egységek (Fr.) a szólások, a közmondások, a köszönések, a jókívánságok stb. Mutatóban álljon itt mindegyik kategóriából néhány szemléletes példa. Kifejezések. Borjú: bőgi a bornyát ’bőg a borja után’ (a tehén), Csokor: csokorba lenni ’együtt lenni’. (Hazaértünk mind immá, csokorba vagyunk, s fogunk falatozni.), Pohár: béköszöni a pohárt ’pohárköszöntőt mond’. (Mikor elköszöni a pohárt, monygyák: békét kérik, egésségët.), Ül: ëgy falba ül ’egy házban lakik’. (Ëgy falba ültünk, ëgy fedél alatt.), Vësz(ën): asszonyt vesz ’megnősül’. (Te még véssz egy aszonyt?). Szószerkezetek. Embër: felejténk embër ’feledékeny’. (Felejténk embër, kurta zesze.), Fazak: fazak galuskának, galuskás fazék ’töltött káposztás fazék’, Soküdeje: szűkidejebb ennek elütte ’sokkal ennek előtte’ (Dor szűkidejebb ennek elütte vágtak nádat …), Szita: gyakor szita ’sűrű szita’. (A lányát elküldte a szomszéd faluba gyakor szitát kérni kölcsön.), Tekenő: rengető tekenyő, rëngő tekenyü ’bölcső’, Vonat: sërény vonat ’ sebesvonat’. Frazeológiai egységek. Szólás: Bor: Idd e bort, sze rugd e port! ’felejtsd el a gondokat!’, Pénz: Düssz /= gyűjts/ feijér pénzet fekete napaknak!, Szél: A szélnek a lika kidugult (’fúj a szél’). Szóláshasonlat: Ver(i): Addig sirtam, hogy árkot vert az orcámon a könnyü., Száj(a): Úgy beszéltem, harangozott a szájicskám /ti. szépen, kellemesen/., Szeret(i): Úgy szeretlek, mind a mézes kalácsot… Közmondás: Csara: Csora (’varjú’) csorának nem vájja ki a szemit., Reggel: Ki felkel régvel, messzebb iér., Ver(i): Verd e vasat, meddig lesz veress! Találós kérdés. Csinál(ja): Mics csinyál a nyúl, mikor betőti a második esztëndejét? Menyëm belé a harmadik esztëndőbe., Szeker: Vadzs négy lányom, ikresszek, híjják mind i neven, eggyik a mászikát örökki kergetődnek, sze eccer szem ura, hagy utuliérőgyenek. (Szekernek e kerekei.), Ugat(ja): Mi jő bé e faluba, s e kusák nem ōgassák? (Köd). Egyéb frazeológiai egységek (jókívánságok, köszönések, köszöntések, kínálási fordulatok, fatikus szólások stb.). Isten: Isten segiccse meg magikat a jóhozz, s a rosztól őröjze meg!, Egészség: Egísségët, csak béjöttem, haltam, beszélnek., Használ(ja): Használylyátak ez ebédet!, Kenyér: Kener ne fogyond el szoha asztalrúl., Mise: Misére jártál? (fatikus szólás templomból való kijövetkor)., Mën(ën): Há mentëk?, Menegetnek?, Menjen békével!, Csinál(ja): Mit csán? (szólás találkozáskor).

Az előbbi lexikai elemek közé épülnek be a néprajzi adalékok, melyek a szótár igazi enciklopédikus jellegét adják. A szócikkekben Nr. rövidítéssel irányítja rájuk a figyelmet a szerkesztő. Munkafolyamatokat, hiedelmeket, ráolvasásokat, népi imádságokat, népszokásokat, népi magyarázatokat őriznek meg ezek a színes adalékok. Kolc: Megszirisszük /= megsodorjuk, megfonjuk/ sziritüvel /orsóval a gyapjút/, fëlvesszük asztal koccán /= sarkán/, megbujillyuk /= megfestjük/. , Putina: Felköti hátára putyinát /= köpülőt/ a tejvel, hogy míg végzi többi munkát, míg járkál, verődik a hátán a vaj ki., Vacsog: A pokolban azt mondják, hogy a kígyók rágják az embereket, a hétfejű sárkány belécsapkolódik, s szívják, s az emberek sivákolnak, vácognak., Lát(ja): Erdő látta, mező látta, embër látta, megigizte, ullyan tisztán maraggyon a feje az igizettül Piéterkének, mind ez annya szülte e világra, szép Szüz Mária látta, sz meggyovissza! /= meggyógyítsa/., Dühüs: Menj el ki a Kárvári hegyre,/ a te áldott szent fijadot,/ dárdával döfödik az áldott szent szüvit./ vas kescsükvel csabbodják az áldott szent orcáját,/ az ők dühüd nyálikval töpdösik!, Újesztendő: Újév reggelin: mert az úgy vót, hogy Szilveszter estéjén szántottak, újév reggelén tettek búzát a zsebükbe, kukoricát, napraforgót, esszekeverték, és elindultak azokba a házakba, ahol jártak este köszönteni. Bementek az ajtón, kivették a zsebükből a magot, s hintették a házban. Adjon Isten bő bort, bő búzát, barackot, hosszú farkú malacot, sok kolbászt, pálinkát! Akkor a gazda elment, hozott bort, pálinkát, hozott kalácsot, tiszta kenyér tésztából vót csinálva, hozott egy kalácsot nekijek, máshol még pénzt is adtak nekijek., Korcsma: Őt sokszor kapták meg a korcsmánál, s azért van annyiszor feltéve a kalendáriumba Szent János, van, tízszer fel van téve.

A szerkesztő gondosságát mutatja, hogy az adatközlők nyelvhasználati megjegyzését is beillesztette a szócikkbe. Ángy(a): Ha úgy akarja, hogy édësebb szó lëgyen: ánygyika., Röhög: Udzs beszélt /ti. egy magyarországi illetőségű személy/, én jött kacagjam. Tudzsák-e, mi a kacagás? A röhögés! Mük udzs mondzsuk: kacag. De Magyarországon hejába mondod kacag, ott: röhög. Kacag, ej, nem tudzsa. De ha mondod röhög, tudzsa. Nálunk mikor mondod röhögsz, az egyféle csunya beszéd. Nálunk ló röhög.

Tudományos és tudománytörténeti szempontból egyaránt kiemelkedő alkotás született Péntek János kolozsvári nyelvészprofesszor szerkesztésében. A moldvai magyar tájnyelv szótárával a szerkesztő a kolozsvári nyelvészeti műhely több évtizedes adósságát törlesztette azzal, hogy az 1950-es években a nagy elődök által végzett moldvai nyelvjárásgyűjtések eredményeinek azóta cédulákon lévő anyagát, illetve más − nyomtatott és kéziratos − forrásokból újabban kigyűjtött lexikai adatait többkötetes szótárrá formálta. Ez a tájszótár a moldvai magyarok közt végzett nyelvjárási, néprajzi kutatások eredményeit foglalja szintézisbe. Megismerhetjük belőle a helyi magyarság nyelvi világát, román dominanciájú kétnyelvűségét és népi kultúráját. Olyan mű született, amely nemcsak gondosan szerkesztett szócikkeivel, hanem gazdag forrásjegyzékével is további kutatásokra sarkallhatja − reméljük, sarkallja is − az ifjabb nemzedékek dialektológusait, etnográfusait. Mindenki, aki a moldvai magyarok élete, nyelve iránt érdeklődik, rengeteg hasznos és érdekes információt meríthet a három kötetből.

Ez a szótár méltó folytatása a kolozsvári korábbi nagy nyelvésznemzedék munkájának. Köszönet érte a szerkesztőnek.

Cs. Nagy Lajos

Rövid URL
ID2904
Módosítás dátuma2019. április 29.

Nagy Péter: Alternatívák

A popkultúra kapcsolatrendszerei. Budapest, Prae.hu, 2016, 352 p. A tények. A tények olykor maguktól is beszélnek, máskor némák, de akad olyan is, hogy hiába szólnak...
Bővebben

Részletek

A popkultúra kapcsolatrendszerei. Budapest, Prae.hu, 2016, 352 p.

A tények. A tények olykor maguktól is beszélnek, máskor némák, de akad olyan is, hogy hiába szólnak egyértelműen, néhányak tudatosan nem hallják meg a hangjukat. Néhányak valami olyat kérnek rajtuk számon, ami nem a sajátjuk, hogy ezáltal kitakarják azokat az érdemeket, amelyek igen. Adott tehát egy tárgyalóterem, a vádlottak padján a popkultúra ül – színes, meg nem zabolázható, állandóan változó öltönyben… vagy öltözetben inkább, a szabásminta sem egyértelmű –, az ügyész pedig pödör egyet a bajuszán – vastag, kemény, konzervatív szőrzet az –, s a czikornyás terminológiával kifejtett vád fölött érzett elégedettséggel foglal helyet. Csend van, az esküdtszék serényen bólogat, noha látni az arcokon, hogy az ismeretlen szakszavak súlya adja a vádat magát. Tétován bár, de az épp felálló ügyvédre figyelnek. Az élre vasalt helyett farmernadrág, s a haj is szokatlanul hosszú a terem általános divatjához képest. H. Nagy pedig, az ügyvéd, beszélni kezd. Hozzáfog megszólaltatni a tényeket, olyan nyelven, hogy annak felfejtéséhez sem esküdtszék, sem a hallgatóság nem igényel szótárt. Frappánsan fogalmaz és értelmez, közben pedig rendre összekacsint azzal, aki érti – mindenkivel tehát –, s bár mellékszálak sokaságát érinti, a fő csapásirány mégis végig markánsan körülhatárolható. A tényekről beszél. Az érdemekről. A popkultúra öltözékének színkavalkád-mintázata pedig mindig abba a rendbe szerveződik, amiről az ügyvéd szól – bizonyítékok sorozata ez. A védbeszédet aztán, fő- és alfejezetek struktúrájába igazítva a PRAE.HU jelenteti meg. Vegyük szemügyre e súlyos dokumentumot:

Az Alternatívák már a monográfia előszavát tekintve is sajátosan építkezik: tanulmányformát ölt. Ahogy a szerző fogalmaz:

[F]ormális előszó helyett egy szuverén elemzéssel azonnal hoznék egy példát arra, hogy a tömegmédiumok által forgalmazott termékek is produktív megoldásokkal élnek, valamilyen esztétikai ideológia alapján történő előzetes lebecsülésük ezért legalábbis kétséges. (7. p.)

Az elemzés a Star Wars-univerzum hetedik epizódja, Az ébredő Erő újrateatralizáló működése mellett érvel, és nem az egykori Egy új remény kvázi remake-jeként értelmezi azt. Darth Vader öröksége a szövegben vizuális anyagként, egyszersmind az identitással való játékként lepleződik le, amit a maszkok levételének mozzanata és az új szereplők eredettörténetének körvonalazódása hoz magával. A mesterséges végtelen és a technológiai fenség retorikája éppúgy tárgyalásra kerülnek, a képbe belépő hősünk, Rey révén azonban az előfeltevésekkel szemben befoghatóvá válnak. Nem úgy a karakter maga, aki a kiterjedt Star Wars-hagyomány ismerői számára sem lepleződik le, ilyenformán pedig a mozi végére sem válik rögzíthetővé.

Az iménti gondolatmenetből talán lehet arra következtetni, hogy mi várható ettől a könyvtől. Kapcsolatrendszerekről és kontextusokról lesz elsősorban szó, vissza-visszatérő főhősökkel, mint például Lady Gaga, illetve olyan lehetséges társításokról, amelyek növelhetik az adott jelenség vagy mű komplexitását. A szóba kerülő alkotások, jelenségek és médiakonfigurációk jól működnek szakmai-tudományos diskurzusban, ugyanakkor egyértelműen a nagyközönségnek szólnak. (12. p.)

Az Alternatívák hat nagyfejezetbe és azokon belül tizennyolc alfejezetbe rendeződik, tükrös szerkezetet adva ki, ahol például az első az utolsó blokkot villantja vissza, már alfejezeteinek számát tekintve. A szerkezet 2–3–4–4–3–2-es szerveződést mutat. Az alábbiakban ezekről lesz szó, önkényesen adva teret az egyes szakaszoknak, mely hangsúlyok nem annyira jelen sorok írójának érdeklődését jelzik – bár bizonyosan arról is elárulnak valamit –, hanem a terjedelmi keretek okán épülnek fel így.

  1. Nagy Péter Mire jó a popkultúra, avagy hogyan oktatható a tudományos gondolkodás bölcsészeknek című írása – kötete első blokkjának első alfejezete – a populáris kultúra révén kapcsolja össze a természettudományos és bölcsész látásmódot, hangsúlyozva az abban rejlő interdiszciplináris és transzmediális lehetőségeket. Dolgozata mintapéldája annak, hogy miként alapozható meg irodalom és film felől a tudományos gondolkodás. Elsőként James Cameron Avatarja apropóján, neves természettudósok munkáira alapozva tér ki a Pandora bolygó aprólékosan kidolgozott biológiájára, fizikájára és kémiájára, olyan, a mi világunkat is nagyban érintő problémákra reflektálva, mint a globális katasztrófaveszély – környezetszennyezés –, vagy az energiaválság. Munkájában Wells Az időgép és Baxter Időhajók című művei, illetve az olyan filmes alkotások, mint a Forráskód, a Donnie Darko és a Mr. Nobody apropóján taglalja Hugh Everett III sokvilág-elméletét, és az időutazás kérdését is, ugyancsak természettudományi eredményekkel támogatva meg állításait.

 

A fentebb ismertetett projektnek tehát az lehet a kézzelfogható eredménye, hogy a diákok könnyebben sajátítják el a természettudományos gondolkodást, hiszen általuk is kedvelt alkotások segítségével történik mindez. […] A popkultúra kimeríthetetlen adatbázis. Csak észre kell vennünk a benne megbúvó lehetőségeket. (63. p.)

A másik alfejezet, a Populáris hősök Darwin, Einstein, Hawking és a tőlük első ránézésre távol álló Lady Gaga működésének tükrében taglalja hírnév pozitív és árnyoldalait, hangsúlyozva a felsoroltak ténykedésének közös aspektusát, nevezetesen azt, hogy mindannyian saját hadműveleti terük – legyen az a kozmológia vagy épp a popkultúra – megbecsüléséhez járulnak hozzá, s hírnevüket mások javára fordítják.

A második nagyfejezet kulcsszavaiként az irodalmi kánonok interakcióját, a stíluspluralitást és a remedializációt nevezhetnénk meg; az ebbe a blokkba tartozó szövegek mindegyike társszerzővel íródott, nevezetesen Keserű Józseffel, Hegedűs Orsolyával és Deisler Szilviával. Minden alfejezet különböző spekulatív fikciós alkotásokat állít vizsgálódása fókuszába. David Gemmell Trója- és Dan Simmons Hyperioni énekek-ciklusainak elemzéséből kiviláglik, hogy azok regénypoétikai összetettsége egyszerre teszi őket elhelyezhetővé különböző kánonokban – esetleg azok közös határmezsgyéjén –, hiszen a klasszikus értelemben vett szépirodalom hagyományával éppúgy kommunikálnak, ahogy a spekulatív fikcióéval is, intertextuális és újraértelmező viszonyt létesítve a kvázi eredőkkel. Már ez a fejezet is érinti a mindenkori klasszisrendszerek egy sajátosságát, azt, hogy határaik nagyon ritkán, vagy talán semmikor sem vonhatók meg egyértelműen, ami a stíluspluralitással foglalkozó második alfejezet alapvetése is egyben, különös tekintettel a fantasyre, de általában a spekulatív fikció egészére nézvést. A vizsgálat a Kingre és Lovecraftra vonatkozó kitérőkön túl elsősorban L. Ron Hubbard Rettegés és Glen Cook Fekete Sereg-ciklusát vizsgálja, közben pedig újratudatosul,

hogy a peremműfajok műfaji tisztasága ideiglenes illúzió, hiszen ennek a populáris irodalomnak éppen a kötöttségektől való megszabadulásban, a különböző szövegtípusok szabad összjátékában, a kontamináció reflektált alkalmazásában áll az erőssége. (138. p.)

A harmadik alfejezet a Felhőatlaszt mint regényt – David Mitchell műve – és mint filmet is vizsgálja, egyik médium megoldásait a másik viszonylatában értelmezve. Amíg az előző hat történetet egyszersmind hat műfaji kódot – útleírás, művészéletrajz, politikai thriller, pikareszk, antiutópia és posztapokaliptikus sci-fi – bont ki egymásból a narratíva szintjén, közben a formahagyományt is váltakoztatva, s színre víve a remedializációt – azaz egy médium másikon belüli reprezentálódását –, addig az utóbbi a különböző cselekményszálakban egyaránt jelen lévő, de más szerepet kapó színészek karaktereinek egymás mellé vágásával érzékeltette a különböző szintek közötti átjárás lehetőségét, mozaikszerű építkezéssel oldva meg a könyv matrjoska-baba-szerű szerveződését.

A harmadik nagyfejezet R. L. Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete című alkotását kortárs popkulturális műveket olvasva és a természettudományok eredményeit bevonva értékeli föl a 19. század egyik legjelentősebb művévé, de éppúgy fontos ismeretekkel gyarapodhatunk általa Orwell 1984-ének hatásairól, ahogy Dan Brown és Umberto Eco regényeinek ütköztetésével is markánsan körvonalazza a faktoidok – másként fantomismeretek – jelentette veszélyt. A záró szakasz, A cheshire-lecke Paolo Bacogalupi A felhúzhatós lány című regényét elemezve olyan – idővel vagy akár már most is a mi jelenünket éppúgy érintő – veszélyekről értekezik, mint az energiaválság, a globális felmelegedés, a fajkihalás és a genetikai hadviselés, a műben megjelenő poszthumán emberkép és jövő taglalása pedig részben már a következő nagyfejezet felvezetőjeként is olvasható, mely Lady Gaga folyamatos metamorfózissal jellemezhető művészetére fókuszál. A blokk a művésznő testkoncepciójáról, személyiség-falfogásáról, médiakritikájáról és médiamanipulációs technikáiról éppúgy értekezik, ahogy szóba kerülnek a karrierépítési stratégiák – ezen a vonalon Madonna tér vissza többször előzményként és párhuzamként egyaránt –, a hírnév adta lehetőségek humánusan helyes kihasználása, a show-k szerveződése, a divat és a performance-művészet is. Ezt követően Gaga irodalomra gyakorolt hatásával foglalkozik a szerző, magyar vonalon éppúgy – Brandon Hackett: Az ember könyve –, mint angolszász fronton – James Lecesne: Trevor. Utóbbi főhőse egy fiatal meleg fiú, aki nap mint nap kénytelen szembesülni környezete homofób támadásaival, s a gagai nyitottság és tolerancia jelenti számára az elsőrendű támaszt.

Az ötödik nagyfejezet első szövege H. R. Giger humánanatómia, műszaki szerkezetek, deviáns szexualitás, erőszak és halál kontaminációjából felépülő művészetére koncentrál, s bár mindenekelőtt az evidens Alien-sorozatot tartja fókuszban, az alkotó hatását azonban Gagánál is kimutatja. Ezt követően alternatív evolúciós forgatókönyveket kapunk, egyrészt az imént említett széria idegenjeire, másrészt a Pitch Black – 22 évente sötétség rémeire nézvést, végig a mi állatvilágunk ismert és kevésbé ismert sajátosságait használva kiindulási alapként. A szakasz zárása minden idők legismertebb sci-fijét, a Star Wars-szériát járja körül, a sikere kulcsára éppúgy rákérdezve, ahogy az űroperák fizikai és biológiai tényekhez fűződő viszonyára is. Az utolsó nagyfejezet két monográfia, Sánta Szilárd Mesterséges horizontok és Németh Zoltán A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája felvetéseit kommentálja, árnyalja, s mindenekelőtt tágítja tovább, éppúgy kijelölve a spekulatív fikció és a populáris irodalom potenciális helyét a posztmodernben, ahogy a kérdéskör hazai recepciójának újabb irányait is.

A mainstream szemléletet felváltó slipstream látásmódnak köszönhetően ugyanis az élvonalbeli egyetemeken a kultúra oktatása az élő és népszerű irodalom feltérképezésével társul, s a klasszikus kánonok értékőrzésére berendezkedett tanszékek utóvédharca ezzel szemben eleve kudarcra van ítélve. (275. p.)

A tények. A tények tehát megszólaltattak, a bizonyítékok pedig egy változékonyságában is tökéletes mintázatot rajzoltak ki. Az ügyvéd, H. Nagy Péter befejezi az utolsó mondatot, az azonban még sokáig visszhangzik a tárgyalóban. És a szemek, a mosolygó vádlotté, az izzadó ügyészé éppúgy a döntéshozóra irányulnak. Hallgatjuk!

Baka L. Patrik

Rövid URL
ID2903
Módosítás dátuma2019. április 29.

Hornyák Árpád (szerk.): A Horthy-korszak Magyarországa jugoszláv szemmel

Délszláv levéltári források Magyarországról 1919–1941. Pécs–Budapest, Kronosz Kiadó–MTA BTK TTI, 2016, 322 p. A Jugoszlávia és Magyarország közötti külpolitikai viszony a 20. század során rendkívül...
Bővebben

Részletek

Délszláv levéltári források Magyarországról 1919–1941. Pécs–Budapest, Kronosz Kiadó–MTA BTK TTI, 2016, 322 p.

A Jugoszlávia és Magyarország közötti külpolitikai viszony a 20. század során rendkívül változatos képet mutatott. A két állam kapcsolatai kétségtelenül a Horthy-rendszer alatt alakultak a legdinamikusabban, ennek ellenére a téma vizsgálata mégsem tartozik a legfelkapottabbak közé. Ezt az űrt kívánja betölteni Hornyák Árpád forráskiadványa, amely az 1919 és az 1941 közötti időszakból tár az olvasó elé olyan jugoszláv levéltári iratokat, amelyek által megismerhetjük a korabeli délszláv diplomáciában uralkodó Magyarország-képet.

A Jugoszlávia iránt érdeklődők számára Hornyák Árpád neve nem ismeretlen, hiszen a szerző már számos aspektusból foglalkozott a délszláv állammal és a szerb–magyar kapcsolatok alakulásával. Legújabb kötete azonban olyan eddig ki nem adott levéltári anyagokat tartalmaz, amelyeket a szerző nemcsak válogatott és szerkesztett, hanem maga fordította magyar nyelvre is. Az iratok többségét a Jugoszláv Országos Levéltár (Arhiv Jugoslavije) anyagai képezik, de ezek mellett Hornyák Árpád Bukarest, London és Ankara diplomáciai kirendeltségeinek dokumentumait is felsorakoztatta könyvében; mindezt tette azért, hogy pótolja azokat a releváns belgrádi levéltári információkat, amelyeket a második világháború pokla elpusztított. Az említett dokumentumok mellett kisebb számban fellelhetők a kötetben a belgrádi Hadtörténeti Intézet Levéltárának (Arhiv Vojnoistorijskog instituta) anyagai is.

A könyv a szerzői előszóval kezdődik, amit egy olyan tömör és élvezetes bevezetés követ, amely amellett, hogy bemutatja azokat a faktorokat, melyek nagy jelentőséggel bírtak a délszláv állam és Magyarország kapcsolatának alakulásában, azok számára is könnyen áttekinthetővé teszi a szóban forgó időszakot, akik nem túl szakavatottak a témakörben. A könyvben ezt követően maguk a korabeli dokumentumok kerülnek publikálásra, amelyek túlnyomó többsége követségi jelentés, de találhatunk közöttük táviratokat és különféle tájékoztatókat is. Az iratok között nemcsak bizalmas, hanem szigorúan bizalmas információk is az olvasó elé tárulnak, ami tovább növeli a kötet értékét. A dokumentumok kronologikus sorrendben követik egymást az 1919-es évtől egészen Jugoszlávia első összeomlásáig.

A forráskiadványban fellelhető iratok témája rendkívül változatos, hiszen találhatunk közöttük olyanokat, melyek a jugoszláv–magyar kereskedelem és kultúra területével, a két országban élő magyar és délszláv kisebbség helyzetével (pl. a 92 és 103. dok.), vagy épp a magyar politikai és katonai elit körében meglévő pánturanizmussal foglalkoznak (41. dok.). Mivel azonban a két állam közötti viszony alapját a határok kérdése befolyásolta leginkább, így érthető, hogy a kötetben található források többsége a magyar revizionizmussal van összefüggésben. Ezek a dokumentumok azonban nem csak a korabeli magyar–jugoszláv kapcsolatok iránt érdeklődők számára nyújthatnak új szempontokat. A kötet például újabb adalékot adhat azok számára is, akik már számos memoárt olvastak a korabeli politikusokról, hiszen közöl olyan jugoszláv iratokat is, melyek egy-egy magyar politikus komplex jellemzését tartalmazzák délszláv szempontból. Többek között olvashatnak Andrássy Katinkáról, Gömbös Gyuláról, Bárdossy Lászlóról, és Kánya Kálmánról is rövidebb-hosszabb diplomáciai jelentéseket (pl. a 69. és 79 dok.).

A kötet hadtörténeti szempontból is tartogat érdekességet, hiszen a különféle magyar fegyverkezésről szóló jelentések mellett olvashatunk még a kisantant 1931-es Magyarország és Bulgária ellen irányuló haditervéről (75. dok.), valamint a jugoszláv vezérkar által 1938 novembere és 1939 márciusa között készített memorandumról is, amely már egy lehetséges magyar támadással számolt az említett időszakban. (119. dok.). Nem utolsósorban pedig a könyv azok számára is élvezetes és hasznos lehet, akiket leginkább a 20-as, 30-as években kibontakozó közép-európai diplomácia mozzanatai foglalkoztatnak, hiszen ők is újabb értelmezési szempontot kaphatnak a jugoszláv dokumentumokon keresztül.

Véleményem szerint Hornyák Árpád munkája nemcsak izgalmas, hanem hiánypótló mű is egyben, amiely a témával foglalkozók számára rengeteg releváns információval szolgálhat, a témakörrel ismerkedőket pedig a délszláv állam mélyebb megismerésére ösztönözheti.

Fekete Áron

Rövid URL
ID2901
Módosítás dátuma2019. április 29.

Peter Jašek: Vasil Biľak. Zradca alebo kolaborant?

Bratislava, Marenčin PT, Marenčin Media, 2017. 192 p. Peter Jašek a szlovák Nemzeti Emlékezet Hivatalának – Ústav pamäti národa – munkatársa. Kutatási területe Szlovákia 20....
Bővebben

Részletek

Bratislava, Marenčin PT, Marenčin Media, 2017. 192 p.

Peter Jašek a szlovák Nemzeti Emlékezet Hivatalának – Ústav pamäti národa – munkatársa. Kutatási területe Szlovákia 20. századi története, különösen tekintettel a 2. világháború idejére; a normalizáció időszaka, a bársonyos forradalom eseményeinek története; illetve a szlovák emigráció politikai tevékenysége. Több kiadvány szerzője, szerkesztője.

Legújabb könyvében az 1945 utáni csehszlovák politika egyre erősebb és alakulását meghatározó emberének, Vasil Biľaknak (1917–2014) az életútját mutatja be. Mint azt írása előszavában megjegyzi, teszi ezt azért is, mivel 1989-ig (a marxista történetfelfogás örökségeként) a szlovák historiográfia által feldolgozott (cseh)szlovák történelmi személyek jegyzéke nem igazán nyúlt hosszúra; részben ezért (is) a Biľak életpályája iránt érdeklődő közönséget nem lehetne a róla szóló könyvek özönével elárasztani, sőt.

Könyve tizennyolc, terjedelmében jól kiegyensúlyozott fejezetre oszlik, amit rövid felvezető bevezetés indít, és legvégén egy befejező összegzés zár le, valamint találunk benne válogatott képanyagot is.

A szerző kronológiai sorrendben halad végig Biľak életútján. Kezdve gyermekkorával, ami Kelet-Szlovákiában (egy Krajná Bystrá nevű településen) indult. Bár szülőhelye csendes, festői vidéken található, idejekorán megtapasztalta a szegénység, az elégtelen termőföld, és a háború sokszoros kombinációjából származó nélkülözést. Édesapját, aki több alkalommal vállalkozott tengerentúli munkára, szinte nem is ismerte, mert születése után nem sokkal meghalt. Apai öröksége így is a bolsevik forradalom és Oroszország iránt érzett szimpátiája lett. Ugyan gyermekkorának színhelyét nem lehet idillinek nevezni, és megpróbáltatásokkal volt teli, későbbi életében mégis fontos szerepet játszott. Gyermekkora nehézségeit csak tetézte, hogy édesanyját is korán elveszítette. Ezután nem sokkal bátyja után ment Csehországba, ahol szabóinasként kezdett dolgozni. Itt ismerkedett meg a cseh munkásság helyzetével, és valójában találkozott első alkalommal a kommunizmus eszméivel, ugyanígy ekkor szerzett tapasztalatai alapján (pozitívan) értékelte a csehek és szlovákok közös államon belüli együttélését.

Bár 2. világháború idején – előbb sorkatonaságot, majd frontszolgálatot teljesített – katonai mundért volt kénytelen ölteni, különösebb, országhatáron kívüli szolgálatot nem teljesített. A szlovák nemzeti felkelés idején egységével csatlakozott a felkeléshez, ahol meg is sérült. A háború végét Pozsonyban élte meg, ekkor lépett be a kommunista pártba, és indult meg lassú politikai előmenetele.

A kommunista párt elvárásainak, miután új arcokat kerestek az apparátusba, megfelelőnek bizonyult: fiatal, részt vett a felkelésben, fogékony a marxista ideákra. Az új rendszer kiépítési fázisában – 1948–1953 – mélyítette a marxizmus–leninizmus filozófiájában való jártasságát, vagyis a pártiskola tanulója lett, ahonnan visszatérve a Szlovák Kommunista Párt nómenklatúrájának kádereként dolgozott. Ebben az időszakban belső emberként láthatta és élhette meg a párton belül zajló politikai üldözések (koncepciós perek) tapasztalatát – ilyen volt a Rudolf Slánský-per. Későbbi életében igyekezett emlékezetileg gyorsan túllépni ezen az időszakon. Sztálin halála mélyen lesújtotta, majd röviddel ezután Gottwald is távozott az élők sorából. (Gottwald ravatalánál díszőrséget állt.) Ezen események után új funkciót töltött be a pártban: a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága ideológiai osztályának vezetője lett. A soron következő években mind szilárdabb hellyel és befolyással kezdett bírni a szlovák térfélen (1953–1958). Bővülő tapasztalatai birtokában egyre jobban megtanult lavírozni és politikailag megfelelni az akadályoktól sem mentes politikai küzdőtéren.

A 60-as évekre a Szlovák Kommunista Párt valóságos és keményvonalas ideológusává nőtte ki magát, megismerkedve az állami és pártbürokrácia csínjával-bínjával, valamint résztvevőként szerepelve a kiéleződő politikai harcokban: rehabilitációk, cseh–szlovák viszony, Antonín Novotný személye.

Jašek kiválóan bemutatja, hogy Biľak a pártot és a politikát illető szemléletében, minden lavírozása ellenére, inkább az ortodox irány, tehát feltétel nélkül Moszkva híve volt; mégis a 60-as években, a politikai síkon meginduló enyhülés idején, a felügyelete alá tartozó kulturális és művészeti életben (is) addig megengedhetetlennek tartott hangok és tartalmak kezdtek széles körben megjelenni. Az új hangok mindenekelőtt a Kultúrny život című lapban jelentek meg (a lap egyféle kiegyenlítő szelep szerepet játszott).

Vasil Biľak nagy éve, minden addigi (majd későbbi) szereplése ellenére, 1968 volt. Jašek Biľak életútjának ezt az időszakát tárgyalja a legrészletesebben. Tevékenységét rekonstruálva sorra veszi a prágai tavaszként ismert eseménysorozathoz vezető történéseket: Novotný lemondatása, a párt elitjeinek erőpróbái, a társadalom reakciói az érződő vonalvezetésre, Moszkva egyre fokozottabb és idegesebb figyelme, a baráti szocialista államok reakciói (benne Kádár szerepe).

Ahogy Alexander Dubček az emberarcú szocializmus szimbólumává, úgy Biľak az összeesküvés és árulás szimbólumává változott. A belpolitikai színtéren zajló nyílt és látens csatározások mellett a könyv szerzője érzékelteti az ideológiai nagymester, a Szovjetunió szájízváltozásait a csehszlovák történésekkel kapcsolatban. A már túlzásnak számító csehszlovák demokratizációs folyamat sok(k) volt a szovjet vezetés, de a csehszlovák keményvonalasok szemében is.

A cenzúrát ellenőrző hivatal működésének felszámolása 1968. február végén a társadalomban egyfajta túlnyomás-kiegyenlítő szelepet nyitott meg, hiszen addig tiltott vélemények jelenhettek meg írásban; valamint egyszeriben a párt is arcot kapott, hiszen az emberek nyilvános fórumokon találkozhattak a párt képviselőivel és vitathatták meg a pártot, illetve a társadalmat érintő fontos kérdéseket. Ezt követte nem sokkal – április elején – a CSKP Akcióprogramja, melynek célja lett volna legitimizálni az addig elért demokratizációs lépéseket, ezzel jelenítve meg az emberarcú szocializmust. Biľaknak mindez már túl sok volt. Ezek a lépések messze meghaladták a számára még elfogadható változásokat. Ugyanakkor nem nézte tétlenül a kialakuló helyzetet, hanem mozgásba lendült a demokratizáló erőkkel szemben, mindjobban megnyerve ezzel Moszkva tetszését.

1968 nyara minden tekintetben forrónak ígérkezett. Június végén megjelent (Ludvík Vaculík író tollából) a Kétezer szó című, a cseh értelmiség körökben megfogalmazott kiáltvány, összefoglalója a tavasz óta megfogalmazott követeléseknek.[1] A kiáltvány valóságos politikai földrengést idézett elő nemcsak Moszkvában és a Varsói Szerződés tagállamai körében, hanem a csehszlovák belpolitikában is.

Dubček és társainak viselkedése a Kétezer szó megjelenése után nyilvánvalóvá tette a szovjetek előtt, hogy más vonalon kell elindulniuk. A kiáltványt követően, annak hatására, Brezsnyev július 15-ére Varsóba hívta a Szerződés tagállamainak képviselőit, hogy megtárgyalják a kialakult csehszlovák helyzetet. Ezen a ponton újabb addig nem tapasztalt szokatlan viselkedéssel állt elő Csehszlovákia Kommunista Pártjának vezetősége: elutasították az odamenetelt, és helyette Varsói Szerződés államaival külön-külön megvalósuló tárgyalásokat indítványozott. A CSKP KB szavazásakor a Varsóba utazás mégis kapott egy igenlő szavazatot, Biľakét.

Varsóban merült fel, hogy a csehszlovák „egészséges erőknek” minden támogatást meg kell kapniuk, ahogyan az is, hogy ezek az „egészséges erők” meghívólevelet intézzenek baráti országaik felé. Varsó után Biľak titkos találkozó keretében találkozott Pjotr Seleszttel, az ukrán kommunista párt vezetőjével, és a szovjet politbüró tagjával a Balatonnál. A meghívólevél megírása itt is szóba került.

Az augusztus 21-i események bekövetkeztéig Biľak még két kulcsfontosságú tárgyaláson vett részt. Ágcsernyőn a szovjet delegációval és Pozsonyban a Varsói Szerződés országainak (Románia nélküli) képviselőivel. Ágcsernyőn teljes harci díszben szólt a szovjet nagyhatalmi érdekek mellett, Pozsonyban pedig elfogadták az ún. Brezsnyev-doktrínát, amely egészen Gorbacsov fellépéséig érvényben maradt; de ami az 1968-as csehszlovák események szempontjából fontos a pozsonyi találkozónál, az az, hogy itt kapta kézhez a szovjet delegáció az elkészült meghívólevelet.

Dubček jobb belátásra térítésének utolsó próbáját Kádár János végezte augusztus 17-i találkozójukon, eredménytelenül.

Biľak két nappal korábban tudott a katonai invázió megindításáról. Ennek tudatában még ő is tett egy kísérletet Dubček meggyőzésére politikája helytelenségét illetően, persze Kádáréhoz hasonló eredménnyel.

Röviden összefoglalva így érkezett el a CSKP KB 93. ülésének kezdete 1968. augusztus 20-án, amit éjfél előtt húsz perccel félbeszakított a hír, miszerint a Varsói Szerződés csapatai átlépték Csehszlovákia határait.

Persze a terjedelmi szempontok nem tették lehetővé Jašeknak, hogy aprólékosan számba vegyen minden mozzanatot, ami 1968 augusztusához kötődik – és ugyebár nem is ez a munka feladata –, ám így is átfogóan megrajzolt képet kapunk az augusztusi eseményekről.

Biľak főszerepének bemutatása után a normalizáció éveit (1968–1971) foglalja össze röviden, amiben megvalósulhatott az addig is óhajtott politikai vágya, a kommunista párt megtisztítása.

A normalizáció éveit követően felkerült hatalmának tényleges csúcsára (1971–1988). És a csúcson lévőknél óhatatlanul következik bukásuk is; Biľak politikai szereplésének végét a bársonyos forradalom tette végérvényessé. Jašek könyvének utolsó két rövid fejezetében a kommunista rezsim bukását és Biľak erre vonatkozó értékelését taglalja, illetve az 1990 és 2015 közötti évek történéseit főszereplője életében.

  1. február 6-án Pozsonyban hunyt el. 2015-ben szülőfalujában, mind a szlovák, mind a cseh közvélemény nem kis felháborodása mellett, emlékművet állítottak Biľaknak. Röviddel ezután, márciusban, ismeretlen tettes ellopta az emlékmű részét képező mellszobrot.[2]

Peter Jašek könyve olvasmányos, száraz adatokkal nem túlterhelt munka. Jól érzékelteti a bemutatott évtizedek hatalmi köreinek működési mechanizmusait, benne kijelölve és azonosítva főszereplője helyét és (magán- és politikai) életútját.

Jegyzetapparátusa jól áttekinthető, bár annyiban nehézkessé teszi az olvasó dolgát, hogy nem az oldalak alján lett feltüntetve, hanem az írás legvégén található.

Rövid URL
ID2900
Módosítás dátuma2019. április 29.

Simon Attila (szerk.): Csak álltunk és sírtunk. Az első bécsi döntés napjai a kortársak szemével

Előszó A korabeli tudósításokat olvasva nem lehet kétségünk afelől, hogy az első bécsi döntés és a Felvidék déli sávjának Magyarországhoz csatolása az ott élő magyarok...
Bővebben

Részletek

Előszó

A korabeli tudósításokat olvasva nem lehet kétségünk afelől, hogy az első bécsi döntés és a Felvidék déli sávjának Magyarországhoz csatolása az ott élő magyarok számára talán életük legboldogabb pillanatai közé tartozott. A visszacsatolás (hiszen mi, magyarok így nevezzük meg ezt az eseményt) főszereplői, vagyis maguk a visszacsatolt magyarok és szlovákok (akik persze korántsem voltak oly boldogok) azonban sohasem beszéltek túl sokat arról, mit is éltek át azokban a napokban. Akkor és azt követően néhány évig ez fölöslegesnek tűnt, hiszen mindenki tudta, mi történt, később pedig a nemzetállamot, majd szocializmust építő Csehszlovákiában nem volt ajánlatos a bécsi döntés napjait – különösen nem pozitív tónusban – emlegetni. Így a ’38-as történetek nem lettek papírra vetve, nem lettek elmondva és áthagyományozva a következő generációk számára. Mindennek következtében a Felvidék visszacsatolásának nincs túl gazdag memoárirodalma, legalábbis kevés az ismert napló, kevés a visszaemlékezés, alig rendelkezünk ezekre a napokra vonatkozó lejegyzett szubjektív vallomással.

Ez a hiány is közrejátszik abban, hogy ugyan jól ismerjük a bécsi Belvedere palotában 1938. november 2-án Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter által aláírt bécsi döntés diplomáciai hátterét, s tudjuk azt is, hogy Somorjától Királyhelmecig mindenütt díszkapukkal és virágokkal várta a lakosság a bevonuló honvédséget, ám arról, hogyan teltek ezek a napok a korabeli Dél-Szlovákiában, mit éltek át az ott élő magyarok és szlovákok, vagyis milyenek voltak a bécsi döntés időszakának mindennapjai, viszonylag kevés információval rendelkezünk.

Az első bécsi döntés és az érintett területek visszacsatolásának története mindig is a történettudomány érdeklődésének fókuszában állt, miközben a szlovák és a magyar historiográfia kezdeti éles ellentéte és sárdobálása mára lényegében kulturált vitává, s nemegyszer egymás érveinek kölcsönös elfogadásává szelídült. A magyar és szlovák hangsúlyok azonban továbbra is máshová kerülnek, mint ahogyan a mindkét fél által többé-kevésbé azonosan leírt események értelmezése is eltér. A magyar történetírás alapvetően az események békés jellegét és az érintett térség lakosságának őszinte örömét hangsúlyozza ki, a szlovák fél viszont szívesen helyezi a hangsúlyt a nagyhatalmi (fasiszta) háttérre és a bécsi döntés után addigi lakóhelyüket elhagyó szlovákok keserű sorsára.

Mindenesetre az első bécsi döntés szakirodalma az utolsó bő egy évtizedben számos alapművel bővült, amely munkák megjelenését két forrásgyűjtemény keretezi. Az első a Deák Ladislav szerkesztésében az új évezred első éveiben megjelenő háromkötetes kiadvány (Viedenská arbitráž. 2. november 1938. Dokumenty I–III. Matica slovenská, Martin, 2002–2005), amely az eseményeket fasiszta agresszióként láttatva, s a bécsi döntés által elszenvedett vélt vagy valós szlovák sérelmekre fókuszálva adja közzé a téma dokumentumait. A második pedig a bécsi döntés – Deákétól sokkal kiegyensúlyozottabb, bár kevésbé gazdag – magyar gyűjteménye (Szarka László – Sallai Gergely – Fedinec Csilla: Az első bécsi döntés okmánytára. Diplomáciai iratok 1938. augusztus – 1939. június. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest, 2017). A két forrásgyűjtemény mellett az utóbbi években néhány fontos levéltári alapkutatásra épülő feldolgozás is megjelent. Így Sallai Gergelynek a bécsi döntés diplomáciai történetét és végrehajtását bemutató kötete („A határ megindul…” A csehszlovákiai magyar kisebbség és Magyarország kapcsolatai az 1938–1939. évi államhatár-változások tükrében. Kalligram, Budapest, 2009), valamint Simon Attila két könyve, az egyik elsősorban az érintett szlovákiai magyar lakosság szempontjaiból vizsgálja azoknak a bécsi döntést megelőző (Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. Fórum Kisebbségkutató Intézet, Somorja, 2010), a másik az azt követő (Magyar idők a Felvidéken. Jaffa, Budapest, 2014) sorsát.

Az alábbi szövegek ismét egy újabb nézőpontot vonnak be a téma vizsgálatába: az eseményeket átélőknek, az utca emberének élményeit, tapasztalatait. Olyan forrásokat, amelyek rendkívüli óvatosságot igényelnek, hiszen egy-egy személy szubjektív élményei alapján hiba volna bármiféle általánosítás. Azok a részletek és érzelmi mozzanatok, amelyek ezekben a szövegekben megjelennek, mégis nélkülözhetetlen és pótolhatatlan adalékok a kutató számára. Nem mellékesen pedig az a személyesség, amely ezeken a szövegeken átüt, nem csupán olvasmányossá teszi ezeket, hanem egyben akár 80 év után is átélhetővé.

Bár a nagypolitika szempontjából az 1938-as év már január elsejétől feszültséggel volt teli, a magyarok által lakott Dél-Szlovákia lakossága a müncheni krízis utolsó napjaiban, 1938. szeptember második felétől kezdte a mindennapokban is érzékelni a változásokat. Nem csoda, hogy sok visszaemlékező a szeptember 23-án kihirdetett általános mozgósítás napjaitól fogva beszéli el a korabeli élményeit és tapasztalatait, hiszen a mozgósítás és az azzal összefüggő intézkedések mindenki életét befolyásolták: akit nem mozgósítottak, az lövészárkot ásott; a rádiókészülékek összeszedése és a szigorú előzetes sajtócenzúra ugyan nem minden család, de az elsötétítés már mindenki életét befolyásolta, mint ahogyan közös élmény volt a háború kirobbanásától való félelem is.

A szudétanémet területeket Németországnak juttató müncheni egyezmény ugyan elűzte a háború rémét, egyben azonban ráébresztette Dél-Szlovákia lakosságát arra, hogy a trianoni határok bármelyik pillanatban megváltozhatnak. Ez a felismerés vezette október első napjaiban az utcára a szlovákiai magyarokat, akik a padlásokon 20 évig pihenő nemzeti lobogókat elővéve és a nemzeti himnuszt énekelve követelték a határrevíziót. Nem csoda, hogy ezek az október elejei napok legalább olyan erős nyomot hagytak a felvidéki magyarok emlékezetében, mint a honvédcsapatok bevonulása.

A komáromi tárgyalások sikertelensége és a néhány napig tanácstalan hatalom erélyes intézkedései – amelyek következtében a demonstrációk megszűntek, és a piros-fehér-zöld színű lobogókat egy rövid időre ismét összegöngyölték – elbizonytalanították a lakosságot. Október közepétől a remény a reménytelenséggel, a lelkesedés az apátiával váltakozott. Ez a feszültség november másodikára a pattanásig fokozódott, hogy aztán – településenként különböző intenzitással – magyar örömujjongásba és szlovák sóhajokba torkolljon.

A szövegeken (akár a csehszlovák szerzőkén is) erősen átüt az az őszinte lelkesedés, ahogyan a felvidéki magyar lakosság a bécsi döntés kihirdetését, majd a magyar csapatok bevonulását fogadta. A döntés kihirdetése és a csehszlovák csapatok kivonulása közötti 3–7 nap azonban településenként eltérően telt, hiszen amíg egyes helyeken, például Kassán nem lehetett megakadályozni azt, hogy a tömegek az utcára tódulva ünnepeljék a hírt, volt település (Osgyán), ahol a katonai járőr az ünnepelni akaró tömegbe lőtt. Az átmenet napjaiban minden érintett településen a bevonulásra készült a lakosság, a különbség annyi volt, hogy egyes helyeken nyíltan ácsolhatták a díszkaput és gyakorolhatták a műsort, máshol pedig a házuk ablakai mögül kellett figyelniük az utolsó csehszlovák járőrök elvonulását.

A bevonulás nagyjából mindenütt hasonló koreográfia mellett zajlott le: központi szerepet kaptak benne a közhelyektől hemzsegő szónoklatok, a verseket szavaló iskolások, a honvédek lába elé virágokat szóró lányok és a könnyekkel a szemükben felsorakozó idős frontharcosok. És persze a mindent átitató öröm és meghatódottság, amibe csak itt-ott keveredtek disszonáns hangok és némi rácsodálkozás a bevonuló honvédség szegényes gépjárműparkjára és az új hatalom birtokosainak – a visszacsatolt területeken – szokatlannak tűnő viselkedésére.

A kortársak szemében, s azt gondolom, ez a szlovák lakosság egy jó részére is igaz volt, az első bécsi döntés és Szlovákia magyarok által lakott térségeinek (amit akkor még a szlovák közbeszéd is magyar vidéknek tartott) Magyarországhoz való (vissza)csatolása törvényszerű és elkerülhetetlen esemény volt, amely némiképp segített az 1918–20-ban kifordult világot helyrebillenteni. Igaz ez még akkor is, ha tudjuk, hogy az első bécsi döntés, amely elválaszthatatlan a jó egy hónappal korábbi müncheni egyezménytől, a náci Németország egész Európát veszélyeztető agresszív lépéseinek – Berlin szempontjából egyébként nem túl nagy jelentőségű – része volt. Az érintett magyar lakosság azonban nem Berlin, s nem az európai politika prizmáján keresztül látta és élte meg mindezt, hanem saját egyéni, családi, közösségi sorsának egyik meghatározó eseményeként, amely visszaadta neki a lehetőséget, hogy újra teljes értékű magyar életet éljen. Ezzel szemben az ott élő szlovákok számára a magyar honvédség bevonulása a Csehszlovákiában számukra biztosított nemzeti élethez képest bizonyára visszalépés volt.

Elsősorban olyan írásokat szerettünk volna besorolni, amelyek az eseményekkel egy időben vagy viszonylag kis idővel azt követően születtek, s nem bármiféle hivatalos véleményt, álláspontot, hanem egy-egy szemtanú szubjektív élményeit közvetítik. A közölt szövegek egy része most lát először nyomdafestéket, más részük viszont már korábban publikálásra került – igaz, általában olyan munkákban, amelyek ma nehezen hozzáférhetők. Itt közöljük elsőként például Borsos Mihály akkori galántai káplán emlékiratainak ide vonatkozó részét, vagy Vágovits Gyula érsekújvári munkájának egy részletét is. A korábban már közölt szövegek kategóriába tartozik könyvéből közölt részlet is.

A közölt szövegek többsége a ’38-as események magyar nézőpontját közvetíti, ami mellett szükségesnek láttuk annak a (cseh)szlovák nézőpontnak a felmutatását is, amely jelentősen eltér a magyarokétól, s a magyar honvédség bevonulását alapvetően megszállásként értelmezi. Ha eltekintünk a közéleti személyiségek szövegeitől, amelyek besorolásától tartózkodtunk, akkor elmondható, hogy az első bécsi döntés szlovák memoár- és naplóirodalma szintén szegényes. A honvédség bevonulását megelőző napokban vagy azt követően az arbitrázsterületet önként vagy kényszerűen elhagyó szlovák telepeseknek, tanítóknak stb. a szlovák hatóságok előtt tett vallomásai ugyan nagyszámúak, ám ezek sem jellegüknél fogva, sem pedig keletkezésük körülményei okán (ezek a vallomások kizárólag azzal a céllal születtek, hogy a szlovákokon elkövetett vélt vagy valós sérelmeket dokumentálják, miközben az események egyéb aspektusait teljesen mellőzik) nem illenek be a válogatásunkba. Bekerült viszont olyan (cseh)szlovák forrás, például Ladislav Vláčilé, amely Kassa korabeli napjait mutatja be, s kapcsolatba hozható a csehszlovák fegyveres erőkkel.

A közreadott írásokat olykor lerövidítve, ám a korabeli helyesírás szerint szöveghűen közöljük, csupán a gépelési hibákat javítottuk ki. Bár felvetődött, hogy a szövegeket lábjegyzetekkel egészítsük ki, ettől mégis eltekintettünk. Egyrészt azért, mivel nem szigorúan tudományos közlésről van szó, másrészt ezek az írások önmagukért beszélnek, azok számára pedig, akik szeretnének ennél mélyebben is a történések mögé látni, a fentebb felsorolt munkák bizonyára segítséget nyújtanak ebben.

80 év nem kevés, és ma már kevesen vannak közöttünk olyanok, akiknek személyes élményeik vannak 1938 őszéről, a „Felvidék visszacsatolásának” napjairól. Ezért is reméljük, hogy összeállításunk a fiatalabb generációk számára is segít felidézni azokat a kinek örömteli, kinek szomorú, ám minden érintett számára emlékezetes napokat.

Simon Attila

Földes György: Visszaemlékezések

Október másodikán búcsú volt Vajkán. Szomorú, muzsika nélküli búcsú. Mi is átmentünk Erzsike komaasszonyunkhoz (özv. Burián Pálné). Az ebéd jó volt, kacsapecsenye és társai, de a kedv annál nyomottabb.

Másnap, október 3-án reggel kitekintek az ablakon, Csintó Károly háza előtt egy biciklista körül csoportosul a nép. Mi van azon látnivaló?

Hát az, hogy a legény gomblyukában nagy piros-fehér-zöld kokárda virít. Álmodom, vagy a szemem csal? Ugyanezt gondolta mindenki, s egy perc alatt olyan csődület volt a legény körül, amilyet Bacsfa még nem látott. Mi az? Mi történt? Rohantam én is. Itt vannak a magyarok? Döntés történt a javunkra? Erre a legény nem tudott biztos választ adni. Alkalmasint, talán, lehet. De az biztos, hogy Somorjában mindenki kokárdát hord, s minden házon ott lobog az eddig rejtegetett nemzetiszínű zászló. Az utca tele ujjongó, Himnuszt, Boldogasszony Anyánkat, 32-es bakát éneklő néppel.

Az áldóját! Kapj föl vasparipádra, szerkesztő! Ebből olyan különkiadás lesz, olyan riporttal, amit kiollóznak Kolozsvártól Pittsburghig!

Volt vagy 25 méter nemzetiszínű pántlikám még a regruta-kalapomról. Összekaptam a markomba, s száguldottam 60 km-es sebességgel. Mikor túl voltam a csendőrtanyán, kieresztettem a szalagokat, hadd lobogjanak! Ahány kocsi, autó mellett elvágtattam, mind megállt. A legtöbbről harsány éljenzés hangzik. Tejfalu meglehetősen üres, de a házakon kint a zászló. Somorjában már nem veszem hasznát a biciklinek. Gyalog is alig férek el az utcán. A sok pántlikát már a kalapomba tűzetem úgy, mint mikor besoroztak. Megrohannak érte azok, akiknek készletfogytán már nem jutott a boltokban. Csókkal fizet érte a fehérnép, öleléssel a férfiak. Egész öklöző tudományomat össze kell szednem, hogy el ne veszítsem lábam alól a talajt, mert mindenáron föl akarnak emelni, hogy pajzson hordjanak, mint őseik egykor Árpád apánkat. A regrutaszalag új eszmetársulást szül, felhangzik a harci dal: Föl, föl vitézek a csatára!

Csatának egyelőre semmi nyoma. Nem látni csendőrt, elnyelte őket a föld. Nincs ellentmondás, egy szív, egy lélek mindenki. De egy lelket sem találok, akivel egy okos szót válthatnék arról, tulajdonképpen mit jelentsen ez, mi történt. A tömeg sodor magával, mert egyéni menésről szó sem lehet. Odasodródom a járási hivatal elé. Az emeleti ablakból kiszól rám Koncsek szolgabíró:

Gyurka, kérlek, gyere föl hozzám, szeretnék veled beszélni!

Ez a Koncsek felvidéki úri gyerek volt. Abból a fajtából, akinek az anyanyelve magyar, de a dajkától már szlovákul tanult meg beszélni. Mint orosz hadifogoly, Szibériában nagyon megkapta a honvágyat, s mert azt remélte, hogy így hamarabb hazajut, beállt a légióba. Vadászatokon szoktam vele találkozni. Kedves, jó modorú fiú. Azt hittem, egyedül maradt a házban, s reméltem, hogy megtudok tőle valamit. Megzörgettem a bezárt kaput, Csanyi, a még egykori vármegyei hajdú nyitott kaput. Rémülten tekintett fölbokrétázott kalapomra, beeresztett, és becsukta kulcsra a kaput mögöttem. Látva, hogy a hivatal csehszlovák hátramozdítói teljes számban együtt vannak, kezdtem magamat furcsán érezni. Benyitok az emeleti ülésterembe, hát ott ül vagy ötven feltűzött szuronyos csendőr. Csak nem csalt kelepcébe Koncsek barátom? Akár így, akár úgy, megijedni nem szabad. De nem is szokásom. Vállon ütöm a hozzám legközelebb bóbiskoló csendőrt, s azt mondom neki, parancsoló hangon:

Jelentse Koncsek szolgabíró úrnak, hogy itt vagyok!

Szolgálatkészen elsiet, visszatér, és betessékel a nácselnyík (Járási főnök, főszolgabíró) szobájába.

Sápadt arccal áll előttem Mihal nácselnyík. Mellette a csendőrkapitány.

Kedves doktor úr, azért kérettem Koncsek útján, hogy megkérjem, hasson oda, hogy a tömeg ne bántson minket, se családjainkat!

Mert, különben – szól bele a marcona csendőrtiszt.

De én már biztosnak éreztem magamat a nyeregben.

Semmi különben! Önöktől függ minden. A nép eddig nem mutatta jelét semmi másnak, csak örömének. Engedjenek szabad folyást ennek az örömnek, és biztosítom önöket, hogy senkinek egy hajszála se görbül meg. Ha nem hiszi, jöjjön ki kapitány úr velem a tömeg kellős közepébe, fogjon kezet velük, s az egyetlen veszedelem, ami érheti, hogy annyi bort itatnak meg önnel, hogy berúg. De ha tapintatlanul beleavatkozik…

A nácselnyík közbevágott: – Azt nem szabad. Isten mentsen!

Itt vagy a falvakban – folytattam –, ahol ma este lakodalom lesz egész Csallóközben.

Gondolja, hogy ez terjed?

Nem csak gondolom, de tudom. Úgy megy ez, mint a futótűz. Ha tehát a csendőrség, a fináncok vagy a telepesek részéről történik ilyesmi, semmiről sem állok jót! A mi népünk békeszerető, meggondolt, körültekintő. De a legjámborabb kutya is harap, ha a farkát huzigálják, mikor a legízesebb csonton rágódik!

Hát nem fogjuk a farkát huzigálni!

Most már barátságosabban néztünk egymásra. Megkockáztattam a kérdést, hogy tulajdonképpen mi történt. Mi az alapja az egésznek?

Ezt éppen öntől akartam megtudni. Fogalmam sincs róla. De várom az országos hivatal küldöttjét, rövid idő múlva itt lesz.

Megengedi, hogy telefonáljak a fiamnak Pozsonyba? Az talán tud valami újat.

Tessék!

Gyuszi fiam akkor már elunva a mindennapi rendőrszoba-mulatságot, beállott a békebeli pánszláv, most nagyfejes Fajnor ügyvéd irodájába, jelöltnek. Felhívtam a Fajnor-irodát.

Halló, itt apád! Gyuszikám, nézz ki az ablakon, és mondd meg, mi történik Pozsonyban.

Hogy érted ezt, apám? Semmi. Miért?

Azért, mert itt mi már magyarok vagyunk. Egész Somorja zászlódíszben áll!

De apám, telefonon hogy mondhatsz ilyet? Még kihallgatják és…

A járási hivatalból telefonálok. Mellettem áll Mihal nácselnyík úr meg a csendőrkapitány. Szóval nem tudsz semmit, hogy hol jöttek át a Dunán. Mindenesetre iparkodj haza mielőbb! Ha lehet, hozz híreket!

A bezárt kapu kinyílt előttem, Kiléptem a térre, s kihirdettem az eredményt. Lakodalom az egész járásban, de se telepest, se csehszlovákot, se ezek feleségét, szolgáló leányát, se házát, se mezejét, se ökrét, se szamarát ne bántsák. Nem is volt szándékában senkinek. Így van ez megírva a tízparancsolatban.

És még mindig nem tudtam, mi történt, miért és hogyan. Most siettem piros, fehér meg zöld kelmét vásárolni, egyben nem volt kapható, hogy Bacsfán is kitűzhessük az első zászlót.

Tüzetes nyomozás után megállapítottam, hogy…

Somorjában egy tíz-tizenkét éves kölök talált valahol egy piros, egy fehér és egy zöld rongyocskát. Ügyesen összeállította, kokárdának kitűzte, s azzal korzózott az utcán. A népek meglátták, és tetszett nekik. A csendőrök megtudták, és nem tetszett nekik. Három fegyveres férfi támadt a gyerekre, aki körül már jó nagy volt a csoportosulás. Szerényen kezdték azzal, hogy dobja le azt a kokárdát. A kedves és jól nevelt gyerek a közönség nagy tetszése közben megtagadta a teljesítést, mert hogy úgyis magyarok vagyunk, s a csendőrök menjenek a születésük legeslegeredetibb helyére. Ez kellett a népnek, amely ekkor már mind nagyobb számban futott össze, szorosan körülfogva a gyereket három oldalról körülfogó csendőröket. A csendőr pulykavörösen támadt a gyerekre, ütésre emelt kézzel. De a tömeg rázúdult.

Meg ne merje ütni! Nem szégyenli magát, hogy ilyen kis gyerekkel hősködik! Bezzeg a háborúban csak a hore rukyt értették! Meg a szaladást!

De kérem, ez nem szabad! Ilyent mondani csendőrnek!

És a kokárda!

Mikor körülnézett, rémülve látta, hogy mindenkinek ott van a gomblyukában, a mellén a tiltott dolog. Szciberzéder Gabi pántlikás boltja jó üzletet csinált.

Akkor bekísérem! Menjünk!

Menjünk! – zúgott rá a már százakra szaporodott tömeg. És mentek. Elöl a nap hőse a díszkísérettel. Utána az egész utca szélességét elfogó tömeg. És hogy ne menjenek zeneszó nélkül, elkezdték a Himnuszt, a Kossuth-nótát. Mire a járási hivatalhoz értek, már lobogódíszben állott az utca. A kikelő tojás felborította a várost. De nemcsak a várost. A kölyök persze egérutat nyert, de a fürge biciklik széthordták a hírt a szélrózsa minden irányába, s a beözönlő falusiak gondoskodtak arról, hogy a tüntető tömeg estélig ne ritkuljon meg. A vajkai, csölösztői, doborgazi legények átúsztak a Dunán, és vitték a hírt, úgyhogy a magyar rádió elég későn, az éjféli híradásban jelenthette az eseményt. A forradalom túlment a járáson, s másnap Komáromban ismételték meg az előadást. Mindenki azt várta, hogy erre Túlsó félen mozdul valami. De úgy látszik, még nem voltak társadalmi munkával készre varrva a katonagatyák. Az alkalmas pillanat el volt mulasztva úgy, mint Károly király visszatérésekor. Hírszolgálatuk fabatkát sem ért, fogalmuk se volt arról, hogy a tojás közben Brünnben is fölfordította a fészket s a sorrenden át az egész csehszlovák hadsereget. Egy kantinbeli, jól sikerült rossz tréfából verekedés lett, abból nemzetiségi elkülönítésű tömegpofozkodás, amit a rend helyreállítására kirendelt készültség saját kebelében folytatván, a többi kaszárnyákra is önkéntes szabadságolás mezejére léptek, rábízván a csehekre és a morvákra a dolog folytatását a szudétanémetjeikkel.

Mi, a szentantali plébánia népei október 4-én, Eduárd guardiánunkkal az élünkön, akiben már rég megismertük a mi emberünket, gyönyörű Te Deum-ot tartottunk. Díszfelvonulással, zászlókkal, Himnusszal. A bacsfai csendőrök kint ültek a házuk előtt, de a Himnuszra fel kellett állniuk.

Aztán…

Négy-öt napig kint lógtak a zászlók. Az őszi eső kimosta a nem zászlószövetnek készült kelme színeit. A csendőrök udvariasan felkértek, hogy vonjuk be őket. Lám, a magyarok nem jöttek. Nincs értelme az egésznek. Udvarias modorukban felismerhető volt a lekicsinylő gúny. Tegyük el a zászlókat akkorra, mikor igazán jönnek. Mert kifakul a színük egészen!

(Földes György: Visszaemlékezések. Pozsony, Kalligram, 2008, 381–385. old.)

Troch Pál: Felszabadulás napjai

Ez az év jóformán a felszabadulás jegyében indult. Valami volt a levegőben… Ausztria megszállása már reménységet keltett bennünk. Április 3-ára az egyesült magyar pártok nagy népgyűlést rendeztek Érsekújváron. Még dalt is komponáltak, ám a hatóság nem engedélyezte a gyűlést. Tőlünk 80-100 ember ment volna el.

Május 21-én behívtak két korosztályt, sürgősen mozgósítottak a németek ellen, a tótokat éjfél után verték fel álmukból és rögtön kellett bevonulni, néhol gyorsan fel is öltöztették és autókon vitték városokra.

Június 12-én képviselőtestületi választás volt. Nagy agitáció folyt, nálunk az egyesült pártoknak két listájuk volt, egyik inkább gazdáké, másik munkásoké. A két lista erősen győzött. Sokan otthagyták a kommunista pártot és megijedtek Horthy és Hitler nevének hangoztatásától s attól, hogy ha bejönnek a magyarok, nem kapnak munkát. Bíró Bély Ferenc.

Augusztus 21-én nagy aratási ünnepélyt rendezett a katholikus ifjúság, mely alkalommal már igen használták a magyar színeket nemcsak a leányruhákon, hanem a szekereken is. Pozsonyból Szabó Vince idehívta Csapucha – Csapos Géza nevű papot. Olyan magyar színezetű volt a felvonulás, hogy a véletlenül itt lévő szlovák szolgabíró megütközött rajta és büntetést helyezett kilátásba.

Szeptember 15-én részleges, 24-én általános mozgósítás volt. Horváthovich György tanító és kántor is bevonult, mint tartalékos hadnagy. Azután lovakat és szekereket kellett átadni, lovakat hajtó embereket.

Szeptember 26-án beszedték a rádiókat és Galántára vitték, csak október 4-én kaptuk meg.

Október 3-án este kilenc órakor a közönség összegyűlt és sok nemzeti zászlóval felvonulást tartott, énekelve a magyar Hymnuszt és egyéb magyar dalt.

Október 5-én reggel tízkor ismét felvonultak, bejárták a falut és délben bementek a templomba, Hymnuszt, Boldogasszony anyánk stb. énekelve. A toronyban magyar trikolór lengett.

Október 6-án tíz óra tájban egy cseh őrnagy és öt katona a kapu előtt körülvett engem és követelték a zászló levételét, én megmondtam, hogy nem mehetek fel… akkor két katona felment és levette a zászlót és magukkal vitték a nyolc méteres zászlót. Azután kidobolták, hogy zászlót kitenni, kokárdát hordani, este nyolc után uccán járni nem szabad. A szentek szobrairól persze rég levették a bádogot, de valaki mindig beárulta és folyton telefonparancs jött, hogy takarjuk be őket és a szolgabíró engem tett felelőssé telefonon.

Október 7-én fél hétkor jelentette a pozsonyi rádió, hogy Jaross és Esterházy fog beszélni. Ezek mondták, hogy a határok megállapításáig a magyar nemzeti tanács utasításainak engedelmeskedjünk.

Október 9-én a csehszlovák szolgabíró megint kiadta a parancsot, hogy a két szent szobrot takarjuk be. Papirossal befödték, éjjel persze a legények leszedték.

Október 6-án este mindenki a rádiónál ült, hallgattuk a komáromi tárgyalásokat, de hiába… döntés nem történt.

Október 11-én délben lépték át a honvédek a határt és Ipolyságot és Sátoraljaújhelyt jelképileg megszállták. Ettől kezdve azonban igen idegessé tette a közönséget is a várakozás…

Október 9-én cseh katonaság vonul Nádszeg, Tallós felé…

Október 13-án még csak azt jelenti a rádió, hogy nincs megegyezés!

Október 19-én beszedték a vadászfegyvereket. Most még dühösebbek a galántai csehszlovákok. A tótok ugyanis ragaszkodtak a Pozsonyból haladó vasúti vonalhoz és azt, ha nem is Újvárig, de Tótmegyerig meg akarták menteni. Ezen vasúti vonalhoz azonban követelték azokat a községeket, melyek határában vasúti töltés vonul!! Így Taksony is Tótországba került volna, Vízkelet, Felsőszeli, Pered a magyaroké lett volna. Ám a bécsi tárgyalások máskép döntöttek. November 2-án este kilenc óra tizenkét perckor a rádióban jelentette maga vitéz Imrédy miniszterelnök „miénk Komárom, Galánta”!!

No ekkor már szent igaz volt feltámadásunk!! Rögtön megszólaltak mindkét toronyban a harangok… Csak most kezdett sok galántai csehszlovák csomagolni, menekülni… A nép kivonult és összeverődve a templom előtt énekelte a Hymnuszt!!

November 5-én szent Imre napján az ifjúság nemzeti zászlokkal vonult testületileg a templomba, énekelve szabadon a Hymnuszt! Most már nap-nap után vártuk a magyar honvédek bevonulását.

November 5-én, mikor a honvédség Medvénél átlépte a határt, a Dunát, tíz órakor megszólaltak a harangok.

November 9-én a visszavonuló cseh katonák vonultak át a falun. Ezekből vagy harminc itt maradt, letelepedtek az egyik osztályban és őrségük éjjel járta a falut, s nem volt szabad kokárdát viselni, zászlót kitűzni … a falu végén már állott a diadalkapu két szobra. 10-én a csehek fél kilenckor kivonultak. Rögtön kitűztük a zászlókat, feldíszítették a diadalkaput (egy kapu a falu galántai útján is volt, szerényebb). Egész délelőtt vártuk a magyar katonákat, míg végül délután egy óra tájban megérkeztek. Igen sokan eléjük mentek, az elöljáróság, a frontharcosok, képviselőtestület, zenekar, több öreghuszár, leányok, akik virágokkal hintették be az utat… A templomdombján a nagy fa előtt állottam én fehér palástban, a honvédek egy századossal élükön megállottak és köszöntöttem őket, majd a kis Hrotkó Erzsike szavalta el atyja költeményét. A százados válasza után Hymnusz, éjenzés és megindult a menet a katonák után bandával, énekkel, zászlókkal Galántára. Felsőszeliből vagy 30-40 csikósruhába öltözött lovas is idekísérte s velük mentek Galántára. Azután tüzérség jött a faluba s itt maradt. Este hálaadó istentisztelet volt, kivilágítás, minden ablakban gyertyák. 11-én pénteken tíz órakor Mise, melyen megjelent a katonaság és négy tüzér ministrált. Utána a katonák több zászlót adtak át a községnek parádéval. Délben a szövetkezetben nagy ebéd, a község leöletett egy disznót és egy hektó bort ajánlott fel a katonaságnak. Minden elszállásolt katona a gazdától kapott élelmet, amíg itt voltak.

(Troch Pál: Felszabadulás napjai. Kézirat. Magántulajdonban.)

Jeszenszky Károly: Csilizradvány

…1938. szept. 24-én, mikor a csehek elrendelték az általános mozgósítást, keservesen és kétségbeesve néztünk egy borzalmas háború elé. De amikor láttuk, hogy nemcsak az idevaló, de a falukon átvonuló mozgósított tömegek is mind azt énekelték, hogy: „leszünk mi még Horthy Miklós katonái” és a búcsú integetéseinkre: „Éljen Magyarország!” ezt válaszolják és az állomásokon a magyar Himnuszt énekelték, valami bizonyosság és reménység szállt a szívünkbe, hogy ilyen katonákkal nem fog háborút viselni Csehszlovákia. A rádiókat beszedték. De csak egy napra voltunk elzárva a világ eseményeitől, mert fiatal és lelkes tanítónk, Mészáros Lajos úr titokban rádiót szerelt fel magának és ellátott bennünket is hírekkel. A müncheni egyezmény után, mikor először tehettük ki nemzeti színeinket, örömmámorban és fél órán belül zászlódíszben volt a falu. Délután öt órakor Istentisztelet volt a templomban. Felekezeti különbség nélkül jött minden magyar. Felejthetetlen pillanat volt, mikor a zsúfolásig megtelt templomba behozták a húsz évig eltitkolt piros-fehér-zöld lobogót. Percekig csak zokogás hallatszott, lelkünk már akkor felszabadult. A húsz év megaláztatása, fájdalma, szenvedése és kisebbségi sorsunk minden keserve utat talált magának ebben a zokogásban. Istentisztelet után zászlókkal felvonultunk a kivilágított utcákon és késő estig, míg teljesen be nem rekedtünk, énekeltük a Himnuszt, a Szózatot és hazafias dalokat. Ezt csak azok értik meg, hogy így is lehet, akik, mint mi, csak titokban és inkább lélekben, mint hanggal énekelhettük húsz évig a magyar imádságot. Gyönyörűségben és boldogságban úsztunk. Egymás után születtek az aktuális szövegű dalok, hogy felváltsák a régi Kossuth-nótákat. Zászlókkal a kezünkben és énekelve akartunk elzarándokolni a szomszéd falvakba magyar testvéri ölelkezésre és mikor a legszebb álmainkat szövögettük, mint a derült égből a villám, úgy ért bennünket a nemzeti színek eltiltása és a statárium! De ez már csak rövid ideig tört le bennünket. Nem lehetett már szárnyaló képzeletünket megállítani a statáriumokkal. Már láttuk a bevonulást, a honvédeket, gyönyörű képek vonultak fel lelkünk előtt, amelyek mind-mind valóra is váltak. Készülődtünk a bevonulásra. A fiatalabb generációt a lelkészlakban tanították titokban a Himnuszra, a Hiszekegyre, a Szózatra, a gyermekek meg az iskolában tanulták. Közben megalakult a Magyar Nemzeti Tanács, Kóczán Mór ref. lelkész elnökségével. Csak ez a lázas készülődés tudta elviselhetővé tenni azokat a lassú, el-elakadó tárgyalásokat, amelyeket Komáromban folytattak. A nemzeti tanács megszervezte a bevonulási ünnepséget, a katonák ellátását, a rend fenntartását biztosították. Hat embernek megtiltotta a nemzeti tanács a nemzeti zászló kitevését, akik mint Júdások, hazaárulók, vezető szerepet vittek a csehek alatt. Az állami gabonaraktárakból négy-öt teherautó folyton szállította a felhalmozott gabonát. A telepesek, akik légionáriusok voltak, majdnem az utolsó pontig kétségbeesve ragaszkodtak a gondolathoz, hogy itt maradnak, négy-öt nap alatt hurcolkodtak el éjjel-nappal! Sírva mentek el a csallóközi aranykertből. Azt mondták, „öt éven belül visszajönnek”. De mi megmondtuk, hogy ez lehetséges lesz, de csak mint vendégek jöhetnek vissza. Nov. 4-én este az utolsó vonattal mentek ki, mi már a diadalkaput díszítettük. 4-én késő este futár figyelmeztette a nemzeti tanács elnökét, hogy meneküljön el, mert túszokat visznek magukkal a csehek. Ezt előzte meg, hogy a szomszéd faluban bombát dobtak egy fináncra. A lelkész úr helyén maradt és hála Istennek, semmi rendkívüli esemény nem történt. A rádió bemondta, hogy 5-én délelőtt 10 órakor átlépik a magyar honvédek a határt! Öt kilométer tőlünk Medve község, így mi az első zónába estünk. Örömünk és boldogságunk határtalan volt, reggel négy órakor már talpon volt a falu. Kilenc órakor már Medvén voltunk. Az utakon özönlött a nép, kocsi kocsit, ember embert ért, mindenki zászlóval és virággal…

(Jeszenszky Károly: Csilizradvány. In Hangel László (szerk.): Mit élt át a Felvidék. Budapest, Felvidéki volt Politikai Foglyok Országos Szövetsége, 1939, 449–450. old.)

Ladislav Vláčil: Kassa

Amikor délután egyet üt az óra, a Szabadság laktanyából a kassai utcákon kijelölt körútjára indul az első motorizált őrjárat, amely egy motorbiciklis szakaszból és egy páncélautó-szakaszból áll. Az őrjárat útját mindenütt az polgárok sorfala figyeli. A fenyegetést sugalló nehézgéppuskákkal ellátott páncélautók és a bukósisakos motorkerékpárosok, akik pontosan meghatározott párokban közlekednek, félelmet és csodálatot váltanak ki. Ugyanez minden két órában megismétlődik, csupán a járőr útvonala változik. Az utolsó járőr, amely egy szakasznyi LT 35-ös könnyűtankból áll, amelyeket a 2. számú felderítő egységhez azok Gálszécsről való elindulása előtt vezényeltek át, este hét előtt megy ki az utcára. Este nyolctól érvénybe lép a statárium, és az éjszakai kijárási tilalom. A lánctalpasok a robajukkal szétkergetik a kassai dómnál korzózó közönséget. Ennek az esti őrjáratnak különleges hatása van: a füstös legények parafa sisakban és a tornyokból fenyegetően meredő ágyúcsövekkel gyors tempóban közlekednek a kivilágított utcákon, amit a kipufogócsövek durranásai és a kanyarokban a hernyótalpak szikrázó fékezése kísér.

A fegyelmező eredmény nem is késik. Mint megtudjuk, másnap maga a Magyar Nemzeti Tanács (a nemzeti tanács a város átvétele céljából létrejött polgári szervezet volt) elnöke jött Čihák tábornokhoz azzal a kéréssel, hogy korlátozzák ezeket a kombinált őrjáratokat, mivel riadalmat keltenek a lakosság körében, amely attól fél, hogy a bemázolt szörnyetegek ágyúit és géppuskáit az épületek, esetleg a lakosság ellen is használni fogják.

Este kimegyünk a kassai utcákra, hogy megismerjük az esti forgatagot, s valljuk be, felfrissüljünk a korzózó polgárok látványától. Az esetleges incidensektől és nacionalista támadásoktól tartva szorosan markoljuk a bőr köpenyeink zsebeiben mélyen elrejtett és készenlétbe helyezett csőre töltött pisztolyainkat. Gyorsan felismerjük azonban, hogy a Petőfi-nyakkendős és kabátjaikon magyar szalagot viselő kassaiak nyugodt emberek. Este 8 után az utcák kiürülnek. Az elkövetkezendő piros-fehér-zöld hatalom képviselőinek propagandája azonban nem alszik: reggel az üzletek lehúzott redőnyein, a szállodák és kávéházak hirdetőtábláin apró röplapokat találunk, amelyek szövege (Kassa magyar volt és magyar lesz) a bécsi konferencia döntésének jogosságát kívánja bizonyítani.

November 10-e a szlovák Kassa utolsó napja. A novemberi reggelen a Tordassy úti Szabadság laktanyában a motorizált felderítő egység a csehszlovák himnusz eléneklésével búcsúzik a várostól. Majd miután a laktanya udvara az üresen járó motorok füstjével telik meg, a felderítő egység elindul, hogy elfoglalja a város déli részén kijelölt helyét, ahol biztosítania kell a többi csapatnak a demarkációs vonal mögé való vonulását.

A tartományi katonai parancsnokság épülete előtt Čihák tábornokkal az élükön tisztek egy csoportja áll, akik a magyar hadsereg delegációját várják. Mellettük a visszavonuló csehszlovák csapatok haladnak el. A terepen való hosszas tartózkodástól megfáradt katonák a határozott vezényszóra kihúzzák magukat és dübörgő menetelésbe kezdenek. A katonák teljes méltósággal vonulnak a kassaiak hallgatag sorfalai között – a csehszlovák hadsereg egyfajta nem hivatalos díszmenetét tartva Kassán. Fél tízkor a csehszlovák összekötő tiszt kíséretében megérkeznek a magyar összekötő tisztek (Stielly Walter ezredes, Kéri Kálmán vezérkari százados, Zachár Sándor százados és Bencze Jenő százados) és jelentkeznek Čihák tábornok előtt. Köszöntik egymást a csehszlovák tisztekkel és kicserélik információikat.

Az elvonuló csehszlovák gyalogos alakulatok sorát az államvédelmi őrség egyik szakasza zárja. Utánunk a motorizált felderítő egység páncélautói és motorkerékpárjai zúgnak el. Utolsóként az ágyúikat a Štefánik utcára visszairányító LT 35-ös könnyűtankok haladnak el. A felderítők parancsnoka, Josef Sadil őrnagy, aki a tankok után halad, megáll Čihák tábornok előtt, kiszáll a gépkocsijából és jelenti, hogy az utolsó csehszlovák katonai alakulatok is elhagyták Kassát. Sadil őrnagy gépkocsiját már a magyar cserkészek kerékpáros egysége követi, miközben a legionáriusok terére már megérkeznek a magyar csendőrosztagok. Még köszönünk Kassa lakosságának és a magyar tiszteknek, azután a gépkocsi elvisz bennünket a városból, amely fölött néhány perce már magyar zászlót lenget a szél.

(Vláčil, Ladislav: Kassa. In Lášek Radan: Jednotka určení SOS. Díl druhý. Praha, Cody Print, 2007, 251–252. old.)

Vágovits Gyula: Ujvár az 1938-as bécsi döntés után

Hogy tárgyilagosan és semlegesen, a teljes történelmi igazságnak megfelelően állítsam be az ezen napok megtörtént eseményeit, rövid pár szóban csak annyit jegyezhettek meg, hogy az öslakos magyarok, csekély érdekeltek kivételével, határtalan örömmel és lelkesedéssel, a csehek igen meglepve és megtörve, de azért bizonyos közönnyel, az öslakos szlovákok ellenben nagy elkeseredéssel fogadták a döntés eredményét. Az itteni szlovák öslakosok nagy bizonytalansággal néztek a nem várt események elébe, de azért az igazat is meg kell írni, hogy e napokban általában a város egész összlakossága példás és fegyelmezett viselkedést tanusított.

Mindössze két sajnálatos incidensre került sor a városban, amelyeket majd a továbbiak során ismertetni fogok. November 2-én már a kora délutáni órákban rádiók mellett ült a város majdnem egész lakossága nemzetiségre való tekintet nélkül és izgatottan várta a döntés eredményét. Az eredményt a budapesti rádiókban ez esti órákban Kánya magyar külügyminiszter jelentette be. Percek alatt széjjelrepült a hír az egész városban. Az utcákon a boldogságtól majdnem szétrepesö arcokat, de sok lehajtott fejü és szomorú arcú embert is lehetett látni. Olyan volt a város, mint egy megzavart nyüzsgő hangyaboly. Már másnap sokan voltak, különösen a diákság és más fiatalság közül, akik kabátjuk gomblyukába tüzött magyar nemzeti színü kokárdákkal kórzóztak a városban vagy csoportokban boldogan tárgyalták az eseményeket.

A városi hatóság állandóan, úgyszolván óránként, figyelmeztette a város összlakosságát, hogy a provokációtól óvakodjon és szándékosan ne ingerelje a szlovákokat és a cseheket, mert a csehszlovák hatóságok kezében van még úgy a katonaság, mint a karhatalom.

5-én a kora délutáni órákban egy diákcsapat verödött össze a fötéren a nagytemplom elött és ott a magyar himnuszt énekelték. Rövid idö multán igen sokan verődtek össze, fiatalok, öregek egyaránt és hatalmas tömeg elöl nemzeti színü lobogóval és hazafias énekeket énekelve elindult a Széchenyi most Štefanik-utcán és felvonult egészen a vasuti állomásig. Mire kiértek vólna a vasutra, az uton állandóan mind többen csatlakoztak hozzájuk. A tüntetök eleje már a vasút elötti teret majdnem teljesen betöltötte, a vége még a dohánybeváltó hivatal épülete elött mozgott. Alig értek ezek is a vasút elötti térre a Štefanik-utcán a város felöl vagy 60 szuronyos csehszlovák katona futólépésben a tömeg után igyekezett.

Az állomás másik felén a Sugár-út végén szintén mintegy 40 szuronyos csendör már várta a tüntetöket, akik így jobbról és balról két tüz közé lettek szorítva. Pár másodperc és a csendörparancsnok kürtjébe fújt, amely jel a rohamozásra szólt és szuronyt szegezve balról a csendörök, jobbról pedig a szuronyos katonák behatoltak a tömeg közé. Legtöbbjük csak úgy tudott megmenekülni a következmények elöl, hogy az állomás elötti akkor még jó pár méter mély gödrökbe ugrált bele. Rendkívül sokan megsebesültek, mert még puskatussal is ütlegelték a csendörök és katonák azt, aki eléjük került, nöt, férfit, fiatalt, öreget egyaránt.

A súlyos sérülést szenvedöket részben kórházba szállították, részben pedig egyesek, ha bírtak, hazamenekültek, többeket pedig letartóztattak, akiket azonban a magyar pártok képviselöinek intervenciójára másnap reggel kiengedtek.

Emez események után a város magyar lakossága visszatartotta hazafias érzelmeit s így újabb incidensre nem került sor.

Közben a csehszlovák hivatalok mind evakuáltak. A városi tanács hirdetmények útján értesítette a város közönségét, hogy a magyar csapatnak a városba való bevonulását a harangok megszólalása fogja jelezni és egyben kérte a lakosságot, hogy mindaddig míg a csehszlovák csapatok Komárom felöl a városon keresztül vissza nem vonultak és az utolsó csehszlovák katonai utóvédek s egyéb karhatalmi alakulatok a várost el nem hagyják, addig házaikat a magyar nemzeti színü zászlókkal ne lobogózzák fel, nehogy azt is csehszlovák részröl provokálásnak vegyék. Azonban ez a figyelmeztetés is hiába való volt, mert akadtak olyanok is, akik a zászlókat idö elött tüzték ki s ezért a visszavonuló csehszlovák csapatok egységei e házak ablakait puskatussal mind betörték. A csehszlovák csapatok két vonalon haladva hagyták el a várost. Az egyik rész a vámhídon át a Kórház-utca, Szt. Anna-utca és Komjáti-utcán ki a Nyitrai-útra, a másik rész a vámhídon át a Komáromi-utca, Fö-tér, Batthyányi-utca és az öreg vásártéren át ki a Nyitrai-útra.

A magyar csapatoknak a városba való bevonulását jelzö harangok 1938. november 8-án d.u 1 óra 49 perckor szólaltak meg, amire aztán ezekre menö tömeg indult meg a vámhídon keresztül a városi tanács által kiküldött küldöttség élén a magyar csapatok fogadtatására.

A küldöttség nevében a Nemzeti Tanács elnöke id. Ölvedi János üdvözölte a magyar csapatok parancsnokát Hennyey Gusztáv altábornagyot. A hivatalos üdvözlések után a magyar hadsereg egységei a többezret számláló tömeg üdvözlése és virágszórása között vonult be a városba, illetve annak föterére, ahol aztán az ünnepi fogadtatás programja megkezdődött, ami a késö esti órákig eltartott. Az ünnepi beszédet Dr. Holota János városbíró, nemzetgyűlési képviselö tartotta. Rendkívül ködös novemberi nap volt. Mialatt a város föterén a fogadtatási ünnepély tartott, addig a város különböző helyein incidensek történtek. Az itt lakó szlovák őslakosság nagyrésze otthon elzárkózott és kint az utcákon csak azok maradtak, akik állami állásukból kifolyólag alkalmazkodni iparkodtak a politikai változás következtében beállt helyzethez. A csehek még mind időben elhagyták a várost nagy sírás és bánat között. Itt hagyták szép családi házaikat, kertjeiket.

E napokban több ezerrel apadt a lakosság száma és a szép lakások is százával üresen és elhagyatottan álltak. Még a szónoklatok a fötéren tartottak, amikor ismeretlen egyének bosszúból pozdorjává törték az 1919 évi harcokban elesett legionáriusok emlékére felállított szoborcsoporzatot.

A fötéren és a Štefanik (Széchenyi) utcában a csehek tulajdonát képezö üzletek kirakatait is mind betörték. Egyes exponált személyeket, akiket az utcán felismertek, tettleg inzultálták. Lehet, hogy nagyobb incidensekre is sor került volna, ha a magyar hatóságok azonnal közbe nem lépnek. Ugyanis a bevonult katonai csapatokkal egyidöben jöttek a városba a közigazgatás hivatalos szervei is. Csendörök, rendörök, pénzügyörök, detektívek, különböző hivatali alkalmazottak és minden középületet és hivatalt megszálltak, úgyhogy a közigazgatást azonnal átvették.

A kommunista párt vezetö tagjait mint politikailag megbízhatatlan és gyanús elemeket örizetbe vették, de kihallgatásuk után szabadon engedték, azonban hosszú ideig rendöri felügyelet alatt tartották öket.

Pár nap mulva megindult ismét a város hétköznapi életének lüktetö ereje, úgyszintén az államváltozás következtében az egész eddigi rendszer átszervezése is minden vonalon.

(Vágovits Gyula: Historia oppidi Archi-episcopalis Érsekújvár ab anno 1544 usgue ad a. 1944. II. rész. II. köt. Kézirat. A Nyitrai Állami Levéltár Érsekújvári Kirendeltsége, 103–106. old.)

Borsos Mihály: Emlékiratok

A müncheni döntés után drámaibb lett a légkör. A magyarok úgy érezték, hogy döntő változások várhatók magyar vonatkozásban is. Ebbéli érzelmeiket szerették volna ki is mutatni. A keresztény szociális és a magyar nemzeti egységpárt galántai vezetősége nagyszabású felvonulást akart rendezni október 5-én este. De miért október 5-re? Mint káplán persze én erről semmit sem tudtam. Új ember voltam, s a politikában egyébként sem igen érdekelt. Október 5-én van Galántán Szentségimádás. Már napokkal azelőtt kiosztotta Letocha esperes plébánosunk a teendőket. Maga Miska prédikálni fog a 6 órai esti litánián. Frtúz kolléga, – ő volt a szlovák káplán, de tudott magyarul is, – maga pedig elvégzi a litániát. A litánia is magyarul volt végzendő.

Október 5-én délután vendégem volt, és már beharangoztak, amikor a templomhoz értem. Siettem is. Kint a templom előtt két fiatalember rám várt, és az egyik így szólt hozzám:

– Káplán úr, kivehetjük a zászlót?

Nem tudván miről van szó, meg aztán a teológián belénk nevelték, hogy minden jelentős dologban a plébános intézkedik, azt válaszoltam diplomatikusan, hogy kérdezzék meg az esperes urat. Nem is gondoltam arra, az nincs is itthon. Később megtudtam. Pozsonyban voltak az nap. Gyorsan felöltöztem, máris csengettek, és én kiléptem a szentélyből, onnét a hajóba. Alig bírtam a szószékhez jutni, annyian voltak. A szószék magasságából letekintve feltűnő volt nekem, hogy a templom tömve volt. Középen szinte rendezett sorban a hanzisták álltak. Az egyik kopaszodó tisztviselőre ráismertem. „Milyen vallásos nép ez a galántai” – gondoltam magamban. Én beszéltem az Eucharistiáról. Még bennem voltak a májusban megtartott budapesti euch. kongresszus benyomásai is. Így a prédikáció sikerült is.

Valamivel azonban hamarább fejeztem be, mint a kollégám gondolta, és a litániát is nekem kellett végeznem. Litánia vége felé valami suhogást hallottam. Amikor kifordultam, hogy a népet szenteltvízzel hintsem meg, látom ám, hogy az előbbi két fiatal legény egy magyar zászlót tart az oltár előtt lehajtva. Abban a pillanatban pedig leállt az orgona és felhangzott méltóságteljesen a magyar himnusz. Valószínű, hogy a hanzisták énekkara kezdte. Bármennyire is jól esett hallani a nemzeti imádságot, amelyért eddig börtön járt, mégis nagyon hirtelen jött. Belesápadhattunk, mert ránéztem a sekrestyésre, aki holtfehéren állt az ajtóval szemközt.

– Mi van? – kérdeztem én is zavaromban.

– Mi lesz ebből, mi lesz ebből, – tördelte a kezeit Tóni bácsi.

Gyerünk csak haza, volt nekem is az első gondolatom. Igen ám, de ahogy akarok a templom mellett elmenni, már vártak engem. A járási főnök, Chyža, a helyettese, és az öreg Jandly, nyugalmazott főbíró. A templom előtt pedig mozdulatlanul a nagy tömeg. Két oldalt pedig katonai teherautók nyomultak a templom felé.

– Káplán úr, lesz felvonulás? – kérdi tőlem a náčelník.

Amikor látta, hogy olyan értelmetlenül nézek rá, megmagyarázta.

– Kovács Jenőék adtak be hozzám egy kérvényt, hogy szeretnének szimpátia felvonulást rendezni Magyarország mellett. Nekem semmi kifogásom sem lett volna. Bár okosabb megvárni az események lefolyását. Az itt székelő tábornok azonban kijelentette, hogy amíg ő itt van, nem engedélyez semmiféle felvonulást. És ha mégis lesz, belelövet a tömegbe.

– Kérem, ha így van, tessék ezt a tömeget hazaküldeni, – válaszoltam.

Mit is lehetne erre mást válaszolni. És kissé fellélegeztem, mert azt hittem, hogy a himnusz miatt lesz a kellemetlenség meg a zászló miatt.

A náčelník idegesen topogott, aztán Jandlyhoz fordult:

– Szóljál, kérlek az embereknek, hogy menjenek haza.

– Káplán úr, szóljon nekik, fordul felém.

Körülnéztem, sehol az esperesem, az emberek, az emberek pedig mind többen és többen, a katonai teherautók pedig lassan, de biztosan közelednek.

Felmentem a templom előtti legfelső lépcsőre.

– Figyelem … figyelem! – kezemmel olyan mozdulatot tettem, hogy beszélni akarok. Csend lett. Később sokat gondoltam erre a pillanatra. Micsoda gyújtó beszédet lehetett volna itten mondani. Micsoda hálás hallgatóság lett volna. Egy pillanatig éreztem a csendet. Hagytam, hogy fiatal papi szívemet megsimogassa ez a fekete bársony. Aztán megszólaltam, nagyon röviden kb. ezeket mondtam:

– … Emberek! Kérem önöket, hogy most menjünk szépen haza. Magam is haza megyek. Mindenkinek nyugodalmas jó éjszakát kívánok. És feléjük integetve, lejöttem a lépcsőkről. „Éljen a káplán úr.” – hallottam egy-két hangot. Mintha valaki azt is mondta volna: „Igaza van.”

A tömeg azonban nyugodtan szét is oszlott. Én is hazamentem egyedül.

(…)

A magyar csapatok november 10-én jöttek be Galántára. Díszkapu várta őket és pódium. Közben a csehszlovák seregtestek vonultak vissza. A csendőrség maradt legutoljára. A díszkapu innenső oldalán sorakoztak fel. Többen könnyeztek, hiszen voltak olyanok, akik Galántáról vagy környékéről nősültek. Amikor indulni készültek, a galántaiak, azok, akik a magyarokat várták, megéljenezték a távozó csendőrséget. Ebben az a hála is kifejezésre akart jutni, hogy az izgalmas napokban vigyáztak a lakosság vagyonára, és életére. Az a benyomás támadt önkéntelenül is az emberben, hogy egy barátságos mérkőzés vesztes csapatának szól az elismerés a becsületes „játékért”.

Persze a magyarok bejövetele is megható volt. Kissé csalódást okozott azoknak gyönge felszerelése. Gyönge, könnyű falusi lovaskocsikon jöttek. Ugyanakkor a csehszlovák hadsereg magastechnikájú katonai teherautókkal vonult vissza.

Egymás után köszöntötték a város előkelőségei a bevonuló katonákat, az esperessel az élen. Minden szónok beszédjének refrénje volt:

– „Húsz évig szenvedtünk!”

Este bankett volt. Én sétálni mentem. A templom előtt a régi idő óta ott volt szent István szobra. A Republika megtűrte a húsz év alatt. Spicces fiatalokat láttam a szobor előtt szavalni. Vagy inkább beszélgetni, panaszkodni. Megálltam az árnyékban, és hallottam:

– „Szent István király, húsz évig szenvedtünk … húsz évig!” – toldotta meg a másik meg a harmadik is. Aztán letérdeltek, és így imádkoztak: „Szent István király, segíts meg, hogy beverhessük a zsidók ablakait”. Valóban fel is álltak és elindultak.

A Fő utcán egy szál kakastollas csendőr teljesített szolgálatot. A 3-4 fiú közre vette a csendőrt. „Őrmester úr, őrmester úr, húsz évig szenvedtünk.” (Tizenhat, tizenhét évesek lehettek.)

– Jól van fiúk! – szól atyailag a csendőr.

– Őrmester úr, most megyünk, és beverjük a zsidók ablakait!

– Fiúk, menjetek szépen haza, mert olyan pofont kaptok, hogy a másik húsz évben azt fogjátok emlegetni! – szólalt meg a rend őrének a hivatalos hangja. A következő pillanatokban a csendőr már ismét egyedül sétált a galántai Fő utcán, ahol bizony nagyon sok zsidó család lakott már ekkor. Hiába, rendre szükség van minden államban!

(Borsos Mihály: Emlékiratok, I. rész. Kézirat. Magántulajdonban.)

 

 

 

 

1. kép. A tüzérek megérkezése Taksonyba, 1938. november 11-én

 

2. kép. Beérkeznek a honvédek Ekecsre

 

3. kép. Díszkapu Érsekújvárban

4. kép. Fülek. Mindenki mosolyog

5. kép. Bevonulás Galántára

 

6. kép. Népviseletbe öltözött kislány szaval a galántai visszacsatolási ünnepségen

 

7.kép. A díszvendégek bevonulása Kassára, 1938. november 11.

 

8. kép. 1938. november 11. – esős nap volt Kassán

9. kép. Az érsekújvári dísztribünön

 

10. kép. Horthy Miklós fogadása Komáromban

 

11. kép. Díszmagyarba öltözött somorjai legények

Rövid URL
ID2888
Módosítás dátuma2019. április 29.

Fügei Csató Zsófi élete

Végrendeletének[1] legelején úgy nevezi meg magát, hogy fügei Csató Zsófi, „néhai nemzetes Csató Demjén lánya”. A Zsófi becenévből azt gondolnánk, hogy egy fiatal, valamilyen betegségben...
Bővebben

Részletek

Végrendeletének[1] legelején úgy nevezi meg magát, hogy fügei Csató Zsófi, „néhai nemzetes Csató Demjén lánya”. A Zsófi becenévből azt gondolnánk, hogy egy fiatal, valamilyen betegségben szenvedő ifjú leánytól vagy asszonytól származik majd az általa íratott testamentum. És miután végigolvassuk azt, kiderül, hogy egy idősebb, már négy házasságot megélt nemesasszonyról van szó, aki a maga korában, a 17. század végén szinte már matrónának számított. Mint később olvasható, már a lányunokája is férjhez ment, tehát a feltevés nem alaptalan. Mielőtt az általa diktált, átírásban fennmaradt okiratban megismernénk az életét, azt is el kell róla mondani, hogy több szerencsétlenség, de sok kedvező dolog is volt az életében, amelyekről nagyon visszafogottan, tárgyilagosan emlékezik meg.

Bizonyára már nagyon beteg lehetett, amikor 1664. március 7-én valószínűleg Selmeczi Jánosnak[2] írásba mondta végakaratát (a betegsége okát nem említi), de hogy az elméje teljesen tiszta volt, s mindenre (adatok, pénzösszegek, időrend stb.) kiválóan emlékezett, azt ma is csak csodálni tudjuk. Úgy ismerjük meg, mint egy igazi „gazdaasszonyt”, aki az utolsó pillanatig intézkedett, mindenről gondoskodott, s a család javait fejben és kézben tartotta. Végrendelete valójában egy rövid önéletrajz. Mielőtt megismertetnénk az olvasóval az életét, előbb érdemes bemutatni, hogy mit tudunk a családjáról, őseiről s magáról a Csató vezetéknévről.

Kázmér Miklós[3] többféle magyarázattal ismerteti a Csató családnév eredetét. Elsőként: régi világi személynév, valószínű, hogy a Csát személynév -ó képzős alakja, azaz apanév. De nem zárja ki a török eredetet sem, ahol a jelentése egy foglalkozásnév: török íródeák. Harmadszor a testi tulajdonságra való utalás kerül elő: „kinek a lába térdnél befelé görbül.” A név a régi okiratokban több formában olvasható: Chiato, Czato, Czatto, Chatho, Chato, Chatou stb.

A család Gömör vármegyéből származik, az itt levő Füge (Fige, Fighe, Füghe) helységről vették a nemesi előnevüket (Gömörfüge, szlovákul Figa). A megyéből elszármazva utódaikat később megtaláljuk Ung, Ugocsa, Bereg, Nógrád megyékben is.[4] Ez utóbbiban említik Zsófia apját, Csató Demjént 1610-ben Endrefalván mint birtokost. (A végrendeletben erről a községről nem esik szó.) Az biztos, hogy a család a 14–15. században már nemesként létezett. Csató Zsófia végrendeletét Szentmihályon foglalták írásba Molitoris András helyi prédikátor,[5] Zombori János Sáros vármegye szolgabírája és még négy fő előtt. Az akkor a Nemzeti Múzeum Kézirattárában található iraton mindegyikük aláírása, gyűrűs pecsétje piros viasszal és címerrel szerepelt.

Szentmihály (később a neve kiegészült a -falva utótaggal) Eperjestől északnyugatra található település. Neve templomának védőszentjére utal (1248 és 1403).[6] Valószínűleg ekkor egy korai, kisebb katolikus templomról van szó. 1628-ban Nicolaus Marikius volt a papja. Hörk József[7] könyvében azt olvashatjuk, hogy az evangélikusok az Istenmezey család segítségével építettek templomot 1660 körül, mivel a falu lakói 1636-ban evangélikus vallásúvá lettek. Hörk úgy írja le, hogy 1666-ban kőtemplom van a faluban díszes oltárral, tornyában két haranggal. Papja Dominai Péter, pártfogója pedig Istenmezey György. Az egyházi épületet szerinte a lutheránus Istenmezey család építtette, amelyet a katolikusok negyven évvel ezelőtt elfoglaltak, majd utóbb újra az evangélikus híveké lett. Kelyhe „harmadfélszáz esztendő előtti”, azaz 250 évvel korábbi.[8] Amint látható, a templom körül elég nagy a bizonytalanság, meglehetősen eltérőek az évszámok a Magyar Katolikus Lexikon[9] és Hörk József evangélikus egyháztörténeti leírása között. Egyikből sem derül ki pontosan, hogy vajon egy vagy két különböző templomról van-e szó. (Istenmezey Györgyre később még kitérünk.)

Csató Zsófi a végrendeletében nem sok birtokhelyet ír le, pedig férjei révén úgy gondolnánk, hogy azok száma mindig csak növekedett a saját hozománya mellé. Ezek a következők: a már említett Szentmihály, Alsócsáj,[10] Fekésháza[11] és a Kassán levő háza. Alsócsáj, mint írja, Kassához közel van, apja birtoka volt, tőle kapta egy részét a házasságakor. Mivel osztozkodnia nem kellett senkivel sem, ebből arra következtetnénk, hogy egyedüli gyermek lehetett. Különben a végrendeletében konkrétan nem tesz említést az édesapján kívül egyetlen rokonról sem (anyjáról, testvéréről). Azonban gyanítható, hogy egy későbbi osztozkodáskor mégis csak közeli rokonok nevét említheti, a feltételezést az illetők nevénél majd megtesszük.

Kövessük végig ezek után négy házasságát, s azokon keresztül Zsófi életútját. Úgy fogalmaz, hogy „…midőn az úristen emberkort adta volna érnem…”, Bocskai István háborúja előtt apja férjhez adta Huber (Hueber) Ambrus kassai postamesterhez. A kor szokásának megfelelően azt feltételezhetjük, hogy ekkor még nagyon fiatal lehetett az ifjúasszony. Tovább is őt idézem: „néhány esztendeig lakván, áldott vala meg az úristen bennünket fiú magzattal Huber Istvánnal…” Ekkor érte a családot az első szerencsétlen esemény. 1604-ben Bocskai bevonult Kassára, a várost elfoglalta, majd a házukat a többi németekével együtt elvette, és Békesi Márton deáknak adta a későbbi fejedelem.[12] Mindennek politikai háttere volt, hisz a kassai németek királypártiak voltak. A házaspár később visszaszerezte (vásárolta) a volt saját házát. Azonban a férj bujdosása, majd azt követő betegsége és „kárvallása” miatt kénytelenek voltak eladni a majorpusztájukkal együtt 650 forintért. Mindezt az összeget Huber Ambrus betegsége miatt el is költötték. A temetésére az apa adott kölcsönt a lányának, mivel az özvegy átmenetileg teljesen elszegényedett.

István nevű fia a felnőttkort elérve megházasodott. Lányát szintén Zsófia névre keresztelték, aki a végakarat írásakor, 1664-ben már asszony volt. Férje Domaki Imre, róla a nevén kívül nincs más adatunk.

Első férje halála után Zsófi feltehetően hamarosan férjhez mehetett. Második férje is német volt, Hoffmann Ferenc, akivel tizenöt évig éltek együtt. Több gyermekük is született, azonban mind kiskorban elhalálozott. A férje foglalkozásáról, volt családi körülményeiről nem tudunk meg semmit sem, de valószínűleg eléggé szegény ember lehetett. Vagyonuk nem gyarapodott, a férj halála után tőle semmi sem maradt a családra. Feltehetően épp ezen időben halálozott el az apja is, Csató Demjén, ugyanis ekkor osztoztak meg az egész Csájon levő porción az örökösök. Sajnos ennél az eseménynél roppant bonyolultan írja le a történteket. Az itt szereplő és említett egyének bizonyára mind rokonai voltak, azonban a kapcsolatok nem derülnek ki világosan a szövegből. Úgy mondja tollba a nevüket, mintha mindannyian ismernénk őket. Ezért csupán feltételezzük a továbbiakban a korábban már jelzett, feltételezett rokoni viszonyokat. A csáji örökölt birtokrészen hárman osztoztak: Zsófi, Bölcsey János (róla a nevén kívül semmit sem tudunk, de bizonyára közeli rokonuk volt) és Pallagyi Jánosné „asszonyom néném”. Az említő közszóból arra lehet következtetni, hogy talán a nővére (unokanővére, esetleg nagynénje?) lehetett. És itt kezdődik az a bonyodalom, amelyet nehéz követni. Zsófi a ráeső harmadrészt átengedte a „nővérének” a faluban levő udvarház teljes épületéért úgy, hogy az ahhoz tartozó földeket, réteket fele-fele arányban bírták a továbbiakban. Bölcsey részét pedig megvette (36 forintért) az ő alsócsáji porciójával együtt. Ez utóbbit 800 forintért, de ennek az összegnek csak a felét tudta kifizetni. (A második rész 400 forintot már a harmadik házasságából törlesztette Csató Zsófi.) Tulajdonképpen ezáltal Alsócsájban a korábbi birtoka mellé megszerezte az egész udvarházat és az örökség kétharmadát. Tizenöt évi házasság után a második férj is meghalt. Mindez után az özvegyen maradt Zsófi – úgy tűnik – újfent hamarosan férjhez ment, mégpedig Szili Györgyhöz. (Személyét a Szili/Szily nevű családok tagjai között nem lehet azonosítani.) Bizonyára jóval tehetősebb, vagyonosabb lehetett az előző férjeinél, mivel később azt olvashatjuk ennél a fejezetnél, hogy amije van, az minden Szilitől maradt rá. Házasságuk aligha volt hosszú életű, mivel annak egy részletéről sem olvashatunk. Viszont e kapcsolatból született egy fiúgyermekük, aki az apja nevét örökölte. Azt nem tudhatjuk, hogy az anya csak a megkülönböztetés miatt, avagy a fiú életkora miatt írta-e mindig a nevét Szili Gyurkónak, de az feltűnik, hogy nagyon szerethette őt. Mindezt a későbbiekben még olvashatjuk az öröklésbeli döntéseinél. De nem is csodálkozhatunk ezen, hisz Gyurkó már késői gyerek lehetett az életében. A testamentumban pár mondat után már azt olvashatjuk, hogy ismét özvegyen maradt, s ő intézte a további adásvételeket. Fekésházán kiváltott egyes zálogban levő jószágokat, másokat eladott nem is kis összegekért. Ugyanakkor Alsócsájban a meghalt Pallagyiné részét megvette az örökösétől, Vékei Andrásnétól (feltehetően Pallagyiné lánya lehetett), az udvarház előtti meggyes kertet pedig Pallagyi Jánostól. Egy Forgács Zsigmond nevű egyéntől pedig annak porcióját kilenc „kenyeres” emberrel (jobbággyal) együtt komoly összegért (2800 Ft). Amint írja, mindene Szili Györgytől maradt, tehát ezek eleve mind a fiáé lesznek, valamint az udvarház is – itt kiemeli, hogy az épületekkel együtt. Ugyan később, a negyedik házasságánál írja egy rövid mondatban, hogy ekkor érte a haláleseteken kívül a második nagy tragédia: valamilyen nem említett ok miatt leégett az egész udvarház, valószínűleg a benne található összes ingósággal együtt.

E váratlan esemény után ment Zsófia negyedszer is férjhez. Mégpedig vitézlő Istenmezey Györgyhöz. Amint a feleség írja, „puszta állapottal… és nagy kárvallással” lépett erre a házasságra az előbb leírt ok miatt. A Szatmár vármegyei közgyűlési jegyzőkönyvek szerint a férj 1637-ben a szatmári vár udvarbírája volt.[13] A későbbiekből kiderül, hogy Istenmezey[14] gazdag családból származott. Előbb fundamentumából felépíttette az egész udvarházat (itt ismét leíratja az anya, hogy a már új udvarház Gyurkó fiáé lesz). Zsófi első házasságából származó unokalányának, Huber Zsófinak a házasságakor teljes ruházatot (stafírungot) adott, és Szili Gyurkó Erdélybe történő utazásának is vállalta a költségeit. Ebből a házasságból már nem született gyermekük, csak azt tudjuk meg, hogy a végrendelet tollba mondásakor Istenmezey még élt, bár – Zsófival együtt – nem lehetett már fiatal ember. A végakaratban nincs szó családi ékszerekről, értékesebb ruhákról, bútorokról, konyhai és mezőgazdasági felszerelésekről. Csupán a lábas jószágokat olvashatjuk, azt sem pontos bemutatással. Lányunokájának hagy négy kancalovat fiastól a méneséből, 25 fejősjuhot szintén fiastól, négy tehenet és egy tinót. A férjének is van 33 juha a felesége juhai között, amelyet még a maga pénzén vett, ez nem közös és örökölhető tulajdon.

A továbbiakban már csak három, szinte jelentéktelen dolgot említ a végakarat. Talán azért, mert mindegyik még folyamatban volt, s a tutoraira, pártfogóira bízta, hogy figyeljenek azok elintézésére, végrehajtására.

A kassai öreg Eötveös (valószínűleg nem családnév, csak a foglalkozást jelölheti) Lőrincnél hagyott egy ezüstkardot aranyozásra, melyben az ezüstsúly több mint három gira.[15] Megbízta, hogy azt három arannyal vonja be, a munkadíjat illetően pedig hat forintban alkudott meg vele. Van egy szolgálólánya, az „osvai”[16] Bulykó Dóra, akinek adós két szoknyával, fehérneműkkel, két köböl gabonával, ezt kapja meg. Végül: a kassai patikáriusnál van egy „paraszt” szekrénye, öreg (nagy) lakattal, kulccsal; két zsák búza, egy derékalj. Kéri, hogy azok „adassanak meg nekie”.

Csató Zsófi végrendelete alig több, mint négy nyomtatott oldal. Ebben foglalja össze tömören az életét, örömeit, bánatait. Megismerhetjük belőle egy 17. században élt, nemesi származású asszony családját, akkori éveit, mindennapjait, gondolkodását és tulajdonságait.

Rövid URL
ID2887
Módosítás dátuma2019. április 29.

Etnikai „asszi-milációtól” az „anti-migrációig” – A 70 éves Bodó Barna tiszteletére

„…átmeneti korban élünk, amikor úgy tűnik, valami megszűnőben, valami más viszont fájdalmasan születőben van. Mintha valami szétporladva bomlana és kimerülne, valami más viszont noha még...
Bővebben

Részletek

„…átmeneti korban élünk, amikor úgy tűnik,

valami megszűnőben, valami más viszont fájdalmasan

születőben van. Mintha valami szétporladva bomlana

és kimerülne, valami más viszont noha még alig

kivehetően, kibontakozna a romokból…”

(Václav Havel)

 

Az antropológia a partikularitás iránti érzékével,

a részvétel iránti odafigyeléssel,

a társadalmakat leíró homogenizáló nyelvvel szembeni

gyanakvásával fontos lehet,

ha nincsenek is kipróbált receptjei, biztos megoldásai

(Clifford Geertz)

 

Két tónust, nagyjából azonos korból, de eltérő multikulturalizmus-fókuszált társadalmi közegből származó idézettel „keretezem” születésnapi üdvözletem Bodó Barnának. Az első idézet Tőle való, a Talpalatnyi régiónk kötetében hozza alaptónusként, a táji-történeti régióktól az eurorégiókig ívelő útvonalon meghatározó hangnemként. A másodikat nem oktalanul, ám a magam példamutató szövegtárából varázsoltam ide, mert pontosan azt a valamely szétporladó mivoltában is partikuláris összefüggésrendet tükrözi, amit a kisebbségi és marginális létből, a „romokból” kibontakozó újként elandalodva képzelünk magunknak. Sőt nemcsak magunknak, hanem boldogító jelenünk okán oly sok mindenki másnak is, hogy abból már a homogenizáló leírások révén is valami biztos receptúra ajánlható európai társainknak.

Másképpen szólva: kétfelől beszélek, de egybehangzót mondok vele, illő kételyekkel. Egy etnikai asszimilációt megkívánó korban, amikor ellenoldalon (akár román–magyar, akár magyar–magyar, akár horvát–magyar vagy andalúz–román) szembeállásban éppúgy jelen van a bejövők befogadása és etnikai besimítása, mint a bármilyen és bármikori ki- vagy bejövetel elemi tiltása és társadalmi elutasítása is, e kettős osztatú cím talán nem indokolatlan. Persze, azt, hogy talányos legyen, vagy homályos, esetleg bizonytalankodónak tetsző, mégiscsak tudatosan választottam mint célt – főképpen azért, mert egy végig nem gondolt tüneményre, sokféleképpen körvonalazott, ám korántsem kitárgyalt fogalomkörre, migráns egyén és migrációellenes állam külön-külön is félreértésekre alapot adó aktusára fókuszáltam megosztó érdeklődésemet.

E kétfelől beszéd egyik elemeként hadd hivatkozzam Bodó Barna szövegét: „Félelmet keltő sokszor és sokak számára a régió történeti kategóriájának a felbukkanása. Közép-Kelet-Európában a kialakult nemzeti keretek nem történeti határokkal, hanem etnikai és nyelvi határok szerint tagoltak. Minden etnikai helyzetet a történelmi háttéren túl a tegnap és a mai status quo határoz meg, az idevágó diskurzus állandó szereplői az ’igények’ és ’revánsok’ jogossága. Mit rejt a régió fogalma, milyen politikai elképzelésnek, mi több, szándéknak lehet a trójai falova? Amikor a helyi politikus a regionális fejlődés szempontjai mellett érvel, mennyire gondol kizárólagosan a gazdaságra, hátha fő célja a neki nem tetsző központtól való minél erősebb eltávolodás? A határok racionális megítélése nem nélkülözheti a szabad önrendelkezés szempontját. Nyugaton azért alakulhattak ki viszonylag stabil határok, mert a vitás területek státusáról többnyire népszavazások döntöttek…” (Bodó, i.m.).

A diskurzus (bonyolítása) kedvéért meg hadd hivatkozzam Bodó ugyanez írásában épp a rám hivatkozó szakaszt, az előbbi idézetet megelőző bekezdésből: »A közgondolkodásban helyet – sőt: olykor főszerepet – kapott a faji kérdés, a nacionalizmus, a megkülönböztetés megannyi formája; egyrészt etnokráciák kapnak erőre, másrészt „hontalan népek” – skótok, walesiek, baszkok, katalánok, kurdok – jelzik, hogy az etnikumok helyet követelnek az állampolitikai rendezőelvek megalkotásában. Sokak gondolatát fogalmazza meg A. Gergely András, amikor felveti: „a huszadik század egyik legnagyobb teljesítménye lehetne, ha ezek az etnikai kultúrák ezúttal nem szélsőségesen politizálódnának, hanem összetalálkoznának a ‘civilizált’ emberiség uralkodó demokratikus eszméivel, s kiegészítenék azokat a maguk értékrendjével”. A szakember óhaja az európai fejlődés legvégső értelméből fakad. A létező társadalmi korlátokra szintén ő mutat rá: „Csakhogy e vágy teljesülését egy sor politikai, gazdasági, kulturális, jogi akadály teszi lehetetlenné”. Ezen akadályok egyik gyökere a félelem. A félelem nem utolsósorban attól, hogy a demokráciába beleszokó polgár kilép alattvalói köntöséből, s igazi közképviseletet kér számon«.

Mármost a két küzdő/ölelkező idézet számomra azt a sűrített problematikát emeli fókuszba, ami valamiféle „asszimigráció” kihívó képzetét teszi szóba hozhatóvá. Persze az, hogy egy nem létező fogalomra épülő, a komplex kultúrakutatás analógiájáért kiáltó hipotézist forgalmazok, éppen a Geertz interpretálta „partikularitás iránti érzék” és „részvétel iránti odafigyelés” problematikáját hozza közelebb „a társadalmakat leíró homogenizáló nyelvvel szembeni gyanakvás” identitáspolitikájához, meg ahhoz is, amit Bodó írásában (és kötete egész nagyobb tömbjében, sőt több résztanulmányában is) szorgalmaz, nevezetesen hogy valami olyasmin kellene súlyosabban elgondolkodnunk, aminek „ha nincsenek is kipróbált receptjei, biztos megoldásai”, valamiféle közös áthangolódási kísérlet során legalább etnikai békét lehet kötni akkor is, ha ennek etnopolitikai, nemzetbiztonsági, állampolgári jogi, nyelvi vagy kisebbségi szabadságfeltételei nem is sűrűn képesek teljesedni.

A fentebb idézett Bodó-kötet egyik szempontja (a Kultúra, identitásnarratívák, politika című tanulmányban) kétségtelenül harmonizál mind a Havel-sejtéssel, mind a Geertz-óhajtással: nevezetesen az etnicitás relativizmusfelfogás és reprezentációk (vagy rejtett velleitások) formájában megnyilatkozni kész/képes sajátlagossága. Ha a két fönti idézet összhangját keresem, a politikatudomány, regionalizmus, kisebbségtudomány és kulturális antropológia partvonalai között három kulcsszóval jellemezném, miről is beszélek: asszimiláció,[1] adaptáció és akkulturáció[2] lesznek ezek, s kísérő jelenségük vagy eredményük a migráció.[3] A jelenség, amelyről beszélek, egyfajta patch-work, foltokból összeálló teljesebb kép tehát, amelynek bármely elemét leírni vagy megnevezni teljességgel lehetetlen a többi ugyanilyen szintű megközelítése nélkül. De ha nem politikaelméleti aspektust veszünk (márpedig ezt kevésbé szeretném, mint az élményközeli antropológiai nézőpont vagy megértő elfogadás gesztusát), akkor érdemes lenne arra utalnom, hogy akár Bodó következetes civilitás-szemlélete (képviselet, szereptudat, közösségpolitika a közpolitikán belül, megtartó identitást fejlesztő fejlesztési policy, érdek- és jogvédelem vagy kulturális örökségvédelem a helyi és térségi megmaradásban, stb.), akár a demográfiai és kisebbségkutatási adatok kupacba rakása is elegendően súlyos válságkérdéseket hoz fel a „lehet/nem lehet”, a lokalitás/globalitás, a nemzetpolitikai/mikroközösségi lépték, a „Magyarba migrálási” és nyugatra menekülési gyakorlat terén éppúgy, mint a kettős állampolgárság, státusztörvények, identitásmegtartó hatások importja, regionalizmus vagy etnikai autonómia, szórvány és etnikumvédelmi helyzettudatok terén. Ezeknek egyetlen írásba tuszkolása kellőképpen képtelen vállalás lenne, rövidíteni szándékozva viszont elsőként is körülírást kellene adnom, mifajta szótárral bánok az alábbiakban a legfőbb kulcsszavak terén.

Az asszimiláció, kultúravesztés, kultúraváltás vagy adaptáció szempontjából úgy gondolkodom tehát, hogy (rövid summázatban)

1) számos, Magyarországon vagy másutt a világban kutatott etnikai csoport vagy közösség (kultúrát megtestesítő szereplő) jellemző viselkedése írható le akként, hogy a környezetéből eredő nyomásnak, megváltozásra és beilleszkedésre serkentő-kényszerítő hatásnak úgy tud csak ellenállni, ha az asszimiláció vállalása helyett a migrációt választja. Sőt, fordítva is több népcsoportra áll: a migráció kényszerének elkerülése okán sokan inkább vállalják az asszimiláció útját. Utóbbira talán több a példa, kezdve a közép-európai zsidóságtól a (például budapesti vagy békési) szlovákokon át a (tatabányai vagy Baranya megyei) németekig, a párizsi bretonoktól a lyoni arabokig, Helsinkiben élő oroszoktól a dobrudzsai tatárokig. Az előbbire, a migrációt inkább vállaló esetre persze éppúgy lehetne (bizonyos) zsidó, indiai, Fülöp-szigeteki, kanadai vagy dél-amerikai szubkultúrákból vett példát is találni, de igen karakteres illusztráció lehet az európai cigányoké, az íreké vagy az örményeké is. Ellenem vethető azonnal, hogy sematizálom az etnikai identitásképleteket… – de remélem, ki fog derülni, hogy ez nem célom, s épp ellenkezőleg, esetenként túl aprólékosan próbálok közelíteni a néven nevezendő jelenséghez, ezenfelül a keretek megfogalmazásánál szükségképpen markáns jegyeket vélek megmutathatónak…;

2) megannyi kutatás és helyzetelemzés, vallomás és esettanulmány mintha azt mutatná, hogy egyes kisebbségi csoportok és kultúrák beilleszkedésének nemcsak külső kényszerei vannak (erről például Bodó kötete is, és hivatkozott nemzetközi szakirodalma és egész munkássága mégannyira pontos közelítésekkel vallanak), hanem az adaptációs folyamatban környezeti és természeti és humán formák együttesen hatnak, vagyis ezek egyenként is jelentősen, együttesen pedig szükségképpen olyan fizikai és szociokulturális átformálódást eredményeznek, amely a fennmaradás feltételeként a kultúravesztést igényli. Vélelmem szerint ez nem teljesen igaz, de éppen azt szeretném szemügyre venni, miért és hogyan nem az…

Írásom címében egy snassz kis nyelvi lelemény található (az „anti-migráció” helyett szívesebben írtam volna „asszi-migrációt”), amely valamely policyra épülő, megértéssel és megoldással kecsegtető cselekvésmód, s éppúgy idézőjelben értelmezem, mint az asszi-migrációt. A továbbiakban még kifejtendő fogalomkörrel csupán összefoglalóan fémjelzem olyan térpolitikai, nyelvpolitikai, törvényalkotási, pártirányítási, területi politikai, érdekkapcsolati, szimbolikus politikai vagy etnikai tagoltsági kérdések sokaságát, amelyek céljaikban vagy hatásaikban hozzájárulnak az asszimiláció különböző típusainak megvalósulásához, de tartósabb vagy végérvényes változásokat nem eredményeznek. E technikák, stratégiák, forgatókönyvek vagy etno-logisztikai megoldások olykor valamiféle neotradicionális birodalomépítés eszközeinek tűnnek a hatalom kezében, a leggyakrabban azonban csupán elfedni hivatottak szociális kérdéseket, belső megosztottságot, etnobizniszt vagy olykor-olykor (de korántsem túl ritkán) némi kisebbségstatisztikai zsonglőrködést is. A nyelv- vagy kulturális megmaradásra épülő politechnika egyúttal azt a technikai sokszínűséget, megoldási szaktudást, ügybonyolítási gyakorlatot és a problémák orvoslására irányuló gyógymódot is tartalmazza, amelyek egyike éppen az asszimilációs technika, másika az integráció varázseszköze, s mindennek fontos segédprogramja pedig az a képviseleti vezérelv, amely látszólag a hatalmi apparátusok elhivatottságát, a felelősségátruházás folyamatának érvényességét és a bizalmi alapú politizálás észszerű érvényesülését példázza. A haszonelvű politechnika (olykor „nemzetpolitika”, máskor akár „kisebbség-politológia”) célja és kiteljesült érvényesítése olyan pragmatikus megfontolásokra épül, melyek a társadalmi szolidaritáshiányok esetén védtelenné tennék vagy tehetnék az etnikai csoportokat… – ha éppenséggel nem állna mögöttük vagy fölöttük védernyőjével az áldásos hatalom, nemzeti múlt, nemzettest-örökség vagy közös származástudat. Ugyanakkor nem kizárt: éppen mert a társadalom etnikai csoportjainak önerős szerveződése és egymásközti alkufolyamatai javarészt azáltal sérülnek, hogy az állami-intézményi atyáskodás egyre hatékonyabban jelen van és beavatkozik (pl. etnobizniszt serkent, szegregációkat épít ki, megosztja a térben együtt létezőket vallási, politikai vagy gazdasági alapon stb.), ezért a hatalmi véderő és az „egység” keresése lehetetlenné teszi az autonómiaigények és interlokális kooperációk érvényesülését. Vagyis az etnikai kérdéseket, asszimilációs hullámokat „kezelni képesnek” látszó hatalmi beszédmód azt a – csakis magamagához mint minden megoldás bölcs kézbentartójához irányított – lojalitást igyekszik kitermelni, amely révén a status quo nem változik, viszont ezzel doktrinális alapra helyezi az akut folyamatokat, melyek fő célja végső soron nem a helyi kulturális önállóságok harmóniája, hanem a de-etnizált világok kiépítése és egynemű kezelése (lásd „homogén nemzetek” épp napjainkban újra fölerősödő kreálási igényét az állampolitikai gyakorlatokban és európai egyezkedési játszmákban). Az etnikai karakterét veszélyeztetve érző etnoszféra persze éppúgy megosztott, ahogyan a hatalom is. Vagyis szereplői közt lesz nyíltan beolvadó, beolvadást pártoló, asszimilálódó, távolságot tartó, részkultúrákat átvevő, migrációra vállalkozó, teljes konfrontációt szorgalmazó egyaránt, s lesz olyan is épp elegendő, aki számára az asszimiláció nem megoldás, hanem maga a legitimált megszűnés – ezért ha adaptálódik is valamelyest, rejtve megőrzi még mindazt, amit etnikus mássága korábban tartalmazott. Csupán extrém példaként említem – s nem vélném általánosíthatónak, de mint jelenség talán mégis érdekes –, amiről egy nemzetközi konferencián egyik hazai határőrizeti-idegenrendészeti szakemberünk beszélt: a Magyarországon élő kínaiak számáról lényegében semmiféle tiszta adat nem létezik, s noha számukat már egy évtizeddel ezelőtt több tízezerre becsülték, valamint térbeli mobilitásuk oly nagymérvű, hogy ellenőrzési szempontból követhetetlenek…; s bár nyilvánvalóan a fiatalabb, „életképes” és vállalkozni merész csoportok érkeznek hozzánk, de nemcsak a fiatalok maradnak itt, viszont egy-másfél évtized alatt még egyetlen temetés sem volt körükben, ami nemcsak statisztikai képtelenség, de rejtély is… (Szép 2003). E példa nem lenne figyelemre érdemes, ha nem éppen arról bizonykodna, hogy az adaptációra alkalmasnak látszó népesség körében másfajta „primer lojalitások” működnek (Clifford Geertz felfogása értelmében ezek partikuláris nyelvek, vallások, családi közeg, származás és történelemátélés garantálta élményközösség belső támoszlopai), amelyek az őket nem ismerő, külső racionalitások számára nem értelmezhetőek, mert „nem racionálisnak”, nem individuálisnak” és „nem utilitáriusnak” tűnnek (bővebben Geertz 1999).

Közelebb juthatunk e kisebbséggel kapcsolatos felfogás, ill. „policy” érzéketlenségének megértéséhez, ha figyelembe vesszük, hogy a monolit hatalompolitikai elgondolások (sőt: olykor a kisebbségiséggel kapcsolatos kutatói magatartások szintúgy) éppen azzal teszik önmaguk számára is értelmetlenné a másságok felfogását, hogy azokat elemeikre szétszedve tálalják, ellenérzéssel vagy vaksi gyanakvással kezelik, „racionalizálni” próbálják, és olyan „konstrukciókba” rendezik, amelyek az érintettek számára nem ugyanúgy képviselik a nemzetállami kötelékek meglétét, mint a társadalmi érintkezést kívülről befolyásolni próbáló politikai-politikusi érdekszféra számára, és nem is értelmezhetőek ekképpen. Nem véletlen ezért az sem, hogy a nemzeti azonosuláspolitikák jelen időszakában egyre többen már nem az etnikai identitást „forgalmazzák”, hanem igyekeznek ezt eltolni az állampolgári identitás felé, az „etno-prés” ellen és az autonómiaigények megfogalmazhatatlansága idején inkább a „világpolgári” vagy „EU-polgári” státust szorgalmazzák (bővebben lásd Bakk–Bodó 2003, valamint A.Gergely 2003). Jól látszik ez (a példa kedvéért) a Magyarországra „kijött” erdélyiek beilleszkedési stratégiájában, akik a munkavállalási engedély és a letelepedési kérelem beadása idején maximális etnikai lojalitás-játékot vállalnak, hogy mielőbb megkaphassák a magyar állampolgárságot (különösen annak reményében, hogy ez igen gyorsan kínálja majd az uniós állampolgársági esélyeket is), de az akkulturáció szempontjából a maguk partikularitásában már igen messze állnak azoktól a képzelt eszményektől, amelyek Erdélyország népére úgy tekintenek, mint ősi fészek etnospecifikus lakóira – ugyanis az érdekeltek akár a kultúravesztés tudatában is mindinkább szabadulni igyekeznének a rájuk festett archaizmusok látszataitól, cserébe az európai asszimilációért.

Az asszimiláló folyamatoknak az a kérdése, ki van „belül” az adott helyen, és ki van „kívül” e szférákon, rendszerint olyan identitáspolitikák (ki- és bezárások) formálódását segíti, amelyek a kontrasztok csökkentése révén kívánják elérni a csoportkülönbségek skálájának redukcióját a „nemzetre” hivatkozó szocializációs, kulturális, pszichés és történeti összefüggésrendszerben. A nemzeteszmék alapjátéka az egyesítés-összesítés, a homogenizálás és esszencializálás: mindez azonban sokszor éppen az identitásokra hat ellenkezőképpen, erősítőleg, lokalizálóan és radikalizálóan… (bővebben Geertz 1999). A jelenkori Magyarországon (egyebek közt éppen ezért, s az Európai Unióban éppúgy) számos kizárási és alávetési technika figyelhető meg, melyek a helyi (és/vagy nemzeti) kultúra állapotától, kohéziós erejétől függően a megtűréstől az erőszakos alávetésig számtalan politikai-kulturális narratívát tartalmaznak: a legváltozatosabb formákban folyik ismét a homogénnak vélt/vágyott nemzetépítés annak ellenére, hogy a nemzeti állam mint történeti formáció jócskán veszített jelentőségéből; minduntalan jelen van az etnocídium számos jele, vagy legalább ennek félhető lehetősége; minduntalan folyik az etnikai szféra marginalitásba szorítása és megrekesztése; elvitatódnak lehetséges autonómiák; új nyelvtörvények születnek (Mečiartól az új ukrán szabályozásig, a romániai-vajdasági-szlovákiai köznyelvi, közigazgatási ügyintézésig vagy településnév-csatákig akut problematikák ezek), az államok előzékenyen serkentik a kulturális hasonulás megtörténését, interaktív szintre emelik olykor az etnoszféra követelésrendszerét, de elmaszatolni is próbálják az etnikumok megalkotta határokat és mintákat… Ezek a technikák és technológiák nemegyszer teljességgel demokratikus mezbe öltöztetettek, máskor erőszakgyanúsak, de nem vádolhatók kisebbségjogi Charta-sértő vagy nemzetközi egyezményeket felrúgó gyalázattal, egyéb esetekben pedig egyszerűen csak folytonos manipulációk lenyomatai, akut formái.

Az ilyetén fordulatok és folyamatok közepette a társas csoportok mozgása és alkalmazkodási stratégiája valamiféle „civilizációpolitika” eseteivé, ill. programjának áldozatává változtatja az érdekelt migráns csoportokat (de nemegyszer a helyben maradó, kisebbségi identitást megőrizni próbáló entitásokat is). Ezek a védekezési, kikerülési, rejtőzési stratégiái mutatják, hogy a kizárás és a bekebelezés korunk és a politikai paradigmaváltások eszköztárához tartozik. A másság és a különbözés eltérő státust nyert, és nemcsak egymáshoz vagy a mássághoz viszonyítva, hanem a tűréshatárok terén is. S mivel az antropológiai gondolkodás (vagy diskurzus, interpretáció vagy kutatási tárgymeghatározás) nem objektumokról beszél, hanem inkább szemléletmódokról, és a kultúrák közti átmeneteket, kölcsönhatásokat szemléli szívesebben, mint az Európai Unió szervezeti vagy jogvédelmi horizontját – szinte lehet tudni, hogy a kizártak és a bekebelezettek iránti érdeklődésből ez a felfogásmód a kutató elismert-vállalt közelségét tükrözi azokhoz, akik a saját modernitásértelmezése szerint képesek lennének átélni az „otthonlét” állapotát, a helyzetfüggő társadalmi létmódok szorongató élményét. Erről az utóbbi években Feischmidt Margitnak, Bodó Barnának, Bakk Miklósnak, Rostás Zoltánnak, Iancu Laurának vagy a debreceni és miskolci antropológusoknak több kötete jelent meg, a Fórum, a Kisebbségkutatás vagy az Erdélyi Társadalom sok-sok száma is megannyi elemzést közöl, nem beszélve a kolozsvári Kisebbségkutató Intézetről, a csíkszeredai KAM-ról, s a BBTE, a somorjai Fórum Intézetről, az őrvidéki magyar egyesületekről, a beregszászi főiskoláról, a Selye Egyetemről, a szabadkai magyar tanszékről, a Sapientia és a budapesti akadémiai kutatóhelyek egyre növekvő szakemberlétszámáról, kiadványaikról. Ezek puszta léte is kihívó ellentmondás a totalitarizmusok utáni korban, de létük eredményessége olykor kétségekre ad okot, beleértve a módszertani reflektálatlanságot és a fölhalmozott tudásanyag hiányos „bemosódását” a helyi tudásvilágokba és életszférákba, még akár a többségi tudományosság sokszor válaszképtelen műhelyeibe.

Nézzük hát egyikét-másikát azoknak a direkt állam- és pártpolitikákon túli politikai kezeléstechnikáknak, amelyek a migrációk és az asszimilációk kiegyezési folyamatában egyértelműen jelen vannak a társadalmi változáshullámok mögöttes szférájában! Persze nem áll módomban Horváth Istvántól Bárdi Nándorig, Öllös Lászlótól Szarka Lászlóig, Gagyi Józseftől Biró A. Zoltánon, Szász Alpár Zoltántól Veres Valéron, Bakk Miklóson, Egry Gáboron vagy Bíró Gusztávon át Schöpflin Györgyig és a román politológusokig mindenkinek mérvadó gondolatait reflektálni itt – de szerencsére teszik ezt nálam különbek is és rendszerezőbb elmék is. Egy tisztelgő írásnak, ha üdvözlő kötetbe készül, talán kísérője valahol a válogatásban egy alapos bibliográfia, életrajz, kollégáktól jövő értékelés is – így hát nem vállalom magamra, hogy Bodó Barna munkásságát, sok száznyi cikkét és tanulmányát, sok tucatnyi könyvét és szerkesztett művét, értekezését és civil szervezeti aktivitását mind-mind lajstromba vegyem vagy elemezzem.[4] Tették ezt már, tesszük is még, de nem itt. Annyit viszont a fentiekhez, Havelhez és a Bodó által leggyakrabban hivatkozott angolszász–német–kanadai–olasz szakirodalmi forrástömeghez is bizonyos aspektusból hozzátennék, ami a román párt- és nemzetpolitikai, a magyar „határon túli politikai” vagy nemzetstratégiai diskurzuson belül is kiemelésre érdemes. Temesvári lévén, a temesi helyi politika, a kolozsvári vagy váradi oktatás ugyancsak rálátást biztosít Számára a szórványkérdésre és ennek részproblémáira. Ehhez Ő hatványozottan többet ért, mint bárki, aki nagyobb etnoszférákban otthonos, hisz benne él. Ami azonban a kisebbségi és többségi, a perifériára szorult és a centrális erőterekbe zsúfolódott problematikák felől nézve is mintegy „lemarad” színes tudáspalettájáról, az épp az élményközvetlen kutatásban érdekeltség, többterepű etnográfia, kisebbségtudományi léptékű összehasonlító politológia. Ezt talán sosem is vette föl abba a diskurzusmezőbe, ahonnan művei, kutatásai, helyszínrajzai körvonalazódnak. S ezek a rábeszélőgépezetek korában mégiscsak olyan technikák, melyekről épp a kisebbségtörténet, az etnodemográfia, a narratív térségkutatások és etnokartográfiai kézikönyvek is csak hébe-korba szólnak valamennyit, az etnicitásvizsgálódások azonban mintegy évszázadosan is annál többet.

Amit mindjárt az elsők között érdemes említeni a hatalompolitikai vagy poli-technikák közül, az a történeti-genealogikus hangoltságú nemzeti alapstratégiák működ(tet)ését szolgáló metódus: ezek sokrétűek és sokrétegűek, amit már a 19. századi kisebbségleírások is tükröznek (Kölcsey Ferenctől Mocsáry Lajosig), s a kortárs-mai kisebbségszociológiai kutatások (pl. Csepeli György, Szabó Ildikó, Örkény Antal és munkatársai által elvégzett, több tucat országra kiterjedő vizsgálódás adatai is) mindezt úgy interpretálták, hogy egy duális érdekellentét mentén felosztható a bármilyen helyi lakosság a gazdasági/kulturális, individualizált/kollektivisztikus, politikai nemzetben vagy kulturális nemzetben gondolkodás sémáival. Ezek a nézőpontok és értéktartalmak a kettős vagy versengő identitást teszik lehetővé, s hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalmi identitások érdekcsoportok konfliktusaiban öltsenek testet. Ilyesfajta konfliktusokban szerepet kap a makropolitikai trendeket követni próbáló kollektív identitás, az (általában) ideológiai hangoltságú értékrend, és a nacionalizmus is, velük szemben pedig a mikroszinteken érvényesülő egyéni stratégiák, a mindennapi életet „nemzeti horizonton” átélő laikus látásmód, s végül a Mi/Ők kategorizáció használata is, amely utóbbi a csoportkategorizációk egész piramisát formálja ki. E piramisban (Örkényék látványos skáláján) a spontán nemzeti identitás áll a legszélesebb talajon, erre épülnek az attitűdök és érzületek, valamint sztereotipizációk, majd erre az etnocentrizmus, még följebb a xenofóbia és rasszizmus, majd legfölül a nacionalizmus mint ideológia áll a legvékonyabb rétegben, de még mindig elegendő hatásfokkal. Nagyjában-egészében a klasszikus kategóriáknak megfeleltetve a Gesellschaft kínálja a származás, az életvilág, a megfeleléskényszerek rendjét, a Gemeinschaft pedig a politikai-etnikai-nyelvi-kulturális identitást. Mindez szép lenne-lehetne, ha a kollektív és az egyéni, a makro- és a mikroszintek nem tartalmaznák a valóságban egyúttal a kirekesztetteket is, akik pedig igen komoly arányban részesednek a konfliktushordozó felfogásokból, előítéletes gondolkodásból (például a roma népesség befogadottsági arányát tekintve, Örkény adatai szerint Magyarországon 5,0%-nyi roma népességre 24,7%-os kirekesztettség jut, Romániában ez 5,6% és 10,5%, Bulgáriában pedig 10,9% és 45,7%). Természetesen hozzátenném, hogy a szociológiai értelemben vett, kisebbségkutatási tapasztalatnak tekintett duális érdekellentét vezethet olyan xenofóbia-állandók megállapításához, amelyek történetileg számos esetben, elkülönülten és állandósultan is vonatkoztak az „Ők-csoportok” többségére, de különösen a cigányságra, zsidóságra, időnként a szlovákokra, rácokra, svábokra is.

Az antropológiai értelemben vett hagyomány és modernitás, identitás és kollektivitás-eszmények persze mindig csak eseti érvénnyel vannak-voltak jelen a magyar társadalomban, de az is bizonyos, hogy az asszimiláltnak tekintett kunok, jászok, görögök, bolgárok, zsidók lakóhelyi, térbeli szegregációja és a kulturális beolvadás (akkulturáció) társadalmi tényei is régi idők óta a kirekesztettség és a szórványosodás határán voltak jelen. Az asszimiláció ez etnikai-kulturális csoportok esetében egyfajta „átmorzsolódás” volt inkább, s elsősorban a „berekesztettekre” vonatkoztatható volt, szemben a diaszpórába kényszerült népcsoportokkal, akik „kirepülése”, „átpárolgása” más, lakóhelyüktől távoli helyszínekre már a kirekesztettség következménye volt. Visszautalva e ponton mondandóm lényegére: a két létszféra közötti társadalmi-földrajzi térben ment és megy végbe az „átfolyás” eseménye, amely a migrációs kényszerekkel terhes mozgást lehetne hivatott szimbolizálni. S ebben mindama hatások is szerepet kapnak, amelyek talán külön kategóriaként itt most részleteiben nem említendők (bár elemeik részleteikben is kibonthatók), nevezetesen a nyelvpolitika, amely mindig is kizárt vagy bekebelezett, a térpolitika, amelynek részeként földbirtokot, tőkejavakat, társadalmi képviseletet, törvényességi hátteret, definiált jogi státust (esetleg önkormányzati státust is) lehetett szerezni és ennek révén bejutni a döntéshozó potentátok közé, vagy az idegenellenőrzés rendszere, amely legitim kontroll alatt tartja a belső és befelé irányuló mozgásokat, s ugyanígy a szomszédságpolitika, a migrációpolitika is.

Szintúgy a kizárás és bekebelezés eszköze lehet az etnikai rétegződés megannyi eleme, a kiváltságoktól az önminősítésen át a szélsőséges rasszizmusig és holokausztig (lásd pl. Brubaker 1998; Massey 2001; Bakk 2008; Szász – Zombory 2014; Bodó i.m.). Ezt az értékrendet és eszközt használja nemzetépítési gyakorlatában a magyar reformkor értelmisége, ezt veszi elő a Horthy-korszak több kormányzata, s az Antall-korszak rendszerváltó atmoszféráját is közel évtizedesen belengi a szociális kérdések etnizálódási folyamata, s nem titkoltan az Orbán-korszak nemzetpolitikai zsargonja is. Mindegyik korszakban részint állami etnobiznisz, részint statisztikai-demográfiai zsonglőrködés jellemzi a folyamatokat, nem utolsósorban azért is, mert a meg- vagy újrainduló középosztályosodás a társadalmi tagoltság részbeni átrendeződését is eredményezi, s a kasztosodási folyamatok minduntalan újra kijelölik a helyét a kisebbségeknek, bekebelező technikákat tesznek lehetővé a befogadásban, és kirekesztőket a migrációk serkentésében. De ugyancsak a polgárosodás-középosztályosodás hívja életre (nemcsak ma és Magyarországon, a kortárs Európa több nagy nemzetállamában, valamint a felvilágosodás- és reformkori nyugat-európai országépítésben, birodalomformálásban is) az etnikai csoportok degradálódási, marginalizálási, osztályalattivá válási vagy osztályszerkezetből kikerülési élményét, melyet mintegy „fűszerez” a kikerülést-száműzést kísérő etnocídium, rasszizmus és nyílt vagy burkolt fajgyűlölet. Az európai kisebbségellenes korszakokban a társadalmak a tradíciók bomlástermékeit kezdik megmenteni, a proletarizáció perifériára vagy félperifériára szorítja a kisebbségeket, s nem ritkán „távozásra” is serkenti őket. A 20–21. század fordulóján emellett a történetileg modernizációs lejtő szélére-aljára sodort kisebbségek jókora hányada az agrárszférában maradt érdekelt – melynek ma látványosan befellegzett –, más részük a korábbi átstrukturálódási folyamatban a proletársorba kapott beutalót – s most ennek is lassan vége szakad a szakmastruktúrák modernizálódása okán –, az értelmiségi és szolgáltatási szférába átkerült tömegek között pedig most kezd kialakulni az a belső tagoltság, amely már a tercier szektor hihetetlen megnövekedését követően is talpon maradó, az ismételten lecsúszó, valamint a sikerképesnek mutatkozó társadalmi tömbökbe rendezte át a szakmai-korosztályi-foglalkozási mobilitás szereplőit. Mindezen történeti és jelenkori folyamatok hatása a kirekesztettségben és berekesztettségben mérhető ma már. Azonban a beletartozásban és a kihullásban nem csupán az asszimiláció és a migráció trendjei érvényesülnek, hanem a dezintegráltság és szegregáltság sokféle jele is megmutatkozik. Az etnikai (át-)rétegződés persze sosem önmagában mérhető, de társadalmi kontextusba állítva nem is tisztán migrációs kérdés – bár nem is tisztán asszimilációs problematika. Leginkább talán „a kiszolgáltatottság antropológiája” írható meg erről, melynek olyasféle kísérő jelenségei vannak (lehetnek), mint például a szedanterizálás (pl. a mobil roma csoportok kényszerített letelepítése, helyhez kötése, mozgásuk tiltása, táborhelyeik fölszámolása; vagy a magyarországi görögök letelepítése önálló budapesti városrészben, illetve e célra kialakított faluban; a kolozsvári városrészek etnikai szegmenseinek históriája, vagy a második világháborút követő népcserék és mozgáskorlátozások különféle megoldásai is s térpolitikák eszközeként foghatók föl).

A nemzetstratégiákat és az etnikai rétegződés formálását követő számos policy érdemel még fölsorolást a továbbiakban, melyek éppúgy a megosztáspolitika részeiként tűnnek fel. Az etnoszférán belüli megosztottság részint „természetes”, ősi történet, részint újdonság is, főként végbemenési módját illetően. A politikai antropológia szempontjából figyelmet érdemelnek a szimbolikus politizálás különféle eszközei; így például a határon túliakkal kapcsolatos aggódás-diskurzus (Bárdi Nándor kifejezésével, s az Antall-korszak hajnalán, vagy közvetlenül azt megelőzően életre keltő „Erdély-renaissance” mentén elhangzó, számos különvélemény alapján kritikával illetett politikai szlogentárat is ide sorolva); ugyancsak a megosztáspolitika része, s főképp a jogi-törvényalkotási szinten megjelenített eszköz a kisebbségi törvény, mely egyszerre bekebelez(i az önjelölt vagy kijelölt kisebbségeket) és kizárja mindazokat, akik valamiért ebben nem lehetnek közvetlenül érdekeltek; megosztás része a nyelvtörvény jellegű szabályozás is; ebbe a sorba illik a státustörvény (lásd Bakk–Bodó 2003), a Schengenre hivatkozó határőrizeti stratégia és „minőségpolitika”, valamint ide sorolnám a kisebbségi önkormányzatiságot nemkülönben, hisz a választott képviselet intézménye nyilvánvalóan felhabosítja a hovatartozások lehetőségeit, esélyeit és jövőjét, látszatokat kínál a megoldottság élményével, nem utolsósorban például a 2018-as magyar parlamenti képviselő-választás alkalmával a „külhoni magyarok” szavazatainak vagy a hazai „nemzetiségi jelöltekre leadott szavazatoknak” egyszerre kizárási és bekebelezési funkciója is jelen volt.

Nem fedezhetünk föl túlságosan új vonásokat az állami asszimilációpolitika felszínén, amelyeknek ne találhatnánk meg előképét a históriában. Amiként a magyarországi zsidóság megtelepedéstörténete körül a kizárási és bekebelezési technikák egymást váltva érvényesültek, vagy ahogyan például a földrajzi térben egységesen települt (idővel, s elég korán reformátussá vált) kunok közé katolikus palócokat, baranyai rácokat, szlovákokat, jászokat telepített a főhatalmi gondoskodás, ugyanúgy rendre megtörténik a gazdasági, kulturális, etnikai vagy jogi értelemben kezelt idegenek lehatárolása ma is. A vízumkényszerrel, letelepedési engedély feltételeként szabott munkaviszonnyal körülhatárolt erdélyi munkavállalás például nagyrészt városi-fővárosi megtelepedést szorgalmaz a migráns tömegek életvitelében; a migrációs támaszpontok a legkülönfélébb hivatalos okok miatt mintegy „dobbantódeszkaként” működnek a távolsági munkavállalók számára is, s cserébe a mai nemzetépítési stratégia részévé válik a távolsági honfoglalás (szlovéniai templomépítéssel, horvátországi könyvtárfejlesztéssel, bálványosi találkozókkal, vagy határon inneni magyar támogató intézményekkel, melyek legfőként a határon túliakat hivatottak ösztöndíjakkal, kedvezményekkel, perspektívákkal megajándékozni, s erre ráadásként a magyar pártok támogatása révén az állami etnobiznisz is virágzásnak indult – nem utolsósorban parlamenti mandátumadományozó szerepkörbe emelve a külföldi pártválasztók távolsági politikai rétegét, s ennek Bodó hivatkozott írásában is megfelelő hivatkozása Benedict Anderson alapműve a „képzelt közösség” tematikájában).

Bátran lehetne persze azt is kérdezni: miért, hát miféle más technikái adódnának egy államnak, ha „saját” népességét kívánja védeni a külső és távoli behatások ellen, ha saját érdekkörét látja sérülni a nemzeti kisebbségi léthelyzetek révén, s ha meglevő kisebbségeit a közös (honi) miliőbe kívánja szocializálni…?! A válasz természetesen nem egyféle… A migráció mint népmozgalom, mint tömeges helyváltoztatás, áttelepülés, a meglevő államkeretekbe illeszkedés technikája, nyilvánvaló rokonságban áll (bár olykor csak rész-egész, cél-eszköz szerepe van) az asszimilációval mint hozzáidomulással, beolvadással, hasonulással és illeszkedéssel. A belső (vagy távolsági) migrációs politika, mely a kiinduló ország (hely, közösség) „elmozgó” tömegeinek és a befogadó (cél)ország érdekszférájának kiegyezési folyamatait stimulálja, nem is igen kerülheti el, hogy stratégiát dolgozzon ki e folyamat kézbentartására. Úgy vélem, az asszi-migráció ebből adódóan olyan beolvasztási technika, amelynek hatására voltaképpen a beolvadásba történik áttelepülés. Ennek pedig nemcsak célja, hanem feltétele is a beolvasztás igei értelmében vehető programja, a hasonlóvá tétel értékrendje és az etnopolitikai eszköztár mozgósítása. A nemzeti kisebbségek, a határon túli etnikai csoportok vagy a diaszpórák átkarolása (mint azt a „tizenöt millió magyar miniszterelnöke” sugallta Antall József esetében, vagy kevésbé markánsan vállaltan Orbán Viktor hazafiság-politikai vélelmeiben) egységátrajzoló folyamat.

A különbözőségek karneválja azonban részint bizonytalan program, részint labirintusba vezet, részint pedig oszlásnak indult egységek tüneményeivel nehezített. Nemcsak nálunk, hanem a világ egy sor más tájékán is az etnikai törésvonalak mögött hovatartozási sémák rejtőznek, de ezek elveszítése és átkódolása nemcsak élménye a migráló tömegeknek, hanem a konfliktusmentesítés értelmében kötelezettsége is az államnak (lásd mondjuk az ukrajnai térségből Romániába érkezők, a délszláv háború alkalmával a Magyarországra érkezők, az afrikai és ázsiai migránsok tömegének Németországba vagy a skandináv államokba érkezők köreire vonatkozó eljárásmódjait). Azzal azonban számolni lehet, hogy a mikropolitikák szintjén, a töredezett vidék makrokörnyezetében minél több a migráns, minél határozottabb a diaszpórák jelentéstartalma, annál egyértelműbb a lokális közelség és a monolit uralom konfliktusa, sőt annál inkább lehetséges az, hogy a partikuláris világok egy neotradicionális birodalomépítés egyidejűségét sugallják. Márpedig attól, hogy az identitás egyúttal lojalitás is – akár szeretik ezt, akár nem (írja Clifford Geertz) –, de homályos tartalmú doktrína is, minden közös kulturális lényeg dacára. A doktrína hatása pedig a nemzet mint összesítő, homogenizáló, esszenciális univerzum, a saját programját kívánja történeti-szakrális-pszichés konstrukcióként elfogadtatni. Ehhez elvárja a készségelsajátítás (asszimiláció) mint artikulációs tanulási folyamat érvényesíthetőségét, a „beletartozás” és „kihullás” közötti választás felelősségét, a beleszocializálódás engedelmességét. Már ennél is komolyabb bonyodalommal jár, hogy mindezt nem a teljesség érvényével, hanem időlegesen teszi az indoktrináló állam, elfogadja (sőt készteti) a rejtekezés lehetőségét, az etnocentrikus orientáció szorgalmazásával/engedélyezésével vagy megtűrésével együtt. Ettől azonban a „beletartozási csoport” előtt úgyszólván csak két út áll: az egyik a kifelé mobilitás, a csoport elhagyása, a sorscsere megtörténte azzal a céllal, hogy a „mi” és az „ők” közötti választás kényszerűsége egyértelművé legyen, s az „ők”-csoportban a befogadás ígérete valóra váltható lehessen. Ez zajlik le például az anyaországi tradíciók értékcsökkenése, leromlása nyomán, amikor az erodálódott identitás egy másik (befelé: kisebbségi, kifelé: többségi) csoportszinthez próbál alkalmazkodni. Ám a kihullás-csoportban is csak később derülhet ki, hogy belülről nézve ugyancsak „mi”- és „ők”-csoportból áll, függetlenül attól, hogy egyéni vagy csoportos mintát követ. Az önazonosság-keresés és a másságmeghatározás nemcsak tárgyi, értékrendi, mentalitásbeli másságokat tükröz, hanem a kultúraátvétel, az asszimiláció útján kísértéseket is jelenthet. Nos, éppen ez a „tévutak labirintusa”, a „privát lojalitások laza agglomerációja”, amelynél az asszimilációk kontra disszimilációk hatására (Geertz kifejezésével) „nem a különbségről, szeparatizmusról, egyensúlyról és szintézisről van már szó, hanem szétszórtságról, bizalomról és kapcsolatokról”.

E szétszórtság, bizalom- és kapcsolathiány tehát nem belülről jön, nem a közösségek felől segíti a nagy nemzeti célok mellett a kicsik védekezésképességét érvényre jutni, hanem éppen ellenkezőleg: a környezeti nyomásnak, fölszívódásnak épp a védekezés kényszere okán szinte kézenfekvő útja vezet a meneküléshez, a nyíltan választott migrációhoz.

Kitartó szokásunk, hogy a migráló társadalmi csoportokat ugyan nem irigyeljük, de tudjuk/sejtjük azt is, hogy az eredeti közösség sem volt egynemű, egykultúrájú, egyöntetű. Sőt azt is, hogy az elhagyott társas miliő nem a megrekedt közösség formációjában marad, hanem olyan határkapcsolatok bővítik/szűkítik utóbb, amelyeket nem definiál szükségképpen valamely geopolitikai határ, viszont az emlékezet, az azonosulás vagy a honvágy révén a kisebbségi és migráns népességek széles spektruma alakul ki – ez pedig (akár a transznacionalista kultúrák, akár a kisebbség-többség viszony szempontjából, vagy akár a Bodó fölidézte kulturális identitás-narratívák tárgykörében) már kevéssé csak az alárendeltség/dominancia tagoltság menti elrendeződést kínálja, sokkal inkább annak az eredeti, a migráló népességet őshonos vagy lokális jellegében is meghatározó belső tagoltság mentén építi újjá egy másik környezetben (mint erről James Clifford a diaszpórák kapcsán oly tanulságosan szól, lásd Clifford 2000).

Mindez még inkább relativizálhatóvá teszi az asszimilációk és migrációk problematikáját, ha azt úgy tekintjük, mint a kultúra és a politika térképének együttes megváltozását, egy „darabokból álló világ” újabb korszakát, amely nem csupán (a jó vagy akár rossz értelmű) provincializmus és kozmopolitizmus mentén rendeződik el, hanem a benne zajló népességmozgások is folytonosan relativizálják az „egészről” alkotott képünket. Az „egyre messzebbre ható kapcsolatok létrejötte az egyre bonyolultabb megosztottság mellett” nem ellentétek immár többé, hanem „a részek mindig egy egészhez illeszkednek”, „a kultúra »konfigurációs« fogalma kezdi kiszorítani a kultúra régi, az egész emberi nemre vonatkozó fogalmát a maga diffúz, nehézkes és önmagára vonatkoztató szemléletmódjával. Kultúra helyett most kompakt, összefüggő és összetartó, önálló kultúrákról van szó: társadalmi organizmusokról, szemiotikai kristályokról, mikrovilágokról. A kultúra lett az, ami minden népnek van, […] mégpedig mindegyiknek a sajátja…” (írja Geertz 2001). S minthogy az elhatárolások, amelyeket (akár a társadalomkutatók, akár a piackutatók, akár a régészek vagy antropológusok szótárát vizsgáljuk) a természettel ellentétes folyamatban az emberi együttélés univerzális mintája vagy vezérfonala alapján fogalmaztak meg a 19. század vége óta, önkényes fogalmak együttesével írják le a mechanizmusok kölcsönösségét, (közös és egymásra emlékeztető jegyeket megnevezve), egyúttal a határok közötti és alatti/fölötti szférákat is körvonalazzák, melyek körvonalait kutatva folytonosságok, összehasonlíthatóságok, életforma-elhatárolások és közös jellemzők engednek fölfedni. Ám „a nagy egész keresése itt nem megbízható vezérfonal többé, a zártság elérhetetlen ideállá válik”, a jelenségek elválaszthatatlanok szűkebb és tágabb környezetüktől, akkor is, ha a közös képzetek, közös érzések, közös értékek rendszerét mint konszenzusok lehetőségét keressük. Nincs már területi kompaktság, helyi tradicionalizmus, kulturális identitás, amely a kollektív identitás-tájképek megrajzolhatóságát igazolhatná… (Geertz uo.)

Ha pedig ez így elfogadható, akkor a migráns tömegek „kiilleszkedése” és adaptációja, asszimilációja és akkulturációja nem drámai kultúravesztés a szó pejoratív értelmében, s a változó rend és egység sem lehet igazi kiindulási alapja a folyamatok megértésének. Mert ha hiába keresünk érvényes „próbálkozásokat, amelyek elemeire bontják és vallatóra fogják a különbözések rendjét”, hiába kreálunk az asszimiláció és a kultúraváltás lenyomatairól szóló siránkozásokat is – akkor esetleg érdemes arra is tekintettel lenni, hogy az asszimiláció ellen migrációval és a kényszerű migráció ellen asszimilációval védekező társas csoportok nemcsak közvetlenül egymás mellett találhatók, nemcsak nem hagyják el egymást egyszer s mindenkorra, hanem kölcsönkapcsolatban, áthatásban maradnak később is. „Egy olyan világ képe, amely tele van hintve különböző kultúrákkal, sűrűn be van vetve a gondolatok és érzések kisebb-nagyobb, össze nem függő egységeivel – a világ szellemi és lelki összetettségének pointillista képe – semmivel sem kevésbé félrevezető, mint az egyforma nemzetállamokra szabdalt áttekinthető világ elképzelése” (Geertz uo.).

De tegyük hozzá sürgősen, mielőtt még feledésbe menne: a kisebbségek kárára elkövetett asszimilációt majdnem mindenhol és mindenkor úgy fogjuk föl, mint ártalmat, a megsemmisítés átkát, a gyalázat, megszállás, elpusztítás eredményét. Rossz kérdés talán, de hadd tegyem föl: ha tételezzük, hogy egy bármilyen helyszínen s bármilyen emberek közötti kapcsolat nem csupa ártalom eleve is, akkor miért nem kérdés legalább így párhuzamosan az is, hogy egy disszimilációs helyzet azoknak is rossz, akikből le/kiváltak, azok is károsulnak, akiknek kölcsönhatásaik egyik fele erőszakkal megszűnik, akiknek fél-gyermekei és egész-unokái már veszítenek a hozott kulturális örökségből, s nemcsak pusztán azoknak, akiket kicsuktak a karanténból vagy elüldöztek a fészkükből…! Ha ez mégsem így van, annak nemcsak nyelvi, kultúrakülönbségi, gazdasági, politikai okai lehetnek, hanem talán a mindenkori emberi és társas viszonyok lepusztultságának jelei is mindezek, s akkor viszont csak alkalmi ürügy a minoritás-létre fogni a folton folt elszíntelenedését…

A migrációs kérdések, melyeket politológusok, néprajzkutatók, munkaerő-menedzserek, gazdasági jogászok, bankárok vagy épp felszabaduló kolóniák népei vallanak, ekképpen visszaigazolják egy kissé, hogy egy ország „különböző méretű, jelentőségű és eltérő jellegű »népének« sokasága, amelyeket egy átfogó történeti, ideológiai, vallási vagy bármilyen másfajta kerettörténettel fűznek össze közös gazdasági és politikai struktúrává. […] A »kultúrák«, a »népek« vagy az »etnikai csoportok« korántsem a konszenzus határaival meghatározható identitás-kötegek, hanem egy kollektív életben való részvétel változatai, ami egy tucat különböző síkon, egy tucat különböző dimenzióban és területen zajlik egyidejűleg”, vagyis „a kulturális komplexitás egyetlen – persze nagyon is pontatlan és szabálytalan, labilis és meghatározhatatlan – egésszé fűződik össze…” (Geertz uo.)

Amit Geertz itt a „kis világok kötegeként” taglal – s ami voltaképpen ha szétesni látszik is, egyben marad, mert a kulturális identitásoknak és etnikai csoportképző elemeknek nagyfokú általános érvénye nemcsak az egyes alrendszereket vagy csoportokat, hanem közelebbről nézve az egymással többé-kevésbé szolidáris, szomszédsági vagy rokonsági alapon hasonlatos közösségeket is jellemzi –, sokszor éppen azért, mert körülöttük a változások örvénye sodor, egyben tartja, még nagy távolságok dacára is virtuális közösségként fogja át őket. Éppen ezért, amint azt bevezetőmben említettem: az asszimiláció, migráció, kultúravesztés és társadalmi dekonstrukció jellegzetességei rendszerint kihatnak még azokra a folyamatokra is, amelyeket a maguk teljességében korántsem kell pusztulások kezdő szakaszának tekinteni, hanem épp úgy lehet őket értékelni, mintha mindig meglennének az alapjai a bármilyen közösségek újraalakulásának. Meglehet, nem ugyanolyan lesz a diaszpórák közössége, vagy a migrációs csoportoké, mint volt starthelyükön, ám az asszimilációs folyamatban – legyen az akármily teljesnek látszó – mindig megmarad annyi az egykor volt identitás morzsáiból, amennyit az újabb nemzedékek vagy a kapaszkodóikat elveszítő csoportok még mindig megragadhatnak és közös tartalomként fölmutathatnak valamennyit. Az identitástörmelékek is részei a kultúráknak, mert azok sosem valami nagy teljes egész entitásként léteznek (még monolit formájukban sem), hanem olyan társadalmi terekben honosak, amelyek a kultúrák közti szférában teljesítik be kommunikációs funkciójukat, s nyújtanak magatartásmodellt, értékrendet, vagy azt a lehetőséget, hogy az újabb nemzedékek, a „kihullottak” vagy a diaszpórába száműzöttek elleshessék, fölhasználhassák, követhessék egyes mintáit.

Az antropológia, különösen ha a politikára vonatkozó nem konszenzuális tudás antropológiai megfigyelését vállalja feladatául, nem vállalkozhat arra, hogy politikák, tömegek, államok vagy csoportok között egyensúlyt, összhangot teremteni maga próbáljon. Az új szintéziseknek megvan a maguk ideje, s a szétesőfélben levő világ ma nem tűnik alkalmasnak valamely pompás szintézis („multikultúra”?) kialakítására. Az asszimiláció vállalására kényszerülő társadalmi csoportok vagy a migrációba menekülő etnikai csoportkultúrák sem okvetlenül arra vannak beállítódva, hogy valamely „lógia” tudassa velük, mi is lenne-lehetne feladatuk. Nem valószínű, hogy komolyan kellene hinnünk a liberalizmus és individualizmusok vagy akár a jobboldali populizmusok vehemens korszakában, hogy a cselekedetek, társadalmi mozgások és értékrendek, rivális hatalompolitikák és ezeket elviselő társadalmi tömegek nem föltétlenül fogékonyak a kívülről jövő, aggodalmas, vagy belülről jövő, elkötelező befolyásolási szándékok irányában. Már az a kérdés is, honnan nézve diaszpóra valami, kik felől szemlélve „kirepültek” a diaszpóra egyedei és csoportjai, szinte költői kérdés is lehetne – hisz elszármazniok bizonnyal nemcsak ezért kellett, mert úri kedvük úgy diktálta, hanem mert körülményeik így hozták… Ha folytonosan tételezzük, hogy csakis a kontinuus közösségek tesznek lehetővé konzekvens, egyensúlyos létformákat, akkor valószínűleg tévedünk, s alkalmasint az is bizonygatható lenne (teszik is, nem kevesen), hogy a migráló tömegek java része jobb körülmények közé kerül, több sikert arat magának, s inkább megszolgálja az elismerést, mintha „odahaza” maradt volna egy lepusztuló világ részese… A kirepülés és beilleszkedés, immigráció és asszimilálódás nemzedéki botránya nemegyszer visszájára fordul a második-harmadik nemzedékeknél, az idegenné váltak bár még idegenebb társadalmi térbe kerüljenek is, ott jó eséllyel építenek ki belterjesebb, védettebb világokat (mondjuk kínai kereskedők Új-Delhi elitnegyedében). Az bizonnyal igaz, hogy teszik ezt jó időn át „valakik ellen”, s közben változnak maguk is, hogy változtathassanak környezetükön – de aligha volna garanciánk arra, hogy saját társadalmukban, ahonnan a szétszóratásba indultak, ennél sokkal konszolidáltabb lenne a helyzetük vagy rezerváltabb a kultúrájuk, egyértelműbb a kulturális örökségük…

Gondolatmenetemnek ez a kifejlete nem kíván elsiklani a különböző típusú diaszpórák, emigráns csoportok, menekültek, száműzöttek problémás létmódja és beilleszkedésük kényszerei fölött. Mindössze annyit hangsúlyoznék, hogy éppen az antropológia nem társadalomfölötti, hanem émikus megismerő attitűdje sugallná azt a belátást, hogy elvont konkrétságú migráns csoportokról kevéske értelmeset mondhatunk… – viszont annál inkább átláthatunk folyamatokat és nemzeti vagy nemzetközi trendeket, ha konkrét csoportminőségekből indulunk ki. Nem szándékom itt új kérdéskörbe vezetni érvelésemet, de a kutatásaim során több ízben megérteni próbált „kiskun identitástudat” nyomán módom volt belátni azt is: akár évszázadon át szunnyadhat egy etnikai identitás, ha nincs módja, nincs érvényes eszköztára, vagy nincs értelmes programja az identitás-állandó fönntartásának. A hazai kun história, és a kunokra vonatkozó interpretációk előszeretettel keverik bele a lokális identitásba a vallásit, a kulturális és magatartásbeli sajátosságok közé a történelmit, a kulturális örökség részeként megnevezve a környezettel való szembenállás morális kötelezettségét, s mellette a társadalmi-technikai haladástól elmaradó viselkedésminták hasznavehetetlenségét, a gazdasági és viselkedés-kultúrabeli elmaradottságot is. Ám a lokalitás mint a történetileg legitimált magyar társadalomfejlődés egyik alapeleme, számukra nem a „nemzetit” tartalmazta, hanem a helyi értékrend és normák megőrzésének keretét, a szomszédsági-kistáji-regionális hovatartozás rendjét, melyet elvitatott, átformált vagy deformált a nemzeti program, így az kénytelen volt olyan formákba visszahúzódni, amelyek révén megőrződhetett, survival-funkciója elvileg megmaradt, s kínálkozó esetben megújulhat még… A diaszpórafelfogásoknak tehát az a képzete, hogy nemzeti kereteiket elhagyó kulturális szatellitekről volna itt szó, szinte képtelenség, ha például a helyükön maradó, onnan még asszimiláció fenyegető veszélye idején sem menekülő népességről teszünk megfigyeléseket…: belső diaszpórák (mikrocsoportok mikrocsoportjai, szubkultúrák szubkultúrái) is kialakulhatnak ugyanis, melyek a csoportképző és csoportfenntartó mechanizmusoknak azzal a trendjével szállnak szembe, amiket az „eredeti centrumból periférikus helyre” szétszóródottak köre éltet, s amelyeket az „eredeti szülőföld, őshaza esetleges visszatérési helyeként” értelmez a kollektív tapasztalat (Clifford 2000). A mozgásosság, határépítés és „a visszatérés konstitutív tabujának távoli jövőbe kitolása” tehát inkább valamifajta nemzetállami normák mentén tételezhető fogalomkörbe tartozik – ezekhez képest például az a hajlékonyság, s olyan fokú alkalmazkodásképesség, amely nem tapad meg a konkrét helyhez való visszatérés vágyképénél (tehát nem „a visszatérés teleológiájára orientált” – mint James Clifford írja), adott esetben sokkal komplexebb értéktartalmat vél megformálódni akkor, ha a diaszpóra képes marad saját kultúráját egy másik helyszínen, más körülmények között is újraalkotni. Illetve: „a kitelepítés, szenvedés, alkalmazkodás vagy ellenállás közös, folyamatos története ugyanolyan fontos lehet, mint egy különleges eredet projekciója. És a diaszpóra diskurzusa szükségképpen módosul, amint lefordítják és adaptálják” (Clifford 2000). Sőt, nemcsak adaptálják, hanem ki is teljesítik: „Bármilyen purista ideológiák legyenek is, a diaszporikus kulturális formák sosem lehetnek a gyakorlatban kizárólag nacionalisták. Transznacionalista kapcsolatrendszerekbe illeszkednek, amelyek többszörös kötődésből épülnek, és egyszerre rejtik magukban a befogadó országhoz és normáihoz való alkalmazkodást, és a nekik való ellenszegülést” (Clifford uo.).

Távol álljon tőlem, hogy a politikai pragmatikusságokkal szembeni stratégiák között a lehetségesnél igazságtalanul kiemeltebb szerepet tulajdonítsak a diaszpóralétnek, a diaszpórakultúrákat mintegy idealizálva. Sőt: az elűzött, kiutált, kicsukott vagy marginalizált létformákat sem óhajtom ideálisnak beállítani. De szeretném azt a belátást erősíteni, hogy a határképző folyamatok és gyakorlatok közepette (sőt ellenére) korántsem vezetnek folytonos konfliktushoz a különböző kirekesztő és bekebelező politikák. Nem is egy, magát rövid megtelepedés után már „őshonosnak” tekintő népesség eleve úgy jut(ott) letelepedési térhez, hogy onnan kiszorított másokat, akikből diaszpórák lettek, illetve maga a „honkeresés” is gyakorta azért történik, mert „kicsukottá”, kirekesztetté vált egy néptöredék valahol a glóbuszon (lásd mondjuk a zsidók, a kazakok, a hunok, a magyarok, a kunok, a csángók, a szingalézek, a filippínók, a hasonlóan „menekülő identitásokból” összeállt Ausztrália vagy az USA lakossági csoportjait!). Az autochton lét és a migráns- vagy diaszpóralét egyaránt igényli a kisebbségi legitimációt, amely valamelyik többséggel szemben elnyerhető tér, kedvezmény, terület, funkció mentén rendeződik, s idővel azt is célozza, hogy önálló térhasználat vagy megtelepedés révén legitim rangot nyerjenek azok az egyedei, akiknek nem okvetlenül, de eredetileg javarészt egyfajta elidegenített földhöz való tartozása határozta meg hollétét és hovatartozását. Persze érdemes elgondolkodnunk azon is, hogy a feltételezett törzsi, kisvárosi-falusi, etnikai csoportkulturális közösségeken túl, amelyeket valamiért egy másik hegemónia űzött el szerves közegükből, hogyan lesz egyre gyakoribb a migráns egyén típusa, aki máshol él és dolgozik, mint ahol született, városba megy – bár vidéki, vagy külföldre utazik – bár itthon van életvezetési közege; vagy ingázik – mert munkát csak távolabb kapott… Mindezzel (mondhatnánk) univerzálissá vált a migráció, fölváltotta a részvétel élményét a szeparáltság, fölcserélte az ipar és kereskedelem az agráriumot, bevándorlók töltötték/töltik fel a kiüresedő városokat, végtelen létszámú függő tömegre épül az iparosodott gazdaságok rendszere, mobil szolgáltatóra formázott a kortárs életmód megannyi eleme… Vagyis, siránkozni lehet a migránslét, a kitaszítottság, a száműzöttség állapotán, de lassan már azokat lesz könnyebb definiálni, akik még nem is voltak vagy nincsenek most sem száműzve, akik maguk a bekebelezők, akik ekkénti funkcionalitása is esetleg csupán attól függ, van-e még kiket kirekeszteniük…

A kollektív száműzöttség mint a diaszpóra antropológiájának egy későbbiekben elemzésre méltó jelensége nemcsak arra hívja föl a figyelmet, hogy a kisebbségi, migrációs, vagy diaszpóralét jobbára közösségek, intézmények, sőt államok kizárási és bekebelezési politikáinak eredménye, hanem arra is, hogy az asszimilációs folyamatok éppúgy szükségképpen relativizálhatók, mint az áttelepült populációk léthelyzetei. Tételezhetjük, hogy léteznek előző hazájukhoz képest idegen vidéken új életformálásra vállalkozó, a saját régi életkörülményeikből kitessékelt közösségek – de ezek olykor pusztán a rövidebb történeti időszakok alapján minősülnek diaszporikusnak, hosszabb időtávon már csak azokhoz képest kizártak, akiket egy másik államalakulat vagy társadalmi miliő már bekebelezett. A diaszpóra-lét tehát kevésbé egy határhelyzet, mint inkább a határátjárások egyik formája, a köztesség egyik alakzata, s alapjában véve „de-territorializált” lényege is csupán az asszimiláltság előzménye, a destrukcióból következő másságtudat és kultúramegőrzési kényszer intézménye. A diaszpórák, kirekesztett népcsoportok egyetemes térképe így nemcsak történeti szakadások (sőt szakadékok) színeitől tarkállik, hanem a kortárs, nemzetek feletti és nemzetek alatti, kultúrák közti és szubkulturális létformák problémakatalógusa is. Ezekről írja James Clifford: „A diaszporikus szubjektumok tehát a modern, nemzetek feletti, kultúrák közötti tapasztalat önálló változatai. Így historizálva a diaszpóra nem válhat a modern, komplex vagy pozicionális identitások mestertrópusává vagy alakzatává, amelyeket keresztez és elmozdít a faj, a szex, a nemi szerep, az osztály és a kultúra. […] Fontos komparatív kérdések merülnek fel az utazás és lakás eltérő területei körül, a régió (például »a Dél« mint a diaszporikus elvágyódás célpontja), a (neo)koloniális történelem, a nemzeti beolvadás, az osztály, és a nemi szerepek szerint specifikálva” –, majd Paul Gilroy „változó azonosságokról” szóló teóriáját ismerteti és összegzi ekképpen: „A tradíció inkább tekinthető folyamatnak, mint célnak, és itt nem arra használjuk, hogy meghatározzunk vele egy elveszett múltat, sem hogy megnevezzük vele a kompenzációnak egy olyan kultúráját, amely helyreállítaná az elérhetőséget. Itt sem áll szemben a modernitással, és nem kell megidéznie üdvözítő, idilli képet festve róla. […] A tradíció most már az időt és a teret átszelő törékeny kommunikatív kapcsolatok fogalmi megragadásának egyik módja lett, ami nem a diaszpóra-identitásoknak, hanem a diaszpóra-identifikálásoknak szolgál alapul. Újrafogalmazva tehát a tradíció nem a diaszpóra-kultúrák egy közös tartalmára mutat rá, hanem olyan rugalmas tulajdonságokra, amelyek lehetővé teszik köztük az interkulturális, transznacionális diaszpóra-párbeszédet. […] Azonosulások – nem azonosságok; kapcsolatfenntartó aktusok – nem előre adott formák: ez a tradíció részlegesen összekapcsolódó történetek hálózata, a kereszteződések állandóan elmozdított és újrakitalált tér-ideje” (Clifford, im.).

A mottóként idézett sorokban Havel a megszűnőben is megszületőt, Geertz pedig a partikularitások iránti érzék és a kipróbált receptek elleni ódzkodás igényét, szükségét jelzi az antropológiai gondolkodásban. Az etnikai asszimilációs és a nemzetközi-hazai, határokon túli és határokon belüli migrációs folyamatok értékelésénél – úgy vélem – éppen ezt a kétkedést, épp a rákérdezés gesztusát lehetne érdemben használni, vagy olykor egyenesen intézményesíteni is. Az esszencializmus és a partikularizmus közötti átjárások, falak helyetti vagy hidak és átereszek menti okfejtések ahhoz a tapasztalathoz (vagy legalábbis meggondolandó megfigyeléshez) vezetnek, amelyek ugyan kiindulhatnak abból, hogy a diaszpóra az itt és az ott kapcsolatát definiálja újra, de akkoriban, midőn számos nép, ország, társadalom már korántsem csak az eredet és a visszatérés tengelye mentén definiálja magát, hanem sokszor inkább a mozgást, kommunikációt, cserét és hovatartozásokat transznacionális hálók révén feltételezi, ezenfelül átfogja a száműzetés és az együttélés művészetét, újragondolja a hódítás és különállás képességét. A diaszpórában megbontott identitást látni már csak azért is egyszerűsítés, mert „a kortárs diaszpóra-diskurzusok megőriznek bizonyos kapcsolatot a hontalanság olyan történelmi tapasztalataival, amelyeket meg kell tartani a maguk komparatív feszültségében és csupán részleges lefordíthatóságában. […] A diaszpórák és a diaszpóra teoretikusai a fordítások, nem pedig az ekvivalenciák mobil terének ösvényein találkoznak össze” (Clifford, im.).

Ami pedig a kutató avagy a teóriák mentén tapasztalatokat elrendező antropológus gondolkodása számára még jelentősebb feladatot kínál, az a kultúravesztésről sopánkodók meggyőzése arról, hogy a kisebbségi-etnikai vagy szubkulturális elemek nem tárgyak, amelyek elveszíthetők, s egy etnikai csoportkeveredés vagy nyelvcsere-helyzet nem elsősorban arról szól, hogy „pusztul minden, ami régen oly szép, jó és tiszta volt”, hanem arról is, hogy régen is pusztult – de gyarapodott, formálódott is; régen sem volt tiszta – csak egy látványosabb hibridizáció mentén jogosabbnak tűnnek ma már az aggályok; s a „jó és tiszta” volta is főként attól függött, kivel-mivel szemben érvényesülhetett, milyen volt a térbeli és időbeli környezete, s miféle formába tagolódott be újonnan, amelynek szerepéről, lehetőségeiről még kevesebb a tudásunk, mint lesz majd idővel…

Mindez korántsem jelenti azt, hogy az asszimilációs policyk, a hibrid formációkba tagoló gesztusok, a primer érdekek szerint rendeződő identitásvédelmek ne határoznák meg túlságosan is az asszimiláció különböző típusainak megvalósulását. Ennek változatai között éppúgy ott vannak a határon túli magyarok magyarországi letelepülési lehetőségének hírhedett lehetőségei (Schengen ide vagy oda), jelen vannak a térségi és politikai vagy etnikai tagoltsági kérdések (hátrányos helyzetű régiók, roma lakónépesség térbeli elhelyezkedése, etnikai csoportok térségi tagoltsága stb.), az érdekkapcsolati stratégiák és az etno-logisztikai megoldások (kedvezménytörvény, roma segélyprogramok, speciális parlamenti kisebbségi képviselet, pártok alá szerveződő etnoszféra stb.) is, amelyek olykor valamiféle neotradicionális birodalomépítés eszközei éppúgy lehetnének, mint elterelő gesztusok, amelyek csupán elfedni hivatottak szociális kérdéseket. A kizárás mint büntetés, és a bebocsáttatás mint áldás éppen abban a hatalmi döntéskörben lehetséges interaktív mozzanat, amelyben a kultúrák találkozása és hatékony együttélése van soron. E keveredéseknek nem okvetlenül az elfogadás az alapja, nem szükségképpen a bennszülöttek és a bevándorlók közötti világok felülről szervezése a feladata, hanem inkább a veszteségek és túlélés hányadosának elrendezése, amelynek formája kevésbé a koegzisztencia, s még kevésbé a lokális szinteken is túllépő „kulturális világrendszer” megteremtése, inkább az uralom múltbeli taktikáival nem szakító jövőtervek intézése. Ehhez pedig nincs szüksége semmiféle hatalomnak a legitim kisebbségi csoportok és kultúrák beilleszkedését külső kényszerekkel vagy adaptációs folyamatokkal segíteni – sőt: már pusztán a kisebbségi környezet hatása is olyan, hogy látszólag a fennmaradás feltételeként a kultúravesztést igényli. A nacionalista és posztnacionalista állam eszközei és feladatai közé ritkán sorolja az etnikumok asszimilálását, de hovatovább minden működési gyakorlatában, minden értékrendi sugallatában erre játszik, ezt preferálja a lényegi történések közt. A nacionalizmusok évszázada talán már lejárt, de most jön vissza, s az etnikumoké most van soron… – de talán a következő etapban a kultúrák következnek, akár pártolt, akár defavorizált státusban, viszont legalább öntörvényűségük látszataival és valóságával… A posztkoloniális kultúrák mindig is csak a saját közegükben, a követhető „kozmopolita élet” és a nem nyugati életmódmodellek mentén rendeződnek el. Nemigen lehet-lesz ez másként a következőkben sem. A kultúrák etnikailag meghatározott, olykor vérzivataros korszaka pedig már-már itt van, működik, hatással van, kihívóan provokál és behízelgően édesget. Kizárva és bekebelezve mindazokat, akikre majd a fel- és leívelő korszak szerepei, esélyei vár(hat)nak…

Irodalom

Bakk Miklós 2008. Modernség és nemzetdefiníciók. In Bodó Barna (szerk.): Kisebbségben, közösségben. Balázs Sándor nyolcvanadik születésnapjára. Temesvár, Editura si Tipografia, TEMPUS, 75–97. p.

Bakk Miklós 2005. Politikai identitás és nemzeti identitás. Kellék, 26, 33–40. p.

Bakk Miklós–Bodó Barna 2003. Státustörvény. Diaszpóra Könyvek 2. Temesvár, Marineasa Kiadó.

Bíró A. Zoltán 2002. „Csúcsok” és hétköznapok. Szempontok a magyar–magyar reláció társadalomtudományi elemzéséhez. In Magyarország és a magyar kisebbségek (történeti és mai tendenciák). Budapest, MTA.

Bodó Barna 2003. A táji-történeti régióktól az eurorégiókig, avagy a multikulturális regionalizmus üveggömbje. In Talpalatnyi régiónk. Tanulmányok. Kolozsvár, Komp-Press Kiadó. http://bodo.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=16&p=804

Brubaker, Roger 1998. Migrations of ethnic unmixing in the „New Europe”. In International Migration Review. Vol 32. no. 4. https://www.jstor.org/stable/pdf/2547671.pdf

Clifford, James 2000. Diaszpóra. Magyar Lettre Internationale, 39. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre39/clifforddia.htm

Csata Zsombor–Dobos Ferenc 2001. Migrációs folyamatok a határon túli magyarok körében. In Dobos Ferenc (szerk): Az autonóm lét kihívásai kisebbségben. Budapest, Balázs Ferenc Intézet–Osiris.

Geertz, Clifford 1994. A „bennszülöttek szemszögéből”. In Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég, 200–216. p.

Geertz, Clifford 1994a. A forradalom után: A nacionalizmus sorsa az új államokban. In Az értelmezés hatalma. Budapest, Századvég Kiadó, 104–125. p.

Geertz, Clifford 1994b. Primordial Loyalties and Standing Entities: Anthropological Reflections on the Politics of Identity. Public Lectures 7., Collegium Budapest.

Geertz, Clifford 1999. Az identitás politikájáról. Magyar Lettre Internationale, 31. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre31/geert.htm

Geertz, Clifford 2001. Darabokból álló világ (A kultúra és a politika térképének megváltozása). Magyar Lettre Internationale, 49. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre49/geertz.htm

A.Gergely András 2003. Kisállam nem állam? Interkulturális átmenetek és multikulturális divergenciák a kisállamok uniós csatlakozási folyamatában. In Hülvely István (szerk.): Kisállamok a globalizálódó nemzetközi rendszerben. Budapest, MTA PTI, Európa Tanulmányok 7., 78–124. p.

Gödri Irén 2004. Etnikai vagy gazdasági migráció? Az erdélyi magyarok kivándorlását meghatározó tényezők az ezredfordulón. Erdélyi Társadalom, 2. évf. 1. sz. Kolozsvár, 37–54. p. erdelyitarsadalom.adatbank.transindex.ro/pdfdok/et3_tanulmany_1_2.pdf

Horváth István 2002. A romániai magyar kisebbség Magyarországra irányuló mozgása. Korunk, 2. Kolozsvár.

Kapuscinski, Ryszard 1999. A migráció mint életstratégia. Magyar Lettre Internationale 33, 24–26. p. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre33/kapuc.htm

Kilani, Mondher 2003. Az etnológia paradoxona. Anthropolis (kézirat).

Kjosszev, Alekszandar 2000. Megjegyzések az önkolonializáló kultúrákról. Magyar Lettre Internationale 37, 7–10. p. http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre37/kjossz.htm

Lévi-Strauss, Claude 1999. Faj és történelem. Budapest, Napvilág Kiadó.

Lucassen, Leo 2002. A cigányok történelme nem csak üldöztetések és áldozattá vált emberek története. Kende Ágnes interjúja. Amaro Drom, 04

Massey, Douglas S. et al. 2001. A nemzetközi migráció elméletei: áttekintés és értékelés. In Sik Endre (szerk.): A migráció szociológja. Budapest, Szociális és Családügyi Minisztérium.

Örkény, Antal (szerk.) 2003. Menni vagy maradni? Kedvezménytörvény és migrációs várakozások. Budapest.

Papp Richárd 2003. Etnikus vallások a Vajdaságban? Budapest, BIP Kiadói Társulás.

Salat Levente 2001. Etnopolitika: a konfliktustól a méltányosságig. Marosvásárhely, Mentor Kiadó.

Sik Endre 2000. Kezdetleges gondolatok a diaszpóra fogalmáról és hevenyészett megfigyelések a diaszpórakoncepció magyar nézőpontból való alkalmazhatóságáról. In Sik Endre–Tóth Judit (szerk.): Diskurzusok a vándorlásról. Budapest, MTA PTI–Nemzetközi Migrációs és Menekültügyi Kutatóközpont, 157–184. p.

Simonovits Bori 2003. A migrációs burok hatása a migrációs potenciálra a Kárpát-medencei magyarok körében. In Örkény Antal (szerk): Menni vagy maradni? Budapest.

Szabó Zoltán 1999. Diaszpóranemzet. Budapest, Osiris.

Szász Anna Lujza–Zombory Máté 2014. Transznacionális politika és a holokauszt emlékezettörténete. Budapest, MTA TK SZKI–Befejezetlen Múlt Alapítvány. https://www.google.com/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=3&cad=rja&uact=8&ved=0ahUKEwiOibCInvzaAhVM6aQKHXiaAlAQFggzMAI&url=http%3A%2F%2Freal.mtak.hu%2F25255%2F&usg=AOvVaw06pJHi92vPQnYU-OFIewNE

Szép Zoltán 2003. Régiók Európája: Közép-Kelet-Európa csatlakozása az Európai Unióhoz, konferencia-előadás, Budapest Fórum, szeptember 29–30. p.

Varró Zsuzsa 2003. Összetéveszthetetlen hasonlóság. Az etnikai identitás és a hagyományokhoz való viszony a budapesti kurd közösségben. In A.Gergely András–Papp Richárd (szerk.): Kisebbség és kultúra. Kisebbségtudományi és antropológiai tanulmányok 1. Budapest, MTA–ELTE–Könyv Kiadó. http://mek.oszk.hu/06800/06818

World Directory of Minorities. Edited by the Minority Rigths Group. Minority Rights Group International, 1997.

Rövid URL
ID2885
Módosítás dátuma2019. április 29.

1968 Csehszlovákiája és a magyar írók

„Prágában, Varsóban diákok tüntetnek, szabadságot követelnek…” – jegyezte föl 1968 márciusában az ekkor Olaszországban élő Márai Sándor. (A teljes napló, XIV. 1967–1969). Miroslav Krleža horvát...
Bővebben

Részletek

„Prágában, Varsóban diákok tüntetnek, szabadságot követelnek…” – jegyezte föl 1968 márciusában az ekkor Olaszországban élő Márai Sándor. (A teljes napló, XIV. 1967–1969). Miroslav Krleža horvát író a Mickiewicz-darab betiltása ellen tüntető varsói egyetemistákról hallván 1956 Budapestjének a képét idézte föl naplójában. Amikor pedig Budapest – csendes. A fiatal nemzedék egyik költője március 15-én veti papírra Petőfit idéző versét, a Zúg Márciust. Tiltakozó fölkiáltása a nemzeti ellenállás szimbóluma lett később. A budapesti Erzsébet hídról nézte Utassy József, mekkora rendőrsorfal veszi körbe a nemzet költőjének szobra előtt álló diákokat. Ebben a hónapban utolsó éves egyetemistaként tanári gyakorlaton voltam Kalocsán. A tavaszi szünetben egyik barátommal Pozsonyba készültünk. Naponta megvettem 50 fillérért a szlovákiai Új Szót. Mintha egy másik világból közvetített volna.

Ezzel találkozhattam azután április elején hat napon át Szlovákia fővárosában. Meghatározó élmény volt. Beszélgetések a malomvölgyi kollégiumban, az óvárosban sétálva, a tüntetéseken, a borozókban. Szlovák és magyar újságokat forgatva a kávéházakban. Kortársaink között. A szürke és lagymatag Budapesthez képest itt minden mozgásban volt. Sajtószabadság, naponta érdekes új hírek. Lengyel nyelvtudásom alapján értettem valamennyire, miről van szó. Valójában akkor kezdtem szlovákul tanulni.

Prága és Pozsony ott volt egyébként 1968-ban a magyar írók, értelmiségiek tudatában, hiszen nálunk ez az év az „új gazdasági mechanizmussal” (a piac elemeivel) kezdődött, és a változások a szomszédban reményt keltettek. Csehszlovákia képe is kezdett kedvezőbbre változni a magyarok előtt, bár köztudomású volt, hogy 1946-ban polgárai többséget szavaztak a kommunistáknak (Szlovákiában ugyan nem), és ott nem állomásoztak megszálló szovjet csapatok; sokan úgy tudták, 1956-ban az ország vezetése fölajánlotta fegyveres segítségét a Szovjetuniónak a magyar forradalom leveréséhez. A kádári hatalom eleinte egyetértően figyelte az eseményeket, csak akkor bírálta a csehszlovák sajtót, amikor júniusban Nagy Imre kivégzésének tizedik évfordulóján a Literární listy azt írta, hogy a magyar miniszterelnököt ártatlanul végezték ki. Számos magyar értelmiségi innentől kezdett jobban érdeklődni az iránt, mi is történik a szomszédságban. „Akkoriban gyakran hasonlítottuk össze a magyar 56-ot a cseh 68-cal” – emlékezett vissza később Heller Ágnes, a filozófusok korčulai tiltakozó nyilatkozatának egyik aláírója.

Pozsonyban az egyetemi kollégium egyik folyosóján nagybetűs fölirat állított meg: Slovák som, Slovák budem. Fölötlött bennem a kérdés: írnék-e ilyet én mint magyar? A beszélgetésekből azután egyre jobban kiderült számomra, nemzet nélkül itt sem lehet demokrácia. Érdekes egybeesés, hogy ekkor Szlovákiában és Magyarországon is napirendre került – eltérő körülmények között ugyan – a nemzeti identitás kérdése. A burzsoá nacionalizmust náluk és nálunk is szüntelen ostorozta a kommunista hatalom. Van szlovák nemzet, magától értetődő követelésnek éreztem a föderációt. A kádári Magyarországon – főleg 1956 miatt – politikai főbűnnek számított (akkor, és szinte 1989-ig) a nacionalizmus. Így például magának a ténynek említése, hogy magyar kisebbségek léteznek a szomszéd országokban. Ezért a meglepetés erejével hatott, hogy májusban a Magyar Írószövetségben tanácskozást rendeztek a szomszédos országok magyar irodalmáról. Nem lehet kizárni, hogy ehhez épp Fábry Zoltánnak a pozsonyi Új Szóban közölt április végi írása (A magyar kisebbség nyomorúsága és nagysága) adott ösztönzést.

Tavasszal jegyezte meg naplójában (Ezer este Fülep Lajossal II.) Fodor András (1929–1997), a középnemzedék jeles költője: „Sokat beszélünk a váratlan fordulatokkal alakuló csehszlovák helyzetről.” Ezekben a hetekben-hónapokban nem egy magyar író járt Szlovákiában, fölkeresték szlovák és magyar pályatársaikat is. A prózaíró Veres Péter (1897–1970), a népi írók csoportjának képviselője kisebb körútra vállalkozott (Nyitrára, Komáromba, Galántára és kisebb településekre látogatott el). Csallóközben jártam című útirajzában dél-szlovákiai magyarokkal való találkozásait mutatja be. Fekete Gyula (1922–2010), a középnemzedék prózaírója és népszerű irodalmi publicistája júliusban járt Rimaszombatban és Hanván. A gömöri városban figyelte meg: „A játszogató gyerekek éppoly könnyen váltanak át az egyik nyelvről a másikra, mint az üzletben az eladók, nem nehéz felismerni, hogy a két nyelv békés együttélése a hagyományos és természetes alapforma.” (Naplóm a történelemnek I. 1941–1972.) A hanvai Tompa Mihály-ünnepségen elismeréssel említi az odasereglő emlékezők nagy számát és fegyelmezettségét.

Nyáron már nyilvánvaló volt, hogy a Szovjetunió egyre keményebb hangot használ Csehszlovákiával kapcsolatban. Márai Sándor jegyezte föl július 19-én: „Reggel a rádió a Szovjet fenyegetéseit harsogja… Azt mondom L.-nak, ha tíz, tizenöt év előtt hallom ezeket a híreket, nyugodt biztonsággal azt mondanám, lehetetlen, hogy a Szovjetunió fegyveresen beleavatkozzék és letörje a csehszlovákiai ellenállási kísérletet. Ma nem mondom ezt, legfeljebb azt mondhatom, »nem hiszem«, hogy a Szovjet erőszakosan beavatkozik. Ezt a szót, »lehetetlen«, törölni kell a társalgásból.” Fodor András nyáron néhány napos kirándulásra indult Szlovákiába, Fábry Zoltánt fölkereste Stószon: „…Fábrynak az a nézete, hogy a mostani eldöntetlen helyzetből sok minden lehet, csak jó nem. Legjobb volna, ha maradna a status quo.” Azt is fontosnak tartotta megjegyezni: „Negyednapja vagyunk itt, a magyarfalásnak mások emlegette kínos légkörét sehol nem tapasztaltuk.” Akármilyen vészjóslóak voltak is a politikai nyilatkozatok, a tiszacsernyői találkozó után mintha bízni lehetett volna a békés kifejletben, hiszen Csehszlovákiában nem omlott össze úgy a „rendszer”, az egész helyi közigazgatás, a kommunista párt, ahogy ez néhány nap alatt végbement Magyarországon október 23. után. Miért lett volna érdemes az amúgy békét prédikáló Szovjetuniónak egy „testvéri” országot fegyveres erővel kényszeríteni ideológiai-politikai követelmények betartására? Ám a birodalom nem volt hajlandó eltűrni a neki elfogadhatatlan szólásszabadságot, a „szabadság kis köreinek” terjedését. Mindazt, amit emberarcú szocializmusnak neveztek Prágában és Pozsonyban. Magyarországon sokan – főleg a fiatal nemzedék – őszinte rokonszenvvel követték az eseményeket. Érezhető volt ez 68 tavaszán a Csehszlovákiából érkező filmek, irodalmi művek fogadtatása során. A könyvhéten megjelent a pozsonyi Madách Kiadó – cseh és szlovák könyvek új fordítású kiadásaival. Az Irodalmi Szemle ekkor talán a magyar irodalom legizgalmasabb folyóirata volt, itt lehetett olvasni az 1967-es csehszlovák írókongresszus tanulságos fölszólalásait, élvonalbeli szlovák és cseh írók munkáit.

A Varsói Szerződés agressziója megdöbbenést váltott ki Magyarországon. A költő Illyés Gyula, a szellemi élet vitathatatlan tekintélye augusztus 21-én ezt jegyezte föl naplójába: „Érzéseim a lelki nyomás közben is, hogy mi lesz ebből? 1. Valamilyen mazochista megkönnyebbülés: a csüggesztő rengeteg madárnyelv után végre a valóság szava, bármily érdesen, rekedten is. 2. A mazochista »megkönnyebbülés« még egy rezzenete: egy percre elmúlik a magam terhe, közös gondjának éreztetésével az emberiség csaknem egyenrangú tagjává avat. 3. Keserű, de rögtön szívig ható nyelés a nemzet passzív kínkehelyéből: 56-ban a prágai tömegek Nagy Imre ellen tüntettek, négyszer verték le a magyar követség Kossuth-címerét; az újjászerveződő pesti rendőrségnek Csehország ajándékozott gumibotot, két vagonnal.” (Naplójegyzetek 1961–1972). Márai Sándor feleségével éppen koncerten volt: „Amíg Bachot hallgatjuk Salernóban – este tizenegy felé –, az orosz csapatok megszállják Csehszlovákiát.” Az emlékezetes napon Karinthy Ferenc (1921–1992), akinek műveit, színdarabjait szlovákra és csehre is fordították, a következő sorokat jegyezte föl: „A szovjet csapatok – és velük a lengyelek, bolgárok, keletnémetek, magyarok – ma éjjel megszállták Csehszlovákiát. Mennyi gazságot, tiprást, elnyomást láttam életünkben – s mégis, mindig újra fel tud háborítani! Hallgatom a külföldi rádiókat – mert a magyar adó egy rövid és cinikus közlésen kívül semmit sem mond. A kommunista mozgalom az utolsó morális szavát is elvesztette.” (Napló I. 1967–1969). Augusztus 23-án írta Márai Sándor: „Éjjel – L. elaludt a díványon – a lecsendesített rádió híreit hallgatom, amint monotonon darálja a csehszlovákiai híreket. A tizenkét év előtti magyar dráma csehszlovák változatát kísérteties egyhangúsággal ismétli a rádió: a fehér megint fekete, a fekete fehér, a »felszabadítók«, akik a tankokkal megérkeztek, a »nép hívására« jöttek, hogy megszabadítsák a fasiszta árulóktól a cseheket és a szlovákokat, a nagyvilág felháborodottan tiltakozik… És amíg ezt hallgatom, először életemben érzem: »Sok«. Az egész, ami nekünk ebben a században kijutott, »sok«; nem emberszabású.”

Ezekben az augusztusvégi napokban a magyar írók is a rádión csüggtek. „Azért kelek föl, hogy a rádiót hallgassam – így Illyés Gyula. – Nincs fél óra, hogy ne a prágai eseményekről beszélgessünk Flórával a levertségtől fegyelmezetten. […] Prága nem ég, a csehek vére nem omlik, visszasüllyedünk földi magányunkba.” A drámai napokban egyébként működött Csehszlovákiában a törvényes hatalom tömegtájékoztatása, részben konspiratív formában. Akár magyarul is lehetett hallgatni az adást, mely a „Gabona városából” jelentkezett. Karinthy Ferenc szégyenletesnek tartotta a magyar részvételt a katonai akcióban: „Nem tudom, a világ lenyeli-e – én nem bírom lenyelni. Félek, féltem az országot. Nem, ezt nem ússzuk meg. A hitlerizmus alatt is voltak, akik azt hitték, a világ majd tudni fogja, mi nem a saját akaratunkból, csak nyomásra és így tovább, s szépen megússzuk majd – de nem úsztuk meg. Most se fogjuk.” Egy ideig nem lehetett tudni, mi történt, hiszen a csehszlovák vezetőket a szovjetek egyszerűen elrabolták s Moszkvába vitték, mint kiderült azután, úgymond tárgyalni. Augusztus 24-én írja Karinthy Ferenc: „Egyelőre a kibontakozásnak semmi jele Csehszlovákiában. Még mindig nem tudnak egy ellenkormányra embereket találni. Vagy nem is akarnak az oroszok. Svoboda elnök Moszkvában tárgyal, Dubček – akiket nemrég még csókkal, öleléssel üdvözöltek a többi ország kommunista vezetői – fogságban.” Egy nappal később jegyzi föl Márai Sándor: „Dubček – mielőtt letartóztatták, és állítólag elvonszolták a moszkvai tárgyalásokhoz, ezt kiabálta: »Ezt érdemlem én, aki egész életemben a Szovjetuniót szolgáltam…« Igen, ezt érdemelte. Az oroszoknak igazuk van: a kommunizmus liberalizálását nem lehet tűrni, mert ez a kommunizmus és a kommunisták végét jelenti.” Augusztus 28-án, amikor úgy látszott, hogy Moszkvában valaminő megállapodással fejezték be a különös tárgyalásokat, így vélekedett Karinthy Ferenc: „Kompromisszummal, amelyen a csehek valamit vesztettek, de valamit meg is mentettek. A »győztes« oroszok sokkal többet vesztettek. […] Világraszóló, 50 éves történetük óta példátlan presztízsveszteséget.”

Gömöri György, az 1956 után Angliában élő polonista irodalomtörténész 1968 augusztusában a prágai szlavisztikai kongresszusról augusztus 17-én utazott Magyarországra. Visszaemlékezésében (Beszélő, 2. évfolyam, 11. szám) érdekes hangulatképet fest a bevonulás előtti és utáni napok Budapestjéről, ahol régi kollégáival, írókkal találkozott. A Gellért Szálló presszójában magyarázta neki Csoóri Sándor, a költő (később a nemzeti ellenállás meghatározó alakja): „A Nyugatnak tudnia kell, hogy bár magyar csapatok is részt vettek a bevonulásban, ezt mi nem akartuk.” Itt került szóba a magyar értelmiségiek tiltakozásának lehetősége, a nagy öregek (Déry Tibor, Illyés Gyula) azonban vonakodtak aláírni arra hivatkozva, hogy 1956-ban a cseh és szlovák írók nyilvánosan elítélték a magyar forradalmat.

A fiatal magyar nemzedék kíváncsisággal és érdeklődéssel fordult 1968-ban Csehszlovákia felé. Nagy szerepe volt ebben az ekkor bemutatott irodalmi műveknek, filmeknek, elsősorban pedig a tömegtájékoztatás csatornáin érkezett információknak a reformokról, a sajtószabadságról. Az augusztusi bevonulás egyértelművé tette a párhuzamot 1956-tal. Véget vetett a kommunista rendszerrel kapcsolatos minden illúziónak. Megjelent a közép-európai sorsközösség és szolidaritás gondolata. Tanúsítja ezt például Utassy József Ember az őszben, másik változatában Hitfogyatkozás című emblematikus költeménye, melyből a kortársak az 1968-as bevonulásra adott választ olvastak ki. Minden önáltatás nélkül mondja ki a költő:

„Győzelem?! Harminc ezüsttel győztek!

Énekelem hát: júdás idő ez”

Akinek az életművében vissza-visszatérő fontos mozzanattá vált 1968, az a költő Nagy Gáspár (1949–2007), aki a magyar 56 emlékét idézte föl nagy hatású verseiben. Egyik vallomásában így fogalmazott: „Engem a történelem felé igazából hatvannyolc indított el, ebből a traumából eredően kezdtem ötvenhattal is foglalkozni.” Tizenkilenc éves volt akkor, a szombathelyi tanárképző főiskolán kezdte tanulmányait. Így emlékezett a nevezetes éjszakára: „…tankoszlop dübörög elő a ködből, lezárják az utakat, elterelik a forgalmat. Eljegyeznek a történelemmel előre és hátra az időben. […] Én nem vonulok be, de elfoglal Közép-Európa. […] S ekkor kezdődött egy totális kiábrándulás, hogy itt valamiféle emberarcú szocializmus megvalósítható.” (Könyvpiac, 2000, 6. szám). Ettől kezdve tudatosan kezdett tájékozódni a közép-európai irodalmak felől. Az ellenzéki Bethlen Gábor Alapítvány titkárságát vezette 1985-től, s következetesen képviselte azt a megfontolást, hogy közép-európai író kapja az egyik díjat. Így sok kitűnő szerző (például a lengyel Zbigniew Herbert és a cseh Bohumil Hrabal) mellett a díjazottak között szerepelt Ľubomír Feldek (1992) és Vojtech Kondrót (1997).

Nemzedékemben mély nyomot hagyott az 1968-as Csehszlovákia. A tavasz a reményt jelentette, hogy változhat a világ. A szabad beszéd azt üzente, hogy lehet a szavaknak valódi jelentésük. Ősszel pedig mintha bezárult volna minden, utolsó illúzióink is szertefoszlottak. Egy testvéri érzés kezdett formálódni bennünk akkor, hiszen a szlovákok és a csehek ugyanazt akarták, amit a magyarok 1956-ban: Közép-Európa összetartozásának a gondolata.

Rövid URL
ID2884
Módosítás dátuma2019. április 29.

A popkultúra-kutatás praxeológiája – Egy hibrid teória vázlata

Az alábbiakban a kortárs, a 20. századi médiaelméletek utáni popkultúra-kutatás lehetőségeiről ejtünk szót. Mindez nem egy végigvezetett elméleti mátrix alkalmazása lesz, hanem – az esetről...
Bővebben

Részletek

Az alábbiakban a kortárs, a 20. századi médiaelméletek utáni popkultúra-kutatás lehetőségeiről ejtünk szót. Mindez nem egy végigvezetett elméleti mátrix alkalmazása lesz, hanem – az esetről esetre változó tárgynak megfelelően – egymással kölcsönviszonyba kerülő, egymásra rétegződő ötletek olykor redundáns, töredékes, szabálytalannak tűnő kapcsolatrendszere. Kiindulópontunk, a médiaelméletek utáni kutatás összetétel, egy küszöbhelyzetre („Kezdetét veheti a nyelvi, zenei, filmes és költészeti tanulmányok módszertani integrációja” – Kittler 2014, 125. p.) és azonnal egy megkettőződésre utal: érthető időbeli paraméterként, eszerint a 20. századi médiaelméleti széttagozódás – frankfurti, torontói, birminghami iskola, Kittler munkássága a rá épülő diskurzusokkal stb. – a kutatásmódszertan közvetlen előzményét alkotja. Másrészt érthető szó szerint: egy médiaelmélet körvonalazása lehetne a kijelölt cél, vagyis a popkultúra-kutatásnak új teoretikus állításokhoz kellene vezetnie. Kétségtelen azonban, hogy az esettanulmányoknak nem feltétlenül szükséges valamilyen, előzetes pozícióban lévő explicit elméletet igazolniuk; és ha a kutatás nem ad ki új (rész)elméletet, pusztán rátapint egy kapcsolat- vagy hangulatrendszerre, az sem tekinthető módszertani hibának, netán teoretikus kudarcnak. (Ugyanakkor ez a szituáció úgy is elgondolható, hogy totális rendszerek nem, de elmélethálózatok mégiscsak a rendelkezésünkre állnak az adatkezelés során.)

Az átfogó keretek előzetes szerepének a megingása (mivel nem fizikai-természettudományos elméletről van szó, hanem a metanarratívák, utópikus és üdvtörténetek iránti bizalmatlansággal párhuzamosan kialakuló látásmódról) ahhoz a belátáshoz vezethet, hogy dinamikus popkultúra-fogalommal dolgozzunk. Érdemes máris egy pillantást vetni John Storey Cultural Theory and Popular Culture című könyvére, mely valószínűleg az egyik leghasználhatóbb bevezetés a popkultúra tanulmányozásába. Erről tanúskodik, hogy 1997 óta a szöveg egyfelől hét kiadást ért meg, másfelől – és ez fontosabb – a koncepció látványosan bővült, kiegészült az újabb kutatási eredmények fényében. (Például a hetedik kiadás a hatodikhoz képest a popkultúra materialitásáról szóló fejezettel lett gazdagabb és aktuálisabb.) Storey munkája abból a szempontból (is) irányadó lehet, hogy a popkultúrát kontextuális analízissel közelíti meg, ami valóban a populáris kultúra dinamikus, policentrikus fogalmához vezet. Ebben a keretben a popkultúra explicit vagy implicit meghatározása a folk, a tömegkultúra, a magas kultúra, a domináns kultúra és a munkásosztály kultúrája kontrasztjában bontakozik ki (nem rögzül pusztán az egyik ellentéteként vagy szinonimájaként), és ily módon a kontextus által felé áramló jelentésváltozatok függvényében is értelmezhetővé válik. (Storey 2015, 1. p.)

A tömeg-, illetve a populáris kultúra elhelyezhetősége, értékelése stb. a modernitás alapvető kihívásának számít. A peremműfajok önállósodása, megerősödése és differenciálódása (a magazinkultúrában, majd a könyvkiadásban is) a modernség része volt, és igen nagy ellenállásba ütközött az elitkánonok és az akadémiai értékrendek felől; egy ideje azonban más a helyzet. Ezt a folyamatot jól szemlélteti Fredric Jameson, a posztmodernről szóló könyvének mindjárt az elején. A marxizáló irodalmár Venturi Learning from Las Vegas című híres tanulmányára hivatkozva jegyzi meg, hogy az „[…] felhívja a figyelmünket minden […] posztmodernizmus egyik alapvető jellemvonására: nevezetesen arra, hogy elmosódik bennük a régebbi (alapvetően érett modernista) határ a magas kultúra és az úgynevezett tömeg- vagy kommersz kultúra között, és új típusú szövegek jönnek létre, amelyeket áthatnak annak a kultúraiparnak a formái, kategóriái és tartalmai, amelyeket olyan szenvedélyesen tagadott meg a modern minden ideológusa”.[1] Majd kissé kitágítva a kört, így folytatja Jameson: „A posztmodernizmusokat valójában éppen ez az egész »lealacsonyult« tájkép nyűgözte le: a bóvli és a giccs, a tévésorozatok és a Reader’s Digest-kultúra, a reklámok és a motelek, a késő esti beszélgetős műsorok és a hollywoodi B-kategóriás filmek, az úgynevezett para-irodalom annak repülőtéri ponyva kategóriáival, amilyen a horror és a romantika, a népszerű életrajzok, a krimik és a sci-fi vagy a fantasy regény – ezeket az anyagokat ma már nem csupán egyszerűen »idézik«, ahogy Joyce vagy Mahler tette volna, hanem saját lényegükbe illesztik bele.” (Jameson 2010, 24. p.)

A popkultúra jelenkori megközelítése tehát jelentősen érinti a kánontérkép 20. századi átrendeződését. Ugyanis a régóta forgalomban lévő kánontípusok (pl. klasszikus kánon, nemzeti kánon, jelentéskánon, akadémiai kánon, oktatási kánonok) mellett az ezekben nem szereplő alkotások a 20. század folyamán ún. alternatív kánonokba rendeződtek. Ilyen értelemben alternatív kánonnak minősülhet a sci-fi, a fantasy, a horror, az alternatív történelem, a krimi stb. kánonja, melyek nem csak az előbbieknek, de egymásnak is alternatíváit képezik, míg átfedések is jócskán akadnak köztük, sőt, tartalmazhatnak a jelentéskánonokba is bekerülő műveket. (Társadalmi és élménymotivált jelenségként a szubkultúrák kánonjait is megemlíthetjük [pl. cyberpunk, heavy metal, hip hop stb.], melyek között nincs, vagy minimális az átfedés, de akár tetszőlegesen választhatók bárki számára, és nem zárják ki azt sem, hogy egyszerre több kánon „termékei” legyünk.) Emellett azonban a közelmúltban – az új médiumok megjelenésének következtében – szükségessé vált az ún. aktív kánon bevezetése, melyben elsősorban olyan jelenségek kapnak helyet, melyek egyszerre több médiumban „íródnak”, többféle platformról is megközelíthetők, azaz transzmediálisak (pl. Star Wars-, Assassin’s Creed-, Trónok harca-, Mátrix-univerzum stb.). Ennek a kánonnak nincs centruma, zajszerű, és az alternatív kánonokba sorolható jelenségek, sikerlistás művek (és kiegészítőik) tömkelegéből áll.

Az említett átfedések konstatálása azt is jelenti, hogy – már a produkció felől nézve is – rengeteg mű, tárgy, jelenség stb. áll ellen a kétosztatú kategorizációnak. Storey felsorol ezek közül néhányat (Shakespeare 19. századi felfutása a polgári tömegszínházban, Dickens regényei, a film noir és azon filmek, melyek a tömegmoziban kezdték és az akadémiai közeg filmklubjaiban kötöttek ki stb.), majd Luciano Pavarotti népszerűségét hozza példaként, ami egyben jó példa az ún. exkluzív kód rögzíthetetlenségére is. Pavarotti felvétele, amelyen a Nessun Dorma szerepel, a brit slágerlisták élén landolt, az ária a populáris kultúra részévé vált, az előadójából pedig médiasztár lett. Ez a népszerűség Storey szerint megkérdőjelezi a magas és a populáris kultúra elhatárolását (Pavarotti és Puccini nem került ki az elitízlést támogató repertoárból); érdekes azonban, hogy a bulvársajtó és a hírműsorok viszont részben fenntartották a kettősséget. „A kulturális tájkép régi bizonyosságai hirtelen kétségessé váltak.” (Storey 2015, 7. p.) Az ilyen jellegű szituációk, melyek egyszerre átfedések és duplikációk, megsokszorozódnak a 20. század harmadik harmadában, s együtt emlegetendők a posztmodernség térhódításával. Ezért ez az időszak a popkultúra-kutatás kitüntetett terepévé vált, a cultural studies különféle irányzatai pedig biztosították hozzá a szükséges elméleti hátteret (Storey könyvéhez pedig a teoretikus kontextust).

Ez a módszertan felveti továbbá azt a kérdést is, hogy a különféle nyelvterületeken használatos fogalmak mennyiben különböznek, milyen társadalmi folyamatok következtében alakultak ki, illetve hogyan tagozódnak be az adott kulturális hierarchiába. Innen válik az is beláthatóvá, hogy – egyes teóriák szerint – miért indokolt bizonyos megfontolások alapján halvány különbséget tenni populáris kultúra és tömegkultúra között. Utóbbi ugyanis a „tömeg”, a „tömeges részesedés” fogalmai mentén az adattárolás- és közvetítés gépesítésének hiányában is elgondolható, (Kulcsár-Szabó 2012, 60. p.) míg az előbbi a technomediális környezet 19. és 20. századi megváltozása és a tömegkommunikációs eszközök „robbanása” – majd annak felvetése, hogy „mi az, ami eladható?”, illetve mi köze ennek a művelődés és a szórakozás metszéspontjaihoz? – nélkül aligha értelmezhető. Innen nézve a popkultúra a tömegkultúránál későbbi fejlemény lenne – eltérő fáziseltolódásokkal a zene és az irodalom területén –, de olyan, amely építkezhet az előbbiből, és ilyen értelemben egyfajta hagyománytudattal is rendelkezik (egy nulla teljesítményen nyugvó valóságshow esetében nem számít az előzmény, ellenben egy Lady Gaga-fellépés soha nem előzmény nélküli; illetve erre megint jó példa Pavarotti, és az ária felbukkanása más műfajokban, legutóbb az Énekelj! című animációs darabban); nem azonos a divattal, de nem is független tőle; felveti a művészet és a kultúra egymáshoz való viszonyának kérdését (sok esetben eltörölve a különbségüket).

Meg kell itt jegyeznünk, hogy a szakirodalom általában nem így használja a szóban forgó alapfogalmakat, a tömegkultúrát és a populáris kultúrát azonosként kezeli. Virginás Andrea A kortárs tömegfilm című egyetemi jegyzetében például Noël Carroll definíciójából indul ki, mely szerint „a tömegművészet a tömeg(tájékoztatási)-technológiák révén készített és terjesztett népszerű (populáris) művészet. A tömegművészet a tömegtársadalom művészete és a tömegtársadalom céljait hivatott szolgálni.” (Virginás 2016, 12. p.) Ez természetesen elfogadható definíció, a fent jelzett duplikáció azonban lehetővé teszi, hogy régebbi korok (pl. a nyomtatás előtti időszakok) tömegkultúrájáról is beszéljünk, és megkülönböztessük a 20. század popkultúrájától, mely egyfelől a giccs, másfelől az avantgárd és a posztmodern felé nyitott. Ebben a mintázatban tehát a popkultúra – művészeti kontextusát tekintve is – újabb fejlemény volna (a pop kultúrája), melynek legitimációjában lényeges szerepet tölt be a pop art, mely a tömegkultúra számtalan elemével kezd játékba (a giccsel is), majd az ún. art pop, mely a 20. század vége felé már azt jelzi, hogy a popkultúra művészet is lehet. (Ez a paradigmatikus megfordítás döntőnek bizonyulhat például David Bowie vagy Lady Gaga tevékenységének értelmezésekor.)

Carroll közelítéséből persze az is következik, mivel a világunkat átszövő mediális-szimulációs hálózat globális szerkezetű, és akár a nemzethatárokat is megszüntetheti (ami máshonnan nézve nyilvánvalóan illúzió), a tömeg- vagy popkultúra is ugyanilyen, mivel rá van utalva erre a közegre. De ugyancsak nyomatékosan kell kezelnünk azt is, hogy a popkultúra nem csak és nem kizárólag globális jelenség. Legutóbb a Populáris zene és államhatalom című tanulmánykötet is tudatosította – nagyon helyesen – a következőt: „A popkultúra jól ismert jelensége, hogy a masszív globalizációs folyamatok mellett a nemzeti közönségek sokszor figyelemreméltó odaadással ragaszkodnak a nemzeti nyelvükön vagy nyelveiken előadott popzenéhez, szemben az angol nyelvű globális poppal.” (Hammer 2017, 291. p.) Innen nézve érdemes megfontolni, hogy a popkultúra és a populáris irodalom identitásképző elemei vagy stratégiái – a sztereotípiákon túl – milyen eszközökkel irányítják rá a figyelmet a lokális tényezők szerepére. Eszerint megkérdőjelezhető az a beidegződés, mely a lokálishoz az értéktelent társítja és a kisebbségi diszkurzust eredendően marginálisnak tekinti. Ahogyan a lokális sem önértéket képvisel ebben a szemléletben, hanem több olyan adottságot, amely a globális rendszert más-más oldaláról teszi – nem identikus módon – érzékelhetővé. (Ez a kettősség ugyanakkor nem tartható fenn a tudományban – nincs alternatív biológia, japán lemeztektonika és ehhez hasonlók, viszont a magyar rockzene nem azonos az angollal –, de erre itt nem térünk ki. Ahogy nem kanyarodunk el a speciális politikai körülmények között megjelenő, vagy felülről irányított tömegkultúra felé sem, bár ez utóbbi például Moritz Föllmer A Harmadik Birodalom kultúrtörténete c. könyve alapján tárgyalható lenne.)

Másrészt tudatosítanunk kell azt is, hogy a popkultúra különféle médiumok szoros kapcsolatára épül, ezért ha az egyikkel foglalkozunk, akkor a többivel is kapcsolatba kerülünk. Meglepő módon, még egy korrekt, transzmediális jelenségcsoporttal foglalkozó könyv előszavában is ez áll: „[nem osztom azok álláspontját], akik a »kultúra« vagy a »médium« diszciplináris határokat összemosó bűvös jelszavának engedve egyszer csak – a tényleges, filológiai alapú irodalmi stúdiumok rovására – filmmel, vizuális kultúrával, a digitális kommunikáció új műfajaival, vagy éppen a – felfogásukban már idejétmúlt fogalommal élve – művészetek működésének gazdasági tényezőivel, politikai környezetével vagy technológiai oldalával kezdenek el foglalkozni.” (Benyovszky 2016, 13–14. p.) Először is, érdemes tisztázni, hogy az irodalom azért (is) intermediális kiterjedésű, mert része valamilyen történetileg fennálló és ideiglenes technomediális környezetnek. Például a 19. században az irodalom java része optikai és akusztikus médiumot helyettesített, majd az optikai médiumok és a gramofon megjelenésével a helyzete megváltozott, az írásfolyamatot pedig az írógép térhódítása rendezte át. A 20. század elején aztán az irodalom a gramofonnal és a kinematográffal, később a számítógéppel kezdett versengésbe. (Másrészt bármely konkrét irodalmi alkotás is kapcsolatban van más médiumokkal, vagy helyettesíti azokat. A médiumok és az intézmények összefonódásából álló lejegyzőrendszerek pedig nem gondolhatók el materiális tényezők nélkül.) Ez a helyettesítéssel, versengéssel jellemezhető dinamika koronként változik, de megkerülhetetlenül rajta felejti a nyomát az irodalom közvetítőtechnikáin.

Ha (be)látjuk, hogy a lingvisztikai kódokra redukált irodalmi szöveg olvasása eltekint ezektől a médiakonfigurációktól (de még attól is, hogy az irodalom bizonyos tekintetben önmaga médiuma), akkor érthetővé válik, hogy miért az irodalomtörténet vált a médiatörténet részévé és nem fordítva, párhuzamosan a filológia társadalmivá válásával, a metafilológia megjelenésével. (A metafilológia szerint az irodalom nem puszta szöveg, hanem közvetítő közegek folyamatosan áthelyeződő rendszere, amely a szerint változik, hogy az adott technomediális környezet felől milyen kihívások érik.) A könyv átviteli és tároló monopóliumának a megszűnése, illetve a könyv ún. poszthermeneutikai gyakorlata egy ideje tehát a számítógépipar és a filmgyártás technomediális környezetében tanulmányozható releváns módon. Erről a regény médiatechnikai váltása és a transzmediális világépítés elterjedése egyaránt tanúskodik. Az írás rácsozatának a meghaladása ily módon egy olyan posztkulturális adatmezővel van kapcsolatban, mely a kultúra átrendeződéséről is hírt adott, eszerint a médiumok „beomlottak” a digitális tartományba. Az adatok közti kapcsolatokról viszont igen régóta tudjuk, hogy lehetővé teszik, de fel is függeszthetik az ideológiákat, illetve leleplezhetik azok esztétikai változatait. (Kittler szerint a bináris rendszer felölel mindent, amit a kultúráról tudhatunk. A digitális adatfolyam – a nullák és egyesek rendszere – ugyanis a hang, a kép és az írás előállítását egyaránt lehetővé teszi.)

Ennek fényében tehát olyan elméleti kombinatorikát lehetne/kellene működtetni, amelyben például, nagyon-nagyon leegyszerűsítve, a filmes vagy vizuális módszerek alkalmazása számtalan ponton segítheti az irodalmi kultúrtechnikák értőbb elemzését, és fordítva, ami arra utal, hogy a médiaelméleti kompetencia bizony túllendülhet a szövegként felfogott irodalom, az esztétika és a kultúrszemiotika zárt horizontján. Szoros kapcsolatban azzal a fejleménnyel, hogy az archivált adatok, a média- és az inskripciós technológiák elemzése (mely nem azonos az apparátuselemzéssel) a kittleri értelemben vett rejtvényfejtésre, az információk elkapására hasonlít inkább, mintsem valamilyen előzetes pozícióban lévő értelem megragadására korlátozódik. Ebből a nem-hermeneutikai megközelítésből talán vezethetnek utak egy olyan területre, melyet a popkultúra-kutatás metapraxisának nevezhetnénk. Az ehhez társítható/kapcsolható vonatkozási rendszereket egyrészt a popkultúra-kutatáson belül, a különféle studiesok metszéspontjaiban, összekapcsolásában érdemes keresnünk; másrészt a metafilológia és a tudományelmélet, illetve a kultúratudomány szélesebb dimenzióiban is mozoghatunk. (Ráadásul a popkultúra és a tudomány találkozási pontjai számos esetben – az utóbbi felől nézve is – releváns gondolatkísérletek kiindulópontja lehet.)

Ebben a metakritikai pozícióban nem csak azt érdemes szem előtt tartani, hogy a tárgy hogyan viselkedik a kutatás során, hanem azt is, hogy a kutatásmódszertan hogyan viselkedik a tárggyal való találkozás (vagy látens kommunikáció) során. Richard Shusterman pragmatista esztétikájának kifejtése közben megjegyzi egy lábjegyzetben a következőt: „Ha valakit arra kényszerítenének, hogy definiálja a magas/populáris kultúra közötti különbséget, jobb lenne, ha nem egyszerűen a különböző tárgyakban, hanem főként a befogadás vagy használat eltérő módjaiban kifejezve tenné meg ezt. A »populáris« ellentétben áll a »magas« használattal, mivel közelebb áll a mindennapi tapasztaláshoz, kevésbé strukturálja és szabályozza a nevelés és azok a standardok, amiket a formális oktatás és az uralkodó intellektuális intézmények magukban foglalnak.” (Shusterman 2003, 314. p.) A leértékelő megkülönböztetés eszerint olyan kulturális, intellektuális találmány, amely az esetek többségében eltekint a használat különféle módjaitól, márpedig az általunk szorgalmazott módszertanban a hatáskutatási zóna és a mindennapi használat szoros kapcsolata feltételezhető. Már csak azért is, mert – Virginás és Carroll koncepcióját folytatva – „[…] egyre nehezebb, ha nem teljesen lehetetlen olyan embereket találni ma a világon, akik egyáltalán nem voltak kitéve a tömegművészeteknek”. (Virginás 2016, 12. p.)

Innen már csak egy lépés, hogy a popkultúra-kutatást olyan praxeológiaként képzeljük el, melyben a kapcsolatrendszerek felnyitása és a komplexitás színre vitele során a módszertan nem feltétlenül rögzül, hanem sokkal inkább átíródik, az elméletet a gyakorlat, az utóbbit pedig az előbbi felől módosítva. Ebben a praxeológiában a különféle technikák és gyakorlatok tudományos és nem tudományos művelése elválaszthatatlan ugyan egymástól, de az intézményi és a hétköznapi kontextus mégsem cserélhető fel teljesen. Bár a kutatás sem nélkülözheti jelen esetben a fogyasztás és a használat jellegzetességeit, intézményen kívüli kutatásról nem igazán érdemes beszélni. (Az outsider pozícióból elhangzó beszéd is rá van utalva az intézményi közlési csatornákra.) Ugyanakkor az összekapcsolásokból adódó sokszínűség, komplexitás érzékelése – ahogy fentebb jeleztük – dinamikus szempontrendszert igényel, ezért a popkultúra-kutatásban elengedhetetlenül szükséges a folyamatos metodológiai (ön)reflexió, már csak azért is, hogy az öröklött elméleti beidegződések ne zárják el a produktív megközelítési útvonalakat.

Érdemes közbevetnünk a hétköznapi kontextus említése kapcsán, hogy a mindennapi életre vonatkozó médiakutatások felhasználhatók a popkultúra-kutatásban (is) – az elmúlt két évtizedben számos mérvadó könyv bizonyította ezt Trish Millertől a fent említett Storey-ig –, mivel a tömegkommunikációs lehetőségek kihasználása (és parodizálása) a popkultúra létalapjával függ össze. De nem azonos azzal, nem korlátozódik arra a feltételezett térre, melyet az előbbi befolyásol. (Pl. Lady Gaga komplexitása nem tárható fel a háztartások felől, körbejárásához a többi, ritkább és kitüntetettebb színtér bevonására is szükség van.) Tisztázva az előfeltevéseket: „A kutatókat az érdekli – olvasható a mindennapi életre irányuló magyar nyelvű médiakutatás egyik alapszövegében –, miképpen jelennek meg a mindennapi élet horizontján a különböző médiumok és médiatartalmak; hogyan, milyen kulturális, társadalmi, pszichológiai folyamatok mentén zajlik ezek befogadása, felhasználása.” (Szijártó 2016, 19. p.) A mindennapi élet szférájára koncentráló kutatások beépülhetnek a popkultúra-kutatásba a különféle médiatartalmak csoportosításán keresztül, de azokra a jelenségekre is fogékonynak kell lennie az utóbbinak, melyek nem tekinthetők médiumoknak, és nem jutnak el a háztartásokba. (Evidensen ilyen például a show vagy a koncert, mely egyszerre pre- és posztmediális, hiszen nem archiválható „egy az egyben”, más a tévé-, a DVD-változat, és megint más az egyszeri élő közeg. A mediális rögzítés perspektivikus, és bár megmutathat olyasmit is, ami a helyszínen nem mindenki számára érhető el, óhatatlanul részleges marad. A médiakutatást és -elméletet ezért is érdemes kiegészíteni, és reflektálttá tenni a performance studies szempontjainak bevonásával, oda-vissza persze.)

Mielőtt próbára tennénk ezt a játékteret, tegyünk egy apró kitérőt a komplexitás kérdése felé. A popkultúra leírására tett releváns kísérletek között van egy olyan is, melyet érdemes itt továbbgondolnunk. Molnár Gábor Tamás Az ízlés mint médium című, Umberto Eco popkultúra-koncepciójának megközelítésekor felveti a következőket: „Az itt vázolt történetet sokszor szokás a magas és tömegkultúra közötti határ elmosódásaként értelmezni, ami általában együtt jár a kultúra és művészet közötti megkülönböztetés érvénytelenítésével. Ez az elképzelés politikailag talán igen, episztemológiailag viszont éppen hogy nem »radikálisabb«, mint az interpenetráció föltételezése, amely akkor is tartalmazza a pólusok különbözőségét, amikor szembeállításuk voltaképpeni létföltételei válnak lehetetlenné.” (Molnár 2003, 309. p. Kiemelés az eredetiben.) Az idézetben a kurzívval szedett szó felidéz egy teoretikus hátteret, mely a szociológiai rendszerek leírására jött létre, de – kiindulópontként szinte biztosan – alkalmazhatónak látszik a popkultúra-kutatás terepén is. (Az ilyen jellegű teoretikus előfeltevések tudatosítása nem egyenlő azzal, hogy az elméletet próbáljuk igazolni. Az alkalmazás során – ahogy már felvetettük – számolni kell a teoretikus keret és a fogalmak gyakorlati módosulásaival.)

Niklas Luhmann rendszerelméletében az interpenetráció jelensége teszi lehetővé, hogy az autopoietikus (azaz önépítő) rendszerekben megnyíljanak a környezeti kapcsolatok. Ez azt is jelenti, hogy „A kölcsönös áthatás révén lehetővé válik, hogy az információk műveleti folyamatba rendezésének funkciósíkjai egymástól elválasztottként álljanak fenn és ennek ellenére mégis összekapcsolódjanak; vagyis olyan rendszerek jöjjenek létre, melyek környezetükre való vonatkozásukban egyszerre zártak és nyitottak.” (Luhmann 1994, 47. p.) Interpenetrációról (azaz kölcsönös áthatásról) akkor beszélünk, ha egy rendszer komplexitása egy másik rendszer felépítéséhez rendelkezésre áll, és fordítva, de úgy, hogy azok nem olvadnak össze. A társadalom és az egyén kapcsolatában ilyen a szocializáció, melynek folyamán az előbbi komplexitása a másik pszichikumának (vagy tudatának) rendelkezésére áll, hogy felépítse saját komplexitását, de az egyén nem olvad össze a társadalommal. Ez a modell alkalmasnak látszik a Storey-féle kontextusok működésmódjának leírására is, amennyiben a popkultúra és a vele kapcsolatba kerülő rendszerek különbözősége úgy marad meg, hogy azok egymásból is építkezhetnek. A popkultúra innen nézve olyan komplex rendszerként fogható fel, melynek működését számos más rendszer biztosítja, akár azzal is, hogy az elhatárolódást képviseli, vagy tagadja annak összetettségét.

Ugyanakkor egy komplex rendszerben nem lehet minden kapcsolatot átlátni, pláne megjósolni. A komplexitás evidensen fizikai jelenségként is érthető (és számos tudományterületen is megjelenik, ahogy erről John H. Holland Complexity c. bevezetőjében olvashatunk), és innen nézve is vethetünk egy pillantást a populáris kultúra dinamikus természetére. Vicsek Tamás a következőképpen definiálja a komplexitást: „Az összetettség általában valamiféle hierarchiát feltételez. A rendszer attól lesz bonyolult, hogy a hierarchia egy adott szintjén lévő egységek kölcsönhatnak. A komplex rendszereket az teszi olyan érdekessé, hogy a részei közötti kölcsönhatás eredményeképpen a részek viselkedése oly módon változik meg, hogy az egész rendszer minőségileg új, a részek tulajdonságaitól eltérő viselkedésmintát követ. Kicsit másképpen: pusztán a részek vizsgálatából nem jósolható meg az egész rendszer viselkedése, a globális tulajdonságok új törvényszerűségeket követnek.” (Vicsek 2003, 306. p.) Komplex rendszer a turbulens folyadék és légáramlat, a raj (csoportban mozgó élőlények), a számítógép-hálózat (egymással összekötött, kommunikáló gépek), a nagyobb embercsoport (pl. iskola) és az emberi társadalom.

Példaként emeljük ki a hangyabolyt. Ha egy hangyát megvizsgálunk, a bolyhoz képest nem tűnik bonyolultnak. Genetikai parancsnak engedelmeskedik, megvan a többi egyed hálózatában betöltött funkciója. Ha milliós nagyságrendű közösséget vizsgálunk, tehát egy hangyatársadalmat (vagy más szóval szuperorganizmust), számos, egyedeken túlható funkcióval találkozunk. A bolyról az a benyomásunk alakul ki, hogy tudatos rendszer. Pedig nem az. Mindössze arról van szó, hogy a rendszeren belüli kapcsolatok száma meghalad valamilyen mértéket, és az ebből származó funkciótöbbletet tudatosságként azonosítjuk. Vagy gondoljunk egy városra. Egy átlagos nagyvároson belül a kölcsönhatások léptéke (a mesterséges hálózatok és jelek mellett beleértve az emberek közti kapcsolatokat is) ugyanakkora, mint az emberi agyban találhatóké. (Eagleman 2017, 198–199. p.) Most tegyük félre azt a kérdést (bár nagyon izgalmas), hogy kell-e még valami a tudatossághoz az alkotórészek sokaságán kívül. Elég, ha a tudatosság látszatát és a komplexitást összekapcsoljuk, hiszen mindkettő megjelenése az elemeik és a köztük lévő kapcsolatok számán múlik (még ha nem tudjuk is pontosan ezt meghatározni). Az agy létrehozza az elmét, és ezt az evolúciós fejleményt visszük át a komplex rendszerekre is, amikor érzékeljük, hogy a rendszerszintű folyamatok túlmennek a belső funkciók összességén.

Ezzel magyarázható, hogy a biomimetikus informatikai rendszerek modelleket kínálnak a kultúra működése számára is. Ha vetünk egy futó pillantást a Lady Gaga-jelenségre, világossá válik, miről van szó. Vizsgálhatjuk akár külön-külön is G számait, dalszövegeit, klipjeit, filmszerepeit, fellépéseit, nevét, identitását, ruháit, maszkjait, performanszait, gesztusait, testképét, nemét, parókáit, interjúit, politikáját, fikcióit, színpadát és így tovább, de ezek együttese olyan lezáratlan összképhez vezet, mely túlmutat a részek összegén. Ennek a játéktérnek az elemei, képsorai külön-külön is élvezhetőek, bármelyik ideiglenes centrumként – és performatív identitásként – funkcionálhat, együttesük azonban a Gaga-jelenség kaleidoszkópszerű aspektusára, tudatos működtetésére világít rá, mely éppen a stabilitásnak szegül ellen. Ráadásul azzal is szembesülünk, hogy G esetében a hétköznapok és a fellépések között nincs lényegi különbség, vagyis a valóságot is azokból az elemekből építi fel G, melyek a performatív tevékenységeit alkotják. Mindehhez számos, a részek kölcsönhatására vonatkozó megoldás is társul, a részek reflektálása és a folyamatos megsokszorozódás azonban – érdekes mód – nem törli el annak lehetőségét, hogy a kismillió változatban, ideiglenes centrumként ugyan, de Gagát is mindig érzékeljük. Lady Gaga komplex jelenség a popkultúrában, egy igen bonyolult kapcsolatrendszer; de a fentiek fényében inkább azt mondhatjuk, hogy olyan jelenség, mely a popkultúrából származó jegyekből építi fel saját komplexitását. A Lady Gaga-jelenség tehát jelenetek komplex rendszere (nem egymástól független jeleké), de ez nem jelenti azt, hogy a részelemei ne volnának vizsgálhatók, mindössze azt, hogy fokozottan számolni kell a szintek közti kölcsönhatásból adódó, immanencián túli funkciótöbblettel.

Az interpenetráció persze több rendszer között is létrejöhet. A popkultúra esetében például aligha rögzíthető az a tartomány, melyre a műveleti tevékenység irányul. Ha nő a komplexitás és megnyílik a kapcsolat a környezet felé, sokféle belépési pont jöhet létre, például a rétegkultúrák és a szubkultúrák felől (vö. Lady Gaga a szubkultúrák felé nyitott megabrand), ami egyben azt is jelenti, hogy a popkultúra impulzusokat kap ezektől, és bár önmagából építkezik, az újabb összekapcsolások megnyitják a lehetőséget a következő, aktuális áthatás előtt. Ilyen esemény volt a Mátrix című film, amely képessé vált a cyberpunk jegyeinek közvetítésére, s ezzel egy szubkultúra dizájnja elkezdte kondicionálni a populáris kultúra egyes szegmenseit. Ebben közrejátszhatott az is, hogy az utóbbiban történhetett valami, ami a fennálló rendszert nyitottá tette az előbbire. Ennek végigkövetése hosszú kutatást igényelne, annyi mindenesetre megelőlegezhető, hogy a médiatechnológiára irányuló kérdések megszaporodása kedvezett a cyberpunk látásmód előtérbe kerülésének, de nyilvánvalóan bizonyos, például a valóság szimulálhatóságára, a médium és realitás felcserélhetőségére vonatkozó elemek már nyomokban jelen voltak a rendszerben, csak nem volt közöttük erős, ennyire hatékony kapcsolat.[2] (Az előbbiek fényében ez egyfajta tudatosulási folyamatként is megragadható, mely egy belépési útvonal, platform előtérbe kerülésének köszönhető.)

Számolnunk kell persze azzal is, hogy a komplex rendszerekben és azok között az egymást gerjesztő kapcsolatok véletlenszerűen is generálódhatnak. Antropomorf környezetben ez a tudattalannal érintkezik. A freudista motívumelemzés és a pszichobiográfia a 20. században meghódította a művészetértelmezés és a popkultúra-kutatás terepét (utóbbit az archetípusok iránti vonzódással kötötte össze). Leonard Mlodinow A tudattalan című könyvének fényében (tehát az újabb neurobiológiai álláspont alapján) viszont nőhet azon értelmezések elismertsége, melyek – akár önkéntelenül is – támogatják a tudattalan újradefiniálását. Ezek közé tartozik Fredric Jameson A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája című könyve is, amely számos ponton néz szembe a tudattalanról kialakult képpel (pl. a fotózás vagy a mélységélesség kapcsán). A popkultúra megváltozott helyzetét idejekorán érzékelő Jameson szerint a freudista örökség azért gátolja a jelenség megértését, mert a tudattalan átkódolása szándékos viselkedéssé eltünteti annak tényleges jelentőségét, míg ez a hagyomány jeleket talál ott, ahol korábban véletlenek voltak, vagyis a véletlent a tudat kiterjedéseként kezeli. Az újabb könyvek közül David Batchelor Chromophobia című munkáját emelnénk ki, amely a színek iránti érzékenység (legyen az vonzódás vagy az ellenkezője) mentén tárgyalja a kultúra számos fejleményét (például miért lényeges, hogy Ahab kapitány fehér színű bálnát üldöz stb.). Batchelor gondolatmenete a pop artról, a monokróm alkotásokról, vagy a színekben tobzódó megnyilvánulási formákról pedig olyan korszakos mintázatok hatáseffektusainak rétegzettségéhez is közelebb vihet, mint a David Bowie-jelenség vagy a Lady Gaga-projekt.

Az ilyen jellegű áthatások és kapcsolatrendszerek feltétlenül dinamizálják a pop-kultúrakutatás gyakorlatát is, amely ily módon folytonosan elmozgó praxeológia lesz, amely új műveleti gyakorlatokkal szembesül, azzal, ami addig árnyékban volt. A meliorizmus, a puszta résztvevői, archiváló, pszichobiográfiai, szociokulturális és pedagógiai kutatásmódszertanok ebből a szempontból kissé elavult stratégiák, ahogy az apparátuselemzés és a kultúrszemiotika sem boldogul bizonyos hálózatok feltárásával (de bármelyik elrugaszkodási pontja vagy közbülső fázisa lehet egy komplexszé váló praxeológiának). Minden elméletre tehát praxisként tekintünk (pl. Gumbrecht jelenlételvű kultúraelmélete, mely szerint a jó tudományos tanítás a komplexitást viszi színre – nem különíthető el Gumbrecht praxisától), de anélkül, hogy abszolutizálnánk bármelyiket is, egyik sem lehet előzetesen meghatározott végpont. (Valószínűleg a hermeneutika sem lehet kivétel ez alól; az univerzálhermeneutikát egy ideje amúgy is máshogy látjuk a materialitás és a medialitás, a fizikai megjelenés és elhelyezés megkerülhetetlen tényezői felől, ahogy erről L. Varga Péter egyik tanulmányának szegmensei szólnak: „A »materiális hermeneutika« […] egyszerre affirmálja a szöveghez kapcsolódó társadalmi gyakorlatokat […], valamint a jel és zaj távolságán alapuló, autopoietikusnak nevezett szövegképződést” – L. Varga 2014, 33. p.) A komplexitáshoz vezető konstrukciós elvek nem fundamentális kódok (lehet ilyen rekombinációs térszervező művelet például a funkcionális káosz is), változékonyak, cserélődnek, de kimutatásuk nélkül a részletek és a kapcsolati lehetőségek eltűnnek az adott rendszer süllyesztőjében, abban a pillanatban, amikor ez a rendszer már egy másik arcát mutatja. A következő állapot befogása ezért szükségszerűen bemozdítja a felé forduló tekintetet is. De oly módon, hogy ez nem függetleníthető attól a kapcsolt mintázattól, amely a dinamikát lehetővé tette. Egyszerűbben fogalmazva, a komplexitással szembenéző praxeológiai kihívások felől folyamatosan korrigálni kell(ene) az elméleteket.

Irodalom

Batchelor, David 2000. Chromophobia, London, Reaktion Book.

Benyovszky Krisztián 2016. A Morgue utcától a Baker Streetig – és tovább. Dunaszerdahely–Pozsony, Kalligram.

Eagleman, David 2017. Az agy: a te történeted. Ford. Both Előd, Budapest, Akkord Kiadó.

Föllmer, Moritz 2017. A Harmadik Birodalom kultúrtörténete. Ford. Kurdi Imre, Budapest, Corvina Kiadó.

Gumbrecht, Hans Ulrich 2013. Kockázatot vállalni („tudományossá” válás helyett). Ford. Vásári Melinda, Prae, 3. sz. 4–9. p.

Hammer Ferenc 2017. A dalok ugyanazok maradnak. In Ignácz Ádám (szerk.): Populáris zene és államhatalom. Budapest, Rózsavölgyi és Társa, 282–295. p.

Holland, John H. 2014. Complexity. A Very Short Introduction. Oxford, Oxford University Press.

Jameson, Fredric 2010. A posztmodern, avagy a kései kapitalizmus kulturális logikája. Ford. Dudik Annamária Éva. Budapest, Noran Libro.

Kittler, Friedrich 2014. Egyetemek. Nedves, merev, puha és még merevebb. Ford. Vásári Melinda, Prae, 4. sz. 119–130. p.

Klapcsik Sándor 2008. Mátrixok és párhuzamos világok – interpenetráció, szimulákrum, paródia. In H. Nagy Péter (szerk.): Idegen (látvány)világok. Tanulmányok science fiction és cyberpunk filmekről. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 113–139. p.

Kulcsár-Szabó Zoltán 2012. Szórakozott tömegek. Közelítések a tömegkultúra fogalmához. Tiszatáj, 7. sz. 60–77. p.

Luhmann, Niklas 1994. Szociális rendszerek. Társadalom. Ford. Karácsony András In Cs. Kiss Lajos–Karácsony András (szerk.): A társadalom és a jog autopoietikus felépítése. Válogatás a jogi konstruktivizmus irodalmából. Budapest, ELTE, 45–49. p.

Mlodinow, Leonard 2014. A tudattalan. Ford. Both Előd, Budapest, Akkord Kiadó.

Molnár Gábor Tamás 2003. Az ízlés mint médium. Umberto Eco a tömegkultúráról In Kulcsár Szabó Ernő–Szirák Péter (szerk.): Történelem, kultúra, medialitás. Budapest, Balassi Kiadó, 308–324. p.

Shusterman, Richard 2003. Pragmatista esztétika. A szépség megélése és a művészet újragondolása. Ford. Kollár József, Pozsony, Kalligram.

Storey, John 2015. Cultural Theory and Popular Culture. London and New York, (Seventh Edition), Routledge.

Szijártó Zsolt 2016. A mindennapi élet újrafogalmazása: a média- és kultúrakutatás új területei. In Bódi Jenő–Maksa Gyula–Szijártó Zsolt (szerk.): Újratöltve: Médiakutatás és mindennapi élet. Budapest–Pécs, Gondolat Kiadó–PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 9–25. p.

  1. Varga Péter 2014. Az értelem rácsai. Esemény, filológia, megértés az irodalomban. PRAE.HU, Budapest.

Vicsek Tamás 2003. Komplexitás-elmélet. Magyar Tudomány, 3. sz. 305–308. p.

Virginás Andrea 2016. A kortárs tömegfilm (tömegkultúra, műfajok, médiumok). Egyetemi jegyzet. Kolozsvár, Ábel Kiadó.

[1] Jameson 2010, 24. p. A határok elmosódásáról szóló tézist többen bírálták, és amellett érveltek, hogy a határok megmaradnak, újratermelődnek, de átmenetek jönnek létre a regiszterek között.

[2] Lényegében egy ilyen jellegű szisztémára derít fényt Klapcsik Sándor egyik tanulmányában a reciprocitás funkcióját vizsgálva a Mátrixban és előzményeiben. Klapcsik 2008, 118–124. p.

Rövid URL
ID2882
Módosítás dátuma2019. április 29.

Háború és trauma – A kelet-ukrajnai front a kárpátaljai katonák visszaemlékezései alapján

A kelet-ukrajnai, 2014 óta mindmáig hibrid háborúként emlegetett konfliktushelyzet több ezer ember életét követelte, köztük civilekét és katonákét egyaránt, s mindemellett százezrek kényszerültek elhagyni otthonaikat...
Bővebben

Részletek

A kelet-ukrajnai, 2014 óta mindmáig hibrid háborúként emlegetett konfliktushelyzet több ezer ember életét követelte, köztük civilekét és katonákét egyaránt, s mindemellett százezrek kényszerültek elhagyni otthonaikat az ellehetetlenült életkörülmények miatt. A háború nemcsak gazdasági vagy fizikai károkat okozott, hanem egy sokkal intenzívebb és mélyebb sérülést is, amely a háborúban részt vett katonák társas kapcsolataira, valamint belső lelki egyensúlyára is rányomta bélyegét. Vizsgálatom során így arra keresem a választ, hogy milyen módon jelenik meg a katonák élettörténeteiben az az időszak, amelyet a kelet-ukrán háborúban töltöttek, továbbá az is, hogy milyen hatást gyakorolnak a hétköznapokra az ott megélt események.

A kelet-ukrajnai háború és kialakulásának előzményei

  1. augusztus 24-én vált függetlenné a Szovjetunióból kiváló Ukrajna. A függetlenedést követően az ország élén álló politikusok hol az Európai Unió, hol pedig Oroszország irányában próbálták integrálni az országot.

Csaknem egy évtizedet igénylő előkészítő munka után 2013 novemberének végén tervezte Ukrajna aláírni az Európai Unióval a Társulási Megállapodást (Association Agreement), ám Ukrajna visszalépett az aláírástól. A történtek hatására Kijevben, majd országosan is tiltakozások kezdődtek, amelyek 2014 februárjában véres utcai harcokba torkolltak. Viktor Janukovics államfő elmenekült az országból, a kormányfő pedig lemondott. Márciusban Oroszország elfoglalta a Krímet, áprilisban pedig a két legkeletibb megye, Donyeck és Luhanszk területén kezdődtek a terület birtoklásáért súlyos harcok, melyek mind a mai napig nem értek véget.

Az országban 2014 és 2015-ben összesen hat ízben indult mozgósítás. Ukrajna nyugati részén, legfőképp Kárpátalja és Ivano-Frankivszk megyében sorra hagyták el otthonaikat a mozgósítás által érinthető férfiak. Oleg Bojkónak, az ukrán hadsereg vezérkari főnöksége védelmi és mozgósítás-tervezési főosztályvezetőjének elmondása alapján Kárpátalján a mozgósítás által érintett személyek csaknem 75%-a elérhetetlennek bizonyult, mivel külföldön dolgoztak vendégmunkásként. (Origo 2015) Ez idő tájt gyakori jelenségnek számított az is, hogy a helyi lakosok békés tüntetés keretein belül a hadkiegészítő parancsnokság munkáját útlezárásokkal próbálták megakadályozni a behívók kézbesítésében. Szárnyra kapott egyebek között az a hír is, hogy Kárpátalján aránytalanul több behívót küldenek ki az embereknek, mint más megyékben. Ezt azonban az ukrán külügyminiszter, Pavlo Klimkin cáfolta. Elmondása alapján szó sem volt etnikai megkülönböztetésről a mozgósítások alatt. (Kocsis 2015) A mozgósítási hullámok során nagyjából 3000 főt hívtak be Kárpátaljáról, 80 kárpátaljai katona vesztette életét a harcokban (ebből 8 magyar nemzetiségű), valamint a hazatértek közül 38 főnek állapítottak meg hadirokkantsági ellátmányt. (24.hu 2016)

Trauma és poszttraumás stressz-szindróma (PTSD)

A háború mindig olyan élethelyzetet idéz elő, amelyben a társadalmi értékrend és viszonyrendszer felbomlik, valamint veszélybe kerül maga az élet is. Mindezek azonban nem maradnak következmények nélkül – főképp lélektani szempontból nem. A hibrid háború (MTI 2017) a hazatért katonák számára fizikai sérüléseik mellett talán még nagyobb sérülést okozott lelkileg és mentálisan. Ennek okaként számtalan okot felhozhatunk, de a legfőbb talán mégis a felkészületlenség – individuális és nemzeti szinten egyaránt. Felmerülhet a kérdés, vajon a háború szörnyűségeit átélt katonák hogyan tudnak újra normális életet élni és beilleszkedni a társadalomba. Milyen segítségre van szükségük?

Számos szakirodalom foglalkozik a traumával és a traumák feldolgozhatóságával. Az eredeti pszichoanalitikus kontextus szerint a trauma hozzátartozik az ember társadalmi létéhez, sőt mi több, alaptapasztalatként kíséri végig az egyéneket, életútjuktól függetlenül. Az ember életére hatást gyakorló traumatikus emlékek lényegében társadalmi mivoltából erednek. Ám a valódi trauma, avagy traumatikus élmény erősen feszegeti a szavakba önthetőség határait – képes-e megérteni valaha egy kívülálló, amit ő maga nem élt át személyesen? A válasz: nem. Az traumatikus élmények a megfogalmazhatóság akadályai és a társadalom általi közömbösséggel magára hagyják, kirekesztik az egyént a fájdalmával. (Keszei 2012, 11–13. p.) Ami a tüneteket illeti, az egyes traumatikus eseményeket legtöbbször az erős negatív érzelem teszi maradandó emlékké, így tehát az érzelmek szerepe kiemelt jelentőséggel bír. Előfordul, hogy a traumatikus érzelmek gátolják a történtek felidézését, ám legtöbbször mégis ennek az ellenkezője történik. (Rubin 1995, 1–15. p.) Általában egy-egy emlék feldolgozhatatlansága a spontán, szándékolatlan felidézésben jelenik meg. Ekkor jelenik meg az elfojtás és a gondolatelterelés. (Keszei 2012, 16–17. p.)

Az általánosságban előforduló emberi tapasztalatoktól eltérő, pszichológiai szempontból traumatikus eseményt (pl. természeti katasztrófa, háború, autóbaleset) követően az egyénben kialakul egy szorongásos zavar, melynek következtében a fentebb felsorolt tüneteken kívül megjelenik az érdektelenség is a korábbi tevékenységek iránt, az elidegenedés másoktól, valamint vegetatív, diszfóriás és kognitív tünetek is jelentkezhetnek. (Unoka–Purebl–Túry–Bitter 2012, 156. p.)

Már a trójai háborút követő időszakból is maradtak ránk feljegyzések egy-egy trauma következtében megjelenő bénító félelemről. Hisztériának és szimulációnak hitték a traumán átesett háborús katonák tüneteit, azt gondolván, hogy csak ki akarnak bújni a harci kötelezettségeik alól. Aztán később, az első világháború idején már katonaszívnek, gránátnyomásnak vagy gránátsokknak, esetleg harctéri neurózisnak hívták (a pszichológiában shell shock néven vált ismertté), amelynek tünetei tömegesen jelentkeztek a túlélőknél. (Erős 2015, 137–148. p.) A rendellenességgel, vagy inkább betegséggel akkor kezdtek el jobban foglalkozni, amikor a vietnámi háborút túlélő katonák hasonló tünetekről, így tehát felfokozott éberségről, rémálmokról, emléktörésekről (flashback), a tudatot megszálló villanóképekről, hallucinációkról, szorongásról, remegésről, valamint hirtelen dühkitörésekről számoltak be. A közös pont mindannyiuk életében egy-egy életveszélyes helyzet átélése, esetleg közeli hozzátartozóik és egész addigi státusuk elvesztése volt. Így 1980-tól, az Amerikai Pszichiátriai Társaság önálló mentális eredetű rendellenességként állapította meg a tünetegyüttest, s poszttraumás stressz szindrómának (PTSD) nevezte el. A kutatásokból egyértelműen leszűrhető, hogy a PTSD esetében főképp háborús betegségről beszélhetünk. A vietnámi háborúban részt vett katonák csaknem negyede volt érintett a tünetegyüttesben. (Pemberton 2016, 113–114. p.)

A kutatásokból az is kiderült, hogy a poszttraumás stressz betegségben érintetteknél sokkal nagyobb az esély egyéb egészségügyi problémák kialakulására, mint például a diabétesz, szívbetegség, depresszió vagy függőségek. Ezek a személyek jóval nagyobb arányban lehetnek munkanélküliek, vagy jelentkezhetnek problémák a házasságukban. A PTSD sokszor azért is számít nagyobb problémának, mert a PTSD-ben szenvedő embereket környezetük gyakran nem veszi komolyan, vagy legalábbis nem akkora mértékben, mint egyéb betegségeknél, amelyek testi tüneteket produkálnak. A betegség során a félelemérzetért felelős ún. amigdala, az agyban mélyen fekvő neuroncsoport, nem mindig képes különbséget tenni a tényleges és a jelentéktelen veszélyforrások között, éppen ezért a betegségben érintetteknél, legfőképp a katonáknál nagyon sokáig fennállhatnak a bénító emlékbetörések, még ha a legkisebb dolgok is emlékeztetik a traumatikus élményre (pl. tűzijáték, kutyaugatás stb. – Pemberton 2016, 115–116. p.).

A terápia sokrétű lehet. Az embernek két lehetősége van: megváltoztatja a krízishelyzetet, vagy a tüneteket enyhítő módszereket választ. Ebben az esetben jelentkeznek az ún. önvédő mechanizmusok (pl. elfojtás, izoláció, szerepjátszás stb. – Friedrich 2017, 62. p.)

A kutatás módszertani jellemzői

Vizsgálatom során élettörténeti elbeszélések által a kelet-ukrán háborúban részt vett kárpátaljai katonák (önkéntes és korábban sorkatonai szolgálatot letöltött) háborús élményeit, emlékeit, tapasztalatait kívántam összegyűjteni és feldolgozni. Legfőképp arra voltam kíváncsi, hogy a megkérdezettek élettörténeteiben milyen helyet foglal el a szolgálati időszak, a kelet-ukrajnai megyékben töltött idő alatt milyen körülmények között teljesítettek szolgálatot, valamint arra, hogy az ott megélt események milyen hatást gyakorolnak napjainkban rájuk. Ezen kívül arra is kíváncsi voltam, hogy az önkéntes katonák esetében milyen motivációk jelentek meg a részvétel kapcsán.

A téma érzékenységéből, aktualitásából és feldolgozatlanságából adódóan egyértelmű volt számomra, hogy lehetőség szerint élettörténeti interjúkon keresztül vizsgálódjam, ám ha a helyzet úgy kívánja, témaorientált életútinterjúk formájában tegyem azt. Az interjúalanyok felkutatásánál hólabda módszert alkalmaztam, ugyanis nehezen fellelhető minta lévén problémák léptek fel a felkutatást illetően. A hadkiegészítő parancsnokság, amely a mozgósításért felelős szervek egyike, csak hivatalos dokumentum ellenében szolgáltatta volna ki a kárpátaljai mobilizált személyek névsorát. A hólabda módszer alkalmazásával 17 potenciális interjúalanyra tettem volna szert, ám ezek közül három személy jelenleg külföldön dolgozik (főleg Csehországban), két személy nem szeretett volna beszélni a témáról, két személy pedig a háborúból való hazaérkezését követően véget vetett az életének.

A tényleges minta tehát tíz személyre redukálódott, amelyből hárman önkéntesen vettek részt a háborúban, heten pedig mozgósított, korábban sorkatonai szolgálatot betöltött személyek. Életkorukat tekintve 22 és 60 év közötti férfiakról beszélhetünk, lakóhelyüket tekintve főképp a Beregszászi járásban, emellett a Munkácsi és az Ungvári járásban élők. A megkérdezettek fele magyar nemzetiségű (5 személy), három személy vegyes házasságból született, de a magyart tekinti anyanyelvének, ketten pedig ukrán nemzetiségűek. Interjúalanyaim iskolai végzettségük tekintetében megoszlanak: két személy egyetemi diplomával, három érettségi bizonyítvánnyal, négyen szakközépiskolai, egy személy pedig általános iskolai végzettséggel rendelkezik. Az interjúk időtartama átlagosan 67 perc, felvételük helyszíne főképp a Beregszászi járásban volt.

Személyiségjellemzők, önreprezentációk

Már az interjúk kezdetén feltűnt, hogy a legtöbb megkérdezett középiskolás kora óta katona szeretett volna lenni. A katonaság tehát egyfajta presztízsként jelenik meg – olyan munka, amely némiképp társadalmi elismerést és „jó életformát” is jelent egyben. A mintába került személyek többségénél a katonai életformára való nyitottság a középiskola végeztével, a kötelező sorkatonai szolgálat keretein belül bontakozott ki. Egyik interjúalanyom azonban arról számolt be, hogy a háborúba való önkéntes csatlakozását is a katonai életre való érdeklődése motiválta, még ha ugyan veszélyesebbnek bizonyult is a kötelező sorkatonai szolgálat teljesítésénél. A katonai életforma a megkérdezettek szerint egyszerűnek bizonyul – az egyént nem terheli a mindennapok problémája, a megélhetéshez szükséges eszközökkel is el van látva, mindössze csak azokat a feladatokat kell elvégeznie, amikkel a felettese megbízza.

„(…) van, aki szereti ezt az életet, ezt a katonai életet. (…) Elmész oda, gyakorlatilag nincs családod, de ha van is, szereted azokat a körülményeket. Szeretsz inni, szeretsz bulizni, nincs benned annyira az a félelem, hogy most meg fogsz halni, akkor ez elég jó életforma.” (45 éves férfi)

„(…) otthon, na a civil életben kezdődik a sok gond, menni kell dolgozni, menni kell venni valamit, menni kell… Mindig gondolkodni kell valamin, hogy hogyan legyen tovább, igaz? Ott viszont nem gondolkodsz rajta, hogy jaj, most mi lesz ha…? Ott valahogy… Ott egyszerűen tudod, minden porcikáddal érzed, hogy túl kell, hogy éld, és mindent meg kell, hogy tegyél, mindent megteszel. Nincsenek felesleges gondolatok, semmi.” (35 éves férfi)

Az interjúk alapján a másik legfőbb személyiségjellemző a bátorság volt, s nem csak az önkéntesek esetében. Ez a fajta bátorság főképp a mozgósítási hullámok idején vált igazán érzékelhetővé, hiszen egyik személy fejében sem fordult meg az a gondolat, hogy megpróbáljon elmenekülni a hatóságok elől – emelt fővel vállalták a mobilizálást, s ezzel mindazt, ami a kelet-ukrán régióban várta őket.

„Én meg mindig olyan voltam világéletemben, hogy szerettem a törvényt betartani, nem szerettem ilyen félre… lenni sose, na most mit tudtam én, hogy bujkáljak vagy ne bujkáljak, hová bújjak (…)? Bementünk, aztán ennyi volt, kibírtuk.” (44 éves férfi)

„Nem tudtuk, hogy hová megyünk… merre… Akkor máshogy gondolkodtunk. De még mai napig is, ha engem elvisznek, én nem fogok bujkálni, nem szeretek bujkálni… Nekem van három rigolyám: sose kések, nem bujkálok, sose hazudok, csak akkor, ha nagyon muszáj.” (24 éves férfi)

Önkéntes katonák motivációi

A személyiségjellemzők kapcsán felmerült bennem az a kérdés, vajon mi lehet az, ami az önkéntes katonákat motiválta abban, hogy közvetlenül részt vegyenek a konfliktushelyzetben. Két esetben azt tapasztaltam, hogy erős ellenszenvet éreznek Oroszország iránt. Mindketten a Szovjetunióban éltek több mint 30 évig, s ez az időszak nem hagyott bennük kellemes emlékeket. Egy Oroszországtól teljes mértékben független, a Nyugat felé orientálódó Ukrajnát szeretnének országuknak, amiért véleményük szerint tenni kell – meg kell védeni az országot. Mindezek mellett megjelenik a „hasznosság” fogalma, ami a társadalom számára a hasznos állampolgárt jelenti.

„Így engemet sokan lehülyéztek, leidiótáztak, hogy minek mentél te harcolni az ukránokért, hát ukrán vagy te? Áruló, meg minden. (…) Aki élt a szovjet rendszerben, az tudja, hogy ez a… ez a malom, ez a henger, ami elindul, ez a szovjet henger, ez magától sose áll meg, csak ha megállítják. Mi, akik akkor éltünk, tudjuk, hogy mi az. A szovjet rendszerben inkább nem szabad volt magyarnak lenni, most szabad. (…) De amikor az ember látott olyan képeket, hogy a… az egész eseményeknek a szenvedő alanya éppen az a gyerek, akit mutatnak, akinek az anyját szétlőtte az üteg, vagy átment rajta a tank, látja a könnyeket, meg minden, nem… nem tudok mellette elmenni. És… én úgy látom a dolgokat a világba, hogy nem szeretem a szélsőségeseket. Semmilyen szinten. (…) Mentek a barátaim, mentem én is, van katonai múltam, itthon meg úgy éreztem magamat, hogy azt az időszakot éltem át, hogy úgy éreztem, hogy semmi haszon nincs belőlem. Ott meg olyan hasznosnak éreztem magamat, hogy na, vagyok valamiért itt, van hasznom.” (60 éves férfi, önkéntes)

A harmadik önkéntes interjúalany motivációja a katonaságra, a katona életformára volt visszavezethető. Elmondása alapján már kiskora óta katona szeretett volna lenni, és ahogy betöltötte a 18. életévét, egyből jelentkezett a hadkiegészítő parancsnokságon. Ez idő tájt vette kezdetét az orosz–ukrán háború is, ám őt ez sem tartotta vissza elhatározásától.

„Kiskoromtól kezdve olyan dolgok érdekeltek, hogy katona akartam lenni, utána rendőr akartam lenni, de végül is maradtam a katonaságnál. És utána, hogy jött ez az egész háborús dolog, akkor már elkezdődött, amikor én akartam menni, de ez engem nem hátrált, nem tartott vissza, hogy most más dolgokba kezdjek, vagy szökjek el én is, mint a többi ember, ezért úgy döntöttem, hogy mégis megyek. (…) Hát… vállaltam. Most mit lehetett csinálni? Igazából az volt a legszomorúbb ebben az egészben, hogy otthon volt a feleségem, meg épp terhes volt. Két hónapos lehetett, és úgy búcsúztam el tőle, hogy nem is tudtam, hogy hazakerülök-e, vagy sem.” (22 éves férfi, önkéntes)

Fogadtatás

A mozgósítási hullámok során egy dolog volt biztos: a bizonytalanság. Az interjúalanyok nem tudták, hová viszik őket és mi fog várni rájuk. Tíz személyből kilencen Ukrajna keleti megyéiben teljesítették szolgálatukat (az egyik önkéntes katona azonban Lemberg környékén, egy kiképzőbázison szolgált), így Odessza, Harkov, Donyeck, Luhanszk területén, s volt közülük, aki a poklok poklát is megjárta, Debalcevét. (Index 2015) Amikor arra kértem őket, meséljenek arról, hogyan fogadták őket a helyiek, mindenkitől ugyanazt a választ kaptam: eltérően. A keleti megyékben élő emberek egy része félt a területet védő katonáktól, illetve ellenségnek titulálták őket, s voltak, akik örültek és valamilyen aprósággal próbálták meg kifejezni hálájukat.

„Valakik köpködtek, volt, akik szerettek minket, valakik azt várták, hogy mikor szabadítjuk már fel őket, ki hogy… emberektől függött. A fiatalság 99%-a azt akarta, hogy legyenek felszabadítva, az idősek fele ide, fele oda. (…) Na, sok emberrel el lehetett beszélgetni normálisan, és sok ilyen segítséget kaptunk tőlük. Nem tudott mit adni, nem volt mit adnia, akkor adott egy 3 literes üveggel sós szalonnát. És mondta, hogy ennyim van, ezt tudok adni, az én családom is éhezik, dolgozni nem járunk, a bányákba nem vagyunk, mert nem működnek, ennyit tudok nektek adni, fiúk.” (24 éves férfi)

„(…) azt kérdezték, hogy ti megeszitek a gyerekeket? Mondom, miért ennék én gyereket? Hogy gyerekeket eszünk… Hát mert azt mondták, hogy mi gyerekeket eszünk, arrafelé gyerekeket esznek, ahonnan mi jöttünk.(…) ők azt csinálják, amit bemagyaráznak nekik. Abban hisznek. És ha azt fogják nekik mondani, hogy a tej fekete, akkor abba fognak hinni. Ott manipulálhatók az emberek.” (22 éves férfi, önkéntes)

„Az ottani emberek, az a helyzet, hogy… hogy mondjam neked… Részben… Szóval mi úgy mentünk oda, nekünk egyből azt mondták, hogy ne bízzatok meg senkiben, ne vegyetek el senkitől semmit, mert ezek itt oroszbarát emberek. Nem Ukrajnához akarnak tartozni. Jól van. Történt egyszer, hogy a bázison voltunk, hogy odajött egy néni, egy zacskó ilyen kisütött krumplis dolgokkal, érted, megsütötte olajban otthon. És jött, hogy nesztek, fiúk, egyétek meg, mert tudom, hogy nincs mit ennetek.” (28 éves férfi)

Interjúalanyaim elmondásai szerint a fő probléma nem is igazán a szakadárokkal volt, hiszen nem tőlük kellett megvédeni egy-egy területet, hanem az orosz katonáktól, illetve csecsen és egyéb nemzetiségű zsoldosoktól. A megkérdezettek egybehangzóan azt a véleményt vallották, hogy a Kelet-Ukrajnában élő emberek könnyen manipulálhatók és megvesztegethetők, így sokan nem is akarták igazán az Ukrajnától való elszakadást, pusztán csak anyagi érdekeik vezérelték őket.

„Oroszok voltak. Fogságba is volt úgy, hogy ejtettünk közülük, és na, orosz papírokkal, orosz katonakönyvvel. Meg voltak a csecsenek… (…)A Kadirov-féle csecsenek azok, akik az oroszok által felbérelt zsoldos katonák. (…) Voltak magyarok is. Egyik oldalon is, másik oldalon is. Szerbek. Voltak, voltak. Mondhatni, hogy az egész tájékról.” (35 éves férfi)

Étkezés, víz

Mint ahogy az a fentiekben már említésre került, a helyi lakosok között akadtak, akik szívélyesen fogadták a kelet-ukrajnai területeket védő katonákat. Szükség is volt olykor a helyi lakosok jóindulatára, ugyanis az étkezés és vízhiány, így a tisztálkodás is, sokszor nagy problémát okozott a katonák számára. Egyes alakulatok jól el voltak látva vízzel és élelemmel, ez azonban nem volt elmondható mindegyikről. Legfőképp azoknak az alakulatoknak jelentett nagy problémát a víz- és az élelemhiány, amelyek olykor aktív tűzharcba kerültek, s ennek következtében az élelem- és vízszállító autó által használt útvonalak járhatatlanná váltak. Interjúalanyaim a vízhiány mellett legfőképp a húshiányt említették – sok esetben hónapokat kellett várniuk ahhoz, hogy egy-egy étkezés alkalmával az alapvető élelmiszereken kívül, mint a rizs, a tészta vagy a burgonya, ne csak húskonzervet fogyasszanak.

(…) volt olyan, hogy vizünk nem volt két hétig, volt olyan, hogy két hétig nem fürödtem. Ami az evést illeti, volt, hogy húst egy hónapban egyszer láttam, azt lehet mondani, szerencsés nap volt. Amúgy ezeket a feldolgozott ételeket kaptuk, amik persze ehetetlenek voltak. Ha akartál valamit enni, vagy valamit inni, ami normálisabb volt, azt mind neked kellett megvenni. Tehát aki cigizett, kávézott meg szerette a hasát, annak a fizetése rá is ment.” (45 éves férfi)

„Hát, amit tudott az állam, azt biztosított. Amit be tudtak hozni. Amit be tudtak hozni, azt biztosították, de… Megmondom neked, kétszer ettem húst. Egyszer egy ottani lakos adott nekünk egy disznót, egyszer meg lőttem én egy disznót, egy vaddisznót. Akkor, kétszer ettünk disznóhúst. A többi hús az olyan volt, az a konzerv, az a tusonka, meg a perlovka, meg ezek. Nekem azóta jóformán az összes fogam szétment. (…) általában forró vizet ittunk mindig, mert akkor abból kevesebb kell. Akkor egy napra a forró vízből 7 deci elég volt, a forróságban, a melegben. Mert valamikor meg kellett, amikor tudtak utánunk küldeni kaját, akkor vizet is küldtek, és akkor kellett fejenként 6 másfél literes víz egy napra. Ez akkor volt, amikor csendesebb nap volt, amikor tudtak nekünk hozni vizet, meg ilyesmit.” (24 éves férfi)

Négy személy azonban teljesen pozitívan ítélte meg az étel- és vízellátást. Elmondásuk alapján rendszeresen megfelelő mennyiségű és minőségű vizet és ételt tudtak elfogyasztani, s egy-egy főzés alkalmával sikerült a hazai ízeket is reprodukálni a bajtársaknak.

Az étel- és vízellátáson kívül további problémának számított a nem megfelelő öltözet. Az állam által biztosított egyenruha sokszor nem harctérre való anyagból készült, így könnyen szakadt, vagy akár lángra is kapott – életveszélybe sodorva ezzel viselőjét. A katonáknak váltóruhát saját költségen maguknak kellett beszerezniük, ugyanis csak egy darab egyenruhát biztosítottak számukra. Sok esetben a különböző alapítványok, adománygyűjtő szervezetek, valamint önkéntes civilek segítették a katonákat a szükséges dolgok, mint a ruházat, az élelem, vagy más alapvető cikkek beszerzésében.

„Hát, azokkal voltak gondok, amiket kiadtak, maga a katonaság. Na, azokkal voltak gondok, mert az nem bírt ki négy hónapot sem. Az önkéntesek, ők hoztak nekünk normális cuccokat. Na, hát ők láttak el jobban minket ilyesmivel. Már Debalcevó után igen, már elkezdtek kiadni. Na, nem mondom azt, hogy a legjobbat, de… lehetett benne lenni nyugodtan. Mondjuk, amit legelőször kiadtak, az nagyon gáz volt. Igen hamar lángra lobbant. Nekem is egy… kicsikét kiégett, mondjuk úgy. Olyan anyagból volt csinálva.” (35 éves férfi)

Bajtársiasság, testvériség

A beszélgetések során arra is kíváncsi voltam, hogy interjúalanyaim a mindennapi problémákon túl hogyan jöttek ki társaikkal. A magyar katonák számára menyire bizonyult nehézkesnek a beilleszkedés, milyen problémák adódtak az együttélésben, illetve az, hogy a szolgálati idő teljesítését követően mennyire tartották/tartják a kapcsolatot egymással. A legtöbben arról számoltak be, hogy egyfajta bajtársiasság, baráti viszony alakult ki a csapattagok között, amelyet napjainkig is ápolnak. Egyetlenegy személy volt, aki nem jött ki jól a társaival, és ennek okát magyarságában vélte. A többiek azonban nem élték meg hátrányként azt, hogy magyarok, nem érezték azt, hogy bármiféle negatív megkülönböztetés érte volna őket.

„(…) mikor már a legelső esetnél segítettem rajtuk… Mert kettőn segítettem, egy Csernyivcibe valósi román, ő volt a legnagyobb patrióta. Kihúztam a szarból, és akkor utána tiszteltek. (…) utána kijöttünk egymással. Azóta is, a mai napig tartjuk a kapcsolatot minddel, van egy közös zászlónk, mindenkinek csináltattunk akkor annak idején, az egész csoportnak rá van írva a neve, rangja, minden, és mindenki azzal büszkélkedik. Hogyha találkozunk, akkor mindenki… mert általában Lembergben szoktunk találkozni. Mindenki viszi a sajátját, a nyakába köti, találkozunk, úgy járunk.” (24 éves férfi)

„Igyekeztünk mindig megtartani a magyarságunkat, mert sokan voltunk magyarok. Egy olyan húsz százalék körülbelül. Hogy tartottuk meg, szóval… A gépkarabélynak a tárján mindig rajta volt a sárga-kék szalag. Minekünk piros-fehér-zöld volt rajta. Meg a… hogy mondják, a… amit a vállhoz teszünk a puskának, nem tudom, hogy van magyarul, de ott is rajta volt a piros-fehér-zöld. A komámasszonyom küldött egy hatalmas nagy piros-fehér-zöld zászlót, és feltettük az autóra is, amikor mentünk. Mindig vállaltuk a magyarságunkat, és fontosnak tartottam azt, hogy vállaljuk, mert minket, magyarokat nem nagyon szeretnek itten Lemberg megye környékén, kicsit arrébb, és ha… ha mi nem bizonyítjuk azt, hogy amikor baj van az országban, mellettük állunk, akkor nem is várhatjuk el, hogy tiszteljenek és szeressenek.” (60 éves férfi, önkéntes)

„(…) ha valakinek valami baja volt, valakinek eltört az autója, akkor ott mindenki azt csinálta, azon volt mindenki, hogy menjen. Nagyon segítettük egymást. És ne adj’ Isten, hogy bennünket akármelyikőnket máshonnét. Na, nagyon összetartó volt a brigád.” (44 éves férfi)

Éles helyzetek, sérülések

Bár az ottlétben is voltak pozitívumok, összességében azonban több rosszat, mint jót éltek át az interjúalanyok. Köztudott, hogy a háború velejárói a sérülések és olykor a halálesetek, és hogy nem lehet rá igazán felkészülni. Ukrajnát teljes mértékben felkészületlenül érte a háború, s ezt a fentebb felsorolt dolgok igazolják – interjúalanyaim elmondása szerint az évek előrehaladtával egyre inkább leépülni látszott a hadsereg, s ezt ők tapasztalták meg legjobban. Az esetek túlnyomó részében (kivétel a Debalcevét megjárt katona) közelharcról nem beszélhetünk, főként távolról (legalább 2-3 km távolságból) különböző robbanószerek, nehézfegyverek használatával zajlott egy-egy tűzharc. A megkérdezettek elmondása szerint legfőképp védelmi feladatokat láttak el, esetleg az egyes útszakaszon áthaladó forgalom ellenőrzésében is kivették a részüket, ám előfordult az is, hogy egy-egy alkalommal felderítésre küldtek valakit. Az interjúk alapján egyértelmű, hogy a fizikai sérülések mellett, amelyek a megkérdezetteket érték, súlyos lelki sérüléseket is okozott a háború. Először azonban szeretnék pár szót ejteni a fizikai sérülésekről. Interjúalanyaim történetei alapján elmondható, hogy sok olyan fizikai sérülést szereztek társaik, amelyek figyelmetlenségből adódtak. A probléma legfőképp az okostelefon túlzott használatából (holott sokszor tiltva volt) adódott, valamint a mértéktelen alkoholfogyasztásból.

„A legtöbb haláleset, az a fiatalokkal történt. Na, a fiatalokat úgy értem, hogy például ilyen 20-22 éves fiúk. Na, ugye, nekik az eszük egyfolytában azon járt, hogy tegyük fel nem, hogy hogy csinálja a dolgát, hanem hogy kéne gyorsan fellépni a facebookra, hogy kéne gyorsan telefonálni a barátnőmnek, szóval… ilyen, ilyen pusztaságokon. Vagyis nem pusztaság, mert nem pusztaság. Csak hát mindennek megvan a maga ideje, hogy mikor lehet telefonálni, stb. És az ilyen dolgokkal, az ilyen dolgokkal volt a legnagyobb probléma.” (35 éves férfi)

A sérülések egy része tehát figyelmetlenségből adódott, ám sok esetben képtelenség volt időben cselekedni a baj elkerülése végett.

„Amikor a bomba felrobbant mellettem, ilyen légnyomást kaptam. Na szóval voltak ilyenek. Hát, meg ilyen kis karcolások (nevet). Volt szilánk is, volt golyó is. (…) én így elmentem szanatóriumba, de konkrétan nem jártam kezelésre. Konkrét kezelésre nem jártam, csak max. így a szanatórium, ami volt.” (35 éves férfi)

„Mellettem is leesett egy rakéta. De szerencsére nem lett nagyon komolyabb bajom. Én nagyon szerencsés vagyok. Sose volt úgy, hogy engem valami komolyabb probléma érjen. Olyan volt, hogy lőttek rám, de hogy átment volna rajtam, olyan nem. Szilánkokat éreztem, de a ruhámba, a táskámba, a cipőmbe fúródott bele csak.” (22 éves férfi, önkéntes)

Lelki sérülések, PTSD

A hibrid háború olyan lelki sérüléseket is okozott a részt vevő katonáknak, melyeknek gyógyulási ideje sokszor túlmutat akár egy-egy komolyabb fizikai sérülés gyógyulási idején is. Említettük, a pszichológiatudományban legfőképp a háború okozta lelki sérüléseket poszttraumás stressz betegségként, avagy PTSD-ként tartják nyilván. Az interjúk tanulságaiból elmondható, hogy azok a katonák, akik a kelet-ukrán megyékben teljesítették szolgálatukat és a szó szoros értelmében részt vettek a háborúban, tapasztalták magukon a PTSD tüneteit (a 10-ből 6 személy). A tünetek főként a hazaérkezést követő 1-2 hét elteltével jelentkeztek és hónapokon át fennálltak, vagy éppenséggel jelenleg is fennállnak. A PTSD-n átesett interjúalanyok legfőképp rémálmokról, nyugtalanságról, idegeskedésről, lobbanékonyságról, zárkózottságról, remegésről, valamint különböző bevillanó képekről (flashback), vagy éppenséggel emlékezetkiesésről számoltak be az interjúk során, amelyek rendkívül megnehezítették a hétköznapokba való visszatérést. Mindezek mellé társultak azok a családtól, esetleg ismerősi körből származó kérdések és megjegyzések, amelyek sokszor tovább rontottak a helyzeten.

„De még most is, három év után, megmondom neked őszintén, hogy az az égett hússzag, az még most is az orromban van. Mai napig is rengeteget álmodok vele. És mikor éjszaka ilyesmivel álmodok, másnap úgy jár a kezem, hogy nem tudok megfogni egy csésze kávét. Akkor anyu nekem kétdecis bögrébe tölti a kávét, mert a kicsiből kilötyög, mivel nem tudom megfogni. Annyira reszket a kezem.” (24 éves férfi)

De annyi, hogy már nem vagyok olyan erős, amilyen voltam. Nem vagyok idős, de… ha nem mentem volna a háborúba, akkor biztos másképp alakul az életem. Már nem testileg, hanem lelkileg… meg éppen fizikailag sem olyan vagyok. Hamarabb felkapom a vizet, meg… négyszer operáltak, mindegyiknél altatva. Debrecenben mondták, hogy lesznek ilyen emlékezetkieséseim, és tényleg. Van úgy, hogy nem emlékszek valamire.” (29 éves férfi)

„Általában utána, miután megtörténik ez, az emberek hazajönnek, stb., először úgy érzik, hogy minden rendben van. De ezt nagyon nehéz feldolgozni. Rémálmokkal, ideggel, feszültséggel jár, hangoktól, féléstől, szóval sok minden dolog van így benne, ami ez… ez az egész sok mindent változtat az ember életén. Az ember nem veszi rögtön észre, hogy mi történt vele, hogy miben változtatták ezek a dolgok, ahhoz kell fél év legalább, hogy előjöjjön belőled az, ami… ami sajnos előbb-utóbb mindenkiben előjön egyszer. Az idegeskedés, a feszültség, a lát… Na, vannak látomások, hogy például látják, hogy itt megy el valami, azt flashbacknek hívják, de van olyan, hogy megijed a hangoktól. Ez nálam is elő szokott fordulni, hogy például régen, hogyha hallottam, hogy a kutya ugat, akkor fel se figyeltem rá, most, hogyha ugat, akkor vagy leguggolok, vagy megszeppenek, vagy ha petárdáznak, akkor is. Ez ezzel jár. Ez nagyon… morálisan kikészíti az embereket (…) Tehát a szilveszterezést, azt úgy tudom átvészelni, hogy bent ülök a házban, inkább felhúzom a tévét, mindent, a kislányommal játszok, a feleségemmel beszélgetek, lazulunk magunknak, ha Újév van, és így nem hallom.” (22 éves férfi, önkéntes)

A zárkózottságot mint a PTSD egyik tünetét jómagam is tapasztaltam az interjúalanyokon. Két potenciális interjúalanyom egyáltalán nem volt hajlandó beszélni a történtekről, illetve a megkérdezett személyek között is négyen egyértelműen közölték velem, hogy nem tudnak mindent elmondani a Kelet-Ukrajnában történtekkel kapcsolatban, ugyanis azok az emberek, akik nem voltak ott, képtelenek felfogni mindazt, amit ők átéltek.

„Minél kevesebb kérdést tesznek fel, annál jobb. Nem kell kérdezgetni, hogy… főleg olyanokat, hogy hallod, lőttél embert? (…) Ezek a legprovokatívabb kérdések. (…) Szóval nem, egyszerűen én valahogy úgy voltam az első pár hónapban, hogy én civilekkel, senkivel nem tudtam beszélni erről a témáról. Hiába fogom azt mondani neki, hogy becsapódik 40 grád rakéta egy… na. Nem voltak ott, nem tudják, nem értik.” (35 éves férfi)

Az interjúk során három esetben azt tapasztaltam, hogy ez a meg nem értettség a szűkebb környezet és a társadalom részéről, valamint az integrálódás nehézségei egyfajta visszavágyódást idéznek elő a katonákban. Ez a vágyakozás legfőképp a Debalcevét is megjárt katona narratívájában bontakozik ki.

„Szóval bánni… nem bánom, hogy ott voltam, hogy elmentem. Az, hogy húz vissza… igen, húz vissza. Ez olyan, mint valami drog. (…) Mennék vissza, igen. Így rájön az emberre, tudod, ilyen honvágy, ilyen… mint valami… nem tudom. Így, mondom, nem voltak konkrétan ezek a problémák, ezek a mindennapos dolgok, tudod. Valahogy így. (…) Ezt mindenki másképp éli meg. Hát… voltak nekem is ezzel… problémáim, de… Vannak napok, amikor nem tudom, hogy egyszerűen hogy bírjam ki. Vagy hogy ott legyek. Igen. Menni kell és kérni kell segítséget.” (35 éves férfi)

Megküzdési stratégiák

Ahhoz, hogy a katonák könnyebben átvészeljék az átélt eseményeket, gyakran előfordult, hogy valamilyen tudatmódosító szereket, legfőképp alkoholt fogyasztottak. Az alkohol rövid időre, de feledteti a problémákat és mindazokat a negatív emlékeket és érzéseket, amelyeket a háború során tapasztaltak meg. Az interjúalanyok arról számoltak be, hogy voltak, akik már szolgálati idejük alatt is túlzottan fogyasztottak alkoholt, ám az esetek többségében a hazatérést követő hetekben jelentkeztek az alkoholproblémák.

„Megmondom őszintén, ez 99%-ban a katonáknál, ez a betegség… ez a dolog, ez alkoholizmusba folyik. Mert ha alkoholba fojtja az ember, akkor kikapcsol. (…)Megmondom, hogy az… két hónap, majdnem, hogy alkoholizmusba vezetett nálam. Egy hónap szabadságom volt, utána meg hazajöttem, egy hónap alatt két hétig mindennap részeg voltam” (24 éves férfi)

„Nagy probléma volt az alkohol. Azt akármikor vállalom, elmondom, mert nem minden ember viseli az ilyen stresszhelyzeteket csak úgy ni. Voltak ilyen… hogy ivott, hogy el tudja viselni.” (60 éves férfi, önkéntes)

„Mert sokak, akiket ilyen problémák gyötörnek, mint bármelyikőnket gyötri, azok elnyomják magukban, és ezzel kárt tesznek magukban azzal, hogy alkoholt fogyasztanak utána, mértéktelenül, a családjukat elveszítik, meg mindent… Mindent el tudnak így veszíteni. Szóval… vannak olyanok, akik ilyen… jó életből az utcára kerültek emiatt.” (22 éves férfi, önkéntes)

Az idézett interjúrészletekből látható, hogy a túlzott alkoholfogyasztás a katonák esetében egy, a PTSD-vel való megküzdési stratégia. Ez azonban ördögi kört idéz elő, amely még inkább a mélybe taszítja az embert, s ezáltal a gyógyulás is kilátástalanabbá válik. Ennek az állapotnak sajnos nemegyszer következménye az öngyilkossági kísérlet és az öngyilkosság. (ГолосUA 2018) Ezt a tényt interjúalanyaim is megerősítették, sőt mi több, két potenciális interjúalanyom is sajnos az öngyilkosság mellett döntött.

Az alkoholhoz való fordulás és az öngyilkossági hajlandóság azonban erősen függ az egyén személyiségétől és motivációitól. Az interjúkból kirajzolódni látszott, hogy azok a személyek, akik konkrét célt állítottak maguk elé (pl. a családjuk miatt egészségesen kell hazatérniük) és erős személyiségjellemzőkkel bírnak, hatékonyabb és jobb eszközöket választottak a háborúban átélt dolgok feldolgozásához. Négyen a család szerepét emelték ki a feldolgozási folyamatban, vagy valamilyen aktív tevékenységet, amely figyelemelterelő funkciót lát el, de véleményük szerint jelentősen megkönnyítené a problémát, ha az állam biztosítaná a pszichológusok segítségét a feldolgozásban, elősegítve ezzel a PTSD-ből való gyógyulást.

„Meg kell nyugodni. Mert pszichiáter velünk egyáltalán nem foglalkozott. Holott azt kellene a legjobban. Egyetlenegy pszichiáter minket nem látott, feldolgozni csak a családdal. Nekem például az segített. A családi környezet.” (24 éves férfi)

„Embertől függ, hogy mi motiválta. Mindig beszéltem a parancsnokommal, hogy nekem két gyerekem van itthon, engem az motivál, hogy nekem haza kell jönni, meg kell maradnom ugyanolyannak, amilyen vagyok, sőt, ha lehet, még jobbá lenni valahogy, meg az értékrendek megváltoznak egy kicsit.” (60 éves férfi, önkéntes)

Összegzés

Tanulmányom a 2014 elején kirobbant kelet-ukrán háború mozgósított és önkéntes kárpátaljai katonáinak visszaemlékezéseit dolgozza fel az ott töltött időszakról narratívákon és témaorientált interjúkon keresztül. A kutatásban három önkéntes és hét mozgósított, korábban sorkatonai szolgálatot betöltött személy vett részt. Két önkéntes motivációjában megjelenik a Nyugat felé nyitó, Oroszországtól teljes mértékben független Ukrajna megteremtése, amelynek érdekében meg kell védeni az országot, valamint a hasznosság érzése; a harmadik önkéntes esetében pedig már a kiskortól kezdődő érdeklődés a katonaság iránt, amelyet a háborúban talált alkalmasnak kipróbálni.

Az interjúk tanulságaiból elmondható, hogy a súlyos gazdasági és infrastrukturális károk mellett, amelyeket az ország egész lakossága érzékelt, a konfliktushelyzet legnagyobb áldozatai a helybeli lakosok és az Ukrajnát védő katonák voltak. Az interjúalanyok elmondásai alapján Ukrajna semmilyen tekintetben sem volt felkészülve a háborúra, és ezt ők tapasztalták meg leginkább. Az élelemmel, vízellátással és ruházattal kapcsolatos problémák is gondot okoztak az ottlét alatt, ám a fizikai és lelki sérülések sokkal nagyobb hatást gyakoroltak életükre. A tíz interjúalanyból hatan számoltak be a poszttraumás stressz betegség tüneteiről, amely az idő teltével ugyan enyhébb mértékben, de mindmáig jelen van a megkérdezetteknél. Gyakori tünetek tehát a rossz álmok, idegesség, remegés, zárkózottság, s az ott átélt helyzetekről bevillanó képek (flashback). A megküzdési stratégiák különbözőek – összefüggésben állnak az egyén személyiségjellemzőivel. Az egyik leggyakoribb, ám kevésbé hatásos módszer a hosszabb ideig fennálló túlzott alkoholfogyasztás, amely – bár csak ideig-óráig, de – segít a felejtésben. További önvédő mechanizmusok a zárkózottság, az elfojtás vagy a figyelemelterelés. A feldolgozás folyamatában négy esetben kiemelt helyet kapott a család mint segítség. Az interjúalanyok elmondása szerint mindemellett szükség lenne szakmai segítségre is (pszichológus) a poszttraumás stressz betegség kezelésében, ám ezt az állam nem biztosította számukra.

Irodalom

24.hu 2016. 80 kárpátaljai áldozata van az ukrajnai harcoknak. https://24.hu/kulfold/2016/06/23/80-karpataljai-aldozata-van-az-ukrajnai-harcoknak/ (Utoljára megtekintve: 2018.04.29.)

Erős Ferenc 2015. Háború és forradalmak: a trauma és az erőszak szociálpszichológiai megközelítésben. In Tomka Béla (szerk.): Az első világháború következményei Magyarországon. Budapest, 137–148. p.

Friedrich Anna 2017. Élő emlékművek – fel nem dolgozott háborús traumák. In Botlik József–Cseresnyésné Kiss Magdolna (szerk.): A Kárpát-medence elveszített területeiről (Kárpátalja, Felvidék, Erdély és Délvidék) szovjet típusú táborokba hurcoltak kálváriája. Konferenciakötet. Budapest, Keskenyúton Alapítvány, 62. p.

ГолосUA 2018. Матиос озвучил ужасающую статистику самоубийств среди военнослужащих. https://golos.ua/i/597717 (Utoljára megtekintve: 2018.05.28.)

Index 2015. Debalceve lett Ukrajna lőporoshordója. https://index.hu/kulfold/2015/02/16/debalceve_lett_ukrajna_loporoshordoja/ (Utoljára megtekintve: 2018.05.20.)

Keszei András 2012. Jelentés, törés, identitás. In Bögre Zsuzsanna–Keszei András–Ö. Kovács József (szerk.): Az identitások korlátai. Traumák, tabusítások, tapasztalattörténetek a II. világháború kezdetétől. 11–13., 16–17. p.

Kocsis Julianna 2015. A mozgósításnál nincs etnikai megkülönbözetés. Kárpátalja.ma http://www.karpatalja.ma/karpatalja/nezopont/a-mozgositasnal-nincs-etnikai-megkulonboztetes/ (Utoljára megtekintve: 2018.04.29.)

MTI 2017. Ukrán válság – AZ EBESZ közgyűlése határozatban ismerte el, hogy Oroszország hibridháborút folytat Ukrajna ellen. http://archiv1988tol.mti.hu/Pages/HirSearch.aspx?Pmd=1 (Utoljára megtekintve: 2018.04.27.)

Origo 2015. Melyik térségben bújnak ki a legtöbben a mozgósítás alól? http://www.origo.hu/nagyvilag/20150127-karpataljan-a-mozgositasra-kotelezettek-75-szazaleka-nincs-otthon.html (Utoljára megtekintve: 2018.04.27.)

Rubin, David C. 1995. „Introduction”. In Rubin, David C. (szerk.): Remembering Our Past. Cambridge, Cambridge University Press, 1–15. p.

Pemberton, Simon 2016. A félelem maga a poszttraumás stressz szindróma. Valóság, 59. évf. 2. sz. 113–116. p.

Társulási megállapodás egyrészről az Európai Unió és tagállamai, másrészről Ukrajna között. http://www.kozlonyok.hu/nkonline/MKPDF/hiteles/MK14169-4R.pdf (Utoljára megtekintve: 2018.04.24.)

Unoka Zsolt–Purebl György–Túry Ferenc–Bitter István (szerk.) 2012. A pszichoterápia alapjai. Budapest, Semmelweis Kiadó, 156. p.

Rövid URL
ID2880
Módosítás dátuma2019. április 29.

Jegyzetek Grosschmid Géza könyvéhez

Egyszer majd egy történésznek vagy művelődéstörténésznek, aki feldolgozza Grosschmid Géza életművét és -történetét, két egymástól nagyon különböző minősítéssel kell szembesülnie. Egyfelől Turczel Lajos megállapításával, mely...
Bővebben

Részletek

Egyszer majd egy történésznek vagy művelődéstörténésznek, aki feldolgozza Grosschmid Géza életművét és -történetét, két egymástól nagyon különböző minősítéssel kell szembesülnie. Egyfelől Turczel Lajos megállapításával, mely szerint a két háború közti szlovenszkói magyar keresztényszocialista politikus és parlamenti képviselő „a keresztényszocialista maradiságnak valóságos megtestesítője volt” (Turczel 1967, 196. p.), másfelől Szarka László jellemzésével: „Rendkívül komoly szakmai-jogászi felkészültséggel, kivételes emberi kvalitásokkal került a parlamenti viták kellős közepébe, s és ezzel az országos sajtónyilvánosság reflektorfényébe.” (Szarka 2017, 20. p.) Igaz, a két megállapítás közt – egy rendszerváltási küszöbön is átlépő – ötven év telt el, s természetesen amellett is lehet érvelni, hogy mindkét kitétel helytálló, tehát hogy az egyik állítás nem zárja ki a másikat. Az alábbiakban Grosschmid Géza egyetlen – Kisebbségi sors c. – könyvéhez fűzök rövid jegyzeteket, kitekintve a mű PMH-beli[1] (elő)történetére. (Mivel a politikus egyes főbb felszólalásait, vezércikkeit, mecénási felhívásait[2] a PMH sűrűn közölte, s az újsággal 1932-ig nagyon gyümölcsöző kapcsolata volt, indokoltnak látszik a napilapra is sűrűbben hivatkozni.) Mind Fried István (Fried 1992), mind pedig Szarka László kitér apa és fia kapcsolatára is, s ezt itt magam is megkerülhetetlennek tartom.

Bevezető. Kis filológia

A valóban nagyon szép és igényes kivitelezésű Kisebbségi sorsban az előzékoldalak egyikén ott szerepel a megjelenés dátuma is, de a míves kivitelezésű gerincen is arany berakással feltüntették: 1930. Néha előfordul, hogy mégis más dátumot olvasunk. Így például Tóth László és Filep Tamás Gusztáv négykötetes művelődéstörténete az első említésekor 1937-re datálja a könyvet (Tóth–Filep 1999, 42. p.), ez azonban nyilvánvaló elgépelés, mert a maga helyén, a IV. kötet kronológiájában (2000, 30. és 178. p.) már a helyes évszám szerepel. Kiváló tanulmányában (Fried 2018, 13. p.) Fried István is félregépelte (egy évvel későbbre tette) a Kisebbségi sors megjelenésének idejét, évekkel korábbi szintén nagyszerű tanulmányában (Fried 1992, 58. p.) helyesen tünteti fel az 1930-as évet.

Kérdéses előfordulásai vannak Grosschmid születési és elhalálozási dátumának is. Egyes lexikonok – így például A cseh/szlovákiai magyar irodalom lexikona 1918–2004. (Fónod 2004, 136. p.) – Grosschmid Gézának csak a születése és elhalálozása évét tüntetik föl, a többit kérdőjellel helyettesítik, ezért talán nem árt a pontos dátum rögzítése: 1872. december 1., Kassa – 1934. október 12., Miskolc.

Abból az alkalomból, hogy Miskolcon (2017 őszén) emléktáblát avattak Grosschmid Géza tiszteletére, néhány magyarországi és több szlovákiai magyar hírportál is kitér arra az – a nyilván ugyanabból az MTI-forrásból származó – adatra, mely szerint „1934. szeptember 12-én, Miskolcon hunyt el.” Ezzel szemben Grosschmid Géza elhunytának a hozzátartozói által nyomtatott értesítője egyértelműen október 12-ét adja meg az elhalálozás dátumának.

Grosschmid Géza és Márai Sándor

A politikus szerzőről szóló jellemzések közül nem hagyható ki az az árnyalt kép sem, melyet róla fia, Márai Sándor rajzolt meg életművében. Az Egy polgár vallomásaiban többször is visszatér személyéhez, az apa eszmei beállítottságát az alábbi kitétel is jelzi[3]: „A magyar folyóiratok közül Tisza István lapja, a »Magyar Figyelő« járt nekünk…” (Márai [1934], 58. p.) Pályájára is kitekintve később ezt írja róla, játékba hozva könyve címét is: „…apám két cikluson át a felvidéki magyarság egyik szenátora volt a csehszlovák parlamentben, és a határokon túl maradt magyar ifjúság ügyeivel törődött, iparkodott megmenteni ennek a fiatalságnak magyar öntudatát és megőrizni érdeklődésüket a magyar műveltség iránt. Amikor Hitler Bécsbe vonult, apám már nem élt; néhány esztendővel elébb, testileg és lelkileg megviselten átköltözött a trianoni Magyarország egyik vidéki városába, és rövid idő múltán meghalt. Vagyonát, egészségét, jóhírű ügyvédi irodája jövedelmét reáköltötte az utolsó évtizedben arra az áldatlan szélmalomharcra, amit akkortájt „kisebbségi sors”-nak neveztek.” (Márai 2013, 72–73. p.)

Kis adalék a „két ciklus”-hoz: Grosschmid Géza valójában rövid ideig 1922-ben is szenátor volt, Kopernicky Ferenc helyett, akinek nem ismerték el az állampolgárságát, s csak miután tisztázódott helyzete, került vissza a prágai felsőházba. (L. Ötvös 2017, 155–156. p.)

Hatvanadik születésnapja alkalmából – a cikkíró feltüntetése nélkül, mintegy szerkesztőségi állásfoglalásként – a PMH is köszöntötte szerzőnket, s az irodalomtörténészek és Márai jellemzései után ennek a terjedelmes cikknek is van pálya- s jellemábrázoló ereje; de legalábbis szemlélteti a két háború közti időszak legnagyobb és legrangosabb napilapjának szemléletét:

Grosschmid Géza hatvan éves

Grosschmid Géza dr. országos keresztényszocialista párti szenátor december elsején töltötte be életének hatvanadik esztendejét. Ebből az alkalomból Szlovenszkónak és Ruszinszkónak minden részéből a szeretetnek és a ragaszkodásnak számos megnyilatkozását kapta a magyar kisebbségi politikának ez az értékes vezéralakja, akinek munkája kisebbségi életünk számos jelentékeny határkövét állította fel. A Prágai Magyar Hírlap is őszinte örömmel köszönti a nevezetes évforduló alkalmával Grosschmid szenátort, akiben lapunk igaz barátját és illusztris munkatársát is üdvözöljük.

Grosschmid Géza dr. előkelő patrícius-család sarja s ennek a családnak nemzeti és polgári erényei testesülnek meg az ő egyéniségében. Kassa város utolsó évtizedeinek történetében elhatározó és döntő szerepet vitt és 1918. végével ez az eddig egy város területére kiterjedt szerep országos jelentőségűvé fokozódott. Grosschmid Géza dr. kezdettől fogva fölismerte a kisebbségi magyarság politikai és társadalmi megszervezésének szükségességét s rögtön a küzdők sorába állott. Nemzeti meggyőződése mellett keresztény, erkölcsi és társadalmi világnézete szabta meg politikai állásfoglalásának irányát. Az országos keresztényszocialista párt keretében találta meg azt a területet, amelyben politikai működését a legeredményesebben kifejtheti. Egyéniségének súlya pártjának számtalan uj hívet szerzett, őneki pedig rögtön kezdettől irányitó szerepet juttatott. Nem volt a pártéletnek olyan megmozdulása, amelyben állásfoglalása elhatározó jelentőségű ne lett volna. Grosschmid azonban sosem volt egyszerűen csak pártpolitikus, hanem a pártokon felül is a magyarság egyik elhivatott politikai vezére, kinek eszménye mindig a magyar kisebbség erkölcsi, kulturális és gazdasági érdekeinek biztosítása volt s éppen ezért mindenki hűséges szövetségest talált benne, aki a magyar érdekekért küzdött.

Az olyan pályafutást, aminőt Grosschmid futott be életének eddigi hat évtizede alatt, példának lehet odaállitani a fiatal nemzedék elé. Kezdettől fogva a köznek szentelte életét. Egész fiatalember korában vezető szerepet töltött be Kassa város közéletében és részt vett a város minden kulturális és társadalmi megmozdulásában. Évtizedeken keresztül városi bizottsági tag és vármegyei tiszteletbeli főügyész volt. A kassai jogakadémián hosszabb ideig a magánjogot tanította s mint elismert kitűnő jogászt, kinevezték a jogtudományi államvizsga-bizottság rendes tagjának is. A háború második felében megválasztották a kassai ügyvédi kamara elnökének, s elnöke a Kassai Keresztény Társadalmi Körnek is, amelynek fejlesztésében igen nagy része van.

Az 1925. évi nemzetgyűlési választások alkalmából az országos keresztényszocialista párt listája élén az érsekujvár–kassai kerületben választották meg szenátornak. Azóta tagja a szenátusnak. Politikai szereplésében nagy jogi szaktudásával és megnyilatkozásainak higgadt tárgyilagosságával tűnt föl. Egy-egy ilyen beszéde világos logikájával, széleskörű ismereteivel s a jog és igazság szempontjainak kérlelhetetlen hangoztatásával még a politikai ellenfelek táborában is figyelmet és elismerést keltett, úgyhogy beszédeinek és előadásainak gyűjteménye, amely két évvel ezelőtt jelent meg a könyvpiacon, széles körökben terjedt el. Nincs a magyar közéletnek problémája, amelyre figyelme ki nem terjedt volna, természetes azonban, hogy a legnagyobb hévvel azokban az ügyekben küzd, amelyeket a magyar kisebbség szempontjából a legégetőbb fontosságunknak tart. Egyik legképzettebb és legelszántabb harcosa az állampolgársági kérdés megoldásáért küzdők frontjának és az ebben a tárgyban benyújtott törvényjavaslata valóban kielégítően oldaná meg a háború utáni időknek ezt a legsúlyosabb rendezetlen problémáját. Az autonómiáért folytatott harcban számos uj eszmét és gondolatot adott az őslakosság harci fegyvertárának és általában az őslakosfrontnak tüzön-vizen át hive. Mint ügyvédember a szlovenszkói és ruszinszkói magyar ügyvédség sérelmeinek orvoslásáért is harcot folytat s tagja az International Low Associationnak, a nemzetközi jogászszövetségnek.

Politikai működése csupán csak egyik oldala közéleti munkálkodásának, amelynek másik része éppen olyan fontosságú, tágkörü és nagy eredményeket föltüntető. Ez a munka sokirányú társadalmi működése, amelynek legszebb eredménye a diáksegélyezés. Grosschmid Géza dr. kezdettől fogva fölismerte a magyar jövő szempontjából az ifjúsági kérdés fontosságát és fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a magyar ifjúság számára a súlyos körülmények között elviselhetővé és lehetővé váljon a főiskolai tanulmányok elvégzése. Lelkes és nagyértékü munkatársával Törköly József dr.-ral együtt a magyar diákság szociális támogatásának ügyét ő vezeti és irányitja. Elnöke a főiskolai ifjúság szociális érdekeit támogató társadalmi nagybizottságnak. Fáradhatatlan agitációjával ő vetette és szervezte meg a pozsonyi és brünni magyar menzáknak és diákotthonoknak alapjait és ezeknek fönntartásáért állandóan nagy munkát végez. Egyik vezető kezdeményezője volt annak az eszmének is, amely a magyar diákságot a magyar nemzeti munkába kívánja bekapcsolni s az eszme gyakorlati megvalósitása érdekében sokirányú kezdeményező munkát végzett.

A szép ünnep alkalmával el kellett mondanunk mindezt, bár tudjuk, hogy Grosschmid Géza dr. nemes egyénisége tiltakozik a nyilvános ünneplésnek minden módja ellen. De követendő példának állítjuk oda az ő munkás, szép magyar életét, amelyet a harmónia, az emelkedett szellem s a keresztény filozófia bölcsessége fejlesztett nemzeti kisebbségi életünk egyik legnagyobb értékévé. Az ilyen élet példát mutat s az ilyen példa követésre méltó. Kívánjuk Grosschmid Gézának, hogy a sokat szenvedő magyar kisebbség érdekében és a sokat szenvedő Szlovenszkó érdekében az emberi kor legvégső határáig folytathassa azt a nemes és önzetlen munkát, amelyre ráillenek az apostol szavai: bonum certamen.

(PMH, 1932. december 4. 3. p.)

 

Említsük meg, hogy az apa is nyilatkozott a fiáról, mégpedig a család visszafogottan elegáns módján úgy, hogy nem mondott róla semmit. A PMH exkluzívnak szánt anyagában (A politikus az iróról – az apa a fiáról címmel, „A PMH eredeti riportja” műfaj-meghatározással) az újságíró Győry Dezsőt udvariasan kikosarazzák: „Előhozakodtam, hogy mit akarok. Grosschmid Géza mosolyogva néz rám, aztán kategórikusan kijelenti, hogy interjuról szó sem lehet, a nyilvánosság előtt nem beszél a fiáról, különben is a Sanyi sem szereti az ilyesmit.” (Győry 1928, 4. p.)

A könyv és a PMH

Könyvének várható megjelenését az Universum nyomda a PMH-ban a nyár vége óta reklámozta. Első említése a kötet előjegyeztetési lehetőségét is magában foglalja:

Könyvben jelennek meg Grosschmid Géza beszédei, törvényjavaslatai és tanulmányai

A csehszlovákiai magyarság politikai, tudományos és irodalmi életének nevezetes eseménye lesz Grosschmid Géza dr. szenátor októberben megjelenő könyve, amelyben az illusztris szerző az eddigi politikai működéséről szóló dokumentumokat gyűjtött össze. A hatalmas mü egyben kisebbségi életünk klasszikus keresztmetszete lesz, amit a jogász és a politikus hivatott tolla rajzol elénk.

A minden intelligens, nemzete sorsával törődő magyart érdeklő könyv előfizetésére a könyvet előállító kassai nyomda a következő előjegyzési felhívást küldi szét:

  1. évi október hó folyamán jelenik meg Grasschmid [így!] Géza dr. nemzetgyűlési szenátor „Kisebbségi sors“ cimü, mintegy 25–28 ives (körülbelül 460–450 oldalas) nagy munkája, mely a parlamenti és egyéb politikai gyűléseken megtartott beszédeit, törvényjavaslatait, előadásait és tanulmányait foglalja – magyarázó és összefoglaló jegyzetekkel kisérve – magában. Ezeken, mint egy vetítő tükrön át világit rá a szerző kisebbségi életünk küzdelmeire, annak jogi természetére és minden jelentős, politikai, gazdasági, társadalmi és kulturális fázisára és dokumentálja egyúttal azt a hatalmas munkát is, melyet ellenzéki politikánk az elmúlt egy évtized alatt kisebbségi életünk megjavítása érdekében végzett.

A munka kell, hogy érdekeljen minden kisebbségi sorsban élő intelligens embert, mert a kisebbségi helyzet megvilágítása mellett egyúttal utbaigazitást is ad arra, hogy hogyan védekezzünk, törvényes utakon, annak veszedelmei ellen.

A könyv tiszta jövedelmét a szerző a prágai, brünni és pozsonyi magyar menzák javára engedi át.

A maga nemében hézagpótló és magyar nyelven legelső ily természetű, a szerző kiadásában megjelenő nagy és érdekes mü a mellékelt megrendelő lap kitöltése és beküldése utján jegyezhető elő.

Előjegyzési ára – 1930 szeptember 20-ig – díszes egész vászonkötésben 48.– csK. Postai küldés esetén kötetenkint 3.– csK portóköltség.

A bolti ár természetesen jóval magasabb lesz.

Pénzbeli küldemények a Bratislavai Általános Bank kassai fiókja, Kosice – Kassa, Fö-ucca 4. cimre, „Grosschmid-könyvszámla“ javára küldendők.

Tisztelettel:

„UNIVERSUM“

Kereskedelmi és Ipari Nyomda

Kosice — Kassa, Gyula-ucca 2.

(PMH, 1930. augusztus 27. 9. p.)

 

Második említése a PMH-ban a „Röviden”-ek műfajában (az időjárás-jelentés alatt) adja hírül a közelgő megjelenést:

 

– Grosschmid Géza dr. könyve, a „Kisebbségi sors“, amely kb. 450 oldalon a szenátor parlamenti és egyéb politikai beszédeit, törvényjavaslatait, előadásait és tanulmányait magyarázó és összefoglaló jegyzetekkel ellátva foglalja magában, megrendelhető a kassai „Universum“ Kereskedelmi és Ipari Nyomdánál (Kosice, Gyula-u. 2.). A magyar kisebbségi sors hü tükre ez a könyv, amely október hó folyamán jelenik meg s ára 48 korona lesz (postai küldés esetén 3 korona portóköltség). A könyv tiszta jövedelmét a szerző a prágai, brünni és pozsonyi magyar diákmenzák javára engedi át. (Pénzbeli küldemények a Bratislavai Általános Bank kassai fiókja, Kosice–Kassa. Fő-u. 4. cimre, „Grosschmid: Könyvszámla“ javára küldendők.

(PMH, 1930. szeptember 2. 7. p.)

 

Ugyanez a beharangozó megjelent a lap 1930. október 1-jei számának 8. oldalán, szintén a „kis színesek” között. A PMH 1931. január 1-jei számának 2. oldalán már – szerző nélküli – ismertetőt olvashatunk a megjelent kötetről azzal a zárómondattal, hogy „a könyv a Prágai Magyar Hírlap kiadóhivatalánál is megrendelhető”. A recenzió szuperlatívuszokban szól a műről, (egyebek közt megjegyezve: „Az 500 oldal terjedelmű hatalmas kötet szegényes politikai irodalmunknak első jelentős alkotása.”), de lényegében csak az előszavát parafrazeálja, s szerzője országos és kassai tevékenységeit említi. A könyvről a napilap a későbbiekben sem feledkezik meg, az 1931. április 5-i szám 17. oldalán A kisebbségi kérdés fejlődése. Fejezet Grosschmid Géza könyvéből címmel részletet közöl a pár hónappal korábban megjelent műből.

1931-ben a PMH hosszabb és főként bővebb – ismét szerző nélküli – ismertetőt közöl a könyvről, kitérve szerkezetére is:

 

Grosschmid Géza könyve

A Prágai Magyar Hírlap az év elején már méltatta Grosschmid Géza dr. szenátor „Kisebbségi sors“ cimü könyvét. Rámutattunk a kisebbségi magyar politikai irodalom ezen első nagy müvének hézagpótló, korszakos jelentőségére. Értéke fölbecsülhetetlen úgy napjaink, mint a jövő szempontjából.

Hü tükre ez a könyv az uj életviszonyok kézé jutott csehszlovákiai magyarság tizenkét éves életének. Amint Grosschmid Géza dr. előszavában mondja: „Ez a könyv részben fájó visszhangja az elmúlt 12 év eseményeinek, részben a jogaink tudatában való további kitartásra ösztönző bátorítás.“

Az 500 oldalas hatalmas könyvön végiglapozva és annak gyakorlati szakszerűséggel, könnyen kezelhető és áttekinthető rendszerrel rendezett fejezeteit olvasgatva tényleg felelevenedve látjuk magunk előtt mindazt, ami az elmúlt évtized alatt magyar kisebbségi szempontból esemény volt s politikai, kulturális, gazdasági és társadalmi problémánk volt és az ma is. Grosschmid Géza természetesen nem történetírói feladatra vállalkozott, hanem 1924-től 1930. év végéig elmondott jelentősebb beszédeit és a sajtóban megjelent cikkeit és tanulmányait gyűjtötte kötetbe. Az alkalmazott rendszer s az egyes beszédeket és írásokat kísérő magyarázatok egy nagy, összefüggő egységbe olvasztják össze a legkülönbözőbb idő- és alkalomszülte megnyilatkozásokat. Ez, a ma szempontjából leghelyesebb forma azért lett ilyen módon megválasztva, mert a most folyó idő még nem alkalmas, idő történetírásra, ellenben a most folyó eseményeknek a visszaadása ma az „élő történelem“ és a jövő feladata lesz azt, visszatekintve és más forrásokkal is egybevetve, a múlt történelmévé formálni össze.

A jövő történetírásnak annál becsesebb és mindennél hitelesebb forrása lesz ez a könyv, miután Grosschmid Gézát megnemalkuvó, gerinces magyarsága a mélységes nemzetszeretete mellett közéleti tevékenységének minden megnyilatkozásában mindenkor a komoly tárgyilagosság és a jogi alap föltétlen tisztelete jellemzi. Grosschmid Géza megállapításait és megítéléseit soha sem befolyásolja egyéni vagy szűk politikai szempont; közéleti pályáján mindég az igazságra törekvés s az igazságot követelés magasabb szempontjai és célkitűzései irányítják. Ezeknek az emelkedett, nemes emberi szempontoknak szolgálatában áll Grosschmid Géza könyve is.

*

A könyv három részre van osztva. Az első részben vannak a szenátor politikai beszédei, amelyeket több fejezetben csoportosított: Az államalakulástól a második nemzetgyűlési választásig (1918–1925). A második nemzetgyűlés időszaka (1925 októbertől 1928 októberig). A harmadik nemzetgyűlés időszaka (1929 októberétől napjainkig). Alfejezetekként külön csoportosulnak a közigazgatási reformmal, a köz- igazgatási választásokkal s a tartománygyűlési választásokkal kapcsolatos beszédek.

A második részben találjuk meg a szenátor törvényjavaslatait, interpellációit, hírlapi cikkeit és várospolitikai megnyilatkozásait. A csehszlovákiai magyarság legégetőbb életkérdéseinek kimerítő taglalását találjuk itt (állampolgárság, illetőség, adóügyek, hadi kölcsön, ügyvédi autonómia, nyelvhasználat, kongrua, gazdasági válság, stb. stb.)

A harmadik részben a társadalmi és ifjúsági kérdésekről szóló beszédeket, cikkeket és tanulmányokat találjuk. Ez a rész főleg az ifjúsági mozgalmak és az egyesületi élet problémái szempontjából érdekes és értékes.

A könyv könnyű kezelhetőségét és a gyors tájékozódás s adatszerzés lehetőségét a nagy gonddal összeállított, teljesen kimerítő, 19 oldalas név- és tárgymutató biztosítja.

*

A könyv tudományos és gyakorlati értékét egyaránt nagyban emelik az alapos kisérő jegyzetek. Így például a könyv 190–202. oldalain található hosszu, összefüggő jegyzet a szenátor 1929. június 16.-án tartott eperjesi beszédével kapcsolatban teljes történeti képét adja a modern kisebbségi kérdés fejlődésének. Ennek a komoly tanulmányszámba menő jegyzetnek részletes ismertetésére lapunkban rövidesen visszatérünk.[4]

*

Grosschmid Géza könyvének ott van a helye minden intelligens, nemzetét szerető és súlyos életproblémáink elől megnemhátráló kisebbségi magyar ember íróasztalán és könyvespolcán. A könyv megvásárlásával javítunk diákjóléti intézményeink nehéz helyzetén is, miután a szerző az önzetlenség nemes gesztusával a könyv egész tiszta jövedelmét a prágai, brünni és pozsonyi magyar diákmenzák javára ajánlotta föl.

A könyv megrendelhető a Prágai Magyar Hírlap kiadóvállalatában is.

(PMH, 1931. március 20. 4. p.)

Életrajzi kitérő. Kassáról Miskolcra

Homály fedi, vajon miért mondott le Grosschmid Géza 1932 végén a szenátori mandátumáról, s költözött át Kasáról Miskolcra. Az erről tudósító PMH a hírt az alábbi alcímmel hozta: Hanyatló egészségi állapota miatt vonul vissza a politikai élettől. (PMH, 1932. december 18. 1. p.) Szarka László a már idézett tanulmányában szintén egészségi okokra tippel, de nyitva hagyja a kérdést: „az valószínűsíthető, hogy a hétéves első vonalbeli szenátori munka, s különösen az 1931. évi pártközi egyeztetések tették próbára erejét és egészségét. Nincs egyértelmű adatunk vagy bizonyítékunk arra, hogy valamilyen súlyos betegség előjelei késztették volna erre a váratlan bejelentésre.” (Szarka 2017, 24. p.)

Érdemes idéznünk a napilap tudósítását, mely közli Grosschmid Géza bejelentését arról, hogy elköltözik s lemond szenátori mandátumáról – döntése kiváltójaként magánéleti-egészségi okokat hozván föl.[5] (Mindenesetre hat nappal korábban, november 30-án az OKP érsekújvári országos kongresszusán még ő tartotta a megnyitó beszédet, melyben „a kisebbségi élet új erőforrásait s a keresztényszocialista pártélet reneszánszát rajzolta meg”, s beszédét „zajos ováció fogadta”.[6])

 

Grosschmid Géza lemondott szenátori mandátumáról. Grosschmid Géza dr. az országos keresztényszocialista párt szenátora, kisebbségi küzdelmünknek egyik legfáradhatatlanabb vezérlő harcosa, akit a keletszlovenszkói magyarság mindenkor egyik egyetemes vezéreként tisztelt s aki épp e napokban ülte küzdelmes és érdemekben gazdag életének 60-ik évfordulóját: elhatározta, hogy e szép életcsucs elértével a kisebbségi politika küzdelmes munkája után olyannyira megérdemelt nyugalmas magánéletbe vonul vissza.

A szenátor az országos keresztényszocialista párt elnökségét a következő levélben értesítette elhatározásáról:

 

Az Országos Keresztény szocialista párt központjának Pozsony.

Mély tisztelettel bejelentem, hogy egyéni körülményeim akként alakultak, hogy Szlovenszkóról elköltözöm. Ez kötelességemmé teszi, hogy az országos keresztényszocialista párt bizalmából ismételten birt szenátori tisztségemről lemondjak. Amidőn ezt ezennel megteszem és a mandátumot a párt rendelkezésére bocsátom, mégegyszer hálásan megköszönöm a párt és a választó közönség nagyon kitüntető és mindig igen nagyra becsült bizalmát és kérve, hogy szives emlékezetükben és barátságukban továbbra is megtartani méltóztassanak, maradok mindig igaz hívük

Kassán, 1932 december 5.

Grosschmid Géza dr. s. k.

az orsz- ker.-szoc. párt szenátora.

 

*

 

Ugyancsak bejelentette lemondását Grosschmid szenátor a szenátus elnökségének is és értesülésünk szerint az elnökség a szenátus hétfői ülésén fog jelentést tenni a Háznak Grosschmid lemondásáról. Utódjaként Keresztury József nagygéresi református esperes-lelkészt hivják be a szenátusba. Keresztury József természetesen az országos keresztényszocialista párt tagja s mint ilyen szerepelt pártjaink közös jelöltlistáján.

Grosschmid szenátor sikerekben gazdag politikai pályafutásának delelőjén vesz búcsút a kisebbségi magyar közélettől. A kisebbségi magyarság egyetemének és általában az őslakosságnak legteljesebb bizalmát élvezte minden akciójában, minden lépésében. Szüllő Géza dr.-nak a pártelnökségről való lemondása után az országos pártvezetőség bizalmából megválasztott elnöki bizottság élén a párt ügyeinek intézését Grosschmid Géza dr. szenátor látta el egészen az érsekujvári kongresszus befejezéséig, amikor is ezen vállalt kötelezettség teljesítése után bejelentette, hogy elérkezettnek látja az időt, amint az nagyjelentőségű kongresszusi megnyitó beszédében is kifejtette, hogy a párt életének renesszánszát várja s ennek előföltételeként uj erőforrásul a fiatalabb erőknek bekapcsolását tartotta kívánatosnak, s hogy ezt az általa kitűzött célt szolgálja, visszavonult az aktiv politikai tevékenységtől. Ebből az elhatározásából kifolyólag már nem vett részt a tátrafüredi elnökválasztó pártvezetőségi ülésen sem és ez elhatározásának indokául fölhozta azt, hogy erre a lépésre rábírta az a tapasztalat is, hogy hanyatló egészségi állapota is gátolja abban, hogy hivatásának kellő gyakorlása érdekében mellőzhetetlen utazások miatt (évente 150–200 napot töltött távol otthonától) tisztét ellássa és ezért a magánéletbe óhajt visszavonulni.

 

A távozó vezérférfi elhatározását mély fájlalással vesszük tudomásul. Az egész kisebbségi magyarság szivébe zárta nemes egyéniségét és soha nem felejti el elévülhetetlen érdemeit.

(PMH, 1932. december 18. 1. p.)

 

A Kassáról Miskolcra költözést véglegesnek szánta, erre utal a PMH-ban megjelent keretes apróhirdetés is (kiemelések az eredetiben):

 

Kassán a belvárosban a legjobb karban levő magánházban 8 szobából, hallból, fürdőszobából, tágas mellékhelyiségekből álló szép lakás[7] elköltözködés miatt

kiadó.

Az egyemeletes ház, amely penzió, vagy kisebb szanatórium céljaira is alkalmas, előnyös feltételek mellett meg is vehető.

Közelebbit Dr. Grosschmid Gézánál, Kosice, Mészáros utca 41.

(PMH, 1932. február 5. 10. p. – kiemelések az eredetiben)

 

Pár nappal a hirdetés megjelenése után a rövid hírek közt megjelent az alábbi kis közlemény, melyben a kassai Karitasz elbúcsúzik szerzőnk feleségétől, Grosschmid Gézánétól:

 

A kassai Karitasz búcsúja Grosschmid Gézánétól. A következő búcsúsorok közlésére kérték fel lapunkat: D[r.] Grosschmid Gézáné elhagyja Kassa városát, eltávozik a kassai Karitasz-munkások közösségéből és mi, társai a munkában, igaz sajnálattal búcsúzunk tőle. Munkatársat veszítünk el benne, olyat, aki nemcsak név volt a listán, hanem aki áldozott, dolgozott, gondolkozott, tervezett, irányitott, aki mélyen átérézte azt a nagy igazságot, hogy a „közös ügyben“ csak úgy van vérkeringés és életképesség, ha az a közös ügy minden egyes lélek külön egyéni ügye, gondja és munkaterülete. Eszméket hozott, tanácsokat adott, dicsért és kritikája mindig elrendező és épitő volt. Mindig az igazságot és igazságosságot kereste és képviselte a legtisztább egyéni önzetlenséggel, függetlenül attól, hogy kivel, milyen személyiséggel állt szemben. Dr. Grosschmid Gézáné az az embertípus, akit ismerni kell, meglátni egész közelről, mert csak ez a közelség engedett betekintést ügyszolgálata és egyéni élete mindig nemes veretű stílusába. Aki ezt a stílust megismerte és megértette, az egész szívvel megszerette őt és nem tudott mást, mint hű maradni hozzá, mert érezte, hogy benne minden önérdekből lecsiszolt vezetőt az életben, irányítót a munkában, barátot és testvért talált. Ö most elhagy bennünket, átlépi ennek az országnak a határát. Az élet kényszerítő körülményei előtt tisztelettel kell megállnunk. Dr. Grosschimd Gézánét nem tartóztathatjuk, nem nehezíthetjük meg neki a bucsuzást könyekkel és panasszal. De nem tagadhatjuk, hogy fáj az elmenetele, hogy átérezzék mélyen a veszteséget munkaterületeinken s egyéni életünkben. Szeretetünk, hálánk és hűségünk elkiséri őt uj életkörülményei közé. (h. o.)

(PMH, 1933. február 14. 6. p.)

 

A visszavonulása és Magyarországra költözése okai közt nagy súllyal esik latba tehát az, amit ő maga fogalmaz meg, szintén elég homályosan, fent idézett – december 5-i – levelében: „egyéni körülményeim akként alakultak, hogy Szlovenszkóról elköltözöm.” Az egyéni körülmények közé sorolhatjuk, amit a levelét közreadó cikk így említ: „megérdemelt nyugalmas magánéletbe vonul vissza”. Grosschmid Géza ezek szerint belefáradt volna a politikai-közéleti munkába és csatározásba, de számba jöhet ennek következménye, az egészségi állapotának romlása is. Újabb szempontokat vet fel PMH-beli (alább teljes terjedelmében közölt) nekrológjában Tost Barna, megemlítve, hogy távozásakor ki sem kísérték őt az állomásra (valamint hogy később a temetésére sem mentek el), vagyis Grosschmid Géza 1932 végére politikailag légüres térben maradt; továbbá „megrendült egészség”-ről, „gyilkos kór”-ról beszél, azaz a politikus talán mégis súlyos beteg lehetett; közrejátszhatott távozásában az is, hogy Magyarországon élő gyermekei után ment; továbbá mindezek együttese; s végül, amit egyelőre csak Tost Barbától tudunk: Grosschmid Gézát megsértették, s ezt ő nagyon szívére vette (az idézett cikkben a kiemelés tőlem – CsG).

 

Dr. Grosschmid Géza

1872-1934

A nagy lelkekhez méltó szerénységgel, csendben, mint az árnyék, vonult el körünkből másfél év előt [így!] a mi szeretett, nagyrabecsült, felejthetetlen szenátorunk, dr. Grosschmid Géza. Csak a szeméből peregtek a bucsuzásnak keserű, néma könnyei, mikor vonata kirobogott a kassai állomásról. Senki sem látta, – csak hűséges felesége, mert ki sem kísértük az állomásra, el sem búcsúztattuk, egyikünk sem tudta távozásának napját, óráját. Mindig komoly, jóságos arcát elöntötte a könnyek árja, s szivére mázsás súllyal hullottak a nehéz bucsuzásnak keserves érzelmei, amikor rajongásig szeretett szülővárosának, szülőföldjének utolsó kontúrjai is tünedeztek a láthatáron és lelkében érezte, hogy többé nem lesz viszontlátás!…

Azóta, igyekezett uj állásában, uj helyén talpig férfi maradni, betölteni hivatását úgy, amint megszokta volt egy szép, derűs, harmonikus s végül harcos életen át.

De a gyilkos kór erősebb volt nála, leteritette és ismét csak úgy, mint távozásánál, szerényen, csendben kivitték a temetőbe. Anélkül, hogy ott állhattunk volna ravatala körül, anélkül, hogy megköszönhettük volna nemes munkáját, férfias példaadását, anélkül, hogy szülőföldjének egy megszentelt rögét feje alá tehettük volna, eltávozott csendben, örökre. Abban a nagy űrben, melyet maga után hagyott, most már csak az önvádnak az a szemrehányása kong, hogy mi nagyjainkat csak holtuk után tudjuk méltányolni. Még az a fátum is ellenünk volt, hogy lapunk éppen a mély gyász napjaiban némaságra volt utalva[8] és csak ma van alkalmunk dr. Grosschmid Géza nagyságát olvasóink szeme elé vetíteni.

Dr. Grosschmid Géza 1872-ben született Kassán régi nemesi családból. Középiskoláit a kassai premontrei főgimnáziumban végezte mindvégig jeles eredménnyel. A kitűnő tehetségű ifjú a pesti Pázmány Péter-egyetemre került, ahol nagybátyja, Grosschmid-Zsögöd Benő a magyar jogtudomány nyilvános rendes tanára volt. Itt avatták a jogtudományok doktorává. Az ügyvédi vizsga sikeres letétele után visszakerült szülővárosába, ahol előbb mint közjegyzőhelyettes működött, később mint a Kassai Jelzálogbank jogtanácsosa csaknem harminc éven át nagyon keresett ügyvéd volt. Népszerűsége általános volt s Kassa város ellenzéki polgárai már fiatal korában a város képviselőtestületének tagjává választották, hol három évtizeden át komoly, higgadt felszólalásaival mindenkor a város polgárságának, a kultúrának és a közjónak érdekében kifejtett munkásságával nagy tekintélyt vivott ki magának. A vármegye és város tiszteletbeli főügyészévé választja, majd az ügyvédi kamara elnöki székébe kerül egyhangú választással s minden oldalról a legnagyobb tisztelet veszi körül. Tizennégy éven át előadója a kassai közigazgatási tanfolyamon a magyar magánjognak és ugyane tárgy előadója a kassai magyar királyi jogakadémián is. Másfél évtizeden át a jogtudományi államvizsga vizsgálóbizottságának tagja.

Nyitott szemmel járja a külföldet s nagy értékű szociálpolitikai tanulmányokat végez Olaszországban, Franciaországban, Németországban, Dániában, Svédországban és Ausztriában. Tapasztalatai kiforrott egyéniséggé formálják s mikor megtörtént az államfordulat, a legszilárdabb elhatározással azonnal odaáll a keresztényszocialista párt kassai táborának élére és tiszta keresztény világnézeti perspektívával a kisebbségi politikai élet irányítójává lesz.

Megalkuvást nem ismerő tiszta jelleme, a jogok kivívásának szent kötelességérzete hajthatatlanná teszik s vállalja a nehéz feladatot, hogy a nyelvi nehézségek dacára bemegy a csehszlovák törvényhozásba s mint pártjának szenátora, bölcs felszólalásaival, beterjesztett törvényjavaslataival és interpellációival a kisebbségek jogait és létérdekeit védelmezze egészségének s vagyonának feláldozása árán is. A párt országos viszonylataiban sem kíméli magát semmi fáradtságtól. Kelettől nyugatig ott hallottuk hangját mindenütt, ahol az őslakosság jogait védeni s a kisebbségi magyarokat lelkesíteni kellett.

Mikor pedig magára vállalja a súlyos feladatot, hogy a nemzet jövőjéről, az egyetemi ifjúságról ő fog gondoskodni, bámulatraméltó eréllyel hajtja végre terveit. Megteremti az egyetemi városokban a magyar diákmenzákat, diákotthonokat, az egyetemi diákleányok otthonait s mint a legjobb atya, a gyermekei között él. Fáradhatatlanul gyűjt számukra könyvet, tandijat, kenyeret s minden lehetőt elkövet, hogy minél több magyar főiskolást megmentsen a nélkülözés rémétől.

Ragyogó tollal írja meg összes beszédeit. Valóban el lehet mondani róla, hogy minden szavát mérlegre tette, mielőtt kimondta volna s minden felszólalása, minden újságcikke valósággal irodalmi remekmű volt, kicizellálva a legfinomabb részletekig. Erről tanúskodik az a gyönyörű, 500 oldalas kötet, melyet 1930-ban adott ki Kassán a „Kisebbségi sors“ címen.

Emellett idehaza több társadalmi és kulturális körnek, egyesületnek elnöke. S amikor elfoglalt idejéből jut egy-egy félóra, megjelenik régi barátai körében és összetartásra, lelkes, munkás magyar életre biztatja őket.

Egy fullánk sebezte meg később nemesen érző szivét, egy félreértésnek, egy meggyanusitásnak fullánkja, mellyel néhányan megsértették az ő kristálytiszta keresztény világnézetét. Ez fájt neki életében a legjobban. Es ezért határozta el, tekintettel amugyis megrendült egészségére, hogy félrevonul, gyermekei után megy, kik mindnyájan Magyarországon helyezkedtek el.

Mulasztást követnék el, ha nem mutatnék rá arra a rajongó szeretetre, mely nagy szivében élt finomlelkü hitvese és családjának minden tagja iránt. Olyan odaadó áldozatkészséggel élni családjáért, mint ő tette, kevés férfi tud. De nem kisebb volt hűsége és szeretete barátai iránt sem. Finom, vonzó egyénisége, lebilincselő, kedves modora mindenkit meg tudott hódítani. Nyugodt, fegyelmezett tudása, európai látóköre, nagy műveltsége pedig élvezetessé tette mindig a vele való érintkezést.

Talán kevés ember mondhatja el önmagáról. amit Ő egy alkalommal mondott nekem: „Alig hiszem, hogy volna ellenségem, mert én soha senkit meg nem bántottam életemben.“

Amily harmónikus és szép volt élete, oly nyugodt és felemelő volt halála is. Egy héttel halála előtt meglátogattam. A nagy szenvedéstől elváltozott arca mosolyra derült: „De jó, hogy eljöttél, édes Barnám, éppen az éjjel álmodtam rólad. Kedves Barátom, négyszemközt akarok beszélni veled“… Azután: „feloldoztam“…!

Nyolc nap múlva, agóniájának beállta előtt, zokogó, egybegyült családjától elbucsuzott, majd térdre kényszeritette e szavakkal: „Gyermekeim, most imádkozzatok velem együtt“, s elkezdte hangosan a „Miatyánkot“… Hangja lassan-lassan elhalt, nemes lelke felszállt az Örökbiró trónusa elé- ahol – hisszük – elvette már jutalmát érdemdús, küzdelmes életéért. Budapesten temették el a Farkasréti temetőben, ahol a magyar közélet kiválóságai nagy számban kisérték utolsó utján.

Örökségül hagyta nekünk nagy szellemét és azt a nemes kötelességtudást, amely egész életét áthatotta, s amelyet minden kisebbségi magyarnak követnie kell!

TOST BARNA.

(PMH, 1934. december 23. 5. p.)

 

Természetesen számolni kell a szlovenszkói kisebbségi politizálás megváltozott körülményeivel is (a nekrológot közlő karácsonyi kiadás vezércikkeit már Jaross Andor és Esterházy János írják): változások történtek az Országos Keresztényszocialista Párton (OKP) belül: 1932-ben leváltják elnökét, Szüllő Gézát[9] (Esterházy János váltja őt e funkcióban), és azt sem szabad szem elől téveszteni, hogy a két háború közti (cseh)szlovákiai magyar politikai irányváltások nagyban függtek a mindenkori magyarországi kurzustól – 1932 őszén már Gömbös Gyula volt a miniszterelnök, a konzervatív-liberális eszmék kezdtek háttérbe szorulni. Tost Barna sejtelmes-metaforikus szókapcsolatai („egy félreértésnek, egy meggyanúsításnak fullánkja”) mögött alighanem konkrét személyes sérelmet, vagy az OKP-n belül megváltozott erőviszonyok következményét kell látnunk.[10]

A Kisebbségi sors

A kötet három nagy részre és több kis fejezetre osztott; az első rész a szerző politikai beszédeit tartalmazza, ezek korábban különböző lapokban jelentek meg, de főként a PMH-ban és a kassai A Népben. A második rész a szenátor (és társai) törvényjavaslatait és interpellációit tartalmazza; ezek jó és érdekes hozadéka, hogy magukban foglalják a benyújtottakra kapott választ is. Az utolsó rész kisebb cikkeket és alkalmi írásokat fog össze (Társadalom – Ifjúság címmel). Ehhez hasonlók a második rész Várospolitika c. alfejezetében is találhatók (pl. Tost Barna üdvözlése. Kivonat egy beszédből). A keresést a mű végéhez csatolt név- és tárgymutató segíti.

A Kisebbségi sors egyik telitalálata magára a fogalomra vonatkozik: „A békeszerződések, helyesebben a kisebbségvédelmi szerződések voltaképpen egy új jogi személyt: »a kisebbséget« létesítették.” (165. p.) Hasonlóan frappáns definíció: „Hogy itt nincs demokrácia, annak (…) egyik legfőbb bizonyítéka, hogy van »kisebbségi kérdés«.” (194. p.)

A könyv egyik legegyértelműbb (gyakran ismételt és hangsúlyozott) nézőpontja, hogy Grosschmid Géza a decentralizáció és a teljes autonómia híve. Eszerint a Prága-központú és a Csehország („történelmi részek”) felé forduló irányításnak az a hátulütője, hogy „Szlovenszkó” és „Podkarpatszka Rusz” rendre a háttérbe szorul: jogos igényeik kielégítését hasztalan várják, infrastruktúrájuk és iparuk leépült, nagy a szegénység és magas a kivándorlók száma. A sor legvégén a szlovenszkói magyarság kullog, mely nemcsak a minimális kisebbségi jogait nem érvényesítheti, nyelvhasználati jogában is a minimumra van korlátozva, s hátrányosan érintett a számára kedvezőtlen közigazgatási reform (az ún. nagyzsupákba osztás[11]) miatt. Kultúráját, iskolahálózatát nem támogatja a kormány. Elintézetlen az állampolgárság megítélésének kérdése (később is csupán részleges megoldás születik), a nyugdíjfolyósítás is szelektív. Grosschmid (és az OKP) kemény ellenzék, a költségvetést sosem szavazzák meg, és ellenzékként is a sérelmi politika leghangosabb szószólói. És a legkitartóbbak is: „Fenn kell tartani ellenzéki álláspontunkat, bizonyságául annak, (…) hogy mi a Szlovenszkó és Podkarpatszka Rusz részére járó autonómiát (…) komolyan gondoljuk, komolyan akarjuk.” (87. p.) Valamint, 1929-ből visszatekintve: „az elmúlt tíz esztendőben (…) iparkodtunk igazainkat minden tisztességes eszközzel: sajtóval, népgyűlésekkel, nemzetgyűlési felszólalásokkal, interpellációkkal stb. hirdetni.” (223. p.) És előretekintve is biztosítja híveit arról, hogy fáradhatatlanul minden úton s módon kitart eszméi mellett: „ha ezen az úton [a szlovákokkal együttműködve az autonómiáért – CsG] az itt élő magyarság egyenjogúságát, nemcsak papíron, de egyenrangú polgárokként való érvényesülését gyakorlatilag, tényleg, a közélet minden terén biztosíthatjuk, – az abban való közreműködésre, törvényjavaslatok kidolgozására, egymásközti és a kormánnyal való tárgyalásokra és ha kell, a legszívósabb parlamenti küzdelemre, mindenkor készek vagyunk.” (271. p.)

A nagyzsupa-rendszer és a nyelvtörvény egymást erősítve korlátozzák a magyarokat: „Nálunk, Szlovenszkóban azonban ez a nagy reform, mely völgyek, hegyek alakulata, folyók iránya, történelmi fejlődés és a lakosság gazdasági érdekei ellenére új politikai kerületekbe szorítja lakosságunkat, előharcosa volt szintén a nemzeti állam kiépítését célzó akaratnak, melynek – nekünk tövises – koronája a nyelvrendelet.” (32. p.) Másutt: „Vagy itt van (…) a kisebbségek nyelvhasználati joga. Ezt csak a legliberálisabban, a legkiterjesztőbben lehetne alkalmazni, ha a nemzetiségekkel való béke szándéka őszinte volna. És íme, adminisztratív úton, a bírósági kerületek kikerekítése útján a kisebbségek számarányát 20%-on alulra nyomják, és ezzel az élet legfontosabb viszonylataiban a nyelvhasználat joga illuzóriussá válik.” (65–66. p.) A közigazgatási reform más aspektusú megközelítése: „Az új kerületi beosztások ugyanis a régi történelmi emlékek és hagyományok elhomályosítását és a kisebbségek számarányának, különösen a magyarság számarányának megváltoztatását eredményezték.” (76. p.) Ugyanez újabb következtetésekkel: Az „új rend ellentmond a lakosság szükségleteinek. A régi vármegyék ugyanis földrajzi adottságok voltak, a gazdasági és kulturális szükségletek szerint alakúltak ki (…), azok megszüntetése természetszerűen fogja maga után vonni városaink lehanyatlását, ezek gazdasági életének elsorvadását és kulturális színvonalának elsűlyedését.” (99. p.); Végül: „»a közigazgatási reform«, az igazi autonómiának (…) a temetője” (109. p.)

Máig ismerős lehet a többségi nemzet reakciója a kisebbségi panaszokra: „Szlovenszkó a szlovákoké”; régen a magyarok nyomták el a szlovákokat; „a magyarok alatt a nemzetiségeknek ennyi joguk sem volt” (117. p.); „ha nem tetszik nekik, hát költözzenek ki!”; a kormány a külföld felé azt közvetíti, hogy a kisebbségeknek átlagon felül biztosítottak jogai; „városainkban a magyar utcaneveket nem egy helyt (…) cseh és szlovák közéleti funkcionáriusok nevével kell felcserélni” (102. p.); a magyar párt irredenta; a világhatalmi kérdések lekötik a nagyhatalmakat, ezért nem foglalkoznak a kisebbségek helyzetével; ingerültséget, ellenszenvet és retorziókat vált ki, ha „a kisebbség helyzetének sulyosságára a határokon túl is reá mer valaki mutatni” (193. p.); az „improduktív hadügyi célokra fordított sok száz millió” (236. p.); stb.

Grosschmid természetesen nehezményezi, ha Magyarországot kedvezőtlen fényben tüntetik fel, bírálják vagy kiközösítik: „Természetszerű azonban, hogy az itteni magyarság azt a külpolitikát nem honorálhatja, amelynek éle testvérei ellen irányul…” (113. p.)

Többször visszatérő téma, hogy a kisebbségi magyarok nem a számarányuknak megfelelően kapnak juttatásokat: „számszerűleg ki lett mutatva, hogy nem a reánk nézve lényegesen kedvezőbb tényleges állapotnak megfelelően, de a hivatalos statisztika szerinti létszám arányunk alapján is, a költségvetésbe a kultúrális célokra felvett összegekből bennünket mennyi illetne és abból tényleg mennyivel kevesebbet kapunk.” (58. p.) A 247–249. oldalakon valóban részletezi, hogy az 1930-as évi költségvetésből mennyi százalék jutott az 5,57%-nyi csehszlovákiai magyarnak: a magyar középiskolák az összeg 2,5%-át kapják, a tanítóképző 0,3%-ot, a szakiskolák 1,4-et, a női szakoktatás semmit, a „kisebbségi iskolák” alatt – 200 millió koronás támogatással – a német és magyar vidékeken létesített iskolák értendők, a magyar főiskolások szociális segélyezésére semmit, a másfél millió koronás irodalmi támogatásból semmit stb. „A költségvetési jog – az autonómia csírája…” (237. p.)

Súlyos gond nemcsak a magyarság szempontjából diszkriminatív földbirtokreform, hanem a magyar könyvek és hírlapok beengedésének akadályoztatása is. Pedig: „Szlovenszkó a szlovenszkóiaké.” (233. p.)

A jogegyenlőség és az egyenlő bánásmód elve (illetve ezek hiánya, „a csehek” általi megszegése) is vissza-visszatérő sérelmezett kérdés: „Mi magyarok nem irigyeljük a csehektől azt, hogy nemzeti életük szabadságához eljutottak, nem irigyeljük, hogy állítólagos sok szenvedés után az élet örömeihez is elértek, csak nem ismerjük el, hogy a szerencse e kedvezése jogot adna nekik ahhoz, hogy velünk, mint letiport ellenséggel bánjanak.” (102. p.) Nem ennyire ironikus megfogalmazásban: „A mi igazságunk pedig az, hogy mi itt nem legyőzött, de ezer év óta itt élő nép vagyunk, amelynek jogait nem lehet eltemetni.” (114. p.) Más következtetésekkel, egy közkeletű vád cáfolatával: „kötelesség (…) rámutatni arra, hogy a mi panaszaink és vádjaink nem légből kapott szavak, kötelesség önmagunkkal, de a nagyvilággal szemben is bizonyítani azt, hogy a kormányzással való elégedetlenségünk nem irredenta fészkelődés szüleménye…” (134. p.) Valamint: „ma már [1929-ben – CsG] »szalonképes« a békeszerződések igazságtalanságainak kiküszöböléséről beszélni” (211. p.) Persze, ez a szalonképesség sokkal inkább csak néhány kedvező külpolitikai esemény keltette vágy, valójában maga a kifejezés is riadalmat kelt, továbbra is: „A mi politikai életünkben ellenben rögtön államellenes törekvésről, felforgatási szándékról beszélnek, mihelyst a most [1930 – CsG] uralmon levő centralista politikai körök érdekeit érintő »autonómia« szót valaki csak ki is meri ejteni… (256. p.)

Az Aktivizmus – negativizmus c. fejezet a fogalmak tisztázását szolgálja: „A csehek az aktivista politika alatt valójában azt értik, hogy föltétel és gondolkodás nélkül engedelmeskedni kell a kormányzó többségnek.[12] Negativizmus alatt pedig az állam és annak jogrendje elleni állásfoglalást.” (207. p.)

A demokrácia lényeges kellékei alfejezet címe rögtön lábjegyzetet kap, s ebben ezt olvassuk: „Az ezen kellékek hiányának igazolására felsorolt bizonyító adatok közlését a cenzura – annak idején