A szlovákiai magyar kisebbség a reformfolyamat első szakaszában (1964-–1967)

A cseh–szlovák történész vegyes bizottság évkönyvében (Československá historická ročenka 1998. Masarykova Univerzita, Brno, 1998) megjelent tanulmány szerkesztett szövege.

A magyar kisebbség közéleti aktivizálódásának a hatvanas évekbeli csehszlovákiai reformfolyamat első, még szervezetlen szakaszában betöltött helyét és szerepét vizsgálva, a fő vonalakra szorítkozva is, feltétlenül szem előtt kell tartanunk azokat az összefüggéseket, illetve kölcsönhatásokat, melyek a tágabb társadalmi beágyazottságú politikai történések és a magyar kisebbségi közegben végbemenő folyamatok között kialakultak. A politikai fejlemények ugyanis felerősítették a kisebbségi közegen belüli ön- és érdekvédelmi reflexeket, ezek pedig nem maradtak visszhang nélkül a szlovákiai és országos méretű politikai mozgás forgatagában. Ebből a szempontból a kisebbségi identitásnak azok a belső, immanens vonásai érdemelnek figyelmet, melyek a reformfolyamatban politikai hatóerőre tettek szert. Az 1948 februárja utáni csehszlovákiai nemzetiségi politika vizsgálata ugyanis többnyire az ún. makropolitikai tényezőkre összpontosul, miközben figyelmen kívül marad számos kisebbségi eredetű összetevő szerepe. Az említett időkeretben szemlélt reformfolyamat olyan ösztönzéseket adott a főként az ún. nem hivatalos szférában(1) kibontakozó kisebbségi aktivitásnak, melyek nyomán később érezhetővé vált a szlovákiai magyar kisebbségnek mint bizonyos tipológiai jegyekkel rendelkező közösségnek a politikai jelenléte és hatása.

Az 1961. évi népszámlálás adatai szerint a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban 533 934 magyar nemzetiségű lakos élt.(2) A „magyar nemzetiségű lakos, illetve polgár” megjelölés tulajdonképpen statisztikai jellegű, ám ilyen értelmű kifejezésként szerepelt a szlovák nemzeti szervekről szóló 1956. július 31-i alkotmánytörvényben is. Ez volt egyébként az első utalás a csehszlovákiai kisebbségek létére, mivel az 1948. május 1-jei alkotmány sem tett említést róluk, ama Klement Gottwaldtól származó kijelentéshez igazodva, hogy „mi az alkotmányban semminemű kisebbségi jogokat nem rögzítünk”.(3) Az említett meghatározás mind a társadalmi köztudatban, mind a tudományos szaknyelvben oly mértékben meghonosodott, hogy valójában mindmáig elködösíti a szlovákiai magyar kisebbség közösségi dimenzióit. Az efféle torzuláshoz természetesen hozzájárult a magyar kisebbség földrajzi-településszerkezeti elhelyezkedése is, a jelentős mértékű, de ugyanakkor viszonylagos kompaktság, mely Pozsonytól Ágcsernyőig húzódó, néhol meg is szakadó sávot jelent. Ez a történeti-földrajzi, a Csehszlovák Köztársaság határainak megvonásából eredő adottság azonban semmiképpen sem jelenti azt, hogy a több mint félmilliós magyar közösség csupán az azonos nyelvet beszélő egyedek puszta halmaza lenne. Igaz, a magyarság által lakott dél-szlovákiai területek az országhatáron is túllépő tájegységek leszakadt s egymástól bizonyos fokig izolált részeiből összeálló sávot képeznek.
Ennek ellenére a magyar etnikai együvé tartozás belső, bár kiegyensúlyozatlan és deformált, de mégis szerves mikrostruktúrával és koherenciával rendelkező kisebbségi közösséget alkot. Ez a belső összetartás a közösség tagjainak természetes önrealizálást követelő, élő kisebbségi organizmus működésében jelenik meg. A kisebbség tagjainak jelentős hányada a kisebbségi kereteken belül, még a lakosság keveredése esetén is aktívan bekapcsolódhat a szélesebb hatósugarú társadalmi folyamatokba. Ebből adódik az olyan jellegű politikai szervek meglétének igénye, amelyek a normákban rögzített kisebbségi jogállás és a többség–kisebbség közötti kapcsolatok jogi szabályozása alapján kifejezik a kisebbségi közösség sajátos érdekeit. A magyar kisebbség helyzetének ilyen értelmezéséhez vezető utat a reformfolyamat 1968-ban bekövetkezett, a csehszlovák államszövetség létrehozásával együtt járó elmélyülése nyitotta meg.

Az ún. prágai tavasz elfojtása azonban lefékezte azoknak az elképzeléseknek a kiteljesedését, melyek a magyar kisebbség jogalanyiságának a nemzetiségekről 1968. október 27-én elfogadott alkotmánytörvény általi elismeréséből fakadó követelésekhez kapcsolódtak. A kisebbség közösségi mivoltának kérdése mindmáig szögesen eltérő megítélések tárgya és neuralgikus pontja. Felvetődik a kérdés, hogy az 1968-ban történt ez irányú elmozdulás a politikai elit gondolkodásában meglevő múltbeli sztereotípiák szerves meghaladásának tulajdonítható-e, avagy csak a cseh–szlovák államjogi viszony rendezésének öngerjesztő, a megújhodási folyamat feltételei közötti dinamikája kényszerítette azt ki. Ezért kiváltképp érdekes lehet annak vizsgálata, hogy milyen pozitív ösztönzéseket kapott, illetve negatív terheket vett át az 1968 januárja utáni dubčeki politika a magyar kisebbség helyzete körüli problémáknak a reformfolyamat első szakaszában megindult tisztázása nyomán.

A magyar kisebbség aktivitásának kibontakoztatásában cezúrát jelentett Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1963. évi decemberi, az ún. burzsoá nacionalizmus kritikájának felülvizsgálatáról szóló határozata, melynek keretében sor került a magyar kisebbséggel szemben a második világháború utáni években alkalmazott kollektív felelősségre vonás elítélésére is. Ez a lépés minden következetlensége és konfúzussága ellenére rést ütött a megelőző időszakban a csehszlovákiai magyarság körében tovább élő félelmeken, és roppant bátorító erővel hatott. Mindezt felerősítette Juraj Zvara magyarul kiadott könyve,(4) melynek megjelenésével a szlovákiai magyarság háború utáni hányattatásai és azok következményei szinte revelációként jutottak el a kisebbségi köztudatba. Nem is annyira az erkölcsi igazságtétel volt a meghatározó, mint inkább a korábban tabuvá vált problémák nyíltabb feszegetésének a lehetősége és a nemzetiségi kérdés felfogásának fokozatos megszabadítása a korábbi, a gazdasági vonatkozásokra leszűkített látásmódtól. A második világháború után ekkor lehetett első ízben érzékelni a magyar kisebbség társadalomlélektani sajátosságainak azokat a vonásait, melyek a szoros etnikai együvé tartozás erőteljes tudatából és abból a törekvésből fakadtak, hogy a kisebbségi közösség belső szerkezete mind szervesebbé váljék, és mechanizmusa kiteljesedjék. Ez azt jelentette, hogy a csehszlovákiai magyar kisebbség tagjai számára a kollektív megmaradás kritériumává a kisebbségi közösségen belüli önrealizálás tényleges lehetőségei váltak, nem pedig a különféle impozáns kvantitatív mutatók. Ugyanakkor a mennyiségi szempontok összefüggéseket nélkülöző hivatalos erőltetése folytán a kisebbségi közegben elerőtlenedett az olyan irányú empátia, mely képes kellőképpen érzékelni a különbséget a kisebbségi vívmányok objektíve adott behatároltsága és azoknak – a kisebbségi szükségletek iránti érzéketlenség okozta – további korlátozása között.

A kisebbségi értelmiség szüntelen elégedetlenkedéseként ható reagálása – az önreflexió és önismeret kellő mechanizmusának híján – az ösztönösség jegyeit viselte magán. A legérzékenyebb terület, ahol a magyar kisebbségi intelligencia igyekezett kihasználni a lehetőséget, hogy minél szélesebb társadalmi közeget hozzon pezsgésbe, a kisebbségi oktatásügy volt. E problematika feszegetése során talán leginkább eltávolodott a széles nyilvánosság – de részben a szakmai-pedagógiai körök reagálása is – a nemzetiségi oktatásügy adott állapotának és fejlődési perspektíváinak komplex megítélésétől. A párt- és állami szervek álláspontja viszont magán viselte a megoldási utak és módok leegyszerűsítő, apriorisztikus sémák közé szorított keresésének jegyeit. A magyar kisebbség iskolai oktatásával kapcsolatos kérdések a kisebbségi sajtó hasábjain 1966-tól kezdtek felmerülni, az előző iskolai év adatait felhasználva. Fájó pontnak számított a szakiskolai hálózat hiányos kiépülése, a felsőfokú továbbtanulás iránti érdeklődésben mutatkozó lemaradás, valamint a magyar tanítási nyelvű középiskolákból főiskolai és egyetemi felvételt nyerők aránya. A főiskolák és egyetemek iránti érdeklődésben tapasztalható lemaradás az országos trendhez képest 15 százalékos, a felvett magyar nemzetiségű diákok arányát tekintve pedig már 23,4 százalékos volt, ugyanakkor a középiskolát végzett magyar diákok aránya 4 százalékkal haladta meg az országos átlagot. A Nyitrai Pedagógiai Fakultás szlovák szakemberei által végzett felmérés szerint az okok a „kisebbségi pszichózisból fakadó igénytelenségben” rejlenek; ezt a megállapítást azonban magyar kisebbségi sajtóban lefolyt vitákban kétségbe vonták. A szóban forgó írásokban a szerzők egyéb tényezők közrejátszására is igyekeztek rámutatni: a túlnyomórészt mezőgazdaságban foglalkoztatott lakosság életvitelére, az értelmiségnek a kisebbségi közösségen belüli szerkezetére és arányára, a nyelvi nehézségekre, a magyar tanítási nyelvű iskolákban folyó, 1948 után teljesen a mélypontról induló oktatás színvonalának fokozatos emelkedésére.

Az egész problematika elmélyültebb megközelítéséhez ösztönzésekkel szolgált az akkor színre lépő szociológia, ám az ilyen irányú nézetek és felfogások valahogy nem tudtak kilépni a bűvös körből.(5) Aligha kétséges, hogy a magyar kisebbségi közegben élő elvárásoknak megvolt a társadalomlélektani hátterük, s ilyen értelemben a kisebbségi követelések nem egy potencionálisan kiteljesedő, hanem egy eleve kiteljesedettnek tekintett közösségi lét ismérveiként jelentkeztek. A párt- és állami szinten viszont az egész problematika értelmezése nélkülözte a magyar kisebbség fejlődési szükségletei gazdasági-szociális és regionális összetevőinek figyelembevételét. Ez a helyzet már akkor jelezte a kisebbségi közegen belüli folyamatok irányítására hivatott sajátos szervek szükségességét. A társadalmi szerkezet leegyszerűsítő, osztályszempontú megítélése viszont erős ideológiai korlátokat jelentett, s a hivatalos struktúrák elvetették vagy legalábbis nem voltak hajlandók elfogadni azt, hogy a nem hivatalos szférába szoruló ösztönös elégedetlenségnek racionális okai vannak. Sajátos helyzet alakult ki: a magyar kisebbségi tisztségviselők megnyilatkozásai a kisebbségi sajtó hasábjain, sőt olykor a kifejezetten nem hivatalos közegben nem sokban különböztek az élesebb kritikai hangvételtől, ám a felsőbb párt- és állami szervekkel fennálló kapcsolataikban tanúsított magatartásuk ezt nem tükrözte. A felszín alatt egyre erőteljesebbé vált az ellenzéki, a kisebbségi tisztségviselők elleni közhangulat, ez azonban híján volt az elmélyültebb, koncepciózus érvelésnek.

A kisebbségen belüli önismereti és öntudatosodási folyamatra utaló mozzanatok, melyek a magyar kisebbség társadalmi életének – mint élő organizmusnak – önigazgatása iránti lappangó vágyakozását jelezték, bizonyos fokig tetten érhetők a magyar kisebbségi újságírók 1964-ben megfogalmazott javaslatában. Ebben olyan magyar nyelvű tájlapok kiadását indítványozták, melyek a régiók közötti kommunikáció biztosításában túllépnének a létező járási lapok adta lehetőségeken. Az efféle megfontolások mögött nem nehéz felfedezni a szlovákiai magyarság mindennapi életére rugalmasabban és átfogóbban reagálni kívánó szándékot, amint azt Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának szlovákiai napilapja, az Új Szó lehetővé tette. A tájlapok látószögében a problémák regionális kötöttsége és elevensége a javaslattevők szándéka szerint nyilván párosult volna az egész magyar kisebbségi közösségre kiterjedő folyamatokba való betagozódással.(6) Paradox jelenségnek tekinthető (ami egyébként a szlovákiai magyarság kollektív mivolta iránt közömbös, de semmiképpen sem támogató beállítottságú hivatalos szervek ebbéli felfogásának labilitásáról tanúskodott), hogy a legfelsőbb pártszervek hajlandóságot mutattak e javaslat figyelembevételére,(7) s annak megvalósításától kifejezetten gyakorlati megfontolásból álltak el – a járási szervek ellenállása folytán – tartva attól, hogy az egész ügyet a kisebbségi vívmányok korlátozásaként fogadja majd a közvélemény.

A reveláció erejével hatott – főként a magyar egyetemisták és főiskolások, valamint a fiatal magyar kisebbségi értelmiség körében – az az egyre érzékelhetőbbé váló kutatói lendület, mely a szlovákiai magyarság kultúrtörténetének komplexebb, az ún. forradalmi hagyományok körén túlmutató feltárásáról tanúskodott. Az Irodalmi Szemle hasábjain megjelenő tanulmányok hirtelen ráirányították a figyelmet a polgári Csehszlovák Köztársaság idején meglévő s a politika által csak meglehetősen közvetve ellenőrzött – mai szóhasználattal élve: civil – szerveződések tág területekre kiterjedt működésére. Ezeknek a tanulmányoknak a tükrében a szlovákiai magyarság felfedezte önnön létének folytonosságát és a kollektív mivoltának alakításához szükséges önigazgatási formák keresésére sarkalló történeti-társadalmi előfeltételeket.(8)

A magyar kisebbségnek – mint közösségi ismérvekkel rendelkező entitásnak – a tágabb cseh és szlovák köztudatban való megjelenéséhez sajátos és akkor kellően ki nem használt társadalomlélektani lehetőséget kínált az 1965-ös nyári dunai gátszakadás dél-szlovákiai következményeinek felszámolása. Az árvíz az akkori nyugat-szlovákiai kerület egyes területein megbénította az életet. A Komáromi és a Dunaszerdahelyi járás 45 községe került víz alá, 53 693 személyt kellett evakuálni.(9) A szolidaritás megnyilatkozásai az akkori dokumentumokban és újságcikkekben a Csehszlovák Szocialista Köztársaság népének erkölcsi-politikai egységét hirdető korabeli frazeológiai köntösbe öltöztek, mindazonáltal az állami-politikai együvé tartozás tudatára gyakorolt pozitív kihatásuk tetten érhető annak ellenére is, hogy nem maradtak fenn a korabeli résztvevők gondolkodásáról hiteles képet nyújtó szociológiai vizsgálatok. Az akkori légkör természetesen rémhírterjesztésekre is alkalmasnak bizonyult.(10) Ma már nehéz megállapítani, hogy ehhez milyen mértékben járult hozzá a gátak állapotáért viselt felelősséget érintő érdemleges közvélemény-tájékoztatás hézagossága.(11) Tény viszont, hogy az árvíz sújtotta területek megsegítésére szervezett akciók számos Észak-Szlovákiából és Csehországból érkezett résztvevője épp ekkor találkozott először a csehszlovákiai magyar kisebbség specifikus viszonyaival.(12)

A kisebbségek helyzetének megítélésében, különös tekintettel a szlovákiai magyarságra, fontos elmozdulást jelentettek a legfelsőbb pártszervek által létrehozott bizottságokban kimunkált, a CSKP XIII. kongresszusának előkészületeivel kapcsolatos belső alapanyagok, amelyek a pártaktíva mérvadó köreinek sem álltak teljes mértékben a rendelkezésére. 1965-től kezdődően a CSKP KB mellett több interdiszciplináris szakcsoportot hoztak létre, s a nemzetiségi kapcsolatokra kiterjedő felmérésekre is sor került.(13) Sajnos ezek az összességükben több mint ezer oldalt kitevő anyagok szétszóródtak a pártstruktúra alsóbb szintjein, s így a meglevő levéltári mutatók alapján esetleges fennmaradásuk nehezen deríthető ki. A kisebbségekről szóló elaborátumok egyik legfontosabb eleme az a felismerés volt, mely felhívta a figyelmet a kisebbségek helyzetével kapcsolatban a politikai vonatkozásokat is felölelő megoldások fontosságára, beleértve a közösségi létből fakadó jogok biztosítását is. Az ilyen irányú javaslatok felvetették a sajátos kisebbségi érdekek képviseletét szolgáló, az egységes államszervezeten belüli szervek létrehozásának kérdését.(14) A szóban forgó anyagban megfogalmazott javaslatok azonban nem kerültek a XIII. kongresszus elé, ami minden bizonnyal a csehek és szlovákok közötti államjogi viszony körüli viszályokkal függött össze. A hivatalos irányvonal – melyhez Antonín Novotný, a CSKP KB főtitkára mereven ragaszkodott – ugyanis az úgynevezett aszimmetrikus megoldás „eredetinek” tekintett, s csak az abban rejlő lehetőségek következetesebb kihasználását szorgalmazó platformján állt. Ezt fogalmazta meg a kommunista párt elméleti folyóiratában, a Nová myslben megjelent írás, mely összegezte a kisebbségekkel szembeni politikának a kongresszusi tézisekbe és anyagokba átvetülő irányelveit is.(15) Ezek lényegét a nemzetiségi problematika komplex jellegének hangsúlyozása jelentette, mely magában foglalta azt a követelményt, hogy a kisebbségi jogok ne csak a kommunista párt határozataiban öltsenek testet, hanem jogi normákban is. Hangsúlyt kapott a kétnyelvűség elvének betartása, és utalás történt a kisebbség soraiból érkező panaszokra, mely szerint az országos szervek nem foglalkoznak kellőképpen a sajátos kisebbségi problémákkal.

Ebben az összefüggésben kapott hangot a vegyes lakosságú területek nemzetiségi kapcsolataiban oly fontos, kellő érzékenységet tanúsító magatartás kívánalma. Az említett anyagokból indult ki Vasil Biľaknak, az SZLKP KB ideológiai titkárának a Rudé právo számára készített cikke is, mely a pártsajtó többi központi orgánumában is megjelent. Biľak a nemzetiségi kapcsolatokban kialakuló új „szocialista” minőségi jegyek hangsúlyozására törekedve a „nemzetiségi összetételt mint a társadalmi struktúra fontos összetevőjét” emlegette.(16) A párthatározatok és irányelvek egyoldalú ideológiai, tényleges politikai hatóerőt nélkülöző beállítottsága a kongresszus előtti vitakampányban az Új Szó hasábjain is tükröződött. A magyar kisebbségi közegben szélesebb körű érdeklődést keltő gyakorlati politikai szerepe legfeljebb a kétnyelvűséggel foglalkozó cikkeknek lehetett.(17) Nem váltott ki különösebb visszhangot a CSKP KB tagjának, a Csemadok KB elnökének, Lőrincz Gyulának kongresszusi felszólalása sem. Lőrincz Gyula ugyan rámutatott a nemzetiségi kultúra és oktatásügy intézményhálózati kibővítésének szükségességére, a kisebbségek helyzetének leszűkítő értelmezésére, továbbá a párthatározatok állami szervek általi lebontásának hiányára, ám érvelése hatáskeltően összeválogatott számadatok felsorakoztatásán alapult. A kisebbségen kívüli közegben Lőrincz Gyula fellépése szükségszerűen azt a látszatot, sőt meggyőződést erősítette, hogy a magyar kisebbség körében nincsenek különösebb problémák, csupán „rosszindulatú elemek” nagyítják fel azokat. Erről tanúskodott az a kijelentése is, hogy néhány szlovákiai magyar nyelvű lapban kísérletet tettek az első köztársaság idején élt egyik-másik „reakciós” író rehabilitálására. (Nyilván az Irodalmi Szemlére és a Mécs Lászlóról ott megjelent, Szalatnai Rezső, valamint Fábry Zoltán általi méltatására célzott.)(18) Érvelése során azonban olyan kérdést érintett, mely nem tűrte az ortodox ideológiai megközelítéseket, sőt még a rugalmasabban értelmezett marxista–leninista ideológia korlátaiba is beleütközött, holott az alkotószabadság tágan értelmezett s az adott időszak állapotain túlmutató demokratikus kereteit kívánta volna meg. Ugyanez volt a helyzet Lőrincz Gyulának a szlovák sajtóban megjelent, a szlovákiai magyar értelmiség körében rosszallást kiváltó írásokkal kapcsolatos észrevételeivel is. Olyan írásokról volt szó, melyek felszínre hozva a szlovák múlt és a szlovák–magyar együttélés korábban elhanyagolt problémáit, ma is természetes, demokratikus vitaplatformot kívánó polémiára adnak okot.(19) A hivatalos szféra és a nem hivatalos aktivitás összeütközésének első jeleit a magyar kisebbségi közegben a Csemadok 1966 decemberében lezajlott IX. Országos Közgyűlésén érzékelhettük. Ez látszólag szintén a szlovákiai magyarság két világháború közötti hagyományaival függött össze. A szövetség vezetésének megválasztása során problémák merültek fel a Népművelés című folyóirat főszerkesztőjével, Koczka Istvánnal kapcsolatban amiatt, hogy e periodikumnak az egyetemi és főiskolás ifjúsági klubok fórumaként megjelenő melléklete közölni akarta azt az akkor még működő sajtóellenőrzési (cenzori) hivatal által később visszatartott cikket, mely úgymond „helytelenül viszonyult a forradalmi hagyományokhoz”, s ezért a Duray Miklós által szerkesztett mellékletet felsőbb utasításra meg kellett szüntetni.

A közgyűlés jegyzőkönyvéből azonban kiderül, hogy a főszerkesztővel szembeni retorzió alkalmazásának igazi oka Duray Miklósnak a közgyűlésen elhangzott felszólalása volt, melyben nagyobb teret követelt a fiatal kisebbségi értelmiségi generáció számára, bírálta a hatalmi-politikai szférába került, illetve a Csemadokon szerveiben dolgozó kisebbségi káderek szellemi színvonalát. Duray több alkalommal tapssal megszakított fellépésével bizonyos mértékig egybevágott néhány felszólalás óvatosan bíráló hangneme. A résztvevők a vezetőség összetételét illetően végül is a „valamiféle megtorláshoz ragaszkodó” vezetés akaratának megfelelően szavaztak. Az egész tanácskozás légkörében már érződött a kisebbségi magyar reformellenzék formálódásának előszele.(20)
Ezzel összefüggésben felmerül a kérdés, hogy a Csemadok-közgyűlés lefolyásának nem volt-e közvetlen hatása arra a megdöbbentő javaslatra, mellyel Vasil Biľak állt elő az SZLKP KB Titkárságának rendkívüli, zárt ülésén,(21) melyet épp ez idő tájt hívtak össze, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács Elnökségének összetételében esedékes változtatásokról tárgyaljon. Ennek kapcsán az is felmerült, hogy az SZNT keretében „kisebbségi részleg”-et hozzanak létre. Vasil Biľak ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy ez esetben fontolóra kellene venni a Csemadok és a KSUP (az Ukrán Dolgozók Kultúregyesületének) megszüntetését. A kéziratos feljegyzésből nem világos, hogy javaslatát az említett új kisebbségi hivatal létrehozására irányuló komoly szándék motiválta-e, mivel az SZNT elnöke, Michal Chudík Biľak javaslatához inkább elítélően viszonyult, s eközben az említett „részleg” mibenlétét és jellegét illetően meglehetősen homályos elképzelésekre utalt.(22) Sokkal inkább arra kell gyanakodni, hogy Vasil Biľak felismerte az említett egyesületek fokozott színre lépésében rejlő, a kommunista párt általi ellenőrzésüket és féken tartásukat fenyegető veszélyt. Mindez viszont nem akadályozta meg őt abban, hogy a nyilvánosság felé más arcot mutasson, jelesül pár hét múlva a CSKP KB ülésén úgy lépjen fel, hogy az kedvező fogadtatásra találjon mind a szlovák nemzeti, mind pedig a szlovákiai kisebbségi közegben. Kijelentette: „Arra van szükség, hogy minden nemzet és nemzetiség egyenjogúnak érezhesse magát, a nemzeti érdekeikről ők maguk dönthessenek, mert minden nemzet számára kedvezőtlen hatása van – ahogy erről a világ bármely táján tapasztalható fejlemények meggyőznek bennünket – akár a legcsekélyebb mérvű gyámkodásnak is.”(23)

Nem érdektelen, hogy a CSKP KB Elnöksége épp akkoriban vitatta meg az említett szakbizottság által készített anyagot, mely „A nemzetiségi kapcsolatok fejlődésének és a nemzetiségi kérdés megoldásának tendenciái a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban” címmel került a testület elé.(24) Érdekes lenne ennek az anyagnak az összevetése azzal a terjedelmes feldolgozással, melyet „Jelentés a magyar és ukrán nemzetiségű polgárok sokoldalú fejlődési feltételeinek kialakításáról” címmel szintén akkoriban vitatott meg előbb az SZNT Elnöksége, majd plénuma. Amint ez utóbbi anyagnak már a címéből is kiderül, ez jelentős visszalépést jelentett a kisebbségek jellegének és dimenzióinak értelmezésében. Még véletlenül sem szerepel benne az akkor már gyakran használt nemzetiség (mint „szocialista” képződmény) kifejezés, de még a kisebbség megnevezés sem, szüntelenül „nemzetiséghez tartozó polgártársakat” emleget, s ilyen értelemben a politikai képviseletüket illetően is csak a választott szervekre korlátozva esett érdemben szó.

Az anyag megvitatása során viszont vita kerekedett, hogy meddig terjedhet a kétnyelvűség érvényesülése. A vitának mindenekelőtt az egymás megértetését szolgáló utilitarizmus szabott kereteket. Ebben a tekintetben viszont bizonyos nagyvonalúság is mutatkozott. Az oktatásügy és a kultúra területén uralkodó helyzet bemutatását a szóban forgó anyagban a mennyiségi szempontok uralták, nélkülözve az adatok mélyebb, a kisebbséget mint közösséget szemlélő tartalmi, értékközpontú elemzést. A vitában kifejezetten nemzeti-politikai indíttatású észrevételek is elhangzottak, például az, hogy a kevésbé fejlett régiók nem azonosíthatók Dél-Szlovákiával, melyre jó állapotban levő mezőgazdasági szövetkezetek egész sora a jellemző, szemben egyes, a szlovák nemzeti felkelés időszakába viszszanyúló hagyományokkal rendelkező, elhanyagolt, gyengébben fejlett területekkel. Ugyanakkor az is hangsúlyt kapott, hogy a nemzetiségi kérdés szocialista megoldásának alapja továbbra is az egyes területek közötti gazdasági fejlődésbeli különbségek kiegyenlítése. Az anyag leszögezte, hogy az 1967 januárjától érvényes vállalati gazdálkodási keretfeltételek szerint a mikrokörzetek problémáinak kezelése a területi arányosság eszközrendszerének alkalmazásával történik, de oly módon, hogy az ipartelepítés ne csak a mikrokörzetekre korlátozódjék, hanem a tágabb hatósugarú kapcsolatok és a hatékonysági szempontok figyelembevételével.(25)

A szlovákiai reformfolyamat kiemelkedő képviselőjének, Hvezdoň Kočtúch közgazdásznak az Új Szóban megjelent cikke érdekes tanúságtétellel szolgál annak az igyekezetnek a bonyolultságáról, mely az egyes – jelentős és összességükben közösséggé szerveződött – kisebbségi lakossággal rendelkező mikrokörzetek fejlesztését megpróbálta összhangba hozni a tágabb gazdasági szempontrendszerrel. Kočtúch bírálta azokat a szlovákiai magyar tisztségviselőknek tulajdonított nézeteket, melyek szerint a mikroterületek integrációjának és a dél-szlovákiai ipartelepítésnek alá kell rendelődnie az egyoldalú etnikai szempontoknak.(26) Nincsenek birtokunkban az ilyen jellegű követelések politikai relevanciáját bizonyító információk és ismeretek. Nyilván arról volt szó, hogy a magyar nemzetiségű tisztségviselők az üzemek telepítése során érvényesíthető minél nagyobb körültekintést szorgalmazták, figyelembe véve a kisebbségi-demográfiai sajátosságokat is, beleértve a helyi lakosság soraiból történő időbeni szakember-beiskoláztatást mint az irányításban való teljesebb részvételüket biztosító szakmai előfeltételt.
Befejezésül megállapítható, hogy a kommunista párt 1968 januárja utáni vezetése és a reformfolyamat második szakasza diszkrepanciával terhes megközelítést örökölt a kisebbségi szférában jelentkező igények és azok pártstruktúrán belüli megítélését illetően. A kisebbségi igények megfogalmazása a Csemadoktól kért alapanyagok ellenére is nélkülözte a felsőbb párt- és állami szervek által támogatott, kellő, szélesebb körű párbeszédet, amely kölcsönös empátiát teremtett volna a nézetek közelítéséhez, legalábbis a szlovák politikai elit tágabb köreire kiterjedve, a szlovák közvéleményről nem is szólva. A szlovákiai és országos hatalmi-politikai vezető körökben a kisebbségi követelések tényleges dimenzióit eltussolták, nyilván a mindkét oldalról várható nacionalista hangulatok felerősödésétől tartva. Ebben a tekintetben a vezető magyar kisebbségi tisztségviselők a legfelsőbb szervek kedvében jártak. A kisebbségi közvélemény előtt elhomályosították a kommunista pártnak az alapanyagokat kidolgozó bizottságaiban és kabinetjeiben felvetődő kezdeményezéseket, azok ösztönző erejét, főként a nemzetiségi kapcsolatok irányítását szolgáló sajátos szervek létrehozását illetően. Egyesek valószínűleg fel sem ismerték az efféle elképzelésekben rejlő lehetőségeket. Mások esetében viszont minden bizonnyal taktikai megfontolások is belejátszottak magatartásukba, nehogy elveszítsék a meglévő korlátozott lehetőséget is a kisebbségi problémák kezelésének befolyásolására. Mindez együttvéve azt eredményezte, hogy 1968-ban a kisebbségi követelések értetlenséget, kétkedést, sőt elutasító megnyilatkozásokat váltottak ki a szlovák közvélemény jelentős részében.