A bölcsészprofesszor áhítozik leginkább tanítványok után. A kémikusnak kémcsőöblítő, a sebésznek érlefogó „tanítványokra” van szüksége. A filozófus, pszichológus, szociológus a maga visszhangját és dicséretét várja a tanítványoktól, akik minél másodrendűbbek – annál inkább kiemelkedik közülük a csodálnivaló „mester”. A bölcsész – így a néprajzos is, még inkább pedig a folklórkutató professzor – viszont azt várja el, hogy a tanítvány ugyanúgy, de ne ugyanazt folytassa. Igazában a valódi tanítvány is erre törekszik. Ha csakugyan tiszteli tanítóját – éppen azt nem meri, vagy nem akarja folytatni, amit neki közvetlenül tanítottak. Veszélyes viszony lenne az ilyen kutatásban kibontakozó kölcsönös elvárás. Nekem elég sok ilyen, másként viszonyuló egyetemi hallgatóm volt, és fél évszázad után azt biztosan elmondhatom, igazán sokféle módon folytatták azt, amit számukra kijelölhettem. Minél messzebbre, más területekre jutottak – annál büszkébb vagyok rájuk: mivel annál önállóbbá lettek. Már az órákon is sokszor elmondtam, hogy az egyetemi oktatás olyan, mint a vadászat: nem oda kell célozni, ahol a „vad” e pillanatban áll – hanem oda, ahová a lövés után eljut. Kivétel csak a kitömött őzike szobra – de az nem eleven. E sorban egyedülálló, kivételes hely illeti meg (in pectore) Juhász Ilonát és Liszka Józsefet. Ők nemcsak tanítványaink, hanem legjobb barátaink sorába... Bővebben →
Bakith Mihály 1600-ban Szent Benedek napján (március 21.) írt rövid, tömör, már-már szűkszavú végrendelete[1] keltette föl ezen kis tanulmány írójának érdeklődését. Ez indította arra, hogy bemutassa a 16. század második felében és a 17. század első éveiben élt szerb–magyar főúr családját. Az okirat olyan elemeket és adatokat tartalmaz, amelyek eltérnek a családról eddig ismertetett részletektől, hézagot töltenek ki, pontosítanak, ugyanakkor több helyütt további, megválaszolatlan kérdéseket is hagytak az utókornak. Ezeket igyekeztünk további kutatásokkal föltárni, kiegészíteni, és ha kell, magyarázatokkal ellátni. Nem kívánjuk megismételni a családról szóló, eddig legrészletesebb bemutatást,[2] abból csupán néhány gondolatot emelünk ki, azonban nem mellőzhetjük a 98. oldalon rajzolt kis családfarészletet. Természetesen ezt is az újabb nevek beiktatásával közöljük. Először a vezetéknév helyesírásáról kell szólni. A Bakits családnevet az egyes források más-más alakban rögzítették: Bakit, Bakith, Bakich, Bakics, és ahogy ő írja egy helyen, Bakÿch. Ennek oka az, hogy a szerb eredetű név végén olvasható mássalhangzónak a magyar nyelvben nincs sem hangértéke, sem betűjele. Ez a délszláv nyelvben a magyar cs és ty között ejtendő ć hang, és annak ez az írásjele. Ezért a magyar ortográfiában mindig igyekeztek valamilyen más betűkapcsolattal azt helyettesíteni, nagyjából megfeleltetni. Először szóljunk a testamentumra jellemző általános észrevételekről, körülményekről. Eredetije (amelyet a... Bővebben →
A november 18-án éppen megalakulófélben lévő Független Magyar Kezdeményezés hírt véve a prágai diáktüntetésekről, nyomban tiltakozik a rendőri brutalitásról ellen. Követeli „a beavatkozás elrendelőinek felelősségre vonását, – valamint – a letartóztatottak azonnali szabadon bocsátását”. Fontos kitétel, hogy első helyen követeli „a történtek politikai konzekvenciáinak levonását”. Ez a követelés ugyanis nemcsak jogi következményekkel jár, hanem már politikai változásokat is feltételez. A Független Magyar Kezdeményezés első célja az volt, hogy a szlovákiai magyaroknak be kell kapcsolódniuk a rendszerváltás folyamatába, segítve a folyamatot annak minden szintjén, hiszen ez a korszak kihívása. Ez alatt az ország égészét értette, de egyben fontosnak tartotta a rendszerváltást a szlovákiai magyarok körében. Szlovákiában elsőként követelnek a szabad választásokat és demokratikus alkotmányt.[1] A kommunista párt vezető szerepének törlése az alkotmányból, valamint a szabad választások követelése a november 26-án Pozsonyban a Szlovák Nemzeti Felkelés terén tartott tüntetésen az FMK-t képviselő Grendel Lajos beszédében elhangzik.[2] „A Független Magyar Kezdeményezés tagad minden totalitárius ideológiát.” Ezt szögezi le a Független Magyar Kezdeményezés Elvi Nyilatkozata. Az FMK többpártrendszerű demokráciát, a hatalom hármas megosztását, a kisebbségek jogainak védelmét, piacgazdaságot, társadalmi önszerveződést és önigazgatást (többek között a kisebbségek számára is), az ideológiai alávetettség megszűntetését tűzi ki céljául.[3] A programdokumentum részletesen foglalkozik a nemzeti kisebbségek kérdéskörével.... Bővebben →
A szlovákiai mozikban a közelmúltban, nagyjából egy esztendeje[1] láthatta a közönség Alice Nellis cseh filmrendező népmesei előképek nyomán, cseh–szlovák koprodukcióban forgatott filmes adaptációját, A hollóvá változott hét fivért. A film (Sedem zhavranelých bratov) szlovák nyelvű beharangozói a világhálón arról tájékoztattak, hogy az alkotás Pavol Dobšinský meséjének motívumaira épül.[2] A cseh nyelvű internetes oldalak (Sedmero krkavců) viszont arról beszéltek, hogy a film alapját egy Božena Němcová-mese szolgáltatta.[3] Tallósi Béla egy, az Új Szóban megjelent beszámolójában ehhez még megemlíti, hogy A hollóvá változott hét fivér nekünk, magyaroknak a Benedek Elek által lefordított Grimm-variáns révén is ismert lehet.[4] Hogy is van ez? Dobšinský, Němcová vagy Grimm? Esetleg Benedek Elek? Az a helyzet, hogy bármelyik állítás helyes, elfogadható lehet. Tudni kell először is, hogy a népmeséknek (ahogy más népköltészeti műfajoknak sem) nincs egyetlen és megfellebbezhetetlen szövegváltozata. Egy olyan megszövegezés tehát, amihez képest meg lehetne ítélni más, hasonló próbálkozásokat. Ezzel szemben lényegében egyenrangú variánsok vannak,[5] amelyek nyelvi határokat átívelő módon általában egész Európában (sőt: Eurázsiában) ismertek. Ezekből, a szóbeliségben ismert és terjedő variánsokból, alapvetően a népköltészeti gyűjtések és közreadások időszakától (tehát nagyjából a 18. század végétől, 19. század elejétől) olykor írásban is rögzítődtek, sokszor szépirodalmi feldolgozást, átdolgozást is nyertek, más nyelvekre is lefordíttattak, miközben... Bővebben →
Több évtizedre visszanyúló viták és elképzelések előzték meg a magyar nemzetiségi könyvtár és dokumentációs intézmény megalapítását Szlovákiában. Nos, ez az intézmény ma már létezik, mi több, állománya szépen gyarapodik, és társadalmilag hasznos tevékenységet folytat. Ennek kézzelfogható bizonyítéka a szóban forgó bibliográfia, amely minden bizonnyal nélkülözhetetlen kézikönyvévé válik a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség múltját és jelenét kutató hazai és külföldi kutatóknak és érdeklődőknek. A kötet összeállítója, Végh László, aki az intézmény igazgatói tisztét is betölti, a kétkötetes bibliográfia előszavában röviden, inkább csak jelzésszerűen tekint vissza az intézmény indulására. Talán kissé túl kurtára is sikeredett az intézmény előzményeinek és tízéves történetének az ecsetelése, holott a kötet tartalma egyenesen megkívánta volna, hogy az olvasó magáról az intézményről is tényszerű, bő tájékoztatást kapjon. Ez annál is inkább így van, mivel a Bibliotheca Hungarica első olyan komoly szakmai kiadványáról van szó, amelybe feltétlenül beleillik az intézmény kialakulásának és történetének ismertetése. Ez a dokumentációs szakmában bevett gyakorlatnak számít. Igaz, hogy az ötéves évfordulóra megjelent egy kis dokumentumkötet a Bibliotheca Hungarica történetéről, de arra a szűkebben vett szakmai körökön kívül nem sokan emlékeznek. A jelen bibliográfiát viszont minden könyvtár, minden érdekelt kutatóintézet és dokumentációs hely beszerzi, és azt hosszú évekig igen frekventáltan, szabad polcra kitéve használni... Bővebben →
Bevezető Az 1918 őszén véget ért első világháború Közép-Európát viszonylag radikálisan átalakította. A térség hagyományos monarchiáinak, a Vilmos-féle Németországnak és a Habsburg szövetségi államnak a megszűnte új, ún. utódállamok létrejöttét eredményezte, melyek közé Lengyelország, Ausztria, Magyarország vagy Csehszlovákia is tartozott. Ez utóbbi 1918. november 14-én hivatalosan is köztársasággá vált[1] s elfogadta ideiglenes alkotmányát (1919 februárjában), megtartotta az első hivatalos parlamenti választásokat (1920 áprilisában), melyeken a nemzeti kisebbségek is részt vettek politikai pártjaik révén. Helyzetüket tekintve azonban az első Csehszlovák Köztársaságnak még az elődje, az Osztrák–Magyar Monarchia örökségével kellett kiegyeznie. A nemzeti kisebbségek (mindenekelőtt a nagyszámú német, de a magyar és lengyel is) az összlakosságnak csaknem a harmadát alkották (Tóth–Novotný–Stehlík 2012, 624–625. p.), s együttélésük a többségi csehszlovák nemzettel a Csehszlovák Köztársaság húszéves fennállása során érdekes fejlődésen ment keresztül, nevezetesen a kezdeti, az állam létezésének elutasításától a német kisebbségi paletta jelentős részének a hivatalos autoritásokkal való együttműködésen (az ún. politikai aktivizmuson)[2] keresztül a 20. század viharos harmincas éveikig, melynek végét a müncheni egyezmény jelentette, vagyis az első Csehszlovák Köztársaság felbomlása s ezt követően a második világháború. Rövid fennállása alatt a két háború közti Csehszlovákiát a standard politikai pártok skálája jellemezte, beleértve nemcsak a jobb-, a közép- és a baloldali pártokat,... Bővebben →
A 20. század történelmi fordulatainak következtében a mai Szlovákia területén élő kisebbségek szociolingvisztikai szempontból fontosnak tekinthető főbb jegyei többször változtak. A számszerűen legjelentősebb magyar kisebbség helyzetét a szóban forgó időszak alatt négy nagy fordulópont alakította. Az egyik a trianoni békediktátum volt, melynek értelmében a felvidéki magyarságot határokkal választották le az attól kezdve anyaországnak számító területekről, s tagolták be az 1918-ban megalakult Csehszlovák Köztársaság államszervezetébe. A második nagy fordulatot az 1938-as bécsi döntés jelentette, melynek következtében Szlovákia déli, magyarlakta területei visszakerültek Magyarországhoz. A harmadik fordulópont a második világháború után következett be: az érvénytelenné nyilvánított bécsi döntés következtében az 1938-ban Magyarországhoz csatolt országrészek újra csehszlovák fennhatóság alá kerültek. A negyedik fordulatot az 1989-es társadalmi-politikai változások után felerősödött szlovák autonómiatörekvések váltották ki, melyek Csehszlovákia kettéválásához vezettek. A közös állam helyébe 1993. január 1-jén jogutódként két önálló állam lépett: a Cseh Köztársaság és a Szlovák Köztársaság. Csehország területén szórványban található a nemzetiségi palettán kisebb súlyt képviselő magyar kisebbség, míg Szlovákiában többé-kevésbé zárt etnikai tömbben él az ország legnagyobb lélekszámú kisebbségét képező magyarság (vö. Bauko 2017, 66. p.; Lanstyák 1991, 11–13. p.; Misad 2012, 69–70. p.; Szabómihály 2002, 19. p.; Szarka 1991, 32. p, 1993, 216. p.; Vörös 2004a, 49–51. p., 2004b, 39–40. p.).... Bővebben →
Tézisek és irányvonalak Az ún. hontalanság éveinek gazdasági vonatkozásairól, a csehszlovákiai magyarok második világháború utáni gazdasági helyzetéről, illetve a magyar gazdasági önszerveződés alapelemeinek átalakulásáról, megszűnéséről – pontosabban fogalmazva államhatalmi megszüntetéséről – és a gazdasági munkamegosztásnak megfelelően létrejött szervezeteknek az utóéletéről nem könnyű feladat írni. A családi és személyi vagyonvesztések halmaza pedig szinte határtalannak tűnik. Abban egyetértés uralkodik, hogy a (cseh)szlovákiai magyarság története egyszerre kényszer- és határkisebbség-történet (L. Bárdi 2004, 19–24., 29–30. p.; Szarka 2004, 113–128. p.) és 1918-tól a (cseh)szlovákiai bel-, illetve nemzetiségpolitikai törekvések kereszttüzében, „hálójában” vizsgálható. Emellett a nemzetközi kisebbségpolitikai feltételrendszert és a magyarországi magyarságpolitikát, kapcsolódásokat, befolyásolási kísérleteket sem lehet figyelmen kívül hagyni. Belülről nézve a kisebbség társadalmi, gazdasági és kulturális alrendszereinek hatékonyságvizsgálata szintén központi kérdés marad. Két tézis fogalmazható meg vagy kutatási irányvonal tűzhető ki, melyek alapján a (cseh)szlovákiai magyar kisebbség gazdasági helyzete tanulmányozható. Egyrészt az, hogy az impérium- és rendszerváltások hogyan hatottak az adott (magyarok lakta) régió, mely a nacionalista összeütközések helyszínévé is vált, gazdasági modernizációjára és teljesítőképességére.2 A másikat az alkotja, hogy 1938-ig (1945-ig) a nemzeti, regionális alapon szerveződő gazdasági szereplők milyen új szerkezeteket tudtak létrehozni és azok mennyire voltak képesek a magyar közösségeket integrálni. Ehhez kapcsolódik az a kérdés is, hogy ezek a szerkezetek... Bővebben →
A dokumentumokat Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918-1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok című könyvéből válogattuk, mely a Fórum Kisebbségkutató Intézet gondozásában a közeljövőben jelenik meg a FONTES HISTÓRIÁÉ HUNGARORUM című sorozat 2. köteteként. “A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918-1944 (Nostra Tempóra 7., Galánta-Dunaszerdahely, Fórum Intézet-Lilium Aurum Könyvkiadó, 2002) összeállítása közben kezembe került dokumentumok válogatása került be e kötetbe abból a megfontolásból, hogy részben ismeretlen, részben nehezen hozzáférhető szövegekről van szó, melyeknek alapvető jelentősége van a régió történetének kutatásában. A hozzáférés biztosítása mellett az a szándék is közrejátszott, hogy a vonatkozó szakirodalom – főleg annak a kárpátaljai magyar szerzőktől származó – egy részében állandósul az az ún. történeti szájhagyomány jelensége, aminek lényege, hogy végig nem olvasott, eredeti szövegében nem ismert, csak kiragadott mondatokat vándoroltatnak a szerzők, következtetéseket részinformációkból vonnak le. Köny-nyen bizonyítható ez, ha szigorúan utánanézünk a hivatkozásoknak, illetve annak, hogy az egyes kérdésekben megnyilatkozok mondanak-e újat egymáshoz képest. Másrészről magyarországi szerzőknél sok esetben Kárpátalja mindössze néhány mondat magyarországi vagy nemzetközi vonatkozásban, a kárpátaljai vagy a kárpátaljai nem magyar nézet elmellőzésével. Az ukrán történetírás ugyanezt a kérdést kárpátaljai és ukrán szemmel nézi, valamint szlovák forrásokat is használ, magyarul azonban a szerzők alig tudnak. Miért tekinthető ez a... Bővebben →
Miközben a cseh és a szlovák történetírás húsz éve gyakorlatilag folyamatosan publikálja a csehszlovákiai rendszerváltással és az azt megelőző normalizációs rendszerrel foglalkozó tanulmányokat, monográfiákat és dokumentumokat,1 a kérdéskör kisebbségi magyar vonatkozásainak kutatása szinte még gyermekcipőben jár. A cseh és a szlovák szakirodalomban csupán elvétve találunk kisebbségpolitikai utalásokat, a szlovákiai magyar történetírás pedig mindeddig sajnálatos módon szintén nem vállalkozott sem a rendszerváltás, sem pedig a normalizáció két évtizedének dokumentálására és feldolgozására.2 Jelen munka egyik első, s bizonyos szempontból sajátos kísérlete kíván lenni a kérdéskör megközelítésének. Sajátosságát az adja, hogy nem szlovákiai forrásokra épül, hanem a magyar Külügyminisztériumnak a budapesti Magyar Országos Levéltárban elhelyezett iratai alapján annak bemutatásával próbálkozik: hogyan látta Budapest, pontosabban a magyar diplomácia, ezen belül pedig a pozsonyi magyar főkonzulátus és a prágai magyar nagykövetség a rendszerváltás évének csehszlovákiai – elsősorban kisebbségi magyar vonatkozású – eseményeit. A két magyar külképviseleti szerv évente több száz jelentésben számolt be Csehszlovákia bel- és külpolitikai helyzetéről, az ország gazdasági és kulturális életéről, a csehszlovák–magyar kétoldalú kapcsolatok különböző kérdéseiről, s természetesen a szlovákiai magyarság helyzetéről is. Mivel a magyar kisebbséggel való kapcsolattartás elsősorban a főkonzulátus feladata volt, a szlovákiai magyarsággal kapcsolatos jelentések túlnyomó többsége természetszerűen Pozsonyból származik.3 A diplomáciai jelentések, s általában a... Bővebben →