Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



Miroslav Kusý (1931–2019)

Az egyes korok alapértékei adják azokat a korlátokat, igazodási pontokat, amelyek mentén az emberek társadalommá szervezik magukat, és felépítik az államot. Már a reneszánsz vége...
Bővebben

Részletek

Az egyes korok alapértékei adják azokat a korlátokat, igazodási pontokat, amelyek mentén az emberek társadalommá szervezik magukat, és felépítik az államot. Már a reneszánsz vége és a felvilágosodás eleje óta tudhatja, aki akarja, hogy az alapértékeink nem tökéletesek, így az emberi társadalom és az állam sem lehet az. Ám ha tökéletessé nem tudjuk is formálni őket, jobbá igen.

Ám akadtak, akik a modern világ megszületésekor új tökéletességre vágytak. Immár nem az égi, hanem a földi paradicsom megteremtésének lehetőségeit keresték. Olyan törvények megalkotására, illetve felfedezésére törekedtek, amelyek a korabeli természettudományossághoz hasonlóan az emberi társadalomra és az államra mindig és teljes mértékben érvényesek lesznek. Ezekre építve pedig megalkotható a minden bajt és nyomorúságot megoldó emberi rend.

Az egyik ilyen koncepció legjelentősebb szellemi atyja tudvalevőleg Karl Marx volt. Az emberek közti különbségek, a háborúk, a bűnözés, az emberek okozta szenvedés megszüntetését, az állam majdani elhalását törvényszerűnek nyilvánító jövőkép nagy kísértést jelentett. Alighanem így volt ez a szörnyű szenvedést és pusztítást hozó második világháború után is.

Miroslav Kusý ebben a meggyőződésben élte le fiatalságát. 1968-ban úgy vélte, továbbfejleszthető az eszme, a sztálini torzulást követően visszatéríthető eredeti demokratikusnak deklarált alapjaihoz. A nagy vagyonbéli különbségek nélkül, tehát a nagyon gazdagokra és szegényekre osztott társadalomfelfogás bajain átlépő, ám a demokráciát megtartó, sőt kiterjesztő koncepció a háború alatti pusztulás közösségi emlékével együtt több fiatal értelmiségiben ébreszthette fel a reményt egy jobb, minőségileg fejlettebb társadalmi rend megteremthetőségében.

Ám az alapérték az objektivizmus. Az emberi életet az emberek felett álló és azt meghatározó, így objektívnak nevezett törvényszerűség koncepciója. E törvényből levezetve kell megalkotni az emberi társadalom rendjét, hiszen meghatározza, determinálja azt. A szabadság lényege, hogy az ember megérti ezt a szükségszerűséget, és az életét alárendeli.

Ebből az álláspontból továbblépni az emberi jogok világába jelentős szellemi tett. Az emberi szabadság individuális alapjai egyéniségközpontúak. Az alapálláspont szkeptikus. A reneszánsz szkepticizmus ismeretelméleti alapjai elvetik az emberi tökéletesség lehetőségét. Az ember nem ismerheti meg a világ egészét, tehát téved. Ám többet megtudhat a világról, ha merész és kíváncsi. Tehát tökéletessé nem teheti az emberi társadalmat. Ám jobbá igen. De persze rosszabbá is. Nem képes holmi mindent meghatározó objektív törvényszerűség megismerésre, amiből azután minden levezethető tudományos precizitással. A fejlődés tényleges forrása a tökéletlen, ám jobbá válni képes egyén.

Az objektivizmus a reménnyel és hittel teli álláspontjából átjutni az emberi jogi individualizmus tévedésekkel, megingásokkal teli, a tökéletlen emberrel számoló koncepciójába nemcsak hatalmas értelmi, hanem legalább ugyanakkora érzelmi lépés is. Az fegyelmezett osztályharcos ember életvitele helyett a kételkedő, vitázó, gondolkodó és időről időre változó ember életvitelét kellett megszeretni. Miroslav Kusý képes volt megtenni ezt a lépést. Sőt nemcsak meglépte, hanem az újonnan választott politikai identitás legkiválóbb terjesztői közé emelkedett országában.

Döntésében alighanem szerepet játszhatott a sztálinizmus több elemének brezsnyevi restaurációja, és persze az 1968-as prágai tavasz leverése, azaz a tapasztalat, hogy a létezőnek nevezett szocializmus megreformálhatatlan. Több értelmiségi kortársához hasonlóan alighanem ebben az időszakban fogalmazódhatott meg benne a kérdés, hogy vajon korábbi társadalomképének alapelvei helyesek-e.

Ám Kusý nem áll meg ezen az eszmei ponton. Az individuális alapokon nyugvó emberi jogi tanítás ugyanis nemzetállami kiadásában általában érzéketlen a kisebbségben lévő kultúrák életigényei iránt. Így az alkotmányos demokráciákban is alárendelt szerepbe kényszeríthetik őket a többséggel szemben.

Miroslav Kusý következetesen szembenéz ezzel az ellentmondással is. A „bársonyos” forradalmat követően fellángoló agresszív nacionalizmust látva és főként mozgatórúgóikat átlátva újabb szellemi lépést tesz. Odaáll a kollektív kisebbségi jogok felfogásának támogatói közé.

Legitim követelésnek és demokratikus célnak nevezi – méghozzá a szlovák közvélemény előtt – a szlovákiai magyarok és egyáltalán a nemzeti kisebbségek kulturális autonómiáját, sőt horribile dictu a területit is.

Kusý odaállt a szlovákiai magyarok mindegyik fontos igénye mögé. Ám ami kulturális közegünkben még fontosabb, nemcsak támogatta, hanem magyarázta is őket. A nemzetállamiság itteni változatának még az átlagnál is erősebb ideologikussága és propagandisztikus ereje másként nem változtatható meg, csak ha egyenként cáfolja meg felemás és gyakran önellentmondó állításait az ember. Miroslav Kusý 1989 után ezt tekintette az egyik fő életfeladatának. Rájött, hogy a nemzeti kisebbségek, főként a magyarok tényleges egyenjogúsítása nélkül a szlovákiai demokrácia ingatag marad. Életben maradnak és hatni fognak ugyanis azok az nézetek, melyek szerint az alkotmányos demokrácia korlátozható és torzítható a nemzeti harc taktikai és stratégiai céljai mentén. Rájött, hiszen nemcsak elméletileg látta át ennek lehetőségét és logikáját, hanem tapasztalta is gyakorlatát 1989-et követően. Az ország alkotmányos rendjének lényegi megváltoztatására irányuló kísérleteket a huszadik százat utolsó évtizedében mindig aládúcolták a nemzeti harc, mindenekelőtt a magyarokkal vívott küzdelem rémképével. Kusý erre rendszeresen rámutatott, konkrét helyzeteken és eseteken láttatva az ilyetén nemzeti öntudat torzulásait.

Eközben pontos helyzetleírást adott ismét és ismét a szlovákiai demokrácia állapotáról. Pontosan érzékelte az 1989 után megjelenő tekintélyuralmi tendenciákat, és az egyes próbálkozásokat sorban lemeztelenítette. Egyiket a másik után mutatta be a nyilvánosságnak a maga valóságában, de nemegyszer a szlovák nyilvánosságot is megmutatta magamagának, hiszen e kísérletek benne verhettek és vertek is gyökeret.

Kusý megszerette a kritikát, ezt minden túlzás nélkül állíthatjuk. Ez nem is csoda az évtizedes kényszerhallgatás után. Ám mint a jelentős gondolkodók, többre volt képes nemtetszésének kifejezésénél az éppen aktuális elégedetlenségi közhangulaton lovagolva. Ő megoldást, megoldásokat is kínált. Nemcsak jellemezte a helyzetet és az embert. Megjegyezhetjük, ha azt tette, akkor analitikus alapossággal, általában az elméletileg pontosan kiválasztott lényegre, s nem pusztán valamilyen ismert hangulati elemre, közhelyre, előítéletre tapintva. Majd megcselekedte, ami a legfőbb érdeme, kifejtette, mit kellene, illetve mit lehetne tenni. Miroslav Kusý nemcsak leírt, ő gondolatilag alkotott. Nem mindenütt, ez alighanem igaz, de ebben az országban mindenképpen. Írásait olvasva szembekerülünk a csehszlovákiai és különösen a szlovákiai rendszerváltás legtöbb buktatójával, és azok megoldásának javaslataival.

Három évtizeddel 1989 ősze után megállapíthatjuk, hogy kisebbségi erőfeszítései mérsékelt eredménnyel jártak. Nem utolsósorban amiatt, mert szlovák partnerei kevesen akadtak. Ezért a magyarkérdésben csak billenteni tudtak a szlovákiai közgondolkozáson, a többnemzetiségű demokrácia értékrendjére átfordítaniuk nem sikerült. Ám Miroslav Kusý szellemi teljesítménye így is tekintélyt parancsoló. Magyar ügyben alig néhányadmagával, és közülük is kiemelkedve érvelt, magyarázott, felvilágosított.

Jól mutatta a személye körül tornyosuló indulatokat és a szlovákiai közgondolkodás állapotát a vita, amely a parlamentben robbant ki annak kapcsán, hogy Mikuláš Dzurinda kormánya magas kitüntetést adományozott neki. Ellenzéki bírálója a kormányfő szemére vetette Kusýnak a magyar törekvéseket támogató állásfoglalásait, bőven idézve írásaiból. Dzurinda válasza energikus volt. Felsorolta, mi mindent tett kitüntetettje a kommunista diktatúra ellen, külön jelezve, hogy a bíráló is annak támogatója volt, és mutatva, hogy a kitüntetés jó kezekbe került. A magyarkérdést azonban, amennyire csak lehetett, megkerülte.

Miroslav Kusý nemcsak haladni volt képes a korával, hanem ő rángatta maga után. Saját országában szava súllyal bírt mindazok körében, akik a rendszerváltást előre akarták vinni, és oda kellett figyelniük rá mindazoknak, akik ellenezték. De egész életútját végignézve minden méltósága és színvonala ellenére mégsem ez tűnik a legnagyobb teljesítményének. Hanem az, hogy képes volt a folyamatos fejlődésre egész életében. Méghozzá olyan ütemben és színvonalon, amivel embertársait is maga után segíthette.

Ezt megtanulhatjuk tőle, és megköszönhetjük neki. Mint ahogy persze ügyünk bátor képviseletét is.

Öllös László

Rövid URL
ID4711
Módosítás dátuma2021. június 17.

Petrogalli Oszkár: Mankón járó demokrácia. Írások, beszédek, nyilatkozatok. Összeállította, szerkesztette, jegyzetekkel ellátta és az előszót írta Filep Tamás Gusztáv

Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2018, 348 p. /Fontes historiae hungarorum, 8./ A két háború közti szlovákiai (vagy ahogy akkor mondták: szlovenszkói) magyar időszakról nincs átfogó...
Bővebben

Részletek

Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2018, 348 p. /Fontes historiae hungarorum, 8./

A két háború közti szlovákiai (vagy ahogy akkor mondták: szlovenszkói) magyar időszakról nincs átfogó monográfiánk, s jórészt feltérképezetlen területről van szó. A rendszerváltás előtti időszakban mindenekelőtt a kisebbségi irodalom- és művelődéstörténet képezett kivételt, elsősorban Turczel Lajos munkásságának köszönhetően. A közélet vagy a politika azonban – főként a levéltári kutatások hiánya miatt – csak marginálisan képezte a mondott időszakkal foglalkozó szakemberek érdeklődését, kivételt egyedül a baloldali Sarló mozgalom feltérképezése jelentett. (Paradox módon ma éppen a Sarlóval, annak mai, revideált megítélésével nem foglalkoznak érdemben – ez egy Bajcsi Ildikó kivételével.) Örvendetes viszont, hogy a katolikus Prohászka Körök megismerését egyre több tanulmány tűzi ki céljául. Sajnos, nem feldolgozott a sajtó története sem, különösen a legtekintélyesebb országos napilap, a Prágai Magyar Hírlap feldolgozása és értékelése hiányzik (bár most már, hogy a Fórum Kisebbségkutató Intézet digitalizálta s adatbankjában hozzáférhetővé tette a lapot, nyilván e téren is megindulnak a kutatások). A kortárs kutatások eredményei ma is néhány történész nevéhez kötődnek, többek közt Filep Tamáséhoz és sokrétű munkásságához, ő egyebek mellett monográfiát írt Törköly Józsefről, a Magyar Nemzeti Párt elnökéről, képviselőről és szenátorról. Molnár Imre munkái Esterházy Jánosnak, a politikusnak a megismerését szolgálják, a Simon Attila–Tóth László szerzőpáros pedig a politikus és művelődésszervező Szent-Ivány Józsefről írt monográfiát. E három ismert szlovenszkói politikuson kívül másokról ez ideig nem születtek átfogó munkák. Kiemelendő még Angyal Béla két dokumentumválogatása: az egyik az Országos Keresztényszocialista Párt, a másik az Országos Magyar Kisgazda Földmíves és Kisiparos Párt és a Magyar Nemzeti Párt dokumentumaiból nyújt válogatást, Simon Attila pedig Esterházy Jánossal kapcsolatos, eladdig ismeretlen dokumentumokat adott közre. Popély Gyula az első Csehszlovák Köztársaság kezdeti éveinek kisebbségi helyzetével foglalkozott behatóan. Ugyancsak Simon Attila foglalta össze a két háború közti aktivista (értsd: nem ellenzéki, kormánypárti) politikai vonal legfontosabb ismérveit. Ebbe a sorba illeszkedik Filep Tamás Gusztáv Petrogalli-könyve is, mely egyéb haszna mellett a két háború közti szlovenszkói közélet és politika újabb, eddig nem feltárt szeletével foglalkozik. Annál is értékesebb ez a munka, mivel a köztársaságbeli lét eléggé elhanyagolt, első szakaszát vizsgálja. Nem mellesleg természetesen Szarka László is sokat tett és tesz a tárgyalt korszak jobb megismeréséért és árnyaltabb megértéséért.

A korán, mintegy ötvenéves korában távozó Petrogalli Oszkár (1874–1925) Besztercebányán született s ott is hunyt el. Ügyvéd, politikus, publicista, Filep Tamás Gusztáv szerint az első Csehszlovák Köztársaság kezdeti éveinek egyik legjelentősebb magyar kisebbségi politikusa. Jogi diplomája megszerzését követően ügyvéd, a Figyelő című lap szerkesztője. Az államfordulatot követően egy csapásra a szlovenszkói magyar politikai élet egyik fő szervezője, aki haláláig a magyar politikai erők egységének megteremtésén fáradozott. Életének utolsó három évében előbb (1922 tavaszától) a Szövetkezett Ellenzéki Pártok központi irodájának vezetője, majd 1922 őszétől e pártok központi napilapjának, a Prágai Magyar Hírlap főszerkesztője volt. Abban, hogy a lap vezetését éppen őrá bízták, nagy szerepet játszott – amint azt Filep Tamás Gusztáv is idézi – hogy a széthúzó kisebbségi magyarság egységét képviselte. Konkrétan ezt mondja Petrogalliról: „csak az első hét év küzdelmeiben vett részt, de akkoriban a felföldi magyar politikusok közül ő volt az egyetlen igazi integráló személyiség.” A magyar politikai érdekképviselet hatékony szervezőjeként még a kezdetek kezdetén fél évre letartóztatták. Publicisztikai munkáságának újraindulását is ettől az eseménytől kezdve tartjuk számon. A magyar politikai egység megteremtésén kívül az őslakosok közös föllépését szorgalmazta; sürgette Szlovákia autonómiájának létrejöttét, és közössége, illetve politikai pártjai nevében a csehországi német pártokkal is megpróbálta fölvenni és szorosra fűzni a kapcsolatokat olyan koalíció létrehozása érdekében, amely alkalmas a kormány leváltására. A cseh-szlovák nemzeti koalíciós kormányok politikáját nacionalistának és antidemokratikusnak tartotta és folyamatosan bírálta, számon kérve az államot létrehozó nemzetközi dokumentumokban foglaltak érvényesítését. Ideálja az angol demokrácia. Írásai sem életében, sem halála után nem jelentek meg kötetben. Amint a szerző az előszavában írja, Petrogallit „a második világháború után ritkán emlegették, politikai nézeteit nem fejtegették, írásait nem elemezték”.

Filep Tamás Gusztáv mintegy százhúsz Petrogalli-szöveget ad közre ebben a dokumentumgyűjteményében, ezek főként újságcikkek, beszédek, nyilatkozatok, s döntő többségük, mintegy nyolcvan szöveg a Prágai Magyar Hírlap hasábjain jelent meg. A válogatás több mint félezer magyarázó-eligazító jegyzete segíti az olvasót a korabeli személyiségek és viszonyok értelmezésében. A szerző természetesen a teljes Petrogalli-életműből válogat, tehát a kisebbségi helyzetet megelőző időszak írásaiból is, igaz, ezek inkább reprezentatív jellegű írások, s többségük a Petrogalli által alapított besztercebányai Figyelő című hetilapban jelent meg. A szövegek döntő többsége az 1921 és 1925 közötti szűk öt évben jelent meg. Az előszóból tudjuk meg, hogy Besztercebánya többször is képviselőjévé választotta Petrogallit, aki sok politikustársával ellentétben tudott szlovákul is, az 1919-es fordulat után pedig, már kisebbségi politikusként a magyar–szlovák összefogás és Szlovenszkó autonómiájának híve, s „a legbefolyásosabb képviselők között tartották számon”. Az új államrend keretében Petrogalli elsőként vallotta, hogy – mint Filep Tamás Gusztáv írja – „az új állam alapjára kell helyezkedni, és ki kell harcolni a törvényes jogokat, ennek eszköze pedig a magyar politikai egység és a többi nemzeti kisebbséggel kötött szövetség”. Hogy a PMH függetlenségét fenntarthassa, kilépett a kisgazdapártból (a másik magyar tábort, mint már volt róla szó, a keresztényszocialisták képezték).

Petrogalli eszméinek és politikai szellemiségének legtermékenyebb időszaka azzal kezdődött, hogy kinevezték a Szövetkezett Ellenzéki Pártok központi irodája igazgatójának. Erről titkára, Forgách Géza így ír visszaemlékezésében: „Ettől a naptól kezdve Petrogalli Oszkár kezeiben futottak össze a felvidéki magyarság politikai megnyilvánulásainak életszálai, s a testvérpártok minden közös akcióját ő vezette, irányította, és a legtöbbet ő maga kezdeményezte is.” Csak megjegyzem, hogy ez idő tájt a köztársaságnak hivatalosan hétszázötvenezer, becslések szerint egymillió magyar lakosa volt. Petrogalli ismételten felemeli hangját a látszatdemokrácia és az alapelvek puszta deklamálása ellen, például a nyelvhasználat jogának kérdésében, mely a máig jól ismert helyzetet tükrözi: a törvénybe foglalt jogot nem követi végrehajtási rendelet, így a kisebbségi magyarok nemcsak jogbizonytalanságban, hanem jogtalanságban élnek. „Bíróságokon, hivatalokban olyan területeken, amelyeken az idézett törvény (…) értelmében a nem cseh-szlovák nyelven beszélő polgároknak joguk van saját nyelvüknek használatára, olyan tisztviselőket és bírákat alkalmaznak, akik az ún. kisebbség nyelvét nem értik, és így a nyelvtörvényben előírt kötelezettségeknek megfelelni nem tudnak.” (189. p.) Ugyanakkor többször is hangsúlyozza, hogy a sérelmek föltárásával és felsorolásával a magyarok mindössze az állampolgári kötelességüknek tesznek eleget. A Csehszlovákia és Magyarország közötti viszonyt illetően „az örökös feszültség” helyett „a legalábbis tűrhető szomszédi viszony” légköre mellett száll síkra. Folyamatosan nehezményezi, hogy a csehszlovákiai magyarokat irredentizmussal vádolják, s rámutat arra, hogy az államellenesség és a felforgatás vádját a kormány saját érdekeit követve tartja napirenden s végső soron az a célja, hogy a magyarság tagadja meg nemzetét. A kötet címéül is szolgáló, Mankón járó demokrácia c. cikkében ismételten a demokrácia ismérveiről szól, ide sorolva elsősorban a kritika szabadságát; ez olyan entitás, melyért napjainkban is bátran síkra lehetne szállni. „Majd egyszer szép rendszerbe foglalva napvilágra hozzuk azokat a bűnvádi pöröket, amelyek ékesen bizonyítják, hogy mennyire nem respektálják itt a kritika szabadságát – írja. – A törvényben ugyan létesítettek autonóm testületeket, mert arra volt gondjuk, hogy a köztársaságban a demokráciának formáit és szervezeteit elhelyezzék. De nem volt meg a bátorságuk, sem a becsületes elszántságuk arra, hogy ennek a demokráciának a forma mellett lényeget és tartalmat is adjanak. Mit ér az az autonóm testület, amelynek minden határozatát fölülbírálhatja és megváltoztathatja a központi kormány…” (219–220. p.) Itt szól arról is, hogy a harmincöt tagú megyebizottságba tizenhét tagot automatikusan a kormány jelöl, vagyis „csak kilenc választott bizottsági tag szavazatára van a kormánynak szüksége (…), hogy a kormánynak kedves és helyes határozatot hirdessen ki. Íme, így teszi lehetővé a demokratikus népköztársaság, hogy a választók háromnegyed részének szavazatát, akaratát kijátssza, megsemmisítse”. (220– 221. p.)

A könyvben foglalt Petrogalli-szövegek ékes példái annak, hogy jó tollú szerzőjük milyen időszerű, ugyanakkor sajnos időtálló problémákkal szembesítette olvasóit. Sokat foglalkozott a kisebbségek számára eleve kedvezőtlenül átrajzolt megyerendszerrel, a jogegyenlőség hiányával, az egységes politikai fellépés szükségszerűségével. S tette mindezt önzetlenül: mint azt Filep Tamás Gusztávtól tudjuk: sem politikai, sem újságírói tevékenységéért nem fogadott el honoráriumot. Egyik utolsó cikkében a „nemzeti újjászületés” igényét és természetét így határozza meg: „Mi, a köztársaságban élő magyarok, nem akarunk a magyar nemzet külön része lenni, mi valljuk rendíthetetlen hittel a magyar nemzet egységét, de tudjuk, hogy a nemzettel szemben külön fokozott kötelességeink vannak.” (328. p.)

Filep Tamás Gusztáv Petrogalli-könyve újabb komoly lépés a két háború közti szlovenszkói magyar politikai és közélet jobb megismeréséhez. Tanulnunk kellene tőle – nemcsak Petrogallitól, hanem Filep Tamás Gusztávtól is, hiszen mindkettő következetes argumentátor és élvezetes debatter –, hogy például a fennen hangoztatott demokrácia esetenként és kormányonként mennyire (nagyon) megnyirbálhatja az egyén és a közösségek alapvető jogait a szabad véleménynyilvánításra és a különvéleményre.

Rövid URL
ID4707
Módosítás dátuma2021. június 17.

Csernicskó István: Fények és árnyak

Kárpátalja nyelvi tájképéből. Ungvár, Autdor-Shark, 2019. 240 p. A közelmúltban látott napvilágot Csernicskó István Fények és árnyak. Kárpátalja nyelvi tájképéből címet viselő kötete, mely amint...
Bővebben

Részletek

Kárpátalja nyelvi tájképéből. Ungvár, Autdor-Shark, 2019. 240 p.

A közelmúltban látott napvilágot Csernicskó István Fények és árnyak. Kárpátalja nyelvi tájképéből címet viselő kötete, mely amint az a kötet fülszövegéből kiderül, „nem a régió nyelvi tájképének teljes és részletes leírása, hanem olyan tanulmányok gyűjteménye, amelyek szorosan kapcsolódnak a nyelvpolitika és a nyelvi tájkép témaköréhez”.

A kötet élén álló, az Előszó helyett címet viselő fejezetben a szerző rögzíti, hogy munkájában a gazdag szakirodalmi megalapozottság miatt nem kíván foglalkozni a nyelvi tájkép fogalmával és kutatástörténetével, ehelyett azzal próbálkozik meg, hogy „a lehetőségekhez és a rendelkezésre álló forrásokhoz mérten – a nyelvpolitika elméleti keretein belül mutassa be Kárpátalja nyelvi tájképének bizonyos vetületeit” (8. p.). Azt is hangsúlyozza, hogy célja nem a régió nyelvi tájképének mindenre kiterjedő leírása, hanem a nyelvpolitikai döntések és cselekvések mögött meghúzódó nyelvi ideológiák feltárása, értelmezése, amely révén az olvasó közelebb juthat „a ma Kárpátaljaként ismert régióban zajló nyelvi, nyelvpolitikai folyamatok megértéséhez” és ahhoz, hogy ezek miként realizálódnak a régió nyelvi tájképében.

Az első, több alfejezetre tagolt fejezet A nyelvi tájkép történeti szempontú elemzése: nyelvpolitika és nyelvideológiák a papírpénzeken címet viseli. Csernicskó István a Nyelvpolitika és nyelvi tájkép összefonódása kapcsán megjegyzi: „Az, hogy milyen nyelvek és hogyan jelenhetnek, illetve jelennek meg a tágan értelmezett nyelvi tájképben, jelzi az adott állam nyelvpolitikai törekvéseit, valamint információkat szolgáltat a társadalom számára a hatalom nyelvi attitűdjeiről, ideológiáiról.” (8. p.) Ugyanakkor ezt kiegészítendő arról is említést tesz, hogy „a közvetíteni kívánt kép természetesen nem feltétlenül tárja elénk a nyelvpolitika valós céljait, hisz a közvélemény felé közvetített kép nem mindig egyezik meg a háttérben maradó valós politikai motivációkkal” (13. p.). A nyelvi tájkép vizsgálatának kialakulóban lévő módszertana miatt a szerző amellett A módszer mellett dönt, hogy az 1900-tól napjainkig használatos bankjegyeken megjelenő nyelveket, ezek elrendezését, egymáshoz való viszonyát kvantitatív és kvalitatív elemzésnek veti alá (13–14. p.). A Kárpátalja mint kutatási terep címet viselő alfejezetben Kárpátalját a huszadik században bekövetkezett államfordulatok okán alkalmasnak tekinti arra, hogy a nyelvi tájkép változásai alapján bemutatható legyen a központi hatalmak nyelvpolitikája. Kiemeli azt is, hogy „az államfordulatok – rövid átmeneti időszakok után – mindig együtt jártak a forgalomban lévő fizetőeszközök cseréjével is”, s ennek okán a Kárpátalján élő idősebb generáció tagjai életük során „az Osztrák–Magyar Monarchia koronájával, a Csehszlovák Köztársaság koronájával, a Magyar Királyság pengőjével, a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége rubeljével, majd Ukrajna hrivnyájával” is fizethettek (14–15. p.). A következő alfejezetekben A duális monarchia bankjegyeinek, A csehszlovák korona, A magyar pengő, A szovjet rubel, illetve A független Ukrajna fizetőeszközeinek nyelvi szempontú bemutatását találhatja az olvasó. Itt a szerző az egyszerű leíráson túl megvilágítja azokat a nyelvpolitikai megfontolásokat is, amelyek meghatározták a nyelveknek a bankókon való szerepeltetési formáit. A fizetőeszközökhöz kapcsolódó Kvantitatív elemzés címet viselő alfejezetben Csernicskó István a korábban bemutatott korszakok pénzeszközein megjelenő nyelvekkel és írásrendszerekkel kapcsolatos adatokat elemzi. Az egyes államok nyelvpolitikájának és nyelvi ideológiáinak az alaposabb bemutatását végzi el a Kvalitatív elemzés: a nyelvideológiák és a nyelvek hierarchikus viszonyai című alfejezetben, melyből az is kiderül, hogy „a pénzt kibocsátó állam a bankjegyek többnyelvűségével azt jeleníti meg, hogyan dominál a hivatalos nyelv az országban használt más nyelvek fölött” (33. p.). Csernicskó István véleménye szerint fontos lehet megvizsgálni azt is, hogy a korábbi föderatív berendezkedésű birodalmak utódállamaiban milyen fizetőeszközök vannak forgalomban, ezért a Kitekintés: az utódállamok gyakorlata címet viselő rövid alfejezetben bemutatja az egykori Osztrák–Magyar Monarchia és a Szovjetunió területén létrejött államalakulatok bankjegyeinek nyelvhasználatát is. Az Összefoglalás és diszkusszió alfejezet rávilágít arra is, hogy a régióban hagyományosan a többnyelvű papírpénzek voltak forgalomban (ez alól kivételt csak a független Ukrajna nemzeti valutája képez), ugyanakkor „a többnyelvű papírpénzeket kiadó országok is törekedtek arra, hogy az államszervező nemzet nyelve domináns helyzetben legyen a bankjegyeken” (36. p.). A Konklúzió arra a jövőbeli esetre keres választ, hogy miként jelen(het)nek majd meg a nyelvek az EU-hoz és az eurozónához csatlakozó ukrajnai fizetőeszközökön.

A második fejezet A változás megragadása a nyelvi tájképben: Kárpátalja példája címet viseli. A fejezet Bevezetőjéből kiderül az, hogy e rész célja rávilágítani arra, hogy a „nyelvi tájkép kutatásában nem csupán a kvantitatív módszer hozhat értékelhető eredményeket; a kvalitatív elemzés, egy-egy felvétel szemiotikai jellemzőinek feltárása révén hasznos információkra tehetünk szert a közösségben használatos nyelvek és beszélőik helyzetéről, a nyelvek hierarchikus viszonyainak (át)alakulásáról” (41. p.). A Maradandóság és változás a nyelvi tájképben című alfejezet keretei között a szerző a kárpátaljai zsidósághoz köthető héber nyelvű feliratokra hívja fel a figyelmet, melyek jó tükrözik azt is, hogy a „tájkép bizonyos tekintetben lassabban változik, mint egy-egy régió, helység lakosságának etnikai vagy nyelvi összetétele” (41. p.). Csernicskó István ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy „másrészt azonban a nyelvi tájkép nagyon gyorsan reagál a globális és lokális gazdasági változásokra: egy-egy márka eltűnése/megjelenése, az üzletek tulajdonos- és/vagy profilváltása, a kirakatok, cégtáblák, reklámok lecserélése rendszeresen átalakítja a nyelvi tájképet” (44. p.). Az ilyen jellegű változásokat kívánja bemutatni A változás és az átmenet megjelenése fotókon, dokumentumokon című alfejezet. A fentiekhez kapcsolódó Következtetések között a szerző azt is megjegyzi, hogy a „bemutatott dokumentumok, fotók arra hívják fel a figyelmet, hogy a nagypolitika változásai, a nyelvpolitikai döntések milyen hirtelen alkalmazkodást követelnek meg az adott helyen és időben élő emberektől; arra figyelmeztetnek, hogy a (nyelv)politikai döntések közvetlen hatással vannak az emberek életére, munkájára” (57. p.).

A következő fejezet A szovjet Kárpátalja nyelvi tájképét kívánja bemutatni. A szovjet nyelvpolitika sajátosságait vizsgáló és elemző alfejezetből az olvasó megtudhatja például azt, hogy milyen indokokkal kapott az orosz nyelv privilegizált szerepet, illetve azt is, hogy a tagköztársaságoknak és az azokban élő kisebbségi népcsoportoknak milyen lehetőségeik voltak a kisebbségi anyanyelvhasználatra. Csernicskó István felhívja a figyelmet arra is, hogy „a Szovjetunió nem volt nemzetállam vagy nemzeti homogenitásra törekvő klasszikus nemzetiesítő állam. A mindenkori szovjet pártvezetés törekedett ugyan az orosz dominancia megteremtésére, az orosz nyelv funkcióinak kiterjesztésére, s az orosz nyelvet mint a társadalmi mobilitás egyik eszközét kínálta a polgárok számára, de az országot mindvégig soknemzetiségű, etnikailag heterogén, föderatív államként definiálták” (64. p.). A következő alfejezet A szovjet nyelvpolitika ukrajnai értékeléséről szól, melyben a szerző kiemeli, hogy a kutatók jelentős része erőszakos oroszosításként értékeli a szovjet nyelvpolitikát, mások viszont a Szovjetunió gyarmataként tekintenek Ukrajnára. Felhívja a figyelmet azonban arra is, hogy ha „történeti szempontból – a rendelkezésre álló források alapján – megvizsgáljuk, milyen volt Kárpátalja nyelvi tájképe a Szovjetunió fennállása idején, az ukrán nyelvi genocídiumra és a lingvicizmusra vonatkozó állítások mindenképpen finomításra, árnyalásra szorulnak” (69. p.). A szovjet nyelvpolitika tükröződése Kárpátalja nyelvi tájképében: az ukrán nyelv a nyilvános térben címet viselő alfejezetben megállapításra kerül, hogy „a szovjet szövetségi tagköztársaságok névadó nemzetiségeinek nyelvei – jellemzően az orosz mellett – megjelentek az ideológiai jelszavakat tartalmazó közterületi feliratokon, lózungokon, plakátokon, sőt egyes személyes okmányokon, dokumentumokon, hivatali űrlapokon stb.” (69. p.). A bemutatott dokumentumok jól mutatják azt is, hogy az orosz mellett az ukrán nyelv jelen volt hivatalos okmányokon, személyes iratokon és a nyilvános térben is. A következő, A szovjet nyelvpolitika tükröződése Kárpátalja nyelvi tájképében: a magyar nyelv a nyilvános térben címet viselő alfejezetben olyan példák kerülnek bemutatásra, melyek jól illusztrálják azt is, hogy bizonyos mértékig a magyar nyelv is jelen volt a szovjet korszak kárpátaljai nyelvi tájképében, igaz, „leggyakrabban a szovjet propaganda hordozójaként” (97. p.). Az alfejezetben külön figyelmet kap a hivatalos (MSK, azaz UTC+3) és a helyi (CET, vagyis UTC+1) idő közötti 2 órás eltérés bemutatása is, mely egy sajátos időérzékelési stratégiát alakított ki Kárpátalján, s megjelenik a helyi plakátokon, meghívókon is (109. p.). Az Összefoglalásban a szerző hangsúlyozza, hogy „át kell értékelnünk az ukrán nyelvészeti szakirodalomban közhelyszerűen ismételgetett állítást, mely szerint a szovjet hatóságok oroszosító politikája szinte teljesen kiszorította az ukrán nyelvet a mindennapokból, illetve amely szerint az orosz nyelv használata kizárólagos volt a politikai és közélet, valamint a kultúra és tudomány minden területén, és az Ukrán SZSZK többségi lakosságának nyelve szinte teljesen eltűnt a nyilvános térből” (110. p.).

Az állam alatti szint szerepe a nyelvi tájkép és a nyelvpolitika alakításában címet viselő, negyedik fejezet első alfejezete a Nyelvpolitika, nyelvi tájkép és nacionalizmus kapcsolatával foglalkozik. Az Alulról szerveződő nacionalizmus című alfejezet olyan eseteket mutat be, amikor a nyelvi tájkép „korrekciója” (bizonyos nyelvű feliratok törlése vagy más nyelvű formákkal való kiegészítése) magánakciók eredményeként történt meg. A Nacionalizmus a középső szinten című alfejezetben Csernicskó István kiemeli azt, hogy „a két magyar politikai párthoz kapcsolódó helynévtáblák, illetőleg a magyarországi »import« következtében a régióban megjelenő rovásírásos feliratok nem illeszthetők tipikusan sem a top-down, sem pedig a bottom up típusú feliratokhoz. Ezek a kiírások a középső szintet képviselik: nem Ukrajna, és nem Magyarország jelenik meg általuk aktorként a kárpátaljai nyelvi tájképben, hanem a régió magyar érdekvédelmi szervezetei, illetve a magyarországi jobboldali civil és politikai mozgalmak” (122. p.). Konklúzióként megfogalmazva a szerző azt is hangsúlyozza, hogy „a nyelvpolitika és a nyelvi tájkép alakításában ma már korántsem kizárólag a három klasszikus szereplő (a nemzetállam, az anyaország és az intézményesült nemzeti kisebbség) vesz részt” (123. p.).

Az ötödik fejezet a Nyelv, gazdaság, társadalom: globális nyelvek Kárpátalja magyarok lakta végeinek nyelvi tájképében címet viseli. A Bevezetőben meghatározásra kerül a fejezet fő célja, mégpedig az, hogy röviden érzékeltesse, miként „alakítják az abszolút magyar többségű kárpátaljai települések nyelvi tájképét a gazdasági érdekek és viszonyok, az egyes nyelvek (vélt vagy valós) gazdasági értéke, presztízse”, illetve, hogy „Kárpátalja jellemzően magyarok lakta részeinek nyelvi tájképét a nyelv és gazdaság összefüggési rendszerében kívánja tárgyalni” (124. p.). Az Adatok kapcsán Csernicskó István megjegyzi, hogy „a nyelvi ideológiáknak és a nyelvi tájképnek a gazdaság, illetve a turisztika szempontjából történő elemzése fényt deríthet arra, hogy miért jelennek meg egyes nyelvek a nyilvános térben és hogyan válnak áruvá és másokat miért távolítanak el a nyelvi tájképből” (125. p.). A nyugati életérzés szimbóluma: az angol nyelv megjelenése Kárpátalja magyarok lakta területein címet viselő alfejezetben a szerző felhívja a figyelmet arra az érdekes tényre is, mely szerint „az ukrajnai nemzetépítés egyik kiemelt projektje a minél erősebb pozíciók kivívása az ukrán nyelv számára” és ennek ellenére a „hatóságokat és a közvéleményt (egyelőre?) nem aggasztja az angol egyre erősebb térhódítása Ukrajnában” (126. p.), s ez valószínűleg annak is betudható, hogy „ebben a folyamatban az angol nem a veszélyeztetett ukrán nyelvet fenyegető globális világnyelvként, hanem a nyugati integráció és a szovjet világból való kiszakadás egyik szimbólumaként jelenik meg” (127. p.). A fejezet gazdagon illusztrált példákkal mutatja be, hogy milyen formában és helyeken is jelenhetnek meg, az elsősorban a külföldről érkező vendégeket segíteni és megcélozni kívánó angol nyelvű feliratok. A következő alfejezet Az orosz nyelv Kárpátalja magyarok lakta sávjában címet viseli, s egyebek között olyan jelenségekre mutat rá, mint például az, hogy az „orosz nyelvű feliratoknak egy része minden bizonnyal még a szovjet korszakból maradt meg” (141. p.). Ugyanakkor azt is kiemeli, hogy orosz nyelvű feliratok újonnan történő kikerülése pedig annak tudható be, hogy a „Kárpátalja magyarok lakta részeire érkező szláv turisták jelentős része az orosz nyelvet használja” (143. p.). Csernicskó István arra is felhívja az olvasó figyelmét, hogy a kárpátaljai magyarok által kihelyezett, s sokszor a „hiányos orosz nyelvtudásról tanúskodó feliratok alapján olyan oroszul beszélőkre következtethetünk, akik a várható gazdasági előnyök kedvéért helyezték ki az orosz nyelvű táblákat” (145. p.). Ezek alapján a szerző azt a következtetést vonja le, hogy „a gazdasági realitások tehát időnként felülírják, vagy legalábbis árnyalják a politikai érdekeket és – a nyilvános tér magyar dominanciájára törekvő – nemzeti érzelmeket” (149. p.). A Kitekintés, párhuzamok című alfejezet Petteri Laihonen 2013-as kutatására alapozva „egy-egy olyan dél-szlovákiai (Vásárút), székelyföldi (Csíkszentdomonkos) és kárpátaljai (Mezőkaszony) falut mutat be, ahol a településen belüli szóbeli kommunikáció nyelve egyöntetűen magyar, illetve egy-egy olyan falut (Réte, Aldoboly, Visk), amelyet szóbeli kétnyelvűség jellemez” (150. p.). Az itt nyert adatok elemzése révén leszögezi, hogy „az abszolút magyar domináns nyelvi tájkép csupán illúzió, még az egyébként abszolút magyar többségű településeken is” (151. p.). A Társadalmi implikációk alfejezet a korábbi cenzusok nyelvismeretre vonatkozó adatai alapján mutatja be és elemzi a kárpátaljai magyarok nyelvtudását, hangsúlyozva azt, hogy „a nyelvtudás jelentősen erősíti a kárpátaljai magyarok munkaerő-piaci pozícióit, és növeli mobilitási esélyeit, lehetőségeit” (151–152. p.), s ezért „ha a többnyelvű környezetben javítani szeretnénk a kárpátaljai magyarok gazdasági helyzetén, akkor a nyelvoktatás az a terület, ahová feltétlenül érdemes invesztálni” (155. p.). Konklúzióként a szerző arra hívja fel figyelmet, hogy „a kárpátaljai magyarok hiányos ukrán, orosz és angol nyelvi ismeretei megnehezítik azt, hogy a közösség könnyen profitáljon Kárpátalja gazdasági, turisztikai felértékelődéséből”, főleg akkor, ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy „a kárpátaljai szlávok körében fokozatosan nő a magyarul valamilyen szinten beszélők száma” (157. p.).

A hatodik, a Szeparatizmus vagy valami más? A kisebbségi nyelvek és/vagy regionális nyelvváltozatok átértékelése című fejezet első alfejezete A nyelv mint áru címet viseli, s ebben kerülnek kijelölésre a fejezetben bemutatni és elemezni kívánt nyelvi adatok. A Kárpátalja szláv lakossága című alfejezet a régióban élő szláv lakosság betelepüléséről, illetve az elmúlt évszázadban végbement nyelvi és politikai berendezkedéséről ad számot. A következő alfejezet a Ruszin reneszánsz Kárpátalján, melyből megtudhatja az olvasó azt is, hogy a kárpátaljai ruszin sztenderd kodifikációja annak ellenére is folyamatban van, hogy a „hivatalos ukrajnai akadémiai álláspont nem ismeri el a ruszin etnikum és nyelv önállóságát” (165. p.). Csernicskó István azt is kiemeli, hogy „a modern ruszin reneszánsz Kárpátalján azonban sokkal inkább felülről kezdeményezett értelmiségi projekt, mintsem alulról jövő, széles tömegbázissal rendelkező mozgalom” (166. p.). A következő alfejezet, A turizmus mint kitörési pont, arra hívja fel a figyelmet, hogy a Krím elvesztése után jelentős mértékben megnőtt Kárpátalja turisztikai vonzereje, s ebben jelentős szerepe van a térség nyelvi sajátosságainak is. A nyelv(járás) mint egzotikum címet viselő alfejezetben a szerző olyan speciális, elsősorban interneten elérhető szótárakat, szószedeteket, oldalakat és videósorozatokat mutat be, melyek a helyi nyelvváltozatok sajátosságait mutatják be, s így a turizmus szempontjából is jelentős reklámértékük van (170. p.). A „turizmus szerves része a gasztronómia”, s így a Jellegzetes ízek és ízes szavak ugyancsak komoly szereppel bírnak Kárpátalja turisztikai felemelkedésében. Az alfejezetben a régióban megrendezésre kerülő gasztronómiai fesztiválok, egy, a szűk régió népi ételeit népszerűsítő szakácskönyv, illetve a helyi éttermek ételkínálata kerül bemutatásra, ami kapcsán Csernicskó István találóan jegyzi meg azt, hogy „a pacal, rakott krumpli, babgulyás, lacipecsenye stb. szavak akkor is megfejthetetlenek a kárpátaljai konyhát és/vagy a magyar nyelvet nem ismerők számára, ha cirill betűkkel írják ki őket” (172. p.). A helyi szláv dialektusok a populáris kultúrában való előfordulásait, illetve A kárpátaljai nyelvjárások és a magas kultúra kapcsolatait mutatják be a következő alfejezetek. A dialektusok a politikai kampányban és a közterületi reklámokban is megjelennek, s így talán már az sem meglepő, hogy egy, az interneten nagy népszerűségnek örvendő történetben felhasználásra kerültek A kárpátaljai nyelvváltozatok a „haza védelmében” is. A fejezetet záró Összefoglalásban a szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy „a regionális nyelvváltozatok a regionalizáció és a globalizáció keretében a központosító, egynyelvű és egynormájú nyelvpolitika ellenében is szert tehetnek gazdaságilag konvertálható értékre, és nemcsak a turizmus területén, hanem például a szépirodalomban, a könnyűzenében, a reklámiparban vagy épp a politikai kampányok során” (188. p.).

„A múltat végképp eltörölni”, avagy ideológiai csata a nevek frontján a 21. századi Ukrajnában címet viselő hetedik fejezet az Ukrajnában zajló dekommunizációs folyamatokat mutatja be. A Múlt és jelen terhei című alfejezetben Csernicskó István leírja, hogy a fejezet keretein belül „a négy dekommunizációs törvény közül eggyel, illetve annak a földrajzi nevekre gyakorolt hatásaival” kíván foglalkozni, s ez alapján próbálja meg bemutatni azt, hogy miként „alakítja át a nyelvi tájképet a nyelvi ideológiákkal szoros kapcsolatban álló felülről vezérelt nemzetépítés” (189. p.). A Nem ér a nevük című alfejezet azt mutatja be, hogy a dekommunizációs törvény értelmében milyen szempontok és milyen eljárásrend szerint kell végrehajtani a megyék, járások és települések átnevezését, illetve kitér arra is, hogy melyek azok a nevek, amelyek a törvény értelmében tiltólistára kerültek. Az Egy kommunista esete Szent Péterrel címet viselő alfejezet egy, a Dnyipropetrovszk város új nevére vonatkozó javaslatot mutat be, aminek az elfogadása esetén a város új neve (nem tévedés!) Dnyipropetrovszk lett volna. A Leninből Lennon című alfejezet arról kíván képet adni, hogy Kárpátalján miként zajlottak le a dekommunizációs törvény által elrendelt átnevezések. A következő alfejezetek a Le az oroszokkal, illetve a Cuius regio, eius nomen címet viselik, s rávilágítanak például arra is, hogy „a földrajzi és közterületi nevek törvényben előírt, kötelező megváltoztatása szerves része a névanyagra is kiterjedő nyelvpolitikának és nyelvtervezésnek, amelynek célja a mentális térkép átalakítása, a valóság átkonstruálása, különböző politikai és nyelvi ideológiák alapján” (203. p.). Az utolsó alfejezet az Uralja-e a jövőt, aki a múltat uralja? kérdésre keresi a választ. A kérdés kapcsán Csernicskó István arra hívja fel a figyelmet, hogy „az asszimilációs nyelvpolitika és a nyelvi tájkép felülről, rendeleti úton véghezvitt átalakítása nem feltétlenül lesz elegendő ahhoz, hogy Ukrajna homogén nemzetállammá váljék” (205. p.).

Utószó helyett a szerző a korábban bemutatott és elemzett anyagok alapján számos fontos következtetést von le, egyebek között azt, hogy „a gazdaságpolitikai realitásokat is figyelembe vevő nyelvpolitika és a nyelvi tájkép alakulása között tehát szoros az összefüggés” (208. p.).

A kötetet terjedelmes irodalomjegyzék (több mint húsz oldal) és a szemléltetés eszközéül felhasznált 180 fénykép forráslistája, valamint a közölt írások első megjelenési helyét rögzítő jegyzék zárja.

A Magyar Tudományos Akadémia támogatásával napvilágot látott kiadvány értékét és fontosságát az is jól mutatja, hogy a kézirat 2018-ban a „GENIUS” Jótékonysági Alapítvány Soós Kálmán Ösztöndíjpályázat jegyzettámogatási ösztöndíját is elnyerte.

A 240 oldalas, mély tudományos megalapozottsága ellenére is olvasmányos munka a nyelvészeken kívül a történészek és a laikus olvasók érdeklődésére is joggal tarthat számot. A kötet a Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont http://hodinkaintezet.uz.ua/ címen elérhető oldalán (az intézet által kiadott más publikációkkal egyetemben) szabadon hozzáférhető: http://hodinkaintezet.uz.ua/wp-content/uploads/2019/04/Fenyek_arnyak_teljes.pdf

Rövid URL
ID4705
Módosítás dátuma2021. június 17.

H. Nagy Péter: Médiaterek Lady Gaga korában

Kalandozások a popkultúra területén. Dunaszerdahely, Media Nova M, 2017, 208 p. Nagy Péter nevével számtalan helyen találkozhatunk, hiszen rendkívül termékeny szakíróról van szó. Az egyes...
Bővebben

Részletek

Kalandozások a popkultúra területén. Dunaszerdahely, Media Nova M, 2017, 208 p.

Nagy Péter nevével számtalan helyen találkozhatunk, hiszen rendkívül termékeny szakíróról van szó. Az egyes folyóiratokban vagy kötethátlapokon, amikor a behatárolhatatlan karakter behatárolására törekvők felsorakoztatnak egy státuszlistát az olyan, kulcsszavaknak is beillő elemekből, mint egyetemi oktató, irodalomtörténész, szerkesztő, tudomány-népszerűsítő, popkultúra-kutató, egy elemet még hajlamosak kifelejteni. A gagaistára gondolunk, természetesen a szónak olyan értelmében, mint ahogy az akafan jelent egyetemi szférában mozgó, tudományos munkát végző szakembert (akadémikus), aki azonban bizonyos mélységig rajong is kutatásának tárgyáért (fan), ez a rajongás viszont épp a górcső alá helyezett vizsgálati alany összetettségének felismerése által teljesedik ki. Bátran állíthatjuk, hogy a magyar nyelvterületen nincs még egy szakember, aki olyannyira behatóan, rétegzetten és kapcsolódásait felismerve, egyszersmind szerteágazóan ismerné Lady Gaga művészetét, mint H. Nagy. Korunk talán legismertebb popikonjának munkásságára már a szerző nemrég megjelent, a magyar popkultúra-kutatás frontján lövészárok-foglalással felérő monográfiája, az Alternatívák[1] is odafigyelt, a Médiaterek… azonban egyenesen önnön szervezőelvévé tette Gaga működését. De mit is jelent ez pontosan?

Lady Gagát egyrészt korunk átváltozóművészének tartják, aki soha nem lép kétszer ugyanabban a formában ugyanabba a folyóba… bocsánat, színpadra. Az élő show-k során a dalai is mindig kicsit – vagy nagyon – másként hangzanak fel. Utóbbi olykor azt jelenti, hogy alkalmazkodnak a közegükhöz – valamely kultúrához –, vagy egyszerűen megteremtenek egy teljesen új, a rádióban játszott hanganyagtól is eltérő alternatívát, ami bár sok mindenben hasonlít az eredetihez, ahhoz képest mégis egyszeri és sajátos. A művésznő különösen fontos pozícióba helyezi az egyediséget, amit mindenkor változó viselete, előadásmódja és zenéjének színessége is visszatükröz. Ezenfelül érzékeny az egyes társadalmi problémák, hangsúlyozottan a peremre szorult osztályok, szubkultúrák sorsa iránt. Ahogy azt a Born This Wayben is énekli:

Élvezd az életet és szeresd önmagad / Mert drága, ilyennek születtél / Nem számít, hogy meleg, hetero vagy biszex / Leszbikus vagy transzvesztita élet. (162. p.)

Amikor húsruhában jelent meg a kamerák előtt, egyszersmind utalt arra, hogy a zeneipar mindinkább a szexkereskedelem útjára lép, de általánosabban a testi kiszolgáltatottság ellen is felemelte a hangját. Hidakat épít az egyes szubkultúrák felé, és összeköti a sokak által még mindig szeparáltan kezelt művészeti ágakat. Előadásmódja egyszerre közelíthető meg az avantgárd és a performansz felől, hiszen nem pusztán zene, egyszersmind színház is, melynek elemei a popkultúra széles tárházából származnak, legyen szó sci-firől vagy akár horrorról.

Az iménti bekezdésben felmerültek tehát azok a kulcsszavak, amelyek mentén Lady Gaga művészete kibontakozik, a mi esetünkben mégis az a legfontosabb, hogy a Médiaterek szerveződésére is ugyanez a jellemző. A kötet ugyanis elsősorban nem arra vállalkozik, hogy Lady Gaga munkásságát elemezze – bár tagadhatatlan, hogy vannak benne erre fókuszáló esszék, fejezetek –, hanem hogy azt használva kiindulási pontul rendeljen egymás mellé olyan témaköröket, amelyek első ránézésre bár egymástól távol esőeknek tűnhetnek, bizonyos pontjaikon mégis összekapcsolódnak, ahogy minden, ami körülvesz bennünket, és ami a kultúránkat alkotja.

A kötet egyik esszéje Escher-terek, furcsa hurkok címen íródott, és az önmagukba forduló mintázatok megjelenésére fókuszál az egyes médiumokban. Douglas R. Hofstadtert idézve mondja:

[A] »Furcsa Hurok« jelenség akkor fordul elő, ha egy hierarchikus rendszer szintjei között felfelé (vagy lefelé) mozogva váratlanul az eredeti szinten találjuk magunkat. – Majd hozzáteszi: – Innen nézve a hurok egy vég nélküli folyamat ábrázolása véges módon. (164. p.)

A kötet képként is beemeli az Escher-lépcső nevű grafikát, amely egy önmagába hajló, négyfordulós lépcsősort ábrázol; a filmvásznon ezt a jelenséget prezentálja több helyütt az Eredet (Inception) című film is. A hivatkozott jelenség azonban önreflexiós alakzatként is olvasható a Médiaterek szervezőelvére, a Lady Gaga-jelenségre nézvést, amennyiben a művésznőről szóló fejezeteket lépcsőfordulókként, az egyes esszéket pedig – a művésznő neve ezekben is mindig felvillan – lépcsőfokokként értelmezzük, melyek végül megrajzolják azt a különböző hierarchikus szinteket áthidaló és összekötő mintázatot, ami a Médiaterek című kötet maga. Ennek első és utolsó szövege – mindkettő egy-egy Gaga-show-ról szól – összeér, s általuk újrakezdődhet a szövevény. Az egyes elemek pedig – mint például az Eredet vagy a Star Wars-univerzum vonatkozásai, tudomány és popkultúra, az egyes műfajok és művészetek kapcsolata – vissza-visszatérnek, ugyancsak erősítve a magába hajló rendszer létét, arról már nem is beszélve, hogy a felmerült, felmérhetetlen számú kapcsolódás H. Nagy és más szakírók kötetei felé ágazik tovább, megteremtve a mintázat tényleges végtelenségét. S mivel a szövegek olvasásának sorrendje nem kötött, az olvasó bármikor rácsatlakozhat erre a „furcsa hurokra”, igaz, a kilépés lehetőségére már nincs garancia.

A szerző még az előszóban jelzi, hogy munkája sajátos trilógiát alkot a válogatott publicisztikáit egybegyűjtő, korábban megjelent Szisztematikus káosz[2] és Piknik az aknamezőn[3] című könyvecskékkel, szerveződését tekintve ellenben – már csak az azt meghatározó „gagaizmus alakzata” és a megjelenés egymáshoz képesti, időbeni közelsége miatt is – homogénebb; az írások eredetileg az Új Szó Szalon című mellékletében láttak napvilágot. A mára sci-fi-klasszikussá vált Philip K. Dick regényei és novellái kapcsán – amelyekre a munka is kitér – szokták azt mondani, hogy ötletek akkora tárházát vonultatják fel, amelyek kiaknázásából a spekulatív fikciós szerzők egy komoly testülete éveken át jól megélhetne. H. Nagy Péter Médiaterek című könyvére ez ugyancsak áll, csak épp szakírói fronton. Amint azt a szerző is megjegyzi:

Innen nézve a könyvecske – szerény körülmények között, de olykor tanulmányvázlatnak is beillő módon – a popkultúra átrendeződéséről ad hírt. (9. p.)

Ezt az átrendeződést viszi színre a már említett Alternatívák című monográfia, amely a Médiaterekben felvetett témák közül számosat részletesebben, mélységeiben elemez tovább.

A Médiatereket bátran forgathatják mindazok, akik a siker kulcsára és a popsztárrá válás módjának stratégiájára kíváncsiak, de azok is, akikben felmerül a kérdés, hogy egy ilyen antikonzervatívnak is bátran nevezhető művészet, mint amilyen a Gagáé, hogyan és miért is képes úgy szárnyalni, ahogy, egy olyan országban, mint az USA. Megtudhatjuk, hogy a hírnév felhasználásának éppen ő adja egy kitűnő forgatókönyvét, ami olyan szinteken mérhető, mint ahogy Bill Gates teszi ezt. Egy helyütt azt olvassuk:

[A]mikor ő beszél [mármint Lady Gaga], az emberek figyelnek. (44. p.)

Gaga nyitottsága, rugalmassága, alkalmazkodóképessége, a mód, ahogy az egyediséget élteti, és az elvek, amelyek mellett kiáll, sokak számára tanulságosak lehetnek.

De rajta kívül szó esik a tudományok popsztárjairól is, mint amilyen Stephen Hawking, Albert Einstein, Charles Darwin vagy a szomorú sorsú Alan Turing, aki nélkül meglehet, nem sikerült volna felülkerekedni a náci gépezeten – ő fejtette meg ugyanis a Wehrmacht üzeneteinek kódját –, a társadalom mégis csak a megvetendő homoszexuálist látta benne, s kergette miatta halálba.

A Médiaterek számos írása tárgyalja egymás mellett popkultúra és tudomány ambivalens viszonyát, ami voltaképpen művönként változik. A hard sf opusok például óriási hangsúlyt fektetnek a természettudományos eredmények korrekt használatára, ellenben olyan alkotások is akadnak, amelyek téves információk – hoaxok – tárházát sorakoztatják fel. Ha ez utóbbiakból valamely mű nagy hírnévre tesz szert, az általa taglalt tévhitek is beágyazódnak a kulturális tudatba, és onnantól kezdve különösen nehéz kiirtani őket. Ezt tette például Henryk Sienkiewicz Quo vadis című alkotása, illetve az abból készült 1951-es mozifilm, amelyek olyan meggyőzően ábrázolták a lángoló Rómában gyönyörködő, s a tüzekért felelős Nérót, hogy mindmáig él a köztudatban a vélekedés: a véres császár gyújtotta vagy gyújtatta fel birodalma fővárosát. A vudu vallásra ugyanez érvényes, amely a popkultúra, illetve a feketék jelentette veszélyt alátámasztani kívánó amerikai farmerek révén számos olyan elemmel gazdagodott, amely eredendően nem volt a sajátja – ilyen például a hithez társuló első asszociációnk, a vudu-baba is.

A popkultúra alkotásai azonban meghatározzák a mindennapjainkat, és nem túlzás azt feltételezni, hogy a feszes keretű tantárgyak közti szüneteket is uralják az iskolákban. Vitathatatlan, hogy nem minden idevágó, ismert alkotás operál a legmélyebb tudományos eredményekkel, de számos bennük szereplő tárgykör – legyen szó biológiai, kémiai vagy politikai vonatkozásokról – tökéletesen emberközelivé és jól magyarázhatóvá válik általuk. A Médiaterek szövegeinek tanulsága szerint is, ha az irodalomoktatás nyitna ezek felé a művek felé, sokkal kisebb ellenállásba ütközne, mint a diákoktól eleve távol eső művek vélt vagy valós fontosságának hangsúlyozásakor. Kétségtelen, hogy a helyes választáshoz megfelelő felkészültségre és a spekulatív fikciós irodalomban való jártasságra van szükség, az irányzatban rejlő, környékünkön mind ez ideig jószerével kiaknázatlan lehetőségek azonban óriásiak.

  1. Nagy Péter publicisztikái transzmediális dimenzióban mozognak, nem kezelik szeparáltan az egyes művészetekhez kötődő eredményeket; hogy közoktatásunk mindmáig nem így tesz, az lemaradásának bizonyítéka. A Médiaterek és számos friss, témába vágó munka tanulsága az, hogy talán nem is csak az irodalomoktatás megújításán kellene gondolkodnunk – és munkálkodnunk is, természetesen –, hanem kiterjeszteni annak határait a kultúra egyéb területei felé is. A határok lebontásának korát éljük – még ha helyenként nagynak tűnik is az ellenállás –, országhatárokét, művészet- és tudományhatárokét, az egyes diszciplínák közti határátlépés és kommunikáció hangsúlyozása pedig, ne feledjük, a kritikai gondolkodás fejlesztésének egyik alapját jelenti.
  2. Nagy Péter legújabb munkája is erre tanít bennünket. Nyitottságra és szakmai önfejlesztésre, s arra, hogy az idegen csak addig idegen, amíg az idegenségét hangsúlyozzuk. Ha közelebb megyünk hozzá, és úgy vesszük szemügyre, ez a távolság megszűnik, a felfedezéseink pedig az előrehaladás újabb lépcsőfokai lehetnek. Amit pedig a Lady Gagáról készült, On the Edge című film narrációjából ő maga is idéz:

[E]gy erős [karakter], aki azt hirdeti, hogy használd a tehetségedet és adottságaid arra, hogy másokat ösztönözz, ahogy ők is ösztönöznek téged. (44. p.)

…az rá is érvényes. Most ötven olyan írást ad a kezünkbe – bizonyosan nem véletlenül ötvenedik születésnapja alkalmából épp –, amelyek mindegyike ezt támasztja alá: gondolkodásra és továbbgondolásra ösztönöz minket.

Rövid URL
ID4703
Módosítás dátuma2021. június 17.

Életben maradtam… – Az 1944. október 20. – 1946. március 24. között készült feljegyzéseim, naplóm

Csaknem hatvan esztendő telt el azóta. És most itt ülök a monitor előtt a tizennyolc éves akkori magammal szemben és írom, átírom a hatvanéves naplóm...
Bővebben

Részletek

Csaknem hatvan esztendő telt el azóta. És most itt ülök a monitor előtt a tizennyolc éves akkori magammal szemben és írom, átírom a hatvanéves naplóm egyre halványuló sorait. Úgy érzem, ezt meg kell tennem, kár lenne, ha olvashatatlanná fakulnának az akkor papírra vetett sorok, a kátrányos papírba burkolt kemény fedelű füzet kezdetben tintával, később – amikor már az sem volt – ceruzával papírra vetett sorai. Nagyon sokat felejtettem azóta, számos részlet, a helységek, nevek, a katona- és a fogolytársak szinte köddé váltak, sok részlet viszont újra felbukkan, újra megelevenedik az, ami hatvan éve elmerült emlékezetemben. Ahogyan olvasom, lassan meg is értem, védekezés ez: gyorsan el kell felejteni azt, amire nem jó emlékezni…

A negyvenes években Losoncon laktunk, egy szép, nagy, négyszobás kertes családi házban. Anyával és Ádikával voltunk otthon, én akkor gimnáziumba jártam, a losonci Kármán József Gimnázium nyolcadik osztályát végeztem tizennyolc évesen, készültem az érettségire. Apa, aki a Felvidék visszatérte után – ezt akkoriban így mondották – kérvényezte, hogy áthelyezzék Szegedről ősei városába, a losonci tüzérosztály parancsnoka volt. Alezredesi rangban akkor már másodszor volt a fronton csapatával, felépülve az első fronton töltött időszakban szerzett súlyos csontvelőgyulladását követő műtétből. [„Édesapám az biztos, hogy nem harcolt, a tüzérosztálynak műszaki javító részlegében volt ő, ilyenformán vett részt a háborúban kint, Oroszországban. A csontvelőgyulladás miatt hazajött, fél évig tartott, amíg lábadozott, aztán visszakerült, de akkor már a front Magyarországon volt. Losonc felé haladt mindig a csapatával, ahogy a front arrafelé haladt. Amikor elérte Losoncot, magához vette az édesanyámat és az öcsémet, és velük együtt ment, először Szlovákiában, egészen a Vág völgyéig, az után lefelé, Sopron alatt érte el a magyar határt, teljes alakulatával együtt. Ott úgy döntöttek, hogy nem mennek át a határon, nem hagyják el Magyarország területét. Elment az orosz katonai parancsnoksághoz, és tárgyalt az orosz katonai főparancsnokkal, megmondta, hogy ő átadja a teljes műszaki felszerelést, ha ezzel szemben nem fogják a csapatát fogságba vetni, hanem engedélyezik a nyugati határszéltől a Losoncra való hazavonulását. Kapott egy olyan kis lapra írott cirill betűs pár soros papírt, és azt mondta a parancsnok – akiről kiderült, hogy egy nagyon magas rangú tiszt volt –, ha ezt akárhol útközben megmutatják, hazamehetnek. Apám erre anyámat és öcsémet felültette egy kocsira, és elindult a csapatával hazafelé. Útközben rendkívül csodálkoztak a magyar községekben lakó emberek, amikor azt hitték, hogy felszabadult Magyarország, hogy itt magyar csapatok vonulnak, és nincsenek hadifogságban. Ahányszor oroszokkal találkoztak, elővette ezt a papírt, és ez valóban csodákat művelt, mert még olyan orosz is volt, aki tisztelgett ez előtt a papír előtt. Elérték egészen Losonc határát, ott már aztán az emberek szanaszéjjel széledtek, ki-ki ment a saját falujába.”]*

Mi ott, Losoncon a háborúból akkor még nem sokat éreztünk. Igaz, a rádió egyre gyakrabban szakította meg adását és jelentette a légi veszélyt, de repülőket ott nem nagyon láttunk. A minket támadó angol bombázókat először csak az érettségi utáni nyaraláson láttam Fonyódon a fejünk felett végeláthatatlan kötelékben átrepülni, a sok száz bombázó motorjainak fenyegető dübörgése, mély moraja már előre jelezte érkezésüket. Egy alkalommal egy vadászgép a partot is végiglőtte egy sorozattal, de nyomait csak a posta épületének falán találtuk. Azután szeptember elején egyedül utaztam haza Fonyódról Losoncra. A vonatok akkor már menetrend nélkül közlekedtek, akkor indultak, amikor éppen nem volt légiriadó. Pesten Zoltánéknál [„Öcsi nagybátyám, édesanyám legfiatalabb öccse volt. Ő is a Ludovikán végezte a tiszti ismeretek megtanulását. Ő volt a legidősebb ludovikás, százkét éves korában halt meg. 1944-ben egy tüzérosztálynak a parancsnoka volt, akik az oroszok elől folyamatosan, lépésről lépésre visszavonultak. Akkor az oroszok már a Duna vonalánál voltak, és ők pedig itt a Dunántúlon.”] aludtam, reggel a Nyugatiból már nem indult vonat, villamossal kellett kimenni Újpestre, itt ért azután az első komoly légitámadás, az újpesti gyárakat bombázták. Mi – a vonatra váró utasok – egy közeli kis erdőben bújtunk meg, ránk nem a bombák, hanem a légvédelmi ágyúk levegőben szétrobbanó lövedékeinek repeszei hullottak. A levelét vesztett őszi erdő olyan volt, mint egy pusztító jégeső után. [„Amikor légvédelmi ágyúkkal lőttek az ellenséges repülőgépekre, az ágyúlövedékek szétrobbantak, és ha az a fejünk felett esett meg, akkor azoknak a repeszdarabjai, ilyen ujjnyi acéldarabok hullottak, mint a jégeső, az vitte le a fáról a leveleket.”] Én is, mint a többiek, feküdtem a földre lapulva, a fejem egy ferdén nőtt fa törzsének védelmében. Amint elmúlt az égiháború, feltápászkodtam, a fejem mellett valami forrót éreztem, egy jókora, arasznyi hosszú acélszilánk. Kihúztam óvatosan, zsebkendőmbe csomagoltam, hazavittem és megmutattam Anyának: ezt az elsőt túléltem!

Most, visszaemlékezve jut eszembe, milyen más is volt még akkor a világ. Televízió akkor még nem volt, híreket csak a rádió mondott. Képeket a háború kegyetlenségeiről nem nagyon láttunk, csupán a mozi filmjei előtti híradó számolt be csapataink dicsőségéről, ezt lassan egyre kevésbé hittük. Nem volt villanyborotva sem, a zsilett sem volt elterjedve, a katonasághoz Apa egyik borotvakését vittem, ezt minden borotválkozás előtt a bőr derékszíjon kellett kifenni. A golyóstollat sem találták fel, tintát vittem magammal üvegben, hogy a töltőtollamat megtölthessem.

Szóval, a háborúról nem sokat tudtunk, pedig akkortájt már Apa serege is a Kárpátokon belül volt. Ő valószínűleg a szinte kilátástalan helyzettel sokkal inkább számolt és arra gondolt, ha én az érettségi után önként jelentkezem és bevonulok – ezt az elképzelését csak utólag tudtam meg –, egy rövid kiképzés után maga mellé vehet és így talán sikerül családunkat együtt tartania. Ezért vonultam be akkor, 1944. október 20-án katonának a losonci tüzérosztályhoz a háború utolsó évében – ezt akkor még nem is sejtettem – az érettségizetteket megillető karpaszományosnak, leendő tartalékos tüzér tisztnek Losoncon. [„Az akkori katonai rendszerben azokat a katonákat, akik érettségiztek, azokat külön csapatrészekbe sorolták be, hívták be, mi voltunk a karpaszományosok, ami azt jelentette, hogy a zubbonynak a karján egy arany csík futott körbe. A rangjaink ugyanúgy voltak, mint a katonáé, őrvezetőtől őrmesterig felfelé, de ez a karpaszomány különböztetett meg minket a sorkatonaságtól. A sorkatonaság, az akkor, én úgy emlékszem, két vagy három évet kellett szolgáljon, nekünk, a karpaszományosoknak mindössze hat hónap volt a kötelező szolgálati idő, az egyetem minden nyári szabadsága idején volt mindig egy hathetes továbbképzés. Így volt felosztva az a három esztendő, ilyen rövidebb időszakokra.”]

Hát így kezdődött…

 

Bevonultam katonának

 

Vihar a levelet ide-oda fújja

Szegény katonának szomorú a sorsa

 

Eger [Cheb], Nyugat-Csehország, 1945. február 16.

Talán nincs is népdalaink között találóbb két sor, mely annyira illene katonáskodásomra, mint ez a kettő. De katona sem nagyon volt még ennyire ide-oda hányatva a sorstól, mint mi. Vagy így van ez minden háború katonáival? Nem tudom. De minket azután elkapott ez a vihar, belekerültünk a közepébe, amikor legjobban dühöngött, s valóban, mint a hulló falevelet, ide-oda sodort, Európa egyik végétől a másikig.

Már régi tervem volt, hogy naplót fogok vezetni. Valahogyan tetszett nekem ez az egész: mint egy újságíró megörökíteni az eseményeket: milyen öröm lesz majd jó pár év múlva olvasgatni. Bevonulásom után neki is szántam magam egyik borús hajmáskéri délutánon. Először bizony nehezen ment, sokat akadozott a tollam, sokszor nehéz volt őszintének lenni önmagam előtt. Később, különösen amikor egyre érdekesebb események játszódtak le, amikor egy egész világ háborúját, vajúdását láttam, körülöttem nemzetek élet-halál tusája, a legyőzöttek szenvedése, az éhezés, akkor már szinte mindennapi szükséglet a naplóírás. Egy-egy érdekesebb eseményhez, különösebb élményhez hozzátartozik, természetes folyamata a napló írása. S most, amikor már egy fél füzetre valót összeirkáltam, sikerült itt Egerben, Csehországban első hivatalos kimenőm alatt szereznem ezt a füzetet, s fáradságot, időt és tintát nem kímélve nekiszántam magam, hogy bemásolom eddigi jegyzeteimet.

Behívómat 1944. október 12-én kaptam meg, hosszas utánajárásra a losonci tüzérosztályhoz. 20-án vonultam be, és egyheti várakozás után már útba is indítottak Hajmáskér felé a tiszti iskolába. Ez november 1-jén kezdődött. Emlékszem, az első napokban igen levert volt a társaság, a sok idegen, a komor környezet, a megfélemlítésre törekvő hadapródok, mindez igen lehangolólag hatott az otthon elkezdett vidám katonaság után. Azután lassan beleszoktunk ebbe is. A komolyabb kiképzés már több változatosságot nyújtott. [„Hajmáskér a Dunántúlon, Magyarország tüzértiszti kiképzésének volt a központja. A kiképzőtisztek mind ludovikások voltak, elkezdtek belőlünk tüzértiszteket nevelni, talán négy hétig kaptuk az alap katonai kiképzést, a formaságokat, a sorakozó, a vigyázz stb. De már az alatt az idő alatt is voltak osztálytermekben óráink, ahol a geometria alapjaitól kezdve a tüzérismeretekig mindent tanítottak. A tanáraink jól képzett tüzértisztek voltak. Nagyon bele kellett mélyedni, hiszen a tüzérágyúknak az irányítására matematikai tudomány volt. A parancsnokság sokszor több helyen, szétszórt helyen lévő ágyúkat kellett irányítson, ez nem volt olyan egyszerű, mint a puskával, hogy oda nézz, arra lőj, hanem meg kellett adni pontosan az irányzékot és az ágyúcsőnek az emelkedési szögét, a ballisztikai tulajdonságait, hogy milyen messzire lőjön, úgyhogy tudomány volt. És sajnos csak elkezdeni tudtuk, mert aztán annyira közel jutott a front, hogy kénytelenek voltunk onnan továbbmenekülni. Összesen két hónap, szinte a legalapvetőbb alapkiképzést kaptuk csak. Egyébként két évig tartott rendes időben.”]

Lassan megindult a postaforgalom is, csomagok is jöttek néhanapján. Csakhogy az otthoni postával megindultak a nyugtalanító hírek is hazulról. Egyre jobban közelednek az oroszok, Anyáék is csomagolnak, rövidesen indulnak Losoncról. Hála Istennek, itt tapasztaltam először magamon, mennyire optimista vagyok, eddig is, ezután is még mindig engem igazolt az idő. Szóval Anyáék nagyon is csomagolnak, de itt már kezdődik is a napló:

  1. XI. 28. Tegnap írt Anya: „Elérkezett a búcsú pillanata, holnap már viszik a ládákat, s pár nap múlva indulunk mi is!” Hát ez nagyon kellemetlenül lepett meg. Mert az eddigi leveleikből, bármennyire is komolyan vettem, azért nem gondoltam ennyire közelinek indulásukat. Titokban mindig is abban bíztam, hogy karácsonyra – esetleg már az első csillaggal – hazajuthatok hozzájuk. Hát most ez kútba esett. Egyébként ma ment el Varga Zsiga a Hunyadiba önkéntesnek, nagyon sajnáltam, olyan rendes fiú volt. [„Ő valamelyik Losonchoz közeli községből volt. Nem tudom, mi lett a sorsa, eltűnt teljesen.”] Azután meg arra gondoltam, miért is nem jelentkeztem én is? De ezen már kár nyugtalankodni, így döntöttem, emellett kitartok. Kiképzésünk negyedik hete is a mai nappal kezdődött. Már egyre több a tantermi kiképzés, alig jutunk ki párszor a szabadba.

Van azért magánélet is. Vasárnap (Szőnyi) Laci bácsiéknál, Apa losonci tiszttársánál [„Az ottani csapatunknak a parancsnoka volt.”] voltam vacsorán, finom disznótoros volt. Már egészen elszoktam az ilyen zsíros ételektől, a rendes öltözettől, étkezéstől fehér abrosszal terített asztalnál.

Parancsnokunk, a főhadnagy úr, aki egyébként igen rendes ember – civilben egyetemi tanár – s mint katona is úriember, ma beszélt a tüzérek felavatásáról, a Borbála-ünnepségről. December negyedikén, Szent Borbála a bányászok és a tüzérek védőszentje névnapján rendezett műsoros ünnepségen, Losoncon annak idején mindig részt vettünk, élveztük cirkuszi számokat, (az újoncok között szinte mindig akadt artista), a látványos lovasbemutatókat. Arra is emlékszem, hogy Apa rendezésében milyen szenzáció volt, amikor a meghívott vendégekkel szemben felállított ágyúkból virágokat lőttek és virágeső hullott a nézősereg fejére. Hosszú papírtekercsre, a Borbála-tekercsre írva versbe szedték az újoncok viselt dolgait, ezt Borbála küldöttje olvasta fel, a jókat kitüntette, a hibát vétőket megbüntette, mielőtt tüzérré avatták őket. Markói Béci neki is fogott a Borbála-tekercs megírásának. [„Egymás alá voltak a lapok ragasztva és fel volt tekerve, mert az úgy jobban mutatott. Mindig a csapatból kiválasztottak valakit, aki jól tudott beszélni, és az olvasta fel, ez volt a Borbála küldöttje.”]

  1. 29. Kellemetlen dolog, ha ez ember nem kap levelet, különösen akkor, ha majdnem mindenkinek érkezik, én meg csak egyre várom a postát. Azután felgyorsulnak az események: a mai lovardát külön parancsra már fél 11-kor befejezzük. Éppen hogy bekapjuk az ebédet, menetkészültség, sorakozó, a puskásokat és pisztolyosokat – mert ebből bizony nem jutott mindenkinek – beosztják karhatalmi századba. Nagyon nagy a mozgás, mi lesz még ebből?

Közben megjött a várva várt levél is, Duci öcsém (Ádika) írt, még mindig otthon vannak, így megint feléled bennem a remény, hátha nem kell elmenniük és hátha én is hazamehetek karácsonyra!

  1. 30. Délelőtt lövészet, azután tantermi oktatás. Délben egy fiatal százados úr keres, el nem tudom képzelni, ki lehet, hát micsoda meglepetés: Öcsi bácsi (Zoltán nagybátyám)! Kiszabadult – mint Horthy kormányzó szárnysegédjét egy időre a nyilasok letartóztatták –, most egyelőre ide van beosztva egy frontra induló osztály parancsnokaként. Nagyon vártam tőle a híreket, de nem sokat tud a családban senkiről sem. A rádió ugyan bemondta, hogy a mi vidékünkön megszilárdult az arcvonal, Mohács, Kiskőszeg [Batina, Horvátország] és Apatinnál [Апатин, Szerbia] viszont betörtek a Dunántúlra. Ezek után már ide is várjuk a támadást: Pécset is elfoglalták, ezért állították fel a karhatalmi századokat. Azt is hallottuk, hogy a németek bevetették a V2-t, ez azután már igazi rakétafegyver! Micsoda fejlődésnek nyitnak utat majd a békében ezek a most hadi célokat szolgáló kísérletek! De vajon mikor lesz az a békés folytatás?

XII. 1. December elseje, megjött a tél, de nemcsak a naptárban, a határban is! Olyan fagyos szél kerekedett, hogy csak úgy zörögtek a levelek, a megfagyott orrok és fülek, bizony, a katonasapka nem sokat véd! Egész délelőtt kinn voltunk, most még a fűtetlen tanterem is jólesik! Közben Markói elkészült a Borbála-tekercs szövegével is, van benne mindenkiről többé-kevésbé találó pár sor, lényegében jól sikerült. Kíváncsi vagyok a Borbála-ünnepségre, ugyan hol fogjuk tartani, vajon itt milyen lesz? Már csak három nap, és valódi felavatott tüzérek leszünk.

Mint a derült égből a villám, jött a hír: megyünk a frontra! A tiszti iskola rohamzászlóaljjá alakul, és mint ilyen, eddigi parancsnokaink vezetésével megkezdjük a frontszolgálatot! [„Az volt a hátsó gondolat, hogy a közkatonáknál értékesebb, az érettségivel rendelkező katonákat, jövendőbeli katonatisztek csapatát menteni kell, mentettek minket és az oktatótisztjeinket, parancsnokunkkal együtt.”] Ez volt sokaknak a vágya, most nagy az öröm, lázas a készülődés mindenfelé, tervezgetés, csomagolás, ragyogó szemek!

XII. 3. Fegyvereket kaptunk, puskát, golyószórót, géppisztolyt. Rajonként két fő önként jelentkező páncélromboló kiképzést kap: Bécivel mi is jelentkeztünk. [„Csetneki Béci, ő is Losonc környéki volt. Jelentkeztünk, mert akkor bennünk volt a lelkesedés… Hát ugye, tizennyolc éves fiú, aki belekeveredett itt a hadseregbe, még akkor mi mindig lelkesedtünk. Egyetlenegy alkalommal volt ilyen kiképzésünk, tán ha egy hét volt ez. Hajmáskér egy hatalmas tüzérségi lőtérterület volt, több katasztrális holdas dombos puszta, pusztaság szinte. Kifeküdtünk a földre, és voltak ezek a rakétás fegyverek, egy csőből állott, egy irányzékkal, ki voltak rakva előttünk olyan kétszáz méterre a papírból készült tankmásolatok, és azokra kellett célozni, hát egyszer-kétszer kilőttük.”]

Azután nagyszabású hadijáték, háborús főpróba, a tisztek is részt vettek benne. A következő napon azután lefújtak mindent, állítólag felfogták az orosz támadást, már nincs szükség ránk. Hiába volt a nagy lelkesedés. Még tegnap Zoltán bácsi mondta, hogy egyes orosz páncélos ékek már elérték a Balatont. Vajon mi lehet Fonyódon Nagyapáékkal? Anyáékról sincs semmi hír! Most jöttünk vissza egy légiriadóról, nagy lövöldözést csaptak körülöttünk a boforsok. [légvédelmi ágyú] Közben azt hallottam, visznek minket is Németországba, a fenyegető helyzet miatt az iskolát kitelepítik. Azt mondották, kiképzésünk még eléggé hiányos, és a jövendő tartalékos tisztekre mindig is szükség van, ezt egy frontra történő bevetéssel nem lehet kockára tenni. Mindenesetre részünkről a lelkesedés megvolt. Igaz, voltak olyanok is, akik eddig ugyan különösen döngették a mellüket mint nagy hazafiak, amikor pedig arra került a sor, hogy esetleg valami áldozatot is kellene hozni, bizony, elbújtak a tömegben, nehogy valamire kiszemeljék, kiválasszák őket.

Korompai szakaszparancsnokunk mondta ezt a német utat, állítólag holnapután már mennénk is Bécsen keresztül Bruckba. Szép kis utazás lesz! H. Gyuriék már befejezték a tanfolyamot, őket elő is léptették hadapród őrmesterré. Megy haza Losoncra, én is küldök vele leveleket. Állítólag mi is holnap kapjuk az első csillagot. No, ezt is már régóta ígérik. Laci bácsiék is csomagolnak, ők is ugyanoda jönnek, nézem a térképet: ott aztán lehet síelni!

A Borbála-tekercsben Béci engem is kiszerkesztett:

 

Pedáns öltözködés, teodolit-mester,

Vajon mi a neve: ő a kis Lucifer,

Szabadság az lesz, ő biztosan tudja,

Másként hogy látná meg extráját Losoncon a Márta?

 

[„Márta egy kislány volt, akinek udvaroltam még 18 éves koromban, a gimnáziumban. Extrának nevezték a katonaságnál a kimenőruhát, amit csak ünnep alkalmából húztuk fel.”]

Közben jönnek a hírek: Siófokot is elérték az oroszok, mi pedig csak szerdán megyünk.

Ma este bort is kaptunk a vacsorához, igaz, eléggé vinkó, [olcsó, rossz bor] de azért jólesett. Talán Borbála előestéje, vagy a hangulat javítása okából? Közben Bécit meglátogatta a menyasszonya, nagy csomagot is hozott, benne egy üveg vörösbort. Nagy elhatározással el akartuk tenni az útra, persze nem lett belőle semmi, ezzel is kipótoltuk a kincstári ellátást.

XII. 4. Na, ez az éjszaka még nyugodt volt, délelőtt foglalkozás helyett a raktárt szállítottuk, már itt semmi sem emlékeztet egy katonai kiképzőtáborra. A Hangyába [szövetkezet] mentem bevásárolni keresztül az egész táboron, az egész kép igen mozgalmas, teherautók, kocsik, menekültek mindenütt. A Hangyában is megkezdődött a kiárusítás: italok, cérna gépselyem, hintőpor, tinta, só, paprika volt szinte vagonszámra, most mindenki annyit vett, amennyit akart, azelőtt meg üres volt az egész üzlet. Úgy látszik, nem bírják elszállítani, hát így oldják meg, hogy megszabaduljanak a készletektől. A felszerelését, ruháját is kicserélheti mindenki, így akarják menteni a raktárt?

Az eddig nagy nehezen ránk erőszakolt fegyelem is enged, az eddigi kínos szobarendnek nyoma sincs, kártyaparti, dohányfüst mindenütt. A felderítők a szomszédban már az ágyakat is szétszedték, állítólag holnap indulunk.

A szótáram is gazdagabb lett egy új szóval: a szajré. A katonának minden szajré, amit csak vásárol, szerez, cserél vagy akár visz magával. Így a menetelésnél szajré a neve a felszerelésnek, a csomagnak, a katona kenyérzsákkal és egyéb szajréval van felszerelve.

Szóval itt is mindenki nekiállt a szajrézásnak. Fölvásároltunk mindent a Hangyában, paprikától hajszeszig. Azt hiszem, nem volt közöttünk egy sem, akinek ne lett volna másfél kiló paprikája. Mindenki így gyűjti a „valutát”, a cérnát, a cigarettát és az italt. Azt mondják, ennek lesz kint „csereértéke”. Mert a háború ide juttatott bennünket, most már nem vásárol senki, csak cserél. Mindennek megvan a maga árfolyama: egy kenyér 12–14 cigaretta, fél liter pálinkáért adnak egy üveg lekvárt, fél kenyeret meg két adag mézet! Jó is a gyűjtögetés, mert a legújabb hírek szerint mi is holnap indulunk, személyvonaton. Hát szép-szép, de azért egy szalmával teletömött vagonban kényelmesebb lenne aludni!

XII. 5. Elmúlt a Borbála napja, észre sem vettük, nemhogy megünnepeltük volna, egész nap csak a tétlenség, tengünk-lengünk, várjuk az indulást. A csomagok, a felszerelésünk összevissza dobálva a szobában, az ágyak már szétszedve. Délelőtt még mindig nem indulunk, délben ebéd, mindenki annyit eszik, amennyit csak akar! A fejetlenség mindenütt nagyon nagy, a vezetők együttműködése hiányzik, ettől a szervezetlenség. Jellemző, hogy két láda papírt meg mozijegyet is cipelünk magunkkal, közben 50 főt zsúfolnak egy marhavagonba.

Az indulásról persze még mindig semmi hír, így még tovább vásárolunk, dohányt is veszek. Micsoda készletek lehettek itt, ha még egy ilyen tömeges felvásárlás után is ennyi készlet maradt. Azután délután öt óra, szól a főhadnagyunk, szereztek egy kocsit, vihetjük a csomagokat az állomásra. Csetneki Bécivel jelentkezünk őrségre: úgy búcsúzunk a kopott épületektől, mintha sohase látnánk többé a híres E-20-as körletet.

Kint az állomáson, ha lehet, még nagyobb a zűrzavar, a fejetlenség. Azzal mentünk az állomásra, hogy már rakodhatunk is a vagonba, s mire odaértünk, kiderült, még a vonat sem érkezett meg. A sár méteres mindenütt, szemerkélő eső, futkosás, kiabálás. Még helyet sem találunk, ahová csomagjainkat lerakhatnánk. Végre találunk egy szárazabb helyet, lerakodunk, a kocsi visszamegy a többiek csomagjáért, mi pedig megkezdjük az őrséget. Eleinte gyorsan múlik az idő, a többi őrrel beszélgetünk, ők már reggel óta itt vannak. Úgy látszik, megfeledkeztek róluk, hát így is lehet? Azután beszélgetés közben gyorsabban telik az idő, este fél nyolcra már jött is a váltás, mi indulhatunk haza, újra látjuk a kopott épületeket. Közben egy jó vacsorát remélve betértünk a Tulipánba, az egyetlen vendéglőbe, ami tömve volt katonákkal, a füstöt vágni lehetett, a borgőzös levegőben egy rozzant zongorán játszott valaki: „Ma este indulunk a frontra…” Mennyiszer énekeltük, akkor nagy sláger volt, most mégis jobban meghatott, mint máskor. Igaz is, most pár nap, és elhagyjuk Magyarországot. Már ez maga is elég nagy esemény, hiszen eddig én még sohasem léptem át a határt, most a háborúnak kellett jönnie, hogy ez megtörténhessék. Szóval elérzékenyülten hallgattam, de a többiek is meghatódtak, látszott mindenki szemén, vagy csak a cigaretta füstje…?

Otthon meleg vacsora helyett teljes felfordulás fogadott, már nincsenek ágyak, a szoba tele szalmával, a fiúk fele kártyázik, fele alszik. Mivel vacsorára semmi kilátás, megesszük az utolsó darab kenyeret és lefekszünk.

XII. 6. Délelőtt folytatjuk a semmittevést, a szétszedett ágyakat levisszük az udvarra, közben légiriadó, futás a légókörletbe! Itt ér a parancs: 50 ember azonnal az állomásra rakodni. Ezek szerint mégis indulunk? Arról is beszéltek ugyanis, hogyha nincsenek vagonok, akkor gyalog fogunk menni egészen Sopronig, ami vagy 150 km. Itt az állomáson azután rakodhatunk, van vagon bőven, igaz, hogy tele szögesdróttal, lapáttal, csákánnyal, talán évek óta rozsdásodik benne, ezeket kell kiürítenünk! És ilyen vagonokkal van tele az állomás, másutt meg nincs vagon a hadianyag szállítására! Nem csodálkoznék, ha a múlt világháború történetében olvasnám, de most, a háború ötödik évében, amikor – fájó valóság – az oroszok már a Dunántúl közepén, Hajmáskért is veszélyeztetik. Hát még mindig nem tanultunk eleget ennek a háborúnak a véres tapasztalataiból?

Egy egész délelőtt megfeszített munkája után sikerült a vagonokat kiüríteni, így hozzájutottunk. Igaz, 51 ember jut egy kocsiba, de legalább van, és nem kell gyalogolni. Hét háromszintes emeletes ágyat építettünk fel a kocsiban, ezen kellett 51-nek osztoznia: négy ágyon tízen helyezkedünk el, ez bizony kissé szűkös. Hajmáskéren még akkor is háborogtunk, ha egy duplaágyon hárman kellett aludni. Szóval berendeztük a vagont, kályhát is állítottunk bele, jól be is fűtöttünk, azután pihenés. Azaz csak lett volna, éjfélkor ébresztő: a ludovikás [Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia] uraknak is be kellett rendezni a fekhelyeket, három ágyért mind a háromszázunkat riadóztatták. S még ráadásul, akik elsőnek értek oda, meg is kapták a magukét: az egyik tiszt „úr” félóráig fektette őket a sárba lassúságuk miatt csőre töltött pisztollyal fenyegetőzve. Mi lehet akkor a Szovjetben?

XII. 7. Hosszú ide-oda tolatás után végre 12 előtt elhagytuk hatheti kiképzésünk színhelyét, Hajmáskért, megkezdődött az utazás. De korai volt az öröm, csak Veszprémig jutottunk, itt ebédeltünk, sárgaborsó-főzelék – mindig szerettem –, azután indulás. Közben besötétedett, így a vidékből nem sokat láttunk. Éjszaka kemény hideg a vagonban is, úgy látszik, még nem tanultuk meg kifűteni. Reggel festői kép fogad, a kelő nap fényében a Ság-hegy Vörösmarty megénekelte vidékét és jellegzetes formájú hegyét pillantjuk meg. Hát van szép is a katona életében, csak meg kell látni! Reggel kilenckor Celldömölk, itt azután állunk, várakozunk estig. Az őrség senkit nem enged leszállni, félnek a szökéstől! Azt beszélik, már eddig is megléptek néhányan. Hiába, a fegyelem lazulása egy amúgy sem magas erkölcsi szintű egységnél már velejárója ennek a zilált helyzetnek.

Ilyenkor mindig Gyula diák, Somogyvári Gyula könyvei jutnak az eszembe, amelyekben a múlt háborút írja meg, minden veszedelmesen hasonlít, de milyen lesz a vége… Később egy katonavonattal találkozunk, egy reptér műszaki alakulata. Azt mesélik, ki akarták őket is vinni, de a határnál nem mentek tovább, erre visszafordították őket a frontra. Az egyik katonától egy kétkilós kenyeret akartunk venni, komiszt, de nem fogadott el érte pénz. A kenyér bizony jólesett, mert útközben nem valami fényes az ellátás. Reggel feketekávé, délben valami egytálétel, este hideg vacsora, ez bizony nem nagyon elég a katonagyomornak.

A raktárvagonból, mivel meghallották, hogy nincs lőszerünk, osztottak nekünk két marokkal. Megkezdődött a kereskedelem is, árultak mindenfélét, vettem egy törülközőt 10 pengőért. Ruhaanyagot is árultak olcsón, ez már nem kellett, így is elég a csomagot cipelni!

XII. 9. Megint egész éjszaka mentünk, reggelre Szombathely előtt álltunk meg, Vépen. Egész nap csak unatkoztunk, este bementünk a faluba, persze későn érkeztünk, már minden boltot kiürítettek, felvásároltak. Aztán nagy nehezen kaptunk bort két kulaccsal, jólesett vacsora helyett.

XII. 10. Most Sopron előtt állunk Lövőn. Itt azután már semmi lehetőség nincs bejutni a faluba. Délelőtt sorakozó, ruhavizsga, és ellenőrzik a létszámot, a szökéseket. A parancs: ezután már csak tiszta ruhával, lábbelivel lehet leszállni a vagonból, úgy látszik, meg kell mutatnunk a németeknek, hogy nem szedett-vedett menekülők vagyunk, hanem szervezett kiürítésről van szó. Azután meg ez a kis fegyelmezés nagyon is ráfér már a társaságra, az utazás eléggé szétzüllesztette a csapatot. Sopronba nem mehet be a vonatunk, állítólag tele van a pályaudvar. Azt is beszélik: itt vagy két napot fogunk várakozni. Eddigi utazásunk hű képe a háborús utazási viszonyoknak, idestova már ötödik napja jövünk, és alig tettünk meg 150 km-t! Ha így fogunk Németországban is haladni és valóban oda megyünk, amiről beszélnek, Stettinbe, [Szczecin, Lengyelország] akkor el fog telni egy hónap is, amíg odaérünk. Azután reggel 6 óra, és indulunk, beérünk Sopronba, 10 perc után megyünk is tovább.

XII. 11. Reggel nagy a meglepetés! Már egész éjszaka éreztem a vonat rohanását, reggelre nagy a hideg, azt mondják, Wiener Neustadtban vagyunk. Érdeklődve ugrunk ki a vagonból, a látvány felejthetetlenül szép! A sötét, piszkos felhők helyett ragyogóan kék ég, szikrázó napsütés. A háttérben az Alpok hegyei, a Schneeberg sziklás hóval borított csúcsain csillog a napfény: az egész kép olyan, mint egy festmény, szinte valószínűtlenül élénk színeivel, formáival. Annyira meglepett a látvány, hogy szóhoz is alig jutottunk. Elhatároztam, ha egyszer béke lesz, nyugodt körülmények között ide vissza kell jönnöm, gyönyörködni ebben a panorámában.

Németországgal együtt, mert Ausztria most Németország, megérkezett a hideg tél is. Kint a kútnál, ahol mosdunk, mindenfelé vastag a jég. Bizony, ehhez sem voltam otthon hozzászokva, még akkor is zúgolódtam, ha a fürdőszoba nem volt befűtve! Micsoda jó dolgom is volt akkor! Itt most a mosdás alatt a törülközőm keményre fagyott, de a mosdás azért jólesett!

Dél előtt légiriadó. Ezt a környéket sokat bombázták, nem is maradtunk a vonatban. Jöttek a gépek, habár nem annyi, amennyit otthon a Balaton felett szoktunk látni! Itt láttuk az első gép lelövést is, miközben a távolban Bécset bombázták.

XII. 12. Hát az eddigi utunk nem is volt utazás ahhoz képest, amit a német vasút csinált velünk. Egész éjjel rohant a vonat, de úgy, hogy három ágy is összedőlt a marhavagonban. Reggel sem jött az otthon megszokott várakozás, itt, úgy látszik, máshoz vannak szokva. Még reggelizni sincsen időnk, pár perc a várakozás, indulunk tovább, mindenütt csak perces megállások. Nem is sejtjük, merre járunk, Bécset már az este elhagytuk, az elsötétítés miatt semmit sem láttunk belőle.

Azután a következő állomás Prerau, [Přerov, Csehország] tehát a Morava völgyén haladunk észak felé, ezek szerint a cél Stettin. Egymás után tűnnek el az állomások: Weisskirchen, [Hranice na Moravě – Mährisch Weißkirchen, Csehország] Stiebling, [Žibřidov, Csehország] lassan elmarad Morvaország, most már Sziléziában járunk, Marienberg [Mariánské Hory, Csehország] az első német állomás. Valóban érdekes élmény ez az utazás. Gyönyörű a vidék, hatalmas erdőségek, azután kulturáltan megművelt földek, rendezetten épült faluk mellett suhanunk. Feltűnik a földeket keresztül-kasul átszelő villanyvezetékek látványa, villamosított faluk, ipartelepek, gyárak.

A vasúti forgalom is hatalmas. Kettős vágányú vasúton megyünk, ilyen otthon talán nincs is. Mellettünk szinte ötpercenként robog el egy-egy szembejövő szerelvény, rakománya hadianyag, szén, katonai szállítmány. És úgy rohannak, mint nálunk a gyorsvonat!

Délben Ostravában állunk pár percig, itt vettünk először sört Németországban, ez az egyetlen jegy nélkül kapható ital! Ugyan nem olyan, mint a magyar, igaz, az ára sem annyi: 20 Pfennig egy korsóval. Hát bizony ez nem ár a háború ötödik évében. Eddig nagyon hittem a német győzelemben, ez a hitem az ittenieket látva csak tovább erősödött, hiszen az a nép, amelyik a háború ötödik évében is ilyen olcsóságot és ellátást tud biztosítani – és még nem is láttam mindent –, az méltó a győzelemre és az életre.

Délután a mi szakaszunk lép szolgálatba, beosztanak őrparancsnoknak. Azután megyünk tovább, délután 3-kor megyünk át az Oderán, a hídon két német tiszt magyarul köszön ránk, ezek is jártak már nálunk. Azután megint a rohanás, meglepő a békebelien kivilágított állomás, Ratibor, [Racibórz, Lengyelország] majd Hindenberg [Hindenburg in Oberschlesien, ma Zabrze, Lengyelország] és éjszaka beérünk Oppelnbe. [Opole, Lengyelország] Itt azután várakozunk, egy vasutas azt mondja, nem is megyünk tovább.

XII. 13. Éjszaka majdnem megfagytunk az őrségen, szerencsére a váltás hamarabb érkezett. Különféle hírek járják: ki kell rakodnunk, előtte fertőtlenítés. Be akarunk menni a városba, de azt mondják, nem érdemes, az egész lakosság kint van a határban, lövészárkokat ásnak. Azután délután megyünk a fürdőbe, igen kellemes meglepetés: ragyogóan tiszta zuhanyozók, meleg és tisztaság. Bizony, nagyon jólesik, élvezzük a forró vizet, és ruháinkat is sértetlenül visszakaptuk, itt nem gőzzel, hanem forró levegővel fertőtlenítenek. A város, amin átmentünk, szépen rendezett, de kihalt és komoran, szomorúan szürke minden.

XII. 14. Na, ezt is gyorsan elintézték! Azt hittük és úgy volt tervbe véve, hogy itt vagy három napig maradunk, a parancsnokok szerint legalább ennyi kell a teljes egység fertőtlenítéséhez. Erre a németek egy nap alatt elintéztek mindent, és este már megyünk is tovább. Egész éjjel rohan velünk a vonat, reggelire sincs idő. A vidék egyre északiasabb, sok a fenyő, a nyárfa, legelők, rétek, azon is alig valami csenevész fűféle. Ezt is itt-ott hófoltok borítják, s a hó egyre több. Hideg is van nagyon, éjszaka két pokróccal, köpennyel takaródzunk, mégis didergünk. A nagy iparvidék helyett egyre több a földművelés, kevesebb a villanyoszlop, eltűnnek a gyárkémények, a levegő is tisztább. Hajnalban jöttünk át Breslaun, [Wrocław, Lengyelország] nemsokára Posent [Poznań, Lengyelország] érjük el. Bizony erre sem gondoltam, amikor bevonultam, hogy alig néhány hónap múlva egész Európát bejárom! Hiszen eddig már átjöttünk Ausztrián, Morvaországon, Csehországon, Szilézián, most éppen Lengyelország északi területe felé halad velünk a vonat.

Schneidemühl [Piła, Lengyelország] előtt ebédelünk: itt elég sokat kell várakozni, közben majdnem odafagy a kezünk a csajka széléhez, hó is van itt, igaz, nem sok. Csak ne lenne olyan hideg! Schneidemühl az utolsó nagyobb város. Ide 4-kor érkeztünk, mondották, hogy rögtön megyünk is tovább, de semmi sincs úgy, ahogyan mondják, már 4 órája várakozunk. Ezalatt bemegyünk az állomás éttermébe, szépen berendezett, fényesen kivilágított terem, valahogy a Keleti restijére emlékeztet. Hej, amikor még a nyáron ott ülhettem! Az étterem tömve, leginkább katonák mindenütt, de akad civil is. Feltűnő itt Németországban a sok nő, a pincérek között egyetlen férfit se látni. Ahogyan jöttünk, egyik helyen a síneket javították, a kevés férfi között rengeteg nő csákányozott, csinosak, szőkék, ez a jellegzetes germán típus, legalábbis így tanultuk. Itt az étteremben vacsorázni is lehet, igaz más az íze, mint az otthoninak, de egy tányér leves csak 30 Pfennig, és rengeteg. Sok a virsli, kolbász is, de ez már csak jegyre van. Sört és kávét viszont mindenütt lehet kapni.

Végre este indulunk tovább, megint nagyon nekilódult a gőzős, a marhavagon ide-oda dobál, csattog, alig lehet szót érteni, a kisebb állomások csak elsuhannak, nem is tudjuk, hol járunk. A vacsoráról saját magunk gondoskodunk, krumplit sütünk, kicsit megégett, de legalább jóllaktunk vele.

Azután nekikészülünk az alvásnak, amikor hirtelen megállunk, jön a parancs: „10 perc múlva menetkészen sorakozó!” Ahogy kinézünk, bizony nagyon nagy a hideg, szerencsére autóbuszok várnak ránk. Persze az elsőkről lemaradtunk, most várhatunk vagy fél órát. Mindenesetre a németek jól szerveztek, alig állt meg a vonat, máris itt várnak ránk az autóbuszok. Csak a hideg ne lenne, milyen szerencse, hogy Anya utolsó csomagjában a kesztyűt és fülvédőt még megkaptam. Aztán már visszaérkeztek, itt vannak az autóbuszok megint, az egyikre felpréselődünk, s a sötétben valahova megérkezünk, mindenesetre meleg van és vacsora: valami zabpehelyszerű, a sült krumpli után nem is voltunk éhesek, mégis jólesett a meleg étel. Mindenesetre azt már megfigyeltem, amit a németek megszerveznek, az megy, mint a karikacsapás, amit meg mi csinálunk, az már eleve el van veszve. Itt mindenütt a szervezettség, a rend és tisztaság. Amit pedig a mi parancsnokaink szerveznek, ott a várakozás, az álldogálás, felfordulás, fejetlenség.

Tisztaság szempontjából pedig nem is lehet egy napon emlegetni a hajmáskérivel ezt a barakktábort. Persze, később volt az ellenkezőjére is példa Egerben, igaz, hogy az már Csehország, a szakasz fele megrühesedett, a hálónkban poloska és tetű mindenütt! Vagy ez is hozzátartozik a háborúhoz? Azért arra is gondolok, miért csak a németek képesek erre a szervezettségre, rendre? Vacsora után egy Kamerad [haver] elvezet a hálóhelyünkre, vagy 2 kilométert gyalogolunk, amikor egy fűtetlen barakkba érkezünk. Bizony, nem sokat aludtunk, éjjel arra ébredtem, a lábam majdnem elfagyott!

XII. 15. Reggel ébresztő, azután megyünk reggelizni, vissza az állomásra, vagy 4 km-re, csontfagyasztó a hideg, én még életemben ennyire nem fáztam! Vonatunkat most áttolják a tábor melletti rakodóvágányra, itt kezdődik a kirakodás, a saját holmi és a kincstári, eltart vagy 5 óráig. Persze, a konyhát nem hozták át, indulás vissza az ebédért, ugyanolyan a hideg, vagy még hidegebb, mindenütt a jég és összefagyott hó, csúszkálunk, ráadásul feltámad az északi szél. Néha azt hiszem, most már egy lépést se tovább, de csak kell menni. Végre megérkeztünk, este fél 7-kor meg is kaptuk az ebédet meg a vacsorát is egyben. Azután újra nekilódulunk a gyaloglásnak, végre megérkezünk, és milyen kellemes a meglepetés, a tegnapi jeges hideg helyett kellemesen duruzsoló kis kályha árasztja a meleget. Levetkőzni sincs erőnk, ruhástól dőlünk az ágyba! Félálomban még elgondolkodom, mennyi minden is történt velem eddig, de mi van még hátra!

Még napközben elgondolkozom: majdnem beleszakadtunk a munkába, csináljuk étlen-szomjan, amikor egy ludovikás tiszt úr nem találta elég gyorsnak a munkánkat, lehordott a sárga földig, kifejtette, hogy kár volt minden falat ételért, amit magunkba tömünk, még annyit sem tudunk, mint egy hordár! Hát annyit nem, az biztos, hiszen itt valamennyien érettségiztünk, egy jó része már a harmadik évet is végezte valamelyik egyetemen! És nem a pillanatnyi harag mondatja ezt velem, hiszen most, vagy másfél hónap távlatából írom e sorokat, már nem is tudom úgy kiélezni, ahogyan akkor történt! És nem is elszigetelt jelenség, két nap múlva másutt, más szereplőkkel ugyanez ismétlődik meg, azzal a különbséggel, hogy egy pálinkával és cigarettával teli páncélszekrényt nem tudtunk elég ügyesen a második emeletre felvinni!

XII. 16. Reggel nyolcan kimentünk az állomásra, az ott maradt holmiért, szerencsére egy teherautót fogtunk, azzal hoztuk be a holmit. Azután megint a szervezettség: jön a parancs: költözünk egy másik barakkba. Most látom, mennyi a csomagom, csak kétszeri fordulóra bírtam áthordani! Mi lett volna, ha nekünk is gyalogosan kellett volna ide jönnünk, mint a mérőszázadnak? A nap hátralévő része rakodással, rendezkedéssel telik, jól befűtünk, vacsorára krumplit sütünk, kenyeret pirítunk.

[XII. 17.] Másnap reggel fél hétkor ébresztő, reggeli, utána a kincstári holmit szállítjuk az állomásról, persze ez is a legnagyobb szervezetlenség jegyében, mint már megszoktuk. Lesétálunk az állomásra, mindenki a vállára vesz egy széket, és irány haza. Mert székeket is hoztunk ám, de minek? Így telik az egész délelőtt, az ebédre kapott egy tányér levestől bizony nem laktunk jól. Délután meg – a változatosság kedvéért – mindenféle könyvekkel teli ládákat, újabb páncélszekrényeket és rengeteg papirost cipelünk. Most már jól kiképzett hordárok lehettünk volna, persze a köszönet most is ugyanaz, mint amit már megszoktunk, csak most rongyos gazembereknek tituláltak, mert nem raktuk szépen egymásra a papírhegyeket.

Közben viszont sikerült megismernünk jövendőbeli lakhelyünket: hatalmas, egyforma, egymástól úgy száz méterre épített egyemeletes házak, micsoda különbség a hajmáskéri barakkokhoz képest. Itt 4–8 ágyas, világos szobák, nagy ablakok, tiszták, cserépkályha a fűtés, és szekrények, ilyet sem láttam, mióta eljöttem hazulról! Hajmáskéren az ágyunk feletti polcon kellett minden holminkat elhelyezni, és micsoda rendben! Bizony, mindenki nagyon örült a saját szekrénynek. Olyasforma ez, mint egy diákszálló, nem pedig laktanya. A mosdó is külön látványosság: hosszú műkőből készült vályúk végig csapokkal, a falnál zuhanyozók és – micsoda öröm – hideg-meleg víz folyik a csapokból. Hát itt valóban jó lesz lakni!

Mától a németektől kapjuk az ellátást, egyelőre meg vagyok vele elégedve, először itt laktam jól a kincstári koszton. Vacsorára szardíniát kaptunk, bizony, ilyen otthon nem volt.

XII. 18. Ma egész nap pihenő, ruha- és anyagkarbantartás, ezt bizony jó hallani a katonának! Ugyanis a katonai kifejezések között olyan nincs, hogy pihenő, a katonának mindig kell dolgoznia valamit. Ebben a környezetben a külvilágtól egészen kikapcsolódtunk. És ha nem lennének otthoni hozzátartozóink, szüleink, nem is nagyon kívánkoznánk vissza abba a légiriadós, háborús hírekkel ijesztgető világba. Itt, ebben a ragyogó téli napsütésben szikrázó világban mintha a béke szigetére csöppentünk volna. A háborúra csak az emlékeztet, ha a kantinban cigarettát akarok vásárolni, a kisasszony a jegyet kéri. Mert itt minden van, de jegyre! Jegyek nélkül nem vagy ember, csak sört ihatsz, meg feketekávét, de milyen rosszat! Ha viszont van jegyed, akkor mindent megkaphatsz, bőségben és hihetetlenül olcsón.

Szóval kikapcsolódunk a külvilágból. Csak a pletykák hoznak hírt a tőlünk egyelőre olyan messze dúló háborúról. Most például azt beszélik, hogy a németek áttörték a nyugati frontot és a támadás lendületesen halad előre! [Itt az ardeneki offenzíváról lehet szó] Általában az a véleményem, hogy ez a háború valahogyan hirtelenül, egészen váratlanul fog befejeződni. Igaz, a kimeneteléről már kétféle a vélemény, én a kevesebbek oldalán vagyok…

Szőnyi századosunk szobavizsgát tartott, majd a következőket mondotta: „Fegyelmezett, példamutatóan katonás viselkedést akarok látni, meg kell mutatnunk a németeknek, hogy ez nem egy vert hadsereg, hanem emelt fővel hazamenni akaró és a győzelemben megingathatatlanul bízó karpaszományos iskola vagyunk.” Hej, ha akkor a jövőbe láttunk volna!

XII. 22. Átköltöztünk egy új körletbe. Még este kitakarítottunk, s ma este már a jó melegre befűtött cserépkályhánál írom a naplómat. Kívülről-belülről már egyszer leírtam ezt a barátságos épületet, most mégis azt kell mondanom, olyan örömmel jövök ide a szobába, mintha haza mennék! Pedig az lenne igazán az öröm! Bizony, a hajmáskéri barakkokhoz viszonyítva, ahol ötvenen szorongtunk egy szobában, szinte elképzelhetetlen, hogy itt csak nyolcan vagyunk. Ez a zöld cserépkályha is olyan otthonos. És van saját szekrényem is! Egészen olyan, mint egy üdülő!

A szobatársaimat is sikerült – hosszas veszekedés után – jól összeválogatni. Engem osztottak be szobaparancsnoknak, hát most itt vannak velem – persze először – a losonciak, Csetneki meg a Markói Béci, azután Hopp Feri, a nagy vadász és leendő erdőmérnök. Arra tanítgat, hogyan kell a madarat kitömni. Itt van Pintér Jóska, állatorvosnak készül, csak egy kicsit ideges. Stefanovits Pali kassai vegyészmérnök, és a két győri jogász, kiugrott papnövendékek: Nagy Tibi és Bokros Bella. Az esti szobavizsga is sikerült, rendbe szedtük alaposan a szobát, még az asztalt is leterítettük.

Holnapután karácsony, az első, amit nem töltök otthon! Vajon Anyáék hol vannak, otthon töltik a Szentestét? Mi is készülődünk, papírból díszeket ragasztunk, cukrot csomagolunk, karácsonyfát fogunk állítani itt is.

XII. 26. Elmúlt hát az első karácsony, amit az otthontól távol töltöttem!

 

A menekülés

 

Gross Born [Borne Sulinowo, Lengyelország], 1945. I. 6.

Hát belekezdtünk ebbe az évbe is, elérkezett a hatodik háborús esztendő. Vajon mit is rejt magában, mit hoz még ránk ez az esztendő? Mit kell még megérnünk, mi mindenen kell még átesnünk? Tavaly ilyenkor még nem is sejtettem ezeket az eseményeket. Dehogyis gondoltam volna a tavalyi, áttáncolt, átmulatott szilveszter után, hogy ide kerülök, ilyen élményeken kell átmennem. Ezt az esztendőt nem kezdtem tánccal, pezsgővel: vajon ez mit hoz? „Tán a jövőnek holdas fátyolában ijesztő képek réme jár feléd?” [Vörösmarty: A merengőhöz] Hát igen, ha egy kicsit elgondolkodom, a hírek alapján bizony van ok az aggodalomra. Mégis bízom, reménykedem, remélem, hogy ez az év végre meghozza a rég megérdemelt, boldog, győzelmes magyar jövőt és békét, ezt, ami szinte már ismeretlen fogalom, békét hoz az 1945! Szóval: Boldog új esztendőt!

Volt közöttünk egy fiú, kitűnően rajzolt karikatúrákat. Egyszer egyikünkről megpróbálta, azután addig nem hagytuk békében, amíg az egész szakaszról, mindenkiről el nem készült vele. Ott akkor nem volt fényképezőgép, mindössze ez az emlék maradt rólam, akkor alig múltam 18 éves, a legfiatalabb voltam közöttük. Losoncon a cseh idők alatt hat elemit jártak, a gimnáziumot 12 éves korban kezdték és a gimnáziumban is, itt a katonaságnál is nálam mindenki két évvel volt idősebb.

  1. 11. Na, eltelt az első hét ebben az új esztendőben! A szilvesztert bizony nem töltöttük mulatsággal, átaludtam, átaludtunk az újévbe. Igaz, éjfélkor nagy lövöldözésre ébredtünk, a németek így köszöntötték az újévet. Reggel Zippnowba [Sypniewo, Lengyelország] mentünk be istentiszteletre. Igaz, németül beszélt a pap, de aránylag egészen jól megértettem. Közben persze nagyon is haza kalandoztak a gondolataim. Bizony, eszembe jutott: tavaly ilyenkor a losonci öreg templomban imádkoztam, dehogyis gondoltam volna, hogy egy év múlva egy kis eldugott északnémet faluban hallgatom a német katonai lelkész győzelemre buzdító szavakkal telitűzdelt prédikációját.

Vasárnap templomban voltunk, itt sok az evangélikus, minden kis faluban is van evangélikus templom. Meglepően rendes, rendezett kis falu ez a Zippnow. Kisvárosias utcák, jól öltözött lakosok, rendes házak. Szinte filmszerű a templomhoz vezető út, jobbról-balról a behavazott fenyőfák, a magasra épített, manzárdos házak. Kár, hogy olyan messze van a tábortól, ide máskor is bejöhetnénk!

  1. 14. Egészen belefásul az ember az idő múlásába itt a katonaságnál. Olyan egyhangúan, minden esemény nélkül peregnek a napok, hetek: utólag visszaemlékezve annyira egyhangúan, szürkén tűnnek el a feledés homályába, kutatni kell az emlékek között. Én pedig írni akarok, szeretnék lehetőleg mindent megörökíteni, ami velünk történik, hiszen annyira megtetszett ez a naplóírás, és annyi minden történt.

Felmászom az emeletes ágyamra, és ezzel mintha megszűnne körülöttem a világ, csak egy-egy hangosabb szó jut el az értelmemig. Ilyenkor egyedül a naplómnak élek, szinte gondolkodás, fogalmazás nélkül szalad a tollam a papíron. Tehát írok, szeretnék mindent megörökíteni, nem is azért, mintha az én személyes élményeim valaha is másoknak érdekes lennének! Talán ha majd egyszer valaki olvassa, nem fog benne sok érdekeset találni, nekem mégis különleges valóság: a lapok között felrémlik Hajmáskér, az E-1 [parancsnoksági épület] szép, tornyos épülete, az utazásunk, szorongás a vagonban, azután Gross Born, egy cserépkályhás kis szoba, majd hirtelen a menekülés: 43 kilométer dermesztő hidegben, hóban egy nap alatt és most itt ebben a kis cseh-német város [Egerről, Csebről van szó] laktanyájában. De menjünk csak sorjában, folytatom, ahol abbahagytam, a naplóírásnál. Először furcsa volt őszintének lenni saját magam és egy füzetlap előtt, pedig írnivaló mindig akadt bőven.

Régen nem voltam annyira ideges, feszült, mint a tegnapi szobavizsga alkalmával. Hiszen lelkesedésből, önként jöttem ide. A többieknél érthető, ha kitör a honvágy, a rossz, katonaságellenes hangulat. Talán nem is ez a helyes kifejezés, nem is fedi, sőt elfedi a valóságot, nem magyarázza azt a lelkiállapotot, ami itt lassan rászáll az egész társaságra. A honvágynak, az otthoniak, a család felett érzett bizonytalanságnak, aggódásnak, a hontalanságnak és hazavágyásnak érzései ezek. Egy kifejezhetetlen, megmagyarázhatatlan kórokozó, csak a tüneteit ismerjük. És megtámad mindenkit, kit súlyosabban, kit kevésbé. A múltkor például Csetneki Béci volt így egész délután: ingerlékeny, ideges, veszekedős, azelőtt nem is hittem volna: van, aki bele is betegszik, a szó szoros értelmében be is lázasodik.

Én azelőtt nevettem volna, ha a honvágy valóban ilyen súlyos jeleiről hallok, annyira valószínűtlennek tűnt, most meg itt van körülöttem, hol az egyikünkön, hol a másikon jelentkezik. Én eddig, hála Istennek, elkerültem, és vagyunk így páran, és így a jobb, most gépek vagyunk, katonagépek, akiknek nincsenek érzelmeik, nem szabad gondolkodni!

De megint elkalandoztam a tegnapi szobavizsgától. Nem részletezem, de nagyon ideges lettem, amikor a frissen borotvált embereken szakállt talál (mi köze hozzá), a frissen lemosott szekrény tetején port csak azért, hogy belekössön valamibe. Most, a háború hatodik évében ilyen semmiségekbe belekötni, amikor az ország háromnegyede már orosz kézen van? Ilyenkor egyre inkább az jut az eszembe, hogy nem véletlenül jutottunk idáig!

Ma reggel belenyúltam a szekrényembe, kezembe akadt a Bibliám, felnyitottam, a 42. zsoltár 12. versénél nyílt ki: „Miért csüggedsz el lelkem és miért nyughatatlankodol bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok néki, az én szabadítómnak és Istenemnek!”

  1. 23. Háromheti változatos, érdekes és olykor megerőltető gyaloglás, vonatozás, autóstop után, most visszafelé haladva északról délre, végre megérkeztünk ide, a csehországi Egerbe. Bizony erőlködnöm kell kutatva az emlékek között, hogy a sorrendiséget megtartva semmit se felejtsek az átélt napok élményeiből. Most megpróbálom elmesélni:

Megint lövészetre készültünk – ha nem lenne olyan messze, örömmel mennék, hiszen mindig érdekelt a tüzértudomány, csak ez a 30 kilométeres gyaloglás ne lenne! Este meglátogattam Markói Bécit, gyengélkedik, jól megfázott, de már javul. Közben, mondják, a báró Vécsey keresett. [„Ez is egy katonatársunk volt, ugyanúgy karpaszományos, tehát érettségizett, de honvédi, tehát legalacsonyabb rangban, mert mi addig még nem kaptunk semmiféle előléptetést.”] Nem tudom, mi lehet, hiszen alig ismerem. Annál jobban meglepődtem, amikor találkozásunk után mondja, holnap lövészet helyett mi vadászni megyünk! Hát ez kellemes meglepetés! Ha Apa látná, milyen örömmel készülődünk, tisztítom a puskát, válogatom a golyókat.

Másnap azután már egészen más hangulatban indulunk, és tesszük meg azt a 6-7 kilométert az erdő széléig. A frissen esett hóban látszik, ez az erdő nemcsak nagyon szép, de gazdag is vadban. Már az első pár lépés után nyúlnyomok, azután egy őz léptei, majd az erdőben sok a szarvasnyom. Elsőnek egy szálerdőn megyünk, az ötödik lépés után őzsuta ugrik a gidájával! Azután már nem volt ilyen szerencsénk, a báró ugyan rálőtt pár nyúlra, de mindet elhibázta.

Ebédre egy tisztáson tüzet raktunk, kenyeret pirítottunk és megettük az ebédre kapott sajtot, eléggé szegényes vadászebéd, de nagyon jólesett. Délután sem jártunk több szerencsével, lövöldöztünk ugyan nyulakra, de a golyós puskával nem volt sok szerencsénk. Azután megunva a járkálást, bementünk a közeli faluba valami ennivalót szerezni. Vettünk is teát, szaharint, kenyeret, a pékkel meg össze is barátkoztunk, meghívott ebédre! Hát bizony nagyon jólesett asztalnál, tányérból enni!

Azután elbúcsúztunk, elindultunk az erdőn keresztül hazafelé, amikor egy csapat szarvassal találkoztunk. Becserkésszük, közeledünk, azután kiválasztok egyet, célzok, de bizony nagyobb a vadászláz, mint kellene, ide-oda ugrál a puska a kezemben. Amikor el akarom sütni, akkor látom, a biztosítékot is elfelejtettem kinyitni! Amikor meg ez is megvan, úgy fölé lövök, hogy csak na! Az igazat megvallva, nem is bántam! Hát ez volt az első (és utolsó) szarvasvadászatom!

  1. 20. Pár napja egyre inkább beszélik, tovább kell mennünk. Eddig is mondtak már ilyeneket, most azonban az a hír is jött, az oroszok Varsónál áttörték a német frontot és közelednek, már alig vannak ide 80 km-re. [„Az a hír jött, hogy egy orosz ék előretört – Grossborn az Északi-tenger partján volt – a tengerpart mentén, és rendkívül nagy gyorsasággal közeledik hozzánk, tehát ki kell üríteni ezt a területet.”] Hát egyszer már menekültünk Magyarországról az oroszok elől vagy 800 km-t, most megyünk tovább? Azután az új hír: vagonokat nem kaptunk, gyalogosan kell menekülni, semmit sem vihetünk magunkkal, csak a menetfelszerelést. Később engednek ebből is, mindenki készíthet egy kis szánkót, azon viheti, amije van. Persze, mi rögtön egy nagy közös szánkót ácsoltunk össze, amikor megpakoltuk, volt vagy 500 kiló!

Azután kiosztják a hideg élelmet, ezt kell három napig beosztanunk. Nagy a fejetlenség mindenütt, a környező falvakban is. Ezt a fejvesztett menekülést már jól ismerjük Hajmáskérről: hatalmas ponyvás kocsik, agyonra fárasztott lovak és emberek, hideg és didergő emberek, menekülésre készülő családok, katonák mindenütt.

[I. 23.] 23-án reggel felsorakoztatnak, indulnak a századok, a mienkből azonban karhatalmi szakasz lett, mi leszünk az utolsók, a hátvédek. Így maradunk a kihalt, kiürült táborban. No, ekkor azután megkezdődött a „szajrézás”. Persze érthető, amit mi nem viszünk el, azt majd viszik az oroszok! Katonák voltunk, éhesek, érthető hát, hogy először a konyhára rohantunk. És itt kezdtünk csodálkozni igazán: amíg mi eddig csak tengődtünk a koszton, itt azután mennyi minden volt felhalmozva: sajt, kenyér, kétszersült, margarin, húskonzervek, rizs. De kik azok, akik ezeket a holmikat itt hagyták? A nagyváradiak konyháján meg vagy 40 teljes füstölt sonkát is találunk! Miért kellet ezt mind itt hagyni? [„A nagyváradi az egy másik karpaszományos tüzéralakulat volt.”] Miért nem lehetett kiosztani, hiszen a négy napra kapott hideg élelem napi 25 dk konzervből és 10 dk sajtból állott. [„Teljes önellátásra voltunk berendezkedve, voltak saját szakácsaink – hogy honnan, és mit tudtak beszerezni, de hát beszereztek. Ha panaszra lett volna okom, akkor arra emlékeztem volna.”]

Szerencsére parancsnokunk azt mondta: „Na, fiúk, most lássátok el magatokat!” Hát szót is fogadtunk, igaz, falat is kellett törni, ablakokon bemászni, de lett mindenünk. A másik barakkban egy teljes ruházati raktár maradt, posztóruhák, cipők, csizmák, bakancsok, még futballcipők, sínadrágok is és nyersanyag, bőr, szövet mérhetetlen mennyiségben! Mi pedig itt sokan lyukas cipőben, bakancsban jártunk a téli hóban! Szóval így telt az időnk az indulás (menekülés) előtt: szereztünk, szajréztunk mindent, amit csak láttunk. Én is szereztem egy príma lovaglónadrágot és -csizmát, igaz, azután a menetelés alatt bizony tönkrement.

  1. 24. Hát nekiindultunk az útnak gyalog! A mai napi menetcél Tempelburg [Czaplinek, Lengyelország], 28 km. Reggel kilenckor indulunk, bizony, eléggé siralmas a kép, de még mindig biztatóbb, mint tegnap: tiszti asszonyok gyalog a hóban, karon ülő gyerekeket húztak maguk után szánkón!

Mi gyönyörű időben indulunk, szikrázó napsütés, de eléggé hideg van, mindegy, a menetelés alatt nem nagyon érezzük. Közben egyre-másra előznek az úton a menekülő kocsik, járművek, teherautók, ezt sem fogom elfelejteni: másfél óráig nem sikerült rámenni a rederitzi [Nadarzyce, Lengyelország] főútra, a menekülők véget nem érő kocsisorának csak nem akart vége szakadni. Azután megkezdődött a gyalogmenet átka, a harmonikázás: elindulunk, megyünk 2-300 métert, megállunk. És ez így megy kilométereken át. Ez sokkal jobban kifárasztja az embert, mint a folyamatos menetelés. Rederitz után 8-10 km-t erdőben kell mennünk, itt azután kezdünk már megizzadni, letérünk a rendes, a jegesre taposott útról, itt bizony nem élvezet ezt az egy szál deszka talpú szánt a jó 20 cm-es hóban húzni, a vékony deszkatalp belemélyed a hóba. Egyre lassabban haladunk, már alig vonszoljuk magunkat, és az erdőnek még mindig nem akar vége szakadni!

Lassan besötétedik. Az út mellett egyre több az elhagyott katonaláda, kisebb, haszontalannak ítélt, vagy csak túlságosan nehéz csomag. Az egyik helyen egy ledőlt kocsi rakománya, már ez sem tud érdekelni, oda se nézünk, fásultan megyünk tovább.

A lábaink már alig mozognak, de nem merünk leülni, pihenni, félünk, hogy nem bírunk majd elindulni. Azt hiszem, ez a kimerültség végső határa, szinte gondolkodni sem tudunk, alig vesszük tudomásul, hogy vége az erdőnek, és az útjelző tábla betűi is összefolynak a szemünk előtt: Tempelburg 6 km. Hogy ez mit jelent, sok-e vagy kevés, már nem jut el az agyunkig, csak tapossuk a havat, húzzuk a szánt, mint valami gép.

Vége a mély hónak, elérünk egy műutat. De az öröm még korai, az út egyre meredekebben visz felfelé, a szán egyre nehezebb. Nekidőlünk a kötélnek, vállunk elzsibbad, kezünk megmerevedik az erőlködéstől. Biztatjuk egymást, szidjuk, aki lankad, pedig magunk is alig bírjuk. Azután már nem megy tovább, megállunk pihenni. Közben egyre az jár a fejemben, ez az a pillanat, amikor az ember leül a hóba és nem kel fel többé… De erre gondolnak a többiek is, pár percnyi álldogálás után indulunk, egyre csak biztatjuk egymást, hiszen már látszik a falu, csak tovább, tovább! Az indulás ezer fájdalommal jár, újra belevág a kötél a vállunkba, újra égni kezd a talpunk, de nagy hórukkolás közben csak nekivágunk az utolsó fél km-nek.

Végre megérkezünk. A falun át már szinte félálomban megyünk az iskoláig. Itt meleg szoba, meleg vacsora vár. Szinte alig hisszük, az órára pillantva, éjjel fél egy van! Hogyan megyünk tovább holnap?

  1. 25. Hát csodálatosan kipihentem magam, lábaim ugyan még remegnek az izomláztól, de azért a fiatal szervezet hamar regenerálódik, egészen jól bírtam a gyaloglást, ahhoz képest, hogy ehhez ugyan nem nagyon voltam hozzászokva. A mai menetcél Falkenburg [Zlocieniec, Lengyelország] – Stöwen [Stawno, Lengyelország] – Baumgarten [Braszowice, Lengyelország], 32 km! Az induláskor biztatnak, megint jön a tegnapihoz hasonló erdős szakasz, de remélem, ez csak rémhír, mint annyi más. Az első 9 km Stöwenig könnyen telt, itt ebéd, majd indulás tovább. A vidék gyönyörű, ha a szán nem lenne olyan nehéz, még gyönyörködnénk is benne. Így most is elhatározom, ha egyszer béke lesz, bejárom ezt a vidéket is.

Falkenburgban Széplakiék vettek egy lovat, nem egy táltos, inkább rokkant vén gebe, de a szánt azért hozzákötjük. Megy is a dolog egy darabig, igaz, az istráng, ami drótból van, gyakran elszakad. Pár km-t mégis könnyebb így is. Közben az egyik faluban találkozunk az egyik előrement századdal, mesélik, a népek itt nagyon barátságosak, etetik, itatják a magyarokat. Ezt mi is hamar megtapasztalhatjuk. A faluban ugyanis meggondolta magát a gebénk, nem használ a szép szó, a verés. Mi is kénytelenek vagyunk megállni, bemegyünk az egyik házba vízért, hát behívnak, kávéval, zsíros kenyérrel kínálnak, mi sem kéretjük magunkat, bizony jól belakmározunk. Itt is maradnánk, de semmi hely a faluban, kénytelenek vagyunk továbbmenni. A következő falu 4 km, minden erőnket megfeszítve behúzzuk a szánt hárman, itt ér a meglepetés, tovább kell mennünk, a mieink már egy faluval előbbre vannak. Mi most már azután egy lépéssel sem megyünk tovább, mindenfelé hívogatnak a házakba, engedünk az invitálásnak. Bent pazar vacsora, vetett ágy, szinte paradicsomi a kényelem.

  1. 26. Reggel nem akarok hinni a szememnek: paplanos, ruganyos ágyban ébredek, fűtött szoba, eddig nem ehhez voltunk szokva a katonaságnál. Kényelmesen kelünk úgy fél tíz felé, gondos házigazdánk már meleg mosdóvízzel vár. Felöltözünk, terítve az asztal, párolgó tejeskávé, zsíros kenyér, lekvár, hideg sült hús. Bizony, mi nem nagyon szégyelljük magunkat, jóllakunk erősen! S mikor búcsúzkodni kezdünk, hogy megyünk tovább, még az ebédet is feltálalják! Hát itt kerekre ettük magunkat!

Kíváncsian érkezünk a következő faluba, Baumgartenbe. Amint megláttuk a többiek elhelyezését, csak bámulunk és örülünk, hogy az este nem folytattuk az utat: egy iskolában vannak bezsúfolva, földön, szalmán éjszakáztak. Itt legalább az étkezésre nem volt panasz. Az első kincstári étkezésnél szakácsaink kitettek magukért, rakott krumpli és tejbegríz volt, kellett is a kalória, mert rögtön reggel elvittek havat lapátolni az úton. Négy napig pihentünk itt, azután I. 31-én indultunk tovább. Lovat most nem sikerült vennünk, magunkat fogtuk be és húztuk a szánt tovább. A menetcél Drennburg – Wangerin, 30 km. [Węgorzyno, Lengyelország] Drennburgba még könnyen beértünk, de azután az eddigi 60 km nagyon meglátszott mindenkin.

Az út mellett egyre több a döglött ló. Eddig csak olvastam az újságban az ilyen menekülésről, most meg belecsöppentem a közepébe, a rideg, kegyetlen valóságba. Menekülő családok az úton, gyereksírás, remegő lábú lovak húzzák a megrakott kocsikat, mentik azt, ami megmaradt egy élet munkájából. És mindenki azért imádkozik, hogy a lova minél tovább bírja, hiszen ha nem, mehetnek a karon ülő gyerekkel, ősz hajú öregekkel gyalogosan tovább.

Menetoszlopunk lassan egészen széthúzódott, szétzilálódott, mi is alaposan lemaradtunk. Este megint jól kifáradva beérkezünk Wangerinbe. Itt egy iskola udvarán van összezsúfolva az összes szán, hála Istennek meleg babgulyás vár, megeszünk vagy két csajkával, ez az egész napi kosztunk. Az elhelyezés itt egy moziban a székek között van. És jön a parancs: könnyíteni kell a szánkókon, amennyire csak lehet, a holnapi menetcél Stargard [Stargard Szczeciński, Lengyelország] 48 km, indulás hajnali 3-kor! Hát itt eléggé eldurvul az ember, szinte fatalistává válik, nem törődünk semmivel, ezen is csak nevetünk.

A mozi mellett magánlakás, bekopogunk, vizet kérünk, csinos fiatal nő fogad, kávéval kínál, behív. Elbeszéljük kalandjainkat, s mivel úgyis itt kellene hagyni csomagjaink egy részét, itt hagyunk nála két tiszti köpenyre való anyagot meg két csizmára való bőrt. Az örömét nem lehet leírni, persze rögtön meghív vacsorára is: kolbász, sonka, vaj, méz, dzsem, kenyér, valódi brazil kávé (nem német) és jó cigaretta. Azután szól a rádió, mi kényelmes fotelekben ülve hallgatjuk, szinte álom ez, de az is, amit eddig átéltünk. Még táncolunk is, majd búcsút veszünk és megyünk aludni a mozi székeire.

  1. 1. Reggel négykor indulunk az eddigi leghosszabb útra. Szánjaink most még nehezebbek, egész éjjel esett az eső, most is erősen olvad. Nem tudom, meddig bírjuk így. Hát nem sokáig, most már nem megy tovább! Annyira ki vagyunk merülve, hogy döntünk: elhagyjuk a szánt. Le is állunk egy erdőszélen, egy kenyérzsákba beszorítva az élelmet és a legszükségesebb dolgokat, nekivágunk az útnak. Tegnap a moziban otthagytam az extra ruhámat is. Ha nem bírom, hát nem megy. Kár volt eddig is cipelni.

De a gyaloglás is alig megy már. Tibi beteg, mi meg nem hagyjuk itt. Új módszerrel próbálkozunk, egy autót szeretnénk leállítani. Persze egyik sem áll meg. Hát csak tovább gyalog, de azért integetünk minden autónak, hátha mégis sikerül. Azután alig hiszünk a szemünknek: az egyik lassít és megáll. Szaladunk utána, dobáljuk fel a holmit és mászunk utána mi is.

És ezzel új szakasz kezdődik a menekülésben: a hobózás. Kiáll az ember az útra és várja a jó szerencsét, helyesebben egy autót. Ha jön egy, találgatunk: megáll, nem áll meg. Rendszerint nem, annyira tele vannak menekültekkel, sajnálkozva integetnek és robognak tovább.

Azután, ha húsz-harminc után egy megáll, rohanás utána, dobáljuk fel a csomagokat és mászunk utána, nem lehet tudni, mikor indul tovább. Így nekünk is sikerült egy üres benzineshordókat szállító kocsisor egyikére felkapaszkodni, egy barátságos százados vezette, mondja, elvisz Stargardig.

Most visszagondolva érzem, mennyire szomorú érzés volt megelőzni, autóról nézve elhaladni gyalogosan vánszorgó társaink mellett, akik nem jártak ilyen szerencsével. Majdnem 15 km hosszban szétszórva a menekülők, magyarok, németek vegyesen. Az út csupa lucsok, sár, mégis egyik-másik még mindig erőlködik, húzza a szánt, legtöbbünk már mindent elhagyott, csak kenyérzsákkal és puskával menekülünk.

Jó másfél órás autózás után meg is érkeztünk. Itt mi vagyunk az elsők. Az utcán sétálgatva egy nő szólít meg: „Magyarok?” Meghív, ebéddel, uzsonnával kínál, megköszönjük, majd jóllakottan felkeressük a hivatalos szállást. Egy laktanyába irányítanak, itt is a már jól ismert fejetlenség, felfordulás, készülődnek a menekülésre. Fűtetlen szobában alszunk. Másnap elhatározzuk, nem megyünk a többiekkel vonaton, folytatjuk a hobózást, autót keresünk. Most szerencsénk van, rögtön meg is áll egy, felszállunk, és megállás nélkül megyünk az Autobahn [autópálya] csatlakozásáig. Itt megint a várakozás, délig semmi lehetőség, hát gyalog indulunk tovább. Jó másfél km után ugyan felvesz egy autó, de csak 7 km-t visz, onnan megint gyalog tovább a hídig. Már tegnap megjött a parancs: éjfélig át kell kelnünk a hídon, az Oderán, ekkor felrobbantják. Bizony ez már minket nem nagyon izgatott, annyira ki voltunk merülve, ha sikerül, sikerül, ha nem, hát nem, akkor itt maradunk ezen a parton.

Most itt várakozunk a híd előtt, a német tábori csendőr megállítja az autókat, hátha valamelyiken van hely. A forgalom ugyan nagy, egyik autó a másik után, de mindegyik tele menekülőkkel. Végre, vagy kétórás várakozás után, jön egy majdnem üres, kapaszkodunk is fel, ez elvisz egészen Penkunig. [Németország] Idáig kell elérnünk, másfél órás autózás, félórás gyaloglás, és megérkeztünk. Egy nagy vendéglő termében rakodunk le, végre meleg van és vacsora. Mi viszonylag az elején érkeztünk, mindenből jutott elég, hely is van, hamar elalszunk.

Reggel az egyik fiú azzal jön, ne nagyon járkáljunk, a németek szedik össze a fiúkat, viszik a frontra. Több se kellett nekünk, felvettük a reggelit és irány valami civil szállás felé. Az első házban rögtön ismerőssel találkozunk, egy volt szobatárs. Már csak a fészerben van hely éjszakára, de azért itt maradunk. Vacsorára a szomszédba invitálnak, itt is nagyon barátságosan vendégelnek meg. Hely itt sincs, vissza a fészerbe, itt van két ágy, négyen meg a földön helyezkedünk el. [„Egyszer, hogy mi célból, de kivágott fenyőfákat szállító utánfutós teherautó állt meg a tiszteletünkre, három hosszú, talán tizenöt méteres fenyőfa volt rajta, a sofőr intett, hogy felmászhatunk. Alig tudtunk felkapaszkodni, mert jeges, deres volt a megfagyott fatörzs külső része. Azzal is haladtunk tovább legalább 30-40 kilométert. Azt tudtuk, hogy a cél Eger, az volt a parancs, hogy ott találkozunk. Ahol a németeknél megszálltunk egy-egy éjszakára, vendégül láttak, bőségesen, hiszen mezőgazdasági terület volt, így ők, a háború utolsó évében is bőven el voltak látva élelemmel.”]

Másnap délben indulunk Sommersdorfba [Sommersdorf, Penkun, Németország], itt gyűjtik össze a mi csapatunkat. Gyorsan beérünk, a fejetlenség itt is óriási, hely sincs, végre a paplakban kapunk szállást, valamikor szépen berendezett úri szoba, most a bútorok a fal mellé tolva, a földön szalma, a társalgó asztalán csajkából esszük a félig hideg vacsorát.

Istenem, mi is lehet a mi otthoni, gyönyörű lakásunkkal? Vajon ott is katonák töltik az éjszakát? Az idős pap bácsi szerethette a jó italokat, az egyik szekrényben két üveg rum, borovicska, whisky és mindennek a teteje: egy üveg francia Benediktiner. Ezt bizony nem is hagytuk ott, visszük magunkkal a következő szállásra, egy közeli tanyára. Akik előttünk laktak ott, nagyon dicsérték a háziakat, már a harmadik disznót ölik a katonáknak.

Hát nem is panaszkodhattunk, a jókedvről meg a magunkkal hozott italok gondoskodtak. A háborúra csak az emlékeztetett, amikor az éjszaka, szinte nappali fényben, a sok száz Sztálin-gyertya fényében bombázzák az oroszok Stettint.

  1. 9. Hajnalban indulunk tovább, a cél Tantor [valószínű Tantow, Németország], most ez csak alig 15 km. Teljes menetfelszereléssel rohamléptekkel, alig két óra alatt értünk be, ezzel vége az alig két hét alatt megtett 210 km-es gyaloglásnak, menekülésünk ezen szakasza véget is ért.

Itt késő délutánig várunk a vonatszerelvényre. A marhavagon most nagyobb, de nincsenek ágyak, csak szalma, ezen helyezkedünk el. És megkezdődik a második németországi vonatozás, most vissza dél felé, a második éjszakán Drezdát hagyjuk el, majd beérünk Csehországba.

Drezdában egy magyar tüzéroszloppal találkozunk, gyöngyösiek, egyikük ismeri Apát, azt mondja, Csehország felé menekülnek. Azt is meséli, az oroszok Losoncot teljesen összebombázták és -lőtték. A harcok itt több mint két hónapig tartottak, a városból nem sok maradt.

  1. 11. Mondogatjuk egymásnak, úri helyen, Karlsbadban [Karlovy Vary, Csehország] reggelizünk: éppen ott haladt el vonatunk a reggeli idején. A tegnapi nap nagyon szép vidéken utaztunk: az Elba völgyén. A folyó itt alig nagyobb, mint Szegednél a Maros, olyan száz méter mély völgyben kanyarog. A völgy szűk, a vasút gyakran csak a hegyoldalban fér el. A két parton, mint játékok, piros fedelű kis házak, nyaralók, villák. Vajon mi van a fonyódival?

Minden kanyar után változik a kép, lassan beérünk a hegyek közé. De hamar besötétedik, vége a panorámának, mi meg lefekszünk a szalmára, aludni.

  1. 12. Reggel fél 11-re érünk be Egerbe. Csúnya, borult, felhős az idő, havas eső, nem valami szép fogadtatás. Így messziről eléggé barátságtalan, füstös gyárváros. Csak késő délután szállunk ki, jön a parancs, a szokásos, ezt már ismerjük: mindenki szedje össze magát, mutassuk meg a németeknek…

Egy hatalmas nagy kaszárnya, talán még a K. und K. időkből a Neue Obertor. [Kasárna u Horní brány, Csehország] Nagy szobák, háromemeletes ágyak, 36-an vagyunk egy szobában. Mindenesetre jobb, mint a vagon padlóján, a szalmán. És végre tudunk mosdani, van vízvezeték, nem úgy, mint az utazás alatt a mozdonyból kicsepegő vizet lesve, vagy az állomásoknál kutat keresve és közben lesve, hogy mikor indul a vonat tovább.

Itt Egerben azután harmadszor is nekikezdenek a kiképzésünknek. Igaz, sokan lemaradtak a hosszú vándorút alatt, de a mi szakaszunk azért nagyjából megmaradt. Közben érkeznek lassan az elmaradtak is, ki Berlinből, ki Grafenwaerből a haláltáborból, ki Szlovákiából, ki meg hazulról, Magyarországról.

Szóval nekikezdtünk a kiképzésnek. Ez most viszonylag békés hely, mindkét fronttól vagy 3-400 km-re, legalábbis egyelőre, itt eddig még nem is bombáztak. Légiriadó viszont gyakran van, a második éjszaka is vagy 5 órát ültünk a pincében, ez eléggé kellemetlen lesz, ha még aludni sem tudunk. [„Nekikezdtünk a kiképzésnek, de nem sok volt belőle. Hébe-hóba még tantermekben is ültünk, de hát ott már egyre szétziláltabb volt az egész tábor élete, annál is inkább, mert az amerikai front is közeledett, és repülőtámadások egyre gyakrabban történtek.”]

Egy hét múlva az első kimenő. Bizony ezt sem így képzeltem, egy kis eldugott cseh-német városkában sétálgatok. Most sajnálom, hogy elhagytam a kimenőruhámat, így azután a kincstárit kefélgetem, a csizmát fényesítgetem. A városban találtunk egy kis vendéglőt, sör, fekete, tea van, vacsora csak jegyre, de ha ügyeskedünk, pár cigarettáért lehet jegyet is venni. Azután megkezdődik a kereskedés: bőrt, bakancsot, inget, szappant, cigarettát cserélünk élelemért. Mert előttünk már csak ennek van értéke. Pedig az itteni ellátás eléggé megfelelő, vasárnap reggelire kaptunk tejeskávét, az ebéd borsóleves, sült disznóhús burgonyával, káposztával, vacsorára vaj. Hiszen ez így elég is lenne, de látjuk a különbséget is: a ludovikás urak kalácsot, túrós csuszát, mákos tésztát kapnak. Mindenki háborog a megkülönböztetés miatt magyar és magyar között. Ilyenkor azután rájövök, a végső összefogás most is csak nagy szólam, amikor valóban mindenkinek össze kellene fogni! [„Elfásult volt mindenki, mert már mindenki tudta, hogy ebből már most nincs visszaút, ez most már a teljes összeomlás és ez a teljes vég. A civileknek, akikkel mink ott Egerben kapcsolatba jutottunk, minden vágyuk, minden akaratuk az volt, hogy azt a keveset, amit a háború során megőriztek és megmentettek, azt még megmentsék a hátralévő napokon keresztül. Ott már a fanatizmusnak nyoma se volt, ott már a teljes megsemmisülésnek az érzése uralkodott el az embereken. Akkor már mindenki réges-régen elveszítette azt a németektől, legalábbis a propagandagépezetben itt nálunk hallott lelkesedést, nem nagyon lelkesedtek bizony azok a szerencsétlen emberek, akiket kibombáztak a lakásukból és akinek mindenük, sőt, rokonaik, barátaik, szeretteik is ott vesztek a bombázásnál.”]

Így teltek a napok egészen március 25-ig. Szinte csak a folyosói nagy térképen láttuk a háborút, a frontok egyre fenyegetőbb közeledését.

III. 25. Ragyogó napsütés, virágvasárnap van, templomba megyünk. Ha nem járna az utcán annyi sebesült, nem is gondolnánk a háborúra. Alig érünk be a laktanyába, felüvölt a sziréna: légiriadó. Megyünk a pincébe, jönnek utánunk parancsnokaink, azt mondják, nagy, nehéz bombázó kötelékek jönnek a város felé. Pár perc múlva a jól ismert süvöltés, megremegnek a pince falai a robbanásoktól, elalszik a villany, ott ülünk a kísérteties foszforeszkáló zöld fényben, a falak világító festékkel mutatják a menekülés útját, a falaktól elhúzódva ülünk és minden robbanás után felsóhajtunk, ez se ide csapott be. Csak találgatni próbáljuk, merre bombáznak.

Azután kijövünk: hatalmas füst az állomás felett, a repteret bombázták. Parancsnokunk egyik ismerőse, egy csinos fiatal lány is meghalt… Most találkozunk először ilyen közelről a háborúval, a halállal, a háború borzalmaival. A mostani bombázás mindössze három házat döntött romba a városban, és pont ez is közte volt. [„Tehát az a ház, ahol a lány lakott.”]

  1. 7. Megint nyugodtan telnek a napok, folyik a tanfolyam, tanulunk. A térképen pedig egyre közelebb jön az angol front, egyre több a légiriadó. A bombázás óta már nem töltjük a pincében a légiriadókat, napközben kimegyünk a közeli erdőbe. Közben akad egy kis külön munka, német lőtáblázatokat számítunk át és rajzolunk, ez már igazi mérnöki munka! Közben az jár a fejemben, ha nincs háború, most már Pesten végzem az első éves tanulmányokat a Műegyetemen.

Húsvét utáni első vasárnapon is éppen dolgozunk, amikor megszólal a sziréna. De alig érünk ki az erdőbe, már le is fújják, ez most mégis olyan vihar előtti csend. S valóban, éppen csak hazaérünk, újabb riadó. Most már kiérünk az erdőbe, már halljuk is a zuhanó bombák süvöltését, a légelhárítás ágyútüzét, csak ekkorra ér ide a bombázó gépek dübörgése. Látjuk, amint egy 27-es kötelék egyenesen a városnak tart. Összeszoruló szívvel figyeljük az eseményeket. Majdnem a fejünk fölött vannak, amikor az első gépekből a célt jelző foszforcsík indul és rohan egyre gyorsuló parabolapályán a város felé. A bombák robaja szinte megrázza a földet, egyre sűrűbb füst terjeng a város felett. És jönnek az újabb hullámokban a gépek, már a kétszázadikat számoljuk. Nem sok köt minket ehhez a városhoz, most mégis remegünk, aggódunk érte, nem a kis kenyérzsákunkban maradt csekélyke holminkért, hanem azért a sok ártatlan emberért, akik ott pusztulnak védtelenül a szemünk láttára.

Végre vége a szörnyű színjátéknak, lefújják a riadót, indulunk befelé. Éppen csak bekapjuk az ebédet, kisebb csoportokba rendeződve indulunk menteni. A kép, ami elénk tárul, egyre borzalmasabb: a város közepétől az állomásig, olyan egy km szélességben minden csupa rom, még mindig száll a füst, a házak ablakából öles lángnyelvek csapnak ki, az úttestből gyújtóbombák vége meredez. A mentéshez való felvonulásról inkább egy szót se, tisztjeink közül megint sokan leszerepeltek. A szervezetlen kapkodást megunva saját magunk szervezünk kisebb csoportokat, indulunk menteni, amit tudunk. Lángoló házakból, a zokogó lakosok kérésére próbáljuk a legszükségesebb holmijukat kimenteni. Először bizony remegve lépünk a földszinti lépcsőházba, fölöttünk négy emelet áll lángokban, később már nem is gondolunk erre. Feletteseink is különfélék, van, aki példát mutat bátorságból, a majdnem összeomló házból hozza ki a holmit, a másik barátnőjével karonfogva bámészkodik, álmélkodik a pusztuláson.

(Már négy hete vagyunk fogságban, elfogyott a tintám, ceruzával folytatom az írást, a sorokat alig tudom kibetűzni…)

Késő estéig mentettünk egyfolytában, lángoló, összeomló házakból, de nem is figyelünk a veszedelemre, amikor látjuk, hogyan örülnek a leányok, asszonyok egy-egy kihozott ruhadarabnak is. És közben arra gondolunk, vajon otthon a mi házunk is így néz ki, azt vajon ki menti?

Még két napig folyt a mentés, reggel négytől késő éjszakáig.

Ettől kezdve azután már meg is szűnt a rendszeres katonai élet. Egyre jobban éreztük a front közelségét, egyre több a katonai csapat, az autók, a légiriadók is egyre gyakoribbak, már nem csak bombáznak, az erdőbe menet közben géppuskáznak is ránk az alacsonyan szálló gépek. A másik éjszaka ejtőernyős-riadó, az egész éjszakát felöltözve, felfegyverkezve virrasztjuk át. Persze ez is vaklárma volt, mindenesetre a másnapi kosztot még az éjjel megettük. Jönnek az újabb hírek is: egy páncélos ék közelítette meg a várost, riadóztatnak és egy gyors páncélelhárító kiképzést kapunk, minek? Persze egyre jobban terjed a hír, nem is lesz itt már harc, csak úgy átsétálunk az angolokhoz. Itt már ne legyen önálló véleménye az embernek, majd gondolkodnak helyettünk, valahogyan csak lesz. Azt is beszélik, elmegyünk innen, a városból, ez a laktanya nem alkalmas az „átállásra”.

Az egész napot most már az erdőben töltjük, egyre több a repülő, a mélyrepülők támadása, lövöldözik a várost, mi meg lapulunk az erdőben, ott nem látnak meg. Este kapunk három szem nyers krumplit és sorakozó, indulás, szökünk a németek elől, éjfélkor lezárják a várost. [„Akkor már ilyen karhatalmi egységek, SS-ek voltak csak, és azok elől akartunk menekülni, nehogy még minket az utolsó percekben is bevessenek a háborúba, a harcba. A tisztjeink sokkal több információhoz jutottak, mint mi, ha éjfél után is ott maradunk a városban, akkor körülzárják a várost és akkor onnan már nem lehet kijönni. Akkor a németek lehet, hogy bevetettek volna.”] A vacsora igen kevés az előttünk álló 30 km-es éjszakai meneteléshez. Először még vígan haladtunk, de éjfél felé elálmosodtunk, törte a lábunkat a bakancs, húzta a vállunkat a fegyver, a kenyérzsák, hajnal felé már alig vonszoltuk magunkat, el is tévedtünk. Most így visszagondolva, leírni is alig tudom ezt a kimerültséget. Végre egy kis faluba érünk, az első csűrben lerogyunk a fáradtságtól és alszunk, alszunk.

Reggel ébresztő, végignézzük tisztjeink reggelijét, és ettől a látványtól jóllakva nekiindulunk az utolsó útszakasznak. Jó 6 km után házak, az egyikbe bekopogunk vízért, adnak egy fél vödör tejet és kenyeret, pillanatok alatt el is fogyasztjuk nagy hálálkodások közepette. Vagy nyolc házból áll ez a kis tanyacsoport, Klein Klenau. [„Gyalog mentünk oda, de hát húsz kilométer nem lehetett, mert annyit akkor egy éjszaka nem gyalogoltunk.”] Nagyon barátságosak az emberek, a környék hangulatos, dombos erdős, elszórt tavakkal. Hamar megtudtuk, hogy ezek halastavak, hát az egyiket leeresztjük, van már hal bőven. Voltak, akik vadásztak is, jutott a krumpli mellé abból is. No meg a cserekereskedelem, maradék szappanjainkat gyorsan átváltottuk élelemre, tojásra, kenyérre, a kincstári lepedőm is megért vagy 15 tojást. De szükség is volt erre a pótlásra, mert a katonai ellátás, a GH [gazdasági hivatal] bizony most is takarékoskodott rajtunk, igencsak erős diétára fogott. Bizony, itt igen vidáman éltünk ebben a pár napban, fegyelemnek, katonáskodásnak már nyoma sincs, mint egy cserkésztábor, reggel kisétálunk a közeli erdőbe, tüzelőt gyűjtünk, tüzet rakunk, főzőcskézünk, persze leginkább krumplit, más már nem nagyon akad. [„Az erdő szélén itt-ott megművelt mezőgazdasági területek, egy krumpliföld mellett, észrevettük, hogy még számos krumplit benne felejtettek a földben, így magunk is gondoskodtunk a saját ellátásunkról, csajkában tüzet raktunk, megtisztítottuk, darabokra vágtuk a krumplit, vízben megfőztük, megsóztuk, és ez volt az élelem.”]

  1. 21. Szigorú összetartás, a szakasz együtt megy az erdőbe. Az ágyúdörgés már egészen közel hallatszik. Délben sótlan borsófőzelék, este egy fél csajka méz az egész szakasznak, alig tudjuk elosztani. Estére jön a hír, a szomszéd városban már ott vannak az angolok. Ezért kellett hát idáig menetelnünk, hogy az angolok által elfoglalt területre jussunk! Az angolok – tisztjeinkkel megállapodva – másnap reggelre rendeltek be minket a közeli faluba. [„A parancsnokaink elvittek olyan területre, ahova az ő tudomásuk szerint nem az oroszok, hanem az amerikaiak fognak bevonulni, el szerették volna kerülni, hogy orosz hadifogságba kerüljenek. Akkor már szerintem a parancsnokaink folyamatosan kapcsolatban voltak az amerikai katonai parancsnoksággal és meg is állapodtak, hogy megadjuk magunkat”]. Kiosztják még a maradék kosztot, margarin, konzerv, kétszersült, Knäckebrot. De hová lett a sok sajt, méz, sonka, lekvár, amit a legutóbbi raktárban láttunk? A dohányt is kiosztják, cigarettát csak a tisztek kapnak. Pedig mennyi minden maradt ott élelemből! Hát a magyar legénység már arra sem érdemes, hogy legalább az utolsó napon megkapja azt, ami most inkább ott megy veszendőbe! Erre már nem lehet mit mondani, de minek is, már nem vagyok katona, csak egyszerű hadifogoly. Reggel azután, fegyvereinket egy kocsira felrakva, zárt katonai alakzatban elindultunk a hadifogságba! Tegnap voltunk fél éve katonák! Istenem, vajon mit hoz a jövő?

 

Hadifogságban

 

  1. 22. Nagy nap ez a dátum katonaságom történetében, vége a katonaságnak! Persze nem úgy, ahogyan én a leszerelést annak idején elképzeltem. Mert arról bizony tavaly ilyenkor még nem is álmodtam, amikor az érettségi fáradalmait pihentem, hogy egy év múlva én angol vagy amerikai hadifogoly leszek. Ma vasárnap van, a vasárnap mindig valami végzetszerű eddigi történetemben: vasárnap indultunk Hajmáskérről, Gross Bornból, Penkunból, Egerből és most vasárnap megyünk a hadifogságba. Reggel kilencre összeállunk Klein Klenauban, az úton szemerkélő eső, a szél csapkodva fújja a fészer tetejére kitűzött fehér lepedőt, megadásunk jelét. Fájó szívvel válunk meg fegyvereinktől, rakjuk fel a kocsira, hála Istennek, csak céllövésre és vadászatra használtuk. Minket nem fogott el az ellenség, mi egyszerűen, tisztjeink döntése alapján besétáltunk, bemeneteltünk a hadifogságba. Reggel sorakozó, azután megindult a szomorú menet, elöl a tisztek, mellettük a hivatalos tolmács, utána mi, a csapat, ropogtatva a német katonakenyeret, a kétszersültet, a Knäckebrotot.

És talán itt a helye, hogy utólag is egy kicsit elgondolkodjak a katonaság és a hadifogság lélektanáról. A rövid katonaság alatt megszerzett élmények is világossá tették számomra, hogy a katonai kiképzés célja az egyéniség, az egyéni cselekvésre irányuló akarat, az egyéni gondolkodás tökéletes elfojtása azzal a céllal, hogy az egyes katonából akarat nélküli sereg váljék. Olyan egységes tömeggé kovácsolódjék, amelynek egyetlen akarata, vágya, hogy gondolkodás, mérlegelés, fenntartás nélkül legyen képes és alkalmas bármiféle parancs teljesítésére. A hadifogságban ezzel szemben arra törekszenek, hogy még ezt az egyetlen akaratot is kiirtsák, teljesen passzív, akarat, egyéniség nélküli egyéneket alakítsanak ki, minden egyéni kezdeményezés, akarat elfojtása árán azért, hogy a már mindenre alkalmatlan és képtelen tömeg minél kisebb energiával, akár egyetlen szál drótkerítés között alig felfegyverzett néhány őr segítségével együtt őrizhető, tartható legyen. Mindkét eljárás fontos eszköze az emberi akarat megtörése, a megszégyenítés, a legalacsonyabb szintre szorított ellátás, táplálás mellett. Ha az egyén minden energiája az egyik legalapvetőbb emberi, állati ösztön, az önfenntartás érdekében fogy el, másra már nem marad erő! Az önfenntartás ösztöne az is, ami bennünk a katonaság, a hadifogság egyes állomásain, minden helyzetben az ellátás, a koszt értékelésében, összehasonlításában, mérlegelésében mutatkozik.

De folytatom ott, hogy elindultunk besétálni a hadifogságba:

A város szélén pillantjuk meg az ellenséget, az első amerikai katonát. [„Angolokkal végül nem is találkoztunk…”] Nem látszanak ellenségnek, csak bámulnak minket, mi is megbámuljuk őket, erős, vízhatlan, inkább vadászkabátnak tűnő esőkabátjaikat, a lyukkal teli széles vászonövet derekukon, erre akasztják a pisztolytáskát, némelyik kettőt-hármat is visel, sőt a csizmaszárban is egyet. Meg tőröket, késeket is lógatnak övükre, lábukon magas szárú, fűzős, vastag gumitalpú cipő.

A várt szigorú fegyveres őrség helyett csak bámulnak, fényképeznek minket, úgy látszik, nem nagyon félnek tőlünk. A város főterén azután rendbe állítanak, először a tiszteket állítják külön. Boldogan válnak el tőlünk a megkülönböztetett ellátás reményében! Most jut eszembe: tegnap befejeztük a tanfolyamot, és előléptettek karpaszományos szakaszvezetőnek (ennél magasabb katonai rangra életemben sem jutottam!) [„Tisztjeink bejelentették, hogy most pedig angol vagy amerikai hadifogságba kerülünk. Felsorakoztatták az egységünket, lehettünk öt-hatszázan talán? És egyszerre csak megjelent egy ilyen néger sofőrrel vezetett teherautó, kiszállt belőle egy katonatiszt és azt mondta, németül kommunikált a tisztjeinkkel, mostantól kezdve amerikai hadifoglyok lesztek, egyenként ide előrevonultok és mindenféle fegyvert ide ledobtok egy csomóba, ha valakinél fegyvert találunk, akkor az itt rögtön meghal, ennyi volt az egész. Mi kivonultunk, dobáltuk le a puskákat, géppisztolyokat, a tisztek a pisztolyaikat, kardjaikat és ennyi volt.”]

Csepereg az eső, egy volt porcelángyárba terelnek, itt az egyik teremben fedél van a fejünk felett. Jön a hír, semmit sem lehet magunkkal vinni, csak egyetlen csomagot, pokróc, dohány élelmiszer. Tisztjeinket ez a hír igen szomorúan érinti: bőröndjeiktől, értékeiktől itt meg kell válniuk! El is viszik őket hamarosan.

Mi pedig kényelmesen berendezkedünk és nekifogunk az első fogságban töltött éjszakának. Szerencsére eddig már hozzászoktunk a kemény derékaljhoz, de még így is kifáraszt az alvás a puszta deszkán. Reggel megmaradt tartalékjainkból reggelizünk, egyelőre semmi nyoma annak, hogy gondoskodnának rólunk. Azután sorakozó, teherautókon visznek valahová. Az első kellemetlen meglepetés, felszálláskor kicsiny maradék csomagjainkat is elveszik, és csak tuszkolnak fel a teherautóra. Amikor azután már állva is alig férünk, vagy ötvenen vagyunk egy teherautón, kezdik ám dobálni felfelé a csomagokat. Persze nagy a zűrzavar, válogatunk, alig találja ki-ki a magáét.

Az is szerencse, hogy nincsen sem órám, sem gyűrűm, ez nagy cikk az amerikaiaknál, nem kobozzák el, hanem „megveszik”, adnak érte 5-6 cigarettát! Azután elindulunk. Őrült tempójú rohanás kezdődik, a fordulókban egymásra dőlünk, majdnem kiesünk, közben rákezd az eső is, a szél jéghideg, sátorlapot húzunk a fejünkre, hogy valahogyan ki lehessen bírni. [„A teherautót legtöbbször néger sofőr vezette, hát néha odadobott nekünk egy csomag cigarettát, de azon kívül sok beszélgetnivalónk nem volt. Kiválóan vezettek, jól és gyorsan. A teherautó rakterébe annyi foglyot pakoltak fel, hogy csak állva fértünk el. Ott azután egy kanyarban bizony dőltünk egymásra, egymás hegyén-hátán, mentek, mint az őrültek.”]

Vagy háromórás rohanás után egy rommá bombázott város, Bayreuth, a város szélén fogolytábor, ide tartunk. [„Úgy nézett ki, hogy a puszta területen, a földön, négy sarkon le volt állítva négy katona géppuskával, és ezzel voltunk mi körbezárva, ennyi volt a tábor. Ottan ha néhány száz fogoly ha lehetett.”] Fedél persze nincs, három szál dróttal körbekerített karám, tiszthelyettesek, legénység keveredik. Vajon itt meddig maradunk? Az állandó esőben, sárban csak toporgunk, arra nem is merünk gondolni, hogy itt ér az éjszaka is. Pedig ez történik, hát sorsot vetünk, kinek a sátorlapját terítsük le a sárba, arra a csomagokat tesszük ülőhelynek, egymásnak vetett háttal elhelyezkedünk. Hát az éjszaka végtelen hosszú, alvás nélkül, dideregve érjük meg a reggelt, éhesen, szomjasan. Azután délelőtt sorakozó, az amik a sorokat tolmács híján görbe botjaikkal rendezik, kezdődik egynapi koplalás után az első ellátás.

Mindenki kap egy hosszúkás papírdobozt, van közte reggeli, ebéd, vacsora. Vastag, viaszos papírban vízhatlan csomagolás, benne konzerv, sajt, ham and eggs, feketekávé, limonádé, kockacukor, persze por formájában, meg gyümölcskenyér, csokoládé, cukor, cigaretta, gyufa, papírszalvéta. Ez rögtön jobb kedvre derít bennünket, különösen a szenzáció, az amerikai cigaretta.

Naponta két ilyen csomagot kapunk, tart még a magunkkal hozott konzerv is, így legalább nem éhezünk, csak a hideg és az eső ne lenne. Ráadásul ellopták az egyik sorakozónál a sátorlapomat, most valakivel osztoznom kell majd. [„Ezt a viaszos tartalmú papírt lehetett felhasználni arra, hogy meggyújtsuk és azzal főzzük meg a teát, ami ugyancsak benne volt ebben a csomagban, cukorral együtt. Ez volt az első találkozás az amerikai katonai ellátással.”]

  1. 25. Három napja vagyunk itt, a sárban toporogva, egyre várjuk a teherautókat, míg végre ma reggel megérkeztek. Most, ha lehet, még szorosabban vagyunk, közben kiderült, tűz a nap, éhesek is vagyunk, de már fel sem vesszük. Bezzeg otthon nem tudtam volna elviselni, itt meg mindenhez hozzá lehet szokni, sok mindent el kell viselni. Azután még őrületesebb rohanás következik, újból látjuk a rommá bombázott várost, majd irány az Autobahn. Itt viszonylag jobban el lehet viselni az utazást (mellesleg most százan vagyunk egy teherautóra zsúfolva). A mellékutakon szinte kibírhatatlan a rázkódás, a meleg, ketten elájulnak, nem tudunk velük semmit sem tenni. Egy jó óra múlva egy kisebb gyárváros, Kulmbach, a szélén itt is tábor. Ez a tábor már rendezettebbnek tűnik. Érkezés után motozás, vacsora: egy fél német marhahúskonzerv, mondják, egy német konzervgyárat találtak, most innen etetik a hadifoglyokat.

Azt hiszem, fogságom legnehezebb szakasza veszi itt kezdetét (mert még nem tudom, mi van hátra!). Eddig az események oly gyorsan peregtek, hogy a kellemetlenségeket szinte észre sem vettem, itt kezdődtek a megpróbáltatások. Még az első éjjel beborult, elkezdett esni, alig aludtunk, felébredtünk, az eddigi módszer szerint összerakott csomagjainkon ülve virrasztottunk. Másnap ugyan kisütött a nap, éppen hogy megszáradtunk, újból rákezdett az eső, és mindig-mindig csak ugyanaz a faggyús marhahúskonzerv, semmi más. Később valamit javítottunk a körülményeinken azzal, hogy egy darab deszkát sátorkarónak felállítottunk, erre húztuk fel hármunk összegombolt kerek sátorlapját. Ezekből a terepszínű, háromszög alakú katonai sátorlapokból ugyanis a szélein kettőt vagy hármat össze lehet gombolni, ekkor egy kerek sátor építhető belőle. Persze dideregtünk, csak reggel láttuk, miért: a sátor kívül csupa dér! De ez még mindig jobb annál, mint akinek még köpenye sem volt!

Az idő sem akar múlni, a percek szinte ólomlábakon mennek, nincs semmi tevékenység, és elfog a honvágy mindenkit, egyre csak mesélgetjük a hazai emlékeket, s közben a szívünk majd megszakad…

Itt kezdek rászokni a Biblia olvasására is. Különösen ilyen elviselhetetlenül nehéz pillanatokban olyan jólesik, néha olyan találó és olyan vigasztaló, ha elcsüggedek, erőt ad, bízni kezdek a jövőben.

Azután a hazai fényképeket nézegetem órák hosszat elszoruló szívvel, vajon mikor látlak újra benneteket, Édesanyám, Édesapám, kisöcsikém?

Megkíséreljük elhessegetni az ilyen szomorú hangulatot, annyira letör és átragad valamennyiünkre, nincs kedvünk semmihez. A marhakonzerv is változatlan, néha nyersen esszük, néha megsütjük, ha találunk valami éghető hulladékot, néha levest készítünk belőle. Így telnek a napok, eléggé összeszoktunk most hatan, akik a tízes szobából együtt maradtunk: Csetneki, Markói, Hopp Feri, Serester Bandi meg a Bagó Imre. [„Ez volt a mi kis csapatunk. Alapvetően losonciak, Losonc környékiek, a Markói Béci pedig balassagyarmati volt.”]

Egyre jönnek a hírek is: nemsokára visznek tovább, nyugat felé, talán Franciaországba, a tiszteket már el is vitték. [„Tehát a hadnagyi rangtól felfelé, azok teljesen külön voltak választva.”] Két nap múlva befutott egy autótranszport, éppen az utolsóra mi is felfértünk. Megint hideg a szél, az eső, a sátorlapokba burkolódzva hátat fordítunk a menetszélnek. Ha lassabban megyünk, a lakosság cigarettát, kenyeret dobál fel, a szívünk szakad, ha az egyik-másik kerek házikenyér célt téveszt és nagyot loccsan az útszéli sárban. Besötétedik, de mi még mindig megyünk, egyre fáradtabban, álmosabban. Azután egy másik rommá bombázott város: Würzburg. Egész éjszaka itt állunk a teherautókban, már nem bírom a fáradságot, lerogyok, elalszom. Arra ébredek, hogy az egyik lábamat nem érzem, és majdnem megfagyok. Lassan virrad, kiszállítanak, egy ligetben egy átmeneti tábor, délelőtt visznek is tovább. [„Láttuk a pusztulást, mert Würzburgot bombázták az amerikaiak a legvadabbul és megsemmisítő módon, a teljes város szétbombázva. Ott egy éjszakát töltöttünk szabad ég alatt, esőben, sárban, hát azok kegyetlen körülmények voltak. A vasúti pályaudvarral volt szemben egy ilyen liget, mert hát az kerítéssel volt körülzárva, persze a virágait, kertészeti alkotásait letiportuk. El lehet képzelni, hogy ott ezer körüli ember, körben az őrszemek. A parknak a négy sarkán amerikai katonai őrszemek voltak, akik azokat, akik megpróbáltak menekülni, kérdés és megfontolás nélkül lelőtték, vagy legalábbis lövésekkel fenyegettek a visszatérésre.”] Közben a nap is kisüt, melengetjük dermedt tagjainkat, próbáljuk szárítgatni ruháinkat. Itt harmincasával állítanak sorba, vonatra szállunk: nyitott vagonok, mindegyikben 90 ember! És még annak idején fel voltunk háborodva, amikor 50-et zsúfoltak egybe a katonaságnál! A mozdony utáni első kocsi a miénk, a mozdonyból hull a szikra, a korom, éjszaka pedig nincs annyi hely sem, hogy le tudjunk ülni. Egy-egy negyedórára elszunnyadok, azután felébredek, és ez így megy virradatig. Most szerencsénk van, nem esik és nincsen is nagyon hideg. Figyeljük a tájat, a városokat, gyümölcsösök, szőlő, itt vagyunk a rajnai borvidéken.

Azután úgy 10 óra felé megérkezünk Bad Kreuznachba. Megint órás várakozás, azután kiszállás, sorakozó, indulunk. A város itt is teljesen romban, pedig itt már régebben véget ért a háború. [„Több Bad Kreuznach-i visszaemlékezőm is volt – K.Z.”]

A szomjúság is egyre jobban kínoz, a lábaimat alig vonszolom, a kenyérzsákom üres, a vállam mégis majd leszakad a súlytól. Ez a két hét hadifogság nagyon legyengített, mi lesz itt később? A város szélén egy öregúr biztat, már csak tíz perc. Persze nem a mi vánszorgásunkkal, nekünk még jó félóra, amikor a város szélén új lakhelyünket, egy hatalmas hadifogolytábort megpillantjuk. Az egyik fele még épül, a másik végét látni sem lehet, mindenütt csak drót, tüskésdrót, kerítés, őrtornyok véget nem érő sora. Nem valami biztató, amikor belépünk, arra gondolok, vajon mikor jövünk ki innen. Azután motozás, itt elveszik a logarlécemet, vajon kinek ártanék vele? Azután még kétórás vánszorgás, végre elérjük a mi karámunkat, összerogyunk már a fáradtságtól, ledobjuk a kabátot, a ruhát, lefekszünk a földre és alszunk a napon. A szomjúság már elviselhetetlen, enni sem adnak, így megeszem az utolsó konzervemet. Estére azután van víz, van élelem, meg ígéret: holnap talán átvisznek a többi magyarhoz egy magyar táborba!

Itt már valamivel rendezettebbek a viszonyok, tízes csoportokba osztva fekszünk le. Reggel újabb sorakozó, megint motozás, most a borotvámat és a bicskámat veszik el. Azután megyünk tovább a magyar táborba. [„Bad Kreuznachban sok tízezer, tán még százezer fogoly is volt összegyűjtve, és ottan a magyarok néhány százan, talán ezren körülbelül, egy csapatban, egy részben voltak. Talán olyan egy kilométerszer egy kilométeres területek voltak drótkerítéssel körülkerítve, egymástól elválasztva, ezeken a területeken már nem volt az a zsúfoltság, mint a korábbi elhelyezkedéseink esetében. Az egyes karámok nem voltak úgy elválasztva, mint a fogolytábornak a külső kerítése, amit őriztek a fegyveres őrök. Ha volt is drót vagy szögesdrót, kapuja is volt, és ott át lehetett menni, tehát ezek nem voltak annyira elkülönítve. Tehát ha odébb sétáltunk a másik sorba, ott a németekkel találkozhattunk. Nemzetiségekként voltunk elosztva, leginkább, így volt ez a németeknél is, országrészenként, külön voltak a bajorok, külön voltak a szászok és mi, magyarok is egy külön karámot kaptunk. Ezek az egyes karámok önkiszolgálással rendelkeztek, mert mindegyiknek volt saját konyhája, kapták a beszállított élelmiszer-nyersanyagot – a hadifoglyok közül kiválasztották, akik a szakácstudományhoz értenek, adminisztrációt is a hadifoglyok közül választott személyek végeztek, de persze ugyanúgy körülzártan éltek ők is, mint mi valamennyien.”] Itt vannak már a tisztjeink is vagy három napja, azt mondják, itt elég jó az ellátás. Gyönyörű, szikrázó napsütés, levetkőzünk és alszunk a napon.

Este hiába várjuk a vacsorát, csak a tisztek kapnak, a nekünk járó dobozokat is ők osztják el egymás közt. Na, ez megint jellemző! Étel még másnap sincsen. Éhségünkben már fáj a gyomrunk, zöld búzaszárat és lóherét találunk a tábor területén, azt szedjük, abból főzünk levest, keserű, ízetlen, de faljuk. Este felbontjuk az utolsó közös konzervet, marhahúst reméltünk, de tiszta disznózsír!

Nem baj, ebben van a legtöbb kalória, elosztjuk, és pillanatok alatt kikanalazzuk. És – csodák csodája – a kiéhezett szervezet minden táplálékot feldolgoz, amitől otthon megbetegedtünk volna, itt semmi bajunk nem lett tőle.

Azután megérkezik az első amerikai ellátás: egy kanál cukor, tejpor, kávé, tojáspor, krumpli, sárgarépa, spenót. Tüzelőnk nincs, éhségünkben mindent nyersen eszünk. Először nagy szenzáció még így is, de később, különösen pár hét múlva nagyon meg lehet unni. És bizony ezt a sok konzervet, porokat nem a magyar gyomornak találták ki, jönnek a mindenféle gyomorrontások, a hadifogoly orvosok alig győzik a kezelést. Hízni persze ilyen koszt mellett nem lehet, a párhetes gyomorhurut után pedig csontvázzá soványodva szédelgünk, ha éppen talpra tudunk állni. Az egyoldalú koszt másik új kísérője, betegsége a vitaminhiány, amint elterjed a híre, sorban állunk a gyengélkedő előtt, kérjük és marékszámra kapjuk a tablettákat.

A puszta földön alszunk, ezt is meg lehet szokni, már el is felejtettük, hogy egy egész éjszakát is át lehet aludni, most így lesoványodva ötpercenként riadunk fel, próbálunk másként elhelyezkedni, a többi hálótárs zúgolódásától kísérve.

Táborunk a 14-es számot viseli ebben az óriási, vagy 15 km hosszú fogolyvárosban. Délre tőlünk kis falu, templomtornyán ágyú ütötte sebhely ürege, a szemünk előtt naponta emlékeztet a háború friss emlékére, ahol még az Úr hajlékát sem kímélték. Harangszava reggel, este, mint fájó kiáltás, ez is az otthonra emlékeztet. A faluból csak néhány ház teteje piroslik, a többit elrejtik a fák, bokrok. Gyümölcsfák mindenütt, már piroslik rajtuk a cseresznye, az ágak majd leroskadnak. Sokszor alig bírok uralkodni magamon, ki kellene rohanni, ki, a szabadba, enni, enni, jóllakni, azután – akár gyalog is – indulni hazafelé!

Mert hiába hangzik szépen így leírva az amerikai koszt, a konzerv, hús, mazsola, aszalt szilva, tejpor, cukor, hónapokig ezen élni nem megy. Ilyen az amerikai kenyér is, szemre gyönyörű, hófehér, hatalmas cipók, ropogós-barnára sütve, mint valami hatalmas zsemle vagy kifli, de könnyű, csupa levegő, otthon biztosan ízlene, de itt kiéhezve szinte semmi egy kenyeret megenni. A német komiszkenyérből egy szelettel jobban jól lehet lakni. Hát még az otthoni rozscipó!

No, de folytatom a leírást: itt a kerítés mellett megy el az országút, rajta rengeteg amerikai autó, köztük csak ritkán egy-egy paraszt. Vasárnaponként feketébe öltözött falusi bácsikat, néniket látunk, fehér ruhás kislányokat, ünneplőbe öltöztetett, kimosdatott falusi gyerekeket, amint mennek a szomszédos falu templomába. Délután kerékpáros kirándulók, virágos ruhák, fehér ingek, short, szandál, Istenem, hát így is lehet? Mintha nem is lett volna itt háború!

Nyugati irányban dombok, és amerre a szem ellát, szőlő és szőlő, itt vagyunk 40 km-re a Rajnától, a messze földön híres rajnai borok hazájában. Mennyivel szívesebben nézném Fonyódról a Badacsony szőlőit! Északra a legszomorúbb a kilátás: erre csatlakozik táborunk a többiekhez, karámok végtelen sora, letaposott föld a hadifoglyok lába alatt, sátrak félig a földbe ásva és lassan sétáló, lustán mozgó hadifoglyok, ameddig a szem ellát.

Itt, a táborban egyik nap olyan, mint a másik, nem is lehet megkülönböztetni, az ember teljesen elveszíti az időérzékét. Reggel 10-11 körül kelünk fel, ilyenkor már zsibong a tábor, a munkára kirendelt közmunkások már elvonultak, a kenyérhozó teherautók most érkeznek, ez az első látnivaló. Ennél korábban csak akkor kelünk, ha valaki beteg közülünk, ami sajnos egyre gyakrabban fordul elő. Mint írtam, gyakori a hasmenés, a gyomorrontás, a vitaminhiány, a fogfájás. Ezek itt a divatos betegségek, aki ilyenben szenved, fél 9-kor indul a gyengélkedőre, ahol ugyancsak a hadifogoly orvosok kezelésére van bízva. [„Orvosok voltak, de hát azok nagyon primitíven voltak, sátorban csak, felszerelésük nem volt, legföljebb ha csak fogat tudtak húzni. Aki a hadifoglyok közül orvosi vagy egészségügyi pályán volt, azt oda tették a gyengélkedőre.”] [„Én rááadásul úgy emlékszem, hogy egyszer a fogászatra is bementem, mert fájt a fogam, lehet, hogy ki is húzták egy fogamat, de ott az olyan volt, mint egy rendes orvosi rendelő. De arról, hogy ott valaki meghalt volna, nem tudok.”]

Szóval rendszerint 10-11 felé kelünk, és az első kérdés, milyen lesz aznap a vételezés. Az élelmiszert szállító teherautók ugyanis ilyenkor szoktak beérkezni és az árut a parancsnoki sátor melletti elkülönített területre lerakni. Vannak, akik – időtöltésből – ilyenkor már itt várakoznak, sokszor notesszal a kezükben, és jegyzetelik, mi érkezett aznapra. A hír azután pillanatok alatt elterjed az egész táborban, rögtön minősítjük is: kevés, gyenge, jó, vagy alig valami, ami aznap a konyhára kerül.

Ezután kezdődik a várakozás az ebédre. A főzés itt öt csoportban történik: tisztek, karpaszományosok, tiszthelyettesek, legénység és leventék. Kezdetben bizony nemegyszer előfordult, hogy az ebédet csak este nyolcra kaptuk meg, a vacsora éjfél után jött. Ez azért mostanra valamelyest rendeződött. Az ebéd pedig úgy zajlik le, hogy fel vagyunk osztva 140-es csoportokra, ezen belül 14 tízes csoport van. Ezek között a csoportok között mindig másik kezd, másik hozza a kondért és másikat illeti a repeta. Ebédünk ugyanis mintegy 8 deci leves, ami attól függően tartalmasabb, vagy csak tiszta víz, ahogyan a kondér elejéből vagy az aljából jut.

Ebéd után újból várakozás a vételezésre. Első a kenyér, amit egyenlően elosztanak, azután kisorsolnak, hogy még igazságosabb legyen. [„Az elején még kaptunk hárman-négyen egy ilyen kerek formára sütött kenyeret, engem kértek meg, hogy hogyan is lehet ezt szétosztani, én akkor csináltam egy papíron egy ilyen szögmértékkel felosztott elosztólapot, amit rátettünk a kenyér közepére, aztán a szeleteket vágtunk, mert azért egymás között is vigyáztunk arra, hogy mindenkinek egyformán jusson.”] Utána kapjuk a különböző porokat: cukor, kakaó, de van, amikor sütőpor vagy pudingpor, néha mazsola. Amikor azután sikerül több-kevesebb veszekedés árán végezni az elosztással, kezdődik a kosztolás. Van, aki úgy, ahogyan kapta, pillanatok alatt elfogyasztja, mi próbáljuk változatosabban elkészíteni. Van néha a menük között más is: hús tojással, tejfeles bab hússal, sajtos, tojásos tészta, tejbegríz, néha puding. Ez így mind nagyon szépen hangzik, de amit ezek alatt a nevek alatt kapunk, arról jobb hallgatni. [„Reggelire semmi más nem volt, mint tea és kenyér, akkor adták ki a napi kenyéradagot, délben ami a csajkába belefért, illetve attól függ, hogy mekkorát merített a kanállal, és honnan – az se volt mindegy, hogy a sűrűjéből merített, vagy nem, mert lestük, hogy mikor kerülsz sorra –, ha az elején, akkor az a leve, az csak szinte víz, és akkor az alján már került a krumpliból is, vagy a tésztából, mert nem sok változat volt. Sorba kellett állni, egy üsttel, nagy kondérral hozták az ételt, és akkor sorba álltunk és akkor tartotta mindenki, egymás után a csajkát. Vacsorára vagy egy szelet felvágott, vagy egy szelet sajt. Még a kenyeret be kellett osztani.”]

Később jönnek az árusok: ezeknek elfogyott az utolsó szem cigarettájuk, dohányuk, és mindent eladnak egy-egy cigarettáért. A dohány ára, értéke egyre növekszik, 3-4 csomagért már egy vadonatúj csizmát lehet kapni, ennél nagyobb értéke csak a kenyérnek van, egy adag megér vagy 15 cigarettát. [„Az amerikai cigaretta, az akkor nagy szó volt, jutott is akkor. Én is kereskedtem, bár én akkor még dohányoztam, de azért nem olyan nagyon, úgyhogy szívesen odaadtam egy szelet kenyérért pár darab cigarettát.”]

Szóval így zajlik a vételezés, utána nekifogunk a főzőcskének, hogy valamennyire elfogadhatóvá tegyük ezeket a porokat a magyar gyomor számára. [„A tüzelőanyag szanaszéjjel volt elhullatva. Ugye, az régebben mezőgazdasági terület volt, úgyhogy ott részben ezeket tudtuk felhasználni, részben pedig az amerikaiak mindent ilyen farekeszekben szállítottak, azokból is gyűjtögettünk össze.”] A menüt rendszerint előre megtervezzük, azután csereberéljük a hozzávalókat. Ha készen van az étel, a sátorban körbekóstoljuk, kritizáljuk, értékeljük.

Így telik el lassan az idő a vacsoráig, ami ugyanúgy zajlik le, mint az ebéd, azzal a különbséggel, hogy – ha lehet – ez a leves még hígabb, szinte semmi sincs benne. Ezt követően mindennap egybehangzóan megállapítjuk, a konyhai személyzet szemérmetlenül ellopja, ami nekünk jár. [„A konyha üzemeltetése, az élelemszétosztás, ezekre csak a hadifoglyok voltak igénybe véve. Természetesen, a németek mellőzték a magyarokat, meg se kérdezték, hogy akarunk-e konyhán dolgozni. Mert hát a konyhai poszt az mindig is jó dolog volt. Szabadon főztek, sátor alatt. Ahogyan a katonaságnak manapság is van, vannak ezek a kerékre erősített tűzhelyek, egy nagy üst, alul egy vaslemez, és ott rakták alája a tüzet. Gulyáságyú. Sorban álltunk, és úgy mérték a csajkába a kondérból az ennivalót. Akkor kereken tolták oda a kondért, jött egy szakács vele, nagy kanállal és osztotta. Konyha az egy központi részen volt, és onnan szállították szét, minden részlegbe, a mi néhányszáz fős magyar csapatunkhoz is kitoltak egyet.”] Vacsora után véget nem érő beszélgetés kezdődik, persze az otthoni emlékek, mindegyikünk ezerszer elmondta már és mégis hallgatjuk türelmesen, magunkról tudjuk, milyen jólesik kibeszélni magunkból. A végén mindig a hazai étkezéseknél kötünk ki, ennek azután se vége, se hossza. Általában éjfél körül szoktunk elaludni, de ha ebbe a témába elmerülünk, eltart kettőig is. Az igényeink sem nagyok, nincs itt szó rántott csirkéről – a túrós csusza, a paprikás krumpli, a krumplilángos magasztalása a fő téma. Magamon csodálkozom a legjobban, otthon a káposztás kockát, a krumplinudlit nem tudtam még nézni sem, most megennék egy teli tányérral!

Elgondolkodom magamban, tavaly ilyenkor még milyen felelőtlenül, milyen boldogan éltem az érettségi utáni legfelszabadultabb nyaralásomat és most, rá egy évre, mennyi mindent átélve ülök itt Bad Kreuznachban, egy félig földbe ásott sátorban [„Ástunk egy olyan fél méter mély gödröt, amit éppen be lehetett takarni, teríteni a három sátorlapból összegombolt kúp formájú sátorlappal, azt húztuk a fejünk fölé. Érdekes módon, nem is nagyon emlékszem arra, hogy abban az időben eső lett volna, eléggé nagy szárazság volt, de ha hébe-hóba esett, akkor ez megvédett minket. Hat személy volt, úgyhogy éppen hogy elfértünk, éjszaka úgy aludtunk, hogy vezényszóra kellett megfordulni, mert csak úgy fértünk el egymás mellett.”], kint a megafon amerikai muzsikát bömböl [„Ugye, a megafonnal adták a parancsokat, bejelentették például, hogy most ebédidő volt, és akkor sorakozni kellett. És amikor nem volt érdekes szöveg, amit közöltek volna, akkor állandóan ment a muzsika, éjjel persze nem, csak napközben. Mi akkor még ahhoz az amerikai zenéhez nem nagyon voltunk hozzászokva…”], és alig pár méterre a kerítésen túl szabad, de milyen szabad emberek. [„Száz méteren keresztül volt egy ilyen figyelőtorony, de ha nem arra nézett az őr, akkor azon a drótkerítésen át lehetett ugrani. Azok szöktek, akik tudták, hogy mi van a környezetben, hova mennek, merre vezet az útjuk, és akik anyanyelvileg beszéltek a civilekkel. Nekünk fogalmunk se volt, el se tudtuk képzelni, hogyha innen kimennénk, merre kellene menni.”] Mások is mondják, magam is észreveszem, mennyit változtatott rajtam a katonaság. Megváltozott a véleményem, a nézetem sok dologról, megkomolyodtam és rengeteget tanultam. Arra gondolok, ha a Jó Isten hazasegít – miért ne segítene haza – és megengedi, meglátnom Édesanyámat, Édesapámat, kisöcsémet, azt fogom mondani, hogy nem volt kár ezért a félévért. Nem frázis, hogy ez az élet iskolája volt. És mennyire más gondolatokkal fogom folytatni az egyetemi tanulmányaimat, amire annyira készültem, lecsökkentett igényekkel, mert megtanultam, hogy így is lehet. Azt hiszem, ha hazajutok, és ennél nagyobb örömöt el sem tudok most képzelni az életben, ha hazajutok és találkozhatok újra Szüleimmel, ha rántott levessel és egy darab kenyérrel fogadnak, akkor is megcsókolom érte Édesanyám kezét. [„A beszélgetésen kívül mit tudtunk csinálni… A csajkámnak a fedelébe belevéstem a bicskámnak – akkor még volt – a hegyével azokat a városneveket, állomásokat és dátumokat, ahol jártam, hát énnekem az eltartott egy-két napig, aztán írtam a naplómat. Egyébként kint feküdtünk a napon, ha jó napos idő volt. Ha nem, akkor bújtunk be a sátorba.”]

Telnek a napok, egyik a másik után, észre sem vesszük az idő múlását, csak azon, hogy hetenként meg kell borotválkozni. [„Mosdó volt, zuhanyozóval ellátva, akkor még nem volt nagyon hideg ezen a területen, úgyhogy tudtunk megfelelően tisztálkodni. És minden egyes alkalommal, ahol egy táborba érkeztünk, azóta már úgy tudom, be is tiltották a DDT nevezetű rovarirtót, ami iszonyú hatású volt, de kétségtelen, hogy egy ilyen DDT porral való kezelés mindenféle élősködőt kiirtott.”] [„Ami a WC-t illeti, mivel elég sok embert kellett kiszolgálni, olyan tizenöt méter hosszú, mélyre ásott gödör, és előtte egy nyers fából készült ülőke, amin sorban ültünk egymás mellett. Ez nem volt túlságosan kulturált, de ha egy ilyen megtelt, akkor betemették és ástak mellette egy másikat. De volt olyan is, hogy valaki beleesett, és már akkor szinte kihúzni se lehetett.”] És a vasárnapokon számoljuk, hány múlt el már. Most itt a következő, június 21., nagyapám születése napja, ő vajon hol lehet, vajon mi lehet vele? Az utolsó hír szerint Szombathelyen egy légitámadásban sebesült meg, ő, aki az első világháborút minden karcolás nélkül végigharcolta, most nyugdíjasan kellett ilyet elszenvednie.

Ma vagyunk két hónapja foglyok, Istenem, milyen hosszú, és mégis hogy elrepült! Arra gondolok, a múlt háború foglyai hosszú éveket szenvedtek, hogyan is lehetett azt kibírni, hiszen én még mindig abban reménykedem, hogy a születésnapomra, augusztus 19-re hazaérek!

Mostanában egyre nagyobb a mozgolódás a táborokban. És a fogolyújság, amit bedobálnak a kerítésen, azt írja, hogy 26-ára befejeződnek a béketárgyalások, július 6-ra minden hadifoglyot hazaengednek, kivéve az SS-eket, akiket büntetőtáborba visznek. Már innen is szállítottak el, de hogy hazavisznek-e, ki tudja? [„A fogolyújságot nyilván a foglyok adták ki, sokszorosították valahogy, de hát az csak olyan egylapos volt, elején-hátulján szövegek, németül. És ez, hogy 26-ra befejeződnek a béketárgyalások, július 6-ra minden hadifoglyot hazaengednek, kivéve az SS-ket, ez egyébként nem vált be.”]

A mozgolódás egyre nagyobb, ma június 22. van, németek már alig vannak ebben a táborban, a tiszteket is elszállították, állítólag Franciaországba viszik őket. A legénységből is elment vagy 700 ember, szinte már alig maradtunk itt.

Ma reggel vagy tíz teherautóval vittek embereket dolgozni, ha este hazajönnek, hozzák az új híreket is. Én változatlanul bizakodó lélekkel várom az eseményeket, annak ellenére, hogy a tábor felét már elvitték Franciaországba!

 

Voves, 1945. július 11.

Mától kezdve kénytelen vagyok rövidebbre fogni az események leírását, mert egyre jobban fogynak naplómban az üres lapok, a hazautazás reménye pedig egyre csökken, ki tudja, mennyi van még hátra?

Szóval így történt: egyre fogyatkoztunk a táborban, először a tiszteket vitték el, azután szakmunkásokat kerestek, majd a legénységből szállítottak el vagy 1000 embert. Azután jött a parancs, be kell temetni a sátorhoz ásott gödröket. A koszt is javul mostanában, több is. Azután 22-én elhagytuk ezt a karámot, átmentünk az 5-ösbe, állítólag ez egy indítókarám, vannak itt románok, litvánok is. Pár nap után SS-vizsga, azután átterelnek egy másik karámba, itt az ellátás is zavarosabb: a németek ugyan maguknak mindent megszerveznek, minket meg csak számolnak. [„Általában mindennap egyszer volt sorakozó, mert akkor számolták meg, hogy hányan vagyunk, vagy hányan szöktek meg, vagy hiányoznak. Ilyen alkalmakkor – hát, ezt teljesen rapszodikus volt – egyszer csak azt mondták, hogy felemelni a karokat, és akkor végigjártak, és benézték. Hogy kaptak-e el SS-eket, hát én azt nem nagyon tudom. Miközülünk nem, mert közöttünk magyarok voltak, nálunk nem voltak SS-ek.”] Ebédre sorakoztatnak, a németek köpnek, amikor meglátják, mit adnak nekünk: egy 70 literes kondérba egy csomag spagetti van belefőzve. [„Hát, ha lehetett fél kiló…”]

Másnap reggel sorakozó, nem tudunk semmit, csak terelnek, hajtanak, mint az állatokat. Alig van amerikai őrség, ahogy megyünk, az út mellett gyümölcsfák, leverjük az éretlen almát, körtét, azt esszük éhségünkben. Átmegyünk a falun, itt sem állunk meg, közben egyre nagyobb a hőség, már csak tántorgunk a fáradtságtól. A csizma véresre törte a lábam, beledagadt a nagy melegtől, nem tudom, hogyan fogom este lehúzni. A falu után megállunk, bevagonírozás, negyvenen megyünk egy vagonba, kapunk az amerikaiaktól 7 csomagot, egyszerre ennyit még nem is láttunk. Őrséget se nagyon, várjuk, hogy merre indul a vonat, az már biztos, hogy nem haza: nyugat felé indulunk. [„A belső táborparancsnokság mindenütt német volt. Franciaországba kellettek munkára német hadifoglyok, és ők erre a célra egy német SS-csoportot jelöltek ki, azonban a kijelölés és az elindulás között eltelt időben a helyismerettel rendelkező németek közül rengetegen elszökdöstek. Márpedig a német precizitás szerint pontosan stimmelnie kellett a létszámnak, és mivel ebben hiány volt, ők ezt magyarokkal pótolták. Minekünk akkor fogalmunk sem volt arról, hogy minket SS-ek helyett csapnak hozzá egy Franciaországba induló alakulatba. Természetesen, előnyben részesítették saját embereiket és saját magukat. Bevagoníroztak, azzal a különbséggel, hogy itt talán hatvanat, de még az is lehet, hogy nyolcvan embert, sokszor állva alig fértünk el egy-egy marhavagonban, ránk zárták az ajtót, és elindult a vonat.”]

Háromnapos utazás következik, alagutak, viaduktok, hegyek, völgyek, azután Franciaország. Szétrombolt pályaudvarok, méteres hosszú a francia kenyér, és mindenütt az ugatós francia beszéd.

Valahová váratlanul érkezünk meg éjszaka, felvernek, alig tudjuk kis holminkat összekapni, máris indulás: Vovesban vagyunk. Csak később tudtuk meg, azért visznek éjszakánként végig a lakott helyeken, mert a francia lakosság német SS-eseknek tart, leköpdös, kővel dobál, ha meglát. Csak később derült ki, Bad Kreuznachban a német táborparancsnokság velünk pótolta a megszökött SS-németeket, helyettük jutottunk ide.

A sátortábor a város mellett eléggé rendezett, még a németek építették. Alig aludtunk, reggel ébresztő, sorakozó, megszámolnak – ez itt naponta többször ismétlődik –, azután keresik az SS-eket, felemelt karral kell az orvos előtt elvonulni, mert az SS-ek hóna alá tetoválták azonosító számukat. [„Ez a sorsunkon nem változtatott – ha egyszer már akkor ott voltunk, akkor már nem változott semmi. De ott is egy teljesen külön magyar csoport voltunk, az SS-ektől is el voltunk különítve. Én a gimnáziumban francia nyelvet tanultam négy éven keresztül, úgyhogy én valamelyest tudtam volna beszélni, de ez egyáltalán nem érdekelte a franciákat, ők darabszámra kértek ennyi és ennyi foglyot – hogy itt SS, vagy nem SS, hogy magyar vagy német, az őket abszolút nem érdekelte.”] Ezután kiválogatják közülünk a nemzetiségieket, Csetneki Béci is elmegy a csehekkel, reméli, így hamarabb hazajut. [„Én nem hittem ebben, hogy ennek valami eredménye lesz, és ezért nem is jelentkeztem. A Béci végül is aztán mégiscsak hamarabb ért haza, de őt se vitték haza rögtön.”] A mi sorsunk meg egyre rosszabbodik: alig két napig kapjuk csak az amerikai ellátást, utána a franciák veszik át az élelmezést. Ez azt jelenti, hogy kezdődik a koplalás: reggel-este üres fekete, délben ugyancsak üres bableves. Azután közeledik a nagy francia ünnep, július 14., a Bastille felszabadítása, erre a kosztunk is javul egy kicsit, most csak kétszer kapunk enni, de valamivel jobbat. Utána persze jön ennek is a böjtje, átkerülünk egy másik, rendezőtáborba [„Ez is Voves mellett volt.”], itt ugyan ágyak is vannak (eddig a földön, betonpadlón aludtunk), ezzel szemben újra kezdődött az éhezés, a napi koszt megint csak fekete – üres leves – fekete és egy napra egy szelet kenyér, ez ismétlődik nap mint nap.

A franciák tudományosan dolgoznak, kiszámolják, mennyi az a kalória, amivel még éppen az éhenhalás határán lehet tartani a hadifoglyokat, mi a minimális 6-700 [„kilo”]kalória helyett napi 400-at kapunk, egyelőre mégis élünk. A francia orvos mégis nehéz testi munkára alkalmasnak minősít valamennyiünket. Szemre nem is fogyunk, kezünk, lábunk, testünk megdagad, ez is valami betegség lehet. [„Végül aztán nem dolgoztunk Vovesban. De voltak, akiket kivittek ilyen mezőgazdasági munkára, nem is tudom, milyen alapon válogattak.”]

Lelkileg is azt hiszem, a mélyponton állok, ha nem lenne itt velem a Bibliám, nem is tudom, hogyan bírnám ezeket a megpróbáltatásokat. Minél többet olvasom, annál több új meg új dolgot találok benne és rajta keresztül a saját életemben. Egyre meggondoltabbá, nyugodtabbá tesz, gyengébb pillanataimban megnyugtat, a szenvedésben megerősít. Mert itt szenvedünk, itt szinte állandó szenvedés az életünk, a két-három hónapos koplalás, ázás a szabadban, a földön alvás. Mozogni alig merünk, csak szédelgünk a gyöngeségtől, hirtelen felállni nem is szabad, mert összeesel. A sorakozóknál általában 4-5 ember dől ki a sorból, ájul el. Hogy hová is tud süllyedni az ember a XX. században, itt a híres nyugati, francia civilizációban. [„Megállapítottuk, hogy az őröket a csőcselékből szedték össze. Nem katonák voltak azok – akit összeszedtek éppen arra a munkára és akik vállalták. Mert hát akkor azért még nagy éhezés volt a polgári lakosság körében is, úgyhogy ezekből állt össze az őrség.”] Hát ilyen a kulturált amerikai, az udvariasnak, műveltnek ismert francia? Nem, ezt a szenvedést soha sem lehet elfelejteni. Csak a Biblia nyugtat meg megint, az egyik zsoltárban ezt olvasom: „Reád bízom lelkemet, Te mentesz meg engemet, Uram, hűséges Istenem!”

(Ezután csak pár dátumot jegyzek fel, majd később, ha marad hely, talán részletesebben is meg fogom írni.)

Június 29-én érkeztünk Vovesba, itt négy hetet töltöttünk. Július 28-án a következő állomás St. Jean d’Angely. Munkára itt sem visznek. És közben jönnek a hírek hazulról: Magyarország a szovjet tagállama lett, talán önálló? [„Ez is csak így elterjedt, ottan sok mindent mondanak, aminek nem tudtunk a nyomára jutni, hogy honnan és miért. Beszélik.”] Befejeződött a berlini konferencia, elkezdik a nemzetiségek hazaszállítását. [„Ezt is csak úgy hallottuk, de mindenesetre a Csetneki Bécit akkor előbb-utóbb elvitték tőlünk.”]

Ma augusztus 20., Szt. István napja, családi névnapunk. Tegnap is, ma is gondolatban állandóan otthon vagyok, ma délelőtt elővettem azt a pár levelet, amit Anyától, Aputól őrizgetek, azokat olvasgatom százszor és százszor. [„Ezeket, persze még a fogság előtt kaptam.”] Valami megmagyarázhatatlan érzés: nemsokára megyünk tovább.

Itt a franciák kerek, barna, vagy inkább fekete kenyeret adnak, hatunknak, nyolcunknak, néha tizenkettőnek egyet. A felosztás mindig gondot okoz, minden mértani ismeretemet összeszedve készítettem egy kenyérosztót papírból, azóta pontos az elosztás! [„St. Jean D’Angely – nem sokra emlékszek belőle. Ott is drótkerítések körben, őrtornyok minden sarkon, meg még sűrűbben is, és semmi egyéb. Egy nagy, régi épület, ilyen gépcsarnok, ami teljesen ki volt ürítve, abban voltunk. [„Minden táborban, amikor beérkeztünk, sorakozás és motozás volt. A motozás az attól függött, hogy milyen emberek voltak ott a motozásra kirendelve – az alap az volt, hogy mindenki rakjon le mindent, ami nála van, maga elé a földre, és akkor ennek végigjártak a sorban és kinek ami tetszett, azt elvette. Ebben mind egyforma volt, a különbség annyi volt, hogy minél később, annál kevesebb maradt meg nálunk, énnekem végül a kanalam, az a magyar, négyszögletes csajkám maradt meg.”]

  1. 3. Poitiers. Bevált a megérzésem: augusztus 21-én indultunk tovább, valahogyan az az érzésem, különösen a tegnapi napok hatása alatt, hogy fordulópont ez a fogolysorsban: eddig mindig nyugat felé mentünk, egyre távolabb az otthontól, most keletre indultunk. [„Olyan egy napig tartott az út körülbelül. Marhavagonokba be voltunk zárva, még levegő is alig volt, fény meg semmi.”] Itt azt beszélik, ez egy munkatábor, és innen már voltak, akik hazafelé indultak. Itt a koszt is javult valamelyest, kaptunk kenyeret, sajtot, túrót, este meleg vacsorát, legalábbis a kezdetben, azután újra minden a régi, jön a koplalás. Ez a tábor a mélypont, itt 12 magyar halt meg, az egyiket egy francia őr véletlenül, szórakozásból(?) lelőtte, amikor takarodó után a deszkabarakk falát embermagasságban egy géppisztolysorozattal lőtte végig, a többi éhen halt. [„A francia fogságban a kegyetlenségnek nem volt határa. Előfordult nemegyszer, hogy az őrtoronyban álló francia géppisztolyával végiglőtte a barakk fából készült deszkabarakknak a falait, olyan embermagasságban, ez azt jelentette, hogyha valaki nem feküdt le a takarodó idejére, hanem állva maradt, az azt el is találta. És akkor a mellettem álló, az egyik éppen a vécére akart kimenni, felállt, és hát az ott is esett össze. Tehát amikor a takarodó volt, abban a pillanatban feküdtünk a betonpadlóra.”] A motozáskor itt mindent elszednek tőlünk: bakancsot, cipőt, még a nadrágot is. A reggeli előtt sorakozó a zászló, a francia trikolór felhúzása. Mi ingben, alsónadrágban sorakozunk, a tábor parancsnoka erre éktelen haragra gerjed, elrendeli az elkobozott felsőruhák visszaadását. Persze, a sajátját senki sem találja, válogatunk, kinek mi jut. [„Akkor még mi tisztességes, rendes magyar öltözékben érkeztünk. Körbeállítottak, és az a parancs volt kiadva, hogy mindenki a felsőruházatát és a cipőjét vesse le, úgyhogy ott állt az egész tábor egy szál ingben, gatyában. A felsőruhákat pillanatok alatt összekapták, mert el akarták adni. Berakták egy nagy sátorba, ott voltak hegyén-hátán hányva. A francia táborokban az volt a szokás, hogy minden reggel hat órakor volt az ébresztő és akkor eljátszották a Marseillaise-t, a francia himnuszt, és addigra ki kellett vonulni az egész táborban, sorban állva, vigyázva. Amikor is a himnusz első hangjaira kijött a táborparancsnok, egy ezredes, rettenetes haragra gerjedt, hogy lehet így megbecsmérelni a francia trikolórt, hogy ide ingben-gatyában állnak ki a hadifoglyok?”] Ha valakinek valamije még ezek után is megmaradt, azt eladja a franciáknak, itt úgy mondjuk: elugratja. Mert a franciák mindent megvesznek, mi mindent eladunk élelmiszerért.
  2. 8. Poitiers. Beleolvasgatva naplómba látom, mennyire hézagos, hiányos most a vége felé. De fogytán a papír és fogytán az erő is. Ki tudja, nem is sejtjük, mikor jutunk haza. Csak az idő rohan, már fél éve vagyok hadifogoly, és egy évvel ezelőtt vonultam be! Ma éjjel is otthon voltam álmomban, én most csak így mehetek haza. A beharangozott dátumok, a nagy dátumok, Péter-Pál, az aratás, Szent István napja, a szüret már mind elmúltak, és még mindig semmi kilátás, minden reménytelen. Ide is azzal érkeztünk, hogy csak pár órára állunk meg, és lassan (dehogyis lassan, hiszen az idő úgy rohan) a második hónapot töltjük itt. Ugyan mit hoz a következő nagy dátum, a szeretet ünnepe, a karácsony? Vajon még merhetünk remélni?

Azután a segítség egészen váratlanul érkezik. Megsegített a jó Isten: [„Markói”] Béla bekerült egy francia konyhára, esténként onnan hoz egy nagy, üres konzervesedényben főzeléket, húst, kenyeret (az edény olyan, mint amiben Losoncon a tiszti étkezdéből Apa vadászkutyáinak hozták az ételmaradékot). Azt hiszem, ez mentette meg az életemet, az itteni tábori koszt kétszer sárgarépa, vízben főzve vagy nyersen, egy-két szelet kenyérrel. Mostanában már naponta 4-5 magyar hal éhen, Serester Bandi, Fáskerthy Péter, Kammel Béla, Stauffer Bandi [„Ezek is iskolatársak voltak, csak más részleghez tartoztak. De hogy hova valósiak voltak, nem tudom. Akkorra már a hatunkból csak egyetlenegy volt még talán velem, a Markói Béci. Az amerikai táborokban még együtt voltunk, de a franciáknál, ott, ahogy ez nekik éppen eszükbe jött, úgy csoportosítottak ide-oda.”], az ismerősök közül, és a többi, a sok-sok ismeretlen magyar. Ez valami gyárépület raktára lehetett, itt is betonon fekszünk, szalmán, mindenkinek jut vagy két marékkal. Reggelente, aki nem mozdul, azt elviszik, a gyengélkedőn próbálják élesztgetni, legtöbbször hiába… Korábban azt írtam: „Ez a mélypont!” Akkor még ezt nem ismertem, nem is mertem volna elképzelni. [„A konzervgyárnak egy nagy csarnokában voltunk, ahonnan a termelőgépeket már mind leszerelték, az egy üres betonalapú, betonpadlójú hatalmas nagy épület volt. Az ezer körüli létszám számára bedobtak vagy egy kocsiravaló szalmát, azt mondták, hogy ezen osztozzatok, el lehet képzelni, hogy ebből mennyi jutott magunk alá, úgyhogy szinte a betonon feküdtünk. És a sárgarépa, az úgy nem is nagyon tápláló dolog, de nekünk semmi mást nem adtak enni, mint a sárgarépát nyersen reggelire, vagy a sárgarépát vízben főzve ebédre. Ez négy héten keresztül ment, csak a sárgarépa volt. [„Ez az egyoldalú és rendkívül kevés kalóriát tartalmazó táplálkozáshoz kaptunk egy kerek kenyeret, kilós kenyeret, tizenkettő vagy tizennégy fő részére egy napra.”] A berukkolásomkor 72-74 kiló voltam, ott fogytunk le annyira, hogy 44 kiló, vagy mennyi voltam. Csont és bőr. Zörgött a csontunk. Reggelente a vöröskeresztesek körbejártak, és minden reggel két-három halottat válogattak ki, akik már nem ébredtek föl. Énmellettem másodiknak vagy harmadiknak feküdt egy névrokonom, őt is Eördöghnek hívták, Bertalan. Itt már nem nagyon volt lehetőségünk a pontos, precíz tisztálkodásra, talán csak egyetlen vízcsap volt, és az tűnt fel nekünk, hogy ez a Berci minden étkezés előtt, minden étkezés után, naponta többször is mosta, súrolta a kezét. Mintha otthon lett volna, a törölközőjét a két ujja közé összecsippentve fogta meg, hogy nehogy összepiszkítsa akkor is a kezét. Mondtuk is, hogy aki ennyire kényes, annak a szervezete nincs felvértezve az ellen a számtalan fertőzés ellen, amiben itt részünk volt, mert itt már bőven volt részünk tetű, bolha és mindenféle ízeltlábúnak a támadásában, és kézzel szedtük egymásból a tetűt. De hát persze megszabadulni nem lehetett tőle. Szerencsétlen, nem is élt tovább, talán egy hét múlva meghalt valamiféle fertőzésben. Aki annyira le volt gyöngülve, hogy már felkelni se bírt, azokat elvitték egy ilyen kórházszerű helyiségbe, de ott se sokat törődtek vele. Ebben a táborban nagyon sokan meghaltak a magyar hadifogolytársak közül, más forrásokból olvastam arról, körülbelül nyolcszázan voltunk, akikkel ebbe a francia hadifogságba, SS-ek pótlására elküldtek, és ebből a nyolcszázból abban a táborban összesen alig kettőszáz maradt. És a többiek – én nem mondom, hogy valamennyien meghaltak, de nem egy reggelen ébredtem úgy, hogy a tőlem második vagy harmadik távolságra fekvő hadifogolytársam már nem ébredt fel. [„Amikor a francia hadifogságba kerültünk, én akkor nem sokat tudtam hadifogolyként arról, hogy milyen viszonyok vannak Oroszországban, az orosz hadifoglyokkal. Aztán utána, évekkel később rájöttem arra, hogy nem volt egy csipetnyivel könnyebb dolgunk ott a franciák fogságában, akik rendkívül kegyetlen módon bántak a hadifoglyokkal, már úgy is, mint a németekkel, akik az ellenségeik voltak. Ez különösképp nagyon is közrejátszott, mert SS-ekkel voltunk összekeverve.”]

  1. 16. Azt beszélik, a franciák ultimátumot kaptak az amerikaiaktól, jelentsék, hány munkaképtelen hadifogoly van az amerikaiaktól átvett egészséges szállítmányból. Itt is vasárnap – megint vasárnap – egy váratlan orvosi vizsgálat, amerikai és svájci vöröskeresztes orvosok jöttek, a magyarok 80%-át munkaképtelennek minősítették. Hogy ez mit jelent, nem tudjuk, azt beszélik, elvisznek innen egy amerikai táborba, amerikai ellátásra, ahol orvosi ellenőrzés mellett felerősítenek.
  2. 20. Egy esztendő! Istenem, ma egy esztendeje reggel nyolckor Édesanyám búcsúcsókját még érezve léptem be a losonci laktanya kapuján! Mennyi minden történt azóta! Vajon milyen lesz a következő esztendő, vajon mit hoz a jövő? Meglátom Édesanyámat, Édesapámat?

Béla már nincs a konyhán, valahogyan nem is bánjuk, ameddig ott volt, az is jó volt, most is lesz majd valahogy.

  1. 10. Losonc visszatérésének ünnepe, hát ezt sem ünnepeljük otthon. Nézegetem az otthoni fényképeket, Anyáék meg a tablóképem az érettségiről, más nem is maradt meg. Akire csak ránézek, felmerül bennem a kérdés, mi is lehet vele? Milyen borzalmas dolog is a háború, senkit sem kímél, belegázol mindenki életébe.

Úgy látszik, mégis csak történik valami, lassan javulnak a körülmények, kiköltöztünk a Steinbarakkból, vége a kövön alvásnak. Igaz, itt most enyhe az idő, de ez a barakk jóval melegebb is, itt nem 700-an vagyunk, „csak” 120-an. [„A francia táborokban már a sátorlap se volt meg. A szerencsénk az volt, hogy a tengerparthoz közel teltek a téli napok, és ezért ott már nem volt annyira hideg, a tengerpart mellett fagy ritkán volt.”] És ágyaink is vannak, alig hisszük, a hét hónapos hadifogság óta először alszunk ágyban. Van három kályha is, folyamatosan fűtjük, tüzelő is kerül mindig valahonnan, még sütnivaló is, ha más nem, a nyers sárgarépát pirítjuk. Most pár napja egy amerikai élelmiszer-szállítmány érkezett, a francia őrség nem akarta a teherautókat beengedni a táborba, ők akarták átvenni a szállítmányt, erre egyszerűen keresztülhajtottak a kapun és a konyha raktára mellett álltak meg. [„A vöröskereszt rendszeresen ellenőrizte a táborokban lévő viszonyokat, és akkor fedezték fel, hogy mi ennyire leromlott állapotban vagyunk, azután a tábor vezetőségének adták ki az ultimátumot, hogy addig is, amíg minket ki nem tudnak menteni, ki nem tudnak szállítani, addig is emberi táplálékot adjanak nekünk, de erre már nem került sor, mert ők maguk, az amerikaiak hozták teherautó-számra az élelmet. Soha nem felejtem el, egy néger sofőr vezette a hatalmas nagy teherautót, megrakva már ismert reggelizőcsomagokkal, a francia őrség a kapunál útját akarta állni, ez azonban gázt adott, keresztültörte a vékony drótkerítést, a tábor közepén megállt, felugrott a teherautó tetejére, és két kézzel szórta közénk a reggelizőcsomagokat. Ez volt az első, hogy mást is kaptunk enni, mint sárgarépát. Gyorsan ettünk, de nem jutott ebből annyi, hogy problémánk lett volna – hát el lehet képzelni, a sok ezer ember számára szinte csak pár falat jutott.”] A javulás rögtön észre is vehető a kosztunkon: már van bableves, cukros főtt tészta, a kenyér is egyre több. Béla is visszajutott a konyhára, innen is csurran-cseppen valami. Igaz, ez a francia konyha nem valami luxus, de néha akad hús is, a múltkori hagymás sült egészen otthonias volt.

  1. 23. A múltkor összeírtak minket, akik munkaképtelenek voltunk, most jött a parancs, pénteken indulunk. Béla most már véglegesen befejezte a munkát, ez alkalommal saját akaratából. Az utóbbi napokban igen jól éltünk ebből, vettünk kenyeret is dohányért, meg még zsoldot is kaptunk francia frankban. [„Amikor megszabadultam, akkor kaptam, és az valami száz-egynéhány pengőt tett ki, ami akkor egy doboz gyufát ért. De ott is cserélgettünk a drótkerítésen keresztül, mert a cigarettáért mindent lehetett kapni, ha még egyáltalán maradt a cigarettából egypár darab. Civilek jöttek ide, kérték a cigarettát és hoztak élelmet is, meg sokszor a ruhaneműt is, mert azzal is híjában voltunk. A gimnáziumban, Losoncon tizenöt éves kortól kezdve franciát vagy angolt lehetett választani, én a franciát választottam. Nagyon jó tanárunk volt, és nagyon hamar megtanultunk, ő nem is a nyelvtanra, hanem a beszédre helyezte a fő hangsúlyt, és ezért ezután én ott a francia fogságban gyakran tolmácskodtam, fordítottam, segítettem azoknak, akik nem értették a nyelvet. És ebből is csöppent valami.”] Egy párizsi magyar pap látogatott meg, azzal vigasztalt, a magyarok 3-4 hét múlva szabadok lesznek. Általa most sikerült először a vatikáni postán keresztül írni haza, nem nagyon bizakodok, hogy hazaér, bárcsak mielőbb érkeznénk meg! [„Ez a levél sem jutott haza…”]
  2. 28. Egy szellős amerikai sátorban emeletes ágyamon, pokrócba burkolódzva ülök, térdemen a naplóm, írom a folytatást. Hát ez nem álom, valóság! Amerikai fogságban vagyunk (a hadifogság egyáltalán nem öröm, mégis vannak fokozatok!). Hát sikerült átvészelni a koplalást a franciáknál Vovesban, a kirablásunkat St. Jean d’Angelyben, a sárgarépakúrát Poitiers-ben, és most itt vagyunk Mailly le Campban. Igaz sátorban, de kapunk két meleg pokrócot, volt orvosi vizsgálat, állandó orvosi ellenőrzés, a tetűk kiirtásával kezdték, fehér porral szórtak be minket, a ruhánkat, a sátorokat, a pokrócokat, minden holminkat, és egy csapásra vége a vakaródzásnak, a tetvészkedésnek, aminek a franciáknál mesterei voltunk. [„Ilyen porszórókkal jöttek a sátrakba, végigszórták a sátrakat, a fekhelyeket és mi magunkat, még a nadrágba is belefújtak, elöl-hátul, ez volt a DDT nevű rovarirtó szer. Fél órán belül mindenféle élősködőt kiirtott, nem volt egyetlen egy tetű.”] Ellátásunk álomszerű, szanatóriumi, háromszori meleg étkezés, tejeskávé, kakaó és kenyér bőséggel. [„Amikor jött a svájci orvosi bizottság, és látták, hogy csontra-bőrre vagyunk lefogyva, úgy döntött, hogy elvisz egy ilyen feljavító táborba, Mailly le Campba. Ebben a táborban már nem voltunk különválasztva, össze voltunk keverve németekkel, abban a sátorban, amelyikben én laktam, talán még egy magyar volt rajtam kívül, a többiek németek. Az első időszakban orvosi precizitással ügyeltek arra, hogy a teljesen lefogyott, lesoványodott szervezet nehogy túl sok ételt kapjon, úgyhogy rendkívül precízen adagolt reggeli, ebéd, vacsora volt, nagyon kevés, mindig éhen maradtunk. A fiatal szervezet hamar regenerálódik, aztán rendkívül rövid idő alatt visszanyertük az eredeti testsúlyt. Mailly le Campnak mondjuk némileg propagandaíze is volt, mert nem akarták azt, hogy hazakerüljenek olyan emberek, akik csonttá-bőrré vannak lesoványodva, úgyhogy itt valóban fel is erősödtünk.”] A tábor szépen rendezett, a szervezést persze itt is a németek intézik. Amint halljuk, ez egy gyűjtőtábor, ahol a franciáknál az éhenhalástól megmentett hadifoglyok egészségének helyreállítása folyik. A németek szerint innen már a hazaszállítás következik. Mesélik, volt itt már vagy 200 magyar, azokat egy orosz tiszt vitte haza.

XII. 8. Mikulás napja. Ködös, esőtől csillogó utcák, sült gesztenye illata a levegőben, piros fényben úszó kirakatok, ilyen volt otthon a Mikulás. Itt, a fűtetlen sátorban vacogunk, kint esik az eső, így várjuk az idő múlását. Istenem, vajon otthon együtt van a család ezen az első, békés Mikulás-napon?

 

Hazaérkeztem!

 

XII. 12-én délután elhoztak a másik campból, amiben a legkellemetlenebb, hogy elválasztottak Bélától is. Itt, ahol nincsen nevünk, csak számunk, darabszámra dobálnak ide-oda, csak a létszám meglegyen. A katonaság és főként a hadifogság legnehezebb napjai valóban összekovácsolták barátságunkat, most itt széjjelszakítottak. Pedig hányszor tervezgettük, hogy együtt megyünk haza. Most tanultam meg azt is, mennyire igaz a mondás, az igazi barátság a megpróbáltatásokban mutatkozik meg igazán. És valóban, ha ő nem lett volna, nem is tudom, hogyan tudtam volna átvészelni a haláltábor nehéz napjait, ő segített életben maradni a poitiers-i éhezés idején. Nagyon fájt az elválás, láttam, ő is elérzékenyülve búcsúzott, miközben arcképes igazolványomból kivettem fényképemet, mást nem tudtam neki búcsúzásul adni. Reméljük, így külön is megsegít és hazasegít a jó Isten.

Négy napja vagyunk már ebben az új táborban, egyre várjuk a továbbszállítást. Egyre bizonytalanabb az a reménységünk, hogy karácsonyra hazamegyünk, pedig de szép is lenne! Itt azt beszélik, egy Bécs melletti gyűjtőhelyre kerülünk, reméljük, majd onnan azután már gyorsan haza! Itt egyébként elég jó az ellátásunk, ízletes a főtt étel, kenyér is van bőven. Sátrunk ugyan kicsit szellős, ágyak nincsenek, földön fekszünk, én egészen a bejáratnál, aminek az az előnye, hogy három pokrócot kapok. Itt, bár egész nap csak fekszem, az idő jobban telik, mozgalmasabb az élet. A múlt héten kaptunk dohányt, zsilettet, fogkefét és szappant is. Ruhát is osztottak, de arról lemaradtam, így a dohányon vettem egy jó erős bakancsot magamnak. Felerősödve a jó koszt mellett kezdek újra rászokni a dohányzásra, persze nem olyan nagyon: a napi adagom mindössze 3-4 cigaretta. Ezzel a koszttal még talán dolgozni is tudnék, jól ugyan ritkán lakom, mégis tartalmasabb, mint Poitiers-ban a három liter kekszleves. A legjellemzőbb ebben a táborban a tisztaság, igaz, nem mindig mosdunk mindennap, ha a lavórban közben a víz megfagy! Mégis az amerikaiaknak köszönhetjük, hogy teljesen megszabadítottak a tetvektől. Már csak távoli, kellemetlen emlék Poitiers, ahol a rendszeres mosdás mellett megtanultunk tetvészkedni: naponta háromszor vizsgáltuk át valamennyi felső- és alsóruházatunk varrásait, hajtásait és fogtuk össze az 50-60 tetűt!

XII. 17. Egy hét múlva karácsony. A napok most egyhangúbban telnek, pedig az idő felett csak úgy lehet uralkodni, ha mindig valami elfoglaltságot sikerül találni. Időtöltésből számolok, a számok oszthatóságát próbálom felidézni, rádiós kapcsolásokat rajzolok emlékezetből. Az ebéd és a vacsora várása is időtöltés, a kenyéradag szétosztása, várakozás a repetára, hogy jusson egy kicsit több is néha. Várjuk a dohányosztást, a kórháziak már meg is kapták, no nem mindet akarom elszívni, inkább vásárlásra használom. Azután meg készülődünk a karácsonyra, és jönnek a rémhírek is. A kerítésnél beszéltem Bélával, misén voltak, ott hallotta, hogy az oroszok január 7-én kimennek Magyarországról. [„Egy »kis« tévedés, csak 1990–91-ben mentek ki…”]

XII. 26. Karácsony másodnapja, pokrócomba burkolva ülök a szalmazsákomon, térdemen az „asztallapom”, rajta a napló. Az ajtón behallatszik a hangszóró, német és amerikai tánclemezek, nemsokára híreket mondanak. Kint sár mindenütt, nem is kívánkozunk a szabadba. Pedig az idő igen enyhe, sokkal melegebb van, mint tavaly ilyenkor. Hát nem ilyennek képzeltem ezt a karácsonyt, de menjünk csak sorban az eseményekkel:

24-én délután templomban voltam, hatalmas, sima fából készült feszület az oltáron, jobbra-balra 3-3 gyertya, balra szószék, jobbra egy kicsiny karácsonyfa. [„Bent a táborban volt egy, úgy tudom, hogy sátor vagy épület, tehát ilyen rögtönzött templom volt. A pap persze francia volt, de én rendesen értettem a prédikációt.”] A lelkész rövid prédikációjában párhuzamba állította a mi nehéz helyzetünket, a fogságban szeretteinktől távol töltött szomorú karácsonyunkat és Jézus születését az istállóban, jászolban. Egyetlen ajándék, amit itt kapunk, egyben a legnagyobb is, amit kaphatunk: a kis Jézus jön el hozzánk, és ezt nem vehetik el tőlünk őrzőink, hiába tartanak sátorban, földön fekve. Este a sátorban mi is tartottunk egy kis, bensőséges karácsonyestet, megemlékezést. Néhány karácsonyi ének eléneklése után a sátorparancsnokunk olvasta fel a Bibliából a karácsonyi evangéliumot, majd egy karácsonyi legenda felolvasása után a következőket mondotta: „Amikor idejöttünk és ebben a sátorban, mint idegenek, összetalálkoztunk, mindegyikünk lelkében élt a remény, hogy ezt a karácsonyt már otthon, szeretteink körében fogjuk tölteni. És ahogyan közeledett az ünnep, azután elérkezett a mai este, mi még mindig itt vagyunk. Feküdjünk hát le a szalmazsákra, hunyjuk be a szemünket és repüljünk haza gondolatban, így talán könnyebb lesz ezeket az órákat eltölteni!” Befejezésül azt kívánta mindenkinek, hogy legkésőbb januárban mindenki érkezzen haza. Bárcsak igaza lenne! Végül mi, magyarok énekeltünk néhány magyar karácsonyi éneket.

Az amerikaiak a karácsonyról teljesen megfeledkeztek, sőt karácsony napjára a konyhán víz sem volt, az ebédet sem tudták megfőzni, és a vacsorát is csak éjfél után kaptuk meg, igaz, hogy ez legalább ünnepi volt, csirkehús, ilyet nem ettünk egy esztendeje. [„Ott sátorban laktunk, talán ketten-hárman voltunk magyarok, a sátorparancsnok az egy német fiú volt, egyetemista. Ő tartott egy rövid karácsonyi megemlékezést németül, és emlékszem, azt mondta, soha nem szabad a reményt feladni, mert mi mindnyájan innen haza fogunk térni, és a következő karácsonyt már nem itt töltjük. A Bibliámon kívül ez volt az egyetlen vallásos élményem.”]

  1. 12. Úgy érkeztünk ebbe az új esztendőbe, hogy alig tűnt fel. Szilveszter estéjén megint istentiszteleten voltam, utána a sátorban tartottunk egy kis ünnepséget és kívántunk egymásnak meg magunknak is egy boldogabb új esztendőt. Sátorparancsnokunk mondotta: „Vegyük azt is észre, hogy mennyit tanulhattunk az elmúlt esztendő szenvedéseiből is, vegyük észre az Úr vezérlő kezét, aki eddig is megőrzött, erőt adott a sok embertelen szenvedés elviselésére, aki vigyáz hozzátartozóinkra és hazavezet hozzájuk. Tanuljunk meg hinni, hiszen nekünk is szól az üzenet: Eredj el, fiam, a te hited megtartott téged.”

Egyre mozgalmasabb az életünk, nagy tempóban készülnek az elbocsátó levelek, ezek szerint rövidesen megindul a szállítás. Minden sátorra sor kerül, ma mi is aláírtuk az iratokat (az amerikaiak nyilvántartási rendszere, mint a bűnözőké, ujjlenyomataink felvételével történt). Közben sátorparancsnokunkkal is összebarátkoztam, ideadta olvasni egyetlen könyvét, Goethe Faustját, jó gyakorlás, egyre jobban értem a német nyelvet.

Nemsokára letelik a 9. hónap hadifogságomban és a 15. bevonulásom óta. Vajon mi van szüleimmel, családommal? Tegnap levelet kaptam, az egyetlent fogságom alatt, Svájcból, Kögler Jenő bácsiék ismerősétől, ők sem tudnak semmit az otthoniakról, csak Liliéktől kaptak pár sort. Ha ők megvannak, akkor talán rajtuk keresztül eljutok Anyáékhoz. [„Édesapámék hárman voltak testvérek, egy bátyja volt és egy nővére, és a Kögler Jenő bácsi ennek a nővérének volt a férje. Volt egy leányuk, a Lili, ő akkor tizenhét-tizennyolc éves lehetett, a háború alatt kint volt Svájcban, egy svájci családnál, őt oda menekítették. Amikor kimentünk, akkor édesanyám ezt a címet is felírta, mert hogyha minden kötél szakad, valakit el tudjak érni. Egyetlenegyszer lehetett a fogolytáborból írni, ilyen előrenyomtatott vékony kis papír, én abban biztos voltam, hogy a szüleim Losoncon nem találhatók, tehát losonci címre nem tudok írni, Magyarországon a családról az én édesanyám révén volt egyetlen hely, ahova írhattam volna, ez a Balaton mellett Fonyódon volt, de azt se hittem, hogy ott egyáltalán van valaki. A svájci címre írtam, kaptam is választ, hogy ők sajnos az otthoniakról semmi információval nem rendelkeznek, mert az unokahúgom már régen, a háború végén visszautazott, és azóta nekik nincs Magyarországgal kapcsolatuk. Édesanyám nagyon vallásos asszony volt, a Kaszap Istvánhoz imádkozott és azt mondta, hogyha egyszer hazahozod az én fiamat, akiről semmi hírem nincs, akkor megígérem, hogy még buzgóbb katolikus leszek. Amikor már Mailly le Campban voltam és a legelső csapat szlovák fiúkkal tudtam hazaüzenni és egy címet hazaküldeni, akkor kapta meg az első hírt arról, hogy én egyáltalán élek. Csetneki Béci csehszlováknak vallotta magát, és őket hamarább hazaküldték, a húga írt édesanyámnak egy pársoros levelet azzal, hogy együtt voltunk hadifogolytáborban, és én élek.”]

  1. 27. Elindult az első szerelvény a magyarokkal hazafelé! Az elsővel a tiszteket vitték, a következőt III. 7-re ígérik. A hangulat is egyre idegesebb közöttünk, Béla egyre azt hajtogatja: „meglátjátok, visszavisznek minket a franciákhoz!” Ő néha nagyon elhagyja magát, hála Istennek engem ezzel nem nagyon tud befolyásolni, nincs is semmi értelme, hogy az ember a rossz lehetőségeket latolgassa, társai rossz hangulatának engedjen. Eddig is átsegített a Jó Isten a legnagyobb megpróbáltatásokon, nem hagyott magamra, ezután is így lesz. Írtam haza is Édesanyámnak, hátha előbb kapja meg, mint a mi hazaérkezésünk. Bármilyen pesszimisták is a többiek, én nem hagyom magam, csak hazajutunk végre, mégpedig nem is sokára. Igaz, otthonról eléggé aggasztó hírek jönnek, mesélik, az oroszok mindent elvesznek, ruhát, cipőt, órát, ékszert, mindegy, akkor is készülünk haza! [„A legelső csoportba azok kerültek bele, akik magyar anyanyelvűk voltak a Felvidékről, de szlováknak vallották magukat. Én nagyon keveset tudtam szlovákul, az osztálytársaim próbálkoztak és tanítottak, de mindenkivel magyarul beszéltünk, tehát nem voltam én rászorulva, hogy megtanuljak.”]

III. 3. A második szerelvény listáját is felolvasták, mert az indulás úgy történik, hogy egy hosszú listából olvassák fel azok nevét és sorszámát, akik a következő szerelvényben indulnak. Ebben semmi szabályosságot sem tudunk felfedezni, néha az egyik sátor teljes létszáma megy, a másikból meg egy sem, így a felolvasás mindig nagy izgalommal jár. Ennek a felolvasásnak az az eredménye, hogy az indulásra várók ebben a táborban maradtak, minket egy másikba terelnek át. Én most minden eddigi ismerősömtől elszakadtam, teljesen idegenek közé kerültem. Ilyen a fogolysors. 11 hónapja vagyok hadifogoly, azóta teljesen megváltozott bennem minden, csak egyszerűen beletörődve az eseményekbe viselem el, amit el kell viselni. Egy görög bölcselőnél olvastam egyszer: „Számomra az nem lehet rossz, amit saját erőmmel megváltoztatni nem tudok.” Ezt St. Jean d’Angelyben olvastam, ott igen nagy szükség volt az ilyen bölcseletre, most is meggyőz az igazsága. A fogolysorsot másként, túlérzékeny lélekkel nem lehet elviselni anélkül, hogy ne magunknak ártanánk vele. Kerítést, páncélt kell vonnunk magunk és a külvilág eseményei, történései közé, csak így tudjuk belső nyugalmunkat megőrizni, fenntartani. Érhet bármilyen kellemetlenség, mint most is, csak mosolygok rajta, úgysem tudom megváltoztatni, hát akkor minek a fáradozás. És bízom a Jó Istenben, eddig annyi nehézségen átsegített, most is haza fog vezetni, és ezért a majdani örömért mindent el lehet viselni.

III. 7. Ma indult a második szerelvény, kaptak 40 márkát, fekete ruhát, aminek a hátára már nincs a hadifogoly felirata, a PW [„Prisoner of War, Prisonniere du guerre”] felfestve. Kaptak egy pokrócot, volt még egy felületes motozás, azután indultak az állomásra. Megjelent a Tábori Útmutató utolsó száma is [„Ez is ilyen amatőr szintű, sokszorosított újság. A tábor parancsnoksága készítette, akik ugyanolyan hadifoglyok voltak, de azért ők jobban fel voltak szerelve. Ott konyha is volt, meg hát a parancsnokságnak a foglyokról vezetett nyilvántartásához szüksége volt, és többek között ilyen litografálásra alkalmas felszerelésük is volt.”], ebben írják, hogy 28-ig ebből a táborból mindenki hazamegy! Az előző szerelvény útvonala Frankfurt, München, Salzburg, Bécs, Komárom. Béla, akivel közben újra összekerültem, hagyományos szerencséjének köszönhetően megint bekerült egy amerikai konyhára, így megint jól élünk.

III. 17. Ma, vasárnap délelőtt zsong az egész tábor, az a hír járja, hogy rövidesen felolvassák a harmadik szerelvény listáját is. Délben azután hivatalossá is válik a hír, századparancsnokunk mondja, hogy erre valószínűen még az este sor kerül. Ahogy közeleg az este, nyugtalanságunk, a várakozás is egyre fokozódik. Én is valahogyan úgy érzem, most végre történni fog valami! Azután már este 11, és még mindig semmi. Engem is elönt a forróság, kiráz a hideg, a szívem is egyre hevesebben ver, de nem is csoda. Hiszen a börtönben még a bűnöző is pontosan tudja szabadulása idejét, nekünk meg az utolsó percig csak a bizonytalanság jut. Előveszem újra a Bibliát, véletlenül itt nyílik ki: „Miért csüggedsz el lelkem, és miért nyughatatlankodol énbennem, bizony még hálákat adok az én Uramnak és szabadulásom Istenének!” [„Zsoltárok 43:5”] És a másik részlet: „Nem hágy az Úr feljebb kísértetni, mint azt elszenvedhetitek.” [„1Kor. 10-13”] Ezek a sorok megnyugtatnak, késő van, lassan elszenderedem. Álmomban utazok haza, hol vonaton, hol gyalog, hol lovon, de mindig hazaérek. Egyszerre csak a századparancsnok szava riaszt: „Laci, hozd a gyertyát!” Szinte órákba telik, amíg fellobban a láng, azután elkezdi olvasni a névsort, Dávid Gergely 582, Dávid József 397… Az én szívem meg majd kiugrik a helyéből, és még csak a közepén tart, egy kis szünet, azután folytatja: „Ördög István 510…” [„A sorszám volt, azok között, akik akkor hazautazásra ki voltak jelölve.”] Hát igaz? Ébren vagyok, vagy álmodom? Azután egy cigaretta, utána most már megnyugodva fekszem vissza, nagy nehezen elalszom. Másnap reggel sorakozó, átmegyünk az indítótáborba, új sátrak, két pokróc és délután már ebédet is kapunk.

III. 24. Végre itthon! Itt ülök Fonyódon, és írom másfél esztendős csavargásom történetének befejező eseményeit (egészen furcsa ismét tollal írni). Ott hagytam abba, hogy Bolbecben átjöttünk az indítótáborba. Itt az a négy nap az indulásig szinte elrepült, az idő repült, mert végre láttuk a végét! Volt elfoglaltság is, kaptunk 40 márka úti ellátmányt, azután ruhaosztás, csomagolás, és már itt is az indulás napja, március 14., csütörtök, ez is csodálatos: Anyám születésnapja ez a nap, és megszületett az én szabadságom is! Hej, ha tudná, szegény, de ő úgyis biztosan megérzi! Reggel fél hatkor ébresztő, megesszük az utolsó amerikai reggelit, búcsúzásul még, csak úgy tessék-lássék, megmotoznak, hozhattunk volna a köpeny alatt még egy pár pokrócot is, hiszen eddig azzal tüzeltünk, annyi volt belőle. Az utazás mindig felderít, hoz valami változatosságot, de most ez az utazás valami egészen más! Olyan valószínűtlen még most is a szögesdrótokkal kerített tábor, az őrség, a sátorváros, az út a kapuig, és végre megnyílnak a kapuk, a szabadság kapui! Az állomáson nem marhavagon, személykocsiba szállunk, együtt vagyunk az ismerősökkel, Béla, Mata Józsi [„Már őt sem tudom azonosítani…”] és a többiek. Azután hozzák az úti élelmet: kenyér, vaj, hús, lekvár, sajt, mogyorókrém, igaz, mindez két napra, de legalább egyszer jóllakunk!

Délután egykor megindul a vonat, végre elindulunk! Az útvonal Metz, Saarbrücken, Bad Kreuznach (nem hittem volna, hogy még egyszer látom), Mainz, Frankfurt, Würzburg, Fürth, Nürnberg, itt átkelünk a Dunán. Azután Augsburg, München, Salzburg – már Ausztria –, Linz, Bécs és a határ: Hegyeshalom, Győr és Komárom. Megállás nélkül jövünk egy darabig, útközben német foglyok jönnek a szemben jövő vonaton, tele vannak élelemmel, vásároltunk is, adtak is, mert a mienk már elfogyott. Linz előtt egy mellékvágányra tolnak, itt álldogálunk egy napig. Szemben egy szerbiai menekülteket, kitelepített németeket szállító vonat, férfiak, nők, gyermekek, öregek szoronganak a marhavagonokban, három hete összezárva. Hát ez még mindig a háború? Hiszen annak már egy esztendeje vége van. És ezek, mint az állatok, bezárva, bebörtönözve, elhagyva otthonukat, hazájukat, földjüket, hozzátartozóikat, miért? Mi a bűnük? Háborog a lelkem, azután mondják, menjünk csak haza, majd mi is meglátjuk, mi vár még ránk. [„Ott már személykocsikba ültettek, már plüssel bélelt ülések voltak, úgyhogy ott jó dolgunk volt, mikor aludni kellett. Ott már amerikai kíséret nem volt, vasúti személyzet, kalauzok voltak. De ezek külön fogolytranszportok voltak, megállás nélkül mentünk az orosz részben és Magyarország területén is, a kommunista területen úgy vittek, hogy hermetikusan voltunk elzárva.”]

Linz után átmegyünk az orosz zónába. A határ egy híd, vagy egy órát álldogálunk rajta, majd lassan, szinte lépésben elindulunk, átérünk a másik partra. Itt már orosz az őrség. Össze is szorul a szívünk, meg arra is gondolunk, már egy kicsit hazaértünk.

Másnap gyönyörű vidéken megyünk át, az Alpok hegyei között kínlódik a mozdony, az emelkedőn minden méterért meg kell küzdenie. A kanyargós szerpentineken szinte összeér a vonat eleje és a vége. A verőfényes tavaszi napsütésben fenyőerdők, jellegzetesen osztrák faházak. Lassan bealkonyodik, Bécsnek már csak a fényeit látjuk, a fényeket, mert már nincs elsötétítés. Egy-egy ház ablakán benézünk, de régen láttunk ilyet: függöny az ablakon, vetett ágy, kényelmes bútorok. Akik itt élnek, azoknak természetes, nekünk egy álom még látni is!

Reggel Hegyeshalom, a magyar Vöröskereszt kávéval és kenyérrel fogad, jó magyar barna kenyér, kicsit keletlen, mégis jobban esik, mint az amerikai kalácskenyér. [„Rendkívül különleges érzés volt, amikor Linznél az amerikai és szovjet megszállási övezet határán haladtunk át. Emlékszem, egy folyó hídjának a közepén volt az első szovjet katonatiszt, akit megláttam, így jutottunk be a szovjet zónába. Bécset elkerülve már hamar átértünk a magyar határon, és nagyon nagy kő esett le a szívünkről, amikor végre magyar beszédet hallottunk az állomáson sorakozó összegyűlt emberek között.”] Azután délelőtt Győr, mindenütt nevető arcok, az állomáson mindenki a hozzátartozóit keresi, mi meg vigasztalunk mindenkit, majd jönnek a többiek is. Egy idősebb úr számol be az itteni helyzetről, csodálkozom, mert szavai közben óvatosan tekintget körül, ki hallgatja, hogy mit mesél nekünk, mintha félne? Később mondja is, itt most a szabály: hallgatni arany. Beszél a drágaságról, kérdezem, mit vehetnék azon a 300 pengőn, amit bevonulásom óta őrizgetek végső tartalékként (amikor elhoztam, Apa majdnem félhavi katonatiszti fizetése volt), mondja a bácsi, talán egy doboz gyufát, vagy egy újságot!

Este érkezünk Komáromba. Közben hallgatom a híreket: a katonák most nem kapnak fizetést, a Balatonnál nagy harcok voltak, az oroszok garázdálkodnak mindenütt. Az éjszakát, az utolsót, még a vonatban töltjük, ami szinte otthonunk volt az egyhetes út alatt. Én is lefekszem az ülésen, lábamat két derékszíjba dugom, hogy félig fekve, félig ülve valamennyit aludjak. Reggel sorakozó, megyünk a komáromi Igmándi erődbe, itt lesz az igazoltatás! Itt is motozás, SS-vizsga, felemelt karral megyünk a doktor előtt, azután kihallgatás. A kérdések kereszttüzében úgy érzem magam, mint valami vádlott, mint egy bűnöző. Félórát faggatnak, miért mentem önként katonának, miért nincs zsoldkönyvem. Mintha a múlt háború utáni zavaros időket élnénk. Végre, nagy szerencsénkre a most érkezett 1600 magyar között az első ötvennel végeztünk, kiléphetünk az erőd börtönszerű falai közül, most már igazán és végre a szabadságba! A váróteremben egy bajorországi család csomagjait segítjük, kapunk egy kenyeret meg tíz cigarettát, ez az első munkával szerzett jövedelmem! [„Egyenként vizsgáltak mindenkit, a háborús bűnösöket akarták kiválogatni. Egy ilyen asztal előtt vonultunk, és kérdezték, hogy kicsoda, micsoda? Miért mentem önkéntesként a háborúba? Azt mondtam, hogy azért, mert édesapámmal így láttuk legjobbnak, és ezzel a téma le volt zárva, több vizsgálókérdés nem volt. Milyen rangja volt? Minket akkor neveztek ki karpaszományos őrmesterré, amikor már nem volt a katonai fegyelem, ez talán szinte önkényes akciója volt a mi parancsnokunknak, hogy hát akkor ha már innen szanaszéjjel mentek a hadifogság előtt, akkor ne menjetek csillag nélkül. Ezt a kinevezést viszont már nem fogadták el az itteni katonai alakulatok. Kaptunk egy szabadulólevelet, egy kis papírt, és azzal mehetett ki-ki a saját, általa ismert lakcímen hazafelé.”]

Reggel vonatra ülök, 8-kor már Fehérváron vagyok, innen 11-kor megy vonat Fonyódra. [„A nagyszüleim a budai vár alatt laktak, de azt teljesen szétbombázták, a családom anyai ágának az egyetlen ingatlan, ami létezhetett, a Tulipán villa, az Fonyódon volt. Édesanyám testvérei között volt egy nővére, aki soha nem ment férjhez, aki mindig otthon lakott, és őneki nem is lehetett volna másutt lakása, tehát nagyon joggal bízhattam azon, hogy itt valakit az édesanyám családjából találok.”] Itt csak az ütközőn van hely, a derékszíjjal odakötöm magam, így biztonságban utazom. Azután Siófok előtt, látva a sok lakatlan, feldúlt, kirabolt villát, csak most gondolok arra, mi lesz, ha a Tulipán helyett is csak romokat találok? Bizony, megrémülök a gondolatra is, imádkozni kezdek, megint eszembe jut a francia fogságban olvasott zsoltár: „Miért csüggedsz el lelkem, és miért nyughatatlankodol énbennem, bizony még hálákat adok az én Uramnak és szabadító Istenemnek!” A vonat egyre lassabban megy, vagy csak énnekem tűnik így, azután itt van Fonyódliget, a halászcsárda, a bakterház, majd egy zökkenés, megérkeztünk. Hátamra kapom a zsákot és indulok az ismerős úton. A trafik ajtó nélkül, ablaktalanul tátong az ürességtől, ez megint félelemmel tölt el. Ahogy közeledek a villához, látom, valaki dolgozik az alsó kertben. A kapu előtt megállok, a ház áll, csak ebben a levéltelen, kora tavaszi időben mintha megöregedett volna minden. Azután lemegyek az alsó kertbe. Nóra néni dolgozik ott, de már jön is elém. Kérdezni sem kell, már mondja is: Anyáék Pest mellett vannak, Nagykovácsiban [„Apámék hazaérkeztek Losoncra, ahol akkor már szlovák uralom volt. Visszamentek a régi házba, amit a háború előtt béreltek, ami a háború alatt fel volt forgatva, ki volt rabolva. A csehszlovák katonaság felkérte apámat, hogy lépjen be a csehszlovák hadseregbe, mert közismert volt az ő szakértelme, különösen a lovakkal kapcsolatban. A katonaságnak akkor még számos lovas alakulata volt, lóval húzott tüzérség, a hat lóval vontatott ágyúk és a lovas, lóháton vonuló seregek, motoros alakulatok nem is nagyon voltak. Ő azonban azt mondta, hogy egy alkalommal esküdött fel a magyarságára és a magyar katonaságára, ő ezt az esküjét nem szegi meg, nem lép be a csehszlovák hadseregbe. Erre fel még egyszer felszólították, és a harmadik felszólításra azt mondták, hogy kiutasítják Losoncról. Felpakolt egy lovas kocsit, két lóval, és elindult a határ felé. A határhoz értek, akkor elvették a két lovat, a kocsit, és azt mondták, hogy ötvenkilós csomaggal mehet haza, Magyarországra. Így értek át ők Magyarországra. Budán, Nagykovácsiban kaptak egy házat, ahonnan viszont svábokat telepítettek ki Németországba. Volt egy két kataszteri holdas szántóföld mellette, lovak voltak, és egy csodálatos gyümölcsöskert volt, úgy voltak a fák telepítve, hogy kora tavasztól az első cseresznyétől kezdve késő őszig minden időszakra volt valami. És édesapám pedig, hát értett a földműveléshez, ő akkor nem is tudom, szerzett két lovat, meg kocsit, tűzifát szállított az erdőből ezzel a lovakkal, úgyhogy ők ott éltek.”], Apa is velük van, valamennyien jól vannak. Hát ez jobb, mint amire számítottam, mert a legutolsó hírek szerint attól kellett félnem, hogy kijöttek Németországba, ott pedig Apa biztosan hadifogoly lenne. Hát így, Nóra néni rögtön nekiáll palacsintát sütni, közben olvasom Anya levelét, már ő is kapott hírt rólam, tudja, hogy élek és vár. Mennék is rögtön tovább, de még jelentkeznem kell Lengyeltótiban [„A hazaérkező hadifoglyoknak meg volt adva, hogy a járási székhelyen jelentkezni kell, és akkor ez Lengyeltóti volt.”], és a közeledő ünnepek miatt ez vagy 3-4 nap veszteség, de most már ezt is kivárom örömmel!

Azután megint a kalandos vonatozás vissza, Pestre, most az egyik kocsi tetején jut csak hely. Pesten a Nagykovácsiba induló autóbuszt keresem, igencsak rozzant alkotmány, de azért megy, és ez a fő! Az utasoktól tudakolom a címet, mindenki segít, útbaigazítanak a megállónál is. Ballagok a ház felé, hátamon a zsákkal, pedig futni szeretnék, azután itt vagyok, az út melletti utolsó kertes parasztház, az udvaron Anya, Apa, öcsém: hazaérkeztem! [„És a találkozás, azt nem lehet kimondani! Csodálatos élmény volt, nem lehet azt kimondani, hogy ennyi hosszú idő után, és ennyi reménytelenség után, az ember hazajött…”]

Hát életben maradtam, hazaérkeztem. Hazahozott Anyám imája, könyörgése, és a legnehezebb, a legreménytelenebb helyzetben is töretlen hitem, meggyőződésem abban, hogy életben maradok. Az öröm könnyei múltával hosszú estéken át meséltem 184 napi katonáskodásom és 336 napi hadifogságom eseményeit. Elmeséltem, hogy a másfél év alatt bejártam Európát északra és nyugatra a tengerek partjáig, megtettem vasúton, teherautón és gyalogosan összesen 5370 km-t, és még be sem töltöttem a huszadik évemet!

Életben maradtam, hazaérkeztem! [„A túlélésemet annak is köszönhetem, hogy én rendszeresen sportoltam már a középiskolában, amellett Losoncon a téli időkben korcsolyáztam, ott tanultam meg síelni, édesapám mint katonatiszt és nagy lovas ember, lovagolni tanított meg egészen magas szinten, a kerékpározás a losonci iskolai évek alatt szinte rendszeres elfoglaltság volt, úgyhogy megvolt az erőnlét, ez mindenképpen hozzásegített a túléléshez. A másik az, hogy én mindig meg voltam győződve arról, hogy én ebből kikerülök, én hittem ebben. A fizikai állapot mellett mindenképpen rendkívüli fontos volt a hit – én számtalan motozáson keresztül meg tudtam őrizni azt a kis bibliát, amit még édesanyámtól kaptam, a zsoltárok könyvéből is két sort ismételgettem minden este az imáimnál, ezt a két sort a mai napig sem felejtem el, az 51. zsoltárnak a szavai voltak, teremts bennem tiszta szívet, ó Isten, az erős lelket újítsd meg énbennem és a szentlélek erejével szabadíts meg engem. Ez a szabadíts meg engem volt az, amibe minden áldott este, éjszaka belekapaszkodhattam.”]

[„Én azt üzenném az utókornak, hogy higgyék el, amit mi elmesélünk, mert az való élet volt, nagyon sokan, az én saját gyerekeim, unokáim is, látom a szemükön, hogy kételkednek, hogy ilyen nem is lehet. Hát igen, lehet, ilyen volt, ilyet mi végigéltünk, megéltünk, és túl is éltünk. Ez az üzenet.”]

* Szögletes zárójelben és idézőjelek közt közlöm az Ördög Istvánnal készített három, a naplóbejegyzéseivel kapcsolatos oral history interjú válaszait, a beszélgetések 2017. február 14-én, 2017. március 27-én, a kisfilm pedig 2017. március 30-án készült. A szögletes zárójelbe tett magyarázatok is tőlem származnak – Kőrös Zoltán.

Rövid URL
ID4701
Módosítás dátuma2021. június 17.

Még egyszer a szlovákiai magyar választásstatisztikákról

„Ideje alaposabban elemezni a kilenc parlamenti választás eredményeit szlovákiai magyar szemszögből” – veti fel írásában Gyurovszky László (Hogyan tovább? A szlovákiai magyar pártok választási eredményeinek...
Bővebben

Részletek

„Ideje alaposabban elemezni a kilenc parlamenti választás eredményeit szlovákiai magyar szemszögből” – veti fel írásában Gyurovszky László (Hogyan tovább? A szlovákiai magyar pártok választási eredményeinek elemzése, 1990–2016). A jó hír az, hogy ezt korábban már többen is megtették, így rendelkezésünkre áll a legújabb disputához szükséges ismeretanyag – elég például Halász Iván, Lampl Zsuzsanna, Mózes Szabolcs, Öllös László, Ravasz Ábel, Rákóczi Krisztián, Szabó Balázs, Szarka László, Tátrai Patrik és Tokár Géza munkáira gondolnunk. (Rákóczi Krisztián kollégámmal nemrég egy 170 oldalas könyvben szóltunk hozzá a témához, tartalma – amely részben az alábbi írás alapjául is szolgál – a https://bgazrt.hu/konyv-kulon-utakon/ oldalon megtekinthető.)

 

Mielőtt reflektálnék a Gyurovszky László által leírtakra, hadd szögezzem le: egy komoly politikai múlttal rendelkező, egyebek mellett kampányfőnöki, képviselői és miniszteri tapasztalatokkal bíró szerzőről van szó, akinek véleményét a bennfentesnek kijáró figyelemmel érdemes csak olvasni. Gyurovszky politikai helyzetértékelését nem csak érdekfeszítőnek, hanem kifejezetten elgondolkodtatónak is találtam, különösen a magyar választókra vonatkozó négyosztatú struktúráról, illetve a súlypont-politikáról leírtakat.[1] Az alábbiakban azonban nem ezeket, hanem a szerző választásstatisztikai számításait szeretném kommentálni.

Gyurovszky László két fontos adat kiszámítására tesz kísérletet. Az egyik a teljes magyar szavazóbázis létszáma, a másik a Híd-szavazók etnikai megoszlása. Az előbbi értékének meghatározására a szerző sajátos módszerrel kalkulál: a magyar pártokra, így 2010-től az MKP-ra és a Hídra adott szavazatok összesített arányát járásonként kivetíti az ott élő választópolgárok összességére. Ez azonban több szempontból is megkérdőjelezhető eljárás. Egyrészt – a torzítások elkerülése érdekében – az egyes járásokon belül a magyarok és nem magyarok részvételi arányának ugyanakkorának kellene lennie. Másrészt egy olyan stabil, jól körülírható csoportot, mint a szlovákiai magyar választók összessége, eleve nem érdemes a hektikusan változó, etnikai átszavazásoknak is kitett szavazótáborok létszáma alapján meghatározni Harmadrészt a szerző a Híd teljes táborát – szlovákokkal, ruszinokkal, cigányokkal együtt – bevonta a magyar szavazóbázisba, illetve annak felszorzott változatába. Számítása így 2012-re több mint félmillió „magyar” választópolgárt eredményezett, az összes szavazásra jogosult 12,5%-át. Ráadásul ezt az értéket a szerző – némi élc kíséretében („sokan nemzethalált vizionáltak”) – a népszámlálási eredmények egyfajta cáfolataként interpretálta. Igaz, a nemzetiségi adatok finomítását követően Gyurovszky 2012-re már „csak” 475 ezer, 2016-ra pedig 407 ezer magyar választóval számolt.

Valójában nem is igazán világos, mi szükség van a 100%-os részvétel esetére kalkulált hipotetikus számokra. Amennyiben – ahogy a szerző fogalmaz – az egyes választási eredmények összehasonlítása (vagyis a politikai teljesítmény kiértékelése) a cél, erre a tényleges szavazatszámok, illetve -arányok is elégségesek lennének. Ha viszont a választásra jogosult magyarok száma a kérdés – például azért, hogy tisztában legyünk az etnikai politizálás maximális piaci potenciáljával –, akkor ott vannak karnyújtásnyira a népszámlálási adatok, amelyekből kiszámítható a 18. évüket betöltött magyarok létszáma. Ez egyébként a 2011-es cenzus alapján mintegy 370–390 ezer fő, attól függően, hogy a hovatartozásukról nem nyilatkozók számát szétosztjuk-e az egyes nemzetiségek között, vagy sem.[2]

Mivel a szavazásra jogosult magyarok összességének megszólítása eleve irreális cél, a potenciálisan elérhető szavazók számának meghatározására érdemes valamilyen praktikusabb, a politikai tervezés során jobban hasznosítható mutatót alkalmazni. Az egyik lehetséges megoldás, ha azokat, akik legalább egyszer valamely pártra szavaztak, az adott párt potenciális támogatóinak tekintjük. E személyek számszerűsítésének legegyszerűbb módja, ha településenként megnézzük, hogy a párt egy adott intervallumon belül melyik választáson kapta a legmagasabb szavazatszámot, majd ezeket a települési maximumértékeket egyszerűen összeadjuk.[3] Vegyünk egy egyszerű példát, az MKP 2010-es és 2012-es eredményeit. A magasabb támogatottsági értékek településenkénti összeadása után azt láthatjuk, hogy a párt támogatói potenciálja 117 277 fő, ami egyaránt 7-7%-kal több az említett választásokon kapott voksoknál. (Ha a kisebb támogatottsági értékeket adjuk össze, akkor kb. 102 ezer választót kapunk, akiket pedig a párt törzsszavazóinak tekinthetünk. A támogatói potenciál és a törzsszavazók létszámkülönbsége megfelel a két választás között érkező és távozó szimpatizánsok összességének, vagyis a rejtett potenciálnak, akiknek sikeres megszólítása a szavazatmaximálás minimális előfeltétele.) Ha kalkulációnk során a 2016-os parlamenti választás, valamint a 2014-es elnökválasztás első fordulójának települési eredményeit is beszámítjuk (mint ismert, ez utóbbin az MKP – Bárdos Gyula jelöltsége révén – ugyancsak megmérette magát), már 125 ezres támogatói potenciált kapunk, ami azonban 2016-ban még mindig kevés lett volna a bejutási küszöb átlépéséhez, vagyis az MKP parlamenti jelenléte nehezen képzelhető el új választói csoportok megszólítása nélkül. Választásstatisztikai szempontból tehát érthető Gyurovszky László MKP-nak címzett kritikája, amiért a párt 2016-ban nem próbálta meg magához csábítani a Híd árván maradt magyar szavazóit. (Hogy a bírálat politikailag – például a másodlagos pártpreferenciák szempontjából – mennyire helytálló, azt nem tudom megítélni.)

Ami Gyurovszky másik fontos adatszámítását, a Híd-szavazók etnikai megoszlását illeti, a szerző itt ismét egy sajátos módszert alkalmaz: a magyarlakta déli járásokban szerzett szavazatokat magyar, az innentől északra, valamint Pozsonyban és Kassán szerzetteket pedig szlovák voksokként regisztrálja. Csakhogy ezeket ismét „százszázalékosítva” veti össze, kiiktatva ezzel a különböző helyi részvételi arányok szerepét – magyarán nem a támogatottság valós területi eloszlása szerint határozza meg a Híd-tábor földrajzi, s ennélfogva etnikai összetételét. Tovább nehezíti az okfejtés nyomon követhetőségét, hogy a szerző a mellékelt táblázatban csak az északi járásokra számítja ki a szlovák szavazók számát, a két nagyvárosra már nem (vagy ha igen, akkor azt nem tünteti fel).

Valójában persze már az is tévkövetkeztetésekhez vezet, ha az aktuális járáshatárok szerint próbáljuk valószínűsíteni egy párt szavazóinak az etnikai hovatartozását. A déli és északi járások találkozási vonala ugyanis nem követi az etnikai határvonalat, s mint tudjuk, a 16 déli járásból csupán kettő magyar többségű. A Híd dél-szlovákiai támogatóinak kizárólag magyarként való besorolása tehát a szlovákok arányának az alábecsléséhez vezet (ennek extrém példája a 2012-es szavazóbázisra kiszámított 9%). A Bugár-párt szavazóinak etnikai megoszlásáról valójában csak a települési adatok ismeretében érdemes becslést készíteni. Mivel a magyarok jelentős része szlovák pártokat támogat,[4] akkor járunk el helyesen, ha az MKP és az MKDSZ nevű törpepárt szavazóit kizárólag magyar, a Híd, valamint a (jelen esetben egyetlen konglomerátumnak tekintett) szlovák pártok táborait pedig magyar és nem magyar szavazók összességeként írjuk le (a modell grafikai megjelenítését, illetve módszertani hátterét l. Harrach–Rákóczi 2017, 125–129. p.). A szavazókorú magyarok települési létszámadatainak ismeretében (forrás: népszámlálás) mind a magyarok pártpreferenciái, mind a Híd szavazótáborának etnikai arányai kiszámíthatók, attól függően, hogy modellünkben melyik szélső esettel kalkulálunk: az etnosemleges választási attitűddel – amikor is a (nem MKP-szavazó) magyar, illetve a többségi szavazók körében egyformán oszlik meg a Híd és a szlovák pártok támogatottsága –, vagy pedig azzal, hogy a Híd magyar részről a lehetséges maximális szavazatot kapja a szlovák pártokkal szemben. Ha ez utóbbival számolunk, megkapjuk a Híd nem magyar szavazóinak minimális arányát, ami 2010-ben 45, 2012-ben 47, 2016-ban pedig 49 százalék volt, amennyiben nem osztjuk szét arányosan az egyes etnikumok között a hovatartozásukat eltitkolók számát. Ha ezt megtesszük, az arányszámok 40–41–44%-ra módosulnak. Amennyiben viszont a magyar nemzetiségűek helyett a magyar anyanyelvűekkel kalkulálunk, már egy masszívan magyar többségű párt képe rajzolódik ki (persze ezúttal is a nem magyarok minimális jelenlétével számolva), azonban a Híd szlovák támogatóinak aránya még így is lényegesen meghaladja a Gyurovszky-féle értékeket. Az adatok alapján az is kiszámítható, hogy a Bugár-párt 2010–2016 között valójában nem nyolcvan-, hanem maximum harmincezer magyar szavazót veszített.

Bár az MKP- és a Híd-tábor jellemzőinek, illetve kölcsönös viszonyának még számos más aspektusát ismerjük (a szavazótáborok területi eloszlása és annak változásai, a két tábor közötti átjárás mértéke, a szavazók urbanizáltságának szintje, stb.), ezek tárgyalása helyett már csak egyetlen jelenségre szeretném felhívni a figyelmet. Konkrétan arra, hogy minél magasabb egy településen a magyarok aránya, annál nagyobb az ottani magyar népességen belül az MKP támogatottsága, vagyis a felvidéki magyarok politikai preferenciáját a helyi etnodemográfiai viszonyok, illetve a valószínűleg ezzel összefüggő identitástípusok jelentősen meghatározzák. Ugyanebben a viszonylatban azonban egy trendszerű folyamat is megfigyelhető: a magyarok által nagyobb arányban lakott településeken intenzívebb a Híd támogatottságának a csökkenése. A folyamat leglényegesebb következményei:

– az MKP dominanciájának erősödése a magyar szavazónépességen belül,

– a Híd szlovák jellegének az erősödése,

– a Híd-táboron belül a regionális választói bázis súlyvesztése.

 

Nemcsak az MKP kényszerül tehát új szavazócsoportok megszólítására, hanem – az említett trend folytatódása esetén – a Most–Híd is. A jövőre vonatkozóan két forgatókönyv képzelhető el: a végső győzelem reményében folytatott kölcsönös kifárasztás, vagy a Gyurovszky László által szorgalmazott (kényszerű) kiegyezés. Az előbbi esetben a magyar érdekképviselet léte a tét, az utóbbi esetben pedig az, hogy egyáltalán sikerül-e definiálni, majd eredményesen képviselni ezeket az érdekeket.

Rövid URL
ID4699
Módosítás dátuma2021. június 17.

Megjegyzések Gyurovszky László elemzéséhez

A tanulmány értékes adatgyűjtés révén fontos megállapításokat tesz a szlovákiai magyar pártok támogatottságával kapcsolatban. Az alkalmazott adatgyűjtési, feldolgozási módszerekkel és a megállapítások többségével egyetértek, alig...
Bővebben

Részletek

A tanulmány értékes adatgyűjtés révén fontos megállapításokat tesz a szlovákiai magyar pártok támogatottságával kapcsolatban. Az alkalmazott adatgyűjtési, feldolgozási módszerekkel és a megállapítások többségével egyetértek, alig akad kivétel. A fő kritikai észrevétel az, hogy a szerző nem támaszkodik a saját kutatásán kívül más korábbi felmérésekre, kutatásokra, szakmai publikációkra, így sok esetben csak a véleményét közli, amely nincs kellőképpen alátámasztva adatokkal, korábbi szakirodalomra való hivatkozásokkal – ezért könnyen vitatható.

A szlovákiai magyar választóréteg nemzetiségi és politikai összetételével kapcsolatban nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy a szerző helyesen látja, hogy a választók súlypontja jobboldalon van. Ez valószínűleg csak részben igaz: kulturálisan a szlovákiai magyar választók többsége vagy legalábbis legnagyobb csoportja minden bizonnyal tényleg konzervatív jobboldaliként jellemezhető, de ha a gazdasági nézeteiket, értékrendjüket nézzük, akkor a legnagyobb csoport minden bizonnyal inkább baloldali (azaz nagyobb állami újraelosztást, szabályozást, gondoskodást és jövedelmi egyenlőséget támogat). Így van ez a többségi szlovák és a magyarországi magyar társadalmon belül is, ezért meglepő lenne, ha épp a szlovákiai magyarság körében nem ez lenne a helyzet. Ez, hangsúlyozzuk újra, kizárólag azt jelenti, hogy gazdasági kérdésekben inkább baloldali nézeteket, értékeket képvisel a domináns csoport. Ez nem zárja ki azt, hogy önbesorolási alapon ne gondolja magáról azt a többség, hogy jobboldali. Tehát a kérdés kicsit összetettebb, a baloldali-jobboldali kötődést legalább két területen/dimenzióban érdemes vizsgálni: gazdasági és társadalmi, kulturális téren, és meg lehet különböztetni az önbesorolás meg az értékrend és nézetek alapján is, így árnyaltabb eredményeket kaphatunk.

Mindenesetre az ilyen megállapításokat jobb lett volna valamilyen hivatkozásokkal (korábbi kutatások, felmérések adataira) is ellátni, akkor erőteljesebb lehetne az érvelés, és elkerülhető lenne, hogy a szerző saját véleményéből ténykérdést csináljon.

De még egyszer hangsúlyoznám, hogy ez érdemben nem von le sokat a tanulmány értékéből, ahogy a megállapítások, következtetések többségét is helytállónak tartom.

Rövid URL
ID4697
Módosítás dátuma2021. június 17.

Hogyan tovább? – A szlovákiai magyar pártok választási eredményeinek elemzése, 1990–2016

A csehszlovákiai és 1992 után a szlovákiai magyar pártok immár csaknem 30 éve tevékenykednek demokratikus politikai keretek között. Kilenc parlamenti, nyolc helyhatósági, öt megyei és...
Bővebben

Részletek

A csehszlovákiai és 1992 után a szlovákiai magyar pártok immár csaknem 30 éve tevékenykednek demokratikus politikai keretek között. Kilenc parlamenti, nyolc helyhatósági, öt megyei és három európai parlamenti választás van mögöttük, s ne feledkezzünk el a köztársaságielnök-választásokról, valamint a népszavazásokról sem. Politikusaink öt választási időszakban kormánypozícióba is jutottak, regionális szinten pedig megszámlálhatatlan helyi és megyei irányító posztot töltöttek be.

A pártok politikai és demokratikus tapasztalata már jelentősen meghaladja az első Csehszlovák Köztársaság húsz évét. Ezért ideje számot vetni az elmúlt csaknem harminc évvel és alaposabban elemezni a kilenc parlamenti választás eredményeit szlovákiai magyar szemszögből. Két kérdésre kerestem választ: milyen a szlovákiai magyar választóréteg állapota, és mennyire képes a politikai képviselet ellátni a választók képviseletét parlamenti szinten. Nem foglalkoztam tehát a pártok választási programjaival és politikai eredményeivel. Ami érdekelt, az a szlovákiai magyar politikai választóréteg állapota és a politikai érdekképviselet hatékonysága. Az elemzés során csak a szlovák parlamentbe történő választásokat vizsgáltam.

Egymás után sorba állítottam a kilenc választás járási szintre lebontott számszerű eredményeit és melléjük rendeltem az akkor aktuális választási részvételt. Ezzel a felbontással és összetétellel természetesen még nem nyílt lehetőség az egyes választási eredmények összehasonlítására, hiszen hogyan vessük össze a 94 százalékos részvétel számait az 50 százalék adataival? Erre a saját adatrendszerünkön belül, tehát a szlovákiai magyar pártok választási eredményeit illetően csak egy lehetőség van: minden adatot minden választási évből ugyanarra a részvételre kell átszámolni. Erre a legalkalmasabb a teljes részvételi arány. Ezért például 840 szavazatot 84 százalékos részvételnél 1000 szavazatra számoltam át, és az 500 szavazat 50 százalékos részvételnél ugyancsak 1000-et jelent. Ezzel a módszerrel kizárjuk a változó részvételek adatai összehasonlításából fakadó torzulásokat.

Természetesen felmerülhet az ellenvetés, miszerint a magas részvétel szavazatai többet érnek, mint az alacsony részvétel kisebb számai. A részvétel nagysága azonban nem jelent demokratikus vagy legitimitási deficitet. A részvétel általában három dologtól függ: a megválasztandó testület hatása a választók életére, az eldöntendő kérdés jelentősége (pl. 1990-ben a rendszerváltás és 1998-ban az euroatlanti orientáció kérdése) és a regionális sajátosságok. Szlovákiában a választási részvételek 13 százaléktól 95 százalékig terjedtek, mindez azonban sohasem jelentette az eredmény illegitim voltát.

A választási részvétel egy szintre hozása a tanulmányban ugyanakkor megfelel a szlovákiai választási rendszer alapelveinek is: az aktív választó dönt. Aki nem megy el szavazni, az rábízza a döntést a résztvevőkre.

Mindezek figyelembevételével tehát alkalmazhatónak látom az egy szintre transzformált adatok használatát. A pártok közötti arányok nem változnak, viszont kapunk egy megbízható számsort a szlovákiai magyar (és nem magyar) választói bázisról.

Ami a területi bontást illeti, itt már 1990-től a mai járások adataival dolgoztam. Néhány későbbi következtetés száma talán pontosabb lenne, ha a magyarlakta járásokban községi szinten is vizsgálnánk az eseményeket. A szúrópróbaszerű ellenőrzések azonban azt mutatták, hogy a pontosítás nem haladná meg a néhány ezrelékes határt, és nem változtatna a lényeges megállapításokon.

A táblázatokban csak tényszerű adatok találhatók, leszámítva két szakszerűen alátámasztott becslést. Az egyik ilyen a Független Magyar Kezdeményezésre 1990-ben leadott szavazatok száma. Itt az 1992-es választás adott jó megközelítési módot, amikor az akkor már MKP néven futó FMK és az Együttélés–MKDM koalíció külön indult. Nagyon egyszerű lett volna visszavetíteni a számokat 1990-re, ez azonban hamis adatokhoz vezetne. Az 1990-ben a szlovák VPN koalíció listáján szereplő FMK-s magyarok nem vonzottak annyi választót, mint két évvel később az önállóan induló MPP. Ezeket figyelembe véve az FMK szavazatait az Együttélés–MKDM koalíció szavazatainak 16 és 1 százalék közötti értékére becsültem, nyugatról kelet felé haladva csökkenő szinttel.

A magyar választók részvételi arányát minden évben a Pozsony, Kassa, Nyitra járás és Kassa-vidék járás területén kívüli déli járások részvételéből számoltam ki, míg a szlovák választók adatai értelemszerűen a többi járás összesített adataiból következtek.

Természetesen nem mindegy, hogy a szlovákiai magyar pártok vagy szélesebben véve a szlovákiai magyar politikusok hogyan sáfárkodtak a leadott szavazatokkal. A sikerességet, illetve sikertelenséget itt nem politikai eredményekkel mértem, hanem a szlovák parlamentbe bejutott magyar politikusok számával. Csak azokat számítottam szlovákiai magyar politikusnak, aki egyértelműen magyarnak vallották magukat, s volt kötődésük a szlovákiai magyar politikai törekvésekhez.

A magyarul tudó szlovákiai képviselők száma persze ennél magasabb, de lássuk be, hogy például Pavol Paška, Gabriel Palacka, Viliam Novotný, Rudolf Chmel, Robert Nemcsics, Rudolf Schuster, Eva Rusnáková, Edita Angyalová, Katarína Cséfalvayová és még sokan mások soha nem voltak zászlóvivői az általánosan elfogadott szlovákiai magyar politikai céloknak. Ők, ha kellett és lehetett, akkor segítettek (vagy nem), de politikai pályafutásuk és kötődésük szlovák jellegű. Ez a megállapítás nem politikai vagy erkölcsi értékelés, ez a tanulmány szempontjából egyszerűen csak tény.

Lássuk tehát a magyar pártokra leadott szavazatok összesített táblázatát és egy egyszerűsített időbeli grafikont.

 

  1. táblázat. Választási eredmények 1990 és 2016 között

 

A grafikon beosztása a baloldali függőleges tengelyen a szavazatok számát mutatja 100 ezerben, továbbá az országosan elért választási arányt százalékban. A jobboldali függőleges tengely a magyar képviselők számát jelzi.

 

  1. grafikon. Választási eredmények 1990 és 2016 között

 

 

A táblázatban és a grafikonon jól látszik három markáns időszak:

1990 és 1998 között a szlovákiai magyar pártok a bizalomépítés szakaszában voltak, ahol – egy rövid FMK-s kormánykorszakot leszámítva – ellenzékből politizáltak, és tényleges eredményeket ritkábban tudtak felmutatni. Le kell szögezni ugyanakkor, hogy ebben az időszakban a magyar pártok egyértelműen a demokratikus oldalon álltak és csak időnként tettek olyat, ami ezt megkérdőjelezte. A választói bizalom törékeny voltát jól illusztrálja, hogy 1998-ban, amikor Mečiar leváltása és az euroatlanti orientáció volt a kérdés, a magyarok egy jelentős része még nem bízott az újonnan alakult MKP-ban és inkább szlovák pártoktól remélte a helyzet megoldását. Ami a képviselők számát illeti, a kezdeti huszonkettő gyorsan 15-re csökkent, aminek elsődleges oka az volt, hogy a szlovák pártok 1998-ra már nem sorolták be magyar tagjaikat a listájukra, mivel feleslegesnek ítélték a magyar szavazatok begyűjtésére szánt energiát. Ez megkönnyítette az újonnan alakult MKP helyzetét, de nem jelentett automatikusan bizalmat.

Fontosnak tartom leszögezni, hogy 1998-ra kialakult a máig élő szlovákiai politikai tagolódás: a politikailag strukturált egy vagy több magyar etnikai párt és a politikailag ugyan tagolt, de nemzetiségileg ugyancsak etnikai jellegű szlovák pártok rendszere (ettől csak a Most-Híd próbált később eltérni, csekély sikerrel). Az MKP önmagát gyűjtőpártként határozta meg, de politikailag jobbközép pártnak számított.

A következő szakaszt 1998 és 2012 közé tehetjük. Ebben az időszakban az MKP és a Híd tíz évig kormányon voltak, és a szlovákiai magyar közönség bizalma a politikai képviselet iránt jelentősen megnőtt. A szakasz végére a száz százalékra átszámolt szavazatok száma meghaladta az 523 ezret, s országos viszonylatban elérte a 12 százalékot. Ez meglepő adat, hiszen ne feledjük, hogy ekkor már mögöttünk volt két drámai népszámlálás, mely 1990 óta 100 ezer magyar eltűnéséről szólt, és sokan nemzethalált vizionáltak. Ebben nyilván van némi igazság, a szavazatok számának alakulása viszont arról tanúskodik, hogy különbség van a hatóságok felé kinyilvánított nemzettudat, a közvélemény-kutatások és a választási valóság között. Az MKP 2006-ban a csúcson kiesett a hatalomból, a mai napig tartó kollektív önmarcangolásba kezdett és két pártra szakadt. Ennek ellenére 2012-ig a választói réteg szempontjából még semmi drámait nem jegyezhetünk fel. A bizalom a pártok iránt töretlennek tűnt. Intő jelnek csupán a magyar képviselők számának vészjósló csökkenését és a csaknem 200 ezer magyar MKP-s szavazat kétszeri parlamentből való kiesését tekinthettük. A Híd 2010-ben kormányra került.

A harmadik időszak 2012 körül kezdődött, és a mai napig tart. Úgy tűnik, hogy a szlovákiai magyar választóréteg mindig 2-3 év tapasztalatából szűri le a tanulságot. Így volt ez az MKP 1998-as színrelépését követően, ahol csak 2000 után kezdtek emelkedni a bizalom mutatói, s 2002-ben váltak tényleges szavazattá. Ugyanez vehető észre a Híd létrejötte tekintetében, amikor egy év után 2010-ben még semmi jele nem volt a csalódásnak, azonban 2016-ra ezt már minden objektív megfigyelő észrevehette. A két párt által elért szavazatok száma 523 ezerről 490 ezerre csökkent, az országos választási súly azonban ennél jelentősebben, 15,5 százalékot zuhant 2010-hez viszonyítva és csupán 10,37 százalék lett. Itt hozzá kell tenni, hogy ennek egy nem elhanyagolható részét ekkor etnikai szlovák szavazatok tették ki. Eközben a déli járások választási részvétele szintén meredek lejtőre került, és 2016-ban az északi járásokhoz viszonyítva csak 88 százalékot tett ki. Valószínűsíthető, hogy a Smer és az SNS koalíciójába való belépés sem növelte a Híd tekintélyét. Ugyanakkor az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezt követően a magyar pártokkal szembeni utolsó politikai bizalmatlanság is megszűnt, és ma a magyar pártok mindenki számára elfogadható partnerek.

Az egyik fő kérdésnek tehát ma az látszik, hogy mi az oka a 2016-os zuhanásnak és a további várható mélyrepülésnek. Ez a kérdés a választói réteg állapotát, nemzetiségi összetételét és politikai struktúráját érinti.

További fontos kérdésként az merül fel, hogy vajon a szlovákiai magyar politikai képviselet megfelelő stratégia mentén kívánja-e megszólítani a bázisát. Itt elemeznünk kell az MKP és a Híd elmúlt tíz évének főbb elemeit.

A Híd megalakulásával 2009-ben a szlovákiai magyar politikai életben új fejezet kezdődött. A Híd eleinte óvatosan és formálisan, később egyre intenzívebben vegyes pártként definiálta önmagát. Annak ellenére, hogy az alapítók mind magyarok voltak, s az alakuló ülés Egyházkarcsán magyarul folyt, Bugár Béla a Hidat egyre erőteljesebben szlovák–magyar pártként, az együttműködés pártjaként jelenítette meg. Először színre léptek a magyarul is beszélő szlovák politikusok, később a már magyarul nem beszélő politikusok, a belső tárgyalási nyelv szlovák lett, majd a végén megjelentek szlovák választók is.

Ezen a ponton meg kell találnunk a választ arra az alapvető kérdésre, mennyi szlovák és mennyi magyar választója van a Most-Híd pártnak.

A rendelkezésünkre álló választási eredményekből semmi olyat nem tudunk megállapítani, ami közelebb vinne a konkrét számokhoz. A választás titkos, ezért nem ismerjük a választók nemzetiségét, anyanyelvét, nyelvtudását, házastársi kötődését, családi kapcsolatait, rokoni viszonyait, de még regionális kapcsolatrendszerüket sem. Márpedig ezek a tényezők mind a magyar kötődés erősségét vagy gyengeségét befolyásoló tényezők. Azt azonban látjuk, hogy 1990 és 2006 között hol mennyien szavaztak a magyar pártokra. Aki ebben az időszakban a magyar pártokra és mozgalmakra adta le voksát, az egyértelműen tudta, hogy etnikailag magyar pártra szavazott. 2009-ig a szóban forgó pártok minden kétséget kizárólag magyar jellegűek voltak, erőteljes magyar kisebbségi programmal, magyar belső tárgyalási nyelvvel, magyar képviselőjelöltekkel (eltekintve néhány ritka kivételtől) és biztos magyarországi politikai kötődéssel. A rájuk szavazók közt minden bizonnyal voltak magyar anyanyelvű vagy magyarul is tudó szlovák nemzetiségű polgárok, szlovák házastársak, kettős kötődésű gyerekek és unokák, szlovák városi értelmiségiek, de egy dolog biztos: mindannyian magyar pártokra szavaztak. Tehát a szavazatok kategorizálásánál nem a nemzetiséget, hanem az etnikai kötődést tekintem mérvadónak.

Nem követünk el tehát hibát, ha a 2006-ig leadott szavazatokat magyar szavazatoknak tekintjük, és velük 2006 után is magyar szavazatként számolunk. Az is egyértelmű, hogy a Pozsonyban, Kassán és az északi területeken (a továbbiakban: szlovák járások) 2006 után szerzett új szavazatok már etnikailag szlovák voksok. Az új szlovák szavazatok kivétel nélkül a Most-Hidat gyarapították.

A számok azt mutatják, hogy a Most-Híd az országos szlovák választói bázis 0,6–1,8 százalékát tudta megszólítani. Ez a szám nem csupán északon jellemző, hanem a nyelvhatáron fekvő szlovák városokban is (például Szered, Nagysurány, Nagyrőce). A szlovák választó tehát egységesen reagált Bugár Béla együttműködési szándékára. Ez a téma a szlovák választóréteg 1-2 százalékát érdekeli. Ennyi a magyar pártok esetleges, számba vehető szlovák bázisa és semmivel sem több.

Lássuk tehát az így összeállított táblázatokat, ahol, újra hangsúlyozom, a számok 100 százalékos részvételre vannak átszámolva.

 

  1. táblázat. Választási eredmények járásonkénti és nemzetiségi bontásban

 

  1. táblázat. Az MKP és a Híd választási eredményei 2010 és 2016 között

 

S végül mindezt grafikon formájában, ahol a függőleges tengely a szavazatok számát jelenti 100 ezerben.

 

  1. grafikon. Az MKP és a Híd választási eredményei 2010 és 2016 között

 

 

 

A grafikonból kitűnik, hogy a magyar szavazatok 2002 és 2012 között viszonylag stabilan tartották a 457 ezer fölötti értéket, de 2016-ban ez a szám négy év alatt 70 ezerrel csökkent. Ehhez járult hozzá az egyre kisebb déli részvételi arány, mely tovább csökkentette a magyar pártok súlyát országos viszonylatban.

Látható tehát, hogy a Híd szlovák–magyar megbékélési, együttműködési eszméje 2010-ben 50 ezer szlovák és 287 ezer magyar szavazót hozott a pártnak. A sors szomorú fintora, hogy ez az együttműködés a szlovák képviselőjelölteknek volt előnyös, hiszen az arányaiban igazságos két képviselő helyett hetet tudtak szerezni. Az már csak ráadás, hogy a szlovákok közül hárman a Radičová-kormány bukására szavaztak és tevékenyen hozzájárultak a kormánykoalíció rituális öngyilkosságához. A szlovák ejtőernyősök többsége ezt követően angolosan távozott.

2012-re az együttműködés eszméje elvesztette vonzerejét, s a szlovák szavazatok száma a felére csökkent. Azért egy szlovák ejtőernyős Švejna és Chmel mellett újra bejutott. Három év után vette kalapját és új párt után nézett. A szlovák vonal lassan elapadóban volt.

Három év múlva a Hídnak az az ötlete támadt, hogy az SDKU szétesése után Lucia Žitňanská segítségével megszerezheti a volt SDKU-szavazók jelentős részét. Az együttműködés pártja polgári párttá változott, pénzt és energiát nem kímélve intenzív kampányba kezdtek, és Žitňanskát gyakorlatilag társelnöki pozícióba helyezték. Emellett Bugár Béla lebegtetni kezdte a Smer párttal történő koalíciókötés lehetőségét is. A választások idejére a pártlistára tették a szlovák ejtőernyősök harmadik generációját, és a Híd bőven 10 százalék fölötti eredményt vizionált. A valóság kiábrándító volt: a Híd ugyan 2012-hez képest szerzett 52 989 szlovák szavazatot, azonban vesztett 65 248 magyar szavazatot, és megállt hat és fél százalékon. Az intenzív munka eredménye tehát mínusz 12 259 szavazat és a magyar jelleg programszerű háttérbe szorítása. A következmények levonása helyett azzal vigasztalták magukat, hogy a szlovák szavazatok nélkül be sem jutottak volna, majd megállapították, hogy nincs mit tenni, választóik többsége immár szlovák. Az már természetesen keveseket lepett meg, hogy a szlovák ejtőernyősök harmadik generációja az első adandó alkalommal újra angolosan távozott vagy távozni készül. Eközben egy más párt színeiben bejutott és korábban említett második generációs ejtőernyős ideiglenesen visszatért a Hídba, igaz, egy parlamenti alelnöki posztért cserében. A Híd 2010-hez képest csaknem 80 ezer magyar szavazatot vesztett, és koalíciót kötött a Smer és az SNS pártokkal.

Az MKP 2009 után a megcsalt házastárs pozíciójába helyezkedett, majd válogatott sértések özönét zúdította a Hídra és annak szavazóira. Az intenzív szájkarate közben azonban az MKP elmulasztotta az alkalmazkodást az új helyzethez. Politikailag kissé leegyszerűsítve, 2007 óta három alkalommal mindig megszabadult az akkor legnépszerűbb politikai vezetőjétől (Bugár, Csáky, Berényi), amit nehéz politikai stratégiának nevezni. Szavazatai 187 ezer és 198 ezer között mozogtak, de ez mögött gyakorlatilag semmilyen tudatos politikai munka nem volt. Az MKP teljesen elfoglalta magát helyi sikereivel, magyarországi kapcsolatai építésével és az árulók becsmérlésével. A választói bázis elemzésére már nem maradt idejük és energiájuk.

Mi történt eközben a magyar választókkal? A válasz előtt tegyünk egy kitérőt a szlovákiai magyar választók nemzetiségi és politikai struktúrájának megértése felé.

 

  1. ábra. A magyar választóréteg kötődései

 

A fenti ábra a szlovákiai magyar választóréteg nemzetiségi és politikai összetételét kívánja érzékeltetni. A közösség politikai súlypontja a középponttól jobbra és lent található. Ez a pont jobboldali és magyar, de fontos jellemzője, hogy egyik összetevője sem radikális. Ezt a súlypontot az MKP és a magyar pártok leginkább 2000 és 2012 között tudták lefedni. Minden, a súlyponttól való eltávolodás veszteséget okoz. Ha a politikai kínálat elindul balra, akkor ugyan szerez baloldali magyar szavazatokat, de sokkal több jobboldali magyart veszít. Ha elindul jobbra, ugyanez történik ellenkező előjellel. Ha a magyar pártok elindulnak a magyar radikalizmus irányába, szereznek ugyan ilyen jellegű szavazatokat, de sokkal több szavazatot veszítenek a gyengébb magyar kötődésű oldalon. Ha ellenkező irányba indulnak el, teret hagynak a radikálisabb magyar csoportosulások számára. A súlypont lényege tehát a lehető leghatékonyabb választási vonzerő, melyet alkothat egy párt (MKP) és két párt is.

Ennek fényében tehát a Híd az SDKU-választók megszerzési kísérletével és a Smer lebegtetésével elindult a szlovák oldal felé, s egyben balra. Ennek volt az eredménye az elvesztett 80 ezer magyar és egyben jobboldali szavazat.

Mit tett ebben a helyzetben az MKP? Logikusnak látszik, hogy meg kellett volna szereznie ezt a jelentős választóréteget, és jobbról előzve lazán be kellett volna jutnia a parlamentbe. Az MKP azonban nem tett semmit. Továbbra is etatista-baloldali szövegekkel altatta választóit, szórta az átkot a Hídra és annak magyar választóira. Vagyis politikailag és nemzetiségileg ott erősített, ahol nem volt politikai ellenfele, ott harcolt, ahol már nem tudott újabb szavazatokat szerezni, miközben ügyet sem vetett a felszabaduló jobboldali magyarokra.

Hol tartunk tehát ma? A Híd a harmadik szlovák ejtőernyős gárda távozása és 80 ezer szavazat elvesztése ellenére továbbra is csodát vár, lelkesen nyomul az egy-két százalék szlovák választó irányába és programszerűen építi le magyar jellegét. Az MKP gyakorlatilag helyi és regionális párttá változott, ahol nagyítóval kell keresni a parlamenti ambíciókkal rendelkező politikusokat. A Híd elsősorban parlamenti pártként működik, erőteljes helyi és regionális réteg nélkül. Az MKP számára közelebbi partner Matovič, mint Bugár, a Híd pedig jobban érzi magát a Smer és az SNS társaságában, mint az MKP-val. A Híd számára nem fontos a parlamenti közös fellépés, az MKP pedig mereven elzárkózik a megyei együttindulástól. A közös fellépés mellett tehát érdekszinten nem szól szinte semmi.

Értékszinten elmondható, hogy a szlovákiai parlamenti életből fájóan hiányzik a megszokott 17–20 demokrata magyar képviselő. Az ország nélkülük nem tud demokratikus és előremutató kormányt létrehozni. Ugyanez érvényes a szlovákiai magyarok érdekképviseletére.

Mi lehetne tehát a megoldás? Racionális politikai döntéseket hozni, a hibákat beismerni és kölcsönösen elismerni egymás létét rendkívül nehéz dolog. Ez ma szinte az arab–izraeli ellentétre emlékeztet.

Teendők szintjén azonban a helyzet világos, mert adott egy jelentős és koherens választói bázis: a Hídnak le kellene mondania a szlovák szavazatok megszerzésének illúziójáról és vissza kellene térnie magyar jellegéhez. Az MKP-nak el kellene ismernie a Híd létezési jogát. Mindezt kölcsönös alázattal és a választók irányába tett bocsánatkérés jellegű gesztusokkal, hogy azok el is higgyék a közös út keresésének őszinteségét.

A mai viszonyok mellett sajnos ezeket a lépéseket sem a Híd, sem az MKP nem képes megtenni. Arról már álmodni sem lehet, hogy esetleg visszaszereznék az elvesztett jobboldali magyar szavazókat. Pedig a szlovákiai magyar választóréteg nagysága ma is 10-11 százalék körül mozog.

Két fontos következtetést a végén talán mégis levonhatunk. Az egyik fájó, a másik reményteljes. A fájó az, hogy a dolgok mai állása mellett a következő időszakban nem lesz magyar képviselő a parlamentben. A reményteljes az, hogy a szlovákiai magyar választói bázis minden probléma ellenére stabilnak és erőteljesnek tűnik. Ez a jövőben lehetőséget nyújt az esetleges sikeres parlamenti képviseletre.

Rövid URL
ID4695
Módosítás dátuma2021. június 17.

Kezdetben vala… Szepeskáptalan – Az első német nemzetiségi tanítóképző intézet a történelmi Magyarország területén

Bevezetés Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító- és Óvóképző Kara fennállásának 150. évfordulójáról többféle kutatással emlékezik meg. Ezek egyike a német nemzetiségi tanítóképzés feltérképezését célzó kutatás,...
Bővebben

Részletek

Bevezetés

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanító- és Óvóképző Kara fennállásának 150. évfordulójáról többféle kutatással emlékezik meg. Ezek egyike a német nemzetiségi tanítóképzés feltérképezését célzó kutatás, mely –egyebek között – azt az érdekes eredményt hozta, hogy a magyarországi német nemzetiségi oktatás kezdetei tulajdonképpen a mai Szlovákia területéhez kötődnek, mivel az első német nemzetiségi tanítóképzés a mai Szepeskáptalan területén indult meg 200 évvel ezelőtt. A német–magyar–szlovák lakosság számára indított tanítóképzés, a népi tanítók képzése akkor a római katolikus egyház óvó felügyelete alatt és szemlélete mellett kezdődött. Tanulmányunk egy tanulmánysorozat egyik elemeként a szlovákiai intézmény életét, indulásának nehézségeit, illetve működésének pillanatképeit örökíti meg.

Nemzetiségi oktatás alatt a 20. század végén a nemzetiségi tanulók számára létesített intézményes nevelés-oktatást értjük, amelynek feladata, hogy szervezetten biztosítsa a nemzetiségi nyelv tanulását, a nemzetiségi történelem, kultúra, hagyomány megismerését a közösségi identitástudat megőrzése, ápolása, erősítése mellett. A sajátos célok és követelmények teljesítéséhez, a működés feltételeihez az állam emelt normatív támogatást nyújt (Báthory–Falus 1997, 558. p.). Nemzetiségi pedagógus pedig az a pedagógus (óvónő, tanító, tanár), aki nemzetiségi pedagógusképzésben részesült, nemzetiségi végzettséggel rendelkezik és/vagy nemzetiségi hovatartozású, nemzetiség nyelvét beszélő, nemzetiségi oktatási programokban foglalkoztatott (Báthory–Falus 1997, 561. p.).

200 évvel ezelőtt természetesen egészen más volt a helyzet, mint ma. Az első magyarországi tanítóképzők egyházi alapításúak voltak. A nemzetiségi kérdés szorosan összekapcsolódott a felekezeti hovatartozás kérdésével a kezdetektől a 20. századig (Rácz-Fodor 1993, 129. p.), azonban a felekezet és nemzetiségi kapcsolat nyomai mind a mai napig megmaradtak a történelmi Magyarország területén (például az ortodox Románia más felekezetű nemzetei vagy a cseh és szlovák névadás vallási kapcsolatai – bővebben M. Pintér megj. alatt). Az állami tanítóképzés létrejöttét az 1868-as népoktatási törvény rendelkezései szabályozták (Rácz-Fodor 1993, 130. p.). A történelmi Magyarország németek lakta területein a műveltebb és gazdagabb szepességi és erdélyi szász városok tanítóikat a középiskolát, teológiát, filozófiát végzettek közül válogatták. Kisebb községek tanítói viszont gyakran olyanok voltak, akiknek sem képesítésük, sem tudásuk nem volt a tanítói állás betöltésére (Kiss 1929b, 104. p.). Az erdélyi evangélikusoknak már régi idők óta fennállottak tanítóik képzésére a papnevelőkkel kapcsolatos „teologiai-paedagogiai szeminarium”-aik. Medgyesen (1586), Nagyszebenben (17. sz.), Segesváron (1552., máskor 1823. van alapítási évül feltüntetve), 1847-ben Brassóban (Kiss 1929b, 106. p.).

A nemzetiségek lakta területeken természetes volt, hogy a tanítókat a nemzetiségek nyelvén képezték. Ezt igazolja az országgyűlés sérelmi bizottsága 1807-ben írt kérése: „Gondoskodjék őfelsége […] tanítóképző-intézetek felállításáról, melyekben a tanítójelöltek anyanyelvükön kívül a magyar nyelvből is oktatást nyerjenek” (Kiss 1929b, 100. p.).

1848-ban a nemzetiségi követelések között szerepelt a nemzetiségek saját nyelvű oktatása. Az 1868-es népoktatási törvény kimondta, hogy „Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike.” (Báthory–Falus 1997, 559. p.)

1818-ban Pyrker László[1] szepesi püspök székhelyén, Szepeskáptalanon (más néven Szepeshelyen, szlovákul Spišská Kapitula, németül Zipser Kapitel) katolikus tanítóképzőt alapított, mely tanítási nyelvei kezdetben a szlovakizált cseh,[2] a német és a latin volt, megteremtve ezzel a többnyelvű oktatás érzékletes mintáját. A nyelveket elsősorban az oktatási anyagok (meglévő könyvek, írások, melyek „szlovák”, latin és német nyelvűek voltak – vö. Šotter 2012 vagy http://smalik.szm.com/htm/prace/spisskebiskupstvo.htm), a diákok nyelve (a helyi német és szlovák lakosság), illetve a katolikus egyház (liturgia nyelve) határozta meg. Mivel az intézet alapításakor a nyelvhasználatot külön rendelet nem szabályozta (később már igen), tulajdonképpen Pyrker megalapította az első német nyelvű képzőt. Pár évvel később Egerben (akkor már egri pátriárka érsekként), 1828-ban ugyanő alapította meg az első magyar tanítási nyelvű önálló tanítóképző intézet is (Magyar Katolikus Lexikon; Olejník 2007, 359. p.). Nagy szerint (1979, 256. p.) Pyrker László egri érsek 1818-ban német tannyelvű tanítóképző intézetet szervezett Szepesváralján.

Más források egy évvel későbbre teszik az intézet alapítását: Molnár Béla szerint Pyrker László szepesi püspök 1819-ben létesített Szepeskáptalanban önálló, német tanítási nyelvű tanítóképzőt (Molnár 2007, 29. p.). Szepeskáptalanban 1819 őszén megnyílt az első önálló, más oktatási intézményekkel kapcsolatban nem álló német tannyelvű tanítóképző intézet (Kovács–Grundig de Vazques 2011, 34. p.). Neszt (2014, 13. p.) szerint 1819-ben Szepesváralján nyílt meg az első középfokú, szakiskolai jelleggel bíró, önálló tanítóképző, melynek tanítási nyelve német és szlovák volt. Az intézmény nyelvének pontos megállapítása a rendelkezésre álló forrásanyagok alapján sem egyértelmű (mivel látszólag mást állítanak a magyar és mást a szlovák nyelvű források), azonban a kor szellemének megfelelően a szlovák, a német és a latin voltak az oktatás nyelvei – a forrásanyagok mellett ezt támasztja alá az intézmény szellemisége is, hiszen népi tanítókat neveltek, akik feladata a falusi emberek tanítása volt, az pedig csak úgy lehetett sikeres, ha azok vernakuláris nyelvén tanulnak. Az intézet indulása után mintegy három évtizeden keresztül viszonylagos nyelvi nyugalomban taníthattak, az első komolyabb nyelvi szabályozás 1852-ben történt, mikor Ladislav Zábojský szepességi püspök a szlovákot tette meg hivatalos tanítási nyelvként, ugyanakkor a német diákoknak megengedve a német használatát. A következő nyelvi szabályozásra 1879-ben került sor, Császky György érsek a magyart tette az oktatás hivatalos nyelvévé. Emellett a szlovák választható tárgy maradt, illetve a tanítási gyakorlat továbbra is szlovákul folyt (bár a szlovák nyelv oktatását folyamatosan csökkenő óraszámban tartották). Az oktatás nyelve a világháború után változott meg, az akkori Csehszlovákia Szlovákia irányításával megbízott teljhatalmú miniszterének látogatása után az 1919. október 15-én megkezdett tanévet már szlovák nyelven folytatták.

Szepeskáptalanban nyílt meg 1819 őszén hazánk első önálló, más oktatási intézményekkel kapcsolatban nem álló tanítóképző intézete. Mivel az egyházmegye lakosságának nagyobb része német nyelvű volt, a képzés németül folyt. Ezzel új tanítóképzési forma indult el hazai útján: az alapszintű, általános tanulmányokra épülő középfokú – középszintű tanítóképző. Ez az intézménytípus egészen 1959-ig a hazai népiskolai tanítóképzés egyedüli és legfőbb képzési helye (Németh 1990, 15. p.).

Az intézet megalapításának időpontját tekintve nem minden magyar forrás pontos (például Nagy 1979), de a szlovák és latin források, illetve az intézmény megnyitásának emlékére készített emléktábla (lásd alább) is 1819. november 2-át tekinti az intézmény hivatalos megnyitásának, az oktatás pedig 1819. november 19-én indult meg (vö. pl. Olejník 2007, 358. p.).

Forrás: Šotter 2012

A nagy műveltségű püspök jelentős pénzadománnyal vetette meg az anyagi alapot, melyet az egyházmegye papsága jelentős összeggel kiegészített. Az intézmény az ősi Árpád-kori székesegyház szomszédságában kapott épületet. Az egyházmegye, azaz a Szepesség lakosságának legnagyobb része a német nyelvet beszélte, ezért a képzés itt németül folyt (hiszen zömmel német anyanyelvű falvak iskolái számára képezték itt a tanítókat). Az oktatott tantárgyak:[3] hittan a bibliai történetekkel, olvasás, helyesírás, szépírás, számtan, pedagógia, oktatásmódszertan, liturgia, egyházi latin nyelv, egyházi énekek, orgonálás. November elején kezdődött a tanév, és augusztus végén zárult. A tanév két félévből állt, mindegyik végén vizsgával, az egyes tantárgyakat „kitűnő”, „első rendű” és „másod rendű” osztályzatokkal értékelték (Mészáros 1984, 277. p.).

Maga Pyrker is úgy emlékezik önéletírásában, hogy 1819. november elején indult az első kurzus. A püspöki szeminárium földszintjén egy használaton kívül álló termet egy fal felhúzásával két tágas szobára osztottak: az egyikbe hat ágy került, ez lett a hálószoba, kezdetben ennyi tanulója volt az intézetnek. A másik helyiség lett a tanulószoba, ide asztalok, székek és egy szekrény került a könyvek és kották számára (Pyrker 1966, 90. p.). A bentlakásos alapon működő intézet diákjai az intézet konyháján ebédeltek. Az intézet alapszabályban rögzítette, hogy a tanulással összefüggő összes költséget az intézmény állja, így lehetőséget biztosítva a szegényebb tanulóknak is. A kollégium és a menza az 1847/48-as tanévben megszűnt, később egy ideg újra működött, mialatt a diákok létszáma is emelkedett. A tanítóképző (Praeparandorum) első igazgatója Juraj Páleš (1753–1833) volt, aki az intézetben töltött munkássága (1819–1824) egyik lépéseként 1820-ban megírta az első szlovák nyelvű pedagógiai tankönyvet (saját latin írásának szlovák fordítása: Paedagogia Slowenska pre Triwialske Skoli Biskupstva Spisskeho, spisana skrz G. P. MDCCCXX. W Lewoci, witlacena u Jana Werthmüllera; 48 oldal) és a kántoroknak szóló oktató könyvecskét (Ludimagister in ritibus et caerimoniis per annum occurebtibus instructus. Opusculum In Usum Scholae Praeparandorum Diocesis Scepusiensisi conscriptum MDCCCXX, Leutschoviae, Typis Jonnis Wertmüller R. priv. Typogr., 8º, 88 oldal). Érdekesség, hogy 1828-ban, kevesebb mint tíz év működés után Zábojský megírta az intézet első történelmi visszaemlékezését (Succincta historia Instituti Praeparandorum ad Magisteria Scholarum Ruralium Almae Dioecesis Scepusiensis).

Az intézetben 1819 novemberében kezdődött el az oktatás és kisebb szakaszokkal 1949-ig tartott (az utolsó tanév az 1948/1949-es volt), amikor az állam 1949. augusztus 31-én különféle incidensek után (például betörés a tanári szobákba, érettségik szabotálása) betiltotta a tanítóképző intézet működését. A megszűnő tanítóképző diákjai a közeli Lőcsén tanultak tovább, az oktatóknak az állam azonban nem kínált fel másik állást (vö. Olejník 2007). A tanítóképző épületét a katonaság, majd pedig a rendőrség foglalta le és használta. Tanítási célokra csak 1990 után kezdték el újra használni, Ján Vojtaššák püspök papi szemináriuma számára. Az épület jelenleg a szepességi püspökség birtokában van, ahol – egyebek mellett – teológiaoktatás is folyik.

A képzés hossza az indulástól számítva folyamatosan (ha nem is töretlenül) növekedett: 1819–1871 között a képzés 2 éves volt, 1871–1883 között 3 éves, 1883–1940 között pedig 4 éves. Az 1940–1945 közötti időszakban a képzés 5 évre nőtt (miközben a tanított tárgyak száma is növekedett). A második világháború után a képzés ismét 4 éves lett, míg a kommunista rezsim 1949-ben bezáratta (Gunčaga–Lang 2017, 201–202. p.). Az intézet célja fennállása folyamán mindvégig falusi tanítók képzése volt (Gunčaga 2014, 411. p.), mindezt a mai Szlovákia olyan területén, ahol a gazdaság és jog volt a legfontosabb. 1819-ben, fennállása első évében csak 6 tanulója volt, működésének utolsó szakaszában (utolsó húsz év) 674 művelt pedagógust bocsátott ki (Akimjak 2013, 11. p.). A diákok kezdetben a katolikus egyház által jónak látott tárgyakat tanultak (keresztény vallás vagy katekizmus, módszertan, helyesírás és szépírás, aritmetika, bibliai történetek az Ó- és Újtestamentumból, ének, zene és liturgia; vö. Gunčaga 2014, 416. p.), ám később a világi (elsősorban történelmi, nyelvi, módszertani) tárgyak, valamint a testmozgás, torna oktatása is erősödött. Az 1819–1851 közötti időszakban a hivatalos nyelv a latin volt, dacára annak, hogy a történelmi Magyarországon 1848-ig volt csak hivatalos. Később – ahogy azt feljebb említettük – Ladislav Zábojský püspök (1793–1870) – szlovák és német nyelv –, illetve 1879-ben Császka György püspök (1826–1904) – magyar nyelv – szabályozta a nyelvhasználatot, amely az első Csehszlovák Köztársaság megalakulásával az 1919/1920-as tanévtől végül a szlovák nyelvben véglegesedett (vö. Gunčaga 2014, 417, 423; Olejník 2007)

Kiss szerint (1929a, 32. p.) Pyrker János László mint szepesi püspök 1819-ben a káptalanja és lelkészkedő papsága támogatásával (2000 arany) Szepeshelyen iskolát alapított a tanítói pályára készülők oktatására és nevelésére. A férfi-tanítóképezdében a tanfolyam 2 évig tartott, és

– 1820/21-ben 7,

– 1821/22-ben 8,

– 1822/23-ban 5,

– 1823/24-ben 4,

– 1824/25-ben 4,

– 1825/26-ban 4,

– 1826/27-ben 6,

– 1827/28-ban 11,

– 1828/29-ben 9 és

– 1840-ig összesen 128 tanító kapott tanítóképesítő bizonyítványt (Kiss 1929a, 34. p.).

– 1856-ban 16 tanulója volt[4] (Kiss 1929b, 116. p.).

Mészáros István és szerzőtársai szerint (Mészáros–Németh–Pukánszky 2004, 300. p.) Pyrker László szepességi érsek 1819-ben alapított Szepeskáptalanon német tannyelvű tanítóképző intézetet. A falusi iskolákban tapasztalt hiányosságok ösztönözték arra, hogy intézetet létesítsen. A jelölteket gimnáziumi végzettséggel vették fel (illetve a latin tudás is számított), a tanulmányok két évig tartottak, az elemi iskolai tantárgyakat dolgozták fel, tanítás- és neveléstant tanultak, valamint alapos zenei képzésben részesültek.

Kezdetben az elméleti tárgyak mellett a II. évfolyam növendékei hetenként egy napot töltöttek tanítással és megfigyeléssel a minta-iskolában (Kiss 1929b, 102. p.). Az oktatás alapjai a tanítóképzőkben a népiskolai tankönyvek voltak. A növendékek ezen, a minisztérium által előírt tankönyvek anyagát és annak népiskolai feldolgozási módját tanulták meg (Kiss 1929b, 108. p.).

Az intézet tantervei kezdetben a népművelés és a korszaknak megfelelő általános ismeretek átadására épült (az oktatás hétfőtől szerdáig, majd péntek–szombaton reggel 8 órától délután 17 óráig tartott, a csütörtök és a vasárnap szabad volt). Az általunk megismert dokumentumok alapján (Olejník 2007) a képzés az alábbi tárgyak tanítására összpontosított. Az 1847–1854-ig terjedő időszak tanterve az alábbi volt:

Forrás: Olejník 2007, 383. p.

1864–1868-ig a tanítóképzők tanterve nagyjából egységesen így nézett ki: hittan mindkét évfolyamban (összesen heti 4 óra), nevelés- és oktatástan (összesen heti 5 óra), olvasókönyv kezelése (összesen heti 4 óra), reáliák (természetrajz, földrajz, összesen heti 4 óra), magyar-, tót- és német nyelvtanítás módszere (egyenként heti 4, összesen 12 óra), számtan mindkét évfolyamban (összesen heti 4 óra), szépírás (heti 2 óra), rajz (heti 2 óra), gazdaságtan (heti 1 óra), orgonálás (heti 6 óra), éneklés (heti 2 óra) és tanítási gyakorlat (heti 4 óra). Összesen heti 50 óra (vö. Kiss 1929b, 109. p.).

1868-tól fokozatosan emelték a művészeti képzés óráit (zene, zenei kör létesítése), erősödött a kántori képzés, illetve bevezették a szlovák nyelvtan oktatását. A következő nagy tantervi változás 1905-ben volt, mikor erősítették a vallási tárgyak oktatását: például a kántori hivatást erősítendő hangszeroktatást és éneket (1906-tól a végzett hallgatók a tanítói mellett kántori oklevelet is kaptak), a 3. és 4. évfolyam hallgatóinak a vasárnapi misén kántori gyakorlatként orgonáltak. Később az önképzőkörök bevezetésével gyakorolták a vers- és prózamondást, tulajdonképpen a nyilvános fellépések előkészítéseként (Olejník 2007, 364–365. p.). A folyamatos fejlődésnek, a tantervek folyamatos bővülésének az első világháború vetett véget.

Az 1883–1905-ös tanévben a tanított tárgyak és óraszámaik is módosultak: a már négy évfolyamos képzőben az alábbi tárgyakat tanították: hit- és erkölcstan, pedagógia, testnevelés és egészségtan, pszichológia, didaktika, pedagógia- és iskolatörténelem, iskolai gyakorlat, magyar nyelv és irodalom, német nyelv, szlovák nyelv, történelem, földrajz, matematika, természetrajz, fizika, gazdaságtan, ének-zene, rajz, szépírás, torna.

A 20. század eleji tantárgyak immáron több témakörben, tantárgycsoportban mozogtak, amelyeket az alábbiakban lehet meghatározni: vallás, nyelvek (anyanyelv, idegen nyelvek), pedagógia-didaktika (tanítás módszertana, pedagógiatörténet – elmélet és gyakorlat), ének-rajz-hangszerismeret (éneklés és elmélete, hangszeres gyakorlatok hegedűn, gitáron és orgonán), természettudományok (földrajz, természetrajz, matematika, fizika, kémia), gazdálkodáshoz szükséges tudások (mezőgazdaság, mértan, egészségtan).

Az 1919/1920-as tanévtől a fiúiskola koedukált intézménnyé vált – az oktatásba beengedték a lány diákokat is. A szabad szellem áramlásaként 1929-ben (az intézet 100 éves fennállásának ünnepléseként) a diákok még cserkészegyesület létrehozásán is munkálkodtak, amit végül egy másik intézményben hoztak létre.

Az 1940-től induló utolsó évek oktatása a tantárgyak tekintetében nem hozott sok újdonságot, viszont a tárgyak heti óraszámában tapasztalható az intézet korai korszakában még jelentős arányban jelen lévő vallási-erkölcsi tárgyaktól a gyakorlatias tárgyak felé történő elmozdulás. Ezt mutatja az 1940-től érvényben lévő tantervi táblázat is:

Forrás: Olejník 2007, 388. p.

Az intézmény utolsó évfolyama az 1948/1949-es tanévben indult el. Az oktatás állami rendelet általi hirtelen megszakítása nemcsak az intézményben akkor oktató és tanuló személyek életére, hanem a környék, a környező falvak szellemi és morális rendjére is hatással volt.

Befejezés helyett

Az intézet csaknem 130 éves fennállása alatt 1777 tanítót nevelt ki. Jelentősége nem is a benne oktatott diákok, képzett tanítók miatt fontos, hanem mert a történelmi Magyarország első tanítóképző intézménye volt, illetve egyházi intézményként egy időre képes volt az államtól is függetlenednie. Népi tanítókat képzett (vö. Gunčaga 2014, 411. p.), akik a népnemzeti tudás mellett egyházi oktatásban is részesültek – ezzel hirdetve és terjesztve nemcsak a tudást, hanem a vallást is. Ugyan katolikus intézmény volt, de falai között nem csak katolikusok tanulhattak (például evangélikus hitűek). Az oktatott tárgyak fókusza időről időre változott (kezdve az írás-olvasás tanításának módszertanával, énektanítással, zeneoktatással, folytatva a gyakorlati pedagógiai ismeretek elsajátíttatásával egészen a klasszikus – elsősorban a latin és görög – és modern nyelvek – szlovák és német – tanításával), de az oktatás szellemisége mindvégig megmaradt – olyan tanítók képzése, akik a legkisebb falvakban is képesek a művelt tudás és erényes élet tanítására. S tették, tehették mindezt a közösség saját nyelvén.

Irodalom

Akimjak, Amantius 2013. Príprava učiteľov pre primárne vzdelávanie na Pedagogickom inštitúte Juraja Páleša v minulosti a dnes. In Chanasová, Zuzana–Rončáková, Terézia Výchova a vzdelávanie ako nástroj (de)formovania hodnotového systému spoločnosti II. Zborník z konferencie, Trnava, Levoča, 2012. Ružomberok, VERBUM – vydavateľstvo KU.

Báthory Zoltán–Falus Iván 1997. Pedagógiai lexikon. II. kötet. Budapest, Keraban Könyvkiadó.

Gunčaga Ján 2014. Teachers Institute in Spisska Kapitula. The frst Teachers Institute in the area of Slovakia. In History of Education & Children’s Literature, IX, 1 (2014), 409–429. p. https://www.researchgate.net/publication/297967674_Teachers_Institute_in_Spisska_Kapitula_The_frst_Teachers_Institute_in_the_area_of_Slovakia

Gunčaga, Ján–Lang, Ladislav 2017. Lehrerbildungsanstalten in Zipser Kapitel und Eger – ihre Bedeutung für Lehramtsstudium und Schulmathematik. Kultúrne dejiny / Cultural History, Volume 8, Issue 2, 200–212. p. https://www.researchgate.net/profile/Jan_Guncaga/publication/322054571_Teacher’s_institutes_in_spisska_kapitula_and_eger_and_their_importance_for_mathematics_and_primary_education_teaching/links/5b0c3a224585157f871ca93b/Teachers-institutes-in-spisska-kapitula-and-eger-and-their-importance-for-mathematics-and-primary-education-teaching.pdf

Kiss József 1929a. A magyar tanítóképzés statisztikai adatai. Magyar Tanítóképző, 42. évf. 1. sz. 22–35. p.

Kiss József 1929b. A magyar tanítóképzés statisztikai adatai. Magyar Tanítóképző, 42. évf. 2. sz. 100–120. p.

Kiss József 1933. A magyar tanítóképzés reformgondolatai. Különnyomat a „Magyar Tanítóképző” 1933. évi 1–2. és 4. számából. Budapest.

Kovács Krisztina–Grundig de Vazques, Katja 2011. A magyar és a német népiskolák és a néptanítói szaktudás fejlődése a történelem sorában. Training and Practice, Volume 9. Issue 1–2. 31–46. p. http://epa.oszk.hu/02600/02641/00002/pdf/EPA02641_kepzes_es_gyakorlat_2011_01-02_031-046.pdf

Magyar katolikus lexikon. http://lexikon.katolikus.hu/K/katolikus%20tanító-%20és%20tanítónőképző%20intézetek.html

Mészáros István 1984. Népoktatásunk szervezeti-tartalmi átalakulása 1777–1830 között. Budapest, Tankönyvkiadó. /Pedagógiai közlemények, 26./

Mészáros István–Németh András–Pukánszky Béla 2004. Neveléstörténet. Bevezetés a pedagógia és az iskoláztatás történetébe. Budapest, Osiris Kiadó.

Molnár Béla (2007. A középfokú tanítóképzés története 1945-től felsőfokúvá válásáig. Budapest. Doktori disszertáció, ELTE PPK. http://ppkteszt.elte.hu/file/Molnar_Bela_dissz.pdf

  1. Pintér Tibor (megj. alatt) Gondolatok az identitás nyelvi megnyilvánulásairól kisebbségi környezetben. In Papp Ágnes Klára (szerk.): Kulturális, narratív, nyelvi identitás. Budapest, KRE.

Németh András 1990. A magyar tanítóképzés története (1775-1975). Zsámbék. /Főiskolai Füzetek Zsámbék, 11./

Neszt Judit 2014. A középfokú elemi iskolai tanítóképzők intézményrendszerének kiépülése és változásai 1828-tól 1945-ig. Debrecen, Doktori (Ph.D.) értekezés, Humán Tudományok Doktori Iskola, Debreceni Egyetem. https://dea.lib.unideb.hu/dea/bitstream/handle/2437/213836/Neszt_Judit_Ertekezes.pdf?sequence=1&isAllowed=y

Olejnik, Vladimír 2007. Učiteľský ústav v Spišskej Kapitule. In Lukáč, Eduard–Michalička, Vladimír a kol.: História najstarších učiteľských ústavov na Slovensku (1819–1945). Prešov, Filozofická fakulta Prešovskej univerzity, 357–390. p.

Pyrker, Johann Ladislaus 1966. Mein Leben 1772-1847. Hgg. von Aladar Paul Czigler. Wien, Kommissionsverlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften.

Rácz-Fodor Sándor 1993. A nemzetiségi tanítóképzés története (1870–1970). In EJTKF Tudományos Közlemények 7. Baja, 129–141. p.

Šotter, Vladimír 2012. Počiatky vzniku Učiteľského ústavu v Spišskej Kapitule. http://www.teraz.sk/zo-skol/pociatky-vzniku-ucitelskeho-ustavu/18386-clanok.html

Dejiny spišského biskupstva. http://smalik.szm.com/htm/prace/spisskebiskupstvo.htm

Rövid URL
ID4693
Módosítás dátuma2021. június 17.

Bauko János: Társadalom és névhasználat. Magyar névtani kutatások Szlovákiában

Magyar Névtani Értekezések 8, Budapest, 2019, 228 p. A Magyar Névtani Értekezések c. sorozat 8. köteteként látott napvilágot a Magyar Nyelvtudományi Társaság és az ELTE...
Bővebben

Részletek

Magyar Névtani Értekezések 8, Budapest, 2019, 228 p.

A Magyar Névtani Értekezések c. sorozat 8. köteteként látott napvilágot a Magyar Nyelvtudományi Társaság és az ELTE BTK Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszékének együttes gondozásában Bauko János legújabb névtani szintézise. A szerző eddigi munkásságának, tanulmányainak és habilitációs dolgozatának mintegy summázatát találjuk az alább ismertetett kötetben. A szerző a határon túli névkutatás elismert szakembere, aki csaknem húsz éve folytat nyelvészeti kutatásokat. Munkájáról elmondhatjuk, hogy az azt megalapozó gyűjtés és a feldolgozás kellően alapos, módszertanilag jól előkészített, és külön érdeme, hogy innovatív módon érvényesítette benne a tudományterületet már néhány éve megfertőző szocioonomasztikai szemléletet.

A kötet az előszón és a dolgozatot záró felhasznált irodalom jegyzékén kívül tíz főfejezetből áll. Az egyes főfejezetek további alfejezetekre tagolódnak.

Az első főfejezet két résztémát ölel fel: a szerző egyrészt kijelöli a névtan helyét a tudományok rendszerében, másrészt röviden áttekinti a társadalom és névhasználat összefüggéseivel foglalkozó szocioonomasztika kutatási területeit. Utóbbit elsősorban a szlovákiai magyarok névhasználatából vett példák segítségével szemlélteti. A könyv ezen részeinek megszületése nem előzmény nélküli, hiszen a Bevezetés a szocioonomasztikába című egyetemi jegyzetében is hasonló kérdéseket fejteget. Ebben a főfejezetben terítékre kerül a névpolitika, a névtervezés, a kisebbségi névhasználat, a névváltoztatás, a névkontaktológia, a névdivat, a névattitűd; valamint a névhasználat és az életkor, nemek, felekezetek, társadalmi rétegek, csoportok stb. összefüggéseinek vizsgálata. A második fejezetben bemutatja a szlovákiai névtani kutatások történetét. A szlovák névtudomány eredményei mellett kitekint a szlovákiai magyar névtani kutatások eredményeire is. A lista terjedelmes, hiszen a monografikus kiadványok mellett a témával összefüggő tanulmányokkal is foglalkozik. Külön veszi lajstromba a helynevekkel foglalkozó dolgozatokat, valamint a személynevekkel és egyéb névfajtákkal foglalkozókat is. A főfejezet végén nem feledkezik meg a szlovákiai magyar névkutatás feladatairól sem, de szól a névtannak a filológiai irányultságú egyetemi képzésben is megjelenő létjogosultságáról is. A harmadik főfejezetben elsősorban terminológiai kérdésekkel foglalkozik: összeveti a magyar és szlovák (szláv) névtani terminológiát. Fontos megállapításokat tesz: míg a magyar névtudományra a belső keletkezésű terminusok, a szlovák (szláv) névtanra az idegen eredetű szakkifejezések használata a jellemző. Végezetül a magyar és szlovák névtani terminológiával kapcsolatos aktuális munkálatokra, kiadványokra fordítja a figyelmet. A negyedik fejezetben a rendszerváltozást követő szlovákiai kisebbségi névpolitika jellemzőiről értekezik. A „táblaháború” és a „névháború” kifejezések jól szemléltetik a szlovákiai magyarok küzdelmeit a hely- és személynevek hivatalos használatára vonatkozóan. A kisebbségeket érintő szlovákiai névtörvényeken túlmenően foglalkozik az európai dokumentumokkal (Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája, Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről) is. Az ötödik fejezet a szlovákiai tulajdonnevek standardizálásával és az anyanyelvi névtervezéssel foglalkozik. Tapasztalataira támaszkodva ismerteti azokat a munkálatokat és erőfeszítéseket, melyeket a személy-, hely- és intézménynév-tervezés során az ügyben érintett kutatók és szakemberek végeztek. Az egységes intézménynévjegyzékek segítséget nyújthatnak a fordítóknak, a sajtó munkatársainak, a közigazgatásban dolgozóknak stb. A szerző a fejezet végén beszámol a készülőben levő magyar–szlovák keresztnévszótárral kapcsolatos munkálatokról is, melyet akár az anyakönyvi hivatalokban is használhatnak segédeszközként. A hatodik fejezetben (A tulajdonnév identitásjelölő funkciója) a címben megjelölt fogalmon kívül foglalkozik a név és identitás összefüggéseivel. A tulajdonnév funkcióit magyar, szlovák és cseh szakirodalom alapján foglalja össze. Kiemeli, hogy a név mint társadalmi meghatározottságú identitásjel utal az önmagunkkal való azonosság vagy valamely csoporttal való azonosulás érzésére, élményére. A nyitrai egyetemisták körében végzett névattitűd-vizsgálatok eredményeiről is olvashatunk ebben a részben. A kérdőíves módszerrel történő vizsgálatban a szerző arra kereste a választ, vajon a hallgatók pozitívan vagy negatívan viszonyulnak-e saját család- és keresztnevükhöz; személynevük milyen névalakban van bejegyezve hivatalosan az anyakönyvben, hivatalos okmányokban. Arra is kíváncsi volt, hogy terveznek-e a jövőben névváltoztatást; milyen keresztnevet választanak a leendő lány- vagy fiúgyermeküknek, illetve milyen formában anyakönyveztetnék család- és keresztnevüket, mely névalakokkal szólítják meg őket mások stb. A hetedik főfejezet (A keresztnévdivat változása Szlovákiában) bemutatja a szlovákiai keresztnévdivat változását, majd kitér a keresztnevek anyakönyvezésekor használatos névjegyzékekre, névkönyvekre Szlovákiában és Magyarországon, de szemügyre veszi a névdivat változását befolyásoló tényezőket, a keresztnévadás indítékait, valamint a magyar–szlovák kétnyelvű környezetben jelentkező névadási, névviselési, névhasználati sajátosságokat is. A szlovákiai kisebbségekhez tartozó személyeknek lehetőségük van a név anyanyelven való bejegyzésére, a keresztnévválasztás során gazdagabb névkincsből, kisebbségi és többségi névállományból egyaránt válogathatnak. A nyolcadik főfejezetben a szerző a szlovákiai magyarok személynévhasználatában jelentkező kontaktusjelenségekkel foglalkozik. Külön tárgyalja a család- és keresztnevekben előforduló eseteket, de a bece- és ragadványnevek körében tapasztalt kontaktusjelenségeket is górcső alá veszi. A fejezetet összegző soraiban megállapítja, hogy a magyar–szlovák kétnyelvű környezet hatással van a szlovákiai magyarok névválasztására és névhasználatára. A szlovákiai magyarok bece- és ragadványnév-használata magyardominánsnak tekinthető. A magyar névviselők szlovák nyelvből származó bece- és ragadványneveket is viselhetnek. A kétnyelvűséget és a névszemiotikai tájképet taglaló kilencedik főfejezet a szlovákiai magyar települések vizuális tulajdonnév-használatát mutatja be. Szlovákiában a magyar nyelvű településeken erősödik a magyar nyelv vizuális megjelenése, hiszen a névtáblákon, egyéb felületeken a szlovák névformák mellett magyar személynévalakok egyaránt előfordulhatnak. A szlovákos névformák gyakoribbak, de megfigyelhető a kettős személynévhasználat is, egyes felületeken azonban a magyar névalakok dominálnak. A helynév-szemiotikai tájkép mellett foglalkozik az intézménynév-szemiotikai tájképpel, de a személynév-szemiotikai tájképpel is. Helyeselhető a szerző azon megállapítása is, hogy az utóbbi években egyes szlovákiai magyar többségű településeken a magyar identitású jogi és természetes személyeknek, a helyi önkormányzatoknak köszönhetően terjed az anyanyelvi névhasználat, gyakrabban jelennek meg magyar nyelvű feliratok. A könyv záró fejezetében, a tizedikben a magas-tátrai magyar–szlovák hegynévpárokat elemzi. Meghatározza a hegynév fogalmát, majd foglalkozik a névrészként használatos hegyrajzi köznevekkel. Továbbá bemutatja a magas-tátrai helyneveket tárgyaló alapvető névtani vonatkozású szakmunkákat. A hegynévpárokat a névadás indítékának szempontja szerint csoportosította.

A kötetet bezáró felhasznált szakirodalom bőségesen tartalmazza a vonatkozó névtani tárgyú bibliográfiát, mintegy segítséget nyújtva a névtan iránt érdeklődő szakembereknek és laikusoknak.

Bauko János munkájának szerkezete logikus és átgondolt, nyelvezete kifogástalan, nyelvi szempontból is kiállja a tudományosság próbáját. Bízvást állíthatjuk, hogy monográfiája által nemcsak a szlovákiai magyar, hanem a Kárpát-medencei térség névtani kutatásai is jelentősen gazdagodtak. A kiadványt bátran ajánljuk az egyetemi hallgatóknak, a névtan szakembereinek, de haszonnal forgathatják a nevek iránt érdeklődő laikusok is.

Angyal László

Rövid URL
ID3176
Módosítás dátuma2019. december 18.

Popély Árpád: Két választás Csehszlovákiában. A szlovák országgyűlés és a kárpátukrán szojm megválasztása 1938–1939

Pozsony, Kalligram, 2019, 260 p. A szerző olyan témához nyúlt, amely alig feldolgozott nem csupán a magyar, hanem a cseh és szlovák kutatók számára is....
Bővebben

Részletek

Pozsony, Kalligram, 2019, 260 p.

A szerző olyan témához nyúlt, amely alig feldolgozott nem csupán a magyar, hanem a cseh és szlovák kutatók számára is. A müncheni egyezmény és az első bécsi döntés után újjászerveződő második cseh-szlovák állam föderalizálása a széthullásának hajnalán történt meg, a két évtizedig ígért szlovák és kárpátaljai autonómiák így nem a köztársaság békéjének zálogai, hanem az utolsó koporsószögei lettek.

A szerző az 1938 végén és 1939 elején tartott két választást kívánja bemutatni. A kutatás bevallott eredeti célja az 1938. december 18-ai első szlovákiai választások magyar szemszögből történő bemutatása volt (10. p.). Azonban a kutatás közben rájött, hogy egyrészt a többi nemzetiség szempontjából is érdemes bemutatni a választást, másrészt a hozzá időben közellevő kárpátaljai szojm választásával együtt érdemes bemutatni, harmadrészt pedig az általános légkör és a választásokhoz vezető út felvázolása nélkül a történet a „levegőben lógna”. Így lett a kötetből a köztársaság végnapjait bemutató munka.

Popély Árpád több állam levéltáraiban kutatott (bár nem túl sok eredménnyel, ami nem az ő, hanem a fennmaradt források hiányának hibája). Igyekezett a teljes szakirodalmat felhasználni, ami magyar nyelven nem számottevő, cseh és szlovák nyelven sem kielégítő, ellenben az ukrán szakirodalom már sokkal jobban áll, legalábbis darabszámát tekintve, ugyanis az 1939-es esztendő az ukrán nemzettörténet és nemzetpolitika szempontjából nagyon fontos dátum. Ezenfelül német és lengyel irodalmat is használt. A szerző igyekezett a kor sajtóját is felhasználni, természetesen cseh, szlovák, magyar, német, ruszin és ukrán szempontból is.

Számomra érdekes volt az első szlovák választójogi tervezet azon részének bemutatása – végül ez kikerült az elfogadott választójogi törvényből –, hogy a cseh személyek szavazati joga ellen bevetett egyik taktika a választójog illetékességhez kötése volt, az állampolgárság helyett, ami az odaköltözött cseh hivatalnokok nagy részét megfosztotta volna a választói jogától. Ezen azért akadt meg a figyelmem már első olvasatra, mert az ún. községi illetőséget 1919-ben az Osztrák–Magyar Monarchia és a születő Csehszlovákia törvényi szabályozásának különbözőségei alapján a magyarok tömeges állampolgársági jogtól való megfosztására alkalmazták az országban.[1]

A választás szótári értelemben nem volt választás, ugyanis egyetlen listát lehetett elfogadni vagy elutasítani. A szerző alaposan felvázolja, hogyan számolták fel a többpártrendszert 1938 őszén, a választások kiírása pedig úgy történt, hogy a törvényi szabályozásnak köszönhetően csupán pár óra volt a listaállításra, ami még inkább kizárta bármiféle ellenzéki lista felállítását (34–36. p.). A választásokat november 26-án, szombaton írták ki és 27-én vasárnap délig kellett leadni a listákat az érvényes ajánlásokkal. Bár az akkori magyar választási rendszerhez képest igencsak kisszámú ajánlás is elég volt.[2]

Így csupán egyetlen, 100 tagú lista volt, melyen az előzetes ígéretekhez képest jóval kisebb mértékben szerepeltek a Néppártba beolvasztott korábbi pártok képviselői és a nemzetiségek képviselői. Ráadásul a 100 főből nem is mindegyik volt „bejutó hely”, hiszen a választópolgárok száma alapján 75 bejutó jelölttel kalkuláltak (52. p.).[3] A magyarság képviseletében Esterházy János szerepelt a 17. helyén a listának és egy további jelölt 77.-ként. A bécsi döntés után Szlovákia lakosságának 85%-a volt cseh vagy szlovák (53. p.), a listán aránytalan volt a nemzetiségek (német, ruszin és magyar) képviselőinek száma, főként a biztos bejutó helyeket tekintve.

A kampányról szóló fejezetben (54–62. p.) a szerző kiválóan kifejti, hogy a szokásos értelemben vett – és Csehszlovákia korábbi választási kampányaihoz képest sem – nem zajlott választási kampány, ugyanis nem volt több lista, amelyek egymással versengtek volna, hanem inkább zsidó- és csehellenes propaganda-hadjárat zajlott az országban. Nem hagytak semmiféle ellenkampánynak teret, a távolmaradást vagy a lista elutasítását fontolgatókat pedig igyekeztek megfélemlíteni. Egyedül a kommunistáknak és a ruszinságnak voltak kisebb próbálkozásai ellenkampányra. A Néppárt vezetése leginkább a németséget próbálta megnyerni maga számára a nemzetiségek közül, közös rendezvények és német nyelvű propaganda segítségével.

A kampány kapcsán érdekes adalék, hogy a Néppárt a zsidókat okolta a bécsi döntésért (57. p.), az illegális kommunista röplapok pedig a Néppártot (61. p.).

A többségében zempléni és szepességi kelet-szlovákiai ruszinság Kárpátaljához való csatlakozási igénye – még népszavazást is jónak láttak volna – addig állott fenn, míg az Avgusztin Volosin vezette ukranofil irányzat nem került hatalomra (72. p.), ez után az autonóm Szlovákiában képzelték el a jövőjüket, azonban a Néppárt a csehek és a zsidók után leginkább a ruszinokat igyekezett kiszorítani a politikai életből.

A választástörténettel foglalkozók számára adalékok, hogy a választójog 21 évre szállt le 24-ről, választható pedig az volt, aki betöltötte a 30. életévét és legalább két éve Szlovákia területén lakott. A mandátumok száma a korábbiaktól eltérően nem volt meghatározva, hanem 20 000 szavazat kellett egy jelölt bejutásához és 15 000 maradék szavazat. A részvétel kötelező volt – a távolmaradók pénzbírságra vagy börtönre számíthattak –, a szavazás pedig (elviekben) titkos (84. p.). Kétféle voksolás létezett, „igen” szavazatnak számított, ha a szavazólapot borítékban bedobták az urnába és „nem” szavazatnak, ha a borítékot üresen dobták be. Az egyik trükk az volt a nemmel voksolók ellen, hogy több helyen  az ablak elé tették az urnákat, hogy a bevilágító napfényben látszódjon, ki szavaz üres borítékkal (87. p.).

A voksolás további különlegessége volt, hogy külön választóhelyiségek voltak a szlovákok, csehek, magyarok, németek és zsidók számára (88. p.).

Sem a kampányt, sem pedig az eredményeket nem érdemes és nem is lehet a fentiek miatt összevetni a korábbi – akár az annak az évnek a tavaszán tartott – választásokkal.[4]

A választásra jogosultak 92,7%-a jelent meg, akik közül 96,6% szavazott igennel a listára. A leadott szavazatok (1 260 261) 63 képviselő bejutásához voltak elegendőek (94–95. p.).

Érdemes megemlíteni, hogy voltak járások, ahol igen magas volt a nemek vagy a távolmaradók aránya. Ilyen volt a Gölnicbányai járás, ahol még a jogosultak 90%-a sem vett részt és a megjelenők közül is csupán 81% voksolt igennel (ez épphogy 73%-os támogatottságot jelentett). Pozsony városában sem érte el a részvétel a 86%-ot és a közel 5%-os elutasítás sem számított kevésnek. A Mezőlaborci járásban a megjelentek 60,9%-a voksolt nemmel, és hozzávéve a bojkottálók arányát is, a választójogosultaknak csak 35,7%-a támogatta a listát (95–97. p.). A járásban egyébként jelentős ruszin kisebbség élt, amire még kitérünk. A büntetéstől való félelem miatt nem annyira a bojkottot, hanem inkább a kevésbé feltűnő ellenszegülést, a nemmel való voksolást választották többen, annak reményében, hogy nem lesz retorzió. A cenzúrázott sajtó azonban nem közölte a gyengébb körzetek adatait, csupán a számára is kedvező nagytámogatottságú körzeteket vagy a végeredményt (azt is kicsit eltúlozva).

A voksolás a néppárti megnyilvánulások alapján „a világ legfejlettebb nemzetei közé” emelte a szlovákokat, ahogy Karol Sidor, a Hlinka Gárda főparancsnoka fogalmazott: „Mi, szlovákok ma a németek és olaszok mellett Európa harmadik nemzete vagyunk, akik bebizonyítottuk, hogy a rezsim azonos az egész nemzet gondolkodásával és akaratával.”

A lista elutasítása többnyire az evangélikusokra és a ruszinokra volt jellemző. A bécsi döntés után – az 1930-as csehszlovák népszámlálás alapján – 45 olyan település maradt az országban, ahol a magyarok aránya meghaladta a 20%-ot (99. p.). Nehéz rekonstruálni e községek adatait, azonban a zoboralji magyar községekét sikerült Popély Árpádnak. Eszerint a községek nagy részében 99% fölötti volt az igenek aránya a leadott szavazatokból, bár a távolmaradók számát nem ismerjük. Egyedül Nagycétény eredménye szembeötlő, ahol csupán 64,7% volt a listatámogatások száma (100. p.). Mivel a sajtó csak a számára kedvező adatokat közölte, nem kizárható, hogy a többi magyar településen kisebb volt az igenek aránya. Erre enged következtetni néhány korábbi sajtóhír, melyek szerint egyes magyar községek Magyarországhoz való tartozásának kívántak hangot adni ellenszavazatokkal, továbbá néhány alsó-szepességi német város ugyanígy fog cselekedni (101. p.). Egyébként a német városok többnyire magas arányban szavaztak igennel a listára, ez alól az alsó-szepességi települések jelentenek kivételt. Alsómecenzéfen 31%-os, Stószon pedig csupán 24%-os eredményt ért el a lista! De még a szomszédos szlovák Ájfalucskában is csak 20% volt az igenek aránya (103. p.). Érdekes, hogy ezekben a német falvakban az új határok miatti elégedetlenségük miatt – a bécsi döntés nem csatolta Magyarországhoz őket – az 1938 szilveszteri rendkívüli népszámláláson sokkal többen vallották magukat magyarnak, mint 1930-ban. Ez a németek szimpátiakifejezését jelentheti (103–104. p.).

A ruszinok elutasító magatartásának vizsgálatához az Ólublói járás településeinek fennmaradt adatai nyújthatnak támpontot. A járásban összességében 83,6% volt az „igenek” aránya (96. p.). Azonban ha külön vizsgáljuk a településeket, akkor azt kapjuk, hogy a szlovák településeken többnyire 100%-os az igenek aránya, míg a ruszin településeken 4,9% és 100% között igen széles skálán ingadozik az igenek aránya (14 településből 6-on nem éri el az 50%-ot) (105. p.).

Tíz járás esetében fennmaradtak statisztikák, Popély Árpád összegyűjtötte őket. Ezek alapján tudjuk, hogy az ottani cseh választópolgárok 14,6%-a, a zsidók 10%-a, a magyarok 9,7%-a, a szlovákok 5,7%-a és a németek 4,3%-a maradt távol a választástól. Nemmel pedig a csehek 9,7%-a, a magyarok 4,6%-a, a szlovákok 0,8%-a, a németek 0,6%-a és a zsidók 0,3%-a szavazott (106. p.).

A leginkább elutasítóak még az evangélikus települések voltak, melyek eleve kevésbé támogatták a néppártot a korábbiakban is, és az, hogy jelenleg a listán is alulreprezentáltak voltak, tovább növelhette a szakadékot. Volt olyan evangélikus település is, ahol 80% elutasította a listát (107. p.).

Országgyűlés már volt, azonban helyszín még nem. Eredetileg két lehetőség merült fel, az egyik a pozsonyi városi Vigadó épülete, a másik pedig a Mezőgazdasági Múzeum (ma Szlovák Nemzeti Múzeum) volt. Végül a volt Vármegyeháza épülete adott otthont a szlovák országgyűlésnek egészen 1945-ig, alakuló ülésének pedig először a pozsonyi egyetem dísztermét választották ki, de végül az is az egykori vármegyeházán volt (111–113. p.).

Ez után a szerző mind az alakulási ülést, mind a rákövetkező két ülést bemutatja, melyek közül az utóbbi az autonóm Szlovákia utolsó, és a „független” Szlovákia első ülése is volt. Majd röviden a képviselők fluktuációjára is kitér az 1945-ös feloszlatásig, és az országgyűlés utóéletét is megismerhetjük.

A könyv második része a kárpátukrán szojm megalakulásának történetét mutatja be. A szerző mintegy felvezetésként helyesen állapítja meg, hogy a ruszinság identitásbeli, kulturális és politikai megosztottsága miatt nehezen tudott fellépni egységesen, hiszen két nagy irányzat, az ruszofil (orosz irányultságú) ruszin és az ukranofil állt egymással szemben. A két csoport identitásának különbözősége még nyelvhasználatukban is különbözött, hivatalosan is kérdéses volt, hogy ukrán, orosz vagy ruszin nyelvjárást alkalmazzanak. A ruszinság autonómiavágya ugyanúgy 1919 óta fennállt, mint a szlovákságé. Emellett a ruszinok a korábban nem létező kárpátaljai közigazgatási – tartományi – határvonalat is szerették volna az etnikai határok alapján nyugatabbra tolni egészen Poprádig, ugyanis addig tartott a ruszin etnikai határ, szlovákiai központjuk pedig Eperjes volt (133–135. p.). Azonban ez a kérdés háttérbe szorult, miután az ukrán irányzat – német és cseh támogatással – felülkerekedett. Majd megvalósult a pártok és szervezetek betiltása, működésük felfüggesztése a szlovák részhez hasonlóan.

Az autonómiatörvény és az abban foglalt választási törvény a szlovákból indult ki, a választás azonban bizonyos pontokban különbözött a szlováktól. A mandátumok számát nem a leadott szavatoktól tették függővé, hanem úgy szabályozták, hogy minden egyes népcsoport 20 000 tagjára essen egy képviselő (144. p.).

Szlovákiához hasonlóan egypárti választást tartottak, annyi különbséggel, hogy itt sikerült ellenzéki listákat leadni, amiket azonban – természetesen – elutasítottak (148. p.). Bár itt tíz nap állt volna rendelkezésre a listák leadásához, ami szintén kevés idő volt, de a választások kiírásának hírét vissza is tartották, így – bár még mindig több, mint Szlovákiában, de csak – két nap állt rendelkezésre azok leadására (149. p.).

A kampány hasonlóan zajlott a szlovákiaihoz (165. p.). Az egyetlen listán egy-egy cseh, román és német jelölt is helyet kapott, és bár jócskán nagyobb volt a magyarok és zsidók létszáma, mégsem kaptak helyet – még a 20 000 főt meghaladó létszám ellenére sem, holott a másik három említett népcsoport el sem érte a 20 000 fős lélekszámot (163.; 170. p.).

A választási rendszer egyik különlegessége az volt, hogy itt Szlovákiával ellentétben meg volt szabva a képviselőház létszáma – 32 tag –, az egyetlen listának köszönhetően így még azon sem lehetett izgulni, hogy kik kerülnek be, hanem előre tudható volt a szavazatok mennyiségétől és arányától függetlenül, hogy a rajta szereplő 32 név jut be (162. p.).

Előzetesen minden kisebbség támogatását fejezte ki a listával kapcsolatosan, még ha nem kapott is helyet a listán – mint a szlovákok és zsidók –, a magyarok kivételével (177. p.).

A választások sokkal nagyobb nyomás alatt zajlottak, mint Szlovákiában. Egyeseknek átlátszó borítékot adtak, másoknak, ha észrevették, hogy üres borítékkal – azaz nemmel – voksolna, új lapot adtak a kezébe, hogy rakja bele, a Szics Gárdisták pedig több szavazatot is leadtak. Egyes hírek szerint még így sem kapta meg a lista a szavazatok 20%-át. Ellenben a kormányhírek szerint 93%-ot kaptak (192–194. p.).

Új taktika volt a szlovákiai választásokkal szemben, hogy egyesek „hamis” ellenzéki listát dobtak be a borítékba, amit magukkal vittek otthonról (190–191. p.). Azonban egyes források szerint a nem hivatalos „ellenzéki listára” leadott voksokat is a kormánypárthoz számolták (199. p.).

A választások hivatalos eredménye 94,3%-os részvétel és 92,4%-nyi „igen” szavazat volt (196. p.). A hivatalos adatok szerint 18 településen haladta meg a nemek aránya az igenekét, amik között voltak német és ruszin falvak is, nem csak magyarok (198. p.).

Pontos képet sosem fogunk tudni alkotni róla, egy dolog biztos, a kárpátaljai választás még inkább „kézi vezérelt” volt, mint a szlovákiai.

A választást utólag többen is támadták, a Választási Bíróság elé különböző beadványok érkeztek (214. p.). A beadványok ügyét nyitva tartva, több halasztás után végül március 21-ére hívták össze az alakuló ülést, Husztra. Az autonóm kormány ülése azonban már nem tudott megvalósulni Cseh-Szlovákia széthullása miatt. Bár március 15-én az országgyűlés kikiáltotta a függetlenséget, de a tiszavirág-életű független Kárpáti Ukrajnát a magyar hadsereg söpörte el. A kárpátaljai politikusok későbbi élete végére nagyrészt a Szovjetunió tett pontot, akár ukrán irányultságú, akár magyarbarát ruszinofil, akár ruszofil politikát folytattak (225–226. p.).

A könyv egyik fontos, de ki nem mondott üzenete az olvasók számára az, hogy óvatosan kell a „mi lett volna ha” kérdésével bánni a bécsi döntés kapcsán is, illetőleg mindig mérlegelni kell, hisz bizonyos helyzetek nem állandóak.

A döntéssel Magyarországhoz visszakerült magyarság a kezdeti öröm utáni elégedetlenségét szokás napjainkban is kihangsúlyozni, egyebek között a fizetések, a demokrácia és a zsidóság helyzete kapcsán. Azonban a könyvben bemutatott változásokon keresztül látható, hogy a „Minden drága, vissza Prága!” jelszó igen rövid időn belül eleve értelmét vesztette, hiszen nemcsak hogy 1939 tavasza után Prágához nem tartozhattak volna, ha nincs a döntés, akkor sem – ugyanis megszületett az önálló (?) Szlovák Állam –, hanem „ahhoz a Prágához”, amit ismertek, végképp nem, ugyanis a Magyar Királyságtól demokratikusabb berendezkedésű Csehszlovák Köztársaságot egy önállónak csak túlzással nevezhető Cseh-Morva Protektorátus és egy demokráciának csak túlzással nevezhető, fasizálódó Szlovákia váltotta. Míg a kassai visszaemlékezések is általában kiemelik, hogy a köztársaság zsidósága számára nyugodtabb légköre után jött a zsidótörvényeket alkotó Magyarország, elfelejtik közben, hogyha a területet nem csatolják Magyarországhoz, vélhetően a kassai zsidóság élete is gyorsabban fordult volna rosszabbra, hisz Szlovákiában hamarabb kezdődtek a pogromok és a deportálások.

Godzsák Attila

Rövid URL
ID3175
Módosítás dátuma2019. december 18.

Misad Katalin: Nyelvhasználat kétnyelvű környezetben. Tanulmányok a magyar–szlovák nyelvi kapcsolódások köréből

Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2019, 240 p. /Nostra Tempora, 26./   Misad Katalin a Pozsonyi Comenius Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének docense. Fő...
Bővebben

Részletek

Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2019, 240 p. /Nostra Tempora, 26./

 

Misad Katalin a Pozsonyi Comenius Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének docense. Fő szakterülete az összehasonlító nyelvészet, a helyesírás kérdései és a kisebbségi oktatás.

Legújabb tanulmánykötete tizenhat nyelvészeti írást tartalmaz, melyek között vannak kutatások eredményeit bemutató és elméleti jellegű szövegek is. Témáját tekintve négy nagyobb egységre osztható: nyelvpolitika, a kétnyelvűség nyelvi rendszerben való megjelenése, szlovák–magyar helyesírási interferencia és a szlovákiai magyarnyelv-oktatás kérdései.

A kötet első részében kaptak helyet azok a tanulmányok, amelyek a szlovák nyelvpolitika alakulását és annak a magyar nyelvhasználatra való hatását vizsgálják. Az 1990. évi nyelvtörvény a szlovákot államnyelvként határozta meg, ezzel kifejezve annak elsőbbségét az országban használt többi nyelvvel szemben. A kisebbségi nyelvhasználatot korlátozó törvényt később, 1995-ben kiterjesztették minden formális színtérre. Változást csak az 1999-es kisebbségi nyelvhasználati törvény hozott, amelynek értelmében azokon a településeken, ahol az adott kisebbség részaránya eléri a 20%-ot, a hivatalos dokumentumok kisebbségi nyelven is benyújthatóak, és ezekre kétnyelvű választ kaphat minden személy. A 2011-es módosítás részben pozitív változtatásokat, részben visszaesést jelentett a törvény előző tartalmához képest (a módosítás például nem írja elő a helyi és állami közigazgatási szervek dolgozóinak, hogy beszéljék az adott településen élő kisebbség nyelvét).

A szlovák nyelvtörvény egyes változatai nemcsak önmagukban, hanem más országok törvényeivel összevetve is nagyon tanulságosak. A szerző Finnország és Dél-Tirol vonatkozó törvényeit hozza fel példaként. A kisebbségi nyelv megőrzésének talán egyik legérdekesebb példája Dél-Tirol, ahol a német kisebbséghez tartozó szakemberek szándékosan nem létesítenek kétnyelvű iskolákat, mert úgy gondolják, hogy a szülők a gyermek boldogulása érdekében inkább ezekbe az iskolákba íratnák német anyanyelvű gyermekeiket is, ami pedig veszélyt jelentene a német nyelv fennmaradására Olaszország ezen régiójában.

Az 1995-ös törvény (melynek értelmében a hivatali kommunikáció nyelve a szlovák), valamint az 1999-es kisebbségi nyelvtörvény (mely kimondja, hogy a hivatalos értekezésben a kisebbség nyelve is használható, amennyiben az adott településen a kisebbségi nyelvet beszélők részaránya eléri a 20%-ot) Szlovákia egyes településein hivatali kétnyelvűséget eredményezett. Ennek legszembetűnőbb megnyilvánulásai az intézményeken és azokon belül megjelenő kétnyelvű feliratok. A szerző több dél-szlovákiai település ún. vizuális nyelvhasználati szokásait vizsgálta, mely vizsgálatok alapján megállapítja, hogy írásban (a feliratok és a hivatalos dokumentumok nyelvét illetőleg) a szlovák nyelv használata dominál, a magyar főleg az ügyfelekkel való szóbeli kommunikációra korlátozódik. Egyes megkérdezett hivatalnokok véleménye szerint a magyar nyelv használatának megerősítésére azért nincs szükség, mert a tapasztalat alapján a lakosok passzív szókincse elegendő ahhoz, hogy ügyeiket intézni tudják.

Hasonló hozzáállás tükröződik a kötet egy másik tanulmányában is, melyben a szlovákiai magyar nők névhasználati szokásairól készített felmérés eredményeit elemzi a szerző. Ezekből az derül ki, hogy – bár 1994 óta a Szlovákiában élő kisebbségeknek joguk van anyanyelvükön bejegyeztetni nevüket – sokan elfogadhatónak tartják a szlovákos írásmódot.

A tanulmánykötet fontos részét alkotják azok a szövegek, melyek a szlovák–magyar kétnyelvűség konkrét megnyilvánulásait mutatják be. A szlovák nyelv magyarra gyakorolt hatása a különböző, szlovákból magyarra fordított szövegekben és szlovák–magyar szótárak készítésénél is megmutatkozik. Az interferencia leginkább a földrajzi és intézménynevek, valamint a rendezvények és ünnepek nevének írásában nyilvánul meg. A szerző egyebek mellett sajtóból vett írásokon keresztül mutatja be a sajátos, szlovákiai magyar helyesírási formákat (ilyen például az intézményneveknél csak az első szó nagy kezdőbetűs írása, a földrajzi neveknél pedig a kötőjel elhagyása). A szlovák–magyar szótárak magyar címszavai, illetve a szlovák kifejezések magyar fordításai a szerző által vizsgált szakszótárakban sokszor nem a standard magyar megfelelők, hanem szlovákiai magyarok által használt kontaktusváltozatok. A nem standard magyar szakkifejezések használata a tankönyvfordításnál is gondot okoz, a következetlen terminushasználat ugyanis megnehezíti a tanulók számára a tananyag rögzítését.

A gyűjtemény utolsó részében a szlovákiai magyar tannyelvű oktatás kérdései kaptak helyet. A szerző – tapasztalataira és az érvényben levő törvényekre, előírásokra támaszkodva – megállapítja, hogy a magyar tannyelvű oktatás Szlovákiában leginkább csak nyelvében tér el a szlováktól, tekintve, hogy a tankönyvek, amelyekből ezekben az iskolákban tanítanak (kivéve a magyar nyelv és irodalom tankönyveket), kizárólag szlovák eredetiből készített fordítások lehetnek. Ha pedig fordítás, akkor elkerülhetetlen a fordítás során vétett hibákat, tartalmi pontatlanságokat megemlíteni. A nem hivatásos fordítók által használt nem standard magyar terminológián kívül egy újabb probléma merül fel a téma kapcsán: a szlovákul és szlovákként szocializálódott célközönség helyett magyar diákokról és kisebbségi helyzet lévén az anyanyelvi nevelés fokozott fontosságáról van szó, amely tényezőket azonban a hivatalos tankönyvelbíráló bizottság ritkán vagy egyáltalán nem veszi figyelembe, a tankönyveknek ugyanis tartalmilag teljesen egyezniük kell a szlovák eredetivel.

A tanulmánykötet tematikailag nagyon színes, a felsorolt példákon kívül olyan kérdésekkel is foglalkozik, mint a nyelvjárások és kontaktusváltozatok helye a magyar nyelv tankönyvekben, a helyesírás-tanítás fontossága és metodológiai kérdései, vagy a magyar idegen nyelvként való oktatásának nehézségei. A nyelvészeti és nyelvpolitikai jellegű kötet nemcsak a szerző szakterületének és munkásságának sarkalatos pontjait emeli ki, hanem bemutatja azokat a szlovákiai magyar kétnyelvűséggel kapcsolatos jelenségeket is, amelyeket minden nyelvhasználónak fontos és hasznos ismernie.

Kusala Orsolya

 

Popély Árpád: Két választás Csehszlovákiában. A szlovák országgyűlés és a kárpátukrán szojm megválasztása 1938–1939. Pozsony, Kalligram, 2019, 260 p.

 

A szerző olyan témához nyúlt, amely alig feldolgozott nem csupán a magyar, hanem a cseh és szlovák kutatók számára is. A müncheni egyezmény és az első bécsi döntés után újjászerveződő második cseh-szlovák állam föderalizálása a széthullásának hajnalán történt meg, a két évtizedig ígért szlovák és kárpátaljai autonómiák így nem a köztársaság békéjének zálogai, hanem az utolsó koporsószögei lettek.

A szerző az 1938 végén és 1939 elején tartott két választást kívánja bemutatni. A kutatás bevallott eredeti célja az 1938. december 18-ai első szlovákiai választások magyar szemszögből történő bemutatása volt (10. p.). Azonban a kutatás közben rájött, hogy egyrészt a többi nemzetiség szempontjából is érdemes bemutatni a választást, másrészt a hozzá időben közellevő kárpátaljai szojm választásával együtt érdemes bemutatni, harmadrészt pedig az általános légkör és a választásokhoz vezető út felvázolása nélkül a történet a „levegőben lógna”. Így lett a kötetből a köztársaság végnapjait bemutató munka.

Popély Árpád több állam levéltáraiban kutatott (bár nem túl sok eredménnyel, ami nem az ő, hanem a fennmaradt források hiányának hibája). Igyekezett a teljes szakirodalmat felhasználni, ami magyar nyelven nem számottevő, cseh és szlovák nyelven sem kielégítő, ellenben az ukrán szakirodalom már sokkal jobban áll, legalábbis darabszámát tekintve, ugyanis az 1939-es esztendő az ukrán nemzettörténet és nemzetpolitika szempontjából nagyon fontos dátum. Ezenfelül német és lengyel irodalmat is használt. A szerző igyekezett a kor sajtóját is felhasználni, természetesen cseh, szlovák, magyar, német, ruszin és ukrán szempontból is.

Számomra érdekes volt az első szlovák választójogi tervezet azon részének bemutatása – végül ez kikerült az elfogadott választójogi törvényből –, hogy a cseh személyek szavazati joga ellen bevetett egyik taktika a választójog illetékességhez kötése volt, az állampolgárság helyett, ami az odaköltözött cseh hivatalnokok nagy részét megfosztotta volna a választói jogától. Ezen azért akadt meg a figyelmem már első olvasatra, mert az ún. községi illetőséget 1919-ben az Osztrák–Magyar Monarchia és a születő Csehszlovákia törvényi szabályozásának különbözőségei alapján a magyarok tömeges állampolgársági jogtól való megfosztására alkalmazták az országban.[1]

A választás szótári értelemben nem volt választás, ugyanis egyetlen listát lehetett elfogadni vagy elutasítani. A szerző alaposan felvázolja, hogyan számolták fel a többpártrendszert 1938 őszén, a választások kiírása pedig úgy történt, hogy a törvényi szabályozásnak köszönhetően csupán pár óra volt a listaállításra, ami még inkább kizárta bármiféle ellenzéki lista felállítását (34–36. p.). A választásokat november 26-án, szombaton írták ki és 27-én vasárnap délig kellett leadni a listákat az érvényes ajánlásokkal. Bár az akkori magyar választási rendszerhez képest igencsak kisszámú ajánlás is elég volt.[2]

Így csupán egyetlen, 100 tagú lista volt, melyen az előzetes ígéretekhez képest jóval kisebb mértékben szerepeltek a Néppártba beolvasztott korábbi pártok képviselői és a nemzetiségek képviselői. Ráadásul a 100 főből nem is mindegyik volt „bejutó hely”, hiszen a választópolgárok száma alapján 75 bejutó jelölttel kalkuláltak (52. p.).[3] A magyarság képviseletében Esterházy János szerepelt a 17. helyén a listának és egy további jelölt 77.-ként. A bécsi döntés után Szlovákia lakosságának 85%-a volt cseh vagy szlovák (53. p.), a listán aránytalan volt a nemzetiségek (német, ruszin és magyar) képviselőinek száma, főként a biztos bejutó helyeket tekintve.

A kampányról szóló fejezetben (54–62. p.) a szerző kiválóan kifejti, hogy a szokásos értelemben vett – és Csehszlovákia korábbi választási kampányaihoz képest sem – nem zajlott választási kampány, ugyanis nem volt több lista, amelyek egymással versengtek volna, hanem inkább zsidó- és csehellenes propaganda-hadjárat zajlott az országban. Nem hagytak semmiféle ellenkampánynak teret, a távolmaradást vagy a lista elutasítását fontolgatókat pedig igyekeztek megfélemlíteni. Egyedül a kommunistáknak és a ruszinságnak voltak kisebb próbálkozásai ellenkampányra. A Néppárt vezetése leginkább a németséget próbálta megnyerni maga számára a nemzetiségek közül, közös rendezvények és német nyelvű propaganda segítségével.

A kampány kapcsán érdekes adalék, hogy a Néppárt a zsidókat okolta a bécsi döntésért (57. p.), az illegális kommunista röplapok pedig a Néppártot (61. p.).

A többségében zempléni és szepességi kelet-szlovákiai ruszinság Kárpátaljához való csatlakozási igénye – még népszavazást is jónak láttak volna – addig állott fenn, míg az Avgusztin Volosin vezette ukranofil irányzat nem került hatalomra (72. p.), ez után az autonóm Szlovákiában képzelték el a jövőjüket, azonban a Néppárt a csehek és a zsidók után leginkább a ruszinokat igyekezett kiszorítani a politikai életből.

A választástörténettel foglalkozók számára adalékok, hogy a választójog 21 évre szállt le 24-ről, választható pedig az volt, aki betöltötte a 30. életévét és legalább két éve Szlovákia területén lakott. A mandátumok száma a korábbiaktól eltérően nem volt meghatározva, hanem 20 000 szavazat kellett egy jelölt bejutásához és 15 000 maradék szavazat. A részvétel kötelező volt – a távolmaradók pénzbírságra vagy börtönre számíthattak –, a szavazás pedig (elviekben) titkos (84. p.). Kétféle voksolás létezett, „igen” szavazatnak számított, ha a szavazólapot borítékban bedobták az urnába és „nem” szavazatnak, ha a borítékot üresen dobták be. Az egyik trükk az volt a nemmel voksolók ellen, hogy több helyen  az ablak elé tették az urnákat, hogy a bevilágító napfényben látszódjon, ki szavaz üres borítékkal (87. p.).

A voksolás további különlegessége volt, hogy külön választóhelyiségek voltak a szlovákok, csehek, magyarok, németek és zsidók számára (88. p.).

Sem a kampányt, sem pedig az eredményeket nem érdemes és nem is lehet a fentiek miatt összevetni a korábbi – akár az annak az évnek a tavaszán tartott – választásokkal.[4]

A választásra jogosultak 92,7%-a jelent meg, akik közül 96,6% szavazott igennel a listára. A leadott szavazatok (1 260 261) 63 képviselő bejutásához voltak elegendőek (94–95. p.).

Érdemes megemlíteni, hogy voltak járások, ahol igen magas volt a nemek vagy a távolmaradók aránya. Ilyen volt a Gölnicbányai járás, ahol még a jogosultak 90%-a sem vett részt és a megjelenők közül is csupán 81% voksolt igennel (ez épphogy 73%-os támogatottságot jelentett). Pozsony városában sem érte el a részvétel a 86%-ot és a közel 5%-os elutasítás sem számított kevésnek. A Mezőlaborci járásban a megjelentek 60,9%-a voksolt nemmel, és hozzávéve a bojkottálók arányát is, a választójogosultaknak csak 35,7%-a támogatta a listát (95–97. p.). A járásban egyébként jelentős ruszin kisebbség élt, amire még kitérünk. A büntetéstől való félelem miatt nem annyira a bojkottot, hanem inkább a kevésbé feltűnő ellenszegülést, a nemmel való voksolást választották többen, annak reményében, hogy nem lesz retorzió. A cenzúrázott sajtó azonban nem közölte a gyengébb körzetek adatait, csupán a számára is kedvező nagytámogatottságú körzeteket vagy a végeredményt (azt is kicsit eltúlozva).

A voksolás a néppárti megnyilvánulások alapján „a világ legfejlettebb nemzetei közé” emelte a szlovákokat, ahogy Karol Sidor, a Hlinka Gárda főparancsnoka fogalmazott: „Mi, szlovákok ma a németek és olaszok mellett Európa harmadik nemzete vagyunk, akik bebizonyítottuk, hogy a rezsim azonos az egész nemzet gondolkodásával és akaratával.”

A lista elutasítása többnyire az evangélikusokra és a ruszinokra volt jellemző. A bécsi döntés után – az 1930-as csehszlovák népszámlálás alapján – 45 olyan település maradt az országban, ahol a magyarok aránya meghaladta a 20%-ot (99. p.). Nehéz rekonstruálni e községek adatait, azonban a zoboralji magyar községekét sikerült Popély Árpádnak. Eszerint a községek nagy részében 99% fölötti volt az igenek aránya a leadott szavazatokból, bár a távolmaradók számát nem ismerjük. Egyedül Nagycétény eredménye szembeötlő, ahol csupán 64,7% volt a listatámogatások száma (100. p.). Mivel a sajtó csak a számára kedvező adatokat közölte, nem kizárható, hogy a többi magyar településen kisebb volt az igenek aránya. Erre enged következtetni néhány korábbi sajtóhír, melyek szerint egyes magyar községek Magyarországhoz való tartozásának kívántak hangot adni ellenszavazatokkal, továbbá néhány alsó-szepességi német város ugyanígy fog cselekedni (101. p.). Egyébként a német városok többnyire magas arányban szavaztak igennel a listára, ez alól az alsó-szepességi települések jelentenek kivételt. Alsómecenzéfen 31%-os, Stószon pedig csupán 24%-os eredményt ért el a lista! De még a szomszédos szlovák Ájfalucskában is csak 20% volt az igenek aránya (103. p.). Érdekes, hogy ezekben a német falvakban az új határok miatti elégedetlenségük miatt – a bécsi döntés nem csatolta Magyarországhoz őket – az 1938 szilveszteri rendkívüli népszámláláson sokkal többen vallották magukat magyarnak, mint 1930-ban. Ez a németek szimpátiakifejezését jelentheti (103–104. p.).

A ruszinok elutasító magatartásának vizsgálatához az Ólublói járás településeinek fennmaradt adatai nyújthatnak támpontot. A járásban összességében 83,6% volt az „igenek” aránya (96. p.). Azonban ha külön vizsgáljuk a településeket, akkor azt kapjuk, hogy a szlovák településeken többnyire 100%-os az igenek aránya, míg a ruszin településeken 4,9% és 100% között igen széles skálán ingadozik az igenek aránya (14 településből 6-on nem éri el az 50%-ot) (105. p.).

Tíz járás esetében fennmaradtak statisztikák, Popély Árpád összegyűjtötte őket. Ezek alapján tudjuk, hogy az ottani cseh választópolgárok 14,6%-a, a zsidók 10%-a, a magyarok 9,7%-a, a szlovákok 5,7%-a és a németek 4,3%-a maradt távol a választástól. Nemmel pedig a csehek 9,7%-a, a magyarok 4,6%-a, a szlovákok 0,8%-a, a németek 0,6%-a és a zsidók 0,3%-a szavazott (106. p.).

A leginkább elutasítóak még az evangélikus települések voltak, melyek eleve kevésbé támogatták a néppártot a korábbiakban is, és az, hogy jelenleg a listán is alulreprezentáltak voltak, tovább növelhette a szakadékot. Volt olyan evangélikus település is, ahol 80% elutasította a listát (107. p.).

Országgyűlés már volt, azonban helyszín még nem. Eredetileg két lehetőség merült fel, az egyik a pozsonyi városi Vigadó épülete, a másik pedig a Mezőgazdasági Múzeum (ma Szlovák Nemzeti Múzeum) volt. Végül a volt Vármegyeháza épülete adott otthont a szlovák országgyűlésnek egészen 1945-ig, alakuló ülésének pedig először a pozsonyi egyetem dísztermét választották ki, de végül az is az egykori vármegyeházán volt (111–113. p.).

Ez után a szerző mind az alakulási ülést, mind a rákövetkező két ülést bemutatja, melyek közül az utóbbi az autonóm Szlovákia utolsó, és a „független” Szlovákia első ülése is volt. Majd röviden a képviselők fluktuációjára is kitér az 1945-ös feloszlatásig, és az országgyűlés utóéletét is megismerhetjük.

A könyv második része a kárpátukrán szojm megalakulásának történetét mutatja be. A szerző mintegy felvezetésként helyesen állapítja meg, hogy a ruszinság identitásbeli, kulturális és politikai megosztottsága miatt nehezen tudott fellépni egységesen, hiszen két nagy irányzat, az ruszofil (orosz irányultságú) ruszin és az ukranofil állt egymással szemben. A két csoport identitásának különbözősége még nyelvhasználatukban is különbözött, hivatalosan is kérdéses volt, hogy ukrán, orosz vagy ruszin nyelvjárást alkalmazzanak. A ruszinság autonómiavágya ugyanúgy 1919 óta fennállt, mint a szlovákságé. Emellett a ruszinok a korábban nem létező kárpátaljai közigazgatási – tartományi – határvonalat is szerették volna az etnikai határok alapján nyugatabbra tolni egészen Poprádig, ugyanis addig tartott a ruszin etnikai határ, szlovákiai központjuk pedig Eperjes volt (133–135. p.). Azonban ez a kérdés háttérbe szorult, miután az ukrán irányzat – német és cseh támogatással – felülkerekedett. Majd megvalósult a pártok és szervezetek betiltása, működésük felfüggesztése a szlovák részhez hasonlóan.

Az autonómiatörvény és az abban foglalt választási törvény a szlovákból indult ki, a választás azonban bizonyos pontokban különbözött a szlováktól. A mandátumok számát nem a leadott szavatoktól tették függővé, hanem úgy szabályozták, hogy minden egyes népcsoport 20 000 tagjára essen egy képviselő (144. p.).

Szlovákiához hasonlóan egypárti választást tartottak, annyi különbséggel, hogy itt sikerült ellenzéki listákat leadni, amiket azonban – természetesen – elutasítottak (148. p.). Bár itt tíz nap állt volna rendelkezésre a listák leadásához, ami szintén kevés idő volt, de a választások kiírásának hírét vissza is tartották, így – bár még mindig több, mint Szlovákiában, de csak – két nap állt rendelkezésre azok leadására (149. p.).

A kampány hasonlóan zajlott a szlovákiaihoz (165. p.). Az egyetlen listán egy-egy cseh, román és német jelölt is helyet kapott, és bár jócskán nagyobb volt a magyarok és zsidók létszáma, mégsem kaptak helyet – még a 20 000 főt meghaladó létszám ellenére sem, holott a másik három említett népcsoport el sem érte a 20 000 fős lélekszámot (163.; 170. p.).

A választási rendszer egyik különlegessége az volt, hogy itt Szlovákiával ellentétben meg volt szabva a képviselőház létszáma – 32 tag –, az egyetlen listának köszönhetően így még azon sem lehetett izgulni, hogy kik kerülnek be, hanem előre tudható volt a szavazatok mennyiségétől és arányától függetlenül, hogy a rajta szereplő 32 név jut be (162. p.).

Előzetesen minden kisebbség támogatását fejezte ki a listával kapcsolatosan, még ha nem kapott is helyet a listán – mint a szlovákok és zsidók –, a magyarok kivételével (177. p.).

A választások sokkal nagyobb nyomás alatt zajlottak, mint Szlovákiában. Egyeseknek átlátszó borítékot adtak, másoknak, ha észrevették, hogy üres borítékkal – azaz nemmel – voksolna, új lapot adtak a kezébe, hogy rakja bele, a Szics Gárdisták pedig több szavazatot is leadtak. Egyes hírek szerint még így sem kapta meg a lista a szavazatok 20%-át. Ellenben a kormányhírek szerint 93%-ot kaptak (192–194. p.).

Új taktika volt a szlovákiai választásokkal szemben, hogy egyesek „hamis” ellenzéki listát dobtak be a borítékba, amit magukkal vittek otthonról (190–191. p.). Azonban egyes források szerint a nem hivatalos „ellenzéki listára” leadott voksokat is a kormánypárthoz számolták (199. p.).

A választások hivatalos eredménye 94,3%-os részvétel és 92,4%-nyi „igen” szavazat volt (196. p.). A hivatalos adatok szerint 18 településen haladta meg a nemek aránya az igenekét, amik között voltak német és ruszin falvak is, nem csak magyarok (198. p.).

Pontos képet sosem fogunk tudni alkotni róla, egy dolog biztos, a kárpátaljai választás még inkább „kézi vezérelt” volt, mint a szlovákiai.

A választást utólag többen is támadták, a Választási Bíróság elé különböző beadványok érkeztek (214. p.). A beadványok ügyét nyitva tartva, több halasztás után végül március 21-ére hívták össze az alakuló ülést, Husztra. Az autonóm kormány ülése azonban már nem tudott megvalósulni Cseh-Szlovákia széthullása miatt. Bár március 15-én az országgyűlés kikiáltotta a függetlenséget, de a tiszavirág-életű független Kárpáti Ukrajnát a magyar hadsereg söpörte el. A kárpátaljai politikusok későbbi élete végére nagyrészt a Szovjetunió tett pontot, akár ukrán irányultságú, akár magyarbarát ruszinofil, akár ruszofil politikát folytattak (225–226. p.).

A könyv egyik fontos, de ki nem mondott üzenete az olvasók számára az, hogy óvatosan kell a „mi lett volna ha” kérdésével bánni a bécsi döntés kapcsán is, illetőleg mindig mérlegelni kell, hisz bizonyos helyzetek nem állandóak.

A döntéssel Magyarországhoz visszakerült magyarság a kezdeti öröm utáni elégedetlenségét szokás napjainkban is kihangsúlyozni, egyebek között a fizetések, a demokrácia és a zsidóság helyzete kapcsán. Azonban a könyvben bemutatott változásokon keresztül látható, hogy a „Minden drága, vissza Prága!” jelszó igen rövid időn belül eleve értelmét vesztette, hiszen nemcsak hogy 1939 tavasza után Prágához nem tartozhattak volna, ha nincs a döntés, akkor sem – ugyanis megszületett az önálló (?) Szlovák Állam –, hanem „ahhoz a Prágához”, amit ismertek, végképp nem, ugyanis a Magyar Királyságtól demokratikusabb berendezkedésű Csehszlovák Köztársaságot egy önállónak csak túlzással nevezhető Cseh-Morva Protektorátus és egy demokráciának csak túlzással nevezhető, fasizálódó Szlovákia váltotta. Míg a kassai visszaemlékezések is általában kiemelik, hogy a köztársaság zsidósága számára nyugodtabb légköre után jött a zsidótörvényeket alkotó Magyarország, elfelejtik közben, hogyha a területet nem csatolják Magyarországhoz, vélhetően a kassai zsidóság élete is gyorsabban fordult volna rosszabbra, hisz Szlovákiában hamarabb kezdődtek a pogromok és a deportálások.

Godzsák Attila

 

Bauko János: Társadalom és névhasználat. Magyar névtani kutatások Szlovákiában. Magyar Névtani Értekezések 8, Budapest, 2019, 228 p.

 

A Magyar Névtani Értekezések c. sorozat 8. köteteként látott napvilágot a Magyar Nyelvtudományi Társaság és az ELTE BTK Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszékének együttes gondozásában Bauko János legújabb névtani szintézise. A szerző eddigi munkásságának, tanulmányainak és habilitációs dolgozatának mintegy summázatát találjuk az alább ismertetett kötetben. A szerző a határon túli névkutatás elismert szakembere, aki csaknem húsz éve folytat nyelvészeti kutatásokat. Munkájáról elmondhatjuk, hogy az azt megalapozó gyűjtés és a feldolgozás kellően alapos, módszertanilag jól előkészített, és külön érdeme, hogy innovatív módon érvényesítette benne a tudományterületet már néhány éve megfertőző szocioonomasztikai szemléletet.

A kötet az előszón és a dolgozatot záró felhasznált irodalom jegyzékén kívül tíz főfejezetből áll. Az egyes főfejezetek további alfejezetekre tagolódnak.

Az első főfejezet két résztémát ölel fel: a szerző egyrészt kijelöli a névtan helyét a tudományok rendszerében, másrészt röviden áttekinti a társadalom és névhasználat összefüggéseivel foglalkozó szocioonomasztika kutatási területeit. Utóbbit elsősorban a szlovákiai magyarok névhasználatából vett példák segítségével szemlélteti. A könyv ezen részeinek megszületése nem előzmény nélküli, hiszen a Bevezetés a szocioonomasztikába című egyetemi jegyzetében is hasonló kérdéseket fejteget. Ebben a főfejezetben terítékre kerül a névpolitika, a névtervezés, a kisebbségi névhasználat, a névváltoztatás, a névkontaktológia, a névdivat, a névattitűd; valamint a névhasználat és az életkor, nemek, felekezetek, társadalmi rétegek, csoportok stb. összefüggéseinek vizsgálata. A második fejezetben bemutatja a szlovákiai névtani kutatások történetét. A szlovák névtudomány eredményei mellett kitekint a szlovákiai magyar névtani kutatások eredményeire is. A lista terjedelmes, hiszen a monografikus kiadványok mellett a témával összefüggő tanulmányokkal is foglalkozik. Külön veszi lajstromba a helynevekkel foglalkozó dolgozatokat, valamint a személynevekkel és egyéb névfajtákkal foglalkozókat is. A főfejezet végén nem feledkezik meg a szlovákiai magyar névkutatás feladatairól sem, de szól a névtannak a filológiai irányultságú egyetemi képzésben is megjelenő létjogosultságáról is. A harmadik főfejezetben elsősorban terminológiai kérdésekkel foglalkozik: összeveti a magyar és szlovák (szláv) névtani terminológiát. Fontos megállapításokat tesz: míg a magyar névtudományra a belső keletkezésű terminusok, a szlovák (szláv) névtanra az idegen eredetű szakkifejezések használata a jellemző. Végezetül a magyar és szlovák névtani terminológiával kapcsolatos aktuális munkálatokra, kiadványokra fordítja a figyelmet. A negyedik fejezetben a rendszerváltozást követő szlovákiai kisebbségi névpolitika jellemzőiről értekezik. A „táblaháború” és a „névháború” kifejezések jól szemléltetik a szlovákiai magyarok küzdelmeit a hely- és személynevek hivatalos használatára vonatkozóan. A kisebbségeket érintő szlovákiai névtörvényeken túlmenően foglalkozik az európai dokumentumokkal (Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartája, Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről) is. Az ötödik fejezet a szlovákiai tulajdonnevek standardizálásával és az anyanyelvi névtervezéssel foglalkozik. Tapasztalataira támaszkodva ismerteti azokat a munkálatokat és erőfeszítéseket, melyeket a személy-, hely- és intézménynév-tervezés során az ügyben érintett kutatók és szakemberek végeztek. Az egységes intézménynévjegyzékek segítséget nyújthatnak a fordítóknak, a sajtó munkatársainak, a közigazgatásban dolgozóknak stb. A szerző a fejezet végén beszámol a készülőben levő magyar–szlovák keresztnévszótárral kapcsolatos munkálatokról is, melyet akár az anyakönyvi hivatalokban is használhatnak segédeszközként. A hatodik fejezetben (A tulajdonnév identitásjelölő funkciója) a címben megjelölt fogalmon kívül foglalkozik a név és identitás összefüggéseivel. A tulajdonnév funkcióit magyar, szlovák és cseh szakirodalom alapján foglalja össze. Kiemeli, hogy a név mint társadalmi meghatározottságú identitásjel utal az önmagunkkal való azonosság vagy valamely csoporttal való azonosulás érzésére, élményére. A nyitrai egyetemisták körében végzett névattitűd-vizsgálatok eredményeiről is olvashatunk ebben a részben. A kérdőíves módszerrel történő vizsgálatban a szerző arra kereste a választ, vajon a hallgatók pozitívan vagy negatívan viszonyulnak-e saját család- és keresztnevükhöz; személynevük milyen névalakban van bejegyezve hivatalosan az anyakönyvben, hivatalos okmányokban. Arra is kíváncsi volt, hogy terveznek-e a jövőben névváltoztatást; milyen keresztnevet választanak a leendő lány- vagy fiúgyermeküknek, illetve milyen formában anyakönyveztetnék család- és keresztnevüket, mely névalakokkal szólítják meg őket mások stb. A hetedik főfejezet (A keresztnévdivat változása Szlovákiában) bemutatja a szlovákiai keresztnévdivat változását, majd kitér a keresztnevek anyakönyvezésekor használatos névjegyzékekre, névkönyvekre Szlovákiában és Magyarországon, de szemügyre veszi a névdivat változását befolyásoló tényezőket, a keresztnévadás indítékait, valamint a magyar–szlovák kétnyelvű környezetben jelentkező névadási, névviselési, névhasználati sajátosságokat is. A szlovákiai kisebbségekhez tartozó személyeknek lehetőségük van a név anyanyelven való bejegyzésére, a keresztnévválasztás során gazdagabb névkincsből, kisebbségi és többségi névállományból egyaránt válogathatnak. A nyolcadik főfejezetben a szerző a szlovákiai magyarok személynévhasználatában jelentkező kontaktusjelenségekkel foglalkozik. Külön tárgyalja a család- és keresztnevekben előforduló eseteket, de a bece- és ragadványnevek körében tapasztalt kontaktusjelenségeket is górcső alá veszi. A fejezetet összegző soraiban megállapítja, hogy a magyar–szlovák kétnyelvű környezet hatással van a szlovákiai magyarok névválasztására és névhasználatára. A szlovákiai magyarok bece- és ragadványnév-használata magyardominánsnak tekinthető. A magyar névviselők szlovák nyelvből származó bece- és ragadványneveket is viselhetnek. A kétnyelvűséget és a névszemiotikai tájképet taglaló kilencedik főfejezet a szlovákiai magyar települések vizuális tulajdonnév-használatát mutatja be. Szlovákiában a magyar nyelvű településeken erősödik a magyar nyelv vizuális megjelenése, hiszen a névtáblákon, egyéb felületeken a szlovák névformák mellett magyar személynévalakok egyaránt előfordulhatnak. A szlovákos névformák gyakoribbak, de megfigyelhető a kettős személynévhasználat is, egyes felületeken azonban a magyar névalakok dominálnak. A helynév-szemiotikai tájkép mellett foglalkozik az intézménynév-szemiotikai tájképpel, de a személynév-szemiotikai tájképpel is. Helyeselhető a szerző azon megállapítása is, hogy az utóbbi években egyes szlovákiai magyar többségű településeken a magyar identitású jogi és természetes személyeknek, a helyi önkormányzatoknak köszönhetően terjed az anyanyelvi névhasználat, gyakrabban jelennek meg magyar nyelvű feliratok. A könyv záró fejezetében, a tizedikben a magas-tátrai magyar–szlovák hegynévpárokat elemzi. Meghatározza a hegynév fogalmát, majd foglalkozik a névrészként használatos hegyrajzi köznevekkel. Továbbá bemutatja a magas-tátrai helyneveket tárgyaló alapvető névtani vonatkozású szakmunkákat. A hegynévpárokat a névadás indítékának szempontja szerint csoportosította.

A kötetet bezáró felhasznált szakirodalom bőségesen tartalmazza a vonatkozó névtani tárgyú bibliográfiát, mintegy segítséget nyújtva a névtan iránt érdeklődő szakembereknek és laikusoknak.

Bauko János munkájának szerkezete logikus és átgondolt, nyelvezete kifogástalan, nyelvi szempontból is kiállja a tudományosság próbáját. Bízvást állíthatjuk, hogy monográfiája által nemcsak a szlovákiai magyar, hanem a Kárpát-medencei térség névtani kutatásai is jelentősen gazdagodtak. A kiadványt bátran ajánljuk az egyetemi hallgatóknak, a névtan szakembereinek, de haszonnal forgathatják a nevek iránt érdeklődő laikusok is.

Angyal László

Rövid URL
ID3174
Módosítás dátuma2019. december 18.

Adatok a szlovákiai magyarok csehországi deportálásának történetéhez, 1946–1949 (1. rész)

A csehországi deportálások története kiemelt helyet foglal el a szlovákiai magyarok történelmi emlékezetében és a történetírásában egyaránt. A második világháborút követően, az újjáalakult Csehszlovákiát szláv...
Bővebben

Részletek

A csehországi deportálások története kiemelt helyet foglal el a szlovákiai magyarok történelmi emlékezetében és a történetírásában egyaránt. A második világháborút követően, az újjáalakult Csehszlovákiát szláv nemzetállamként felépíteni akaró törekvések jegyében számos magyarellenes intézkedést hoztak, leginkább azonban a csehországi kényszerközmunkára hurcolásnak a fájó emléke él ma is a szlovákiai magyarok emlékezetében.

A szocializmus időszakában tabuként kezelték a témát, így a hivatalos történetírás alig tett említést a magyarok tízezreit évekig közmunkára, csehországi kényszerlakhelyre kötelező jogszabályokról és intézkedésekről, a deportálásokat kizárólag munkaerő-toborzásként beállítva.[1] A magyar történetírásba Janics Kálmán – először Nyugaton megjelent – könyve[2] emelte be a témát. A szerző elsősorban a korabeli sajtóra, hivatalos kiadványokra, valamint saját emlékeire támaszkodva mutatta be a jogfosztottság időszakát. Tőle származik a hontalanság évei kifejezés, ilyen módon nevet adva az időszaknak.

A rendszerváltás után Karel Kaplan könyve[3] jelentett fordulatot a cseh történetírásban, aki elsősorban levéltári adatok feldolgozásával objektíven számolt be a második világháború utáni történésekről, szakítva az addigi etnocentrikus és kommunista szemlélettel. Nagy ívű munkájában azonban a magyarok deportálása csupán egy mozzanat az események láncolatában, a szláv nemzetállam építésének többéves folyamatában. A szakmai körökben is alig ismert Július Balážnak a prágai Károly Egyetemen 1991-ben készített kandidátusi disszertációja,[4] amelyben a szlovákiai magyarság második világháborút követő első tíz évének úttörő jellegű és alapos levéltári kutatásokra támaszkodó, nemzeti és politikai elfogultságtól mentes feldolgozását adta.

A múlt század kilencvenes éveinek elején a magyarországi és szlovákiai magyar történetírás elsősorban az oral history, a naplók, a memoárirodalom eszközeivel igyekezett objektív képet adni a kisebbségi magyarságot ért, máig ható traumáról.[5] Interjúk, naplók, visszaemlékezések, a szlovákiai magyarság közösségi emlékezetét föltérképező munkák, valamint ezekből válogatott, összefoglaló kiadványok a mai napig jelennek meg a témáról.[6]

Az első magyar nyelvű tudományos monográfia a deportálásokról Vadkerty Katalin tollából jelent meg, amelynek függeléke rövid válogatást is tartalmaz a témához kapcsolódó levéltári dokumentumokból.[7] A rendszerváltás után a szlovák történészek is részletesebb, levéltári kutatásokra támaszkodó munkákkal jelentkeztek,[8] és egy kismonográfia is napvilágot látott a témáról, amelyben Štefan Šutaj több évtizedes kutatómunkájának eredményeit foglalta össze.[9] A legutóbbi másfél évtizedben megjelent, az időszakot feldolgozó munkák közül kiemelkednek Popély Árpádnak a korszak kronologikus összefoglalásával és a vonatkozó források feltárásával és közreadásával kapcsolatos munkái.[10]

Az utóbbi évtizedekben látványos előrelépés történt abban az irányban, hogy a szakmai közönség és a szélesebb olvasóközönség egyaránt megismerhesse a deportálások hiteles történetét, és az eseményeket elhelyezzék a második világháború utáni évek nacionalista feszültségektől terhes, elsősorban Edvard Beneš[11] köztársasági elnök nevével fémjelzett időszakában. Számos helytörténeti munka is megjelent a rendszerváltás után, amely ennek a szomorú időszaknak egyes településekhez kapcsolódó vonatkozásait dolgozza föl.[12]

Az eseményekről kialakult kép azonban még korántsem mondható teljesnek, sok a hiányzó részlet. Csaknem az összes említett, a témát földolgozó történelmi munkára jellemző, hogy a deportálás eseményeit, a Csehszlovákiában a második világháborút követő években zajló hatalmas társadalmi változásokból és belpolitikai folyamatokból kiragadva ábrázolják. Hiányzik a politikatörténeti háttér fölvázolása, amely jelentősen segítené az események föltárását, ugyanakkor a munkák többségénél a magyar kisebbséget ért sérelmek leírására helyezik a hangsúlyt. Az 1945 és 1948 között lezajlott csehszlovák bel- és külpolitikai események eredményeként az ország a szovjet blokk részévé vált, és létrejött a kommunista diktatúra. A csehszlovákiai magyar kisebbség szerepe és helyzete ezekben a folyamatokban nincs megfelelően feldolgozva. A deportálások kvantitatív mutatói sem tisztázottak megnyugtató módon. A közmunkára rendeltek száma és társadalmi rétegződése, a deportálásban érintett szlovákiai községek mennyisége, a csehországi települések területi eloszlása, ahol a magyar családok munkabeosztásra kerültek, nem megfelelőképpen föltárt.[13] A több tízezer deportált magyar számára a kényszerlakhelyként kijelölt Cseh- és Morvaországban eltöltött kétéves időszak föltárása, leírása is várat még magára. A kisebb csehországi falvakban, majorokban, néhány családonként szétszórt magyarság élete, munkája, küzdelme a hazatérésért, a szökéseik és az 1949 elején lezajlott végső hazatelepülés sok részlete máig nem ismert.

Az események részletes megismerését az alapkutatások kiterjesztése, a kapcsolódó levéltári dokumentumok, számos hivatal és intézmény eddig kevésbé ismert iratanyagának feltárása segítheti elő. A második világháborút követő években a magyar kisebbség kérdése Csehszlovákiában rendkívül összetett probléma volt. A létét meghatározó legfontosabb döntések a külpolitika terén a nagyhatalmak szintjén,[14] valamint a magyar–csehszlovák kétoldalú tárgyalásokon születtek 1945 és 1947 között. Miután Csehszlovákiának a nagyhatalmaknál nem sikerült elérnie, hogy az országban élő németekhez hasonlóan egyoldalú kitelepítéssel véglegesen megoldják a magyarkérdést, a csehszlovák vezetés az 1946. február 27-én Magyarországgal megkötött lakosságcsere-egyezmény mielőbbi végrehajtását szorgalmazta, valamint belső megoldásokat kerestek, a magyarság országon belüli széttelepítéséhez és a reszlovakizáció[15] eszközéhez nyúltak.

A cseh országrészekbe történt deportálás, a magyarok közmunkára rendelése számos csehszlovák hivatal hatáskörét érintette, és a helyzetet bonyolította az ország aszimmetrikus államjogi berendezkedése, hogy Szlovákia külön törvényhozó testülettel, Szlovák Nemzeti Tanáccsal, valamint végrehajtó szervvel, a Megbízottak Testületével (tkp. kormánnyal) rendelkezett ezekben az években, míg a cseh országrészekben ilyen szervek nem voltak, csupán köztársasági szinten létezett kormány és nemzetgyűlés.[16] Tehát a szlovákiai magyarság problémája, annak egyes aspektusai megjelentek több helyi, szlovákiai és országos hivatal működésében és az általa termelt iratanyagban is. Így volt ez a deportálások esetében is.[17] A magyar lakosság elszállításában, a gyakorlati végrehajtásban nélkülözhetetlen szerepe volt a katonaságnak és a belügyi szerveknek. Ez utóbbiak iratanyaga témánk szempontjából még részben föltáratlan.

A döntéshozatalra, és ennek függvényében természetesen az irattermelésre is hatással volt, hogy 1945–1948 között koalíciós időszakról volt szó, amikor több párt, elsősorban az egyre erősödő és egyre nagyobb befolyással bíró kommunista párt a saját belpolitikai céljaira kívánta felhasználni a magyarkérdés megoldását és érvényesíteni abban a párt szempontjait. Tehát a kommunista pártvezetés különböző szintjein is fontos döntések születtek a magyar kisebbség sorsának rendezéséről. Itt is figyelembe kell venni, hogy léteztek külön cseh és szlovák nemzeti pártszervek, melyeket élénken foglalkoztatott a magyar kisebbség kérdése.

Az alábbiakban három olyan államigazgatási területre és általuk termelt iratokra hívom föl a figyelmet és mutatok be néhány dokumentumot belőlük, amelyek segíthetik a részletesebb, objektívebb kép kialakítását a magyarok 1946 és 1949 közötti kényszerközmunkájáról.

 

  1. A magyarok csehországi deportálásának kérdése a harmadik csehszlovák kormány ülésein

 

Edvard Beneš köztársasági elnök a májusban lezajlott alkotmányozó nemzetgyűlési választások[18] után, 1946. július 2-án nevezte ki a Csehszlovákia háború utáni, hivatalos nevén a csehek és szlovákok Nemzeti Frontjának harmadik kormányát, amelynek élén a történelem során először állt kommunista politikus, Klement Gottwald[19] személyében. A kormány továbbra is koalíciós volt, a Nemzeti Front összes pártját felölelte,[20] és 26 tagja volt. A miniszterelnökön kívül 5 elnökhelyettese és 18 minisztere volt, továbbá két szlovák államtitkár is kormánytagként vett részt[21] az üléseken.

A kormány összetételét és programját alapvetően az 1945 tavaszán Moszkvában a kommunista emigráció és a londoni emigráns csehszlovák kormány, valamint a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttei között lezajlott tárgyalások alkalmával megkötött egyezségek határozták meg.[22] Papíron ugyan két pártonkívüli tagja is volt, Jan Masaryk[23] külügyminiszter és Ludvík Svoboda[24] nemzetvédelmi miniszter személyében, de ők is, valójában alig titkoltan az egyre erősödő és egyre erőszakosabb kommunista befolyás térnyerést szolgálták a politikai életben és a társadalomban egyaránt. Szerepük az 1948 februárjában kirobbant kormányválságot követő kommunista puccs idején vált nyilvánvalóvá.[25]

A kormány munkáját, a pártok között dúló politikai harcon kívül, a szlovákok centralista törekvésekkel szembeni, Csehszlovákián belül nagyobb önállóságra irányuló tendenciái is nehezítették. A kommunista párton belüli viszonyokat is számos, régi sérelmeken alapuló, személyes rivalizálás, ellentét befolyásolta.[26] Csehszlovákia Kommunista Pártja a háború alatt több részre tagolva, több központtal működött. A háború után a hazai, cseh és szlovák illegális mozgalom tagjain kívül a Klement Gottwald vezette moszkvai emigráció és a kevéssé ismert nyugati csehszlovák kommunista emigráció[27] vezetői is jelentős pozíciókat foglaltak el az állam és a párt vezetésében.

Klement Gottwald kormányelnök 1946. június 8-án lépett az Alkotmányozó Nemzetgyűlés plénuma elé és vázolta a jövendőbeli új alkotmány körvonalait és kormánya programját. Az alkotmánnyal kapcsolatban kijelentette, hogy az Csehszlovákiát a csehek és a szlovákok nemzetállamaként fogja deklarálni. A németek kitelepítése Csehszlovákiából nagy erőkkel már zajlott ebben az időben, a kormányfő szavai szerint ez már csupán „szervezési és technikai kérdés”. Megjegyezte azonban azt is, hogy a németek kitelepítése után legkevesebb félmillió munkavállaló fog hiányozni a cseh tartományokban, és ez veszélyezteti a kétéves gazdasági terv megvalósulását. A munkaerőhiány megoldására „nemzeti munkára mozgósítást” ígért. Szólt a magyarkérdésről is, melyet „teljesen” meg kíván oldani a kormány, mivel a magyar kisebbség megmaradása az országban a revizionizmus fennmaradását eredményezné.[28]

 

Dokumentumok I.

 

1.

Prága, 1946. november 29. Részlet a harmadik kormány 43. ülésének jegyzőkönyvéből, a magyar lakosság munkaszolgálatra rendelésével kapcsolatos előírások érvényesítéséről szóló napirendi pont tárgyalásáról.

 

Feljegyzés

a harmadik kormány 43., 1946. november 29-én, pénteken a kormányelnökség hivatalának épületében 15 órakor tartott üléséről

 

Jelenlévők és igazoltan hiányzók a jelenléti ív szerint.

Kl. Gottwald kormányelnök 15.20-kor megnyitja az ülést és bejelenti, szükséges, hogy a kormány először megtárgyaljon néhány sürgős külpolitikai ügyet, ezekről Zd. Fierlinger[29] kormányalelnök, helyettesítve a külügyminisztert, fog beszámolni.

 

I.

A munkakötelezettségről szóló előírások érvényesítésének kérdése a magyar lakosságra.

Zd. Fierlinger kormányalelnök megkezdi beszámolóját rámutatva arra, hogy olyan gyakorlat alakult ki, hogy a minisztériumok egyes referensei maguk számolnak be a nagykövetségeken, és hivatalos ügyekről tárgyalnak a nagykövetségeken. Ez teljesen tűrhetetlen állapot, amely nem méltó egy szuverén államhoz. Szükséges úgy rendezni a kérdést, hogy a külföldi képviseleti hivatalokkal csakis és kizárólag az arra hivatott külügyminisztérium képviselői tárgyaljanak és más hivatalnokok ilyen beavatkozást nem tehetnek. Az alelnök kéri a jelenlévő Heidrich[30] követet a Külügyminisztérium főtitkárát, hogy küldjön szét szigorú körlevelet, amelyben a hivatalnokokat emlékezteti erre a kötelességükre, és amelyben nyomatékosan meghagyja, hogy tartsák be ezt a szabályt. Az alelnök hozzátette, hogy erről az ügyről csak mellékesen tesz említést. Egyébként a referenstől, aki éppen az amerikai nagykövetségen volt, szerzett tudomást arról, hogy Steinhardt[31] nagykövet a State Departmenttől távirati úton kapott kérdést, hogy adjon jelentést a munkaerő mozgósítási akcióról a magyar lakosság körében, amelyről Amerikában azt állítják, hogy deportálás jellege van és a végrehajtása során erőszakos cselekményekre (atrocitásokra) kerül sor. A nagykövetnek tehát be kell számolnia, és jelentést kér, hogyan állnak a dolgok. Egyidejűleg a köztársasági elnök Károlyi[32] gróftól kapott levelet[33], aki tiltakozik az „exterminációs akció” ellen, amely a magyarok ellen kezdődött Csehszlovákiában, és kéri a köztársasági elnököt, hogy ezt az akciót állítsa le. A kormányalelnök aggódik, hogy itt Magyarország részéről folytatott nagyon komoly akcióról van szó. Steinhardt nagykövet még nem foglalt állást, csupán jelentést kér, de nem lehet arra számítani, hogy ebben az ügyben valamiképpen a segítségünkre lesz. A szónok meg van győződve, hogy a legnagyobb figyelmet kell fordítanunk az akcióra, és azt tanácsolja, a Külügyminisztérium főtitkára is fejtse ki véleményét az ügyben.

A Külügyminisztérium főtitkára Heidrich követ először a kormány informálása céljából megállapítja, hogy Csehszlovákia egyrészt elfogadta ez év februárjában a Magyarországgal megkötött lakosságcsere egyezményt, másrészt a határozatot, amely a párizsi békekonferencián fogadtak el,[34] nemzetközi-jogi kötelezettséget, hogy a magyar kisebbség kérdését nálunk nem fogja egyoldalú intézkedésékkel megoldani, hanem Magyarországgal kötött megállapodással, ill., hogy a határozat szerint ilyen megállapodás megkötését megkísérli, és amennyiben nem sikerülne, joga lesz a Négyek Tanácsához[35] fellebbeznie. Most azonban akció folyik Szlovákiában, melynek során nem teljesen világos, hogy valójában munkaerő mozgósításról, munkakötelezettség bevezetéséről van csupán szó a 88/1945 Tt. sz. elnöki dekrétum alapján, vagy ez egy akció, amely arra irányul, hogy véglegesen megoldja nálunk a magyar kérdést azzal, hogy ezt a kisebbséget szétszórja a köztársaság egész területén. Néhány intézkedés, amely jelenleg Szlovákiában történik érveket ad a magyarok kezébe, hogy többről van szó, mint az idézett dekrétum rendelkezéseinek egyszerű érvényesítéséről. Ma mikor a szónoknál voltak a pozsonyi Telepítési Hivatal elnöke dr. Čech[36] és dr. Okály[37] a lakosságcsere kormánymegbízottja, és megkérdezték őt, tulajdonképpen milyen nemzetközi kötelezettségeink vannak, megmagyarázta nekik, hogy semmilyen kötelezettséget sem vállaltunk, amelyek akadályoznának abban, hogy a magyarokra alkalmazzuk a munkára mozgósításról, vagy munkakötelezettségről szóló törvényi előírásokat, amelyek általánosan érvényesek minden lakosra. Fontossággal bír azonban, hogy ezeket az intézkedéseket a magyarokkal szemben azonos arányban alkalmazzák, mint a csehekkel és a szlovákokkal szemben, hogy ne lehessen kifogásolni nálunk a megkülönböztetést. Olyan intézkedés azonban, amely ennek a szabályozásnak a keretein túl megy, ellentétben lenne nemzetközi kötelezettségeinkkel. Amennyiben ilyen lépéseket kifogásolhatnának velünk szemben, éppen most, mikor ülésezik a Négyek Tanácsa és a Biztonsági Tanács, és a békeszerződések Németország szövetségeseivel még nincsenek végérvényesen jóváhagyva, nehéz helyzet alakulhatna ki számunkra. A főtitkár meggyőződése szerint teljes mértékben védhető a munkakötelezettségről szóló törvény alkalmazása, de nem mehetünk túl ezen alkalmazás keretein.

Dr. H. Ripk[38] a miniszter megállapítja, hogy az ügynek van belpolitikai és külpolitikai vetülete is. Véleménye szerint pontosan a törvényi előírások szerint haladunk, ill. a 88/1945 Tt. sz. általános munkakötelezettségről szóló dekrétum alapján, és ugyanígy kellene cselekednünk a kétéves gazdasági tervről szóló törvény alapján, hiszen ugyancsak feltételez munkára mozgósítást. A miniszter éppen a napokban volt Szlovákiában és tudja, mindkét fő politikai párt egyetért a magyarok munkára mozgósításának végrehajtásával, sőt fontos számukra, hogy a dolgot konkréten, minél gyorsabban végrehajtsák, hogy az egész akciót tavaszig befejezzék, mivel arról van szó, hogy biztosítva legyen a legtermékenyebb vidékek megművelése. A miniszter ezért azt ajánlja, hogy a hivatalok pontosan a két törvény alapján járjanak el. Ami a külpolitikai vetületet illeti, a miniszternek az a benyomása, hogy nem értette helyesen a külügyminiszter és a külügyi államtitkár fejtegetését, mikor hazatértek a párizsi konferenciáról. Amennyiben tudta volna, hogy a nemzetközi kötelezettségeink alapján nem kezdhetünk hozzá nálunk a magyar probléma likvidálásához, nem említette volna nemrég a Brünnben elmondott beszédében, hogy ezt a problémát vagy úgy likvidáljuk, hogy Magyarország végül mégis átveszi a magyarokat, vagy úgy, hogy szétszórjuk őket az egész köztársaságban, de semmiképpen nem engedjük, hogy kompakt egységekben éljenek nálunk és ily módon, egyszer a jövőben újra nemzeti kisebbséget alkothassanak, amely kisebbségi státuszt követelhetne, ezzel alapot adna az új revizionizmusnak. A miniszter azonban úgy vélekedett, beszélhet így az alapján, ahogyan a külügyünk két kezelője referált. Mindkét úr ugyanis ismételten hangsúlyozták, hogy nemcsak a szovjet államférfiak, de az amerikaiak és az angol államférfiak ugyancsak kinyilvánították a velük folytatott beszélgetésben, hogy a magyarokkal az államon belül azt csinálunk, amit akarunk, ez a mi dolgunk, és ebbe senki nem fog beleszólni. Most egyszeriben tudomást szerzünk arról, hogy a februári egyezménnyel a lakosságcseréről és a párizsi konferencia határozatával nemzetközileg kötve vagyunk, hogy a magyar lakosság kérdését nem szabad egyoldalú aktusokkal oldanunk. Ezt a külügyminiszter úr és az államtitkár úr azonnal megmondhatták volna. Bizonyára teljesen más benyomásunk lett volna. Zd. Fierlinger kormányalelnök figyelmeztet, hogy ahogyan a miniszter, úgy az államtitkár csupán többé-kevésbé magánbeszélgetéseikről referáltak, és az ilyen beszélgetésekről, kijelentésekről a benyomások természetesen nagyon szubjektívek. Kl. Gottwald kormányelnök figyelmeztet, hogy dr Clementis[39] államtitkár kifejezetten azt mondta, hogy a határozat előnye, hogy most már mindenki elismeri, hogy a magyarokkal a területen belül azt teszünk, amit akarunk. Dr. H. Ripk a miniszter megerősíti, hogy ez volt a beszámoló értelme, és hozzáteszi, hogy biztosan emlékszik, hogy egy ilyen kijelentést tett az amerikai moszkvai nagykövet Beddell-Smith.[40] Már nem tudja, erről Masaryk miniszter tett jelentést, vagy dr. Clementis államtitkár. Mindkét úr azonban hangsúlyozta, hogy ezek után rajtunk áll, hogy a magyarok ügyében gyorsan és energikusan tárgyaljunk és használjuk ki a hangulatot, amely a párizsi konferencián lefolyt tárgyalással kialakult. Ez a magyarázata annak, hogy a köztársasági elnök miért beszélt olyan nyíltan abban a beszélgetésben, amelyről az információs miniszter tett említést. A miniszter egyébként nem bírta felfogni, miért nem beszélhetünk így, hiszen állandóan azt mondjuk, hogy egységes nemzeti államot akarunk és szilárdan elhatároztuk a kisebbségek likvidálását. Ez nem újdonság. Ha ebben a dologban csak kissé is megingunk, az rossz lenne számunkra. Először azt mondták nekünk, hogy a magyarok kitelepítése nem lehetséges. Nem értettünk egyet ezzel, de meg akartunk ezzel békülni. A határozattal, amelyet Párizsban elfogadtak, a miniszter és az államtitkár beszámolója alapján, elismerték a jogunkat az egységes nemzetállamra. Ha másképpen értendők a dolgok, mint ahogyan mi magyarázzuk, fel kellett volna bennünket világosítani. A miniszter megismétli, hogy rossz lenne, amennyiben a magyarok elleni intézkedések során akár kicsit is haboznánk. Ez azt jelentené, hogy nem sikerült őket szétszórni a köztársaságban és megmaradnak nálunk, mint kompakt tömeg. Hogy ez milyen következményekkel járna azt könnyű elképzelni. Már most beavatkozik Spellman[41] érsek Byrnesnél,[42] akiről tudott, hogy a humanizmus leple alatt támogat minden reakciót, és a mi esküdt ellenségünk. Így is marad 300.000 németünk, talán valamivel kevesebb, ha ehhez hozzájönnének a magyarok, mint kompakt egység, akkor 10 év múlva olyan messze jutnánk, hogy státusszal rendelkező kisebbségeink lennének, és mindenféle jogokat követelnének. Ebből az okból kifolyólag nem csillapodhatunk egy pillanatra sem. A mi formális védekezésünk nagyon egyszerű lesz, amennyiben a 88/1945 Tt. sz. dekrétum rendelkezéseire és a kétéves gazdasági tervről szóló törvénynek általános munkaerő mozgósításra vonatkozó rendelkezéseire támaszkodunk. Amennyiben a magyarok, vagy a külföldi körök kérik, hogy egyelőre ne költöztessünk egész családokat, hanem a gyerekeket hagyjuk Szlovákiában, ez megtörténhet. Azonban kérdés, hogy ez kellemes lesz-e a szlovákiai magyaroknak. Egyébként folytatni kell az akciót, amennyiben teljesen rendszeresen és tárgyilagosan fogunk haladni, kibírjuk a nyomást, amelyet ránk gyakorolnak. A párizsi konferencia után a magyarok azt gondolták nyertek és az ő kéréseik alapján megy tovább minden. Rajtunk múlik, hogy még az előtt, mielőtt újabb nemzetközi tárgyalásra kerül sor, olyan helyzetet alakítsunk ki, hogy a magyarok tudják hogyan is állnak. Tudatosítaniuk kell, hogy csak két lehetőségük van: vagy átveszik a magyarokat Magyarországra, vagy tudomásul kell venniük, hogy szétosztjuk őket kisebb csoportokba az egész köztársaságban. Az energikus lépések mellett szólnak a belpolitikai megfontolások is. Amennyiben elhanyagolnánk ezt a kérdést a szlovákok joggal kifogásolhatnák, hogy a németek kitelepítéséről gondoskodtunk, amelyet végre is hajtottunk, a magyar kérdés megoldásával pedig nem törődünk. A miniszter megismétli, hogy külpolitikai szempontból a dolog világos, munkára mozgósítást hajtunk végre az általános munkakötelezettség alapján és munkára mozgósítást a kétéves terv alapján.

Kl. Gottwald kormányelnök úgy vélekedik a helyzet teljesen világos és a vitát le lehet zárni. Azt ajánlja, a kormány adja feladatul a belügyminiszternek, hogy a szociális gondoskodás miniszterével egyetértésben folytassák az akciót és gondoskodjon arról, hogy az teljesen célirányosan és tárgyilagosan folyjék, ne kerüljön sor felesleges technikai hiányosságokra. Zd. Fierlinger kormányalelnök támogatja az kormányfőnek ezt a javaslatát, hozzátéve, nem ismétlődhetnek meg az esetek, hogy a magyarok átszöknek a határon és ott lövöldözésre kerül sor. Kl. Gottwald kormányelnök azt tanácsolja, az akciót nagy kiabálás nélkül hajtsák végre. Egyébként az álláspontunk világos. Teljesen jogunkban áll, hogy mozgósítsuk a magyarokat is, amikor mozgósítjuk a fiatalokat és a diákokat, és amikor katonákat küldünk a bányákba. Ezt minden beavatkozónak el kell mondanunk illedelmesen, de nagyon határozottan. A magyarok tiltakozó jegyzéket adtak át az esetről a nagyhatalmaknak és a Szovjetuniónak is. A szónok nem gondolja úgy, hogy Szovjetunió nekünk valamit is kifogásolna. A magyarok maguk is belátják, hogy Kárpát-Ukrajnában is alá kell magukat vetni a munkafegyelemnek. B. Laušman[43] miniszter megjegyzi, hogy ez érvényes Romániában és Jugoszláviában is, ahol egyébként kisebbségi jogokat ismernek el a magyaroknak. Kl. Gottwald kormányelnök még megemlíti, hogy a jelentés, amelyet eddig a Külügyminisztérium kiadott egészen jó. Kéri az információs minisztert adjon utasítást a sajtónak, hogy az akcióról csak abban a szellemben írjanak, hogy munkaerő mozgósítás zajlik az általános munkakötelezettségről és a kétéves gazdasági tervről szóló alkotmánytörvény alapján, ez az akció sújtja a cseheket és a szlovákokat is, nem tehetünk kivételeket a magyarok felé. Azonban egyelőre nem szabad konfiskálni. A helyzet nem olyan egyértelmű, mint a németek esetében, ahol elég volt kiadni a parancsot, hogy a német pakolja a bőröndjét és menjen. A magyarok esetében ebben a fázisban ezt nem lehet gyakorolni. Egyébként teljesen biztos, hogy az akciót folytatni kell, nem szabad meginognunk.

Heidrich követ hozzá kíván tenni még néhány megjegyzést. A kötelezettség, hogy a magyarokat egyelőre nem szórjuk szét a köztársaságban nemzetközi jogi szempontból teljesen világos, mivel benne foglaltatik az 1946. február 27-i lakosságcsere-egyezményben, ahol köteleztük magunkat, hogy tartózkodunk mindenfajta kiutasítástól vagy áthelyezéstől, kivéve a munkaerő mozgósítás keretében végrehajtott intézkedésektől. Ezt a kötelezettséget átemelték a párizsi határozatba és ennek következtében érvényben van. A mostani magyarokkal szembeni intézkedéseket nem hozhatjuk kapcsolatba azzal, hogy Magyarország nem teljesíti az ez év februári kétoldalú egyezményt a lakosságcseréről. Ez ugyanis nem adna nekünk jogot ahhoz, hogy magunk sértsük meg az egyezményt. Tartanunk kell magunkat ahhoz, hogy amit most csinálunk nem más, mint intézkedés az általános munkakötelezettségről szóló 88/1945 Tt. sz. dekrétum keretében, ezt az intézkedést akkor is végre kellene hajtanunk amennyiben a magyarok az egyezményt rendesen teljesítenék. A földművelési miniszter jól mondta, hogy itt nem lehet kérdés, végrehajtjuk-e az intézkedést vagy sem, hanem csak arról, hogy jól csináljuk. Röviden, a technikán múlik. Nem hajthatjuk végre a dolgot deportálás formájában, hanem csupán munkára mozgósítás formájában. Dr. Čech és dr. Okály ma szintén kérdezték a szónokot, mi történjen a magyarok vagyonával. Megmagyarázta nekik, hogy az adott helyzetben nem szabad konfiskálni, hanem csupán gondoskodni kell a vagyon megfelelő kezeléséről.

Zd. Fierlinger kormányalelnök szerint a téma teljesen ki lett merítve. Újból figyelmeztetni szeretne még, hogy Masaryk miniszter és dr. Clementis mindig csupán az egyes szövetséges államférfiakkal folytatott beszélgetésekről számoltak be, és a beszámolóiknak nem volt célja, hogy a kormány a felidézett kijelentések alapján konkrét intézkedéseket tegyen, a beszámoló csak arra szolgált, hogy jellemezzék az egész helyzetet. Ilyen kijelentésekre sor kerül a különböző társasági rendezvényeken, ebédeken, vagy vacsorákon, vagy fogadásokon, természetesen jogilag nem kötelező érvényűek. Egyébként azonban igaz, hogy a legnagyobb óvatossággal kell eljárnunk, ahogyan az kitűnik abból a körülményből, hogy Spellman érsek már Byeneshoz fordult. Ő nagy reakciós, az ellenségünk. Következetesen, de óvatosan kell tárgyalnunk és a 88/1945 Tt. sz. dekrétum keretében. Elsősorban szükséges Steinhardt nagykövetnek a folyamatot megfelelően megvilágítani. Heidrich követ főtitkár emlékeztetett, hogy ugyancsak választ kell adni Károlyi gróf levelére. Készül a válasz vázlatának kidolgozására a kormányban elhangzott vita alapján, és hivatkozni fog elsősorban a munkára mozgósításról szóló törvény rendelkezéseire és a kétéves gazdasági tervre, azzal a kitétellel, hogy ezekből az intézkedésekből nem tudunk engedni. Határozottan cáfoljuk azt az állítást, hogy valamiféle atrocitások történtek. Bizonyára történtek kisebb incidensek és talán indokolt a félelem, hogy néha túl nyersen léptek föl, de nem kifejezetten valamiféle tervezett erőszakoskodás volt. J. Ďuriš[44] miniszter még figyelmeztet arra, hogy a kormánynak mégiscsak foglalkoznia kell a magyarok vagyonának kérdésével. A szlovákoknak nincsenek földjeik és várnak erre a földre. Szükséges lesz, hogy a magyarok földjét a rendelkezésükre bocsássák, legalább nemzeti kezelésbe vétel formájában, ez lenne az első lépés, hogy megművelhessék azt. Kl. Gottwald kormányelnök úgy gondolja, határozottan helytelen lenne, amennyiben munkára csupán a szegény magyarokat mozgósítanánk és a gazdag parasztok a gazdaságaikban maradnának. A munkára mozgósításnak mindenkire vonatkozni kell. Dr. H. Ripk a miniszter javasolja, hogy találkozzanak az érintett tárcák miniszterei és dolgozzanak ki világos és pontos irányelveket az akció további végrehajtására. Ezek az irányelvek eddig hiányoztak és ezzel magyarázható, miért történtek helytelen dolgok. Határozottan tilos azt állítani, hogy a magyar probléma likvidálására irányuló akcióról van szó nálunk. Kl. Gottwald kormányelnök kérdezi, milyen formában történik a mi hivatalos közleményünk, ill. megkaptuk-e már az amerikaiak hivatalos jegyzékét, amelyre válaszolnunk kell. Heidrich követ megvilágítja, hogy ilyen jegyzéket nem kapunk, hanem Steinhardt nagykövetet táviratilag szólította föl a State Department, hogy tekintettel Spellman érsek beavatkozására Byrnesnál adjon jelentést, mi az igazság abban, hogy az államon belül a magyarok deportálását végezzük és atrocitásokra kerül sor. A dolog teljesen titkos és meg kell őrizni ezt a titkot, mivel egyáltalán nem szabadott volna tudomást szereznünk arról, hogy távirat érkezett. Jelentést erről per nefas[45] kaptuk. Steinhardt nagykövet most tudni szeretné, milyen magyarázatunk van és szándékozunk-e cáfolni azt az állítást, hogy a nemzetközi kötelezettségeinkkel ellentétben teszünk valamit. Heidrich követ hozzáteszi, hogy megegyezett Zd. Fierlinger kormányalelnökkel, javasolja a kormánynak, hogy háromtagú küldöttség utazzon Szlovákiába, a Magyarországgal foglalkozó osztály és a nyugati államok osztálya vezetői és egy szerkesztő összetételben, amely delegáció magán a helyszínen kivizsgálná a dolgokat, saját benyomásokat szerezne és a visszatérésük után azonnal értekezletre hívná a külföldi sajtó képviselőit és ott közölné mit állapítottak meg, így védhető lenne az ellenséges propaganda, amely ebben az ügyben ellenünk folyik. Prof. dr. Zd. Nejedlý[46] nagy hibának tekinti, hogy a Szlovákiában folyó akciót dr. Čech vette a kezébe, aki a Telepítési Hivatal elnöke. Általános munkára mozgósításról van szó, amely kizárólag a Szociális Gondoskodás Minisztériumára tartozik, ill. a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatalára és a járási munkavédelmi hivatalokra. Amennyiben ilyen akciónál felbukkan a telepítési hivatal neve, kézenfekvő, hogy ebből úgy ítélik meg, valamilyen áttelepítési akciót végeznek. J. Ursíny[47] kormányalelnök teljesen egyetért a szociális gondoskodás miniszterének az álláspontjával és hozzáteszi, a pozsonyi Telepítési Hivatal már szétküldött valami végzéseket az áttelepítésről, ezt természetesen azonnal le kell állítani. Heidrich követ szót emel azért, hogy a kormányelnök javaslata alapján az egész ügyről azonnal informálják a külügyminisztert és a külügyminisztérium államtitkárát, hogy tudják, a kormány milyen álláspontot foglal el. Kl. Gottwald kormányelnök, aki már előzőleg megfogalmazta a kormány határozati javaslatát, megállapítja, senkinek nincs további ellenvetése és a kormány ezután elfogadja

1./ H a t á r o z a t: A kormány meghallgatva Zd Fierlinger kormányalelnök beszámolóját a nemzetközi politikai helyzetről, amely az 1945. október 1-i 88/1945 Tt. sz. általános munkakötelezettségről szóló köztársasági elnöki alkotmánydekrétumnak Szlovákiában a magyar lakosságra történő érvényesítése folytán jött létre, elhatározza, hogy

a/ kitart azon álláspontja mellett, hogy az idézett dekrétum rendelkezései természetesen vonatkoznak a magyar lakosságra Szlovákiában, ezért a dekrétumot továbbra is alkalmazni fogják erre a lakosságra;

b/ az álláspontjából kifolyólag feladatul adja a belügyminiszternek, a földművelési és a szociális gondoskodás minisztereinek, hogy egyetértésben a többi érintett minisztériummal és együttműködve a megfelelő szlovákiai tényezőkkel gondoskodjanak arról, hogy az elkezdett akció a dekrétum alapján, annak keretein belül a legcélszerűbb módon tovább folyjék;

c/ feladatul adja Zd. Fierlinger kormányalelnöknek, valamint a Külügyminisztérium képviselőinek, hogy azonnal küldjenek Szlovákiába bizottságot a magyar ügyek osztályának vezetője, a nyugati kapcsolatok osztályának vezetője és egy szerkesztő összeállításban, amely elsősorban a helyszínen győződne meg a valós helyzetről és visszatérésük után informálná erről a külföldi sajtó képviselőinek értekezletét, amelyet ebből a célból hívna össze. Végezetül, ebben a szellemben legyen erről informálva az Amerikai Egyesült Államok prágai nagykövete is;

d/ feladatul adja az információs miniszternek, figyelmeztesse a napi sajtót, hogy az említett folyamatban lévő szlovákiai akcióról csupán, mint az általános munkakötelezettségről szóló dekrétum előírásainak érvényesítéséről számolhatnak be;

e/ feladatul adja Zd. Fierlinger kormányalelnöknek, azonnal informálja a külügyminisztert és a Külügyminisztérium államtitkárát a kormánynak az ügyben folytatott mai tárgyalásáról és az álláspontjáról, valamint a fenti intézkedéseiről.

V é g r e h a j t j á k: Zd. Fierlinger kormányalelnök, mint a külügyminisztérium képviselője, és a belügy, földművelési, szociális gondoskodás és információs miniszterek, egyetértésben az érintett kormánytagokkal.

 

Az irat cseh nyelvű, gépelt tisztázatról készült fekete-fehér fotó. Národní archiv Praha, fond Výběr ze zápisů schůzi československé vlády, duben 1945 – únor 1948 (Válogatás a csehszlovák kormány üléseinek jegyzőkönyveiből, 1945. április – 1948. február), 171 a. j.

A csehszlovák kormány ezen az ülésén szembesült azzal a problémával, hogy a tíz nappal korábban elkezdett deportálások végrehajtása ellentétben van azokkal a nemzetközi kötelezettségeivel, amelyeket vállalt. Elsősorban a magyar–csehszlovák lakosságcsere-egyezménnyel, valamint a párizsi békekonferencia határozataival. Ennek ellenére, bízva külügyi kapcsolataiban és a kormánypropaganda erejében, úgy döntött, tovább folytatja az akciót. Meghatározták a külügyi tárgyalások és a propaganda során felhasználni kívánt legfőbb érveket: törvényes keretek között munkára mozgósítás folyik az országban, a magyarok nem lehetnek kivételek ez alól. Ugyanakkor megerősítették, a deportáltak vagyonát nem szabad elkobozni, hiszen ezzel nyilvánvalóvá válna az akció magyarellenes jellege.

 

 

2.

Prága, 1947. január 28. Részlet a harmadik kormány 57. ülése titkos részének jegyzőkönyvéből, a szlovákiai magyar lakosság kicserélésével és munkára mozgósításával kapcsolatos napirendi pont megtárgyalásáról.

 

Feljegyzés

a harmadik kormány 57. ülésének titkos részéről, amelyre 1947. január 28-án a kormányelnökség hivatalának épületében került sor.

 

Jelenlévők és igazoltan hiányzók a jelenléti ív szerint, amely csatolva van az ülés nem titkos részének feljegyzéséhez, azonban 10.10-kor, amint a kormányelnök Kl. Gottwald titkosnak nyilvánította az ülést, az ülésteremben csupán a kormány tagjai, a Legfelsőbb Számvevő és Ellenőrző Hivatal elnöke, a Gazdasági Tanács főtitkára, a Kormányhivatal Politikai Osztályának elöljárója, dr. V. Bernášek a Kormányhivatal Jogi Osztályának elöljárója maradtak. Kl. Gottwald kormányelnök bejelenti, hogy most a külügyminisztérium államtitkára számol be a találkozójáról a magyar külügyminiszterrel.

I.

A szlovákiai magyar lakosság kicserélésének és munkára mozgósításának további menete.

Dr. Clementis államtitkár emlékeztet, hogy őt a kormány meghatalmazta az utolsó ülésén, hogy vasárnap, 1947. január 26-án találkozzék a magyar külügyminiszterrel[48] és tárgyaljon vele a feltételekről, amelyek alapján újra megkezdené munkáját az államközi Vegyes Bizottság, amelyet az államközi lakosságcsere-egyezmény nyomán alakítottak meg. Olyan utasítást kapott, hogy közölje a magyar külügyminiszterrel, a csehszlovák kormány nem ért egyet a munkára mozgósítás fölfüggesztésével, amíg nem lesz biztosítéka arra, hogy azonnal megkezdődik a csere a megkötött szerződés alapján. Ahogyan az várható volt, a magyarok nem fogadták el ezt a kérést, ill. nem akartak erre az álláspontra helyezkedni, ezért nem volt lehetséges a megegyezés. A magyarok első kérése a munkára mozgósítás azonnali leállítása volt, ugyanakkor kijelentették, egyáltalán nem munkára mozgósításról van szó a 88/1945 Tt. sz. dekrétum alapján, mivelhogy nem a munkaerőt mozgósítják, hanem egész családokat költöztetnek asszonyokkal, gyerekekkel, elveszik a vagyont és nemzeti gondnokság alá vetik azt. A korhatárt sem tartják be. Az egyezmény Csehszlovákia részéről történt ilyen világos megsértése mellet, amely megengedhetetlen, nagyon nehéz volt védeni a munkára mozgósításról szóló tézist. A magyarok egyszerűen arra az álláspontra helyezkedtek, hogy nem tárgyalnak, amíg a munkára mozgósítási akciót le nem állítják. A dolgok mostani állásánál nem lehet jól védeni azt az állítást, hogy csupán munkára mozgósításról van szó, mivel a magyarok kezében hivatalos dokumentumok vannak, végzések stb. A nemzetközi fórumon ezt a vitát biztosan elveszítenénk. Világos lenne, hogy megsértjük az egyezményt. Mint a helytelen jelenséget említi az államtitkár a „Az alkotmányozó nemzetgyűlési választások eredményei” kiadványt, amely 1946 novemberében jelent meg és egyebek között tartalmazza „a pozsonyi központi hivatalok” jelentéseit. A kiadvány 44. oldalán szerepel a Szlovák Telepítési Hivatal, amelynek 4 osztálya van. A IV.-nek a kiadvány szerint a feladata „a magyarok kitelepítése Csehországba”.

Az államtitkár megemlíti, hogy a kormány elhatározta a magyar lakosság áttelepítését egyrészt, hogy nyomást gyakoroljon Magyarországra, másrészt azért, hogy segítsen a munkaerőhiányon, és végezetül azért, hogy előkészítse a magyar kisebbség egy részének letelepítését a cseh területeken. Jelenleg az a kérdés, mit tegyen a kormány, hogy a nemzetközi szerződést a cseréről Magyarországgal esetleg megmentse. Szükséges tudatosítani, hogy nem csupán konkrét jogi, erkölcsi kötelezettségeink is vannak azzal a kb. 60.000 vagy 70.000 szlovákkal szemben, akik Magyarországon jelentkeztek az áttelepülésre Szlovákiába és ma nagyon szorult helyzetben vannak. Szörnyű körülmények között élnek, elkészültek az indulásra, nincsen már saját egzisztenciájuk és már tenni kellene értük valamit. Az államtitkár a következőket javasolja: Megegyezett a magyar külügyminiszterrel, hogy írásban megerősíti a tárgyalás tartalmát, különösen, hogy megerősíti a csehszlovák kormány álláspontját, miszerint hajlandó felfüggeszteni a munkára mozgósítást, de csak abban az esetben, ha teljes garanciát kap, hogy a csere a legrövidebb időn belül végrehajtásra kerül. Az államtitkár átadná a miniszternek ezt a jegyzéket, vagy a vonatkozó levelet és egyúttal kérné, hogy az államközi Vegyes Bizottság azonnal kezdje meg a munkáját, amely megvilágítana és a lehetőség szerint eltávolítana minden vitás kérdést. Puskin,[49] budapesti szovjet képviselő, nyomására lehet számítani bizonyos eredményre ezeken a tárgyalásokon, amelyek talán egy hónapot vennének igénybe. Arról lenne szó, hogy a kormány határozza el, egyetért azzal, hogy még a következő hónap után, valamikor 1947. március elején felfüggesztené a munkaerő toborzást a cseh területek részére. Ez az alapvető kérdés. Szlovákiában vannak tényezők, akik határozottan ennek a folyamatnak a szószólói. Elsősorban dr. Okáli, a Vegyes Bizottság csehszlovákiai részének elnöke, aki meg van győződve, Csehszlovákiának meg kell engednie a csere végrehajtását még azon az áron is, hogy időlegesen leáll a magyar munkaerő toborzása a cseh területekre. Az államtitkár úgy gondolja, talán a földművelési miniszter egyetért azzal, hogy a toborzás fokozott ütemben folytatódjon, de csak ez év február végéig. Kéri, a kormány határozzon, lehetséges-e ez a folyamat.

Kl. Gottwald kormányelnök kérdezi, vannak-e kérdések. Prof. dr. A. Procházka[50] miniszter megütközik azon, hogy az államtitkár mai előadása alapján Csehszlovákia nem tartja be a nemzetközi szerződés rendelkezéseit és ezért a nemzetközi fórumon veszítene. Feltételezi, hogy ez egy lehetetlen állapot és nem engedhetünk meg egy ilyen folyamatot. Dr. Vl. Clementis államtitkár figyelmeztet, hogy a kormány döntött erről a folyamatról, akkor ennek tudatában kellett lennie. A magyarok ugyancsak nem teljesítik a szerződést. Tulajdonképpen valamiféle visszavágásról van szó. Hiszen el lett mondva, munkára mozgósítást hajtunk végre a 88/1945 Tt. sz. dekrétum keretében, másrészt a kormány tudatában volt annak, hogy családokat szállítanak el és a vagyon elkobzásra kerül. V. Nosek miniszter figyelmeztet, hogy a vagyont nem kobozzák el, hanem csupán bevezetik a nemzeti gondnokságot. Prof. dr. A. Procházka miniszter ismét energikusan szót emel az államközi szerződés megsértése ellen. Feltételezi, hogy csak azt tehetjük, ami megfelel a szerződésnek. Dr. P. Zenkl[51] kormányalelnök is ilyen nézeten van, és rámutat arra, a kormány előző tárgyalásain is hangsúlyozva volt, hogy a szerződés szellemében fogunk eljárni. Már akkor elhangzottak bizonyos kételyek a lehetséges nemzetközi politikai komplikációkkal kapcsolatban, éppen ezért lett megállapítva, csak azt tesszük, ami a szerződés keretén belül van, semmit nem teszünk a szerződés ellen. Ebben a szellemben nyilatkozott a földművelési miniszter is. Valóban csak munkára mozgósításról lehet szó, ill. munkaerő toborzásról. Bebizonyítottuk, hogy a magyarokkal csupán azt tesszük, amit a többi polgárral, különösen a szlovákokkal. Ebben a szellemben válaszolt a köztársasági elnök Károlyi gróf levelére is. Azt állították, hogy a magyarokra azonos előírásokat alkalmazunk, mint az összes polgárra. Rossz lenne, ha most beismerésre kerülne, hogy valami szerződéselleneset csinálunk, és amit teszünk, nem tudjuk megindokolni a nemzetközi fórumon. A kormányalelnök nem akarja, hogy a kormány az államtitkárt felhatalmazza arra, hogy a nehéz körülmények között folyó tárgyalások során valahol elismerje, megsértjük a szerződést. A kormányalelnök azután megkérdezi, mikor jelent meg az a kiadvány, amelyről az államtitkár tett említést, miközben feltételezi, hogy régebbi kiadványról van szó. Dr. Vl. Clementis államtitkár megismétli, hogy tavaly novemberi kiadványról van szó. Dr. P. Zenkl kormányalelnök sajnálja ezt a túlkapást és kitart az álláspontja mellett.

Dr. Vl. Clementis államtitkár figyelmeztet, hogy a kormánynak tudatában kellett lennie, a 88/1945 Tt. sz. dekrétum alapján a munkára mozgósítás során nem lehet a családtagokat elszállítani és nem lehet a vagyont nemzeti gondnokság alá helyezni, vagy szlovák telepeseket letelepíteni. Hiszen erről a múlt év novemberében a kormány biztosan tárgyalt, és a köztársasági elnök is tud erről. Zd. Fierlinger kormányalelnök természetesnek tartja, hogy a területeken, ahol a földműveseket munkára mozgósítják a cseh országrészekbe, szükséges bizonyos intézkedéseket tenni a mezőgazdasági vagyon hasznosítására és a kezelésére. Ezt elég jól meg lehet nyilvánosan védeni. Azonban tudatában van annak, hogy a külföldiekkel való beszélgetések során elég nehéz helyzetek keletkeznek, különösen a külföldi sajtóval, és ő maga a saját bőrén tapasztalta, mikor a külföldi újságírók kérdezték, miért küldenek a magyar településekre szlovákokat. V. Široký kormányalelnök kijelenti, hogy nem felel meg a valóságnak, hogy a magyar munkaerőt, amelyet eddig átköltöztettek a cseh területekre, a napszámosokból és drótosokból verbuválják. Zd. Fierlinger kormányalelnök kéri Širokýt, hogy hagyja végigmondani a mondandóját és biztosítja őt, hogy a gyakorlatban előfordulnak esetek, ahol a kisebb földműveseket is elszállítanak, vagyis földműves gazdaságokkal rendelkezőket a családokkal együtt. A kormányalelnök szót emel azért, hogy a kormány ezeket a problémákat következetesen és véglegesen oldja meg és tudatosítsa egész valóságában, mivel csupán így találja meg a megfelelő formát, hogyan is oldja meg azokat. Természetesen azt kell állítani, hogy munkára toborzás céljából telepítjük át a magyarokat, és humánus okokból a családjaikkal együtt, hogy ne keletkezzen az a benyomás, hogy rabszolgamunkáról van szó. Lehetőséget adunk ilyen módon a számukra, hogy az életüket a családjukkal folytassák, magukkal vigyék elsősorban a gyerekeiket, akik itt látogathatják az iskolát, ezek az intézkedések mind a magyarok érdekében történnek. Sok függ azon, hogyan fogalmazzuk meg a dolgot. Esetleg azt is mérlegelni kellene, lehetőséget adni a magyaroknak, legalább elméletileg a visszatérésre Szlovákiába, hogy ott használatba vehessék a gazdaságaikat. A szónok tudatában van, hogy itt nagyon kényes kérdésről van szó, azonban ha óvatosan, átgondolt terv alapján haladunk, akkor a magyarok számára olyan körülmények alakulhatnak ki a cseh területeken, hogy egyáltalán nem akarnak majd visszatérni. Ahol kivételes esetben mégis előfordulna ilyen kérés, úgy kellene intézni a dolgot, hogy valójában nem térnének vissza, vagy ilyen visszatérésre csupán egészen kivételes esetben kerülne sor. A kormányalelnök feltételezi, hogy szlovákokat is családokkal együtt költöztettünk át, különösen Kelet-Szlovákiából. Sőt, azoknál a magyaroknál, akik alkalmasak a reszlovakizálásra, fontolóra lehetne venni mezőgazdasági vagyon juttatását, mivel ilyen vagyonból feleslegünk lesz, különösen a hegyvidékeken, ahol a telepítés nem fog egyhamar sikerülni. Nehezek ott az életkörülmények, de a magyarok számára ilyen egzisztencia mégiscsak elfogadható, különösen, ha gondoskodunk, hogy jól menjen a soruk és felszereljük őket a legszükségesebb ágyneművel és ruházattal, ahogyan arról a kormányalelnök beszélt az utolsó kormányülésen. Szükséges odaküldeni a Vöröskeresztet, gondoskodjon az egészségügyi ellátásról, szétosztani az ágyneműt és főleg megfelelő propagandát is csinálni. Itt Csehszlovákiára nézve mérhetetlen horderejű kérdésről van szó, ezért helyénvaló lenne, hogy rendszeresen foglalkozzon vele a kormány, állandóan figyelje a fejleményeket, és tevékenysége ne korlátozódjon alkalmi intézkedésekre. Amennyiben a magyarok a cseh területeken boldogok lesznek az számunkra nagy jelentőségű lesz a nemzetközi fórumon is. Eddig a kormány nem fordított ennek az ügynek megfelelő figyelmet. A kormányalelnök szót emel az további következetes alkalmazásáért a munkára mozgósító dekrétumnak, azonban a dolgot megfelelő formában kell végrehajtani, hogy ne legyen ok a jogos panaszokra.

Dr. Vl. Clementis államtitkár szeretné ad informandum megjegyezni, hogy a pozsonyi látogatása során kérte a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségét, a Megbízottak Testületét, a Telepítési Hivatalt és más szlovák tényezőket, hogy a hét végéig dolgozzanak ki elaborátumot az egész problémáról úgy, hogy a kormány elé terjeszthesse a javaslatot a magyar lakosság problémájának megoldására. Egyrészt a reszlovakizáció problémájáról, másrészt arról van szó, hogy esetlegesen megfelelő kárpótlást adjanak a vagyonért, amelyet elvesznek a magyaroktól, amennyiben ez megtörténne, az a világban nagyon jó hatást tenne, és nem hányhatnák a szemünkre, hogy nem igazságosan és humánusan járunk el. Ha a magyarok nem lennének alkalmasak a reszlovakizációra Szlovákiában, meg kellene nekik ígérni, hogy amennyiben belegyeznek a cseh területekre való átköltözésbe csehszlovák állampolgárságot kapnak, és ezeknek a magyaroknak is lehetne bizonyos kárpótlást adni a vagyonukért.

  1. Široký kormányalelnök nem tudja megérteni az egész folyamatot ebben az ügyben, különösen nem bírja felfogni, miért kényszerítenének bennünket térdre a magyarok. Hiszen ők azok, akik megsértették a nemzetközi szerződést és ők azok, akik nem hajtják végre. Türelmesen vártunk, hogy teljesül a szerződés, csak akkor határoztuk el a munkaerő toborzást, mikor kiderült, hogy a reményeink hamisak. A dolgok ilyen állásánál nem fogunk a magyaroktól elnézést kérni azért, amit csinálunk, mikor egyenesen ők kényszerítettek erre bennünket. Azonban igaz, hogy néha Szlovákiában hibákat követnek el, mint például a publikációval, amelyről ma az államtitkár beszélt. Ez a Belügyi Megbízotti Hivatal hibája. Dr. Vl. Clementis államtitkár figyelmeztet, hogy a pozsonyi Telepítési Hivatal intézkedéséről van szó. V. Široký kormányalelnök hozzáteszi, hogy a Belügyi Megbízotti Hivatal is elkövet ilyen hibákat. Lényegében azonban valóban a munkaerő toborzásáról van szó, és a körülmény, hogy egész családokat költöztetnek, a toborzás humánus végrehajtását bizonyítja. A magyarok a cseh területeken elégedettek, sokkal elfogadhatóbb életkörülményeik vannak, mint a szlovák munkásoknak és földműveseknek Szlovákiában, és néhol még földecskéjük is van, amelyet megművelnek.

Zd. Fierlinger kormányalelnök úgy vélekedik, ezeknek a magyaroknak kisebb gazdaságot is lehet adni. V. Široký kormányalelnök kételkedik ebben és úgy gondolja, hogy a kormánynak nem kéne semmilyen illúziókba esnie, hiszen éppen nemrég tárgyaltak arról, hogy nincsenek gazdaságaink a volinyi csehek[52] részére sem. A magyarok azonban kaphatnak cseléd földet. Zd. Fierlinger kormányalelnök ragaszkodik a nézetéhez, hogy szegényebb vidékeken találhatók kisebb gazdaságok. V. Široký kormányalelnök a munkaerő toborzás folytatásáért emel szót, közben be lehet bizonyítani, hogy a családok átköltöztetése önkéntes alapon történik. Nem történhet azonban meg, amit jelentenek neki több csehországi járásból, különösen Pelhřímovból, ahol a Nemzeti Bizottság a magyar földműves családokat visszaküldi azzal, hogy nem akarnak önálló földműveseket, csupán cselédeket és napszámosokat. A magyarokkal és a külfölddel szemben mindig hangsúlyozni kell, hogy mi készek voltunk lojálisan teljesíteni a szerződést a magyarokkal, hogy ők sértették azt meg, és egyáltalán nincs biztosítékunk arra, hogy egyáltalán teljesíteni akarják a szerződést. A dolgok ezen állásánál nem tűrhetjük, hogy minket vádoljanak, mikor nyilvánvalóan a magyar részről történt szerződésszegés.

Dr. Pietor[53] miniszter emlékeztet, hogy a kormány a magyarok munkára mozgósításával el akarta érni, hogy a magyar kormány teljesítse az egyezményt. Úgy tűnik ez nem sikerült. Dr. Vl. Clementis államtitkár nem ért egyet ezzel a nézettel és megemlíti, hogy a mostani találkozóra sem került volna sor, ha a kormány nem határozta volna el a toborzási akciót. Dr. Pietor miniszter kitart az álláspontja mellett és azt ajánlja, hogy a kormány teljes terjedelmében, ténylegesen foglalkozzon a magyar problémával. Lényegében három út lehetséges hogyan megoldani ezt a problémát. Ezek: a csere, a reszlovakizáció és a széttelepítés. Nem haladhatunk azonban tetszés szerint, egyrészt azzal kell számolnunk, hogy van partnerünk – a magyarok, másrészt tekintettel kell lennünk nemzetközi nyilvánosságra. A dolgok ilyen állásánál csak lavírozni tudunk. A miniszter azon a véleményen van, hogy ez a manőverezés ebben a pillanatban abban állna, hogy időlegesen leállítanánk a munkára mozgósítást. Nem osztja ugyanis az államtitkár nézetét, hogy a munkára mozgósítással rá tudjuk kényszeríteni a magyar kormányt az egyezmény teljesítésére, különösen mikor a magyar kormány be tudja bizonyítani, hogy nem is mozgósításról van szó, hanem a valóságban deportálásról. V. Široký kormányalelnök tiltakozik ez ellen az állítás ellen, azonban Dr. Pietor megismétli, hogy a körülmények miatt, amelyek között az átköltöztetés zajlik, kifejezetten lehet deportálásról beszélni. Ha az államtitkárnak az a benyomása, hogy megegyezést érnénk el a magyarokkal, és az egyezmény teljesítését azzal, amennyiben megszakítanánk az átköltöztetési akciót a cseh területekre, bizonyára ez lenne a helyes. A legfőbb lehetőségnek a magyar kérdés megoldására azonban a miniszter a reszlovakizációt tartja, és aggódik, hogy ebben még nagyobb hibákat vétünk. A miniszter végül felteszi a kérdést, nem kellene-e most valóban taktikát változtatnunk.

  1. Ďuriš miniszter úgy gondolja, hogy a kormánynak tudatában kell lennie és mindig tudatában is volt, a probléma nehézségének. Nem csak szlovák problémáról van szó, hanem országos problémáról. A kormány határozott a munkára mozgósítás végrehajtásáról, egészen tudatában van annak, hogy ilyen mozgósításról van szó. A szónok kéri az államtitkárt, hogy legközelebb a következtetéseit óvatosabban és pontosabban fogalmazza meg. A kormány kifejezetten meghatározta, hogy munkára mozgósítást hajt végre a 88/1945 Tt. sz. dekrétum alapján, és ez mellett lehetőséget ad a családoknak, hogy együtt menjenek. Azzal számolt azonban, hogy a gyakorlati végrehajtás során félreértések fordulhatnak elő, és néha valamilyen túlkapások történhetnek, de a kormány tudta azt is, hogy ez a félreértés mindig megmagyarázható és tekintettel arra, hogy a cseh országrészekben, a mezőgazdaságban 200.000 munkaerőre van szükség, az akciót végre kell hajtani. A miniszter megismétli, hogy az államtitkár nem fogalmazhat úgy, ahogyan tette a mai beszédében. Dr. Vl. Clementis államtitkár figyelmeztet, hogy a magyarokkal folytatott tárgyalás során, és a külfölddel szemben is természetesen azt az álláspontot védi, hogy munkára mozgósítási intézkedésről van szó. Azonban úgy gondolta, hogy itt a kormányban nyíltan beszélhet. J. Ďuriš miniszter kitart az mellett, hogy a kormány maga határozott a munkára mozgósításról a 88/1945 Tt. sz. dekrétum alapján, azonban számolt azzal, a gyakorlatban néhol félreértésekre kerül sor. A miniszter óv attól, hogy a kormányban deportálásról beszéljenek, és hogy ennek az életbevágó problémának megoldására „jobb taktikát” kell választani. Nem bírja megérteni, hogy egy szlovák és ügyvéd hogyan beszélhet így. Egyébként a toborzás következetes folytatása mellett van, mivel ez az egyetlen fegyver, amely a kezünkben van a magyarok ellen, nem is beszélve arról, hogy teljesen helytelen lenne, ha most bármilyen megegyezés, és a csere végrehajtása nélkül, felfüggesztenénk a munkaerő mozgósítást, ezzel igazat adnánk a magyaroknak és elismernénk, hogy helytelenül jártunk el. A miniszter a beszéde befejezéseként hangsúlyozza a magyar probléma megoldásának végtelen fontosságát Szlovákia és az egész állam számára. Szót emel azért, Zd. Fierlinger kormányalelnök ajánlása szerint haladjunk, amelyet az államtitkár is jelzett, vagyis tervszerűen álljunk a reszlovakizáció és széttelepítés kérdéséhez. Technikai nehézségeket, amelyek előfordulnak a munkára mozgósítás során, el kell távolítani. Konkréten ez történt a katonai orvosok kiküldésével, mikor megmutatkozott, hogy a helybeli orvosok szabotálják a toborzási akciót. Ugyancsak szükséges, hogy a szlovákok ebben az ügyben egységesek legyenek és a demokrata párt tagjai ne agitáljanak a toborzás ellen és ne terjesszenek olyan híreket, hogy egyik részről átköltöztetik a magyarokat, másrészről cseheket küldenek Szlovákiába. A miniszter emlékeztet, milyen teljes egység volt a németkérdés megoldásában, sajnálja, hogy a magyar probléma terén nincs így, és aggódik, ennek hátrányos következményei lesznek. Végül ismét a toborzó akció folytatásáért emel szót, ugyanakkor családokat kell átköltöztetni, még ha ez a cseh földműveseknek bizonyos nehézségeket okoz is.

Kl. Gottwald kormányelnök azt ajánlja, a szónokok rövidítsék le beszédeiket oly módon, hogy a kormány valamilyen határozatot tudjon hozni. Prof. dr. Zd. Nejedlý miniszter úgy látja, a fejlődést kronologikusan kell szemlélni, amennyiben helyes végkövetkeztésre akarunk jutni. Van egyezményünk a magyarokkal, azonban, ahogyan azt már V. Široký kormányalelnök helyesen kifejtette, a magyarok ezt az egyezményt maguk sértették meg és tulajdonképpen soha nem teljesítették. Ha teljesítették volna, akkor már átvették volna Magyarországra azt a 100.000 magyart és a helyzet nálunk teljesen más lenne. A magyar lakosság munkára mozgósítását csak utólagosan határoztuk el, mikor láttuk, hogyan viselkednek a magyarok. Azt mondtuk, hogy amennyiben a magyarok úgy ragadnak Csehszlovákiára, természetesen szintén dolgozniuk kell, és nem lehetnek kivételezett nemzet. Ezért terjesztette be a miniszter a javaslatot a munkára mozgósítás végrehajtására a 88/1945 Tt. sz. dekrétum alapján, miközben szintén számoltunk a családok átköltöztetésével, mint humánus intézkedéssel, lehetővé téve a további családi együttélést, a családok ezen költöztetésének költségei magasabbak, mint magának a munkaerő költöztetésének meghatározott költségei. Az egész akció határidőhöz kötött, a dekrétum alapján cselekszünk, teljes figyelmet fordítunk a dolgokra, figyeljük a fejleményeket és naponta vannak szükséges értekezletek. Az akciót akkor szakíthatjuk meg, ha biztosítékaink lesznek, hogy a csere elkezdődik és az következetesen végre lesz hajtva. A munkára mozgósítás védhető és igazolható úgy belföldi, mint nemzetközi-jogi szempontból. Hibákat az egész világon csinálnak, az angol törvények indiai alkalmazásánál is történtek kihágások és figyelmetlenségek.

Dr. Pietor miniszter meg kívánja jegyezni, hogy teljesen tudatában van a magyar kérdés célszerű megoldásának történelmi jelentőségének, és ő lenne az utolsó, aki ez ellen beszélne. A beszédében csupán arról szólt, hogy olyan utat válasszunk, amely a legkedvezőbb. Elismeri, hogy dr. Vl. Clementis államtitkár, aki jobban ismeri a viszonyokat, jobban is ítélheti meg a helyzetet. A miniszter úgy vélekedik, hogy a dolog teljesen világos és ez a magyarázat elegendő a földművelési miniszternek is. Dr. M. Franek[54] miniszter egyetért a közlekedési miniszter kijelentésével, hangsúlyozza, hogy nem kíván „falsus procuratora” lenni azoknak, akik nem informáltságból és tudatlanságból harcolnak a magyar probléma megoldása ellen Szlovákiában, de figyelmeztetnie kell, hogy természetesen voltak a demokrata pártban más nézetek is, mint pozitívek. Végül teljesen világos, hogy a párt, mint egész a magyar probléma megoldásáért van és a tagjai mögött áll, akik őt a kormányban képviselik. Ha történtek egyéni kijelentések és támadások, azok nem képviselik a párt véleményét. Dr. I. Pietor miniszter aggodalmai azonban teljesen indokoltak, amikor mérlegeli, hogy dr. Vl. Clementis államtitkár maga ismerte be, hogy nem a 88/1945 Tt. sz. dekrétum alapján cselekszünk.

Dr. Vl. Clementis államtitkárnak az a benyomása, hogy a kormány megspórolhatna mindenféle polemikus megjegyzést ebben a vitában, ha az egyes szónokok helyesen tudatosítanák az utolsó ülés tanácskozásának a folyamatát. Helyes, hogy a toborzási akcióra akkor került csupán sor, mikor a kormány felismerte, hogy a magyarok nem teljesítik a kormányközi egyezményt, hogy Magyarországon van 100.000 szlovák, akik át kívánnak költözni és ezért már egzisztencia nélkül vannak és szorult helyzetben, másrészt Szlovákiában megközelítőleg azonos számú magyar van, akik már dr. Wagner[55] megbízottnál jelentkeztek, hogy telepítsék át őket Magyarországra. Gyakorlatban azonban semmi nem történt, és ehhez jött a mezőgazdasági munkaerő sürgető szüksége a cseh területeken. Ezt a lehetetlen helyzetet a kormány nem tűrhette tovább és ezért kellett határozott lépés mellett döntenie, hogy kiutat találjon a magyarok által előidézett helyzetből. Ebben a szellemben tárgyalt az államtitkár Gyöngyösi[56] miniszterrel is és informálja a külföldi sajtó képviselőit, akik szinte naponta fordulnak hozzá. Csak a magyarokon múlik, hogy elkezdjék a csereakciót, ezután a szakemberek egységes véleménye szerint úgyis kénytelenek leszünk a munkára mozgósítást leállítani, mivelhogy nem tudjuk a mindkét műveletet egyszerre végezni. Nem tudunk ugyanis költöztetni havonta 10.000 magyart Magyarországra, fogadni 10.000 szlovákot Magyarországról, és ez mellett még magyarokat munkára szállítani a cseh területekre. Egyébként az államtitkár csak megismételni tudja, hogy a magyar külügyminiszter kifogásolta neki, hogy egész családokat költöztetünk át a cseh területekre, gyerekekkel, nőkkel együtt, és a magyar mezőgazdasági vagyont nemzeti gondnokság alá helyezzük, és ez az egész nem munkára mozgósítás a dekrétum alapján. Az államtitkár megismétli, hogy februárban találkozni kellene a Vegyes Bizottság mindkét részének, amelyek vizsgálnák a lehetőségét a vitás pontok megoldásának és kidolgoznák a megfelelő javaslatokat. Gyöngyösi miniszter februárban ugyancsak Párizsba utazik, hogy aláírja a békeszerződést. A kormányküldöttségek találkozójára március elején kerülhetne sor. Az államtitkár megismétli a kérdést, vajon a levelében, amelyet a magyar külügyminiszternek küld, bejelentse-e, hogy a kormány egyetért a toborzási akció megszakításával, amennyiben biztosítékai lesznek a csere akció azonnali megkezdésére, azt tanácsolja, hogy azonnal jöjjön össze az államközi vegyes bizottság a vitás pontok megbeszélésére azzal, hogy majd márciusban sor kerülhet a kormányküldöttségek tárgyalására. Addig is a toborzási akció úgy kiterjedhetne és elmélyülhetne, hogy esetleg megfontolhatnánk a felfüggesztését. Itt azonban olyan kérdésről van szó, amelyről elsősorban a földművelési miniszternek és a szociális gondoskodás miniszterének kell dönteni.

  1. Ďuriš miniszter megjegyzi, hogy a bizottság, amelyet a kormány kijelölt az utolsó ülésén, tárgyalt és éppen ma jött létre megegyezés néhány intézkedésről, a toborzási akció meggyorsításáról februárban. Véleménycserére kerül sor Kl. Gottwald kormányelnök, dr. P. Zenkl kormányalelnök, Dr. Vl. Clementis államtitkár és J. Ďuriš miniszter részvételével arról, milyen konkrét eredményeket érhetnének el a február hónap folyamán a toborzási akcióban. Dr. Vl. Clementis államtitkár ebben az összefüggésben még megemlíti, hogy a diplomáciai támogatásra csupán a Szovjetunió részéről lehet számolni. Budapesti képviselője Puskin, eddig rendelkezik bizonyos befolyással a magyarokra. Olyan helyzet állhat azonban elő, hogy ez nem így lesz. Ezután más lépésekről kellene gondolkodnunk. Megszakíthatnánk a kapcsolatokat Magyarországgal, különösen kereskedelmi és közlekedési téren, de a szakemberek nézete szerint ez kétélű fegyver lenne, amely bennünket is károsítana éppen úgy, mint a magyarokat. V. Široký kormányalelnök megkérdezi, nem lehetne-e fontolgatni gazdasági szankciók bevezetését, de az államtitkár dr. Vl. Clementis válaszol, hogy a szakemberek meggyőződése szerint ilyen szankciók jelentősen károsítanának bennünket. Ugyanezen a nézeten van Zd. Fierlinger kormányalelnök, aki rámutat arra, hogy Magyarországról fontos nyersanyagokat kapunk, különösen olajat. Dr. P. Zenkl kormányalelnök visszatér a toborzási akció februári hónapban elérhető eredményeinek kérdéséhez. J. Ďuriš miniszter a kérdésére megmagyarázza, hogy eddig átköltöztettünk összesen 30.000 személyt, ebből körülbelül 18.000 a munkaerő. El lehetne érni ennek a számnak a növelését 60.000 személyre a februári hónap folyamán, amely körülbelül 40.000 munkaerőt jelentene. Szükségünk lenne azonban 50.000 családra, amely kitesz megközelítőleg 150.000–200.000 személyt.

Dr. P. Zenkl kormányalelnök azt fontolgatja, ilyen körülmények között ki lehetne-e jelenteni, hogy a magyar munkaerő toborzás leáll ez év március elején. Nyomatékosan kéri az államtitkárt, soha ne beszéljen arról, hogy Csehszlovákia talán megsérti a nemzetközi egyezményt. Dr. Vl. Clementis államtitkár biztosítja őt, hogy természetesen mindenütt azt az álláspontot védi, hogy a magyarok voltak azok, akik a szerződést megsértették, ugyanakkor Csehszlovákia a szerződés tartalma szerint, és a saját törvényi rendelkezéseinek keretein belül jár el. Kl. Gottwald kormányelnök azon a véleményen van, hogy a dolgokat úgy kell látni, ahogyan vannak. Hiszen világos, hogy a magyarok az első pillanattól szabotálják a szerződést és egyáltalán nem kezdték el a teljesítését. Egyetlen magyart sem tudtunk kiküldeni és hozzánk csupán néhány ezer szlovákot küldtek, akik legnagyobb részben kétséges jellegűek. Világos tehát, hogy a magyarok voltak azok, akik előidézték a mostani helyzetet. A munkára toborzással bizonyos nyomást akartunk gyakorolni rájuk és egyben munkaerőt szerezni és ezzel legalább részben oldani a problémát, amely a cseh területeken sújt bennünket. Joggal számolhattunk azzal, hogy a csere végrehajtása után is elegendő számú magyar munkaerő marad erre a toborzásra. Az azonban igaz, hogy Szlovákiában néha hülyeségeket csinálnak. Valami tényező, aki tevékenységet akar kimutatni, leír valamit a publikációba és ez a számunkra káros. Nem lehet azonban meghatározó, mit írnak egyesek, hanem természetesen a kormány tevékenysége a döntő. Nyugodtan arra az álláspontra helyezkedhetünk, hogy a magyarok voltak azok, akik csaknem egy éve megsértik a szerződést. Dr. Vl. Clementis államtitkár figyelmeztet, a szerződés szabotálásáról a magyarok részéről csupán a múlt év októberétől lehet beszélni. Kl. Gottwald kormányelnök azon a véleményen van, hogy a kormány adhat utasítást az államtitkárnak, továbbra is védje azt a tézist, hogy nem Csehszlovákia az, aki megsérti az államközi szerződést, hiszen Magyarország volt az, aki az első pillanattól nem teljesíti a szerződésből számára eredő kötelességeit, ezért nem lehet a szerződést végrehajtani. Továbbá az államtitkár közölje a magyarokkal, hogy hajlandók vagyunk a munkaerő toborzást leállítani amennyiben valóságosan elkezdődik a kitelepítés, szilárdan egyeztetett, pontos terv szerint, ugyanakkor a tényleges leállításra, mondjuk 14 nappal az előtt kerülhet sor, mielőtt a csere valóságban elkezdődik, amennyiben lesz biztosíték arra, hogy valóban végrehajtásra is kerül. Ez a legutolsó engedmény, amelyet tehetünk. Egyébként a munkára toborzást folytatni kell, ellenkezőleg, úgy fokozni, hogy a február hónap folyamán a lehető legtöbb magyar munkaerőt szerezzünk a cseh területek részére. Azonban ennek minden túlkapás és félreértés nélkül kell történnie. A kormányfő aggódik, hogy a további tárgyalásokon a magyarokkal nem érünk el semmilyen konkrét eredményt, és az a meggyőződése, amit nem teszünk meg a munkára toborzás terén ma, az a későbbiekben nehézségekbe ütközhet.

Zd. Fierlinger kormányalelnök érinti ismét a kérdést, milyen előnyöket adhatnánk a magyar lakosságnak azért, hogy hajlandó átköltözni a cseh területekre, különösen mit lehetne a vagyonért kárpótlásként adni, állampolgárságot, ruhaellátmányt stb. Dr. Vl. Clementis államtitkár azt ajánlja, a kormány ma ne foglalkozzon ezzel a dologgal, mivel, ahogyan már bejelentette, ezen a héten a szlovák tényezőktől kap megfelelő alapanyagokat ennek a kérdésnek az eldöntéséhez. Ezeknek az alapanyagoknak alapján kidolgozna egy elaborátumot a kormány részére, amelyről lehetne tárgyalni az 1947. február 4-ei ülésen, az elaborátumot előzőleg szétküldené az egyes kormánytagoknak. Az elaborátumban ugyancsak tárgyalná a reszlovakizáció problémáját. Kl. Gottwald kormányelnök kéri az államtitkárt, fogalmazza meg a végső javaslatot. Dr. Vl. Clementis államtitkár kijelenti, hogy tulajdonképpen egyetért azzal, amit a kormányelnök előadott, hogy a válaszban, amelyet a magyar külügyminiszternek ad, védi azt a tézist, a magyarok voltak azok, akik megsértették az államközi szerződést, és akik az első pillanattól nem teljesítik, azonban hajlandóak vagyunk a további tárgyalásra, és a legnagyobb valószínűséggel leállítjuk a magyar munkaerő toborzását a cseh területek részére, amint gyakorlatilag elkezdődik a csereakció, szilárdan egyeztetett terv szerint, amint biztosítékunk lesz, hogy ez az akció valóban a terv szerint végrehajtásra kerül. Továbbá javasolja az államtitkár a levelében, hogy február folyamán jöjjenek össze a csehszlovák-magyar Vegyes Bizottság mindkét része, akik a tárgyalásaik során megbeszélnének minden vitás pontot, különösen azokat a pontokat, amelyeken Magyarország álláspontja nyugszik, hogy a cserét nem tudja végrehajtani. A diplomáciai nyomás ebben a hónapban arra korlátozódna, hogy a Vegyes Bizottság tárgyalása a lehetőségek szerint elérje a célját. Márciusban kerülne csak sor a kormányküldöttségek hivatalos találkozójára. Kl. Gottwald kormányelnök megállapítja, hogy egyetértés van ezzel a megfogalmazással. Feltételezi, hogy szükséges a határozati javaslatot kiegészíteni abban a szellemben, hogy a magyar munkaerő toborzásának is a legnagyobb intenzitással kell folytatódnia, ugyanakkor a lehetőségek szerint humánusan, minden túlkapás nélkül kell történnie. Dr. A. Procházka miniszter hozzáteszi, hogy a törvényes keretek között kell végrehajtani. Kl. Gottwald kormányelnök ezt magától éretetődőnek tartja. A kormány ezután a következőt fogadja el

1./ H a t á r o z a t: A kormány meghallgatva a külügyminisztérium államtitkárának jelentését a magyar külügyminiszterrel folytatott tárgyalásáról, amelyre 1947. január 26-án Pozsonyban került sor, elhatározza, hogy

a/ egyetért azzal, hogy az államtitkár a levelében, amelyet a megegyezés szerint a magyar miniszternek küld, ragaszkodjon az állásponthoz, hogy Magyarország az, amely az első pillanattól kezdve az államközi egyezményt a lakosságcseréről nem teljesíti, hogy Csehszlovákia ezzel ellentétben ezt az egyezményt soha nem sértette meg, mindig kész volt teljesíteni azt, és a magyar munkaerő toborzását Szlovákiában a cseh területek részére az egyezmény keretein belül és az érvényes, törvényes kereteken belül hajtja végre. Az államtitkár a levelében megismétli, hogy a csehszlovák kormány a legnagyobb valószínűséggel elhatározza a toborzási akció felfüggesztését, amint a valóságban elkezdődik a csereakció az államközi szerződés alapján a szilárdan megegyezett, pontos terv szerint. Közben megtörténhetne hamarább, rövid idővel a gyakorlati csereakció megkezdése előtt a leállítás, ha biztosítva lesz, hogy végrehajtásra kerül, a kapott biztosítékok szerint. Az államtitkár továbbá javasolja, hogy azonnal találkozzon a csehszlovák-magyar Vegyes Bizottság mindkét része az államközi egyezmény szerint, azzal a céllal, hogy a bizottság a februári hónap folyamán megtárgyaljon minden vitás pontot, és ezzel előkészítse a kormányküldöttségek tárgyalását, amelyre 1947. március elején kerülhetne sor.

b/ az összes érintett kormánytagnak feladatul adja, hogy teljes terjedelemben folytatódjon a magyar munkaerő toborzási akciója Szlovákiában a cseh területek részére az 1945. október 1-én kelt általános munkakötelezettségről szóló 88/1945 Tt. sz. köztársasági elnöki alkotmánydekrétum alapján, ugyanakkor ezt az akciót az adott lehetőségek keretében ki kell szélesíteni és elmélyíteni és egyúttal humánusan és megfelelő körültekintéssel a személyekre, akiket érint végrehajtani.

V é g r e h a j t j á k: a külügyminisztérium államtitkára és az összes érintett kormánytag.

 

Az irat cseh nyelvű, gépelt tisztázatról készült fekete-fehér fotó. Národní archiv Praha, fond Výběr ze zápisů schůzi československé vlády, duben 1945 – únor 1948, 291 a. j.

A kormánynak ezen a titkos ülésén Vladimír Clementis államtitkár szájából hangzik el, hogy mi az a három ok, amely miatt a kormány elrendelte a szlovákiai magyarok deportálását. A nyomásgyakorlás Magyarországra a lakosságcsere megkezdése érdekében, segíteni a cseh országrészekben az égető munkaerőhiányon és végül a magyarok egy részének széttelepítése az országban, illetve a Csehországba telepítése. Kiderült azonban, hogy a lakosságcsere megkezdését egyenesen gátolja a magyarok egy részének munkára hurcolása, hiszen a magyar fél ennek azonnali leállításához kötötte a csereakció megkezdését. Ezért született az a kormányhatározat, hogy felajánlják a magyar külügyminisztériumnak a deportálások leállítását március elejével, amennyiben garanciát kapnak tőle a lakosságcsere megkezdésére. Addig azonban a februári hónapban gyorsítani kívánták a deportálásokat, minél nagyobbra akarták emelni a cseh tartományokba szállított magyar munkaerő számát.

 

 

3.

Prága, 1947. február 25. Részlet a harmadik kormány 66. ülése titkos részének jegyzőkönyvéből, a szlovákiai magyar lakosság egy részének Magyarországgal kötött egyezmény értelmében történő kicserélésével és a reszlovakizáció kérdésével kapcsolatos napirendi pont tárgyalásáról.

 

Feljegyzés

a harmadik kormány 66. ülésének titkos részéről, amelyre 1947. február 25-én a kormányelnökség hivatalának épületében 15 órakor került sor.

 

Jelenlévők az ülés nem titkos részének feljegyzéséhez csatolt jelenléti ív szerint, azonban mihelyt Kl. Gottwald kormányelnök az ülés megkezdése után 15.20-kor megállapította, hogy a kormány határozatképes, és titkosnak nyilvánította az ülést, az ülésteremben csupán a kormány tagjai, a Legfelsőbb Számvevő és Ellenőrző Hivatal elnöke, a Gazdasági Tanács főtitkára, Ing. M. Reiman képv., dr. Vl. Bernášek, továbbá a Kormányhivatal Politikai Osztályának és Jogi Osztályának elöljárói maradtak, miközben az ülés titkos részén a Jogi Osztály elöljáróját az időszakos távolléte alatt dr. Fr. Plachý helyettesítette.

Kl. Gottwald kormányelnök bejelenti, hogy most a Külügyminisztérium államtitkára beszámolót ad a magyar féllel a lakosságcsere, valamint a reszlovakizáció ügyében folytatott tárgyalásról.

I.

Lakosságcsere a Magyarországgal kötött szerződés alapján és a reszlovakizáció kérdése.

Dr. Vl. Clementis államtitkár megkérdezi, a kormány tagjai számára ismert-e a mai beszámolója alapanyagának tartalma, amely, mint titkos irat 40.252/A/47 sz. alatt volt szétküldve a kormány egyes tagjainak. Megállapításra kerül, hogy némely kormánytag ezt az alapanyagot még nem kapta meg, az államtitkár ezért olvassa a teljes szöveget. Az alapanyag A/, ennek a feljegyzésnek a melléklete.[57] A függelék felolvasása után, amely az 1947. február 24-én kelt alapanyagon található, közli az államtitkár, hogy nem tudott kapcsolatba lépni dr. Okálival, mivelhogy ugyan tegnap déli 12 órakor Pozsonyból elutazott Budapestre, de a mai nap 12 óráig nem érkezett meg oda, valószínűleg az úton valahol időzik. Az államtitkár ezért kapcsolatba lépett a pozsonyi Telepítési Hivatal elnökével dr. Čechhel, aki szintén azon a véleményen van, hogy a földnélküliek költöztetése nem elégséges, szereznénk ugyan munkaerőt a földnélküliek Magyarországról történő átköltöztetésével, azonban a magyar földnélküliek Szlovákiából Magyarországra történő költöztetése nem felelne meg nekünk, mivel ezekkel a földnélküliekkel a cseh területeken számolunk. Az ún. kis Okáli terv alapján, amelyről szó van az államtitkár beszámolójában, először a gazdag magyar földműves családokat költöztetnénk át, és ez lenne a megfelelő út, hogyan mentsük meg a csere akciót. Az egész dolog súlyosabb annál, mintsem, hogy az államtitkár maga akarna dönteni róla. Ezért dolgozta ki a részletes beszámolót, amelyet az előbb felolvasott, mivel fontos számára, hogy a kormány mérlegelje a dolgot és döntsön róla, teljes tudatában a helyzetnek. Az államtitkár sajnálja, hogy nem sikerült neki kapcsolatba lépnie dr. Okálival, ugyanis az ő véleménye döntő lenne a számára. Dr. Okáli persze a legjobban informált és ezért elmondhatná, milyenek a kilátások, ha az áttelepítési akció megkezdődik a valóságban március 1-el, lehetséges-e ez egyáltalán, vagy nem. Az államtitkár telefonált Dastich[58] tábornokkal, hogy kétségei vannak a magyarok ellenjavaslatának végrehajthatóságával kapcsolatban, és a tábornok telefonon válaszolt, hogy tárgyalt magyar tényezőkkel és a magyar kormány nyomatékosan kéri, a csehszlovák kormány mégiscsak mérlegelje ezeket az ellenjavaslatokat. Egyáltalán semmi nem történhet. A tárgyalások 1947. március 1-én kezdődnek és vagy eredményesek lesznek, vagy ha zátonyra futnak, bármikor folytatódhat a munkára mozgósítás, amely a közlekedési nehézségek és a rossz időjárás miatt megszakadt.[59] A szónok megtárgyalta az ügyet a köztársasági elnökkel, aki azon a nézeten van, hogy semmi esetre se legyen küldve elutasító válasz, hanem a kompromisszumot kell keresni. Azon az állásponton van, hogy neki és a kormánynak is erkölcsi kötelessége van a magyarországi szlovákokkal szemben, akik a lakosságcserére jelentkeztek, és akik most nagyon szenvednek. Mi voltunk végül is azok, akik kezdeményezték az államközi tárgyalásokat az egyezményről és nemzetközi-politikai szempontból sem hatna jól, amennyiben most vonakodnánk folytatni a tárgyalásokat. Ezzel nemzetközileg kedvezőtlen helyzetbe kerülnénk. Felvetődik azonban a kérdés, hogyan hangozzék a válasz, amelyet a magyar kormánynak adunk. Az államtitkár továbbra is igyekezni fog, hogy kapcsolatba lépjen dr. Okálival, és megbízza őt, azonnal tárgyaljon a magyar külügyminisztériummal annak a 3.000 családnak a fogalmáról, akiket elsősorban át kellene telepíteni. Dr. Okálinak meg kell kérdeznie, vajon nem vennének-e át legalább részben földműveseket a földnélküliek helyett. A földművesek áttelepítése úgyis körülbelül 2 hétig tartana, eközben megkezdenénk a tárgyalásokat 1947. március 1-én és kiderülne, hogyan folynak ezek a tárgyalások. Ahogyan az államtitkár már elmondta, a munkára mozgósítási akció 1 hét időtartamra föl lett függesztve a közlekedési nehézségek miatt. Holnap azonban újra kellene indulnia. Prof. dr. Zd. Nejedlý miniszter megjegyzi, hogy nem úgy néz ki. Dr. Vl. Clementis államtitkár folytatja, és megemlíti, hogy ilyen szellemű információt kapott. Azonban dönteni kell, vajon valóban azonnal el kell kezdeni az akciót, vagy sem, ill. ki kell várni, milyen eredménye lesz a magyarokkal folytatott tárgyalásoknak. Arról van szó, hogy ez néhány nap halasztást jelentene és kiderülne, vajon valóban nem lehet rábírni a magyarokat arra, hogy elfogadják az ún. kis dr. Okáli-féle tervet. Határozottan inkább azt ajánlja, várjanak a munkára mozgósítás újraindításával, mivel ezt könnyebb megtenni, mint leállítani az akciót, amely újra lendületbe lenne. J. Ďuriš miniszter megkérdezi, ki hatalmazta fül dr. Okálit arra, hogy javasolja az ún. kis tervet. Dr. Vl. Clementis államtitkár válaszol, hogy senki erre nem hatalmazta föl, hanem saját kezdeményezésre javasolta, az államtitkár személyesen üdvözli, mivel ez lehetővé tenné a csehszlovák kormánynak, hogy őt desavouo-válja és a javaslatot ne fogadja el, amennyiben a magyar kormány elfogadná azt. Erre azonban nem került sor. Az államtitkár hangsúlyozza, hogy szereti azokat a típusú embereket, akik bizonyos kezdeményezést fejtenek ki és személy szerint előnyösnek tartaná, ha a magyar kormány elfogadná dr. Okáli javaslatát. Kl. Gottwald kormányelnök megkérdezi, vajon annak a 3.000 családnak az átköltöztetése azt jelentené, hogy leállna a munkára mozgósítás egész évre. Dr. Vl. Clementis államtitkár elmagyarázza, hogy a költöztetési akció annak a 3.000 családnak a részéről már el kell kezdődni 1947. március 1-én, amennyiben ez műszakilag lehetséges. Az első napokban átköltöztetnek bizonyos megszabott keretet, pl. 300 magyar család innen és 300 szlovák család Magyarországról. Közben találkoznak a delegációk és tárgyalnak. Egyik a vitás pontok közül, az a kérdés, Magyarországról mennyi szlovák jelentkezett szabályosan a csere akcióra. A magyarok azt állítják, csupán 65.000 van belőlük, hogy a többi része a jelentkezésnek olyan embereké, akik nem szlovákok. További eltérés keletkezet azon személyekkel kapcsolatban, akiket át kívánunk telepíteni az államközi egyezmény szellemében, mivel nálunk bizonyos bűncselekményekért elítélték őket. Ezen kívül még egy sor más részletkérdés van, és azzal kell számolni, hogy ezek a kérdések körülbelül 2-3 napos megbeszélést igényelnek. Tulajdonképpen arról van szó, hogy ezekkel a megbeszélésekkel megszűntessék azokat a különbségeket, amelyek a magyarok állítása szerint az akadályai annak, hogy hozzálássunk a csere végrehajtásához. Ha megegyezésre kerülne sor, akkor az azt jelentené, hogy a csereakció végre lenne hajtva az eredeti terv szerint, ill. havonta átlagosan 10.000 személyt költöztetnének Szlovákiából Magyarországra és fordítva. Kl. Gottwald kormányelnök megállapítja, hogy ez gyakorlatilag a munkára mozgósítás 1 évre történő leállítását jelentené. Dr. Vl. Clementis államtitkár hozzáteszi, hogy télen átlagosan 10.000 személy költöztetésével számolnak és nyáron 15.000-es számmal. A 10.000 átlagos szám mellett ez a valóságban 6-8 hónapi halasztást jelentene, különösen, ha a magyarokkal sikerülne megegyezni arról, hogy megengednek új, utólagos egyhónapos jelentkezést az áttelepülésre.

  1. Ursíny kormányalelnök kinyilvánítja támogatását az államtitkár álláspontját illetően, amely mellet szól egyrészt a kötelezettség a magyarországi szlovákokkal szemben, akik áttelepülésre jelentkeztek, másrészt a nemzetközi figyelem. Szintén üdvözölné, ha a magyarok elfogadnák a kis Okáli-féle tervet. A munkára mozgósítást egyelőre nem kellene felújítani, csak akkor kellene megtörténnie, amennyiben kiderülne, hogy a magyarok szabotálják a csereakciót és nem hajtják végre rendesen.

Zd. Fierlinger kormányalelnök megállapítja, hogy a beszámoló szövege számára nem volt eléggé világos, de úgy tűnik neki, a magyarok átköltöztetésében a cseh területekre be kell állnia egy további szünetnek. Dr. Vl. Clementis államtitkár kifejti, hogy a magyarok nem akarták felújítani a tárgyalásokat, amíg a magyar lakosságnak Szlovákiából ezt költöztetését a cseh területekre le nem állítjuk. Másrészről az államtitkár maga is azon az állásponton volt, hogy nem lehet leállítani ezt a munkára mozgósítást, amíg a magyarok nem adnak biztosítékot, hogy azonnal, vagy a következő napokban hatékonyan elkezdődik a csereakció. Most olyan a helyzet, hogy a magyarok maguk ajánlották, hogy a csereakció kezdődjön el már 1947. március 1 napján. Azonban kérdés, hogy ez technikailag lehetséges-e. Zd. Fierlinger kormányalelnök megkérdezi, vajon a tárgyalások tárgya lesz a kis Okáli terv. Dr. Vl. Clementis államtitkár kijelenti, ez majd kiderül. Azzal számol, hogy a tárgyalások 5 napig tartanak. Ha megegyezésre kerül sor, a csereakció folytatódni fog. Közben számolni kell azzal, hogy a Vegyes Bizottság 9. sz. határozata értelmében a szerződő feleknek 14 nappal a vonatkozó transzport indulása előtt be kell mutatniuk az érintett áttelepülők jegyzékét. Zd. Fierlinger kormányalelnök megkérdezi, vajon a magyarok valóban ragaszkodnak ahhoz, hogy annak a 3.000 családnak keretében csak földnélkülieket telepítsenek át. Dr. Vl. Clementis államtitkár válaszol, hogy éppen átadtak neki egy telefonüzenetet Budapestről, amely a prágai magyar megbízott hivatalához érkezett. Bizonyára a magyarok lehallgatták az államtitkár beszélgetését Dastich tábornokkal, mivel a jelentésben az áll, hogy szükséges Dastich tegnapi táviratának a pontját úgy értelmezni, hogy a magyarországi transzportok ez év március 1-én indulhatnának. A csehszlovákiai transzportok elméletileg szintén március 1-én indulhatnának, de szükséges lenne a Vegyes Bizottság végső határozata alapján eljárni, amelyről az államtitkár most beszélt. Ez azt jelenti, hogy a bizottság csehszlovák része 14 nappal a transzport indulása előtt be kell mutassa a jegyzéket. Zd. Fierlinger kormányalelnök ezután bejelenti, hogy a magyar szocialistáktól bizalmas közlést kapott, annak helyességért azonban nem kezeskedhet. Ennek a közlésnek az alapján a magyarok előnybe helyeznék, ha a magyar problémát magunk oldanánk meg, különösen, ha az illedelmes és humánus módon történik. Egyetértenének azzal, hogy a magyar lakosságot széthelyezzük. Tartanak ugyanis a következményektől, ha áttelepítenénk nekik ½ millió magyart. Dr. Vl. Clementis államtitkár figyelmeztet, erről soha nem volt szó. J. Ursíny kormányalelnök rámutat arra, hogy csupán 100.000 magyarról van szó. Zd. Fierlinger kormányalelnök kitart álláspontja mellett és rámutat arra, hogy biztosan ki akartunk telepíteni néhány százezer magyart. Magyarország attól fél, hogy fasiszta értelmiséget küldünk nekik, iparosokat, hivatalnokokat, egyszóval polgári rétegeket, ami természetesen nekik nem felel meg. Újból hangsúlyozza, hogy szigorúan bizalmas üzenetről van szó, amelyért nem kezeskedhet teljes mértékben. A kormányalelnök feltételezi, hogy tényleg meg kellene kísérelni a magyarok áttelepítését a cseh területekre, és itt a lehető legkedvezőbb életfeltételeket kialakítani a számukra. Meggyőződése, hogy földet is adhatnánk nekik. V. Nosek miniszter hangsúlyozza, hogy ez lehetetlen, nincs fölösleges földünk és el kellene azt venni a cseh parasztoktól. Zd. Fierlinger kormányalelnök nem osztja ezt a nézetet, újból rámutat arra, hogy a dolgot jól mérlegelni kell és előkészíteni a sima és célszerű végrehajtását az áttelepítésnek a cseh országrészekbe. H. Ripk a miniszter ezzel ellentétben osztja a belügyminiszter kétségeit, vajon lenne-e elég föld, hogy a magyaroknak juttathassunk földet. Zd. Fierlinger kormányalelnök emlékeztet még, hogy nem lehet örökké a munkára mozgósítással operálni, hogy a külföld úgy is tudja, hogyan állnak a dolgok valójában, de nem lesz különösebb nehézségünk, ha a magyarokkal rendesen fogunk báni, megfelelően gondoskodunk róluk és nem bízzuk az elhelyezésük módját és a gondoskodást róluk a véletlenre. A kormányalelnök kifejezetten azon van, hogy külön felügyelőség ellenőrizze a Szlovákiából átköltöztetett magyarok elhelyezését és életkörülményeit, hogy megfelelő gondoskodás történjen gyermekeikről, fel legyenek szerelve elsősorban cipővel és munkaruhával. és ne költöztessenek át embereket, akik a reszlovakizálási akcióra lettek kijelölve. Kl. Gottwald kormányelnök azt ajánlja, hogy a szónokok a felszólalásaikat a legszükségesebbekre korlátozzák és legyenek tömörek.

  1. Ďuriš miniszter azon a véleményen van, a probléma nagyon összetett és két aspektusa van. Egyik közülük, hogy áttelepítsük Csehszlovákiába a szlovákokat, akik Magyarországon jelentkeztek a cserére. Másik kérdés érinti a magyar probléma megoldását Csehszlovákiában. A miniszter nem akarja mondani, melyik ebből a két problémából a fontosabb, de tudatosítani kell, hogy kifejezetten sem a cserével, sem más akcióval nem szabadulunk meg minden magyartól a köztársaságban, és jelentős számú magyar marad itt nekünk. Ezek a magyarok bizonyos problémát fognak jelenteni a számunkra a jövőben is. Ebből az okból a miniszter nem tartja tanácsosnak, hogy a csereakció újraindítása, ill. végrehajtása miatt teljesen leállítsuk a magyarok áttelepítését a cseh területekre, és örülne, ha sikerülne megoldást találni, amely lehetővé tenné egyrészt a csereakció végrehajtását, másrészt olyan eljárást is, mely biztosítaná a magyar lakosság egész általános problémájának hatékony rendezését a köztársaságban. Ezt a kormánynak nagyon jól mérlegelnie kell. A miniszternek nem lenne kifogása az ellen, hogy az áttelepítési akciót, ill. a munkára mozgósítást felfüggesztenék még néhány napra, de nem tudna egyetérteni azzal, hogy hosszabb időre megszakítsák. Erre utal azonban az a mód, ahogyan ki van dolgozva a jelentés. A miniszter megütközik azon, hogy megmutatkozott, dr. Okáli eredeti beszámolója nem volt helyes, így a jelentést módosítani kellett. Továbbá újból kifogásolja, hogy dr. Okáli a magyar kormánynak egy javaslatot készített a saját rovására, amelyre nem volt meghatalmazása a kormánytól. Ugyanakkor jelentős ügyről volt szó, amelyről csupán a kormány dönthet. Kapcsolódik az államtitkár beszámolójának következtetéseire a kárpótlásról, amelyet a magyaroknak kellene nyújtani, amennyiben átköltöznek a cseh területekre, a miniszter kifejezi meggyőződését, hogy egyelőre nem tudunk semmilyen törvényt kidolgozni ilyen kárpótlásról. Elismeri, hogy politikailag jól hatna, hogyha néhány száz családnak, akik jó példával járnak elő az asszimilációban a cseh területeken, tudnánk adni kisebb mezőgazdasági birtokot 1 ha nagyságban, vagy hasonlót, de ezt azonban törvénnyel nem lehet megoldani. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a munkaerőről is gondoskodni kell, mivel közeleg a tavasz és veszélyessé válhatna, ha elhanyagolnánk ezt a dolgot. A miniszter megismétli, hogy teljesen tudatában van a mi szlovák parasztjaink helyzetével Magyarországon, de a másik oldalon mégis a legveszélyesebbnek a köztársaság számára a magyar problémát tartja nálunk, ezért újból ajánlja a fő irányvonal tartását, amely a magyar lakosság cseh országrészekben történő szétszórásában lát.

Dr. H. Ripk a miniszter teljesen elismeri Zd. Fierlinger kormányalelnök következtetéseit, hogy a magyarok cseh területre történő áttelepítésére kellene koncentrálnunk. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy mi voltunk azok, akik kezdeményeztük az államközi egyezmény megkötését a cseréről. Amennyiben most elutasítjuk a további tárgyalásokat, ez az egész csereakció felszámolását fogja jelenteni. Ezt nem kockáztathatjuk, mivel nagy kötelességeink vannak a szlovákokkal szemben Magyarországon, akik a cserére jelentkeztek. A magyarok bizonyára meglepődtek, mennyi ember jelentkezett az átköltözésre Csehszlovákiába. A földművelési miniszter tulajdonképpen ugyanezt mondja, mint Fierlinger kormányalelnök. Amennyiben az ő javaslataikhoz igazodnánk, ezt azt jelentené, hogy feláldoznánk a szlovákokat Magyarországon. Ezt nagyon nehezen vennénk a lelkünkre. A helyzet teljesen más lenne, amennyiben nem kötöttünk volna egyezményt. Igaz, hogy Ďuriš miniszter szerint a kettő közül a kisebb rosszat kellene választanunk. A szónok megkérdezi, vajon a 6 vagy 8 hónapos halasztás, mely alatt a csereakciót végrehajtanák, azt jelenti, hogy a magyar kérdést már nem tudnánk belső áttelepítéssel megoldani. Feltételezi, hogy ilyen radikális megoldás a későbbiekben is lehetséges lenne, hogy a halasztás nem jelentené azt, hogy a másik akciót nem tudnánk egyáltalán végrehajtani. Tudatában van, hogy bizonyos nehézségek keletkezhetnek, de a magyaroknak a párizsi békekonferencia eredménye alapján meg kell egyezniük velünk a többi szlovákiai magyar lakosság kérdéséről. A miniszternek azonban meggyőződése, hogy ilyen megegyezés nem jön létre, és azt sem gondolja, hogy számíthatunk a Négyek Tanácsának nyomásával a magyarokra. Dr. Vl. Clementis államtitkár megjegyzi, hogy két szavazattal számolhatunk és minden a nemzetközi fejlődéstől függ. Dr. H. Ripk a miniszter megismétli, hogy szkeptikus, de a másik oldalról az a véleménye, senki nem fogja megakadályozni, amennyiben a Magyarországgal zátonyra futott tárgyalások után végrehajtjuk a köztársaságon belül az áttelepítési akciót. Dr. Vl. Clementis államtitkár figyelmeztet, hogy addig az ideig Magyarország az Egyesült Nemzetek tagállamává válik, az Egyesült Nemzetek pedig könnyen megakadályozhatja az áttelepítést.

Prof. dr. A. Procházka miniszter figyelmeztet, hogy látni és oldani ezt a problémát a teljes állami politikánk keretében kell. Nem szabad semmit tennünk, ami okot adna a szemrehányásra, hogy nem tartjuk be az államközi szerződést, vagy nem humánusan járunk el. Ez a legrosszabb faux pas[60] lenne, amelyet elkövethetnénk, és a szónok számára világos, hogy a külpolitikánkért felelős tényezőinknek kell elsősorban ügyelni ezekre a szempontokra. A miniszter kéri, a dolgokat ilyen szellemben oldják. Zd. Fierlinger kormányalelnök megfontolásra ajánlja, vajon csinálhatnánk-e bizonyos válogatást a szlovákok telepítése során Magyarországról, és kérni az áttelepülők jegyzékeit is, ami lehetővé tenné, hogy elsősorban a valóban legmegbízhatóbbakat telepítsük át, különösen azokat, akik a legtöbbet szenvedtek. Energikus és szigorú tárgyalási folyamatot javasol a magyarokkal. Dr. Vl. Clementis államtitkár figyelmeztet, nem vehetünk át gazdag földműveseket, amikor nekünk nincs lehetőségünk Magyarországra kiköltöztetni őket. Prof. dr. Zd. Nejedlý miniszter kérdezi, mit akarunk elsősorban. Ki akarjuk költöztetni a gazdag földműveseket Magyarországra. Ezek a földművesek a számunkra a legveszélyesebb, ellenséges elem. Amennyiben a földnélkülieket költöztetnénk át, ez azt jelentené, hogy a megszabadulunk a munkaerőtől, amelyre, elsősorban a cseh területeken feltétlen szükségünk van. Ez azonban nem célja az akciónak. Szerencsétlenség történt azzal, hogy ilyen katasztrofális volt az időjárás. Egyébként már a munkára mozgósításban sokkal előbbre lennénk, de a szlovákiai viszonyokra jellemző, hogy dr. Okáli 24 óra alatt nem jutott el Pozsonyból Budapestre. A miniszter figyelmeztet, hogy a munkára mozgósítási akcióra ki lett építve egy széles apparátus, amely szintén nagyon költséges. Ezért nem lenne fenntartható ez az apparátus, amennyiben az akciót néhány hónapra meg kellene szakítani. Nem lenne persze kifogás a további néhány napos felfüggesztés ellen, de a mozgósítás, mint olyan, hosszú időre nem halasztható. Rövid megszakítással abból a célból, hogy lehetőség legyen tárgyalni a magyar delegációval, a miniszter természetesen egyetért.

  1. Nosek miniszter felhozza, hogy az összes szlovákiai magyar lakosságból, amelynek száma körülbelül 500.000, megközelítőleg 180.000 személyt reszlovakizálni akarunk és körülbelül 65.000 a magyar kormány álláspontja szerint átköltöztethető. Ez azt jelenti, hogy itt marad nekünk megközelítőleg ¼ millió magyar. Azt mondják, hogy ezeket a maradék magyarokat szét kell szórni a cseh területeken és elsősorban földet és konfiskált vagyont kellene nekik adni. A miniszternek figyelmeztetnie kell arra, hogy ezt teljesen lehetetlennek tartja. A konfiskált vagyon helyzete ma olyan, hogy nem tudjuk kielégíteni a saját embereinket, akiknek előjoguk van a kiutalásra. A miniszter ugyancsak nagyon kétkedik abban, hogy nagyobb számú magyarnak tudnánk adni mezőgazdasági földet. A dolgok ilyen állásánál a magyar probléma legmegfelelőbb megoldása, a minél nagyobb számú kiköltöztetésük a köztársaságból. A szónok meggyőződése szerint ez az egyetlen lehetséges kiút. Egyébként nem látja a helyzetet annyira bonyolultnak, mivel a tárgyalásnak meg kell kezdődni a közeli napokban és nem fog hosszú ideig tartani. Addig nem kellene a munkára mozgósítást felújítani, hanem ki kellene várnunk a tárgyalás eredményét. A miniszter azonban nem bízik a megegyezésben, akkor aztán lehetséges lesz a munkára mozgósítás folytatása. Tehát a dolog nem képvisel olyan problémát, mint gondolják. Földet adni azonban legfeljebb néhány száz családnak lehetséges, ahogyan arról a földművelési miniszter beszélt.
  2. Majer[61] miniszter konstatálja, hogy ugyanazt akarta mondani, mint a belügyminiszter. A lakosság áthelyezése a cseh területekre csupán kényszermegoldás és nem teljesen szívesen fogadott. Tudatosítanunk kell, azzal, hogy a magyarokat Szlovákiából a cseh országrészekbe költöztetjük, tulajdonképpen semmit nem oldunk meg. Csak magyarok maradnak, akár Pilsennél vannak valahol. A helyzet csak látszólag lesz jobb. Nem kell takargatnunk, hogy kényszerköltöztetésről van szó, amely mellett csupán a viszonyok nyomása alatt döntöttünk. Egészében ki kell mondani, hogy nekünk nem felel meg és nem önként jutottunk ide. A jövőben természetesen Magyarországgal illedelmes, normális viszonyban akarunk élni és attól kell tartanunk, hogy állandóan diplomáciai beavatkozások történnek, ez elkerülhetetlen lesz. A belügyminiszternek ezért igaza van, hogy a magyar probléma csak akkor lesz számunkra megoldva, ha megszabadulunk a magyaroktól. Kl. Gottwald kormányelnök tréfásan megjegyzi „jó magyar – halott magyar”. V. Majer miniszter még hozzáteszi, hogy határozottan nem venné magára a rizikót, amely azzal járna, ha elutasítanánk a további tárgyalást. J. Ursíny kormányalelnök ugyanezen a véleményen van. Figyelmezett, hogy mi voltunk azok, akik ösztönöztük a tárgyalásokat, ezért nem lenne elviselhető, amennyiben most indítványoznánk a leállítását. Továbbá elviselhetetlen lenne, ha egyáltalán nem törődnénk azzal 70.000-80.000 szlovákkal Magyarországon, akik jelentkeztek a cserére. J. Ďuriš miniszter megjegyzi, hogy ez elmélet. J. Ursíny kormányalelnök elhatárolódik ilyen állítástól és kitart az álláspontja mellett. L. S v o b o d a hadseregtábornok, miniszter aggodalmát fejezi ki, hogy a szlovákok nem foglalják el az egész szlovák területet, ha a magyarokat hozzánk, a cseh területekre küldik. Megfontolásra ajánlja, vajon Szlovákiában az ilyen módon kiürített területekre nem lehetne-e a volinyi cseheket letelepíteni, akiknek most mindenféle dombocskákon kell földet adni, noha az alföldi gazdálkodáshoz voltak szokva.

Kl. Gottwald kormányelnök úgy vélekedik a helyzet teljesen világos. A beérkezett hírek alapján a magyarok kuncsorogtak minden nagyhatalomnál és támogatást kerestek ellenünk. Úgy tűnik hajótörést szenvedtek és ezért térnek most vissza dr. Okáli tervéhez, amelyet néhány héttel ezelőtt elutasítottak. Eddig az erősségünk volt, hogy kifogásolhattuk nekik, hogy mi hajlandók vagyunk teljesíteni a szerződést, amelyet ők sértettek meg. Megígértük, hogy leállítjuk a munkára toborzást, amint megkezdődik a csereakció, és amíg rendesen folytatódik. Most ott tartunk, hogy a magyarok maguk ajánlják a csereakció megkezdését. Hajlandók átköltöztetni elsősorban 3.000 családok, ami körülbelül 15.000 személynek felel meg. Egyidejűleg tárgyalás lesz a vitás kérdésekről. Eddig nekünk megfelel a dolog. Továbbá azonban kérdéses, ki legyen átköltöztetve elsősorban. Nekünk fontos, hogy megszabaduljunk a kulákoktól és az értelmiség egy részétől. A szónok kérdezi, milyen a szerződésben a szabályozás, milyen kategóriák vannak meghatározva, ill. milyen sorrendben költöztetik ezeket a kategóriákat. Dr. Vl. Clementis államtitkár elmagyarázza, hogy a Magyarországra átköltöztetett magyarok szociális összetételének meg kell felelni a magyarok szociális rétegződésének nálunk, vagyis 80% földműves, 10% középréteg és 10% munkás. Kl. Gottwald kormányelnök úgy gondolja, kezdhetjük a földművesekkel. Másik oldalról pedig szlovák földnélkülieket vehetünk át Magyarországról, de mi az első csoportban a magyaroknak, gazdag földműveseket adnánk. Későbbiekben ezek a dolgok kiegyenlítődhetnének. Ehhez a tézisünkhöz ragaszkodnunk kellene és ahhoz is, hogy abban az esetben, ha a csereakció elakad, folytatni fogjuk a munkára mozgósítást. Meglátjuk, hogyan folynak majd a tárgyalások, esetleg milyen lesz a menete a csereakciónak. Közben az időjárás jobbra fordul, és ha megmutatkozna, hogy a dolgok nincsenek rendben, azonnal újból elkezdhetjük a munkára mozgósítást. A kormányelnöknek az a véleménye, hogy válaszolhatnánk a magyar kormánynak, hajlandók vagyunk tárgyalni, de emellett kérnünk kellene, hogy a dolog úgy oldódjon, hogy elsősorban azoktól az elemektől szabaduljunk meg, akik számunkra a legterhesebbek. Mi azonban egyetérthetnénk a földnélküliek átköltözésével az első időben és ezért nem szabadna a tárgyalásokat szétverni. Dr. Vl. Clementis államtitkár egyetért azzal, hogy a munkaerő szerzés céljából megfelelő lenne, ha az első időben földnélkülieket szereznénk. Maradna nekünk még megközelítőleg 50.000 vitán felül álló személy az átköltözésre, ezek után tekintettel lehetnénk az áttelepülök többi rétegére is. Zd. Fierlinger kormányalelnök kérdezi, vajon a földnélküliek, akik költöznek, jogosultak a földre. Dr. Vl. Clementis államtitkár válaszol, ez nem így van. Ez nem is volna igazán lehetséges, mivelhogy ez tiltakozást váltana ki. A szónok azután összefoglalja az eddigi vita eredményeit. Hangsúlyozza, hogy arról van szó, milyen lesz a csereakció következménye. Csere nélkül nem szabadulunk meg a kulákoktól és az értelmiségtől. Csak ez segít bennünket hozzá ahhoz, hogy szétverjük a magyarok kompakt települési területét Szlovákiában. Ez idő alatt nem szabadna ürügyet adnunk a csere megszakítására. Kl. Gottwald kormányelnök fontosnak tartja, hogy fenntartsuk a lehetőségét a más eljárásra, ha a magyarok megszakítanák a cserét. J. Ďuriš miniszter aggódik, hogy bonyodalmak keletkeznek a mezőgazdasági munkaerőben, amennyiben leáll a munkára mozgósítás.

Dr. Vl. Clementis államtitkár hozzáteszi, hogy egy transzport földnélkülit azonnal átköltöztethetnénk. A földnélküliek minden vagyonukat magukkal hozhatják. Kezdődhetne március 1.-vel ezeknek a földnélkülieknek első transzportjával. Március 4.-én vagy 5.-én tudni fogjuk hogyan állunk. A magyarok kártalanításának kérdését, akik átköltöznek Szlovákiából a cseh országrészekbe, feltétlenül szükséges előkészíteni. Az államtitkár kéri a kormányt, hogy egyezzen bele abba, hogy ebben a szellemben válaszoljon a magyar kormánynak. Érinti ezek után a reszlovakizációt, ezzel összefüggő problémát, és rámutat arra, hogy a belügyminisztérium 1947. február 24-én A-1143-24/2-47-I/1 sz. alatt kidolgozta az irányelv javaslatát a reszlovakizáció végrehajtására. Közli a lényeges tartalmát ennek az irányelvnek. Kéri, hogy a legközelebbi kormányülésen tárgyalják meg a javaslatot. Ezen a módon 180.000-el csökkenne a magyarok száma. Ez jelentősen megkönnyíti az egész probléma megoldását. Kl. Gottwald kormányelnök rámutat arra, hogy van precedens példánk Těšín vidékéről, a Volklistásoktól történt megtisztítási akció. Szlovákiában is hasonlóan liberálisan kellene eljárni. Dr. Vl. Clementis államtitkár kiegészíti az információval az irányelv javaslata alapján, milyen lenne a folyamat. Ezen a módon objektíven megállapítanák a szlovákok számát és a magyarok számát. J. Ďuriš miniszter kérdésére, hogyan képzeli az államtitkár a további magyar lakosság kérdésének rendezését, aki a csereakció esetleges befejezése és a reszlovakizációs akció után marad, dr. Vl. Clementis államtitkár válaszol, hogy erről akar a következő ülésen részletesen értekezni, mihelyt a kormány vitázni fog a reszlovakizáció kérdéséről. Kl. Gottwald kormányelnök ezután összefoglalja a vita eredményeit és a lényeges pontokat a határozat megfogalmazására. Figyelmeztet, hogy a kormány a reszlovakizáció problémájáról a következő ülésén tárgyal majd, amelyre kedden, 1947. március 4-én kerül sor, mivelhogy az eheti második ülés a nemzetiszocialista párt kongresszusa miatt elmarad. A kormány ezután elfogadja

1./ H a t á r o z a t: A kormány meghallgatva a Külügyminisztérium államtitkárának részletes jelentését a magyar kormánnyal folytatott további tárgyalásról a lakosságcsere tárgyában az 1947. február 24-i 40.252/A/47 sz. az írásbeli beszámolója alapján, kormányelnök javaslatára elhatározza, hogy

a/ egyetértőleg tudomásul veszi ezt a jelentést;

b/ feladatul adja az államtitkárnak, hogy az elhangzott vita szellemében azonnal válaszoljon a magyar kormánynak, melyben elsősorban hangsúlyozza, hogy a csehszlovák kormány elvben egyetért a magyar kormány javaslataival, amelyeket az fent idézett 1947. február 24-i beszámoló I részében említ, azzal a kitétellel, hogy a transzportokba, amelyekkel a kétoldalú lakosságcsere megkezdődik 1947. március 1.-én, besorolhatók vagyonos személyek is, amennyiben beszerezhetők az okmányok az otthagyott vagyonról, a részleteket a delegációk határoznák meg, amelyeknek a magyar kormány javaslata alapján 1947. március 1-én kell találkozniuk. Ami a Magyarországgal kötött békeszerződés 5 cikkelyében foglalt tárgyalás időpontját illeti, amelyet a magyar kormány meg kíván kezdeni, a delegáció határozza meg, miután elintézte a teendőket a lakosságcserével kapcsolatban. A munkára mozgósítás egyelőre felfüggesztve marad;

c/feladatul adja a belügyminiszternek, földművelési és szociális gondoskodás minisztereinek, hogy a Külügyminisztérium államtitkára javaslata alapján a leggyorsabban készítsék el a törvényi rendelkezések javaslatait azon magyar lakosok részére a megfelelő kárpótlás nyújtásáról a vagyonért, amelyet Szlovákiában hagytak, akiket már áttelepítettek a cseh országrészekbe, vagy utólagosan még önként átköltöznek;

d/ feladatul adja a belügyminiszternek, hogy amennyiben még nem történt meg, intézkedjen, hogy a hivatala azonnal jutassa el minden kormánytagnak a reszlovakizáció végrehajtásáról a 1947. február 24-én A-1143-24/2-47-I/1 sz. alatt kidolgozott javaslatot, tekintettel arra, hogy a kormány ezt a javaslatot a következő ülésén megtárgyalja.

V é g r e h a j t j á k: kormányelnök, a Külügyminisztérium államtitkára valamint a belügy, földművelési és a szociális gondoskodás miniszterei.

 

Az irat cseh nyelvű, gépelt tisztázatról készült fekete-fehér fotó. Národní archiv Praha, fond Výběr ze zápisů schůzi československé vlády, duben 1945 – únor 1948, 295 a. j.

A fenti titkos kormányülésen elhangzottak, az ülés hangulata és nem utolsósorban Klement Gottwald tréfásnak szánt megjegyzése, „jó magyar – halott magyar” jelentik talán a huszadik századi magyar–csehszlovák kapcsolatok mélypontját. A kormány minden tagja, kivétel nélkül, a magyar kisebbség teljes szétverése, kitelepítése, elszlovákosítása mellett foglalt állást. Nem rajtuk múlott, hogy ez nem sikerült.

Az ideiglenesen, 1947. február 22-én a rendkívül hideg időjárás miatt felfüggesztett deportálásokat már nem újították fel többé. Annak ellenére sem, hogy a fenti kormányülésen elhatározott, 3-3 ezer család áttelepítéséről Prágában 1947. március 2-7. sikeresen indult tárgyalások kudarccal végződtek. Ennek oka az volt, hogy a magyar fél fölvette a deportáltak hazatelepítésének és kártérítésének ügyét, amelyet a csehszlovák fél nem volt hajlandó megvitatni. A tárgyalásokat a lakosságcsere megkezdéséről április 1-én újítják föl, és ezek nyomán 1947. április 12-én megkezdődik az áttelepítés.

Az ülésen hozott kormányhatározatok azon részével, amely a Csehországba deportált magyarok letelepítését és a Szlovákiában hagyott vagyonuk elkobzását, valamint az érte nyújtott kárpótlás kérdését taglalta, a kormány érdemben csak 1948 elején kezdett újra foglalkozni.[62]

 

 

3a.

Prága, 1947. február 24. Vladimír Clementis külügyi államtitkár titkos feljegyzése a magyarkérdésről a csehszlovák kormány 1947. február 25-i ülésén elhangzott beszámolójához.

 

(kézzel a lap tetején)                                        a/

40.252/A/47 sz.                                                                                                           Titkos

a példány száma 2

 

Alapanyag dr. Vl. Clementis államtitkár beszámolójához az 1947. II. 25-i kormányülésre

I.

  1. február 22-én a magyar kormány informálta a mi katonai missziónk vezetőjét Dastich tábornokot Budapesten, hogy hajlandó 1947. március 1.-vel kezdődően elindítani a kétoldalú lakosságcserét az 1946. február 27-i egyezmény alapján, éspedig 3.000 családot mindkét oldalon (az ún. kis Okáli terv, amelyet 1947 február közepén a magyar kormány elutasított) amennyiben egyidejűleg

a./ leállítják nálunk a „kényszer áttelepítést”,

b./ elkezdődik a tárgyalás dr. Vl. Clementis, esetleg Gyöngyösi elnökletével a kétoldalú panaszok orvoslására, miközben mindkét delegáció egyidejűleg kidolgozna minden gyakorlati kísérő intézkedést.

A magyar kormány javasolja, hogy egyidejűleg közös közlemény lenne kiadva ezekről a tényekről, hogy korlátozzák a sajtóvitákat. A sajtó belsőleg mindkét oldal által ebben a szellemben lesz utasítva. Mindkét oldal szigorú parancsokat ad az alárendelt hivataloknak, hogy tartózkodjanak az egyezmény mindenféle megsértésétől.

Végezetül a magyar kormány javasolja, hogy legyen meghatározva az időpontja a Magyarországgal kötött békeszerződés 5. pontja alapján a tárgyalásnak a csehszlovák-magyar probléma végső megoldásáról.

A magyar kormány prágai megbízottja Rosty-Forgách,[63] aki Budapesten tartózkodik, és aki ezt közölte Dastich tábornokkal, kéri a választ, amennyire lehetséges, 1947. február 25-ig bezárólag.

II.

Mint ismert, 1947. február 7-én dr. Okáli ajánlatot tett a magyar kormány áttelepítési államtitkárának dr. Jócsik Lajosnak[64] 3.000-3.000 család kétoldalú áttelepítésére a csehszlovák részről megszabott feltételekkel, ami illeti a személyek kiválasztását, akik áttelepítésre kerülnek, és a transzportok szervezését illetően is. Az áttelepülésnek 1947. március 1-én kellett volna kezdődnie, egyidejűleg a Vegyes Bizottságnak kellett volna elintézni a maradék teendőket. Ezzel szemben dr. Okáli javasolta, hogy 1947. február 28-án leállítjuk a munkára mozgósítást.

Ezt a javaslatot a magyar kormány nem fogadta el és megkísérelt egy akciót ellenünk Párizsban és Londonban is a békeszerződés aláírása előtt és az aláírás alatt. Londonban nyilvános választ kapott Bevin[65] minisztertől, hogy a munkára mozgósítás a mi belső ügyünk. Ellenkezőleg, a brit parlamentben 1947. február 17-én a helyettes államtitkárnak válaszolnia kellett a Stross labour párti képviselő kérdésére a mi áttelepülőink Magyarországi helyzetéről, és a magyar hivatalok részéről ellenük végrehajtott terrorról.

A válasz Párizsban a magyar propagandára és a levélre, amelyet Gyöngyösi küldött Bidault-nak[66] – a hamarosan megkötendő csehszlovák-francia szövetségi szerződésről szóló nyilatkozat volt.

A nemzetközi kampány az ún. kék könyvvel (a magyarok munkára mozgósítása Csehszlovákiában) négy jegyzékkel volt visszaverve, amelyeket Budapesten átadtunk a nagyhatalmak képviselőinek is, a bizonyító anyaggal együtt, a lakosságcsere egyezmény Magyarország részéről történt megsértéséről.

Valószínű, hogy időközben Budapesten közbelépett a jugoszláv nagykövet – ahogyan arról Párizsban megegyeztem Simić[67] miniszterrel – és Jugoszlávia nevében azt tanácsolta a magyar kormánynak, hogy ne szabotálja tovább a lakosságcsere szerződést.

A magyar kormány Budapesten a francia képviselőhöz fordult azzal a kéréssel, hogy a francia kormány közvetítsen köztünk és Magyarország között. Erre a kezdeményezésre azt válaszoltam Dejean[68] nagykövetnek, hogy a francia kormány korlátozza a tevékenységét arra, tanácsolja a magyar kormánynak a szerződéses kötelességeinek a teljesítését és informáltam őt, hogy így is várjuk a kezdeményező lépést a magyar oldalról – mivel a magyar kormány megbízottja Rosty-Forgách, mielőtt Budapestre indult, biztosított engem ilyen lehetőségről.

Ezekből a tényekből arra lehet következtetni, hogy a magyar kormány egyelőre nem lát más kiutat a helyzetből, mint hozzálátni a csereszerződés teljesítéséhez. Igaz ez nem zárja ki – az eddigi tapasztalatok után – az újabb szabotázs kísérletet.

III.

E l ő n y ö k a magyar ajánlat elfogadásából a következők:

1./ 3.00 család, akiket Magyarországról áttelepítenének, az egy negyedét teszi ki a földműves áttelepülőknek, akik állítják, hogy amennyiben ezen a tavaszon nem történne meg az áttelepülés, a nagyobb részüknek, tisztán egzisztenciális okokból, vissza kellene lépniük az áttelepüléstől, ami gyakorlatilag a lakosságcsere legfontosabb szakaszának meghiúsulását jelentené.

2./ Az áttelepülés megkezdése megerősítené – főleg mindkét kormány közös nyilatkozatával és a szerződés megszegése elleni parancsaival a hivatalok részére – az öntudatát a terrorizált áttelepülőknek, akiktől naponta kapunk kétségbeesett kéréseket a megmentésükre és kiszabadításukra.

H á t r á n y a az ajánlat elfogadásának a munkára mozgósítás felfüggesztése, melynek következtében az eddig 10.000 család, ill.40.000 személy lett áttelepítve cseh országrészekbe.

A két delegáció tárgyalásainak a sikere esetében a maradék vitás kérdések megoldásáról azt jelentené, hogy a magyar lakosság munkára mozgósítása az eddigi módon gyakorlatilag az év végéig nem folytatódna, mivel ennek folytatása újra büntető intézkedéseket váltana ki a magyar kormány részéről, másrészt a szakembereink véleménye szerint, technikailag nem lehet a két akciót egyidejűleg győzni.

Ezért a magyar ajánlat elfogadása azt jelenti:

1./ nem oldódik meg a munkaerő kérdése a cseh területeken,

2./ a magyar kisebbség kérdését nem lehet megoldani a magyar lakosság egy részének a cseh területekre történő kényszer-áttelepítéssel.

IV.

Ennek ellenére javaslom a magyar ajánlat elfogadását, mivel elutasítása a lakosságcsere végleges meghiúsulását, Csehszlovákia és Magyarország között a feszültség fokozódását és a Külügyminiszterek Tanácsának szemében a pozíciónk rosszabbodását jelenthetné, amennyiben elhatároznánk, hogy a magyar kormánnyal várható közvetlen tárgyalások eredménytelensége után, a Magyarországgal kötött békeszerződés 5. cikkelye alapján, hozzá fordulunk.

A hiányzó munkaerő a cseh területeken, a munkára mozgósítás eddigi formájának leállítása következtében, pótolható lenne a többi államból, elsősorban Romániából az áttelepülők gyors hazaszállításával, és munkaerő önkéntes alapon történő szerzésével a magyar lakosság köréből. Ha a magyar lakosság Szlovákiában látni fogja, hogy a lakosságcsere már létrejön, és amennyiben értelmes propagandát folytatunk a körében a jó munkakörülményekről a cseh országrészekben, elvárható, hogy egy része önként jelentkezik Csehországba munkára. Igaz egy feltétellel: meg kell oldani ennek a lakosságnak a vagyonának kérdését. Azon a véleményen vagyok, hogy azok a magyar lakosoknak, akiket már Csehországba telepítettek, vagy önként áttelepülnek, arányos kárpótlást kell kapniuk a vagyonukért, amelyet Szlovákiában hagytak, mert csak így számíthatunk a pacifikálásukra és asszimilációjukra. Ezért javaslom a földművelési, a szociális gondoskodás, valamint a belügyminisztériumot bízzák meg, vázolják fel a kormánynak ebben a tekintetben a megfelelő javaslatokat.

V.

A magyar javaslat elfogadása esetén tárgyalásra kerül sor a kormánydelegációk között, melynek során a magyar kormánydelegáció érvényesíteni fogja a panaszait az egyezmény részünkről történt megsértéséről. Első helyen a munkára mozgósítás elleni panasz lesz, ill. az ellen, hogy egyidejűleg egész családokat költöztetnek át és a vagyonukat bizalmiak veszik át. A magyar kormány valószínűleg „a megelőző állapot visszaállítását” fogja kérni. Ezeket a panaszokat a csehszlovák delegációnak csírájában el kell utasítania és a munkára mozgósítási intézkedést a mi belügyünknek kell nyilvánítania.

További panasz lesz az egzisztenciális segély kifizetési kötelezettségének a be nem tartása, azoknak a magyar nemzetiségű elbocsájtott állami és közalkalmazottak részére, akiknek nincsen semmilyen jövedelmük. A becslések szerint, ezeknek a száma Szlovákiában megközelítőleg 2.000 személy, akik közül a legnagyobb számú (940) az Iskolaügyi Megbízotti Hivatal hatáskörébe tartozik, akiknek előlegbe létminimumot fizet ki. A többiekre nézve a kormány már régebben határozott, és a Szociális Gondoskodás Megbízotti Hivatala utasítást kapott a létminimum kifizetésére, bár az nem hajtotta végre. Ezért ennek a magyar panasznak a kielégítése lehetséges – azzal a feltétellel, hogy bekövetkezik szerződés megsértésének hasonló jóvátétele magyar részről. (Az áttelepülők különböző fajta anyagi megkárosítása.)

Mindkét kormánydelegációnak még meg kell magyaráznia egész sor vitás kérdést – elsősorban akkor, ha a magyar delegáció nem fogadja el a javaslatomat, melyet Gyöngyösinek adtam át még Párizsban a béketárgyalásokon,[69] amely egyszerűsítené és megszűntetné a vitás kérdéseket.

VI.

A magyar javaslat újból hangsúlyozza a tárgyalás szükségességét, illetve az időpont meghatározásának szükségességét, a békeszerződés 5. cikkelye szerinti tárgyalásnak. Ezt a javaslatát a magyar kormány már az 1946. november 16-i jegyzékében is megtette. A javaslatot újból előterjesztette Gyöngyösi az értekezleten Pozsonyban, és Párizsban a találkozón. Azt válaszoltam, hogy nem zárkózunk el ilyen tárgyalástól – azonban nem vagyunk hajlandóak a lakosságcseréről folytatott tárgyalással összekötni.

Ezért a magyar ajánlat pozitív megválaszolása esetén javaslom, hogy ez a pont olyan értelemben legyen megválaszolva, hogy a tárgyalás időpontját a békeszerződés 5. cikkelye alapján, a lakosságcsere szerződéssel kapcsolatos vitás kérdések megoldása után, a delegációk határozzák meg.

VII.

A belügyminisztériummal történt megegyezésben és az 1946. június 24-i, illetve az 1946. augusztus 9-i kormányhatározatok szellemében, az a kormánynak határozati javaslatot terjeszt be a reszlovakizációról. A reszlovakizáció problémájáról, valamint a belső irányelvekről a Reszlovákizációs Bizottság részére, amelyet ennek a határozatnak az értelmében meg kell alkotni, szóbeli felvilágosítást adok majd.

Minden esetben azonban szükséges, hogy a kormány külön határozattal adja feladatul a belügyminisztériumnak, értesíteni azokat, akik a Belügyi Megbízott 1946. június 17-i hirdetménye alapján jelentkeztek reszlovakizációra – annak ellenére, hogy 1930-ban szlovák nemzetiségűnek vallották magukat és csupán 1940-ben az erőszakos magyar statisztikákban voltak magyarnak beírva – hogy ők nem reszlovakizáltak, hanem szlovák nemzetiségű teljes jogú csehszlovák állampolgárok. A statisztikai szakembereink becslése szerint megközelítőleg 180.000 személyről van szó, kétségkívül szlovák nemzetiségűekről, és ezek jogállásával kapcsolatos felvilágosítással szükséges nyugalmat vinni a déli kerületekbe.

Amennyiben a Reszlovakizációs Bizottság egyidejűleg hozzálátna a munkához, elvégezhetné a rábízott feladatot – a szakemberek becslése alapján, valamint kellő személyi felszereltség esetén – 3 hónap alatt. Ezzel végleges kép alakulna ki a magyar etnikai kisebbség maradékáról és alap a reális döntés meghozatalára a további folyamatról, vagy az egyenes tárgyalásokról a magyar kormánnyal, vagy a Külügyminiszterek Tanácsának a döntésbe való bevonásáról –a politikai helyzet alapján az adott időben.

Prága, 1947. február 24.

Dr. Vladimír Clementis

a Külügyminisztérium államtitkára

P.S. Dastich tábornoktól felvilágosítást kértem a magyar ajánlat néhány pontjához. Ennek a véleménynek a megírása után kaptam csak választ Dastich tábornoktól a magyar oldalról. A legfontosabb az értelmezése volt a kétoldalú csere a 3.000 családdal való elkezdésének. Az ajánlat eredeti megfogalmazása alapján arra lehetett következtetni, ahogyan fent jeleztem, hogy az Okáli javaslatának elfogadásáról van szó. Dastich tábornok kérdésére azonban eljutott hozzám a magyarázat, hogy ellenkezőleg, nem az Okáli javaslatának elfogadásáról van szó, hanem az ún. földnélküliek kölcsönös áttelepítéséről. Ezzel a válasszal lényegesen megváltozik az egész helyzet és magyar ajánlat nagyon kétségessé válik. Kikértem még dr. Okáli véleményét, aki azonban úton van Budapestre, így hát csak este, vagy holnap reggel tudok vele beszélni és az alapján esetlegesen új javaslatot tenni a magyar ajánlatra adott válaszra.

Az irat szlovák nyelvű, gépelt tisztázatról készült fekete-fehér fotó. Národní archiv Praha, fond Výběr ze zápisů schůzi československé vlády, duben 1945 – únor 1948, 295 a. j. Melléklet

Vladimír Clementis beszámolója alapján, amelyet a kormány lényegében elfogadott, a három eszköz közül, amelyekkel csökkenteni igyekeztek a szlovákiai magyarok számát, taktikai okokból a magyar–csehszlovák lakosságcsere mielőbbi elkezdését helyezte előnybe a kormány. Az államtitkár a deportálások időleges fölfüggesztését javasolta, azonban a lakosságcsere elakadása esetén bármikor felújítható lett volna a széttelepítés. A harmadik eszközzel, az 1946 ősze óta szünetelő, reszlovakizációval kapcsolatban annak folytatását és gyors lezárását javasolta Vladimír Clementis államtitkár.

(Folytatjuk)

Rövid URL
ID3172
Módosítás dátuma2019. december 18.

Mágikus pokoljárások, avagy háttérzajok a kiszolgáltatottság antropológiájához

Tudunk vagy sejtünk, képzelünk vagy megbizonyosodunk, tapasztalunk vagy megfélemedünk, értelmezünk vagy megértünk… Eljárások ezek, önképek és társ-képek, kísérletek a félelem ellen, a megismerhetőség hitéért, a...
Bővebben

Részletek

Tudunk vagy sejtünk, képzelünk vagy megbizonyosodunk, tapasztalunk vagy megfélemedünk, értelmezünk vagy megértünk… Eljárások ezek, önképek és társ-képek, kísérletek a félelem ellen, a megismerhetőség hitéért, a megnevezhetőség bátorságával, a definíciók fegyverzetével. Társas tudások, társadalmi gyakorlatok, szociális interakciók, retorikai győzelmek, belátási kísérletek, megnevezési szertartások. A tudás gőgje a titok ellen, a szellem hatalma minden ellen, s néha önmaga ellen is. Nevezzük talán belátásnak vagy megértésnek, értelmezési jogosultságnak és definíciós hatalomnak akár, vagy békéltető eljárásnak mindama rejtélyek túlsó partján, ahol fennen harsoghatjuk, hogy lám, elértük, megragadtuk, neve van, kategóriája, besorolási mutatója, tehát igazat nyertünk, amiben sosem lehetünk kellőképpen biztosak, de minduntalan megkíséreljük, hátha egyszer mindörökre birtokunkba kerül… Kerül a tudás, a név, kerül a fogalom vagy a jel, az Emberhez kapcsolt céltudat, az optimista jövőkép, a létezés okának és módjainak értelmes tárháza.

Vajon miért és miként hat megnyugtatóan vagy felajzóan tudatunkra az a fajta tudás, amelyet arról formálunk, amit nem tudunk és nem is tudhatunk igazán? Merthogy nem tudnivaló, hanem valami más. Nyerünk vele bátorságot, fölépítünk szabadságot, elkereszteljük valaminek: békének, jelképnek, toposznak, a viszály elleni harceszköznek, a kiszolgáltatottság elleni fogalomnak, a megnyugvás tudatának, a harag ellenszerének vagy az emlékezet lenyomatának. Aztán akkor már itt a mi jelenünk, s vele a boldogító definíció, a jövőkép, a társadalomremény. Kell ez nekünk. Ez az illúziótlan univerzalizmus, a belátás bátorsága, a megnevezés joga, a távolság, mely békít és andalít.

Csakhogy legtöbbször mindez még sincs ily intenzív kulturális kényszernek kitéve, tudományos erőnek kanalizálására szánva. Valahogyan vannak a dolgok, a megnevezés szinte rájuk tapaszolva, az emóciómentes tudomány által hitelesítve. S nevezzük Társadalomnak, ha megengedik! Saját kiadásban, ideális esetben, azonos nyelvi közegben és kulturális miliőben szinte nem is lenne ennek akadálya. Verbálisan formalizálni, nyelvileg uralni, fogalmilag lecsupaszítani, s ezzel szinte megragadni – mi egyéb közhaszna lehetne a társas tudásnak, a közös révedésnek, a megőrzött kincsek verbális birtoklásának?

Aztán már csak hivatkozni kell. Ki gondolta, mikor s hol, s még mások hogyan minderről vagy mindez ellen. A győzelem máris a miénk, mihelyst nevet adtunk, elhelyeztünk, a gyakorlat rendelkezésére bocsátottuk. Ami meg a megélt, valami fölött uralmi derűvel eligazodás bája, az már saját, narratív, bölcs és belátásos, rangos és vitathatatlan tudás!

Vagy mi. Példaképpen a másként tudás ellenszere. Esetleg a bizonytalanság elkerülésének technikája. A lét igazolási eszköze, a befogadás nyelvtanával, a jóváhagyás szinte testvéries eleganciájával. S azután aki értetlenül jön, az már vagy csak elfogad és tudomásul vesz, vagy makrancosan átnevez, újradefiniál, önmagát is boldogítva konstruál. Birtokában a rag, a jelző, a minősítés, a tiszta nyelvijel-együttes közlésjoga, a befogadók és kirekesztettek körének definiálási előjoga is. A többi meg néma csend.

Az emocionális pompába mégis sokszor, vagy mindig újra meg újra beleszövődik, belevegyül és benső átírást sürget olykor a másként tapasztalás. A kinetikus kalodából, a behatárolás szegmentarista gőgjéből néha előtör a klasszifikáló, materializáló magabiztosság, de csak hogy olykor maga is szembesüljön a nem kellő vagy nem kielégítő bizonyossággal. S lehet, ez nem valamiféle illúziótlan univerzalizmus, hanem csupán a cseh (és részben kelet-európaian megfogalmazott) kényszeredett magabiztosság az eligazodás terén és a meglátások önteltségével. Ám aki netán híján van a franciás szótárnak, melyben még a jelentéssel felruházott fogalmak is újabb definíciókat vonzanak és változó alakú formulát is képzelnek, nemegyszer épp a már meglelt tartalom és jelentés örömével fordul a további, megszámlálhatatlan ellentmondások és kiviruló megfontolások felé (les Lumières, többes számban, hogy eltántorítson az egyetlen kizárólagos megfontolást igazságnak meghirdető rendszer képzetétől!).[1] Az illúziótlan univerzalizmus kicsinyhitűsége és egyetlen megoldásra törekvése persze önmagában is el-leend, nincs szüksége a teljesebbnek tetsző árnyaltságra, a felvilágosodó értelem visszfényeire, a közlésbátorság bántó magányosságára.

Látszólag valami megtévedt magánmonológ tónusában zsolozsmázom itt. Ám mégsem csupán. Mert hát ki ne tudná Kafka mindenhol ottlétét a zugokban, Hrabal szikrázó őszinteségét a snasszságokban, vagy Michal Ajvaz (A másik város) titokra fogékony tekintetének cseles csalárdságát hová tenni, amikor az evidens közös világok megismerésén túli (vagy belüli?) magánvilágok esélyeiről is éppúgy szó van?! Vagy mikor a prózai és társadalomszemléleti hagyomány nem/nemcsak az előíró, joghiteles, predikciókban előtolakodó evidenciáiról van s lehet szó, hanem az egymást is át- meg átfonó stiláris és gondolkodási hagyományok, a váltakozó perspektíva lehetséges rétegzettségéről, fókusztávolságairól, a bármikori és bárholi elbeszélő én kapcsolódásairól mindahhoz a létező világhoz, melynek elemi szubjektivitásra készsége, összekomponálásra igényt tartó szétesettsége a történeti fájdalmak vidékeiről szedett elemekre épül. Az ilyetén mélyülő, zavarba ejtően komplex, de összességében mégis pusztító összhatású elbeszélő módoknak, amelyek között kiemelt helyet biztosít magának Jáchym Topol legtöbb könyve, valahol a lényegi mélységekben és élményközeli tudásokban lakozik a rejtekező elhallgatások, a „résekből” mindenütt előtolakodó utalások dekompozíciós technikája, amelyek olvastán épp a mindenkori olvasónak kell újra összeraknia az elhallgatások, rejtett jelentések hátországát és a történő történelem visszafelé vezető nyomvonalait.

Topol provokatív iróniája és a mindenkori (megokolt, elterpeszkedett, fenyegetően konstans) félelem történeti és traumatikus eseményeinek belvilágára utaló regényterei sajátos lakövezetei, „Sinistra-körzetei” a vidéki cseh-felvidékek és város-alvilágok lehetségességének. És történeti idejük akár lehetne mai is, Monarchia-kori is, vagy a bogumilikus időkből való, mert mindegyikben valamiféle rémisztő átmenet lakozik a mágikus irrealizmus és a kíméletlen emlékezeti szoborállítás között. A degenerálódó rejtélyek hömpölygő ciklikussága, a folytonos várakozás az irrealizmusra, a nyomra nyom kiszámíthatatlanságok és a keresések elszántsága ül talán mindmegannyi regényén. Az Éjszakai munka, az Angyal miliője éppúgy, mint a Nővérem biztos talajt fog a történeti képek, képzetek, félelmek és megszállás-impressziók érzelmi mélyvilágában, s minduntalan ott leli meg a menekülés, a sodró politikákra reflektáló emberi közösség elszigetelt mikrotájának kínjait.[2] Árvaház, elhagyottság, távoli és közeles fenyegetések, viselkedési defektusok vagy aberrációk, eszközlétre kényszerítettség, a mindenkori megszállottak reményvilága és a kapaszkodók, jövőremélők eszmeképzetei vívnak párviadalt az uralkodó eszmék, ezek kiszolgálói, avagy a mindenkori pogromok, megszállások, törvénytelen törvények és még törvénytelenebb leszármazottak alig múltja, vaskos jelene és éjszakai résvilágokból kibukkanó patkányszármazékok uralmával…

De lehet-e mindebből nemcsak a szürreális reáliát, hanem a jelenmúlt örökségesítésének tegnapin túli, holnapok felé vezető útvonalait látni vagy képzelegni? Szolgál-e mindez társas tudással, társadalmi jövőképpel, átélt jelenképtelenséggel? S egyáltalán: beteges képzetek vagy regényes átiratok, szociografikus hitelű falukép vagy veszett képzeletre támaszkodó ördögjárás kontrasztjai építik ezeket a históriákat? A „mi kis falunk” dadogós bája, vagy a Kastély immár földbe fordult mélyvilága, negatív antiutópiája dolgozik-e az efféle társadalomképen belül?

A pokolihoz az ördögi is

Meglepő, bár nem egyedülállóan szokatlan, hogy ciklusai vannak a magyar irodalomtörténetben is a dél-amerikai, kínai, afrikai vagy épp cseh irodalom iránti érdeklődésnek, befogadásnak és érzékenyítésnek – amit lehet korszakos lelkesültségekkel vagy piaci érzékenységgel minősíteni, de tapasztalati valóság, hogy ha a cseh irodalom kortársait keressük a mai hazai kiadói kirakatokban, bizony a kevés kivétel közül is kitűnik a Kalligram, mely legalább a kísérlet merszével tolja elébünk válogatott szerzői kör messze nem érdektelen termését. Néhány éve, amikor Michal Ajvaz szenzációs prágai könyve, A másik város megjelent, próbáltam én is valamelyes kultúrafogyasztói visszhangot kicsikarni, de ha ma latolgatnám ennek sikerét, egyhamar beláthatom, hogy kellő és remélt hatás, referenciák nélkül maradtam. S én még csak hagyján volnék, de a fontosabb kötetek is éppoly szűk körnek magánbeszédei maradtak, mintha a mai moldován költőket vagy koszovói novellistákat kínáltam volna megismerésre. Épp ezért is szembeszökő, hogy immár ötödik (magyar nyelvű s kiadású) kötettel kopogtat Jáchym Topol, ki egy személyben költő, prózaíró, publicista és dalszövegíró is, szamizdat-szerző, a nyolcvanas években több underground zenekar tagja, irodalmi hetilapok-napilapok munkatársa mindmáig, s Az Ördög műhelye című kisregénye szinte mindezek együttese, apokaliptikus és szürrealista, historikus és emlékező, a marginalizáltságban létezés és holokausztkövető érzelmi habitus hű ábrázolata. Vagyis hát a mindenkori és minden holokauszt és elviselés megdöbbentő krónikása, a humánum pártos szószólója alkot körünkben. Netán egy humanista, aki a humánum halálának krónikása, a gótikus mese és a keretes komponáltságú modern rémregény történetmondó dalnoka.

Jáchym Topol ugyanis az ördög regényével ismét (Közép- és Kelet-)Európa 20. századi történelmi és társadalmi traumái körül bonyolódó történetfűzést formál, bárha a kötet mintegy felénél az is kiderül: sem Terezínben, sem Vlagyivosztokban nem érzik úgy a népek, hogy „keleten” lennének, sőt Európa közepének vagy épp határának tekintik magukat, ha mégis megkérdik hovatartozásukat. Az események két helyszínen játszódnak: a csehországi Terezínben és a Minszkhez közeli Hatinyban, a nácik vezette népirtás egykori emlékhelyein – magával a helynévvel is jelezve, hogy társadalmi hangulatát és traumáit tekintve, meg a groteszk eszközeivel kifejezve is minden szörnyűségnél lehet még szörnyűségesebb történés, s nem utolsósorban az ismétlődés is ilyen, a köztünk éppen zajló továbbélése mindannak, ami a népek pusztításához vezetett. A holokauszt és a háborús terror túlélő áldozatai, illetve azok leszármazottai itt mindennel és mindenkivel szembeszállva próbálják „táplálni” a világ emlékezetét, lépre csalni figyelmét, őrizni és megtartani azt, amit helyileg a pusztítás ideje véghez vitt. A rémisztő hagyatéknak persze rögtön irigye is támad, s a vita: kinek fájóbb az emlék megőrzése – akár a maiakat is ugyanolyan végzetnek rendeli alá, mint az egykori végzetek az akkoriakat. A terezíni emlékbrancs alig tesz mást, mint kicsiben és helyiben ugyanazt, ami a bunker- vagy kazamataturizmust élteti a világ bármely táján. Saját tervük, majd a fölébük erősbödő izmosabbak célja is ez lesz: az emberiség elleni bűntettek múzeumának létrehozása, a pusztítás turisztikai esélyeinek bármi áron megszerzése. A Minszk melletti „üzletközpont” azonban már nemcsak a pusztulás bűvöletét az emlékezés méltósága helyébe állító törekvések helyszíne lesz, hanem Az Ördög műhelye már a bármely emberben lakozó mindenkori gonosz termőhelyévé is válik… Akik itt a haszonkulcs-keresők, azok még kevésbé megértőek (vagy, pontosabban, ugyanúgy saját haszonra kalkulálók, mint az egykori, történelmi ügyesek!), így az idősíkok párhuzamai szinte magukat kínálják a kötet lapjain – nem minden „boldog vég” olvasat esélyével.

A kötet belső dinamikája is a méltóságostól a vizionált totalitásig (és tovább) hullámzik: lassú iramú az első harmad, s az események dacára a történés első személyű elbeszélése rámutat a sietség elkerülésének és a személyes visszatekintésnek megannyi dicsfényére, kínjára, sivárságára is. A kötet felétől azonban észvesztően meglódul a történet, a pusztítás logikája mintegy a közlésmód helyébe lép, a kistelepülési eligazodás a nagyvárosi tobzódás erőfölényébe csúszik át. Itt mintegy folyamatos jelenben zajlik a múltba vissza-visszalépő cselekmény: mintha váltanák egymást, keverednének, filmfolyamként átmosódnának egymáson a hajdani Theresienstadt hírhedt gettójának eseményei a haszonkulcsos emlékezetüzelmekkel, az élő emlékezet és a muzealizálható múlt variációi, a történetvezetés drámai keménysége és az elbeszélés fájdalma, a túlélő néhányak megszállottsága és a sodródók örök kitettsége, a bűntettek szubjektív ténye és a praktikus-haszonelvű politikai nyerészkedések fájdalmas borzalma. Mindegyik felrázó, időzített lélekbomba, egyszálú cselekményvonulatra görcsölődő múlt, melynek sosem lehet átélt jelene, s ugyanakkor örökre jelenbe zárt rettegés is, melynek jövő ideje még a múltnál is félelmesebb.

A drámaiság, ha regénybe ékelt, de asszociatíve archaikus is egyben, talán akkor is magán hordozza a tisztelet, emlékezés és antik büntetésmotívum árnyát, ha itt és mostani maga a történés eseménye. Az itt és most múltbeli dinamikája azonban inkább éleszti a kortársban a messzire eltolt múlt árnyalatlanul sötét poklát, semmint azt jelenvalóvá sumákolja. A triviális analógia persze nem elkerülhető: adott a politikai múltat kisajátító, rendőrrel és feljelentővel, spionnal és államiasított emléképítménnyel taktikázó (Műemlék-méltóságba zárt) hatalom, s a történések helyszínén az anya megmenekülése és az apa halála ciklikusan követik egymást, mintha biblikus átok vonulna végig rajtuk, kecskelegeltető főhőssel, mitikus eseménysorral, véletlenszerűen rátörő archaikus bűnváddal, keserű környezeti ártalommal, mely a túlélő lényekből sugárzik. A narrált történelem mellékszereplői is rendszeralkotó személyiségek, s mindez a terézvárosias bandérium ünnepélyes vonulásainak, a Prága melletti vármaradvány titkos kazamatáinak, a talányos „álnéven” érkező ruszki partnereknek, a szenvedésnek kitett nyugati menekültek holokauszt-túlélő harmadik generációjának összes szenvedelmét lehetővé teszi. De a fehérorosz párhuzam, Hatiny neve még drámaibban hat az utókor számára, ahol a nyomuló németek a teljes lakosságot megsemmisítették, míg Terezínben „csak” a javát. Javát a menekülteknek, a hontalanoknak, a zsidóknak, az üldözötteknek, s ahol az emlékezeti munka ezért nemcsak egyes sorsokból, utólagos kegyeleti maradványokból épül, hanem a szolidaritás, a politikai örökség, a mindenkori pusztító hatalom végtelen indolenciájának emlékezetéből is. A kiirtott lakosok mentális-morális öröksége azonban nem a „messzi múlt” terápiáját teszi lehetetlenné, hanem a hatóságok önkényes barbárságát is, melynek az engedély nélküli emlékezeti mozgalom, a „revitalizációs” szándékú morális törekvés ismételt kihívója lesz. Cseh és orosz halottak, német és ukrán pusztítók, terápiára szoruló emberek végtelen tömegei sodródnak e látszólag belenyugvó közönnyel átitatott lapokon, de közben, (ha olvasmányos tónusban is), helyenként a hétköznapiság börtönittas szókincsével, a minduntalan társadalmi vereség és elnyomottság lélekrontó gazemberségével lepik el a haszonlesések és kegyetlenségek vádjait sugárzó oldalakat. Ha Prágát épp csak bombázták, Hatiny megsemmisülése és a körülötte sűrű erdő fedte falvak sírhellyé válása (143 települést égettek fel, 433 pedig eltűnt a térképről) sokszorosa az itteni áldozatnak – s mindkét emlékezethely utólag a megmaradtak küldetéses vállalásával került be a közép- vagy kelet-európai históriába. De vajon értheti-e egyik a másikat? Lehet-e Prágában élő emléke Katynnak, s lehet-e ugyanolyan vagy párhuzamos múltkonzerváló szándék, amely ellehetetlenült emberek emlékezetére épít emitt vagy amott? S lehet-e a mai prágaiaknak vagy uralkodó putyinoknak, rablovics gaztevőknek, önkéntes gyilkosoknak szelíd lelkiismeretéhez vágni az évszázados jelentéstartalmak vádját, a dokumentáló közös igényt, az emlékezet tisztelgésének fontosságát, a hivatásos emlékezeti hivatalok ócska közönyének elégtelenségét, a tárgyi kultúra pusztulását, az emberi kultúra elvadításának fejleményeit? Mellesleg lehet tudni azt is: az eleven emlékezet mint archaikus felkiáltójel minden hatalmat bőszít, és minden hatalom harckocsis ellenereje mögött ott rejlik az embertelenség öröksége, no meg örök emberanyaguk mögött a kiszolgálás „ügyes” alázata is. Ahol a terezíni Örömműhely létrejöhetett, hogy a kódorgó lelkeknek terápiás gyakorlattal adjon végsőleg amortizáló feloldást, onnan léptéket váltva és az epikai változás drámaivá fokozása érdekében mesélő főhősünk mintegy átkerül Az Ördög műhelyének helyszínére, ahol talán még maga az ördög is szelíd kecskének minősülne az emberi gonoszság főszereplői között. Ezek pedig számosan vannak, tudatfosztó kegyetlenséggel és perfekt likvidátorsággal. Ügyesek, az új ügyesek korszakában, a mindig túlélő ördögi pokolfény derengésében, a fenyőerdők hamvában is.

Topol bár korunk sértettségi és megaláztatottsági mitológiáját alkotja meg, szinte észrevétlenül a történelem eposzivá válásának kereteit is megrajzolja. A fejezetek drámai fokozása szinte filmszerű dramaturgiával szolgálja a leírhatatlan képsorok vízióit. De még ez sem lehet teljes szerzői énje számára: a kötetvégi köszönetnyilvánításban külön is bocsánatot kér azért, mert „nem vagyok képes teljesen realisztikusan írni a démonokról” – írja. Csupán elgondolhatjuk, e messzi modern mitologikum mivé is lehetne, ha „realisztikusabban” szólna. De visszább a képzelettel! A tanúságtevő és a létállapot morális veszélyeztetője lehet ugyanaz. Ám a mitikus megbocsátás legyen örökrészünk, ha mindazt, amiért Az Ördög műhelye szótárunkba kerülhet, még ennél is realisztikusabban mutatná be. És szüksége sincs rá. A műhelyben a mindenkori ártalom, a testetlen gonosz, az Ördögnél is ördögibb Ember talál alkotóhelyre. Az emberiség ördöge éppúgy alkot, mint teszi azt az alternatív próza és a humánus tárgyválasztás kortárs cseh szerzője. A vízió és életérzés, szerelem és pusztulás, a keresés és az extremitás, vágy és túlélés, líraiság és groteszk, drámaiság és abszurd mai cseh alkotója már előző regényeiben is a nyelv és a káosz, a szétesett világok és az apokaliptikus szabályok, a menekülés és megőrzés összhangjában teremti meg saját hangját, a háború hangját, melyben sosincsenek győztesek, de mindenki áldozat. Mágikus és misztikus nyelve, városi tájlírája és falusi létdrámája ezt a kötetét (mint a korábbi négy másikat) ugyancsak kitölti – mintha az ördögibb Ember mindenkori létezéséért kérne mindegyre aktuálisabb megbocsátást. Pedig azt is pontosan tudja: ezt valójában senki és sehol nem kaphatja meg, legkevésbé a világainkban fölöttébb bűnrészes Ember.

Entre-acte: a megismerő megértés elszalasztott esélyei a társadalomkutatásban

Jelzem rögtön: semmiképpen sem nagy-komolykodó-száraz tanulmányrészlet akarna lenni ez. Kicsiny közjáték csupán, alkalmi függőhíd az értelemvesztett megismerés harc mosta partjai között, talán morgolódás-esszé, vagy inkább még ez sem, csak leplezetten ünnepélyeskedő, interdiszciplinárisan kötözködő kérdezősködés. Esetleg olvasói jegyzet, belefontoskodás, hangos tépelődés. Nem másról, csupán arról a tudásszféráról, melybe ha olykor belelátok is, egyre kevesebb közöm van hozzá. Nem, vagy nemcsak azért, mert „a társadalomról” való tudás (jó és régi szokása szerint) „valahol magasan” a felhők fölötti világban úszkál… (Ettől még lehetne madár, drón, őrangyal vagy megfigyelőgép is. Az meg hadd éljen, egészségére!) Inkább ami szontyolít, kedvem szegi, az a megkérdőjelezhetetlen tudálékosság, ami a „jobban tudom” és a „mindig is tudták” közötti intim résben fekszik el, és csöppet sem reflektál önmagára: tényleg tudom-e, tényleg AZT tudom-e? Politikával foglalkozni… – nyilván nem lehet úgy, hogy az alanyi szerző nem mond át vagy bét, nem foglal pártálláspontot, vagy nem igyekszik függetlennek festeni magát bármilyen „pártos” elköteleződéstől. (Ettől persze – még vagy már – olvasói egy részének eleve gyanús, hiteltelen, kétségeket keltő lesz, mert hisz micsodás mondás, amelyből nem derül ki, honnan beszél, kihez szól akkor a T. Szerző?!) A Társadalommal foglalkoznia a kutatónak ugyancsak „távolságtartó” közvetettséggel illik…, az meg ugyanolyan „újságírós”, publicistai, mintha hírt közölne források nélkül, tanmesét szereplők nélkül, hitbéli tanítást szakrális előkép nélkül, vagy színskálát vakon.

Vesse nyugodtan ellenem a Tisztelt Olvasó: na hát akkor vallj színt, pajtás, éppenséggel te akkor hol állsz?!? Honnan beszélsz? Ki bízott meg vele, milyen előjogod adja a tudásközlés merszét…? S akkor épp te honnan tudod-mondod emezt, mik a forrásaid, mire hivatkozol, kinek inspirációjára gondolod „végig” a dolgokat?

Rövid választ ezekre nyilván nem tudok. Ezek is talányok… De mégsem csak azok. A célzott beszélgetés mindig lehet messzi jövendőbe felelőtlenkedő, széles(en nem létező) néptömegekhez szóló, megbotránkoztatóan lehangolt frázis, tudálékos pontosítgatás, akarnok tukmálás, rátarti cselezés az „objektivitás” védfala mögül, kötelezettség nélküli szurkapiszka mindenki ellen, aki gondolkodik vagy esélyes az önálló közlésbátorságra. De mindig tart is valakitől valakik felé, iránya van, útja, sebessége, tempója, célja kell legyen. És tételezi a másik oldal, a másik fél, a megértő, a befogadó, az ellenkező, a vitatkozó „objektív” létét, vagy legalább képzelt eshetőségét, lehetséges partnerségét, együtt érző megértését… A céltalan beszéd viszont magányos. Felelőtlen is emiatt, de főként talán haszontalan, majdnem értelmetlen is. Jószerivel azért választ az ember közlő-beszélő szakmát, hivatást, pozíciót, látószöget, mert valamely közlendője érlelődik időről időre. S ha mindig csak csipetnyi részét mondja el annak, ami várható, épeszűen lekezelik majd, legyintenek rá, érdektelennek gondolják. S vajon elmondhatja-e „egyszerre” is? Akkor meg kinek? Célzottan kire építve, kihez szólva?

De lehet-e egyáltalán „célzott” egy beszélgetés? Úgy vélem, mindig az. Vagy magánmonológ, s akkor is az. Terápiás, vagy tisztázó, vagy kényszeres akár, de szól, valamiért és valakihez. Megnyugtatóan, fölhergelően, fásultan, görcsösen vagy kisszerűen, de mégis szól. S még inkább, ha másik felet, képzelt Olvasót vizionál a közlő. Egyik fél önmaga, de a másik nélkül még önmaga sem lehet (amúgy). Csakhogy delikát kérdés marad: attól, mert nyilvános, akár közvetített, akár direkt, közössé lesz-e, aminek azzá válnia hivatása, küldetése volna? Csak amatőr közvélemény-kutató vagy félamatőr kommunikátor vagyok, mégis meggyőződésem, hogy közössé válik előbb-utóbb minden, esetleg csak sokkal-sokkal később, éppenséggel évtizedekre is pangó, megalvadt állapotában – de még akkor is kihámozható, s ha érdemi volt az üzenet, s akkor talán, végre, időlegesen megérthető, sőt aktuális értelmében is vehető, fogyasztható, pártolható, megszívlelendő. De ehhez közölni kell, nyilvánosan, olykor kihívóan. A kortárs társadalomtudomány szinte csakis zárt önköreiben közöl, zárt tudástartománynak monologizál, bennfentes világokat épít ki, akár ne is értsék, intim üdvtanokat ismételget egy nap élő elméletekből… – aztán lemegy a nap, s jönnek sorra az újabb hipotézisek. Aztán majd megint esteledik…

Amúgy, mégis, mit is hiányolok? Mire fut ki ez a körkörös magánbeszéd a megértésről vagy megismerésről?

Példa lehet (ne a levegőbe szónokoljak már!), akár csak egy a sokak közül: egyszer (2011) egy Tömörkény és egyéb urak címen zajló konferencia (az Irodalmi Jelen bűvkörében) nemcsak „ismerős urak, idegen emberek” vagy a hallgatag magyar ember, az „elpengetett régi világ” allegóriái mentén értelmezhető közléstartományokba invitált sokakat, hanem a „dokumentum” és a „ponyva” műfajiságának, a képi ábrázolás és a szimbolikus közlések narratív világosságának tárgykörében is érdekes nóvumot kínált (a szegedi parasztokról, a virtuális értékrendekről, a profán liturgiáról, az etnografikus és szociografikus népábrázolásról, a 20. századi elbeszélés történeti érvényéről), s ezen a közléshorizonton roppant izgalmas tárgykörbe fogott értő szavaival Szilasi László egy akkori előadásában: Tömörkénynél még megvolt: a részvét és az irónia elfeledett lehetőségei a szegedi parasztábrázolásban.[3] Már a cím is arra serkent, ne csak a szépészeti, irodalomhistóriai, kultúrakritikai vagy stilisztikai dimenzióban szólaljon meg, hanem mai relevanciájával, társas és tudományos érvényességével is. (Közjátékom címe is innen fakad…) De miként is szól, ami nem szól, ami feledésbe ment, ami lélekpendülésről mond le, ami nem kötelez befogadásra, nem él a közlésfelelősség eszközével, s nem ébreszt rá a közlésoldal másik felének, a befogadás-oldalnak elkötelezettségére?! S van-e ilyen egyáltalán – irodalomban, értékközvetítésben, művészeti ágakban, a tudás sajátos réseiben? Nem szól-e akár évszázadnyit átaludva is többről (vagy épp sokkal többről, ismét aktuálisról, folyamatosan kísértőről) az, amit imitt vagy amott, sokaknak vagy keveseknek, naplónak vagy többkötetes regénynek fogalmaztak elődeink? Nincs-e „kötelezően ismerendő irodalom” értéke a messzi múltból kísértő tudásnak, a regisztrált üzenetnek, az irodalom hagyatékának a társas- és társadalomtudományok számára?

Mert hát de…, dehogyisnem, sőt! Talán ezért is kedveljük az ilyesmi kísértéseket. Talán ezért is ül a polcunkon, ezért kínálja szövegtestét oly sok előd oly sok-sok-sok műve, hagyatéka, üzenete, utókornak „célzott” beszédmódja. Kicsit ekképpen, ahogyan Thomka Beáta fogalmazza: „A szociokulturális vagy morális affinitás, a Mészöly Miklós által gyakran emlegetett filantrópia, a szolidaritás és a válsághelyzetben lévők iránti emberi érzékenység nem lenne elegendő a mély szakadék poétikumának kialakításához, amely a jelenkori történelem emberi tapasztalatát jellemzi. Az elbeszélő elszenvedőként, résztvevőként, tanúként, krónikásként léphet föl. Tényszerűen vagy személyesen reflektálhat, fikciós vagy vallomásos formában beszélhet arról, ami körülveszi, és aminek maga is részese. Vagy olyan írói alapállásból szólal meg, amely az érintettséget nem leplező érzelmi többletből, az átmeneti sorsközösség benső látószögéből következik, mint Szilasi regényében.”[4] S mert A harmadik híd Szilasija markánsan őrzi a felelős megszólalás és a filantrópia szükségességének egész habituális hátországát, vagy éli és átélteti velünk az Amíg másokkal voltunk történő történelmeiben „a maradék kaland” várásának egész valóságértékét („Ismered a dolgok valódi értékét. A lélek és a gondolat lényegi jogait soha nem szabad elveszítened. A mesterség, a szükség és az alkalom sem bitorolhatja el. Ezek voltak a kiszabott bölcsességei.” – 286. p.), addig e kiszabott bölcsességek nem magukért valóak, hanem közösek, körkörösek, cserekapcsolati értékük létfolytonos mozgás, de kísértő jelenlét is, bennünk visszhangzik, értünkvalóan is közkincs.

Mármost, ha magamra vállalhatom itt a kellő bölcsesség és irály nélküli szentenciázás felelőtlenségét – talán épp ez az, ami „általánosan” hiányzik a kortárs társadalomtudományok legtöbbjéből mostanság. És egészen biztos az, hogy ilyeneket nem lehet és nem is szabadna mondani, társadalomkutatóként mégannyira sem…, de kérem, láttassa valaki velem azt az értünkvalóan hiteles közlést a politikatudomány, a makroszociológia, a rendszerkritikus médiakutatás, a személyes hangtól sem érintetlen szociálpolitika, a narratív médiatudomány vagy az ökológiai felelősségű klímakutatás, a várostervezés, az igazgatástudomány vagy a nemzetközi kapcsolatok elméletei bűvköréből, amely ezzel a „mirólunk van szó” moralitással fogalmaz az Emberről! Nem a „zemberek” létezhetetlen világáról, hanem őróla, az Egyénről, közösségéről, kis köreiről, állapotairól, sorsfacsaródásáról, poklairól, tisztulásairól, reményeiről vagy újrafölépüléseiről! Azokról a résekről, melyekben (akarja, nem szereti, elviseli, belepusztul akár) a léte bontakozásával kell megelégednie. A „mély szakadék poétikuma”, a szolidaritás hiánya és a szocialitás hanyatlása a leginkább az, mely köztes teret, hidak nélküli terepet, lebombázott világok és fölöttük göpzivel elsurranó mindentudások idegenségét érinthetné, szinte érintetlenül hagyja mind a tudást, a „rizómák” létét és megnevezését, de meg annyira a tudható tudások társas-társadalmi elköteleződését!

Csalfa szentencia ez itt, megengedem. A társaslélektan, az óvodapedagógia, az orvosi antropológia, a kisközösségi valláskutatás, a zenei befogadásvizsgálat is tud személyeset mondani, ha nem épp nagy kvantilisekben „átlagolhatót” akar közölni, vagy nem felülnézeti képekben akarja magát védettnek érezni. De még hány és hány élő, mozgó, változó, árnyalódó világ, mélység és magasság lakozik a létben, melyekhez ezeknek a legtávolabbi közük sem lehet ezen a módon, hiába is igyekeznek a tudományos fórumokat teleírni és társadalmi érzékenységet vonzani maguk felé! Megértjük persze, már ha (ki)mondják egyáltalán, ha ismertté válik, ha elérhetően forgalmazott, mi mindent tudunk ma már az emberről, a létezésről, a képzeteiről, kapcsolatairól, közösségeiről, hiányairól, vágyképeiről, megnyilvánulásairól. De… Mintha mégis folytonosan kimaradna a megismerés teljességéből a megértés esélyeinek egy szegmense, s nem is csekély partja, nem is kicsinyke mezője! Miért vajon, s ki az, aki erre érzéketlen marad, aki ezt nem közli, nem akarja közölni, nem tudja átfogni, nem képes sejdíteni, nem meri kimondani? Elmaradna tőlünk, kivonulna éppen az a tudásmód a létünkből, amely a tényismeret és a vélelem-térség találkozási pontjain, ezek hasadékaiban lakozik? Titokká válik a társas tudás számára is, ami épp azért nem lenne titkolható, mert a sokféleség árnyalataiból mindannyiunk érintettségének kellene kihallatszania, nem pedig a tudás felhőkakukkvárában ücsörgők fölényének!

Talán háttértudás, talán rákérdezés, de mindezek mellett is megfontolandó Gilles Deleuze és Félix Guattari kísérlete az ágak és bogak, összefüggések és leválakozások, részek és egészek felfogáskísérleteiről: „Nietzsche aforizmái a tudás lineáris egységét csak akkor szakítják meg, ha az örök visszatérés körkörös egységére utalnak, mely visszatérés mint nem-tudott jelen van a gondolkodásban. A nyalábos rendszer tehát nem igazán szakít a kettősséggel, a szubjektum és objektum, a természetes és szellemi realitás komplementaritásával: az egység kialakulása a tárgyban továbbra is gátakba, akadályokba ütközik, míg a szubjektumban egy újfajta egység győzedelmeskedik. A világ elveszítette karógyökerét, támaszát, már a szubjektum sem képes dichotómiák gyártására, ugyanakkor egy ambivalens, túldeterminált magasabb egységhez jut el, ami a tárgy dimenziójához képest mindig is csak egy kiegészítő dimenzió. A világ kaotikussá vált, a könyv azonban továbbra is a világ képe, hajszálgyökér-kozmosz a gyökér-kozmosz helyett. Fura misztifikáció a könyv misztifikációja, hiszen minél inkább részekre bontott, fragmentált, annál inkább teljes. A könyv mint imago mundi, valóban elég érdektelen gondolat. Valójában nem elég azt mondani: Éljen a sokféle – bár nem könnyű ilyeténképpen felkiáltani. Semmiféle tipografikus, lexikális vagy szintaktikai ügyesség nem elegendő e kiáltás hallatására. A sokfélét csinálni kell, de nem egy magasabb rendű dimenzió bekapcsolásával, hanem éppen ellenkezőleg, egészen egyszerűen a már rendelkezésre álló, n-1 dimenziók szintjén (csakis így lehet része az egy a soknak, lévén belőle mindig kivonható). Kivonni az egyet a konstituálandó sokból; írni az n-1 dimenzióban. Ezt a rendszert lehetne rizómának nevezni. […] A rizóma néhány hozzávetőleges jellemzőjének felsorolása nélkül valószínűleg senkit nem győzünk meg. A rizómában éppen ellenkezőleg a viszonylat, a vonatkozás, a kapcsolódás nem szükségszerűen nyelvi jellegű: eltérő szemiotikai láncszemek különféle kódolásmódokhoz kapcsolódnak, biológiai, politikai, ökonómiai stb. láncszemekhez, s ezzel nemcsak különféle jelrendszereket hoznak játékba, hanem a körülmények összejátszásából következő helyzeteket is. A megnyilatkozás kollektív elrendeződései valóban direkt módon, gépies elrendeződésekben működnek, ennek következtében nem lehet radikálisan szétválasztani a jelrendszereket annak tárgyaitól. A nyelvészetben, még ha szándékainkat tekintve ugyan az explicithez tartjuk magunkat, és semmit nem tételezünk a nyelvről, akkor is egy olyan diszkurzusmező belsejében maradunk, amely még különös társadalmi elrendezésmódokat és hatalmi típusokat implikál.”[5]

És nem mert abból állna a tudomány vagy a tudás, a tudósok tudása és a tudhatóságok képzete, hogy rálelünk egy forrásra, magyarázatra, s abban megkapaszkodva immár végtelenül föltárhatónak feslő világot markolhatunk meg, hanem mert legalább annyira a válaszok helyetti/melletti kérdések tehetnék ki a tudás terét, ahol mintegy útbéli akadállyá lesz a képzet, hogy a világ, a lét, a létezés értelme valamely időiségben és célokságban magát a „fejlődést” is hordozza, mintegy elvitathatóvá válik, amint a létezés igéit keressük. De mennyire hasztalan is a rákérdezés, amint a mozgás, a fejlődés íve, a célképzetek felé jutás szimbolikus vagy akarnok vízióját akarnánk megragadni! S ahogy a „gépies elrendeződések” hatalomtechnikusai a maguk akarnokságával folytatják-befejezik e furcsa lénybeliség megjelenítését, az vissza is vezet afelé, amit a szó, a kép, az érzékítés eszköztárával a tudás kínál a társadalomismeretnek: „Mi több, az amerikai és már az angol irodalom is kifejezésre juttatta rizomatikus értelmét, képes volt dolgok között mozogni, bevezetni az és logikáját, felforgatni az ontológiát, elmozdítani az alapot, eltörölni kezdetet és véget. Képesek voltak pragmatikát csinálni. A közép tehát egyáltalán nem az átlag, ellenkezőleg ez az a hely, ahol a dolgok felgyorsulnak. A dolgok közötti egy nem lokalizálható viszonyt jelöl, nem mozgást egyikből a másikba és fordítva, inkább merőleges irányt, keresztmozgást, mely egyiket és a másikat is magával ragadja, kezdet és vég nélküli patak: a két partot lassan mossa, középen pedig felgyorsul…” (uo.).

A műalkotásban, képben vagy irodalomban megjelenő térségiség persze mindig direktnek is látszik, amúgy vonalakra szimplifikálható, de mégis sokféle árnyalattal bír befelé tekintve (s ennek megannyi tónusát jeleníti meg a koszosszürkékben bővelkedő Topol szinte minden terepe és talaja, barlangja és menedékhelye is), de amellett, hogy a világegész megragadására törekedne, maga a társadalomleírás is beéri olyan „egzaktumokkal”, konkrétumokkal, „derivált” adatsorokkal, amelyek voltaképpen ábrákká egyszerűsítik a mozgásokat, változásokat, jelentéses teljességet. Ekképpen a létezhető világ valamely áttérképezését, deterritorizálását, egyben akár a rész-terek újraterritorizálását is megoldhatónak tüntetik fel, sőt el is végzik – ha másképp nem, legalább olyanformán, hogy a tudásról való tudást, a társadalom tüneményeiről való képzetet egyfajta mozgás részévé, az eredet és a célok közötti átmenet fejezetévé képletesítik, amivel a befogadóban olyan képzetet nyitnak, amelyben a mozgás, a sodrás a terek közötti út megtételével egyben a tér észlelését is viszonylagossá teszi. A hosszanti, horizontális út valamitől valami felé mint valami tér-sor tűnhet fel, amely végül az időt adja, s így maga a rizóma valamiféle sokszorozott tér felé kalauzol, de legalábbis maga az „úton-lét tere” mint köztes állapot szolgál képzetként ahhoz, hogy az útnak, fejlődésnek, indulásnak és érkezésnek mintegy értelme legyen, s ezt akár kívülről kapja, nem eredendően testesíti meg, voltaképpeni funkciója szinte már megvan. A világ ekképpeni újrafelosztása és a köztes állapot igéjének, a mozgásnak és átalakulásnak fontossága Topol ördögi útjain legalább akkora jelentőséget kap, mint a földi lét helyett a földben lét, a szabadban lét rabsága épp olyan kínos jelentőségű lesz, mint a föld alatti vagy bunkerben lét kietlensége; vagyis a mozgás(ok) és (cél)okság(ok) perspektívái olyasfajta személyes létben-térben megértést kínálnak, amely a belsőnk érzelmi, indulati, túlélési programozottságából adódóan mintegy a megélés és átélhető világban-lét teljességét jelenítik meg. Topol hősei épp annyira barlanglakók, mint menekülők, épp annyira Kafka „eleve-múlt” és „mindig-eljövendő” közötti kiszolgáltatottsági kulcshelyzetét testesítik meg, mint amennyire magát a história emlékezetét voltaképpen megszemélyesítik, privatizálják, egyúttal meg is osztják.[6]

Így esik mintegy kézre az irodalmi vagy vizuális műalkotások befogadási folyamatában a „szubjektum és objektum oppozíciójára” érvényesnek tekintett nyugati metafizika klasszikus felosztása, amely nem enged e gondolkodási hagyománnyal szimplán csak szakítani (lám, például a Topol regényét körülvevő szerény sajtóvisszhang fülszövegszerű kivonatosságát a regény tárgyaként szereplő kor[ok]ról vagy történeti eseményekről), viszont magukba a regény tárgyaként szolgáló eseménymenetbe minduntalan beleszövődő tárgyi kitettségnek, emlékezeti momentumoknak is feltétlen névadással hódol, s így magát a tárgyakban való egység képzetét is fölérendeli annak a történés-világnak, amely épp a regényben e világok elképesztően veszélyes tárgyiasulását és intézményesülését (muzealizációját és üzletiesedését, materiális értékét és embertől függetlenített piaciságát) fokozza le az „értelmezés” praktikus szemléletmódjának szintjére. Kísérteties az analógia: „Az értelmezésbe bevont műalkotások a sokféleség elve szerint rizomatikusak: nincs alanyuk, se konkrét tárgyuk, csak határozóik, méreteik, dimenzióik vannak, melyek nem tudnak anélkül gyarapodni, hogy természetük újra és újra meg ne változzon” (vö. Deleuze–Guattari 1996, 4–5. p.).

De vajon értelmezhető-e, értelemmel bír-e a történelem, a politika története, a szimbolizációk ismerete, a műalkotások saját terének ilyetén „rizomatikus” funkcionalitása? Van-e bárki számára kezelhető jelentése, jelentősége a résekben és köztességekben megbúvó társadalmiságoknak, ha azok nem leírhatók a számszerű-képletszerű kivonatok formájában, s nem tehetők direkten is egy társadalmi tudáspiac bolti árucikkeivé? Megjeleníthető-e a politikai tudás, a társas létképzetek, a létező népek közösségi tagoltságában nem „tárgyilagosan” megnevezhető, „leírható” minősége? Van-e bármely értelme, rejtelmes célja, megnevezési ürügye annak, ami nem kizárólag csak a művészethistória vagy a hatalomtörténet elkülönített szféráiban „ragadható meg”? Lehetne-e ugyanakkor a létről való ismereteink elemi tartozéka az ábrázolási eszközök, műalkotások, képzetszintű elvontságok megértése, megnevezése a társas tudás eszközeként?

Nincs, de valójában nem is igen lehetne akár Hieronymus Bosch pokolvíziói között olyan feeling, mint Jáchym Topol könyveiben, hisz akkor még nemigen létezett az „elvtársi” és „barátsági” közösségnek az a huszadik században több változatban is megismert változata, amely a hitleri világ cseh vagy ukrán megfelelőjét, vagy 68-as testvérbaráti megszállást kísérte-övezte Topol különböző regényhelyszínein. Évtizedekig azt voltam képes hinni: nincs drámaibb a dokumentarista filmvalóságnál, a társadalmi tények érzékeny és hiteles rögzítésénél, a mindennapi realitások fekete-fehéren leképezhető világainál, avagy a szociológiai „valóságkép” egynémely életközeli feldolgozásánál… – de ma már úgy vélem: „A” valóságról szólva olykor halvány képzetünk sincs a belső valóságok, az intim gyilkolódások, a saját környezetben kerekedő fenekedések gyalázatos világáról, melyek kies tartományt laknak be Topol könyveiben is. A kortárs cseh író (más módon ugyan, mint Bodor Ádám vagy Dragomán György, de valamiképpen mégis közös gyökerű hangnemben) épp azokat a magánszférákat járja be, melyek például a korosztályi másságnak, a gyerek- és kiskamasz létnek olyan szféráiba visznek, ahol a felnőttség világának lényegében minden pusztító eleme még erőszakosabban, bántóbban hat. S vajon egy kortárs társadalomkutató mikor lesz oly bátor, hogy makrostrukturális elemzés helyett kezébe vegyen egy „közönséges regényt”, s kontrasztot képezzen saját társadalmi tudása, meg a megformált regényvalóság eseményei között? Hányan ugranak ma neki, hogy Spiró György historikus regényeiben a mai visszhangokat hallják meg? Hányan kanalazták hiányzó társadalmi valóságképként Konrád György korai regényeit, s kik vannak most, akik még rálátnak a lét elviselhetetlen árnyalatosságában rejtőzködő párhuzamok értékbecslésére? Hol reked meg a „társas tudás” és a „társadalmi tudat” képzetformálási kedve, ha Gion Nándor vagy Danilo Kiš mai visszképét keressük a létezés éppen most adott szféráinak közegében? S ha a közvetlen válasz ott rejlik is épp Thomka Beáta vagy Bencze Erika, Heller Ágnes vagy Szegő János megannyi olvasónaplójában, a komparatív és polifón identitáskeresés kolozsvári, vásárhelyi, váradi, pécsi, szabadkai, kassai vagy dunaszerdahelyi műhelymunkáiban, mikor és hogyan jut el ez majd a térségkutatók csíkszeredai, a kommunikációkutatók szegedi, a közléselméléncek debreceni vagy budapesti, a vallásnéprajzosok ljubjanai vagy őrvidéki, brünni vagy pozsonyi köreihez? S ha eljut is, mikor s hogyan látjuk majd a sokféle mondottból a kiválogatott mondolatot átszivárogni a társadalomról való tudás bölcsészeti, kommunikációs vagy design-módszertani világába?

Talán rossz nap a mai, talán felhők mögé lopódzott a nap és hiányzik a március idusán még korainak is tartható tavasz. Talán túl sok a politikusbeszéd az ünnepélyes pillanatokban, európaizálódásban és térségi kispolitikákban, új pártszerveződésekben és még újabb „rendszervisszaváltók” körében, s kevésnek látszik a jó remény a biztatóbb jövőre. Talán csak nem kéne szomorító irodalmat olvasni, s a Goldberg-variációk helyett A fúga művészetét kéne „háttérzenének” zengetni. De a megértés még „befelé” és „lefelé” oly sok dimenziójának hiánya, a megismerés egyszer s mindenkorra lehetetlen totalitásának nyűgje akkor sem lenne könnyedebb, ha lemezt cserélnék. S a saját hangkulisszám még nem mentség a kérdezés ellen, sem a megismerés vágyképe, reménye, esélye ellen. De ha abban is biztos lehetek: erre a magánmonológra sem fog soha senki válaszolni, s még kevésbé kívánná magára venni közös gondunk, akkor akár afrikai dobzenei rögtönzésre cserélhetném Glenn Gould elvarázsolt szigorát a pontosság terén, s az épp oly kecses megoldáshiány megmaradna a társadalomkutatások számára.

Hát akkor…, hogy honnan beszélek, már talán érthető is. De hogy kinek, ez még rejtély tudna maradni egy ideig. Addig is hadd szóljon a nagy struktúrákban a személyesség hangját, a makrorendszerben a mikroméretű tónuskülönbséget is élvezettel kérdező Johann Sebastian közlés-bája. Ezzel még elvagyunk egy ideig. Addig meg tán a világ is fordul, s nem lesznek kínos kérdéseink a még lehetséges jövőkről, értelmezési esélyekről, ünnepi délutánokról. De mindez már alighanem túl is van a háttérzajok és hírharangok ütközésén, a mágikus pokoljárások szóban leképzett végvidékein is. Megmarad viszont a mikroléptékű ködpára, a rizómákból kipárolgó mérgező bűz, s megmarad a releváns kétségeket kötelezettségszerűen megfogalmazó akarnokság is. A pokoli végítélet-képhez meg állnak még a roskadó könyvespolcok, s talán mindent betölt a jól hangolt zongorafutamok békítő pompája. Márciusi, ha nem is tizenkét pontos deklarációk, de a tizenkét fokos kromatikus skálák talán más köztességet is ígérnek a világnagy tudományok mellé…

Összefonódó rések, kátrányital, szocialista cirkusz

A kromatikusan rendezett, újdonatúj módon formált gondolati és hangulati skálák igazán ismert előképei lakoznak abban a társadalomtudományi megismerésben is, melyben a jelek jelentésekké, a jelentések jelekké, a följelentések eseményekké, az események akár följelentésekké is válnak, de mindig valamely lendületesebb, völgyiesített verzióban hoznak új sodrást. Talán a rések miatt, talán a rizómákban rejtőzködő igazságok miatt, talán a közléshagyomány újabb szertartásai okán. Az elsők között persze Kafkáról is gondolkodni lehet, de műveinek belső abszurditását (jellemző módon, ugyanakkor sajátos „topológiai” jelentéstér révén) a nyugtalanító alaptónus, a feszültséget regény-folytonosan fenntartó állapotábra maga hordozza. Ilyenszerű a Topol által megidézett Éjszakai munka keretében is, de más műveiben szinte végig megülő völgyiség, kivetettség, alázatba kényszerítettség, természeti jegyekkel is alátámasztott marginalizáltság alaptónusa.[7]

A rejtelmesebb s a kortárs prózában példaképpen Bodor Ádám szinte összes munkájában észlelhető hasonló alaptónus az értelmező aspektusban ekként jelenik meg: „Több oka van annak, hogy kérdésesek a kísérletek, amelyek a Sinistra, Verhovina s egyéb jelölések tényleges földrajzi azonosításán, a névadás furcsaságaiból kiinduló következtetéseken, illetve a történelmi és társadalmi vonatkozások konkretizálásán fáradoznak. E poétika látószögéből ugyanis módosul ezen összefüggések tényleges jelentősége. A dilemma ugyan a művekből következik, a magyarázatot azonban csak elvont síkon befolyásolhatja a kor, a kelet-európai tájék, az alkotások származása, nyelve, az alakok nemzeti hovatartozásának esetleges meghatározása. A rendhagyó névadás konnotációs gazdagsága és az eldönthetetlenség tudatos eljárás eredménye, s mint ilyen hiteles formája az emberi szabadságvesztés kortapasztalatának. // Módszer és szemlélet kérdése, hogy az egyes elbeszélő poétikák az eseményszerű emberi világ szociografikus, antropológiai, lételméleti, egzisztenciális, lélektani, etikai és egyéb vonatkozásaiból mely előtérbe állított sík látószögéből értelmezik a többit. Arról, hogy Bodor művészete mélyen elkötelezett a szociologikum iránt, elsődlegesen ontológiai karakterű kérdésfelvetése ellenére sem feledkezhetünk meg. A Verhovina madarainak különös paradoxona éppen az antropológiai vonatkozások erőteljes érzékiségű ontológiába foglalása. A furcsa hegyvidéki imagináció az élő és élettelen természet, az animális ösztönök, érzékszervek, szagok, látványok, ízek, biologikum, testnedvek, észleletek anyagszerűségével a vegetálásra kényszerített létmód határkérdéseit feszegeti. A lefokozottság állapotrajza egyetemes, tehát felette áll a lokalizálással összefüggő kategorizálási konvenciónak. // A regények a körzet, telep, büntetőtelep, javítóintézet és egyéb locusokat nem urbánus közegbe, nem épített terekbe, hanem természeti környezetbe helyezik, ennek szerves részeként jelenítik meg. A beágyazási művelet némiképpen ellensúlyozza a bekerítettség érzetét, amit hiába keresnénk a történeteket a szoba, ház, hajó, cella falai közé záró ugyancsak tudatos, parabolisztikus vagy éppen tárgyszerű elbeszélő hagyományban. // A regényirodalom a külvilág és az ábrázolás tágasságával egyes korokban a belső történések megjelenítését, máskor a narratív elem lefokozását s a reflexió nyelvét szembesíti. Bodor más irányt követ, s olyan teljességnek a tapasztalatát kínálja fel, ami a közelkép és a panoráma, a mikroészlelet és a tágasság, képszerű vs eseményszerű, statikus vs mozgalmas ellentéteihez hasonló szembeállításokon alapul” (Thomka 2014).[8]

Bodor és Topol a névritmus alapján nem vethető össze, és más tónusok okán sem. Ám a cseh és román verzióban is a természeti táj levertsége, a szüntelen nyomás, a hajlítottság és görcsösség, a militáris műveletek szótára, a vegetáló létmód és vidéki büntetőtelep-szerű közeg evidensen hívja életre a „narratív lefokozásnak” azt a minőségét, melyből az olvasó még pillanatokra is alig bújhat ki. S ennek crescendója egy opuszon belül, de már alaptónusban is főhangsúlya épp olyan, mint egy vezértéma és variációi egy robusztus kompozícióban. Lám:

„Siřem volt az otthonunk, a kétemeletnyi fiúnak, a taknyos hosszú ingeseknek és az idősebb tréningeseknek. Szigor, elegendő meleg, élelem és csehtudás, ez kell nektek, mondogatta a hat nővér.

Tróger népség vagyunk, és kemény kiképzés kell nekünk, hogy rendes ember legyen belőlünk, mondogatta Vyžlata parancsnok.

A legkülönfélébb helyekről jöttünk.

Amikor valaki új jött, főleg a hosszú ingesekhez, az idősebbek rögtön szemügyre vették és lezsűrizték, dakota ment a dakotákhoz, ferde szemű a ferde szeműekhez, a csehek meg Dýhához, ha pedig olyasvalakit hoztak, akiről nem lehetett tudni, hova való, és nem beszélt csehül, csak valami halandzsanyelven, az egy ideig egyedül ült és bőgött a sarokban, aztán a nővérek elvitték dolgozni, és megtanították csehül, és Isten gyermeke lett, és ruhát kapott a cseh gyerekek adományaiból, templomba járt velünk, evett, tetveket lopott, aludt.

Isten minden gyermeke, legyen az hosszú inges töpörtyű vagy már tréningruhára érett suhanc, érkezése után rögtön kapott párat a pofájára az idősebbektől, hogy tudja, az Otthon otthonban van.

A hálótermek két emelete fölött lezárt régi emeletek voltak, alattunk pince, a pince alján pedig víz.

Én sosem kerültem magánzárkába a pincében. Oda büntetésből küldték a fiúkat, vagy hogy lehiggadjanak, ahogy Leontýna nővér mondta, mert néha valamelyik tréningesnél elmentek otthonról, rájött az öt perc, klinikai esetek voltunk.

Cseh otthon voltunk külföldi gyerekek számára, eldobott gyerekek számára, rossz gyerekek számára – olyan külföldi állampolgárok fiai számára, akik szartak a gyerekeikre, bekrepáltak, hűvösre kerültek, vagy elpárologtak.

[…]

Amikor az otthon még nem volt Otthon, teherautók a központból ágyakat, seprűket meg dobozokban evőeszközöket hoztak Albrechta nővér után, meg rengeteg fiútréningnadrágot meg -felsőt meg tálcát meg ládákban ágyneműt meg szintén ládákban rengeteg szappant. Csak utána jöttek Siřembe a nővérek. Jöttek a dalaikkal, a vallásos keresztjeikkel Leontýna nővér vezetése alatt, aki aztán az egész Otthon otthont irányította. A nővérek a kolostorból jöttek, elvették tőlük a kommunisták. A kommunisták kiszakították őket az imádságból, és csibészek, gyépések, hulladékok, vásott, árva kölykök gondozására utasították őket. A nővérek gondoskodtak rólunk, amíg a kommunisták ezt is meg nem tiltották nekik.

Nem tudom, mióta vagyok Siřemben. Emlékeimben hallom a hó csikorgását, tudom, hogy Cimbura úr bevisz Albrechta nővér konyhájába. Előtte Árnyékföldön voltam, ahol lárma volt, ricsaj meg az én népem.”

E szövegrész a Kátrány részlete,[9] abból az „időutazásból”, melyben Topol az 1950–60-as évtized gyermekélményéből, 1968-as baráti tankhadosztályok megszállásának empirikus valóságából, a bolyongó nők és gyermekek kitettségének és tárgyszerű eldobhatóságának létvalóságából, mindenféle tényleges és mentális, morális és nemzetközi háborúságok életkészletéből építi föl Árnyékföld vagy a poklok tájrajzának épületeit, romjait, csonkjait, feketéllő maradványait és emberi létformáit, akár beleértve is a kitaszítottak és elszomorítottak teljes „al-világát”, hogy a korszak emberi alvilágait még fényesebbre pingálhassa. Az indító tónusban még kisgyermek főhős az Otthon otthonban, mintegy elhagyatva is gondozottan indítja állapotleírását, hogy majd kicsivel odébb már a gondoskodás belső rétegeit, az álgondoskodás látszatait, majd ugyanennek harcok közepette elszenvedett formáit állítsa kontrasztba saját gyermeki fantáziaképében egy valahol messzi távolt képzelő, egy talán létező „meseszép világ” otthonával, miközben az akár groteszk, akár sültrealisztikus, akár szürrealista prózába illő figurák keverednek álomképekkel és álomtalan naturalizmussal, helyi mítoszokkal és egyetemesen nemzetközi fegyverropogással.

Valamelyest maga a prózaian átélhető drámai kiszolgáltatottság is keveri a naturalisztikus, fantazmagórikus és sültrealista próza, a világérzékelés nem vagy nemcsak gyermeki képvilágába a felnőttkorból bevetülő áthatások minden részletét, a csahos rasszizmust, a háborús rablás minden örömét és gyalázatát, a látszatheroizmus valódi kegyetlenségét és a tehetetlenül sodródó szenvedők egész 68-as szürreális eltaposottságát:

„Néztem a lábamat, amely a törpe lába mellett lógott ki a tankból, figyeltem a harckocsizókabát összetűzött és felhajtott ujjait, abban reménykedtem ugyanis, hogy megint nőttem egy kicsit. Minél hamarabb le kell tudnom a gyerekkort, határoztam el, miközben a tankunk zötyögve haladt az úton Kupečák és a poros földek között, ahol ezen a nyáron semmi sem nőtt; hozzásimultam a homlokpáncélhoz, és vártam, hogy véget érjen a gyerekkorom…”

A regény alaptónusa egyszerre (vagy felváltva) a megidéző emlékezet és a drámai történés párhuzamosságában leli meg önmagát. Semmi valódi heroizmus, semmi társas vagy társadalmi biztonság, csakis a naturális lét és a szürreális lehetségesség váltakozása kínál keretet, változó nézőpontot, összecsúszási felületet. Maga a lét a rizóma, a részvéttelen és a valószerűen képtelen váltakozása nemcsak írói „módszer”, hanem a „bármi megtörténhet” legújabb kori ábrázolástechnika mintegy történeti hűségű interpretációs síkja is. A természeti és a történeti, a gyermekkori és a korszakos, a létélmény és a fikció feszítő pányvái a fizikai világ és a morális, a természetfeletti és a drámaian fiktív kategóriák csuszamlásaihoz vannak kikötve. Mintegy „kontrafaktuális” történeti állapot, a fikció erdejében és lankáin kódorgás „történelmi fantasy”-je olyan helyismereti kategóriák mintegy szélesebb körbe vetített érvényességével szól, amilyen a 68-as szovjet és „baráti segítségnyújtó” megszállás volt, s ezen nem a reálhistória módosító eljárása változtat a prózai narratíva értelmében, hanem a lehetséges világok reáliája, ennek határai szabta képtelenségek alternatív motívumaival. Szintúgy áttűnésekben mosódik egymásba a művészi játékosság, a szociábilis félelem és a falusi-természeti kitettség gyermeki körképe, kiegészülve a külső történések abszurd vagy drámai mivoltával, az alternatív elgondolás és a strukturális történetfolyamat ellentmondásaira épülve. Nincs „a valóság”, csupán egy megkettőzött, külső és belső, idegen és saját, elfogadhatatlan és megtűrt, túlmotiváltan életszerű és képtelenül aberrált világ folyamatos dörzsölődése.[10] Erről a kétkedések nélküli történészek mint lemeztelenített valóságról egy valódi historiográfiai vitában vélekednének másképpen, a kommunikációs térben viszont más paradigmákat követő író számára a nyelvi értékű diskurzus az olvasóval nem egy „igazi regény” íráshatárainak képletével, hanem a történelmet mint múltat egy másfajta determinizmusnak alárendelő „tényszerűségekkel” kiegészítve kínálhatja, ebből adódóan viszont nem az „objektívan” megismerhető, hanem a maga posztmodernes sodrásában történeti narratívaként konstruált mondandó kerül szemünk elé. A főhős megismerő és „idősödő”, a felnőttkorba belenőni kényszerülő, s abban a múltat, Árnyékföldet, az elhagyatottságot és az élésképtelenséget mint közvetlenül adottat megfogalmazó szereptudat részese lesz, számára a felnőttek „racionális” világa az evidens pusztulás, sőt a nulla esélyű jövő közvetlenségével jár. Ennyiben történeti is, de hűsége a megismerő beleilleszkedés és a menekülő kiilleszkedettség létezhetetlen határvonalán helyezkedik el. Olyféleképpen, ahogyan a kortárs társadalomtudományok (ismételt, száz év múltán ismét éledni látszó) ismeretelméleti kulcskérdései ismételten föltehetők volnának – ha ugyan le nem tiltaná azokat valami jól megfontolt érdekháttér, a jobban tudás igyekezete, a legitim módon kinyilatkoztatásra felkentség kötelme. E valamelyest „leletmentés”, az Egyén kilétének mintegy „bementése” a társas közösségi életben maradás kulcstémái közé, sőt szinte egyetlen továbbélési lehetőségként a megismerő emlékezet féltekére, oly módon válik itt alternatív históriává, hogy azon túl voltaképpen édes mindegy teóriák végtelen mezője van csupán, de éppoly bejárhatatlan tájak, mint a létezés poklokon inneni fertálya.

Topol regényes világa a létezés objektív abszurditásával szembeállítja a „még emberi” létezés szubjektív erőszakosságát. A 68-as csaták idején a robusztusan kegyetlen ellenfél, aki nemcsak ellenség, de a történelem reális küzdésdilemmáit perszonális közelből megjelenítő mitikus önképű narratív közeg is, egyben olyan regénytézis szereplőinek hangja, ahol az alternatív valóság esetében már mindegy, kik szövetkeznek a helyi túlélők ellen, a tájegység belső tengerrel elöntését vagy éppen atomkísérleti helyszínként kezelését előjelző seregek immár nem a történeti, hanem a mitikus prózához, a mágikus pokoljárások forrásirodalmához segítik közelebb kerülni az olvasót:

„A cseh bemondó közölte, hogy a csehszlovák népet elárulták. A csehszlovákokról beszélt, akik a keleti hordák elleni egyenlőtlen küzdelemben életüket áldozták a civilizált nyugat-európai világért, és azt várták, hogy a világ a segítségükre siet, dacoltak az orosz ázsiai sztyeppékről érkező invázióval, ahogy őseik a tatárok inváziójával, és cseh vagy szlovák fejüket büszkén az ég felé emelve haltak meg, mert hitték, hogy a kultúrember elárulása nem ismétlődik meg, hogy nem lesz még egy München” (201. p.).

A történeti hűség helyetti narratív, akár extrém, akár stíluspolitikai, akár abszurdisztáni szakszótárba illő alternatív valóságkép tehát a hipotetikus szenvedés valós idejű tudósítássá válik, egyben kiskamasz szemmel tekintve is agyrém módon lenyűgöző, s persze a megsemmisítő tragédiák a legendák lehetetlenségével és a helyenként nem kevés cseh öniróniával bemutatott lokalitástudattal is kiegészül, mitől is maga a nemzeti bátorság lesz a polarizált történések és a pincékbe, barlangokba, odúkba zárt identitások ellenpólusa. Ha épp ez a nemzeti tudat, ha ezek a hősök, ha ez a történelem, ha ilyen a „barátság”, s ha ennyi egy ember élete, sorsa, értéke, jövője is, akkor ott a dicsfénynek maradéka is halovány ködbe vész. A mélyről jövő szkepszis, a perszonális história és a kollektív emlékezet belülről árnyalt (vagy tájegységivé maszkírozott) arculatai nemhogy az új s még újabb kori történelem végleges kisiklását tükrözik, de a konstruált világok mindenkori lehetőségét is a „faktualitás” formálta perspektívátlanság felé tolják, ennek mélységes mély mitológiai gödrébe taszítják. Ekképpen az alternativitást tükröző történeti próza és az abszurd-szociografikus megjelenítésmódok úgy kerülnek közvetlen szomszédságba, hogy a folyamatban nemcsak a történeti kitérők, elválások és testvériségek, önkörén belül is embertelen mikrohistória vagy a lehetségességek beteljesületlen vak véletlenjei dúlnak, hanem egyúttal a megismerés módját és értelmét is megkérdőjelező humanista filozófia modern lehetőségei is becsődölnek. A cseh történetírásban is idői szintéziseket kereső szakkutatói felfogás éppúgy, mint a „regénytapasztalat” jegyében kérdéseket és megértésmódokat megfogalmazó ontológiai státuszkutatás (lásd alaposabban Thomka 2018) egyaránt arra figyelmeztet, hogy nem csupán „történelmiregény-értelmezések új napirendje kerül elébünk, hanem a kortárs létfelfogások újragondolási kategóriáinak” is számot kell vetniük a narratívák rejtőzködőbb világával. A fennebb utalt Topol-kontextusok épp ezért kihívóbbak a kulcsszavak felől tekintve (pince, összeesküvés, bizniszösvény, elveszettség, népek tavasza, csapda, jel, kések, rengő föld és rejtőzködő tárgyak, repedés és odú), de talán még erőteljesebben kínálkozik az analógiás megfejtés, mely a világirodalom mágikus poklainak cseh életközösségbe vetített párhuzamát helyezi fókuszba. Mintegy a problematika „kivonatolt”, más hangnemben is felizzított tükre jelzi ezt Topol Véres szelindek című versében:

 

Kihirdette a moratóriumot a háború véget ért

elkezdődött a Majom éve szanaszét görögtek

a narancshéjak a levegőben csörögtek a drótok

az ég sötét és nedves volt

nem volt miről beszélni nem volt hova menni

véres szelindekkel találkozott

a lehető legalkalmasabb állat volt most

akivel találkozhatott egyáltalán a hosszú séta során a falak közt

a fagytól reszkető szelindek az átjáró végén balra panel

jobbra kocsma majd a Linhart-féle pékség

a homok megcsikordult egy pillanatra meglátta a világot

a pillanat rezdülésében

egyszerre valami volt.[11]

 

A pillanat rezdülésében meglátott világ, mely egyszerre valamivé lehet, talán nem végtelen távolságban lakozik a bevezetőmben felhozott háttérzajoktól, a megfélemedés mint megértés, a rejtélyek békülése mint szimbolizációs eljárás lehetséges felfogásmódjától. Saját tudásterületi kontextusba vonva mindez a kiszolgáltatottság antropológiájának igen érzékletes állapotrajza, mondhatni kutatási terepe, melyen és melyben a létezés elvitathatóságai nem csupán gazdasági vagy kapcsolati, vallási vagy etnikai, pszichológiai vagy politikai színtéren megjeleníthető rezdülésekként kapnak szerepet, hanem maga a pillantás mint ontológiai gesztus teszi őket véresen komollyá. Topol, amikor a megszállás műveleteit és előzmény-következményeit jeleníti meg, mintegy párhuzamos történetekként bánik a szinte animista falusi közösség, a kátrány-itató, büntető menhely-intézmény és a kommunizmus ideológiai drámájától levert helyi szabadságosság, az elbizonytalanodott közösség és a magabiztos fegyveres bandák, a távoli és a mindennapi, a defektusokban dúskáló idegen és saját félelemfeldolgozások őrjítő parttalanságainak variációival,[12] „a varázsmese és a gótikus hagyományoknak elkötelezett fantasztikus irodalom” atmoszférateremtő funkciójával, a kafkaiság és a gyermekkor-ábrázolások regényírói, vagy az abszurditások cseh tradícióinak megfelelő megközelítések jelentéstelítettségével, az éjszakák, pincék, tisztogatások, titkos műveletek, »reakciós« gonoszság és még reakciósabb ideologikusság gyötrelmeivel” (Benyovszky 2004).

Lehet, akár a bármikori társadalomról való tudás is pontosabb a szociológia aspektusából, mint a demográfia, politika, nemzetközi kapcsolatok „magasságából”, s akármely helyi kutatás is generálisabban hiteles a helyi tudás, helyi kapcsolathálók, helybeli érzékenységek „mélységeiből” tekintve. De vajon a történeti, esemény- vagy helytörténeti, esetleg emlékezethistóriai tudás lehet-e bármely archívum leletanyagánál is hitelesebb? Lehet-e többet tudnunk, ha a páratartalom, a farkas-félelem, a helyszellemek, a büntető hatalmak, szakrális hitek belső világát az interjúkkal, levelekkel, emlékező nyilatkozatokkal pontosítjuk, mintha mindehhez még társul az irodalom faggató, belátó, megismerő aspektusa is? S lehet-e mélyebb a helyi tudás valamiféle „mandarin-nyelv” felé közvetítve, a társadalmi ismeretek szótárával bővítve, vagy ennek szókészletére „átfordítva” tesszük értelmező megismerés tárgyává? S lehet-e a saját érzékenységünkön áteresztett sokféleség „fölébe” helyezni a társadalomtudományi belátás érvényességét – vagy csupán a tudásterületi megosztás segít mindezek klasszifikálásában? Ha pedig a természeti, természetes, annak látszó vagy azzá változó szokások, normák, döntéshelyzetek, kiutak, elkerülő megoldások kérdéseivel a rejtekező mozgásokat és hiedelmeket is egybefűzhetjük, kialakulhat-e maga a mozgás, a változás összhatásának tetsző kommunikatív olvasat?

Mint Péter Szabina emlékeztet, az emlékezetmegőrzés aspektusában mindvégig ott rejtőzködik a rizóma mint megannyi „valamivé válás”, mely dimenziókból, mozgásban lévő irányokból áll, melynek „nincs se kezdete, se vége, mindig csak közepe van, ahonnan kihajt és kiárad” (vö. Deleuze–Guattari 1996, 14. p.). Ekképp a természet azért hasonlítható a művészethez, mert ily módon képes összekötni a fennálló élő elemeket. S ennek következtében olyan affektumokká és perceptumokká lényegül át, melyek által a néző egy olyan kiterjedt kompozíciós és konzisztens síkon találja magát, amivel párhuzamosan együtt úgy épül s gyarapszik, ahogy a mű halad előre, ahogy nyitogatja, kavargatja, szétszedi és újraépíti az egyre határtalanabb kompozíciókat, amelyeket mind jobban és jobban áthatnak a kozmikus erők (vö. Deleuze–Guattari 2013, 160. p.). Így a befogadói munka révén rizómák születhetnek, a művek olvasásakor a szökésvonalak kiterjeszthetőek addig a pontig, amikor szinte már-már absztrakt gépezetekként az egész konzisztenciasíkot befedik (Deleuze–Guattari 1996, 7. p.). A műalkotások a reprodukálható „világ helyett egy olyan kívüllétet éreztetnek, aminek nincs képe, se jelentése, se szubjektivitása. […] Minél mélyebbre merülünk egy műalkotásban, a befogadás annál inkább egy olyan aktussá válik, amely saját természetéből adódóan maga után vonja a világ létezését mint a létünk igazolásához szükséges hátteret. Ennek okán testünket expressis verbis mindig meghatározzák azok a tárgyak, melyekkel minduntalan észlelési viszonyba kerülünk; az asztal, amit nézünk, a szék, amire leülünk, a járda, amin sétálunk s így tovább…” (i.m. 131. p.)

Összességében úgy vélem: épp ez az a háttér, amellyel valamiért a műalkotásoktól független tudomány-„műalkotás”, máskor a tudáslesen magasan álló szcientárium a hétköznapi megismerési és megértési szintű ismeret- és tudástermeléssel nem képes befogadó módon kölcsönhatásba kerülni, vagy belátó viszonyban együtt élni… Ez lehet talán oka, magyarázata azoknak az elszánt interpretációknak, amelyek révén a társas tudás egy egészen másfajta társasságról alkotott fogalmaival kommunikál, a prioritásokat kiemelő szaktudományi aspektusok ismét egy újfélével, de valahol az egész mintha mégis sérülne, valami befogadó átkarolás nélkül maradna… S főképp: mintha épp a létező Ember peregne, hullana, pottyanna ki belőlük.

Végső soron talán az sem lehet képtelenség, hogy magukat a tudásközvetítő olvasatokat épp azok a kívüllétek tükrözik leginkább, melyek a világ létezését mint a létigazoláshoz szükséges hátteret láttatják, amikor a róla való tudást kínálják. A tárgyiasított, tudásterületi szegmensekre tagolt teljes kép helyetti megoldásokban épp e jelentések szubjektivitása szenved hiányt… Ámde, az sem kizárható, hogy a mágikus pokoljárásoknak bőven megvan a maguk tudományos mutatkozási formája is, melyekből pedig ezek nem ok nélkül hiányoznak.

Topol kötetei kapcsán talán túl messzire vetemedtem már itt. Tenni is csak azért merészkedtem, mert Topol figyelmeztet a dolgok természetének sem az egyesre, sem a sokféleség kiábrándító verzióira nem emlékeztető ábrázolásmódok kölcsönhatásaira, a világban-lét és a kollektív tudás környezeti összképének ismeretföldrajzára. Árnyékföldre is, ahonnan talán vétettünk-érkeztünk, s az ördög pokoli Műhelyére is, ahol az emlékezet földbe zárt, emlékművé lenni kényszerített állapota mintegy egyetemlegesen közös végállomásunk. S velünk a társadalomtudományoké is, melyek mintha épp elszalasztanák a lehetőségét a megismerő emlékezet illően értelmező befogadásának.

Rövid URL
ID3171
Módosítás dátuma2019. december 18.

A funkcióigés szerkezetek néhány általános kérdéséről

1. Bevezetés Dolgozatomban[1] a funkcióigés szerkezetek általános jellemzőivel kapcsolatos gondolataimat osztom meg a kedves olvasóval; ezek a funkcióigés szerkezetekről szóló nyelvészeti és nyelvművelő irodalom olvasása,...
Bővebben

Részletek

1. Bevezetés

Dolgozatomban[1] a funkcióigés szerkezetek általános jellemzőivel kapcsolatos gondolataimat osztom meg a kedves olvasóval; ezek a funkcióigés szerkezetekről szóló nyelvészeti és nyelvművelő irodalom olvasása, valamint a funkcióigés szerkezetek korpuszvizsgálata során merültek föl bennem. Nem lévén leíró nyelvész, inkább csak felhívom a figyelmet némely problémára, további kutatásokat igénylő kérdésre. Elsődleges célom, hogy kérdéseket tegyek fel, nem az, hogy válaszoljak rájuk. Ha mégis adok válaszokat, ezeket nem tekintem véglegesnek, inkább csak inspirációnak mások számára, hogy kedvet kapjanak ezzel a témával foglalkozni.

Mivel a kérdéskör meglepően szerteágazó, ebben az írásban alig beszélek a funkcióigés szerkezetek stílusértékéről és nyelvhelyességi, ill. helyénvalósági megítélésükről (ami pedig érdeklődésem fő tárgya volna): az ezzel kapcsolatos meglátásaim egy részét már korábban közreadtam (l. Lanstyák 2019), a többinek a megírására a jövőben szeretnék sort keríteni.

Tekintettel arra, hogy a nyelvművelő, de néha még a nyelvészeti irodalomban is javarészt ugyanazok a példák ismétlődnek, a tárgyalt jelenségek illusztrálására dolgozatomban nagy számban hozok a jól ismert példák mellett kevésbé szokásosakat is. Külön odafigyeltem arra, hogy a kevésbé tipikus funkcióigés szerkezetek se maradjanak ki a példák közül.

Dolgozatom megírásához a Magyar nemzeti szövegtár 2.0.5. sz. verziójának (alább MNSZ2) adatait használtam.[2] Azokat a vizsgálatokat, melyekből adatokat közlök, 2019. július 16. és szeptember 19. között végeztem. Mind a kollokációk felkutatásához, mind a funkcióigés szerkezetek mennyiségi vizsgálatához többnyire a „részletes keresés” opciót használtam. A „részletes keresés” mezőben a szerkezet névszói tagját tüntettem fel. A kontextus szerinti szűrést úgy végeztem, hogy az igének (mint szótőnek) maximum 3 szó távolságra kellett állnia a keresőmezőben megadott névszótól jobbra vagy balra, hogy a véletlen egybeesések száma alacsony legyen (de még ezeket is valamelyest kompenzálhatják azok az esetek, amelyek kimaradtak a statisztikából, mivel az ige 3 szónál nagyobb távolságra volt a főnévtől).

A keresőmezőben többnyire nem szóalakokra, hanem szótövekre kerestem rá, megadva azt, hogy a találatok milyen nyelvtani esetben legyenek; így a statisztikák rendszerint a többes számú és a birtokos személyjeles formákat is tartalmazzák. Kollokációk keresésekor a keresőmezőt üresen hagytam, csak a nyelvtani paramétereket állítottam be, majd a találatokból – ha 3000-nél több volt belőlük – 1500-as, némely esetben 3000-es véletlen mintát készítettem, a találatokat pedig a találati szó szerint rendeztem. A kollokációk felkutatásához eleinte a „kollokációk” funkciót használtam, de ennek használata a legtöbb esetben kevésbé bizonyult hatékonynak.

Nagyon alacsony (20 alatti) elemszám esetében az adatokat tisztítottam,[3] magasabb elemszám esetében rendszerint nem. A „személyes-közösségi” alkorpuszt a sok azonos tartalmú dokumentum miatt teljesen kihagytam a vizsgálatból. Az alkorpuszonkénti relatív gyakoriság számításához sajnos nem használhattam a szövegtár weboldalán található táblázatos adatokat,[4] mivel ezek együttesen tartalmazzák az adatok közzététele óta kettéválasztott „személyes” alkorpusz adatait. Ezért az „új alkorpusz készítése” menüpontra kattintva megjelenő statisztikai adatokat tekintettem mérvadónak,[5] melyek azonban a többi alkorpusz vonatkozásában sem azonosak a táblázatba foglalt adatokkal.[6] Szerencsére ez a probléma az e dolgozatban közreadott adatokat, ill. a közre nem adott adatokból levont következtetéseket csak kismértékben érinti, mivel alkorpuszonkénti vizsgálatra főként a funkcióigés szerkezetek stílusértékének megállapításához van szükség, ez a témakör azonban dolgozatomból a terjedelmi korlátok miatt csaknem teljesen kimaradt.

2. Fogalommagyarázat

Ebben a fejezetben a „funkcióigés szerkezet” és a „terpeszkedő/terjengős kifejezés” fogalmával foglalkozom. Az eddigi irodalomban a kettőt nemegyszer egybemosták, a „funkcióigés szerkezetek” fogalmát pedig a valóságosnál egységesebbként láttatták. E hiányosságok pótlására teszek most kísérletet.

2.1. Funkcióigés szerkezet

A szakirodalomban[7] található legfontosabb megállapítások alapján a funkcióigés szerkezetet legtágabban olyan névszói-igei szerkezetként határozhatjuk meg, amely egy határozóragos, tárgyragos vagy zéró ragos, olykor névutós névszóból és egy rendszerint kisebb-nagyobb mértékben alulspecifikált jelentésű igéből, ún. funkcióigéből áll, pl. aláírásra kerül, különbséget tesz, elintézést nyer, követelményt támaszt, hivatkozás történik, vizsgálat alá vesz; kivételt képez, magyarázatként szolgál, gondot jelent, türelmet tanúsít. A szerkezet fogalmi jelentésének magvát a névszó, nyelvtani jelentését az ige, stílusértékét pedig a kifejezés egésze hordozza, amely eltérhet mindkét tag stílusértékétől (pl. az aláírás és a kerül közömbös stílusértékű szavak, az aláírásra kerül szerkezet viszont formális stílusértékű).

Amint a következőkből kiderül majd, a funkcióigésnek tekintett szerkezetek és a névszó + ige kapcsolatából álló teljes értékű szerkezetek, valódi szintagmák közt nincs éles határ, sőt akár azt is mondhatnánk: nincs semmilyen határ, mivel számos szerkezet helye csak a „ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes” elv alkalmazásával dönthető el, ami ugyan széltében használt, de gondosan titkolt módszertani eljárása a nyelvtudományi kutatásoknak.

Igei tartalmú funkcióigés szerkezet

A funkcióigés szerkezet névszója a legjellemzőbb esetben igei tartalmat kifejező szó, a szerkezet egésze pedig párhuzamba állítható egy olyan önállóan használt igével, amely mind jelentésében, mind hangalakjában hasonlít a funkcióigés szerkezet névszójára. Ennek vagy az az oka, hogy a szerkezetben található névszó az igének a származéka (pl. a felmentést ad szerkezet főneve a felment igéből alakult ‑ás/-és képzővel), vagy ennek a fordítottja: az, hogy az önállóan használt ige a szerkezetben lévő névszónak a származéka (pl. a megcéloz ige a célba vesz kifejezésben található cél főnév -z képzős származéka).

Az elmondottak alapján egy tipikus igei tartalmú funkcióigés szerkezet a következő tulajdonságokkal bír: 1. az egyik tagja cselekvést vagy történést kifejező névszó, ún. eseménynév (nyelvtani szempontból deverbális főnév); 2. a másik tagja egy erősen alulspecifikált jelentésű ige; 3. a szerkezet szinonim viszonyban áll egy olyan igével, melynek töve azonos a szerkezetben található névszó tövével. Amint az 5.3. fejezetben látni fogjuk, a névszói-igei szerkezet és az önálló használatú ige vagy névszó denotatív jelentése közt nemegyszer kisebb-nagyobb különbségek vannak (vagyis a szinonímia csupán részleges), stílusértékük pedig tipikus esetben nagyon eltérő.

A „tipikus funkcióigés szerkezetek” kategória magvát azok a kifejezések alkotják, melyeknek főneve a vele szinonim viszonyban álló igéből keletkezett -ás/-és képzővel; ezeket prototipikus funkcióigés szerkezeteknek nevezhetjük. Már csak a képző termékeny mivoltából fakadóan is az ilyen szerkezetek állnak denotatív jelentés tekintetében legközelebb az igéhez, vö. büntetést alkalmaz : büntet; információval ellát : informál; átirányítást eszközöl : átirányít; toborzást folytat/végez : toboroz, kéréssel fordul vkihez : kér vkit; lemaradás mutatkozik : lemarad; ellenállást tanúsít : ellenáll.

Kevésbé tipikus funkcióigés szerkezetek azok az alakulatok, melyekből a fenti három jegy közül valamelyik hiányzik, vagyis: 1. főnévi tagjuk nem (vagy nem egyértelműen) fejez ki cselekvést vagy történést (pl. elsőbbséget ad, jogában áll, vágy ébred vkiben, fogságba esik, üzembe helyez, szégyent hoz vkire, érvényre jut, látványt nyújt, gúnyt űz, sikerre vezet); 2. igei tagjuk jelentése közel áll az ige alapjelentéséhez,[8] vagyis nem (tipikus) funkcióige (pl. rendelkezésre bocsát, gonoszságot cselekszik, jegyzőkönyvbe foglal, rohamot indít, köszönetet mond, kitüntetésben részesít, kifogást talál); 3. a szerkezetnek nincs egyszavas igei szinonimája[9] (pl. alkalmat ad/nyújt, adómentességet élvez, nyomást gyakorol, biztosra megy, vmilyen benyomást kelt, koalícióra lép, kezelésre szorul, edzést tart vkinek).

Névszói tartalmú funkcióigés szerkezet

Bár nem felelnek meg a fenti kritériumoknak, mégis jellegzetes funkcióigés szerkezetnek számítanak azok az alakulatok is, melyeknek nem igei, hanem névszói (főnévi vagy melléknévi) szinonimájuk van, amely a mondatban állítmányi szerepű, pl. határt alkot : határ, kivételt képez : kivétel, megoldást jelent : (ez a) megoldás, önállóságot élvez : önálló, vmilyen minőséget képvisel : vmilyen minőségű, közhelyszámba megy : közhely, biztonságot nyújt : biztonságos, bizonyítékul szolgál : bizonyíték, állítmányi szerepet tölt be : állítmányi szerepű, vádlottként szerepel : (ő a) vádlott, vmilyen állásponton van : vmi az álláspontja; biztosra vesz : biztos benne, alázattal viseltetik : alázatos; vmilyen méreteket ölt : vmilyen méretű; elutasító magatartást tanúsít : elutasító; újdonságként hat : újdonság; nem fér hozzá kétség : nem kétséges, érdekében áll : érdeke.

Az ilyen szerkezetek jellemző jegyei a következők: 1. egyik tagjuk többnyire elvont fogalomra, tulajdonságra utaló névszó, ún. dolognév; 2. másik tagjuk egy alulspecifikált jelentésű ige; 3. a szerkezet szinonim viszonyban áll egy olyan névszóval, melynek töve azonos a szerkezetben található névszó tövével. A névszói-igei szerkezet és az önálló használatú névszó denotatív jelentése közt itt csekélyebbnek látszik a különbség, mint az igei tartalmú funkcióigés szerkezeteknél, ám nincs kizárva, hogy ezt csak azért látom így, mert ez utóbbiakat sokkal felületesebben vizsgáltam, mint az előbbieket.

A névszói tartalmú funkcióigés szerkezeteknél a megvizsgált anyag alapján egyelőre nem merült föl annak szüksége, hogy különbséget tegyek tipikus és kevésbé tipikus szerkezetek közt. Úgy tűnik, a névszói tartalmú funkcióigés szerkezetek zártabb kategóriát alkotnak, mint az igei tartalmú funkcióigés szerkezetek.

Képszerű funkcióigés szerkezetek

Kérdés, mennyire tekinthetők (kevésbé tipikus) funkcióigés szerkezeteknek azok a kifejezések, melyeknek igéje vagy névszója valamilyen mértékben metaforikus jelentésű. Az igénél a metaforikus jelleg „üti” a jelentésbeli alulspecifikáltságot (pl. győzelmet arat, zajt csap, gondolkodóba esik/ejt, kétség fér vmihez, megjegyzést fűz vmihez, dühbe gurul, vmennyi tagot számlál, kezelésre szorul, vmennyi évet számlál, reményt táplál, sebet üt, pillantást vet), a névszó metaforikus jellege pedig az egész kifejezést metaforikussá teszi (pl. kézre ad, törés áll be, kezet emel vkire, vmilyen megvilágításba helyez, rohamot intéz vki ellen, fülébe jut, lencsevégre kerül, fejébe megy, lépést tart, kezelésbe vesz, össztűz alá vesz, gátat vet, színpadra visz), s ezzel hasonlóvá teszi az idiómákhoz. Az idiómákat viszont nem tekinthetjük funkcióigés szerkezetnek, mivel nem elemezhetők a funkcióigés szerkezetek első két jellemző jegye szempontjából (tekintve, hogy jelentésük nem adódik a két tag jelentéséből), az pedig, hogy van-e egyszavas igei vagy névszói megfelelőjük, nem tűnik relevánsnak.

A részben vagy teljesen metaforikus kifejezések kizárását a funkcióigés szerkezetek köréből az teszi problematikussá, hogy számos esetben ugyanaz a szerkezet használatos hol eredeti, hol átvitt értelemben, pl. tótágast áll, aranyba foglal, bukfencet hány/vet, felszínre hoz/jön/kerül, csúcsra jut, léket kap, pályára lép, s a kettő aránya kifejezésenként más és más. Amikor a kifejezésnek egyszavas megfelelője is van, nemegyszer az is használatos metaforikusan (pl. törés áll be és megtörik, vmilyen megvilágításba helyez és vhogy megvilágít, tűzbe hoz/jön és feltüzesít/feltüzesedik, csődbe megy/csődöt mond és becsődöl, léket üt vmibe és meglékel vmit, lendületet vesz és nekilendül), s a képszerűség amúgy is alapvető jellegzetessége az emberi beszédnek.

Hasonlóan a laza határmegvonás mellett szól az a tény is, hogy a metaforikus használat konvencionalizáltsága, valamint a metafora elevensége kifejezésenként más és más mértékű. (Vajon mennyire érzi a legtöbb ember metaforikusnak mondjuk a feszültséget ébreszt, állást foglal, sorra kerül, teret nyer, méretet ölt, önmérsékletet tanúsít, büntetést von maga után kifejezéseket vagy azok valamely részét?)

2.2. Terpeszkedő/terjengős kifejezés

Bár első pillantásra úgy tűnhet, hogy a „terpeszkedő” vagy „terjengős kifejezés” nem más, mint a funkcióigés szerkezetek nyelvművelői csúfneve (és általában úgy is kezelik mind a nyelvművelők, mind a nyelvészek),[10] a kétféle elnevezés valójában fogalmi különbségeket is takar.[11]

A „terpeszkedő kifejezés” meghatározására nézve a leghitelesebb forrás, a Nyelvművelő kézikönyv ezt írja:

Terpeszkedő kifejezéseknek leginkább azokat a szókapcsolatokat nevezzük, amelyek az egyébként egyetlen igével vagy névszóval is megjelölhető cselekvést, történést, állapotot, minőséget stb. körülírással, többnyire magából az igéből képzett (rendszerint -ás, -és; -at, -et képzős) főnévvel, ill. az ige névszói alapszavával és egy meglehetősen általános tartalmú vagy többé-kevésbé konkrét jelentés nélküli igével fejezik ki. Pl.: ellenőrzést gyakorol vmi felett (= ellenőriz vmit); elintézést nyer vmi (= elintéződik vmi, elintéznek vmit); gondoskodás történik (= gondoskodunk, gondoskodnak); dühbe hoz vkit (= feldühít vkit); stb. / Tágabb értelemben azokat a különféle szerkezetű szókapcsolatokat is terpeszkedő kifejezéseknek nevezik, amelyek nem olyan jellegűek, mint az imént felsoroltak (névszó + ige), hanem egyszerűen körülírások, és – részint nyelvhelyességi, részint stilisztikai problémaként – a terjengősség, bőbeszédűség, szószaporítás kérdéskörébe tartoznak. (NyKk. II. 1985, 1007. p.)

A meghatározásból látszik, hogy a „terpeszkedő kifejezés” sok esetben a „funkcióigés szerkezet” nyelvművelői megfelelője, ám nem mindig. Egyfelől vannak olyan funkcióigés szerkezetek, melyek e meghatározás értelmében nem tekinthetők terpeszkedő kifejezésnek, másfelől vannak olyan terpeszkedő kifejezések is, amelyek nem tekinthetők funkcióigés szerkezetnek. Azok a funkcióigés szerkezetek, melyeknek nincs egyetlen igéből vagy névszóból álló szinonimájuk, a meghatározás értelmében nem terpeszkedő kifejezések. Másfelől viszont azok a terpeszkedő kifejezések, amelyek nem névszói-igei szerkezetek, hanem egyéb „körülírások”, nem funkcióigés szerkezetek (ezekkel ezért dolgozatomban nem is foglalkozom).

A Nyelvművelő kézikönyv és más nyelvművelő kiadványok „terpeszkedő kifejezések” címszó alatt rendszeresen foglalkoznak olyan névszói-igei szerkezetekkel is, amelyek nem felelnek meg a fenti idézetben szereplő kritériumoknak, hanem vagy nincs sem igei, sem névszói megfelelőjük (pl. vmilyen fogást alkalmaz, ellenvetéssel él, állást foglal, hadjáratot folytat, eljárást indít, jegyzéket intéz, vmilyen sorsra juttat), vagy az igei tagjuk csak fenntartásokkal tekinthető funkcióigének, mert csak csekély mértékben deszemantizálódott, pl. ellenszenvet kelt, magyarázatát leli vmiben, véleményt mond, rendelkezést tartalmaz, bolonddá tesz, fizetést teljesít, csapra üt, férfiassá válik, fejébe vesz. Ez a kézikönyvek gyakorlati jellegéből fakadó sajátosság.

A nyelvművelők által leginkább elfogadott terpeszkedő kifejezések közé javarészt azok tartoznak, amelyek nem tipikus funkcióigés szerkezetek (ha egyáltalán azok): 1. olyan névszói-igei szerkezetek, melyeknek az igéje nem (vagy nem egyértelműen) funkcióige, s a kifejezés egyik eleme vagy a kifejezés egésze nemegyszer átvitt értelemben (is) használatos, pl. akasztófára kerül, dühbe gurul, vigasztalásra talál, győzelmet arat, lármát csap, szimatot fog, bosszút forral, gyűlöletet táplál, feledésbe merül, ajtót mutat vkinek; 2. olyan névszói-igei szerkezetek, melyeknek nincs önállóan használt igei párjuk, pl. célt ér, arányban áll, közkegyelmet gyakorol, jogorvoslattal él, nyilvánosságra hoz, lélegzethez jut; 3. szó szerinti értelemben már nem vagy csak ritkán használatos állandósult szókapcsolatok, azaz szólások, melyekben a névszó és az ige jelentése nem választható el egymástól, pl. tanújelét adja, élére állít, dűlőre jut, él a gyanúperrel, lábra kap, kelepcébe kerül, veszendőbe megy, tévútra vezet, mérlegre tesz, zokon vesz. Kivételt mindenekelőtt a német nyelvi kontaktushatás következtében létrejött kifejezések képeznek; ezek nemegyszer akkor is helytelennek számítanak, ha e három csoport valamelyikébe tartoznak, pl. figyelmen kívül hagy, zavarba jön, gyomrára megy, beszédet tart, példát vesz vkiről, büntetést von maga után, szőnyegre kerül.

Szepesy Gyula (1986: 43) szerint „[t]agadhatatlan, hogy a nyelvművelőknek igen nagy részük van a terjengős kifejezések elterjedésében, mert meggátolták a magyar nyelv rendszerének és szellemének megfelelő személytelen kifejezések alkalmazását”. Ebben lehet ugyan valami, de nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy a funkcióigés szerkezeteknek valószínűleg csak kisebb része személytelen jelentésű (vö. 5.3.).

3. A szerkezet igei tagja

 Ebben az alfejezetben a funkcióigés szerkezet igei tagjának három kérdésével foglalkozom: azzal, mely konkrét igék használatosak funkcióigei szerepben, mennyire igazak az irodalomban olvasható megállapítások a funkcióigék „kiüresedettségéről”, valamint azzal, léteznek-e par excellence funkcióigék.

3.1. A funkcióigék állománya

 A 2.1. fejezetben írottak alapján a funkcióigét egy kisebb-nagyobb mértékben deszemantizálódott és ezzel együtt delexikalizálódott igeként határozhatjuk meg, amely tipikus esetben egy eseménynévvel, kevésbé tipikus esetben pedig egy dolognévvel alkot névszói-igei szerkezetet.

A különböző nyelvművelő és nyelvészeti kiadványokban a leggyakrabban a következő igék vannak említve: ad, alkalmaz, alkot, áll, állít, beáll, bekövetkezik, bír, biztosít, csinál, él, elér, ellát, emel, érez, éreztet, esik, eszközöl, eszközöltetik, foganatosít, foglal, folyik, folytat, fordul, gyakorol, hat, helyez, hoz, intéz, jelent, jut, juttat, képez, képvisel, kerül, kerül sor (vmire), kifejt, mutat, mutatkozik, nyer, nyújt, rendelkezik, részesít, részesül, szenved, szolgál, talál, táplál, tart, tesz, történik, űz, válik, van, végez, végrehajt, vesz, viseltetik, von. A gyakori említés nem mindig jelent gyakori használatot; az eszközöltetik pl. marginális, az MNSZ2 mindössze 13 találatot ad rá, s azok is többnyire régi szövegekből valók vagy stilisztikailag jelöltek (pl. ironikusak).

Az irodalomban ritkábban említett – s néhány esetleges kivétellel valószínűleg ritkábban is használt – funkcióigék ezek: arat, betölt, csap, cselekszik, ejt, előáll, felhív, fellép, fennáll, fennforog, fenntart, fér, fog, fűz, gurul, hagy, illet, indít, indul, jár, játszik, jön, kap, kitesz vminek, kivesz, kölcsönöz, köt, lel, leszűr, létesít, letesz, levon, marad, megad, megszűnik, megvalósít, megvalósul, mond, ölt, örvend, számlál, szerepel, szerez, szolgáltat, szorít, szorul, támaszt, tanúsít, tartalmaz, teljesít, tűr, üt, végrehajt, vét, vezet, visz. Kovalovszky (1977) több mint száz olyan igéről tud, amely „terpeszkedő kifejezésekben” használatos.

Az első felsorolásban szereplő rendelkezik igéről el kell mondani, hogy állítmányi helyzetben, birtoklás kifejezőjeként nemcsak hogy nem funkcióige, de még csak „terpeszkedő kifejezést” sem alkot, legalábbis amikor a van vmije az alternatívája, hiszen a van vmije ugyanúgy névszói-igei szerkezet, mint a rendelkezik vmivel, alakilag nem is tömörebb, csupán valamivel rövidebb (vö. Kemény 2009, 271. p.). Funkcióigés szerkezetnek csak olyankor tekinthető, amikor névszói szinonimája van, pl. nagy műveltséggel rendelkező : nagy műveltségű. A rendelkezik igére az sem igaz, hogy alulspecifikált jelentésű volna, hiszen a szerkezetben a ’vmije van’ jelentés a maga teljességében érvényesül. Hasonló lehet a helyzet a kissé régies bír vmivel szerkezettel is, pl. nagy jelentőséggel bíró : nagy jelentőségű.

Nem találkoztam a felsorolásokban a vet igével, pedig az olyanokat, mint pl. a véget, gátat vet vminek, pillantást vet vmire/vkire, tekintetét veti vmire/vkire, bizalmát, reményét veti vmibe/vkibe, sőt szemet vet vkire, nincs okunk kizárni a funkcióigés szerkezetek köréből, mivel a fenti három feltétel közül csak egynek nem felelnek meg: főnévi tagjuk rendszerint nem eseménynév, viszont a vet részben deszemantizálódott és delexikalizálódott, s mindegyik vizsgált szerkezetnek van igei szinonimája (néhány a legnyilvánvalóbbak közül: befejez/abbahagy/leállít[tat] stb. vmit; meggátol vmit; rápillant vkire; rátekint vkire; bízik, reménykedik vmiben/vkiben; kiszemeli magának). Hiányát az magyarázhatja, hogy korábban, amikor még ’dob’ jelentése eleven volt, a vele alkotott kifejezések nyilván metaforikusnak érződtek.

Szintén funkcióigének tekinthetjük a kelt igét (pl. aggodalmat, érdeklődést, feltűnést, figyelmet, zajt kelt), annál is inkább, mert a velük alkotott névszói-igei szerkezetek egy részének igei szinonimája is van, pl. vmilyen érzést kelt vkiben : vmilyennek érzi, felháborodást kelt : felháborít, vmilyen látszatot kelt : vmilyennek látszik, megbotránkozást kelt : megbotránkoztat, meglepetést kelt : meglep, zavart kelt : megzavar. A kelt szinonimái is funkcióigének látszanak, pl. a támaszt, az ébreszt, az eredményez, az okoz igék,[12] pl. követelményt, igényt, elvárást, kétséget, akadályt támaszt; emléket, kétséget, bizalmat, gyanút, tiszteletet, reményt ébreszt; megtakarítást, növekedést, változást, javulást, vmilyen hatást, fejlődést eredményez; gondot, meglepetést, zavart, sérülést, botrányt okoz.

Ugyancsak funkcióigei tulajdonságokkal bír a támad és az ébred, pl. vmilyen érzés, betegség, gyanú, kétely, igény, csődület támad; vágy, gyanú, érzés, kétely, remény, emlék ébred. Igaz, ezek az igék csak csekély mértékben deszemantizálódtak, de ez több más, a fenti felsorolásokban (különösen a másodikban) található igéről is elmondható (pl. érez, válik; indít, indul, leszűr, megszűnik). (L. még 5.3.)

Nehezen érthető, miért nem említik a funkcióigék közt az élvez-t, holott antonimája, a szenved a felsorolásokban gyakran szerepel, vö. előnyt élvez vs. hátrányt szenved. Az olyan szerkezetek, mint pl. a vkinek a bizalmát élvezi (vö. bízik benne), védelmet élvez (vö. védve van), támogatottságot élvez (vö. támogatva van), önállóságot élvez (vö. önálló), kiváltságot élvez (vö. kiváltságos), a funkcióigés szerkezetekkel szemben támasztott követelmények közül legalább kettőnek megfelelnek.

Talán viszonylagos ritkaságuk miatt hagyják mind a nyelvművelő, mind a nyelvészeti munkák figyelmen kívül a kerül cselekvő párjával, a kerít igével alakult cselekvő kifejezéseket. Itt az egyedüli igazán elterjedt szerkezet a sort kerít vmire (pl. vizsgálatra, módosításra, intézkedésre, szavazásra, tárgyalásra, határozathozatalra), de szórványosan előfordul szót, alkalmat, helyet, időt, módot kerít vmire, melyeknek a főnévi tagja dolognév, s nincs is nyilvánvaló egyszavas megfelelőjük.

Ugyancsak funkcióigének látszik az alávet, különösen akkor, amikor a szerkezet tárgyi bővítménye élettelen dolgot jelöl, pl. az adatokat elemzésnek, az irányelvet (szakértői) értékelésnek, az ételmaradékot fertőtlenítésnek, a tojásterméket hőkezelésnek, a (költségvetési) politikát (uniós) szabályoknak veti alá; ezekben az alávet egyértelműen funkcióigeként viselkedik, hiszen alapjelentése csak kisebb mértékben érvényesül. Ám nincs okunk kizárni a funkcióigés szerkezetek köréből azokat az eseteket sem, amikor a tárgyi bővítmény személyre utal, pl. vkit hazugságvizsgálatnak, műtétnek, kínzásnak, motozásnak, vmilyen bánásmódnak, agymosásnak vet alá, mivel az ilyenek számottevő része a másik két kritériumnak megfelel.

Funkcióigékre jellemző vonásokat mutat még az eddigi vizsgálatok alapján a bocsát (pl. egyeztetésre, licitre, próbaidőre, szavazásra bocsát; alkuba, áruba, vkinek a birtokába/tulajdonába, forgalomba bocsát; szabadon bocsát), az elkövet (pl. bűncselekményt, bűntettet, merényletet, népirtást, támadást követ el) a fordít (pl. energiát, figyelmet, gondot, hangsúlyt, időt fordít vmire), a szab (pl. feltételt, határidőt, irányt, keretet, mértéket szab), a véghezvisz (pl. bravúrt, bűncselekményt, csodát, vmilyen dolgot/tettet, változ[tat]ást visz véghez). Ezekkel nemegyszer viszonylag közeli szinonima is párhuzamba állítható, pl. rendelkezés(é)re bocsát : odaad, útjára bocsát : elindít, árverésre bocsát : árvereztet; emberölést követ el : embert öl, garázdaságot követ el : garázdálkodik, rablást követ el : rabol, rágalmazást követ el : rágalmaz; figyelmet fordít : figyel, gondot fordít : törődik; hangsúlyt fordít : hangsúlyoz; határt szab : lehatárol/behatárol, korlátot szab : korlátoz, gátat szab : gátol, követelményt szab : megkövetel, árat szab : áraz; reformot visz véghez : megreformál, fejlesztést visz véghez : fejleszt, pusztítást visz véghez : pusztít.

Ugyancsak érdemes funkcióigének tekinteni a vállal-t is, legalábbis néhány kifejezésben, ahol halványodni látszik az alapjelentése, pl. felelősséget, garanciát/kezességet, kockázatot, kötelezettséget, vmilyen szerepet, szolidaritást vállal (vö. felel, garantál/kezeskedik, kockáztat, elkötelezi magát, vmiként szerepel, szolidáris/szolidarizál). Múlt időben jobban érvényesül a vállal ’(kötelességet, terhet) magára vesz’ jelentése, jelen időben azonban a szerkezet jelentése közel áll az egyszavas megfelelőjééhez.

Az említetteken kívül minden bizonnyal sok más igét is érdemes funkcióigeként elemezni az általuk alkotott névszói-igei szerkezeteknek legalább egy részében. Jómagam módszeres keresést nem végeztem, a fentiek mintegy véletlenszerűen kerültek szemem elé (s az sem zárható ki, hogy vannak az említettek közt olyanok, melyek szerepelnek az irodalomban, csak elkerülték a figyelmemet).

A funkcióigék egy része egynél több vonzattal is alkot szerkezeteket. Az alábbiakban egy-egy példával illusztrálom az egyes vonzatokat: jogot ad és értésére ad; bosszút áll és összhangban áll; befolyással bír és bírja vkinek az ígéretét; egyeztetésre bocsát és forgalomba bocsát; fogságba ejt és foglyul ejt és foltot ejt; fogságba esik és foglyul esik és folt esik és korlátozás alá esik; perbe fog és szagot fog, számításon kívül hagy és válasz nélkül hagy, szikrát hány és szemre hány;[13] üzembe helyez és nyugalomra helyez és vád alá helyez és használaton kívül helyez és hangsúlyt helyez vmire; hasznot hoz és gyanúba hoz és tudomására hoz és tető alá hoz; köszönet illet vkit és kritikával illet vkit; következménnyel jár és táncot jár; focit játszik és zongorán játszik; problémaként jelentkezik vmi és probléma jelentkezik, zavarba jön és világra jön; kifejezésre jut és csődbe jut, kifejezésre juttat és csődbe juttat; sort kerít vmire és sorra kerít vmit; alkalmazásra kerül és sor kerül vmire; vigaszra lel és vigaszt lel; akcióba lép és szövetségre lép stb.; stb.; stb.

Amint látjuk, olykor előfordul, hogy az eltérő vonzatú szerkezetek szinonimát alkotnak (fogságba ejt : foglyul ejt; fogságba esik : foglyul esik; sorra kerít vmit : sort kerít vmire; vigaszra lel : vigaszt lel), de többnyire nem ez a helyzet.

3.2. A funkcióige funkciója és denotatív jelentése

A funkcióige a szakirodalom szerint segédigeszerű; fő szerepe, amint azt föntebb is jeleztük, hogy az ige nyelvtani funkcióját hordozza. A személyen, számon, igeidőn stb. kívül olykor akcióminőségre vagy aspektusra is utal, pl. kezdésre vagy befejezettségre. Ugyanakkor az érintett ige alapjelentése is színezi az egész szerkezet jelentését.

Az alapjelentés érvényesülését hasonlóképpen képzelhetjük el, mint a konvencionalizálódott metaforák esetében. Bár az ilyen metaforákban a kép (a figuratív jelentés) sokszor háttérbe szorul, s elsősorban az átvitt jelentés érvényesül, az előbbi mégsem vész el teljesen. Erre egyik bizonyíték a képzavar, amely ha nem is mindenkit, de sokakat „zavar” (Két kakas farkasszemet néz). A másik jól ismert bizonyíték a szójáték (Brit tudósok tanulmánya szerint VIII. Henrik udvarában nagy volt a fejetlenség). Úgy gondolom, ehhez hasonlóan érvényesül a funkcióigében az ige alapjelentése. Ezért érzünk iróniát pl. a közutálatnak örvend szerkezetben. A szójátékra példa lehet a következő szóvicc: Azt mondják, elmebajban szenvedek. De én nem szenvedek, élvezem minden percét.

Nemcsak a hagyományos felfogású nyelvművelők, hanem még a nyelvhelyességi szemlélettől mentes nyelvészek is gyakran fogalmaznak úgy, hogy a funkcióigék jelentése „kiüresedett”, az igék „üres”, „tartalmatlan” jelentésűvé váltak. Az egyik legújabb átfogó nyelvművelő munka, a Magyar nyelvhasználati szótár is ezt mondja a funkcióigékről: „nem úgy viselkednek, mint a tartalmas főigék, hanem jelentés nélkül, tartalmatlanul állnak” (MNySz. 2007, 226. p.). Az ilyen állítások nem helytállóak. Még a látszólag felcserélhető funkcióigék közt is nemegyszer tapasztalunk denotatív jelentésbeli különbséget. Például intézkedni egy magánember is intézkedhet meg a hatóság is, s intézkedést is tehet mind a magánember, mind a hatóság (különösen, ha a magánember intézkedéséről a hatóság számol be), ám intézkedést foganatosítani csak hatóság szokott.[14] Ha a funkcióigék „üres” jelentésűek volnának, a más-más funkcióigét, de ugyanazt a névszót tartalmazó szerkezetek közt nem lehetne ilyen jelentéskülönbség (részletesebben l. 5.2.).

A fönt említett nyer funkcióigét azért érezhetjük zavarónak negatív dologgal összekapcsolva, mert a nyer ige – alapjelentésének megfelelően – pozitív vagy semleges konnotációjú főnevekkel szokott szerkezetet alkotni (vö. Csorba 2010). Az MNSZ2 adatai szerint a nyer igével létrejött leggyakoribb feltárt funkcióigés szerkezetek a következők (csökkenő gyakorisági sorrendben): támogatást, felvételt, megállapítást, megerősítést, bizonyítást, értelmet, betekintést, bebocsát(tat)ást, megbízást, alkalmazást, elismerést, bepillantást, elhelyezést, igazolást, megoldást, elfogadást, (bűn)bocsánatot, lehetőséget, megfogalmazást, bizonyosságot, kifejezést, értelmezést, bizonyságot, szabályozást, jogosultságot, felhatalmazást, hozzáférést, említést, kegyelmet, befejezést, feloldozást, jóváhagyást, lendületet, dicséretet, orvoslást, magyarázatot, elintézést, bizalmat, áldást, bizonyítékot, figyelmet, haladékot, meghatározást, elbírálást, segítséget, visszaigazolást nyer. Látjuk, hogy a felsoroltak közt egyetlen egyértelműen negatív konnotációjú főnév sincs, pedig ha a nyer denotatív jelentése funkcióigeként „üres” volna, s valóban csak nyelvtani funkciót látna el, azt várnánk, hogy legalább néhány negatív konnotációjú főnévhez is kapcsolódjon rendszerszerűen.

A funkcióige alapjelentésének érvényesülésével kapcsolatos tényeket annak ellenére érdemes hangsúlyozni, hogy Sziklainé ezekre már több mint harminc évvel ezelőtt felhívta a figyelmet:

Az ige elhomályosultságának mértéke különböző lehet, attól függően, hogy használatos-e szabad szókapcsolatokban is, vagy sem. De még a legszélsőségesebb esetben is van az igének bizonyos szemantikai tartalma. Ezt bizonyítja az a tény, hogy az igét nem lehet szabadon más átvitt értelmű igével helyettesíteni. (Pl. emiatt érezzük helytelennek a halasztást nyer kifejezést.) (Sziklainé 1986, 269. p.)

Az „elhomályosultság” mértéke persze nemcsak attól függ, hogy az ige használatos-e szabad szókapcsolatokban is (csaknem mindegyik sűrűn használatos), hanem inkább olyan tényezők befolyásolhatják, mint az, hogy az ige önálló használatban mennyire poliszém, továbbá hogy mennyire tág vagy szűk az alapjelentése, funkcióigeként pedig az, hogy mennyire változatos jelentésű főnevekhez kapcsolódik, s persze az is fontos szerepet játszhat, hogy funkcióigei használatban milyen gyakori: úgy is, hogy hány névszóval alkot szerkezetet, vagyis mennyire termékeny, és úgy is, hogy az egyes szerkezetek mennyire elterjedtek az érintett beszélőközösségben.

Amint az már a fentiekből is kiderült, az egyes funkcióigék eltérő mértékben tükrözik alapjelentésüket, e tekintetben folyványt alkotnak. Zimányi (2006, 42. p.) szerint a funkcióigeként ritkábban használatos igék „határozottan elütnek” azoktól, amelyek gyakrabban használatosak funkcióigei szerepben, szemantikai önállóságukat jobban megtartják. Lázár (2017) jelentéstani alapon kísérletezik a „könnyűigék” (light verbs) és „támigék” (support verbs) szétválasztásával a funkcióigék kategóriáján belül. Ezek a distinkciók nincsenek ellentétben azzal a feltételezéssel, hogy a funkcióigék folyványt alkotnak: ezen a folyványon lehetnek határozottabban kirajzolódó csomópontok. E csomópontokat hasznos volna kitapogatni és leírni, mert ezek ismeretében könnyebben tudnánk egymástól elhatárolni a funkcióigés szerkezetek különféle csoportjait. Erre pedig azért van nagy szükség, mert a nyelvművelők és a nyelvműveléssel nem foglalkozó nyelvész szakemberek egyaránt tesznek olyan általánosító megállapításokat, amelyek valószínűleg a funkcióigés szerkezetek egy vagy néhány csoportjára, de nem az összesre vonatkoznak. Ezenkívül a funkcióigés szerkezetek egyes csoportjai eltérnek egymástól stílusérték tekintetében is. (Minden ellenkező híresztelés ellenére nemcsak formális és közömbös stílusértékű funkcióigés szerkezetek léteznek, hanem választékos stílusértékűek is, sőt még bizalmas stílusértékűek is akadnak.)

Úgy tűnik, általában véve minél kevésbé specifikus a funkcióige denotatív jelentése, annál tipikusabb funkcióigés szerkezetről van szó (vö. pl. felelősséget vállal – bizalomnak örvend – szövetséget köt – megoldást nyer – akadályt képez – megvalósításra kerül – felfedezést tesz). Kivételt képez a foganatosít, melynek eléggé specifikus a jelentése, a vele alkotott szerkezetek mégis a funkcióigés szerkezetek legjellemzőbb példái közé tartoznak (l. még alább).

Az, hogy funkcióigék „üressége” tévhit, még nyilvánvalóbb, ha a metaforikusan használt igéket sem zárjuk ki a funkcióigék sorából (l. 2.1.).

A funkcióigék állományának körülhatárolatlanságához adalékként érdemes megemlíteni, hogy még ugyanannak az igének az alapjelentése is eltérő mértékben érvényesül az azonos szerkezetű funkcióigés kifejezésekben, pl. sérülést szenved → vereséget szenved → késedelmet szenved → átalakulást szenved; kalapot emel → gátat emel → fényét emeli → kezet emel vkire, ami egyébként a nyelvművelői értékítéletekben is tükröződik: minél inkább érvényesül az ige alapjelentése, annál nagyobb rá az esély, hogy a szerkezetet helyesnek vagy legalább elfogadhatónak tartják, a nyelvi izomorfizmus ideológiája alapján.

3.3. Igék csaknem kizárólagos funkcióigei használatban

A legtöbb funkcióige elsősorban tartalmas igeként használatos, emellé alakult ki funkcióigei szerepük. Az egyes igék funkcióigei használatának aránya eltérő; olyan igéket, melyek kizárólag funkcióigeként volnának használatosak, nem ismerünk, de az igekötő nélküli eszközöl és a foganatosít közel állnak hozzá, hogy „par excellence” funkcióigék legyenek. Mindkettő valószínűleg leginkább funkcióigei szerepben él.

Az MNSZ2 adatai azt mutatják, hogy az eszközöl ritkán használatos specifikus ’(folyamatosan) kieszközöl’ jelentésben. Ez magyarázhatja, hogy alkalmilag számtalan olyan főnévvel hozhat létre funkcióigés szerkezetet, amely egyébként más funkcióigével alkot állandósult szókapcsolatot. Vég nélkül lehet sorolni az MNSZ2 példáit: aláírásgyűjtést, árleszállítást, átírást, átrendezést, behajtást, bejelentést, blokkolást, döntést, (néhány) ecsetvonást, egyszerűsítést, előterjesztést, fazonvágást, feljelentést, felkérést, felújítást, finanszírozást, fordítást, forráskivonást, helyreállítást, hozzászólást, intézkedést, javaslatot, jobbítást, kitelepítést, kihallgatást, korlátozást, korszerűsítést, közvélemény-kutatást, megrendelést, összehasonlítást, ráncfelvarrást, támadást, támogatást, vérfrissítést, vizsgálatot stb., stb., stb. eszközöl.

Az eszközöl igével alkotott ilyen alkalmi kifejezések rendszerint erősebben formális stílusértékű szinonimái a megszokott, állandósult szókapcsolatoknak, melyek kevésbé formális vagy csaknem közömbös stílusértékűek szoktak lenni, pl. árleszállítást hajt végre, bejelentést tesz, döntést hoz, egyszerűsítést hajt végre, előterjesztést nyújt be, feljelentést tesz, felújítást végez, fordítást végez (hangsúly a folyamaton) v. készít (hangsúly az eredményen), forráskivonást hajt végre, helyreállítást végez, intézkedést tesz/hoz/alkalmaz/foganatosít/hajt végre v. intézkedéssel él v. intézkedésnek vet alá v. vmilyen intézkedéssel lép fel vagy „másodfokon” intézkedésre sort kerít, javaslatot tesz/terjeszt be/terjeszt elő/nyújt be/ad be (részben eltérő jelentésárnyalatokkal); kihallgatást végez/tart, korlátozást alkalmaz, korszerűsítést hajt végre, közvélemény-kutatást végez, megrendelést ad (v. ad be/ad le), támadást intéz/hajt végre v. negatív értelemben elkövet, támogatást nyújt/ad v. támogatásban részesít, vizsgálatot végez/folytat/készít (ez utóbbinál hangsúly az eredményen) stb. A szerkezetek erősebben formális stílusértéke nyilvánvalóan az eszközöl ige stílusértékéből adódik.

Az eszközöl ige további sajátossága, hogy a vele alkotott állandósult szókapcsolatok a köznyelvben feltűnően alacsony gyakoriságúak (nem tudjuk, mi a helyzet a szaknyelvekben, mivel azok az MNSZ2-ben nincsenek megfelelő módon képviselve). A változtatás(ok)at eszközöl kifejezésre, amely a leggyakoribb, mindössze 608 találatot ad az MNSZ2 (egyes és többes számú főnévi formákat egybevéve); ha hozzávesszük a szinonim változás(ok)at eszközöl adatait is (198), még mindig csak 806 találatot kapunk. Összehasonlításul néhány adat más funkcióigékkel alkotott szerkezetekre: követelményt támaszt (1057), kifejezésre juttat (2105), kutatást végez (2481), bosszút áll (3858), kezdetét veszi (4475), tárgyalás folyik (4853), veszélyt jelent (5319), sikerrel jár (6436), megrendezésre kerül (7915), különbséget tesz (8476), vádat emel (9301), hatást gyakorol (9054), figyelmet fordít (9397), kilátásba helyez (10 634), figyelmen kívül hagy (10 715), előadást tart (12 758), segítséget nyújt (14 898), választ ad (25 094), döntést hoz (25 774), javaslatot tesz (26 582), kárt okoz (27 782), figyelembe vesz (64 877), figyelmet felhív/fölhív (69 352).[15]

Abban az értelemben a foganatosít is sajátosan funkcióige, hogy funkcióigés szerkezeteken kívül ritkán használatos (vö. Zimányi 2006, 44. p.), annyiban viszont a foganatosít eltér a prototipikus funkcióigéktől, hogy denotatív jelentése eléggé specifikus (funkcióigeként is): azt sugallja, hogy az érintett intézkedés megvalósítását, ill. rendszabály alkalmazását valamilyen hatóság, intézmény kezdeményezésére szervezetten végzi (vö. előállítást, házkutatást, kihallgatást, kilakoltatást, letartóztatást, óvintézkedést, végrehajtást stb. foganatosít).[16] Amikor nem ez a helyzet, más funkcióigét használunk (vö. büntetést foganatosít → büntetést ad; bejegyzést foganatosít → bejegyzést tesz; lépéseket foganatosít → lépéseket tesz; ellenőrzést foganatosít → ellenőrzést végez/folytat, gyakorol, tart; l. még föntebb az intézkedést foganatosít példáját), vagy pedig beérjük egyszerű igével (vö. adatkérést foganatosít : kikéri az adatokat).

Érdekes, hogy az eszközölhöz hasonlóan a foganatosít is viszonylag alacsony gyakoriságú állandósult szókapcsolatokat alkot a köznyelvi használatban: a leggyakoribb intézkedés(ek)et foganatosít formára mindössze 920 találatot ad az MNSZ2.

4. A szerkezet névszói tagja

 A funkcióigés szerkezet névszói tagjáról szóló fejezet sokkal kevésbé van kidolgozva, mint a többi, mégpedig azért, mert a névszói tag vizsgálatára már nem tudtam időt keríteni. A más kérdések vizsgálata során nyert észrevételeimet mégis hasznosnak látom közreadni.

4.1. A névszói tag denotatív jelentése

 Amint a funkcióigés szerkezetek fenti meghatározásából kiderült, a tipikus funkcióigés szerkezetek névszói tagja igei tartalmat hordozó szó. Egy névszó azonban többféleképpen hordozhat igei tartalmat, s ez kihathat a szerkezet használatára, stílusértékére és nyelvművelői elfogadottságára is.

Eseménynévi szerkezetek

A funkcióigés szerkezetekben található névszók egy része denotatív jelentését tekintve cselekvés- vagy történésnév (együttesen: eseménynév), nyelvtani szempontból deverbális főnév. A legjellegzetesebbnek érzett funkcióigés szerkezetek azok, melyek főneve a legtipikusabb nomen actionis képzőt, a ma is termékeny -ás/-és-t tartalmazza (kifejezésre juttat, megvitatásra kerül, igazolást nyer, javulást mutat, említés történik, változás következik be). Emellett vannak példák – bár jóval kevesebb – más deverbális képzők használatára is: -at/-et (felügyeletet gyakorol, használatba vesz, magyarázattal szolgál, áldozatot hoz), -alom/-elem (hatalmat gyakorol, figyelmet kelt, küzdelmet folytat, védelmet nyújt), -dalom/-delem (fájdalmat érez, késedelmet szenved), -ság/-ség (segítséget ad, nyereséget elér, fogságba esik, egyezséget köt), -ó/-ő (bemutatót/pihenőt/tájékoztatót tart, fontolóra vesz, kerülőt tesz).

Az -ás/-és képzős főnevet tartalmazó szerkezet alkot legegyértelműbben szinonimapárt azzal az igével, melynek továbbképzésével jött létre a szerkezet főneve (beleegyezését adja : beleegyezik, növekedést elér : növekszik, aláírással ellát : aláír, beszélgetést folytat : beszélget, lopást követ el : lop, erősödést mutat : erősödik), de azért az -at/-et képzős főnevek közt is találunk ilyeneket (magyarázatot ad : magyaráz, bírálatot gyakorol : bírál, megadja a tiszteletet : megtisztel, ügyeletet tart : ügyel, szolgálatot teljesít : szolgál). Ilyenkor a legcsekélyebb a denotatív jelentésbeli különbség, miközben tetemes a különbség stílusérték tekintetében. (L. még 5.3.)

Van úgy, hogy a funkcióigés szerkezet névszója dolognév, de határozói bővítményként szorosan kapcsolódik hozzá egy eseménynévi főnév; az ilyen „másodfokú” szerkezetek is jellegzetes funkcióigés kifejezések benyomását keltik, mivel denotatív jelentés tekintetében megfelelnek a tipikus funkcióigékkel szemben támasztott mindhárom követelménynek, csak a szerkezetük más. Ilyen mindenekelőtt a rendkívüli gyakoriságú, szenvedő jelentésű sor kerül vmire és az összehasonlíthatatlanul ritkább, cselekvő jelentésű párja, a sort kerít vmire, pl. vizsgálatra, intézkedésre, határozathozatalra, módosításra, tárgyalásra, szavazásra kerül sor/kerít sort (vö. megvizsgáltatik, intézkedve lesz, határozat hozatik stb.). Ezenkívül sor kerülhet olyan dolgokra is, amelyek akaratunktól függetlenül vagy akaratunk ellenére jönnek létre, így ezekre nem szoktunk sort keríteni, pl. összetűzésre, zavargásra, verekedésre, veszekedésre kerül sor. Hasonló jelentésű, csak sokkal ritkább a sorra kerül, de ennek az eseménynévi főnév nem határozói bővítménye, hanem alanya, pl. sorra kerül a díjátadás, felszólalás, mérkőzés, szavazás, tárgyalás, választás, zászlófelvonás. Ez a jelek szerint sokkal jobban őrzi eredeti jelentését, mint a sor kerül vmire, így nem csoda, hogy jóval ritkábban használjuk.

Melléknévi igenév vagy melléknév is szerepelhet a névszói tag bővítményeként, s válhat részévé a funkcióigés szerkezetnek úgy, hogy önálló igével állítható párhuzamba, pl. apadó, erősödő, hullámzó, hanyatló, felfelé ívelő tendenciát mutat (vö. apad, erősödik stb.); ellenséges, bizonytalan, dacos, diszkriminatív, együttműködő magatartást tanúsít (vö. ellenségeskedik, bizonytalankodik stb.); befolyásoló, erősítő, kockázatnövelő, korlátozó stb. tényezőként hat (vö. befolyásol, erősít, növeli a kockázatot stb.). Némely szerkezet körülíró jellegű: anyai, gyengéd, szenvedélyes, őszinte érzelmeket táplál (vö. anyaként, szenvedélyesen, őszintén szereti).

Dolognévi szerkezetek

Nagyon nagy számban használatosak olyan funkcióigés szerkezetek is, melyek szintén viszonylag egyértelmű párt alkotnak egy cselekvést, történést jelentő, azonos tövű igével, ám ez az ige nem alapige, hanem éppenséggel a funkcióigés szerkezetben található névszóból alakult denominális képzővel (l. még 2.1.). Ilyenkor a névszó maga nem mindig és nem egyértelműen eseménynév. Pl. hálát ad : hálálkodik, parancsot ad : parancsol, bosszút áll : megbosszul, panaszt emel : panaszkodik, alkut köt : megalkuszik, esküt tesz: megesküszik, kivételt tesz : kivételezik, veszélynek tesz ki : veszélyeztet, búcsút vesz : búcsúzik. Ezeket kevésbé érezzük tipikus funkcióigés szerkezeteknek, nyilván azért, mert a névszójuk kevésbé kelti (vagy nem minden kontextusban kelti) a cselekvés, történés képzetét.

Még kevésbé tekinthetők tipikus funkcióigésnek azok a szerkezetek, melyeknek a főnévi tagja alapvetően dolognév, s így önmagában (a funkcióige nélkül) még kevésbé érezzük, hogy közük volna valamilyen cselekvéshez, történéshez, pl. rokonszenvet érez : rokonszenvez, zavarba jön : megzavarodik, érvényre jut : érvényesül, hangot kap : elhangzik, célba vesz : megcéloz, engedélyt ad : engedélyez, rendszerbe foglal : rendszerez, érvényre juttat : érvényesít, jutalomban részesít : megjutalmaz, árván marad : elárvul, szándékában áll : szándékozik, divatban van : divatozik, dühbe hoz : feldühít, bizonyosságot nyer : bebizonyosodik, érvényt szerez : érvényesít, kegyelmet kap : megkegyelmeznek neki, igényt tart vmire : igényel, házasságra lép : megházasodik, hibát vét : hibázik.[17]

Amint az már föntebb, a 2.1. fejezetből kiderült, a névszói tartalmú funkcióigés szerkezetek névszói tagja eleve nem eseménynév, hanem dolognév (a példákat l. ott). Itt is előfordul, hogy a szerkezet a névszói tag jelzői bővítményével együtt alkot jellegzetes funkcióigés szerkezetet, mely egyszavas melléknévvel, olykor főnévvel állítható párhuzamba, pl. agresszív, brutális, bölcs, cinikus, elutasító magatartást tanúsít (vö. agresszív, brutális, bölcs, cinikus, elutasító); antiszemita, baráti, ellenséges, hazafias érzelmeket/érzéseket táplál vki iránt (vö. antiszemita, barátságos vele, ellenséges vele, hazafi).

4.2. A névszói tag poliszémiája

A funkcióigés szerkezetek egyes típusainak elkülönítését nehezíti, hogy poliszém főnév esetében a meghatározás értelmében ugyanaz a kifejezés az esetek egy részében eseménynévinek volna tekinthető, mert a főnév eseménynévi jelentése érvényesül, más esetekben viszont nem, mivel pl. az -ás/-és képzős főnév a cselekvés eredményére utal. Az ilyen esetek szétválasztása nem mindig lehetséges. Pl. ha a támogatást kaptam azt jelenti, ’segítettek nekem, megtámogattak’, akkor a névszó eseménynév, a szerkezet pedig prototipikus funkcióigés szerkezet; ha viszont pénzösszeget jelent, akkor a névszó dolognév, s mint ilyen a jelentésváltozás miatt már csak közvetett viszonyban áll a támogat igével, azaz ilyen módon a támogatást kaptam kifejezés ’pénzösszeget kaptam’ jelentésben átkerült a dolognévi jelentésű névszóval alkotott szerkezetek kategóriájába.

Szemléltetésképpen nézzünk meg először egy példát az MNSZ2-ből a támogatást nyer kifejezésre: „Zrínyi a lengyel királyválasztástól várt reményt, arra számítva, hogy a franciáktól nyer támogatást”. Ha nincs kontextus, és nem ismerjük a történelmi körülményeket, nem tudhatjuk, hogy Zrínyi Péter cselekvő támogatást (pl. katonait) vagy pénzbeli juttatást remélt-e a franciáktól, vagy is-is; az előbbi esetben eseménynévi, prototipikus funkcióigés szerkezetről van szó, a második esetben dolognévi, kevésbé tipikus funkcióigés szerkezetről.

A következő két példában a megbízást nyer funkcióigés szerkezet eltérő kontextusokban szerepel: az elsőben a megbízás cselekvés jellege erősebben érvényesül, mint a másodikban: 1. Siker esetén a nyilvánosságot vállaló pap jutalma, hogy megbízást nyer a lundwoodi plébánia vezetésére. (Itt elsősorban a cselekvésre gondolunk, hogy ti. a papot megbízzák valamivel.)[18] 2. Hogyan fordulhat elő, hogy egy cég 3,5 milliárd értékben nyer állami megbízásokat verseny nélkül? (Itt inkább a projektekre mint olyanokra gondolunk, amire a főnév többes számú alakja is utal.) Az előbbi az olyan prototipikus szerkezetekhez áll közel, mint amilyen a bebocsátást, befejezést, betekintést, elhelyezést, megerősítést, orvoslást nyer, az utóbbi pedig az olyan, funkcióigés szerkezeteknek egyáltalán nem vagy csak kevéssé tekinthető alakulatokhoz, mint amilyen az ajándékot, állást, díjat, energiát, lehetőséget, mandátumot, nemességet, vmilyen tisztséget nyer.

A névszói tag poliszémiája még inkább érzékelhetővé válik, ha összehasonlítjuk egymással az eltérő funkcióigével, de azonos főnévvel alkotott szerkezeteket. Például a beruházást eszközöl kifejezésben a beruházás inkább eseménynév, a beruházást létesít kifejezésben már inkább dolognév; a beruházást megvalósít ilyen szempontból ambivalens. Ilyen példákat különösebb keresés nélkül is nagy számban lehetne idézni.

4.3. A névszói tag kapcsolódása

Amint föntebb a meghatározásban jeleztük, a funkcióigés szerkezet névszói tagja az igei taghoz tárgyrag, határozórag vagy zéró rag, olykor névutó segítségével kapcsolódik. A leggyakoribbnak a tárgyrag (felmentést ad, ellenállást tanúsít) és a határozóragok közül a ‑ra/-re (értékesítésre kerül, vmilyen fogadtatásra talál) rag tűnik, de vannak példák – kevésbé prototipikus szerkezetekből – más határozóragokra (dicséretben részesül, rendszerbe foglal, vmilyen véleményen van, árverésre bocsát, vmilyen következményekhez vezet, üldöztetésnek kitesz, szigeteléssel ellát, egyenrangúvá tesz, alapul szolgál, közvetítőként szerepel) és zéróragra is (hajlandóság mutatkozik, közeledés történik, köszönet illet vkit, kétség támad benne v. kétsége támad).

Arról, hogy a főnév névutós is lehet, a szerzők rendre megfeledkeznek, nyilván azért, mert a névutós alakulatok száma alacsony (pl. vmilyen elbírálás alá esik, felügyelet alatt áll, megfigyelés alatt tart, említés nélkül hagy, figyelmen kívül hagy, hatályon kívül helyez, ellenőrzése alá von, művelés alá vesz).

5. A szerkezet mint egész

 A szerkezet névszói tagjának jelentése kapcsán már a szerkezet egészével is foglalkoztunk, mivel a névszói tag jelentését nem volt célszerű a szerkezet egészétől elvonatkoztatva tárgyalni. Itt most olyan kérdésekre térünk ki, melyekről más problémák kapcsán még nem vagy csak érintőlegesen esett szó.

5.1. A szerkezet nyelvtani és jelentéstani viszonyai

Köztudott, hogy a funkcióigés szerkezetnek formálisan az ige az alaptagja, a névszói tag pedig bővítménye, ám jelentéstani szempontból – amint a 2.1. fejezetben is jeleztük – a főnév dominál, a predikatív tartalmat javarészt az hordozza. Ebben a funkcióigés szerkezet (pl. megerősítést nyer) eltér a szokásos szintagmáktól, melyeknél a jelentésképzésben mindkét tag nagyjából egységesen vesz részt (pl. versenyt nyer), de az idiómáktól is, melyekben a két tag jelentése nem választható szét (pl. egérutat nyer). A két tag szerepe közti eltérések ellenére a funkcióigés szerkezet jelentése „egységes” (pl. megerősítést nyer : meg lesz erősítve v. megerősíttetik).

Grammatikusaink szerint mondatban a funkcióigés szerkezet mondatrészként (összetett állítmányként vagy jelzőként) viselkedik, épp azért, mert a névszó az igének csak formálisan bővítménye.

Ahogy az már a 4.1. fejezetből is kiderült, vannak szerkezetek, melyeknek névszói tagjához jellemző módon minőség- vagy birtokos jelzői bővítmény járul. Példa néhány jellemző minőségjelzői bővítményre: gyengülő, hullámzó, hanyatló, felfelé ívelő stb. tendenciát mutat; áramvonalas, elegáns, fiatalos, félelmetes, jellegzetes stb. külsőt kölcsönöz vminek; (adó)fizetési, kártérítési, megjelenési, számlaadási stb. kötelezettséget von maga után; alkotmányos, biztos, elvi, gazdasági stb. alap(ok)ra helyez; barátságos, hűvös, kedvező, lelkes, meleg stb. fogadtatásra talál/fogadtatásban részesül; durva, egyenlő, enyhe, megalázó bánásmódot alkalmaz; napirendi (vagy sorszámnévvel: első, második stb.) pontként szerepel; furcsa, kellemetlen, kényelmetlen, rossz érzése támad; elismerő, eltérő, elítélő, hasonló, jó, rossz, lesújtó stb. véleménnyel van vmiről; ellenőrző/ellenőrzési, biztonsági, hatósági, járványvédelmi, korlátozó, rendőri, zárlati intézkedés(ek)nek vet alá.

Van, hogy a minőségjelzői és a birtokos jelzői bővítmény váltakozik egymással, pl. vmilyen célt szolgál : vminek a célját szolgálja; vmilyen jelleget ölt : vminek a jellegét ölti, vmilyen sorsra jut : vminek a sorsára jut. Birtokos jelzői példákat találtam többek között a következő szerkezetekre: vminek az áldásait élvezi; vminek a részeként szerepel; vminek az esete, gyanúja, veszélye, kérdése, tényállása, feltétele fennforog; vminek a fennhatósága alá esik; vminek a tárgyává tesz. Ezeknek a szerkezeteknek a jelzői sokszor esetlegesek, nem alkotnak jellemző kollokációkat, ezért nem is hozok rájuk példákat. Kivétel az utolsó, melynek jellemző bővítményei: megfontolás, vizsgálat, elemzés, gúny, kifogás, közbeszéd, (köz)nevetség tárgyává tesz; ezek állandósult szókapcsolatoknak tekinthetők.

5.2. Az azonos névszót tartalmazó szerkezetek szinonímiája

Kezdjük két terminológiai kérdéssel!

A funkcióigés szerkezet és az egyszerű ige viszonyára többnyire a „szinonímia” műszóval utalnak, Lőrincz (2004, 2011) azonban amellett érvel, hogy azokban az esetekben, amikor a funkcióige főnévi tagja alakjában és jelentésében (vagy olykor csak jelentésében) hasonlít egy igére, korrektebb „variánsokról” beszélni (pl. választ ad : válaszol, tanúként lép fel/szerepel : tanúskodik : tanú). Hasonlóképpen beszélt Zeman László már 1983-ban „jelentéstani variánsokról” (1988, 1045. p.). Mivel nem egyértelmű, hogy milyen mértékű hasonlóság esetében beszélhetünk még variánsokról,[19] s ráadásul az alaki hasonlóság nem is szükségszerű (l. pl. hírül ad : közöl, szemügyre vesz : megvizsgál), az egyszerűség kedvéért mindkét esetben összefoglalóan a szinonima terminust használom.

Nemcsak a nyelvművelő munkákban, hanem gyakran a nyelvészeti szakirodalomban is „helyettesíthetőségről”, nem pedig szinonímiáról beszélnek. Én ezt a szóhasználatot kerülöm, egyrészt azért, mert a nyelvművelői gondolkodásmódban a „helyettesíthető”-höz nagyon közel áll, sőt szinte belőle következik a „helyettesítendő”, másrészt azért, mert a tényleges diskurzusokban való helyettesíthetőségnek nagyon gyakran különféle nyelvtani, stilisztikai és pragmatikai akadályai vannak. Mivel a „szinonímiát” dolgozatomban a nyelvi rendszer, nem a diskurzusok szintjén értelmezem, ezt a fogalmat használva az ilyen akadályokra nem szükséges tekintettel lennem.

A funkcióigék szinonimitására irányuló eddigi – csak előzetes, és módszeresnek nem mondható – vizsgálatok egyik tanulsága az, hogy még azok az igék is, melyeknek az alapjelentése közel áll egymáshoz (pl. tesz, végez, készít, alkalmaz), a szerkezetnek eltérő jelentésárnyalatot kölcsönözhetnek.

Például az MNSZ2 adatainak (felületes) átnézése után úgy tűnik, hogy az összehasonlítást tesz (356 találat) inkább alkalmi, rövid ideig végbemenő cselekvésre vonatkozik, míg az összehasonlítást végez (218 találat) inkább a hosszabb ideig, esetleg szervezetten, mondjuk kutatás keretében történőre. A jóval ritkább összehasonlítást készít (16 releváns találat) jelentése közel áll az összehasonlítást végezhez, de ebben az összehasonlítás kevésbé érződik eseménynévnek, a cselekvés eredményére, az elkészült összehasonlításra is vonatkozhat, tehát dolognévi jellegű. A szintén jóval ritkább összehasonlítást csinál (5 releváns találat) viszont az összehasonlítást teszhez áll közel denotatív jelentés tekintetében, csak a stílusértéke más.[20] Az összehasonlítást alkalmaz (11 releváns találat) látszólag csak formálisabb változata az összehasonlítást tesz és az összehasonlítást végez formáknak (miközben bármelyiket jelentheti), a gyakorlatban mégis látunk bizonyos elkülönülést: a találatok egy részében az összehasonlítást alkalmaz szerkezetet olyan mondatokban látjuk, melyekben valamilyen sajátos módszerrel történő összehasonlításról van szó.[21]

És persze olyan szerkezetek is alakultak az összehasonlítás főnévvel, melyek a fentieknek szigorúan véve már nem is szinonimái, annak ellenére, hogy az összehasonlítás bennük inkább a cselekvésre, mint annak eredményére vonatkozik. Ilyen az összehasonlítást ad (16 releváns találat), az összehasonlítást nyújt (4 releváns találat), az összehasonlítást kínál (4 releváns találat), ill. ezek ellentétes szemléletű párja az összehasonlítást nyer (2 releváns találat).

Igényesebb feladat volna olyan szinonim szerkezeteket találni, melyekben az érintett funkcióigék jelentése közt nincs vagy alig van jelentésbeli különbség. Nyilván ilyenek is léteznek, csak éppen a jelentéskülönbség hiányát sokkal nehezebb és körülményesebb bizonyítani, mint a meglétét, ráadásul ezt a vizsgálatot inkább konkrét diskurzusok vonatkozásában lehetne sikeresen elvégezni.

5.3. A funkcióigés szerkezet és az önálló ige szinonímiája

A funkcióigés szerkezet és a vele párhuzamba állítható egyszavas igei vagy névszói szinonima jelentése nagyon közel is állhat egymáshoz, de lehetnek köztük jelentősebb különbségek is, melyek arra a föntebb már említett tényre vezethetők vissza, hogy a funkcióigék deszemantizáltsága igénként, sőt szerkezetenként eltérő mértékű. Minél nagyobbak a jelentésbeli különbségek a szerkezet és annak egyszavas megfelelője közt, annál kevésbé érezzük a szerkezetet tipikusan funkcióigésnek.

Az alábbiakban az összegyűlt empirikus anyag alapján áttekintem, milyen jellegű különbségek észlelhetők a szerkezet és az egyszavas szinonima közt. Csupán felületes észrevételekről van szó, az áttekintést mégis hasznosnak tartom a leendő kutatások szempontjából. Helytakarékosság végett itt az egyes funkcióigés szerkezetekre csak egy-egy példát hozok.

 

  1. Az első csoportba azok a szerkezetek sorolhatók, melyekben a funkcióige jelentése keveset ad hozzá az igei szinonima jelentéséhez, így a szerkezetnek és egyszavas megfelelőjének a denotatív jelentése csaknem azonos. Jelentős viszont a stílusértékbeli s az azzal összefüggő pragmatikai jelentésbeli különbség, amin nem is csodálkozhatunk, hiszen – azonos denotatív jelentésük lévén – létrejöttük indítéka épp az, hogy a hétköznapias, közömbös stílusértékű nyelvi formák mellé formálisabb stílusértékű szinonimák jöjjenek létre, melyek alkalmasak arra, hogy a szöveget formálisabb stílusúvá tegyék.

Ilyenek például a következők: változtatást eszközöl (vö. megváltoztat), intézkedést foganatosít (vö. intézkedik), kritikával illet (vö. kritizál), tájékoztatást ad (vö. tájékoztat), segítséget nyújt (vö. segít), támogatásban részesít (vö. támogat), érdeklődést mutat (vö. érdeklődik), ellenállást tanúsít (vö. ellenáll), tisztelettel viseltetik (vö. tisztel), támadást intéz (vö. megtámad), reményt fűz vmihez (vö. reménykedik), kérdéssel fordul vkihez (vö. kérdez tőle), köszönetet mond (vö. megköszön), házasságra lép (vö. összeházasodnak), diplomát szerez (vö. diplomázik), fontolóra vesz (vö. megfontol), bizalmát veti vkibe/vmibe (vö. bízik benne), érvényt szerez (vö. érvényesít), fájdalmat érez (vö. fáj neki), akadálymentessé tesz (vö. akadálymentesít), függetlenné válik (vö. függetlenedik); dühbe jön/gurul (vö. feldühödik), különbség mutatkozik (vö. különbözik), sérülést szenved (vö. megsérül), egyezségre jut (vö. megegyezik), meglepetésként hat (vö. meglep), csődbe megy (vö. becsődöl), árván marad (vö. elárvul), bátorságot vesz (vö. felbátorodik), táncot jár (vö. táncol), neszt fog (vö. megneszel).[22]

Az e csoportba tartozó kifejezések közt sok a prototipikus funkcióigés szerkezet: általában a nyelvészek, ill. a nyelvművelők is elsősorban ezekre gondolnak a „funkcióigés szerkezet”, ill. a „terpeszkedő kifejezés” megnevezések hallatán. Mivel a hagyományos felfogású nyelvművelők zsigeri ellenszenvet éreznek a formális stílus iránt, érthető, hogy e csoportba tartozik az általuk megbélyegzett szerkezetek túlnyomó többsége.

 

  1. A második csoportba azokat a szerkezeteket soroltam, melyekben a funkcióigék olyan jelentésmozzanatokkal (aspektus, akcióminőség, modalitás stb.) gazdagítják a szerkezetek jelentését, amelyek a magyarban vagy más nyelvekben szintetikus eszközökkel (pl. szenvedő, visszaható, műveltető igék képzői; kezdésre, tartósságra, folyamatosságra stb. utaló igekötők vagy igeképzők) is kifejezhetők volnának egy igealakon belül is, tehát amelyek a magyarban vagy más nyelvekben grammatikalizálódtak. Úgy gondolom, ilyenkor – fordításelméleti kifejezéssel élve – egyfajta explicitációról beszélhetünk, olyan értelemben, hogy a funkcióigés szerkezet explicitté tesz olyan jelentésmozzanatokat, amelyek a puszta igében implicit módon vannak jelen vagy csak megfelelő szövegkörnyezetben érvényesülnek, míg a szerkezet szövegösszefüggéstől függetlenül is tartalmazza őket. Máskor viszont a szerkezet csupán nyomatékosabban fejezi ki a puszta ige jelentését (nyilvánvaló, hogy a kötött morfémához képest a szabad morféma hangsúlyosabban utal az adott jelentésre).

E csoporton belül legnagyobb számban olyan szerkezeteket találunk, amelyek alkalmasak arra, hogy a cselekvést a cselekvőtől elvonatkoztatva jelöljék, s így egyebek közt formális nyelvi eszközökkel pótolják a szenvedő igék visszaszorulása által keletkezett űrt. Ilyenek többek között a következők: halál beáll (vö. meghal), károsodás bekövetkezik (vö. károsodik), említés esik vmiről (vö. említik), fogságba/foglyul esik (vö. elfogják), korlátozás alá esik (vö. korlátozzák), tárgyalás folyik (vö. tárgyalnak), köszönet illet vkit (vö. köszönöm neki), felhatalmazást kap (vö. felhatalmazzák), benyújtásra kerül (vö. benyújtják), felszólalásra kerül sor (vö. felszólal), beruházás megvalósul (vö. beruháznak), felvételt nyer (vö. felveszik), tiszteletnek örvend (vö. tisztelik), elismerésben részesül (vö. elismerik), megértésre talál (vö. megértik), módosítás történik (vö. módosítanak vmit), kezelésnek veti alá magát (vö. kezelik).

Szintén elég nagy számban találunk olyan szerkezeteket, melyek a cselekvés kezde­tének, ill. a valamilyen állapotba kerülésnek a mozzanatát emelik ki. Ilyenek anyagomban a következők: apadás áll be (vö. apadni kezd), áruba bocsát (vö. árulni kezd), vágy ébred (vö. vágyakozni kezd), hiányérzete támad (vö. hiányozni kezd vkinek vmi), forgalomba helyez (vö. forgalmazni kezd), megfigyelés alá helyez (vö. elkezdi megfigyelni), vizsgálat alá vesz (vö. vizsgálni kezd), működésbe hoz (vö. elkezdi működtetni), vmilyen igénnyel lép fel (vö. vmit igényelni kezd), változás következik be (vö. változni kezd), hatályba lép (vö. hatályos kezd lenni), használatba vesz (vö. elkezd használni), művelésbe von (vö. művelni kezd), zavarba jön (vö. elkezd zavart lenni).

E két fő csoporton kívül kisebb számban olyan szerkezeteket is találunk, amelyek más jelentésmozzanatok explicitálására vagy hangsúlyozására alkalmasak. Ilyen a műveltetés (pl. csalódást kelt vkiben/okoz vkinek, vö. ang. disappoint sb, szlk. sklamať niekoho; kételyt ébreszt/támaszt, zaklatásnak tesz ki vkit, vö. lehetővé teszi, hogy zaklassák; örömére szolgál, vö. megörvendezteti; bejutást biztosít, vö. bejuttat); a befejezettség (pl. következtetésre jut, vizsgát letesz, együttműködést megvalósít, átalakítást véghezvisz, támadást végrehajt); a cselekvés vagy folyamat tartósságának, ill. folyamatosságának hangsúlyozása (pl. felügyeletet gyakorol, előítéletet táplál, támogatást élvez, megfigyelés alatt áll/tart vkit, működésben van, ellenállást fejt ki, egyeztetés folyik); a szükségesség kifejezése (pl. bizonyításra szorul, vö. be kell bizonyítani), a tiltás mozzanata (pl. nem tűr beleszólást ’nem szólhatnak bele’). Itt említhetjük meg az egyszerűség kedvéért a tagadószó, ill. a fosztóképző jelentésének formálisabb stílusértékű nyelvi eszközökkel való visszaadását is (pl. említés nélkül hagy, vö. nem említ, üzemen kívül helyez, vö. már nem üzemeltet, hatályon kívül helyez ’hatálytalanít’, logikát nélkülöz ’logikátlan’).

Az 1. és a 2. csoport közt átfedés van: mindazok a kifejezések, melyeknek az igei tagja szintetikus eszközökkel fejezi ki az adott jelentésmozzanatot, mindkét csoportba besorolhatók (pl. félelmet ébreszt : megfélemlít). Az ilyenek a hagyományos felfogású nyelvművelők megítélése szerint általában helytelenek, mivel úgymond egyszerű igével helyettesíthetők. Az egyéb szerkezeteket viszont, melyeknek nincs egyszavas igei megfelelőjük, a nyelvművelők enyhébben ítélik meg, ill. sok kifejezést egyáltalán nem helytelenítenek.

 

  1. A harmadik csoportba azokat a szerkezeteket soroltam, amelyek értékelő mozzanatot tartalmaznak (vö. Csorba 2010); ezek emellett más jelentésmozzanatot is explicitálhatnak, így itt is találunk átfedéseket más csoportokkal.

Az ad például funkcióigeként semleges, a nyújt, a biztosít vagy a vmivel szolgál viszont pozitív dolgot jelentő főnévhez szokott kapcsolódni, vö. segítséget ad/biztosít/nyújt,[23] segítséggel szolgál; büntetést ad, *büntetést biztosít/nyújt, *büntetéssel szolgál. Kedvező dolgokra vonatkozó főnévvel kapcsolódik össze az élvez, míg kedvezőtlenekkel vagy olykor semlegesekkel a szenved, vö. pl. vkinek a bizalmát élvezi, védelmet, támogatottságot, kiváltságot, előnyt élvez és hátrányt, sérelmet, késedelmet, halasztást, üldöztetést, bomlást, változást szenved. Szintén pozitív konnotációjú az elér, s ez is szembeállítható olykor a szenved igével, vö. sikert ér el vs. vereséget szenved. Semleges a vmire vezet, de negatív a vmit von maga után, pl. győzelemre, sikerre, jóra, halálra, konfliktusra, rosszra vezet; büntetést, eltiltást, kizárást, pusztulást von maga után. A tesz semleges, az elkövet kedvezőtlenül megítélt tevékenységeket jelölő főnévvel kapcsolódik össze, pl. csodát tesz, említést tesz, szemrehányást tesz; emberölést, merényletet, garázdaságot követ el. Semleges vagy pozitív konnotációjú még a vmivel ellát (aláírással, bélyegzővel, információval, kézjeggyel, szigeteléssel, védelemmel) és még inkább a vminek örvend (népszerűségnek, jó egészségnek, sikernek, köztiszteletnek). Csak pozitív kontextusú példákat találtam a vmijét bírja szerkezetre (támogatását, bizalmát, egyetértését, ígéretét, felhatalmazását, rokonszenvét stb.).

 

  1. A negyedik csoportba az egyéb jelentésmozzanatokat soroltam, melyeket az ismertebb nyelvekben tudtommal nem szokás szintetikusan kifejezni (de ennek nem néztem utána). Itt nemegyszer már a funkcióigék és a teljes értékű igék határsávjában járunk; a szerkezetek közt akadhatnak olyanok, amelyek esetleg teljes értékű névszói-igei szerkezetként is értelmezhetők, melynek igéje nem (vagy alig) funkcióige, mert a szerkezetben az ige alapjelentése (szinte) teljes mértékben érvényesül. (Más kérdés, hogy egyénenként is változhat, ki mennyire érzi ki a szerkezetből az ige alapjelentését.)

Álljon itt néhány példa: növekedést ér el (vö. növekszik + teljesítmény + már említett pozitív megítélés), kifogással áll elő (vö. elkezd kifogásolni + váratlanság, meglepetés), panaszt emel (vö. bepanaszol + jogi, intézményes keret), figyelmet fordít (vö. figyel + nagyobb súly, fontosság), meglepetésül szolgál (vö. meglep + hangsúlyosan ez a célja), ellenőrzést tart (vö. ellenőriz + szervezetten, rendszeresen), haragot tart (vö. haragszik + tudatosan és tartósan), felelősséget vállal (vö. felel + tudatosan, saját elhatározásából), ellenőrzés alatt tart (vö. ellenőriz + a másik akarata ellenére), szolgálatot teljesít (vö. szolgál + hivatalos keretek), kérést intéz (vö. kér + hivatalos keret v. nagy fontosság), véget vet (vö. bevégez + határozottan, akár erőszakkal, rendszerint rossz dolgot), hibát vét (vö. hibázik + akaratán kívül), eltiltást von maga után (vö. eltiltják vmitől + ez vminek a következménye), csökkenést eredményez/okoz (vö. csökken + ez vminek a következménye), jegyzőkönyvbe foglal (vö. jegyzőkönyvez + vminek a részévé tesz), adósságot csinál (vö. eladósodik + saját aktív közreműködésével), tiltás alá esik (vö. tiltják + ennek jogalapja van), felügyeletnek vet alá (vö. felügyeli + kellemetlen dolog + akár akarata ellenére is).

  1. Szintén a teljes értékű névszói-igei kapcsolatok határsávjában tartózkodunk, amikor azokat a szerkezeteket vizsgáljuk, amelyek átvitt értelemben, képszerűen is használatosak, vagy éppenséggel főleg úgy szokás őket használni (l. még 2.1.).

Olykor csak az ige érződhet kisebb-nagyobb mértékben metaforikusnak, pl. zajt csap, szövetséget köt, szót ejt, pillantást vet, papírra vet, győzelmet arat, méregbe gurul. Máskor a névszó képszerű, gyakran átvitt értelmű, ez – amint arról a 2.1. fejezetben már volt szó – az egész kifejezést képszerűvé teszi, pl. útját állja; polcokra, padlóra, lejtőre, utcára, terítékre, napvilágra kerül; pályára, színpadra, színre, helyére, piacra, trónra, szőnyegre lép; fejét adja vmire, kezet emel vkire, hátat fordít, kardélre hány, fegyvert letesz, vmilyen megvilágításba helyez, felszínre hoz; zsákutcába jut, tótágast áll. Nem egy esetben az átvitt értelmű használat erősen dominál vagy akár kizárólagos, pl. kirohanást intéz vki ellen, révbe jut, agyára megy, teret nyer, fejtörést okoz, tükröt tart vki elé, lakat alatt tart, árnyékot vet vmire, aranyba foglal, tyúkszemére lép, játékot űz.

Egyértelműen kívül állnak a funkcióigés szerkezetek körén azok a kifejezések, amelyek konkrét értelemben nem vagy alig használatosak, és sokszor a szemléleti alapjuk sem nyilvánvaló, pl. állja a sarat, hűvösre kerül, tőrbe ejt, tető alá hoz, dűlőre jut, koldusbotra juttat, nyomdokába lép, olajra lép, füstbe megy, csütörtököt mond, csorbát szenved, lóvá tesz, nem tűr nyomdafestéket, palira vesz, latba vet, szájára vesz.

Az egyes igék besorolását nehezíti, hogy szövegösszefüggésből kiszakítva kell megítélni, mivel járul hozzá a funkcióige a szerkezet egészének jelentéséhez. Konkrét szövegekben előfordulhat, hogy a funkcióigének olyan jelentésmozzanatai is aktiválódnak a beszélők tudatában, amelyek – elszigetelten nézve őket – nem játszanak szerepet a szerkezet jelentésének kialakításában. Ezenkívül egyéni különbségek is lehetnek egy-egy jelentésmozzanat hangsúlyosságának, sőt meglétének megítélésében.

Vonzatszerkezet

Végül meg kell említeni, hogy a funkcióigés szerkezet és az egyszerű ige nagyon sok esetben nyelvtani szempontból is különbözik egymástól: eltérő a vonzatszerkezetük (erre l. B. Kovács 1999, Dobos 2006–2007, Vincze 2009). Például parancsot ad vmire, de: megparancsol vmit; különbséget tesz vmik között, de: megkülönböztet vmiket; látogatást tesz vkinél, de: meglátogat vkit, haragot tart vkivel v. haragot táplál vki iránt, de: haragszik vkire, feljelentést tesz vki ellen, olykor vkivel szemben, de: feljelent vkit, megállapítást tesz vmiről v. vmivel kapcsolatban, de: megállapít vmit, vmilyen felhívással fordul vkihez : felhív vkit vmire.

Ezt a tényt nyelvünk őrei többnyire figyelmen kívül hagyják, amikor a funkcióigés szerkezet helyett az egyszerű ige használatát szorgalmazzák. Arra viszont elég gyakran utalnak, hogy a helyettesítés nem mindig végezhető el, ha a szerkezet főnevének jelzője van (pl. indítványt tesz/terjeszt elő/nyújt be : indítványoz, de: módosító indítványt terjeszt elő : 0) vagy ha a főnévi tag összetett szó (pl. vizsgálatnak vet alá v. vizsgálatra kerít sort : megvizsgál, de: hazugságvizsgálatnak vet alá v. hazugságvizsgálatra kerít sort : 0).

5.4. A funkcióigés szerkezet és az önálló névszó szinonímiája

 A funkcióigés szerkezet és az önálló névszó jelentésének eltéréseit nem vizsgáltam módszeresen, ezért itt csupán felsorolom azon funkcióigék egy részét, amelyek rendszeresen vagy szórványosan előfordulnak olyan szerkezetekben, melyekkel nagyjából azonos denotatív jelentésű névszó állítható párhuzamba (l. még 2.1.).

Vannak olyan funkcióigék, melyek rendszerszerűen kapcsolódnak össze névszóval úgy, hogy a szerkezetnek önálló névszói szinonimája van. Azzal, hogy konkrét szövegekben ténylegesen mennyire volna elvileg használható, ill. mennyire használatos ténylegesen a névszói szinonima, nem foglalkozom. Vannak esetek, amikor a névszó valóban lehetséges alternatíva, van, hogy inkább csak elméleti lehetőség, mert a tényleges használatnak stilisztikai akadályai vannak, s bizonyára arra is találnánk példát, hogy a puszta névszó elméletileg sem jöhet számításba.

Először azokat a szerkezeteket tekintem át, melyeknek főnévi, aztán pedig azokat, melyeknek melléknévi szinonimájuk van.

Főnévi szinonimájuk van mindenekelőtt a képez és az alkot igéket tartalmazó funkcióigés szerkezeteknek, melyek nemegyszer egymással is szinonim viszonyban vannak (pl. alapját, részét, gerincét alkotja/képezi; határt képez/alkot), bár negatív konnotációjú szavakkal inkább csak a képez kapcsolódik (pl. akadályt, problémát, bűncselekményt).

Nagyon termékeny funkcióige ebben a csoportban a képvisel (pl. álláspontot, erőt, értéket, véleményt, irányt), a jelent (pl. veszélyt, kihívást, terhet, biztonságot, előrelépést) és a jelentkezik (pl. probléma, igény, betegség, hatás, hiány).

Meg kell továbbá említeni három, részben szinonimaként használatos további funkcióigét: az egyik a vmiként szerepel (pl. gyanúsítottként, példaként, feltételként, prioritásként, bizonyítékként), a másik a vmiként/vmiül szolgál (pl. alapul/alapként, például/példaként, bizonyítékul/bizonyítékként, tanulságul/tanulságként, magyarázatul/magyarázatként), a harmadik pedig a vmiként jelentkezik (pl. problémaként, feladatként, igényként, hiányként). Ritkább használatú a vmiként hat, pl. húzóerőként, kuriózumként, felüdülésként, revelációként, szenzációként hat.

„Másodfokon” a főnévi szinonimájú szerkezetek közé tartozik a vmilyen tisztséget/tisztet/posztot betölt és részben más kollokációkban a funkciót/szerepet betölt, amennyiben jelzőjük van, pl. elnöki, igazgatói, parancsnoki, ügyvezetői, tisztséget/tisztet/posztot betölt; bírói, főügyészi, reklámozói funkciót/szerepet betölt; csúcsmodell, békebíró, dobos funkcióját/szerepét tölti be.

Végül érdemes kitérni a -számba megy szerkezetre, pl. ritkaság-, csoda-, élmény-, szenzáció-, esemény-, közhelyszámba megy. Ezek a ritkaság, csoda, élmény, szenzáció, esemény, közhely főnévvel állíthatók párhuzamba, de egy részüknek pontosabb megfelelője is van: a -szerű képzőszerű utótaggal létrehozott élményszerű, szenzációszerű, közhelyszerű melléknév.

Rendszerint melléknévi szinonimájuk van vagy lehet a következő igékkel alakult szerkezeteknek: viseltetik (felelősséggel, előítélettel, jóindulattal, türelemmel, empátiával); örvend (egészségnek, közkedveltségnek, népszerűségnek, tekintélynek, sikernek); bír és rendelkezik, melyek rokon értelműek (fontossággal, illetőséggel, részesedéssel, tulajdonsággal). A vmilyen magatartást tanúsít szerkezet a névszó jelzőjével azonos melléknévvel áll szemben mint egyszavas szinonimával, pl. agresszív, bölcs, cinikus, elnéző, elutasító. Hasonló a helyzet a vele szinonim, de sokkal ritkább vmilyen viselkedést tanúsít szerkezettel, pl. agresszív, antiszociális, férfias, elnéző, tiszteletteljes.

Számos esetben melléknévi – fosztóképzős vagy neki megfelelő prefixumot tartalmazó – szinonimája van a vmit nélkülöz szerkezetnek, pl. logikát, realitást, humort, koncepciót, felelősséget, hagyományt, hitelességet nélkülöz.

Vannak funkcióigék, amelyek csak egy vagy néhány olyan szerkezetet alkotnak, melynek névszói szinonimája van. Főnévi szinonimája van az állásponton van szerkezetnek (vö. álláspontja). Melléknévi szinonimájuk van például a következőknek: türelmet gyakorol (vö. türelmes), hasznot hoz (vö. hasznos), hatályba/érvénybe lép (vö. hatályos/érvényes lesz, hatályossá/érvényessé válik), tanulsággal szolgál (vö. tanulságos), ellenszenvet táplál vkivel szemben (vö. ellenszenves neki), vmennyi tagot, főt, évet számlál (vö. vmennyi tagú, fős, éves). Tagadó értelemben használatos a nem fér kétség/gyanú vmihez szerkezet, szinonimája a nem kétséges vagy a kétségtelen, ill. a nem gyanús.

E funkcióigék – amikor más névszókhoz kapcsolódnak – olyan szerkezetekben használatosak, melyeknek igei az önálló szinonimájuk, pl. hatást, bírálatot, ellenőrzést gyakorol (vö. hat, bírál, ellenőriz), áldozatot, döntést, intézkedést, rendeletet, termést hoz (vö. feláldoz, dönt, intézkedik, rendelkezik, terem) stb. S persze olyan szerkezetek is vannak, melyeknek egyáltalán nincs egyszavas megfelelőjük, pl. nyomást gyakorol; bajt, fordulatot, példát hoz; stb.

Megjegyzem még, hogy a fordított esetre is akad példa, arra ti., amikor egy funkcióigével többnyire olyan szerkezetek alakulnak, melyeknek névszói szinonimája van, mégis előfordul itt-ott igei szinonima is, pl. terhet jelent (számára), vö. megterheli; veszélyt jelent, vö. veszélyezteti; fenyegetést jelent, vö. fenyegeti; akadályt jelent, vö. akadályozza; előrelépést jelent, vö. előrelép; élményt jelent, vö. élvezi; örömöt jelent, vö. örül neki; akadályt képez, vö. akadályoz; tulajdonát képezi, vö. rendelkezik vele; elutasító magatartást tanúsít, vö. elutasítja.

5.5. Az alakfüggetlen párok szinonímiája

A teljesség kedvéért röviden kitérek azokra az esetekre is (bár ezeket nem vizsgáltam), amikor a szerkezetben található névszónak csak elméletileg a megfelelője az ige, vagy nincs is a főnévnek azonos tövű igei szinonimája. Az elsőnek említett esetre példa lehet a divatban van : „dívik” vagy a hatályba lép : elkezd „hatni”, a másodiknak említettre a  futásnak indul : nekiiramodik; helyet foglal : leül; bebocsátást nyer : beengedik; benyomást tesz : hat; összhangba hoz : harmonizál; információt/tudomást szerez : értesül; szó nélkül hagy : nem reagál; igent mond : elfogad, beleegyezik; nemet mond : elutasít; kifogással áll elő : mentegetőzik?; órát tart : [órakeretek közt] tanít?; helyt ad vminek : elfogad vmit?; kézre kerít : elfog?, kudarcot vall : megbukik?, felsül?, lebőg?, beég?. Ez utóbbi esetben a szerkezet névszója és a szerkezet igei szinonimája közt csak jelentésbeli hasonlóság mutatható ki, alakilag nincs közük egymáshoz.

Ha az ilyeneket is elfogadjuk a funkcióigés szerkezetek szinonimáiként, a funkcióigés szerkezetek körét még nehezebb megvonni, hiszen nincs kijelölhető határa annak, milyen mértékű jelentésbeli eltérés esetében beszélhetünk még szinonímiáról, amennyiben a két szó által jelölt fogalmaknak van egy vagy néhány közös jegyük is. A határmegvonást a „szinonímia” fogalmának többféle értelmezhetősége is nehezíti. Nem mindegy például, hogy szótári vagy pragmatikai, kontextuális szinonímiával számolunk-e. Lehet-e vajon úgy tekinteni, hogy mondjuk a folyamatba helyez funkcióigés szerkezetnek az elkezd, a nyomást gyakorol-nak a kényszerít, a pánikot kelt-nek a megrémít a szinonimája? Némely kontextusban igen, a legtöbben talán nem, de az „igazi” szinonimák se illenek bele minden kontextusba.

Ugyanakkor az egyszavas szinonima meglétét, még ha csak pragmatikai szinonima is, mégis használhatjuk egyfajta bizonyítékként arra nézve, hogy a szerkezet jelentése „egységes”, vagyis nem olyan, mint a valódi szintagmáké (l. 5.1.).

5.6. Szinonimahiány

Amint föntebb láttuk, nem minden olyan szerkezetnek, amelyet funkcióigésnek érdemes tekinteni, van egyszerű igéből vagy névszóból álló szinonimája, főleg ha a szinonímiát szigorúbban értelmezzük. Néhány példa: elsőbbséget ad, alkalmat biztosít, próbaidőre bocsát, adósságot csinál, útba ejt, kézjeggyel ellát, zsákmányul esik, önkritikát gyakorol, keresetet indít, gyanút kelt, vmilyen jelleget kölcsönöz, igazat mond, magyarázatot nyer, lehetőséget nyújt,[24] vmilyen jelleget ölt, feltételt szab, nagygyűlést tart, kezelésre szorul, lehetővé tesz, szívességet tesz, tekintettel van vmire, bravúrt véghezvisz, elégtételt vesz, felelősségre von; előkalkulációt végez. Sokszor még a legjellemzőbb, -ás/-és képzős eseménynévvel alkotott szerkezetnek sincs egyszerű megfelelője, pl. amikor a főnév összetett szó: terrortámadást követ el, házkutatást végez, kényszergyógykezelést foganatosít, béketárgyalásokat folytat, kényszerleszállást hajt végre, szükségmegoldást alkalmaz, verőhibát vét stb.

Bizonyára az ilyeneknek az analógiája is hozzájárulhatott a szinonimával rendelkező funkcióigés szerkezetek létrejöttéhez és elterjedéséhez, bár a hagyományos nyelvművelés képviselői inkább a funkcióigés szerkezetek idegen mintára való keletkezésének tényét hangsúlyozzák, nyilván azért, mert egy belső analógiás fejleményt nehezebb elítélni, mint egy idegen tojásból kikelt kakukkfiókát.

Olykor az is előfordul, hogy a funkcióigés szerkezetnek van ugyan egyszerű igéből álló párja, de az mást jelent, így nincsenek szinonim viszonyban egymással. Például a szünetet tart és a szünetel más-mást jelent: az előbbinek az alanya személy, az utóbbinak cselekvés, történés, folyamat (vö. Lázár 2017); a sorra vesz és a felsorol vagy a példát hoz és példálózik közti jelentésbeli különbség nem szorul magyarázatra (l. még alább a képessé tesz és a képesít példáját). Az ilyenek paronimának tekinthetők.

Van úgy, hogy a szerkezet és az önálló ige olykor szinonimák, máskor nem. Például a kezelésbe vesz szerkezet az esetek egy részében szinonimája a kezel (kezelni kezd) igének, az esetek más részében viszont a szerkezetnek egy olyan metaforikus jelentése érvényesül, amilyennel az egyszavas igei szinonima nem rendelkezik (’intenzíven foglalkozik vagy keményen bánik vkivel, sokszor vmilyen cél elérése érdekében’; ’megver’).

Amint a föntebbi példákból is látszik, az egyszavas szinonima nélküli szerkezetek tetemes részének főneve egyáltalán nem értelmezhető eseménynévként. Ennek ellenére a vizsgálatok során az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy ezeket is funkcióigés szerkezetként érdemes számon tartani, amennyiben igéjük funkcióige. Az igei megfelelő hiánya egyébként némely esetben merő esetlegesség (vö. Sziklainé 1986: 269–270). A szlovákban például létezik a lehetővé tesz-hez, a képessé/alkalmassá tesz-hez, a kétségessé tesz-hez rendelhető ige, a „meglehetősít” (umožniť), a „megképesít”[25]/„megalkalmasít” (uschopniť) és a „megkétségesít” (spochybniť). Ha pedig a lehetővé tesz szerkezetet funkcióigésnek tekintjük, a vele sokszor azonos jelentésű vmit biztosít szerkezetet sem kezelhetjük másként, pl. gondoskodást, lebonyolítást, működést, védelmet stb. biztosít (vö. lehetővé teszi a gondoskodást, lebonyolítást stb.), annál is inkább, mert ezeknek nemegyszer egyszavas megfelelőjük is van (vö. gondoskodik, lebonyolít stb.). Az is merő esetlegesség, hogy a magyarban nincs egyszavas megfelelője a részt vesz szerkezetnek, ha csak a stilisztikailag erősen jelölt participált nem tekintjük annak (vö. ang. participate, de take part is, szl. častniť sa). Ha az egyszavas szinonimát nélkülöző kifejezéseket kizárnánk a funkcióigés szerkezetek köréből, a bérbe vesz funkcióigés szerkezetnek minősülne (vö. kibérel), de a bérbe ad nem, mivel nincs szinonimája. Az ilyen eljárás aligha volna gyümölcsöző a funkcióigés szerkezetek működésének jobb megértése szempontjából.

Az igei vagy névszói szinonima nélküli szerkezeteket azért sem volna tanácsos határozottan kizárni a funkcióigés kifejezések köréből, mert ugyanazon funkcióigével alkotott kifejezések egy részének van, más részének nincs egyszavas igei megfelelője. Például az ad funkcióigével alakult parancsot, utasítást, eligazítást ad kifejezéseknek van egyszavas megfelelőjük (vö. parancsol, utasít, eligazít), de a hasonló jelentéskörbe tartozó útmutatást ad vagy ultimátumot ad kifejezéseknek nincs (az előbbi már elszakadt az utat mutat kifejezéstől). Vagy a rokonszenvet érez kifejezésnek igei megfelelője van: rokonszenvez, az ellenszenvet érez kifejezésnek már csak névszói: ellenszenves neki, a felelősséget érez kifejezésnek viszont nincs egyszavas megfelelője (a felelősségteljes névszót annak tekinteni erőltetettnek tűnik). Ehhez hasonló példák sokaságát hozhatnánk fel, ehelyett csak még egyet, ahol az egyszavas megfelelővel rendelkező és azt nélkülöző kifejezés ugyanabból a szűk jelentéskörből való: a letartóztatásba helyez egyértelmű megfelelője a letartóztat, ám az őrizetbe helyez (vagy őrizetbe vesz) kifejezésnek nincs sem igei, sem névszói egyszavas megfelelője.

Nyilvánvaló, hogy az ehhez hasonló összetartozó kifejezéseket nem volna célszerű elszakítani egymástól, így az egyszavas megfelelő hiánya ellenére az ilyeneket véleményem szerint célszerűnek látszik funkcióigés szerkezetekként kezelni.

5.6. Lexémaérték

A funkcióigés szerkezetek tagjainak jelentésbeli összeforrottsága, ill. egyszerű igével való esetenkénti helyettesíthetősége arra utal, hogy lexémaértékűek. A nagyobb gyakoriságúak állandósult szókapcsolatnak tekinthetők. Különböző mértékben lehetnek szólásszerűek, így a funkcióigés szerkezetek és az idiómák folyványt alkotnak. A képszerű funkcióigés szerkezeteknek, ill. az idiómáknak a stílusértéke is sokszor eltérő: nem formálisak, hanem választékosak. Ezeket a hagyományos felfogású nyelvművelők sem szokták helyteleníteni.

A ritkábban használt, alkalmibb funkcióigés szerkezetek is lexémaértékűek, de nem tekinthetők feltétlenül állandósult szókapcsolatnak. A kettő közötti határ – amint arra már föntebb utaltunk – bizonytalan, bár tüzetesebb vizsgálat révén nem volna talán lehetetlen mennyiségi kritériumok alapján legalább a köznyelvre nézve elkülöníteni a ténylegesen állandósult szókapcsolatokat az alkalmibb kollokációktól.

Azt talán fölösleges is hozzátenni, hogy a legalkalmibb kollokációk is funkcióigés szerkezetek, ha megfelelnek a 2.1. fejezetben említett kritériumoknak. Számos funkcióigéről – akárcsak a képzőkről[26] – azt mondhatjuk, hogy termékeny, új meg új névszókkal alkothat szerkezetet, ez biztosítja mint kifejezőeszköznek a rugalmasságát. Amennyiben helyes a megfigyelésem, a „legigazibb” állandósult szókapcsolatokat – paradox módon – épp a terméketlen funkcióigék alkotják, melyek csak egy vagy egynéhány névszóval alkotnak szerkezetet (s ez sokszor kontaktushatás következtében jött létre), az ilyenek nem kevés esetben kiugróan gyakoriak a termékeny funkcióigékkel alkotott szerkezetekkel összehasonlítva. Ezeket is érdemes lenne külön csoportként számon tartani, mert jellegzetességeik kihatnak használatukra és megítélésükre is, ám ennek feltétele a funkcióigés szerkezetekre mint kollokációkra irányuló, az enyémnél alaposabb vizsgálat.

6. Összegzés

 Dolgozatom a funkcióigés szerkezetek stílusával és megítélésével kapcsolatos vizsgálataim mellékterméke; azokat a gondolataimat, felvetéseimet, kérdéseimet adom benne közre, amelyek munka közben felmerültek bennem. Nem lévén leíró nyelvész, fő célomnak nem a felvetett problémák megválaszolását tartottam, hanem magukat a felvetéseket. Mivel ezzel a témával a jövőben nem tervezek foglalkozni, abban bízom, hogy ezt megteszik helyettem mások, s hogy meglátásaimat – vagy legalább az adatokat, amelyeken ezek alapulnak – fel tudják majd használni, akár úgy, hogy építenek rájuk, akár úgy, hogy megkérdőjelezik vagy helyesbítik őket.

Zárszóként egy dologra szeretnék még kitérni. Amint tudjuk, „a” tipikus terpeszkedő kifejezések hagyományos nyelvművelői megítélése meglehetősen negatív (erre l. még Lanstyák 2019), aminek fő oka a hagyományos magyar nyelvművelés erős nyelvi verbizmusa, nyelvi szintetizmusa és nyelvi purizmusa. A nyelvi verbizmus nyelvművelői ideológiaként megfogalmazva az a meggyőződés, hogy a puszta ige eredendően helyesebb, mint a vele nagyjából azonos denotatív jelentésű, igei alaptagú szószerkezet, s amennyiben ezek közül mint szinonimák közül választhatunk, mindig a puszta igét érdemes választanunk. A nyelvi szintetizmus az a meggyőződés, hogy a szintetikus nyelvi formák eredendően helyesebbek az analitikusaknál. A nyelvi purizmust nem szükséges bemutatni.[27]

A nyelvi verbizmus és a nyelvi szintetizmus indítéka az, hogy nyelvünk őrei szerint a „magyar szemlélet” az igét, ill. a tömör kifejezésmódot részesíti előnyben – ilyen „a magyar nyelv jelleme”. E mögött a téves meggyőződés mögött alighanem a nyelvi homogenizmus áll; nyilván emiatt vetítik ki a hagyományos felfogású nyelvművelők a szépirodalmi stílusnak és a népköltészet stílusának a jellegzetességeit az egész magyar nyelvre. Ezért van az, hogy – kis túlzással – a nyelvművelőknek legalábbis a régebbi nemzedékei a formális stílusú szövegektől is elvárták, hogy a Befordultam a konyhára stílusában íródjanak.[28] A purizmus pedig úgy jön a képbe, hogy a funkcióigés szerkezetek egy kisebb – de nem jelentéktelen – része idegen nyelvi kontaktushatás következtében jött létre.

7. Hivatkozások

 András László 1956. Az igék körülírásáról. Magyar Nyelvőr, 80/4, 429–431. p.

Csorba Gábriel 2010. Funkcióigés szerkezetek fordítása a szemantikai prozódia tükrében. Váradi Tamás szerk., IV. Alkalmazott Nyelvészeti Doktorandusz Konferencia. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézet, 15–30. p.

Dobos Csilla 2006–2007. A szinonimitás előfordulásának lehetősége a jogi nyelvhasználatban. Publicationes Universitatis Miskolcinensis. Sectio Philosophica. Tomus XI. – Fasciculus 1. Miskolc, E Typographeo Universitatis, 29–47. p.

Ferenczy Géza 1980. Magyarán. Budapest, Tankönyvkiadó. (Szerk. Elekfi László.)

Grétsy László szerk. 1976. Mai magyar nyelvünk. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Kemény Gábor 2009. Az analitikus kifejezésmód érvényesülése újabb nyelvhasználatunkban. Magyar Nyelvőr, 133/ 3, 263–274. p.

Keszler Borbála szerk. 2000. Magyar grammatika. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.

  1. Kovács Mária 1999. A funkcióigés szerkezetek a jogi szaknyelvben. Magyar Nyelvőr, 123/4, 388–394. p.

Kovalovszky Miklós 1977. A hivatalos nyelv és a személytelenség; terpeszkedő kifejezések. | Terpeszkedő kifejezések, frázisok. Nyelvfejlő­dés, nyelvhelyesség. Budapest, Akadémiai Kiadó, 103–104, 185–187. p.

Lanstyák István 2017. Nyelvideológiai fogalomtár. http://web.unideb.hu/~tkis/li_nyelvideologiai_fogalomtar2.pdf (Utolsó letöltés: 2019. július 17.)

Lanstyák István 2019. Nyelvhelyesség és nyelvi helyénvalóság a funkcióigés szerkezetek használatának megítélésében. In Misad Katalin (szerk.): Nyelv, identitás, oktatás. Bratislava, Univerzita Komenského. Megjelenés alatt.

Lázár A. Péter 2017. Könnyű kis igécskék. Nyelv és tudomány. https://www.nyest.hu/hirek/konnyu-kis-igecskek?comments# (Utolsó letöltés: 2019. június 5.)

Lengyel Klára 1999. A segédigék kérdéséhez. Válasz Uzonyi Kiss Judit és Tuba Márta cikkére. Magyar Nyelvőr, 123/1, 116–128. p.

Lőrincz Julianna 2004. A funkcióigés szerkezetek és a főnévi taggal azonos tövű igék varianciája. In Kurtán Zsuzsa–Zimányi Árpád (szerk.): A nyelvek vonzásában. Eger–Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó, 104–109. p.

Lőrincz Julianna 2011. Az analitikus és szintaktikus igei alakvariánsok kérdései. Kommunikáció – stílus – variativitás és anyanyelvoktatás. Eger, Líceum Kiadó, 118–124. p.

MNySz. 2007. terjengős kifejezések. Balázs Géza–Zimányi Árpád (szerk.): Magyar nyelvhasználati szótár. Celldömölk, Pauz-Westermann, 226–227. p.

  1. Nagy Gábor 1968. Az ige a magyar frazeológiai egységekben. Magyar Nyelvőr, 92/2, 204–209. p.

NyKk. I–II. 1983–1985. Grétsy László–Kovalovszky Miklós (szerk.): Nyelvművelő kézikönyv I–II. Budapest, Akadémiai Kiadó.

NymKsz. 2005. Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.): Nyelvművelő kéziszótár. Budapest, Tinta Kiadó.

Szepesy Gyula 1986. Nyelvi babonák. Budapest, Gondolat.

Sziklai Lászlóné 1986. Terpeszkednek vagy körülírnak? Magyar Nyelvőr, 110/3, 268–73. p.

Vargáné Kiss, Katalin 2008. Pénzintézetek szakmai nyelvhasználatának elemzése angol és magyar éves jelentések alapján. http://konyvtar.uni-pannon.hu/doktori/2008/Vargane_Kiss_Katalin_dissertation.pdf (Utolsó letöltés dátuma ismeretlen, jelenleg nem elérhető.)

Vincze Veronika 2009. Előadást tart vs. előad: főnév + ige szerkezetek igei variánsai. In Sinkovics Balázs (szerk.): Lingdok 8. Nyelvész-doktoranduszok dolgozatai. Szeged, Szegedi Tudományegyetem, 265–278. p.

Zeman László 1988. Jegyzet a szaknyelvi nominalizáltságról. In Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1040–1053. p.

Zimányi Árpád 2006. Analitikus szerkezetek – funkcióigés formák. In Dróth Júlia (szerk.): Szaknyelv és szakfordítás. Gödöllő, Szent István Egyetem, Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar, 40– 47. p.

Rövid URL
ID3168
Módosítás dátuma2019. december 18.

Az etnikai identitás összefüggései a szlovákok és a magyarok kölcsönös megítélésében

Bevezető Dolgozatunk[1] az etnikai identitás összefüggéseivel és megnyilvánulásaival foglalkozik, a Szlovák Köztársaság állampolgárai közti felfogást és megítélést illetően, mind szlovák, mind magyar részről. A dolgozat...
Bővebben

Részletek

Bevezető

Dolgozatunk[1] az etnikai identitás összefüggéseivel és megnyilvánulásaival foglalkozik, a Szlovák Köztársaság állampolgárai közti felfogást és megítélést illetően, mind szlovák, mind magyar részről. A dolgozat elméleti szempontból az etnikum ismeretének jelenlegi állapotát és a vele kapcsolatos jelenségeket értékeli nemcsak Szlovákiában, hanem külföldön is. A szélesebb körű összehasonlítás és megragadás végett illusztrálásként a cseh és a roma nemzetiséget is bevontuk.

Az értékelés az említett nemzetiségek 652 fős mintáján alapul, ebben egyformán vannak képviselve nemcsak a nemzetiségek, hanem a nem és kor szerinti megoszlás is. Az adatok begyűjtése 2017-ben zajlott a Szlovákiai etnikai viszonyok alakulásának tendenciái nevű projekt keretén belül, mely az etnikai viszonyok és változataik megragadásának történelmi, szociológiai és pszichológiai jellemzőit vizsgálta.

Az itt bemutatott vizsgálat a nemzetiségek megítélésére irányult az etnikai identitás és a belőle eredő auto- és heterosztereotípiák szempontjából. A vizsgált mutatókat az etnikai identitás Phinney-féle modellje összetevőinek (autosztereotípia, kulturális angazsáltság, a valahová tartozás érzése, önidentifikáció) alapján alakítottuk át mérhető tudományos fogalmakká, a összetevőket a projekt során alkalmazott adminisztratív kérdőív válogatott tételei képviselték.

Az így nyert adatok a válaszadók jelentős mértékű hasonlóságát mutatják, mind a magyar, mind a szlovák nemzetiségűek részéről. Ez a hasonlóság jellemzi a kölcsönös egymást értékelést is, mely pozitív és reciprok, valamint a roma etnikum megítélését is, mely egyformán negatív.

Az etnikai identitás összetevői szempontjából a heterosztereotípia legfontosabb mutatójaként az autosztereotípia mutatkozott, mely jelentős mértékben előrejelzi a heterosztereotípia értékeit valamennyi vizsgált nemzetiség esetében, a roma etnikum kivételével, melynek heterosztereotípiáját a jelek szerint más tényezők alkotják, mint a többi etnikum heterosztereotípiáit. Ezek az eredmények arra utalhatnának, hogy míg a kevésbé stigmatizált nemzetiségek heterosztereotípiáit inkább az egyén belső, semmint külső tulajdonságai határozzák meg, mintegy az etnikum objektív jellemzőiként, a roma kisebbséget illető heterosztereotípiákat különféle tényezők határozzák meg. Ennek lehetséges okait, összefüggéseit és értelmezését vitára bocsátjuk.

Sztereotípiák

A szlovák–magyar viszonyok kérdésköre a legkülönbözőbb – történelmi, szociológiai, pszichológiai – jelenségek érdekes színtere. A csoport és az egyén felől ennek a nyilvános térnek és diskurzusnak a részei a különféle bevett elképzelések és mentális rövidítések, melyeket sztereotípiáknak nevezhetünk. Az ilyen folyamatok többféle módon definiálhatók, szociális összefüggésben felfoghatók mint a világról alkotott többé-kevésbé konzisztens képek, melyekhez alkalmazkodtak a szokásaink, ízlésünk, kapacitásaink és reményeink (Lippman 2004). Ebből a definícióból ered a sztereotípiáknak az a tendenciája, hogy a realitást az egyének elvárásaihoz igazítsa, miként ezek bizonyos ellenállása is a különféle, a konkrét sztereotípiát elméleti befolyásolásával szemben.

Magának a sztereotípiának a jellegét Fiske, Cuddy vagy Glick (2006) modellje szerint a kétdimenziós térbeli elhelyezkedése határozza meg, ahol az egyik dimenziót a szívélyesség (Warmth) dimenziója alkotja, a másikat a kompetencia (Competence) dimenziója. E két dimenzió kombinációja teszi lehetővé a sztereotípiák négy érzelmi összetevője szerinti felosztását, melyek a következők: 1. csodálat; 2. sajnálat; 3. irigység; 4. megvetés. Ilyen felosztás alapján lehetséges tehát az adott sztereotípia besorolása, s ezzel együtt az adott kisebbségé is, mely a neki tulajdonított tulajdonságok alapján az érzelmi hierarchiával áll összefüggésben.

A sztereotípiák hagyományos felfogása mint többnyire negatív állásfoglalásra és elképzelésre (Allport, 1945) tehát hiányos, hiszen a sztereotípiák értékei a negatívtól a pozitívakig variálódhatnak. Az ilyen felosztás révén nemcsak az egyes nemzeti kisebbségek érzelmi töltetei jellemezhetőek, hanem egyéb más csoportokéi is, beleértve a saját csoportot (l. pl. Fiske és mtsai 1999, Lee–Fiske 2006 – az értékelések felosztása specifikus célközösségek és a státuszuk felfogása alapján).

A sztereotípia alakulásának folyamata a gyermekkorban kezdődik; általánosan elfogadott közmegegyezés szerint hogy már a 4-5 éves gyerekek is képesek etnikailag eltérő csoportokkal szembeni negatív sztereotípiák kialakítására és fenntartására (l. pl. Raabe–Beelmann 2011). Sztereotípiának, előítéletnek ebben a felfogásban olyan negatív, az etnikai kisebbség tagjai ellen irányuló meggyőződések számítanak (Brown–Hewstone 2005), melyek bizonyos mértékig automatizáltak, sajátítottak, vagy nem tudatos szinten vannak jelen. Ebben az összefüggésben automatizáltnak az a folyamat számít, mely külső vagy belső ingertől bizonyos tudatos meggyőződésig vezet. Az így definiált korcsoport (4-5 évesek) a fejlődéspszichológia szempontjából olyan korszaknak tekinthető, amikor már potenciálisan világosan megfogalmazható a gondoskodó személlyel szembeni érzelmi kötődés, ugyanakkor a kognitív képességek lehetővé teszik a külvilágról alkotott bizonyos állandó kép kialakítását. E két világ mezsgyéjén tehát megjelenik egyfajta alapelképzelés a világról, mely nyomatékosan, mondhatnánk, szinte abszolút módon függ a szülők vagy gondozók beállítottságától. E jelenségek párhuzamaként elméletileg talán a fóbiák kialakulásának folyamata említhető, amikor a gyerekek maguktól nem táplálnak félelmet a fóbiák szokásos objektumaival szemben, de a szülők reakcióinak megfigyelésével lassan és behaviourista módon hozzászoknak ezekhez az ingerekhez (Burnstein–Ginsburg 2010, Askew–Field 2007). Társadalmi szinten az ilyen folyamat megfelelőjeként pl. a társadalmi konformitást tarthatnánk.

Ebből az elvből eredeztethető a szubjektíven felfogott autoritás hatása alatt meghozott bizonyos állásfoglalások iránti érzékenység, akár személyt értünk ez autoritás alatt, akár referenciális csoportot vagy társadalmi befolyásokat. Az individualizáció folyamata olyan stádiumokhoz vezet, amikor az ilyen folyamat megismétlődik – az említett objektumokkal, melyek szubjektív autoritásoknak foghatók fel. A fejlődéspszichológia szempontjából a hagyományos szülői autoritásokkal szembeni dackorszakokra kerül sor, konkrétan a pubertás- és a korai felnőttkorban (Marshall–Tanner 1986). (Más típusú) autoritásforrásként jelenik meg a korosztály, értékké pedig a velük szembeni elfogadás lép fel. Ezek a hatások és befolyásuk az állásfoglalásokra és az értékekre meglehetősen feldolgozott jelenség, mind elméleti, mind kísérleti oldalról (Tucker-Drob–Salthouse 2008). Ezért is tűnik lehetségesnek, hogy az egyén nemcsak a pubertáskorban fogékony az autoritásokra, hanem hogy a pubertás során kialakult elfogadásprecedensre különféle egyéb konstrukciók épülnek, melyek egy élet során a sztereotip gondolkodás lehetséges katalizátoraiként hatnak.

Etnikai identitás

Az etnikai identitáson alapuló sztereotip gondolkodás folyamatainak beszüremlését a már meglevővizsgálatok alapján feltételezhetjük. Az identitás alakulásának folyamatai a pszichológia különféle ágazatainak alappillérei közé tartoznak, így a szociálistól (Tajfel–Turner 1986) a fejlődéspszichológián át (Erikson 1963) egészen a klinikai megnyilvánulásokig és zavarokig.

Identitás alatt tágabb értelemben az egyén különböző aspektusait definiáló és az őt magát a világban elhelyező jellemzők összessége értendő (Hornsey 2008). A szociális identitás elmélete ebben az összefüggésben sajátos kategóriát képez, mely különféle szociális tényezők hatását igyekszik megmagyarázni a saját viszony formálódását illetően szociális csoportokkal és csoportköziekkel szemben, melyeknek az egyén önként vagy „genetikailag” (etnikum, nem stb.) tagja lehet (l. Isajiw 1992).

Etnicitás alatt e tekintetben megnyilvánulások széles spektrumát érthetjük, a távoli eredettől kezdve a nyelven keresztül egészen a közös kulturális hagyományokig (Ford–Kelly 2005, Liebkind 2006). Az etnikai identitás ilyen értelemben az egyén etnicitásából eredő és ezzel összefüggő tényezők önálló csoportját hozza létre.

Az etnikai identitás a sztereotípiák jelentős meghatározó tényezőjének látszik, a vizsgált nemzetiségi, etnikai vagy faji csoporttól függően (Jaramillo–Mello–Worrell 2015). A kimutatott viszonyok azonban nem egyértelműek, sőt gyakran ellentmondásosak, pozitív hatás az őslakos amerikaiak körében mutatható ki (Hamill és mtsai 2009, Romero és mtsai 2014), ám ez a hatás nem univerzális (pl. Mousseau 2013, Galliher és mtsai 2011).

A szlovákiai valóságra az etnikai jelenségek vizsgálata tekintetében gyakran rányomja bélyegét a nézetek sztereotípiája, valamint az aktuális politikai szcéna és képviselőinek „szükségletei” révén a destruktív tendenciák. Az etnikai identitás mint jelenség annál komplikáltabbnak látszik, mivel aktuális formája olyan változásoknak és szubjektív interpretációknak van kitéve, melyek társadalmi, történelmi és geográfiai jellegűeknek tűnnek. Očovský (1992) két tényezőt állapít meg, melyek az etnicitás állandóságára és változására hatnak: a belső és külső tényezők. A pszichológiai tudományágak az identitás formálódása kérdésében gyakran e kérdéskör legkomplexebb rálátását adják, ám elszigetelődnek a szociális, kulturális, történelmi vagy politikai folyamatoktól (Hošiminová 2008). Az identitás és szerkezete tárgyában a szlovák–magyar folyamatok kérdéskörének ismeretét tekintve úgy tűnik, hogy a nemzeti és a helyi identitás összefüggése erősebb a szlovákiai magyarok közt (a nemzeti identitással stabilabb a kapcsolatuk, mint a helyivel), míg a magyarországi szlovákok helyi identitása felülírja a nemzetit (Hošiminová 2008).

A módszer

Az etnikai identitás szerkezete alakulásához vezető út az őt alkotó egyes összetevők azonosítása által vezet. Ebből a célból az etnikai identitás Phinney-féle modelljét (1990) választottuk, mely az etnikai identitás négy komponensét határozza meg. Ezek a következők: 1. Önidentifikáció: az illető spontán és önkéntes alapon az adott csoport vagy etnikum tagjának vallja magát; 2. A csoporthoz való tartozás érzése: egyfajta érzelmi állásfoglalás; 3. A saját csoportjához való viszony: az etnikumhoz való viszony kognitív és értékelő összetevője; 4. Angazsáltság a kulturális életben: participáció a rituálékban, az adott etnikum kulturális élete reprodukciójának céljából.

A bemutatandó vizsgálat célja a sztereotípiák valenciájának összevetése, azoké a sztereotípiáké, melyeket a Szlovák Köztársaság állampolgárai képviselnek, mind a szlovákok, mind a magyarok, másodlagosan pedig az etnikai identitás meghatározó értéke valenciájának tesztelése a kinyilvánított sztereotípia mértékéhez. A szélesebb összefüggések szemléltetése végett más nemzeti kisebbségek kiegészítő adatait is felhasználtuk.

A vizsgálatot Az etnikai viszonyok alakulásának tendenciái Szlovákiában 2004–2017 között nevű projektumból származó adatokon végeztük el; ezek az adatok lehetővé teszik a hasonlóságok és a különbözőségek követését nemcsak az egyes nemzetiségek között, hanem a vizsgált mutatók időbeli stabilitását is.

A minta 652 válaszadón alapul: ebből 162 szlovák nemzetiségű, 165 magyar, 165 cseh és 160 roma. A válaszadók a felmérés során több mint száz kérdésre válaszoltak. A válaszokat hétpontos bipoláris skálán rögzítettük, ahol a 0 az adott tétel negatív pólusát képviseli, a 7 a pozitív pólust, ebből adódóan a 3,5 a skála neutrális középpontját jelenti. A válaszok konceptualizációjához a kérdésekre adott válaszokat reprezentáló, jellembeli vagy érzelmi jellemzők tételei szolgáltak.

Eredmények

A vizsgálat első lépéseként bemutatjuk az etnikai identitás az egyes identifikált összetevőinek megállapított értékeit. A kapott eredményeket az 1. táblázat szemlélteti, a vizsgált nemzetiségek átlagértékeivel.

1. táblázat. A vizsgált változók alakulása a válaszadók nemzetisége függvényében

A 2. táblázatban az egyes változók közötti interkorrelációk szerepelnek az adott nemzetiségekre vonatkozóan.

2. táblázat. A vizsgált változók közti korrelációk megoszlása ** a 0.01-es szinten jelentős korrelációk

Ezt követően vizsgáltuk a felállított skálákon a kifejezett pozitív vagy negatív sztereotípia mértékét. Ezeknek a mutatóknak az értékeit az egyes nemzetiségek megoszlásában a 3. sz. táblázat tartalmazza. A 4. táblázatban az egyes nemzetiségekkel szembeni és az etnikai identitás egyes összetevőinek sztereotípiái közti korrelációk szerepelnek (Pearson korrelációs koeficiense). Ezeket a skálákat hat tételből álló kompozit mértékként állítottuk össze, a tételek az egyes nemzetiségek pozitívan vagy negatívan érzékelt jellemzőit fejezik ki. Az összes kompozit skála pszichometrikus tulajdonságait az 5. táblázat szemlélteti.

3. táblázat. A nemzetiségek szerinti heterosztereotípiák áttekintése

4. táblázat. Az egyes nemzetiségekkel szembeni és az etnikai identitás egyes összetevőinek sztereotípiái közti korrelációk

A nemzetiségek közt megállapított különbségeket különbségi statisztikai módszerekkel teszteltük. A jelentős különbségeket az Interpretáció és vita fejezetben fejtjük ki.

5. táblázat. A kompozit skálák reliabilitásának értékei

Interpretáció és vita

Dolgozatunk az etnikai identitás, a komponensei és a vizsgálati mintán belüli sztereotipizálás kifejezett mértéke közötti lehetséges átfedődéseivel foglalkozott. Hangsúlyt fektettünk a sztereotípiák értékvalenciájára a szlovák állampolgárok részéről, mind a szlovák, mind a magyar nemzetiségűeket illetően, s illusztrációként a cseh és a roma etnikummal kapcsolatban is. E célból többféle skálát alakítottunk ki, s ezeket használtuk e mutatók vizsgálatakor. A fő vizsgált konstrukció az etnikai identitás és összetevői voltak, mivel azonban a kialakított egységes mérték nem mutatott elégséges reliabilitást (Cα=.644), a vizsgálatokhoz a Phinney-féle (1990) komponenseket mint önálló mutatókat vettük figyelembe. Az első, ezekre az adatokra vonatkozó leíró pillantás azt mutatja, hogy az egyes összetevők, közepesen, némelykor magasan pozitív számokban látszanak megnyilvánulni. Az alkalmazott tételeket illetően elmondható, hogy az etnikai identitás, ahogyan konstituálódott, egy belső, szubjektív jellemzőt képvisel, melyről feltételezhető, hogy a válaszadók körében az etnikai önbizalom bizonyos formáját alkotja, mivel az általános önbizalom bizonyos mértékig moderáló elemként viselkedik az etnikai identitás több olyan effektusát illetően, mint pl. a megnövekedett akadémiai siker (l. pl. Brody–Chen és mtsai 2006) vagy a jobb adaptációs eredmények (Serrano-Villar–Calzada 2016). Ez az érték mind az összes vizsgált nemzetiség esetében pozitív. Az etnikai identitás összetevőinek értékei a bemutatott vizsgálatban a vizsgált nemzetiségeket illetően nem különböztek egymástól jelentősen az összes nemzetiség esetében, kivéve a romát. Az autosztereotípia egyszempontos varianciaanalízise (ANOVA) komponensének F (3, 651) = 11.245, p = .01 a roma nemzetiség a legközelebbi magyartól jelentősen különbözik í p = .01 szinten, s egyedüliként mutat statisztikailag nagy eltérést ebben az összetevőben. Ugyanez a helyzet ismétlődik a második vizsgált komponens esetében is, ez a kulturális angazsáltság: F (3, 651) = 23.325, p = .01, itt a roma nemzetiség a p = .001 szinten különbözik, ezúttal azonban az utolsó előtti csehektől.

A kulturális angazsáltság komponensénél érdemes elidőznünk, merthogy a kultúra és a kulturális megnyilvánulások a roma etnikum esetében valószínűleg a leginkább elfogadott és legpozitívabb aspektusa a romák minden megnyilvánulása közt (Bittnerová 2014). A roma etnikumra vonatkozó jelentősen alacsonyabb átlagérték interpretációja arra enged következtetni, hogy átértékelődik a roma kultúrára vonatkozó egyetemesen elfogadott előítélet s ennek fontossága maguk a romák számára. A kulturális angazsáltság tehát a roma etnikum válaszadói körében kisebb jelentőségű, mint amilyennek a felszínes, laikus megítélés alapján tűnhetne. Az egyes értékek preferálásának kérdése ezek szerint sokkal nyitottabb és sürgetőbb, mint hinnénk, s a további kutatások is ez irányban folyhatnának.

A (hova)tartozás érzésének komponense – mely a használt módszerben olyan érzelmi állásfoglalás, mely a saját nemzetiségre vonatkozó büszkeséget fejezi ki – a nemzetiségek közt bizonyos hierarchiát eredményezett. Az egyszempontos varianciaanalízis – F (3, 651) = 12.487, p = .01 – az első két helyen statisztikailag jelentéktelen különbséggel a szlovákokat és a cseheket hozta, a másik, statisztikailag jelentősen eltérő csoportot a magyarok és a romák alkotják (Tukey, p = .01 a magyarok és a csehek közt). Itt, a szlovákok első helyét illetően vitatható a hazai nemzetiség könnyebbítő hatása, de ez a hatás sem biztosít jelentős többletet a nemzeti kisebbségekkel szemben. Ennek a hipotézisnek a bizonyítására szükség volna izolálni ezt a hatást, több országban folyó vizsgálatokkal.

Az utolsó vizsgált komponens az önidentifikáció volt mint a válaszadó spontán önjellemzése az adott etnikumhoz való tagjaként. Az egyszempontos varianciaanalízis által felállított hierarchia – F (3, 651) = 3.126, p = .025 – azonban az egyes nemzetiségek közti kisebb mértékű eltérést mutatja, az egyetlen statisztikailag is jelentős különbség az első szlovákok és az utolsó magyarok közt mutatkozik (Tukey, p = .015), a Cohne-hatás maximális erejével: D 0.33. Eszerint az etnikum tagjaként való szimpla önmegjelölés mind az összes vizsgált nemzetiségre érvényes, az annyira stigmatizált csoport, mint a romák esetében is. A szlovákok és a magyarok közti kimutatható különbség úgyszintén relativizálhatja az önidentifikációjukat, de mert az átlagérték folyton világosan a pozitív számok közt mozog, efölött nem szükséges megállnunk, s a jelenség magyarázata abban az egyszerű hatásban ragadható meg, mely a hazai nemzet és a kisebbségek esetében a (mérsékelten) gyengébb, de a hazai nemzethez továbbra is pozitív viszonyulás közt fennáll.

Az egyes összetevők közti korrelációk, amint azt a 2. táblázat szemlélteti, gyenge vagy közepesen pozitív viszonyt feltételeznek a vizsgált mutatókban, az összes vizsgált nemzetiséget illetően, ami arra utal, hogy az ezen összetevők közt fennálló viszony elégséges, ugyanakkor a már említett reliabilitás a vizsgált nemzetiségek esetében nem tesz lehetővé ilyen általánosítást (Cα=.644).

A sztereotípiák és a sztereotip gondolkodás terén több figyelemre méltó tényt tapasztalni, ezek értékeit a 3. táblázat foglalja össze. Az első jelenség, melyet a leíró szemszögből láthatunk, az, hogy ezek az értékek az etnikai identitás komponenseihez hasonlóan szintén a skála pozitív térfelén találhatók, kivéve a roma etnikumot, mely a legerősebben negatívan sztereotipizált etnikum. Ez a tény a legalacsonyabb szubjektíve érzékelt autosztereotípiával együtt – de még mindig a pozitív tartományban, igazolva az autosztereotípia pozitív voltát a heterosztereotípiával szemben (Triandis és mtsai 1982), a roma nemzetiségű válaszadók 4,76-os átlagértéke – nemcsak a szlovákok, magyarok és csehek részéről a romákkal szemben megnyilvánuló negativitást jelzi, hanem a tulajdon önkép romlását is, melynek kapcsán elmondható, hogy beigazolódik a külső megítélés negatív hatása a csoportról mint olyanról alkotott képre (bittnerová 2014).

A másik tény, mely e tekintetben figyelemre méltó, a 4. táblázatból kiolvasható: ez tartalmazza az etnikai identitás (vagyis a belső érzelmi és személyiségi tényezők az egyén individualitásának oldalán, négy vizsgált összetevő által képviselve) és az egyes vizsgált nemzetiségekkel szemben megnyilvánult heterosztereotípia közti korrelációkat. Ezek a viszonyok a gyenge vagy közepesen erős viszonyok (Pearson korrelációs koeficiense) közé sorolhatók. Érdekes ugyanakkor, hogy a romákkal szembeni heterosztereotípiák mellett ezek a viszonyok egyszeriben jelentéktelen értékűekké (-.08-tól .03-ig) válnak. Ez az eredmény arra utal, hogy nem mutathatók ki azok a tényezők, melyek egy ennyire erősen stigmatizált csoport – amilyen a romáké – formálására vannak hatással. Míg a többi heterosztereotip célcsoport bizonyos viszonyt mutatnak ezekkel a belső jellemzőkkel, s mintha általuk erősödnének, a romákkal szembeni heterosztereotípia, úgy tűnik, más, nem előfeltételezett tényezőktől függ. E tényezők lényege elméletileg lehetne extern, pl. a medializáció, mely hatással van az érzelmi állásfoglalások racionalizációs folyamataira, a saját csoporttal szembeni konformitás (Stangor–Sechrist–Jost 2001), stb.

Az etnikai identitás legjelentősebb összetevője, mely a heterosztereotípia értékeit is előrejelzi, úgy tűnik, a 4. táblázatban bemutatott adatok alapján, az autosztereotípia, mely e komponens meghatározó erejének kiértékelése céljából egy egyszerű lineáris regresszióba helyeződött. A maradék három komponens (kulturális angazsáltság, az hovatartozás érzése és az önidentifikáció) ilyen értelemben nem tűnnek lényegesnek. Az autosztereotípia és az etnikai identitás lineáris regressziója megerősíti ezt az előfeltevést. Jelentős predikció állapítható meg: (F[1, 650] = 297,455, p < .000), R2 = .314. Az így kapott modellből tehát az következik, hogy az összes heterosztereotípia változatai 31%-a az autosztereotípia mint az etnikai identitás összetevője hatásával magyarázható. A maradék három összetevő százalékos hozzájárulása nem haladta meg az 5%-ot, ebből következően a használt mértékegységeket a jelenlegi adatokban át kell értékelni.

A nemzetiségek szintjén a meghatározó erő szempontjából érdekes hatás alakul ki: a kialakított regressziós modell magyarázatot ad a 31%-os átlagos varianciára, de csak a szlovák, a magyar és a cseh etnikum esetében. A romákra vonatkozó heterosztereotípiák értékelésekor ugyanis bárminemű predikciós hatás elsikkad. Ez az eredmény megerősíti azt a feltételezést, melyet a korrelációs viszonyok hiánya jelez, nevezetesen, hogy a romákkal szembeni heterosztereotípiát más tényezők alakítják, mint a más, kevésbé stigmatizált csoportokkal szembeni heterosztereotípiákat.

E helyt még érdemes megállni afölött, mi alkotja a bemutatott korrelációs és regresszív viszonyok lényegét. Ugyanis az autosztereotípia (mint a saját csoport belső értékelése) és a külső csoportok értékelése közti szoros pozitív viszony arra készteti a kutatásban részt vevő válaszadókat, hogy annál jobbra értékeljék a más csoportok tagjait, minél jobbra értékelik a válaszadók a maguk csoportját. Magától adódik az a feltevés, hogy minél jobbnak tartja az ember a maga csoportját, annál kevésbé okoz gondot neki pozitívan megítélni a többi csoportot. Ha erre a megállapításra az ellenkező irányból tekintünk, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy amiként az egyéni szinten, éppúgy a társadalmin bizonyos kivetítéshatás érzékelhető, ahol az egyén világfelfogásának kulcstényezői a csoport megítélését illetően nem a csoport objektív, külső tulajdonságai lesznek, hanem intern, jellembeli beállítottságok, melyek eldöntik, hogyan érzékeli és ítéli meg a társadalmat és jelenségeit. Ezt a tendenciát már Allport (1954) is jelzi, szerinte az emberek a szociális csoportok közti látható különbségekre szoktak összpontosítani, s ha ezek nem elérhetők, az egyén leegyszerűsítés útján talál összefüggéseket a megítélt csoport ismert és ismeretlen jellemzői között. Az így felfogott közvetlen kivetítést alkalmazhatjuk az információk kiegészítése folyamatában, ami alapvető fontosságú a társadalomról alkotott leegyszerűsített képek, vagyis a sztereotípiák kialakulásában. A megítélendő szubjektumra vonatkozó nem elegendő információk esetében ez tűnik az értékelő állásfoglalások meghozása fő folyamatának (Xie és mtsai 2012), noha a szociális kivetítésnek, úgy tűnik, fontosabb hatása van a saját csoport megítélésében, mint egy külsőben (Robbins–Krueger 2005).

A szlovák–magyar viszony lényege vizsgálatunk esetében tehát reciproknak és diadikusnak tekinthető, az etnikai identitás összetevőinek értékét illetően különösebb különbségek nélkülinek, statisztikai jelentőségre egyedül az etnikai büszkeség és az érzékelt hovatartozás különbsége tett csak szert, de mindkét érték az alkalmazott skálák határozottan pozitív tartományában maradt, s a kutatási anyagban nem különíthető el a szlovák mint hazai nemzetiség hatása a kisebbségekkel szemben.

A megnyilvánult heterosztereotípia szempontjából fontos, hogy ez mindkét nemzetiség tekintetében a pozitív számok tartományában van, tehát mind a szlovák, mind a magyar válaszadók kölcsönösen inkább pozitívan érzékelik egymást, mint negatívan. A megállapított értékek hasonlósága a spektrum ellenkező végén is kimutatható: a roma etnikum megítélése a szlovák és a magyar (sem a cseh) nemzetiség részéről nem mutat statisztikailag jelentős különbséget, s egyedüliként az értékelt etnikumok közül, az érzékelt értéke az értékskála negatív részén található. Ezt a megállapítást alátámasztja mindkét etnikum nyilvánosságának véleménye a romaság problematikájára mint nagymértékben automatikusan elutasító, illetve elítélt társadalmi veszteségre, a priori problémára (Majo 2014). A szlovák társadalom képe a szlovák és a magyar etnikum szempontjából tehát a sztereotípiák értékének összehasonlításában kevésbé megosztott, mint hinnénk, a vizsgált adatokból eredő kölcsönös megítélés a kölcsönös értékelések pozitív jellegét tárja fel.

A vita elmozdítása a leíró jellegtől a lehetséges javaslatok és a konstruktív megoldások felé lehetővé teszi megragadni az eredmények értelmezésének elméleti keretét a csoportközi kontakt hipotézis (Allport 1954) kontextusában. Ez az elmélet abból indul ki, hogy a különböző csoportok közti ellenőrzött kapcsolat bizonyos körülmények közt az e csoportok képviselői közti tolerancia növeléséhez vezethet. A vizsgálatok eredményei bizonyos értelemben megerősítik a posztulált hatás hatékonyságáról szóló általános kijelentéseket, ám e tekintetben a szakirodalom nem egységes (l. Pettigrew–Tropp 2006). Néhány szerző megállapítja, hogy a csoportközi kontaktusnak van esélye az individuális előítéletek csökkentésére, de ez a hatás nem alkalmazható általánosságban a csoporttal mint olyannal szembeni előítéletekre (pl. Forbes 1997). Vagyis a kontaktushipotézis hatásos és érvényes az individuális résztvevők egymáshoz közelítésében, de kevésbé az egyes csoportok közötti feszültség csökkentését illetően. Ebből a tételből levezethető az a felismerés, hogy ennek a módszernek köszönhetően csökken az egyes tagok közti ellenségeskedés vagy előítélet, de csak olyan mértékben, amilyenben a kisebbség tagját már nem az adott csoport tagjának tartják, magyarul: a megítélő szemében már nem egy csoport tagja, de a csoportra és a jellemzőire vonatkozó vélemény változatlan maradt. Ebben az összefüggésben a kisebbségi csoport megítélt tagja lényegében kibújt a sztereotípia megbélyegzése alól, oly mértékben, amennyire már nem tartják az adott csoporthoz tartozónak. A csoportra, illetve a csoport többi tagjára nézvést minden marad a régiben.

Ennek a hatásnak a gyakorlati értelmezése a bemutatott kutatás kontextusában azt jelentené, hogy a kisebbségek tagjait értékelő egyének, akik egymástól távol állnak (földrajzilag vagy tapasztalatok tekintetében), hajlamosak lesznek rosszabbul megítélni a más etnikumok képviselőit, mint azok az egyének, akik közvetlen kapcsolatban állnak velük. A vizsgált anyagban azonban nem lehet a válaszadókat lakhelyük szerint elkülöníteni, így ezt a hipotézist a szlovákiai kisebbségek viszonyait illetően egy újabb kutatásnak kell megerősítenie.

Irodalom

Allport, Gordon 1954. The nature of prejudice. Reading, Addison-Wesley.

Askew, Chris–Field, Andy P. 2007. Vicarious learning and the development of fears in childhood. Behaviour Research and Therapy, 45(11). 2616–27. p.

Brody, Gene H.–Chen, Yi-fu F.–Murry, Velma McBride–Ge, Xiaojia–Simons, R. L.–Gibbons, Frederick X. 2006. Perceived discrimination and the adjustment of African American youths: a 41 fiveyear longitudinal analysis with contextual moderation effects. Child Development, 77(5), 1170–1189. p.

Brown, Rupert–Hewstone, Miles. 2005. An integrative theory of intergroup contact. In: Zanna, Mark, P. (ed.): Advances in Experimental Social Psychology. Vol. 37. San Diego, CA, Academic Press, 255–343. p.

Burstein, Marcy–Ginsburg, Golda S. 2010. The effect of parental modeling of anxious behaviors and cognitions in school-aged children: An experimental pilot study. Behaviour Research and Therapy, Vol. 48, 6, 506-515. p.

Erikson, Erik H. 1968. Identity, youth, and crisis (1st ed.). New York, Norton

Fiske, Susan T.–Cuddy, Amy J. C.–Glick, Peter 2006. Universal dimensions of social cognition: warmth and competence. Trends in Cognitive Sciences, 11, 77–83. p.

Fiske, Susan T. et al. 1999 (Dis)respecting versus (dis)liking: status and interdependence predict ambivalent stereotypes of competence and warmth. J. Soc. Issues, 55, 473–491. p.

Forbes, Hugh D. 1997. Ethnic conflict: Commerce, culture, and the contact hypothesis. New Haven, CT, Yale University Press.

Ford, Marvella E.–Kelly, Adam P. 2005. Conceptualizing and categorizing race and ethnicity in health services research. Health services research, 40 (5, Pt 2), 1658–75. p.

Galliher, René V.–Jones, Matthew D.,–Dahl, Angie 2011. Concurrent and longitudinal effects of ethnic identity and experiences of discrimination on psychosocial adjustment of Navajo adolescents. Developmental Psychology, 47, 509–526. p.

Hamill, Sarah K., Scott, Walter D., Dearing, Erik–Pepper, Carolyn M. 2009. Affective style and depressive symptoms in youth of a North American Plains tribe: The moderating roles of cultural identity, grade level, and behavioral inhibition. Personality and Individual Differences, 47, 110–115. p.

Homišinová, Mária 2008. Percepcia sociálnej identity Slovákov v Maďarsku a Maďarov na Slovensku. Sociológia – Slovak Sociological Review, Vol. 40, no. 5, 453–486. p.

Hornsey, Matthew J. 2008. Social Identity Theory and Self-categorization Theory: A Historical Review. Social and Personality Psychology Compass, 2/1, 204–222. p.

Jaramillo, Jamie–Mello, Zena R.–Worrell, Frank C. 2015. Ethnic Identity, Stereotype Threat, and perceived Discrimination Among Native American Adolescents. Journal of Research on Adolescence, 1–7

Lee, Tiane L.–Fiske, Susan T. 2006. Not an outgroup, but not yet an ingroup: immigrants in the stereotype content model. Int. J. Intercult. Relat., 30, 751–768. p.

Liebkind, Karmela 2006. Ethnic identity in acculturation. In: Sam, David L., Berry, John W. (eds.): The Cambridge Handbook of Acculturation. Cambridge, Cambridge University Press, 78–96. p.

Lippmann, Walter 2004. Public opinion (Reprint from 1922). New York, Free Press Paperbacks.

Majo, Juraj 2014. Niekoľko poznámok k fenoménu etnicity v súčasnej slovenskej humánnej geografii. Acta Geographica Universitatis Comenianae, Vol. 58, 2014, No. 2, pp. 149–172

Marshall, William A.–Tanner, James M. 1986. Puberty. In Falkner, Frank–Tanner, James M. (eds.): 1986. Human Growth: A Comprehensive Treatise. Second edition. New York, Plenum Press, 171–209. p.

Mousseau, Alicia C. 2013. Implementing an incremental theory intervention with American Indian youth: Examining the effects on motivation, affect, and stereotype threat (Doctoral dissertation). Retrieved from ProQuest Dissertations and Theses database. (UMI No. 3525667). Department of Psychology, University of Wyoming.

Očovský, Štefan 1992. Faktory zmien etnickej štruktúry obyvateľstva na Slovensku v 20. storočí. Geographia Slovaca, 1, 47–54. p.

Pettigrew, Thomas F.–Tropp, Linda R. 2006. A meta-analytic test of intergroup contact theory. Journal of Personality and Social Psychology, 90(5), 751–783. p.

Phinney, Jean S.–Alipuria, Linda L. 1990. Ethnic identity in college students from four ethnic groups. Journal of Adolescence, 13, 171–183. p.

Raabe Tobias–Beelmann Andreas 2011. Development of ethnic, racial, and national prejudice in childhood and adolescence: a multinational meta-analysis of age differences. Child Development, 82. 6. 1715–37. p.

Robbins, Jordan M.–Krueger, Joachim I. 2005. Social Projection to Ingroups and Outgroups: A Review and Meta-Analysis. Personality and Social Psychology Review, 9(1), 32–47. p.

Romero, Andrea J. T.–Edwards, Lisa M.–Fryberg, Stephanie A.–Orduña, Michele 2014. Resilience to discrimination stress across ethnic identity stages of development. Journal of Applied Social Psychology, 44, 1–11. p.

Serrano-Villar, Maria–Calzada, Esther J. 2016. Ethnic identity: Evidence of protective effects for young, Latino children. Journal of Applied Developmental Psychology, 42, 21–30. p.

Stangor, Charles–Sechrist, Gretchen B.–Jost, John T. 2001. Changing Racial Beliefs by Providing Consensus Information. Personality and social psychology Bulletin. Volume: 27 issue: 4, 486–496. p.

Tajfel, Henri–Turner, John C. 1986. The social identity theory of intergroup behavior. In Worchel, Stephen–Austin, William G. (eds.): Psychology of intergroup relations. Chicago, Nelson-Hall, 7–24.p.

Triandis, Harry C.–Lisansky, Judith–Setiadi, Bernadette–Chang, Bei-Hung–Marín, Gerardo–Betancourt, Hector M. 1982. Stereotyping among Hispanics and Anglos. The uniformity, intensity, direction, and quality of auto- and hetero-stereotypes. Journal of Cross-Cultural Psychology, 13(4), 409–426. p.

Tucker-Drob, Elliot M.–Salthouse, Timothy A. 2008. Adult age trends in the relations among cognitive abilities. Psychology and Aging, 23(2), 453–460. p.

Xie, Yu–Thornton, Arland–Wang, Guangzhou Lai–Qing 2012. Societal projection: Beliefs concerning the relationship between development and inequality in China. Social science research, 41(5).

(Csanda Gábor fordítása)

Rövid URL
ID3161
Módosítás dátuma2019. december 18.

A szlovák–magyar kapcsolatok politikai tényezői a demokratikus átalakulás időszakában: helyzet, tendenciák, kihívások

Bevezető A nemzetek közti kapcsolatokat különféle tényezők befolyásolják, köztük politikaiak is. Ez alól nem kivétel a szlovák–magyar kapcsolatok sem. Ez összefügg a történelmi kontextussal, a...
Bővebben

Részletek

Bevezető

A nemzetek közti kapcsolatokat különféle tényezők befolyásolják, köztük politikaiak is. Ez alól nem kivétel a szlovák–magyar kapcsolatok sem. Ez összefügg a történelmi kontextussal, a két nemzet múltbeli sokrétű állami-politikai együttélésének formáival, de a jelenlegi folyamatokkal is, mindazzal, ami befolyásolja az ország általános belpolitikai fejlődését, az utóbbi harminc év transzformációjának arculatát és alakulását, a reformok eredményeit, a szlovákiai demokrácia állapotát.

A szlovák–magyar kapcsolatoknak három szintjük van: a nemzetközi (Szlovákia kontra Magyarország), az interetnikus (szlovákok kontra magyarok) és a többségi-kisebbségi (a szlovák többség kontra a magyar kisebbség Szlovákiában). Ez a három szint kölcsönösen összefügg egymással, de nem identikus. Már magából e tényből is következik, hogy a két nemzet közti kapcsolatokat befolyásoló politikai tényezők kategóriájába azok tartoznak, melyek mind a belső, mind a külső kérdéskörrel összefüggnek.

Ami a külső problematikát illeti, elsősorban a kölcsönös interakciókba lépő országok jellegéről van szó, fejlődési pályájukról, belső elrendezésükről, egy bizonyos kapcsolattípusra való berendezkedésüktől, politikájuktól stb.

1989 után magyar részről a Magyar Köztársaságról (2012-től: Magyarország), szlovák részről előbb a szövetségi Csehszlovákiáról, 1993 óta pedig az önálló Szlovák Köztársaságról van szó. Mindkét részről elmondható, hogy a demokratikus átalakulás államairól van szó, 2004 után az EU tagországairól (valamint NATO-tagországokról, Magyarország esetében már 1999-től), az 1991-ben alakult, eredetileg három közép-európai ország (Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország alkotta) V4-ek regionális csoportjának tagjairól.

A szlovák–magyar kétoldalú kapcsolatokat főként az a tény befolyásolja, hogy két partner- és szövetséges országról van szó. Ezeknek a kapcsolatoknak a konkrét arculatán nem utolsósorban a két ország politikai (főként kormány-)elitjének viszonyulása tükröződik vissza. Ez pedig gyakran összefügg a kormányok pártösszetételén, de mindkét ország kulcsfontosságú politikai képviselői bizonyos személyes jellemvonásaival, személyes viszonyulásukkal.

A szlovák–magyar kapcsolatok belső problematikájának részei az ország fejlődésének általános politikai jellemzői, a politikai rezsim jellege, az emberi jogi kérdéskör jogi beágyazottsága, beleértve a kisebbségi jogokat is, a lakosság politikai preferenciái és értékorientációi, a pártok aktivitásai, beleértve azokat is, melyek azt hangoztatják, hogy a magyar közösség tagjainak érdekeit képviselik.

A magyar közösség helyzete: válogatott jellemzők

Hogyan lehetne a vizsgált tárgyban meghatározni Szlovákia magyar lakosságának helyzetét?

A magyar lakosság Szlovákiában általában véve jól integrálódott az ország szociális-politikai és gazdasági szerkezetébe (noha némely, magyar nemzetiségűek lakta térségnek rosszabbak a szociális-gazdasági mutatói, mint az országos átlagé: ezekben nagyobb a munkanélküliség, rosszabb minőségű a közlekedési infrastruktúra stb.). Politikailag a lakosságnak jól mobilizált része, a közigazgatás minden szintjén saját politikai képviselettel (helyi, regionális és országos szinten is). Ezenfelül a magyarországi politikai erőkkel is sajátos kapcsolatai vannak, miként a magyarországi kormánynak is megkülönböztetett objektuma.

A szlovákiai magyarokat a magyarországi kulturális és közélet iránti nem csekély érdeklődés jellemzi. A szlovákiai magyarok a magyarországi kulturális, művészeti és mediális termékek fogyasztói, sokan közülük figyelemmel kísérik a magyarországi belpolitikai fejleményeket, és saját ideológiai és politikai preferenciáik vannak. Ezzel együtt, különféle reprezentatív közvélemény-kutatások szerint a szlovákiai magyarok döntő többsége a Szlovák Köztársaság iránti lojális állampolgár.

A szlovákiai magyar közösség helyzetét az alábbiak befolyásolják:

– a kisebbségek reprezentációjának általános helyzete, beleértve a politikai típusúaktól eltérőeket;[1]

– az állami és kormánypolitika a művelődés, a kultúra, a kisebbségek anyanyelvének használata, az emberi jogok, a regionális fejlesztés, a foglalkoztatáspolitika, a vidékfejlesztés és a mezőgazdaság területén;

– a magyar közösség politikai képviseletének helye Szlovákia politikai rendszerében (beleértve a végrehajtó hatalom pozícióit is), a magyar és a más politikai pártok kapcsolatai.

Vannak olyan kérdések (témák), melyek előidézhetik vagy elmélyíthetik a magyar közösség tagjai és a szlovák többség közötti különbségeket, akár gyakorlati, akár verbális téren, a közbeszéd szintjén. A következőkről van szó:

– némely történelmi esemény eltérő értelmezése (a nem magyar nemzetek asszimilációja az Osztrák–Magyar Monarchiában a 19. és a 20. században, a trianoni szerződés következményei, az 1938–1945 közötti időszak eseményei és fejleményei Szlovákiában és Magyarországon, a 2. világháború utáni események (kitelepítés, deportálás, lakosságcsere);

– az autonómia különféle aspektusainak és koncepcióinak megítélése, az autonómiáról szóló általános vélekedés;

– az ország területi-közigazgatási felosztása;

– a Magyarország által javasolt, a szomszéd országokban élő magyar kisebbségek tagjaira vonatkozó intézkedések (kettős állampolgárság, a külhoni magyarok sajátos státusza stb.);

– Magyarország belpolitikai eseményei.

Szlovákiában az utóbbi néhány évben megfigyelhető új elemnek tartható egy bizonyos magyarságon belüli feszültség (ti. a magyar közösségen belüli feszültség). Míg a közelmúltban (2009-től) ez főleg a politikai képviselet magyar részének két szubjektumra való hasadásával függött össze, meg a kölcsönös vetélkedéseikkel, jelenleg ehhez társul a magyar kormánypárt, a FIDESZ és elnöke, Orbán Viktor politikájának eltérő megítélése. Ebben az esetben nem is etnikai, hanem politikai jellegű jelenségről van szó, mivel a magyar vezető politikája – az ő megfogalmazásával –, „az illiberális demokrácia” politikája túllép a tisztán etnikailag definiált szlovák–magyar problematika határain, s más kérdésekre vonatkozik, melyek közvetlenül nem függnek össze sem a szlovák–magyar kapcsolatokkal, sem a kisebbségi kérdéskörrel, hanem mindenekelőtt a politikai rendszerrel, a hatalomgyakorlás módjával, az EU-hoz való viszonnyal, az európai integráció tervével, a V4-ek EU-val szembeni politikájával.

E tekintetben Orbán koncepciójának a szlovákiai magyarok körében plurális a visszhangja: részint elfogadó, részint kritizált. S ez bizonyos mértékig tükröződik a magyar nemzetiségű lakosok politikai preferenciáiban is, s jelentős nézetkülönbséget eredményez körükben.

Szlovákok és magyarok kölcsönös megítélése: mit mutatnak a felmérések

A szlovák–magyar kapcsolatok fontos mutatója a szlovákok és magyarok kölcsönös megítélése, mely az állampolgárok politikai magatartásában is tükröződik.

A Közéleti Kérdések Intézete (Inštitút pre verejné otázky – IVO) által 2008 és 2017 között végzett reprezentatív közvélemény-kutatások rámutatnak a magyarokkal szembeni szociális fenntartások mértékére is. A közvélekedés szintjén ez a különbség viszonylag alacsony: 2008-ban a szlovákoknak csak 17%-a nem akarta, hogy magyar legyen a közvetlen szomszédja; 2017-ben ugyanez gyakorlatilag ugyanazon a szinten, 18%-on maradt. (1. táblázat)

Forrás: IVO/KVBSK SAV, 2008; IVO/FOCUS, 2017.

A tény, hogy a magyarokkal szembeni szociális fenntartások hosszú időszakon át megmaradnak ugyanazon viszonylag alacsony szinten (főleg annak hátterében, hogy más közösségek iránt növekszenek) kétségkívül kedvező hír.

A helyzet azonban meglehetősen más, ami a magyarok szlovákiai helyzetének megítélését illeti: egészében, a szlovákokéhoz képest, de a szlovákiai magyar közösség különböző aspektusainak magyarok és szlovákok általi megítélésében.

A válaszadók nézetei és a kisebbségi kérdésekre vonatkozó közvetlen vagy közvetett történések közötti kapcsolat meghatározásához kihasználjuk az IVO némely korábbi kutatását. Amit az eredmények vizsgálata esetén nagy biztonsággal ki lehetett mutatni, az a magyarok és a szlovákok eltérő szemlélete volt, s a kölcsönös rokonszenv nyilvánvaló hiánya.

Említésre érdemes, hogy 2008-ban, a nemzeti-populista koalíció (Smer-SD–HZDS–SNS) kormányzása félidejében a szlovák–magyar kapcsolatok kiéleződtek (mind belső, mind külső szempontból), s jelentős különbségek mutatkoztak aközött, mint vélekednek egymásról a magyarok és a szlovákok, hogyan tekintenek a kétoldalú kapcsolatok egyes aspektusaira.

Fico első kormányának félidejében a magyar kisebbség helyzetéről vallott nézetek szlovák és magyar részről alapvetően különböztek egymástól. Míg a szlovákok többsége (54%) a 2006 utáni választásokat követően a magyar kisebbség helyzetét változatlannak ítélte meg, s csak 19%-uk ismerte el, hogy rosszabbodott, a magyarok 78%-a gondolta úgy, hogy a magyar kisebbség helyzete romlott. A magyaroknak csak 19%-a vélte úgy, hogy a magyar kisebbség helyzete 2006-hoz képest nem változott. (2. táblázat)

2. táblázat. „A 2006-os parlamenti választások és R. Fico kormányalakítása óta több mint két év telt el. Gondoljon vissza arra, hogy az alábbi két területen mi volt a helyzet Szlovákiában a parlamenti választások előtt, s mondja meg, hogyan változott azóta a helyzet!” (%-ban a válaszok: „javult”: „változatlan maradt” : romlott”)

Forrás: IVO, 2008. november. Megjegyzés: a 100% maradékát a „nem tudom” válaszok alkotják

A felmérés megmutatta, hogy a szlovákok körében a magyarok felsőbbrendűségének képzete él (a szlovák válaszadók 73%-a szerint a szlovákiai magyarok többre tartják magukat, mint a szlovákokat), valamint a Szlovákia iránti lojalitásuk elégtelensége (a szlovákok 59%-a nem értett egyet azzal a nézettel, hogy a magyar nemzetiségű polgárok ugyanolyan fontosnak tartja Szlovákia jólétét, mint a szlovákok). Maguk a magyarok viszont ezekkel az elképzelésekkel nem értettek egyet. A szlovákok számlájára írták a felsőbbrendűséget (58%), magukat pedig lojális állampolgárnak tartották, akiknek ugyanolyan fontos Szlovákia jóléte, mint a szlovákoknak (88%). (3. táblázat)

 

3. táblázat. „Milyen mértékben ért egyet az alábbi kijelentésekkel?” (Válaszok %-ban: „teljesen + inkább egyetértek” : „egyáltalán + inkább nem értek egyet”)

Forrás: IVO, 2008. november. Megjegyzés: a 100% maradékát a „nem tudom” válaszok alkotják

A magyarok határozott többsége elzárkózott az irredenta elképzelésektől, szerintük „a szlovákiai magyarok többsége elutasítja a határmódosítást és Szlovákia déli területeinek Magyarországhoz történő csatolását” (79%). Szlovák részről azonban a magyarok ilyen álláspontjáról csak 30% volt meggyőződve, míg 36%-uk ellenkező véleményen volt, 34%-uknak pedig nem volt róla kifejezett állásfoglalása. A gyanú tehát, mely szerint a magyarok az irredentizmus felé hajlanak, a szlovákoknak egy viszonylag nagy arányát jellemezte. (4. táblázat)

A szlovákok döntő többségének (67%) meggyőződése, hogy „a magyar kisebbség képviselői nem érik be a kisebbségi jogok jelenlegi állásával, és fokozzák követeléseiket”. A szlovákok 64%-a ugyanakkor úgy véli, hogy „a szlovák kormánynak határozottabban kellene képviselnie a többségi szlovák nemzet érdekeit”. A magyarok ennek ellentmondó véleményen voltak: szerintük a magyar kisebbség képviselői csak a kisebbségi jogok létező megtartásán fáradoznak (56%), a kormánytól pedig előzékenyebb hozzáállást várnak (72%) (4. táblázat)

4. táblázat. „Az alábbi véleménypárok közül melyik felé hajlik?” (Egyetértés A-val : közép : egyetértés B-vel – %-ban)

Forrás: IVO, 2008. november. Megjegyzés: a 100% maradékát a „nem tudom” válaszok alkotják

A kölcsönös kapcsolatok feszültségének felelősségét illetően a szlovákok és a magyarok véleménye alapvetően különbözött. Míg a szlovák nemzetiségű állampolgárok a problematikus helyzet felelősségét elsősorban a magyar kormányra és Magyarország hivatalos képviselőire, valamint a magyar politikai és közélet más képviselőire hárította (mindkét esetben egyaránt 70%), a szlovákiai magyar közösség tagjai a felelősséget főként a SNS-ben és az SZK kormányának más képviselőiben látta (62%), valamint Robert Fico akkori kormányfőben (61%) (5. táblázat) Tehát a szlovák–magyar kapcsolatok negatív állapotának és kedvezőtlen alakulásának felelősségéért mind a szlovákok, mind a magyarok a másik felet hibáztatták.

5. táblázat. „Az utóbbi időkben problematikussá váltak a szlovák–magyar kapcsolatok. Az ennek az állapotnak az okaira vonatkozó vélekedések megoszlanak. Jelölje meg, kérem, hogy a szlovák–magyar feszültségért az alábbi szubjektumok közül melyik mekkora részben felelős. Véleményét egy ötös skálán helyezze el, ahol 5 = kulcsszerepe van és 0 = semmilyen szerepe nincs benne.” (az 5 + 4 válaszok %-ban) Forrás: IVO, 2008. november

A következő két grafikon a szlovákok és a magyarok eltérő megítélését dokumentálják, ami a szlovákiai magyar közösség helyzetét és a belpolitikai események magyarokra gyakorolt hatását illeti.

Az 1. grafikonba az IVO által 2010 novemberében végzett körvélemény-kutatások eredményei láthatók. Ezek mutatják, milyennek ítélték a magyarok a saját helyzetüket a belpolitikai változásokkal összefüggésben. A 2010-es esztendővel szemben, amikor is Iveta Radičová kabinetje kormányzott, 2013-ban, amikor már a Smer-SD volt kormányon Robert Ficóval az élen, azoknak a magyaroknak az aránya, akik a változást kritikusnak tartották, 40%-ról 57%-ra nőtt, miközben a szlovákok a magyar közösség helyzetét illetően semmilyen változásokat nem látott.

1. grafikon. „Hogyan értékeli a magyar kisebbség helyzetét és esélyeit a szlovákokkal szemben?” (A magyar és szlovák válaszadók véleménye 2010-ben és 2013-ban, %-okban) Forrás: IVO, 2010 novembere és 2013 novembere

Az IVO 2014-es felmérése (2. grafikon) a kritikusan hangolt magyarok aránya a 2013. novemberi állapothoz képest 57%-ról 44%-ra esett vissza. Ennek a változásnak a fő oka az újonnan megválasztott elnök, Andrej Kiska tevékenysége volt, aki a nyilvános fellépésein a kisebbségekhez való toleránsabb viszonyt, az állampolgári elv érvényesítését, a demokratikus szabályok feltétel nélküli megtartását és az emberi jogok védelmét  szorgalmazta.

2. grafikon. „Hogyan értékeli a magyar kisebbség helyzetét és esélyeit a szlovákokkal szemben?” (A magyar és szlovák válaszadók véleménye 2013-ban és 2014-ben, %-okban) Forrás: IVO, 2013 novembere és 2014 októbere

4. Hogyan formálódott Szlovákiában a magyar közösség politikai képviselete: a kulcsfontosságú pillanatok

A szlovák–magyar viszonyt befolyásoló fontos belpolitikai tényezők közé főként azok számítanak, mely a szlovákiai magyar közösség politikai képviseletével kapcsolatosak, ennek reális politikai súlyával, a szlovák többség politikai reprezentációhoz való viszonyával, amiként a magyar nemzetiségű állampolgárok politikai mobilizációjának mértékével is.

1989 után Szlovákiában több releváns magyar politikai szubjektum is létrejött, változó alakmásokban (önálló politikai pártokként és választási koalíciókban): az FMK-tól[2] (később: MPP), az MKDM-en és az Együttélésen keresztül az MK-ig, MKP-ig, végül a Most-Hídig. A többi magyar párt politikailag nem volt releváns, illetve marginális volt.

A magyar politikai pártok tevékenységéhez két fontos mérföldkő kötődik: 1998 és 2009. Az első dátum a magyar politikai reprezentációban fellépő integrációs folyamattal függött össze (noha ezt az integrációt a magyar közösség felől nézve külső körülmények kényszerítették ki), a másik évszám ellenkezőleg, a dezintegrációs folyamattal függ össze.

1998-ban az akkori ellenzéki koalíciós választási tömböket a HZDS–SNS–ZRS kormánykoalíció által jóváhagyott választási szabályok kényszerítették ki, ami stratégiájuk megváltoztatásával jár együtt. Mindkét ellenzéki pártkoalíció – az SDK és az MK is – kénytelen volt legelsősorban politikája integrációs szerepét erősíteni. De mindkettő eltérő utat választott. Mindegyikük az adott párt sajátos jellegét tükrözte, főként az eszmei arcélük, a nemzetközi kapcsolataik, a gyakorlati tapasztalataik és kölcsönös együttműködésük elért színvonala tekintetében, s persze a koalícióknak a választók általi elfogadását illetően.

Az MK pártjai az egyetlen politikai szubjektumba – az MKP-ba – való egybeolvadást választották. Azok közé a tényezők közé, melyek végérvényesen befolyásolták az MKDM, az Együttélés és az MPP egy alakulatba való egyesülését, az alábbiak voltak meghatározók: a standard választási koalíciók többéves tapasztalatai (az MKDM–Együttélés koalíciója 1990–1994 között; az MKDM–Együttélés–MPP koalíciója 1994–1998 között), az egyes pártok programbeli közelsége (az MKDM konzervatív formáció volt, az Európai Demokratikus Unió tagja; az Együttélés konzervatív-liberális mozgalomként határozta meg magát; az MPP pedig, mely a liberalizmust vallotta magáénak, a Liberális Internacionálé tagja volt), az egyesült tömbnek a választók általi nagyarányú elfogadása, s annak nagy valószínűsége, hogy a három magyar szubjektum egyesítésével tovább erősödik a magyar nemzetiségű állampolgárok „etnikai” szavazásának jelensége.

Fontos szerepe volt ebben annak is, hogy a magyar pártokon belüli vita a leendő koalíció formájáról és a pártok együttműködéséről még a választási törvény megváltoztatása előtt létrejött. Egyébként a választási módszer két alapvariánsáról folyt a vita: egy új választási párt létrehozásáról és a három szubjektum eggyé olvadásáról.

Az egyes politikai résztvevők önállóságát megtartó választási párt létrehozásának gondolatát az MPP támogatta, a három szubjektum egyetlen szervezeti tömbbé alakulását a kezdetek kezdetétől az Együttélés preferálta. Ám az MKDM volt az, mely az új választási törvény elfogadását követően az MK-n belül megváltoztatta bejegyeztetését MKP-ra azzal az ajánlattal, hogy az Együttélés és az MPP csatlakozhat ehhez az újonnan regisztrált párthoz. Magának az MKP-nak a létrejöttét az eredeti három szubjektum formális megszűnése kísérte. Az MKP-ban egyesülő eredeti pártok eszmei sajátosságai az új párt belső szerkezetében is megőrződtek, aminek következtében egy ideig két eszmei platformja volt: a keresztény–konzervatív–népi (az egykori MKDM és az egykori Együttélés tagjai) és a polgári–liberális (az egykori MPP tagjai).

Végül, az 1998-as meghatározó parlamenti választásokon ez a döntés meghozta a maga tényleges gyümölcsét: az egyesült párt a korábbi pártok által korábban szerzett mandátumok számának megfelelő képviselői mandátumot szerzett s tagja lett a széles demokratikus kormánykoalíciónak.

2009-ben ellenkező – dezintegrációs – folyamatnak lehettünk tanúi, amikor is egy komoly belső konfliktus miatt az MKP-ból kilépett e párt néhány jelentős képviselője s létrehozta az új önálló szubjektumot, a Most-Híd pártot.

Mi is történt valójában 2009-ben? Az egyesült magyar párt viharos fejlődésen esett át, mely csorbát ejtett belső együtt-tartásán, szakadást eredményezve, s több jelentős képviselője elhagyta (beleértve az alapító elnök Bugár Bélát s néhány további parlamenti képviselőt), ennek folyományaként új politikai szubjektum alakult, mely a magyar nemzetiségű választók köréből merített támogatást, s ezzel az MKP fontos konkurensévé vált. Az új párt megalapítása után az MKP választási preferenciái a parlamentbe kerülés határára csökkentek. Az újonnan alakult párt pedig egy teljes évtizedre releváns politikai erővé vált, kellő mértékű választói támogatással ahhoz, hogy háromszor egymás után parlamenti, ebből kétszer kormányalakító párt legyen.

Az új párt születése körüli számtalan körülményből érdemes egyet megemlíteni. 2009. június 7-én az MKP-n belül hetekig húzódó konfliktust követően Bugár Béla bejelentette: arról értesítette az MKP vezetőségét, hogy ő és három társa (A. Nagy László, Gál Gábor és Bastrnák Tibor) kilépnek a pártból s velük együtt az országos, kerületi és helyi pártszervek sok tagja is. Bugár jelezte, hogy az MKP távozó tagjai új politikai szubjektumot alapítanak Most-Híd néven, mely a szlovákok és a magyarok, valamint a magyarok és a magyarok együttműködésének pártja lesz. Az MKP akkori elnöke, Csáky Pál azzal a kijelentéssel reagált erre, hogy az új párt az MKP vetélytársa lesz, és számolnia kell a komoly vetélkedéssel. Kijelentette, a jövőt illetően nem látja okát az együttműködésnek, hiszen erre a közös párton belül sem voltak képesek (ez a Csáky által előre jelzett állapot végül tíz teljes évig tartott, a két párt valóban nem működött együtt). Csáky azt is közölte, hogy az MKP-t az új szubjektum nem veszélyezteti, mert továbbra is erős és akcióképes párt (e tekintetben a későbbi fejlemények nem adtak igazat az MKP akkori elnökének). Az MKP 2009. októberi kongresszusán részt vett Orbán Viktor is, részvétele egyértelműen kifejezte, hogy az MKP és a Most-Híd közötti versengésben egyértelműen az előbbit támogatja.

A Most-Híd megalapítása elsősorban egy olyan politikai párt létrehozását jelentette, mely potenciálisan meghatározó szubjektummá válhat; másodsorban a magyar közösség politikai reprezentációjának egy további változatának feltételeit alakította ki, mely kisebbség ezáltal plurálisabbá vált; harmadszor: a politikai színtér ellenzéki oldalán bizonyos erőátcsoportosítást eredményezett, miközben nem csak a magyar térfélen. A Most-Híd képviselői hangsúlyozták az MKP-val való együttműködés megkötésében való érdekeltségüket, mely pártot, mint mondták, nem ellenséges szubjektumnak tartják, hanem csak vetélytársnak. A párt első kongresszusán Bugár kijelentette, hogy a Most-Híd nem egy másik szlovákiai magyar párt, hanem egy mindenki – aki toleranciát keres és nem akar feszültséget – előtt nyitva álló párt. A párt megalapította kerületi és járási szervezeteit Szlovákiának azokban a régióiban is, ahol a kisebbségi magyarok aránya az összlakosságot tekintve kicsi vagy csaknem semmilyen volt.

5. A Most-Híd és az MKP: a siker mértéke

A Szlovákiában „magyarnak” mondott (ti. a magyar nemzetiségű választókra számító) politikai pártok tevékenysége sikerességének mértékére vonatkozó kiértékelésünkben megállapíthatjuk, hogy az eltelt tíz évben ezeknek a pártoknak a választott szervekben való részvételük meghatározta politikai súlya  csökkenőben.

E pártoknak a képviselői mandátumok száma alapján kifejezett parlamenti képviselete 2010 óta csökken. Az utóbbi három választási ciklusban a két magyar pártra a parlamenti választásokon rájuk szavazók száma stagnál. (6. táblázat)

Ennek a következők az okai:

– a magyar politikai színtér felaprózása, kettéválása két önálló, egymással nem együttműködő és egymásnak kölcsönösen konkuráló szubjektumra. Ennek a fragmentációnak a közvetlen eredménye a két magyar párt egyikének ismétlődő sikertelensége a parlamenti választásokon.

– a szlovákiai magyarok választási kedvének csökkenése. Ennek főként a két párt és képviselői teljesítményével való elégedetlenség az oka, az utóbbi időben elsősorban a Smer-SD-vel és a SNS-vel koalíciós kormányt alakító Most-Híd szereplésével való elégedetlenségé.

– a magyar nemzetiségű választók más pártokra leadott szavazatai, ami összefügg a szlovák politikai pártok bővülő kínálatával.

6. táblázat. A Szlovák Nemzeti Tanácsba történő választások (a magyar pártok szereplése) Forrás: Az SZK Statisztikai Hivatala (választási statisztika)

A 6. táblázatban szereplő adatok arra vallanak, hogy minél integráltabb volt a politikai spektrum magyar része, annál magasabb volt parlamenti képviseletének a mértéke (s ezzel együtt a magyar nemzetiségűek képviselete is).

A magyar pártok szereplésének elemzése azt mutatja, hogy választási támogatottságuk képlete aszerint változik, milyen típusú választásról van szó.

A parlamenti választásokon 2009-es megalakulása óta sokkal sikeresebb a Most-Híd, amely az utóbbi három választás során mindig bejutott a Szlovák Nemzeti Tanácsba, míg ugyanezeken a választásokon az MKP egyszer sem jutott a parlamentbe. (6. táblázat)

A megyei választásokon eddig (a megyei önkormányzatokban szerzett mandátumok számát tekintve) az MKP volt az erősebb. A Most-Híd sokkal gyengébben szerepelt. (7. táblázat)

7. táblázat. Megyei választások (a magyar pártok szereplése) Forrás: Az SZK Statisztikai Hivatala

A helyhatósági választásokon a két párt eredménye összehasonlítható, mind a képviselők, mind a polgármesterek tekintetében, noha az MKP itt is valamivel sikeresebb. (8. táblázat)

8. táblázat. Helyhatósági választások (a magyar pártok szereplése) Forrás: Az SZK Statisztikai Hivatala

Az Európai Parlamentbe történő 2019-es választás után 2004 óta nem lesz képviselete az EP-ben egyik olyan pártnak sem, mely a magyar nemzetiségű választókat képviseli. Az MKP és a Most-Híd eredményei az EP-választások utolsó két alkalmával sikerüket tekintve összehasonlíthatók voltak. 2014-ben mindkét fél egy (egyenként egy-egy) képviselői mandátumot szerzett, 2019-ben viszont egyikük sem jutott be. (9. táblázat)

9. táblázat. EP-választások (a magyar pártok szereplése) Forrás: Az SZK Statisztikai Hivatala

Látszik, hogy azokon a választásokon, melyek alacsony választói részvétellel zajlottak (helyhatósági választások, EP-választások), az MKP nyeresége nagyobb volt, mint a Most-Hídé. Ezeken a választásokon az MKP-nak összetartóbb és mobilizálhatóbb volt a választóköre, mint a Most-Hídé (bár a 2019-es választásokon a Most-Híddal szembeni fölény sem biztosított képviselői mandátumot az MKP-nak).

6. A magyar közösség politikai reprezentációjának viszonya a többségi pártokkal, részvétel a kormányban

A szlovák–magyar kapcsolatokban fontos szerepet játszik a szlovák politikai elitnek a magyar közösséghez és politikai képviselőihez való viszonyulása. E tekintetben négy szempontot érdemes figyelembe venni:

  1. Sok szlovák politikus (főleg a nacionalisták) egy viszonylag hosszú időszakon át nem voltak hajlandók elfogadni (belsőleg, pszichológiailag, de a gyakorlatban sem) azt az aszimmetriát, mely történetileg alakult ki a szlovák–magyar viszony közt. Ezek a politikusok a kölcsönös viszonyokban a reciprocitás elvét igyekezte érvényesíteni, mégpedig kivétel nélkül minden területen, minden társadalmilag releváns kérdésben. Megmutatkozott, hogy ez nem így működik, mert ellentmond a valóságnak, tehát hogy az ilyen hozzáállás használhatatlan és tarthatatlan. Közben rendszerszintű lépésről volt szó, s világos volt, hogy ha a felelős politikai elit nem a valóságnak megfelelően cselekszik, semmilyen gond nem oldható meg.

E tekintetben pozitívan értékelhető az a tény, hogy Mikuláš Dzurinda, majd Iveta Radičová kormánya nem tartottak igényt a reciprocitás elvének érvényesítésére. A Robert Fico és Peter Pellegrini miniszterelnökök kormányával szembeni sok fenntartás az ország vezetésének módját illetően ellenére el kell ismerni, hogy ezek sem alkalmazták a reciprocitás elvét politikájukban, sem a magyar kisebbséggel, sem Magyarországgal szemben. A tények közé, melyek ettől elriasztották, a Most-Hídnak a kormánykoalícióban való jelenléte említhető, és általában a kiegyensúlyozott államközi kapcsolatok, melyek az Orbán és Fico kormányfők szabta keretek közt zajlanak.

  1. A helyzetet évek hosszú során át bonyolította, hogy az ún. magyarkérdéshez a nemzeti (pontosabban: nacionalista) beállítottságú szlovák politikusok blokkszerűen viszonyultak, s ez a differenciátlan hozzáállás eredményezte, hogy a magyarokat homogén entitásnak tartották – a szlovákiai magyarokat, az MKP-t (később a Most-Hídat), a magyarokat mint etnikai csoportot, Magyarországot mint államot, a magyar kormányt, a magyarországi politikai pártokat stb. A nem differenciált szemlélet nemcsak az SNS-re és a HZDS-re volt jellemző, hanem bizonyos időszakban a Smer-SD-re is. A demokratikus, nem populista pártokra ez nem volt jellemző (s ma már a Smer-SD-re sem).
  2. Fontos szempont volt (s ma is az) az etnikai nacionalizmus jelenléte és szituációs megerősödésének nagy valószínűsége a belpolitikában és az ország nyilvános közbeszédében, mégpedig a nacionalista erők (a múltban főleg az SNS és a HZDS, ma a szélsőjobboldali ĽSNS is) részéről. A szlovák nacionalisták közben az etnikai nemzetet vallják, amivel gyakorlatilag a kisebbségek kizárásának elvét alkalmazzák. Továbbra is használatos az etnikai kártya mint egyetemes mobilizáló eszköz (különösen választások előtt).
  3. Ami a kisebbségi magyarokkal való kapcsolatokat illeti, a nacionalista erők demonstrálták a szlovák–magyar interetnikus kapcsolatok konfrontatív szemléletét, teljes történelmi távlataikban, éberen figyelték a magyarokat s rejtve vagy leplezetlenül olyan modell mellett szálltak síkra, mely a magyarokat kizárta a politikai döntéshozatalból. A magyarokat úgy állították be, mint akik nem lojálisak az állammal szemben, mint akik a többségi nemzet számára potenciális veszélyforrást jelentenek, mert úgymond fő céljuk, hogy Szlovákiának ártsanak. E negatív tulajdonságokat az egész közösségre vonatkoztatták, az olyan kijelentéseket is, miszerint „az önállóság a rögeszméjük” vagy hogy „fölénybe akarnak kerülni”. A magyar kisebbség legitim követeléseit a priori a lehető legrosszabb jellemzőkkel illették.

 

Mik a tapasztalatok a magyar politikai reprezentációnak a szlovák pártokkal való országos szintű együttkormányzásról?

A magyar pártoknak 1990 óta minden megbízatási időszakban képviseletük volt a szlovák parlamentben, legalább egy szubjektum (koalíció vagy párt) révén. 1998 óta a magyar pártok négyszer voltak kormánykoalícióban: 1998 és 2002 között, 2002 és 2006 között, 2010 és 2012 között, valamint 2016 óta. Kétszer szerepelt a kormányban az MKP, kétszer a Most-Híd.

2016-ig szlováknemzeti-populista pártok nem léptek kormánykoalícióra magyar szubjektumokkal, a magyar pártok eddig az évig szintén kerülték az ilyen szövetséget.

1990–1992 között, a transzformációs időszak kezdetén a magyar közösség politikai reprezentációjának egy része szerepet vállalt a végrehajtó hatalomban az egyik többségi politikai szubjektummal. Ez az FMK volt, melynek képviselői felkerültek a VPN választási listájára, a VPN képviselői klubjában, s egyik tagja a VPN/FMK–KDH–DS kormánykoalícióba is bekerült.

Az MKDM és az Együttélés képviselő alkotta magyar kisebbségi reprezentáció ugyan kormányon kívül maradt, de nem számított klasszikus ellenzéknek (ellentétben az SNS-szel, az SDĽ-lel és 1991-től a HZDS-szel is). A reformpárti jellegű, a kormánykoalíció által javasolt legiszlatív javaslatok többségét az MKDM és az Együttélés képviselői is támogatták.

1994-ben a magyar pártok sokkal nyíltabban és közvetlenebbül támogatták a Moravčík vezette KDH–DU– SDĽ kormányt, s bár de jure nem alkották a létrejött koalíciós kormányt, de facto annak nem formális cselekvői voltak.

1998–2002 között, tehát a tekintélyelvű nemzeti-populista, az illiberális demokrácia irányába haladó pártok kormányzását követően Szlovákiában az SDK– SDĽ–MKP–SOP kormánykoalíció tevékenykedett, melynek Arend Lijphart[3] ismert konszociális modellje szerint „nagykoalíció” jellege volt. Jozef Morevčík 1994-es kormányával összehasonlítva Mikuláš Dzurinda első kormánya adekvát intézményes formával bírt. Nem volt „minimálisan győztes koalíció”, alkotmányos többsége volt a parlamentben (93 képviselői mandátum) és többféle társadalmi réteget képviselt, beleértve a legnagyobb nemzeti kisebbséget is. Éppan az MKP részvétele a kormányban erősítette ennek a kormánynak a „nagykoalíciós” kormány tipológiai elemeit. Az MKP részvétele a kormányban nem szimbolikus jellegű volt, s nem korlátozódott csak a kisebbségi problematika megoldására, s az idő tájt a kisebbségi politikai pártnak hagyományosan megszabott keretek túllépését jelentette. A kitűnően mobilizálható magyar kisebbség politikai reprezentációjának módja a végrehajtó hatalomban (kormányalelnök, miniszterek, minisztériumok államtitkárai) és a törvényhozásban (a parlament alelnöke, parlamenti bizottságok elnökei) az idő tájt kedvező feltételeket teremtett a többségi nemzet és a kisebbségi magyarok kapcsolatainak pozitív fordulatához – a HZDS–SNS–ZRS kormány többéves konfrontatív politikája után.

Közben a nagykoalíció azért nem automatikusan jött létre. Az 1998-as választások utáni kormányalakítási tárgyalások kezdete rámutatott a potenciális koalíciós partnereknek a kabinet pártösszetételére vonatkozó eltérő elképzeléseire. Az SDĽ képviselői kijelentették, hogy az SDK– SDĽ–SOP hármas koalíció az MKP nélkül számukra elfogadhatóbb megoldás volna. Az SDK és a SOP viszont kitartott az MKP részvétele és a négyes koalíció mellett, így végül az MKP koalíciós partner lett.

2002–2006-ban az MKP másodszor szerepelt a kormányban. Az SDKÚ–MKP–KDH–ANO az erejét (78 képviselői mandátuma volt) és a programalapját tekintve is szerényebb volt. Már nem a széles közép-jobb koalíció volt, de ez még inkább kiemelte az MKP jelentőségét mint olyan szubjektumét, mely liberális szociális-gazdasági reformokért küzdött.

Bizonyos mértékig hasonló helyzet ismétlődött meg 2010–2012 között, amikor is a közép-jobb kormánykoalíciónak az SDKÚ-DS, a KDH és a SAS mellett része lett a Most-Híd is (a koalíciónak 79 képviselői mandátuma volt). De már egy más, az MKP-tól különböző szubjektumról volt szó, eltérő profilú programmal és más vezetőséggel, miként a választói háttere sem volt azonos.

A kormánykoalíciónak a Most-Híd 2016–2019 között is része volt. Olyan pártokkal lépett kormányra, melyekkel az ideig nemcsak a magyar politikai szubjektumok, hanem a szlovák közép-jobb demokratikus és nem populista pártok sem működtek soha együtt kormányszinten. Ez a más pártokkal való együttközreműködések közül a legvitatottabbnak számított olyan politikai párt részéről, mely a magyar nemzetiségű választókat képviselte (s talán akármilyen programú szlovák párt részéről is az lett volna).

A Smer-SD-vel és az SNS-szel, valamint a közép-jobb Sieťtyel kötött koalíció indokaként a Most-Híd képviselői számos érvet felsorakoztattak: biztosítani az ország politikai stabilitását; más, parlamenti többséget biztosító koalíció hiányát; a jobboldali szélsőséggel szembeni harc szükségességét; az állam külpolitikájában biztosítani az integrációpárti és nyugatbarát vonalat; a nemzetiségi kisebbségek, beleértve a magyarok szükségleteinek kielégítését.

A fejlemények, melyek a Smer-SD–SNS–Most-Híd/Sieť kormánykoalíció megalakulását követték (főként a 2018-as év viharos eseményei) visszamenőleg jócskán relativizálták a felsorolt érvek némelyikét. Tekintettel arra az állapotra, melybe a Most-Híddal együtt három évi kormányzással jutott az ország mint olyan, nemkülönben a magyar közösség politikai képviselete, megállapíthatjuk, hogy a Most-Híd motivációja a Smer-SD-vel és az SNS-szel történő kormányba lépését illetően ma már sokkal kevésbé egyértelmű, mint 2016-ban. Ez a tény a Most-Híd választói támogatottságának erején is megmutatkozott, s 2019 derekán kérdéses, vajon talál-e a párt ebből a helyzetből valamilyen értelmes kiutat.

7. Kihívások

A szlovákiai magyar közösség politikai képviselete a közelgő, 2020-as parlamenti választások előtt kereszteződéshez ért. Ki kell értékelnie a jelenlegi helyzetet, önreflexiót gyakorolni s alapvető döntést kell hoznia. Választ kellene adni a legégetőbb kérdésre: hogyan biztosítani a szlovákiai magyarok számára az olyan politikai képviseletet és az államapparátus minden szintjén való részvételt, hogy a legmegfelelőbb módon biztosíthatók legyenek az érdekek, s megvalósíthatók a jogos igények. Ez a kihívás annál komolyabb és sürgetőbb, hogy a neki való megfelelés sokkal nehezebb körülmények közt valósulhat meg, mint a múltban, sokkal nagyobb konkurenciájú környezetben, tekintettel a politikai színtér aktuális bővülésére.

Két alapvető vonalnak kell megfelelni.

Az első: meghaladni a magyar színtér feldaraboltságának jelenlegi állapotát, felújítani az együttműködést annak érdekében, hogy a magyar nemzetiségű állampolgárok képviselete kellő mértékben megmaradjon. A feldaraboltság megszüntetésének módja belső, és maguk a magyar szubjektumok közti vita kérdése.

Másodsorban: a szlovák demokratikus erőkkel való együttműködés feltételeinek javítása, főként a különféle területekre vonatkozó konkrét politikák kidolgozása során. Ennek az együttműködésnek az eredményei azt eredményezhetnék (amiként a múltban is így volt), hogy nem csak a magyar közösség helyzetére lesznek pozitív hatással, de a szlovákiai demokrácia állapotára is.

Ha a szlovákiai magyar politikai reprezentációnak nem sikerülne hatékonyan válaszolni a felvetett kihívásokra (azaz hogy a magyar közösségnek nem lenne parlamenti képviselete, s nem következne be a szlovák és a magyar demokraták olyan együttműködése, mely választ adna a (többségi és kisebbségi) problémák megoldására, akkor a negatív hatás az ország belpolitikájának egészére nézvést több mint valószínű volna.

(Csanda Gábor fordítása)

Függelék

A szlovákiai pártok nevének rövidítései

ANO – Aliancia nového občana (Az Új Polgár Szövetsége)

DS – Demokratická strana (Demokrata Párt)

DU – Demokratická únia (demokratikus Unió)

FMK – Független Magyar Kezdeményezés

HZDS – Hnutie za demokratické Slovensko (Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom)

KDH – Kresťansko-demokratické hnutie (Kereszténydemokrata Párt)

ĽSNS – Ľudová strana Naše Slovensko (Mi Szlovákiánk Néppárt)

MK – Magyar Koalíció

MKDM – Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom

MKP – Magyar Koalíció Pártja / Magyar Közösség Pártja

MPP – Magyar Polgári Párt

SaS – Sloboda a solidarita (Szabadság és Szolidaritás)

SDĽ – Strana demokratickej ľavice (Demokratikus Baloldal Pártja)

SDK – Slovenská demokratická koalícia (Szlovák Demokratikus Koalíció)

SDKÚ – Slovenska demokratická a kresťanská únia (Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió)

Smer-SD – Smer-sociálna demokracia (Smer-Szociális Demokrácia)

SNS – Slovenská národná strana (Szlovák Nemzeti Párt)

SOP – Strana občianskeho porozumenia (Polgári Megértés Pártja)

VPN – Verejnosť proti násiliu (Nyilvánosság az Erőszak Ellen)

ZRS – Združenie robotníkov Slovenska (Szlovákia Munkásainak Szövetsége)

Rövid URL
ID3147
Módosítás dátuma2019. december 18.

A bársonyos forradalom első magyar dokumentumai

A november 18-án éppen megalakulófélben lévő Független Magyar Kezdeményezés hírt véve a prágai diáktüntetésekről, nyomban tiltakozik a rendőri brutalitásról ellen. Követeli „a beavatkozás elrendelőinek felelősségre...
Bővebben

Részletek

A november 18-án éppen megalakulófélben lévő Független Magyar Kezdeményezés hírt véve a prágai diáktüntetésekről, nyomban tiltakozik a rendőri brutalitásról ellen. Követeli „a beavatkozás elrendelőinek felelősségre vonását, – valamint – a letartóztatottak azonnali szabadon bocsátását”. Fontos kitétel, hogy első helyen követeli „a történtek politikai konzekvenciáinak levonását”. Ez a követelés ugyanis nemcsak jogi következményekkel jár, hanem már politikai változásokat is feltételez. A Független Magyar Kezdeményezés első célja az volt, hogy a szlovákiai magyaroknak be kell kapcsolódniuk a rendszerváltás folyamatába, segítve a folyamatot annak minden szintjén, hiszen ez a korszak kihívása. Ez alatt az ország égészét értette, de egyben fontosnak tartotta a rendszerváltást a szlovákiai magyarok körében. Szlovákiában elsőként követelnek a szabad választásokat és demokratikus alkotmányt.[1] A kommunista párt vezető szerepének törlése az alkotmányból, valamint a szabad választások követelése a november 26-án Pozsonyban a Szlovák Nemzeti Felkelés terén tartott tüntetésen az FMK-t képviselő Grendel Lajos beszédében elhangzik.[2]

„A Független Magyar Kezdeményezés tagad minden totalitárius ideológiát.” Ezt szögezi le a Független Magyar Kezdeményezés Elvi Nyilatkozata. Az FMK többpártrendszerű demokráciát, a hatalom hármas megosztását, a kisebbségek jogainak védelmét, piacgazdaságot, társadalmi önszerveződést és önigazgatást (többek között a kisebbségek számára is), az ideológiai alávetettség megszűntetését tűzi ki céljául.[3]

A programdokumentum részletesen foglalkozik a nemzeti kisebbségek kérdéskörével. Ennek sarokpontjait az alábbi elvek alkotják: a nemzeti kisebbségek problémáit csak a demokrácia oldhatja meg, a nemzeti kisebbségek államalkotók, a nemzeteket és nemzeti kisebbségeket kollektív jogok illetik meg, ám a nemzeti hovatartozás emberi jog, így e jogok minden egyes egyént megilletnek, valamint szükséges egy nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer létrehozása.[4]

A Független Magyar Kezdeményezés elő dokumentumai hatással vannak a Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN) november 25-én megjelent programnyilatkozatára. A programnyilatkozat 13 pontba sorolja céljait, és a rendszerváltás több lépése tekintetében jól látható a hasonlóság. A nemzeti kisebbségek kérdésében pedig a programnyilatkozat 11. pontja az alábbi megfogalmazást tartalmazza: „Követeljük a csehek és a szlovákok következetesen demokratikus föderációját, és a nemzeti kisebbségek jogainak és helyzetének törvényes szabályozását a teljes és tényleges jogegyenlőség elve szerint.”[5] A megfogalmazás egy nappal később Grendel Lajosnak a pozsonyi tömegtüntetésen elmondott beszédében is megjelenik. Grendel hozzáteszi: „Csupán jogállamban lehet meghatározni képviseletünk formáit a hatalmi szervekben, következésképpen olyan intézményrendszer létrehozásával, amely szavatolná a képviseleti és végrehajtó szervek útján a nemzeti kisebbségek önigazgatását.”[6]

November 21-én a Magyar Területi Színház komáromi társulatának tagjai csatlakoznak a Prágai Színművészeti Akadémia és a prágai színművészek felhívásához, elítélve a karhatalom 17-i brutális beavatkozását, azonnali munkabeszüntetést hirdetnek és kijelentik, részt vesznek a november 27-i általános sztrájkban.

A november 22-én megalakuló a Magyar Diákszövetség szintén a forradalmat a rendszerváltozásig elvinni kívánó erők egyikévé válik.

A Demokratikus Magyar Kezdeményezések Támogatóinak Nyilatkozata mindenekelőtt „az 1968-as események újraértékelését, az igazságtalanul megbélyegzettek, a máskéntgondolkodásuk miatt vádlottak padjára juttatottak rehabilitálását” követeli.[7]

A Független Magyar Kezdeményezés január 18-i programnyilatkozata egymás mellett jelenti ki, hogy demokraták vagyunk, és magyarok vagyunk. Demokraták, mert igazi demokrácia az egyén szabadságára és differenciált politikai viszonyokra épülhet. És magyarok, ugyanis a „csehszlovákiai magyarság a magyar nemzet része. A nemzethez tartozás emberi jog. Minden csehszlovákiai magyar Csehszlovákia egyenjogú polgára, tehát az állam alkotója”. Leszögezi, hogy „a nacionalista demokrácia nem demokrácia. Emberi, polgári és nemzeti jogegyenlőség nélkül nincs demokrácia”.[8] Szorgalmazza Csehszlovákia nemzetállami koncepciójának átértékelését, annak alkotmányjogi konzekvenciáival együtt.

A kisebbségi kérdés megoldása feltételezi a nemzeti kisebbségek egyenjogúságát biztosító törvényeket. Célul tűzi ki a nemzeti kisebbségek kulturális önrendelkezését, ezen belül oktatásügyük önkormányzatiságát. Ugyanakkor szorgalmazza kisebbségek képviseltét a települési önkormányzatokban, bővítve az önkormányzatok hatásköreit.

Az FMK a hagyományos ellenségképre épülő nemzetfelfogás megváltoztatását szorgalmazza, és egy olyan nemzettudat kialakítására törekszik, amely saját pozitív értékeiben találja meg önazonosságának alapját. A program tehát egyfajta új nemzetkép kialakítását kezdeményezi. (A forradalom utáni években több konferencia szervezésével próbálkozik vele.) Az elv intézményes kifejeződését a csehszlovák szövetségi kormányban létrehozandó multikulturális minisztériumban látja. A Független Magyar Kezdeményezés az előző elv továbbgondolásával a nemzeti félelmek felszámolását alapvető fontosságúnak tartja. Továbbá az állam decentralizálását szeretné. Valamint ezzel összefüggésben olyan viszony kialakítását javasolja a szomszédos országokkal, amely révén az államhatárok elveszítenék eddigi túlfokozott politikai jelentőségüket. Ugyanakkor tudatosítja, hogy a valóban hatékony kisebbségvédelmet csak a nemzeti többség tudja biztosítani. Ezt a jogfelfogásából következően a többség kötelességének tartja.[9]

Egyik kulcsfontosságú célja a települések tényleges önkormányzatainak helyreállítása. Ennek részeként szorgalmazza a helyi kisebbségek képviseletét a helyi önkormányzatokban. A magyarokat egyrészt arra hívja fel, hogy megfelelő jelölteket állítsanak a szlovák többségű településeken, másrészt pedig arra, hogy a más nemzetiségűek képviseletét tegyék lehetővé ott, ahol maguk vannak többségben. A polgári társadalom kialakításának szándéka jelenik meg abban a javaslatban, mely szerint a helyi problémák tisztázására vitaköröket hozzanak létre a polgárok.

A gazdasággal célként a piacgazdaság megteremtését, a vállalkozói szabadságot, a tulajdonformák egyenjogúságát és a szociális biztonság megteremtését fogalmazza meg a program. Ugyanakkor 1990 januárjában a rendszerváltás megakasztásának veszélye jelenik meg. „Szükséges a tulajdonviszonyok és tulajdonosi jogok nyilvánosság előtti tisztázása, nehogy a régi gazdasági bürokrácia korábbi hatalmát magántulajdonná alakítsa át.”[10] Magyar célokat is megfogalmaz a program, nevezetesen olyan gazdasági szerveződések alapítását tartja fontosnak, amelyek képesek a magyarok érdekeinek érvényesítésére a tulajdonváltás folyamán. A korábbi időszak tapasztalataiból kiindulva a gazdaság átalakításának olyan módját szeretné elérni, amelyik nem rombolja, hanem építi a magyarok társadalmi szerkezetét.

Külön foglalkozik a magyarok számára fontos mezőgazdasággal, céljául tűzve ki az új mezőgazdasági termelői formák bevezetését, beleértve a helyi feldolgozóipart.

A kultúrával foglalkozó rész a kultúra ideológiai alávetettségének megszüntetését követeli. A szlovákiai magyarok számára az Európához való felzárkózást hangoztatja, azaz az elmaradást kulturális elmaradásnak is tekinti. Leszögezi a nemzeti kisebbségek kulturális önigazgatásának elvét. Az önigazgatás oktatásügyi részén túl meghirdeti a magyarok teljes oktatási rendszerének kiépítését, azaz a felsőoktatás intézményeit is. Továbbá: alapítsák meg tudományos intézményeiket.

Az egyházakkal fogalakozó rész leszögezi, hogy az egyházaknak politikamenteseknek kell lenniük. A programban megjelenik a hitoktatás szabadsága, az állam ellenőrzését biztosító törvények eltörlése, az egyházak intézményrendszerének újjászervezése. A keresztény ember kapja vissza méltóságát. Ugyanakkor fontosnak tartja a magyar hívők érdekeinek politikai képviseletét.[11]

A szociálpolitika terén a Független Magyar Kezdeményezés alapelve, hogy az anyagi biztonság minden polgár emberi méltóságának alapja. Ugyanakkor azt feltételezi, hogy „az ország gazdasági helyzete belátható időn belül romlani fog. Sokak életszínvonala csökken”.[12] Ezért már ma gondolni kell arra, hogyan előzhető meg végleges lecsúszásuk. Ehhez átfogó szociális biztosítási rendszert kell létrehozni az új körülmények közt.

Ugyanakkor a magyarok vonatkozásában hangsúlyozza, hogy a magyarlakta területek lemaradását meg kell szüntetni. A lemaradás a kommunista rendszer nemzetiségpolitikájának következménye. Elemei az alacsonyabb szakképzettségi szint, a kevés munkahely és sok ingázó, valamint a magyarok társadalmi struktúráját megbontó iparfejlesztés. Ennek megoldására szakértői csoportok létrehozását javasolja.

A mozgalom jogfelfogása a felvilágosodás liberális szerződéselméletére épül. Az FMK szerint „a jog az ember természetes létállapota. Jogaink nem azért vannak, mert azokat mások adják, hanem mert létezünk”.[13] A mozgalom jogállamot teremtene. A program felsorolja a jogállam feltételeit, mindenekelőtt a legfontosabbnak tartott emberi és polgári jogokat, majd kijelenti, hogy az államot a polgárok hozzák létre saját szabadságuk és biztonságuk védelmében. Következésképpen a mozgalom korlátozni akarja az állam központi hatalmát, és erősíteni a helyi, valamint területi önkormányzatokat.

A továbbiakban a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak elve szerepel, valamint a nemzeti kisebbségek pozitív diszkriminációját biztosító törvény és az anyanyelvüket egyenjogúsító nyelvtörvény elfogadása.

Ugyanakkor foglakozik a bíróságok függetlenségének kérdésével, leszögezve, hogy minden szinten el kell választani őket a törvényhozó és végrehajtó hatalomtól. A forradalom folyamatát jelzi az alábbi megfogalmazás: „Már ma el kell kezdeni a járási bíróságok és ügyészségek megtisztítását a pártállam elvtelen, korrupt kiszolgálóitól.”[14] Ugyanakkor jogászokból álló bizottságok felállítását kezdeményezi, amelyek tanáccsal szolgálhatnak a közélet demokratizálását érintő jogi kérdésekben. A „jog ott van, ahol jogot alakító polgárok vannak”[15] megfogalmazás jelzi, hogy a mozgalom az átalakulás sikerének legfőbb zálogát a polgárok eme törekvésében látja. Ugyanakkor jelzi, hogy a törvények még a régiek, a hatalmi struktúra felemás, s ez az ilyen törekvést akadályozni fogja. Tehát elejétől fogva tudatosította, hogy a politikai rendszer megváltoztatása a forradalmat követően is jelentős ellenállásba ütközik.

A program a „Kik vagyunk?” kérdésére azt válaszolja: egyrészt demokraták, másrészt magyarok. Demokraták, mivel annak a liberális eszmekörnek a képviselői, amely az egyén szabadságát tekinti legfőbb és az embertől elidegeníthetetlen értéknek. Igazi demokráciát csak differenciált politikai viszonyok közt lehet építeni. Kollektivista viszonyok közepette pedig kiváltképpen fontos az egyén szabadságának védelme.

A „magyarok vagyunk” rövid értelmezése az alábbi. A forradalom után először fogalmazódik meg politikailag, hogy „a csehszlovákiai magyarság a magyar nemzet része”. A kérdést a program emberi jogi értelmezésben adja, mivel a nemzeti hovatartozást emberi jogként értelmezi, s ebből következően a csehszlovákiai magyarokat az ország egyenjogú polgárainak tekinti, s így az állam alkotóinak. Visszautasítja azt a korábbi rendszerben hangoztatott álláspontot, amely a csehszlovákiai magyarságot a többségi nemzetbe integrált szociális-etnikai jelenségnek fogja fel, és a magyarok emberi jogai megsértésének tekinti a sajátosságaik felszámolására irányuló törekvéseket. Leszögezi, hogy „a nacionalista demokrácia nem demokrácia. Emberi, polgári és nemzeti jogegyenlőség nélkül nincs szabadság”. A program tehát az emberi és polgári jogokhoz kapcsolja a nemzeti jogokat is.

A Független Magyar Kezdeményezés nemcsak az ország politikai rendszerének transzformációját akarta elérni, hanem a szlovákiai magyarok intézményrendszerének megváltoztatását is. A Csemadok korábbi politikai szerepének, szerkezetének és funkciójának kérdésében változást akart, el kívánta választani a politikai pártoktól. A politikától független, sokszínű, az állam által partnerként kezelt civil társadalom kiépülését szerette volna elérni. A Csemadok kapcsán a dokumentum így fogalmaz: „Szükség van a kulturális rendezvényeket, a népművelő munkát szervező és menedzselő, a politikától független, demokratikus felépítésű kulturális szövetségre.”[16]

Az FMK első programdokumentumai tehát a rendszerváltás és a nemzetiségi jogok összekapcsolásának programját fogalmazzák meg. Ennek kapcsán a demokraták szövetségét hirdetik nemzetiségi hovatartozástól függetlenül. „Közös történelmünk során együtt kezdtük a forradalmat a szlovák demokrata erőkkel, és ma is együtt vívjuk a totalitárius állam ellen.”[17] A mozgalom szerint Közép-Európában csak akkor születik igazi demokrácia, amikor az itt élő kis nemzetek összefognak, és együtt küzdenek tagjaik emberi, polgári és „kollektív nemzeti jogaiért”.

A szlovákiai magyarok politikai életét a nyugat-európai alkotmányosság kereteibe illeszkedő politikai eszmeáramlatok mentén szerveződő szlovákiai magyar pártok formájában képzelte el, melyek közt verseny folyik számos kérdésben, ugyanakkor együttműködnek a szlovákiai magyarok nemzetiségi céljainak megvalósításában. A politikai pártok ily módon magyar pártok, ugyanakkor az egyes eszmeáramlatok értékrendje utat nyit az azonos eszmeáramlatokhoz tartozó szlovákiai pártok felé, ami lehetőséget teremt a velük való együttműködésre. Mindenekelőtt ennek révén nyílik esély a parlamenti többség megszerzésére a magyarokat érintő ügyekben is. Sőt ily módon alkalom nyílik a magyarok részvételére a kormányban. A kormányzati részvétel lehetővé teszi, hogy megszűnjön a magyarok által lakott területek hátrányos kezelése a végrehajtó hatalom részéről. Továbbá teret nyit olyan társadalmi vitának, amely a szlovákiai magyarok önkormányzatiságához vezethető utat egyengeti anélkül, hogy fenyegetné a rendszerváltás folyamatát, és politikailag izolálná a magyar kisebbséget. A szlovákiai magyaroknak a jelentős európai eszmeáramlatokhoz kötődő politikai pluralizmusa ugyanakkor lehetőséget ad arra is, hogy politikai szervezeteik egynél több nemzetközi pártszövetségben képviseltessék magukat.

A szlovákiai magyarok és a nemzeti kisebbségek helyzete megváltoztatásának, a probléma közös szlovák–magyar megoldásának alapelveit tartalmazza a Nyilvánosság az Erőszak Ellen és a Független Magyar Kezdeményezés közös nyilatkozata a nemzetek, nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok együttéléséről Szlovákiában. Az 1990. január 21-én elkészült és kiadott dokumentum szerint „tudatosítanunk kell azonban, hogy az új demokratikus struktúrák kialakulása, élettartama és perspektívái jelentős mértékben attől függnek, mennyire leszünk képesek leküzdeni a térségünkben meglévő, történelmi gyökerű nemzeti, nacionalista élőítéleteket”.[18]

A Nyilvánosság az Erőszak Ellen kijelenti, hogy készülő programjában a nemzetek, nemzeti kisebbségek és etnikumok együttélésének javaslata is megjelenik.

A megoldás célja és kiindulópontja az egyén, az állam minden állampolgára államalkotó. Elvetik a reciprocitás elvét. A nemzeti kisebbségeket és etnikumokat kollektív jogok illetik meg. A felek elvetik a kollektív bűnösség elvét. Valamint „a nemzetek és nemzeti kisebbségek és etnikumok kollektív jogaiból kiindulva önigazgatás illeti meg azokat minden olyan kérdésben, amely kizárólag őket érinti, továbbá egyenjogú, közös döntésre jogosultak minden olyan kérdésben, amely őket is érintik”.[19] Továbbá támogatják egy nemzetközi ellenőrzési rendszer kialakulását.

A rendszerváltás irányultságának szempontjából különös fontossággal bír a Független Magyar Kezdeményezés 1989. december 4-kén kiadott állásfoglalása. Ebben Csehszlovákia Kommunista Pártját arra szólítja fel, hogy haladéktalanul hagyja el a munkahelyeket. „A fentiek alapján fontosnak tartjuk leszögezni, hogy a munkahelyeken, a hadseregben, az állambiztonsági szervekben és a bíróságokon megengedhetetlen a politikai erők jelenléte.” „A munkahelyek nem válhatnak a politikai, ideológiai és választási harcok színterévé, mert ez a munkahelyi és gazdasági irányítás régi formáinak restaurálását eredményezné.”[20] Ez az álláspont nemcsak a CSKP okán bírt nagy jelentőséggel ekkor. Hanem amiatt is, mert a nem kis részben a Nyilvánosság az Erőszak Ellen is munkahelyeken szerveződött. Ezt a vitát az első pillanattól kezdve polgári szervezettségű FMK következetesen lefolytatta a Nyilvánosság az Erőszak Ellen vezetésével, rámutatva a szakszervezet és a politikai mozgalom közti különbségekre. Végül a VPN változtat szervezeti szabályain.

Az 1989-es forradalmat megelőzően megszületett magyar elképzeléseknek korlátot szabott, hogy a szlovákiai magyar politikai vezetés egyes csoportjai mögött alig állt kritikus társadalomtudományi bázis. Az addig kiadott csekély számú tanulmány java rész a magyarok történelmének egyes kérdéseivel foglalkozott, esetenként a szlovák nacionalizmus történelmi érveire reagálva. Néhány írás pedig a kormányzatnak a magyarok ellen irányuló nemzetiségpolitikáját elemezte. Emellett kritikus észrevételek jelentek meg a szlovákiai magyar irodalom egyes műveiben, valamint a szlovákiai magyar sajtóban, főleg a magyar kulturális élettel foglalkozó cikkekben, persze a rendszer cenzúrája szabta keretek közt. A cenzúrától függetlenül a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottságának dokumentumai tartalmaztak fontos információkat.

Ám ezek az ismeretek és észrevételek töredékességük, konkrét helyzetekhez, eseményekhez kötöttségük okán a forradalmat megelőzően általános cselekvési tervvé nem állnak össze.

A helyzet különbözött mind a magyarországitól, mind pedig a lengyelországitól. Ezért az 1989 utáni szlovákiai magyar pártrendszer kialakulása és a magyar pártok programjainak megalkotása során érezhető a tudományos igényű feldolgozás hézagos volta. Az akkor megfogalmazott pártprogramok vagy teljesen újak voltak a már ismert kritikai észrevételekre épülve, vagy pedig valamilyen módon az 1968-as elképzelésekhez kötődtek.

Sajátos módon a két világháború közötti szlovákiai magyar politikai örökség nem játszott jelentős szerepet az 1989 utáni szlovákiai magyar pártszerkezet kialakulásánál. Utólag vizsgálva persze akadnak hasonlóságok, de ugyanúgy különbözőségek is, ám ami a legfontosabb, a két világháború közötti magyar politikusok és közéleti személyiségek elképzelései, érvei nem váltak a politikai közbeszéd tárgyává, politikai döntések hivatkozási alapjává 1989 után.2

Az ellenben állítható, hogy a rendszerváltáskor Magyarországon kialakult párttagoltság jelentős hatást gyakorolt a szlovákiai magyar pártok jellegére. Ennek számos oka volt. A politikai szocializációnak a szlovákiai magyarok körében is hasonló forrásai voltak, mint Magyarországon.

Mindennek értelemszerűen megvolt a hatása a „bársonyos” forradalom idején, és a forradalmat követő időszakban. A magyar kisebbség társadalma fokozatosan emelkedik magasabb szervezettségi szintre, és új intézeteinek, oktatási intézményeinek születésével szellemi kapacitásai is erősödnek.

Ám sem a forradalmat megelőzően, sem pedig a forradalom alatt és utána nem születik olyan részletes cselekvési terv, amelyik az ország nyilvánosságának, a népnek az értékrendjét változtatná meg a magyar–szlovák viszony problémakörében. Noha az 1989-es forradalom egyes dokumentumai utalnak a változás szükségességére.

Rövid URL
ID3144
Módosítás dátuma2019. december 18.

A kétnyelvűség mint üzleti érdek

Egy nyelvitájkép-kutatás eredményei a kelet-szlovák–magyar határrégióban. Kérdőíves, résztvevő megfigyelésen és szakértői interjúkon alapuló kutatás eredményei 1. Bevezetés Az egynyelvű/többnyelvű feliratok kérdése a Kárpát-medencében sokáig nemzetiségi...
Bővebben

Részletek

Egy nyelvitájkép-kutatás eredményei a kelet-szlovák–magyar határrégióban. Kérdőíves, résztvevő megfigyelésen és szakértői interjúkon alapuló kutatás eredményei

1. Bevezetés

Az egynyelvű/többnyelvű feliratok kérdése a Kárpát-medencében sokáig nemzetiségi politikai diskurzusok tárgya volt. Mi, magyarok, többnyire sérelmezve éltük meg, hogy Szlovákiában, Romániában, az egykori Jugoszláviában, vagy újabban Ukrajnában a nyelvtörvények miként szabályozzák a közterületi feliratok nyelvhasználatát. A téma átpolitizáltsága ritkán tette lehetővé, hogy kellő figyelem jusson a többnyelvű feliratok gazdasági vonatkozásaira. Jelen tanulmány e hiány pótlására tesz kísérletet: a szlovák–magyar határrégió keleti felén zajló terepmunka azt tette mérhetővé, lehet-e turisztikai üzleti jelentősége a többnyelvű feliratoknak.

2018–19-ben a Budapesti Corvinus Egyetem, a szlovákiai Nadácia pre budúcnosť alapítvány és a magyarországi Interregió Fórum Egyesület egy, a szlovák–magyar határon átnyúló együttműködési projektet valósított meg.[1] A projekt középpontjában a többnyelvűség állt: túllépve a kisebbségtudomány megszokott kérdésen, arra kereste a választ, hogy a határon átívelő idegenforgalom, munkavállalás és nem utolsósorban bevásárlóturizmus szempontjait figyelembe véve, szükség van-e a kétnyelvű feliratok üzleti gyakorlatának átgondolására. A projekt több hullámból állt, először egy igényfelmérésből, amelynek része volt egy nyelvitájkép-kutatás, továbbá online résztvevő megfigyeléses kutatás (netnográfia), majd egy pilot akcióból, amelynek keretében 50-50 kétnyelvű táblát és 20-20 kétnyelvű étlapot helyeztek ki a projekt résztvevői, külön mérve a pilot beavatkozásnak hatását is. A projekt része egy, az idegen nyelv hozzáférhetőségét minősítő turisztikai védjegy bevezetése. Jelen, összefoglaló írás mindezekre a tapasztalatokra alapoz, amikor összességében arra a kérdésre igyekszik választ találni: jót tesz-e a kétnyelvűség az üzletnek.

2. Elméleti keretek

Linguistic landscape refers to the visibility and salience of languages on public and commercial signs in a given territory or region. (Landry & Bourhis, 1997)

Nem népszerű dolog egy tanulmányt definícióval kezdeni, hiszen már a tényleges szöveg olvasása előtt elveszi az olvasó kedvét a folytatástól, a mi esetünkben azonban célszerű visszatérni a gyökerekhez. Azok számára, akiket érdekel a gondolatmenet, de nem szeretnének egy néhány oldalas szakirodalmi áttekintést elolvasni, három bekezdésben foglaljuk össze a lényeget:

Az alábbi elméleti bevezetésben azt mutatjuk be, hogy akik és amikor megalkották a nyelvi tájkép fogalmát, azok egyszerre gondoltak két jelenségre, egyrészt a köz- (public) és a kereskedelmi célú (commercial) feliratokra (mind a kutatásban, mind pedig a nyelvhasználatban). A fogalmat és a kutatási eszközt azonban a későbbiekben elsősorban a különböző nyelvi/kisebbségi mozgalmak tudományos alátámasztásaként, éppen ezért elsősorban (szinte kizárólag) a közfeliratok vizsgálatára használták. Ebből következik, hogy elsősorban a közcélú feliratok vizsgálatának módszertana lett kiforrottabb, kiérleltebb, sokszor kölcsönhatásban a kisebbségi nyelvhasználati irodalom többi kérdésével, pl. oktatás, nyelvi jogok stb. Az üzleti célú feliratok vizsgálata, pontosabban: az üzleti logikából következő, inherens magyarázata azonban nem mélyült el kellőképpen.

Mire a francia–kanadai szerzőpáros által 1997-ben megalkotott nyelvitájkép-kutatás gondolata megérkezett Magyarországra (bő tízéves késéssel), ez már elsősorban a közfeliratok vizsgálatát célozta, egyfajta közösségi nyelvhasználati/nyelvpolitikai kérdésként. Egy rendkívül gyors diffúziós folyamat eredményeképp a nyelvitájkép-fogalom hamar ismertté vált a Kárpát-medence országaiban, majd szerte Közép-Európában. A diffúziós folyamatban szintén elsősorban a közösségi nyelvhasználati kérdések erősödtek fel, a kereskedelmi célú feliratok elemzése (és az azzal kapcsolatos elméleti megközelítés) jobbára elsikkadt.

Jelen tanulmány az 1990-es évek eleji gyökerekhez nyúlik vissza, amikor Bourhis (1992) és Leclerc (1989) s mások nyomán az üzleti célú feliratok vizsgálatát a közfeliratoktól eltérő megközelítésben végzi. Az olyan kérdések helyett, mint nyelvi dominancia, kisebbségi nyelvhasználat vagy nyelvi jogok, jelen tanulmány olyan fogalmakkal dolgozik, mint fogyasztói elégedettség, nyelvi kereslet és kínálat, közvetítő nyelvek stb.

1997–2013: a nyelvitájkép-fogalom karrierje

 Bourhis 1992-ben kezdett kutatásához az egyik apropót kétségkívül az a sajátosan francia–kanadai jelenség adta, amelyet Leclerc (1989) egyszerűen nyelvi plakátháborúnak hívott: mind francia, mind angol nyelven léteztek köztéri feliratok, de ezek nem egyszerűen csak versengtek a fogyasztók kegyeiért, hanem egyfajta én-üzenetként a hirdető identitását is hirdették, ezen belül kiemelten az etnikai/nyelvi identitását. 1989 még egy offline világ volt, ahol a plakátok térbeli megjelenése jól tükrözte a régiók/települések vagy akár városrészek nyelvi identitásának változásait, dinamikáját. Bourhis 1992-ben fogalmazta meg kutatási tervét, amely szerint az egyes területek nyelvi kompetenciáinak (vitalitásának) méréséhez nem is szükséges az embereket megszólítani, inkább egyfajta kinyilvánított preferenciaként a lenyomatukat, azaz a feliratokat kell vizsgálni. Ennek a kutatásnak a végeredménye lett az 1997-es cikk, amelyben Landry és Bourhis (1997) megalkották a nyelvi tájkép fogalmát. Mind ebben, mind az 1992-es kutatási tervben kijelentik, hogy a kétfajta utcai feliratot, azaz a közcélú (public) és magáncélú (üzleti célú, commercial) feliratok vizsgálatát azért kell megkülönböztetni, mert más szempontok, már motivációk vezérlik a feliratok készítőit. Míg az egyik esetben a nyelvi dominancia szempontjai nyilvánvalóan egyfajta helyi politikai kérdés, a másik esetben a legfőbb szempont – a fogyasztó preferenciáinak megnyerése. Ettől függetlenül maga a programadó 1997-es írás is elsősorban a közfeliratokkal, illetve a nyelvi dominancia kérdéseivel foglalkozik.

Szoták Szilvia meglátása szerint a táblák nyelve különösen a nyelvi konfliktuszónákban keltette fel a kutatók érdeklődését, mint pl. Brüsszel, Montreal (Monnier 1989; Bourhis 1992), Izrael (Spolsky és Cooper 1991; Shohamy, Ben-Rafael és Barni 2010), India (Itagi és mtsai 2002). A kutatások egyaránt fókuszálnak az őshonos kisebbségi nyelvhasználatra (Cenoz és Gorter 2006), vagy migráns közösségek nyelvhasználatára (Collins és Slembrouck 2007), vagy éppen az angol mint világnyelv előretörése a nyelvi tájképekben (Backhaus 2006; Gorter 2006; Shohamy, Ben-Rafael és Barni 2010; Soukup 2016)

Nyelvitájkép-diffúzió Magyarországon

Nem lebecsülve a hasonló megközelítések, előzmények jelentőségét (Szépe 1994; Szépe 1984), a hazai tudományos közösség egy Pestre nősült finn nyelvész, Petteri Laihonen munkáin keresztül tapasztalhatta meg először a nyelvitájkép-kutatások hasznosságát, magyar nyelvi tájképeket kisebbségi területeken kutatott, elsősorban Erdélyben (Laihonen 2009), de más magyar nyelvterületen is folytatott kutatást (Laihonen 2012), valamint a nyelvideológiák elméletét és használhatóságát is vizsgálta a magyar nyelvvel kapcsolatos kutatásokban (Laihonen 2011).

A fiatal kutató munkásságát Bartha Csilla karolta fel, közös publikációban mutatták be ezt az „új” kutatási területet (Bartha, Laihonen és Szabó 2013), illetve 2013-ban az MTA Nyelvtudományi Intézete konferenciát szervezett „A nyelvi tájkép elmélete és gyakorlata” címmel. Sajnos, a konferenciakötet sosem készült el, de a konferencia így is revelatív hatással volt a hazai nyelvészközösség számára, sőt azon túl is, két értelemben: egyrészt átlépte a diszciplináris határokat (szociológia, antropológia stb. felé nyitott), másrészt pedig Magyarország határain túl, a környező országok értelmisége érdeklődését is felkeltette a nyelvi tájkép. A 2010-es évek elején Kárpátalján elsősorban Csernicskó István (1998, 2013), Erdélyben Horváth István és Tódor Erika fogták össze a nyelvitájkép-kutatásokat (Horváth és Tódor 2011). A Termini Magyar Nyelvi Kutatóhálózat módszeresen térképezte fel a kisebbségi nyelvi tájképeket a környező országokban, beleértve Ausztriát (Szoták 2016) a Balkán-félsziget országait és – hogy közeledjünk a mi vizsgálati régiónkhoz – Szlovákia és Magyarország határ menti területekeit is (Szabómihály 2009; Bauko 2018; Presinszky 2018). A téma szárba szökkent: napjainkra jó pár, nyelvi tájképekkel foglalkozó gyűjteményes kötet gazdagítja nyelvi tájképekkel kapcsolatos tudásunkat (Tódor Erika-Mária, Tankó Enikő és Dégi Zsuzsanna 2018; Márku Anita és Hires-László Kornélia 2015). A téma kutatásában kétségkívül a magyar kisebbséghez tartozó kutatók jártak az élen, de ma már több román, szlovák indíttatású stb. kutatást is ismerünk.

Üzleti antropológiai megközelítés

Jelen kutatás megközelítése annyiban más, mint a legtöbb fent hivatkozott (gyűjteményes kötetekben megjelent) irodalom, hogy míg azok a nyelvitájkép-kutatást a kisebbségtudományok vagy a nyelvtudományok kontextusába ágyazzák be, mi az üzleti antropológia (business anthropology) megközelítését alkalmazzuk. Ezzel a kutatás visszatér az 1990-es évek eleji felvetésekhez, az üzleti és a közszférabeli feliratok megkülönböztetéséhez.

Ha megközelítésünk tisztán üzleti jellegű vizsgálat lenne, azaz a marketingtudományokba ágyazódna, akkor olyan kérdéseket kellene feltennünk a kétnyelvű feliratok kapcsán, mint pl.:

– Mi a termék?

– Ki a célcsoport? Hogyan szegmentálható a célcsoport nyelvi szempontból?

– Hogyan segíti az üzenet a célcsoport elérését?

– Mi a marketing üzenet célja? Például: az értékesítést segíti, vagy a fogyasztó komfortját kívánja növelni?

– stb.

Az üzleti antropológiai és a tisztán üzleti megközelítés között néhány fontos különbséget látunk, amely jelen kutatásban is szerepet játszik. A legfontosabbnak tartott különbség a kulturális antropológiából átvett reflexivitás szempontja. Míg az üzleti tudományok megközelítése szerint a gazdasági szereplők viselkedése a profitmaximalizálás elvárásából levezethető, addig mi, antropológusok fontosnak tartjuk a gazdasági szereplők gondolkodásának megértését, mert azt véljük, hogy a gondolatok, vélekedések alakítják a viselkedést. A kétnyelvű feliratok esetében tehát nem egyszerűen az a kérdés, hogy az adott célcsoport elérését/fogyasztói elégedettségét stb. segíti-e egy tábla, hanem hogy mit gondol erről az a vállalkozó, aki a táblát kihelyezi, milyen szempontok alapján dönt egy tábla kihelyezéséről, vagy egy meglévő tábla kétnyelvűsítéséről, és később milyen mechanizmusokon keresztül fog a táblakihelyezés megvalósulni. A mi fő kutatási kérdéseink ezért így szólnak:

– Milyen nyelvhasználati fogyasztói csoportok különböztethetők meg a helyi válaszadók szerint;

– A megkérdezett szerint jót tesz-e az üzletnek a két- vagy többnyelvűség, és (akár igen, akár nem)

– milyen mechanizmusokon keresztül jelentkezik ez a hatás;

– végül, hogyan kerülnek ki a helyükre a feliratok.

Mivel jelen sorok írói is magyarországi vagy határon túli magyar kutatók, ezért előzetes ismereteink / szakirodalmi olvasmányaink nekünk is a kisebbségtudomány/nyelvi jogok témaköréhez tartozik. Jelen kutatás során azonban a kisebbségtudományi szempontokat nem tudtuk hasznosítani, mert a vizsgálat fókuszában a két ország egymáshoz átjáró turistái, látogatói álltak. Például, a projekt egyik beavatkozási helyszínén, a magyarországi Sárospatakon de facto nincs szlovák kisebbség, ezért ott kisebbségi nyelvhasználatról nem lehet beszélni. A város vezetése mégis kifejezetten kérte, hogy a növekvő szlovákiai (szlovák anyanyelvű) idegenforgalom miatt a város turisztikai célpontjait két nyelven, magyarul és szlovákul táblázzuk ki, jelen projekt keretén belül. Ennek a beavatkozásnak az igényfelméréséhez és hatásvizsgálatához a kisebbségtudományi szakirodalmi keret nem adott volna fogódzót – az üzleti tudományok, közelebbről az üzleti antropológia viszont igen.

Ami pedig az önreflexivitást illeti, fontosnak tartjuk a saját, kutatással és kétnyelvű táblákkal kapcsolatos előzetes véleményünket is tisztázni. Nem hiszünk a tudományos objektivitásban, hiszen a tudományt is emberek csinálják, ami nem baj, de fontos tisztázni, hogy mi az a nézőpont, amely alapján az adott vélemény kialakul. Fontosnak tartottuk ezért a kutatás elején tisztázni, hogy mi a várakozásunk, mit gondolunk a kétnyelvű táblákról Szlovákiában és Magyarországon.

Előzetes várakozásaink a terepről

Egy antropológiai terepmunka nem lenne teljes a terep bemutatása nélkül. A mi esetünkben a „terep” a kelet-szlovák–magyar határszakasz tábláit, feliratait jelenti. A jelenlegi gyakorlat megértéséhez egy kicsit messziről indulunk, bemutatva egy térségbeli körképet.

A Balkán-félsziget országain végigszaladva észak felé azt látjuk, hogy jószerivel ahány ház, annyi szokás, országonként eltérő kétnyelvű gyakorlat figyelhető meg. Görögországban például, ahol a görög ábécé ismerete az ide tévedő külföldiek részéről nem általános, az a gyakorlat, hogy a legtöbb felirat angolul is olvasható. Ez természetesen az írásképen túl részben az egykori brit dominanciával is magyarázható. A szomszédos Bulgáriában vagy Szerbiában hasonló a helyzet, a cirill betű ismerete más országok látogatói számára nem nyilvánvaló, ezért ott is általánosnak mondhatók a kétnyelvű, pontosabban egynyelvű, de két ábécé szerint leírt feliratok (szerbül: latinica, cirillica). Érdekes, hogy bár az albán írás latin betűs, a legtöbb közérdekű felirat magyarázatot is kap (pl.: Kentar/Center), mert (helyi értelmezés szerint) az albán nyelv másoknak nem érthető. Ezeken kívül léteznek kisebbségi nyelvhasználati feliratok is, pl. a multietnikus Vajdaságban előfordulnak szerb cirill/latin/magyar/német/horvát nyelvű táblák is. Romániában különösen ügyelnek arra, hogy a különböző nyelvű feliratok betűmérete, tipográfiai kinézete egyenlő legyen (bár sorrendben mindig az államnyelv az első).

Azt gondolnánk, hogy a magyar és szlovák gyakorlat ezekhez hasonló, de ez nincs így. Az albán vagy görög gyakorlattal szemben pl. egyik nyelv sem gondolja azt, hogy kicsi és érthetetlen nyelv lenne, amelyet angolul kellene feliratozni. Ez a magyar nyelv esetében anakronisztikus, amikor még a nagyvárosok melletti mallokat is csak egynyelvű (magyar) kifejezés alapján találhatja meg az autós. A kifejezés (bevásárlóközpont) egy külföldinek nyilván nem mond semmit, bár egy bevásárlókocsi piktogram olykor oldja ezt a dilemmát. A külföldiek számára érthetetlen tábláink közül az egyik személyes kedvencem egy nyírbátori körforgalom útjelző táblája, amely a kihajtásban ezt írja: „Országhatár”.

Ami a kisebbségi nyelvhasználatot illeti, a hivatalos (public) gyakorlat mindkét országban jószerivel csak a helységnévtáblákra szűkíti le a kisebbségi feliratokat, ám a román gyakorlattal szemben itt nem az államnyelvvel megegyező méretben, hanem a tőtábla alatt, kisebb méretben, megkülönböztető színnel (Magyarországon zöld, Szlovákiában kék alapon fehér), mintegy magyarázó feliratként, gyengébbek kedvéért tünteti fel a helyi kisebbségi településnevet. Mindezek alapján, a terepmunka elején az az érzésünk lehetett, hogy mindkét országban fontosnak tartják az anyanyelv védelmét, fontosabbnak, mint az idelátogató külföldiekkel kapcsolatos gördülékeny kommunikációt vagy a kisebbségi nyelvhasználat pozitív diszkriminációját.

Terepmunka közben azonban meglepve tapasztaltuk, hogy az üzleti feliratok esetében, a mindennapokban nem érvényesül az anyanyelvi dominancia. Kifejezetten jelentős a többnyelvűség, és főleg az angol nyelv jelenléte – amit sem egy hivatalos, nemzeti nyelvpolitikai szándék, sem pedig egykori félgyarmati múlt nem magyaráz, mint pl. Albánia vagy Görögország esetében.[2]

3. A kutatásról

Nyelvitájkép-kutatásunk 2018 nyarán zajlott. A kutatás során terepmunkaeszközöket használtunk a magyar–szlovák határrégió vendéglátói, szálláshely-szolgáltatói és turizmushoz kapcsolódó üzletei körében. Kérdés lehet az olvasó előtt, hogy miért volt szükség egyáltalán személyes terepmunkára, miért nem volt elég a nyelvi tájképet google street view alkalmazásból kinézni, esetleg egy alkalmas motorral gyűjteni a nyelvitájkép-statisztikákat. Nos, a kérdezőbiztosok a külső (utcai) feliratok mechanikus rögzítésén túl más, szintén fontos munkarészeket végeztek még, a következőket:

  1. A kérdezőbiztosok először is megnézték, le is fotózták és értelmezték a külső (azaz homlokzati, kirakati) feliratokat; ez az a munkarész, amelyet akár egy online motor is el tudna végezni.
  2. Ezután bementek, és beltéri (azaz belső) feliratokat, pl. az árlapot vizsgálták meg, szintén többnyelvűség szempontjából.
  3. Majd szóba elegyedtek a kiszolgáló személyzettel, aminek keretében résztvevő megfigyelést végeztek: különböző helyzetekben különböző idegen nyelveken próbálkoztak. A terepmunkát végző csapat tagjai között volt magyar, ukrán–szlovák és orosz anyanyelvű.
  4. Engedélyt kértek néhány beltéri fotó készítésére, majd
  5. Ha mód nyílt rá, egy egyszerű igényfelmérő kérdéssort is végigkérdeztek, strukturált interjú keretében.
  6. Végül, a látogatás után a kérdezőbiztosok rögzítették benyomásukat a helyről, közte olyan kvázi kemény adatokat is, mint az üzlet becsült alapterülete, és olyan nehezen megfogható jelenséget is, mint a hely presztízse.

A terepmunka szűkebben a határrégió keleti részében került megvalósításra, Észak- és Kelet-Borsod-Abaúj-Zemplén megyében (Putnoki, Edelényi, Szikszói, Encsi, Gömrői, Sátoraljaújhelyi, Sárospataki, Tokaji, Szerencsi járások), továbbá a Nyugat- és Kelet-Kassai kerületben (Gölnicbányai/Gelnica, Iglói/Spišská Nová Ves, Rozsnyói/Rožňava, Nagymihályi/Michalovce, Szobránci/Sobrance, Tőketerebesi/Trebišov kistérségekben), illetve a régió nagyvárosaiban. 2018. június 21. és június 31. között, összesen hét turnusban látogattunk meg összesen 231 üzlethelyiséget, ezen belül 90-et Szlovákiában és 141-et a határrégió magyar oldalán.

Kutatásunk során mindkét ország esetében a gazdasági ágazaton belül a turizmusra fókuszáltunk, és a benne megjelenő többnyelvűségre mint gazdasági erőforrásra. A turisták által látogatott térségek, települések, turisztikai desztinációk esetén elsősorban a szolgáltatóegységeken belül próbáltuk feltérképezni a különböző nyelvek használatát. Nem volt célunk tehát más szektorokban, színtereken megjelenő többnyelvűség vizsgálata, ám bizonyos esetekben az összkép bemutatásához ezt sem hagyhattuk figyelmen kívül. Szlovákiában a magyarság autochton/őshonos kisebbség, éppen ezért a magyarok lakta településeken természetesnek vehetjük a magyar nyelv köztereken való megjelenését.

4. Eredmények

Jelen tanulmány egy szlovák–magyar határon átnyúló, kétnyelvűséggel foglalkozó projekt kutatási eredményei alapján készült. A projekt célcsoportjai a turisztika, szállás, vendéglátás területén dolgozó vállalkozások, a kutatási kérdés pedig az volt, hogy miként lehetne Szlovákiát komfortosabbá tenni nyelvi szempontból az odalátogató magyar vendégek számára és vice versa. A kutatások keretében egy 100-100 elemű, célcsoportba tartozó vállalkozást felölelő nyelvitájkép-kutatás valósult meg, amelyet résztvevő megfigyelés és kvalitatív interjúsorozat egészített ki, illetve egy pilot beavatkozás (kétnyelvű táblák, étlapok kihelyezése) kapcsán pedig 280 fős, alapvetően a táblakihelyezés hatásosságát mérő adatfelvétel készült.

A kutatásoknak volt három meglepő, előre nem várt tapasztalatuk.

Az egyik nem várt tapasztalat, hogy a kétnyelvűség (értsd: szlovák–magyar kétnyelvűség) de facto nincs jelen a térségben. Korábbi megérzéseink, terepbejárásaink, úgy látszik megtévesztettek: a reprezentatív minta adatai alapján úgy tűnik, hogy a kelet-szlovák–magyar határrégióban a turisztika, szállás, vendéglátás főbb helyein a HU/SK kétnyelvű feliratok aránya az 5%-ot is alig éri el.

1. ábra. A feliratok nyelvei a két ország határvidékén

Az 5% körüli HU/SK kétnyelvű üzleti feliratok aránya nem csak a két országba, pláne a két határtérségbe irányuló HU/SK idegenforgalom arányainál alacsonyabb, de helyenként és időnként a helyi szlovákiai magyar/magyarországi szlovák népesség arányánál is alacsonyabb.

Másik nem várt tapasztalatunk az angol nyelvi feliratok kiugróan magas aránya volt: 25%-nyi angol nyelvi feliratot észleltünk (a külső feliratokban). A magas arányt nem csak a történelmi hagyományok nem indokolják (a térség nem volt brit gyarmat, sosem voltak jelentős kulturális kapcsolat a közép-európai és angolszász országok között), de a térségbe látogató angol anyanyelvű idegenforgalom sem.

Az angol nyelv térhódítását erősítette meg a résztvevő megfigyelés eredménye is.

Azt hittük, hogy nagyon felkészülten vágunk bele a kutatásba, amikor olyan kérdezőbiztosokat sikerült Kárpátaljáról toborozni, akik között volt magyar, szlovák+ukrán és orosz anyanyelvű egyaránt. A kérdezőbiztosokat arra biztattuk, hogy az egyes kommunikációs szituációkban igyekezzenek az anyanyelvüket mint idegen nyelvet használni (természetesen különösen a szlovákot Magyarországon és vice versa).

A valóságban azonban a kommunikáció nem tört szlovák vagy tört magyar nyelven folyt tovább, hanem többnyire tört angolsággal. Ennek több oka is van – lásd később. Amit azonban következtetésként levonhatunk, a következő: mindkét ország sokat tesz a saját anyanyelve védelméért és ápolásáért. Ha azonban nem tesznek lépéseket a szomszéd ország nyelvének ápolásáért is, akkor a két szomszédos ország lakosai előbb-utóbb angolul fognak kommunikálni egymás között.

A harmadik tapasztalat, amelyre nem voltunk előre felkészülve, egy nonverbális kommunikációra utal: a pénzre. A két ország eltérő pénznemet használ, Magyarország a forintot, Szlovákia pedig az eurót. A nyelven kívül a komfortérzetet az is javíthatja, hogy az én pénzem elfogadható, vagy nem is csak elfogadott, de étlapon, feliratban is megjelentett, egyenrangú pénz a helyi pénzzel. Az anyanyelv mintájára ezt a komfortérzést egy új fogalommal neveztük el: anyapénz. Anyapénz a pénznem, amelyben leginkább otthonosan tudok gondolkodni, érzem a számok értékét, azonnal meg tudom állapítani, hogy számomra mi drága és mi olcsó.

2. ábra. Anyapénz külföldön: az árak megjelenítése a hazai és vendég pénznemben

Délkelet-szlovákiai mintánkban zérus közeli a forint, míg Magyarországon jelentős az euró megjelenítése írásban az árakban (kirakatokban, étlapon vagy belső feliratokban). Erről egyelőre nem tudunk többet mondani: izgalmas kérdés, több további kutatható kérdést felvet.

Ronthatja-e a kétnyelvűség az üzleti kilátásainkat?

A kutatási kérdéseinkre visszatérve, kutatásunk középpontjában az állt: segíthetik-e, és milyen mechanizmusokon keresztül a kétnyelvű feliratok a határon átnyúló idegenforgalom növekedését.

A kérdés vizsgálatához először szembe kellett néznünk egy másik kérdéssel: ronthatja-e egy üzlet kilátásait, ha a magyaron kívül a szlovák nyelvet is megjelenít üzleti kommunikációjában Magyarországon (és vice versa). Ez a kérdés végső soron a nacionalizmus, illetve a xenofóbia (idegengyűlölet, azaz jelen esetben a két nyelvi/etnikai csoport egymással szembeni negatív érzései) kérdéséhez nyúlik vissza. Ha jelentős a xenofóbia (nacionalizmus) egy térségben, akkor érthető lenne, ha egy idegenforgalmi vállalkozó, például egy étterem tulajdonosa attól tarthat, hogy a szomszéd ország nyelvének nyilvános megjelenítésével a hazai fogyasztói körét vagy annak egy részét veszítheti el.

A térségbeli nagymintás nacionalizmus- és idegenellenesség-kutatások jobbára a szlovák és magyar közösség egymás iránti ellenszenvének tartós csökkenéséről számolnak be, különösen a két ország EU-csatlakozása óta. Különösen a schengeni határok megnyitása óta dinamikusan növekszik a két ország közötti személyforgalom, ami hozzájárulhatott a személyes jó tapasztalatok erősödéséhez.

Különösen beszédesek egy 2016-ban, szlovákiai magyar anyanyelvű kisebbséghez tartozó fiatalokra fókuszáló kutatás adatai:

3. ábra. Xenofóbia a szlovákiai magyar fiatalok körében

Forrás: MOZAIK, Magyar Ifjúság Kutatás 2016

http://www.ujnemzedek.hu/sites/default/wp-content/uploads/atoms/wp-content/uploads/magyar_ifjusag_kutatas_2016_gyorsjelentes_a_karpat-medencei_fiatalokrol.pdf

Az ábrán látható, hogy a szlovákiai magyar fiatalok körében az idegenellenesség (fordíthatnánk talán bizalmatlanságnak is) általában mindenkivel szemben elég magas értékű, beleértve a „piréz” népcsoportot is, amely egy kontrollváltozóként használt, kitalált nép. Két etnikai csoport megítélése viszont pozitív, a saját (tehát szlovákiai magyar) és a szlovák. A kutatási eredmény pozitív üzenete a mi kutatásunk szempontjából az, hogy ezek szerint a makroadatok alapján a szlovák–magyar viszonyt üzleti szempontból nem befolyásolják negatívan a kétnyelvű feliratok: példánkban a vendéglős nem fog vendégeket elveszíteni azért, mert kétnyelvű feliratokat helyez el.

Kutatásunk során résztvevő megfigyeléssel vizsgáltuk a verbális kommunikáció alakulását: hogyan használjuk az idegen nyelvet, a másik ország nyelvét élőszóban?

Kérdezőbiztosaink, akik között volt szlovák, ukrán, orosz és magyar anyanyelvű is, kettesével jártak. Azt a feladatot kapták, hogy ahol lehetséges, igyekezzenek a másik ország nyelvén kommunikációt kezdeményezni. Kérdezőbiztosaink önreflexív módon, a kommunikációs szituációval kapcsolatos érzéseikre is kitértek terepmunka-beszámolóikban. A beszámolókból az derült ki, hogy ez a feladat számukra rendkívül megterhelő volt, a következő érzéseik miatt:

– gyakran tartottak attól, hogy nem fogják őket megérteni (Magyarországon szlovákul és vice versa);

– még gyakrabban arról számoltak be, hogy úgy érezték, egyfajta udvariatlanság, sőt talán inzultus lenne a részükről, ha nem a szlovák nyelvet vennék elő Szlovákiában (és vice versa), holott azt is beszélik, vagy legalábbis kettejük közül az egyik beszéli. Számukra az lett volna természetes, hogy ha kettejük közül az egyik beszéli a helyi országnyelvet, akkor beszéljen (tolmácsoljon) ő;

– másfelől viszont az is frusztrálta őket, ha rossz magyarsággal/szlováksággal kellett volna beszélni, ezért akármelyik nyelven is, de mindig az anyanyelvű kérdezőbiztos kommunikált az adott helyen, illetve ha nyelvet váltottak, akkor a társa vette át a beszélgetés fonalát;

– attól viszont nem tartottak, hogy őket inzultus érné amiatt, ha bármelyik nyelven beszélnek. Az orosz anyanyelvű kérdezőbiztos számolt be ilyen érzésről, illetve szórványosan jelent meg egy ezzel kapcsolatos félelemérzés a kérdezőbiztosokban, de nem nyert igazolást.

A saját érzéseikkel szemben a kérdezőbiztosok a válaszadók érzéseit nem ismerhették, csak a viselkedésüket figyelhették meg. Megfigyelésük így is érdekes: azt vették észre, hogy mind magyar, mind szlovák oldalon akkor veszi elő szívesen az eladó/pincér stb. az idegen nyelvet, ha azt jól, már-már kitűnően beszéli. Több válaszadó úgy fogalmazott (a terepmunka-beszámolók szerint), hogy tud a másik nyelven, de nem jól, és nem akarja, hogy kinevessék. Gyakori, hogy megérti, de válaszolni már nem tud az idegen nyelven. Összességében: azt figyelték meg, hogy amikor valaki csak kicsit beszéli (töri) a szomszéd ország nyelvét, akkor nem szívesen használja. Az tört szlovák és tört magyar használata helyett viszont gyakran vették elő a tört angolt, amelyet szintén nagyon kevesen beszéltek jól. Úgy látszik, ebben a térségben az angolt törve beszélni kevésbé frusztráló, mint a helyi nyelveket.

Összefoglalva: a másik ország nyelvén való élőszavas kommunikáció sokszor nehézkes. Ennek nem xenofóbia az oka (a szlovák-, illetve magyarellenesség eltűnőben van), hanem más félelmek, frusztrációk: nem fognak megérteni, udvariatlannak fognak tartani, kinevetnek. A következtetésünk hasonló, mint a feliratok alapján: ha a két ország nem tesz erőfeszítéseket a szomszéd ország nyelvének erősítéséért, akkor a polgárai valószínűleg elsősorban angolul fognak kommunikálni egymás között.

Gondot jelent, hogy nem alakultak ki általános kulturális minták a többnyelvű üzleti kommunikációra, ami mind a vásárlókban, mind az eladókban zavart, frusztrációt okozhat. Egyszer például Barcelonában járva egy katalán ismerősünk elmagyarázta, hogy a többnyelvű városban a főszabály szerint mindig a vevő nyelvéhez igazodik a kommunikáció: ha katalánul, spanyolul vagy angolul kérünk valamit a boltban, az eladó igyekszik az adott nyelven válaszolni. Itt, a kelet-szlovák–magyar határtérségben nincsenek ehhez hasonló egyszerű szabályok.

Az eddigiek alapján megállapíthattuk, hogy a többnyelvűség – nem árt az üzletnek. Nem jelentős a szlovák/magyar idegengyűlölet, ezért nem valószínű, hogy sokan felhúznák az orrukat egy-egy kétnyelvű felirat láttán bármely országban, élőszóban pedig az idegen nyelvű kommunikáció ugyan nehézkes, ám üzletileg nem ártalmas. De vajon jót tesz-e a kétnyelvűség az üzletnek? Lehet reálisan üzleti hasznot remélni a kétnyelvű feliratok elhelyezésétől a turisztikai desztinációkban?

A kétnyelvűség – szexi!

Ezt a kérdést két adatfelvétel alapján kérdeztük. Az első a kérdezőbiztosok megérzése volt: terepbejárásuk során több szempont szerint rögzítették benyomásaikat a helyekről, ezek között voltak kézzelfoghatóbb szempontok (pl. becsült négyzetméter) és képlékenyebb érzések (pl. milyen magas a hely presztízse). Az eredményeket az alábbi grafikon foglalja össze:

Az ábrán jól látható, hogy a többnyelvű helyek kivétel nélkül jobban teljesítenek, mint az egynyelvűek: több külföldi látogatót vonzanak, jobb minőségű szolgáltatásokat nyújtanak, magasabb presztízst sugallnak stb. Ez az eredmény nem meglepő: aki a térséget ismeri, tudja, hogy az újabb, korszerűbb, fancy helyek egyúttal többnyelvűek is. Példaként mutatunk két honlapot, mindkettő egy-egy idegenforgalmi vállalkozás honlapja, amelyek egyazon településen működnek. A két honlap közötti stílus- és presztízsbeli különbség kb. az, amit a kérdezőbiztosaink a bejárt területen a kétszer száz elemű mintán is tapasztaltak.

5. ábra. Illusztráció: egy kétnyelvű és egy egynyelvű idegenforgalmi vállalkozás honlapja

Az egynyelvű (kicsit provinciális, vidékies) és többnyelvű (fancy, korszerű, divatos) érzések közötti különbség, mit a fenti kép illusztrál, minden bizonnyal üzleti előnnyel is jár – gondoltuk mi. De mit gondolnak róla a vállalkozók? A kérdés megválaszolásához – megkérdeztük a vállalkozások képviselőit, ugyanennek a nyelvi tájképes kutatásnak a keretében. A kérdés szándékosan egyszerű volt: Ön szerint a kétnyelvűség jót tesz az üzletnek?

6. ábra. Ön szerint a kétnyelvűség jót tesz az üzletnek? – vállalkozók válaszai

Mint az ábrán látható, a stakeholderek (szállás, vendéglátás, turisztikai célpontok vezetői/dolgozói) többnyire erősen egyetértenek azzal, hogy a többnyelvűség jót tesz az üzletnek.

Van azonban egy magyarországi válaszadó, aki szerint a kétnyelvűség nem javítana az ő üzletén. Visszakerestük az adatbázisunkban, hogy milyen vállalkozásról van szó. Nos, a magyarázat itt sem a xenofóbia: egy olyan falusi vendéglátóhelyről van szó, ahol sem a szlovák kisebbség, sem az idegenforgalom nem jelentős.

Egy harmadik megközelítésben, a pilot projekt beavatkozáshoz kapcsolódóan megkérdeztünk 280 helyi járókelőt, alapvetően a kihelyezett táblákkal kapcsolatban, de mellesleg ugyanezt a kérdést nekik is feltettük. A minta nem a lakosságra, hanem a kihelyezett táblákra nézve reprezentatív:

7. ábra. A kétnyelvűség jót tesz az üzletnek? Járókelők véleménye, 5 fokú skálán mérve

A járókelőket két alkalommal szólították meg a kérdezőbiztosok, a tábla kihelyezés előtt és után.

Az ábrán látható, hogy az emberek általánosságban egyetértenek azzal, hogy a kétnyelvű táblák jót tesznek az üzletnek (4,03 és 3,73 átlag Szlovákiában és Magyarországon); ha azonban látnak is egy ilyen kétnyelvű táblát, akkor a saját benyomásuk alapján jóval markánsabb ez a pozitív vélemény (4,15 és 4,21 érték). Ebből az következik, hogy a határtérség látogatói, lakosai és vállalkozói akkor értékelik igazán a kétnyelvű táblákat – ha vannak.

A multinacionális üzleti gyakorlat

Amikor a kutatást megkezdtük, az volt az előfeltevésünk, hogy a kétnyelvűséget a nagy (multinacionális, globális) kiskereskedelmi vállalatok valósítják meg a legkönnyebben. Meglepődtünk, hogy a multikereskedők tulajdonképpen úgy viselkednek, mintha az országhatáron túl nem lenne élet.

8. ábra. A Tesco Global Magyarország honlapjának áruházkereső szolgáltatása

Az ábra egy kísérlet eredményét mutatja. Ha helymeghatározásunk szerint a szlovák határ mellett, Tornyosnémetiben vagyunk, és megkérjük a keresőt, hogy mutasson közeli Tesco áruházakat, akkor a fenti találati listát adja. Érdekes, hogy még a budapesti áruházakat is figyelmünkbe ajánlja a kereső (248 km), míg a legközelebbi, kassai Tesco áruházat nem (18 km). Egyelőre nem tudjuk, hogy mi ennek az anomáliának az oka, de tény, hogy a globális láncok alapvetően belföldre korlátozzák a célcsoportelérési erőfeszítéseiket.

9. ábra. A Tesco áruházak honlapja

Meglepődve vettük észre például, hogy a Tesco áruház honlapja egynyelvű. Emlékszik még rá az olvasó, hogy mit írtunk az egynyelvű vállalkozásokról, általánosságban: alacsony presztízsű, kevéssé korszerű, kevéssé trendi, jellemzően falusi. Meglepő volt számunkra, hogy épp egy ilyen globális, nemzetközi cég, amely nyilván jelentős marketing-költségvetéssel dolgozik, szintén ebben a kategóriában található. Kivételt csak az online bevásárlófelület jelent, amely magyar–angol illetve szlovák–angol kétnyelvű, de ide csak az a látogató jut el, aki el tudja olvasni a magyar menüpontot: online bevásárlás.

A Tesco este nem egyedi, a többi általunk vizsgált áruházlánc (Auchan, Kaufland, Lidl, Billa, Penny Market, Coop, CBA) hasonló üzletpolitikát folytat.

Egy másik áruház kutatási osztályával folytatott interjúnk során kiderült, hogy pl. az ún. kasszafelmérések során csak az adott ország irányítószámait tudja kezelni a rendszer (pl. Magyarországon a 4-jegyűeket). A külföldi vásárlókra tehát nem terjed ki a kasszafelmérés. Van olyan áruház, ahol bizonyos időszakokban a kasszafelmérés adatainak 30-40%-a missing, azaz érvénytelen. Vélhetően többségükben külföldi vásárlók. Meglepő, hogy a kiskereskedelmi láncok marketingkutatása, pláne a marketingkommunikáció ignorál egy ilyen jelentős fogyasztói csoportot.

Hogyan tovább?

A kulturális antropológia egyik fontos irányzata volt az 1930-as években az ún. akcióantropológia, amely a magasan képzett fehér bőrű antropológusok morális kihívásának tekintette, hogy ne csak kutassa, hanem lehetőségeihez mérten segítse is az alacsonyabb iskolai végzettségű és más bőrszíne miatt hátrányos helyzetbe kerülő társadalmi csoportokat.

Az akcióantropológia szép hagyományát ébresztette fel jelen együttműködés, amikor a Corvinus Egyetem oktatói és civil szférából érkező szlovákiai partnere egy olyan akciót fogalmazott meg, amely talán segítheti a kétnyelvű szolgáltatások kiteljesedését a határrégióban: egy kétnyelvűséget hirdető matricáról van szó, amely kiragasztható azokra a helyekre, ahol kétnyelvű szolgáltatások érhetők el. (A magyarországi változatban a szlovák nyelv nagybetűs, a magyar fordítás kisbetűs és vice versa). Nem titok, hogy a matrica ötletét a kolozsvári igentessek.ro oldal inspirálta, amely Erdély-szerte térképen is kereshetővé tette a magyar látogatók számára elérhető, komfortos helyszíneket. Ki tudja, talán idővel az egész Kárpát-medence szlovák nyelven elérhető helyszínei is elérhetők lesznek egy hasonló térképi keresővel, a szlovákok számára útmutatást adva a magyar határ menti, vagy épp távolabbi olyan helyszínekre, ahol szlovák nyelven is elérhető szolgáltatások vannak (pl. Békésben vagy a vajdasági Petrőczön, Erdélyben Élesd, Nagylak stb.), és vice versa ugyanez magyar nyelven.

10. ábra. Kétnyelvű helyek bejáratára szánt matrica – szlovákiai változat

Irodalom

Backhaus, Peter 2006. Multilingualism in Tokyo: A Look into the Linguistic Landscape. International Journal of Multilingualism, 3, 1. sz. 52–66. p. https://doi.org/10.1080/14790710608668385.

Bartha Csilla–Laihonen, Petteri–Szabó Tamás Péter 2013. Nyelvi tájkép kisebbségben és többségben : egy új kutatási területről. Pro Minoritate, 3. sz. 13–28. p.

Bauko, Ján 2018. Komárom/Komárno névszemiotikai tájképe. In Tódor Erika-Mária–Tankó Enikő–Dégi Zsuzsanna (szerk.): Nyelvi tájkép, nyelvi sokszínűség I., Kolozsvár, Scientia, 55–70. p.

Bourhis, Richard Y. 1992. La langue d’affichage publique et commercial au Québec: Plan de recherche pour l’élaboration d’une loi linguistique. Québec, Conseil de la langue française.

Cenoz, Jasone–Gorter, Durk 2006. Linguistic Landscape and Minority Languages. International Journal of Multilingualism, 3, 1. sz. 67–80. p. https://doi.org/10.1080/14790710608668386.

Collins, James–Slembrouck, Stef 2007. Reading Shop Windows in Globalized Neighborhoods: Multilingual Literacy Practices and Indexicality. Journal of Literacy Research, 39, 3. sz. 335–56. p. https://doi.org/10.1080/10862960701613128.

Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). A magyar nyelv a Kárpát-medencében a XX. század végén. Budapest, Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.

Csernicskó István 2013. Államok, nyelvek, államnyelvek: nyelvpolitika a mai Kárpátalja területén. Budapest, Gondolat Kiadó.

Gorter, Durk 2006. Further possibilities for linguistic landscape research. In Gorter, Durk (ed.): Linguistic Landscape: A New Approach to Multilingualism, 81–89. p.

Horváth, István–Tódor Erika Mária 2011. Nyelvhasználat, tannyelv és két(több)nyelvű lét. Nemzeti Kisebbségkutató Intézet. https://books.google.hu/books?id=8rXB21Z0xxgC.

Itagi, N. H.–Shailendra Kumar Singh 2002. Linguistic Landscaping in India with Particular Reference to the New States : Proceedings of a Seminar. New Delhi, Central Institute of Indian Languages and Mahatma Gandhi International Hindi University.

Laihonen, Petteri 2009. A magyar nyelvi standardhoz kapcsolódó nyelvi ideológiák a romániai Banságban. In Lanstyák István–Menyhárt József–Szabómihály Gizella (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről IV, Dunaszerdahely, Gramma, 47–77. p.

Laihonen, Petteri 2011. A nyelvideológiák elmélete és használhatósága a magyar nyelvvel kapcsolatos kutatásokban. In Hires-László Kornélia–Karmacsi Zoltán–Márku Anita (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok A 16. Élőnyelvi Konferencia anyagai. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Laihonen, Petteri 2012. Nyelvi tájkép egy csallóközi és egy mátyusföldi faluban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 14. évf. 3. sz. 27–49. p. https://forumszemle.eu/2012/09/06/nyelvi-tajkep-egy-csallokozi-es-egy-matyusfoldi-faluban1/.

Landry, Rodrigue–Bourhis, Richard Y. 1997. Linguistic Landscape and Ethnolinguistic Vitality: An Empirical Study. Journal of Language and Social Psychology, 16, 1. sz. 23–49. p. https://doi.org/10.1177/0261927X970161002.

Leclerc, Jacques 1989. La guerre des langues dans l’affichage: essai. VLB. https://books.google.hu/books?id=lgoOAAAAYAAJ.

Márku Anita–Hires-László Kornélia 2015. Nyelvoktatás, kétnyelvűség, nyelvi tájkép. Tanulmányok a Hodinka Antal Nyelvészeti Kutatóközpont kutatásaiból. Ungvár, Autdor-Shark.

Monnier, Daniel 1989. Conseil de la langue française.. Langue d’accueil et langue de service dans les commerces à Montréal. Conseil de la Langue Française: Notes et documents. Conseil de la Langue Française. https://books.google.hu/books?id=zv_nygAACAAJ.

Presinszky Károly. é. n. Hogyan festenek nyelvi tájképeink? (Adatközlői vélekedések a vizuális nyelvhasználatról Szlovákiában). In Tódor Erika-Mária–Tankó Enikő–Dégi Zsuzsanna (szerk.): 2018. Nyelvi tájkép, nyelvi sokszínűség Nyelvhasználat, nyelvi tájkép és gazdasági élet. Kolozsvár, Scientia Kiadó.

Shohamy, Elana P.–Ben-Rafael Eliezer–Barni, Monica 2010. Linguistic Landscape in the City. Channel View Publications. https://books.google.hu/books?id=AuMo9EW0kCcC.

Soukup, Barbara 2016. English in the linguistic landscape of Vienna, Austria (ELLViA): Outline, rationale, and methodology of a large-scale empirical project on language choice on public signs from the perspective of sign-readers. Views 25, 1–24. p.

Spolsky, Bernard–Cooper, Robert Leon 1991. The Languages of Jerusalem. Oxford studies in language contact. Clarendon Press. https://books.google.hu/books?id=BuSAAAAAIAAJ.

Szabómihály Gizella 2009. A nyelv szimbolikus funkciója a szlovák államnyelvtörvényben. Magyar Tudomány, 170. évf. 11. sz. 1329–1334. p.

Szépe György. 1984. Jegyzetek a nyelvi tervezésről. In Általános Nyelvészeti Tanulmányok XV, Budapest, Akadémiai Kiadó, 3–29. p.

Szépe, György 1994. Central and Eastern European language policies in transition (with special reference to Hungary). Current Issues in Language and Society, 1, 1. sz. 41–64. p.

Szoták Szilvia 2016. Feliratok, táblák, nyelvi sokszínűség: nyelvi tájkép Burgenlandban. Acta humana. Emberi jogi közlemények 4, 3. sz. 107–131. p.

Tódor Erika-Mária–Tankó Enikő–Dégi Zsuzsanna, szerk. 2018. Nyelvi tájkép, nyelvi sokszínűség. I–II. Csíkszereda, Scientia Kiadó.

Rövid URL
ID3142
Módosítás dátuma2020. január 20.

Impresszum 2019/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXI. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XXI. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

HIRES-LÁSZLÓ KORNÉLIA–HORZSA GEREGELY–LETENYEI LÁSZLÓ: A kétnyelvűség mint üzleti érdek. Egy nyelvitájkép-kutatás eredményei a kelet-szlovák–magyar határrégióban. Kérdőíves, résztvevő megfigyelésen és szakértői interjúkon alapuló kutatás eredményei
ÖLLÖS LÁSZLÓ: A bársonyos forradalom első magyar dokumentumai
GRIGORIJ MESEŽNIKOV: Politikai tényezők a szlovák–magyar kapcsolatokban a demokratikus átalakulás időszakában: állapot, tendenciák, kihívások
JURAJ MARTONYIK: At etnikai identitás összefüggései a szlovákok és a magyarok kölcsönös felfogásában
LANSTYÁK ISTVÁN: A funkciós szerkezetek néhány általános kérdéséről

Közlemények

A. GERGELY ANDRÁS: Mágikus pokoljárások, avagy háttérrajzok a kiszolgáltatottság antropológiájához
FÜLÖP LÁSZLÓ: Kiegészítések a nyitraszerdahelyi Zerdahelyi család történetéhez és genealógiájához

Dokumentumok

ANGYAL BÉLA: Adatok a szlovákiai magyarok csehországi deportálásának történetéhez 1946-1949

Könyvek

Misad Katalin: Nyelvhasznélat kétnyelvű környezetben (Kusala Orsolya)
Popély Árpád: Két választás CSehszlovákiában. A szlovák országgyűlés és a kárpátukrán szojm megválasztása 1938-1939 (Godzsák Attila)
Bauko János: Társadalom és névhasználat. Magyar névtani kutatások Szlovákiában (Angyal László)
Grendel Lajos: A modern magyar irodalom története. Magyar líra és epika a 20. században. (Csanda Gábor)

Rövid URL
ID3141
Módosítás dátuma2019. december 18.

Zeman László (1928–2019)

Nyelvész volt, hungarológus. Eperjesen érettségizett (1948), a pozsonyi Comenius Egyetem TTK-án biológia–filozófia–természetrajz szakos tanári oklevelet (1953), majd a Pedagógiai Főiskolán magyar szakos diplomát szerzett (1955)....
Bővebben

Részletek

Nyelvész volt, hungarológus. Eperjesen érettségizett (1948), a pozsonyi Comenius Egyetem TTK-án biológia–filozófia–természetrajz szakos tanári oklevelet (1953), majd a Pedagógiai Főiskolán magyar szakos diplomát szerzett (1955). 1953–1958-ban a pozsonyi Pedagógiai Főiskola magyar tagozatán biológiát oktatott, 1958-tól a kassai, 1960-tól pedig a pozsonyi magyar gimnáziumban tanított. 1962–1989 között a Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének adjunktusa. 1971-ben doktorált Prágában Vladimír Skaličkánál.

Elsősorban nyelvészeti és műfordítás-elméleti kérdésekkel foglalkozott, de művelődéstörténeti tanulmányokat is írt. Lefordította František Miko Az epikától a líráig. Az irodalmi mű stilisztikai vizsgálata (Dunaszerdahely, NAP Kiadó, 2000) c. munkáját. Főbb művei: Stílus és fordítás (vál. tan., Pozsony, Madách, 1993); Gymnasiologia. Az eperjesi Kollégium és áthagyományozódásai (művelődéstörténeti tan., Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 2003); Visszalapozások (tan., Dunaszerdahely, NAP Kiadó 2008). Két fontos egyetemi jegyzetnek is társszerzője: a Jakab István–Kazimírné Pesthy Mária–Zeman László szerzőhármas 1964-ben és 1968-ban megjelent A magyar nyelv leíró nyelvtana című jegyzetekben a hangtani rész szerzője. Jegyzetek a szaknyelvi fordításról címmel fontos tanulmánya jelent meg A szlovák–magyar szak- és műfordítás kérdései című gyűjteményes munkában (Bratislava, SPN, 1981). Születésének 75. évfordulójára a Fórum Intézet és a Bibliotheca Hungarica egy 50 példányban megjelent kiadvánnyal tisztelgett: Vers- és képkoszorú a hetvenöt éves Zeman László tiszteletére (Zalabai Zsigmond összeáll., Somorja, 2003), Fazekas József szerkesztésében pedig emlékkönyv jelent meg tiszteletére: Emlékkönyv Zeman László 80. születésnapjára. (Dunaszerdahely, Lilium Aurum), benne Zeman László műveinek válogatott bibliográfiájával, s olyan neves szerzők és Zeman-hívek tanulmányaival, mint Fazekas József, Szarka László, Lanstyák István, Mészáros András, Szabómihály Gizella, Žilka Tibor, Kónya Péter, Grendel Lajos, Misad Katalin, Hushegyi Gábor és Simon Szabolcs.

Tanítványai mindenekelőtt ragyogó és csiszolt műveltségét, hatalmas és széles körű szakmai tudását, nem utolsósorban következetes tanítói módszerét tisztelték benne. „Akinek a szöveg a hitvallása” címmel Fazekas József foglalta össze pályáját és kutatási-oktatói területeit a fent említett Emlékkönyvben, valamint ugyanő a Zeman László, a tudós és tanár című tanulmányában, mely a Zeman László köszöntése című összeállításban jelent meg a Fórum Társadalomtudományi Szemle 5. évfolyamának (2003) 4. számában. Ugyanitt olvasható Fazekas József beszélgetése Zeman Tanár Úrral „Mások és másutt helyettünk a feladatokat sehol sem teljesíthetik…” címmel. Ebben olvasható Zeman László alábbi, szerénységét is reprezentáló kijelentése: „Gimnáziumi tanárnak készültem, s eszméletemben mindmáig az maradtam, a tanárkodást ezen a szinten-fokon tartom igazinak.” Ő volt a mi Rákos Péterünk.

Több nemzedéket felölelő tanítványai gyászolják és őrzik tisztelettel emlékét, máig olvassák műveit, és minden bizonnyal osztják Fazekas József véleményét, aki az alábbi rövid jellemzést írta róla: „Elsősorban azon nagy tanáregyéniségek egyik utolsó képviselőjét jelenti számomra, aki egyetemes műveltségével, sokoldalúságával egykori alma matere, az eperjesi kollégium mindmáig követésre méltó hagyományait élteti tovább. A pozsonyi egyetem oktatójaként személye szinte egyet jelentett számomra a magyar tanszékkel, hiszen számos tárgyat oktatva (fonetika, irodalomelmélet, stilisztika és stilisztikai gyakorlat, általános nyelvészet, lektori gyakorlat, fordítói szeminárium, didaktika) nem csupán e tudományszakok »rejtelmeibe« vezetett be bennünket, hanem rámutatott interdiszciplináris jellegükre és az ebből fakadó szemléletváltás szükségességére és jelentőségére is. Az irodalom- és nyelvtudományi tárgyak az ő kezében »futottak össze«: ő volt az, aki tudományos igénnyel rendszerezte, korrigálta és bővítette ismereteinket. Tudományos munkássága bizonyos értelemben egy egész tanszék munkáját felölelő tanári munkájával forrt egybe: esetében a tudós elsősorban a tanárban testesült meg, az ő igazi területe az egyetemi katedra volt. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy egy ilyen nagy tanáregyéniség tanítványa lehettem.”

Rövid URL
ID3139
Módosítás dátuma2019. szeptember 23.

Kulcsár László: A vidékfejlesztés elméleti megközelítése: regionális és kulturális összefüggések

Kolozsvár, Kriterion Kiadó, 2017, 228 p. Kulcsár László munkássága gazdag és tudományos értelemben rendkívül megalapozott. A szerző egyetemi tanár, professor emeritus. A Soproni Egyetem Közgazdaságtudományi...
Bővebben

Részletek

Kolozsvár, Kriterion Kiadó, 2017, 228 p.

Kulcsár László munkássága gazdag és tudományos értelemben rendkívül megalapozott. A szerző egyetemi tanár, professor emeritus. A Soproni Egyetem Közgazdaságtudományi Karán dolgozik. PhD-programvezető, az emberi erőforrások társadalmi-gazdasági összefüggéseinek doktori képzését vezeti a Széchenyi István Doktori Iskolában, Sopronban. Ezenkívül az MTA Veszprémi Területi Bizottságának volt társadalomtudományi alelnöke 2011–2017 között. Tagja a Magyar Szociológiai Társaságnak, a Magyar Statisztikai Társaságnak, a Magyar Regionális Tudományi Társaságnak, a Regional Studies Association n