Szesztay Ádám: A hivatalos szlovák-magyar kapcsolatok élénkülése 1956-1957-ben

A magyarországi levéltárak viszonylag bőséges anyagot őriznek a hivatalos, közvetlen szlovák-magyar kapcsolatépítésről 1956-ból és 1957-ből. Ennek alapján próbáljuk meg rekonstruálni e diplomáciatörténeti eseményeket. Ebben az időszakban a szlovák-magyar kapcsolatok különleges jelentősége abban rejlett, hogy a két lázadó országot – Lengyelországot és Magyarországot – Csehszlovákia, s azon belül is Szlovákia választotta el egymástól.

A szlovákkérdés 1956-ban

Csehszlovákia 1948-ban elfogadott alkotmánya (1) “aszimmetrikus” felépítést biztosított az országnak, amelyet elvileg két egyenjogú nemzet államaként határozott meg. (2) A közös cseh-szlovák szervek mellett csak Szlovákia rendelkezett saját intézményekkel, Csehország nem. Működött egy korlátozott hatáskörű szlovák törvényhozó intézmény, a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) és annak egy szintén korlátozott végrehajtó szerve, a Megbízottak Testülete (MbT). (3) Szlovákia így formailag inkább egy nemzetiségi autonóm területre hasonlított, mint egy tagállamra. Az uralkodó kommunista párt felépítése ugyanezt a modellt tükrözte. A közös Csehszlovákia Kommunista Pártján (CSKP) belül működött Szlovákia Kommunista Pártja (SZLKP), amelynek saját Központi Bizottsága (KB), saját kongresszusai voltak. A kerületi és járási szervek egyszerre tartoztak a CSKP-hoz és az SZLKP-hoz. Az SZLKP KB rangja a CSKP-ban körül-belül megegyezett a prágai városi pártbizottságéval. (4) Az SZLKP KB “iroda” néven fenntartott egy szűk körű döntéshozó testületet, akárcsak az önálló országok vezető pártjai, de a megnevezésből nem véletlenül maradt ki a “politikai” jelző, nehogy összetévessze saját hatáskörét a CSKP KB Politikai Irodájával (CSKP KB PI). Nyílt titok volt, hogy a szlovák közvélemény ellenérzéssel fogadta Szlovákia ilyetén státusát. Az SZLKP két szárnya – a szlovák nemzeti felkelésből eredő nemzetibb és a csehszlovák egység iránt lojálisabb, moszkovita érdekcsoport – közül az ötvenes években végig az utóbbi gyakorolta a hatalmat. Vezetője, az SZLKP KB első titkára, Karol Bacílek volt.
Minthogy az ötvenes évek első felében Bacílek politikáját a csehszlovák egység következetes hirdetése jellemezte, 1956 tavaszán néhány – normális körülmények között jelentéktelen – jelzés meglepetést okozott a Pozsonyba akkreditált diplomaták körében. Csehszlovákia felszabadulásának 11. évfordulóját, május 9-ét Pozsonyban oly szerényen ünnepelték meg, mint 1945 óta sosem. (5) Ez azt jelezte, hogy Csehország felszabadítását a szlovák pártvezetés nem tekinti saját ünnepének. Július 23-án, (6) a lengyel konzulátus ünnepi fogadásán a pozsonyi magyar diplomaták felfigyeltek a Csehszlovákiában tevékenykedő szovjet diplomaták éles összekülönbözésére, hogy kellenek-e külképviseletek Pozsonyban, vagy pedig jobb lenne azokat fölszámolni. (7) Ekkor egyébként éppen folyamatban volt a jugoszláv konzulátus szervezése, és nyugati országok is jelezték, hogy szeretnének kirendeltséget nyitni Pozsonyban. (8)
1956. július 31-én egy alkotmányerejű csehszlovák törvény rendelkezett a szlovák nemzeti (azaz állami) szervekről. (9) A törvény leszögezte, hogy Szlovákiában a hatalom fő letéteményese a Szlovák Nemzeti Tanács, s felszámolta az SZNT törvényhozói jogkörének formai korlátait. (A tartalmiakat nem.) Kimondta, hogy a Megbízottak Testülete az SZNT-nek tartozik felelősséggel (addig ugyanis a csehszlovák kormánynak tartozott felelősséggel). (10) A szakirodalom hajlamos bagatellizálni ezt a reformot, pedig az állami szervek státusa jelentősen megváltozott az aszimmetrikus modellen belül. Nem változott viszont a párt felépítése, jóllehet az állami szervek a párt ellenőrzése alatt álltak. Mindamellett kétségtelen, hogy 1956 tavaszán napirenden volt a szlovákkérdés.

Kapcsolatok a magyarországi forradalom előtt

1955 novemberében a Štátny film [Állami Filmvállalat] egyik osztályvezetője és a Csehszlovák Sport című lap egyik szerkesztője felkereste a magyar konzulátust. Hivatkozva a Magyarország iránti érdeklődés növekedésére a szlovák írók körében, egy Magyarországot népszerűsítő irodalmi folyóirat kiadásához kérték a konzulátus segítségét. A főkonzul azzal hárította el a felkérést, hogy nem tartozik a konzulátus hatáskörébe az irodalmi lapok támogatása, majd Budapestet erről tájékoztatta: “1) Szlovákiában nemcsak a magyarság, hanem a szlovák értelmiség körében is nagy az érdeklődés Magyarország iránt; 2) ilyen körökből gyakran tapasztalható olyan törekvés, hogy [az] illetékes felsőbb szervek megkerülésével kapcsolatot építsenek ki velünk; 3) a pozsonyi magyar főkonzulátust sokan a magyar-szlovák kapcsolatok legfontosabb szervének tartják, amely minden kérdésben illetékes” (11) – azaz lényegében követségként funkcionál. Budapesten az egész ügyet szlovákiai magyar kezdeményezésként fogadták, s mint ilyet – a “szlovák szervekkel fenntartott jó kapcsolat érdekében” – ignorálták. (12)
Ez a budapesti félreértés annyiban nem nélkülözött minden alapot, hogy 1955-1956 folyamán a határ menti járások tanácsai [nemzeti bizottságai] és pártbizottságai nagy számban vették fel egymással a kapcsolatot. Ilyen összeköttetés született Balassagyarmat és Ipolyság, Salgótarján és Rimaszombat, illetve Salgótarján és Losonc, Szécsény és Kékkő, Győr és Csicsó [?] (13) között. (14) Tekintettel e járások nemzetiségi arányaira, ezek gyakorlatilag magyar-magyar kapcsolatok voltak. 1955 őszén a Borsod megyei Tanács képviselőinek látogatása a Kassai Kerületi Nemzeti Bizottságnál azonban kifejezetten szlovák-magyar hivatalos kapcsolatként értékelhető, amelyet a csehszlovák “felsőbb szervek” nem engedtek viszonozni. (15)
A Ľud című újság 1956. április 13-án cikket jelentetett meg Kulturális együttműködésünk Magyarországgal címmel. (16) Rögtön utána a magyar Építők [népi] együttes Pozsonyba érkezett vendégszereplésre, a Lúčnica együttes félhivatalos meghívására. (17) Ez önmagában nem jelentett akkoriban semmi különöset. A magyar diplomáciát azonban kellemes meglepetés érte: “Régen nem fordult elő, hogy külföldi kulturális rendezvény során a Kommunista Párt Központi Irodájának (18) több tagja és más vezetők megjelenjenek. Ez alkalommal jelen voltak[:] Bacílek elvtárs, a Kommunista Párt Központi Irodájának első titkára, Pavol David elvtárs, az Iroda titkára, Bakuľa Michal és Rudolf Strechaj elvtársak, az Iroda (19) tagjai, Michal Žiakovič, a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöke, Lőrincz Gyula, a Csemadok elnöke. (…) Bacílek, Bakuľa és Lőrinc elvtársak a szünet közben meglátogatták az együttes tagjait, üdvözölték őket, és szívélyesen elbeszélgettek velük. (…) Bacílek elvtárs javasolta Lőrinc Gyula elvtársnak, [hogy] hívják meg az együttesünk vezetőit baráti tapasztalatcserére és ismertessék a szlovákiai magyarság kulturális életét. Ez a megbeszélés meg is történt.” A rendezvényen tehát megjelent a szlovák pártvezetés jelentős része. A főtitkár “nagyvonalú” közvetítői szerepben lépett fel az anyaországi együttes és a helyi kisebbségi vezető között. Ez a gesztus alighanem azt szolgálta, hogy még jobban kiemelkedjen a lényeg: “A szlovák elvtársak közül sokan megállapították, hogy az Építők és a Lúčnica közötti kapcsolat létrejötte mutatja, mennyivel eredményesebb, ha nem hivatalos úton jön létre ilyen együttes csere.” (20) Az Építőket magyar szakszervezeti funkcionáriusok is elkísérték. A Pozsony kerületi szakszervezeti tanács vezetői a kulisszák mögött eléjük tárták a két, vagyis a szlovák és a magyar szakszervezet közvetlen (tehát nem a csehszlovák szakszervezeten keresztül építendő) kapcsolatának tervét. Később pedig a konzulátushoz fordultak: “kapcsolatot szeretnének teremteni a Pest megyei szakszervezeti bizottsággal annak érdekében, hogy az év nyarán kölcsönös látogatások alkalmával cseréljék ki a tapasztalataikat a termelés, a szociális gondoskodás és a kulturális munka szervezeti, mozgalmi kérdéseiről. (…) Szeretnék, ha a kapcsolat[ot] formálisan a magyar szakszervezetek kezdeményeznék.” (21)
Néhány nappal később szlovák írók kopogtattak a magyar konzulátus ajtaján. “Az írók is szeretnének valami félhivatalos látogatás keretében Budapestre menni. (…) Általános jelenség, hogy a budapesti látogatást javasló személyek vagy szervezetek a kezdeményezést a kölcsönös kapcsolatok megteremtésére a magyar partnerektől várják, amit azzal magyaráznak, hogy [az] itteni központi szervek csak magyar részről érkező meghívás esetén járulnak hozzá kiutazásukhoz.” (22) A barsbaracskai termelőszövetkezet a magyarországi árvízkárosultak megsegítése címén április 21-én közvetlen kapcsolatba lépett a sükösdi termelőszövetkezettel. (23) Ez is magyar-magyar kapcsolat volt. Ugyanezen a héten Papula József, a losoncapátfalvi Poľana textilgyár üzemi bizottságának elnöke azzal fordult a magyar konzulátushoz, hogy baráti viszonyt szeretnének kiépíteni a csepeli textilüzemmel. “Azért kéri segítségemet – írta a magyar főkonzul a jelentésében -, mert ők azt szeretnék, ha a csepeli gyár kezdeményezné a kapcsolat felvételét. Ők ezt azért nem tehetik meg, mert felső vonalon nem vennék jó néven.” (24) A budapesti Külügyminisztérium a konzul sürgetése ellenére nem siette el az ügy továbbítását. (25) Úgy tűnik, hogy a magyar-magyar és szlovák-magyar kezdeményezések mind Szlovákiából indultak ki, de hivatalosan magyar kezdeményezéssé kívánták nyilváníttatni magukat.
A konzulátust április végén felkereste Michal Chudík, a Megbízottak Testülete Elnöki Hivatalának első elnökhelyettese, aki 1955 őszén – még mint Kassa kerületi Nemzeti Bizottság elnöke – a Borsod-Kassa kapcsolatot szervezte. Szorgalmazta a szlovák-magyar kapcsolatok építését, és panaszkodott, hogy “még a közelmúltban is sok szemrehányást kaptak felső szervektől “a Trebišov [Tőketerebes] és Sátoraljaújhely között létesült gépállomási kapcsolat miatt. (…) Ezzel függ össze, hogy ezek a szlovákiai üzemek vagy szövetkezetek a kapcsolatot úgy szeretnék felvenni, ha a kezdeményezés magyar részről jönne.” A konzul ezt fűzte az eseményhez: “Valószínűnek tartom, hogy a Chudík elvtárs által említett akadályok nem annyira a prágai, mint inkább a pozsonyi »felső szerveknél« keresendők.” (26) Megállapítása az áprilisi tapasztalatok alapján meglepő, hiszen számos esetben éppen a legfelsőbb szlovák vezetés kezdeményezte a kapcsolatokat. Lehet, hogy a feljegyzés egy Szlovákián belüli hatalmi harcra célzott. Nem zárhatjuk ki, hogy tudatosan ködösített. De az is lehet, hogy egyszerűen tévedett.

Fellépés a magyarországi forradalom ellen

A csehszlovák államvezetés a magyar forradalom napjaiban előbb internálni akarta az ott tartózkodó magyar állampolgárokat (turistákat, tudományos küldöttségeket, rokonlátogatókat), majd inkább kiutasította őket. (27) Természetesen nem vonatkozott ez az október 23-a után menekültként érkező magyar pártfunkcionáriusokra. Dél-Szlovákiában megsokszorozták a fegyveres erőket. A magyarlakta területeket cseh nemzetiségű katonaság szállta meg. (28) Nehéz eldönteni, hogy a hatalom azért döntött így, mert jobban félt a szlovákok esetleges rokonszenvétől a magyarok iránt, vagy éppen fordítva: az indokolatlan magyarellenes kilengéseknek akarták elejét venni. A budapesti pártközpont arról értesült, hogy a “nemzeti kommunizmus (…) Szlovákiában is jelentkezett”. (29) A diplomaták megfigyelése szerint: “Az értelmiség körében mind gyakrabban szóba kerültek az autonomságra [sic!] való törekvések [sic!] (…) Ezt igazolta bizonyos fokig Klokočnak (30) az SZ[L]KP Központi Bizottsága tagjának a Gottwald emlékünnepen elmondott beszéde is, amit (…) nem ismertetett részleteiben a sajtó sem.” (31)
A forradalom leverésében Csehszlovákia elsők között asszisztált. A csehszlovák hadsereg néhány egysége szovjet zászlók alatt részt vett Magyarország megszállásában. (32) 90 millió koronás árusegéllyel “zsebében” november 16-án a csehszlovák miniszterelnök vezette az első kormányküldöttséget, amely november 4-e után Budapesten járt. (33) November elsejétől negyedikéig a csehszlovák vöröskereszt egyáltalán nem szállíthatott Magyarországra segélyt, a szovjet beavatkozás után viszont annál inkább. (34) Ekkortól az ország állampolgárai személyre szóló segélyküldeményeket is feladhattak. (35)
Eközben a kádári bábkormány más úton is támogatást kapott Csehszlovákiából. Később például hálájukat fejezték ki azért a segítségért, “amelyben a szlovák szervek részesítették a mi helyi szerveinket, azon a jelentős segítségen felül, amit népünk és pártunk részére a Csehszlovák Köztársaság és a CSKP nyújtott”. (36) A határszéli szlovák kerületek november 4-e után közvetlen és azonnali gazdasági “segítségben” (amelybe a fegyverszállítás is belefért) részesítették a magyarországi határ menti megyéket (mármint azokban a szovjetbarát vezetőséget). (37) Igaz, a vidéki magyar kommunisták ezt úgy értelmezték, hogy a “határ menti lakosság [sic!] részére a cseh [sic!] elvtársak [adtak] fegyvert, élelmiszert és más, a normális élet megindításához szükséges alapanyagokat”, (38) de a valóságban ez a támogatás az autonóm szlovák szervektől érkezett. A forradalom alatt Nógrád és Komárom megyében naponta több mint 10 000 példány Új Szót szórtak szét, “amelynek fő mondanivalója: Örök hűség a Szovjetunióval [sic!], illetve fellépni a magyarországi ellenforradalommal szemben” volt. (39) Borsod és a Kassai kerület már korábban említett kapcsolatát használta ki Grósz Károly, hogy decemberben, a hazai nyomdasztrájk idején az Északmagyarország néhány számát Kassán nyomtassa ki. (40)
1957 elején a pesti pártközpontban a következőket jegyezték fel: “Győr megye [az] intéző bizottsági ülés[ek]re meghívja a csehszlovák elvtársakat, akik hozzászólnak a bizottsági üléseken [sic!]. Minden Győr megyei járásnak van csehszlovák részről patronáló járása, amely a pozsonyi megyéhez tartozik és ezek nagyon széles, rendszeres kapcsolatot tartanak fenn. (…) A Győr megyei intéző bizottság havonta egyszer tárgyalásokat folytat a Pozsony megyei párt intéző bizottság[ának] titkárával. Csehszlovák részről a megyei és járási pártbizottságoktól hetenként járnak Győrbe. (…) Nógrád megyében szinte naponta találkoznak járási, megyei vezetőkkel. A Borsod megyei intéző bizottság és a kassai területi pártbizottság vezetői rendszeresen hetenként találkoznak.” (41) A szovjet megszállás konszolidálását támogatva a szlovák szervek igyekeztek a lehető legszorosabbra fűzni kapcsolatukat a Magyarországon visszaálló helyi kommunista hatalommal.

Kapcsolatok 1957 elején

Nemes Dezső, a Népszabadság frissen kinevezett főszerkesztője 1957. január 21-én Pozsonyba utazott: az MSZMP fő külügyesének, Kiss Károlynak a levelét vitte magával az SZLKP KB számára. Ebben Kiss Károly megköszönte “azt az anyagi és politikai támogatást, amelyet a határ menti megyék kommunista szervezetei közvetlenül és gyorsan nyújtottak az ellenforradalommal harcban álló magyar hazafiaknak [sic!]”, illetve további segítséget kért az Ellenforradalmi erők a magyar októberi eseményekben című propagandakiadvány (a “Fehér Könyv”) előállításához. (42) Nemes utazása közvetlenül megelőzte azokat a szovjet-cseh-szlovák tárgyalásokat, amelyek január 25-én kezdődtek és a január 29-i közös nyilatkozat kiadásában csúcsosodtak ki. (43) A közvetlenül nyújtott segítség dokumentálása, feltételezhetően “jól jött” a csehszlovák delegáció szlovák tagjainak saját súlyuk, “önállóságra érettségük” bizonygatásához Moszkvában. Nemes Dezső hazatérve jelentést írt útjáról. Szinte ától zig az SZLKP és az MSZMP közvetlen kapcsolatának tervéről tudósított. “A Szlovák K. P. (44) Központi Bizottsága Agit. Prop. (45) Osztályának vezetője (46) és helyettes vezetője vetette fel a két párt közötti együttműködés hatékonyabbá tevésének kérdését. A szlovák elvtársak szeretnének többet segíteni nekünk. Ennek során intenzívebbé tenni az együttműködést (…) Felvetődött, mint lehetőség, hogy rendszeres, közvetlen összeköttetés jöjjön létre a Szlovák K. P. Bratislavai, Besztercebányai, valamint Kassai területi szervei és az MSZMP Győr megyei, Nógrád megyei, Borsod megyei bizottsága között.” Ismerve a forradalom leverése során kialakult kapcsolatokat, diplomatikus óvatoskodásnak tűnik, hogy mindez “felvetődött”, hiszen ezek a kapcsolatok de facto léteztek. “Szóba került – írta Nemes – a magyar és a szlovák párt központi szervei közötti együttműködés továbbfejlesztése. Ennek keretében [a szlovákok] tájékoztató anyagok rendszeres küldését is kívánatosnak tartják. Többféle tájékoztatási anyagról lehetne szó. Az egyik a bizalmasabb jellegű, amit a testvérpártok központi bizottságai eddig is küldtek egymásnak, és amit a Szlovák K. P. Központi Bizottsága is szeretne tőlünk is [!] (47) közvetlenül megkapni. (…) A magyarországi eseményekről való tájékoztatás (…) a szlovák pártot sokkal közvetlenebbül foglalkoztatja, mint a csehszlovák pártot a maga egészében.” (48) A szlovák pártvezetők tehát azt kezdeményezték, hogy a már meglévő helyi kapcsolatokra építve közvetlen (a prágai pártközpontot megkerülő) kapcsolat jöjjön létre az SZLKP és az MSZMP között. Ez külpolitikailag legitimálta volna az SZLKP önállóbb státusát.
Az SZLKP kezdeményezését 1957. január 25-én tárgyalta meg az MSZMP ideiglenes Intéző Bizottsága (IB). (49) “Mielőtt a Szlovák [Kommunista] Párt Központi Vezetősége (50) által felajánlott közvetlen politikai kapcsolatot megteremtenénk, forduljunk levéllel Novotný elvtárshoz és kérdezzük meg véleményét” (51) – hangzott a budapesti pártvezetés Prága iránt lojális álláspontja. Kérdéses azonban, hogy ez a határozat cselekvési utasításnak számított-e, vagy inkább arra szolgált, hogy az MSZMP letagadhassa felelősségét a csehszlovák hierarchia felborításában, hiszen közeledett a prágai csehszlovák-magyar gazdasági tárgyalás, amely a kínos anyagi helyzetben elsőrendűen fontos lehetett Kádáréknak. (52) A gazdasági tárgyalás megkezdése után, 1957. február 9-én a pesti pártközpont szervezési osztályán tervezetet készítettek a határszéli megyék együttműködéséről. E tervezet előírta, “hogy felülről ne határozzanak meg ezen túl merev sémákat a kapcsolatok építésére. Azonban minden találkozóért a megyei párt intéző bizottságát (53) kell felelőssé tenni azért, hogy a kapcsolat olyan legyen, ami megfelel mindkét párt érdekének”. (54) Azaz a budapesti terv a járási szintű (gyakorlatilag magyar-magyar) kapcsolatokat a megye ellenőrzése alá kívánta vetni. Ez nemcsak a helyi kezdeményezések elfojtása szempontjából lényeges, hanem amiatt is, hogy a “két párt érdekének” képviseletét nem a központra, hanem a megyékre, kerületekre bízta, amelyek a szlovák oldalon egyszerre tartoztak a CSKP-hoz és az SZLKP-hoz, de szlovák szervek lévén szlovák befolyás érvényesült bennük. A tervezetben emellett az MSZMP felajánlotta, hogy a szlovákiai magyarok közé magyarországi aktivistákat küld, akik “elmagyarázzák”, hogy mi is történt októberben Magyarországon. (55)
A “Fehér Könyv” második kötetét a szlovák kommunisták 1957. február 16-án (56) szállították Magyarországra. A szállítmányt Pavol Tonhauser besztercebányai első titkár és Matej Petrina, az SZLKP KB tagja kísérték el, s alkalmasint személyes megbeszélést folytattak az SZLKP és az MSZMP közvetlen együttműködéséről Kiss Károllyal. (57) Tonhauser telefonon felhívta Apró Antalt is. Beszélgetésükben – akárcsak a február 9-i tervezetben – szóba került, hogy a közvetlen kapcsolat keretében az SZLKP segítsen az MSZMP-nek a munkásőrség (58) megszervezésében. (59) Tonhauser és Petrina budapesti látogatásáról a CSKP KB PI jelentést kapott. Erre hivatkozva kinyilvánította, hogy egyetért azzal, ha az SZLKP KB és az MSZMP KB nem hivatalos tárgyalásokat folytat egymással, valamint meghatározta, hogy a tárgyalásokon milyen témákról eshet szó. Ez a tárgyalási “forgatókönyv” a szlovák delegáció javaslataként érkezett Budapestre. Néhány, számunkra jelentéktelen fordulaton kívül a következőket szögezte le: “Azt az elvet kell érvényesíteni, hogy ezeket a [járási] kapcsolatokat csak az SzlKP KB és az MSZMP megyei tanácsai jóváhagyásával valósíthassák meg. Nyilvántartásba nem vett látogatások egyik oldalról se valósíttathassanak meg. Kerületek és megyék közötti kapcsolatok vagy más hasonló jellegű akciók csakis a CSKP KB és az MSZMP KB hozzájárulásával valósíttathassanak meg. Ilyen hozzájárulás nélkül kerületek közötti akciót megvalósítani nem lehet.” (60) [Kiemelés tőlem – Sz. Á.] A javaslat annyiban megegyezett a február 19-i budapesti tervezettel, hogy megyei ellenőrzés alá kívánta vonni a járási kapcsolatokat. Szlovákia státusát azonban egész másképpen kezelte: az MSZMP KB-nak Csehszlovákiában csak a CSKP KB a partnere. Az SZLKP KB-nak Magyarországon csak a megyei szintű MSZMP-bizottságok lehetnek partnerei. Vagyis: Pozsony nem főváros, hanem tartományi székhely, a magyar megyeszékhelyek megfelelője. A “javaslat” ezután leszögezte, hogy “anyagi segítséget az MNK-nak csakis a Csehszlovák Köztársaság kormányának hozzájárulásával lehet nyújtani”, és hogy a kapcsolatok építésére csakis a hivatalos határforgalomban lehet a másik országába utazni.
1957. február 25-én az MSZMP KB Titkársága is véglegesítette saját javaslatát a szlovák-magyar tárgyalás “forgatókönyvére”. A budapesti forgatókönyv a már kialakult kapcsolatokat értékelte. Helyeslően szólt a Kassai kerület és Borsod, a Pozsonyi kerület és Győr megye kapcsolatáról, valamint a járási kapcsolatok tényéről. Leszögezte viszont, hogy “október 23. után a mi elvtársaink túlzásba estek a kapcsolatok gyakorisága, sokrétűsége” tekintetében. Nógrád és Borsod járási vezetőinek találkozását a szlovákiai kollégákkal túl sűrűnek nyilvánította. Tartalmilag is kritizálta a kapcsolatokat. Cselekvési terv gyanánt a következőképpen rendelkezett: “A helyi szervek kapcsolatát politikai és szervezeti szempontból egyaránt helyesen, célszerűen kell megállapítani, méretezni, konkretizálni. Ez csak abban az esetben biztosítható, ha a kapcsolatok szervezéséért, irányításáért, ellenőrzéséért mind az MSZMP mind a Szlovákiai KP megyei pártbizottság[ainak] titkárát (illetve elnökét) teszik felelőssé, és azokat a Szlovákiai Kommunista Párt Központi Bizottsága, illetve az MSZMP Központi Bizottsága ellenőrzi.” (61) Ez a javaslat tehát egyenlő partnerként kezelte az SZLKP és az MSZMP Központi Bizottságait, elismerve de facto a szlovák állampárt önállóságát. Az a paradox helyzet alakult ki, hogy a két tárgyalási tervezet közül a budapesti képviselte a Szlovákia státusa szempontjából kedvezőbb álláspontot, míg a hivatalosan “szlováknak” számító javaslat leszögezte Szlovákia, de legalábbis a szlovák párt tartományi jellegét. Ez másként nem képzelhető el, mint úgy, hogy Budapest tudatosan pártolta a szlovák autonómiatörekvést, melynek érzelmi okait keresni 1957-ben nyilván naivitás volna. Az MSZMP egyes vezetőit bizonyára valamilyen érdek vezette, ám ezt ebben a tanulmányban nem próbálunk meg körülírni. A “magyar” javaslat a továbbiakban rendelkezett a megyei kapcsolatokról és a termelőszövetkezetek kapcsolatáról. Szükségesnek tartotta megvizsgálni a sajtótermékek cseréjének lehetőségét (a forradalom óta magyarországi sajtóterméket nem engedtek be Csehszlovákiába). Végül kinyilvánította, hogy a Munkásőrség kiépítésében Magyarország számít a Népi Milícia segítségére.
Mialatt ez az üzenetváltás folyt, Szlovákiában a dunacsúni termelőszövetkezet 15 teherautót kívánt küldeni kiszolgáló személyzettel együtt a magyarországi újjáépítésekhez. A konvojt a Pozsony kerületi ČSAD [Csehszlovák Autóközlekedési Vállalat] vezető mérnöke irányította volna, ami arra enged következtetni, hogy az ötlet nem a dunacsúni magyar sofőrök agyában fogant. A dunacsúniak több ízben ostromolták a prágai hivatalokat útlevélért, de sikertelenül. Nemet ugyan sose mondtak nekik, de a szükséges papírokat sem kapták meg. (62) Pedig arra hivatkoztak, hogy tervüket az SZLKP KB és az illetékes szlovák megbízotti hivatal is támogatja. Valószínűleg éppen ezért néztek rájuk a csehszlovák fővárosban görbe szemmel.

A felemás “csúcstalálkozó”

1957. április 4-én, a pozsonyi magyar konzulátus fogadásán a szlovák főtitkár, Karol Bacílek fordult a magyar konzulhoz, hogy napokon belül az SZLKP KB javaslatot fog készíteni a határ menti megyék és járások közvetlen kapcsolatáról a kishatárforgalom keretében, melyről sürgősen tárgyalni akar a magyar pártvezetéssel. A főkonzulátus erről egy nap különbséggel két feljegyzést is küldött Magyarországra. Az első, amelyet a Külügyminisztériumon kívül a pártközpont is megkapott, a kishatárforgalom ötletéről írt. (63) A másik, amellyel Budapesten nem sokat foglalkoztak, a kishatárforgalomról szót sem ejtve a dél-szlovákiai magyar pártfunkcionáriusok “túlzott” magyarországi érdeklődésével magyarázta a találkozó szükségességét. (64) Feltételezem, hogy az utóbbit csak óvatosságból fogalmazták meg a főkonzulátuson. Április 9-én, kedden az SZLKP KB két tagja beállított a konzulátusra a tervezettel, s egyben arra kérte a magyar kollégákat, hogy már csütörtökön kerüljön sor Budapesten a magyar és a szlovák vezetők találkozójára. Kijelentették, hogy a szlovák delegációt személyesen a főtitkár, Karol Bacílek fogja vezetni, s rajta kívül František Dvorský, a Kassa kerületi első titkár, a besztercebányai Pavol Tonhauser, valamint Matej Petrina vesznek benne részt. (65) Kiss Károly másnap válaszolt az SZLKP kezdeményezésére. Levele nagy lelkesedésről tett bizonyságot, ugyanakkor arra kérte a pozsonyiakat, hogy “a javasolt időpontot változtassák meg, tekintve, hogy pártunk vezetői a közelmúltban jöttek vissza a nagyjelentőségű moszkvai látogatásról és igen fontos belpolitikai kérdések megoldása hárul pártunk vezetőire”. (66) Feltételezhető, hogy többet is jelenthetett puszta mentegetőzésnél Kiss Károly hivatkozása a moszkvai tárgyalásokra.
Április 24-én Bacílek telefonon beszélt Budapesttel, s biztosította a találkozó május 3-i időpontját. (67) Két nappal később azonban újra telefonált: bejelentette, hogy május 3-án “a szlovák párt 4 tagú delegátusa és Moravec elvtárs a csehszlovák KB részéről” fogja átlépni Komáromnál a határt. (68) Az SZLKP április 4-én felvetett terve tehát vereséget szenvedett, mert a CSKP KB képviselőjét is bevették a küldöttségbe, ami azt jelentette, hogy nem egy ország vezető pártjának küldöttsége utazik a magyar fővárosba, hanem egy tartományé, amelyre a központ felügyel. Václav Moravec ugyanis a CSKP KB Külügyi Osztályának helyettes vezetője volt. Abban a pillanatban, ahogy az ő neve megjelent a (cseh-)szlovák delegációban, az MSZMP eldöntötte, hogy kik vesznek részt Magyarország részéről a tárgyalásokon: Kádár nem szerepelt köztük. Ezzel végleg eldőlt, hogy szó sincs szlovák-magyar csúcstalálkozóról. Budapesten még április 29-én is úgy tudták, hogy Karol Bacílek fogja a szlovák küldöttséget vezetni, (69) de május 3-án a szlovák főtitkár – érthetően – nem jelent meg a tárgyaláson.
A találkozóról kiadott közlemény (70) és a záródokumentum első mondata is így fogalmazott: “A Csehszlovák Kommunista Párt Központi Bizottsága megbízásából a Szlovák Kommunista Párt, másrészről a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának megbízottai (…) baráti találkozóra jöttek össze Budapesten.” Azaz: az MSZMP KB partnere a CSKP KB, az SZLKP csak annak megbízásából tárgyalhat. A záródokumentum (71) a helyi és megyei kapcsolatok “szervezettebbé tételére” fektetett hangsúlyt. A teendők között a kölcsönösség elvét emelte ki: minden szerv csak saját megfelelőjével folytathat tárgyalást. A megyei, kerületi kapcsolatokat tapasztalatcserékre korlátozta. Az utolsó bekezdés leszögezte, hogy a kapcsolatok építésére csakis a hivatalos határforgalomban lehet a másik országába utazni. Ez a kishatárforgalomra vonatkozó elképzelés bukását jelentette. (72) Az eredeti koncepció az 1957. május 3-án és 4-én lezajlott budapesti találkozón végleg vereséget szenvedett.
Az MSZMP KB Titkársága a találkozó után határozatot hozott, hogy “a határ menti megyéknek a szlovák határ menti megyékkel való együttműködési tervét a Titkárság elé kell terjeszteni”. (73) A határozatot azonban Magyarországon nem kísérte drákói szigor, hiszen például 1957 őszén a Komárom megyei és a Nyitra megyei pártbizottság kapcsolatát a tatabányai pártvezetők csak a kapcsolatteremtés megtörténte után engedélyeztették. Főként 1957 és részben 1958 nyarán valóban sor került több cserelátogatásra, ezek jelentősége azonban elenyésző volt.

A szlovákkérdés alakulása a budapesti találkozó után

1957 júliusában Hruscsov Csehszlovákiába látogatott. Az egyhetes program eredeti tervezete szerint négy napot Cseh- és Morvaországban töltött volna, hármat pedig Szlovákiában. Az utolsó pillanatban azonban átszervezték az időbeosztást úgy, hogy a szovjet főtitkár végig Prágában tartózkodott, s csak egy-egy félnapos kirándulást tett repülőgépen Brünnbe, Ostravába és Pozsonyba. (74) Ezzel a szovjet diplomácia világosan kinyilvánította, hogy Pozsonyt semmivel sem tartja rangosabb városnak a cseh iparközpontoknál, azaz Szlovákiát nem államként, hanem tájegységként kezeli.
Ennek ellenére Štefan Šebesta, az SZNT elnökhelyettese vezetésével folyamatosan működött egy bizottság, amelyet abból a célból alakítottak, hogy szlovák részről konkretizálja az ország 1956-ban elhatározott decentralizációját. A bizottság egyértelműen arra törekedett, hogy egy önálló szlovák gazdasági központot alakítson ki Pozsonyban. Új megbízotti hivatalok létrehozását tervezték, ám ezt egyre több kritika érte a prágai pártközpontban. Ott úgy vélekedtek, hogy a decentralizációnak éppen a meglévő megbízotti hivatalok számának csökkentése felelne meg. Prága a pozsonyi, Pozsony pedig a prágai központosítás megszüntetése ellen lobbyzott decentralizáció címén. Szeptember elején óriási botrány tört ki abból, hogy a bizottságban tervek készültek a szlovákiai vasúti és légi forgalom szlovák irányítás alá vonására. E tervek kritizálóit a bizottság vezetése nemzetietlenséggel vádolta, ami miatt a SZLKP KB irodája vizsgálatot kezdett. A vizsgálat lezárultával, 1958. január 13-án Šebestát leváltották elnökhelyettesi posztjáról.
Az SZLKP KB 1958. január 9-10-i ülésén határozatot hoztak, amely elítélte és revizionizmusnak (azaz titoizmusnak) minősítette a Szlovákiában (így az SZLKP-n belül is) jelentkező “burzsoá nacionalizmust”, azaz mindenféle autonómiatörekvést. A csehszlovák állam egységét biztonsági kérdésként világította meg. (75) A határozat ellen a szlovák gazdasági önállóság hívei még magán a KB-ülésen is utolsó töltényig harcoltak. Többek közt kiosztották az SZKP KB XX. kongresszusának azokat a határozatait, amelyek szerintük a szlovák önállóságot támasztották alá. A KB többsége azonban ellenük szavazott. (76) 1958 januárjában politikai tisztogatás indult a szlovák állami szervekben és a gazdasági életben is: a nemzeti reform következetes híveit eltávolították azokból a pozíciókból, amelyben elképzeléseiket érvényesíteni tudták. Akik azonban nem mutattak ellenállást a párthatározattal szemben, azokat korábbi nézeteiktől függetlenül pozícióban hagyták. Az eseményekről értesülvén a budapesti Külügyminisztériumban az illetékes területi főosztály feljegyzése leszögezte: az SZLKP KB ülése és határozata “a csehszlovák belpolitika szempontjából olyan horderejű kérdésekre hívja fel a figyelmet, amelyekre nekünk is tekintettel kell lennünk Csehszlovákia felé irányuló külpolitikánk megvalósításakor”. (77) Értsd: valószínűleg abba kell hagyni a “flörtöt” Pozsonnyal.
Érdekes, hogy a bacíleki pártvezetés fél évtizeddel azután, hogy a csehszlovák egység feltétlen megőrzésének programjával monopóliumot alakított ki az SZLKP-ban, maga is kísérletet tett Szlovákia, s ezért saját kompetenciáinak bővítésére. Ebben a kísérletben diplomáciai síkon fontos szerepet szántak a szlovák-magyar közvetlen kapcsolatoknak. Az ilyen taktika nem volt teljesen alaptalan, hiszen az MSZMP fontos pozíciókat betöltő vezetői – ha óvatosan is, de határozottan – támogatták törekvésüket, amíg azoknak egyáltalán realitásuk volt.