Agócs Gergely: A mesterség elsajatításának társadalmi intézménye a cigányzenészek körében (Szlovákiai magyar példák)

1. A népzenekutatás területének bővülése

Lajtha László Szépkenyerűszentmártoni gyűjtésének közzétételével a népzene „életének”, „életmódjának” sajátos értelemben vett vizsgálatára tett kísérletet.(1) Lajtha gyakran hangsúlyozta a zenei hagyományok összetettségét és az adott szociokulturális környezettől való elszakíthatatlanságát: „A zene nem önmagában és önmagáért élő valami, hanem összefüggő, egy egységet alkotó, különböző etnológiai elemek egyike”– olvashatjuk egy későbbi írásában.(2) Ezt a gondolatot a zenefolklorisztika talán a legeredményesebben a vokális zenei hagyomány előadásmód-vizsgálata terén tudta alkalmazni.(3) A hagyományos hangszeres zenei kultúra kutatásának terén az első irányadó tanulmányok után(4) csak elég megkésve, a nyolcvanas évek elejétől kezdtek újból megjelenni a hagyományos hangszerjáték technikai és stílusbeli kérdéseivel is foglalkozó írások.(5) A folklór zenei élet további aspektusairól viszont máig is csak keveset tud a magyar etnomuzikológia. A hagyományos zenei kultúra funkcionális rendszeréhez ugyanis hozzátartozik egy sor olyan folklórjelenség, amelyeknek beható vizsgálatával mindmáig adós maradt a tudomány. A zenészek a magyarság hiedelemrendszerében egy jól körülírható mágikus specialistának, az ördöngös muzsikus alakjának szerepkörében is ismertek(6), a hangszeres zene alapvető része több kalendáris és közösségi vagy egyéb, az emberélet fordulóihoz köthető szokásnak(7), és találkozhatunk vele a szövegfoklór számos műfajának témái között is.(8) A hagyományos hangszeres zenei kultúrának ezenkívül még számos olyan aspektusa van, amelyek nem kerülhetik el a lelkiismeretes etnográfus figyelmét. A hangszeres zene, a muzsikálás társadalomnéprajzi vonatkozásai a zene megrendelőinek és szolgáltatóinak életében egyaránt vizsgálhatók, jól körülhatárolhatók, és talán szükségtelen hangsúlyozni a hangszeres zenei és a tánchagyomány széles körű kapcsolatrendszerének jelentőségét.(9) A környező országok népzenekutatásához képest talán a legnagyobb lemaradás a magyar zenetudománynak és a tárgyi néprajz kutatásának határterületén, az etnoorganológia tárgykörében mutatkozik. Máig nem készült el egy használható, a szakma és a közönség igényeit is kielégítő magyar népi hangszerkatalógus(10), az egyes hangszerekről, hangszertípusokról született monografikus írások eredményeinek kiegészítése, illetve felülvizsgálata pedig az újonnan előkerült forrásanyagok tömkelegének terhe alatt várat magára.(11)

A vázolt kutatási problémák okait leginkább abban kereshetjük, hogy a magyarországi népzenekutatás nem az etnográfia, hanem a zenetudomány talaján bontakozott ki. Így érthető, hogy a kutatók legtöbbször előnyben részesítették a szűken értelmezett zeneiség kérdéseit, és a néprajzi vonatkozások a háttérbe szorultak. A „kitekintés” általában a zenetörténeti összefüggések feltárására szorítkozott, s ezen a téren a magyar zenetudomány nemzetközi viszonylatban is kiváló, több tekintetben élenjáró eredményekkel büszkélkedhet.(12)

A fent említett kutatási témakörök közé tartozik a zene hagyományozódásának, az átadás – átvétel mechanizmusának vizsgálata is. A vokális zenei hagyománnyal foglalkozó monográfiákban helyenként találunk ugyan a zene elsajátításához és használatához kapcsolódó adatokat is(13), a hangszeres zene folklórjának hasonló vonatkozásairól viszont még ennél is kevesebb leírás áll rendelkezésünkre. A zenésszé válás folyamata a szó társadalomnéprajzi vonatkozásai szerint különbözhet. A hivatásos zenészek körében a szakmabeliséget a zenélésnek mint megélhetési formának (és ezzel együtt életformának) szemlélete határozza meg, tehát itt a zeneesztétikai értékítélet másodrendű szerepet kap. A zenészek tehát azt tekintik zenésznek, aki ezzel keresi a kenyerét, míg a kedvtelésből muzsikáló ember, legyen bármennyire magas szintű is a hangszertudása, nem számít szakmabelinek. A zene megrendelői szemszögéből ezzel szemben zenésznek tekinthető az a félhivatásos dudás is, aki a magyar nyelvterületen általában a pásztorok közül, de szinte kivétel nélkül a földművelő parasztság körén kívül esők társadalmi csoportjából került ki, és ez a foglalkozása határozza meg a társadalmi hovatartozását. Nyilvánvaló, hogy ez esetben a zenélő embert szociokulturális közegében a zeneszolgáltatás ténye mellett annak minőségénél fogva (tehát bizonyos esztétikai értékítélet alapján) tekintik zenésznek.(14)

A zenélés, az instrumentális készség elsajátítása mindenképpen egy bonyolult, a kívülállók számára rejtett „szakképesítési” folyamat, melynek vizsgálatával szükséges és tanulságos foglalkozni. A magyar hangszeres népzene kutatásában ezzel a témakörrel leginkább Sárosi Bálint és Halmos Béla írásaiban találkozhatunk.(15) E két szerzőnél azt tapasztalhatjuk, hogy – félretéve a cigányzenészek körül kialakult eredet- és előadásmód-problematikát – vizsgálat alá vették a hangszeren való muzsikálásnak mint néprajzi jelenségnek a közösségi életformában megjelenő további aspektusait is. E kutatói munka eredményességének előfeltétele volt az a szemléletváltás, amelynek lényege, hogy a vizsgálat a zenei anyagot nem a dallam, hanem annak előadója felől közelíti meg.(16) Ez a módszertani újítás lehetővé teszi, hogy megállapítsuk, milyen tényezők határozzák meg az előadásmód konkrét formájának rögzítését, és hogyan hatnak a hagyományozódási folyamatok és átadási technikák a hangszeres népzene előadói stílusának, az ebben tapasztalható táji jellegzetességeknek alakulására.

2. A hagyományos zenészképzés intézménye és rendszere

Dolgozatomban – az eddig közölt fontosabb tanulmányok érintésével – saját gyűjtéseim alapján kívánom jellemezni a mai Szlovákia magyarlakta területein élő hivatásos cigánymuzsikusok zeneoktatási gyakorlatát és ennek a hagyomány által rögzített intézményes rendszerét. A rendelkezésemre álló adatokat többnyire idős cigányzenészekkel rögzített interjúk szolgáltatják, melyek alapján kirajzolódik egy, az egész vizsgált területen többé-kevésbé egységes, hagyományos „tanmenet”, s viszonylag általánosnak mondhatók az adatközlőim körében tapasztalt konkrét oktatási eljárások is.

A hangszerkezelés elsajátítása a muzikalitás emocionális és hallási tényezőin túl még egy mozgáskoordinációs, mondhatni ügyességi többletkészséget is igényel.(17) A zenészpozíció a hagyományos zenei kultúrában egy specifikus társadalmi szerepvállalást is jelent, s ebből kifolyólag e pozíció elfoglalásához egyfajta mentalitásbeli rátermettség is szükséges. A többtagú hangszeres együttesekben a belső szereposztásnál is megfigyelhető, hogy az egyes hangszerek mellé a mulattatásban vállalt aktivitás szerint különböző lelkialkatú egyének kerülnek.(18) Ezek az összetevők alapfeltételei annak, hogy egy gyermekből zenész válhassék. A hagyományos hangszeres zeneoktatásban is a vázolt képességek határozzák meg azt, hogy érdemes-e a gyermek tanításával, illetve taníttatásával foglalkozni, és azt is, hogy egyáltalán milyen szerepvállalásra lesz később alkalmas a muzsikával való szórakoztatás gyakorlatában: „Én gyerekkoromba’ prímásnak indúltam, mer’ már én a muzsikát, azt nagyon szerettem, meg hát, ugye, fülhallásom is vóut hozzávaló; már le vóut apám egyezve a Patai Vilmus bácsinál, Ungváron. Erre aztán már kezdtem hegedűlgetni, de aztán, ugye, olyan széigyenlőüs pulya vóutam, hát látták, hogy jobb lesz nekem a kontra, meg a brács. Aztán így a nagybátyám magához vett Csapra. Anná’ tanúltam meg rendesen is [klasszikus húrozású hegedűkontrán vagy brácsán – A. G.] meg háromhúroson is…” (Elmondta Horváth Zoltán brácsás, sz. 1933, Nagytárkány, v. Zemplén m., Bodrogköz, Szlovákia.)

Felvidéki népzenei gyűjtéseim során alkalmam nyílt közelebbről is megismerkedni az akusztikus hangszereken muzsikáló zenészek utolsó generációjával. Az őket követő nemzedékek muzsikusai Szlovákia magyarlakta vidékein már nemcsak a zenei repertoár gyökeres megváltoztatásával, hanem az új, elektromos hangszereléssel is eltávolodtak a hagyományos zenei kultúra dallamvilágától, és ezzel párhuzamosan kiléptek a zenei életet szabályozó társadalmi kapcsolatok, intézmények, szabályok és értékrendek rendszeréből is. Sárosi Bálint a Hivatásos és nemhivatásos zenészek című tanulmányában felvázolta a hagyományos zenészképzés menetét: „A hivatásos zenészek zöme maga is zenészcsaládból származik. Az első útbaigazítást rendszerint apjától, idősebb testvérétől vagy valamelyik rokonától kapja. Családja vagy önmaga később anyagi áldozatot is vállal azért, hogy megfelelő hangszerrel elismert mestertől tanulhassék. Kezdettől fogva nemcsak repertoárt tanul, hanem a hivatásos zenélés mesterfogásaival ismerkedik. Emellett már gyerekként gyakorolja a közönséggel való bánást, ahhoz alkalmazkodást…”(19)

Saját gyűjtési tapasztalataim is ezt a gyakorlatot bizonyítják. A hagyományozódás folyamatát kifejező, oly sokszor parafrazált „apárólfiúra” modell itt másodrendűvé válik; a „mesterség” elsajátítása már specialisták segítségével történik. Hangsúlyoznunk kell, hogy az oktatással foglalkozó zenészek nem kizárólag a tanításra szakosodott muzsikusok. Az a tény, hogy nem minden elismert zenész tevékenykedik egyben oktatóként is, viszont jelzi, hogy ehhez a hagyományos kultúra rendszerében is speciális, az oktatáshoz szükséges képességek és ismeretek szükségesek. A hagyományos hangszertanítás „organikusan” kifejlődött rendszerében éppen ezek a képességek azok, melyek alapján az adott zenészhez – látván oktatási sikereit – a környék muzsikusai szívesen viszik taníttatni a gyermekeiket.

Vizsgálatom során összesen 45 településről sikerült a hagyományos zenészképzésről szóló adatokat gyűjtenem. A rendelkezésemre álló adathalmaz meglehetősen heterogén. Az első ilyen természetű adatok nagyrészt a zenei felvételek járulékos információiként kerültek bele a helyszíni jegyzőkönyvekbe. Ilyenkor az adatközlők a tanulásuk történetének csak egyes – számukra fontosabbnak tűnő – részleteit emelték ki, így aztán a tanmenet egymást követő lépcsőfokaira csak a mozaikszerűen összeálló részletek alapján lehetett következtetni. A későbbi tematikus kérdezés nyomán kiderült, hogy Szlovákia magyarlakta területeinek teljes szélességében elég élesen kirajzolódik egy többé-kevésbé egységes hangszeres zenepedagógiai gyakorlat.

Az adatok túlnyomó többsége magáról a tényről számol be, tudniillik arról, hogy a kérdezett zenész gyermekkorában rövidebb-hosszabb ideig családjától, otthonától távol tanult egy – a környék zenésztársadalmában elismert – idősebb muzsikustól. A bővebb beszámolók arról is tudósítanak, hogy a tanítvány szülei ezért a „mesternek” fizetséget biztosítottak.(20) Ezt pénzben, esetenként (főleg szegényebb vidékeken, illetve ott, ahol a cigányság a parasztságtól nagyobb szociális távolságban élt) naturáliákban (rendszerint valamilyen termény formájában) adták át egyszeri térítés formájában, vagy ami gyakoribb volt, meghatározott részletekben. Előfordult az is (ha a mester a tanítvány szülői házától vagy annak valamely közeli rokonától nem messze lakott), hogy a tanítvány otthon, illetve a rokonánál volt szálláson, és csak a „tanórák”, gyakorlatok idején tartózkodott az oktatónál. Az adatok többsége viszont arról tanúskodik, hogy a tanítvány a mesternél volt „kovártélyon”. Ilyenkor a szülőkkel meg kellett egyezni a tanítvány ellátásáról, tehát hogy a szálláshely biztosítása mellett a szülők bizonyos alapanyagok (bab, liszt stb.) formájában hozzájárulnak a gyermek élelmezéséhez is, illetve hogy ennek költségeit beleszámítják a fizetségbe. A szülők és a mester között a tanításért járó fizetségről írott szerződés általában nem készült. Több történetből értesülhetünk a céhes élet rendszerére emlékeztető, valóságos mester–inas kapcsolatról, mely az oktatás ideje alatt az oktató és a tanítvány között kialakult. Az oktató családja gyakran elvégeztette a tanítványokkal a ház körüli kisebb munkákat is. Vizet hordtak, jártak az erdőre fáért, vigyáztak a mester családjának gyerekeire, s ez a szülők beleegyezésével is történhetett. Helyenként előfordult az is, hogy az oktatási időszak vége felé a tanítványok már eljártak bálokba, lakodalmakba „kisegíteni” a mester zenekarát, s megesett, hogy ezért csekély fizetséget (rendszerint az egy főre jutó rendes honorárium felét) is kaptak.(21) Egyes adatok arról tanúskodnak, hogy egy-egy oktató körül valóságos iskola alakult ki, amikor egyszerre több tanítványt is vállalt. Másutt a zenészek elmondásai alapján megismerjük azokat a tanító-zenész egyéniségeket, akik egy-egy vidék muzsikusainak több generációját készítették fel a zenei pályafutásra. Ilyen volt az ungvári Patai Vilmos és Haga Nándor, a balassagyarmati Baranyi Dezső, a nagymegyeri Patkoló Ferenc, az érsekújvári Virág Zsigmond vagy a nagybalogi Oláh Ágoston.(22) Ezek a mesterek egy-egy körzet meghatározó, élenjáró muzsikusainak számítottak. Oktatási módszerükkel mintegy a természetes kiválasztódás útján alakították egy-egy kisebb tájegység zenészeinek játékstílusát, olyannyira, hogy a beavatottak a hangszeren előadott dallamok díszítményei vagy a játékmód egyéb jellegzetességei alapján meg tudják határozni, hogy melyik zenész melyik mesternél tanult. Ebből is láthatjuk, hogy a zenészképzés hagyományos intézményének vizsgálata elvezethet a hangszerjáték táji jellegzetességeinek, illetve ezek kialakulásának kérdésköréhez is. A mesterek egy-egy körzet hangszeres zenéjében egységesítő szerepet játszottak, és fontos közvetítői voltak a zenei divatok, az „új nóták” terjedésének.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a cigányzenészek zeneoktatási rendszere az esetek túlnyomó többségében tisztán auditív módszertanra épít, nem szerepel benne sem kotta, sem egyéb írásos segédanyag (a mesterek nagy része valószínűleg funkcionális analfabéta volt). Azok az adatok, amelyek az ún. cigánykottáról szólnak (mely a húrok ábrázolásával és az ujjak számokkal jelölt elhelyezkedésével fejezi ki a zenei szituációt), még további megerősítésre várnak.(23)

Az adatközlők tanulás-történeteiből a következő tanmenet általánosítható:

A zenészcsalád gyermeke a családi körben már a harmadik évben megtanulja énekelni az első néhány egyszerű dallamot, s hatéves korára már több tucat dal előadására képes. Megtörténik tehát a zene alapszintű elsajátítása, a gyermek az első zenei élményeket az auditív kódolás és az aktív használat relációiban éli meg.
A gyermek hat-hét éves korában kap először hangszert a kezébe, s az apja vagy más közeli rokona megismerteti őt a hangszerjáték alapjaival. A tehetséges gyermek rövid időn belül alapszinten el tudja játszani az általa ismert dallamok nagy részét.
A mester előtt megjelenik a tanítványjelölt, általában szülei kíséretében, hogy megmutassa, milyen fokon jártas a hangszerén. A mester meghallgatja a gyermeket, kipróbáltatja vele a hangszert, s csak ezután nyilatkozik, hogy vállalja-e a tanítását, vagy nem. Ez gyakorlatilag egy felvételi vizsgának felel meg, melynek keretében a szülők megegyeznek a mesterrel a fizetség módjában és mértékében.
Az oktatás többnyire tanítási „órákon” zajlik a mester házában. Ezeken a képzés gyakorlatilag két részből áll: az egyéni foglalkozásokból és a zenekarral való együttmuzsikálásból. Az egyéni képzés keretében a dallamok elsajátítása mellett a hangsúlyt a helyes előadásmód kialakítására fektetik, mondhatni ez a képzés fontosabb része.(24) Ide tartoznak a hangszerkezelés, a díszítmények elsajátításának kérdései: a vonókezelés, az ujjrend, a regiszter-, illetve fekvésváltások technikája, a hangnemek ismerete, a ritmizálás, a dinamikai fokozás stb. Az egyéni foglalkozásokon az egyes dallamokon kívül (a hagyományos darabok mellett itt az újdonságok, a mindenkori aktuális divat zenei termékei is szerepelnek) ujjrend-, illetve hangsorgyakorlatokat is tanulnak a növendékek.(25) A dallamok elsajátításában nem a menynyiség a mérvadó szempont, az oktatás sokkal inkább a stílusos előadásmód kiépítésére irányul. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a mester csak 20–40 dallamot tanít meg a növendéknek, azokat viszont a legapróbb részletekig kidolgozva adja át. Így lehetőség nyílik arra, hogy rögzüljenek azok a hangszerkezelési technikák és díszítőfordulatok, amelyek alapját képezik az adott tájegységre jellemző előadói stílusnak. Ha az adott dallamnak nincs meghatározott hangneme, „nincs valamilyen hangból letéve” (pl. a legtöbb verbunkot kötött hangnemben adják elő), akkor általában több hangnemben is megtanítják ugyanazt a nótát. Ez elsősorban a parlando dallamokra vonatkozik, melyek esetében várható, hogy a mulattatás gyakorlatában alkalmazkodni kell az ének hangneméhez. Ha a tanítvány már tud (játszani, illetve kísérni) néhány dallamot, az oktató, aki rendszerint maga is aktív zenész, elviszi a saját zenekara próbájára, illetve a tanításhoz összehívja a bandáját. Ilyenkor az oktató a hangszernek, illetve a zenésznek a zenekarban betöltött elvárt szerepét a hagyománynak és az adott muzsikálási alkalom (valamint az ehhez kapcsolódó dallamok) funkciójának megfelelően gyakoroltatja a növendékkel.
A egész oktatási időszakot egy „vizsgabemutatkozás” zárja le. A rendszerint szintén zenész apa a megbeszélt idő elteltével eljön az oktatóhoz, hogy meghallgassa a gyermek produkcióját. Ezen a meghallgatáson a növendéknek rendszerint a tanítómester zenekarával kell muzsikálnia. Ha megfelel, attól fogva teljes értékű zenésznek számít. Ha ezután elmegy muzsikálni, már mindenki által elismert, ezért joggal követelheti a fizetség egy főre jutó teljes részét.

Erre a zeneoktatási módszertanra a mai városi iskolai zeneoktatásnak (és itt nem csak a népzenei zeneiskolákra gondolok) két oknál fogva is érdemes lenne odafigyelni. Egyfelől azért, mert – véleményem szerint – ha azt akarjuk, hogy az általunk átvett értékek az új környezetben ne váljanak üres pózzá, a hagyományból nemcsak magát az „anyagot”, hanem (amennyire ez lehetséges) a hagyományozódás folyamatait is át kell örökítenünk; másfelől pedig azért, mert a hagyomány ebben az esetben kialakította a hangszeres zene elsajátításának a lehető legtermészetesebb, mondhatni organikus módszertanát. Ha jobban megfigyeljük, a gyermek ebben a folyamatban hasonlóan tanul meg zenélni, mint ahogyan korábban a beszédkészséget is elsajátította. Először élményszerűen megismerkedik a hangszerrel (az első lépések rögtön értelmezhető, sőt a gyermek számára élvezhető eredményt: kész dallamot hoznak), nem beszélve arról, hogy már eleve egy ismert zenei anyagot kell a hangszerre alkalmaznia. Csak ezután kerül sor a szakmai követelményeknek megfelelő technikák (nemcsak konkrét zenei, hanem magatartásbeli természetű előírások) elsajátítására.

A zeneiskolákban viszont sokszor épp az imént vázolt tanmenettel ellentétes sorrendben zajlik a hangszeroktatás. Először egy bonyolult jelrendszerrel (ti. a szolfézszsel és a hangjegyírással) ismertetik meg a gyermeket, amelyből a végén egy következő áttételen, a hangszeren keresztül kell levezetnie a zeneiség megértését, hiszen magát a dallamot a növendék legtöbbször a kottából ismeri meg. Természetesen a kottaismeret nagyon fontos része a zenei műveltségnek. Véleményem szerint azonban ezt csak akkor kell a gyermekekkel megismertetni, amikor már van egy zenei alapműveltségük (ti. amikor már „élményszinten” tudnak muzsikálni), melyet a hangjegyírás által megfelelően tudnak értelmezni. Mert hiszen beszélni sem úgy kezdünk tanulni az édesanyánktól, hogy az hozzáfog megismertetni velünk a Képes ABC-t.

A hangszeroktatásnak az imént leírt a formáját egyes idős felvidéki muzsikusok a legutóbbi időkig folytatták. Az alsókálosai Molnár László lakásán például utoljára 1992 őszén lakott egy tanítvány két hónapon keresztül. Érdekes lenne megvizsgálni, hogy az új, elektromos hangszerekkel muzsikáló zenekarok képzésében mennyire él tovább, illetve milyen szerepet kap az itt leírt zeneoktatási gyakorlat. Nem lenne meglepő, ha kiderülne, hogy a számos egyéb jelenséghez hasonlóan ezen a területen is néhány beidegződött eljárás valamilyen formában túlélte a viharos hangszer- és repertoárváltás korszakát.(26)

3. Történeti háttér

A múlt század elején kezdtek szaporodni a magyarországi cigányzenészekről szóló leírások. Ezek a beszámolók a legtöbbször figyelmen kívül hagyták a tanulás körülményeit, hiszen ez nem illett az ösztönösen, mintegy a genetikai predesztináció nyomán muzsikáló cigányzenész elképzelt, romantikus képéhez.

A cigányzenészek oktatásának előzményeit mindez ideig a legbehatóbban Sárosi Bálint vizsgálta meg egy 1972-ben megjelent tanulmányában.(27) Ebből megtudhatjuk, hogy a múlt század elején számos cigányzenészt a főurak taníttattak zenetanárokkal. Ezektől a tanároktól sajátíthatták el azt a zenét és zenélési módot, amelyre nemcsak magyar urak, hanem bécsi császári hercegek és még a nápolyi királyné is táncolt. „Amióta csak figyelemmel kísérhetjük a cigányzenészek magyarországi múltját és jelenét, rengeteg adatunk van arra vonatkozólag, hogy tanulniok kellett, idomulniok az urak és a városi polgárok gyorsabban cserélődő ízléséhez ugyanúgy, mint a lassan változó paraszti hagyományhoz…”(28)

A múlt század ötvenes éveitől kezdve gyakran értesülünk arról, hogy a cigányzenészek iskolázott zenész segítségét veszik igénybe, aki őket pénzért kottaolvasásra tanítja, vagy aki kottából tanít be nekik új darabokat.(29) Innen származhat tehát muzsikusaink zeneoktatási gyakorlata. Amit pénzért kaptak, azt pénzért is adták tovább az elődeik, s azok a műveltségi elemek, amelyek ebben a keretben a hagyomány kötelékébe kerültek, az idők során folyamatosan csiszolódva kialakították azt az oktatási formát, mely az adott funkciót tekintve a legmegfelelőbb a hangszeren való zenélés tudásának elsajátításához.

Érdekes, hogy az erdélyi magyar cigányzenészekről szóló leírások az ilyen oktatási formát nem említik. A nyomtatásban megjelent írások csak a családi körben történő hagyományozódásról számolnak be.(30) Saját erdélyi gyűjtéseim során sem találkoztam a felvidéki cigánymuzsikusok körében tapasztalt zeneoktatási gyakorlattal, s értesüléseim szerint a zenészmesterség fogásainak átadása Erdély-szerte általában családi keretek között történik.(31) Sárosi Bálint fentebb idézett cikkében rámutatott arra, hogy az első cigányegyüttesek Pozsony környékéről ismertek, s ez minden bizonnyal összefügg azzal, hogy a mai értelemben vett „cigányzene” kifejlődésének kezdeti időszakában ezen a vidéken sok magyar főúr lakott, s nincs messze innen az akkori Európa zenei központja, Bécs sem.

Elképzelhető, hogy az általam vizsgált területeken a hivatásos zenészek régebben is mobilisabbak voltak, mint Erdélyben, s ennek köszönhető, hogy az így keletkezett kollegiális kapcsolatok révén – nyugatról kelet felé haladva – a hagyományos zeneoktatás itt mindenütt eljutott az intézményesültség e kezdeti fázisába. Ugyanakkor kézenfekvő, hogy Erdélyben, a Monarchia egyik legtávolabbi szögletében a népélet több tekintetben is elkülönülten fejlődött.(32) Ez a kettős – földrajzi és kulturális – különállás is gátolhatta a vizsgálatunk tárgyához hasonló műveltségi elemek behatolását Erdély területére.

Feltűnő, hogy a vizsgált terület egyes vidékein szinte minden nagyobb falura jutott egy vagy több zenekar, míg más tájegységek esetében egy zenekar egy nagyobb falucsoportot is elláthatott szolgáltatásaival. Míg pl. a volt Gömör megyei Alsókálosa a maga alig 600 lakosával az 1950-es évek végén öt teljes (működő) héttagú cigányzenekarral rendelkezett (hasonlóan a közeli Nagybaloghoz, Hanvához, Csoltóhoz vagy Szútorhoz), addig az Ipoly középső szakaszán ugyanebben a korban a Bussától Ipolyhídvégig található magyarlakta falvak közül (kb. 40 km) csak Dacsókesziben működött egy zenekar. Eddigi gyűjtéseim alapján Szlovákia déli sávjában három településcsoportban volt feltűnő a vonósbandák „sűrűsége”. Az egyik a Csallóköz felső, Pozsony és Dunaszerdahely közé eső része, a szomszédos történelmi Mátyusfölddel, a másik a Bars, Nyitra és Esztergom megyéhez tartozó falvak csoportja kb. a Léva–Párkány–Érsekújvár háromszögben, a harmadik pedig a már említett terület Rimaszombat és Pelsőc között. Ha megnézzük e területek társadalmi képét, kiderül, hogy itt találhatók a felvidéki magyarság jellegzetes kurialista településcsoportjai. Tény, hogy a vajkai és a doborgazi szék kisnemesei az egyházi nemességhez tartoztak(33), Pozsony vonzáskörzetében azonban a jelentősebb magyar arisztokrata családok képviselői (elsősorban az országgyűlések miatt) igyekeztek maguknak kiépíteni egy-egy főúri udvarházat.(34) Tudvalevő, hogy a kurialista kisnemesek az életformájuk túlnyomó részében általában nem sokban különböztek a velük egy tájegységen élő parasztságtól. Ami viszont jól meghatározhatóan elkülönítette őket, az a mentalitás. A nemesember mentalitásához pedig (a magyar nyelvterületen különösen) hozzátartozott, hogy a legkisebb családi összejövetelt, ünnepet is a lehető legnagyobb pompával ülje meg. A fényűzés egyik leglátványosabb kifejezője a zene, illetve a hangszeres együttes (ha nem is „tartása”, de legalább) felfogadása volt. Ez a mentalitásbeli különbség az erős eredettudat révén pedig túlélte a rendiség korszakát, és az adott települések körzetében megnövelte a hivatásos zenészek iránti keresletet.

A fentebb vázolt zeneoktatási rendszer kialakulásával ez oly módon függ össze, hogy ezekben a körzetekben a fokozott kereslet talán fokozott zenei igényességet is jelenthetett, ami ösztönözhette és (egyben gazdaságossá téve a befektetést) indokolhatta a zenészképzés alapfokú intézményesítésének kialakítását.(35)

4. Példatár

A példatárban található szövegek saját gyűjtéseimből származnak, lejegyzésük a helyszíni jegyzőkönyvek vagy a hangfelvételek alapján készült. Az adatokat az 1990-es évek első felében rögzítettem.

1. Molnár László prímás, sz. 1925. ápr. 25-én Alsókálosán (v. Gömör- és Kishont vm., Vály völgye, Szlovákia)
„Nyolcéves koromban kezdtem tanulni muzsikálni a bátyámtól, Ruszó Bélától. Akkoriban már neki volt bandája, engem meg minden este tanítgatott… Aztán, amikor már tízéves elmúltam, elmentem Rimaszécsbe, Oláh Gézához, ott »lehúztam« egy hónapot. Ott laktam nála. Azután (akkor már nagyobb voltam) elmentem Nagybalogra, ott egy Ágoston nevű prímásnál tanultam… De az olyan prímás volt…! Ördögprímásnak hívták, az tiszta ördög volt! Nagy híre volt az egész vidéken… Apám elment hozzá, hogy elvállalna-e. Hát, ő is hallotta híremet… azt mondja: »Zoli bácsi, én elvállalom, de a gyereket meg akarom hallgatni.« No, akkor apám felvitt hozzá, kezembe adta a hegedűt, én meg »hangokról hangokra« végigmentem rajta, kipróbáltam a hangszert. Hát, látta, hogy mi van, azt mondja: »Elvállalom!«… Akkor elkezdtem hozzá járni. A neném (nővérem – A. G.) Uzapanyiton lakott, annál voltam »kovártélyon«. Reggel a nenémnél ettem, már mentem is… Akkor délig ott voltam, de már délután megint felmentem, már azért is, mert a banda mindig szólt… Órára tanított engem ez az Ágoston. Mindig megbeszéltük, hogy mikor van neki szabad ideje, akkorra felmentem, vagy másfél óráig tanított… Amit otthon kigyakoroltam, azt meg kellett mutatni. Ott volt a banda, az kisért. Amíg az egyik nóta nem volt teljesen jó, másba nem fogtunk bele. De ez nem ingyen ment. Meg volt egyezve, abban az időben apám 500 koronát fizetett neki egy hónapra… Akkoriban ez nagy pénz volt, a család énrám keresett… Amikor a két hónap letelt, eljött apám, azt mondja az Ágoston: »No, hallgassa meg a gyereket! (ő leállt nekem tercezni) …én mondom, Zoli bácsi, sok tanítványom volt, nemhogy a szemibe mondjam, de ilyen ’fogalmas’ gyereket, mint a maga fia, még nem tanítottam. Ki merem engedni, hogy zenekart vezessen!« Akkortól aztán a bátyám zenekarában én lettem a prímás…”

2. Kurucz Mihály sípos(36), sz. 1926. szept. 24-én Kolonban (v. Nyitra m., Zoboralja, Szlovákia)
„Egy cigányembertől tanultam klarinétozni Garamszőlősön. Kovács Kálmánnak hívták, már meghalt… Apám ahhoz adott tanulni, mint egy inast. Nála laktam három évig, apám küldte oda a pénzt, nála kosztoltam. 14 éves koromban mentem oda, ott is jártam iskolába…”

3. Lakatos „Combos” Gyula prímás, sz. 1934. ápr. 28-án Muzslán (v. Esztergom vm., Szlovákia)
„Édesapám kifizetett 500 koronát egy hónapra, akkor elmentem Virág Zsigához Újvárba [Érsekújvár]. Nála laktam egy hónapig, hazajöttem mint zenekarvezető.”

4. Horváth „Bolgár” Béla prímás, sz. 1933. ápr. 25-én Buzitán (v. Abaúj-Torna vm., Szlovákia)
„Először hegedűn tanultam, édesapám meg a nagybácsim tanítottak. Azután Csécsben Budai Gyulánál meg Saccán a Bunda családnál, Jenő bácsitól tanultam. Édesapámékkal úgy voltak megegyezve, hogy egy hétig itthon leszek, egy hétig meg náluk. De a saccaiakat inkább ide hívták, mert ott kihasználtak minket, dolgoztattak. Fáért járunk az erdőre, mert a zenészek nem dolgoztak sehol, egész nyáron minket dolgoztattak. Apám nagyon kevés pénzt fizetett a tanításért, de lisztet, babot, cukrot, krumplit, azt vittek nekik apámék hetente. Akiktől tanultunk, nem tudtak kottát olvasni, mink se tudunk. Saccán másfél évig tanultam, Csécsben meg egy évig. Mentem a Budaiakkal meg a Bundákkal is muzsikálni, de akkor én fizetséget nem kaptam…”

5. Veszprémi Antal prímás, sz. 1919. okt. 7-én Nemesócsán (v. Komárom vm., Csallóköz, Szlovákia)
„Apámtól tanultam muzsikálni meg Megyeren [Nagymegyer], ott volt egy öreg újvári származású cigány, a Patkoló. Minden másnap jártunk hozzá hatan. Apám fizetett neki a tanításért 60 koronát a régi cseh pénzben. Nem kottából tanította a hangokat, se a nótákat.”

6. Potta Géza prímás, sz. 1933. febr. 25-én Abaújszinán (v. Abaúj-Torna vm., Szlovákia)
„Abaújszéplakon voltam tanulni hat hónapig egy jó prímásnál, János bácsinak hívták.
– Hogy ment az a tanítás?
– Úgy tanultam, hogy leültem én is egy külön székre, meg ő is, és így szépen figyeltem az újjrakását, hogy hogy raki.
– Nótákat, miket tanított?
– Tanított csárdásokra, valcerokra, foxra, hallgatókra, tangókra.
– Járt ezért neki valamilyen fizetség?
– Bizony járt; ezér apámnak fizetni kellett, már arra nem emlékszem, hogy menynyit, meg még anyám kaját is hordott, mert olyan szegénység volt. Én ott laktam nála. Nagy bandája volt ennek a János bácsinak, Kassán muzsikáltak Litmannál. Mikor már tudtam egy nótát vagy kettőt, akkor már vitt a cimbalomhoz, a bandához. A cimbalmoshoz. Ott már összeszedődtek az egész banda, és úgy akkor muzsikáltam…”

7. Ifj. Rostás Kálmán cimbalmos, sz. 1958-ban Szürnyegen (v. Zemplén vm., Vízentúl)
„Nagykaposon tanultam a Hosszú Józsi bácsinál, ott laktam nála, négyen tanultunk nála egyszerre. Azok a többiek jártak minden nap haza, és én ott is aludtam. Először hallgatókat, csárdást, akkordokat tanított, mert a hangismeret, az az első. De az öreg nem ismerte a kottát, fejbűl muzsikált. Apám minden hónapban adott neki 500 koronát, és ugye, hát élelmet, azt mindég hozta anyám. Ez 1967-ben volt, én akkor kilencéves voltam. Én voltam a legfiatalabb, kettő volt, ami hat évvel idősebb volt, a Jani meg négy évvel. Azok ki is tanultak, jártak oda 4-5 évet nála, de én otthagytam. Mikor már kitanultak, az öreg elengedte őket, már akkor fel voltak szabadítva. Már akkor mondhatták, hogy »Én a Hosszú bácsinál tanultam!«, akkor mán az jó volt, mán vitték őket a bandákba muzsikálni.”

8. Oláh János cimbalmos, sz. 1916-ban Ipolyfödémesen (v. Hont megye, Ipoly mente)
„…Apám, az vót egy igen nagy cimbalmos. Ott állt a cimbalomja neki a szobába, hát má’ – én olyan gyerekecske vótam, má’ fel tudtam kapaszkodnyi a cimbalomho, oszt próbálgattam, hogy hogy tud apám olyan szépen játszanyi…
– Hány éves volt akkor, János bácsi?
– Hát, lehettem olyan hétéves, vagy még kissebb, még nem jártam iskolába, de má’ tanútam cimbalmoznyi.
– Csak az édesapjától tanult?
– Nem. Mikor má’ valamit tudtam, hogy úgy valami nótákat körűbelű kitudtam szedegetni, hát mentem Palástra, a nenémhe, ottan adtak engem tanítani Szalatnyára, Magyari Imréhe’. Az olyan cimbalmos vót, a kezit alig lehetett látnyi, mikor belegyött…
– Hogyan tanította magát ez a Magyari?
– Az kottás ember vót.
– Magát is kottából tanította?
– Nem. ő értett hozzája, meg a nótákat is ki tudta olvasnyi belőle, de én nem tudtam átvennyi. Meg abba’ az időbe’ még nekünk az úgy nem is kellett, hogy nem tudtun vóna annnékű’ játszanyi. Akiné fejbű nem ment, nem vót muzsikus!
– Kellett ezért a tanításért, mármint a szüleinek a maga taníttatásáért valamit fizetni?
– Persze hogy kellett. 150 korona vót abba az időbe, csehek alatt a tanítás egy hónapra. Nagy péz vót! Háromszáz koronaé’ egy hízót lehetett venni!
– Meddig volt ennél a Magyari Imrénél?
– Két hónapig vótam nála, nekem má’ elég vót. Ott vótam őnáluk, ott laktam. A neném fizette a százötven koronát…
– És hogyan ment ez a tanítás, János bácsi?
– Hát szépen. Ügyes vótam.
– Értem. De miket mutogatott magának a Magyari? Mit kellett gyakorolni?
– Milyen húr, milyen akkord, ilyenek. Egy hónapig. Utánna a nótákat. Mellik hangba hogyan kell kísírtenyi, a csárdásoknak, foxoknak a kiszdési, minden… Oszt akkor má’ cimbalmos lettem, vót nagy bandám.
– Ki volt a prímás?
– Kovács Dezső vót a prímásom, ide való vót, Keszihócra [Dacsókeszi], Gácson lakik.
– János bácsi, maga tanított-e valakit az életébe…
– Én? Tizenöt éves vótam, má’ tanítottam! Nyóc embert kitanítottam, de az mind rokon vót. Apovai Sanyonak két fiát, fent vannak Pozsonyba, meg az egyik Csehbe, nálam tanútak.”

9. Oláh László „Tyúkos” brácsás, sz. 1926-ban Szelőcén (v. Komárom m., Mátyusföld)
„A bátyámtó’ kezdtem tanulni, itthol, Oláh Gyulának híták. Aztán, Csívár Sándor vót itt, prímás vót. Híre vót. Egyszer begyöttek hozzá Pestről ketten ketten…
– Annál is tanult?
– Annál is. Gyerek vótam, tzenkét éves lehettem, jó filhallásom vót, hát beadtak apámék tanúnyi a Csívárho’. Először hegedűnyi tanútam, aszondja: »Le kell fognyi a húrt, mer’ ott má’ nem szelel!« Meg hát a vonót kell tunnyi, mikor mennyit…
– Aztán hogy lett brácsás?
– Apámnak az öccsi vó a brácsos, de elmentek laknyi Kajalra, mer hát sok vót a család, ott meg a’ ángyomnak meghalt a nagyapja, hát oda mentek (ti. az ő házába költöztek – A. G.). Úgyhogy kellett itthol egy brácsos, mer’ apám nem akart mindig idegenyeket hínyi…(Csívár) Minden hangszeren tudott, mindegy vót neki, hegedű, kontra, brács, bőgő, így oszt kéz alá fogott mint brácsost. Jó vót a felfogásom, oszt az is ment…”

Irodalom

Agócs Gergely

1994a: Bevezetés. In: Varsányi Ildikó: Gömöri népzene. Budapest. /Népzenei füzetek. Hangszeres népzenei példatár./
1994b: Az Ipoly mente hagyományos zenei kultúrájáról. Börzsönyvidék, 2, 1–8. [Szob]
1998: Hagyományos hangszeres zenepedagógia. Folkmagazin, V/3, 35–37. Budapest, 1998.

Barsi Ernő

1984: A zene egy sályi pásztor életében. Budapest.

Bárdos Kornél

1976: Pécs zenéje a 18. században. Budapest.
1980: Győr zenéje a 17–18. században. Budapest.
1984: Sopron zenéje a 16–18. században. Budapest.
1987: Eger zenéje 1687–1887. Budapest.
1993: Székesfehérvár zenéje 1688–1892. Budapest.

Berecz András

1998: …Bú hozza, kedv hordozza… Magon kőtt énekesek iskolája. I. köt. Vallomások, párbeszédek, képek a hagyományos dalolásról, éneklésről. Budapest.

Bihari Anna

1980: Hiedelemmonda-katalógus. Budapest.

Borsai Ilona

1959: Díszítés és variálás egy mátrai falu dalaiban. Ethnografia, LXX, 269–290.

Dobszay László

1998: Magyar zenetörténet. (Második, bővített kiadás.) Budapest. /Jelenlévő múlt./

Dömötör Ákos

1988: Magyar népmese-katalógus. 2. köt. Budapest.

Dömötör Tekla

1968: A vilák ajándéka. Filológiai Közlöny, 1968, 2, 339–346.

Elschek, Oskár

1991: Slovenské µudové pí¹»aly a iné aerofóny. Bratislava.

Faggyas István

1993: A cigányzene Gömörben. Gömör néprajza. XLI. köt. Debrecen.

Halmos Béla

1980: Ádám István széki prímás. Részletek egy készülő személyi monográfiából. Zenetudományi Dolgozatok, 1980, 85–113.
1981: Közjáték a széki tánczenében. Zenetudományi Dolgozatok, 1981, 191–220.

Halmos István

1959: A zene Kérsemjénben. Budapest.

Járdányi Pál

1943: A kidei magyarság világi zenéje. Kolozsvár.

Juhász Zoltán

1984: Variáció és rögtönzés egy gyimesi táncdallamban. Zenetudományi Dolgozatok, 197–221.
1994: Kukucska Ernő nógrádi dudás és furulyás hagyatéka. Budapest. /Népzenei füzetek. Hangszeres népzenei példatár./
1998: Az utolsó dudás. Pál István nógrádi pásztor zenei öröksége. Budapest. /Népzenei füzetek./

Kallós Zoltán

1973: Új guzsalyam mellett. Énekeltem én özvegyasszon Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa hetvenhat esztendős koromban. Lejegyezte, bevezetővel és jegyzetekkel ellátta Kallós Zoltán. Bukarest.

Kiss Lajos

1965: A szlavóniai magyar virrasztóénekek zenetörténeti jelentősége. MTA I. Osztályának Közleményei, XXIII, 1–4, 123–147.
1982: Lőrincréve népzenéje. Karsai Zsigmond dalai. Budapest.

Kocsis Aranka

1997: A vajkai szék nemesei. Hagyatéki leltárak a 17–19. századból. Pozsony.

Kodály Zoltán

1955: Árgirus nótája. In: Zenetudományi tanulmányok. IV. köt. A magyar zene történetéből. Szerk. Szabolcsi Bence és Bartha Dénes. 5–17.
1982: Régi karácsonyi énekek. In: Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok. II. köt. Sajtó alá rendezte és bibliográfiai jegyzetekkel ellátta Bónis Ferenc. Budapest.

Kósa László

1996: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880–1920). Budapest. /Jelenlévő múlt./

Lajtha László

1953: Egy hamis zenekar. In: Emlékkönyv Kodály Zoltán 60. születésnapjára. Budapest.
1954: Szépkenyerűszentmártoni gyűjtés. Budapest. /Népzenei monográfiák I./
1992: Gondolatok a népzene gyűjtésének, lejegyzésének és rendszerezésének módszeréről. In: Lajtha László összegyűjtött írásai. Szerk. Berlász Melinda. Budapest.

Leng, Ladislav

1958: Pôvodné slovenské µudové hudobné nástroje. Bratislava.
1967: Slovenské µudové hudobné nástroje. Bratislava.

Manga János

1968: Magyar duda – magyar dudások a XIX–XX. században. Budapest. /Népi Kultúra – Népi Társadalom. I./

Martin György

1965: A néptánc és a népi tánczene kapcsolatai. Tánctudományi Tanulmányok, 1965–1966, 143–195.
1967: A magyar tánctípusok zenekísérete. Hangzó példatárral. Budapest.
1968a: A botoló nóta. Proportio-gyakorlat nyomai a magyar néptáncban és népi tánczenében. In: Magyar Zenetörténeti Tanulmányok. Szerk. Bónis Ferenc. Budapest, 201–221.
1968b: Páratlan és aszimmetrikus ritmusok tánczenénkben. Táncművészeti Értesítő, 2, 26–42.
1976: A táncos és a zene. Tánczenei terminológia Kalotaszegen. Ethnographia, LXXXVIII, 165–183.
1980: A botoló és zenéje. In: Magyar Néptánchagyományok. Szerk. Lelkes Lajos. Budapest, 125–145.
1982: A dallam és tánctípusok összefüggése a Magyar Népzene Tára VI. kötetében. Tánctudományi Tanulmányok, 1982–1983, 287–325.
1983: Bartók, Kodály és a néptánckutatás. Táncművészet, 3, 16–18.

O. Nagy Gábor

1966: Magyar szólások és közmondások. Budapest.

Paksa Katalin

1993: A magyar népdal díszítése. Budapest.
1999: Magyar népzenetörténet. Budapest.

Pávai István

1993: Az erdélyi és a moldvai magyarság népi tánczenéje. Budapest.
1994: Zenés-táncos hiedelmek a moldvai magyaroknál. Néprajzi Látóhatár [a Györffy István Néprajzi Egyesület folyóirata], III/1–2, 171–187.

Pesovár Ferenc

1982: Béres vagyok, béres. Fejér megyei népzene. Az István király Múzeum Közleménye. 25. köt. [Székesfehérvár.]

Sebő Ferenc

1994: Népzenei olvasókönyv. Budapest.

Sárosi Bálint

é. n.: Magyar népi hangszerek. Budapest. /Ének-zene szakköri füzetek 1./
1967: Die Volksmusikinstrumente Ungarns. Handbuch der Europäischen Volksmusikinstrumente. Serie I., Band 1. Hrsg. Ernst Emsheimer és Erich Stockmann. Leipzig.
1971: Cigányzene… Budapest.
1972: Magyar parasztok és cigányzenészek. Magyar Zene, 13, 1, 13, 2.
1980: Hivatásos és nemhivatásos népzenészek. Zenetudományi Dolgozatok, 1980.
1996: A hangszeres magyar népzene. Budapest.

Szabolcsi Bence

1955: A magyar zenetörténet kézikönyve. Budapest.
1959: A magyar zene évszázadai. I. köt. Budapest.
1961: A magyar zene évszázadai. II. köt. Budapest.

Szendrei Janka–Dobszay László–Rajeczky Benjamin

1979: XVI–XVII. századi dallamaink a népi emlékezetben. I–II. köt. Budapest.

Tari Lujza

1999: Zene és hiedelem. In: Démonikus és szakrális világok határán. Mentalitástörténeti tanulmányok Pócs Éva 60. születésnapjára. Budapest, 231–262.

Tiberiu, Alexandru

1956: Instrumentele muzicale ale poporului român. Bucureºti.

Vargyas Lajos

2000: Egy felvidéki falu zenei világa – Áj 1940. Budapest.

Virágvölgyi Márta

1982: Szabó István széki prímás „lassú” dallamai. Zenetudományi Dolgozatok, 1982, 221–231
1983: A széki táncok zenéje Dobos Károly prímás repertoárjában. Zenetudományi Dolgozatok, 1983, 169–188.
1988: Halmágyi Mihály gyimesközéploki prímás hegedűjátéka. Zenetudományi Dolgozatok, 1988, 235–261.