Etnikus specifikum – nemzeti hagyomány – nemzettudat

(A néprajztudomány lehetőségei a “nemzeti” kérdések magyarázatában)

“A kétkedés útja vezet a kérdésekhez,
a kérdések útja pedig az igazsághoz.”
(Abélard)

“Hű! mennyi burok van itt, töméntelen!
Dehát a magját meg sohasem lelem?
Ez már fura! Hántogatom középig,
s csupa réteg – kisebbedve végig. –
Elmés a természet!”
(Ibsen: Peer Gynt)

A kelet-közép-európai nemzetek néprajztudományai a 18-19. század fordulója tájékán a “népit” a “nemzetivel” azonosítva, elsősorban német hatásra, egyértelműen nemzeti tudományként határozták meg önmagukat. Ebben kimondva-kimondatlanul az is benne volt (van?), hogy az egyes nemzetek népi kultúrája bizonyos etnikus specifikumok gyűjtőmedencéjeként egyszersmind az adott etnikum nemzeti jellegének legmarkánsabb kifejezője. Ugyanígy azonosítani szokták a néphagyományt a nemzeti hagyománnyal, s mindezt a nemzettudat egyik legfontosabb pilléreként kezelik. Előadásomban – talán kissé szokatlan, talán kissé eretneknek tűnő módon – arra keresem majd a választ, hogy vajon a fentiek a népi kultúránk egyes jelenségeinek, valamint azok összességének egzakt vizsgálatával igazolhatók-e.

1.
Kiindulásként vizsgáljuk meg, mit ért a néprajztudomány etnikus specifikumon, amely – mint alább látni fogjuk – tükörfordításnak tűnik ugyan, a néprajztudomány értelmezésében azonban mégsem azonos a nemzeti jelleggel, a nemzeti sajátossággal. Barabás Jenő megfogalmazásában az etnikus specifikum “a kultúra olyan eleme vagy komplexuma, amely hosszabb időszakban sajátos, abban az értelemben, hogy csak az adott etnikum kultúrájában található meg, ott általános, más csoportoknál viszont hiányzik vagy csak másodrendű. Az etnikus specifikum a népi kultúra vizsgálata során használt fogalom, elsősorban a dolgozó osztályok kultúrájára vonatkozhat, ami a széles körű elterjedtség kívánalmából is következik… Az etnikus specifikum fogalmába – folytatja Barabás – beletartoznak nemcsak a tárgyak, dolgok, hanem az életmód minden megnyilvánulása, rítusok, normák, értékítélet, tudásszint, művészeti alkotás stb. Különbözik az etnikus specifikum fogalma a nemzeti sajátosságtól, jellegtől, a nemzeti karaktertől. Egyrészt ezek döntően esztétikai, pszichikai kategóriák, másrészt osztálytartalmukat a nemzetfogalom határozza meg. Ennek megfelelően vizsgálatukkal más tudományágak – történetírás, irodalomtudomány, művészettörténet, esztétika stb. – foglalkoznak elsősorban.” A néprajztudományon belül a nemzeti karakter vizsgálata csupán a két világháború közötti német néprajzkutatásban kapott jelentősebb szerepet. Egyébként a néprajztudomány legfeljebb az etnikus specifikumokat vizsgálja, ám ezek megítélése sem egységes. A századforduló szakirodalmában még bőven találkozunk olyan megállapításokkal, melyek az etnikus specifikumnak nagyobb jelentőséget tulajdonítanak. Az adatok egyre nagyobb felhalmozódásával, az ismeretek bővülésével azonban egyre több jelenségről sikerült kimutatni, hogy nem etnikus specifikumról van szó, hanem sokkal szélesebb körben ismert jelenségről, így mára ezek – egyébként teljesen indokolatlan – túlhangsúlyozásával legfeljebb az alkalmazott néprajzban (a folklorizmus és neofolklorizmus egyes jelenségeihez kapcsolódva) találkozunk. Ezekben a körökben (és ebből adódóan természetesen a köztudatban is) kapcsolják össze még ma is az etnikus specifikumokat a nemzeti karakter vizsgálatával.

Számomra egyébként kérdéses magának az etnikus specifikumnak a léte is. Elméleti síkon el tudom ugyan fogadni, de a gyakorlatban – a nyelven és az etnikai tudaton kívül, amelyek persze szintén jelentős kulturális tényezők – nem tudnék a magyar népi kultúra köréből egyetlen olyan jelenséget sem említeni, amely objektíve megvan az egész magyar nyelvterületen, és csak ott van meg. Mellesleg a fentebb idézett Magyar Néprajzi Lexikon-beli szócikkében maga Barabás Jenő sem hoz fel az etnikus specifikumra egyetlen konkrét példát sem. Így, megítélésem szerint, magyar viszonylatban jogosultabban beszélhetünk lokális specifikumokról, amelyek egy-egy kisebb-nagyobb tájegységen, régión belüli azonos, másutt viszont hiányzó jelenségekre mutatnak, s amelyek viszont általában nem alkalmazkodnak a nyelvi határokhoz. Erre tanulságos példákat idézhetnék úgy a Magyar Néprajzi Atlasz, mint a Szlovákia Néprajzi Atlasza egyes térképlapjairól.

Vizsgálódásunkban tovább haladva a hagyomány fogalmával kell megismerkednünk. A kérdéssel a közelmúltban ketten is foglalkoztak behatóbban. Nyíri Kristóf a hagyomány fogalmát filozófiai megközelítésben “nem filozófiailag elemezni, hanem a filozófiából kitessékelni” igyekszik A hagyomány fogalma című akadémiai székfoglalójában. Megfogalmazásában “a hagyomány a szóbeliség viszonyainak tudásmegőrző intézménye”, s elődleges, másodlagos hagyományokat, valamint műhagyományokat különböztet meg. Mivel “műhagyományok jelesül az úgynevezett nemzeti hagyományok” is, most csak az ezzel a problémával foglalkozó eszmefuttatásait mutatom be kissé részletesebben.

“Ma már tudjuk – írja -, hogy az írásbeliség terjedésével, a nyomtatott szövegek korával jöttek létre a szó mai értelmében vett nemzetek; és tudjuk, hogy az ún. nemzeti hagyományok történeti fikciók”, amelyek a piacgazdaság közepette elsődlegesen gazdasági érdekeket szolgálnak. “A nemzeti hagyományok anyaga persze valóságos: fabrikálásukhoz a néprajz szolgáltat elemeket.” Ehhez azért annyit hozzátennék, hogy nem is minden esetben “szolgáltat”, hanem igen gyakran a néprajzi anyaggyűjtések adataival a nem néprajzkutatók visszaélve “fabrikálnak” olyan dolgokat is, amilyenek az igazi néprajzkutatónak álmában sem jutnának eszébe! Nyíri Kristóf kemény szavaival élve: “némely bizonytalan és gyökértelen, hírnévre és pénzre áhítozó értelmiségiek” konstrukciói ezek.
Gunda Béla ugyancsak akadémiai székfoglalójában (Hagyomány és európaiság) beszélt a hagyomány, elsősorban a magyar néphagyomány jellemzőiről. Konkrét példák sokaságával mutatta be, miként ötvözte magába a keleti örökséget a nyugat-európai hozadékkal a magyar népi kultúra. Képletesen szólva: “Karácsonyi asztalunkra ki van terítve az európai néphit, amelyet népünk sajátosan integrált.” Ugyanakkor a magyar népi műveltséget – amely “egymással láncszerűen összefüggő, vonalhatárral el nem választható, az etnikumot is kifejező szubkultúrák sokszínű freskója” – a magyar nyelv kapcsolja egybe. “A nyelvi határokon belül a népi műveltség többféle történeti és területi variációjával találkozunk – folytatja Gunda a gondolatsort -, s minden variációban változó szerepet játszik az európaiság – legyenek ezek eszmék, gondolatok, varázslatok, szokások s a munka kellékei.” A népi kultúra értelmezése terén tehát a közelmúltban elhunyt jeles néprajztudós szigorúan megmarad a nyelvi határok szabta keretek között, míg a magyar tudománnyal és irodalommal kapcsolatban megjegyzi, hogy azok “nem férnek bele hazájukba”. Az én megítélésem szerint viszont a népi kultúra sem. Ugyanúgy, ahogy a magyar nyelvterületen belül az egyes táji csoportok között vonalhatárral ki nem jelölhető átmenet van, ugyanúgy sima átmenet tapasztalható a nyelvhatár két oldala között is.

Végezetül a címben jelzett harmadik fogalomra, a nemzettudatra utalva legyen elegendő annyit megjegyezni, hogy az a nemzeti hagyomány egyenes ágú folytatódása, s legalább annyira mesterséges és fiktív, mint az. A parasztság körében eredendően nemzettudatról nem is igen beszélhetünk. Sokkal szűkebb tájegységek, akár egyes falvak adta keretek közé szorul a nép “mi”-tudata.

2.
Ennyi – mondjuk! – elméleti bevezető után nézzük, hogy a mai Szlovákia területén élő magyar nemzeti kisebbség népi kultúrája hogyan tükrözi vissza az itt élő magyarok nemzeti sajátosságait a vele szomszédságban élő szlovákokkal (és más etnikumokkal) szemben. Nincs itt arra tér, hogy a kérdést részletesen adatolva mutassam be, így csak jelzem, hogy például a szlovákiai Kisalföld népi kultúrája szinte teljesen egységes, függetlenül attól, hogy szlovákok, magyarok, horvátok vagy németek a hordozói. Kisebb egységekre lebontva a kérdést, a Komárom megyei Újgyalla szlovák lakossága a törökök kiűzése után, a 18. század legelején foglalta el mai lakhelyét ugyanúgy, mint Kurtakeszi eredendően szintén szlovák lakossága. Az előbbi népesség nyelvében a mai napig szlovák maradt, míg az utóbbi jórészt nyelvileg is hasonult az egyébként magyar környezethez. Az újgyallai nők és férfiak viselete viszont abba a viseleti csoportba tartozik, amelyet kizárólag magyar falvak (Martos, Naszvad, Komáromszentpéter, Hetény, Ímely) alkotnak, és a Magyar Néprajzi Lexikon “martosi viselet” szócikke sem vesz arról tudomást, hogy van közöttük egy szlovák nyelvű közösség is. A Nagysurány környékére a törökök kiűzése után telepített morva eredetű lakosság mára teljesen elszlovákosodott, miközben népi kultúrája alapvetően megegyezik az itt élő magyarokéval. A Zobor-vidéki magyar falvak anyagi műveltsége gyakorlatilag semmiben nem különbözik a környező szlovák falvakéitól. Az Ipoly alsó folyása melletti szlovákiai falvak (Leléd, Helemba, Bajta) népe szintén a törökök kiűzése után húzódhatott le mostani lakóhelyére, s lényegében a 20. század fordulójára magyarosodott el. Érdekes módon az Ipoly túlsó, magyarországi oldalán található falvak (pl. Ipolydamásd) eredendően szintén szlovák népe szinte csak napjainkra olvadt be teljesen a környező magyarságba. Tovább haladva kelet felé még egy példa. Az abaúj-tornai Falucska és Horváti népe eredendően egyaránt ruszin volt. Az előbbiek mára elszlovákosodtak, az utóbbiak pedig elmagyarosodtak, holott mindkét közösség környezete magyar. Sőt az Áji-völgy legfelső zugában található Falucska egyetlen kapcsolata a külvilággal dél felé Ájon keresztül nyílott, s olyannyira rá volt erre a (gazdasági!) kapcsolatra utalva, hogy amikor 1938-ban a nyelvhatár alapján Áj és Falucska között meghúzták az államhatárt, Falucska szlovák népe követelte a település Magyarországhoz történő csatolását (az észak-déli irányú, szűk gömöri és tornai völgyek viszonylatában több ilyen példát is említhetnénk).

Szinte vég nélkül sorolhatnám az ilyen és az ehhez hasonló település- és népiségtörténeti adatokat. Ezek ahhoz szolgáltatnak bizonyítékokat, hogy az a népi kultúra, amelyet ma jószerével a szlovákiai magyar tájak népi műveltségeként (is!) ismerünk, milyen sok nép kulturális javainak egybeötvöződéseként jött létre. Többek között ezért egységes, s ezért nem hordoz magában egyértelmű nemzeti jegyeket. Ezt a kiegyenlítődést a sokrétű eredetet túlmenően természetesen több más tényező és hatás is befolyásolta (pl. az árucsere-kapcsolatok révén is terjedt szellemi javak, a cseregyerekrendszer stb.).

3.
Szekfű Gyula szerkesztésében 1939-ben jelent meg a Mi a magyar? című gyűjteményes kötet, amelyben az akkori magyar szellemi élet legjobbjai, a saját szakterületük nyújtotta lehetőségek alapján járták körül a címben jelzett kérdést. A néprajz eredményeiről, álláspontjáról Viski Károly számolt be: “A nyelven kívül – írja – minden, kultúrájával is jellemzett, meghatározott… fajnak, sőt fajtának, népnek (tehát nem rassznak) száz más jelből tevődik össze népisége, lelki fajisága, amelyből egyes jeleket elhagyhat, vagy elcserélhet, másokat pedig maradandóan megőrizhet… E szerint, néprajzilag, a keveredés sok évszázados menetének egyes mozzanataiban lehetnek csak magyarul tudó tótok, svábok, cigányok s lehetnek csak oláhul beszélő magyarok, bármiként tiltakozik is ez ellen a néprajzi gondolkodásban járatlan s tisztán a nyelv alapján különböztető köztudat…” A továbbiakban kifejti, hogy a magyarságon belül sincs teljes kulturális egység, hiszen azt számtalan kisebb-nagyobb táji csoport összege alkotja, s ezen csoportoknak külön-külön van “bizonyos egyénies megjelenési és megnyilatkozási formája”. Arra a kérdésre tehát, hogy “néprajzilag mi a magyar, részletesen nyilván csak e csoportok külön-külön jellemzésével lehetne megfelelni, ha ezek a csoportok egymástól határozottan el volnának különíthetők. Valósággal csak egyes jelenségeknek vannak határaik, s ezek nemcsak az egyes csoportok, hanem gyakran még az annyira határvetőnek gondolt más nyelv területein is áthaladnak s fokozatosan alakulnak át vagy enyésznek el.” Éppen ezért lényegében maga Viski sem tudja megmondani, hogy néprajzilag mi a magyar. (Ugyanebben a kötetben Babits Mihály például sokkal szubjektívebb, mégis jóval meggyőzőbb érveket sorakoztat fel ebben a kérdésben.) Viski Károly viszont számos olyan jelenséget említ, amelyek némelyikéről maga is megjegyzi, hogy egyetemes elterjedtségűek (pl. a közmondások), mások meg annyira általános megállapítások (pl. “mesekedvelő nép vagyunk”, “másik búfelejtőnk, a tánc” stb.), hogy szinte semmit nem kezdhetünk velük. Fölvetődik viszont a kérdés, hogy képes-e egyáltalán a néprajztudomány a maga módszereivel, sajátos forrásanyagaiból származó adatbázisai révén az efféle kérdésekre megnyugtató választ adni. Én ebben szkeptikus vagyok. Ha egyáltalán létezik az ilyen kérdésben egzakt válasz…

Hát akkor mit tehet a néprajztudomány a “nemzeti” kérdések megválaszolása kapcsán? Annyit, hogy minél több és minél aprólékosabb adatot gyűjt össze, s azokat a megfelelő település- és népiségtörténeti összefüggések ismeretében értelmezni is megkísérli. A történettudománnyal, településtörténettel együttműködve választ próbál adni például olyan kérdésekre, hogy az egyes, idegen eredetű települések lakói miért asszimilálódtak, illetve miért nem; milyen gazdasági és egyéb kapcsolatokat tartottak fenn; kultúrájuk egyes elemei mennyiben tekinthetőek sajátosnak a környezethez viszonyítva stb. Ezen adatok egyszerű összege természetesen nem adja ugyan ki nemzeti mivoltunk lényegét, de talán nem is ez a célja a néprajztudománynak…
A “Szlovákiai magyar társadalomkutatás prioritásai” címmel a Mercurius Csoport által 1994. december 9-10-én Pozsonyban megrendezett konferencián elhangzott előadás, melynek szövege itt jelenik meg első alkalommal.