Fejtegetésem főcímét Komoróczy Géza okos könyvétől (Komoróczy 1995) kölcsönöztem, s habár az látszólag(!) legfeljebb kevés kapcsolatban áll az alább elmondandókkal, talán – s remélhetőleg, ez azért majd kiderül – a cím mégsem volt teljesen öncélú. Gabriela Kiliánová egy néhány esztendeje megjelent írásában (Kiliánová 2000,132-139) a 19. század egyik szlovák folklórgyűjtője hagyatékának rendszerezéseközben fölvetődött gondolatait osztja meg az olvasóval. Frantisek Sujansky(1832-1907), római katolikus pap, aki egész habitusában, tevékenységében például a mi Majer Istvánunkra is emlékeztet (Liszka 2000, 134-135), folklórgyűjtéseketis végzett, elsősorban az északnyugat-szlovákiai szülőfalujában, Rajecban és környékén, valamint a későbbi, közép-szlovákiai működési helyein. Kiliánovának feltűnt, hogy a Sujansky által feljegyzett prózai népköltészeti anyagban, de akár a népdalokban, közmondásokban sem fordultak elő más, a szlovákkal együtt élő népekre (magyarokra, németekre, zsidókra, cigányokra stb.) vonatkozó utalások, esetlegmás nyelvű betoldások, holott „Sujansky Szlovákia területén gyűjtött, ami abban azidőben multietnikus és multikulturális volt”. Most – miközben jótékony szembehunyással elnézzük azt az anakronizmust, miszerint „Szlovákia területén gyűjthetettvolna”, tudván, hogy a helyes és történetileg korrekt meghatározás a „mai Szlovákia területe” lenne – egyet kell érteni a megállapítással, hozzátéve: ez a terület mais multietnikus, s talán multikulturális is (utóbbiban nem vagyok teljesen biztos, dehát ez többek között distancia kérdése is). Még az 1980-as években, Kiszucábanvégzett terepmunkája során... Bővebben →
Egy megjegyzéssel kell kezdenem mondandómat: a vájtfülű és figyelmes hallgatónak/olvasónak feltűnhet, hogy hasonló címen, hasonló gondolatokat fejtegettem már ugyanitt szűk négy esztendeje, az (akkor még) Fórum Társadalomtudományi Intézet által rendezett Ezredforduló c. konferencián (a szöveg a hasoncímű kötetben később meg is jelent: Liszka 2001). Akkor (mint, ahogy most is) időhiány miatt a lehetséges kérdéseknek csak egy kis töredékét tudtam legalább érinteni. Most megint a teljesség igénye nélkül, a megszabott időkeretben a problematikához kapcsolódó más szempontokat vetek föl. Mondandómat két kérdéskör köré csoportosítom: 1. Mi a szerepe a néprajznak a 21. században és Európában?, 2. Milyen helye és szerepe lehet a magyar népi kultúrának európai kontextusban? Vegyük hát sorjában: mi is tehát a szerepe a néprajztudománynak a 21. században és Európában? Több mint száz esztendeje, még a 19. század végén Herman Ottó egy nagyhatású parlamenti beszédében azt dörögte, hogy a népi kultúra értékeinek megmentése terén a tizenkettedik órában vagyunk. Ha nem cselekszünk gyorsan, akkor kincsek tűnhetnek el végérvényesen. Igaza volt persze (de ugyanilyen igaza lett volna száz esztendővel korábban, illetve ugyanennyivel később is), jajkiáltásával mégis zsákutcába vezette a magyar néprajztudományt (csak zárójelben jegyzem meg, nem volt ez persze magyar jelenség, az akkori Európa összes népe szorgosan verte félre a harangot).... Bővebben →
Lényegében mindkét kötet kettős szakképesítést igényel: az archeológusét és a néprajzkutatóét. B. Kovács István előtanulmányai és eddigi munkássága alapján a legmegfelelőbb szakember az ilyen típusú munkák elvégzésére. Amíg az első kötet, az Agyagkenyér az agyagművesség, a fazekasság kezdeteit és virágkorát tárgyalja az egykori Gömör-Kishont területén, addig a második egy részprobléma, egy rézkori sír leletegyüttesének értelmezésére tesz kísérletet. De vegyük sorjában! A szóban forgó területen, hatalmas alapanyag-tartalékainak köszönhetően minden történeti korban jelentős agyagművesség virágzott. A szerző számba is veszi – szavai szerint, ha vázlatosan is – azokat az őskori kultúrákat, amelyeknek embere a gömöri tájakon is otthagyta műveltségének kerámiába öntött emlékeit. Tudni kell, hogy ezen korszakok népeit név szerint még nem ismerjük, ezért a régészek az anyagi kultúrájuk, temetkezési szokásaik ránk maradt emlékei alapján kísérlik meg körülhatárolni őket, s nevet egy-egy híres lelőhely (pl. lengyeli kultúra a Tolna megyei Lengyel község, a péceli kultúra a Pest megyei Pécel, majd ugyanez a kultúra, immár badeni jelzővel az ausztriai Baden település nevéből), jellegzetes edényformáik (pl. vonaldíszes kerámia népe) vagy karakterisztikus temetkezési szokásaik (pl. halomsíros kultúra népe) alapján adnak nekik. Az, hogy az ilyen, kulturális ismérvek szerint körülhatárolt „etnikumok” valóban egy népességet, azonos nyelvet beszélők közösségét takarja-e, valószínűleg teljes biztonsággal sosem fog kiderülni.... Bővebben →
Tudományos közhelynek számít, hogy a szlovákiai magyar tájak népi kultúrája a 20. század elején nagymértékben tagolt volt, és az egyes tájegységek (a Csallóköz, a Medvesalja vagy éppen a Felső-Bodrogköz) kulturálisan közelebb álltak a velük szomszédságban levő magyarországi tájak műveltségével, mint a többi szlovákiai magyar tájegységével. A szlovákiai magyar nyelvterület táji-történeti tagoltságáról, illetve a szlovákiai magyarok (népi) kultúrájának integrációs folyamatáról Kósa László is írt több alkalommal (főleg: Kósa 1979; 1987; 1998). Az alábbiakban – részben az ő gondolatmenetét követve, részben azt újabb szempontokkal kiegészítve – megkísérlem a szlovákiai magyarok népi kultúrájának 20. századi differenciáltságát bemutatni, illetve a fokozatosan fellépő homogenizálódási tendenciákat, integrációs folyamatokat számba venni. Hangsúlyozni szeretném, hogy a kutatásnak azok a hiányai, amelyekre Kósa is figyelmeztet egy 1987-es előadásában (Kósa 1987, 217), lényegében a mai napig fennmaradtak. Célirányos és módszeres kutatások hiányában az alábbiak is inkább intuíciók, illetve olyan megfigyelések, amelyek a térségben élve nem kerülhetik el az ember figyelmét. Bővebben →
A magyarországi néprajzkutatók között az elsők sorában jelent meg tájainkon az 1960-as évek második felében, és miközben készülő munkáihoz nyersanyagot gyűjtött, az éppen csak kibontakozófélben levő szlovákiai magyar néprajzi tudományosság akkor fiatal képviselőit szakmai tanácsokkal látta el, a szlovákiai magyar néprajzi tudományosság számára programcikket írt, majd néprajzi-művelődéstörténeti ismeretterjesztő előadásokat tartott országszerte… Mindez persze csak az egyik – számunkra, szlovákiai magyarok számára fontos – Kósa László. A másik a tudományszervező, a szakíró Kósa László, aki az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének vezetője, a Magyar Néprajzi Társaság elnöke, 1998 óta a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. 1942. július 17-én született Cegléden. Gyermekkorát Gyulán töltötte, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát magyarból és néprajzból (1967). Ezt követően a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjának tudományos főmunkatársa, majd 1987-től az Eötvös Loránd Tudományegyetem Művelődéstörténeti Tanszékének a vezetője. Kezdetben agrárnéprajzzal foglalkozott, e témából írta kandidátusi értekezését is (A burgonya Magyarországon. Budapest, 1980), majd fokozatosan a magyar nép táji-történeti tagolódásának kérdései felé fordult. Először a Magyar néprajzi lexikon ilyen tárgyú, Filep Antallal közösen írott szócikkeit gyűjtve egybe, azok elé elméleti-módszertani megközelítésű tanulmányt írva jelentkezett a témával (A magyar nép táji-történeti tagolódása. Budapest, 1975), majd később, az azóta három kiadást megért, a Paraszti... Bővebben →
Egynéhány esztendeje megjelent összeállításában alighanem a leghatásosabb módját választotta Jörg von Uthmann annak, miként lehet a nemzeti előítéleteknek egyszer s mindenkorra (?) élüket venni. Egy hamburgi kiadó jóvoltából összeállította ugyanis a nemzeti előítéleteknek – népekre lebontott – antológiáját. Napi használatát, alig leplezett iróniával, a középkori zsolozsmáskönyvek mintájára ajánlja mindazoknak, akik Németország „idegenné válását” óhajtják megakadályozni. Minden elképzelhető rossz tulajdonságaikkal szerepelnek benne a törökök és az arabok éppúgy, mint a franciák, a csehek vagy a belgák (?), sőt – a balkáni népek társaságában! – a magyarok sem maradnak ki (a szlovákokat viszont hiába kerestem a gyűjteményben). Ám mindezen túlmenően – s egyrészt itt lóg ki az (ön)irónia lólába – megkapják a magukét a németek (valamint külön az osztrákok és a svájciak is), továbbá – mivel az összeállító nem tudta eldönteni, hogy a zsidók nép-e vagy pedig vallás – a zsidó összeállítás ellensúlyaként összefoglalóan a keresztények is. Aki végigolvassa a Tacitussal kezdődő, Lutheron és Bismarckon végighúzódó, majd Thomas Mann-nal, Hitlerrel vagy Adenauer kancellárral záruló idézet- és közmondásgyűjteményt, az megállapíthatja, hogy minden nép szomszédai piszkosak és lusták, hazugok és tolvajok, nőik kövér trottlik vagy éppenséggel aszott söprűnyelek. „Ezen jellemzések nyugodtan alkalmazhatók azon népekre is, amelyek e gyűjteményben nem kaptak helyet” – adja... Bővebben →
A populáris, azon belül a népi kultúrát alapvetően tradicionális volta mellett (vagy annak ellenére) az állandó változás, alakulás jellemzi. Ebből adódóan az egyes néprajzi jelenségek s általában a parasztság társadalmi helyzetének a változásai, a népi kultúra egészének a periodizációs kérdései régóta foglalkoztatják a kutatókat. S bár a néprajztudomány olykor történeti tudományként határozza/határozta meg önmagát, éppen ez a kérdés, vagyis a történetiség, a viszonylag pontos kormeghatározások kérdése az egyik legbizonytalanabb építőköve a diszciplínának. Általában különféle demográfiai, társadalmi, urbanizációs, gazdasági folyamatok, életmódváltozások függvényeként, továbbá a népi kultúrán (elsősorban a népművészeten) belül mutatkozó stílusjegyek, azok változásai alapján szokás történetileg tagolni, periodizálni a népi kultúrát. Kutatásmódszertanilag is indokolható módon az egyes néprajzi jelenségek, jelenségcsoportok korszakolása a legáltalánosabb. Ily módon beszélhetünk a népi építészet, a gazdálkodás és a táplálkozás, a népművészet, a népzene és a néptánc, valamint a népköltészet stb. történeti korszakairól, illetve stílusrétegeiről. Természetesen időben tagolható Közép-Európa népi kultúrája, melynek a magyar népi kultúra 1 (s ezen belül a mai Szlovákia magyar népi kultúrája) is szerves részét képezte, általában is. Mivel a néprajzi anyag kormeghatározása meglehetősen bizonytalan, ezért a népi kultúra történeti tagolása során nem is szokás (nem is lehet!) éles határvonalakat húzni. Általában évszázadokban beszélnek a néprajzkutatók, viszonylag széles átmeneti idősávokat hagyva... Bővebben →
Napjainkban Európa-szerte advent első vasárnapján egy asztalra helyezett vagy a mennyezetre felfüggesztett, rendszerint fenyőgallyakból, télizöldből készült, négy gyertyával ellátott koszorú első gyertyáját meggyújtják. A további gyertyák a következő adventi vasárnapokon lobbannak lángra. Térségünkben, a szlovákiai magyarság körében a jelenség viszonylag új keletű, s fölbukkanása, el terjedése lényegé ben az utóbbi évtizedre tehető. Amíg 1989 előtt adventi koszorút jószerével csak az osztrák televízióban vagy külföldi karácsonyi üdvözlőlapokon láthattunk, mára a karácsony előtti hetekben a virágkereskedésekben bőséges kínálatukkal találkozunk. Ott van városaink piacain éppúgy, mint képes újságaink karácsony előtti számaiban. De vajon milyen mélyen hatolt be legszentebb családi ünnepünk belső intimitásába, elterjedése mennyire tekinthető általánosnak a szlovákiai magyarság körében? Az alábbiakban először az adventi koszorú megjelenésének kezdeteit, elterjedésének helyét és idejét, majd az elterjedés irányait, a szlovákiai magyar közegben való meggyökerezés társadalmi, vallási és etnikai meghatározóit, végezetül pedig a kérdés körrel kapcsolatban felvetődő kutatás-módszertani problémákat tekintjük át. Bővebben →
A közelmúltban látott napvilágot a berlini néprajzprofesszor, Wolfgang Kaschuba: Bevezetés az európai etnológiába című, elsősorban egyetemi hallgatóknak szánt, ám mind szűkebb szakmai, mind tágabb történet- és társadalomtudományi körökben érdeklődésre számot tartó könyve. Mielőtt a munka konkrét bemutatásába kezdenék, szükségét látom két előzetes (magyarázó) megjegyzésnek. Bővebben →
A kelet-közép-európai nemzetek néprajztudományai a 18-19. század fordulója tájékán a “népit” a “nemzetivel” azonosítva, elsősorban német hatásra, egyértelműen nemzeti tudományként határozták meg önmagukat. Ebben kimondva-kimondatlanul az is benne volt (van?), hogy az egyes nemzetek népi kultúrája bizonyos etnikus specifikumok gyűjtőmedencéjeként egyszersmind az adott etnikum nemzeti jellegének legmarkánsabb kifejezője. Ugyanígy azonosítani szokták a néphagyományt a nemzeti hagyománnyal, s mindezt a nemzettudat egyik legfontosabb pilléreként kezelik. Előadásomban - talán kissé szokatlan, talán kissé eretneknek tűnő módon - arra keresem majd a választ, hogy vajon a fentiek a népi kultúránk egyes jelenségeinek, valamint azok összességének egzakt vizsgálatával igazolhatók-e. Bővebben →
Warning: Missing argument 1 for wpex_pagination(), called in /home/kv017300/www_root/wp-content/themes/szemle/author.php on line 18 and defined in /home/kv017300/www_root/wp-content/themes/szemle/functions/pagination.php on line 9
