Simon Attila (összeáll.): A szlovákiai magyarok történetének válogatott bibliográfiája (1990–2002) (Vajda Barnabás)

A szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok tör­té­ne­té­nek vá­lo­ga­tott bib­li­og­rá­fi­á­ja (1990–2002). Ös­­sze­ál­lí­tot­ta Si­mon At­ti­la. Somorja–Dunaszer­da­hely, Fó­rum Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Intézet–Li­lium Aurum Könyv­ki­adó, 2004, 192 p. A kö­tet a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság tör­té­nel­mé­re vo­nat­ko­zó, 1990 és 2002 kö­zött meg­je­lent tör­té­ne­ti szak­mun­kák bib­li­og­rá­fi­á­ját tar­tal­maz­za hat fe­je­zet­ben: A bib­li­og­rá­fi­á­ban fel­dol­go­zott fo­lyó­irat­ok és ta­nul­mány­kö­te­tek jegy­zé­ke; Ál­ta­lá­nos rész; Kro­no­lo­gi­kus rész; Szer­zői név­mu­ta­tó; Tárgy­mu­ta­tó; Cím­mu­ta­tó. Az Ál­ta­lá­nos rész­ben egy­más­tól el­kü­lö­nít­ve ta­lál­ha­tók a tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti kér­dé­se­i­vel kap­cso­la­tos írá­sok (2.1. fe­je­zet), a tör­té­ne­ti ké­zi­köny­vek, bib­li­og­rá­fi­ák, kro­no­ló­gi­ák, le­xi­ko­nok (2.2. fe­je­zet), a for­rá­sok (2.3. fe­je­zet) és a kap­cso­ló­dó ré­gió­tör­té­ne­ti szak­iro­da­lom (2.4. fe­je­zet) bib­li­og­rá­fi­ai le­írá­sa. A Kro­no­lo­gi­kus rész a több kor­sza­kot érin­tő szak­mun­kák jegy­zé­ke mel­lett (3.1. fe­je­zet) négy pe­ri­ó­dus­ra oszt­va (1918–1938, 1939–1945, 1945–1948, 1948–1989) tag­lal­ja a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság Tri­a­non utá­ni év­ti­ze­de­i­re vo­nat­ko­zó szak­iro­dal­mat. A 891 bib­li­og­rá­fi­ai tételt tar­tal­ma­zó könyv, kö­szön­he­tő­en a jól át­te­kint­he­tő szer­ke­ze­ti be­osz­tás­nak, meg­bíz­ha­tó el­iga­zo­dást biz­to­sít min­den­ki­nek, aki va­la­mi­lyen ok­ból: szak­iro­da­lom ol­va­sá­sa, adat­el­len­őr­zés, tu­do­má­nyos re­fe­ren­cia stb. vé­gett nyúl hoz­zá. Leg­na­gyobb hasz­na az Ál­ta­lá­nos és a Kro­no­lo­gi­kus rész­ben ta­lál­ha­tó törzs­anyag­nak van, még­pe­dig két ok­ból. Egy­részt a kor­szak, amely­ben ezek a szak­mun­kák íród­tak (1990–2002 kö­zött), a tu­do­má­nyos igé­nyű fel­vi­dé­ki ma­gyar tör­té­net­tu­do­mány éle­dé­sé­nek idő­sza­ka. Ez a folyamat természetesen még ma is tart, de ezen időszak alatt megteremtődtek intézményi keretei. A kö­tet má­sik eré­nye az, hogy... Bővebben →

Simon Attila (szerk.): Csak álltunk és sírtunk

Az első bécsi döntés napjai a kortársak szemével. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2018. 164 p. Kezdjük annak tisztázásával, hogy egy szöveggyűjteményt tart kezében az olvasó, mely a bécsi döntésre reflektáló vagy azt is érintő kortárs szövegeket tartalmaz. A kötet címe, mely az egyik – a kötetben az első – szövegből vett idézet, nagyon találó választás, ugyanis a mai kor olvasója se tudja sokszor érzelemmentesen olvasni ezeket a sorokat, még ha történész is az olvasó, akkor is nehezen sikerül. Jelen sorok írója is történész létére nehezen tud úgy ehhez a témához nyúlni, hogy az első igazi csók élménye Szomotorhoz, az első reménytelen szerelemé Bodrogszerdahelyhez, az első rockkoncert, amire elengedték a szülei, Királyhelmechez, az első egynapos fesztiválja Nagykaposhoz, az első kétnapos pedig Perbenyikhez köti. Holott magyarországi születésű és ott is él, bár házától légvonalban 350 méter csupán a Ronyva-patak medre, mely a határ. És épp ezen a ponton keresztül ragadja meg a felvidéki problematika lényegét a kötet. Az érzelmekre hatóan, de korántsem egyoldalúan és demagóg módon. Erre a későbbiekben ki fogunk térni. A „mi lett volna ha” gondolat egyesek szerint történelmietlen, de talán néha mégis elengedheti, néha el is kell engedje a fantáziáját egy történész is, hiszen úgy tudja megragadni egyes... Bővebben →

Simon Attila (szerk.): Csak álltunk és sírtunk. Az első bécsi döntés napjai a kortársak szemével. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 2018, 164 p.

A perspektívatobzódás révén a nagybetűs történelem köznapi kulisszái mögé, egészen pontosan az első bécsi döntést megelőző időszakba kalauzolja az olvasót a Csak álltunk és sírtunk című kiadvány. Simon Attila szerkesztői munkája nyomán 29 korabeli visszaemlékezés rendeződött antológiába, amelyet 187 akkori fotó tesz albumszerűvé. Kereken nyolcvan év távlatából tekint vissza arra a momentumra, amikor az érintett felvidéki területeken „visszájára fordult az élet” (146), s teszi ezt oly módon, hogy a lehető legkevésbé árnyékolja be az egyéni feljegyzések füzérét akár szakmai berkek, akár laikus körök prekoncepcióival. A bevezetőt követően szabad folyást enged a visszatekintő szövegeknek, a kötetet a szerkesztő nem terheli közbevetésekkel, magyarázatokkal vagy lábjegyzetekkel. A téma jellegéből adódik a jórészt nemzetségi alapon konstruálódó felek meglátásainak elkülönböződése, ám a nyelvi korlátok ellenére is igazodni kíván az Audiatur et altera pars! elvéhez. S egyik oldal sem a hivatalos álláspontot recitálja vissza, személyes meglátások lenyomata kaphatott csak helyet a kötetben, a sorozat bővülésének, a kép további kiteljesedésének lehetőségét pedig megadja. A kötetbe rendezett szövegek rendre a magyar honvédség bevonulásának mozzanata felé, illetve csak alig azon túl futnak, és nem tekintenek néhány hónapnál távolabb az onnantól számított múltba sem. Az előzmények és a távlatok ilyen jellegű háttérbe szorításával a felfokozott hangulatú várakozásra helyeződik a... Bővebben →

Simon Attila : Jozef Beňa: Slovensko a Benešove dekréty

A Benes-dekrétumok kérdésköre reneszánszát éli. Évtizedes elfeledettség után felfedezte magának a politika (divattá vált, hogy a témához egyébként nem értő politikusok tegyenek hangzatos bejelentéseket), a média (amely mindig fel tud valami szenzációt tálalni) és ezáltal a közvélemény is, hiszen mára egész Közép-Európa a Benes-dekrétumok szakértőjévé képezte ki magát. Mindez persze nem baj, sőt hasznos, hiszen a téma medializálása valószínűleg szükségszerű része annak folyamatnak, amely talán történészi és jogi tisztázásához vezet, s talán még az érintettek közül is megérik néhányan, hogy legalább erkölcsi jóvátételben részesülnek. Bővebben →

Sipos Szilvia (szerk.): Mikszáth Kálmán és kortársai. Regionalizmus a 19. század végén a közép-európai irodalmak kontextusában

Mikszáth Kálmán napjainkban ismét divatos író lett. Mindig is olvasott volt, de az ezredforduló környékén a szakma és talán az olvasók is felismerték írásainak időtálló voltát, mondandójának aktualitását. Műveit az irodalomtudomány újraolvassa, újraértelmezi, modern megközelítésmódokat és elméleteket alkalmazva interpretálja, és Mikszáth folyamatosan jól teljesít minden megmérettetésen. Elviseli a posztmodern olvasástechnikákat, interkulturális és multiperspektív jellemzői vannak, nézhetjük erről, lapozhatjuk arról, nem veszít üdeségéből. És ha még ehhez hozzájárul valamilyen kerek évforduló, az ugyancsak fellendíti a téma kutatását. Bővebben →

Skutnabb-Kangas, Tove-Dunbar, Robert: Indigenous Children’s Education as Linguistic Genocide and a Crime Against Humanity? A Global View (Kontra Miklós)

Skutnabb-Kangas, Tove−Dunbar, Robert: In­di­genous Children’s Education as Linguistic Ge­nocide and a Crime Against Humanity? A Global View (= Gáldu Čála, Journal of Indigenous Peoples Rights No.1/2010) NO 9520 Guovda­geaidnu/Kautokeino, 2010, 126 p. Ezt a könyvet a Norvégia északkeleti csücskében található Gáldu adta ki, vagyis az Őshonos Népek Jogainak Kutató Központja (angolul: Research Centre for the Rights of Indigenous Peoples). A független kutatóközpont a norvég kormány két minisztériumának támogatását élvezi (l. www.galdu.org). Az első szerzőt, Tove Skutnabb-Kangas szociolingvistát és oktatáskutatót a magyarok is jól ismerik, róla Colin Baker a Journal of Sociolinguisticsben (5. [2001], 279. p.) azt írta, hogy „a világ kisebbségi nyelveinek fennmaradásáért végzett munkája bizonyosan egyedülálló az elmúlt három évtizedben”. Szerzőtársa, Robert Dunbar az emberi jogok jogásza, a skóciai gael nyelv beszélője és aktivistája, a közelmúltig Aber­deenben tanított, most a Skye szigetén található vadonatúj University of the Highlands and Islands professzora. Ez a szerzőpáros nagyon is üdvözlendő, mert kicsi azoknak a szociolingvistáknak a száma, akik jogászokkal is szoktak eszmecserébe bocsátkozni, s persze a jogászok sem nagyon beszélgetnek nyelvészekkel. Esetünkben az a szerencse, hogy Skutnabb-Kangas és Dunbar részleteiben és mélységében is jól ismerik azt, amiről könyvet írtak. Ez a könyv az oktatáspolitikák és az oktatási gyakorlatok olyan példáit mutatja... Bővebben →

Soros Tivadar: Túlélni. Álarcban. Nácivilág Magyarországon, Szibériai Robinsonok

Budapest, Múlt és Jövő, 2018, 336 p. Soros Tivadarnak (1894‒1968) nem voltak írói ambíciói, mindkét művének megírását a túlélésért folytatott küzdelem dokumentálásának vágya motiválta. Műfajilag mindkettő memoárnak tartható, bár az első, a folyóiratban 1922-ben közölt, könyv formában 1924-ben megjelentetett Modernaj Robinzonoj (Szibériai Robinsonok) több olyan elemet is tartalmaz, mely a robinzonád és a kalandregény műfajához köti. Soros egyes szám első személyben, szubjektív nézőpontból foglalja össze azokat a történelmi eseményeket, amelyeknek a kényszerűség folytán szemtanúja vagy résztvevője lett. Két műve, melyeket a Múlt és Jövő Kiadó gondos kiadásban, alapos jegyzetapparátussal, eligazító elő- és utószavakkal, az adott korszak megértése szempontjából fontos kísérő szövegekkel ellátva jelentetett meg, a huszadik századi történelmi események okozta szenvedések lenyomatát viseli magán. A zsidó kereskedőcsaládból származó Soros (akkor még Schwartz) Tivadar az első világháborúban önkéntesként, saját bevallása szerint kalandvágyból vett részt, tanulmányait félbeszakítva. Művének előszavában utal arra a gyerekes lelkesedésre és felfedezővágyra, melyet a megterhelő és férfipróbáló szibériai évek törtek meg. A Szibériai Robinsonok cím tehát ironikusnak tekinthető, a szerző nem titkolt célja, hogy meggyőzze olvasóit: „soha ne vágyjanak arra, hogy Robinson váljék magukból” (241. p.). Hadifogságának körülményeiről viszonylag keveset tudunk meg, hiszen a szerző nem a történészek vagy a történelem iránt érdeklődők számára kíván fontos adatokat... Bővebben →

Szabó Tamás Péter: „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos.” A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében (Sebők Szilárd)

Szabó Tamás Péter: „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos.” A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében. Dunaszerda­hely, Gramma, 2012, 286 p.1 A hatvanas évek végén jelent meg nyelvész körökben az a vélemény, miszerint a nyelvi jelenségek tanulmányozását érdemes kibővíteni a beszélők nyelvvel kapcsolatos vélekedéseinek vizsgálatával. A kutatási felület nagyságáról könnyű meggyőződni. Aligha akad olyan anyanyelvi beszélő, akinek például arról a mondatról, hogy „hát, ritkán talizunk” ne jutna eszébe valami, ami érdekes lehet a metanyelv kutatója számára. Szabó Tamás Péter metanyelvi kutatásaihoz egy olyan közeget választott, ahol a diákok nyelvről való gondolkodásának alakítása mondhatni napirenden van – az általános és a középiskolát. Vizsgálatai két­síkúak: a diákok nyelvvel, nyelvhasználattal kapcsolatos vélekedéseinek gyűjtése mellett, tanáraik nyelvtanítási és -javítási gyakorlatának a megismerésére is kiterjednek. Úgy is mondhatjuk, hogy a szerző egyszerre kutatja az iskolai „metanyelvhasználat” alakulását és alakítását. Megközelítése azonban egységes. Mivel a tanárok és diákok nyelvfelfogása alapvetően ugyanazt a laikusi szemléletet tükrözi, a kutatói perspektíva a tanárok és diákok metanyelvére mint társasan létrehozott diskurzusra irányult. Vagyis a szerzőt az érdekli, hogy milyen válaszok születnek iskolai közegben akkor, mikor a kutató nyelvvel kapcsolatos dolgokról, szabályokról kérdezi az ottaniakat. Tudo­má­nyo­sab­ban föltéve a kérdést: milyen narratívák és nyelvi ideológiák mutathatók ki... Bővebben →