A belso telepítés meghatározása és irányítása
A belso telepítés a köztársasági elnök 27/1945. számú dekrétuma szerint olyan, az egész államot érinto, a nemzetállam megteremtését szolgáló folyamat, amely visz-szahelyezi a szláv elemet a tole közel ezer esztendeje “elvett területekre”.
A korabeli csehszlovák politikai vezetés a belso telepítést “eroszakmentes, politikai indíttatású, demográfiai változást eredményezo” folyamatként értelmezte, amely lehetové teszi Szlovákia déli, magyarlakta járásai elszlovákosítását. Elso lé-pés-ben az egységes magyar etnikai tömbök feldarabolását tervezték, majd a lehetoségekhez mérten tovább kívánták csökkenteni a magyarok létszámát, hiszen a szlovákok megjelenése a színtiszta magyar etnikai területeken meggyorsíthatja az asszimilációjukat. A belso telepítés végcélja a többi politikai intézkedésekkel együtt a szlovákiai magyar etnikum megszüntetése. Belpolitikai akció, amely várhatóan felkelti a külföld figyelmét is, ezért, ha lehet, Csehszlovákiából befolyásolni kell ennek külföldi fogadtatását. A belso telepítés lebonyolítására vonatkozó rendeletek és irányelvek megfogalmazásakor figyelembe kell venni a külföldi jogi normákat, a külföld elvárásait, s ezért a valóságban elnemzetleníto folyamatot következetesen belso migrációnak kell feltüntetni, s a belföldi, elsosorban a csehországi munka-erohiánnyal kell indokolni.
Az észak-déli irányú belso telepítés szlovákiai megfogalmazói három célt tuztek ki maguk elé. Az elso helyen a “szlovák nemzeti érdek” szerepel, a másodikon a szlovák nemzetgazdaság “boldogulásának” a biztosítása, a szlovák nemzet “gazdagodása”, míg a harmadik célkituzés végeredményben az elso ketto összekapcsolása, amely kimondja, hogy a magyar vagyon kisajátításával a szláv elemeknek délre való vándorlásával kibovül a szlovák etnikai terület, s eléri az országhatárt, a Duna vonalát. A belso telepítés megfogalmazói a megszerzett és szétosztott magyar vagyonban látták “azt a tartós és szilárd alapot”, amely biztosítja a “volt magyar etnikai területre” betelepített új szlovák társadalom élet-képességét, azt a gazdasági-politikai hatalmat, amely magába olvasztja a magyar etnikum esetleg itt maradó töredékeit.(1)
A csehszlovák politikusok a belso telepítés “grandiózus” tervét – vagyis a németek és a magyarok kitoloncolását a nemzetközi jóváhagyások reményében – már 1945 tavaszán, a Kassai Kormányprogram kihirdetését megelozoen megfogalmaz-ták. Elso lépésben a “németek és a magyarok üresen maradó gazdaságainak, ill. más jellegu vagyonának hasznosítását” határozták el. A vagyonok “bené-pesí-tése” ügyében – hivatalosan – elsoként a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. május 25-i ülése határozott. Kezdetben a háborúban elpusztult falvak lakosságának, ill. a szlovák állam idején megkezdett nagy stratégiai építkezések, az árvai duzzasztógát és a lešti katonai gyakorlótér területén lerombolásra kijelölt falvak lakosságának elhelyezési problémáit akarták megoldani, majd a nagy állami építkezések és a háborús károk rendezésének a kérdését összekapcsolták a szlovákiai magyar-kérdés rendezésével, a magyarok ekkor még csak remélt tömeges kitoloncolásával.
A háborúban elpusztult, ill. jelentos károkat szenvedett északkelet szlovákiai falvak lakosságának elhelyezése ügyében kezdetben csak a németek üresen álló házaira, ill. gazdaságaira összpontosítottak, de a magyargyulölettol átitatott légkörben hamar szóba kerültek a termékeny déli síkságokon élo magyarok gazdaságai is. A képviselok közül többen kérték a kolonizálást, s a felvetést követoen egymás után jelentették be “igényeiket” a magyar gazdaságokra. A Turócszentmártoni járás 3000, a Késmárki 5000 személy elszállásolását kérte. Felmerült az üresen álló német gazdaságok elfoglalása, az 50 hektárnál nagyobb birtokok benépesítése, de a kérdés rendezését még globálisan sem tudták felvázolni, mert a nagybirtokokon nem volt elszállásolási lehetoség. Megfogalmazták viszont a belso telepítés irányát, amely észak-dél, ill. északkelet-nyugat irányban halad.
A követeléseket és javaslatokat követoen dr. Martin Kvetko földmuvelésügyi megbízott kijelentette, hogy a felvázolt hatalmas népmozgás már nem belso migráció – ahogyan ezt többen is hangoztatták -, hanem belso telepítés, kolonizáció. Véleményét a Szlovák Nemzeti Tanács tagjai vita nélkül elfogadták, s a tanácskozás további szakaszában már nem migrációról, hanem belso telepítésrol, kolonizációról beszéltek. Dr. Kvetko már bizonyos eredményekrol is beszámolt, mert hivatala 1945. május 25-ig Szlovákiában 9 áttelepítési – kolonizációs – bizottságot hozott létre, de ezek hatásköre csak a háborúban legtöbb kárt szenvedett északkeleti járásokra korlátozódott. A hivatal munkatársai már kiutaztak a magyarlakta déli járásokba, ahol “felmérik a kolonizáció lehetoségeit, s elokészítik a betelepítést”.
A magyarlakta járások kolonizálását nacionalista demagógiával indokolták. Kijelentették, hogy a “gyoztesnek” joga van a legyozött németek és magyarok termékeny gazdaságaira. A vita végso szakaszában a képviselok a belso telepítést, a németek és a magyarok vagyonának a kisajátítását problémamentes, egyszeruen megoldható szervezési kérdésként kezelték. “A németektol megtanultuk – jelentették ki -, hogyan kell eljárni hasonló esetekben, elegendo volt néhány teherautó, ezzel elszállították oket, s a kérdést le is zárták.” Ezzel a szlovákiai zsidókérdés “rendezésére” céloztak, jelezve azt, hogy a faji gyulölet tovább él, csak most nemzetiségi köntösben.
A Szlovák Nemzeti Tanács ülése két problematikus kérdésben akart dönteni: megszabadulni a magyar kisebbségtol, s elhelyezni a fedél nélkül maradt szlovák, ill. ruszin lakosságot. A magyarok kitoloncolásában reménykedo képviselok a kormányprogramban kihirdetett kollektív bunösségükre hivatkoztak, s szinte példasze-runek vélték, ha a szláv nemzetállam megteremtését a “magyar háborús bunösök” tömeges, vagyon nélküli kitoloncolásával kezdenék el.
A belso telepítés egyik alapfeltétele az üresen álló gazdaság, a beköltözheto ház. Ennek elérésére a képviselok “gyors fellépést és határozott rendeleteket” vártak, mert néhányuk szerint “a magyarok kezdenek öntudatosan viselkedni”. A vagyon-szerzés egyik lehetséges módja a háborús bunösök elítélése volt. Úgy vélték, a hatalomnak elsoként a magyar háborús bunösöket kell elítélnie, kitoloncolnia, s csak ezt követoen “kell megtölteni a börtönöket a szlovák árulókkal”. A magyar-gyulölettol szinte egymást túllicitáló képviselokkel a belügyi megbízott, dr. Gustáv Husák “a magyarkérdés megoldásának nemzetközi feltételeit” ismertette. A nem-zetközi jogi lehetoségekre hivatkozott, s kifejtette, hogy a magyarokat két fázisban lehet kitoloncolni az országból. Az elsoben a szovjet-magyar fegyverszüneti egyez-mény alapján elmennek azok a magyar állampolgárok, akik az elso bécsi döntés (1938. november 2.) után költöztek be Csehszlovákiába. A második szakaszban elmennek a háborús bunösök, ám “a többi magyar nemzetiségu állampolgárhoz csak azért, mert magyar, de a lelkiismeretüket nem terheli nemzetellenes, ill. politikai buntény, nem nyúlhatunk, de nem is akarunk”. Beszámolójában felvázolta azt a “nagyszeru áttelepítési lehetoséget”, melyet a csehszlovák kormány felajánlott Magyarországnak. Egy olyan államközi akcióról van szó, amely keretében “kicse-réljük a Magyarországon szétszórva élo szlovákokat” a csehszlovákiai magyarokért. Igaz, hogy ebben az esetben Csehszlovákia kilép a nemzetközi porondra, mert a lakosságcsere nem belügy, ezért nemzetközi jóváhagyást igényel, de a “szlovák szervek olyan lelki nyomást gyakorolnak majd a magyarokra”, hogy azok kénytelenek lesznek elfogadni a javaslatot. Husák figyelmeztette a képviseloket arra, hogy “a külföld figyeli” a csehszlovákiai magyarkérdés megoldásának a politikáját, s a nemzetközi diplomáciában egyre gyakrabban emlegetik a “szlovák sovinizmust”, a szlovák hivatalok magyarellenességét. Ezért ezt a határokon túl is látható tevé-keny-séget különféle “lelki nyomásokkal” kell eredményessé tenni.
A fohivatalok a belso telepítést “hazafiúi cselekedetként” értékelték. A kolonisták kérvényében szinte kivétel nélkül szerepel a következo mondat: “Mivel nemzethu (roduverný) szlovák vagyok, jogot formálok földbirtokra a visszatért területeken.”(2)
A csehszlovák kormány a belso telepítést “grandiózus etnikai mozgásként” fogta fel. Eredményességének biztosítékát a központi irányításban látta, melyet a köztársasági elnök 27/1945. számú dekrétuma biztosított, ezért elrendelte, hogy a Belügyminisztérium mellett alakuljon meg a telepítést csehszlovákiai viszonylatban országosan irányító bizottság. A betelepítés kötelezo folyamatosságát a 28/1945. számú elnöki dekrétum biztosította.
A több mint hárommilliós németség és a hatszázezres magyarság által lakott s “a kitelepítésüket követoen üresen maradó” területek benépesítésével párhuzamosan fokozottan ügyeltek a biztonságpolitikai feltételek megvalósítására. Ennek megfeleloen a bizottság ülésein a Belügyminisztérium képviseloje kapott foszerepet. A kormány a betelepítésben érdekelt fohivatalok mellett meghívta az Állami Terv- és Statisztikai Hivatal, valamint több pénzintézet képviselojét. A belügy ellenorzo feladata mellett a Földmuvelésügyi Minisztérium és a Szlovák Telepítési Hivatal kapott kiemelt jogköröket. Szlovákiai viszonylatban erre lehet visszavezetni a Földmuvelésügyi Megbízotti Hivatal és a Szlovák Telepítési Hivatal közötti kompetenciaharcot, amely végigkísérte a belso telepítés egész folyamatát. A Szlovák Telepítési Hivatal úgy vélte, hogy a kitelepített németek és magyarok egész vagyo-nával való rendelkezés joga – a hivatal jellegénél fogva – ot illeti meg, s a bete-lepítési övezetben nem volt hajlandó figyelembe venni a földreformot, illetve a föld-reform végrehajtásával megbízott földmuvelésügy jogait.
A belso telepítést irányító, Prágában székelo Központi Betelepítési Bizottságba a Nemzetvédelmi, a Mezogazdasági és a Belkereskedelmi Minisztérium három-három, a Munka- és Szociális Ügyek, a Pénzügy- és az Igazságügy-minisztérium két-két munkatársát választották be. A Belügyi Megbízotti Hivatalt dr. Július Viktory és dr. J. Brychta, a szlovákiai földmuvelésügyet dr. Martin Kvetko és dr. B. Papaiák képviselte. A kormány javaslatára a bizottság fotitkára Zdenik Václavek lett.
A Központi Betelepítési Bizottság az elso ülésén a csehországi németek tömeges kiszállításáról tárgyalt, a szlovákiai németek kitelepítésével pedig az 1945. december 6-i ülésén foglalkozott. Megközelítoen 15 000 személyrol volt szó, akiket – Dastych tábornok terve szerint napi ezer fovel számolva – két hét alatt el lehet távolítani az országból, s a kiszállításukkal nem veszélyeztetik a csehországi németek kitelepítését. Az elso üléseken a magyarokról nem tárgyaltak, s ezzel kiváltották a Szlovák Nemzeti Tanács elégedetlenségét. A türelmetlen Szlovák Nemzeti Tanács az 1945. december 16-i ülésén megvitatta a magyarok kitelepítésének a kérdését is. Az volt a célja, hogy a Csehországban már az év szeptemberében felállított járási és helyi kitelepítési bizottságok mintájára Szlovákiában is szervezzenek hasonló bizottságokat.
E törekvések mögött a Szlovák Telepítési Hivatal állt, hiszen már az év oszén megszervezte a magyarok kitelepítését irányító és végrehajtó I. osztályát; a II. osztály a külföldi szlovákok reemigrálását, a III. osztály pedig a belso telepítés szervezését és irányítását végezte. Ez utóbbi elvárta, hogy a Központi Betelepítési Bizottság saját munkáját, ill. feladatait összehangolja a Szlovák Telepítési Hivatal területi hivatalainak a munkájával, és így segítse a szlovák hivatalokat a problémáik meg-oldásában. A támogatásért a bizottság szlovák tagjai felajánlották, hogy ma-gyar mezogazdasági munkásokat küldenek több morva-sziléziai községbe.(3)
A Központi Betelepítési Bizottság elsodleges feladata a németek és a magyarok kiszállításának irányítása és ellenorzése volt, ezért a bizottság szlovák tagjai rendszeresen informálták a cseh tagokat a szlovákiai helyzet alakulásáról. A bizottság létrehozásának idején a csehszlovák kormány és a szlovák szervek még abban reménykedtek, hogy a gyoztes nagyhatalmak engedélyezik a magyarok egyoldalú tömeges kitelepítését is, ezért egyre következetesebben kérték a magyarok kiszállítását. Az 1945. november 28-i prágai ülésen felvetették a csehszlovákiai ma-gyaroknak és a magyarországi szlovákoknak a reciprocitás alapján történo kicse-rélését, s így a bizottság elé vitték a lakosságcsere kérdését. Jellemzo, hogy az akció keretében a köztársaságból kiszállítható magyarok számát alaposan eltúlozták, ugyanis a háborús bunösök egyoldalúan kiszállítható tömegeivel számoltak. Ennek eredményeként – terveik szerint – az országban maradó magyarok létszáma oly mértékben csökken, hogy az itt maradókat minden nehézség nélkül kis csoportokban széttelepíthetik az ország területén. Látva a cseh partnerek idegenkedését, a szlovákok úgy érveltek, hogy “ezek a magyarok voltaképpen szlovák eredetuek”, s könnyen beolvaszthatók. A kérdés rendezését türelmetlenül váró dr. Ján Eech gyors választ várt, mert “már felkészült a transzportok indítására”. Kérte, hogy “a csehek értsék meg, hogy ez a lehetoség, vagyis a magyarok eltávolítása Szlovákiából a szlovákok számára létkérdés”.
Érveiket a cseh hivatalnokok csak részben fogadták el, s kategorikusan elutasították “a maradék magyarság csehországi szétszórását”, amit a Pénzügy-minisz-térium “fölösleges kiadásnak” minosített, de ellenezte a többi fohivatal képviseloje is. Elutasították azt is, hogy “újabb idegen elem telepedjen le az országban”. A döntést végül azzal az indokkal vetették el, hogy a nemzetközi határozat értelmében a csehszlovákiai magyarkérdés megoldását illetoen meg kell várni a Szövetséges Ellenorzo Bizottság határozatát, ezért nem hozhatnak a belpolitikát érinto határozatokat. A tárgyalás egyik érdekessége, hogy Martin Kvetko, a szlovák földmuvelés-ügyi megbízott figyelmeztette a jelenlévoket, dr. Ján Eechet is, hogy “a magyarok nemzetközi megítélése eltér a németekétol”, s a szövetségeseknek még a németek kitelepítésével kapcsolatban is vannak feltételeik, és elutasítják “a mindenükbol kifosztott, rongyos és beteg németek átvételét”, s megkövetelik, hogy az egyoldalúan kitelepítettek is elvihessék az életfenntartásukhoz szükséges ruhane-muket, bútorokat, élelmiszert és más apróságokat.
A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény megkötését követoen egyre jobban eltávolodott egymástól a Központi Betelepítési Bizottság cseh és szlovák tagjainak célkituzése. A Szlovák Telepítési Hivatal elnöke szerint a cseh fél nem “értette meg a szlovákok törekvéseit”, fékezte a szlovákok munkáját. 1946 decemberében arra kérte az Megbízottak Tanácsának Elnökségét, hogy vesse fel a bizottság átszervezésének kérdését, mert “csak legiszlatív munkát végez”, konkrét esetekben semmiben sem segíti a szlovák szervek munkáját. Tette ezt annak ellenére, hogy a kormány az 1947. január 10-i ülésen kimondta, hogy a jövoben a reemigrációt és a belso telepítést a Központi Betelepítési Bizottság fogja koordinálni. A határozat értelmében Szlovákiában a reemigráció és a belso telepítés koordinálása, illetve az ezzel kapcsolatos problémák megoldása a Központi Bete-lepítési Bizottság és a Belügyminisztérium feladata lesz. A Központi Betelepítési Bizottság új szervezési rendje szerint a Belügyminisztérium megszervezi az új Fo-tit-kár-ságot, amely elokészíti az elnökségi üléseket. A Fotitkárság muködési szabály-zatát a Belügyminisztérium dolgozza ki s terjeszti jóváhagyásra a kormány elé. A mi-niszterek biztosítják a Fotitkárságba jelölt munkatársaik számára a koor-dináláshoz szükséges jogokat. A Fotitkárság tagjai közé kooptálták a szlovák földmuvelésügyi megbízottat, s ezzel a hivatalban nott a szlovákok száma. Újból kimondták, hogy ha a Központi Betelepítési Bizottság elnöke cseh, akkor az alelnöke szlovák, ill. fordítva.
A földmuvelésügyi megbízott továbbra is elégedetlen volt a Központi Betelepítési Bizottság tevékenységével. Fejetlenséggel, szlovákellenességgel vádolta a cseh munkatársakat, s foképpen azt sérelmezte, hogy még ot sem értesítik a földek tulaj-donjogával kapcsolatos határozataikról.
A Szlovák Nemzeti Tanács az 1947. október 8-i (12036/1947-eln.) határozatában megállapította, hogy a bizottság nem teljesíti a küldetését, nem koordinálja a prágai és a pozsonyi telepítési hivatalok tevékenységét. A bizottság “a kijelölt hivatalok képviseloinek közössége, amelyben a politikát egyedül a Szlovák Nemzeti Tanács küldötte képviseli”. Ezért arra kéri a kormányt, úgy szervezze át a bizottságot, hogy az képes legyen irányítani a telepítést a köztársaság egész területén.(4)
Szlovákiában 1945. október 3-án került sor a belso telepítést érinto elso egyezséggel végzodo tárgyalásra. A köztársasági elnök 27/1945. számú dekrétuma értelmében a telepítési hivatalok kötelesek voltak együttmuködési szerzodést kötni a földmuvelésüggyel. A Szlovák Telepítési Hivatal az említett napon írta alá a “belso telepítés nemzeti jellegét”, a mezogazdaság üzemképességét biztosító szerzodést, amelyet a Szlovák Telepítési Hivatal nevében az elnök, dr. Ján Eech, a III. osztály vezetoje A. Iurjaeka, valamint dr. F. Vašeeka, a Földmuvelésügyi Megbízotti Hivatal nevében dr. F. Foltín, dr. M. Semian és V. Luean, a belügy részérol a közbiztonsági osztály vezetoje, N. Sekera írt alá. Munkájukat a belügyi szervek felügyelték.
Az ülés résztvevoi határozatban mondták ki, hogy a belso telepítés következetes megvalósítása érdekében “kategorizálják a nem szláv lakosságot”, a németeket és a magyarokat. Az a) csoportba sorolják a Csehszlovák Köztársaság ellenségeit, a felforgató, a köztársaság szétverésében aktívan részes személyeket; a b) csoportba kerülnek a soviniszta, feudális neveltetésük alapján “imperialista és elnyomó” tulajdonságokkal rendelkezok akkor is, ha nem vettek részt a köztársaság szétverésében. A c) csoportba az antifasiszták kerültek, ill. a köztársaságért aktívan harcolók. Egyúttal meghatározták az egyes hivatalok kötelességeit is. A Szlovák Telepítési Hivatal például azt a feladatot kapta, hogy a b) csoport tagjait Dél-Szlovákia kijelölt községeibe összpontosítsa.
A bizottság 1946. évi munkájáról nem maradt feljegyzés, de a Szlovák Nemzeti Tanács 1946. november 28-án saját betelepítési bizottságot létesített, s megválasztotta a bizottság tisztségviseloit. Az elnöklo J. Myjavec felkérte a Cseh-szlovák Áttelepítési Bizottság elnökét, Daniel Okálit, valamint a Szlovák Telepítési Hivatal elnökét, dr. Ján Eechet, hogy dolgoztassák ki a csehszlovákiai magyar-kérdés végleges rendezési tervét. A tervezetet a választott munkatársaikkal Anton Granatier fogja ellenorizni. A magyarkérdés rendezésében a Szlovák Nemzeti Tanács a kormányhoz fordult, s “ünnepélyesen követelte” a kérdés megoldását. Az ülésen a szláv nemzetállam megteremtését és a térség békéjének az összekap-csolását szorgalmazták, amit az új betelepítési bizottság szavatolhat és segíthet. A bizottság munkatársa lett A. Granatier, P. Hajlan, V. Kováo, J. Malík, J. Myjavec, E. Ruskov, J. Ušiak és Š. Vengloš. A nagy fogadkozásokat azonban nem követte megfelelo minoségu munka. A bizottság minden indok nélkül hónapokig nem ülésezett, majd 1948-ban – az érdektelenségre hivatkozva – az ülések teljesen elmaradtak, ill. a lakosságcsere megkezdését követoen a Csehszlovák Köztár-saságba áttelepített magyarországi szlovákok problémáival foglalkozott, mintegy hangsúlyozva a lakosságcsere elsobbségét a belso telepítéssel szemben. A bizottság munkáját és szemléletét bírálta a Nemzeti Ujjáépítési Alap elnöke, dr. Felix Vašeeka is, és azt “lassúnak, befolyásoltnak” minosítette. Az 1948-as esztendo azonban hozott bizonyos változásokat. Miután a Megbízottak Testülete 1948. március 15-i ülésén elemezte a bizottság munkáját, elrendelte, hogy a bizottság aktivizálja tevékenységét.
A kommunista hatalomátvételt (1948. február) követoen a belso telepítés irányítása átkerült Csehszlovákia Kommunista Pártja, ill. Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának hatáskörébe. Továbbra is napirenden maradt a déli magyarlakta területek szlovákokkal való betelepítése, de az elnemzetleníto kolonizálásból szocialista iparosítás, illetve a mezogazdaság szocializálása lett. A csehszlovák kormány az 1948. április 27-i ülésén a további belso telepítések indokait az “ország gazdaságának a kiépítésében” vélte megtalálni. A folyamat nem szakadt meg, csupán más indokot kapott, s a betelepítést a Csehszlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottsága mellett létrehozott Betelepítési Bizottság irányította, amelyben Szlovákia Kommunista Pártjának Központi Bizottságát – rendes tagként – dr. Felix Vašeeka és dr. Ján Eech képviselte, dr. Papaiák pedig póttag lett. A kormány határozata értelmében a belso telepítés továbbra is országosan irányított, vagyis egységes folyamat lesz, közös tervek alapján valósítják meg. Ezzel tulajdonképpen a kommunista rendszer is átvette Beneš elnök 27. számú dekrétumát. A csehországi és a szlovákiai terveket a Belügyminisztérium terjeszti jóváhagyásra a kormány elé. A tervek “egységesítése” a kormány feladata.
A Szlovák Telepítési Hivatal Elnöksége az 1948. január 7-i ülésén foglalkozott a belso telepítésekkel, s a Központi Betelepítési Bizottság átalakítását javasolta. A javaslattal a kormány tagjai egyetértettek, de feltételeikben elmarasztalták a vezetoséget, s elrendelték, hogy az Állami Terv- és Statisztikai Hivatal, a Szlovák Telepítési Hivatal és a földmuvelésügyi megbízott záros határidon belül két új tervet dolgozzon ki. Az elso, a rövid távú terv teljesítési határideje 1948 vége, a “távlati” terv azonban újabb “külföldi szlovákok hazatelepítését” célozza meg. A tervek “felügyeloje” a Belügyi Megbízotti Hivatal, ill. az állambiztonsági osztály lett, mert elsodleges célként szerepelt a határövezet állambiztonságának szavatolása. A betelepítési övezetben élo, állambiztonsági szempontból “megbízhatatlan” személyek névsorát a Belügyi Megbízotti Hivatal állítja össze.
Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának Titkársága mellett is megalakult az a bizottság, amely a lakosságcserén felüli kitelepítéssel, ill. a belso telepítéssel foglalkozott. A bizottság tagjai: D. Okáli elnök, J. Eech helyettes, tagjai: F. Vašeeka, J. Lendár, J. Šimovie, M. Fal?an, K. Bacílek, Š. Rendek, I. Szende és J. Bráník. Elso ülésükön – a terület elszlovákosításának céljából – megtárgyalták a Dunaszerdahelyi, Érsekújvári, Ógyallai, Komáromi és Párkányi járás iparosításának lehetoségeit. Az Érsekújvári járásban gépgyártást, a Párkányiban a mutrágya-gyártást, a Komáromiban a textilipart és a konzervgyártást tartották a leggazdaságosabbnak. Emellett tervezték az építoanyagok gyártását is. Felmerült a bau-xit kitermelésének lehetosége is, mert feltételezték, hogy a dunántúli lelohelyek – a Duna medre alatt – áthúzódhatnak a Csallóköz alá is, ezért tárgyaltak a feltárás kö-rülményeirol is.
A magyarlakta területek belso telepítéssel történo elszlovákosításának a terve a Szlovák Nemzeti Tanács 1948. március 15-i ülésén két határozat elfogadásával folytatódott. Az ún. rövid lejáratú tervet az állambiztonság figyelembevételével készítették el. Ebben megállapították, hogy Szlovákia déli határa Pozsony és Párkány között ugyan “természetes határ”, de magyar lakosság él a Duna szlovákiai és magyarországi partján egyaránt, s a magyar lakosság szlovákiai számaránya éppen itt a legmagasabb. Gazdag, jó közlekedési lehetoségekkel rendelkezo vidék, de “ez vajmi keveset ér, ha a lakosság nem megbízható”. A jelentés azt bizonygatja, hogy az ezen a vidéken élo jómódú magyar parasztság “mindig is cseh-szlovákellenes volt”, ezért a nemzetiségi összetételt további szlovák betelepítéssel kell módosítani.
A lakosság nemzetiségi összetételének megváltoztatását biztosító “távlati terv” megszilárdítja a szláv elem jelenlétét, erosíti a reszlovakizáltak, a lakosságcserével betelepült szlovákok szlovák nemzettudatát. Legjelentosebbek a Galánta-Érsek-újvár-Verebély-Léva vonaltól délre fekvo községek. Kevésbé tartják fontosnak az Ipolyságtól keletre eso terület kolonizálását, de megjegyzik, hogy “az ide betele-pített s betelepítendo szláv tömeg a már többségben lévo szlávság kovásza lesz”. Hangsúlyozták, hogy az elszlovákosítás folyamatába be kell vonni a szlovákiai magyar társadalom minden rétegét. A lakosságcserével társadalmi rétegek “tunnek el, ill. gyengültek meg”, pl. az értelmiség és a módos parasztság, de állandóan tuda-to-sítani kell, hogy ezek azok az elemek, amelyek gazdasági hatalmuk alapján a “magyar irrendentizmust támogatták”. Az irredentizmussal való fenyegetés továbbra is a szlovák politika fo fegyvereként szerepel.
A Megbízottak Testülete a tervet a Belügyminisztériumba küldte, melynek megvitatására a belügyminiszter értekezletet hívott össze. A határövezet “békéjének fenn-tartásában” érdekelt fohivatalok közül a Honvédelmi Minisztérium terjesztette elo a legrészletesebb javaslatot. A fohivatal a Megbízottak Testületével, valamint a Szlovák Telepítési Hivatal Elnökségével ellentétben azt javasolta, hogy erre a vidékre ne telepítsenek be sem magyarországi szlovákokat, sem reemigránsokat, hanem “csak tiszta szlovák etnikai területrol származó kolonistákat”; a ma-gyarországi szlovákokat pedig az ország belso területeire kell irányítani. A Szlovák Telepítési Hivatal jelenlevo képviseloje a nemzetközi lakosságcsere-egyezményre hivatkozva elvetette a tervet, s egyben megkérdezte, jogos-e az ország belsejében élo szlovákokkal szemben, hogy lakóhelyük elhagyására s a déli síkságon való letelepedésre kényszerítik oket. Hangsúlyozta, hogy a belso telepítés alapelve az önkéntesség, de még az önkéntesek telepítése is elháríthatatlan akadályokba ütközik.(5)
A kolonisták hivatalos csoportosítása és jellemzése
Kolonista lehetett az a 18. életévét betöltött csehszlovák állampolgár, aki önállóan tudott gazdálkodni, földet muvelni. A kolonisták zömét a jelentkezo kisparasztok közül választották ki, s el kellett utasítani a 10 kat. holdnyi szántó, ill. 15 kat. holdas gazdaságok tulajdonosait.
A kolonistákat a korabeli hivatalok két csoportba osztották. Az elsobe kerültek a Csehszlovák Köztársaság 1919-es földreformját követo telepítésekkel a déli, ma-gyarlakta járásokba telepített, többnyire morva nemzetiséguek, akik az 1938-as elso bécsi döntést követoen visszatértek eredeti lakóhelyükre. Az eltávozott kolonisták 1946 januárjában arra kérték a Megbízottak Testületének Elnökségét, hogy az 1938 után keletkezett kárukat minosítsék hadikárnak. Mivel rossz a gazdasági helyzetük, ezért a Szlovák Nemzeti Tanács 130/1945. számú rendeletére hivatkozva kárpótlást kértek. A gazdasági kérésekkel kezdodo kérvényük második részében politikai követeléseket fogalmaztak meg. Az követelték, hogy azokban a községekben, ahol ok képezik a lakosság zömét, kezükbe vehessék a közigazgatás irányítását, vagyis közülük kerüljenek ki a helyi komisszárok és a helyi nemzeti bizottság tagjai. Ennek teljesítése esetén teljes erovel támogatják a szlovák betelepítést. Új központi telepítési programot, új szláv telepes községek létesítését javasolták, mert ebben látták a lakáskérdés megoldását és “a déli vidékek szlovákokkal való betelepítésének biztosítását”.
Feltételeik lényegében megegyeztek a második csoportba sorolt, a déli területekre 1945 után betelepített szlovákokéval. Ezek “a délvidéki szlovák kolonisták”, akik a Dunaszerdahelyi, Somorjai és Komáromi járásba telepedtek be, 1946. május 21-én 12 pontos határozatban összegezték a gazdasági követeléseiket. Ebben a gazdasági tevékenységük, a napi megélhetésük biztosítását kérték. “Éhínséget” emlegettek, s bár földmuvesek voltak, élelmiszerjegyeket, élelmi-szerellátást kértek, valamint “emberhez méltó szállást”. A gazdálkodáshoz földek szükségesek, ezért elvárják, hogy azt a leheto legrövidebb idon belül megkapják. Követelik a zárolt bankbetéteik feloldását, alacsony kamatú hiteleket, gazdasági felszerelést és háziállatokat kérnek. Önkritikusan bevallják, hogy soraikban sok a munkakerülo, s elvárják a fohivataloktól, hogy tisztítsák meg soraikat a nem dolgozó, ellenségeskedo, veszekedéseket provokáló személyektol, ill. szigeteljék el oket. Kulturális téren szlovák iskolákat, szlovák pedagógusokat, lelkészeket sürgetnek. Ez a kérésük teljesen érthetetlen, hiszen 1945-ben Szlovákiában csak szlovák tanítási nyelvu iskolákat nyitottak, magyar tannyelvueket nem. A szlovák nyelvu hitéletben elofordulhattak hiányosságok, különösen azokban a tiszta magyar falvakban, ahová csak egy-két szlovák családot telepítettek.
Több kolonista kérte a Földmuvesek Egységes Szövetségének, ill. a Kolonisták és Áttelepültek Szövetségének a segítségét. Úgy vélték, hogy ha közvetítésükkel kérik a gazdasági elonyöket, a kulturális és hitéleti segítséget, elvárásaik hamarabb teljesülnek. A telepesek az elso években mindenben támogatást vártak, s a szolgáltatásokért nem akartak fizetni. Természetesnek vették, hogy az állami birtokok ingyen szántják fel a földjeiket, s ingyen kapnak vetomagot. Különösen elégedetlenek voltak a Zselízi járásba betelepítettek. Memorandumban kérték, hogy záros határidon belül utalják ki nekik az elkonfiskált magyar kisgazdaságokat is. A konfiskálás menetét lassúnak tartották, ezért “az összes magyar vagyonának gyorsított elkobzását” és szétosztását kérték. Elégedetlenek voltak a Földmuves Kamara és az Állami Állatfelvásárló muködésével, ezért a feloszlatásukat kérték. Ezek jogkörét egy kolonistákból szervezett szövetkezet venné át, vagyis a vagyonszerzést ellenorzo intézmények megszüntetését követelik, mert maguk akarnak rendelkezni a magyaroktól elkobzott földekkel, gazdaságokkal, s az ellenorzést is ki akarják sajátítani. A kérelmek általában kisebb földbirtokok megszerzését, nagyobb uradalmak szétosztását tartalmazzák. A kérések között megjelentek a közösség érdekei is, mint pl. a közlekedés, az úthálózat javítása, új bekötoutak építése, az áramellátás javítása, a postai szolgáltatások rendszerezése, például a kül-de-mé-nyek napi kézbesítése.(6)
(A tanulmány az Illyés Közalapítvány támogatásával a Mercurius Társadalmi Kutató-cso-port munkatervének keretében készült.)