Elbeszélt történelem – A rendszerváltás évei Tóth Károly

(A Fórum Társadalomtudományi Intézet Oral History programja keretében Tóth Károllyal készült mélyinterjú rövidített változata.
A beszélgetést Horváth Gabriella és Öllős László készítette 1996–1997-ben.)

Tóth Károly 1989-ben az első szóvivője, majd első elnöke volt a szlovákiai magyarság 1945 utáni első politikai szervezetének, a Független Magyar Kezdeményezésnek, amely egy nappal a prágai tüntetés után, 1989. november 18-án alakult meg Vágsellyén. A Fórum Társadalomtudományi Intézet “Elbeszélt történelem – A rendszerváltás évei 1989–1992” programja keretében készült beszélgetés megjelentetésével a tíz évvel ezelőtti eseményekre emlékezik.


Oral History = elbeszélt történelem.
Ezt a módszert a történészek akkor alkalmazzák, amikor írásos dokumentumok híján nagyon nehéz rekonstruálni a valóságot, feltárni a tényleges, olykor a történelmi folyamatokra komoly hatást gyakorló háttéreseményeket. Amikor a rendkívül intenzív történések forgatagában nem készülnek feljegyzések, jegyzőkönyvek, nincsenek írásos emlékek. Ilyenkor a történelmi esemény vagy időszak legfontosabb szereplői maguk mondják el, hogy szerintük mi is történt valójában.
Az Oral History az élő emlékezetre épít. Éppen ezért nagyon mértéktartóan kell viszonyulni az elmondottakhoz. A módszer lényege, hogy nem szabad beavatkozni az emlékezetbe, mindenki elmondhatja azt, amit megélt. Az elmondottak, a történelmi adatok és tények ezt követően külön vizsgálatot igényelnek. Ez a szubjektív látásmód azonban az egyetlen eszköz arra, hogy rekonstruálni lehessen a történéseket. Olyan, mint egy “gyónás” vagy önvallomás. A többi a történészek dolga. Nekik kell az elmondottakból rekonstruálni a tényleges történéseket, összevetni az elmondottakat, szembesíteni azokat az objektív ismeretanyaggal.
Mindebből az következik, hogy az Oral History rovatban megjelentetett beszélgetések nem egyszerű interjúk, hanem történelmi forrásanyagok, amelyek alapul szolgálhatnak a múlt megismeréséhez. Egyben fontos információt szolgáltatnak arról is, hogy a történelmi események résztvevői hogyan értékelik utólag a történéseket, saját szerepüket, hogyan emlékeznek azokra az eseményekre, amelyeknek aktív részesei voltak. A beszélgetések háromkategóriás titkosítási rendszerben készülnek, a közölt anyagok csak a beszélgetőtárs beleegyezésével közölhetjük. Ezért hiányoznak belőlük olyan fontos nevek, történések, amelyek kihatással lehetnek a jelenleg is aktív politikusok pályájára.
A Fórum Társadalomtudományi Intézet által készített beszélgetések messze meghaladják e folyóirat publikációs lehetőségeit, így csak részleteket közlünk mindabból, ami magnószalagon és számítógépen rögzítve van. A meglévő anyagok olyan személyes információkat is tartalmazhatnak, amelyet egy publikáció keretében, aktív közéleti személyiségekről lévén szó, nem etikus megjelentetni. Az olvasó szíves elnézését kérjük mindezért. A teljes szöveg levéltári anyagként, az Oral History titkosítási rendszerének megfelelően minden kutató számára elérhető lesz a közeljövőben.


Mit tartasz fontosnak elmondani önmagadról?

Vághosszúfalun születtem, és itt éltem le a gyermekkoromat. Ketten vagyunk testvérek, van egy húgom, Ottília. Itt jártam ki az alapiskola első négy évfolyamát, majd a kilencedik osztályig Vágsellyén folytattam az iskolát. Jelenleg Vágsellyén élek a feleségemmel, Sándor Eleonórával és a fiammal, Sándor Ádámmal.
Középparaszti családból származom. Az anyám, Tóthné Mészáros Mária jóságra, az apám, id. Tóth Károly becsületre nevelt. A nagyapáim komoly gazdák voltak. Megjárták a világháborút. Apai ágról a nagyapám az utolsók között lépett be a szövetkezetbe 1953-ban, majd az elsők között lépett ki 1954-ben. A gazdaságot az édesapám vette át, és nagyon sikeres kertészkedést folytatott egészen 1959-ig, amikor már a fizikai erőszak nyomására újra visszaléptek a szövetkezetbe. A hatvanas években apám traktoristaként, majd a hetvenes években újra kertészként dolgozott. Végül pincemesterként ment nyugdíjba. 1989 után az elsők közt hagyta ott a szövetkezetet, és most a húgom és a sógorom gazdálkodik a földeken.
Anyai nagyapám négy évet töltött orosz fogságban Arhangelszkben, és ez teljesen meghatározta a magatartását. Mindig oroszellenes volt, és ezt soha nem titkolta. Betegen jött haza, de a szervezete legyőzte a betegséget. A szó szoros értelmében “hétszilvafás” gazdaként a meglehetősen nagy kertjében “gazdálkodott”. Öreg, megtört emberként a hangosan szóló Szabad Európa Rádiót hallgatva csak egy kívánsága volt, hogy túlélje Brezsnyevet. Nem sikerült neki – egy hónappal korábban halt meg, mint Brezsnyev.
Mindezek komoly hatással voltak rám. Nagyon meghatározó volt számomra az egész falu sorsa. Már az alapiskola utolsó éveiben a Budapesten katolikus papként szolgáló apai nagybátyám hatására foglalkozni kezdtem a falu történetével. Majd ez az érdeklődésem kiegészült a faluban élő “nagy öregek” életútjának rögzítésével. Magnetofonnal gyűjteni kezdtem az emberi sorsokat, főleg a háborús éveket. Ezek közül nagyapám élményei sem hiányoztak. Megrázó élményanyagot sikerült összegyűjtenem a falu öregjeitől. Máig megőriztem ezeket a szalagokat. Amolyan Oral History volt ez is, melynek során nagyon karakteres és nagyon bölcs embereket ismerhettem meg.
Vágsellyén komoly hatással volt rám a Vörösmarty Klub, amelyet az alapiskolai történelemtanárom, Tóth Lajos vezetett még akkor. Szinte minden összejövetelen ott voltam. A klub jelentette a világot, hiszen akkoriban minden neves szlovákiai magyar és magyarországi személyiség megfordult a klubban Csoóri Sándortól Nagy Lászlóig. A Vörösmarty Klub mintájára klubot szerveztünk Kerék Endre barátommal Vághosszúfaluban is, József Attila Klub néven. Azt hiszem, az intézményes szereveződésekhez fűződő csökönyös vonzalmam ekkoriban alakult ki. A későbbiekben arra törekedtem, hogy mindenfajta aktivitásomnak valamilyen intézményes keretet adjak. Ez a kezdetekkor a klub volt, majd jöttek az irodalmi színpadok, később az irodalmi csoportosulások, 89-ben a Független Magyar Kezdeményezés, illetve a Magyar Polgári Párt, és manapság sok-sok alapítvány, polgári társulás.
Ebben az időben rajzoltam, főleg szénrajzokat készítettem, ezt a készségemet az apámtól örököltem. Valamikor a hatodik osztályban felfedezték, hogy szavalni is tudok. Sose nyertem komoly versenyeket, de az alapiskolában, Vágsellyén, amolyan hivatalos szavaló lettem, minden rendezvényre engem küldtek szavalni. Fogalmam sem volt, hogy mit és hol szavalok, és nagyon megviselt lelkileg, hogy egyik napról a másikra olyan verseket kellett megtanulnom, amelyek csupa kínrímekből álltak, és nagyon nehéz volt megjegyezni. Trémás lettem, sőt kínná vált a szavalás.
Mindeközben anyai és apai részről nagyon vallásos családi háttérrel rendelkeztem. Mindkét család római katolikus volt, egyébként az egész falu az volt. Több pap és apáca került ki a családunkból, akikkel elég intenzív volt a kapcsolatunk a hetvenes években is. Példás templomba járónak, ministránsnak neveltek, és az is voltam addig, amíg nem kerültem a gimnáziumba.
Nagyon nagy hatással volt rám egy Silvester nevezetű fiatal szlovák pap. A hetvenes évek derekán helyezték büntetésből Vághosszúfalura. Pár szót tudott csak magyarul, de pár hónap alatt tökéletesen megtanult. Könyvekből tanult, ezért választékosabban beszélt, mint a falusiak. Megtanult cigányul is, mert Vecsére is járt misézni, ahol sok volt a roma. Nem telt el fél év, és a világias, energikus magatartása szinte mindenkit a templomba parancsolt. A fiataloktól kezdve az öregekig. Ha valaki elmulasztotta a vasárnapi misét, addig járt utána, hogy a következő héten biztosan ott volt. Én felolvasó voltam, ami azt jelentette, hogy én olvastam fel minden misén az olvasmányt, a Bibliát. Két évig maradt csak, büntetésből helyezték tovább. Nagyon nagy hatással volt a falu és az egész közösség életére, még a hithű kommunistákat is beszoktatta a templomba. Nem kis dolog volt akkoriban, hogy gyalog, mármint autóstoppal ment Rómába.
Akkor kerültem Galántára a gimnáziumba, amikor elhelyezték őt. A Galántai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium jó nevű gimnáziumnak számított akkor is. Humán tagozatra jártam. Már az első évfolyam végén bekapcsolódtam a Mórocz Károly vezette irodalmi színpad munkájába. A Bori Notesz című összeállítással eljutottunk a Jókai Napokra. A színpad egy új világot jelentett számomra. Azt hiszem, a kis közösség, az állandó viták, beszélgetések legalább olyan értéket jelentettek, mint az alkotás, amit színpadra vittünk. Pár év múlva Pék László vezetésével, immár a gimnázium falain kívül megalapítottuk a Vág Színpadot, amely azután meghatározó lett az egész sorsom alakulására. A Kis Kolos és Nagy Kolos című darabbal utcaszínházat játszottunk, nagyon sok helyen felléptünk, eljutottunk újra a Jókai Napokra, de Magyarországra is. A színpad fokozatosan önképzőkörré alakult át, és máig ható az a tudásanyag, amit akkor ebben a közösségben megszerezhettem. A színpad munkájába a későbbiek során a pozsonyi egyetemista diáktársaim is bekapcsolódtak, és amolyan szellemi műhellyé alakult át. A végén már titkos előadásokat is tartottunk a barátainknak olyan darabokból, amelyek akkoriban feketelistán voltak Csehszlovákiában: Dürrenmatt, Albee és mások.

(…)

Te a Független Magyar Kezdeményezésnek A. Nagy Lászlóval együtt az első szóvivője voltál, majd a politikai mozgalom első elnöke abban az időszakban, amikor az FMK kormánypárt lett Szlovákiában. Szólnál azokról az előzményekről, amelyek az FMK megalapításához vezettek?

Nehéz megmondani, még így utólag is, hogy mi vezetett a Független Magyar Kezdeményezés megalakulásához. Voltak történések, események, aktivitások, amelyek talán (!) előzménynek tekinthetők, de ebben sem vagyok biztos, sok-sok véletlen esemény is közrejátszott, hangulatok, miegymás, nehéz pontos képet alkotni az előzményekről. (…)
1978-ban felvettek az egyetemre magyar nyelv és történelem szakra. Ritka szaknak számított ez akkor. Már ősszel az egyetemistákból egy kisebb csoportosulás jött létre. 8-10 emberből állt ez a csoport, akik részben eszmeileg, részben pedig sorsilag összekötődtek, és megpróbáltunk tájékozódni az akkori viszonyok között: Sándor Eleonóra, Németh Zsuzsanna, Molnár Imre, Öllős László, Kovács Tibor, Császár Gyöngyi, Oravecz Aranka, Csanaky Eleonóra, Bodnár Marika nevét kell megemlítenem, majd később Gyurgyík László, Gyurcsík Iván, Szarka Katalin, Gyurovszky László lett tagja a csoportnak és még mások is. Szinte mindannyian aktív részesei lettek a 80-as években azoknak a kezdeményezéseknek, amelyek végül is az FMK-nak a megalakulásához vezettek.
Ez a csoportosulás nagyon szorosan kötődött a Jogvédő Bizottsághoz (Csehszlovákiai Magyarok Jogvédő Bizottsága – a szerk. megjegyzése), néhány tagja később a Bizottságban irányító funkciót is vállalt. (…)

Hogyan kerültél kapcsolatba a Jogvédő Bizottsággal?

Az egyetemre úgy kerültem, hogy Tóth Lajostól kaptam egy címet, Duray Miklós pozsonyi címét, azzal, hogy feltétlenül keressem meg ezt az embert. Molnár Imre, aki Ipolyságról került éppen akkor az egyetemre, szintén magával hozta a címet, fél év sem telt el, és már a Duna-parton beszélgettünk Durayval, és ő fokozatosan vont be bennünket a Bizottság tiltakozó akcióiba. Ez elsősorban gépelést jelentett, a magyarországi demokratikus ellenzékkel való kapcsolattartást (Bence György, Kis János), a tiltakozó levelek, dokumentumok postázását, ami akkoriban komoly problémát jelentett. Majd fokozatosan kialakítottuk a magunk tevékenységi körét is. Szamizdatokat csempésztünk át rendszeresen a határon Magyarországról, tiltott irodalmat fotóztunk, máig megőriztem ezeket a filmeket. Gyurgyík László, aki röntgenesként dolgozott akkoriban az egyik pozsonyi kórházban, röntgenlaboratóriumában méterszámra készültek az ún. “doku”-filmek, Kundera, Škvorecký könyveiből, és más szamizdatos anyagokból.

Tagja voltál tehát a Jogvédő Bizottságnak.

Nem tudom. Ez a kérdés így sose merült fel. Duray Miklós rendszeresen találkozott velünk, hosszú estéket töltöttünk el együtt, vitatkoztunk, beszélgettünk. 1980-tól a Bizottság minden fontos akciójába bekapcsolódtunk, a legnagyobb tiltakozó akciónak a postázását, ami kb. 700 levél szétküldését jelentette, tiltakozva a magyar iskolák elszlovákosítása ellen, teljes mértékben mi szerveztük: Brünnben, Nagyszombatban, Pozsonyban (és nem emlékszem, hol még) adtuk postára a leveleket. Komoly munka volt ez, és többünknek akkoriban az volt az érzése, hogy Duray ezekben az ügyekben csak ránk számíthat. A 700 levél önmagában hatalmas súlyt jelentett. Kovács Tibor barátomnak pl. Nagyszombatban, amikor az állomás mellett a táskájából berakta az egyik postaládába a leveleket, a postaládának kiszakadt az alja, egy nénikével vitte az egész napi postát, beleértve a Bizottság leveleit is, a postára.
Egyébként csak sejteni lehetett, hogy kik a Bizottság tagjai, erről sose beszéltünk. Talán azok voltak, akikkel az évek során találkoztunk különböző lakásokon. Bennünket soha senki sem vett fel a Bizottságba, de több fontos megbeszélésen jelen voltunk, és mint említettem, Duray USA-ba utazása után (1988. augusztus eleje), többünk irányító funkciót is vállalt a Bizottság munkájában. (…)

Durayt 1982-ben letartóztatták, mit jelentett ez számotokra?

Akkor már figyelt bennünket a rendőrség. Engem, ha jól emlékszem, négyszer hallgattak ki, Galántán és Pozsonyban. Duray letartóztatására hosszú hónapokon át készültek, senkit sem ért váratlanul. A lakásán volt az ún. “szitás” nyomda, ez egy amatőr, rámás megoldású stencilnyomda volt, amit még Gyurgyík Lackóék csempésztek be Lengyelországból. Ezt elkobozták.
A letartóztatása új helyzetet teremtett. A vizsgálati fogságban mindent magára vállalt, egyedül vállalta fel a Bizottságot, így enyhébb paragrafust tudtak ráróni, mintha többedmagával végzett volna csoportos felforgató tevékenységet. Ha jól emlékszem, “csak” a 100-as paragrafus vonatkozott rá a 98-as helyett, ami alapján Haveléket elítélték.
Az új helyzet abból állt, hogy mivel magára vállalta a Jogvédő Bizottságot, a Bizottság több dokumentumot nem jelentethetett meg, hiszen ez cáfolata lett volna a vallomásának.
A magyar iskolák elszlovákosítására tett kísérletek viszont folytatódtak, erről pedig tájékoztatni kellett a közvéleményt. Ekkor alakítottuk meg a Csehszlovákiai Magyar Iskolák Védelmi Csoportját, vagy csak “Szlovákiai” volt a neve, már nem emlékszem. Ennek az volt a feladata, hogy folytassa a Bizottság munkáját, és felmutassa: Duray letartóztatásával semmi sem oldódott meg, mások léptek a helyébe. Ezeket a dokumentumokat Sándor Eleonórával, Öllős Lászlóval és Molnár Imrével együtt készítettük. Az egy év alatt 2-3 dokumentumot adtunk ki, és postáztunk a szokásos címekre.
Volt egy másik vonatkozása is a változásnak: Duray mellett ki kellett állni, hiszen csak ez menthette meg a börtöntől. Mi akkor egyetemisták voltunk. Gyakorlatilag az utolsó év előtt álltunk. Tudtuk, hogy figyel a rendőrség, és tudtuk azt is, hogy komoly következményei lehetnek a lépésünknek.
De amikor láttuk, hogy szinte az egész értelmiség köréből senki sem meri vállalni vele a kapcsolatot, úgy döntöttünk, mi megtesszük ezt. Ne gondold, hogy könnyű volt ez a döntés, ma is összeszorul a gyomrom, ha azokra a napokra gondolok. A kiállás annyit jelentett, hogy folyamatosan kapcsolatban álltunk Zsuzsával, a feleségével, vittük a híreket Magyarországra, részt vettünk a magyarországi delegáció útjának megszervezésében a perre, és végül mi magunk is megjelentünk a peren.
Magyarországon akkoriban Törzsök Erikával, Benda Gyulával és már nem emlékszem, kivel, Jeszenszky Géza is köztük volt, tartottuk a kapcsolatot, akik megalakították a “Duray Bizottságot”. Törzsök Erikának már bevonták az útlevelét, így élettársa, Emil járt Pozsonyba.
Maga a per hosszú évekre meghatározta a magatartásunkat. Nem csak az, ami a “Justičný palác” (a pozsonyi bíróság épülete – a szerk. megjegyzése) falain belül zajlott, hanem ami kívüle.
Senki sem tudta, hogy mikor lesz a per, amikor aztán az utolsó pillanatban kiderült, egy nap alatt minden fontos szlovákiai magyar személyiséget, irodalmárt, történészt felkerestünk, hogy vegyen részt a peren.
Nos, ez volt az az élmény, amit sose feledek el. A szlovákiai magyarság prominens képviselői, akiket mi nagyon tiszteltünk, akikre felnéztünk, és akik 89 után komoly politikai szerepet is vállaltak – Turczel Lajos kivételével – mind visszautasítottak bennünket, a fontos munkájukra, a kiadás előtt álló korszakalkotó művükre, családjukra hivatkozva utasították vissza a részvételt. Ez vérlázító volt számunkra. Végül a peren Turczel Lajoson és Dodek Ilonka nénin kívül csak mi jelentünk meg (elnézést kérek mindazoktól, akiket nem ismertem, de ott voltak a peren, nem lehettek sokan, mert nem voltunk sokan a folyosón).
Dodek Ilonka néni, a bíróság épületében fennhangon szidta a rendszert, hogy ilyen jóravaló embert elítél. A hivatalos szervek bolondnak nézték, hagyták, mármint az Štb (Állami Titkosszolgálat – a szerk. megjegyzése) folyosón ácsorgó emberei, kiabáljon csak…
Számomra az Ilonka nénik azóta jelentenek egyfajta erkölcsi mértéket, a “bolond” szó, amit ott és akkor és utána is többször hallottam, mértékletességre és megfontoltságra intenek, és odafigyelésre, hogy valami nagyon nagy baj van, ha valaki ezeket a hangokat nem hallja meg. Hányan feledkeztek meg, vagy egyenesen szembehelyezkedtek az “Ilonka nénikkel” az elmúlt időszakban.
A terembe betódult vagy 20-25 ún. “joghallgató”, elfoglalták szinte az összes széket. A családtagoknak 2-3 széket hagytak. Ezeken a székeken váltottuk egymást, a családtagok, a magyarországi vendégek (Csurka István, Mészöly Miklós és Csoóri Sándor) és mi. A bíróság ajtajában találkoztam az akkor már Magyarországon élő Szarka Lászlóval, aki szintén értetlenkedett, hogy a bíróság előtti téren miért nem tüntetnek a magyarok.
Mi szisztematikusan váltottuk egymást a teremben. Mindent feljegyeztünk, és megpróbáltuk a Charta 77 mintájára írásban rekonstruálni a bírósági anyagot. Csak úgy juthattunk a terembe, ha a családtagok átengedtek egy helyet számunkra. Sose köszöntük meg ezt nekik, nem is várták, és a jelen levő családtagok ( Zsuzsa, a felesége, valamint Miklós apósa, továbbá Éva, a nővére) talán máig se tudják, hogy milyen fontos szolgálatot tettek nekünk. Minden folyosó tele volt spiclivel. (…)
És ekkor valami különös dolog történt. Azt, amit hosszú hónapokon keresztül minden rendőrségi kihallgatáson tagadtunk, hogy bármi közünk lenne Durayhoz meg a Bizottsághoz, a napnál világosabban ott volt a bíróság épületében. Gyakorlatilag feladtuk magunkat.
A furcsa az volt, hogy ezután már nem hallgattak ki bennünket, biztosan figyeltek, de világos volt számukra, hogy ezek után mindenre képesek vagyunk, ezért békén hagytak.
Egyszer azt nyilatkoztam erről, hogy egyfajta “összekacsintás” volt ez, “tudták, hogy tudjuk, hogy tudják”. És többé nem vittek be bennünket rutinkihallgatásokra, kávéházi baráti beszélgetésekre. Feltehetőleg komolyabb ellenségnek tartottak, semhogy az ilyen értelmiség irányába ható megfélemlítő eszközöket bevessenek ellenünk. Paradox módon az mentett meg bennünket, hogy nyíltan vállalni mertük a mivoltunkat. És ez teljes mértékben igazolta lépésünket a többiek magatartásával szemben is.
Könnyű ma mindezt elmondani, és szerintem csak az értheti ezt, akinek naponta összeszorult a gyomra minden kopogásra a folyosón, aki a kávéházakban a szomszéd asztalnál egyszerre felismerte a kihallgatóját, aki hetente úgy lépte át a magyar-szlovák határt, hogy bármikor elcsíphetik a táskájában levő szamizdatokért. Aztán ezt is meg lehetett szokni, csak egy pillanat kellett, amikor az ember azt mondta, végül is mindegy, mit tehetnek velem, ők csak a munkájukat végzik, én pedig azt, amit akarok… Persze, az igazsághoz hozzátartozik, hogy később már nem kihallgatottakként kerültek néhányan a rendőrségre, hanem vádlottként.
Ez volt az ún. “Nő-per”. Ezt én nevezem így. 1985-ben a legtöbbünket az egyetem után elvittek katonának (Öllős Laci, Kovács Tibi és másokat, engem is), csak a feleségeink és a hölgyek maradtak otthon. Ekkor történt meg, hogy az egyik pozsonyi lakásban a rendőrség rajtaütésszerűen letartóztatta azokat, akikkel Duray abban a lakásban találkozott (Németh Zsuzsanna, Szarka Katalin, Bodnár Marika, Zsüli). Nos ezek mind hölgyek voltak. Huszonnégy órán keresztül tartották őket fogva, vádat is emeltek ellenük csoportos felforgató tevékenység címen. A feleségemet, aki anyasági szabadságon volt Ádámmal, otthon keresték meg. Egy nőpert akartak konstruálni Duray ellen, ferde hajlamok, miegymás, de a korábbi pert követően túl naiv volt ez a konstrukció. Aztán ejtették a vádat, mert valahogy nem illeszkedett a képbe. A hölgyek egyike (…), aki mélységesen vallásos volt, és nem tudott hazudni, minden kérdésre válaszolt, és mindent elmondott. Azt is, amit az Štb nem akart hallani. Az Štb-nek világos volt, hogy a bírósági tárgyaláson is elmond mindent.
Érdekes, hogy a rendőrség nem a tényleges történéseket kutatta, hanem csak azokra az információkra volt szüksége, amelyek az előre megtervezett vádemelést alátámasztották, minden más zavaró hatással volt rájuk. Paradox, hogy ezeket a lányokat az mentette meg, hogy az egyikük mindent elmondott. A kommunista rendszer egy újabb önellentmondása volt ez. Amit az illető “kifecsegett”, akár húszévnyi börtönre is elegendő lett volna, de nem ez volt a cél, csak a megfélemlítés, valamilyen példastatuálás. A rendszer nem az elkövetett bűntettet büntette, hanem megfélemlíteni akart. Egyébként is már a gorbacsovi érát éltük, mindenki helyezkedett. Nos, valamikor 1985. szeptember elején ejtették a vádat, mintha mi se történt volna. Számomra az egész ügyből az is érdekes, hogy Duray eddig semmilyen nyilatkozatában nem tett említést erről az esetről, feltehetőleg zavaró lett volna számára, hogy nem csak ő volt üldözött a régi rendszerben.

Nem voltak közöttetek besúgók?

Nem. A leghatározottabban tudom ezt állítani. A mi csoportunkból senkit sem sikerült beszervezni, annak ellenére, hogy mindenkinek kijutott a meghurcoltatásból, és egzisztenciális szempontból bárki sebezhető volt. Molnár Imre 1980 után Magyarországon maradt, megnősült, hosszú időn keresztül nem kapta meg az állampolgárságot, mert állandóan elkapták a határon mindenfajta szamizdat és vallási irodalom csempészéséért, a román és a szlovák határon egyaránt. Sándor Eleonóra 1981-ben politikai-ideológiai okok miatt otthagyta az egyetemet, takarítónőként dolgozott, és levelező tagozaton fejezte be a néprajz szakot. Oravecz Aranka és Császár Gyöngyi 1980-ban, otthagyva a pozsonyi egyetemet, Prágába mentek, és a takarítás mellett művészettörténetet és nyelveket tanultak a Károly Egyetemen, amíg a cseh ellenzékkel való kapcsolattartásuk miatt el nem lehetetlenítették az ott-tartózkodásukat. Budapesten fejezték be a tanulmányaikat. Mi, a többiek, főleg a katonaság végett (akkor az egyetemistákat csak egyéves sorkatonai szolgálatra kötelezték a kétéves szolgálat helyett – a szerk. megjegyzése), elvégeztük az egyetemet. Aztán ideológiai okoknál fogva, no meg azért, hogy ne tudjanak megfélemlíteni, zsarolni bennünket, a kommunista hierarchia legalsóbb fokán, takarítóként, betanított munkásként kezdtünk el dolgozni a diplománkkal. Ki milyen munkát talált. A Sándor Nóra egy kisegítő iskolában, Németh Zsuzsa a Dunajban dolgozott takarítónőként. Én a DUSLO vegyiművekben dolgoztam három évet betanított munkásként egy szennyvízelvezető állomáson. Életem legszebb időszaka volt ez. Ott voltak a legfontosabb könyveim, az írógépem, a műszakok alatt annyit dolgozhattam, amennyit csak akartam. A munkatársaim elfogadták ezt, kissé zokon vették, hogy a sakk- és kártyapartikba nem kapcsolódom be, de aztán megszokták és tolerálták.
Egy kissé csodabogárnak számítottunk, szektásoknak, vallási csoportosulásnak, mindennek neveztek bennünket. Meg kell mondjam, a közeli ismerőseink is zokon vették, hogy titkolózunk előttük, hogy ők nem kerülhetnek be a “belső körbe”, de ezen akkor nem lehetett segíteni, fel kellett vállalni ezt. Az apám csak 1990 márciusában mert rákérdezni, hogy a 80-as évek elején ezért járt-e a rendőrség a nemzeti bizottságon (őt is beidézték oda), és hogy ezért rejtegettem-e azt a sok filmet meg papírokat a kamrában meg a padláson, amit persze, feltehetőleg, megnézett.
Egyébként volt közöttünk egy megállapodás: ha valakit kihallgatott a rendőrség, azonnal beszámolt róla, ez a belső nyilvánosság jelentette a védelmet. Sokszor le is írtuk, hogy mit mondtunk a rendőrségen, hogy a másik alkalommal is ugyanazt mondjuk, hiszen bent a rendőrségen mindent magnóra rögzítettek.

Meg se próbáltak beszervezni?

De igen, minden alkalommal megpróbálták. A legkomolyabb kísérletük Pozsonyban volt, amikor az egyik alkalommal, közvetlenül Duray letartóztatása előtt, több mint négy órát voltam benn a “Februárkán” (a Győzelmes Február utcában található rendőrségi épület közkedvelt megnevezése – a szerk. megjegyzése). Danáš őrnagy és a társa hallgatott ki. Elém tettek egy papírt, hogy azt írjam alá. Elolvastam, és megkérdeztem, hogy ha aláírom, akkor én az ő kollégájuk leszek-e. Azt mondták, hogy nem egészen, de valami olyasmi. Megkérdeztem, hogy kapok-e fizetést, mondták, hogy elképzelhető. Mondom, akkor ezt meg kell beszélnem a feleségemmel, merthogy vele én mindent megbeszélek. Az őrnagy kiabálni kezdett, hogy én ne merjek megbeszélni semmit senkivel, már eddig is sok van a rovásomon, egyáltalán, arról sem szabad szólnom, hogy találkoztunk, hogy ott voltam a “Februárkán”. Aztán később még visszatért ehhez, mindenféle ügyes kis herkentyűket mutogatott, tenyérnyi kismagnót, poloskamikrofonokat, de amikor látta, hogy ez sincs hatással rám, abbahagyta. Szerintem ő sem gondolta komolyan, de valamilyen belső előírásuk szerint, rutinból, mindenkivel meg kellett kísérelniük ezt. (…) De azért még párszor meghívott engem különböző kávéházakba egy kávéra, és ezekre a találkozókra el is kellett mennem, hacsak nem akartam igazolni az ellenkezőjét annak, amit mondtam. De soha nem írtam alá semmiféle együttműködési nyilatkozatot. Egyébként meglehetősen komplexusos emberek voltak ezek, meg voltak győződve arról, hogy valamiképpen a szlovákiai magyarság ügyét szolgálják ők is, a maguk eszközeivel. De ezt a “rendkívüli” erőfeszítésüket soha nem tudták prezentálni a nyilvánosság előtt, hiszen “titkosok” voltak. A Tóth Lajos tudna erről sokat beszélni, akinek sokszor azok az emberek sírták el magukat valamilyen sellyei kocsmában, akik épp őt követték. Igaz magyarnak hitték magukat. És erről meg voltak győződve. Talán ezért tudtak váltani olyan gyorsan 1989 után. Szinte sajnáltatták magukat, hogy ha nem lennének ilyen mindenfajta felforgató elemek, akkor sokkal többet lehetne elérni. A sors és a történelem paradoxona szintén, hogy a rendszerváltás után nem másutt, mint Pozsonyban, a Csemadok épületében ugyanez a Danáš a kommunista párt színeiben a választási bizottság tagjaként jelent meg. Sokan Pozsonyból, azok is, akikhez éveken át bejárt a Csemadokba, hogy úgy mondjam, az ő “színe előtt” szavaztak az első szabad választásokon. Arculcsapása volt ez mindannak, ami történt azokban a hónapokban? Vagy egyszerűen csak jelzés volt az elkövetkező hónapok értékvesztésére? Ma sem tudom eldönteni.

Ha jól tudom, Janics Kálmánnal is kapcsolatban voltatok.

Igen, elég hamar kapcsolatba kerültünk vele. Először Duraytól hallottuk, hogy valami probléma van vele, hogy őt Janics KGB- meg Štb-ügynöknek nevezte. Mi, akkor még nagyon fiatalok voltunk, úgy döntöttünk, hogy utánajárunk az egésznek, és se Duraynak, se Janicsnak nem hiszünk, hanem meghallgatva mindkét felet, kialakítjuk a mi nézetünket az egészről. Egy kicsit az is motivált bennünket, hogy ha igaz Janics állítása, hogy Duray besúgó, ez nem kis dolog, hiszen mi szinte napi kapcsolatban voltunk vele. Úgy jött létre a találkozó Janiccsal, hogy Duray nem tudott róla.
Felkerestük hát Janicsot, azt hiszem, Tóth Lajos közvetített, aki, mint később megtudtam, A hontalanság évei című könyvének a kéziratát csempészte Magyarországra. Az indok A hontalanság évei című könyv volt, amely 1978-ban jelent meg Svájcban, és amiből persze volt egy példányunk. Janics egyébként két kilométerre Vágsellyétől, Vágkirályfán lakott. Naiv egyetemistákként kerestük meg őt, mint akik semmit sem tudnak semmiről, és a könyvéről faggattuk. Pár szót mondott is erről, aztán egy nagy lélegzetet véve, azt mondta: no, de ez semmi, ez a múlt, azóta, mármint a könyve megjelenése óta, egészen más, talán ennél is fontosabb dolgok foglalkoztatják, ez pedig az, hogy a köreinkben besúgók és KGB-ügynökök vannak. Aztán az egész beszélgetés Duray KGB-s tevékenységéről szólt. Elmondta a maga harmincvalahány pontját, amit megküldött prominens magyar értelmiségieknek, amelyek Duray KGB-ügynöki mivoltát bizonyították. Újságokat szedett elő, töviről hegyire elmondott mindent, mintha pl. Csoóri Sándort kellett volna meggyőznie minderről.
Feltűnt már akkor, hogy miért mondja ezt el nekünk, akiket nem is ismer, aztán hazafelé menet gyalog a töltésen elemeztük szinte minden szavát, és arra a meggyőződésre jutottunk, hogy Janicsnak a premisszáiban van a hiba, az egész konstrukciója, a harmincvalahány pontja akár igaz is lehetne, belülről nézve az egész elmélete logikailag a legapróbb részletig kidolgozott és helyes, csak a kiindulópontjai hibásak. Például az, hogy Moszkvától Prágáig az egész KGB és Štb csak az ő leleplezésével foglalkozik, és Duray révén azért hozták létre a Jogvédő Bizottságot, hogy őt lépre csalják. 1980. augusztus végén volt mindez, akkor kezdődtek Gdanskban a sztrájkok, hazafelé menet hallgattuk a “tranzisztort”, az erről szóló tudósítást.
Egyértelműen az lett a véleményünk, hogy Janics üldözési mániában szenved, és a maga tökéletes történészi észjárása, pontos logikai gondolkozása olyan csapdába juttatta, amilyeneket több éven keresztül kutatott. Minden rendben volt nála, amíg az ember a maga paraszti eszével nem kezdett el gondolkodni a kiindulási pontjairól.
Tudni kell mindehhez, hogy a Jogvédő Bizottságot Duray Miklós, A. Nagy László és Püspöki Nagy Péter alapították, és Janics a kezdetektől tagja volt. Azt is tudni kell, hogy Janics könyvéhez Illyés Gyula írt előszót, Duray Kutyaszorítójához pedig Csoóri Sándor. Janics is, Duray is nagyon nagy tiszteletnek örvendett Magyarországon a népi és az urbánus ellenzék körében egyaránt. Janics állítása és az a tény, hogy mindezt írásban felvállalta és megküldte több mint 100 magyarországi értelmiséginek, nagyon nagy zavart okozott. Senki se tudta, hogy most mi van. Magyarországról pedig sem Janics, sem pedig Duray állításait nem lehetett ellenőrizni.
Emlékszem, hogy pl. (…)-val, aki nagyon prominens képviselője volt akkor a demokratikus ellenzéknek, több héten keresztül beszélgettünk erről a témáról. Aztán ő is elmondta, hogy megvizsgáltatták Janics levelét egy pszichiáterrel, és ő is hasonló következtetésre jutott, mint mi. Én akkor úgy láttam, hogy komoly szerepünk volt abban, hogy a magyarországi ellenzék újra elfogadta Durayt. Utána többen jártak Janicsnál, és ugyanarról győződtek meg, mint mi. Egy koherens elmélet volt a Janicsé, csak a premisszái voltak hibásak. E felismerés nélkül, akár igaznak is hihették, mint ahogy hitték is sokan. Később, amikor a 90-es évek elején szembekerültünk Durayval, és sokan akarták kihasználni a Duray-Janics ellentétet a politikai csatározásokban, emellett a régi felismerésünk mellett következetesen kiálltam, minden nyilvános fórumon és magánbeszélgetésekben egyaránt. Ez a felismerés határozta meg a kapcsolatunkat Durayval a nyolcvanas évek alatt. Ellenkező döntés esetén egészen más irányba mentek volna a dolgok idehaza és talán Magyarországon is. (…)

Milyen kapcsolatban voltatok az ún. népnemzeti vonallal?

Ez nem volt kérdés, mármint a népi és urbánus ellentét. Mindenkivel jó kapcsolatokat akartunk kiépíteni, és ez a magyarországi belső feszültség nem volt hatással a kapcsolatrendszerünk alakítására. A Bibó Emlékkönyvet diapozitív filmen mi hoztuk át a határon, Duraynak is volt benne írása, neki küldték. Kisebbségi közegben a népi-urbánus ellentét nem merült fel komoly kérdésként.
De emlékszem, és talán ez is az előzményekhez tartozik, valamikor 1977-ben Tóth Lajos szervezett egy utat Illyés Gyulához. Egy amolyan “hivatalos” szlovákiai magyar delegáció volt ez az íróhoz. Ha jól emlékszem, Fóton jött létre ez a titkos találkozó egy orvos lakásán. Én akkor még gimnazista voltam. Vagy húszan mentünk együtt. Ezen a találkozón jelen volt Illyés Gyulán kívül Csoóri Sándor, Czine Mihály és mások is. Nagyon nagy élmény volt ez számomra. A háromnapos program keretében találkoztunk egy fafaragóval, fiatal magyar történészekkel és hát Illyés Gyulával. Én nagyon tiszteltem Illyés Gyulát, Csoóri Sándort, Czine Mihályt, minden könyvük megvolt otthon, mindent elolvastam tőlük. Viszont volt egy pillanat, amit sose feledek el, és aminek az utólagos értelmezése szintén hatással volt rám.
Amikor elkezdődött a találkozó Fóton, Illyésék felálltak, és egy Szenczi Molnár Albert-zsoltárt kezdtek el énekelni. Akkor ez semmit nem jelentett számomra. Később az egyik barátnőmtől, (…), aki egyetemistaként több évet élt Budapesten, és aki szintén ott volt a találkozón, tudtam meg, hogy lényegében ez a mozzanat a közönség tesztelésére szolgált. Abból, hogy ki énekli a zsoltárt, fel lehetett mérni, ki a katolikus és ki a protestáns. Tőle szereztem tudomást arról is, hogy komoly feszültség van a katolikusok és a protestánsok, no és persze a zsidók között Budapesten, ami lényegében a népi-urbánus ellentét alapja. Nehezen értettem ezt meg. De később többször kénytelen voltam tapasztalni, hogy az ilyen jellegű viszonyulásnak van alapja.
Heteken vagy talán hónapokon keresztül foglalkoztatott bennünket ez a kérdés, érthetetlen volt, hogy ez a csöppnyi magyar nemzet és ellenzék miért szakad maga, minden külső kényszer nélkül két- vagy háromfelé.
A kilencvenes években aztán talán erre is választ kaptam, Magyarországról szinte mindenki azt kérte számon tőlünk, hogy legyünk egységesek, mármint mi, szlovákiai magyarok. Mi magyaráztuk, hogy egy 600 000-es magyarság teljes politikai spektrum kialakítására képes, és ez jó is. De mindenkiben ellenszenvet váltott ki, ha megkérdeztük, vajon Magyarországon miért nincs egységes ellenzék, ők sincsenek többen, mint mi. Az, hogy ott volt egy MDF, SZDSZ, Fidesz, az természetes volt, mint ahogy természetes is, de azt, hogy nálunk is lehet bizonyos politikai tagozódás, ezt senki sem volt hajlandó megérteni. Pontosabban csak akkor, ha a kapcsolatainkat kivetítettük a magyarországi viszonyokra, pl. hogy Szlovákiában az FMK az SZDSZ és a Fidesz, az Együttélés pedig az MDF.
A fóti élményem, azt hiszem, hosszú távon megszabta, hogy a későbbiekben ne figyeljek oda a vallási, világnézeti, nemzeti vagy különböző nemzetértelmezési ellentétekre. Aztán persze 89 után, talán az akaratommal is ellentétben, a politikai játékszabályok és realitások hatására az FMK elnökeként magam is az ilyen ellentétek középpontjába kerültem. Nem igazán tudtam, hogyan lehet egy ilyen helyzetben viselkedni és ártatlan maradni. Ez talán nem is lehetséges. Erről tanúskodik az is, hogy Magyarországon is sokan kerültek szembe egymással a politikai színtéren, olyanok is, akik korábban szakmailag szinte azonos nézőponton voltak. (…)
Mindezek tragikus utójátékának tekinthető, hogy később Tóth Lajost, aki közvetítésével Csoóri Sándor, Czine Mihály és mások is a hetvenes években Szlovákiában többször is megfordultak, aki egyébként katolikus, a fóti találkozó megszervezéséért a rendőrségen fizikailag is bántalmazták. Hát így megy ez. (…)

Az ösztönös ellenzéki magatartás mellett milyen ideológiai alapon álltatok akkoriban?

1978-1982 között egyértelműen újbalos irányvonalat képviseltünk. Ez egyébként az ortodox hithű Csehszlovákiában komoly vétséget jelentett. Magyarországi irodalomra alapoztuk a tanulmányainkat, és a már említett önképzőköri művelődésünk is ebbe az irányba hatott. A kedvenc könyvünk, lehet, hogy most csalódni fogsz, a Dialektikus materializmus volt (az egyik magyarországi kiadás), ez akkor gyakorlatilag filozófiatörténetet jelentett, de elolvastuk és hosszan elemeztük Hegel, Marx és Engels műveit is. Azt hiszem, mi voltunk az utolsók, diákként talán az elsők is, akik elolvasták Marx A tőke című művét. Mindennek természetesen az iskolához semmi köze nem volt, iskolába nem is nagyon jártunk, csak arra, ami kötelező volt.
Csak hogy érzékeltessem a helyzetet. A dialektikus materializmus szemináriumot, amelyen kötelező volt megjelenni, egy bájos fiatal tanársegédnő vezette. Egyszer Hegelről volt szó, Hegel Logikájáról. A hölgy valamit állított, erre Öllős Laci jelentkezett, és bejelentette, hogy Hegelnél ez egészen másképp van. A nő zavarba jött, levegő után kapkodott, és megkérdezte, hogy honnan veszi ezt. Öllős csak annyit mondott, hogy hát Hegeltől, és beidézte az inkriminált mondatot Hegel Logikájából. A nő vörös lett, és csak annyit tudott kérdezni, hol olvasta, mármint az Öllős, Hegelt? Az Öllős azt mondta, hogy otthon. Aztán Öllős még valami értekezésbe kezdett, hogy a német szöveget hogyan lehet még értelmezni, és hogy a magyar kiadásban ezt hogyan oldották meg stb. stb. A nő már sikított, amiből kiderült, hogy ő nem is látott még eredetiben Hegelt, vagyis soha életében nem olvasott Hegelt, következésképpen mást sem. De ő oktatta Hegelt az egyetemen Pozsonyban. Többet nem kellett járnunk a szemináriumára, és a vizsgát valamennyiünk egy kérdés nélkül kitűnőre tettük le. Nem tartott fél percnél tovább. De a történelemoktatás is kétségbeejtő volt akkoriban Szlovákiában, olyanok oktattak bennünket, mint Kučera, Novák, Butvin stb. (…)
Még az újbalos irányzathoz elmondanék valamit, hogy érzékeltessem az akkori kisebbségi állapotokat és közgondolkodást. A Bizottság leveleinek küldözgetése közben egyszer elhatároztuk, hogy egy saját gyártmányú szamizdatot készítünk Marx- és Engels-idézetekből, amelyek a totalitarizmus ellen szóltak, még Lenin-idézetek is voltak köztük. Elkészítettük az anyagot, és a meglevő címlistára elküldtük azt. Mi akkor mindennek fel akartuk mérni a hatását, a verseinknek, cselekedeteinknek egyaránt. Elmentem hát az egyik tanáromhoz a volt gimnáziumomba, aki (…)-t tanított, (…) a neve, és akit én nagyon tiszteltem, és elmondhatom, hogy az egyik kedvenc tanítványa voltam. Azt mondtam neki, hogy nagyon bizalmasan szeretnék vele beszélni. Behívott az irodájába. Mondom neki, hogy kaptam valami leveleket, az egyik egy valamilyen Bizottságtól jött, a másik meg Marx- és egyéb idézeteket tartalmaz. Én tudtam, hogy ő is megkapta ezeket, mi küldtük neki. Akkor a válasza teljesen ledöbbentett. Azt mondta, hogy a Bizottsági levelek rendben vannak, de az a másik, attól nagyon óvakodjak, mert az nagyon veszélyes valami. Nos, ez utóbbi a rendszerről szólt, a Bizottság a szlovákiai magyar oktatásügyról a létező rendszeren belül. Az is érdekes volt, hogy a volt tanárom, aki marxista (…) oktatott éveken vagy évtizedeken keresztül, belopva mindebbe a maga nézeteit is természetesen, Marxtól, Engelstől és Lenintől óvott engem. Hát ilyen volt ez a marxista-leninista rendszer Csehszlovákiában.
Aztán a 80-as évek kezdetétől más szellemi hatások is értek bennünket. Molnár Imrével, Oravecz Arankával, Császár Gyöngyivel meg másokkal valamilyen egyetemi csereakció keretében Szegeden tanultunk fél évet. Hatalmas volt a különbség a két a város és a két egyetem között. Nekünk az a privilégium is kijutott, hogy bár a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán tanultunk magyar nyelvet, a JATE-ra is bejárhattunk előadásokra. Életem legszebb időszaka volt ez, szinte mámorosan habzsoltuk a tudást, éjszakákat töltöttünk el a diák- és filmklubokban. Akkor és ott értettük meg, hogy mi is az az egyetem. Pozsonyban az egyetem egy más keretek között működő középiskola volt csupán. Mármint a külső jegyeit tekintve. Szegeden találkoztunk Raffay Ernő speciális kollégiumán Bence Gyurka filozófussal és Szabó Miklós történésszel, akik révén kapcsolatba kerültünk a magyarországi demokratikus ellenzékkel, és ez meghatározta a további szellemi fejlődésünket. De visszatérve az előző kérdésedre, Lakiteleken többször felkerestük Lezsák Sándort is, aki ott tanított, és sok Magyar Füzete volt Párizsból.
Most így utólag azt mondhatom, szerencsések voltunk, hogy ezekkel az emberekkel összehozott a sors, no persze, mi is kerestük őket. A legtöbb diáktársunk Szegedből csak az üzleteket látta. Olyan nagy hatással volt ránk Szeged, hogy Molnár Imre barátom haza se jött onnét, megtehette, mert ő már akkor volt katona. Pár hónap múlva megnősült, formális házasságot kötött az egyik tanárnővel. Oravecz Aranka és Császár Gyöngyi többet nem jött be az egyetemre Pozsonyba, még a hivatalos kilépést is postán intézték, azt mondták, az ő életük többet ér ennél, és elmentek Prágába, ahol takarítottak és mint levelező hallgatók beiratkoztak az egyetemre. Mi meg Pozsonyban a második évfolyam végén nagy nehezen megcsináltuk a Jakab-vizsgát (magyar grammatika), ami azt jelentette, hogy be fogjuk fejezni az egyetemet.
A demokratikus ellenzék később Budapesten rendszeres szabadegyetemet szervezett számunkra, ahol Tamás Gáspár Miklós (Miklósnak akkoriban jelent meg a Szem és kéz című anarchista könyve), Szabó Miklós, Vajda György, Kis János, Kenedi János, Solt Ottília előadásait hallgattuk szinte minden hétvégén. Heller Ágnesékat olvastuk, a Lukács-iskolát. Ezek az előadások nagyon nagy hatással voltak ránk. Fokozatosan magunkévá tettük az akkori polgári-liberális értékrendet, és újbalosból, a magyarországi fejlődéshez képest talán egy évtizedet megkésve polgárivá vedlettünk. A legtöbb előadást feljátszottuk magnetofonra, hogy tovább tudjuk adni, vagy újra meg tudjuk hallgatni. A legnagyobb hatással Szabó Miklós előadásai voltak ránk, aki a Szovjetunióról és a magyar kommunisták történetéről adott elő (mondanom sem kell, hogy nem a hivatalos verziót) valami külvárosi lakásban, aztán több mint fél évet 1956-ról.
De pl. Öllős Lacival még 1986-ban is hosszú vitákat folytattunk a tudat és az érzelem ellentétéről, ő a maga dogmáihoz ragaszkodva, én pedig a friss Hamvas-olvasmányaimra támaszkodva. Nagyon nagy hatással volt ránk Bibó István szemlélete és munkája, amellyel még 1980-ban Szegeden Ilia Mihály lakásán találkoztam. Ezekben az években minden fontos magyarországi ellenzékivel kapcsolatba kerültünk, az 1980-as csopaki találkozót (ez volt a demokratikus ellenzék első egyhetes nyári tábora a Balaton mellett) követően szinte napi kapcsolatban álltunk a legfontosabb ellenzékiekkel Magyarországon. Erdőkertesen baráti kapcsolat fűzött Illés Zoltánékhoz, aki Orosz Pistával a Dunakanyarban nyomta a Beszélőt, ennek minden számát megkaptuk, szinte naprakészen.
Fiatalokként pedig minden ellenzékinek számító szellemi irányzat lelkes befogadói voltunk a Mozgó Világtól a Valóságon, a Gyorsuló idő kiadványain át a Világosságig. Kapcsolatban álltunk a magyarországi diákmozgalmakkal Szegeden és Budapesten egyaránt. Innét datálódik a kapcsolatom Szent-Iványi Istvánnal és Mohay Tamással. (…)

Visszatérve az eredeti kérdéshez, folytassuk 1989 előzményeit!

A másik fontos előzményként Lengyelországot kell megemlítenem. 1981 februárjában Sándor Eleonórával és Molnár Imrével felkerekedtünk, és elmentünk Lengyelországba. Biztosan nem mi voltunk az elsők, de biztosan az elsők között voltunk. A vonatok akkoriban teljesen üresen jártak
Lengyelországba, már az is komoly politikai vétségnek számított, ha valaki, akár turistaként is, kiutazott oda. Varsóban és Lódzban voltunk. Felkerestük a varsói Szolidaritás központot, jelen voltunk a Paraszt Szolidaritás megalakulásánál, majd Lódzban a négy hete tartó okkupációs diáksztrájk főépületében töltöttünk el két napot. Meghatározó élmény volt ez. Több táskányi szamizdatot és lengyel kiadványt gyűjtöttünk össze. A vonaton hazafelé az egész anyagot a mosdók és vécék falába rejtettük el. Éjszaka felfedezték a vámosok. A titkosrendőrség megszállta az egész vonatot. Azt figyelték, hogy ki megy vécére, ki keresi a szamizdatokat. Szétverték, felszaggatták a mosdók falait. A több táskányi anyagból csak kevés maradt meg. Egy vécében a tükör mögött nem találták meg az egyik csomagot, Molnár Imre pedig kajánul egy táskát magánál felejtett vagy hagyott a fülkében, meg a sálja tele volt Szolidaritás-jelvénnyel, abba rejtette el azokat. Hát ezek maradtak meg. Trencsénben, vagy hol, ahol kiszálltunk a vonatból, a sok-sok izgalom meg a nem evés miatt, hányinger fogott el, a gyomoridegeim felmondták a szolgálatot. Viszont lefotóztunk mindent, és ez megmaradt.
A lengyelországi események más módon is hatottak ránk. Reggeltől estig hallgattuk a Szabad Európát, és a csehszlovák sajtóban megjelent írásokat mind összegyűjtöttük, és elemeztük azokat. Amolyan “szövegelemzést” készítettünk, hogy a valóságból mi és mi módon szüremlik át a sajtóba. Nagyon tanulságos volt ez a munka, gyakorlatilag kielemeztük a kommunista rendszer propagandáját. Emlékszem, hogy ehhez elméleti hátteret Antal László: A tartalomelemzés alapjai című, a Gyorsuló idő sorozatban megjelent tanulmánya szolgálta. Ilyen elemzéseket azután többször is készítettünk, és szisztematikusan figyeltük a pártsajtót.
A megszerzett információkat feldolgozva különböző lakásokban előadásokat tartottunk a lengyelországi eseményekről, az előzményekről, egészen 1945-ig visszamenőleg. Nagyon izgalmas időszak volt ez. Hasonló előadássorozatot szerveztünk 1956-ról is, ehhez Bibó István és Szabó Miklós szolgáltatta az ismertanyagot. (…)
A magam szempontjából, nagyon fontos további állomásnak az Iródia megalakulását tekintem. 1983-ban első ízben jött létre egy gyakorlatilag félhivatalos autonóm kezdeményezés a szlovákiai magyar irodalmon belül, amely minden hivatalos intézményi formától független intézményként működött még akkor is, ha formálisan az érsekújvári Csemadok mellett fejtette is ki a tevékenységét. De az Iródia társasága, az a 20-25 ember Hodossy Gyula vezetésével tudatosan törekedett arra, hogy egy autonóm, intézményes formát hozzon létre a szlovákiai magyar irodalmon belül. Ennek a törekvésnek 3-4 ember volt a letéteményese, a munkát is ezek végezték, a többiek írókként, költőkként, tudósokként vagy írni akarókként vettek részt az egészben.
Azzal a háttérrel, amit már elmondtam, következetesen az autonóm szervezeti forma kialakítását szorgalmaztam kezdetektől fogva. Meg kell mondjam, nem mindenben talált kedvező visszhangra az elképzelésem. Az írókat akkor is a megjelenés, a publikáció lehetősége izgatta leginkább, és hosszú, sok vitát követelő beszélgetésben alakult ki az a koncepció, és ebben legfőbb érdeme Hodossy Gyulának volt, aki szervezésileg összetartotta a társaságot, amit végül is, máig is az Iródia jelent. Egyébként Pozsonyban is, a baráti körömben, magában a Jogvédő Bizottságban is rossz szemmel néztek a kezdeményezésre, és csak megtűrték, hogy én ilyen dolgokkal is foglalkozom. Az Iródián belül én egy fiatal kritikusnak számítottam, később, amikor megkíséreltem értékelni az Iródia tevékenységét, az iródiások körében rossz kritikusnak, a hivatalos irodalmon belül pedig fejlődőképes kritikusnak számítottam. Mondanom sem kell, egyik vélemény sem nyugtatott meg.
Az Iródia irodalmi teljesítményének két fontos személyiség volt a garanciája: Grendel Lajos és Balla Kálmán. Nélkülük ma aligha lehetne az Iródiáról beszélni. És bár sokan csatlakoztak a későbbiek során az Iródia méltatáshoz (pl. Zalabai Zsigmond), amolyan megtűrt irodalom maradt a maga rendkívül jelentős publikációs tevékenységével egyetemben.
A magam részéről az egyik legmerészebb félhivatalos próbálkozásnak tartom az Iródiát a 80-as években. Ami utána következett, az már a hivatalos szférába tartozott. A Próbaút című antológiával és a Próbaút Füzetekkel sikerült integrálni az irodalomba a legfontosabb irodalmi teljesítményeket az Iródiából, de ez nem von le semmit az Iródia értékéből. Külön említést érdemel az is, hogy az Iródia nem csak az irodalom irányába mozdult el. Fontos szerepet játszott a zene, a képzőművészet, sőt az egyes tudományágak, mint pl. a néprajz is megjelentek a köreiben és a füzetekben. A betiltására is akkor került sor, amikor Komárom mellett, Csicsón egy képzőművészeti tábort akart szervezni. Az FMK szóvivőjeként megjelent nevek egy része az Iródiából származnak, Juhász R. József, Németh Ilona, Mészáros Ottó. Az FMK megalakulásakor az Iródiásokból sokan jelen voltak.
Az iródiások komoly teljesítménye volt, hogy később megkreáltuk Tsúszó Sándor személyét. Maga a Tsúszó megnevezés, az akkori irodalmi légkör kifejezője volt. A szlovákiai magyar irodalmi nagyságokat ledöbbentette ez a legnagyobb szlovákiai magyar író. Egyrészt mert mindenki önmagát hitte a legnagyobbnak, másrészt mert rombolt minden autoritást és irodalmi kultuszt az irodalmon belül, még a Fábry-kultuszt is. Ez is az írói szabadság kifejezője volt, elegáns ötlettel, az irodalmi eszköztár kifinomult eszközeivel. Hodossy a kilencvenes években kiadta az egész anyagot egy kötetben, mint ahogy az Iródiáról is csinált egy reprezentatív kiadványt. (…)
A harmadik előzményként az aláírásgyűjtési mozgalmakat kell megemlíteni, amely 87-88-ban jött létre, és a romániai falurombolás elleni tiltakozással kezdődött. Ez volt az első olyan aláírásgyűjtési akció, több vonalon, amelyik azt jelezte, hogy valaminek a fölvállalása elkötelezettséget és a jövőre nézve is egyfajta kiállást jelent. Ha valaki aláírta a dokumentumot, valami mellett elkötelezte magát, és azt a továbbiakban is föl kellett vállalnia.
A falurombolás elleni tiltakozó szöveg a Madách Könyvkiadó falain belül született. Akkor már Magyarországon széles körű tiltakozó akció bontakozott ki a falurombolás ellen, sőt kisebbségi körökben is megfogalmazódtak hasonló dokumentumok. Szlovákiában valahogy csönd honolt. Dobos Lászlót valamilyen körök sürgették Magyarországon, hogy kellene valamit tenni. Ő akkor a Madáchban dolgozott a műszaki-technikai osztály vezetőjeként. Írt egy szöveget, de a maga irodalmi, áttételes megfogalmazásai nem igazán tették egyértelművé a tiltakozást. Magam is írtam egy szöveget, ami egyértelműen kimondta a tiltakozás tényét. Ezt a két szöveget csúsztattuk egymásba, így született meg a tiltakozó dokumentum. Aztán gyorsan aláírtuk. Máig megőrizetm a vidéken gyűjtött aláírásokat, a mintegy 120 íven 4000 aláírás található.

Szemléletbeli különbségek is megjelentek ebben a dokumentumban?

Nem emlékszem, de azt hiszem, nem volt erről szó még akkoriban, különben is gyorsan kellett cselekedni, pár nap alatt kellett elkészíteni.

Te a Madách Könyvkiadóban mivel foglalkoztál, egyáltalán hogyan kerültél oda?

Azt hiszem, már említettem, hogy az egyetem befejezése után három évet a DUSLO vegyiművekben dolgoztam “betanított munkásként”. Csodálatos kifejezés volt ez akkoriban: a “betanított munkás” azt jelentette, hogy olyan ember, akinek még “munkás” végzettsége sincs.
Talán nem érdektelen, ha elmondom, hogy amikor valamilyen protekcióval felvettek “betanított munkásnak”, a személyzeti osztályon nem akarták elismerni az egyetemi diplomámat (ez csak valamilyen ledolgozott évek miatt volt egyébként fontos akkoriban). Részben mert el se tudták képzelni, hogy valaki diplomával éppen a DUSLO-ban munkásnak jelentkezik, részben mert a sok mérnöki diploma mellett, ami egy kis füzetszerű valami volt, sose láttak bölcsészdiplomát, ami egy ilyen széttekerhető, lepedőszerű papiros volt. Hiába volt ott több pecsét meg aláírás, azt mondta az ottani tudálékos hölgy, hogy szerinte, ez nem “diplom”. Az mentett meg, hogy a másik irodában egy másik titkárnőnek a keresztfia szintén a bölcsészkaron végzett, és ő már látott hasonlót. Ekkor azt mondták, hogy rendben van. Érdekes volt, ahogy a személyzeti osztály, amely az egyik legfontosabb osztály volt az üzemben, így működött.
Innét mentem el egy évre katonának, majd amikor hazatértem, az Iródia és más egyebek kapcsán Grendelék csalogattak, hogy menjek fel Pozsonyba, ott mégis jobb lesz nekem. Aztán elszántam magam. 1997 januárjában a Csemadok KB apparátusába vettek fel, a szervezési osztályra, Gyenge Jánoshoz. Itt alig töltöttem pár napot, akkor voltak azok a nagy hidegek, egy héten keresztül nem jártak a vonatok, két hetet pedig beteg voltam. Majd Grendel azt mondta, hogy van egy hely a Madáchban az eredeti magyar irodalom szerkesztőségében, menjek oda dolgozni. Februártól már ott voltam. Zalabai volt a főnököm, Grendel Lajos, Balla Kálmán, Fazekas Jóska, Karsay Kati és Szőke Edit dolgozott ott akkor. Nagyon jó társaság volt. A főszerkesztő Duba Gyula volt. Gyakorlatilag az irodalmi élet középpontjába kerültem. Az egyéb kapcsolataimról senki nem tudott, Jogvédő Bizottság meg egyebek.
Szerkesztettem szinte mindent, ami egy friss munkaerőnek kijut ilyenkor, aztán fokozatosan a tudományos irodalom szerkesztése lett a fő profilom. Komoly szerepem volt szerkesztőként az Új Mindenes Gyűjtemény átalakításában és az Új Mindenes Gyűjtemény Könyvtára sorozat megalapításában. Szerkesztőbizottságot szerveztem a Gyűjtemény mellé, amolyan féllegálisat, amelyik azután komolyan kezdett foglalkozni a tudományszervezés kérdéseivel. Olyanok vettek részt a munkájában, mint A. Nagy László, Püspöki Nagy Péter, Popély Gyula, Vadkerty Katalin, Balla Kálmán, Mácza Mihály, Zalabai Zsigmond, Végh László, Liszka József, Kovács László, Méry Margit, Mészáros András, Trugly Sándor. Meghirdettem egy ankétot a szlovákiai magyar tudományos élet helyzetéről és lehetséges intézményi formáiról. A kérdőívre, amelyet prominens személyiségeknek küldtem el, mintegy 50 válasz érkezett. Ezeket értékelve a szerkesztőbizottság 1989 tavaszán-nyarán kidolgozott egy átfogó javaslatot a szlovákiai magyar tudományos élet intézményes formájára. Szerepelt ebben egy Társadalomtudományi Intézet, ösztöndíjalap, egy Magyar Múzeum és egy tudományos lap, amelynek azt a nevet adtuk, hogy REGIO, és természetesen a tudományos képzés is központi témája volt a javaslatnak. Úgy gondolom, hogy máig ez a legkomplexebb anyag, amit valaha is kidolgoztak a magyar tudományos intézményrendszerről Szlovákiában. Egy bizottság alakult, amelynek az volt a feladata, hogy a hivatalos szervek felé, akkor ebbe még a Csemadok KB is beletartozott, képviselje a tervezetet. A felsoroltakon kívül ennek tagja volt Bauer Edit, Szeberényi Zoltán és Turczel Lajos is. Egyébként az egész munkában Balla Kálmán, Popély Gyula, Püspöki Nagy Péter és A. Nagy László vállalta a fő szerepet, több héten keresztül konzultáltunk egymással, és ennek lett a végeredménye ez a tervezet. Az egész anyag megjelent az Új Mindenes Gyűjtemény 9. kötetében, az ankétra adott válaszok pedig a Bibliotheca Hungaricában olvashatók, a kötetben csak válogatás jelent meg.
A tervezettel megismerkedett az írószövettség magyar tagozata, a Csemadok KB, s az akkori Fábry Napok központi témája lett a kérdés.
Viszont hamarosan világossá vált, hogy mindebből nem lesz semmi. Ezért döntöttünk úgy 1989 őszén, hogy Budapesten létrehozzuk a REGIO című szlovákiai magyar tudományos folyóiratot, ebben Tóth László, Molnár Imre és Szarka László nagyon fontos szerepet vállaltak. A ma is létező REGIO tehát a mi elképzelésünk megvalósításának az egyik első lépése volt. A publikációs lehetőséget jelentette. Én csak pár hónapig voltam tagja a szerkesztőbizottságnak, mert az FMK megalakulása és a szlovákiai események gyors folyása lehetetlenné tették, hogy komolyan részt vegyek a szerkesztőbizottság munkájában, valamikor 1990 februárjában lemondtam.
Tagja lettem fiatal kritikusként az írószövetség magyar tagozatának, napi kapcsolatban álltam az Irodalmi Szemle szerkesztőségével. Egyszóval “szlovákiai magyar értelmiségi” lettem, ami elsősorban azt jelentette, hogy a lenti, “Mihály” nevezetű kávéházban-kocsmában ücsörögtünk, vitatkoztunk, beszélgettünk, ide járt szinte mindenki, aki számított valamit az irodalomban. (…)
A Madáchban ért 1989 novembere is, az FMK első irodája, értsd telefon, hasonlók itt, ebben a szerkesztőségben volt, hiszen mindannyian itt dolgoztunk. Decembertől azután alig jártam be a szerkesztőségbe, még szavaztam valamikor 1990. január elején, amikor Dobos Lászlót választottuk meg igazgatónak a Madách Könyvkiadó élére (ő később a kiadót le is privatizálta Madách-Posonium néven), de gyakorlatilag megszakadt minden kapcsolatom a kiadóval. Február végén azután fel is bontottuk a szerződésemet, és elmentem a Madáchból.

Maradjunk még az előzményeknél, az aláírásgyűjtéseknél tartottunk!

Az aláírásokra kötődött a “memorandumok korszaka” (1988-89). A Jogvédő Bizottság kezdeményezte 1988-ban, hogy fogalmazzunk meg egy olyan dokumentumot, amely mögé fel tud sorakozni az illegális, a féllegális (irodalmi) és a legális (vezető posztokban levő) értelmiség.
A dokumentum meg is született, és az akkori időszakhoz mérten tömeges aláírásgyűjtés lett az eredménye. Több mint 290-en írták alá. Ez volt a Memorandum 1988 című dokumentum, amely október 20-i datálással ment el az állami szervekhez (!), de valójában karácsony után, a két ünnep között lett véglegesítve, illetve postázva. A dokumentum a Csehszlovák Köztársaság megalakulásának 70. és az 1968-as nemzetiségi alkotmánytörvény 20. évfordulója kapcsán született, és elsőként fogalmazta meg az integrálódó nyugat-európai struktúrákba való betagozódás és a rendszerváltás szükségességét Csehszlovákiában (ezeket a részeket Öllős László fogalmazta meg akkor). A dokumentum vázlatának a szerzője Duray Miklós volt, az USA-ba való indulása előtt 1988 júliusában hagyta ránk a vázlatos szöveget, majd a végleges formáját Öllős László, Sándor Eleonóra, Varga Sándor, Gyurcsík Iván és én alakítottuk ki. Végül is a félhivatalosnak és hivatalosnak számító értelmiségi szféra (kimondottan tartalmi okokból) nem csatlakozott hozzá, de a dokumentum elérte hatását, főleg vidéken megmozgatta az egész értelmiséget, és alkalmat adott az egyértelmű állásfoglalásra. A Dobos László képviselte félhivatalos szféra megfogalmazott egy másik dokumentumot, melyet 1989 márciusában az ellentétek enyhítése vagy elfedése végett mi is aláírtunk, és az a Harminchármak Levele néven került be a köztudatba. Ez a dokumentum, jellemző módon, a kommunista pártszervekhez lett elküldve. (…)

Ezt nem teljesen értem…

Nehéz is megmagyarázni. Akkor a kommunista párt volt minden. Ha valaki akart valamit, elsősorban a párton belül kellett támogatókat szereznie, utána minden rendben volt, függetlenül attól, hogy pártszervről, állami szervről vagy önkormányzati (?) szervről volt szó. Ezt az állapotot ma már csak azok tudják megérteni, akik átélték azt. Erre mondták, hogy: pártállam.
Mi viszont, a magunk értékrendjét követve, azt mondtuk, hogy állampolgárként nem a világnézeti alapon szerveződő kommunista párt érdekel bennünket, hanem az állam, a köztársasági elnök, a kormány stb. Függetlenül attól, hogy ezek a szervek teljes mértékben a kommunista párt befolyása alatt állnak. A Fidesz fogalmazta meg ezt akkor a legtalálóbban: úgy kell viselkednünk, mintha jogállamban élnénk, annak ellenére is, hogy nincs jogállam. Mi is minden lépésünket ehhez igazítottuk. Ennek a jelszónak az volt a lényege, hogy a jogállamiság értékrendjét állította szembe a nyilvánosság előtt is a pártállami értékrenddel.
Mi is csak ezt tettük. Persze Magyarországon akkor más volt a helyzet, de például a Charta 77 is ugyanezt vallotta. Soha nem Jakešhez címezte a beadványait, hanem Štrougalhoz mint kormányfőhöz, vagy Husákhoz mint köztársasági elnökhöz. Mi ugyanis nem elvtársak voltunk, hanem állampolgárok, akik élni kívántak a törvényes jogaikkal.
A két dokumentum esetében ez egy nagyon jelentős nézet- és szemléletbeli különbség volt. Mi az állami szervekhez küldtük el a petíciónkat (Memorandum 1988), a Harminchármak Levele pedig a kommunista pártszervekhez ment el. Ez pedig a két dokumentum tartalmára is hatással volt, a Memorandum 1988 például úgy fogalmazott, hogy mi, Csehszlovákia állampolgárai az alkotmányra stb. hivatkozva, a másik dokumentum pedig a kommunista párt érdemeit méltatva tért rá a vélt “hiányosságok” felsorolására, végig abszolút pártlojalitást sugallva. És ez megmutatkozott a követelésekben is. Én most már nem emlékszem a részletekre, de bárki elolvashatja a két dokumentumot, és ha ebből a szempontból is nézi, nagyon komoly különbségeket fog találni.
Ha még meredekebben akarok fogalmazni, akkor ez a kétfajta magatartás kétfajta kibontakozási folyamatról is szólt. A Memorandum egy rendszerváltást, európai integrációt feltételezett (ez meg is fogalmazódott benne), tehát egy gyökeresen új demokratizálódási folyamatot, jogállamot. A Harminchármak Levele pedig a kommunista pártkeretek, tehát a pártállam megreformálását, a peresztrojka szellemében, egy modernizált szovjet blokkon belül.
Hogy ez mennyire így volt, azt a következő hónapok eseményei mutatták meg. Már régen megtörtént a rendszerváltás, a kommunista párt vezető szerepét már kivették az alkotmányból, de sokan még akkor sem értették, hogy miről is van szó valójában. Hogy nem a 68-as események rehabilitációja zajlik, hanem az a bizonyos “átkos kapitalizmus”, a jogállam kiépítése. A legpregnánsabb kifejezője ennek Dubček volt, aki például nem értette meg több órás győzködés és magyarázás után sem 1990 márciusában, ott voltam ennél, hogy ahhoz, hogy a Szövetségi Gyűlés elnöke legyen, indulnia kell a választáson a VPN (Nyilvánosság az Erőszak Ellen – a szerk.) színeiben. Ő úgy gondolta: ha őt rehabilitálják, akkor a kommunista párt színeiben automatikusan elnöke lesz a parlamentnek. Csak hát akkor már a kommunista párt kiszorítása volt a cél egy többszereplős politikai rendszerben. Sajnos, a “mi” szlovákiai magyarjainknál sem volt ez másképp. (…)

Azt hiszem, megint előre szaladtunk az időben.

Igen, csak azért azt még elmondanám a pontosság kedvéért, hogy több hónapos egyeztetés zajlott a szövegről, mármint a Memorandum 1988 szövegéről. Ezeket a megbeszéléseket Varga Sándor folytatta a Bizottság részéről. A másik oldalon Szőke József és Dobos László voltak. Minden megbeszélésüket konzultáltuk, és megszabtuk, hogy mi az, ami elfogadható számunkra, és mi az, ami nem. A Központi Archívum olvasóterme, vagy hogyan hívták ezt akkor, ahol Varga Sanyi dolgozott, több Bizottsági dokumentum kidolgozásának a színhelye volt. Amikor 1988. október végén kiderült, hogy nem tudunk megegyezni, és félő, hogy kicsúszunk az időből, elkezdtük gyűjteni az aláírásokat.

Hogyan zajlott ez akkor?

Egyszerű volt az egész. Néhány emberhez elvittük a szöveget, és megkértük, hogy a baráti körében mutassa meg másoknak is. Viszont nagyon vigyáztunk arra, hogy az aláírások eredetiek és hitelesek legyenek. Aztán megbeszéltük azt is, hogy kiken keresztül kell eljuttatni Pozsonyba az aláírásokat. És persze a dokumentumot elvittük személyesen a prominens magyar értelmiségiekhez. Ennek tudható be, hogy ezekben az ismeretségi körökben szinte minden családtag ellátta kézjegyével azt. De ez akkor nagyon nagy merészségnek számított. Számomra külön élmény volt, hogy olyan emberekkel ismerkedhettem meg, akiket csak az addigi Bizottsági címlistáról ismertem, vagy csak az irodalmi közéletben kerültem velük kapcsolatba. Barak László, Hunčík Péter, Bödők Zsigmond nevét kell megemlítenem.
A dokumentum az aláírók nevével együtt megjelent a Kettős elnyomásban című kötetben, amelyet a New York-i Püski Könyvkiadó jelentetett meg a Magyar Emberjogi Alapítvány közreműködésével, és amit Duray szerkesztett Amerikában. Az utolsó pillanatban sikerült kijuttatnunk a dokumentumot. Az aláírók között Duray Miklós neve is szerepel, aki még Amerikába utazása előtt bízott meg bennünket, hogy a nevében aláírjuk a dokumentumot.

Hány példányban készült a dokumentum?

Négy vagy öt, nem emlékszem pontosan. Megküldtük a Szövetségi Nemzetgyűlésnek, a csehszlovák kormánynak, a ČTK-nak (Csehszlovák Sajtóiroda – a szerk.), az MTI prágai tudósítójának és valamilyen magyarországi félellenzéki lapnak. Tudtuk, hogy a ČTK és az MTI nem fogja közölni. Érdekes, hogy az MTI, amelyet akkor Pió Márta képviselt, valamilyen formában reagált, és őrzök egy levelet, amelyet Sándor Eleonórával neki címeztünk, bizonyítva, hogy az aláírások hitelesek, és nyugodtan adja közre azt. De ennek a részleteire már nem emlékszem.

De ti is megőriztetek legalább egy példányt belőle…

Természetesen, egy példány máig a birtokomban van, sőt az elküldés után még érkeztek utólag is aláírások, tehát nem 266-an írták azt alá, ahogy a hivatalos szerveknek elküldtük, és ahogyan a Kettős elnyomásban megjelent, hanem a hozzánk eljutott ívek alapján 26-tal többen, tehát 292-en írták alá a dokumentumot.

Dobosék hogyan reagáltak minderre?

A tárgyalások közben folytatódtak, de nagyon szorított bennünket az idő, már így is lekéstük az október 28-i időpontot. Közvetlenül karácsony előtt aztán felkerestem Dobos Lászlót a lakásán Pozsonypüspökiben. Nagyon meglepődött, hogy a Bizottság képviseletében megjelentem. Akkor már közel két éve dolgoztunk együtt a Madáchban. Nagyon konstruktív volt a megbeszélésünk. Én közöltem vele, hogy mi október elejétől gyűjtjük az aláírásokat a dokumentumunkhoz, és annak a kétszázvalamennyi aláírónak, akik csatlakoztak a dokumentumhoz, nem akarunk csalódást okozni, ezért az elkövetkező napokban elküldjük a dokumentumot Husáknak. Arra kértem, hogy írja alá a dokumentumot. Ő azt mondta, hogy a megbeszélések még nem zárultak le, ezért felelőtlenség lenne a részéről az aláírás.

Nem volt olyan érzésed, hogy a tárgyalásokkal el akarják húzni a megbeszéléseket, hogy lehetetlenné tegyék a dokumentum elküldését?

Nagyon sokféle érzésem volt akkor, erre nem emlékszem. De folytatom. Én akkor a következő javaslatot tettem neki: Nem lenne jó, ha két dokumentum születne, mert ez a megosztottságunkról árulkodna. Ha ő nem tudja aláírni a dokumentumot, a másik dokumentum, amely megszületik, ne legyen valamilyen ellendokumentum. Ezért megígértem, hogy ha elkészül, én is és mások is aláírják majd, és legyen annak a neve: Memorandum 1989. Ez valami kontinuitást feltételezne, és akár minden évben kiadhatnánk egy ilyen dokumentumot. Ebben egyeztünk meg.
Tehát a 68-as generáció nem csatlakozott a dokumentumhoz, de mi a következő évben, a Grendel is, Balla Kálmán is aláírtuk a Harminchármak Levelét is, annak ellenére, hogy nem Memorandum 1989 volt a címe. Egyébként a harminchármak Levele címet egy év után kapta, 1990-ben, amikor megjelent hivatalosan is már a szabad sajtóban. Mondanom sem kell, hogy nem 1989 januárjában – ahogy ezt akkor Dobos mondta – készült el a dokumentum, hanem valamikor márciusban. A szövegről akkor már nem folytak egyeztetések, mi egyszerűen aláírtuk azt.
Viszont nagyon érdekes volt az aláírás módja. Nem csatlakozhatott bárki a dokumentumhoz, valakik nagyon megválogatták az aláírókat. Mi akkor egy “értelmiségi arisztokratikus” megoldásnak tekintettük az egészet. Nem 292 aláírás volt a dokumentum alatt, hanem csak a kiválasztottaké, pedig akkor már ezt a dokumentumot még többen is aláírták volna, mint a Memorandum 1988-at.
És ami számomra még megrázóbb volt, hogy ezt a dokumentumot, mintha egyeztetve lett volna a pártszervekkel, a pártszervek komolyan is vették. Valamilyen referensi szinten megbeszélések kezdődtek az egészről. Persze ide az aláírók közül csak a kommunista párttagokat hívták (…). Ők nagyon fontos embernek érezték magukat akkor, szerintem fel sem merült bennük, hogy csak szemfényvesztés az egész, nem is lett a megbeszéléseknek semmilyen eredménye. (…)
De ez egy fontos tanulság volt. Nem is nekem, hiszen ezekkel a viszonyokkal én eléggé tisztában voltam, hanem azok számára, akik jóhiszeműen, szlovákiai magyar értelmiségiként aláírták a Memorandum 1988 című dokumentumot, a másikhoz pedig közel se tudtak kerülni. (…)
Ezt követte a Magyar PEN Klubnak a megalakulása 1989 júniusában, amely már ténylegesen autonóm formáció volt az írói társadalmon belül. Azért volt teljesen autonóm, független minden intézményes formától, mert hivatalosan alakult meg a nemzetközi PEN Klubnak a szabályai szerint, a prágai és a budapesti központ beleegyezésével. Közel 30 szlovákiai magyar író vett ebben részt, Balla Kálmán volt az egész mozgatója. Első dokumentumai a cseh ellenzékiek bebörtönzésével kapcsolatos tiltakozások voltak, illetve állásfoglalások a szlovákiai magyar irodalommal és közélettel kapcsolatban. Az első közgyűlésén megjelent Martin M. Šimečka és Miloš Žiak is. A PEN Klubnak nem volt igazán kifutása, ekkorra már teljesen átpolitizálódott a közélet. Gyakorlatilag elhalt 89 után. Október végén, november elején volt még egy közgyűlése, amelyen Kusýék bebörtönzése ellen tiltakoztunk, de aztán én szem elől tévesztettem. Talán 91-ben beolvadt a szlovákiai PEN Klubba. (…)
Mármost 1989. november 18-ának a közvetlen előzménye az egyik cseh ellenzéki csoportosulás, a Mandler-Doležal-féle Csehszlovák Demokratikus Kezdeményezésnek (Československá Demokratická Iniciatíva) a közeledése, kapcsolatteremtése volt, amely 88-89-ben zajlott, és ez a szárny képviselte Csehországban azt az ellenzékiséget, amely a Charta 77-hez közel állt ugyan, de attól független kezdeményezésként jött létre, és a Masaryk-féle tradíciókra alapozta működését. A Mandler-Doležal vezette kezdeményezés volt az a formáció is, amely gyakorlatilag az akkori jogi viszonyok közepette létrejöhetett, intézményesült formában. Ez az “iniciatíva”, “kezdeményezés” volt az a megfoghatatlan jogi norma, melynek alapján társadalmi szervezet jöhetett létre anélkül, hogy be kellett volna jegyeztetni. Lényegében polgári kezdeményezés volt. Tehát néhány ember létrehozott egy kezdeményezést, nem volt párt, nem volt intézmény, nem volt társadalmi szervezet, de végül is egy csoportosulás volt, amit jogilag nem lehetett megfogni, de nem lehetett megtámadni, büntetni sem.
A Doležalékkal kialakított kapcsolatra kötődve jött létre az a társaság Szlovákiában, amelyik eldöntötte, hogy hasonló formációt hoz létre a szlovákiai magyar kisebbség körében. 1989. november 18-án gyakorlatilag ez alakult meg Vágsellyén. Magát a megnevezést (Független Magyar Kezdeményezés) is a Csehszlovák Demokratikus Kezdeményezésből vette, tehát ugyanannak a “jogi” formának az átvétele volt, és ezt az utat akarta járni ez a társaság. A különbség annyi volt, hogy a belső struktúráját november 18-án a Charta 77 struktúrájának mintájára alakította ki, két szóvivőt “választottunk”.
Volt még két fontos ösztönző erő. Az egyik, hogy a magyar demokratikus ellenzékkel 79 óta gyakorlatilag kapcsolatban voltunk, és ez egy nagyon élő kapcsolatot jelentett, a másik, hogy a 80-as évek másik felében már a cseh ellenzékkel is, tehát nemcsak a Doležal-Mandler-féle szárnnyal, hanem a Charta 77-tel is kapcsolatban álltunk.
Az utolsó lökést az FMK megalakításának a Néhány mondat című politikai pamflet adta, amely gyakorlatilag egy utólagos Charta 77 aláírást jelentett sokak számára, számunkra is, és nagyon sok, több ezer aláírást sikerült összegyűjtenünk. Ez már teljesen nyílt politikai állásfoglalás volt 1989. szeptemberében-októberében. (…)

Ha már ezt hozzáfűzted, úgy tudom, hogy 1989 nyarán volt egy megbeszélés Miroslav Kusýval, mondanál erről valamit.

(…) Hát ez az ellenzéki aktivitások körébe tartozik. Amikor Duray Miklós 1988. augusztus elején elment Amerikába, a szlovák ellenzékiekkel szinte teljesen megszakadt a kapcsolat. A szlovák ellenzékiek alatt azokat a chartásokat kell érteni, akik Szlovákiából aláírták a Charta 77-et. Kusý, Čarnogurský, Ponická és mások, nem voltak sokan. Mi nem ismertük teljes részleteiben Duraynak ezeket a kapcsolatait. Arról tudtunk, hogy készítenek egy közös nyilatkozatot a Charta 77-en belül a szlovákiai magyar kérdésről, a szövegvázlatokat is láttuk, de ebben nem voltunk benne. (…) Azt is tudtuk, hogy mielőtt Duray elment Amerikába, ezek a megbeszélések nem vezettek eredményre.
Mármost valamikor 1989 nyarán megjelent egy cikk a Literárny týždenníkben egy Gregor Papuček nevezetű magyarországi szlováktól, valami “jajkiáltás”, melyre Ján Bobák “elvtárs” reagált, és meglehetősen nacionalista hangvételt ütött meg az egyébként népszerű, ellenzékinek számító szlovák hetilapban. Sándor Eleonórával megfogalmaztunk egy válaszírást, és elküldtük a szerkesztőségbe. Csodák csodájára nagyon gyorsan megjelent ez az írásunk, melyre Bobák elvtárs még ugyanabban a számban válaszolt is. Újabb írásunk követte ezt arról, hogy mit is jelent a nemzethez tartozás, hogy ki számít magyarnak és ki szlováknak, hogy nem lehet félmilliós szlovákságról beszélni Magyarországon, ha ott csak 8 ezren vallják magukat szlováknak stb., stb. Pár héten belül világossá vált, hogy az írásunk közlése csak alkalom volt arra, hogy a lap megjelentesse a legvadabb nacionalista írásokat ebben a kérdésben, amolyan reakcióként a mi írásainkra.
Azért hangsúlyozom, hogy Bobák “elvtárs”, mert mi az írásunkban következetesen Bobák “úr”-nak tituláltuk őt. Ez szentségtörés volt akkoriban. Az “úr” kifejezés valami burzsoá csökevénynek számított, Bobák elvtárs ki is kérte magának, aztán pejoratívan bennünket is “leurazott”, pontosabban csak a nevünket használta és elhagyta az “elvtárs” kifejezést. Ma már mindennek szinte semmilyen jelentősége sincs, akkor ez a polgári magatartásunk egy fontos kifejezője volt.
Nos, ez volt az az ok, hogy Sándor Eleonórát és engem megkeresett a szlovákiai ellenzék néhány tagja. Miroslav Kusý, Milan Šimečka, Martin M. Šimečka, Ivan Čarnogurský, Ján Jablonický.
(…) Pozsonypüspökiben jött létre az első találkozó, pontosan nem emlékszem az időpontra, de valamikor augusztus elején. Itt arról volt szó, hogy nekik már elég intenzív a politikai tevékenységük, partnereket kerestek magyar vonalon, akiket be lehetne kapcsolni ebbe a politikai artikulációba. Nagyon sok kérdésben meg is egyeztünk. Megegyeztünk, hogy nem a történelemmel fogunk foglalkozni, hanem a mai társadalomban egy demokratizálódási folyamatot kell beindítani, tehát ne foglalkozzunk a múlttal, hanem próbáljunk meg olyan közös pontokat találni, amelyiken el lehet indulni egy demokratikusabb Csehszlovákia irányába. Politikai lépésekről ezen a megbeszélésen nem volt szó. Szó volt viszont a másik megbeszélésen, amely október 10-e körül jött létre.
(…) Vágsellyén jött létre a találkozó a lakásunkban, közvetlenül Kusýék szabadulása után. 1989. augusztus 20-án, amikor letartóztatták őket, több mint egy hónapig voltak vizsgálati fogságban, és hát a tüntetések, a külső nyomás hatására, szabadon engedték őket. Ez a találkozó úgy október 10-e körül jött létre. Pontosan a dátumra nem emlékszem. Azt viszont tudom, hogy Kusý akkor két napja volt szabadlábon. Tehát ez azt jelenti, hogy közvetlenül utána, gyakorlatilag a börtönből jött ide Sellyére. Ezen a találkozón gyakorlatilag a későbbi politikai reprezentáció minden fontos személyisége megjelent, ez is mutatta a dolog fontosságát. Ján Čarnogurský a személyi titkárát küldte el, úgy hívták, hogy Ján Bicko. Ő volt jelen ezen a megbeszélésen. Itt volt Miroslav Kusý, Milan Šimečka, Martin M. Šimečka, Ján Langoš, ő akkor a földalatti keresztényi vonalat képviselte, Miloš Žiak, Boris Pastier, aki az írói vonalat képviselte, a többiekre nem emlékszem.
Már nyíltan politikai kérdésekről volt szó, mégpedig arról, hogy hogyan képzeljük el a szlovák demokratizálódási folyamatot. Kusýék abban az időben egyértelműen Dubčekben gondolkoztak, egy demokratikus szocialista vízióban. Dubček személyéről ezen a megbeszélésen úgy esett szó, mint lehetséges megoldásról, mint az 1968-as emberarcú szocializmusnak a rehabilitációjáról. De nem igazán látták komoly esélyét azokban a napokban annak, hogy Dubček szerepet vállalhat az egész folyamatban. A megegyezés abban állt, hogy mi létrehozunk egy olyan szervezetet, amely párbeszédképes lesz velük. Na most ez a velük egy elég megfoghatatlan dolog volt. A Charta 77 szlovákiai szárnya, részben az ellenzéki írói társulás, tehát a Martin M. Šimečka és a Žiak körül kialakult fiatalok csoportja és Ján Langoš képviselte keresztényegyházi vonal. Így lehetne definiálni az egészet.

Zöldek még nem voltak ott?

Se diákok, se zöldek. Ilyen politikai formáció akkor még nem volt. Ami konkrét témaként merült föl az előző megbeszéléseken is, és ezen is, az az, hogy akkor készült Csehszlovákiának az új alkotmánya. Október 28-ára akarták Jakešék elkészíteni az új alkotmányt. Már 1988-ban szerették volna elfogadni, de ez elhúzódott 1989-re. Kusýék nyáron elkezdtek dolgozni egy alternatív alkotmányon, és ennek az alkotmánynak a kidolgozásába kívántak bevonni bennünket, és ehhez kérték azt, hogy valamilyen intézményes formában kapcsolódjunk be az alkotmány kidolgozásába.
Ez azért volt fontos, mert nem szerettek volna egyéni nézeteket képviselni az alkotmány kapcsán, hanem egy hivatalos kisebbségi álláspontot szerettek volna prezentálni, valamilyen dialógust folytatni, és ehhez kellett nekik egy olyan intézményi forma, amelyik ezt lehetővé tette volna.
Így jött össze ez a két dolog. A Doležal-féle “kezdeményezés”, hogy velük szemben is intézményes formában lépjünk fel, hogy velük vagy az ő intézményüknek egy szlovákiai magyar intézményét alakítsuk ki, s ugyanez az intézmény jelentette volna azt a keretet, amelyik párbeszédbe kezdhetett volna Kusýékkal.
És azért alakult meg csak november 18-án a Független Magyar Kezdeményezés, mivel korábban nem lehetett összehozni a társaságot. Több próbálkozás volt erre, de igazából az, hogy 20-25 vagy 30 ember egyszerre valahol találkozzék, ezt egyszerűen nem lehetett megvalósítani úgy, hogy a rendőrség meg egyebek ezt ne tudják követni. (…)

Térjünk vissza a november 18-i találkozó előzményeihez! Tulajdonképpen, ha jól tudom, akkor lényegében véve te döntötted el azt, hogy kik lesznek meghíva a szűk körű találkozóra. Így van ez?

Nem teljesen, mert a Mandlerékkal a kapcsolatot több ember tartotta. Itt több személyről kell beszélni párhuzamosan, mivel eléggé leosztódtak a föladatok az egyes kapcsolatok alakításában. A Charta 77 képviselőivel elsősorban Sándor Eleonóra tartotta a kapcsolatot, ő volt az, aki vagy tolmácsként, vagy valamilyen formában Prágába szokott járni a tüntetésekre, nem hagyott ki egy tüntetést sem Prágában. Részben tüntetni ment, részben, ha már ott volt, akkor általában a magyar ellenzékieknek tolmácsolt a Šabatáék meg mások irányába. A Mandlerékkal, Doležalékkal Grendel Lajos volt a fő kapocs, Grendel Lajos, mert a Doležaléknak jó kapcsolataik voltak Budapesten. Grendel úgy kapcsolódott az egészhez, hogy Doležalék eredetileg őt keresték meg azért, mert Budapesten kapták meg a nevét. (…) Aztán Grendel adta tovább Balla Kálmánnak meg nekem, a szerkesztőségen belül, a Madáchban. A PEN Klub az egyértelműen a Balla Kálmánnak volt az ügye, ő volt az, aki vitte a vonalat Budapest és Prága irányába.
A politikai képződmény kialakításában volt némi szerepem nekem is, tehát a Független Magyar Kezdeményezés kialakításában, de azért el kell mondani, hogy részben Sándor Eleonórával, Balla Kálmánnal és másokkal konzultálva folyt az egész. De aki véglegesítette a névsort, hogy kit meghívni, az a Kálmán meg én voltam. De ennek nem volt ekkora jelentősége, a névsor adott volt, a kérdés úgy merült fel, hogy hányan férünk be a kétszobás lakásunkba. Ez a társaság elsősorban a PEN Klubra és a korábbi csoportosulásokra alapozódott. Ezért vettek részt olyan emberek is, akik a későbbiek során már abszolút nem politizáltak, sőt már itt is végigunatkozták az egész éjszakát. Nem érdekelte őket a téma, ezek íróemberek voltak, költők, például a Bettes Pista az egész Független Magyar Kezdeményezés megalakulását végigaludta, mert annyira nem érdekelte őt a dolog, de ő azért itt volt. (…) Mindezeket azért mondom el, hogy érzékeltessem a hangulatot. Viszont mindenki tudta, hogy hova jön, és teljes mértékben tudatában volt annak is, hogy most nagyon komolyan csoportos politikai szerveződés kialakításában vesz részt, amiért akár 5-8 évre is bebörtönözhetik. És ez arra is vonatkozott, akit nem érdekelt az egész, vagy végigaludta azt. Ezt azért tudni kell hozzá.

Végül is hány ember volt jelen ezen az összejövetelen?

Emlékezetem szerint úgy 22-23 ember volt jelen. Soha nem jelentettük meg a későbbiekben az alapítók névsorát. Pár héten belül, amikor már ezrek csatlakoztak a mozgalomhoz, nem lett volna etikus. Ez egyfajta megkülönböztetése lett volna a tagságnak: alapítók és csatlakozók. Hát ezért nem jelentettük meg a listát. (…)

Most azért már a történelmi tényszerűség kedvéért elmondhatnád.

Nem biztos, hogy mindenkit fel tudok sorolni. Állítólag valaki leírta, legalábbis utólag, a névsort, és meg is kell lennie az FMK archívumában, nekem nincs meg ez. Tehát csak a nagyon rossz arcmemóriámra tudok támaszkodni, amikor neveket mondok. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz teljes a névsor: Sándor Eleonóra, Németh Zsuzsanna, A. Nagy László, Öllős László, Hodossy Gyula, Barak László, Szigeti László, Kulcsár Ferenc, Grendel Lajos, Balla Kálmán, Németh Ilona és Marián, Juhász R. József, Hunčík Péter, Bettes István, Molnár Imre, Szőke Edit, Karsay Kati, Gyurovszky László, Gyurcsík Iván, Tóth László, Bába Iván, Csanaky Eleonóra, Filep Tamás Gusztáv, éjszaka vagy talán már a reggeli órákban megjelent Molnár Imre is Csáky Palival…

Említetted, hogy ennyi embert nehéz volt összehívni úgy, hogy a rendőrség ne tudjon róla. Mégis hogyan sikerült?

Amikor terveztük az egészet, világos volt, hogy valami házibuliszerűséget kellene szerveznünk, amelyre meghívjuk ezeket az embereket. Ilyenek elég gyakran voltak. Felmerült a névnapom, ez november 4-én van, de akkorra nem sikerült megszervezni. Aztán Tóth Lajos barátom keresett meg, hogy az 50. születésnapját a volt Vörösmarty Klub egykori termében a vágsellyei Centrál Szálló kávéházában szeretné megünnepelni. Ezt az alkalmat akarja felhasználni arra, hogy a volt klub szellemi örökségét felelevenítve egy értelmiségi konferenciát szervezzen a kisebbségi lét legégetőbb kérdéseiről. Miközben a program kialakításán gondolkodtunk, arra is megkért, hogy javasoljak neki neveket, akiket meghívhatna erre. Nos, ekkor mondtam neki, hogy adok majd 20-30 nevet, akiket feltétlenül hívjon meg, és én garantálom, hogy meg is fognak jelenni.
Arra gondoltam, hogy a születésnap jó alkalom lesz a tervezett összejövetelre. A barátaimmal megbeszéltük az egészet, ekkor véglegesítettük a névsort is. A születésnap és a konferencia jó alkalomnak tűnt. Csak arra kellett vigyázni, hogy másutt alakuljon meg a szervezet, ne a Centrál Szállóban, mert ezzel sokakat veszélyes helyzetbe hozhattunk.
Úgy döntöttünk, hogy a Szállóból átmegyünk a lakásomra, és ott fogjuk megalapítani a Független Magyar Kezdeményezést, megvitatni a politikai arculatát, belső szerkezetét meg mindent. Tóth Lajos “A csehszlovákiai magyar értelmiségi lét” című konferenciára vagy 120 embert hívott meg. Lényegében mindenkit, aki számított akkoriban. El is jöttek szép számban. Én a Lajosnak egy szót sem szóltam arról, hogy valami más is készül. A Tóth Lajos, annak ellenére, hogy ott lett volna a helye nálunk, hétfőig nem is tudott arról, hogy megalakult az FMK. (…)
Ma is úgy gondolom, hogy ha a politikai történések nem vesznek más irányt akkoriban, a Tóth Lajos által szervezett konferenciának a megrendezése az egyik legnagyobb politikai tett lett volna a későbbiekben. Egyébként az is az volt. Királyhelmectől egészen Pozsonyig, vagy akkor még Prágáig minden fontos személyisége megjelent a konferencián a szlovákiai magyar értelmiségnek, utána se volt ilyen átfogó és jól megszervezett tanácskozása a magyar értelmiségnek. Pedig nagyon nagy szükség lett volna rá. Püspöki Nagy Péter, Varga Sándor, Popély Gyula, Turczel Lajos, Zalabai Zsigmond, Molnár Imre, Szarka László, Szabó Rezső, Balla Kálmán, Sándor Eleonóra, remélem nem hagytam ki senkit, és én adtam elő. Nagyon izgalmas előadások voltak, amelyeket ott helyben magnószalagra is rögzítettek. (…)

Hogyan emlékszel, milyen hangulat, milyen nézetek alakultak ki akkor, Tóth Lajos születésnapján?

A konferencia előrevetítette az összes politikai irányzatát a szlovákiai magyarságnak. Azért tudta előrevetíteni, mert az egész konferenciát a Lajos úgy alakította ki, hogy csokorba fogja a már meglévő különböző nézeteket.
Nagyon élesen megjelent ezen a konferencián, vagy szemináriumon, vagy mit tudom én, minek lehet nevezni, az 1968-as generáció és a mi generációnk közötti ellentét. Éles viták alakultak ki, fogalmak és politikai elképzelések között. (…)
Az egyik előadás az enyém volt, amelyik arról szólt, hogy nem “nemzetiségként”, hanem “nemzeti kisebbségként” kell értelmezni az itt élő szlovákiai magyarságot. A korabeli felfogás, amit egyébként a szlovák kommunista párt egyik fő ideológusa, Plevza is vallott, következetesen nemzetiségként (národnosť) határozta meg a szlovákiai magyarságot, egy külön identitásként, melynek semmi köze sincs a magyar nemzethez. Valami hasonlót fogalmaztak meg Szabó Rezsőék 1968-ban, indokolandó a 68-as alkotmánytörvényt. Az előadásom ezekkel a nézetekkel szemben “nemzeti kisebbségként” definiálta a szlovákiai magyarságot, tehát olyan nemzetrészként, amelyik Csehszlovákiában kisebbségi helyzetben van. Ez egyben azt is jelentette, hogy a szlovákiai magyarság a magyar nemzet integráns része. Az előadásom teljes szövege megjelent a REGIO-ban, Magyarországon, 1990 elején. Ez egy nagyon jelentős szemléletbeli különbséget jelentett akkoriban. Később, amikor a fordulat után, mindenki, volt kommunisták, reformkommunisták, sőt még titkos ügynökök is amellett kardoskodtak, hogy a szlovákiai magyarság a magyar nemzet integráns része, és hogy ők világéletükben ezt vallották, csak mosolyogtam magamban.
A másik fontos előadása Sándor Eleonórának volt, aki azt fogalmazta meg, hogy nem kell a hatalommal törődni, hanem a hatalmi struktúrák mellett kell olyan szervezeteket, intézményeket kialakítani, amelyekben a szlovákiai magyarság sajátos érdekeit képviselhetik. Ez egy rövid előadás volt, akkor, amikor a peresztrojkás időszakban mindenki a hivatalos, a remélt reformpolitika sáncaiba kívánkozott vissza, nem is nagyon volt visszhangja, szóval nem nagyon érzékelték ennek a súlyát. De ott néhányan tudtuk, hogy ez egy nagyon komoly programadó beszéd, amihez hasonló nem hangzott el korábban kisebbségi körben nyilvánosan. És hát, mi tudtuk, hogy ilyen intézmény a Bizottság, és ilyen lesz pár órán belül az FMK is.
Amikor azt mondtam, hogy a történések más irányt vettek november 18-a után, és ez a konferencia gyakorlatilag visszhang nélkül maradt, annak legjobb bizonyítéka az, hogy a konferencia anyaga soha nem jelent meg. Érdekes lenne valamikor megjelentetni ezt. Fontos kordokumentum lenne. Azóta mi leírattuk az anyagot, és a Bibliotheca Hungaricában letétbe helyeztük.

Mi történt még a konferencián?

Nem emlékszem pontosan a vita részleteire. Arra emlékszem, hogy Öllős László és Szabó Rezső között elég éles felfogásbeli különbség alakult ki jogi kérdésekben, valamilyen jogértelmezés kérdésében.
És emlékszem arra is, hogy Molnár Imre, teljesen váratlanul, elővette Esterházy János fényképét, kifüggesztette a mikrofon mellé a falra, és felszólított mindenkit, hogy most emlékezzünk meg a legnagyobb szlovákiai magyarról, aki mártírhalált halt.
Megemlékezése, amely derült égből villámcsapásként érte a jelenlévőket, hogy itt Esterházy Jánosnak a neve egyáltalán fölmerült, és az Imre a képét kitette a pódiumra, nagyon sok emberben rettenetes nagy riadalmat keltett. Hogy itt őket csőbe húzták, olyan témába rángatták bele, mellyel nem kívántak foglalkozni. Pedig tényleg ez volt az első hivatalos megemlékezés nyilvános fórumon Esterházy Jánosról Szlovákiában 1948 vagy 1945 óta. Utána, valamikor 1990 nyarán és őszén, több, úgymond “első” megemlékezés zajlott a politikai harc és a politikai kampány részeként Dél-Szlovákiában, de igazából ez volt az első megemlékezés, vagy rehabilitálás. (…)
Nos ehhez azért hozzá kell tenni, hogy a későbbiek során nem igazából volt mindenki számára világos, hogy mi is történt valójában. Sokan voltak olyanok, akik azt hitték, hogy a Centrál Szállóban alakult meg a Független Magyar Kezdeményezés, de ez nagyon tudatosan két esemény volt. Sokan pedig megsértődtek, hogy nem lettek meghíva a lakásomra, eltérő politikai pályák is kialakultak emiatt. Nem lehetett mindenkit meghívni. Ha tudtuk volna, hogy mi lesz vasárnap, hétfőn meg az elkövetkező hetekben, akkor akár a Centrál Szállóban is meg lehetett volna alakítani az FMK-t. Lehet, akkor még az események is más irányt vettek volna. (…)

És hogyan is alakult meg az FMK?

Este 8 és 9 óra között, jelzésszerűen az emberek szépen, csöndben eltűntek a szállodából, és megjelentek nálunk a lakásban. Aki még nem volt tájékoztatva, hogy miről van szó, azt tájékoztattuk, és kezdtük kimunkálni, hogy milyen politikai képződményként kívánjuk létrehozni az FMK-t. Két alternatíva volt, hogy szociáldemokrata irányultságú vagy pedig liberális irányultságú politikai szervezetként alakuljon-e meg a Független Magyar Kezdeményezés. És hát végül is a második lett az, amit elfogadtunk.

Vissza tudsz emlékezni arra, hogy miért?

Az akkori vita részleteire nem emlékszem pontosan. Igazából csak ez a két lehetőség merült fel. Érdekes, hogy akkor már szocialista irányzatról, legyen az ember- vagy akármilyen arcú, nem esett szó. Pedig megtörténhetett volna, hiszen, mint már említettem, egy hónappal korábban Kusýék valami ilyesmiben gondolkodtak. Több tényező is közrejátszott a döntésben. Először is a negatív megközelítés: mi az, ami nem lehet. Meggyőződésem, hogy a szociáldemokrata alternatíva is ilyen módon lett elvetve, túlságosan emlékeztetett a szocialista jelzőre, és úgy gondoltuk, hogy ez negatív érzelmeket keltene. A másik viszont pozitív megközelítés volt. Akkor mi már tényleg egy polgári értékrendet képviseltünk, és ehhez legközelebb a szabadelvű politikai értékrend társult. Emlékszem, hogy a liberális politikai irányvonal mellett Grendel érvelt leginkább, meggyőződésem, hogy neki viszont az irodalom szemszögéből az individualizmus volt a motivációja.
Meg kell jegyezni, hogy az akkori felfogásban a szabadelvűség nem csupán politikai irányultságként merült fel, hanem olyan politikai értékrendként, amely a legalapvetőbb emberi és szabadságjogok legfőbb letéteményese és kifejezője volt. Maga az FMK is sokat küszködött a fogalom értelmezésével. Sokáig a liberalizmus azoknak az értékeknek a társadalmon és államéleten belüli rögzítését jelentette, amely lehetővé tette egy pluralista társadalom működését. Tehát az alkotmány megváltoztatását, egy sor törvény megalkotását, azoknak az alapvető jogoknak a rögzítését – sajtószabadság, választójog, gyülekezési szabadság, társulási szabadság, a piac szabadsága stb. -, amelyek nélkül elképzelhetetlen többpártrendszer és plurális rendszer. Ha konkrétabb akarok lenni, azt kell mondanom, hogy mindazon alapkérdések tisztázását, amelyek nagy részét Magyarországon például az ellenzéki kerekasztalon belül sikerült megoldani, ilyen Szlovákiában nem volt, sem kerekasztal, sem maga a folyamat, sem pedig a volt hatalommal való párbeszéd vagy kiegyezés. Ennek viszont az volt a következménye, hogy a közvélemény nem tudta feldolgozni, sok esetben felfogni sem, az új, hirtelen megjelent értékrend minden részletét, a buktatókról és dilemmákról nem is beszélve. Ez a mai napig végigkíséri a társadalom fejlődését, sok esetben a demokrácián belüli diktatórikus kísérleteknek kell ráeszméltetni a társadalmat egy médiatörvény, egy alkotmánybíróság fontosságára. Akkoriban mi a liberalizmust a demokratikus keretek kialakításaként, a játékszabályok kimunkálásaként értelmeztük, nem pedig egy sokszereplős politikai harc egyik szubjektumaként. A régi rendszer átalakítása, a “rendszerváltás” volt az a fő dolog, amiben gondolkodtunk, és azután az elkövetkező hónapokban munkálkodtunk is.
A későbbiek során teljesen természetesnek tűnt számunkra, hogy más pártok is létrejönnek, gondolkoztunk magyar kisgazda-, magyar szocdem párt létrehozásán. A magyar kereszténydemokrata mozgalmat gyakorlatilag mi indítottuk útjára. (…)
De az már nagyon zavart bennünket, hogy ezek a pártok nem a játékszabályok, a szabadságeszmék kiteljesedésével törődnek, hanem azzal, hogy teljesen kiszorítsanak bennünket a politikai színtérről, semmi mással nem törődtek, csak azzal, hogy ezt megtegyék, miközben a rendszerváltás kezdetén álltunk csupán. Az pedig egyenesen felháborított bennünket, hogy néhányan a mi sorainkban kezdenek olyan nemzeti vagy más alapon működő pártkezdeményekbe, amelyek ellentétben álltak az egész folyamattal.
Mindezzel csak arra szeretnék rámutatni, hogy akkoriban a szabadelvűség a szabadságjogok törvényi rögzítését jelentette számunkra, a tényleges rendszerváltást. És ezzel nem csak mi volt így. A Polgári Fórum, a VPN, de azt hiszem a magyarországi rendszerváltó pártok is ezzel a dilemmával küszködtek.
Erre mondták később, még komoly szakértők is, hogy hát igen, a forradalom felfalja a gyermekeit. Pedig a fordítottja volt igaz, a “gyermekek”, a kialakított értékrend és játékszabályok folytán kialakult politikai szereplők falták fel a “forradalmat”, a még nem tisztázott, nem rögzült játékszabályokat. Szlovákiában ennek tragikus következményei voltak. Csehországban a Klaus-féle párt, Szlovákiában a mečiari párt volt ennek a legfőbb kifejezője. Nem véletlen, hogy éppen ők osztották fel később a köztársaságot. (…)
Ha ez nem így lett volna, akkor mi teljesen pártpolitikai alapon gondolkodtunk volna, és nem szakértőkben. Az első parlamenti képviseletünk esetén, a kooptálásokkor, nem javasoltuk volna például Popély Gyulát, vagy akár Duray Miklóst is említhetném, vagy nem javasoltuk volna ugyanezen személyeket az 1989. december elején még reálisnak vélt szövetségi nemzeti kisebbségi miniszteri posztra. Durayt akkor úgy javasoltuk, hogy még otthon sem volt, Budapestről egyenesen Prágába utazott.
Tehát az értékrend volt fontos számunkra november 18-án.

Nem játszottak ebben szerepet a magyarországi politikai pártok?

Ez akkor fel sem merült. Akkoriban számunkra az MDF, vagy az SZDSZ (ők akkor talán még valami Hálózat voltak), vagy a Fidesz mind egyformán volt érdekes és értékes. Hogy megint valami konkrét példát mondjak: mi mellettünk, akik meglehetősen a polgári ellenzékhez álltunk közelebb, A. Nagy László kifejezetten MDF-esnek számított, ilyen minőségében állt például díszőrséget Nagy Imre koporsójánál, tudomásom szerint egyetlen szlovákiai magyarként június 16-án az újratemetésen. De például Bába Iván, aki később MDF-es lett, akkoriban még a Hálózat lelkes híve volt, sőt később valamilyen Liberális Pártot is alapított. Hát ennyire bonyolult volt ez akkor. Pártpolitikai szempontok igazából akkor kezdtek szerepet játszani, amikor megalakult 1990. február elején az Együttélés, és kiderült, hogy az MDF teljes mellszélességgel őket támogatja. (…)
Mi november 18-án egy illegális szervezetet alapítottunk, amelyik a még akkor is kifejezetten ortodox kommunista elveket vallókon kívül mindenkit megszólítani és összefogni kívánt. Ezt a célkitűzését az elkövetkező hónapokban – az elvárásainkat és az akkori elképzeléseinket is messzemenőleg meghaladva – sikerült is elérnie. (…)

Volt egy újságotok, a Szabad Kapacitás. Azt is ekkor alapítottátok meg?

A Szabad Kapacitás egy külön történet. Juhász R. József és Németh Ilona, ők is az Iródiából jöttek, vetették fel már jóval korábban, hogy egy amolyan művészeti, közéleti illegális lapot kellene alapítani. Gondolkodtunk is sokat róla. Egyszer, közülünk akkor csak a Rocco (Juhász R. József) értett a számítógéphez, kinyomtatott két szót, valahogy a számítógéppel megnyújtva a betűket, mondván, ez meg is felelne címnek. Ez volt a Szabad Kapacitás, tehát a kihasználatlan, a felszínre nem hozott szellemi értékek. Tetszett a cím, így elkezdtünk dolgozni a lap első számán. Sok anyag össze is jött. Aztán, amikor megalakult az FMK, ez lett a belső információs lapja. Akkor már nem gondolkodtunk abban, hogy ez egy komoly lap lesz, hiszen a lehetőségek nagyobbak lettek, de mégis egy fontos lapnak számított az első hetekben. Stencil nyomtatásban jelent meg, valahol Dunaszerdahelyen nyomták a lapot, pár ezer példányban. De ennél sokkal nagyobb volt a példányszáma, mert megengedtük, hogy bárki utánnyomja, és nem szabadott megtartani, hanem az elolvasása után azonnal tovább kellett adni az ismerősöknek. A Szabad Kapacitás azután az FMK hivatalos tájékoztatója lett. Már csak azért is, mert közben a kommunista pártorgánumnak számító Új Szó mellett megalapítottunk egy napilapot is, NAP néven, amelynek az első száma rohammunkában, december 15-én jelent meg, és Hunčík Péter volt az első főszerkesztője. Mindkét lapot szinte a térdünkön szerkesztettük, semmilyen felszerelésünk nem volt hozzá, még az írógépet is kölcsönkaptuk. (…)

Mit jelentett az illegális szervezet?

Két szóvivőt választott a társaság. A szóvivőknek az volt a feladatuk, hogy nevüket adják a nyilvánosság előtt az egészhez, gyakorlatilag rajtuk keresztül jelent volna meg az FMK. Ők képviselték volna a szervezetet mindennemű tárgyaláson, kézjegyükkel ellátták volna a kiadott dokumentumokat, és ők vállalták volna fel a büntetőjogi eljárásokat is. A Charta 77 mintájára alakítottuk ki az egészet. Ha a szóvivőket letartóztatták volna, akkor újabb szóvivők léptek volna a helyükbe. (…)
A. Nagy László és én vállaltam az első szóvivőséget a Független Magyar Kezdeményezésben. Azért mondom, hogy vállaltuk, mert ez vállalás kérdése volt akkoriban, nem választás kérdése. A vállalás azt jelentette, hogy minden következményével együtt vállaltuk fel a szóvivőséget. Természetesen a többiek egyetértettek ezzel, e nélkül nem ment a dolog, de például választással senkit sem lehetett ilyen feladatra kényszeríteni. (…)
Még üléseztünk, amikor éjszaka vagy kora reggel Molnár Imre megjelent, és hozta a hírt, hogy Prágában szétverték a diáktüntetést, és hogy valaki meghalt. A Centrál Szállóban valaki hallgatta rádiót, mi ezzel akkor nem törődtünk. Ott helyben a társaság, aki még ott volt, mert többen elmentek, megfogalmazta az első dokumentumát, amely követelte a felelősségre vonást a tüntetés szétveréséért, és hát demokráciát, demokratikus viszonyok kialakítását követelte az első dokumentumában. És ezt adtam le másnap a Szabad Európának (Varga Györgynek Budapesten), közölve vele egyben a tényt is, hogy megalakult a Független Magyar Kezdeményezés.

Varga Györggyel ismertétek egymást?

Futólag igen, valamilyen konferencián találkoztunk már, meg hát a Szabad Európából és a fordításai miatt ismertük. Mint később kiderült, a feleségével, Zsuzsával, kapcsolatban voltam a kiadótól, ő akkor, ha jól emlékszem, az Európa Kiadónál dolgozott.
Az első telefonbeszélgetésünk meglehetősen hivatalos volt. Én szóvivőként kerestem meg őt, ő pedig azonnal arra kért, hogy olvassam be a dokumentumunkat, mert hogy úgy hitelesebb. Hirtelen nem tudtam, mit tegyek, meg is ijedtem, váratlanul ért az egész, így erre nem került sor. Ő olvasta be a lediktált szöveget.
Ezek után felhívtam a prágai Polgári Fórumot, és velük is tudattam a tényt, azután még az Informační servis című ellenzéki információs bulletint értesítettük Prágában a megalakulás tényéről, és hogy felvettük a kapcsolatot a Polgári Fórummal. Ez meg is jelent az első számaikban, akkoriban az Informační servis naponta többször is megjelent, a beérkezett hírektől függően.
Mi voltunk az első szervezet, amelyik Szlovákiából felvette a kapcsolatot a Polgári Fórummal, a véletlen folytán pedig az első politikai szervezet, amely november 17-e után alakult meg Szlovákiában. (…)

Mit jelentett a szóvivőség?

Hát nem volt mindegy. Azt tudtam, hogy a szóvivőség elvállalásával azt a kockázatot is felvállalom, hogy kihallgatnak majd szinte naponta, esetleg letartóztatnak, és vádat emelnek ellenem. Ez akkor, hogy úgy mondjam, benne volt a pakliban. Legalábbis akkor, amikor elvállaltam ezt. De ez már mindegy volt, a szerteágazó kapcsolatrendszerünk, a kiterjedt baráti kör biztonságot adott, akkoriban a szolidaritás tényleg a szó legigazibb értelmében érvényes volt még. A “szolidaritás” nem véletlenül került bele az első elvi nyilatkozatunkba az egyik legfontosabb értékként. De azt az álmaimban sem gondoltam volna, hogy pár napon belül egy több ezer fős politikai szervezet vezetője leszek.

Másnap viszont egy egészen új helyzet állt elő. Tudtam, hogy egy másfajta folyamat indult el, mint amit feltételeztünk, amire készültünk. Ez komoly kihívást jelentett, másfajta feladatokat stb. Hogy csak egy példát említsek, A. Nagy László, aki a másik szóvivő volt Vágsellyéről Budapestre utazott valamilyen családi látogatásra, se telefon, se semmi, azt se tudtam, hol van, rendkívül kellemetlen helyzet volt ez, egymagamnak kellett minden kijelentésért és cselekedetért vállalni a felelősséget. Ő aztán természetesen hamarosan hazajött, de soha nem felejtem azt a pár napot, amikor távol volt. Csak azért bocsátottam meg neki ezeket a napokat, mert később minden fontos tárgyalást magára vállalt, és szinte hónapokon keresztül éjjel-nappal bírta szusszal, függetlenül attól, hogy otthon három gyermeke volt. Később komoly szerepe volt abban, hogy a VPN kerekasztalánál, a fontos politikai döntéseknél a súlyunknak megfelelően lehettünk jelen, sőt talán még ennél is többet tudtunk elérni. Így sikerült elérnünk már az első hetekben, hogy az FMK döntő pozícióba jutott a tüntetések szervezésénél, hogy Grendel Lajost és Szigeti Lászlót állandó tagként tudtuk javasolni a kerekasztalba. A legtöbb megbeszélés informális volt, amelyeket Nagy Laci vezette.
Az első napokban több nyilatkozatot kellett kiadni, megfogalmazni. Ezeket általában otthon fogalmaztuk meg, majd felhívtuk azokat, akik elérhetők voltak telefonon, és utána kiadtuk azt. Így ment ez akkor, de nem is lehetett másképp. Az alapítók nagy része ezekben a napokban helyi szinten vett részt az FMK megalapításában, a tüntetések szervezésében. Abszolút bizalomra volt szükség, és akkor ebből nem volt hiány.
Ilyen nyilatkozat volt az is, amelyik első ízben foglalta össze az FMK célkitűzéseit, és amely nyílt csatlakozást jelentett az ellenzéki kerekasztalhoz. Ez hétfőn vált aktuálissá, amikor a Kis Színpad előcsarnokában első ízben találkoztak az akkori szervezett ellenzéki körök. Ekkor alakult meg a VPN kerekasztala.

Kik voltak ott?

Hát elsősorban mi, az FMK, Öllős Lacival voltam jelen. Magát a kerekasztalt az előző nap este megalakult Nyilvánosság az Erőszak Ellen (VPN), a Charta 77 képviselői, a diákok, a zöldek és a színészek alkották. Minden mozgásban volt. Nyugati tévékamerák előtt zajlott az ülés, amely kimondta, hogy a jelenlevőkből megalakul az ellenzéki kerekasztal. Az egész terem egyébként teljesen ismeretlen emberekkel volt tele, máig nem tudom, kik voltak ott. Kusýra, Milan Šimečkára viszont határozottan emlékszem. Öllős Laci ékes magyarsággal és szlováksággal felolvasta a csatlakozó nyilatkozatunkat az egyik tévékamera előtt, és ezzel lezártnak tekintettük a napot. Mint ahogy az is volt.
Az akkori forgatagban viszont ez nem jelentett szinte semmit. Ekkor még semmi sem dőlt el. Csak annyi történt, hogy az ellenzéki érdekeltek találkoztak egymással. Utólag elemezve ez egy nagyon fontos találkozó volt, nemcsak azért, mert az volt jelen, aki nagyon aktívan vett részt az első napok történéseiben, hanem azért is, mert ez megszabta a későbbi politikai mozgások kereteit. Az Ellenzéki Kerekasztal, amely később a VPN keretében működött egészen 1990 januárjáig, az egész szlovákiai rendszerváltás, a tüntetések szervezése, a politikai egyeztetések legfontosabb szerve volt, gyakorlatilag abban az összetételben, ahogy ott és akkor megjelentünk.
Nagyon fontosnak tarom, hogy akkor és ott mi egy szervezett erőként, egy önálló intézményként szerepeltünk. Ez a későbbi történésekre meghatározó volt. Az első hét előrevetítette a politikai erők összetételét. Ha az FMK nem lett volna jelen, akkor az egész folyamat a magyarok részvétele nélkül ment volna végbe. Ezzel viszont az történt, hogy nemcsak a magyarok kapcsolódtak be az egész folyamatba, hanem a tüntetéseken is kellő súllyal tudtunk megjelenni, sőt komoly szerepünk volt abban, hogy a Fidesz emberei és más szónokok is, például Konrád György, megjelenhettek a tüntetéseken.

Hogyan telt el ez a hét?

Nehéz elmondani, mert szinte torlódtak az események. Sok irányból kezdtek szerveződni az emberek. A Duna-parton az öreg hídnál volt valami művészklub, ott jelentek meg az első szónokok. Egyre többen jelentek meg az emberek. Olyan volt ez, mint egy nyitott fórum, mindenki mondta magáét, sok ember találkozott, baráti beszélgetések folytak éjszakákon át. És kristályosodni kezdett a kép. A Hviezdoslav téren tüntetések kezdődtek, aztán kicsinek bizonyult a tér. A Gottwald téren folytatódott és a Szlovák nemzeti felkelés terén tetőzött az egész. (…)
De az első napok legfőbb kérdése az volt, hogy ki, milyen szinten milyen erővel tud részt venni a folyamatban. Emlékszem arra, hogy kedden éjszaka megkerestük Budajt valamilyen pozsonyi földszinti lakásban, ahol a Bratislavské listyt* készítették. Magyaráztuk neki, hogy itt most a tüntetéseket kell megszervezni, hogy mi Magyarországról minden kapcsolatunkat mozgósítani tudjuk. Semmit sem értett az egészből, az újsága következő számáról tanakodtak, ő akkor a zöldeknek volt az egyik vezéralakja, de idegenkedett attól is, hogy valami magyarok ebbe be akarnak kapcsolódni. Több napnak kellett eltelnie ahhoz, amíg megértette, hogy egy több tízezer fős tüntetés minden részletét át kell gondolni, nem lehet mindenkit a mikrofonhoz engedni, hogy ha valaki felvállal egy tüntetést, annak minden következményét vállalnia kell. Mi akkor a budapesti Bős-Nagymaros elleni tüntetéseken részt vettünk, ott voltunk a március 15-i ellenzéki tüntetéseken, és persze Nagy Imre újratemetésén is. Szigeti Lacinak sikerült a kerekasztalon meggyőznie az embereket, hogy minden tüntetésnek megvan a maga dramaturgiája, tudni kell, hogy mit akarunk, és ehhez kire, mire van szükségünk. Szigeti későbbi presztízse ezekben a napokban alakult ki, a tüntetések “dramaturgja” volt.
A legszebb az volt, hogy miután a kerekasztalnál megbeszéltük az egyes tüntetések, pontosabban felszólalások menetét, azok, akiknek szerepük volt, a tribünre mentek, akiknek pedig nem jutott szerep, ott tüntettek a téren kezükben a kulcsokkal. Nagyon sok magyar volt akkor ott. Naponta találkoztunk azokkal, akikkel a Néhány mondat és más egyéb akciók kapcsán ismerkedtünk meg. Nappal jártuk a vidéket, megpróbáltunk megjelenni mindenütt, délután négy körül pedig már a VPN-ben voltunk, egy óra múlva pedig a téren. (…)

Milyen fontos megbeszélésekre emlékszel ezekből a napokból?

Volt egy nagyon meghatározó megbeszélés Ján Langoš lakásán, csütörtökön, azt hiszem, november 23-án az éjszaki órákban. Csak páran voltunk ott. Engem Kusý hívott oda. Arról folyt a beszélgetés, hogy hogyan tovább. Minden fontos ember ott volt: Budaj, Kusý, Fedor Gál, Milan Šimečka és még páran. Egy Boris Zala nevezetű szakállas ember pár oldalas papírt húzott elő, mondván, hogy ő már megfogalmazta a programot, és azt vitassuk meg. Nem volt rossz szöveg, csak végig valami nemzeti forradalomról beszélt. Szlovák forradalomról, miegymás. Ha magyarul olvastam volna az egészet, és ha azt olvastam volna, ami akkor Budapesten teljesen természetes volt, hogy “magyar forradalom”, talán fel sem tűnt volna, de a szlovák nemzeti forradalom nagyon bántotta a fülemet, hiszen akkor mi már mindenütt ott voltunk, és mi (állam)polgári forradalmat képzeltünk el. Tehát szlovákiait és nem szlovákot. Szóvá tettem ezt. Nem sokan értették, hogy miről beszélek. Sokáig kellett magyaráznom. Mindenkinek természetes volt az egész. Aztán Kusý mellém állt, és az ő tekintélye lehengerelte a társaságot. Ott és akkor dőlt el, hogy Szlovákiáról, és nem szlovákokról szólt a későbbiekben a forradalom. A VPN későbbi dokumentumaiban már következetesen ez a fogalomhasználat jelent meg.
Zala hosszan érvelt a maga igaza mellett, melynek az lett a következménye, hogy az egész programjavaslatát elvetették. Fedor Gállal akkor találkoztam először, ő azonnal ráérzett a különbségre. Nem tudom, emlékszik-e bárki is erre a találkozóra a résztvevők közül, ehhez hasonló több is zajlott akkoriban, számomra nagyon tanulságos volt. Még akkor éjjel jött a hír, ott a lakásban, amikor még együtt voltunk, hogy katonákat és harckocsikat vezényelnek a tüntetők ellen, az akkori hadügyminiszter nyilatkozata ment a tévében. Ekkor nagyon komolyra fordult a dolog. Egy új helyzet teremtődött, melyben senki sem tudta, hogy mit lehet tenni. Én magam sem. A kérdés az volt, hogy folytatjuk-e, vagy sem. A folyatás mellett döntöttünk. Nem ez a döntés határozta meg a dolgokat, hanem a prágai, ahol szintén hasonlóképpen döntöttek. De ez is nagyon fontos volt, hiszen ellenkező döntés esetén, már akkor és ott a szlovákok kijátszhatók lettek volna a csehekkel szemben, mint például 1968-ban. (…)
Rá egy napra, 1989. november 24-én Dunaszerdahelyen Szigeti Laci lakásában újra találkozott szinte az egész alapító társaság. Ott fogalmaztuk meg az FMK Elvi Nyilatkozatát. Mint minden meghatározó dokumentum, ez is pár óra alatt készült el, szinte egymásnak diktáltuk az egyes pontjait. Ez a dokumentum alkotta azután az FMK sarkkövét. A később született Belépési Nyilatkozatnak, az FMK-hoz való csatlakozásnak az alapját ez a dokumentum alkotta. A belépési nyilatkozat valahogy úgy szólt: “Egyetértek az FMK Elvi Nyilatkozatával és csatlakozom a Független Magyar Kezdeményezéshez.” (…)
Egy kollektív munka eredménye volt ez a dokumentum. Soha többé nem sikerült kollektíven megfogalmazni egy ilyen meghatározó dokumentumot az FMK-ban. 15-20 ember nem tud közösen fogalmazni, akkor és ott ez sikerült. Talán ennek is volt köszönhető, hogy ennek a dokumentumnak, amikor megjelent a sajtóban, olyan elemi hatása volt. December elejére mintegy 6000-en írásban csatlakoztak az FMK-hoz, felvállalva ezt a nyilatkozatot. A Nyilatkozaton keresztül a szlovákiai magyarság csatlakozott, és a későbbiekben aktívan vett részt az átalakulás folyamatában. Nem történt valami eget rengető dolog, csak annyi, hogy nem maradtunk ki belőle. De ez, szerintem, máig hatóan fontos mozzanat volt. Bármi történt azután, ezt a tényt nem lehetett meg nem történtté tenni. Pedig alakulhatott volna máképp is. A sok-sok helyi és járási tüntetés, amelyekben az FMK kulcsszerepet vállalt ezekben a hetekben, a későbbi politikai folyamatokra meghatározó erővel hatott. Egy közösség politikai érettségét és politikai súlyát mutatta. Ami persze, akkor is, mint mindig, néhány elszánt emberen múlott, de a közösség aktív hozzáállása nélkül ezek az emberek semmit sem tudtak volna tenni.
Amikor a Madáchban egész napokon, sőt éjjeleken keresztül csörögtek a telefonok, és azonnali válaszokat kellett adni arra, hogy mit és hogyan kell tenni. Miközben azt se tudtam, hogy kik hívnak, arról pedig fogalmam se volt, hogy az egyik-másik község hol is van, nos hát akkor éreztem először, hogy rendkívül nagy felelősséget vállaltunk magunkra, hogy százak, sőt ezrek sorsáról döntünk, hogy a szűk kis, kedélyes értelmiségi körünk egy komoly politikai erővé változott. (…)