Maurice Halbwachs: Az emlékezet társadalmi keretei, ford. Sujtó László
Budapest, Atlantisz, 2018, 375 p.
Az emlékezet kutatása napjainkban sok irányba nyitott: orvosok, pszichológusok, történészek, szociológusok, régészek, kulturológusok és irodalmárok közös terepe. Az egyéni és közösségi sorsok metszéspontjain kialakult huszadik századi történelmi traumák, a múltfeldolgozás társadalmi és politikai igénye, az utolsó holokauszttúlélők fokozatos eltűnése, életeseményeink vizuális dokumentációjának fokozott előtérbe kerülése felerősítette az emlékezet működése, az emlékek megragadhatósága iránti érdeklődést.
Az utóbbi években magyarul is sorra jelennek meg az Assmann házaspár, a német emlékezetkultúrát kutató Aleida és az egyiptológus Jan Assmann írásai. Jan Assmann A kulturális emlékezet című nagy hatású könyvében hívta fel a figyelmet a francia pszichológus-szociológusnak, Maurice Halbwachsnak az 1920-as években kialakított kollektív emlékezet (mémoire collective) fogalmára. A náci koncentrációs táborban elhunyt Halbwachs Bergson tanítványa volt, de ő tanára szubjektivizmusával szemben az emlékezetet társadalmi jelenségként fogta fel. Halbwachs alapozó műve, az 1925-ben kiadott Les cadres sociaux de la mémoire immár magyarul is olvasható az Atlantisz Kiadó Mesteriskola sorozatában.
Halbwachs alaptétele, hogy társadalmi közegben teszünk szert emlékekre, s „akkor emlékezünk, amikor mások emlékezésre késztetnek”. Műve hét fejezetre oszlik. Az elsőben az álom és az emlékezés kapcsolatát vizsgálja. Álmainkban gyakran látunk olyan képeket, amelyek az emlékekre hasonlítanak, mégsem mondhatjuk, hogy ilyenkor az elme elraktározta múltbeli képek tiszta felbukkanásairól van szó. Az álom során éppen azok a fogódzók hiányoznak, amelyek az éber emlékezés során rendelkezésünkre állnak: olyankor ugyanis csak önmagunkra támaszkodhatunk, nem meríthetünk a többiek emlékeiből vagy a tágabb társadalmi emlékezetből. Álom és emlékezet között rendkívül nagy a különbség: az egyiket Halbwachs egy összedobált kőrakáshoz, a másikat egy acélszerkezetre felhúzott épülethez hasonlítja.
A második, a nyelv és emlékezet viszonyát taglaló fejezet azokból az állapotokból indul ki, amelyek során a nyelvi kifejezőkészség sérül. Ilyen az álom, melynek eseményei és képsorai Halbwachs szerint a belső nyelv rendezetlenségéből adódóan lesznek összefüggéstelenné. Hipotézise szerint „az alvó emberek folyamatos belső beszédet folytatnak”. Álmunkban nemcsak az időhöz való viszonyunk alakul át (a jelenben érezzük magunkat, de ez a jelen egy képzeletbeli idősík), hanem a nyelvhez való viszonyunk is (miközben azt hisszük, értelmes szavakat mondunk, sok tekintetben a beszédhibásokhoz vagy a beszélni nem tudókhoz válunk hasonlóvá). Az álmodó ember egyébként is számos olyan jelenséget produkál, amelyek ébrenlét során abnormálisnak vagy betegesnek számítanának. Egyedül az alvó ember álmában is megőrződött éntudata köti össze a látszólag összefüggéstelen álombeli történéseket, látványokat.
A nyelv és emlékezet kapcsán vizsgált másik sérült állapot az afázia. Halbwachs az első világháború sérültjeinek tapasztalataiból indul ki, s megállapítja, hogy az afáziásoknak nem az emlékeik hiányoznak, hanem azok a keretek, amelyekben elhelyeznék őket. A háborús afáziások gyakran szenvedtek tájékozódási zavarokban is, s egyszerű utasítások végrehajtásával is gondjaik voltak. Halbwachs szerint ez abból adódik, hogy nem tudják magukat beleképzelni az utasítást kiadó szerepébe, nem képesek nézőpontcserére, mivel önmagukról sem rendelkeznek világos képzettel. Az emlékezet tere az álom és az afázia során szűkül be leginkább, s ez az emlékek verbális kifejezhetőségével is összefügg.
A múlt rekonstruálása című fejezet arra mutat rá, hogy a tökéletes rekonstrukció lehetetlen, egy-egy felidézett emlékkép a jelen keretei közé illeszkedik (pl. egy felnőtt úgy meséli gyerekkori emlékeit, hogy öntudatlanul egy kicsit erőszakot tesz rajtuk, hogy a jelen nézőpontjából mutatkozzanak). Ebből adódik, hogy ha felnőttként újra elolvassuk azt a könyvet, amely gyerekkorunkban a kedvencünk volt, most más dolgokra fogunk felfigyelni benne, nem ugyanazt az olvasmányélményt kapjuk. Ugyanarra a tárgyra ugyanis irányulhat a figyelmünk más-más nézőpontokból, vetülhet rá más-más fény. Ez a gyerek és a felnőtt világlátásával, érdeklődési körével is összefügg: a gyermeket a természeti jelenségek sokkal jobban érdeklik, mint a társadalmiak, a gyermek az egyes társadalmi osztályok vagy foglalkozások képviselőit is úgy nézi, mint különös állatfajokat. Halbwachs Rousseau-t idézi ezzel kapcsolatban, aki szerint a gyerek kis vadember, illetve Anatole France-ot, aki szellemesen állapította meg, hogy ha letűnt korokat akarunk visszaidézni, „a nehézség nem abból adódik, amit tudnunk kellene, hanem abból, amit nem kellene tudnunk”.
Ahhoz tehát, hogy eredeti formában rekonstruálni tudjunk egy emlékképet, el kellene felejtenünk mindazt, amit azóta a világról megtanultunk. Ez tiszta formában sosem valósul meg, az emlékezetre mindig rárakódnak a későbbi rétegek: Halbwachs hasonlata szerint olyanok az emlékeink, mint a római házakba beépített, régebben más épületek alapanyagául szolgáló kövek. A múlt rekonstruálását segíti a keretek visszaidézése, ezért tudnak az idősek sokszor jobban felidézni egy-egy múltbeli eseményt, mert ők az aktív, napi munkával jobban lekötött felnőttekkel szemben hamarabb megtehetik, hogy nosztalgikus álomvilágukba vonuljanak vissza, a jelen kereteiről megfeledkezve. Az emlékezés mértéke nem az időbeli távolságtól függ, hiszen át is ugorhatunk több idősíkot, nem kell egyik emléktől a másikhoz átlépve, sorban visszahaladnunk az időben.
Az emlékezés három fázisa közül (felbukkanás, felismerés, lokalizálás) ez utóbbinak vannak társadalmi vetületei, ezért ezzel, illetve a lokalizálás csoportfüggőségével foglalkozik Halbwachs egy külön fejezetben. Meglepő az a tézise, mely szerint ha az ember magányosan élne, nemcsak lokalizálni nem akarná az emlékeit, hanem fel sem ismerné őket. A lokalizálás során számos, az emlékezetből kitörlődött elem kiegészíthető, ahogy olvasás során sem kell minden egyes betűt megfigyelnünk ahhoz, hogy összerakódjon egy-egy gondolat. Egy emlék Halbwachs szerint „akkor válik érthetővé, ha a megfelelő csoport gondolatvilágában helyezzük el”.
Ebből kiindulva három további fejezet három különböző csoport – a család, a vallási közösségek és a társadalmi osztályok – viszonylatában tárgyalja az emlékezetet. Valamennyi csoport esetében az összetartás és a folyamatosság biztosítása a cél, ehhez a közös emlékek és a jelenségek hasonló nézőpontú értelmezései szükségesek. A családi emlékezet kapcsán az elemzés fókuszában az ókori római familia áll, melybe a mai értelemben vett családtagokon kívül a rabszolgák is beletartoztak. A házi vallásgyakorlást Rómában nem szabályozta semmilyen rendelet, a pater familias egyben pap is volt, s a családi vallás fontos elemét képezte a holtak kultusza, akik istenné válva egy-egy konkrét családhoz tartoztak (csak az adott család tagjai hívhatták segítségül őket). A család, hangsúlyozza Halbwachs, egy szemléletmódot ad, mely tulajdonképpen formát biztosít az élmények és tapasztalatok számára.
A kollektív emlékezet hordozói a vallások is: fontos elemeik, a rítusok „egy vallási emlék felidézésére szolgálnak”. Halbwachs egy-egy vallási átmenetnek, egy-egy új vallás elfogadtatásának példáján keresztül mutatja be a kollektív emlékezet elemeinek keveredését. A rítusokban gyakran mutatkoznak az ellentétek feloldását jelző kompromisszumok. Az ókori görögök olümposzi vallása például számos khtonikus elemet is magába olvasztott, s ez megmutatkozott egyes ünnepek lefolyásában is. Dionüszosz vidám tavaszi ünnepének, az Anthesztériának volt olyan része is, amely a halottak megidézését, az alvilági szellemek kiengesztelését szolgálta, s valószínűleg itt két ünnep egymásba mosódásáról van szó. A régi rítusok egy részét meg kellett tartani ahhoz, hogy az egyszerű hívők is elfogadják az újításokat. Hasonló a helyzet a számos régi elemet magába olvasztó kereszténységgel is, melynek alapeleme, a liturgia a vallási múlt megelevenedését szolgálja.
A társadalmi osztályok és hagyományaik című fejezet rögzült leginkább a szerző saját korában. A nemességgel mint a kollektív emlékezet hordozójával, illetve a polgárság fokozatos (a külsőségek átvételével társuló) térnyerésével foglalkozik. A múltjából élő nemességgel szembeállítja a közrendűek, a múlt nélküliek csoportját, akiknek múltját nem őrizte meg a kollektív emlékezet. A feltörekvő polgárság egy szűkebb hagyományt tágított ki: „a polgári osztály kollektív emlékezete elveszítette mélységben (ez alatt régi emlékei értendők) azt, amit kiterjedésben nyert”. Ugyanakkor a régi polgári osztály is igyekszik elhatárolódni azoktól a rétegektől, amelyeknek az övétől különbözők a hagyományaik.
A Halbwachs nézeteit továbbfejlesztő Jan Assmann nehezményezi, hogy elődje megáll a csoportok képzeténél, nem tágítja ki az emlékezetre vonatkozó fejtegetéseit a kultúra szélesebb rétegei irányába. Ezt számításba véve célszerű Halbwachs alapozó könyvét Assmann felől, a kortárs kultúraelméletek horizontjából olvasnunk.
Polgár Anikó