Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



Impresszum 2001/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t III. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
III. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

TÓTH KÁROLY: Egy falu az etnikai peremvidéken: Vághosszúfalu
LAMPL ZSUZSANNA: Nevelési területek preferenciája a gimnáziumban
CSIZMADIA ERVIN: Pártok és politikai hálózatok
SIEGFRIED BECKER: Búzavirágok (Politikai és kulturális szimbolizmus a nemzeti konfliktusokban: Ausztria-Magyarország)
MÉSZÁROS ANDRÁS: “A legideálisabb gondolkodású liberális teológus” (Szelényi Ödön vallásfilozófiájáról)
NÉMETH ANDREA: A kódváltás pragmatiaki kérdései egy kétnyelvű közösségben

Dokumentum

1997. évi (1997. II. 14.) 70. számú törvény a külföldi szlovákokról, valamint egyes törvények módosításáról és kiegészítéséről (Fordította Szabómihály Gizella)
2001. évi LXII. törvény a szomszédos államokban élő magyarokról

Joggal a Demokráciáért Európai Bizottsága (Velencei Bizottság): Jelentés a nemzeti kisebbségek számára az anyaállamok által biztosított kedvezményes bánásmódról

Konferencia

DAVIDE TORSELLO: Eszmecsere Kelet-Közép-Európáról (avagy mi újat mondhat egy nemzetközi konferencia a változó valóságról)

Reflexió

A. KIS BÉLA: Családnevek vizsgálata nyomán “felekezetnév-vizsgálat”
ZEMAN LÁSZLÓ: Kitekintés az összehasonlító irodalomtudományra

Könyvek

Közlemény

LANSTYÁK ISTVÁN – MENYHÁRT JÓZSEF: A Gramma Nyelvi Iroda (avagy: Lesz-e az álomból valóság?)

A Fórum Társadalomtudományi Szemle I-III. évfolyamának (1999-2001) tartalomjegyzéke

Rövid URL
ID3012
Módosítás dátuma2019. április 16.

Impresszum 2001/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XXI. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XXI. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tanulmányok

ÁRENDÁS ZSUZSANNA: Szlovákiai magyar kitelepítettek Hirden: a lakosságcsere elszármazottjai (Akkulturációs folyamatok, csoportközi kapcsolatok etnográfiája)
TEREBESSY SÁPOS ARANKA: Középső-Zemlplén migrációs folyamata a dualizmus korában
DANIS FERENC: Hont vármegye mezőgazdasága a 18. századtól 1918-ig
BOROS FERENC: A trianoni “béke” születésének időszaka
HUSHEGYI GÁBOR: Brogyáni Kálmán szakírói, művészetkritikusi tevékenysége az első Csehszlovák Köztársaságban és a Szlovák Köztársaságban

AGORA

Művelődéstörténetünk nyolcvan éve

KOCUR LÁSZLÓ: A (cseh)szlovákiai magyar művelődéstörténet (f)elé_103
KÓSA LÁSZLÓ: Gondolatok egy monográfia olvasásakor_113
ORAL HISTORY: Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Szép Attila

KRONOLÓGIA

POPÉLY ÁRPÁD: A csehszlovákiai magyar kisebbség történeti kronológiája (1947-1949)

MŰHELY

HUNČíK PÉTER: A Márai Sándor Alapítvány

KÖNYVEK

Hermann Bausinger: Typisch deutsch. Wie deutsch sind die Deutschen? (Liszka József)
Heinz Tichy: Die Europäische Charta der Regional- oder Minderheitenschprachen und das österreichische Recht. (Varga Sándor)
A Bibliotheca Hungarica (cseh)szlovákiai magyar könyvgyűjteményének bibliográfiája (1918-2000). (Varga Sándor)
Margit Feischmidt (ed.): Ethnic Relations in Eastern Europe. A selected and annotated bibliography. (Puskás Tünde)
Dušan Kováč: Szlovákia története. (Simon Attila)
Dr. Wick Béla: A kassai Szent Erzsébet Dóm. (Hushegyi Gábor)

RESUMÉ

Rövid URL
ID3011
Módosítás dátuma2019. április 16.

Bordás Sándor: A rendszerváltás társadalmi következményei (Értékzavarok és pszichopátia)

A rendszerváltás (1989) óta Szlovákia jelentős változásokon ment keresztül. Csehszlovákia 1992-es kettéválása különösen a magyar nemzetiségű polgárokban okozott csalódást, s ez direkt vagy indirekt formában...
Bővebben

Részletek

A rendszerváltás (1989) óta Szlovákia jelentős változásokon ment keresztül. Csehszlovákia 1992-es kettéválása különösen a magyar nemzetiségű polgárokban okozott csalódást, s ez direkt vagy indirekt formában hozzájárult – az egyébként is átalakuló társadalomban – az értékek komoly változásához. A pszichológusok és pszichiáterek beszámolóiból tudjuk, hogy az értékítéletek változásának függvényében estek és esnek szét eddig stabilnak hitt érzelmi hátterű rokoni, baráti kapcsolatok, és szövődnek újak, gyakran az érdekek és a számítások alapján. Úgy tűnik, az így kialakult kapcsolatokban nem divat a becsületesség, sőt a túlélésre, az egzisztencia megőrzésére, az anyagi jólét fenntartására stb. való hivatkozással akár törvénysértő dolgok elfogadását és elismerését is tolerálják.

Az országban nőtt a bűnözés aránya, és olyan, eddig viszonylag ismeretlen jelenségekkel kell szembenézni, mint a kábítószer-fogyasztás, a prostitúció, a játékautomaták iránt kialakult szenvedélyek, a már kezelhetetlennek tűnő korrupció, a gyermeknevelési problémák stb.

A felnőttek értékorientációja viszonylag jól mérhető a serdülőknek az értékekhez való hozzáállásán, így egy teszt segítségével 518 középiskolai tanulót mértünk fel hat értékre vonatkozóan. A teszt 18 állítást tartalmazott a teljesítmény, az érzelmek, a becsületesség és az igazságosság, a család, a hit és a pénz mint érték köréből, melyet a diákoknak egy ötpontos skálán kellett önmagukra vonatkozóan megállapítaniuk, hogy mennyire tartják az állítást igaznak, illetve hamisnak. A teszt a következő volt:

Kérem, értékelje saját álláspontját az alábbi skála alapján:

  • 2 – teljesen igaz,
  • 1 – igaz,
  • 0 – számomra közömbös,
  • -1 nem igaz,
  • -2 – egyáltalán nem igaz.
  1. Fontos, hogy szeressem azt, amit csinálok.
  2. A tudást mindenek fölé helyezem.
  3. Tanulással minden elérhető.
  4. A szorgalom a legfontosabb számomra.
  5. Becsületes munkával mindent elérhetek.
  6. Ha keményen fogok dolgozni, sok pénzem lesz.
  7. A pénz számomra a legfontosabb.
  8. Pénzzel mindent megszerezhetek.
  9. Ha hiszek a dolgokban, akkor azok beteljesednek.
  10. Hittel mindent el lehet érni.
  11. Önmagamban hiszek legjobban.
  12. Fontos nekem, hogy szeressenek.
  13. Igazán akarok szeretni valakit.
  14. Nekem a család a legfontosabb.
  15. Általában az érzelmeket helyezem mindenek fölé.
  16. Mindennél fontosabb az egészség.
  17. Az igazságtalanságot nem tudom elviselni.
  18. Én igyekszem igazságos lenni.

A teszt során arra voltunk kíváncsiak, hogy az állításokat a diák mennyire tartja magára vonatkozóan igaznak, illetve hamisnak. Így egy ötpontos skálát alakítottunk ki, de a végleges értékelésnél gyakorlatilag csak kettőt használtunk fel, egynek véve az igaz válaszokat (pozitív választás) és egynek a nem igaz válaszokat (negatív választás). A részeredmények alapján kiderült, hogy nagyon kevés volt a közömbös (nulla) választás, ezért ezt külön nem értékeltük.

A felmérést Nagymegyeren a kereskedelmi akadémia és gimnázium tanulóival végeztük el.

1. értékkör: Teljesítmény
szemle_2002_2_bordas_01
Az ember életében az elvégzett teljesítmény komoly értéket jelent, különösen akkor, ha figyelembe vesszük annak motivációs rendszerét. Az elvégzett teljesítménynek kellene biztosítani sikerélményeink jelentős részét, pozitívan visszahatva a motivációs rendszerre. Úgy tűnik, ez a folyamat az első osztályban még viszonylag jól működik, hiszen a tanulással, a munkával, a tudással kapcsolatos választások többnyire pozitívak (61,34%), de ez a negyedik osztályra már jelentősen csökken (39,6%), a negatív megítélés viszont lényegesen megnő.

Véleményünk szerint ebben az értékkörben kapott majdnem ötvenszázalékos negatív választás háttere családszocializációs és társadalmi okokban keresendő. Az iskola másodlagos szerepet játszik, bár pozitív pedagógusmodellekkel ez az eredmény nyilván javítható.

2. értékkör: Érzelmek
szemle_2002_2_bordas_02
Az eredményekből egyértelműen látszik, hogy az érzelmek a negyedik osztályra veszítenek pozitív értékükből, sőt az érzelmek negatív megítélése a duplájára növekszik (12,05%).

3. értékkör: Becsületesség, igazságosság

A becsületesség, igazságosság állításokra adott válaszok paradox módon alakultak. Az eredmények értelmezését két szempontból végeztük: egyrészt az 5. és 6. állításra, másrészt pedig a 17. és 18. állításra adott válaszok alapján. A becsületes munka pozitív megítélése az első osztályra volt jellemző (62,77%, ám ez egyébként is szerény eredmény), ez a negyedik osztályra szinte drasztikusan 23,08%-ra csökken, ugyanakkor a becsületesség negatív megítélése a negyedik osztályra eléri a 70,77%-ot. Tehát az érettségiző fialok több mint 70%-a úgy érzi, hogy becsületességgel nem fog sokat elérni az életben.

A kemény munka és a pénz összefüggésének a megítélése nagyon alacsony pozitív értékről indul (34,04%), ami a negyedik osztályra 13,08%-ra csökken, a negatív megítélése viszont 55,32%-ról 76,15%-ra emelkedik a negyedik osztályra. Ebből arra következtethetünk, hogy az érettségizők kb. 76%-a úgy véli, hogy kemény munkával nem lehet sok pénzhez jutni.

Az igazságosság és a becsületesség megítélése általánosságban viszont 96,27%-ban pozitív az első osztályban, bár a negyedik osztályra ez is 91,9%-ra csökken. A paradoxon óriási, hiszen a ma érettségiző fiataloknak igazságosnak, becsületesnek kell maradniuk (91,9%) akkor, amikor tudják, hogy becsületes munkával semmit sem érhetnek el (70,77%), és ha keményen fognak dolgozni, akkor sem lesz elegendő pénzük (76,15%).

4. értékkör: A család
szemle_2002_2_bordas_03
A családnak mint a társadalom legkisebb sejtjének a megítélése volt a következő értékkör. Bírósági, gyermekvédelmi pszichológiai tanácsadói statisztikákból tudjuk, hogy növekszik mind a válások, mind a gyermeknevelési problémákkal küszködő szülők száma. Kíváncsiak voltunk arra, hogy a fenti negatív folyamatok hatására a középiskolások véleménye hogyan formálódik. Eredményeink azt mutatják, hogy az első osztályban elég nagy százalékban tartják fontosnak a családot, és pozitívan ítélik meg, de a negyedik osztályra ez az eredmény kb. 10%-kal csökken, ugyanakkor a negatív megítélés nulla százalékról 10,00%-ra emelkedik. Mivel a serdülő- és ifjúkorúaknak fejlődés-lélektani helyzetükből fakadóan önállósulási és érzelmi elszakadási törekvéseik vannak, ezért ezek az eredmények inkább jelzés értékűeknek foghatók fel.

5. értékkör: A hit

Ennél az értékkörnél nem a vallási hitre gondoltunk elsősorban, hanem az elvekben, a történések lefolyásában, a dolgok alakulásában és az önmagukban való bizalomra, hitre voltunk kíváncsiak. Az eredmények a pozitív megítélésnél osztályonként eléggé váltakoznak; sem egyértelmű növekedést, sem csökkenést nem lehet kimutatni. A negatív megítélés esetében a negyedik osztályra viszont 51,92%-os emelkedéssel találkozunk, ami véleményünk szerint magas, és egyfajta kilátástalanságot tükröz. Bár a serdülő- és ifjúkorra jellemző a mindenben való kételkedés, ezért ezeknek az eredményeknek is inkább jelzés értékük van.

Egyik osztály sem dicsekedhet erős önbizalommal, mivel a pozitív értékek csak 60–71 százalék között mozognak. Ez abból a szülői-nevelői magatartásból fakad, hogy tájainkon mind a szülő, mind pedig a pedagógus inkább büntet, és keveset dicsér, jutalmaz. A büntető nevelési módszerrel aláássák a gyermek önértékelését és önbizalmának megerősödését.

6. értékkör: A pénz
szemle_2002_2_bordas_04
Az utolsó értékkör kérdései a pénz megítélésének a pozitív, ill. negatív voltára vonatkoztak. A fogyasztói társadalmak fejlődésük folyamán többnyire pénzcentrikussá váltak, melyekben az emberek gyakran a pénzt helyezik az első helyre, és csak később következnek a többi értékek, az érzelmek, az emberi kapcsolatok, a család, a hit értéke, és nagyon sok esetben a becsületesség a nagyobb anyagi javak megszerzése érdekében háttérbe szorul. A filmeken, a tömegtájékoztatási eszközökön keresztül a pénz hatalma eléri a középiskolás korosztályt is, és nemegyszer környezeti modelleken felerősödve válik a személyiség egyedüli mozgatórugójává. A táblázatból látjuk, hogy a pénz pozitív megítélése több mint duplájára emelkedik a negyedik osztályra. A negatív megítélése viszont a negyedik osztályra 73,93%-ról 59,23%-ra csökken. Ez azt jelenti, hogy negyedik osztályra a pénz fontossága és értéke jelentősen növekszik.

Végül a pénz szerepének a növekedéséhez adjuk hozzá a becsületesség és igazságosság értékkörnél kialakult paradoxont, a teljesítményhez való negatív hozzáállás növekedését, az érzelmek és a család jelentőségének a csökkenését, a hit negatív megítélésének a növekedését, és akkor már csak abban reménykedhetünk, hogy Thomas Mann-nak igaza van, amikor azt írja, hogy „Jól tudom, és Isten is tudja előre, hogy az ő parancsait nem fogják megtartani, és az ő szavai ellen mindenkor és mindenütt vétkeznek majd. De mindenesetre jéghidegség fogja körül annak szívét, aki ezt megtöri, mert az ő húsába és vérébe is be van írva, és jól tudja, hogy a szavak érvényesek.”

Sajnos úgy tűnik, Thomas Mann-nak ebben az állításában nincs igaza, főleg a pszichopatákat (szociopatákat, antiszociálisokat) illetően. Mint korábbi kutatásokból (Cleckley 1976) tudjuk, a pszichopaták nem ismerik azokat a mély affektív állapotokat, amelyek a köznapi élet tragédiáihoz és győzelmeihez vezetnek. A pszichopátiát 14 fő kritérium mentén jellemzik: 1. átlagos vagy magas intelligencia; 2. a pszichózis általános jegyeinek, így az irracionalitás különböző formáinak hiánya; 3. pszichoneurózis – így az „idegesseg” – hiánya; 4. a felelősségtudat hiánya; 5. az igazság semmibevétele; 6. a szégyenérzet hiánya; 7. antiszociális viselkedés bűntudat nélkül; 8. képtelen a tapasztalatából tanulni; 9. az affektivitás általános szegénysége; 10. az őszinte belátás hiánya; 11. az elébemenésre, kedvességre kevés reakció; 12. az élettörténetben nincs komoly öngyilkossági kísérlet; 13. szexuális jellegzetességek: gyenge nemi vágy, „alkalmi” jellegű szexualitás; 14. kezdetei legkésőbb 20 éves kor körül.

A 14 jellemző közül gyakran a pszichopátiás triászt emelik ki, mely szerint a pszichopata nem szorong, nincs bűntudata és nem tanul (okul) a hibáiból. Később Cleckley három pozitív jellemzőt is említ, ezek a pszichopata báj, a magyarázás önértékelés és az impulzivitás. Ezt Kulcsár Zsuzsa (1991) a „vándorkedvvel” és a jó motorikus képességgel egészíti ki.

Cleckley fontos megállapítása, hogy ezeket a személyeket mind a börtönökben, mind a társadalom megbecsült alakjai között megtalálhatjuk. Feltételezésének illusztrálására sikeres üzletemberek, orvosok és pszichiáterek példáival szolgál. Így ír: „Ezeknek a személyiségeknek a zavara igen mélyreható. Köztük és a folyton börtönbe kerülő pszichopaták között csak annyi a különbség, hogy sokkal hatékonyabban és hihetőbben képesek azt a látszatot fenntartani a külvilág felé, hogy normálisak. A fő különbség talán az lehet, hogy a pszichológiai egészség álarcát vagy homlokzatát jobban »odaerősíti« a sikeres anyagi érvényesülés.”

És itt érkeztem el a felvetett hipotézishez: vajon az 1989-es változásokkal megnövekedett-e a pszichopátiás személyek száma? Avagy valami másról van szó? Az utóbbi évek statisztikáiból tudjuk, hogy mind az erőszakos bűncselekmények, mind pedig az egyéb bűncselekmények száma jelentősen nőtt. Szlovákiában például az utóbbi időben nagyon sok ismert társaság ment tönkre sikkasztás, csalás miatt (ezek általában kisbefektetőktől gyűjtöttek be különböző célra pénzeket). A tönkrement társaságok zöménél kimutatható a csalás és a sikkasztás.

Egy amerikai epidemológiai felmérés során az átlagpopulációban – három különböző körzetben – a pszichopátiás személyiségnek a teljes életkorra szóló prevalenciáját 2,4–3,3% közöttinek találták. A csúcs a 24–44 éves kor között (3,1–5,2%) van, és ez a 45–64 éves kor között hirtelen csökken (1,1–1,9%). Az esetek „eltűnését” spontán javulásnak tudták be.
Természetes, hogy nem minden bűncselekmény mögött áll pszichopátiás személyiség, de izgalmas volna olyan kutatást folytatni, hogy az átlagpopulációban nálunk hány százalékot tesz ki ez a személyiség. Magasabb-e az amerikai átlagpopulációnál, avagy sem. Jogosan felvetődik a kérdés, hogy a serdülő- és ifjúkorúak értékorientációja körüli zűrzavar milyen mértékben járul hozzá a pszichopátiás gondolkodás kialakulásához, különösen akkor, ha azt érzékelik, hogy a büntetés a független és korrupt bíróságoknak köszönhetően elkerülhető. (Szlovákiában több közvélemény-kutatás is igazolta, hogy a bíróságok a legkorruptabbak.)

Az antiszociális személyiség sajátosságait kutatva feltételezhetők bizonyos biogén hajlamosító tényezők (Hare 1983; Kulcsár 1991), de az is kétségtelen, hogy különböző lelki befolyás-tapasztalat és tanulás adja meg a személyiség- és viselkedészavar tartalmát és irányát.

„Az egyik alapvető tapasztalati hatótényező az elutasító, elégedetlen vagy egyenesen ellenséges szülői viselkedés. Ennek sokszor az a kiváltója, hogy a csecsemő – alkati okoknál fogva – nehezen kezelhető (ingerlékeny, dühös, sírékony stb.), és hamar belekerülhet a sztereotip megítélés mentén a »kibírhatatlan kis szörnyeteg« kategóriájába. Ez aztán akár egy életen át tartó szülő–gyerek háborúskodás alapja lehet.”

Persze a szülői ellenszenv még számos más forrásból is eredhet. Sokszor a gyermek ártatlanul válik bűnbakká: a szülők ugyanis reá helyezik át egyéb (házassági, foglalkozási, társadalmi) frusztrációik miatti haragjukat. Végül akármi is a forrás, a lényeg az eredmény: a szülő kegyetlen és domináns viselkedése. A harag haragot szül, modellt ad a vikariáló tanulásra. Az pedig már mindegy, hogy a gyerek tudatosan utánozza-e a szülő dühös és ellenséges viselkedését, vagy – nem lévén más alternatíva – választja azt. Valószínűleg mind az utánzás, mind a belső szentesítés működik. A gyerek tehát magába építi a hosztilitás szülői modelljét, és másokkal szembeni dühének kifejezésére is ezt használja eszközül.

Az antiszociális típus alakulásában szerepet játszó tényezők között ugyanilyen fontos lehet a szülői modellek hiánya. Ha a szülők kevés útmutatással szolgálnak gyermekeiknek, magukra hagyják őket, ha a család csonka (főként akkor, ha az apa hagyja magára az anyát a gyerekekkel, és hiányzik a családfenntartó apa, a tekintély és biztonság letéteményese, az anya pedig agyonhajszolt a munkától és a pénztelenségtől), akkor a gyerek hamarosan az „utcán találja magát”, az „utca neveli fel”. Nem ritka az sem, hogy a gyerek az apa „eltűnését” és az anya hajszolt figyelmetlenségét elhagyatottságként éli meg. Identitás- és modellkeresésük során az ilyen gyerekek általában kortársaik felé fordulnak, éspedig olyanok felé, akiknek hasonló sors jutott, akik szintén céltalanul kóborolnak a közömbös, ha nem éppen ellenséges világban (Döme, 1996).

Ebben a világban találják meg azokat a modelleket (többnyire pszichopátiás személyiségjegyekkel rendelkező modelleket), melyeket követésre érdemesnek tartanak. Az óriási veszély a pszichopátiás személyiség kialakulása szempontjából a gyermek serdülő- és ifjúkorában található meg, mivel ez a kor egyébként is az identifikációs forradalom kora. Ha viszonylag jól működik a szülő–gyermek kapcsolat, akkor is történhet eltolódás a pszichopátiás viselkedések felé az értékek körüli zavarok miatt, melyekre a serdülők különben is érzékenyen reagálnak, mint a fenti felmérésből ezt láthattuk.

Annak ellenére, hogy a pszichopátiás személyiségzavar a legalaposabban vizsgált az összes személyiségzavar között, és klinikai, genetikai és pszichobiológiai jellemzői a leginkább ismertek, sem a pszichoterápiás, sem a gyógyszerterápiás, sem pedig a műtéti beavatkozások nem sikeresek.

A pszichodinamikus terápiák sikertelenségének az az oka, hogy ezek a személyek nem tűrik el az intimitást, és igen heves viszontáttételt ébresztenek a terapeutában. Az operáns kondicionáláson vagy tanuláselméleti paradigmákon alapuló viselkedésterápiák nem hozták meg a tartós javulást, hiszen a pszichopatáknak kifejezetten problémás a tapasztalatból való tanulás. A családterápiák úgy módosulnak, hogy a terápiás segítségnyújtás többnyire a családnak szól, és nem a pszichopatának a pszichopátiája enyhítése végett. Ugyanis ezek a családok jelentős, krónikus diszkonfortot élnek meg, ezért rászolgálnak a támogatásra, hiszen gyakran kifejezett bűntudatuk van az antiszociális családtag miatt.

A gyógyszerterápiák a pszichopaták kezelésében több kutató egybehangzó véleménye szerint ellentmondásosak és eredménytelenek.

A különböző elhelyezések (kórház, börtön, börtöngazdaság stb.) zárt és strukturált környezeti keretei között zajló kezelések a terápiás közösség elveit használják fel. Beszámoltak antiszociális viselkedés eredményes kezelésről nyitott elhelyezési keretek között alkalmazott programban, ahol a hierarchikus, konfrontatív élmények tűntek hatékonynak. Ezek kezelési programokat kínálnak a rendszerint büntetett előéletű személyek számára egy nem orvosi, tanácsadásos modellen belül.

Néhány éve alkalmaznak olyan, a vad természetet járó és „meghódító” (ún. wilderness) programokat, melyek fizikai és szellemi kihívásokat alkalmazó és erőfeszítéseket igénylő kezelési eljárások (Reid–Matthews 1980), s az antiszociális személyek szociális és interperszonális gyengéire irányulnak. Ezekben az expedíciós programokban (sziklamászás, hegyi patakokban kajakozás, szafari stb.) közös elem, hogy az egyéntől és a csoporttól is elkötelezettséget és felelősséget követel meg. A feladat vagy élmény veszélyforrásokat tartalmaz, túl kell ezeket élni. A természetet nem lehet becsapni, és nincs pardon, ha a meggondolatlan cselekvés következményei előállnak. A programok rendszerint hierarchikusan strukturáltak, először a kempingezési, hegymászási alapismeretekkel ismertetik meg a résztvevőket, például az antiszociális adoleszcenseket, majd egy 7–12 napos expedíció következik. Egyes programok egyéni teljesítményt igénylő, „szólóban” megoldandó feladatokat is tartalmaznak.

Az igazán megterhelő és kihívást jelentő programok általában jó eredménnyel jártak: nemcsak a kriminális visszaesés csökkent, hanem rendszerint a szociális és interperszonális készségek is javultak. A pszichológiai tesztek szerint pedig sokszor kimutathatóan nőtt az önbizalom és önbecsülés.

Véleményem szerint a hangsúlynak a megelőzésen kell lennie a pszichopátia kezelését illetően: pl. jó és betartatott törvények, erkölcsileg feddhetetlen pedagógusok, morálisan magas szinten álló véleményformáló személyek (polgármesterek, papok stb.), a brutális akciófilmek cenzúrája vagy teljes betiltása a tévétársaságoknál és a mozikban. Olyan alkotásokat kellene előtérbe helyezni, ahol a valódi emberi értékek nyújthatnak modellt, okozhatnak katarzist a valamilyen szereppel azonosulni vágyó néző számára.

Jegyzetek

* Elhangzott a Magyar Tudományos Akadémia Komáromban megrendezett A rendszerváltás
(-változtatás) mérlege című tudományos konferenciáján 2002. április 27-én.

Irodalom

Cleckley, H. M. 1976. The Mask of Sanity: An attempt to clarify some issues about the so-called psychopathic personality. St. Luis, CV Mosby.
Döme László 1996.
Személyiségzavarok. Budapest, Cserépfalvi Könyvkiadó.
Hare, R. D. 1983.
Diagnosis of antisocial personality disorder in two prison population. American Journal of Psychiatry, 140, 887–890. p.
Kulcsár Zsuzsa 1991.
Pszichopátia. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Reid, W. H.–Matthews, J. 1980.
A wildwerness experience treatment program for antisocial offenders. Internacional Journal of Offender Therapy and Comparative Criminology, 24, 171–178. p

Rövid URL
ID755
Módosítás dátuma2019. április 15.

Resumé

Károly Tóth: A Village at the Ethnical Outskirt-area: Dlhá nad Váhom The study intends to answer the question what forms of natural assimilation are present...
Bővebben

Részletek

Károly Tóth:
A Village at the Ethnical Outskirt-area: Dlhá nad Váhom

The study intends to answer the question what forms of natural assimilation are present at the ethnical outskirt-area, apart from external factors and effects that causes that slow, but certain „falling away”, language/culture/nation-change, that is called assimilation.

Ethnical and language survey of Dlhá nad Váhom was carried out in December 2000 within the international research programme titled Language Boundary at the Turn of the Millenium that was managed by László Szarka and Róbert Keményfi from the Magyar Tudományos Akadémia Magyarságkutató Mûhelye (Workshop for the Research of Hungarians of the Scientific Academy) and involved the Fórum Kisebbségkutató Intézet (Fórum Institute for Social Studies) in the work.

The purpose of the research was to examine what „ethnical and/or language boundary between the Hungarian and the neighbouring nations” mean on micro level; how the ethnical micro processes modify the nationality boundaries set by official statistics. The research was designed on two levels: regional and settlement.

In our region the research on settlement level was carried out in three villages – asking questions and processing the data: Veµká Maèa, Kráµová nad Váhom, and Dlhá nad Váhom. It was a case of data-sheet research.

Considering language use and households considered Hungarian, the entire village gives the picture of a village with traditional Hungarian majority. At the same time, a more comprehensive analysis of the achieved data shows that these Hungarian people are extremely aged, and comprises one-member families, with a slight rate of population increase and with the death rate three times of this number. The village is characterised by family self-reproduction and huge in-moving and immigration can be expected, of which signs can be evidenced even today. Considering the choice of schools, the picture is moving towards the Slovak kindergarten and petty school, even today, education in Slovak language is mainly preferred in the village that should be explained by the language use. This indicates that we can witness language and cultural change present in most families for a longer time that is evidenced by a great number of mixed marriages. Institutional forms of strengthening community life are almost fully lacking in the village; the cultural life has almost entirely been ceased for a decade in the village.

At the same time, this survey confirms that fighting against violent assimilation is not sufficient. Effective minority protection should be oriented (also) on hindering and stopping natural assimilation processes. Although, it seems that a lot of profound researches will be needed to discover the motives and elements of natural assimilation and consequently with these provable alarming phenomena we could call the attention of the participants of public life: protection against natural assimilation, i.e. positive discrimination is indispensable for remaining our language, cultural, and human values. The results of the population census even emphasize this and at the same time indicate that positive discrimination should be defined on state level, for a small village with its own tools is too weak for this.

Zsuzsanna Lampl:
Preference of Educational Fields at Grammar Schools

According to the results of the sociological research carried out in all Hungarian and Slovak grammar schools in 12 cities of the West-Slovakian region, we examined how the most subjects of the educational-training process (students, pedagogues, and parents) feel about the educational fields qualified as most important by the educational strategy plans, and at the same time about the knowledge and skills that can be acquired through these fields; in what extent these subjects consider certain educational fields important and in what extent the fields are in harmony with subjects’ ideas.

The analysis was carried out in two dimensions: one was the nationality dimension, and the other one was the dimension of statuses. The use of nationality dimension was primarily based not on the fact that we worked with bilingual groups, i.e. Hungarian and Slovak, but on the fact that at the additional analysis of the examined sample such differences showed up that were connected with the issue of nationality of the asked persons. For example, the general values that in the case of Hungarians was the resolution of national identity and problems of the community and the importance of personal freedom. In the status dimension, we approached the examined issue from the point of view of the active subjects of educational-training process, i.e. students, pedagogues, and parents.

The results evidence that the educational fields were considered important by the majority of asked persons with a few exemptions, that is that it accepts or would accept their presence in the educational-training process at grammar schools. At the same time, they do not consider equally important all the educational fields. By ranking the fields it is evident, that the asked persons considered more important the development of the skills oriented on the individual himself than on the community, on the development of individual skills oriented on the creation of the cohesion of society. The most preferred fields are the development of communicational skills, talents, and talent care, teaching the individual to be responsible toward himself, development of skills for the orientation in the information flow, and anti-drug training.

In judging the importance of educational fields, there are differences in relation to nationalities that follow the differences in connection with the values. This means that the asked persons of Hungarian nationality consider the community aspects (nationality, other races and ethnics, school, domicile, home) more important than the Slovak people, but for them, its is also not on the first place. Other nationality specific relationships can not be detected. There is no such educational field, to which the Hungarian statuses would assign equal level of importance and it is true for the Slovaks, too. Although, there is greater accordance between the Slovaks than between the Hungarians.

While judging the importance of educational fields, there is a greater accordance between the statuses than between the nationalities. Consequently, in judging which field is how important, the opinions of Hungarian and Slovak pedagogues, Hungarian and Slovak parents, and Hungarian and Slovak students are converge, than the opinion of identical nationalities, but different statuses. The students agree the most.

Then, have the schoolmasters, pedagogues, students, and their parents realised that today knowledge of the subject is not enough to succeed, that such knowledge should be acquired thanks to which a persons remains capable of development and can change, finds its professional place and not use unfair tools against the others? The results of the research evidenced that everybody is aware of this. That the use of certain educational fields how is practiced in real at the examined grammar schools could be the topic of another – in optimal case – research. The fact that the ideas are hard to harmonise are evidenced also by the results of the research – and we have not mentioned the needs of school supporters, local employers and other school users…

Ervin Csizmadia:
Parties and political networks

The study builds upon the hypothesis that in party competition political networks play a more and more important role. Political networks represent such economic, social, and political organisations that are tightly bound to certain parties. The author intends to introduce and explain the characteristics and dynamics of Hungarian party competition by the set of concepts of the classical network theory. He believes that Nan Lin’s famous theorem on the theory of successful acting can be applied on the competition of parties. According to this, those parties should be considered more successful that have better infrastructure of political network, while those, who have a lower capacity of network, are less successful.

The Hungarian parties are not on the same level of their network development, and perhaps this is the reason why the conflict potential within the Hungarian democracy is so strong. During the previous years, the Fidesz (Youth Democrats) consciously and rapidly built its networks and within them, its „brain trusts”. The latter distinction is also important: according to the author, the brain trusts are parts of the broader network sphere. From the other parties of the Hungarian Parliament perhaps the MSZP (Hungarian Socialistic Party) has significant network capacity, the rest of the parties lag behind them. It is not by chance that the concentration of the Hungarian party system is evidenced by the capacity of networks.

The work does not deal with international developments in detail, but refers to the fact that in Hungary the signs of the British pattern can be found in many aspects. Perhaps the introduction of Hungarian networks can be interesting also for the reading public.

Siegfried Becker:
Cornflowers. Political and Cultural Symbols in National Conflicts of the Habsburg Empire

After the Proclamation of the Second German Empire in 1871, the anthropomorphic treatment of Nature, whose mythical cadence could be heard resounding throughout the 19th century, was put to use to conjure up the grandeur and unity of nation and state, to assert legitimacy in the difficult relationship with Austria-Hungary which had once placed Vienna at the centre of the Holy Roman Empire and had been compelled to surrender its leading role only after the Königgrätz disaster of 1866. It is also in the light of this delimitation of the Habsburg State as a multi-ethnic entity that the development of a militaristic state doctrine after 1871 during the Third Reich, with all its political symbolism, must be viewed. Any attempts to trace an historical continuity in Wilhelminianism, Nationalism and Fascism in Germany – renewed efforts have been made in the last few years – are bound to remain incomplete if those nationalistic constructions which intended to integrate the German crown lands of the Austro-Hungarian Empire are not taken into account. It was only out of that contrast between the state concept and the attitude towards national minorities, a result of the mono-ethnic thinking of the German Reich and the multinational Austro-Hungarian state, that the aggressive nationalistic potential of Wilhelminian Germany could come to absolute fruition.

It is also possible to interpret the floral imagery of the youthful nation-state within this field of tension. The emotionalism of the Germans on the eve of the First World War was only too glad to take advantage of natural imagery and well understood how to make use of the cultural stylisation of Nature towards an idealisation of class society and monarchy in terms of the laws of Nature. Motivated by the euphoria felt for a great power amongst the European states – forged through blood and steel – there was a reawakening of the pre-national ideologies of the German Vormärz alongside the development of a middle-class understanding of animals during the industrialisation process of the Gründerjahre. In the spirit of Romanticism these ideologies had made a home for a common cultural identity of German races in the rustling of the forests of the dim and distant Teutonic past. The creation of this new national mythology made use of the imagery of flora, above all the cornflower which symbolises the Reich entity and the popular touch. In my article I intend to trace the process of this creation of symbolism in the motive of cornflowers in some of its more significant aspects.

András Mészáros:
Religius philosophy of Edmund Szelényi

Edmund Szelényi dealt with literature, religius philosophy and history of philosophy. He was being inspired mostly by Luther, Eckehart and Eucken. The basis of his religius-philosophical reflections were interpretation of culture and the category of spirit.

The basic characteristic of Szelényi’s philosophy of religion is so-called theological liberalism. According to it he tried to interpret religion epistemologically (Modern Science of Religion. Budapest, 1913) and determine the character of so-called religius apriori („The Problem of Religius Apriori”, Athenaeum, 1917, 26–39). Continuing this direction gets he to the task of mystique („The Life and Work of Master Eckehart”, Theologiai Szaklap, 1913, 65–110) but also to philosophical system of Károly Böhm („Károly Böhm and Religius Philosophy”, Theologiai Szaklap, 1914, 122–145).

In Szelényi’s opinion, epistemology analysing religius knowledge can’t be purely rationalistic, because we must see the irrationalistic points of religion. Tries of neofriesianism (Otto, Nelson, Bousset) treats he in this way like wrong ones. Despite diverging thoughts Szelényi is confident, that there are holding these theses of epistemology of religius philosophy:

  1. Alongside the logical way there is also immediate, intuitive way of getting knowledge.
  2. Against the objective certainty of scientific knowledge, religion offers subjective, personal certainty.
  3. Religius knowledge changes transcendental world.
  4. Apriori of religius knowledge is in unity of psychic life.
  5. Knowledge based on belief refers to transcendental world.

Andrea Németh:
Pragmatic approach of codeswitching in a bilingual community

During my work I have dealt with the language use of four persons (data givers). The purpose of the research was to monitor how the Slovak language merges into the Hungarian language in the case of such bilingual persons who are in active contact with the Slovak language. Therefore, codeswitching was the topic of the work.

I chose the data givers from my own circle of friends, since this way the observing impact was smaller and I was able to observe the everyday language the best. Generally, during my research, I used group interviews that were spontaneous and unplanned. Hidden recording was necessary only in two cases, since in these cases the data givers were bothered by the presence of the dictaphone. So, through the research I have relied on the records of the four data givers, of which duration is about 150 minutes. The interviews predominantly reflect the everyday spoken language. Besides interviewing, I considered important to prepare a questionnaire on the use of the language that can basically be divided into two parts. The first part comprises questions related to the data givers’ education, use of language, etc., and in the second part I tested sentences that seem to be problematic to me. Here, the data givers evaluated each other’s sentences on the basis of how they considered the sentences to be natural.

According to the results achieved during the recorded interviews and questionnaires I tried to determine what could be the data givers’ reason of codeswitching. My research convincingly evidenced that codeswitching speech is very coherent and the reason of codeswitching could be not only the lack or lapse of the language. The purpose of codeswitching of the examined persons is the following: change of communicational situation, citation, of which I identified several sub-types, lapse or lack of language, and connection. Codeswitching can be resulted by a previous discourse or text in other language. The functions of codeswithing are also very varied in the researched group. The purpose of the data giver could be adaptation, back reference, making an impression, that also has a lot of sub-groups, keeping distance, expressing double language identity, game with the language and naming institutions and establishments.

Rövid URL
ID591
Módosítás dátuma2017. április 26.

Lanstyák István – Menyhárt József A Gramma Nyelvi Iroda(avagy: Lesz-e az álomból valóság?)

1. Bevezető Vajon mit válaszolna az utca gyanútlan járókelője, ha mellének szegeznénk a kérdést: véleménye szerint van-e szükség Szlovákiában nyelvi irodára, és ha igen, akkor...
Bővebben

Részletek

1. Bevezető

Vajon mit válaszolna az utca gyanútlan járókelője, ha mellének szegeznénk a kérdést: véleménye szerint van-e szükség Szlovákiában nyelvi irodára, és ha igen, akkor mivel foglalkozhat ez az intézmény? A válaszokat minden bizonnyal nagyfokú változatosság jellemezné. Lennének, akik tudományos munkában tisztességgel megőszült vagy megkopaszodott tudósokat képzelnének el vastag szótárok fölé görnyedni, mások fölöslegesnek, egyenesen értelmetlennek tartanák egy ilyen intézmény létrehozását. És lennének, akik nem lelnék a választ. Pedig a szlovákiai magyarság nyelvi múltja és jelene alátámasztja, nyelvi jövője pedig egyenesen megköveteli, hogy a nyelvi iroda álmából végre valóság legyen. Írásunkban bemutatjuk a Gramma Nyelvi Iroda keletkezését és azokat a célkitűzéseket, amelyeket a 2001 októberében létrehozott iroda megvalósítani igyekszik.

2. Nyelvünk hiánya /2/

Sajnálatos tudománytörténeti tény, hogy a szlovákiai magyar beszélőközösség nyelvhasználatának kutatása Trianon óta egészen a rendszerváltás évéig hanyagolódott. Intézményi szinten sem a valamikori Csehszlovákiában, sem pedig a jelenlegi Szlovák Köztársaságban nem folytak szervezett nyelvészeti kutatások: a Szlovák Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete a szlavisztikai kutatásokat részesítette előnyben, a Pozsonyban és a Nyitrán működő egyetem magyar tanszékei pedig nem pótolhatták a kutatásokhoz szükséges intézményi hátteret. 1989 után a Csehszlovákiai Magyarok Anyanyelvi Társasága próbálkozott nyelvészeti vonatkozású kutatásokkal, de működése különböző okok miatt folyamatosan gyengült, majd leépült. A rendszerváltás utáni Szlovákiában az élőnyelvi vizsgálatok terén a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoporthoz tartozó nyelvészek értek el jelentős eredményeket. Kutatásaikat a Kalligram Könyvkiadó a Mercurius Könyvek soroztában jelentette meg.

A szlovákiai magyar elméleti és alkalmazott nyelvészeti kutatások intézményi hátterének hiánya a legszembetűnőbben a kisebbségi nyelvtörvény tervezetének elkészítése során vált nyilvánvalóvá. A Magyar Koalíció Pártja törvénytervezetének kidolgozásába bekapcsolódó nyelvészek ráébresztették a szlovákiai magyar politikusokat arra, hogy a kisebbségi nyelvtörvény által szavatolandó nyelvi jogokkal a szlovákiai magyarok nem lesznek képesek élni, mert nem ismerik azokat a hivatali, jogi és más szaknyelvi regisztereket /3/, amelyek ehhez nélkülözhetetlenek; nem is ismerhetik, mivel ezek a regiszterek valójában nem léteznek. Annak ellenére, hogy az 1999. szeptember 1-jén hatályba lépett kisebbségi nyelvhasználatot szabályozó törvény alapjául végül nem a széles körű nyelvi jogokat kodifikáló MKP-tervezet vált, a szlovákia magyarok többsége még az elfogadott tervezet nagyon szűk körű nyelvi jogaival sem képes élni (vö. Lanstyák 1999, Szabómihály 2000). A hivatalos szóbeliség a többségében magyarok lakta területeken magyar nyelvű ugyan, de a hivatalos ügyintézés a törvényben biztosított jogok ellenére továbbra is szlovák nyelvű (vö. Menyhárt, megjelenés alatt). Az, hogy a hivatalokhoz továbbra is szlovák nyelven fordulnak, a különféle félelmek és az esetleges tájékozatlanság mellett nem kis mértékben annak tudható be, hogy az emberek a kéréseiket nem tudják magyarul szabatosan megfogalmazni. Nem is csoda, hiszen nincs honnan ismerniük az ehhez szükséges szókincset, már csak azért sem, mert – ahogy említettük – magyar hivatali nyelv Szlovákiában még nem is létezik. A kisebbségi nyelvtörvény biztosította jogok érvényesítése kapcsán tehát felvetődik a nyelvi hiány, a magyar nyelvű hivatalos írásbeliség hiányának problémája.

3. A Gramma Nyelvi Iroda

Lanstyák István és Szabómihály Gizella a Fórum Társadalomtudományi Szemlében megjelent tanulmányukban felhívták a figyelmet a szlovákiai magyar hivatalos nyelvhasználatban jelentkező nyelvi hiányra. Véleményük szerint a helyzet nem oldható meg a magyarországi szakterminológia átvételével és elterjesztésével, mivel a magyarországi és szlovákiai magyar reáliák bizonyos eltérései és a szakszövegek stílus-, ill. megfogalmazásbeli különbségei ezt nem teszik lehetővé. Annak eldöntéséhez pedig, hogy mely magyarországi műszók alkalmazhatók szlovákiai viszonylatban, s melyek nem, hosszadalmas előkészítő munkálatokra és szinte szavankénti gondos mérlegelésre van szükség. Az említett nyelvészek korábbi tanulmányaikban is hangsúlyozták egy nyelvi iroda létrehozásának fontosságát, amely nyelvfejlesztési, nyelvi tervezési és fordítási feladatokat látna el azzal a céllal, hogy az egyszerű emberek is minél könnyebben hozzájussanak a számukra szükséges nyelvi információkhoz, és tanácsot kapjanak különböző nyelvhasználati kérdésekben. Terveik szerint az iroda tevékenysége háromféle területre terjedt volna ki: 1. a kétnyelvű feliratok, dokumentumok elkészítéséhez szükséges szakterminológia összegyűjtése, ill. ahol szükséges, megalkotása; 2. nyelvi tanácsadás egy rendszeres telefonos és internetes közönségszolgálat révén; 3. a különféle központi és regionális dokumentumok magyar fordításának elkészítése, ill. a máshol készült fordítások szakmai ellenőrzése, javítása. (lásd Lanstyák–Szabómihály 2000, 92–94). A nyelvi (fordító)iroda létrehozásának reménye azonban az MKP-tervezet elvetésével szertefoszlott.

De nem véglegesen! A Mercurius Társadalomtudomyányi Kutatócsoporban tevékenykedő nyelvészek 2001 augusztusában ugyanis Dunaszerdahelyen Gramma néven létrehoztak egy polgári társulást (egyesületet), amelynek fő feladata, hogy szervezeti kereteket biztosítson a régóta tervezett nyelvi iroda számára. Az iroda anyagi és infrastrukturális hátterének megteremtését az a kedvező körülmény tette lehetővé, hogy a Magyar Tudományos Akadémia – a Nyelvi-Etnikai Kisebbségkutató Intézet kezdeményezésére – egy-egy kutatóállomást kívánt létesíteni Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában és Horvátországban, a Gramma polgári társulás pedig vállalta, hogy 2001. október 1-jétől saját szervezeti keretei közt ellátja ennek feladatait (pl. nyelvészeti és részben más társadalomtudományi kutatások szervezése, összefogása, kapcsolattartás az MTA külső és köztestületi tagjaival, valamint az Akadémia által anyagi támogatásban részesített kutatókkal). A Nyelvi Iroda jelenleg Dunaszerdahelyen működik a városháza épületében. A Dunaszerdahelyi Városi Hivatal bérmentesen rendelkezésre bocsátott az iroda számára egy irodahelyiséget, továbbá fedezi az üzemeltetési költségek egy részét (villany, víz, fűtés), aminek fejében a nyelvi közönségszolgálat szűk keretein túl is tanácsadást nyújt a városi hivatal alkalmazottainak és az önkormányzat tagjainak nyelvi kérdésekben.

Az irodának öt állandó belső munkatársa (nyelvészek) és fokozatosan bővülő számú állandó és alkalmi külső munkatársa (nyelvészek, különféle szakterületek művelői, a sajtó képviselői stb.), valamint három bedolgozója (egy könyvelő és két számítástechnikus) van. Az iroda állandó belső munkatársai egy-egy fontos tevékenységi terület felelősei (tudományos kutatás, adatbázis-építés, nyelvtervezés, nyelvi szolgáltatások). Az állandó – és esetenként alkalmi – belső munkatársakból alkotott magot egy remélhetőleg egyre táguló burokként állandó és alkalmi külső munkatársak hálózata veszi majd körül, akik hosszabb lejáratú vagy alkalmi megbízások alapján fognak részt venni az iroda munkájában.

4. A Gramma Nyelvi Iroda tevékenysége

A Gramma Nyelvi Iroda fő rendeltetése, hogy szervezője és kivitelezője legyen a nyelvtudomány és néhány más társadalomtudomány körébe tartozó kutatásnak Szlovákiában. Az iroda kutatási eredményeinek felhasználásával nyelvtervező, valamint nyelvi ismeretterjesztő tevékenységet folytat; célja továbbá, hogy egyéb nyelvi jellegű szolgáltatásokat is nyújtson szlovákiai magyar intézményeknek és magánszemélyeknek.

E célok elérése sokrétű elméleti és gyakorlati tevékenységet igényel, mindenekelőtt a következő hat területen: 1. elméleti és empirikus kutatások; 2. nyelvi adatbázis-építés; 3. nyelvtervezés; 4. nyelvi szolgáltatások intézmények és magánszemélyek számára; 5. publikációs és kiadói tevékenység; 6. kutatásszervezés és rendezvények

4.1. Elméleti és empirikus kutatások

Ahhoz, hogy a szlovákiai magyarok nyelvi gondjait meg tudjuk oldani, mindenekelőtt ismernünk kell a magyar nyelv szlovákiai változatainak jelenlegi állapotát és helyzetét. Ezért az elmúlt tíz évben kibontakozott élőnyelvi, kétnyelvűségi és nyelvkörnyezettani kutatásokra építve az iroda célja, hogy minél részletesebben föltárja nyelvünk legfontosabb szlovákiai változatainak jellemző vonásait, s jobban megismerje a kétnyelvű beszélők nyelvhasználatának különféle sajátosságait, pl. az ún. kódváltást, ill. kódváltogatást (szavak és kifejezések beemelését az egyik nyelvből a másikba, ill. a két nyelv felváltva történő használatát). A nyelvváltozatok kutatásában az iroda kitüntetett figyelmet szentel majd a különféle szaknyelvek jelenlegi állapotának (itt jelentkezik a legnagyobb mértékben a nyelvi hiány), és mivel a szlovákiai magyar beszélőközösség rétegzett társadalom, fontos megismerni az egyes társadalmi rétegek, csoportok nyelvhasználatának sajátosságait (pl. magyar anyanyelvű romák magyar nyelvhasználatát, a magyar–szlovák kétnyelvűség eddig kevésbé ismert, főleg nyelvlélektani jellegzetességeit stb.) is.

A magyar nyelv szlovákiai változatának megismeréséhez a szűken értelmezett nyelvészet keretein túl szükség van a szociológia, szociálpszichológia, demográfia, történettudomány, jogtudomány, politológia és más társadalomtudományok kutatási szempontjaira és eredményeire. A Gramma számára itt válhat előnnyé az iroda MTA kutatóállomási státusa, hiszen vizsgálati köre helyzetéből adódóan más tudományokra is kiterjed.

4.2. Nyelvi adatbázisok építése

Az empirikus kutatásoknak akkor van hitelük, ha a feldolgozott adatok igaziak, élőnyelviek, tehát létező hús-vér emberek szóbeli megnyilatkozásaiból erednek. Éppen ezért a Gramma Nyelvi Iroda feladatai közé tartozik majd olyan szövegtárak, azaz nyelvi korpuszok összeállítása és gondozása, amelyek a szlovákiai magyar beszélők számára gyakori és fontos szövegeket (pl. mindennapi társalgás, sajtónyelvi szövegek, tankönyvszövegek, munkahelyi beszélt szaknyelvi diskurzusok, hivatali és jogi szaknyelvi szövegek stb.) tartalmazzák. Ezeket a szövegeket az iroda a későbbi felhasználás céljával módszeresen gyűjti, feldolgozza és kódolja.

A szlovákiai magyar nyelvhasználat jobb és alaposabb megismerésére irányuló korpusz jellegű gyűjtési munkálatok mellett az iroda törekedni fog olyan strukturált adatbázisok, elsősorban strukturált szakszójegyzékek kiépítésére is, amelyeknek fontos szerepük lesz majd a szaknyelvek fejlesztésében, ill. a nyelvi ismeretterjesztő tevékenységben. A legkülönfélébb szakterületek sajátos szaknyelvi szókincsét (jogi, közigazgatási, közgazdasági, oktatási, egészségügyi, építőipari, szociális ellátással kapcsolatos szakszókincs stb.) felölelő szójegyzékeknek kettős rendeltetésük lesz: egyfelől alapanyagként fognak szolgálni a kétnyelvűségi, kontaktológiai, lexikológiai stb. kutatásokhoz, másfelől – a nagy nyilvánosság számára hozzáférhetővé tett digitális vagy könyv alakú nyomtatott változatukban – segíteni fogják a fordítók munkáját, legyen szó akár a magyar tanítási nyelvű iskolákban használt tankönyvek, akár a különféle hivatalos iratok, törvények és más jogszabályok fordítóiról, akár a középületek belsejében és azokon kívül elhelyezett különféle kétnyelvű eligazító táblák magyar változatának elkészítőiről.

4.3. Nyelvtervezés

Ahhoz, hogy az előző pontban említett szójegyzékek létrejöjjenek, nem elegendő az adatgyűjtés és az adatok feldolgozása, noha fontosságuk kétségbevonhatatlan. A jogi, hivatali, közigazgatási és oktatási szaknyelvek területén tapasztalt nyelvi hiány megszüntetésének egyik fontos eszköze a nyelvtervezői kreativitás. Főleg a szaknyelvek területén tetemes azoknak a szlovák elemeknek a száma, amelyeknek vagy egyáltalán nem létezik magyar köznyelvi megfelelőjük, vagy létezik ugyan, de az szlovákiai viszonylatban különféle okok miatt használhatatlan. A magyar változat kialakítása egyáltalán nem egyszerű dolog, és ha Gramma Nyelvi Iroda meg akar birkózni ezzel a feladattal, akkor nem támaszkodhat csupán kis létszámú belső munkatársi gárdájára, hanem be kell vonnia ebbe a tevékenységbe (is) a külső munkatársak hálózatát. Ennek érdekében az iroda mellé a következő testületek szerveződnek:

a különféle tudományos szakterületek szlovákiai magyar és magyarországi képviselőit tömörítő szakértőtanács tagjai jogászok, az államigazgatás szakemberei, oktatási szakemberek, valamint más tudományok és szakmák művelői lesznek, akik szükség esetén segítséget nyújtanak a saját szakterületüket érintő terminológiai kérdések megoldásában;

a hivatásos nyelvészekből álló nyelvi tanácsadó testület tagjai hivatásos nyelvészek lesznek; az ő feladatuk, hogy állást foglaljanak a különböző vitás, terminológiai és egyéb vonatkozású kérdésekben, és részt vegyenek a szlovákiai magyar standard elemeinek kodifikálásában /4/;
a szlovákiai magyar tömegtájékoztató eszközökben rendszeresen előforduló szavaknak és kifejezéseknek az összegyűjtésében az iroda fontos szerepet szán egy harmadik testületnek, az ún. sajtótanácsnak, amely a magyar nyelvű szlovákiai tömegtájékoztató eszközök, valamint a szlovákiai magyar könyv- és lapkiadók egy-egy képviselőjéből áll, a sajtótanács tagjai biztosítják a kapcsolatot az iroda és az illető szerkesztőség, ill. kiadó közt, szervezik az adott szerkesztőségben, ill. kiadónál az ott dolgozók napi munkájában problémát okozó szavak, kifejezések gyűjtését.

4.4. Nyelvi szolgáltatások intézmények és magánszemélyek számára

A Gramma által működtetett Nyelvi Iroda további fontos feladata lesz, hogy különféle nyelvi szolgáltatásokat nyújtson szlovákiai és esetenként magyarországi és más magánembereknek, intézményeknek. A nyelvi ismeretterjesztés legfontosabb fóruma a nyelvi közönségszolgálat lesz, amelynek fő célja, hogy segítséget nyújtson a mindennapi szlovákiai magyar beszélőnek, különféle szerkesztőségeknek, intézményeknek, hivataloknak egyaránt. A Gramma Nyelvi iroda nyelvi tanácsadói szolgáltatása várhatóan 2002 januárjában kezdődik, amelynek keretén belül az iroda belső munkatársai rendszeres telefonos és internetes ügyeletet fognak tartani. A munkatársak ezenkívül az iroda e-mail címére, ill. postacímére érkezett nyelvi kérdéseket is megválaszolják. A dunaszerdahelyiek, ill. a Dunaszerdahelyen tartózkodók számára mód nyílik a személyes tanácsadásra is. A tervek szerint a Nyelvi Irodának, illetve az MTA szlovákiai kutatóállomásának honlapja is lesz.

A nyelvi tanácsadó szolgálat működésében fontos szerepe lesz a föntebb említett adatbázisoknak. Azokban az esetekben ugyanis, amikor az iroda ügyeletes belső munkatársa nem tudja azonnal a választ, s azt a szótárakból sem tudja megállapítani, a kérdésnek a fokozatosan kiépülő adatbázisban próbál utánanézni. Ha a kért szó vagy kifejezés nincs benne az adatbázisban sem, akkor az ügyeletes érintkezésbe lép a föntebb említett szakértőtanács azon tagjaival, akik az adott szakterületet képviselik. Magától értetődik, hogy ez a nyomozómunka olykor hosszabb időt is igénybe vehet, ezért az ügyfeleknek meg kell szokniuk, hogy a kérdések egy részére csak később kapnak választ. Az adatbázis tehát az ügyfelek kérdései nyomán is állandóan gyarapodni fog. Az ügyfélszolgálat segít abban is, hogy világossá váljon, melyek azok a szakterületek, ahol a legnagyobb a nyelvi hiány.

4.5. Publikációs és kiadói tevékenység

A Gramma által működtetett Nyelvi Iroda publikációs és kiadói tevékenysége szoros kapcsolatban áll mindennapi munkájával, annak eredményeit van hivatva szélesebb körben ismertté tenni. Az iroda munkatársai az elméleti és empirikus kutatások eredményeit részben önálló kötetekben, részben tanulmánykötetekbe és szakfolyóiratokba szánt közleményekben tervezik közreadni. Mivel a belső munkatársak kivétel nélkül a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport tagjai, a többéves hagyományt fenntartva munkáikat a Mercurius Könyvek sorozat keretében szeretnék megjelentetni.

A nyelvtervezési munkák elméleti megalapozása érdekében az iroda munkatársai Nyelvhasználati jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei (Tanulmányok és dokumentumok) címen közre szeretnék adni a szlovákiai magyar nyelvtervezéssel kapcsolatos írások, valamint a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogait rögzítő dokumentumok gyűjteményét.

A Nyelvi Iroda tevékenységi területei közül talán a nyelvi szolgáltatásoknak lesz a legváltozatosabb publikációs tevékenységük. A nyelvi közönségszolgálathoz érkezett kérdések és az azokra adott válaszok a tervek szerint az interneten szinte azonnal hozzáférhetőek lesznek a szélesebb közönség számára is, ezenkívül a közönségszolgálathoz érkezett kérdések alapján nyelvi ismeretterjesztő cikkek születhetnek majd a szlovákiai magyar sajtóban. Ezek a cikkek amellett, hogy nyelvi ismereteket fognak terjeszteni, ismertté is teszik a nyelvi tanácsadó szolgálatot a nagyközönség előtt, és nyilván számos olvasót arra fognak ösztönözni, hogy saját kérdéseivel, amelyekre a megjelent cikkekből nem kapott választ, közvetlenül a nyelvi közönségszolgálathoz forduljon.

4.6. Kutatásszervezés és rendezvények

A Gramma által működtetett Nyelvi Iroda utolsó nagyobb tevékenységi köre a kutatásszervezés, a más intézményekkel, tudományos műhelyekkel való kapcsolattartás, közös kutatások és szakmai rendezvények tervezése, illetve megvalósítása. A tudományos kutatás területén a Nyelvi Iroda legfontosabb külföldi partnerintézményei az MTA Kisebbségkutató Intézete, valamint a többi határon túli kutatóállomás, a szlovákiai magyar tudományos műhelyek közül a Mercurius Társadalomtudományi Kutatócsoport és a Fórum Kisebbségkutató Intézet. A Nyelvi Iroda feladatai közé fog tartozni a kapcsolattartás az MTA szlovákiai külső és köztestületi tagjaival, ill. az MTA szlovákiai kutatóállomása feladatainak ellátójaként az Arany János Közalapítvány nyertes pályázóival.

5. Álomból valóság

A Gramma Nyelvi Iroda létrehozásával a szlovákiai magyar nyelvészek, ill. a nyelvi kérdéseknek kisebbségi körülmények közötti meghatározó szerepét átlátó emberek évtizedes álma látszik megvalósulni. Ahhoz azonban, hogy az iroda megvalósíthassa a maga elé tűzött célokat, még nagyon sok munkára van szükség. A nyelvi iroda jelenlegi anyagi háttere még nem teszi lehetővé, hogy minden vállalt feladatnak maradéktalanul eleget tegyen, így első lépésként a kutatásszervezői tevékenység részeként a nyelvi iroda különféle pályázatok útján próbálja egyes tevékenységeit finanszírozni. A nyelvi iroda sikeres működésének másik fontos feltétele az, hogy gyümölcsöző kapcsolatokat építsen ki és tartson fenn más intézményekkel, ezért az iroda munkatársai számos szlovákiai, magyarországi és más országokban működő tudományos műhellyel és más intézménnyel építenek ki a jövőben kapcsolatot.

Bár a magyar nyelv szlovákiai változataival, a szlovákiai magyar lakosság különféle rétegeinek nyelvhasználatával stb. kapcsolatos tudásunk gyarapodása is fontos eredménye lesz a Nyelvi Iroda tevékenységének, az iroda munkatársai csak akkor lesznek munkájukkal igazán elégedettek, ha annak hasznossága a mindennapi nyelvhasználó számára is nyilvánvalóvá válik, akkor, ha az iroda tevékenysége a szlovákiai magyar nyelvhasználót bátrabb, tudatosabb anyanyelvhasználathoz segíti.
Világos tehát, hogy a Gramma Nyelvi Iroda vállalása szolgálat, mégpedig egy kisebbség nyelvhasználatát aktívan segítő, megtartó és építő szolgálat. Közös érdekünk tehát, hogy ebből az álomból mindannyiunk nyelvi valósága váljon.

Jegyzetek

  1. 1. Az alcím utalás egy, a szlovákiai magyar nyelvtervezés központi kérdéséről szóló, nagy vitákat kiváltó írásra, melynek címe Álom és valóság között (Lanstyák 1993).
  2. 2. Nyelvi hiányon a beszélők nyelvtudásának különféle hiányosságait kell érteni. Ezek általában a nyelvhasználat valamely szűkebb részterületén vagy részterületein jelentkeznek, például egyes nyelvi regiszterekben vagy egyes konkrét nyelvi jelenségek vonatkozásában. A szókészlet területén a jelenséget „lexikális rés”-nek szokták nevezni, ám a nyelvi hiány korántsem korlátozódik a szókészletre, hanem a nyelvi rendszer bármely síkját érintheti, s kiterjedhet ezenkívül egész regiszterekre is (lásd Lanstyák 2000a, 176–184, 2000b).
  3. 3. „Nyelvi regiszterek”-nek egy nyelv olyan változatait nevezzük, melyeket a beszédhelyzet, vagyis a kommunikáció résztvevőinek személye, azok egymáshoz való viszonya, a beszéd témája és helyszíne határoz meg. A regiszterek egyik jellegzetes válfaját alkotják a szaknyelvek, melyeket leginkább azonos szakmai műveltségű beszélők használnak szakmai témájú szóbeli vagy írásbeli megnyilvánulásaikban.
  4. 4. Magyar standardnak azt a kitüntetett szerepű, nagy presztízsű társadalmi dialektust nevezzük, amely az írásbeliség fő hordozója, s amelyet főként az iskolázott beszélők formális helyzetekben szóbeli megnyilvánulásaikban is használnak. A magyar standard szlovákiai változatának nevezett, kitüntetett szerepű és nagy presztízsű társadalmi dialektus a magyar standard többi (magyarországi, erdélyi, kárpátaljai, vajdasági) változatától csupán csekély mértékben különbözik, főként lexikájában. Elsősorban néhány specializált regiszter szókincsében találhatók a laikusok számára is észrevehető különbségek, pl. a közigazgatási vagy a jogi szaknyelvben (lásd pl. Lanstyák 2000a, 153–155).

Hivatkozások

  • Lanstyák István 1993. Álom és valóság között (Gondolatok nyelvünk egységéről). Irodalmi Szemle, 36. évf. 6. sz. 69–78.; 7–8. sz. 96–105. p. – Újraközlések: 1998. Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés (Tanulmánygyűjtemény). Budapest, Universitas Kiadó, 235–251. p. – 1998. Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? (Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról.) Budapest, Osiris Kiadó, 102–124. p.
  • Lanstyák István 1999. Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. évf. 2. sz. 75–83. p.
  • Lanstyák István 2000a. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest–Pozsony, Osiris Kiadó–Kalligram Könyvkiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
  • Lanstyák István 2000b. Nyelvi hiány. Irodalmi Szemle, 43. évf. 3–4. sz. 91–99. p.
  • Lanstyák István 2000. Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. 1. sz. 85–98. p.
  • Menyhárt József, megjelenés alatt. Nyelvünk és törvénye. A hivatalos ügyintézés nyelve Dunaszerdahelyen és Nyékvárkonyban a kisebbségi nyelvhasználati törvény érvénybelépése óta.
  • Szabómihály Gizella 2000b. Törvény és gyakorlat: a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogai az 1999. évi kisebbségi nyelvhasználati törvény tükrében. Irodalmi Szemle, 43. évf. 9–10. sz. 154–170. p.
Rövid URL
ID590
Módosítás dátuma2016. június 4.

Beszteri Béla—Gergó Zsuzsanna (szerk.) Magyarország nemzeti stratégiája 2020-ig. Tanulmánykötet az azonos címu 2001. március 22—23-án Veszprémben megtartott millenniumi tudományos konferencia anyagainak felhasználásával.(Berényi József)

A tanulmánykötet a 2001. március 22–23-án Veszprémben megrendezett tudományos konferencia előadásait tartalmazza. A 26 előadó, saját témáik keretén belül, a közelmúlt felvázolása mellett a hosszú...
Bővebben

Részletek

A tanulmánykötet a 2001. március 22–23-án Veszprémben megrendezett tudományos konferencia előadásait tartalmazza. A 26 előadó, saját témáik keretén belül, a közelmúlt felvázolása mellett a hosszú távú trendek felvázolására is vállalkozott. Ennek megfelelően a kötet egészét talán jobban kifejezné a „Magyarország jövőjének 2020-ig terjedő prognosztizálása” cím. Az egyes (bár kiegészítő jellegű, ám mégis) önálló előadásokat ugyanis nem követi olyan öszszegzés (szintézis), amely a prioritások, intézkedési területek és feladatviselők meghatározásával megfelelne a stratégiai-tervezési dokumentum követelményeinek.

Ezen apró formai megállapítás mellett hangsúlyozni kell, hogy a konferencia szervezői jó érzékkel választották meg és csoportosították az egyes témákat és természetesen azok előadóit. Ennek köszönhetően a kötetben nemcsak a rendszerváltás óta eltelt tíz esztendő fontos eseményei elevenednek meg, hanem a magyarországi fejlődés és annak lehetséges jövőképei beágyazódnak a nemzetközi folyamatokba, ezen belül az európai integráció összetett jelenébe. Az esélyek felvázolása, a fejlődési alternatívák felsorolása, valamint az azokba való beavatkozási lehetőségek elemzése a tanulmánykötet tényleges küldetése és hozama.

Minden tervkészítőnek tisztában kell lennie azzal, hogy a jövő nem egyirányú, nem „elágazásmentes” (Bogár László). Az emberiség történelme meglepő fordulatokban bővelkedik, tele van „váratlan és éles kanyarokkal (…) kaotikus folymatokkal”1 (Markó László, Papp Sándor). (Ennek kapcsán nem lehet elhallgatni, hogy a kötet összeállításakor még senki sem számolt az egyesült államokbeli szeptember 11-i terrorcselekményekkel, melyek alapjaiban rázták meg a világrendeket és -trendeket.)

Hasonlóképpen megállapíthatjuk, hogy minden időben, minden társadalomban voltak (mint ahogy ebben a kötetben is vannak) pesszimista és optimista jövőképek. A prognosztizálással összekötött stratégiai tervezés lényege épp a biztonságkeresésbe vetett hit megelevenítése, miszerint a jövő minden előre kiszámíthatatlan tényező ellenére alakítható, a pesszimista jövőkép befolyásolható, az optimista pedig legalább megközelíthető, akaratunk szerint.

A jövőtervezés kiindulópontjának is tekinthető a megállapítás: „az emberi lét kezdeteitől fogva a biológiai túléléshez kötődik.” Ezen egyéni túlélésnek mára komplex gazdasági-társadalmi feltételrendszere alakult ki, amelyet egy felgyorsult világban kell felismerni, alkalmazni2 (Besenyei Lajos). (Marx György szerint korunk generációja több változást él meg, mint az ókori Mezopotámia egymást követő 100 generációja.)

A kötet jó néhány szerzőjének (egymástól független) megfogalmazása szerint az elkövetkező 20 évben az emberi életet leginkább befolyásoló általános (egyetemes) jelenségnek tekinthető a globalizációs (elsősorban tőkekoncentrációs) folyamatok megléte és azok jövőbeni felerősödése, az információáramlás jelentőségének további bővülése, valamint a biotechnológia szerepének kiterjedése (a géntérkép megalkotása, a klónozás szinte beláthatatlan távlatai és új etikai konfliktusai stb.).

A globalizáció az a világjelenség, amelylyel kapcsolatban a kötet szerzői a legtöbb kérdést fogalmazzák meg. Bogár László szerint a globalizáció nem más, mint „a győztes western modernizáció planetáris méretű hatalomszerkezete”, amely – nélkülözve az ellenőrizhetőség elemeit – „evolúciós zsákutcát jelenthet”. Véleménye szerint ezen hatalomszerkezet magyarországi lokális elitjét képező transznacionális vállalatok, bankok, biztosítótársaságok és médiakomplexumok a magyar társadalom 5-7%-át teszik ki, ám nagyjából a társadalmi erőforrások egyharmadával rendelkeznek.

Nováky Erzsébet globális osztálytársadalmának fejlődési forgatókönyve alapján a „világméretű osztálytársadalomban a hatalmat a hierarchikusan összeszerveződött tőketulajdonosok tarják kezükben a szervezetlen tömegekkel szemben”. Ezen „modell ellentmond olyan évszázados európai értékeknek, mint a népszuverenitás, a népek önrendelkezési joga, a társadalmi igazságosságra való törekvés”.

Beszteri Béla tanulmányában megállapítja: a pénzközpontú, tőke uralta globalizált világban valójában „az ember, a világban a helyét kereső ember van válságban”, mivel „az emberi tudás a bölcsesség fölé nőtt”. A jelenség igazi veszélyének azt nevezi, hogy „az amerikai életstílust modellező globalizáció ráerőszakolja magát az emberekre”.

A globalizáció minden negatívuma mellett feltételezzük, mondja Simai Mihály, hogy a világgazdaság integrálódásának folyamatai tovább folytatódnak, tehát „Magyarországnak is a mainál sokkal nagyobb mértékben nemzetköziesedett, jobban integrálódott világban, igen sok megoldatlan problémával küszködő, a versengést és az együttműködést egyidejűleg fenntartó, hierarchikus világra kell felkészülnie…”

A stratégiai tervezők számára a lecke tehát adott: a globalizált világgal szembeni komoly kifogásokkal együtt – ám tudatosítva a világjelenség erejét és megkerülhetetlenségét – kell megfogalmazni Magyarország, az itt lakó emberek optimalizált jövőképét. Beszteri Béla szerint „nemzeti sikert csak a globális és az európai trendekhez való alkalmazkodás hozhat, az elzárkózás vagy a téves helyzetfelismerés kirekesztődéssel jár a világgazdasági és a világpolitikai folyamatokból. (…) Hazánk jövőesélyei ma azonban igen kedvezőek. (…) Államiságunk az egyesült Európai Unió tagjaként része lesz a régiók közösségén alapuló kontinentális föderációnak.” Nováky Erzsébet hasonló következtetéssel zár: Magyarország számára a leginkább elfogadható jövőváltozat: „Magyarország a regionális integráció, mégpedig az EU térség része, amely nemzeti érdekeit preferáló gazdaságpolitikát folytat…” Az Európai Uniós integráció mint eszköz azért tekinthető válaszként az amerikai típusú globalizációra, mert az európai társadalomszervezői modell a „jólét, kohézió-szolidaritás-együttműködés elemeire épít, szemben az individualizált piaci szereplők kíméletlen (amerikai) versenyével” (Bogár László). „Az európaiság magában foglalja a más kultúrákkal szembeni nyitottságot, a szolidaritást és a toleranciát. A világfejlődés fő irányát jelző kapitalista fejlődés emberibb, szociálisan érzékenyebb európai változata lehet a követhető és sikerrel kecsegtethető magyar út” (Beszteri Béla).

Ezen európai jövőmodell keretein belül fogalmazódnak meg a kötet ágazati tanulmányai is.

Simai Mihály a transznacionális társaságok és Magyarország kapcsolatának vizsgálata kapcsán megállapítja, hogy elsősorban a kormányzaton múlik, mennyire épülnek be szervesen ezek a társaságok az ország gazdasági életébe, illetve mennyire jelennek meg úgy, mint a „gazdasági gyarmatosítás és külföldi kizsákmányolás megtestesítői”.

Sipos Aladár a magyar mezőgazdaság esélyeit vizsgálja a majdani EU-tagság tükrében. Véleménye szerint a versenyképességet jelentősen csökkentik a jelenlegi birtokviszonyok, hiszen kilencszázezer őstermelővel csak „elbukni lehet”. Ezért átfogó agrárkoncepció- és piacstruktúra-politika kidolgozását sürgeti.

Tóth László szintén a mezőgazdaság problémáit vizsgálja. Sipos Aladárhoz hasonlóan ő is alapvető problémának tekinti az előnytelen birtokstruktúrát. A földbérleti szerződések hatékony szabályozását javasolja, az időközönkénti földminőség-vizsgálat és a hatékonyabb támogatási elosztórendszer bevezetését sürgeti. Hangsúlyozza a biotechnika – biotechnológia – kutatási eredményeinek alkalmazását mint a mezőgazdasági termelés legújabb kihívását.

Rechnitzer János felvázolja, hogyan vált a területfejlesztés az 1971-ben megfogalmazott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepcióból az 1990-es évek elejére válságkezelő irányzattá, majd 1996-ra a területfejlesztési törvény elfogadásával tudatos területfejlesztési politikává. Megfigyelése szerint a centralizáció és decentralizáció párviadalából többnyire a centralizáció, az ágazati szemlélet kerül ki győztesen. Az EU támogatási rendszere gyakran átláthatatlan, hoszszadalmas elbírálású, nem aktualizált prioritások alapján történik, emiatt kevésbé ösztönző.

Szörényiné Kukorelli Irén vidékfejlesztésről szóló dolgozatában a kistérségi szint fontosságát elemzi a magyar területfejlesztésben. Rámutat arra, hogy az ilyen jellegű együttműködés önkéntes, s a gazdasági-földrajzi-kulturális összetartozás érzése élteti, egyben ez biztosítja legitimációját és életképességét is.

Szilágyi István Spanyolország és Portugália csatlakozási történelmét hasonlítja össze a magyarországi tapasztalatokkal, valamint megvizsgálja ezen országok leendő, EU-beli partneri viszonyát.

Benkes Mihály István Magyarország partnerségi képességeit vizsgálja. Ennek kapcsán megállapítja, hogy csakis nemzeti egyetértésben és kooperatív-konszenzusos egységpolitika kialakításával lehet megfelelni az Európai Uniós tagságból fakadó elvárásoknak, egyben csak így maximalizálhatók az EU-tagságból származó előnyök.

Gazdag Ferenc a magyar kül- és biztonságpolitika tízéves történéseit idézi fel kivételesen olvasmányos, dinamikus stílusban. Több pontos megfogalmazása közül kiemelném a következőt: „Bár a magyarság arányaiban egyike Európa legnagyobb nemzeti kisebbségeinek, a régiónkat jellemző európaizálódás-renacionalizálódás párhuzamosságában Magyarország azon kevés eset közé tartozott, ahol a két elem közötti dinamikában az Európa felé fordulás vált meghatározóvá.” Az 1990-es szovjet csapatkivonásokat követően az önállóság rövid életű elméleti lehetőségének elhalásával, valamint az összeurópai (kollektív) biztonsági rendszer kezdeményezésének bukása után Magyarország számára csakis az euro-atlanti integráció maradt reális biztonságpolitikai alternatívaként – állapítja meg a szerző. Zárógondolatként a hadsereg támogatásával szembeni nagyobb politikai felelősségre szólítja fel a kormányzati tényezőket.

Papp Sándor Magyarország környezeti stratégiáját elemzi. Dolgozatában kiemeli, hogy a hazai környezetvédelemben elkerülhetetlenül alkalmazni kell az Európai Unió legfontosabb kapcsolódó alapelveit. A környezetvédelmi stratégiát nem tudja önmagában elképzelni, hanem annak integrációját javasolja az ágazati politikába, amellett, hogy az utólagos kárelhárító szemléletet fel kell, hogy váltsa az offenzív megelőzés elve.

Tausz Katalin az ország csatlakozás alatti szociálpolitikáját vizsgálja. Alapvető dilemmaként azt fogalmazza meg, hogy Magyarország a globális gazdaságba (szűkebben az európai piacokba) kíván-e integrálódni vagy pedig a klasszikus európai – szociális – modell alapelvét és értékeit is megvalósítja. Sürgeti a szociálpolitikai reformok irányáról folytatandó nyílt és őszinte vitát.

Hervainé Szabó Gyöngyvér az önkormányzatok szerepét elemzi hazai és nemzetközi szempontból. Kiemeli, hogy az Európai Unió legalizálja az önkormányzatok „szupranacionális” és „szubnacionális” szerepvállalását. Megfigyelése alapján a magyar önkormányzatok sikeresen tagolódnak be az európai politikai rendszerbe. Az utóbbi években pedig sikeres tárgyalópartnereivé váltak a multinacionális szervezeteknek, tevékenységükkel jelentősen hozzájárultak a hazai gazdaság fejlesztéséhez és nemzetköziesítéséhez.

Bordás Sándor a szlovák–magyar és román–magyar etnikai kapcsolatok terén végzett szociológiai vizsgálatok eredményét tárgyalja. Megállapítja, hogy mind a szlovákok, mind a magyarok közt jelentős csoportosulásokban jelentkezik a hajlandóság a nemzetiségi problémák szélsőségesen radikális megoldása iránt. Ez a jelenség a politikai vezetők számára könnyű társadalmi mobilizációt biztosít. Az ilyen jellegű mobilizáció viszont irracionális politikai megoldásokat eredményez. A szerző az etnikai konfliktusok eszkalációjának legnagyobb veszélyét mindkét etnikumnál a leselkedő veszély mítoszában és a nemzeti kálvária mítoszában látja. A magyar–román viszonyról megállapítja, hogy mindkét etnikumban elterjedt az önsajnálat, a szenvedés, a veszélyeztetettség és a kudarc érzése. A vizsgálat igazolni látszik Bibó István megállapítását, miszerint a kelet-közép-európai nemzetek nyomorúságainak egyike az önsajnálat.

Kiss Endre a globális tudástársadalom perspektívájából vázol öt olyan jelenséget, amely keretet szabhat a stratégiai tervezéshez: 1. a világ egypólusú marad; 2. a neoliberális és populista politikamodell vetekedik egymással; 3. gyenge, de hatalmában érzékeny és agresszív lesz az állam; 4. az egyenlőtlenségek elleni lázadások erősödnek; 5. a kultúra plurális marad.

Csorba József az információs infrastruktúra mozgásteréről és fejlődési lehetőségeiről értekezik. Véleménye szerint az információs infrastruktúra modernizációjával kezdődik az állam modernizációja is.

Karika Sándor a nevelés európai dimenzióinak alkalmazását vizsgálja az oktatásügyben. Hangsúlyozza, hogy az „európai dimenzió” civilizációs értékeket preferál, mint pl. a tisztelet, a tolerancia, a méltányosság és a szolidaritás. Az oktatás fő céljának az ezen elvek alapján nevelt autonóm, felelős, nyitott és érzékeny egyénnek kell lennie.

Gergó Zsuzsanna ugyancsak az európai dimenzió és az oktatás kapcsolatát elemzi. A csatlakozást modernizációs kihívásnak tekinti, s egyben esélyként kezeli a modernizáció eszköztárának kibővítésére. Bár jogharmonizáció az oktatás területén nem áll fenn az EÚ irányában, felsorolja azon területeket, amelyeken belül a magyar oktatásügynek alkalmazkodnia kell az új európai kihívásokhoz.

Soós Pál a magyar művelődéspolitika stratégiai céljaként a nemzeti azonosságtudat helyreállítását említi. A túlélés, a megmaradási képesség, a nyelv, az irodalom, a művészet és a zene magas színvonalú jelenléte jelenti az igazi manifesztációját a magyar nemzeti karakternek és identitástudatnak. Hangsúlyozza, hogy a nemzeti élet stratégiai pontjaira olyan vezető személyiségeknek kell kerülniük, akik tudatosítják az újabb ezeréves megmaradás tétjét. A család-, oktatás-, média-, kultúr- és valláspolitika helyzetének definiálása után megállapítja, hogy „a rendszerváltást vezérlő pártok és kormányok egyike sem tudta vagy akarta megszólítani az értelmiséget”.

Tarr György a magyar állam- és jogtudomány fejlődésének várható tendenciáiról szól. Szerinte a jog az emberi élet megszervezésének legfontosabb eszköze. Dolgozatában elemzi a jelenkor legfontosabb jogalkotási fejleményeit.

Kamarás István a vallás hazai és globális jövője kapcsán megállapítja, hogy a fogyasztói individualizmus ugyanúgy befolyásolja az ember és egyház kapcsolatát, mint az élet más területét. A vallás és a vallásosság viszont nem szűnik meg, mert az ember lényege szerint „homo religiosus”, csak átalakul, az átalakulás azonban olyan sokféle hatás erőterében történik, hogy rendkívül nehéz a prognózis készítése. A szerző felvázolja a nagy világvallások jövőjének lehetséges alternatíváit.

Az ellentmondásos „globalizációs folyamatok erősítéséhez óriási és reális érdekek fűződnek” – mondja Papp Sándor. S bár Magyarország szuverenitása helyreállt, ugyanakkor rendkívül kevés manőverezési lehetőséget nyújtó kényszerpályán mozog az ország (Gazdag Ferenc) mind biztonság-, mind gazdaságpolitikai vonatkozásban. Mégis a kötet egészére jellemző Markó László megnyitójában megfogalmazott tétel: „Ha ma figyelembe vesszük az utóbbi néhány év eseményeit, és azok alapján vetítjük előre Magyarország várható fejlődését a következő két évtizedre, indokoltnak látszik az óvatos optimizmus.”

A nemzet képes volt talpon maradni a 20. század nagy drámai eseményei közepette is, mert a kritikus helyzetekben „alkalmazkodni” tudott a körülményekhez (Beszterei Béla). A sikeres alkalmazkodás hagyományát kell ápolni, hogy a 21. század nagy kihívásaira megfelelő válaszokat tudjunk adni.

Berényi József

Rövid URL
ID587
Módosítás dátuma2016. június 4.

Ujváry Zoltán Kis folklórtörténet. I—IV. köt.(L.Juhász Ilona)

A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma Debreceni Egyetem) Néprajzi Tanszéke Ujváry Zoltán néprajzprofesszor szerkesztésében 1989-ben Néprajz egyetemi hallgatóknak címmel új sorozatot indított útjára. Első köteteként...
Bővebben

Részletek

A debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma Debreceni Egyetem) Néprajzi Tanszéke Ujváry Zoltán néprajzprofesszor szerkesztésében 1989-ben Néprajz egyetemi hallgatóknak címmel új sorozatot indított útjára. Első köteteként Voigt Vilmos: Alapismereti bevezetés a néprajz iránt érdeklődő hallgatóknak című munkája jelent meg, amelyet rendszeresen újabbak követtek, és az árucsere néprajzától az agrárkultuszon, gabonatermesztésen, valamint építészeten át egészen a polgárosodás és a kultúra szemiotikájának kérdéseiig a hagyományos (és nem hagyományos) néprajztudomány számtalan témáját bemutatták. Néhány kötet szerzője maga a sorozatszerkesztő volt, aki tájainkon elsősorban a Gömör-kutatás elindítójaként és fáradhatatlan szervezőjeként, valamint a már több kiadásban és nyelven megjelent Szülőföldön hontalanul című, a magyarok Csehországba való kitelepítésével foglalkozó munkája révén került be a köztudatba. Az említett sorozat 2000-ben megjelent 20., Kis folklórtörténet című kötetével tulajdonképpen egy alsorozatot indított útjára. Ebben a magyar folklórkutatás olyan személyiségeinek munkásságát mutatja be, akiknek bár jelentős szerepük volt egy-egy folklórműfaj kutatásának elindításában, ill. fellendítésében, a néprajztudomány vagy alig, vagy egyáltalán nem említi őket. Az 1999-ben megjelent A magyar folklór című tankönyv terjedelméből adódóan csak érintőlegesen foglalkozhatott több kutatóval, néhányukról pedig említést sem tesz. A Magyar néprajzi lexikonban a Kis folklórtörténet eddig megjelent köteteiben bemutatott kutatók közül négy – Edvi Illés Pál, Mednyánszky Alajos, Szvorényi József és Zilahy Károly – nem is szerepel. Ezt a hiányt kívánta tehát pótolni Ujváry Zoltán a fent említett sorozat elindításával. Külön érdeme a köteteknek, hogy mindegyik függelékében hosszabb szemelvényeket közöl a tárgyalt kutatók munkáiból, illetve néhányat teljes terjedelmében tesz közzé. Az eddig megjelent 4 kötetben 8 gyűjtő munkásságát dolgozta fel. Ezekkel szeretném az alábbiakban részletesebben is megismertetni az olvasót.

Az első kötetet Edvi Illés Pál (1793–1871) evangélikus lelkész munkássága bemutatásának szenteli, a Miben áll a’ Magyar-Nemzetiség? című, a néprajzi irodalomban leggyakrabban idézett írásával nyitva a sort. A szóban forgó szöveget a Függelékben teljes terjedelmében el is olvashatjuk. Sok egyéb mellett felhívja a figyelmet a szerző a Babonák című részben szereplő Luca-ostor készítéséről szóló leírásra, mivel erről a későbbi néprajzi irodalom egyáltalán nem tesz említést. A’ Magyar Parasztok’ lakodalmi szokásaik című munkája után egy további, a Tudományos Gyűjteményben 1822-ben megjelent leírását olvashatjuk egy érdekes céhszokásról: a dékánmester választásakor rendezett lúdnyakszakításról, amelyet Edvi Illés Pál saját megfigyelése alapján mutat be – ahogyan ezt ő maga külön is megjegyzi az írás végén: „Iró látta 1813” – a Nyitra megyei Szakolcán. A Folklór példák az oktatási Kézikönyvből című részben találós kérdéseket, meséket, köszöntéseket közöl, az utolsó, Adalék a népszokások ismeretéhez című féloldalas közlésben egy „Férj-jósló katicabogár röppenés”-t mutat be. Ujváry megjegyzi, hogy bár Edvi Illés Pál „…önálló néprajzi, folklór munkát nem adott ki, de a különböző közleményeiben, értekezéseiben, az oktatási kézikönyvben közölt nagyszámú néprajzi, folklorisztikai adat, példa együttesen a néprajz történetében rendkívül jelentős eredménynek tekinthető… (…) néprajzilag fontos munkái az 1820-as években, az 1830-as évek legelején jelentek meg, tehát jóval a Kisfaludy Társaság működése, Ipolyi, Erdélyi munkássága előtt”.

A Kis folklórtörténet harmadik kötetét teljes terjedelmében Gyulai Pál (1826– 1909) munkásságának szánja a szerző: „…életpályáját, munkásságát az irodalomtörténet számos könyvben, tanulmányban részletesen bemutatja. Folklorisztikai vonatkozású írásait azonban alig, vagy egyáltalán nem említik”– írja Ujváry Zoltán. Ezt a hiányt pótlandó született meg ez a kötet, amely részletesen elénk tárja Gyulai elévülhetetlen érdemeit a folklórkutatás terén. Neki köszönhetően „a folklór polgárjogot nyert az irodalomban, a tudományban és a nemzeti kultúra részévé emelkedett” – összegzi a szerző. Egyetemi előadásainak is témája volt a népköltészet, s az ezzel foglalkozó tanulmányai és gyűjtései nagymértékben hozzájárultak a folklórkutatás előrehaladásához.

A Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetét Gyulai Pál munkásságának egyik kimagasló eredményeként említi, s értékét tekintve hitelesebbnek tartja az Erdélyi János által szerkesztett Népdalok és mondák című folklórkötetnél is. Gyulai Pál felhívta a figyelmet az összehasonlító folklorisztika fontosságára: „Lehetetlen, hogy az egymástól legtávolabb élő népek költészete is ne mutasson föl közös vonásokat, nemcsak tárgyban, alapeszmében, hanem még inventióban is.” Ujváry Zoltán méltán nevezi Gyulait az interetnikus kapcsolatok első hazai képviselőjének. A kötet Függelékében gazdag ízelítőt kaphatunk Gyulai Pál gyűjtéseiből.

A sorozat legújabb, az idén megjelent negyedik kötetében négy olyan személyiséget ismerhetünk meg, akiknek fontos szerepük volt a 19. századi magyar folklorisztikában. A sort Gaal Györggyel (1783–1855), az első magyar mesegyűjtőjével nyitja a szerző. Mesegyűjteménye Bécsben 1822-ben németül jelent meg Märchen der Magyaren címmel, és 17 mesét tartalmazott. Később – 1858-ban és 1860-ban – mesegyűjteményéből összesen 80-at jelentettek meg magyar nyelven. Ujváry Zoltán Gaal egy olyan további publikációját méltatja, amelyet eddig nem értékeltek kellőképpen, bár megjelenése után Vörösmarty Mihály is írt róla ismertetést. A hat nép proverbiumait közlő 1830-ban Bécsben Sprichwörterbuch in sechs Sprachen: deutsch, englisch, latein, italienisch, franzözisch und ungrisch címmel megjelent kötetről van szó. E hat nép hasonló vagy egyező közmondásait közli hat nyelven. Lényegében ez az első olyan gyűjtemény, amely több európai nyelvvel hasonlítja össze a közmondásokat vezérszavak szerint. A kötet külön érdeme, hogy olyan proverbiumokat is megőrzött, amelyek ma már ismeretlenek, régen eltűntek a használatból. Jelen kötet Függelékében Ujváry Zoltán közli Gaal gyűjteményének magyar proverbiumait. Jogosan jegyzi meg, hogy a néprajztudomány „lelkiismereti kötelessége” lenne a népmesegyűjtés elindítójaként számon tartott Gaal kéziratban maradt meséinek megjelentetése.

A kötetben másodikként szereplő Majláth Jánost (1786–1855) szintén az első népmese-, valamint mondagyűjtőként tartja számon a magyar folklórkutatás, azonban Gaal Györgyhöz hasonlóan ő is németül publikált. Gyűjteménye két kiadásban is napvilágot látott: 1825-ben Magyarische Sagen und Märchen, 1837-ben pedig Magyarische Sagen, Märchen und Erzählungen címmel. Ujváry professzor harmadikként Mednyánszky Alajos (1784–1844) – akit a szlovákok Medòanskyként szintén magukénak vallanak – mondakutató munkásságát mutatja be részletesen. A Függelékben Majláth János 1864-ben Pesten megjelent Magyar regék, mondák és népmesék című kötetéből 3 népmesét, Mednyánszky Alajos köteteiből pedig két mondát közöl. A kötetben szereplő negyedik személyiség Szvorényi József (1816–1892), akit a nyelvtudomány képviselői a proverbiumok tudományos szempontok szerinti vizsgálatának elindítójaként tartanak számon. Ujváry Zoltán sajnálattal jegyzi meg, hogy a nyelvészekkel ellentétben a folklórirodalom Szvorényi munkásságáról még csak említést sem tesz. A rendelkezésre álló források alapján tehát a szerző részletesen méltatja Szvorényi úttörő munkásságát. Szvorényi a proverbiumokat „olyan népi produktumoknak tekinti – írja Ujváry –, amelyek a magyar nyelvet beszélők nemzeti kincse, és amelyekben néprajzi, művelődéstörténeti emlékek rejlenek”.

A Kis folklórtörténet eddig megjelent négy kötete mindenképpen hiánypótló, s bizonyára nem csupán a diákok, hanem számos kutató és a néprajz iránt érdeklődő fogja érdeklődéssel lapozgatni, hiszen Ujváry Zoltán professzornak köszönhetően egy helyen annyi új ismerethez juthat, amelyekre csupán hosszas utánajárással, könyvtári kutatómunka árán tehetne szert. Ha valaki netán még bővíteni szeretné ismereteit a kötetben szereplő személyiségekkel kapcsolatban, nagyon jó kiindulási alapot nyújt a szerző által összeállított irodalomjegyzék. Érdeklődéssel várjuk a következő köteteket.

L. Juhász Ilona

Rövid URL
ID585
Módosítás dátuma2016. június 4.

Impresszum 2001/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t II. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
II. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

TANULMÁNYOK

ANGYAL BÉLA: Magyar szervezetek és mozgalmak Csehszlovákiában 1918-1921 (I. rész)
MÁTRAI JULIANNA: A kisebbségi magyar pártok politikai stratégiái Közép- és Kelet-Európában (II. rész)
BÁRDI NÁNDOR: Törésvonalak keresése és összehasonlítása a határon túli magyar politikában 1989-1998
PUSKÁS TÜNDE: Nyelv, identitás és nyelvpolitika
LANSTYÁK ISTVÁN-SZABÓMIHÁLY GIZELLA: Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei
JARÁBIK BALÁZS: Az új modell
HIMMLER GYÖRGY: A párkányi népszavazások
LACZA TIHAMÉR: Magyar Jezsuiták Latin-Amerikában (I. rész)
LISZKA JÓZSEF: Az adventi koszorú

Oral History

Elbeszélt történelem. A rendszerváltás évei: Szilvássy József

Kronológia

POPÉLY ÁRPÁD: A csehszlovákiai magyar kisebbség történeti kronológiája (1944. augusztus 21-1945. április 11.)

Rövid URL
ID581
Módosítás dátuma2019. április 16.

František Miko: Az epikától a líráig. Az irodalmi mű stilisztikai vizsgálata. (Simon Szabolcs)

Zeman Lászlónak A stilisztika az utóbbi két évtizedben – az ezt megelőző időszak látszólagos mellőzöttsége után – fellendülő szakaszát éli. Ez nem csupán a szakmunkák...
Bővebben

Részletek

Zeman Lászlónak

A stilisztika az utóbbi két évtizedben – az ezt megelőző időszak látszólagos mellőzöttsége után – fellendülő szakaszát éli. Ez nem csupán a szakmunkák mennyiségi növekedésén, hanem ami ennél fontosabb: új irányzatok és tárgykörök megjelenésén mérhető le. Ennek a folyamatnak, örvendetes módon, részese a magyar stíluskutatás is. Talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az elmúlt évtized rendkívül termékeny időszak volt stilisztikatörténetünkben. Elméleti tanulmányok, rég hiányzó, modern szemléletű tankönyvek és kézikönyvek, stílusmonográfiák, rendszerezések, módszertanilag megalapozott elemzések jelentek meg e rövid idő alatt, s olyan kiadványok is, amelyek hozzájárultak a stilisztika érdemi tisztázásához (pl. Török Gábor, Kemény Gábor, Szikszainé Nagy Irma, Szathmári István, Bencze Lóránt, Tolcsvai Nagy Gábor, Adamik Tamás, Nagy L. János, Szabó Zoltán, Fónagy Iván munkái).

Franti¹ek Miko 2000-ben ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, ő az ún. „nyitrai iskola” legjelentősebb és legismertebb személyisége (nyugállományba vonulásáig a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomelméleti Osztályának vezetője; egyebek közt a Magyar Szemiotikai Társaság tiszteletbeli tagja). Az epikától a líráig [Od epiky k lyrike. ©tylistické prierezy literatúrou] című tanulmánygyűjteményének magyar nyelvű megjelentetése tehát még ilyen vonatkozásban is aktuális. A könyv fordítója, Zeman László e mű több fejezetét közzétette már az elmúlt időszakban is, magyar nyelven tolmácsolva ekképpen Franti¹ek Miko stílusfelfogását és az irodalmi műnek általa képviselt megközelítéseit. Mindezt önálló fejezetben részletezi saját kötetében (Stílus és fordítás. Pozsony, Madách, 1993), Az epikától a líráig című könyvben pedig utószóként foglalja össze. (Zeman saját könyvét Miko tanulmánykötetével a fordító személye mellett a közös téma is összeköti: a stílusnak és a fordításnak a tárgyköre, noha ez utóbbi a Miko-könyvben közvetlenül csak részben, de állagával teljességében tematizált. Mindkét mű tanulmányait egységesítő téma ezenkívül az epika és a líra viszonya, s e vonatkozásban természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni az átmeneti jellegű műfajokat sem. Zeman László könyvében a funkcionális stilisztika nézőpontjából közelíti meg a szépirodalmi művek elemzését. Ez egyben azt is jelenti, hogy az irodalmi és esztétikai kommunikáció modelljeként az általánosabb, egyetemes nyelvi közlés sajátságaira hivatkozik, Miko profeszszort követve. A kötet célkitűzése ilyen vonatkozásban is a cseh és a szlovák irodalomtudományi vizsgálódásban kialakított módszerek alkalmazása és közvetítése.)

A Hodnota a komunikácia (magyar fordításban Érték és kommunikáció) című tanulmány például eredetileg az Irodalmi Szemlében jelent meg Zeman László bevezetőjével. Ebben utal Mikónak egy fordításelméleti szempontból jelentős s francia nyelven is olvasható dolgozatára, amely a kifejező értékek rendszerét tömören taglalja a szlovák nyelven nem olvasók számára. Miko fordításelméletéről megállapítható, hogy a fordítás kategóriájának az irodalomelméletbe való beemelése tehát teóriájának szerves következménye. Érdemileg méltatja Benyovszky Krisztián is (Kalligram, 2000. 11. sz. 19–21. p.), szövegében azonban tévesztés, hogy Miko Zemannal társszerzőségben három szlovák költőnek egy Ady-vers fordítását elemezte, mivel csak két szlovák költő volt az érintett, a harmadik versfordítás a cseh Halasé.

Franti¹ek Miko stíluskoncepciójának, valamint az alapját képező kifejező értékek kategóriáinak a bemutatását a magyar szakirodalomban elsőként Zsilka Tibor végezte el 1970-ben az Irodalmi Szemlében megjelent dolgozatában. A kifejezés, kifejezésrendszer (výraz, výrazová sústava) megnevezés mint terminus ez esetben további magyarázatot igényel, hogy megértsük, miszerint nem a kifejező eszközökről – azaz szavakról, kifejezésekről – van szó közvetlenül, hanem az általuk jelöltekről, azok típusáról, fajtájáról, funkciójáról, a „kifejezőségről” (a jelölést Fónagy Iván és Zeman László alkalmazza), tehát az expresszív értékről.

Az epikától a líráig című kötetben a szerző, Franti¹ek Miko az első két, ill. három
fejezetben fejti ki az irodalmi mű modelljének általános ismérveit. Az első két fejezet a kifejezéskategória-rendszer jellemzését taglalja, mely szisztéma az évek során ugyan sokat változott, de alapjaiban ugyanaz maradt. Ez a rendszer irodalmi művek interpretálásának elméleti alapjául szolgál, ugyanakkor alkalmazható más típusú szövegek, pl. tudományos, ismeretterjesztő stb. elemzésére is, s egyben stílus-, sőt szövegmodell. (Más kérdés, hogy vajon célszerű-e Paul de Man és F. Miko koncepcióit egybevetni, ahogyan azt teszi egy másik tanulmányában Benyovszky Krisztián [Szőrös Kő, 2001, 34–38. p.], ill. vajon megfelelő-e a tanulmány alcíme; meg kell jegyezni, hogy az írásban a mikói kiindulás visszavezetése a bühleri modellre csak bizonyos korrekcióval fogadható el [lásd Zeman: i. m. 254–255. p.], s a jakobsoni hat funkcióval kapcsolatban maga Miko is határozottan elhatárolódik [lásd Miko: i. m. 274. p. 30. jegyzet].

A következő fejezetek – amint azt az ismertető szöveg is kiemeli – szépirodalmi alkotások, illetve szemelvényeik vizsgálatával tárják fel a stílusfogalom, -modell érvényességét. Épp ezekben válik a szemléltetés révén a kötet anyaga élményszerű olvasmánynyá, s ezt elősegíti az is, hogy fordításában nem észlelünk semmilyen hiányt. A haladványos olvasás helyett ekképpen folyamodhatunk akár a könyv közepe táján fellapozható Stíluskereszteződés a barokk költészetben, esetleg a ©vantner Málka című novellájának zárórésze című fejezethez. Az elsőként említettben a fordításban is meggyőzően van kimunkálva a verses szöveg ritmusa s a lexikai és alaktani eszközök megfelelő stílusszintje. Az elemzett alkotásnak négyütemű tizenkettesekből álló 104 négysoros versszakából 36 szerepel. A „poéma” témája az 1763-ban Komárom városát sújtó földrengés. Az eredeti a Králici Biblia nyelvén íródott, s a fordítást ennek megfelelve a Vizsolyi Biblia nyelvezetéhez közelítő, azaz régies, biblikus szóhasználat jellemzi, valamint bizonyos grammatikai elemek által archaizált nyelv – elbeszélő múlt, kötőhangzótoldások és -elhagyások, a többes szám jelével kapcsolódó (egyeztetett) határozói igenév (zárvák), kettőzött tárgyrag, -end időjel, -nak, -nek személyrag múlt idejű igealakban (készültenek) stb. A szöveget mindezek által az eredetiben és a fordításban egyaránt a líra irányában stilizáltként észleljük.

A tanulmánykötet tanúsága szerint a stilisztikában Franti¹ek Miko és a fordító szerint is a „funkcionalitás” kiiktathatatlan. (A fordításban olykor alkalmazott „funkciós” alakváltozat a „funkcionálissal” mindenütt egyenértékű, és helyénvalónak fogadhatjuk el, bár tudjuk, hogy bizonyos kollokációkban, a szintagmatikus viszonyban álló lexémák együttes előfordulásában a cserélhetőség nem áll fenn; funkcionális mondattan, de mondatfunkciós eszközök.) Változatlanul fontos motívum e tekintetben a tárgyértelmezés és a tudományközi kapcsolatok kérdése. A strukturális-funkcionális megközelítés tehát ma is élő és ható irodalomelméleti-stilisztikai vagy nyelvelméleti-stíluselméleti irány, ezért napjainkban is új változatai születnek.

A szóban forgó Miko-könyvben érvényesülő „stilisztika-koncepció” azt tükrözi, hogy a stilisztika ún. irodalmi (avagy lényegében irodalomelméleti) és ún. nyelvészeti ága egymástól egzaktan nem választható el, vagyis nem független diszciplínák, mert mindkettő a másikra van utalva, egyik a másikat magyarázza. Ami a líra és epika viszonyára érvényes, az mutatis mutandis érvényes erre a viszonyra is, „a lírát és az epikát ugyanis nem mint két egymástól független jelenséget szemléljük, hanem úgy, hogy a líra az epikából származtatható mint a kifejezés meghatározott feltételeiben az epikai szerkezet felépítésének bizonyos szintjén – s az egész szövegben érvényesülő visszahatással – fellépő összetevő” (115. p.). A köztük levő szerves együvé tartozás megfelel a strukturális-funkcionális stilisztikai hagyományoknak, ugyanakkor az irodalmi strukturalizmus, bár történetileg igen jelentős szereppel bírt, a Prágai Iskolán kívül mégis másodlagos volt minden strukturalizmus alaptudományával, a nyelvészettel szemben.

A tanulmánykötetbe foglalt műelemzésekben erőteljesen érvényesül a forma értelmezése; az egyes alakzatok, szó- és szerkezetismétlések mint stílusalakító tényezők precíz számbavétele (vö. pl. a Stíluskereszteződés a barokk költészetben című tanulmányban ©tefan Korbeµ Eszmélkedő emlékezés a szörnyűséges földrengésről…, melyben különösképpen Komárom nevezetes szép városa oly nagyon megsirámult s dicsőségét veszíté… „poémájának”, bölcseleti költeményének elemzését; 206–207. p.). Az elemzés ugyanakkor bármennyire is kis részekre bontja az irodalmi alkotást, végső célja mégsem az „aprózás”, hanem az összefüggések kiemelése, ezért rendező, szintetizáló jellege is van.

A fentiek szempontjából párhuzamot vonhatunk Zeman László Stílus és fordítás című kötete és az itt tárgyalt mű között. Az elsőként említettben a lirizált próza sajátosságait és fordításának problémakörét Sziráky Judith novellái és szlovák fordításuk által ismerhetjük meg behatóbban, a tanulmány a lirizálás eszközeit tekinti át. A Terminológia az irodalmi műben című fejezetben Zeman Déry Tibor: Befejezetlen mondat című regényének természettudományi szókincséből indul ki, követve szerepét elsősorban a narrátori szöveg és a szabad függő beszéd viszonylatában. (A tükröztetést, „megméretést” a regény cseh fordítása szolgáltatja, melyben – Zeman szerint – a terminológia némileg „halványabb”.) S ilyen vonatkozásban követi az ún. elbeszélő perspektívát a szerző Márai Sándornak a Zendülők című regényéről írt dolgozatában, miközben, akár az előbbiekben, az elméleti alapvetésben L. Dole¾el munkáira támaszkodik. Például a szerzőhöz igazodva veszi át a (grafikailag) „jelöletlen egyenes beszéd” terminust. (Bár Márai életművéből még a két világháború között megjelent három cseh fordításkötet, a fordítás-összevetést a szerző mellőzi, mivel mind az eredeti mű, mind a fordítás választékos irodalmi szintű nyelvet képvisel, s ilyen esetben fordításproblémák általában nem fordulnak elő.) A sorrendben következő tanulmányok magyar–szlovák–cseh viszonylatban tárgyalják a lírafordításokat: Ady verselésének, Babits Mihály változó versépítkezésének problémáit s a kortárs szlovák lírából egy vers többszörös fordítása által Milan Rúfus költészetét. Pilinszky János lírájának és cseh fordításának taglalásával Zeman a líra epikai összetevőjét részletezi, amely mint olyan, tulajdonképpen lehetővé teszi a szinte „interlineáris” fordítást. (A szerző ennek nyomán vélekedik úgy, hogy Pilinszky lírája valóban részévé válhatott a világirodalomnak, főképpen lírájának második szakaszában.)

A fordítással kapcsolatban veti fel Zeman azt a tételt, hogy a jel csak az általánosat képes kifejezni, de a szépirodalomban az egyszeri és egyedi válik központivá. „Egy nyelv esetében is fennáll, hogy az mint rendszer csak az általánost tartalmazza, míg a beszélő az egyedit és egyszerit kívánja kifejezni, ahogy az irodalmi műre vonatkozólag találó hasonlattal mutat rá erre Ottlik Géza: »Az embernek előbb meg kell tanulnia a nyelvet, a nyelv teljes óriási sínhálózatát. Aztán meg kell tanulnia ellenállni ennek a sínrendszernek – hogy ne oda utazzunk rajta, ahová visznek, hanem inkább oda, ahová érkezni akarunk«” (226. p.). Zeman azonban nem tartja magát szigorúan a Miko professzor munkásságára ráillesztődő „rendszerközpontúsághoz”, amely a jelentések szabatosságát biztosítja. A Rúfus-vers többszöri fordításánál épp a lexikális jelentés szorosságát húzza alá, s ezzel az előbbi állítással ellentétbe kerül a kötetében. Bár az indoklást megértjük, ezáltal igazítja helyre a fordítók szembetűnő félreértéseit. Tehát ezért vállalja az önellentmondást egyazon kötetben is.

Franti¹ek Miko kötetének szövege indításánál, céljánál fogva szükségszerűen elvont, de eközben gyakran esszészerű is. Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy külön élvezetet nyújt a szabatosan megfogalmazott szakszöveg, az általa kibontott elmélet és az igazolására szolgáló szépirodalmi szöveg váltakozásával kialakított szerkesztés. Az eredeti szöveg és fordításának sajátossága a szakszerű jellemzésbe beiktatott szemelvény, részlet a műből; három költeménynek szükségszerűen a teljes szövege. A valamelyest több mint húsz szerzői ív terjedelmű kötetben az idézet ekképpen kb. két ívnyi. A kiválasztott szépirodalmi szövegek, prózaiak (J. Jesenský, M. Kukuèín, J. G. Tajovský, A. Chudoba, F. ©vantner) és versformájúak (nyelvükben az eredetit megtartva is – Goethe, Rimbaud s mások; fordításban: L. Vadkertiová, ¥. Podjavorinská, J. ©imonoviè, ©. Korbeµ) meggyőzően példázzák az exponált tételeket. Ezek közül kiemelhetjük az esztétikai kontrasztaránynak mint elsősorban a szubjektív líraiságra jellemző exponensnek a modellezését vagy akár a forma értelmezésére vonatkozót is: „A vers játék s egyben a játékosság megnyilatkozása is” (128. p.). A líra epikai elemeinek kérdéseivel kapcsolatban merül fel a verses forma jelentősége az epikában. Az erre vonatkozó fejtegetésekhez ¥. Podjavorinská: Fizetség (Výplata) című gyermekverse szolgál szemléltetőül. A Verses epika című tanulmányban az alábbi megállapítások összegeződnek: az elemzett Podjavorinská-költeményben a versforma a következő funkciókat tölti be: kommentár, az alakbeli játékosság megnyilatkozása, feszültségkeltő elem, szemantikailag önmaga is közvetlen jelentés.

Műfajilag mint irodalmi régiségre vagy legalábbis posztmodernoid alkotásra utalhatunk a Magány című ©imonoviè-versre (249–258. p.). L. Vadkertiová A nagy költözködése a szlovák posztszimbolizmusba sorolható. A prózaszövegek a realizmustól az újabb irányzatok lirizálódásán át a kortárs művekig terjednek.

Megjegyezhetjük, hogy Zeman László fordítói munkásságában műfajilag és stilisztikailag egyaránt sokrétű és több évtized gyakorlatának az eredményei csapódnak le. A szóban forgó kötetben a fordító teljesítménye a szépirodalmi részletek tolmácsolásakor tartja a magyarázat és az elemzés igényes nyelvtudományi-irodalomtudományi szakszövegszintjét. Főleg szakszövegeket, nyelv- és irodalomtudományi, filozófiai, pszichológiai munkákat, természettudományi tankönyveket, kultúrtörténeti és egyéb dolgozatokat fordít magyarra több forrásnyelvből. Másképpen azt mondhatjuk eszerint, hogy a „szaknyelvtől a líráig…” Így a verses szöveget csak külső indiciumok révén minősíthetjük eredetileg nem magyar nyelvűnek. Az elmondottak igazolásaképpen említhetjük, hogy „tárából” nem hiányzik Paul Celan Halálfúgája sem. A költeménynek valószínűleg ez az első magyar fordítása, s a magyarországival, amely egy későbbi Celan-kötetben található, összemérhető; az eredeti fúgaszerű szerkezetét és intonációs vonulatát nagymértékben visszaadja. A költemény zárásából: „Egy ember él a házban aranyszín hajad Margaréte / kígyókkal játszik álmodva a halált a némethoni mestert / színarany hajad Margaréte / hamuszín hajad Sulamith.” A költemény legutóbbi szlovák nyelvű változatában Ivan Kupec tolmácsolásában: „po¹tve svojich vlkolakov na nás daruje nám hrob v povetrí / hrá sa s hadmi a sníva smr» je nemecký majster / tvoje zlaté vlasy Margaréta / tvoje popolavé vlasy Sulamit”.

Zeman Miko-fordítása több mint fordítástechnikai bravúr, mert – tudjuk – a fordítás egyfajta interpretálás is, amely nélkül a fordítás kivitelezése nem is lehetséges. Zeman László a tárgyalt mű fordításáért az idén átvehette a Szlovák Irodalmi Alap Madách-díját. S méltán, hiszen minden bizonynyal többről van itt szó, mint „jó” fordításról: megkockáztathatjuk, hogy a funkcionális stilisztika egyik újfajta, mikói változatának magyar nyelvű elméleti-gyakorlati bemutatásáról, amely a magyar stilisztikai és „funkcionális stilisztikai” szakirodalom számára tartalmi-módszertani s főképpen terminológiai hozadékot jelent. Ez magában foglalja, hogy a fordításhoz nemcsak a nyelvi átkódolás kell, hanem megfelelő jártasságra kell szert tenni a tolmácsolandó anyagban. A fentiekben ismertetett Miko-kötet fordításában a tömör utószó eligazító, de a fordító „jegyzeteinek” a felvétele sem lett volna fölösleges, miáltal a vázolt stílus-megközelítést még inkább az olvasó igényéhez szabhatná. A transzlátor nem csupán egy könyvben lefordítandóra szorítkozott munkájával, hanem a szlovák és a cseh nyelv- és irodalomtudományban meghonosodott módszereknek és alkalmazott szempontnak az egyetemesebb közvetítését szándékolta, a továbbhaladást, a felfigyeltetést olyanformán, ahogy azt a tárgyaltakkal kapcsolatosan egyetemi előadásaiban érvényesítette a magyar szakosok egy nemzedéke számára: a „hagyomány és kontextus” fogalmának jegyében.

Simon Szabolcs

Rövid URL
ID578
Módosítás dátuma2016. június 3.

Bihari Zoltán (szerk) Magyarok a világban. Kárpát-medence. Kézikönyv a Kárpát-medencében, Magyarország határain kívül élő magyarságról.(Rurik Martin Holmberg)

A magyarok hajlamosak magukat az elsõ világháború utáni területi elrendezés legnagyobb veszteseinek tartani. Ez a nézõpont egyfelõl reálisnak is tekinthetõ, de ezt a dolgot is, mint minden mást, több szemszögbõl is meg lehet vizsgálni.

Részletek

A magyarok hajlamosak magukat az elsõ világháború utáni területi elrendezés legnagyobb veszteseinek tartani. Ez a nézõpont egyfelõl reálisnak is tekinthetõ, de ezt a dolgot is, mint minden mást, több szemszögbõl is meg lehet vizsgálni.

A nagyszámú kelet- és közép-európai német kisebbséggel szemben a magyar kisebbségek az elsõ világháború utáni területi elrendezés és jó néhány krízis után a mai napig fennmaradtak, és az általuk lakott területeken, régióikban többséget alkotnak. Mint ismeretes, jelentõs számú német nemzetiségû lakosságot telepítettek ki Csehszlovákiából és a mai Lengyelország területérõl közvetlenül a második világégés után. Ezzel egy idõben Magyarországról és az akkori jugoszláv területekrõl is elûzték a német ajkú lakosságot. Románia ezzel szemben „megtartotta” saját német kisebbségét, de késõbb egyszerûen áruba bocsátotta õket. A Német Szövetségi Köztársaság ráállt, hogy fizessen a romániai német kisebbségért azért, hogy azok elhagyhassák az országot. Ez az abszurd vásár vezetett az erdélyi németség eltûnéséhez. Itt kell megemlítenünk a második világháború után történt lengyel eseményeket, amikor is az ország korábbi keleti határvidékérõl a lakosságot áttelepítették a Németországtól nyert területekre. Az ott lakók évszázadok során szövõdött gyökereit tépték ezzel szét néhány hónap leforgása alatt. Az ott maradt lengyel lakosság, immár litván fennhatóság alatt, azóta teljesen beolvadt az orosz ajkú kisebbségbe.

A magyar kisebbségek helyzete, az alábbiakban vázolt katasztrófákhoz képest, viszonylag rendezetten alakult. A kívülálló szemével nézve úgy tûnik, hogy a Kárpát-medencében élõ nagyszámú magyar kisebbségek közül napjainkban egyedül a Szerbiában élõ rész van közvetlen veszélyhelyzetben. Bár ott sem az elûzés, sem az eladás réme nem fenyeget, a statisztikai adatok alapján az utóbbi idõben jelentõsen csökken az ott élõ magyarok száma. Az elvándorlók többsége fõként a fiatalok közül kerül ki. A fentiekhez viszonyítva Szlovákiában és Romániában jobb a helyzet, és ez bizonyos mértékben Ukrajnára is érvényes. Ezekrõl a területekrõl természetesen szintén megfigyelhetõ bizonyos migráció Magyarország felé. Amennyiben Magyarország fenntartja azt a gazdasági növekedést, melyet az utóbbi öt-hat évben produkált, s az említett országok folytatják szinten aluli gazdaságpolitikájukat, pozitív változásokra nem számíthatunk. Hangsúlyozni kell azonban, hogy az ilyen méretû elvándorlás nem jelent közvetlen veszélyt, s amint azt az alábbiakban bemutatandó kötet is bizonyítja, a magyar kisebbségek „életképességéhez” nem férhet kétség.

A Kárpát-medencei magyar kisebbségek helyzetének feltérképezése cseppet sem egyszerû feladat. Biztató kísérletként számolhatunk be a Magyarok a világban. Kárpát-medence címû kiadványról. A könyv áttekintést nyújt a Szlovákiában, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában, Horvátországban és Ausztriában élõ magyar kisebbségek helyzetérõl. Az egyes országok magyar kisebbségeirõl külön fejezetek íródtak, mozaikszerû elrendezésben. Az eredmény egy enciklopédikus mû különbözõ szerzõk tollából. El kell, hogy mondjuk, hogy a könyv leggyengébb pontja is ebben keresendõ.

A szerkesztõknek nyilvánvalóan nem volt könnyû dolguk, hiszen, mint említettük, az egyes országokról szóló tanulmányok különálló fejezeteket alkotnak, és így azok szerzõinek ugyanazt a témát más-más módon kellett feldolgozniuk. Az alfejezetek címei ugyan megegyeznek, de tartalmuk, felépítésük, szerkezetük sajnos túl sok eltérést mutat, nemritkán zavarba ejtve az olvasót, aki ezen oknál fogva nem használhatja a könyvet enciklopédiaként. Ezt a hibát a szerkesztõk elkerülhették volna, ha több átfogó, összefoglaló kivonatot iktatnak be a tartalmilag eltérõ fejezetekbõl.

A könyv egyéb hiányosságai fõként a demográfiai adatok pontatlanságaiból, valamint a magyar kisebbségek jogállásának és a magyar nyelv használhatóságának problematikájából adódnak. A demográfiai adatok feldolgozása és bemutatása az egyes fejezetekben eltér egymástól, ami nagyban megnehezíti a velük való esetleges munkát, mivel nehezen összehasonlíthatóak. Példaként a romániai magyar kisebbséget említhetjük, melyrõl egy rövid áttekintést közöl a könyv. Ráadásul ebben az áttekintésben csupán két magyarok által lakott körzet adatait találjuk százalékban kifejezve, a további körzetekrõl a tanulmány már csak részadatokat közöl, egészen pontosan a román lakosság százalékarányát tünteti fel. A más nemzetiségû lakosság számából természetesen kikövetkeztethetünk egy hozzávetõleges adatot, de ez tovább nehezíti az olvasó munkáját. Hasonlóan zavaros kimutatást találhatunk azokban a részekben is, melyek a romániai városok nemzetiségi arányait elemzik. Kolozsvár esete erre tipikus példa. A városnak a könyv szerint 74 483 magyar nemzetiségû lakosa van. Ugyanakkor az olvasó jogosan hiányolhatja a város összlakosságának számát, melyet nem tüntettek fel. Különös, hogy a könyv csak azokat a városokat szerepelteti, ahol a magyarok többséget alkotnak. Így megtudhatjuk, hogy a 38 204 lelket számláló magyar közösség 82,9 százalékát alkotja Csíkszereda lakosságának. Némi számolgatás után kiderül az is, hogy hozzávetõleg 350 000 magyar Erdélyben olyan városban él, ahol kisebbséget alkot. Ez nem egyszerû statisztikai adat. Ha szélesebb kontextusban vizsgáljuk, rájöhetünk, hogy ez a tény a jövõben nagy szerepet fog játszani az erdélyi magyarság életében. Nem arról van szó csupán, hol alkot a magyarság kisebbséget vagy többséget, ezen túlmutatva hangsúlyozni kell azt is, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy helyi szinten a magyar nemzetiségû közösség 45%-os vagy 5%-os arányt ér-e el.

Szlovákiát tekintve a könyv valós képet ad az ott élõ magyar kisebbség helyzetérõl. Teszi mindezt úgy, hogy közben történelmi tényeket, adatokat is figyelembe vesz. Az elsõ fontos következtetés, ami az adatokból leszûrhetõ, hogy a dél-szlovákiai területen élõk közül sokakban kialakult a kettõs identitás. Jó néhányuk önmagát a terület igazi birtokosaként azonosítja, és tisztában van azzal, hogy a régióban fontos tényezõként jelenik meg. Ez a tendencia fokozódni látszik.

Érdekes példa Érsekújvár, ahol 1910-ben a lakosság 91%-a vallotta magát magyarnak. Ez a szám 1930-ban 45%-ra csökkent, majd 1941-ben újra 91%-ra ugrott. 1960 és 1970 közt 30%-ra esett vissza, de 1991-ben újra emelkedett. Ezt a nagyarányú mozgást csupán a háború utáni kitelepítésekkel nem lehet megindokolni, sokkal összetettebb dologról van szó. Az elmondottak alapján egyesekben az az elképzelés alakulhat ki, hogy a lakosság egy jelentõs hányada aszerint vallja magát magyarnak vagy szlováknak, hogy épp melyik nemzet kerül elõnyösebb helyzetbe. A kommunista rendszer összeomlása után az egyre nyitottabbá váló társadalmi rend egyik sajátossága, hogy az utóbbi idõben megerõsödött a magyar ajkúak nemzeti öntudata.

Társadalmi struktúrákat összevetni városi vagy helyhatósági szinten természetesen nagyon nehéz feladat, különösen akkor, ha hét országra terjed ki a vizsgálat, s az országok mindegyikében sajátos adminisztratív rendszer mûködik. Mindenesetre egy rövid, tömör összefoglaló a könyv legelején az egyes országok eltérõ rendszerének mûködésérõl nagy segítséget nyújtott volna további következtetések levonásához. Hasonló gondok mutatkoznak az elemzésekben szereplõ országok iskolarendszereinek tárgyalásánál is.

A könyv az egyes országokban élõ magyarok jogi helyzetérõl és nyelvi jogairól csupán hiányos ismereteket közöl. Igaz, erre van néhány utalás, de csak alkalmi jelleggel, az átfogó elemzés azonban hiányzik. Pedig érdekes kérdések merülnek fel: Az adott országban a magyar hivatalos nyelv-e mint kisebbségi nyelv, azaz használható-e a közigazgatás minden szintjén? Milyen a magyarság státusa az egyes államokon belül? Létezik-e százalékminimum, melyet el kell érni ahhoz, hogy a magyar nyelv a hivatalokban használható legyen? Szélesebb körben használják-e a magyar nyelvet az adminisztrációban azokon a területeken, ahol a magyarok többséget alkotnak? Használhatóak-e hivatalosan a magyar helységnevek, egyenértékûek-e a többségi nemzet nyelvével? Fel vannak-e tüntetve az utcanevek mindkét nyelven?

Az egyes országok bemutatása mellett a könyv tartalmazza jó néhány határon túli magyar szervezet és társaság nevét és elérhetõségét is. Megfigyelhetõ, hogy a nevek, címek szinte mindegyike a többségi nemzet nyelvén szerepel. Ez a jelentéktelennek látszó részlet fontos következtetések alapjául szolgálhat. A tradicionális magyar nevek eltûnése, eltüntetése magában hordozza azt a veszélyt, hogy kisebbség kollektív emlékezete, szellemisége is sérül. Szlovákiában a magyarlakta területek nagy részén mindkét nyelven használatosak a település- és utcanevek, miért félnek mégis feltüntetni õket?

További fontos kérdés például, hogy a bírósági tárgyalás során lehet-e használni a kisebbség nyelvét, ha az ügy bonyolultsága azt indokolttá teszi? Elítélhetõ-e valaki megfelelõ szintû tolmácsolás nélkül? Teljes mértékben kizárható-e a helytelen ítélkezés kommunikációs nehézségek miatt?

A könyv nagy terjedelemben foglalkozik a vallási tematikával. Nem vagyok meggyõzõdve arról, hogy a vallás valóban akkora szerepet játszik a magyar kisebbségek életében, mint amennyire a szerzõk hangsúlyozzák. Szlovákiai tapasztalataim alapján úgy tudom, hogy a vallásokat és vallásfelekezeteket illetõen nem húzódik éles határ szlovákok és magyarok közt. Igaz, Romániában, Jugoszláviában és Ukrajnában ez a kérdéskör problematikussá válhat, hiszen az ott élõ többségi nemzetek a kereszténység egy másik ágát követik.

Az általam felsorolt hiányosságok mellett a könyv jó szolgálatot tesz mint alapinformációk adattára. A következõ lépés a Kárpát-medencei magyarság helyzetének összehasonlító vizsgálata lehet más közép-európai kisebbségek életkörülményeivel. Különösen érdekes lenne összevetni az olaszországi és a belgiumi német nyelvû kisebbség lehetõségeit a Kárpát-medencei magyarokéval, hiszen az említett területeken élõ kisebbségek is az elsõ világháború utáni határmódosítások után kerültek kisebbségi helyzetbe. Az összehasonlító vizsgálat érdekes eredményeket hozhatna, melyeket fõként azokban az országokban lehetne kihasználni, melyek EU-tagságra pályáznak (elsõsorban Szlovákiában és Romániában).

Azok az országok, melyek jelentõs magyar kisebbséget mondhatnak magukénak, nem mutatnak hajlandóságot a föderalizmus elvén mûködõ állam kialakítására, fejlesztésére, sõt Szlovákiában és Romániában – nem beszélve Jugoszláviáról – a nemzetállami eszme terjedt el. Nyilvánvaló, hogy ennek politikai éle a magyar kisebbség ellen irányul, amely ezen ideológia alapján másodrangú állampolgárrá válik. Ez a folyamat Szlovákia alkotmányán keresztül jól megfigyelhetõ. Az állam jogrendszerének alapját képezõ törvény kimondja, hogy Szlovákia lakosságát a szlovák nemzet alkotja, tehát nem a szlovák állampolgársággal bíró, esetlegesen más nemzetiségû állampolgárok. Nincs értesülésem hasonló határozott kinyilatkoztatásról a többi állam részérõl, de az államigazgatás felõl történõ negatív diszkriminációt nem lenne értelme kétségbe vonni. A Kárpát-medencei régió fejlõdési folyamataival szemben Nyugat-Európa államai a föderális struktúrát preferálják.

Szülõhazámban, Finnországban az Åland-szigetek autonóm területet képeznek sok minden mellett fõként azért, mert a terület teljesen egynyelvû, a svéd nyelvet használják (a lakosság 90%-a svéd nemzetiségû). A finn államberendezés kétnyelvû, de a fent említett szigetcsoport lakói egy nyelven, svédül használják földrajzi neveiket, akár postai címzésként is. Ez a speciális helyzet a szigetlakók számára a Finnország és Svédország között 1921-ben megkötött szerzõdés eredménye. A speciális státust nemzetközi szerzõdés garantálja, mely megköti Finnország kezét, s ezért radikális változtatásokat az ott élõk életében nem tud eszközölni, igaz, ilyesmivel ez idáig nem is próbálkozott. Nem kellene talán vágyálomként kezelni hasonló ötlet megvalósítását a szinte teljesen magyar ajkú területek számára Erdélyben. Ez a terv valószínûleg provokációnak minõsülne, és atrocitásokhoz vezetne az ország nacionalistái körében, mindazonáltal megvalósulása esetén sokkal közelebb hozná egymáshoz az érintetteket. Az ålandi példa bátorítást adhat, hiszen maguk az ålandiaiak, akik 80 évvel ezelõtt még Svédországhoz kívántak csatlakozni, e megkülönböztetett viszony hatására megváltoztatták elképzelésüket, és azóta sem történt törés a Finnország és Svédország közötti kapcsolatokban.

Elõttünk áll Dánia példája is, mely tiszta föderális államként mûködik Grönlanddal és a Feröer-szigetekkel, ez utóbbi területek ugyanis autonómiával rendelkeznek. A szövetségi államforma meghatározása alapján Németország és Ausztria szintén föderalista alapokon áll, akárcsak az Egyesült Királyság. Spanyolország az 1970-es évektõl kezdve szövetségi struktúrát épít Katalóniával és a baszk területekkel. Az 1992-es olimpia idején Barcelonában, Katalónia fõvárosában a katalán nyelv a játékok egyik hivatalos nyelve volt. Svájc szintén szövetségi állam, akárcsak Belgium, ahol két területi egység és három nyelv fonódik egybe. Még Franciaország is (amely Európa nagyjai közül az egyik legközpontosítottabb állam) szövetségi alapon egyezett ki Korzikával. Végül, de nem utolsósorban maga az EU sem más, mint egy nagy európai konföderáció alapja.

A felsorolt államokkal szemben a Kárpát-medence országaiban a központosított hatalom kiépítésének és a nemzetállam kialakításának eszméje terjedt el s dívik a mai napig, ez az eszme pedig a legelemibb tételeiben mond ellent az európaiságnak és annak az Európának, melyhez csatlakozni szeretnének. A nyugat-európai föderalizmus egy egészen egyszerû tételen alapul, nevezetesen: a polgároknak jogukban áll úgy megszervezni saját közigazgatásukat, ahogy az nekik a leginkább megfelel. Nem ismernek el semmilyen okot ennek megkérdõjelezésére, legyen az történelmi vagy bármi más. Az 1930-as évek hírhedt eseményei után ezt nem is lenne értelme vitatni.

Bár magában a könyvben ez konkrétan nincs kifejtve, nem szabad elfelejteni, hogy a benne szereplõ országok közül többen pályáznak az uniós tagságra, és így fontos információkkal szolgálhatnak ezen a területen is. Nem lehet ugyanis csodálkozni azon, hogy az EU nem vár majd tárt karokkal olyan országokat, melyekben megközelítõleg hárommillió ember helyzete problematikus, ezt az Unió, tetszik vagy sem, nem fogja felvállalni.

Ingatag helyzet kialakulására nem kell a szomszédba menni példáért. Az egyik legutóbbi szlovákiai történés ezt tökéletesen bizonyítja, gondolok itt az önhatalmúan megváltoztatott regionális felosztásra, melynek nem burkolt célja a magyar kisebbség ellehetetlenítése volt. Az ilyen és hasonló nyugtalanító történések finoman szólva nem használnak Szlovákia hírnevének, a térségben betöltött szerepének. Ezzel párhuzamosan önmaguk ellen fordított fegyverként nyugtalanító tendenciák mutatkoznak a magyarság körében is. Ilyen megnyilvánulásként említhetjük a nosztalgikus múltban élést a jövõbe tekintés helyett. (Erre egy példa a könyvben: több képet is közöl a Romániában élõ csángókról az 1930-as évekbõl, ugyanakkor egyetlenegyet sem a mai helyzetrõl.)

A helyzet egyetlen hosszú távú megoldása az lenne, ha a nagyszámú magyar kisebbség kollektív nyelvi és kulturális jogokat kapna, ám ez valószínûleg csak területi alapon lenne megvalósítható. Ezért cserébe a magyarok kinyilvánítanák hûségüket azon ország iránt, amelyben élnek. Megalkotni és megszilárdítani egy kisebbség jogi normáit nem egyszerû feladat; ezt leginkább egy kétirányú utcához hasonlíthatnánk, ahol mindkét félnek értékelnie kell saját magatartását, hozzáállását.

Ahogy én tapasztaltam manapság Szlovákiában, a magyarság körében elterjedt az a tendencia, hogy maguk kurtítják meg saját nyelvi jogaikat, elkerülik nyelvük széles körû használatát, mintha tiltott dolgot cselekednének, amikor a hivatalos életben anyanyelvüket használják. A dolog úgy fest, hogy a magyar kisebbség beletörõdött abba, hogy Szlovákia a szlovákok állama, s ebbõl egyenesen arra következtet, hogy Magyarország pedig kizárólag a magyaroké. Végezzünk el egy összehasonlítást! Nagyszámú francia anyanyelvû közösség él Belgiumban és Svájcban egyaránt anélkül, hogy magát franciának, a francia államhoz tartozónak tartaná. Ugyanakkor az említett közösség tagjai egyenragú nyelvi és kulturális jogokkal rendelkeznek a többi állampolgárral annak ellenére is, hogy statisztikailag kisebbségként vannak nyilvántartva. Magukat nem tartják kisebbségnek, hanem az állam szerves részének, melyben állampolgársággal bírnak. Hasonló a helyzet Finnországban, ahol 6%-nyi svédül beszélõ közösség él. Mindkét nyelv az állam hivatalos nyelve (a már említett Åland-szigeteken a svéd a hivatalos nyelv), és a svédül beszélõk egyenrangúnak tartják magukat a finn nyelvet használókkal. Nincs erõs emocionális viszonyuk Svédországgal, nem kötõdnek hozzá túlságosan.

Szlovákiában ezzel szemben azt látni, hogy a magyarok belenyugodtak nyelvük lezüllesztésébe, mintha beletörõdtek volna a nemzetállami eszme hatásainak örökérvényûségébe, hozadékait természetes folyamatként kezelik. Ha egy idegen érkezik egy teljesen magyar közösségbe, elképzelhetõ, hogy nem veszi észre, hogy a közösség, melybe megérkezett, teljes egészében magyar anyanyelvû. Törvényszerû, hogy a magyar nyelvi jelzések alapján úgy gondolja, hogy a közösség a szlovák többség elnyomása alatt áll, s csak egy szûk réteg vallja magát magyarnak.

A szlovákiai magyar vállalkozók 80-90 százalékban magyar nemzetiségû vásárlókat látnak el, mégis gyakran az üzletben kizárólag a szlovák nyelvet használják, így maguk is azt a téveszmét erõsítik, hogy a magyar nyelv másodrendû. Vannak hasonlóan gondolkodó emberek, akik a mindennapi életben a legtöbbet teszik azért, hogy bebizonyítsák, a magyar nyelv mi mindenre nem használható, közülük sokan magánemberként a legtöbbet panaszkodnak a magyarság helyzete miatt. (Azoknak, akik ezen csodálkoznak, figyelmébe ajánlom a könyvben szereplõ cégek, társaságok névsorát, számolják meg, hány köztük a magyar!) Rejtély marad számomra, hogy engedheti meg egy magánvállalkozás, hogy naponta „arcul csapja” üzletfelei többségét azzal, hogy velük szemben olyan nyelvet használ, mely nem sajátjuk. Kizárólag a szlovák nyelvet használni a magyar többségû közösség tagjaival szemben azt mutatja, hogy a magánvállalkozóknak súlyos viselkedési, viszonyulási gondjai vannak, tudniillik arroganciát sugároznak a potenciális vásárlókkal szemben, amit valószínûleg visszamaradt kommunista csökevényként kell értelmeznünk. Ez nem csupán a magyar nyelv Szlovákiában való használhatóságának problémája, azon túl az üzleti életre is hatással van, hiszen köztudott, hogy sikert elérni a vevõnél a legfontosabb dolog egy kereskedõ számára, és ha ezt bármiféle politikai viszony befolyásolja, az negatívan hat a gazdaságra, ami nem lehet a szlovák kormányzat célja.

Az utóbbi tíz évben a magyar kisebbség kérdése nemzetközi színtérre terelõdött. Ez alatt azt értem, hogy a kisebbségben élõ magyarok helyzete nem csupán Magyarország és szomszédainak a problémája. Az igényesen megfogalmazott tények, a mélyre hatoló kutatási eredmények száma állandóan növekszik. Ezért szívbõl ajánlom a könyv egyes fejezeteit angolul is megjelentetni, többek közt azért, hogy alapként szolgáljon a további kutatásokhoz, és segítségül az európai szervezetek melletti elkötelezettségnek (EU, Európa Tanács, EBESZ).
Az a tudás, amit ez a könyv nyújtani tud, az elmondott hiányosságok mellett mindenki számára érdekes és értékes lehet, akit az európai kisebbségek s ezen belül a magyar kisebbség helyzete foglalkoztat, érdekel.

Rövid URL
ID576
Módosítás dátuma2016. június 3.

Liszka József: Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeirõl. (Verebélyi Kincső)

A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja keretében önálló Szakrális Kisemlék Archívumot hozott létre 1998-ban Liszka József, jobbára a saját gyűjtéséből. Azt nehéz lenne eldönteni,...
Bővebben

Részletek

A Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja keretében önálló Szakrális Kisemlék Archívumot hozott létre 1998-ban Liszka József, jobbára a saját gyűjtéséből. Azt nehéz lenne eldönteni, hogy a szakrális kisemlékekkel való foglalkozásnak oka vagy következménye, hogy Liszka József a Szent képek tisztelete címmel 1995-ben publikált tanulmánygyűjteménye után újabb tanulmánykötettel jelentkezik, amelyben számos téma a korábban felvetettek folytatása. Ezt a szerző a kötetben mindig jelzi is.

Legújabb kötete nyolc nagyobb tanulmányt, egy több ismertetésből álló könyvszemlét, mutatókat, magyar, német és szlovák nyelvű tartalomjegyzéket, valamint német és szlovák nyelvű rövid összefoglalásokat tartalmaz 222 lapon. Természetesen ábrák, fényképek, térképek is illusztrálják a leírtakat.

A kötet bevezetőjeként is felfogható tanulmány – A képoszloptól a kápolnáig (Javaslat a szakrális kisemlékek magyar terminológiájára) – olyan használható eszközt kíván a kutatás rendelkezésére bocsátani, amely segítségével a hazai emlék-anyag egységes leírása, sőt a nemzetközi anyaggal való egybevetése is megoldható. Itt a recenzens sem jegyezhet meg mást, mint azt, amit a szerző maga is vár, hogy tudniillik még sokan és sokféle – tehát nem csak római és görög katolikus – anyagon is alkalmazzák az általa javasolt fogalmi apparátust. Csak a gyakorlat próbáján csiszolódva nyerhetnek e Liszka József által javasolt kategóriák igazolást vagy kiegészítést, módosítást. A második tanulmány – Szakrális kisemlékek és szerepük egy faluközösség életében – rögtön példát is ad arra, hogy az előző fejezetben felállított terminológiát, illetve típusmeghatározásokat követve egy konkrét falu, a Kisalföld szélén fekvő Kürt község szakrális kisemlékeit hogyan lehet áttekinteni. Harminc objektumról van szó, amelyek képekkel történő bemutatása mellett az eredetekre vonatkozó hiteles adatokat és a szóbeli hagyományban megőrzött változatokat is megadja a szerző. Mégsem egyszerű leltár az, amit az olvasó kap, mivel minden „tétel”-nél az adott kereszt, képoszlop, képesfa stb. egykori és mai használatáról is mindent leír a szerző, ami hozzáférhető volt számára. Ezekből a forrásokból függelékként közöl is néhányat. Úgy tűnik, a javasolt módszer, hogy tudniillik egy település szakrális emlékeinek teljességét kell vizsgálni „a hozzájuk kapcsolódó kultusszal, illetve hiedelem-, szokás- és népköltészeti anyaggal párhuzamosan” (i. m. 34. p.), követésre érdemes példa. A vizsgálatba bevonható témák köre nyilván még bővíthető vagy változtatható az adott községek esetében. Azt azonban már itt is felvethetjük, hogy érdemes lenne a szakrális objektumok és a falu térszerveződésének összefüggéseit is megvizsgálni. (Az itt közölt két térkép nem igazán ad eligazítást.) Végül is nem elhanyagolható kérdés, hogy bizonyos helyek (pl. temető, falu vége stb.) megkívánták-e a falu és határainak állandó és megszentelt kijelölését, avagy valamilyen esemény „emlékhelye” ad alapot a szoborállításához. Még ha ismerjük is az ezzel kapcsolatos általános szabályokat, amelyek Európa-szerte érvényre jutnak, a felekezeti különbségek pontosításához például a szakrális emlékek térszervező funkciójának adatolása csak bővíthetné az összehasonlításhoz felvehető ismérveket. Bartha Elek vonatkozó munkáinak eredményei így kiegészíthetőkké és még inkább általánosíthatóakká válhatnának.

A következő öt fejezet, noha különféle szentek tiszteletét vizsgálja, módszerében, felépítésében nagyon hasonlít egymáshoz: Adalékok Nepomuki Szent János kisalföldi tiszteletéhez (a kötetben jelenik meg először), Szent Vendel tisztelete a kisalföldi néphagyományban, Szent Donát szobrai a Csallóközben és Mátyusföldön, Szent Kristóf kisalföldi emlékei. A fejezetcímek a vizsgálat tárgyát és földrajzi körét megadják: ezen belül a szerző a fellelhető emlékanyag történeti-tipológiai vizsgálata révén keres választ arra, hogy adott szenthez fűződő megkülönböztetett tisztelet milyen úton-módon jutott el a vizsgált területre, ott mikor, hogyan és kik körében vált a legintenzívebbé.

A Kürt község szakrális emlékei bemutatásánál kimódolt-kipróbált módszer az egyes szentek tiszteletének vizsgálatánál is bevált, sőt történeti és ikonográfiai aspektusokkal is bővült. Adatokban gazdag, körültekintően megírt szép tanulmányok ezek, amelyeknek azért is örvendhetünk, mert néhány kivételétől eltekintve a vallási néprajzi irodalom eddig amilyen sokat foglalkozott a Mária-tisztelettel, annál kevesebb figyelmet szentelt a szentek kultuszainak. Liszka József vonatkozó tanulmányai ebben a vonatkozásban fontosak a magyar népi vallásosság történeti és jelen vizsgálódásai számára.

A kötet nyolcadik tanulmánya – Temetőink szakrális kisemlékei (A falusi és mezővárosi temetők kultúrája a Kisalföld szlovákiai részén) – abból a szükségletből született, hogy a vizsgált terület temetőinek a magyar szakirodalomban megszokott módszerű leírását adja. Jól tagolt pontos leírást, illetve összefoglalást kapunk itt is. Biztosak vagyunk azonban abban, hogy e témakörben is lesz még mondanivalója a szerzőnek.

A kötet befejező része lényegében irodalmi tájékoztatás a népi vallásosság tárgykörében megjelent hazai és külföldi publikációkról. Nem szokványos eljárás, hogy egy kutató tanulmányaival együtt közölje recenzióit is, ám az olyan áttekintés, mint A népi vallásosság kutatásának újabb eredményei a jugoszláviai magyarok körében vagy A szakrális kisemlékek kutatásáról a német nyelvterületen, illetve a Szakrális kisemlék Archívum Komáromban fölöttébb hasznosak.

A szerző maga sem tagadja inspirációinak forrásait, illetve örömét afölött, hogy a tág értelemben vett népi vallásosság kutatása területén hol, mikor, milyen eredmények születtek. A téma iránt érdeklődő így ezúttal némi eligazítást is kap a szakterület művelésének jelenlegi helyzetéről.

Amennyiben Liszka Józsefnek a Szent képek tisztelete (1995) és az Állíttatott keresztínyi buzgóságbul (2000) című kötetét, valamint egyéb publikációit számba veszszük, érzékeljük, hogy olyan kutatót kísérünk figyelemmel, aki témáit tudatosan választja meg, érzékeli a nemzetközi kutatási irányokat és a magyar kutatásban mutatkozó fehér foltokat, valamint természetesen – vagy talán nem is olyan természetesen – az eredményeket is. Megközelítései egyre öszszetettebbek, szintetizáló szándékot mutatnak, ám még nem haladják meg a leíró jelleget. A népi kegyességi gyakorlat feltárásához adott területre és kiváltképpen a 20. századra vonatkozóan jó alapokat rakott le Liszka József, így joggal várjuk, hogy a tartalmi következtetések levonására is sor kerüljön egyszer.

Verebélyi Kincső

Rövid URL
ID575
Módosítás dátuma2016. június 3.

Zeman László: Kitekintés az összehasonlító irodalomtudományra

Vannak könyvek, amelyeknek megjelentetése ismertetésüknek nem szab időbeli határt. Hugo Dyserincknek az összehasonlító irodalomtudomány fejlődéstörténetét bemutató Komparatistik. Eine Einführung (Bonn, Bouvier, 1991, 234 p.) című könyve is ezek közé tartozik. A szerző igyekszik rögzíteni az egyes fázisokban kialakult státusát, hogy végül mint a kultúrtipológia lényegi aspektusát fogjuk fel. Célja, hogy bizonyítsa önállóságát: a nemzeti irodalmakat meghaladó létalapját a társadalomtudományok rendszerében, amely nem jelenthet az előbbiekhez viszonyítva fölérendeltséget, viszont minőségében a segédtudományok közé sem sorolandó.

Részletek

Vannak könyvek, amelyeknek megjelentetése ismertetésüknek nem szab időbeli határt. Hugo Dyserincknek az összehasonlító irodalomtudomány fejlődéstörténetét bemutató Komparatistik. Eine Einführung (Bonn, Bouvier, 1991, 234 p.) című könyve is ezek közé tartozik. A szerző igyekszik rögzíteni az egyes fázisokban kialakult státusát, hogy végül mint a kultúrtipológia lényegi aspektusát fogjuk fel. Célja, hogy bizonyítsa önállóságát: a nemzeti irodalmakat meghaladó létalapját a társadalomtudományok rendszerében, amely nem jelenthet az előbbiekhez viszonyítva fölérendeltséget, viszont minőségében a segédtudományok közé sem sorolandó.

Az összehasonlítás mint módszer tulajdonképpen mindennemű irodalmi vizsgálódás sajátja, akár egy irodalmon belül is. A nemzeti irodalmaknak és problémáiknak kutatása azonban közvetlenül tételezi a kitekintést a „másikra”. Eközben ha a kölcsönösség tényeit, tanulságait Dyserinck szerint csak egyik irányban hasznosítja, vagyis nem helyezkedik a szó szorosabb értelmében „szupranacionális” nézőpontra, terminusként a komparatisztikát választó s a könyv által képviselt koncepcióba nem illeszthető (7., 142. p. és másutt). Ennek integráló látásmódját részletezi a kapcsolatlehetőségek hálózatában. Tudjuk, hogy a kezdetekben az európai irodalmak kölcsönösségében az eltéréseket tették vizsgálat tárgyává, de önazonosságának igazolásaként az együvé tartás és tartozás elve lett domináns, ahogy az a „francia iskola” hagyományában rögzült, amely az irodalmon kívülinek a felvételét sem mellőzte, s amelyről a kötet a legtöbbet merít (142–143. p.).

A szak létrejöttében a történeti áttörést Meltzl Hugó (Szászrégen, 1846–Nagyvárad, 1908) működése és a Brassai Sámuellel közösen kiadott folyóirat – Összehasonlító Irodalomtörténeti Lapok (alcímként német, francia, olasz, angol, spanyol s később további nyelveken feltüntetett fordítása; Kolozsvár, 1877–1887), második évfolyamában Meltzl önálló kiadásaként mint Acta Comparationis Litterarum Universarum – megjelentetése jelentette. Ugyancsak Brassaival együtt adta ki 1877-től 1890-ig a Fontes Comparationis Litterarum Universarum című sorozatot. Dyserinck nem tartja véletlennek, hogy épp a többnyelvű Duna-medence térségében került erre sor. A származása szerint német Meltzl (lomnici Meltzl Hugó, Meltzl de Lomnitz) 1872-től az új kolozsvári egyetem germanista professzora. Több nyelven írt dolgozatokat közlő folyóirata az irodalom témakörét a fordítás problémáival bővítette, továbbá főképp sokrétű néprajzi anyag felvételével az egyoldalúan nemzeti szemlélettel szemben hangsúlyozta a szupranacionálist. Petőfi költészetének fordítását más nyelvekre mozgalommá fejlesztette, maga is fordította, s kidolgozta német fordításának teoretikus alapjait. (Közzétette a költő hagyatékából jelöletlen poématöredékét Eperjesi vérpad címadással; Kolozsvár, 1880.)

A taglalásban idézetként iktatott Meltzl tétele, miszerint: „Az összehasonlító irodalomvizsgálatnak és eszméjének semmi köze sincs a komopolitizáló ködelméletekhez, s ha egy lapnak, mint a miénk, magas szintű célkitűzését (amennyiben nem kívánjuk tendenciának mondani) bárki is olyan szándékúnak vélné, hogy általa valamely nép nemzeti sajátságainak a megsértésére gondolnánk, rövidlátó félreértés vagy szándékos félremagyarázás lenne.” (23. p.)

Az integráló látószög a modern összehasonlító irodalomtudomány alapja, tudniillik a szupranacionális sem érvényesülhet a nemzeti rovására, épp fordítva, azt is fokozza. A tárgykör léte a nemzeti irodalmak nélkül nem képzelhető el. Sőt, bár a kötet szerzőjének állásfoglalása ezzel ellentétes, kitér azoknak a kutatóknak a véleményére, akik az egyes irodalmak autochton fejlődéstörvényeit előbbre valónak minősítik (pl. Jauss, 73–74. p.).

A kötet „módszere” az elvi szintű végigvezetés és a nézetek tisztázása programszerűen anélkül, hogy szemléltető példaanyagot, utalást venne igénybe. A „szemléltetést” a kutatók munkáiból vett nyilatkozatok egész rendszere szolgáltatja, helyettesíti, a fenti Meltzl-féle idézethez hasonlóan, amely egy részükben különféleképpen polarizálódva, tematikailag ismétlődik.

Az összehasonlító irodalomtudomány indulásakor a forrásokra, kölcsönzésekre és a hatásokra korlátozódott két irodalom között, de a horizontja csakhamar kitágult az egyetemesebb összefüggések felé. A hatáskutatás a befogadás irodalomtörténeti, -szociológiai, az irodalomban tükröződő nemzetkép – imago – megrajzolásába ment át. Főképpen a két világháború közötti szakaszban kibontakozó „francia iskola” jellemzőjévé vált, amint erre rámutattunk, az irodalmon kívüli tényezőknek, a filozófiai, eszme- és társadalomtörténeti, etnoszociológiai stb. vonatkozásoknak a beépülése. A párizsi központ kisugárzása két személyiség nevéhez fűződik. Paul Van Tieghem már a 19. század húszas éveitől elkülönítette egymástól a két (vagy három) irodalom közti hasonlítást („Littérature comparée”) a bineren, bilaterálison túl tekintő általános irodalomtudománytól („Littérature générale”), amely az egyetemes jelenségeket és törvényszerűségeket kutatja több irodalomra vonatkozóan (tehát valósan irodalomelmélet). A fennálló kettősséget és átfedődést a különválasztás nem küszöbölte ki, s Dyserlinck ezzel kapcsolatosan egyezteti az alkalmazott nevezéktant és fordítását más nyelvekben.

1939-ben távozott az Egyesült Államokba René Wellek, s a helyzetből adódóan magával vitte az orosz formalizmusnak és a Prágai Iskolának (amellyel „társult” is) a szemléletét, az „irodalmiságot” (literariness), az egyes irodalmaktól független kreatív lényegformálást avatva az irodalom és az egyes művek immanens szubsztanciájává. Ilyeténképpen az irodalom egységes egész, s még a nyelvek szerinti megosztottságát sem fogadja el relevánsként, miáltal az összevetésből alig szűrhetők ki meghatározó elemek. Amint észlelhetjük, e felfogás „műközpontú”, az irodalomnak elsődlegesen mint költészetnek-művészetnek a megközelítése, s az Új Kritika által kimunkált amerikai közegben kellő táptalajra talált.

Kötetünk többször utal Welleknek Austin Warrennel közösen írt kézikönyvére (Theory of Literature. New York, 1948, majd a kiadások egész sora, magyar fordítása 1972). Benne az irodalom „külső” (extrinsic) megközelítését (életrajzi, pszichológiai, társadalmi-szociológiai, eszmetörténeti kapcsolatok, valamint viszonya más művészetekhez) és „belső” (intrinsic) tulajdonságainak, alkotásjellegének a vizsgálatát különbözteti meg. Az 1950-es években kiélezett vitában (1953, 1958) kizárólagosan a második körzetet kéri számon, felvetve, miszerint a francia modell a 19. századi irodalomtörténet genetikai megközelítését folytatja; ilyen szembehelyezkedése révén nyert szabatosabb körvonalakat és definíciót a két „iskola”.

A következőben kitűnt azonban, hogy a welleki és a többszintű francia szembehelyeződés túlságosan művi, a kettőt egyezések hidalják át, s szükséges a szintézisük. A tényállást tömör kifejtésben fogalmazza meg Rákos Péter az összehasonlító irodalomtudománnyal foglalkozó írásában, amelyben egyrészt a két felfogásnak, a „genetikus” és a „tipológiai” szemléletnek alig bontható egységéről értekezik, másrészt a komparatisztikát az irodalomelmélet „egyik aspektusának, szemléleti módjának, mintegy »tulajdonságának«” tekinti (Az irodalom igaza. Bratislava, Madách, 1987, 30. p.). Igaz, a Dyserinck-kötet érdemi célkitűzését az utóbbi vélekedés nem támogatja meg. De ha az ismertető szövegben azt olvassuk, hogy a komparatisztika az összehasonlító irodalomtörténetet és elméletet, valamint az összehasonlító metodológiát magában foglalja, ez sem feltétlenül különválasztó jellemzés, vagy legalább annyira betagoló is.

A komparatisztika ekképp fellépő válsága nem befolyásolta a „keleti blokk” öszszehasonlító vizsgálatait, amelyeknek jelentőségét, beleértve a közép-európai országokat is, a szerző méltatja. Ezekben ugyanis erős a történelmi gyökérzet; a nyelvek és irodalmak egymást átható kapcsolatai a térségben közlekedő szisztémákat hoztak létre, s vizsgálatukban nem hanyagolható el a regionalitás, a körzetek, tömbök szerepe (71. p. és másutt).

A kötet zárórésze az eddigiekben vázoltak értékeléseként megadja a további fejlődés irányvonalát. A nemzeti irodalmak közti elsődleges választóvonalnak tekinti a nyelvet, függetlenül attól, hogy a szekunder irodalmak egy nyelven belül fűződtek el egymástól (osztrák, svájci német, amerikai angol, kanadai francia, dél-amerikai spanyol s mások). Teljességében pártolja a hatáskutatásnak a befogadásvizsgálattal történő felváltását, s az imagológiának (nemzetképnek) a belső irodalmi kérdésfeltevésig ható voltát; ez megtoldva áttevődik magára a vizsgálatra mint tudományszakra, az egyes nemzeti irodalmakat felfedő tudományosság-modellek összevetésére (95–96., 126–127. p.).

A beágyazás és szintetizálás folyományaként a kötet külön fejezetben tárgyalja a műfordítást mint az összehasonlító kutatás részelemét (133–142. p.). A kérdést két pontban foglalja össze: 1. Melyek a fordításban megjelenő művek, milyen indítékok és feltételek érvényesülnek létrejöttükben, valamint a célnyelvi közegben történő befogadásukban? 2. Milyen a fordítások jellege, s milyen eltérések vagy másítások lépnek fel tolmácsolásukban? A két kérdést és tartományát mint makro- és mikrovizsgálatot határozza meg. S míg az első a nyelven kívüli tényezőket veszi számításba, a másik a fordítás speciálisan nyelvi oldalával foglalkozik.

Ezek szerint a szak közvetlenül érdekelt a fordítás létrejöttének és elterjedtségének kérdéseiben, beleértve az eredetihez való viszonyának a tisztázását is. Hatáskiváltásával a másik irodalomban és a nemzetközinek a síkjában az eredetitől egyaránt elüthet, miközben minősége éppúgy lehet az eredményesség forrása, mint a hiányok révén gátló tényező. A kérdéskörbe tartozik a közvetett, harmadik nyelvből történő fordítás is.

Dyserinck nem hallgatja el, hogy a komparatisztika a mikroösszevetést nagymértékben elhanyagolta, ennek ugyanis a nyelvészetben való tájékozottság, a megfelelő felkészültség nélkülözhetetlen feltétele. A nyelvhez, nyelvihez kötött elmozdulás példájaként hozza fel, hogy Rimbaud A részeg hajójának német fordításai az eredeti kétségtelen dinamikáját, mozgalmasságát túlfeszítik, Goethe A vándor éji dalában pedig a francia transzláció túlozza el az eredeti nyugalom-motívumot (140. p.).

Az olvasó számára, aki rendszeresen figyelemmel kíséri az összehasonlító irodalomtudomány körzeteit, a felsorolt témák közhelyszerűeknek tűnhetnek. A tárgyalás egysége s a benne alkalmazott „szinoptikus” szemléletmód, az irodalomnak az alapszerkezetek szintjén mint egyetemesen humán sajátságnak, a közléselmélet részekénti bemutatása kellő súlypontozást sugallhat eszközlendő vizsgálatainkhoz. Többek közt elmélyültebben tudatosíthatjuk általa a magyar–szlovák kapcsolatkutatásban a „kettős irodalmi kötöttség” („biliterálnos»”, R. Chmel) kihatásait, a „nagy nemzedék” (Lukáè, Beniak, Smrek, Krèméry) ismert, de végül is csak részben feldolgozott fordításteljesítményét, a kétnyelvűség történeti és szociológiai meglétét mind az alkotóknál, mind a befogadásban. Az alkotók szeukcesszív nyelvcseréje (Hviezdoslav, Beniak s mások) vagy a fordítás irodalomtörténeti „pillanatainak” relevanciái nyitottak a gyűrűzések és megválaszolások iránt.

A magyar–szlovák (és cseh) mindkét irányú fordításirodalom az egyes szakaszokban páratlan mennyiségben és rangos minőségben jelentkezett, a műfordítás ebbeli irodalomtörténete azonban összegezve megíratlan. Az eddig elvégzett munka nem csekély, Sziklay László egyebek közt mint Hviezdoslav költészetének elkötelezettje, Csukás István Ady- és Petőfi-feldolgozása a két költő szlovák befogadásáról, a szlovákiai Karol Tomi¹ legutóbbi kötetei maradandó hozzájárulások. Rudolf Chmel, Anton Popoviè, az egyszer-egyszer megszólaló J. Petroviè és saját fordításelemzéseink nem hagyták ki a mikrotartományt sem. A fordításirodalom közzétett bibliográfiái vagy a dolgozatoknak már az 1969-es szomolányi konferencia (kötetben 1972) anyagához csatolt, R. Chmel által összeállított válogatott bibliográfiája meglepően gazdagok, s az anyag azóta nyilvánvalóan tovább bővült, bár a fordításirodalom körében az elakadások sem hiányoznak.

Az ismertetett kötet példás szerkesztése, jegyzetanyagának és hivatkozásainak szabatossága, valamint a csatolt névmutató növeli a fentiekben felsoroltak egységességét, kezelhetőségét, s időrendi bibliográfiája (1804-től 1990-ig a kongresszusi kiadványok jegyzékével együtt; 191–229. p.) a kutató számára rendkívül sokat nyújt. Közel kilencszáz tételt tartalmaz, ezekből 57 magyar, 32 szlovák és 26 cseh szerző kötete, írása-dolgozata. A szlovák auktorok közül a leggyakrabban szereplő Dionýz Ïuri¹int Dyserinck saját szövegében is idézi (71. p.), egyik kötete magyar fordításban jelent meg. Nem találjuk azonban a lajstromozásban Franti¹ek Miko nevét, akinek ©týlové konfrontácie (Stílusösszevetések) [Bratislava, Slovenský spisovateµ, 1976] című kötete alcímével is jelzi osztályozhatóságát (Kapitolky z porovnávacej ¹tylistiky – Összehasonlító stilisztikai fejezetek). A könyv a mikrovizsgálatból indul ki, a fordítások nyelvi-stilisztikai bázisából, s számunkra a magyar–szlovák, magyar–cseh összevetésben is útmutató, Szabómihály Gizella egyik dolgozatában már korábban is idézte (A szóexpresszivitás formái Vincent ©ikula prózájábam és fordításuk kérdésköre. In: Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, Philologica, XXXI, 1980, Bratislava, SPN, 1981, 149–161., 150. p.). Általa ötlik fel bennünk, hogy a Dyserinck-féle általános vonulat igényli a kiegészítést, a „közvetlen” és a „bensősőges” jellemzőjét, a szövegszintű referenciákat.

Összegezőleg ismételhetjük: a könyv mint a komparatisztika specifikumát a nemzeti irodalmak és filológiájuk különneműségét és rokonításesélyeit az irodalmon kívülivel is, valamint a tudományágazatok köztivel egybekapcsoló távlatnyitást határozza meg.

Rövid URL
ID574
Módosítás dátuma2016. június 3.

A. Kis Béla: Családnevek vizsgálata nyomán „felekezetnév-vizsgálat”

A Fórum Társadalomtudományi Szemle 2001/1-es számában Vörös Ferenc Családnevek vizsgálata négy szlovákiai községben az 1896–1999 közötti időszakban című – tematikáját tekintve érdekes és izgalmas – tanulmányában szemet szúrtak nekem a szerző két községet is érintő felekezeti vonatkozású megállapításai. Bár reflexióm a feldolgozott téma tárgyához nem kötődik szorosan, tágabb közösségünk önismerete szempontjából mégis fontosnak érzem a reagálást.

Részletek

A Fórum Társadalomtudományi Szemle 2001/1-es számában Vörös Ferenc Családnevek vizsgálata négy szlovákiai községben az 1896–1999 közötti időszakban című – tematikáját tekintve érdekes és izgalmas – tanulmányában szemet szúrtak nekem a szerző két községet is érintő felekezeti vonatkozású megállapításai. Bár reflexióm a feldolgozott téma tárgyához nem kötődik szorosan, tágabb közösségünk önismerete szempontjából mégis fontosnak érzem a reagálást.

A szerző tanulmánya elején általános képet fest a négy község (Balony, Diósförgepatony, Kiscétény és Nagycétény) népességéről, azok nemzetiségi és felekezeti megoszlásáról is. Az általam kifogásolt megállapítások nem a mindegyik településen abszolút többséget alkotó római katolikus, nem is a településeken csupán 1940-ig jelen levő és csak pár fővel képviselt izraelita vallású lakossággal kapcsolatosak, hanem a protestáns (református és evangélikus) valláshoz tartozókkal. A szerző számára rejtélyesnek tűnik, hogy azon két településen (Balonyon és Diósförgepatonyban), ahol protestánsok jelenléte is kimutatható a vizsgált időszakban, az 1880-tól 1910-ig terjedő időszakban az evangélikus lakosokat felváltották a reformátusok. Balonnyal kapcsolatban így fogalmaz: „Az evangélikusok érzékelhetően 1880-ban és 1900-ban vannak jelen a településen, őket hirtelen váltják 1910-től a reformátusok.” (100. p.) Diósförgepatony esetében még nagyobb a talány: „A reformátusok csak 1900-tól vannak jelen a népszámlálási statisztikák szerint, igaz, rövid tíz év leforgása alatt 2,63%-ról 19,38%-ra ugrik az arányuk. Vagyis ez a közösség valamilyen, a statisztikai adatokban rejtve maradó okból majdnem megtízszerezte önmagát. Ezzel párhuzamosan az evangélikusok drasztikus megfogyatkozásáról számolhatunk be.” (103–104. p.)

A három évtizedet átfogó időszakra vonatkozó népmozgalmi statisztikák megvizsgálása nélkül is – ismerve azt a tényt, hogy a Csallóköz falvaiban nagyjából a második világháborúig zárt élet folyt, a térségben tömeges áttérésekről egyik felekezetből a másikba nem tudunk – nyilvánvaló, hogy a jelenség okát máshol kell keresnünk.

A Vörös Ferenc által említett évek népszámlálási adatainak vallási hovatartozás rovatából kiderül, hogy 1880-ban az „evangelikus” ember vagy ágostaiként, vagy helvétként szerepel benne (a statisztikai rovat osztva van, akárcsak rómaira és görögre a katolikusok esetében), 1900-ban „ágostai hitvallású evangelikusnak” vagy „evangelikus reformátusnak” vallhatta magát valaki (a statisztikai kimutatásban „ágostai h. ev.” és „ev. ref.” szerepel), 1910-ben pedig „ágostai hitvallású evangélikusokat” és „reformátusokat” mutat ki a statisztika. Az idézett lehetőségeken szépen nyomon követhető a két legnagyobb protestáns felekezet nevének a változása: 1910-re ékezettel gazdagodik az evangelikus szó, míg a református felekezet nevéből eltűnik az evangélikus jelző.

A népszámlálási adatok szerint Diósförgepatonyban 1880-ban a 690 lakosból 169 volt helvét evangelikus (miközben ágostai evangelikus egyetlenegy sem!), 1900-ban a 723 lakos közül 119 az evangelikus református és 15 az ágostai hitvallású evangelikus, 1910-ben pedig 149 református és 14 ágostai hitvallású evangélikus élt a 769 lakost számláló településen. Mindezekből nyilvánvalóvá válik, hogy Diósförgepatonyban nem voltak rejtélyes áttérések, el- és odaköltözések, sem drasztikus létszámnövekedés, sem drasztikus fogyás: a felvett adatok a reformátusok folyamatos jelenlétéről tanúskodnak. Nem történt semmi egyéb, mint hogy a szerzőnek nem sikerült azonosítania a helvét evangelikus és az ev. ref. jelzővel jelölt hitfelekezet tagjait a reformátusokkal. (Igazából nem tudok mit kezdeni a szerzőnek a diósförgepatonyi reformátusok számának megtízszereződésére és az evangélikusok drasztikus fogyására vonatkozó mondataival sem, bár arra jók voltak, hogy mozgósítsanak.) Az említett adatok szerint a reformátusok aránya 1900-ban nem 2,63%, hanem 16,46% volt, tehát nem egész 3%-os növekedésről lehet beszélni. (Nem akarom bonyolítani a képet, de 1900-ban a balonyi reformátusok aránya 2,36% volt! Netán ezt az adatot alkalmazta volna a szerző – egy számelírás kíséretében – a diósförgepatonyiakra?) Az 1880-as adat figyelembevételével – a helvét hitvallásúak a lakosság 24,5%-át tették ki! – pedig egyenesen arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a reformátusok inkább tért veszítettek, hiszen arányuk 1900-ra 8%-kal csökkent, számuk 1910-ben pedig abszolút számban kifejezve 20 fővel volt kevesebb, mint 1880-ban. Az evangélikusok esetében pedig nem lehet szó jelentős fogyásról, hiszen az 1900-ban 15, majd 1910-ben 14 fővel képviselt vallás csak 0,25%-os arányszámcsökkenést volt kénytelen elszenvedni, ami nem mondható drasztikusnak.)

A balonyi helyzet ugyanezen időszakban a következőképpen festett: 1880-ban 26 ágostai evangelikus és 16 helvét evangelikus lakott a helységben; 1900-ban 17 ev. ref. vallású személy élt ott, miközben ágostai hitvallású evangelikus egyetlenegy sem; 1910-ben pedig 23 református és 1 ágostai hitvallású evangélikus személy lakott a faluban. (Itt az ágostai evangélikusokra vonatkozó 1880-as adat ugyan némileg kilóg a sorból, de a felekezetek megnevezésének pontosítására irányuló igyekezetünket semmiképpen sem befolyásolhatja.)

Tekintettel arra, hogy még a kutató is átsiklott a fenti tényálláson, talán nem lesz érdektelen, ha az alig három évtized alatt lezajlott névváltozási folyamat ismertetése kapcsán rámutatunk az egymáshoz közel álló református és evangélikus egyház megnevezésének kialakulására is. Az 1517-ben Luther Márton wittenbergi Ágoston-rendi szerzetes által elindított reformáció nagyon hamar követőkre lelt Magyarországon is, elsősorban a német ajkú polgárok körében (Sopronban, Budán, a Szepességben, Erdélyben stb.). Globalizálódott világunk felől tekintve a dologra, szinte hihetetlen, hogy milyen gyorsan áramoltak már akkor is az információk – főként a vándordiákok és kereskedők révén. A külföldi reformációs történések egy az egyben rányomták bélyegüket a magyarországi folyamatokra is, ahol a protestáns eszmék terjedésének elsősorban a főúri birtokok adtak teret, pártolói közt számtalan tehetős család volt.

A reformáció történetében jelentős előrelépés volt, hogy a wittenbergi események után hat évvel Zürichben is győzött a reformáció. Ráadásul Zwingli Ulrich lelkész megvitatásra kibocsátott hatvanhét tétele sokkal szélesebb területet ölelt fel, mint Luthernek főként a bűnbocsánat és az üdvözülés témakörében meghirdetett tételei. Zwingli már egyféle erkölcstant és a gyakorlati életre vonatkozó eligazítást is kínált. Emellett megjelentek a dogmatikai, főként az úrvacsora értelmezésében megmutatkozó eltérések is. Bár 1529 októberében Marburgban személyesen is találkozott a két reformátor, mivel nézeteik nem közeledtek egymáshoz, elkerülhetetlenné vált a németországi és a svájci reformáció szétválása.

A hitviták korában szükségesnek bizonyult az új hittételek írásos rögzítése. Így születtek meg az ún. hitvallások, melyek módot adtak a tanok rendszerezésére, lényegük megfogalmazására. A reformáció „alapokmánya” a Luther legközelebbi munkatársa, Melanchton Fülöp által megszövegezett Ágostai hitvallás (Confessio Augustana) lett, melyet a német lutheránusok – akik magukat evangélikusnak, az evangéliumi szellem követőinek nevezték – az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésen nyújtottak be a császárnak. (Erről a hitvallásról vette tehát a nevét az evangélikus egyház, amely Szlovákiában – Magyarországtól eltérően – mindmáig nevében viseli a helység nevét: Evanjelická cirkev augsburského vyznania na Slovensku.) A reformációs tanok finomodása következtében Magyarországon is keletkeztek hitvallások. Közülük megemlítendő az 1549-ből származó Confessio Pentapolitana (ún. Ötvárosi hitvallás), amely az Ágostai hitvallásból kiindulva első ízben fogalmazza meg öt város (Bártfa, Eperjes, Kassa, Lőcse és Kisszeben) vallásos álláspontját. Később ezt vette alapul a Confessio Heptapolitana, a hét alsó-magyarországi bányaváros (Bakabánya, Besztercebánya, Bélabánya, Körmöcbánya, Libetbánya, Selmecbánya és Újbánya), majd tizennégy szepességi város hitvallása, a Confessio Scepusiana is. Ezen hitvallásos iratok megszövegezése és királyi jóváhagyása által a lutheránus eszmék polgárjogot nyertek Magyarországon.

Mindezzel párhuzamosan – főként Luther 1546-ban bekövetkezett halálát követően – egyre erőteljesebben jelentkezik Magyarországon a reformáció helvét irányzata. Zwingli Ulrich tanait a reformáció újabb nagyot alkotó személyisége, Genf reformátora, Kálvin János gondolja tovább. Fő műve a Keresztyén vallás rendszere (Institutio Religionis Christianae) címet viseli, amely 1536-os első megjelenését követően fokozatosan bővült, és végleges formát 1559-ben öltött. Ez a munka tekinthető a helvét reformációs irányzat teológiai alapvetésének. Kálvin mellett meg kell még említeni a reformáció egyik legnagyobb munkabírású egyéniségét, Bullinger Henriket, aki Zwingli utódja lett Zürichben. Hatalmas levelezést folytatott, a magyarországi eseményekre – Mohács után vagyunk, az ország három részre szakadt! – is kiterjedt a figyelme. Személyisége is hozzájárult ahhoz, hogy 1549-ben meg tudta kötni Kálvinnal az ún. zürichi egyezményt (Consensus Tigurinus), amely megteremtette a különböző – a német és francia nyelvű gyülekezetek által képviselt – helvét irányok egységét.

A helvét irányzat magyarországi térnyerésében mérföldkövet jelentett az 1552-ben megtartott beregszászi zsinat, ahol több dogmatikai kérdésben svájci szellemű határozat született, bár a résztvevők még kissé idegenkedtek a kálvini puritánságtól. A következő lépcsőfokot az 1562-ben elfogadott Debrecen-egervölgyi hitvallás (Confessio Debreceniensis) jelentette, amely az első magyarországi „református” hitvallási iratnak számít. Ugyancsak svájci jellegű programot fogadott el az 1562-ben a zempléni Tarcalon ülésezett zsinat, mely a következő évben az erdélyi Tordán folytatta munkáját: az ott megszületett hitvallás a Tarcal-tordai hitvallás nevet viseli. Miközben a 16. század hatvanas éveinek forrongó légkörét jól jellemzi a számtalan teológiai tanácskozás, lassan eljutunk az 1567-ben Debrecenben megtartott, kiemelkedően fontos zsinati ülésig. Ezen az „alkotmányozó” ülésen Méliusz Juhász Péter vezetésével jövőt formáló döntések születtek, melyek közül talán az volt a legfontosabb, hogy a résztvevők azonosultak a már említett Bullinger Henrik zürichi lelkész által írt és 1566-ban (tehát egy évvel korábban!) véglegesített hitvallási irattal, a Második helvét hitvallással. Jelen reflexióban fontos rámutatni, hogy erről az iratról nevezték 1881-ig – Svájcra utalólag – a ma reformátusként ismert egyházat helvét hitvallású egyháznak. Méliusz Juhász Péter érdeme tehát, hogy megszületett az az egyház, melyet Kálvin János után sokszor – teológiai szempontból korántsem biztos, hogy helyesen – kálvinistának is neveznek.

Most pedig ugorva három évszázadot, rögzítsük azt a tényt, hogy a református egyház önszerveződése – a rekatolizációs törekvések sikere és a velük összefüggő Habsburg-önkény számtalan megnyilvánulása miatt – hihetetlenül sokáig, egészen a már említett 1881. évig tartott. Tulajdonképpen az akkor Debrecenben összeült zsinaton „született meg”, konstituálódott az egységes igazgatású református egyház, amelyet az erdélyi egyházkerület csatlakozásával öt egyházkerület (dunántúli, dunamelléki, tiszáninneni, tiszántúli és erdélyi) egyesülése teremtett meg. (A történeti valósághoz hozzátartozik az is, hogy sajnos csak rövid időre, hiszen az első világháborút követő trianoni szerződés miatt negyven évig sem állhatott fenn…). Az 1881-es alkotmányozó zsinat (az első olyan zsinat, melyen az egész Magyarország reformátussága képviselve volt) döntése értelmében az egyházi szervezet hivatalos megnevezése „Evangélium Szerint Reformált Magyarországi Keresztyén Egyház” lett. Megjelölésére az ev. ref. rövidítést használták, ez szerepelt az 1900-as népszámlálási adatoknál is. A zsinat által alkotott törvényeket I. Ferenc József magyar király 1882. október 11-én szentesítette.

A következő zsinati ülésre 1891 decemberében Budapesten került sor, majd az 1904-ben kezdődött II. budapesti zsinat 1905. november 22-e és december 13-a között megtartott harmadik ülésszakán ismét terítékre került az egyházalkotmány. Az ott és akkor megszületett döntés értelmében „református”-ra rövidült az egyház hivatalos neve. I. Ferenc József király 1907 februárjában hagyta jóvá a II. budapesti zsinat által alkotott törvényeket, melyek 1907. augusztus 1-jei hatállyal léptek életbe. Tehát tulajdonképpen ekkortól szerepel az egyház hivatalos megnevezésében a – letisztult, könnyebben használható, a legnagyobb protestáns felekezetek összekeverését megnehezítő – „református” jelző. (Megjegyzendő, hogy komoly öszszetévesztésre még az 1991-es szlovákiai népszámláláskor is sor került: reformátusokat csak az előzetes adatok közlése során mutattak ki, a végleges adatok már nemes egyszerűséggel összemosták a reformátusokat az evangélikusokkal…) A névrövidülés utóéletéhez hozzátartozik az 1908 elején kiadott belügyminiszteri rendelet is, amely – hivatkozva a vonatkozó zsinati törvényre és a király általi szentesítésére – olyan értelmű utasítást tartalmazott, hogy az anyakönyvezés során az evangélikus református vallást ezentúl reformátusnak kell nevezni. Láthatjuk tehát, hogy az 1910-es népszámlálási adatok közt okkal és joggal szerepelt a „református”-ra egyszerűsödött felekezeti megnevezés.

A fentebb leírt folyamat igazolására hadd álljon itt a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház hatályos alkotmánya 1. cikkelyének első fele, amely szintén utal a református egyház megnevezésének változásaira: „A Szlovákiai Református Keresztyén Egyház (a továbbiakban csak «Egyház»), amelyet eddigi törvényeink Helvét Hitvallású Evangélikus Egyháznak, Evangélikus Református Egyháznak és végül Református Egyháznak neveztek, a Jézus Krisztus egyetemes Anyaszentegyházának része…”

Összegzésképpen elmondható, hogy az idézett népszámlálási statisztikák megfelelő rovataiban a helvét evangelikus, az ev. ref. és a református felekezet alatt az az egyház értendő, amely idestova egy évszázada egyetlen szóval identifikálható: református.

Rövid URL
ID573
Módosítás dátuma2016. június 3.

David E. Torsello: Eszmecsere Kelet-Közép-Európáról (avagy mi újat mondhat egy nemzetközi konferencia a változó valóságról)

A langyos októberi hétvége, amely inkább idézte az elmúlt nyarat, mint a közelgő őszt, kitűnő háttérként szolgált a szlovákiai Galántán megrendezett nemzetközi konferenciához. Sajnos, az Európa számos országából érkező résztvevők nem sokat sejthettek a külvilág varázsából, hiszen az igényes program egy középkori kastély ablaktalan pincehelyiségeiben zajlott. Aggasztotta is a szervezőket, vajon hogy bírják majd az intenzív programot a szűkös, piros téglaboltozatú pincehelyiségben a kutatók. Ám a számos érdekes hozzászólás, az előadások utáni viták könnyed kibontakozása azt mutatta, hogy nem volt semmi ok az aggodalomra.

Részletek

A langyos októberi hétvége, amely inkább idézte az elmúlt nyarat, mint a közelgő őszt, kitűnő háttérként szolgált a szlovákiai Galántán megrendezett nemzetközi konferenciához. Sajnos, az Európa számos országából érkező résztvevők nem sokat sejthettek a külvilág varázsából, hiszen az igényes program egy középkori kastély ablaktalan pincehelyiségeiben zajlott. Aggasztotta is a szervezőket, vajon hogy bírják majd az intenzív programot a szűkös, piros téglaboltozatú pincehelyiségben a kutatók. Ám a számos érdekes hozzászólás, az előadások utáni viták könnyed kibontakozása azt mutatta, hogy nem volt semmi ok az aggodalomra.

A Galántán 2001. október 5–7-én a Fórum Kisebbségkutató Intézet által megrendezett A társadalmi kapcsolatrendszerek változásai címet viselő konferencia kitűnő alkalmat nyújtott a különböző országokból érkező kutatóknak arra, hogy találkozzanak, az előadások utáni vitákban, ill. este egy sör vagy egy pohár bor mellett elbeszélgessenek, hogy tapasztalatot cseréljenek. A konferencia fő gondolati vonalát a kelet-közép-európai posztszocialista országokban végzett kutatás képezte. Bár nehéz általános következtetéseket levonni az adott témában, hiszen nemcsak maguk a posztszocialista országok, hanem azok egyes régiói is különböznek egymástól, mégis a posztszocialista kutatási területek együttes megközelítése adhatja meg a válaszokat az 1989-at követő fontos társadalmi, politikai, gazdasági és kulturális változásokhoz kapcsolódó kérdéseinkre. Ezeket a változásokat különböző szempontok szerint közelíthetjük meg. A konferencia azonban azt mutatta, hogy a számos megközelítési mód közül, amellyel a transzformáció vizsgálható, a „társadalmi oldal” nézőpontja az egyik legelfogadhatóbb. Ezért nem a puszta véletlen műve, hogy a konferencia megnevezése A társadalmi kapcsolatrendszerek változásai lett. Az alapgondolat két pilléren nyugszik: az első, hogy az emberek közötti társadalmi kapcsolatok (család, barátok, ismerősök és munkahelyi ismeretségek) ugyanúgy, mint a polgár és az intézmények kapcsolatrendszerei (a helyi szövetkezettől a politikai pártokig, ill. az államig terjedően) a gerincét képezik a szocializmust követő helyzethez való adaptáció folyamatának. Valamennyi társadalomtudományi ágazat kutatói megegyeznek abban, hogy valamennyi transzformáción (ill. a „kapitalizmushoz vezető átalakuláson”, ahogy egyesek nevezik) áteső országra jellemző az „informalitásra”, a kapcsolatrendszerekre, személyes kötődésekre fektetett fokozott hangsúly. Ez egy olyan szocialista rendszer degradációjának a következménye, amely az „elosztás gazdasága” volt, és ahol a gazdasági hatalom megegyezett a politikai hatalommal. Ám a helyzet nem ilyen egyértelmű. Túlzás ezt pusztán erre leegyszerűsíteni, mint ahogy teszi ezt néhány nyugati kolléga, aki nincs teljesen tisztában a posztszocialista valósággal, s azt állítja, hogy a közélet minden szférájában észrevehető hangsúlyos „informalitás” a kései szocializmus időszakában virágzásnak indult „maffia-kapcsolatok” eredménye. Mások szerint ezen országok többségét felkészületlenül érték az 1989-et követő radikális változások, s ennek következtében a maguk által elképzelt utakon indultak fejlődésnek, s ezek nem vezethettek könnyen és egyenesen a piacgazdasághoz. Nekik ugyanis először le kellett nyelniük a „keserű pirulát”. Ám ez a magyarázat sem állja meg a helyét legalább egy okból: vajon meddig kényszerülnek ezek az országok a keserűpirula-kúrát folytatni?

A kínai bölcsek már néhány évezreddel ezelőtt azt tanították, hogy az igazság mindig valahol félúton van. Az informalitás és a személyes kapcsolatok hatalma nemcsak Kelet-Közép-Európára jellemző, hanem világszerte régről ismert jelenség. Létezése inkább a globalizációból, mint a volt szovjet blokk széteséséből fakad. Ezért, mint ahogy azt a jelen antropológiai és szociológiai kutatásai bizonyítják, a társadalmi kapcsolatrendszerek hatalma ezen országokban nem feltétlenül negatív jelenség. Ha az ember a rokonok, barátok, ismerősök támaszát keresi, az nem csupán azt jelenti, hogy a rendszer korrupt. Azt is sugallja, hogy a többi intézmény gyenge lábakon áll, jóllehet az emberek alkotják az intézményeket, és nem fordítva.

A konferencia másik tanulsága az, hogy a „mozgás” kulcsszóvá lett ezekben a régiókban. Történelmi nézőpontból figyelemmel kísérve az „identitás meghatározásának” folyamatát (pl. a romák esetében Csehországban) vagy a szlovákiai magyarok és szlovákok közti interetnikus kapcsolatok dinamikáját, a beszélgetések közös nevezőjévé vált, hogy a határok és határvonalak egyre nehezebben határozhatók meg. A nacionalista tendenciák növekedése, a vallásos fundamentalizmus és a xenofób reakciók ugyanannak az érmének a különböző oldalai. Korunk világa egyre bonyolultabb: a technológia rohamos fejlődésének, az egyre szélesebb körű kommunikációnak és az interkulturális kapcsolatok szélesedő kontextusának köszönhetően nehéz fenntartani, hogy mi X állam polgárai vagy Z nemzetiségűek vagyunk. Ezért kerültek az érdeklődés középpontjába az elmúlt három évtizedben a migrációról, az etnikumokról és az önazonosságról szóló tanulmányok. Egyre fontosabbá válik megérteni a környező világról azt, amit „tudásszomjunk” diktál, legyen az kulturális különbség, ideológia vagy viselkedésmód. Az igazság az, hogy Közép-Európába különböző nemzetek, népek (pl. szlávok, magyarok, németek, zsidók stb.) vándoroltak be a történelem folyamán, ezért Európának erre a részére a több nemzet együttélése (multietnikusság) a jellemző. Érdekes kérdés, hogy miért épp most kezdi az embereket érdekelni mások „identitása”, amikor társadalmunkra egyre jellemzőbbé válik a „személytelenség”, a „globalitás”. Mihamarabb szükségünk lehet biztosabb vonatkoztatási pontokat találni, főként mert a „nemzetállam” eszméje mára kimaradt az európai kontextus nagy részéből. Vagy talán azért tartjuk fontosnak tudni, hogy kik is a szomszédaink, mert családtagjaink szétszóródtak a nagyvilágban, nincs már közöttük egyetlen rokonunk sem, s az új szomszédokkal nem viselkedhetünk, kommunikálhatunk úgy, mint a régi, megszokott „családi körben”. Niklas Luhmann német szociológus azt állítja, hogy a könyvnyomtatás felfedezése óta nincs értelme különbséget tenni az ismert és az ismeretlen között. Régen a vallás feladata volt az emberek otthonába vinni és ismerős fogalmakkal megmagyarázni a világot, az ismeretlent. A nyomtatott könyvek terjedésének köszönhetően az emberek önmaguk is hozzáférhettek a tudáshoz, a jó és rossz közötti különbséget már nem kellett vallási fogalmakkal megmagyarázni, az ember megtanult önállóan dönteni. Luhmann szerint a modern világ problémája megállapítani, hogy vajon a tudást és a hatalmat jó célokra használják-e. Ennek érdekében olyan intézményekhez (ő struktúráknak nevezi) kell tartoznunk, amelyek tudatosíttatják, mi is történik körülöttünk. Függetlenül attól, hogy igaza van-e vagy sem, a mai társadalmi jelenségek megértéséhez tudatosítanunk kell, hogy a bennünket körülvevő valóság gyorsan változik, és nincs olyan társadalmi csoport, amely a külső hatásoktól „izolálva”, „érintetlenül” létezhet. Nem is kell tovább magyarázni az emberek „mozgásának”, az egymással való viselkedésük, kapcsolataik tanulmányozásának a szükségességét.

A konferencia a posztszocialista világ megértéséhez számos javaslattal szolgált. Az első, hogy a szürke, dekadens panelházakkal körülvett reneszánsz kastély érdekes színhelyévé válhat egy vitának a történelem szerepéről a változó társadalmakban. A második, hogy a tudomány csak nyerhet a különböző tudományágak találkozásából. Sajnálatosan ismert a társadalomtudomány ágazatainak nagy hiányossága: a bezártság, az, hogy elégedettek önnön teoretikus behatároltságukkal. Ezért az antropológus nem szívesen hallgatja meg a történészt, a szociológust, és megfordítva. A probléma különböző nézőpontokról való egyidejű megközelítésének eredményessége, pl. a roma migráció esetében, tagadhatatlan. A tudósok rájöttek arra, hogy a tudományágazatok sémáinak és logikájának behatároltsága miatt fontos az egymás felé nyitás, egymás történeteinek és nézőpontjainak figyelembevétele. Az ilyen konferenciák adnak alkalmat arra, hogy a levéltári kutató elmondja, hogyan is működik a levéltár, mit jelent tudatosíttatni az emberekkel az ott levő bejegyzések értelmét, hogy a tudós rájöjjön arra, mit is ér a katedra, az egyetem határain átívelő dialógus. A konferencián sokszor és sok nyelven hangzott el a mondat: „Sosem gondoltam volna, hogy ezt így is meg lehet közelíteni.” Ez valójában annak a komoly szervezőmunkának a dicsérete, amely ezt a kellemes és ösztönző találkozót megelőzte.

Amit mégis hiányoltam, az a szakemberek és a laikusok dialógusa volt. Valamennyi tudományos konferenciának felróható az, hogy a potenciális érdeklődők széles rétegeit kizárja, azokat, akik vagy nem tagjai valamely tudományos intézménynek, vagy csak nehezen tudnák követni az ilyen típusú előadásokat, vitákat. Úgy hiszem, kellő tisztelet illeti azokat, akik értékes adatokkal szolgáltak az előadásokhoz, vitákhoz és a publikációkhoz az adott témakörben. Mint egy „keleti családdal” rendelkező „nyugati kutató” úgy vélem, hogy mi kutatók hálával tartozunk minden adatközlőnek, aki türelmesen, szívesen vagy éppen kelletlenül mesélte el gondolatait, problémáit, személyes történeteit. A társadalomtudományok, a humán tudományok nem számokkal vagy állatok kutatásával foglalkoznak, hanem emberekkel. Ezért is lenne etikus a kutatási eredményeket hozzáférhetővé tenni azok számára is, akik e kutatást lehetővé tették. A három nyelvre való pontos fordítás az egyik ilyen törekvés volt a konferencián. A másik a kutatók eredményeinek publikációja lehetne. Természetesen a kutatási eredményeket magában foglaló kommunikációra a laikus közönséggel más lehetőségek is vannak, ám azokat már maguknak a kutatóknak kellene megtalálniuk. Nehéz és néha fárasztó kibogozni, mit s miért tesznek az emberek, ám a tudomány meghálálja a fáradozást, bár ez nem az az alkalom, amikor a kutató szakmai életrajza hosszabbodik. Reméljük, hogy ez a konferencia hozzájárult a jelen valóság megértéséhez, s nemcsak a mi szempontunkból, hanem azokéból is, akik nem voltak ott a galántai reneszánsz kastély sötét pincéjében azon az októberi hétvégén.

(Fordította: Valent Kinga)

Rövid URL
ID571
Módosítás dátuma2017. április 26.

Joggal a Demokráciáért Európai Bizottsága (Velencei Bizottság): Jelentés a nemzeti kisebbségek számára az anyaállamok által biztosított kedvezményes bánásmódról

2001. június 21-én Románia miniszterelnöke, Adrian Nastase úr azzal a kéréssel fordult a Velencei Bizottsághoz, hogy az vizsgálja meg a Magyar Köztársaság Országgyűlése által 2001. június 19-én elfogadott, a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvénynek az európai normákkal, valamint korunk nemzetközi jogi normáival és elveivel való összeegyeztethetőségét. 2001. július 2-án a Magyar Köztársaság külügyminisztere, Martonyi János úr felkérte a Velencei Bizottságot, hogy végezze el a nemzeti kisebbségekhez tartozó és az állampolgárság szerinti állam határain kívül élő személyek számára biztosított kedvezményes elbánásra vonatkozó európai jogalkotás legutóbbi tendenciáinak összehasonlító elemzését.

Részletek

Bevezetés

2001. június 21-én Románia miniszterelnöke, Adrian Nastase úr azzal a kéréssel fordult a Velencei Bizottsághoz, hogy az vizsgálja meg a Magyar Köztársaság Országgyűlése által 2001. június 19-én elfogadott, a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvénynek az európai normákkal, valamint korunk nemzetközi jogi normáival és elveivel való összeegyeztethetőségét.

2001. július 2-án a Magyar Köztársaság külügyminisztere, Martonyi János úr felkérte a Velencei Bizottságot, hogy végezze el a nemzeti kisebbségekhez tartozó és az állampolgárság szerinti állam határain kívül élő személyek számára biztosított kedvezményes elbánásra vonatkozó európai jogalkotás legutóbbi tendenciáinak összehasonlító elemzését.

A Velencei Bizottság a 2001. július 6–7-én megtartott plenáris ülésén úgy határozott, hogy az Európa Tanács egyes tagállamai vonatkozó jogszabályai és gyakorlata alapján tanulmányozza az államok által a határokon kívül élő nemzeti kisebbségeknek biztosított kedvezményes elbánás gyakorlatát. E vizsgálatnak a célkitűzése annak megállapítása, hogy a kérdéses kedvezményes elbánás összeegyeztethető-e az Európa Tanács normáival és a nemzetközi jog elveivel.

Ezt követően sor került egy munkacsoport életre hívására, amelynek tagjai voltak Franz Matscher, Francois Luchaire, Giorgio Malinverni és Peter Van Dijk urak. Találkozójukra 2001. szeptember 18-án Párizsban került sor. A jelentést tevők megbeszélést folytattak a magyar és a román kormány képviselőivel az érintett felek által a Velencei Bizottság kérésére augusztusban átadott információk tisztázása érdekében.

A Jelentés Matscher, Luchaire, Malinverni és Van Dijk urak megállapításai alapján készült, azt a Kisebbségvédelmi Albizottság 2001. október 18-án megvitatta, és ezt követően a Velencei Bizottság 2001. október 19–20-án Velencében megtartott plenáris ülése elfogadta.

A) Történelmi háttér /1/

Az „anyaállamok” által a más országok állampolgárainak számító és külföldön élő (a továbbiakban: „lakóhely szerinti állam”), a nemzeti közösséghez tartozó személyek /2/ (a továbbiakban: „határain kívül élő kisebbségek”) iránt érzett felelősség nem új jelenség a nemzetközi jogban.

A nemzetközi szokásjog néhány általános elvén túlmenően a vonatkozó nemzetközi egyezmények az állampolgárság szerinti országokra ruházzák azt a feladatot, hogy határokon belül élő valamennyi személy számára biztosítsák az alapvető emberi jogok, ide értve a kisebbségi jogok gyakorlását. Ezen egyezmények értelmében az egész nemzetközi közösségre hárul az a szerep, hogy ellenőrizze a vállalt kötelezettségeknek a lakóhely szerinti államok által történő betartását. /3/ Az anyaállamok azonban kinyilvánították azon kívánságukat, hogy – párhuzamosan a vonatkozó nemzetközi együttműködés keretei között életre hívott fórumokkal /4/ – aktívabban és közvetlenebb módon szeretnének beavatkozni a nemzeti kisebbségeik érdekében.

A nemzeti kisebbségek védelmével kapcsolatos két- és többoldalú egyezmények megkötése az érintett állampolgárság szerinti államokkal az anyaállamok rendelkezésére álló legfontosabb eszköz e tekintetben.

A kisebbségvédelemmel kapcsolatos, kétoldalú egyezményekre alapozó megközelítéssel első ízben az Orosz, az Osztrák–Magyar és Ottomán Birodalom összeomlását követően próbálkoztak a Népszövetség égisze alatt. /5/ Ezt a megközelítést alkalmazták a második világháborút követően is. Dél-Tirol esete kimondottan érdekes ebből a szempontból. A Saint-Germain en Laye-i békeszerződést (1919) követően Dél-Tirolt Olaszországhoz csatolták a helyi lakosság (néhány ezer olasz és 280 ezer – olasz állampolgárságot szerző – dél-tiroli) akarata ellenére. A fasizmus éveiben a szóban forgó kisebbség nem részesedett védelemben. 1945-ben a dél-tiroliak deklarálták az önrendelkezéshez való jogukat. Ennek ellensúlyozására a Szövetségesek arra ösztönözték Olaszországot és Ausztriát, hogy kétoldalú egyezmény keretében rendezzék a kérdést, amely végül is 1946. szeptember 4-én megköttetett (Gruber-de Gasperi Egyezmény néven, mely később a Szövetséges Hatalmak és Olaszország között 1947. február 10-én aláírt békeszerződés része lett). Az egyezmény értelmében a régió korlátozott autonómiára tett szert. Az Ausztria teljes függetlenségét helyreállító 1955. május 15-i Bécsi Szerződés után Ausztria az egyezmény teljesebb megvalósítására törekedett, ezért további kétoldalú tárgyalásokat kezdeményezett Olaszországgal, amitől ez utóbbi az 1958–1961 közötti időszakban elzárkózott. 1959-ben Ausztria az ENSZ Közgyűlése elé vitte a kérdést, amely két, 1960-ban és 1961-ben elfogadott határozatban sürgette Olaszországot és Ausztriát a tárgyalások megkezdésére. Ezzel az ENSZ Közgyűlése implicite elismerte Ausztria azon jogát, hogy a Párizsi Békeszerződés értelmében felelőséggel viseltessék a dél-tiroliak sorsa iránt. A konfliktus eszkalálódása terrorista támadásokat eredményezett. 1969-ben születtek meg a dél-tiroli kisebbségnek kedvezményeket biztosító „csomag-megállapodások” („pacchetto”). 1992 nyarán az osztrák kormány nyilatkozatott tett közzé arról, hogy Olaszország maradéktalanul eleget tett a megállapodásoknak. 1996-ben Ausztria és Olaszország értesítette az ENSZ-et, hogy kölcsönösen elfogadható megállapodás született a kérdésben. Ausztria továbbra is ellenőrzi a „csomagok” megvalósítását, és Olaszország, a két ország között meglévő jó kapcsolatok fényében, nem vitatja Ausztria ezen jogát.

1990-ben, a hidegháború lezárulását és a kommunista rendszerek bukását követően a kisebbségek védelme kiemelt kérdés lett, és még nyilvánvalóbbá vált Kelet- és Közép-Európa országainak azon vágya, hogy meghatározó szerepet játsszanak a határaikon kívül élő kisebbségeik védelmében. /6/

A kérdéses években elfogadott alkotmányok közül több is tartalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek értelmében az anyaállamok felelősséggel tartoznak a határaikon kívül élő kisebbségeikért, továbbá elősegítik és erősítik azok kapcsolatát az anyaállammal.

A Magyar Köztársaság Alkotmányának (módosítva 1989-ben) 6. cikkelye például leszögezi, hogy: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.”

A Román Köztársaság Alkotmányának (1991) 7. cikkelye szerint: „Az állam elősegíti a külföldön élő románokkal való kapcsolatok erősítését, és ennek megfelelően cselekszik a nemzeti, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk megőrzése, fejlesztése és kifejezése érdekében, összhangban a nekik otthont adó országok jogszabályaival.”

A Szlovén Köztársaság Alkotmányának (1991) 5. cikkelye értelmében többek között: „Szlovénia felelősséget érez a szomszédos országokban élő őshonos szlovén nemzeti kisebbségek iránt, és előmozdítja a szülőfölddel való kapcsolatukat. (…) A nem szlovén állampolgárságú szlovének különleges jogokat és kedvezményeket (előjogokat) élveznek Szlovéniában. Ezen jogok és kedvezmények (előjogok) mibenlétét és terjedelmét külön törvényben kell szabályozni.”

A Macedón Köztársaság Alkotmányának (1991) 49. cikkelye leszögezi, hogy: „A Köztársaság felelősséget érez a szomszédos országokban élő, a macedón néphez tartozó személyek helyzete és jogai iránt (…) segíti kulturális fejlődésüket, és előmozdítja a velük való kapcsolatokat.”

A Horvát Köztársaság Alkotmányának (1991) 10. cikkelye szerint: „A Horvát Köztársaság különleges felelősséget érez a horvát nemzet más országokban élő részei iránt, és különleges védelmet biztosít számukra.”

Az Ukrán Köztársaság Alkotmányának (1996) 12. cikkelye hasonlóképpen rögzíti: „Ukrajna támogatja az állam határain kívül élő ukránok nemzeti, kulturális és nyelvi szükségleteinek megvalósulását.”

A Lengyel Köztársaság Alkotmányának (1997) 6. cikkelye szerint: „A Lengyel Köztársaság elősegíti a határon kívül élő lengyeleknek a nemzeti kulturális örökséggel fennálló kapcsolatát.”

A Szlovák Köztársaság Alkotmányának (módosítva 2001-ben) 7a cikkelye szerint: „A Szlovák Köztársaság elősegíti a határokon kívül élő szlovákok nemzeti öntudatának és kulturális identitásának fejlődését, az e célok elérésére hivatott intézményeit és a szülőföldjükkel való kapcsolatukat.”

Ugyanebben az időszakban a kisebbségvédelem egyezményes kereteken keresztül történő kezelése ismételten előtérbe került – méghozzá igen széles körben. Németország a határai biztosítása és a második világháborút követően a közép- és kelet-európai országok fennhatósága alá került német kisebbségek jogai védelme érdekében barátsági, együttműködési és partnerségi megállapodásokat kötött Lengyelországgal, Bulgáriával, Magyarországgal és Romániával. /7/ Magyarország hasonló egyezményeket kötött három szomszédos országgal: Ukrajnával, Horvátországgal és Szlovéniával. /8/

A fenti kétoldalú egyezmények alkalmasak voltak arra, hogy számottevően enyhítsék az anyaállamok és a lakóhely szerinti államok közötti feszültségeket, annyira, hogy elvezethettek kötelezettségek vállalásához kényes kérdésekben, míg a többoldalú egyezmények csak az adott kérdések közvetett megközelítésére alkalmasak. /9/ Mindezeken túlmenően ezek az egyezmények lehetővé teszik az egyes nemzeti kisebbségek egyedi jellegzetességeinek és szükségleteinek, valamint a sajátos történelmi, politikai és társadalmi környezetnek a közvetlen figyelembevételét.

Ennek következtében az Európai Unió vonzó eszköznek tartotta a kétoldalú egyezményeket Közép- és Kelet-Európa stabilitásának szavatolására. 1993-ben az Európai Unió elfogadott és elindított egy francia kezdeményezést („Balladur-kezdeményezés”), amely a Stabilitási Paktum aláírásáig vezetett. Ennek célkitűzése a „stabilitás megteremtése a jószomszédi kapcsolatok előmozdítása révén, beleértve a határok, kisebbségek ügyét, a regionális együttműködést és a demokratikus intézmények megszilárdítását együttműködési programok révén minden olyan területen, amely hozzájárulhat a célok eléréséhez”. /10/ Az 1995-ben elfogadott és 52 ország által aláírt Stabilitási Paktum vonatkozott Bulgáriára, a Cseh Köztársaságra, Észtországra, Magyarországra, Lettországra, Litvániára, Lengyelországra, Romániára és Szlovákiára, amelyek közül mindegyik ország jelezte az Európai Unióhoz történő csatlakozási szándékát. A fenti államokat a Stabilitási Paktum felszólította „a jószomszédi kapcsolatok erősítésére valamennyi területen, ide értve a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogait”. A kapcsolatok elmélyítése megkövetelte a szuverén egyenlőség elvének hatékony alkalmazását, a szuverenitásból eredő jogok tiszteletben tartását, az erővel való fenyegetés és az erő alkalmazásának mellőzését, a határok sérthetetlenségét, a viták békés rendezését, az egymás belügyeibe való be nem avatkozást, az emberi jogok, ide értve a nemzeti kisebbséghez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartását, az alapvető szabadságjogok, így a gondolat- és vallásszabadság, a népek egyenlőségének és önrendelkezési szabadságának tiszteletben tartását, az államok közötti együttműködést és a nemzetközi jogból eredő kötelezettségek jóhiszemű teljesítését. /11/

Mintegy száz már létező és új kétoldalú és regionális, többek között a kisebbségvédelemre vonatkozó együttműködési megállapodás vált a Stabilitási Paktum részévé.

A Stabilitási Paktumban részes államok kötelezettséget vállaltak a Zárónyilatkozatban az EBESZ által megfogalmazott elvek tiszteletben tartására. Amennyiben gondok merülnének fel az egyezmények tiszteletben tartásával kapcsolatban, úgy az EBESZ meglévő intézményeire és procedúráira hagyatkozhatnának a konfliktus megelőzése és a viták békés rendezése érdekében. Ezek között a procedúrák között található a Nemzeti Kisebbségek Főbiztosával folytatandó konzultáció (a Zárónyilatkozat 15. cikkelye) éppúgy, mint az egyezmények értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos vitáknak a Nemzetközi Békéltető és Döntőbíróság elé történő utalása (a Zárónyilatkozat 16. cikkelye).

A Stabilitási Paktumhoz kapcsolódóan két további kétoldalú egyezmény megkötésére került sor Magyarország és Szlovákia (1995), valamint Magyarország és Románia (1996) között. /12/

B) A kisebbségvédelem kétoldalú megközelítése

Amint az köztudott, nincs stabilitás és béke a nemzeti kisebbségek részére biztosított megfelelő védelem nélkül. Ennek megfelelően valamennyi kérdéses kétoldalú egyezmény a baráti kapcsolatokról tartalmaz az érintett /13/ kisebbségekre vonatkozó rendelkezéseket. /14/ E kétoldalú egyezmények keretén belül az anyaállamok igyekeznek magas fokú védelmet kieszközölni és biztosítani a határaikon túl élő kisebbségeik számára, míg a lakóhely szerinti állam a határaikon belül élő kisebbségekkel szembeni egyenlő bánásmódra és azok integrálására törekszik, így megőrizve határai integritását.

Néhány esetben a barátsági egyezmények utalnak a már meglévő, kimondottan a kisebbségekre vonatkozó megállapodásokra (például a magyar–szlovén együttműködési egyezmény a Magyar Köztársaságban élő szlovén kisebbség és a Szlovén Köztársaságban élő magyar kisebbség számára biztosítandó különleges jogokról szóló, 1992. november 6-án aláírt konvenciót követi, akárcsak az Egyezmény a Magyar Köztársaság és Ukrajna között a Jószomszédi Kapcsolatok és Együttműködés alapjairól, amely a Magyar Köztársaság és a Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság közötti, a nemzeti kisebbségek jogai biztosítása terén történő együttműködés elveiről szóló, 1991. május 31-én aláírt deklarációra utal.)

Más esetekben egy, a kisebbségekkel foglalkozó specifikus egyezmény időben követi a kétoldalú megállapodásokat. Például a Magyar Köztársaság és Horvátország közötti Baráti Kapcsolatokról és Együttműködésről szóló Egyezményt később egészítette ki a Horvátországi magyar kisebbség és a magyarországi horvát kisebbség védelméről szóló konvenció (1995. április 5.). A Magyar Köztársaság és az Orosz Föderáció közötti, a nemzeti kisebbségek jogai biztosítása terén történő együttműködés elveiről szóló, 1992. november 11-én elfogadott deklaráció szintén időben követi és utal a Magyar Köztársaság és az Orosz Szovjet Szövetségi Szocialista Köztársaság közötti Baráti Kapcsolatokról és Együttműködésről szóló 1991. december 6-i Egyezményre.

Ezek az egyezmények és konvenciók rendszerint kölcsönös kötelezettség-vállalást tartalmaznak a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos nemzetközi normák és elvek tiszteletben tartására. Nemegy esetben kötelező erővel egyébként nem bíró jogi rendelkezéseket is tartalmaznak, mint például az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201. (1993) számú ajánlása és az EBEÉ koppenhágai nyilatkozata (1990), ami által ezek a rendelkezések is kötelező érvényűvé válnak az adott országok közötti kapcsolatokban.

A kérdéses egyezmények tartalmának részletes összehasonlító elemzése meszsze túlmutat e Jelentés célkitűzésén. Éppen ezért itt elég rámutatni arra, hogy a kérdéses egyezmények egyfajta „klasszikus” alapjogokat biztosítanak (az identitásválasztás joga, nyelvi, kulturális és oktatási jogok, a médiák használatával kapcsolatos jogok, szólás- és gyülekezési szabadság, vallásszabadság, a döntéshozatali folyamatban való részvétel joga). Néha, bár ez ritkábban fordul elő, az egyezmények jogokat fogalmaznak meg a határ menti kapcsolatokkal és az építészeti örökség védelmével összefüggésben. Némely egyezmény kollektív jogokat vagy bizonyos fokú autonómiát biztosít, míg némely egyezmény elsősorban a kisebbségekhez tartozó személyeknek a lakóhely szerinti állammal szemben fennálló kötelezettségeire helyezi a hangsúlyt.

Ezek az egyezmények többé-kevésbé keretegyezmények: a gyakorlatba való átültetésükhöz külön jogszabályokra vagy adott kérdésekre vonatkozó kormányközi megállapodásokra van szükség.

Az egyezmények alkalmazása két eltérő kérdést vet fel: egyrészt a szerződő feleknek tiszteletben kell tartaniuk a kölcsönösen vállalt kötelezettségeiket, másrészt kétoldalú tárgyalásokat kell folytatniuk az egyezmények tárgyául szolgáló kérdésekről azzal a szándékkal, hogy további vagy más kötelezettségeket vállalhassanak. Az egyezmények hatékony és helyes alkalmazására ugyanakkor általában nem vonatkozik semmiféle jogi szabályozás: tény, hogy a fenti egyezmények egyike sem határoz meg bírósági vagy jogi ellenőrző mechanizmusokat. /15/ Az alkalmazással összefüggő kérdéseket inkább kormányközi vegyes bizottságokra bízzák (a kisebbségek képviselői rendszerint ott vannak a kormányzati küldöttségekben, de nem rendelkeznek vétójoggal). E bizottságok összehívására rendszeres időközönként vagy szükség szerint kerül sor, és általában felhatalmazásuk van arra, hogy javaslatot tegyenek kormányuknak az egyezmények végrehajtásával vagy akár a módosításával kapcsolatban.

Nincsenek meghatározott szankciók arra az esetre, ha valamely szerződő fél nem teljesítené az egyezményt.

Mivel ezen egyezmények többsége a Stabilitási Paktum részévé vált, bármely állam kérhetné a Nemzetközi Békéltető és Döntőbíróságtól valamely vitás kérdés megoldását vagy valamely szóban forgó kétoldalú egyezmény rendelkezésének értelmezését. A gyakorlatban azonban erre sosem került sor. Továbbá az EBESZ Nemzeti Kisebbségi Főbiztosának segítsége is igénybe vehető a Stabilitási Paktum Zárónyilatkozata 15. cikkelyének értelmében, de erre sem volt eddig példa.

A fentieken túlmenően, amennyire a kérdéses egyezmények megtestesítik a Keretegyezmény rendelkezéseit, az egyezmények alkalmazása, ha csak indirekten is, de az illetékes tanácsadó bizottság, illetve az Európa Tanács Miniszteri Tanácsának hatáskörébe tartozik. Ha csak áttételesen is, de az államok valóban rendelkezésre bocsátottak ezekkel a kérdésekkel kapcsolatos részletes információkat a jelentéseikben.

Ami az államokon belüli jogorvoslati lehetőségeket illeti, azokban az államokban, amelyekben az alkotmány rendelkezései lehetővé teszik a (nemzetközi) egyezmények rendelkezéseinek közvetlen alkalmazását (a hazai jogrendbe történő átültetés nélkül), még nem éltek azzal az elméleti lehetőséggel, hogy hazai bíróság elé vigyék egy automatikusan alkalmazást nyerő egyezmény megsértésének ügyét (és kicsi a valószínűsége annak, hogy erre a későbbiekben sor kerül, elsősorban a jogalkalmazók e lehetőséggel kapcsolatos tájékozatlansága miatt).

Ebből következik, hogy a dolgok mai állása szerint, ha valamelyik szerződő fél elzárkózik az egyezmény alkalmazásával kapcsolatos kétoldalú tárgyalásoktól, úgy csak másik szerződő fél vagy a nemzetközi közösség politikai nyomásgyakorlása veheti rá erre.

A tárgyalásoktól való elzárkózás nemcsak az egyezményben vállalt, a kérdéses egyezmény alkalmazásához szükséges intézkedésekről szóló tárgyalásokra vonatkozó konkrét kötelezettséggel (a pacta sunt servanda elvével) lenne ellentétes, hanem a nemzetközi jog azon általános elvével is, amely szerint „az egymással fennálló kapcsolataikban az államoknak a jószomszédi viszony elve és szabályai szerint kell eljárniuk, amelyeknek meg kell határozniuk cselekedeteiket a nemzetközi kapcsolatokban, különösen a helyi és regionális viszonyok között”. /16

C) A nemzeti kisebbségek védelmével kapcsolatos hazai szabályozás: elemzés /17/

A kétoldalú egyezményeken és az azokat a gyakorlatba átültető hazai jogszabályokon és egyéb szabályokon túlmenően számos európai állam külön jogszabályokat vagy rendelkezéseket alkotott, amelyek különleges kedvezményeket, így kedvezményes elbánást biztosítanak a határaikon túl élő kisebbségeikhez tartozó személyek számára. /18/

Az alábbi törvényeket érdemes megjegyezni a kérdéssel kapcsolatban:

  • A dél-tiroli és osztrák állampolgárok egyes igazgatási kérdésekben való egyenlőségéről szóló törvény, 1979. január 25. (Ausztria) (a továbbiakban: „az osztrák törvény” vagy OT). /19/
  • A külhoni szlovákokról és egyes törvények módosításáról, kiegészítéséről szóló, 1997. február 14-i, 70. számú törvény (Szlovákia) (a továbbiakban: „a szlovák törvény” vagy SZT).
  • A világ bármely részén élő románoknak biztosított támogatásról szóló törvény, 1998. július 15. (Románia) (a továbbiakban: „a román törvény” vagy RT).
  • Az Orosz Föderációnak a külföldön élő honfitársakkal kapcsolatos hivatalos politikájáról szóló szövetségi törvény, 1999. március (Orosz Föderáció) (a továbbiakban: „az orosz törvény” vagy OT).
  • A Bolgár Köztársaság határain kívül élő bolgárokról szóló törvény, 2000. április 11. (Bulgária) (a továbbiakban: „a bolgár törvény” vagy BT).
  • A szlovéniai és horvátországi olasz kisebbség kedvezményeiről szóló 2001. március 21-i 73. Törvény (a Friuli–Venezia Giulia régió, Belluno tartomány és a vele szomszédos területek gazdasági tevékenységének és nemzetközi együttműködésének fejlesztéséről szóló 1991. január 9-i 19. jogszabály 14. cikkelyének 2. §-ának hatályát meghosszabbító rendelkezés) (Olaszország) (a továbbiakban: „az olasz törvény” vagy az OLT).
  • A szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény, 2001. június 19. (2002. január 1-jén válik hatályossá) (Magyarország) (a továbbiakban: „a magyar törvény” vagy MT).
    Ugyancsak említést érdemelnek az alábbi jogszabályok:
  • A Szlovén Parlament határozata a szomszédos országokban élő szlovén kisebbségek helyzetéről és a Szlovén Köztársaság állami és egyéb szerveinek velük kapcsolatos teendőiről (1996. június 27.).
  • A Belügyminiszter, a Védelmi Miniszter, a Külügyminiszter, a Munkaügyi Miniszter és a Közrendészeti Miniszter 4000/3/10e számú, 1998. április 15–29-i közös miniszteri határozata a görög származású albán állampolgárságú személyek részére kiállítandó különleges személyi igazolvány feltételeiről, érvényességéről és eljárási rendjéről (Görögország) (a továbbiakban: „a görög miniszteri határozat” vagy GMH).

A jogszabályok személyi hatálya

A román és az olasz törvény a határaikon kívül élő „közösségeik” és „kisebbségeik” említésére szorítkozik. A többi vizsgált törvény ezzel szemben részletesen meghatározza azokat a kritériumokat, amelyeknek az egyénnek eleget kell tennie annak érdekében, hogy a törvény rá is alkalmazható legyen. Ezek a kritériumok az alábbiak:

Külföldi állampolgárság

Ez a kritérium e törvények ugyanazon gondolatmenetéből ered, és ennek következtében valamennyi vizsgált jogszabályban megtalálható (az orosz törvény részleges kivételével). Nincs minden esetben egyértelműen meghatározva (lásd a már említett román és olasz törvényeket, a bolgár törvény nem említi ezt mint kritériumot a 2. cikkelyben, de a második fejezetben már igen). A magyar törvény leszögezi, hogy a magyar állampolgárságot nem önkéntes lemondás következtében kellett elveszíteni a múltban ahhoz, hogy az egyén a törvény hatálya alá essen.

Meghatározott nemzetiséghez tartozás

Míg az olasz és román törvény nem tartalmaz egyértelmű kritériumokat a nemzetiségre vonatkozóan, a többi vizsgált törvény, ha eltérő mértékben is, de igen.

A szlovák törvény értelmében a szlovák „nemzeti származás” akár „három generációval korábbi közvetlen előd” esetében is fennáll (SZT 2. cikkely 3. §). A bolgár törvény értelmében legalább egy bolgár származású felmenővel kell rendelkezni (BT 2. cikkely). A magyar törvény szerint magyar „nemzetiségű” az, aki annak vallja magát (MT 1. cikkely). Az oroszok esetében honfitársak azok, akik „azonos nyelven, vallásban, kultúrában, hagyományokban és szokásokban osztoznak, továbbá ezek közvetlen leszármazottai” (OT 1. cikkely).

A nemzetiséghez tartozás igazolására a szlovák törvény egy „igazoló okiratot” tesz szükségessé, amely lehet születési anyakönyvi kivonat, keresztlevél, a nyilvántartási hivatal ilyen értelmű nyilatkozata, „nemzetiséget bizonyító okirat” vagy állandó tartózkodási engedély, ezek hiányában külföldön lévő szlovák honfitársi szervezet írásos tanúsítványa vagy két szlovák kivándorolt társának nyilatkozata szükséges (SZT 2. cikkely 4. §). A bolgár törvény értelmében az igazolást külföldi hatóságnak, a külföldön élő bolgárok egyesületének vagy a bolgár ortodox egyháznak kell kiállítania, ezek hiányában a bolgár származást bírói úton is igazolni lehet (BT 3. cikkely). Az egyén „szabad akaratán kívül” az orosz törvény a korábbi szovjet vagy orosz állampolgárságot, vagy az Oroszország/SZU/OSZSZSZK területén való tartózkodást, vagy kivándoroltaktól való közvetlen származást tanúsító „igazoló okiratokat” ír elő (ORT 4. cikkely).

A magyar származás igazolása összetettebb folyamat. Míg a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény 1. cikkelyének 1. §-a úgy értelmezhető, hogy a magyar igazolványért folyamodó nyilatkozata elégséges, úgy tűnik /20/, hogy a szomszédos országokban a magyar nemzeti közösségeket képviselő szervezeteknek vizsgálniuk kell a kérvényező magyar származását az előírt ajánlás kiállítása – vagy megtagadása – előtt. Ugyanakkor a törvény nem részletezi azt, hogy a kérdéses szervezetek milyen kritériumokat alkalmaznak ennek során.

Külföldön való tartós tartózkodás

A bolgár és az orosz törvény előírásai értelmében az érintett személynek egy idegen állam területén kell állandó lakhellyel rendelkeznie (a kérdéses törvények 2., illetve 1. cikkelyei). Hasonlóan rendelkezik a román törvény is (1. cikkely). A szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény értelmében csak a valamely szomszédos országban (kivétel ez alól Ausztria) élők jogosultak a kérdéses kedvezmények igénybevételére (1. cikkely 1. §). Az olasz törvény kizárólag a horvátországi és szlovéniai olasz kisebbségre vonatkozik. /21/

Az anyaállami állandó tartózkodási engedély hiánya

Ezt a követelményt a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény tartalmazza (1. cikkely 1. §). Tény, hogy a magyarországi állandó tartózkodási engedély megszerzése alapul szolgál a „Magyar Igazolvány” visszavonásához [21. cikkely 3 (b) §]. Ezzel szemben a szlovák törvény arra ösztönzi a külhoni szlovákokat, hogy állandó szlovákiai tartózkodási engedélyért folyamodjanak (SZT 5. cikkely 3. §). A görög különleges személyi igazolvány egyben hároméves tartózkodási engedély is (GMH 3. cikkely).

Nyelvtudás

A szlovák törvény értelmében a „kivándoroltnak” legalább passzív szlovák nyelvismerettel kell rendelkeznie, amit tevékenységének eredményeivel, a tartózkodási helye szerint illetékes szlovák szervezet írásos igazolásával vagy legalább két szlovák kivándorolt nyilatkozatával tanúsíthat (SZT 2. cikkely 6. és 7. §).

Kulturális öntudat

A szlovák törvény feltételezi a szlovák kultúra alapszintű ismeretét, ami a nyelvismerettel azonos módon igazolható (lásd fent). A bolgár törvény „bolgár nemzeti öntudatot” vár el (BT 2. cikkely).

Házastársak és kiskorú gyermekek

A szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény értelmében a kérelmezővel együtt élő házastárs és kiskorú gyermekek jogosultak a törvény biztosította kedvezmények és támogatások igénybevételére (1. cikkely 2. §). A görög miniszteri határozat kiterjeszti a görög származású albán állampolgárok számára biztosított kedvezményeket azok házastársára és leszármazottaira, amennyiben hitelt érdemlően, hivatalos dokumentumokkal tudják bizonyítani a vérségi kapcsolatot (GMH 1. cikkely 2. §). A szlovák törvény biztosította kedvezmények vonatkoznak a kivándoroltak 15 évnél fiatalabb és a Külhoni Igazolványában feltüntetett gyermekeire egyaránt (SZT 4. cikkely 1. §).

A törvény biztosította kedvezményekre való jogosultságot tanúsító okirat

A magyar, a szlovák és az orosz törvény a meghatározott kedvezményekre való jogosultságot adott okiratok birtoklásától teszi függővé. Így rendelkezik a görög miniszteri rendelet is.

A szóban forgó okiratok jellege nem minden esetben azonos.

A görög szabályozás értelmében ennek ez okiratnak a megnevezése (a tulajdonos fényképét és ujjlenyomatát tartalmazó) személyi igazolvány, amely érvényességi ideje három év (meghosszabbítható). Ez az igazolvány tartózkodási és munkavállalási engedély is egyben (lásd a görög Közrendészeti Minisztérium vonatkozó nyilatkozatát és körjegyzékét).

A szlovák „Külhoni Igazolvány”, amelyet meghatározatlan időre adnak ki, tartalmazza a tulajdonos személyi adatait, állandó lakhelyének címét (a kiskorú gyermekek adatait szintén fel lehet tüntetni az érintett személy kérésére, amennyiben az összeegyeztethető a hatályos nemzetközi egyezményekkel). Ez az igazolvány önmagában nem tekinthető személyi igazolványnak, ugyanis csak a lakóhely szerinti állam által kiállított egyéb, a személyazonosság igazolására alkalmas igazolvánnyal együtt érvényes (SZT 4. cikkely 2. §). Az igazolvány tulajdonosa azonban bebocsátást nyer Szlovákiába írásos meghívás, vízum vagy tartózkodási engedély nélkül is.

A „Magyar Igazolvány” – amely öt évig vagy a tulajdonos 18. életévének eléréséig, illetve 60 év feletti személy esetében határozatlan ideig érvényes – tartalmazza a tulajdonos fényképét és valamennyi személyi adatát (21. cikkely 5. §).

Az orosz törvény értelmében a „honfitársakhoz” való tartozást – az orosz vagy kettős állampolgárok számára kiadott útlevélen kívül – az Orosz Föderáció diplomáciai vagy konzuli képviseletei, illetve illetékes szervei által kiállított igazolással is tanúsítani lehet (ORT 3. cikkely). A tulajdonos fénylépét nem tartalmazó igazolvány nem szolgál személyi igazolványként.

Ami a kérdéses igazolványok kiállításával kapcsolatos eljárást illeti, az igazolványokat az anyaállam hatóságai adják ki: „egy, a magyar kormány által erre a célra kijelölt központi közigazgatási szerv” (19. cikkely 2. §); a Szlovák Köztársaság Külügyminisztériuma (SZT 3. cikkely 1. §); az „illetékes hatóságok” vagy külföldön lévő orosz diplomáciai, konzuli képviseletek (ORT 3. cikkely); a külföldiekért felelős rendőrkapitányság (GMH 1. cikkely).

A lakóhely szerinti állam területén működő anyaállami konzulátusoknak és nagykövetségeknek is lehet szerepe az eljárásban. A szlovák törvény 1. cikkelye értelmében a Külhoni Igazolványt a szlovák missziókon és konzulátusokon is lehet kérvényezni, amelyek megküldik a kérelmeket az ügyben döntő Külügyminisztériumnak. Az orosz diplomáciai és konzuli képviseletek kiadhatnak orosz származást tanúsító igazolást (ORT 3. cikkely). A görög konzuli hatóságoknak nincs és nem is lehet szerepük a folyamatban, mivelhogy a különleges görög személyi igazolvány csak a görög területen tartózkodóknak adható ki (GMH 1. cikkely 1. §).

A szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény nem ruház semmilyen feladatot a magyar konzulátusokra és missziókra, de érdemi szerepet ad a külföldön élő magyarok szervezeteinek a folyamatban. A Magyar Igazolványt ténylegesen a magyar hatóságok állítják ki, amennyiben a kérelmező rendelkezik az ilyen, a kérelmező magyar nemzethez való tartozásáról szóló nyilatkozatának ellenőrzését és aláírása hitelesítését elvégző, valamint többek között a fényképét és személyi adatait is továbbító szervezetek valamelyikének ajánlásával (20. cikkely 1. §). A szóban forgó ajánlás hiányában a Magyar Igazolvány kiállítására nincs lehetőség /22/, és nincsenek az ajánlás kiadását megtagadó szervezet döntésével szembeni jogorvoslati lehetőségek sem. Amint arra már az előbbiekben is utaltunk, az ajánló szervezetek által követendő kritériumok nem világosak.

Ez előbbiektől lényegesen eltérő szerep hárul az ilyen szervezetekre a szlovák törvény értelmében. A törvény 2. cikkelyének 5. §-a értelmében ezek a szervezetek tanúsíthatják az egyén szlovák kisebbséghez való tartozását, amennyiben az nem rendelkezik a 2. cikkely 4. §-ában meghatározott hivatalos dokumentumokkal. Ezzel kapcsolatban fontos arra emlékezni, hogy a szlovák törvény egyértelmű kritériumot fogalmaz meg a szlovák származás megállapítására. A bolgár törvény (3. cikkely) ugyancsak lehetővé teszi, hogy az egyén a külföldön élő bolgárok valamely szervezete által kiadott igazolással tanúsítsa bolgár származását, és rögzíti azt is, hogy mi szorul bizonyításra (azaz legyen legalább egy bolgár nemzetiségű felmenő ági rokona).

A kedvezmények jellege

Oktatási és kulturális kedvezmények

Az e téren biztosított kedvezmények rendszerint: az anyaállam oktatási intézményeire szóló hallgatói ösztöndíjak; kulturális és oktatási intézmények (múzeumok, könyvtárak és archívumok) csökkentett díj melletti vagy ingyenes igénybevétele; támogatás a lakóhely szerinti államban az anyaállam nyelvén tanító oktatási intézményeknek (SZT 6. cikkely 1. §; ORT 17. cikkely, BT 9. és 10. cikkely; BT 7. cikkely; a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény 4. és 9–14. cikkelyei), a diplomák kölcsönös elismerése (lásd a tárgyban Ausztria és Olaszország között köttetett számos egyezményt), egyetemi posztokhoz való hozzáférés biztosítása (OT 2. cikkely és 4. cikkely 2. §).

A fentieken túlmenően a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény 10. cikkelyének 1. §-a rendelkezéseket tartalmaz a határokon túl élő kisebbséghez tartozó, a lakóhely szerinti államban bármilyen területen felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatóknak adható ösztöndíjakról, függetlenül a tanulmányok oktatási nyelvétől és tartalmától.

A szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény 18. cikkelye rögzíti azokat az eseteket, amelyekben Magyarország támogatást adhat a magyarok külföldön működő, a magyar kultúra, irodalom és kulturális örökség átörökítését és megőrzését végző szervezeteinek.

Társadalombiztosítási ellátás és egészségügyi szolgáltatás

A szomszédok országokban élő magyarokról szóló törvény 7. cikkelye értelmében a Magyar Igazolvánnyal rendelkező munkavállalók egészség- és társadalombiztosítási járulékot fizethetnek. A kétoldalú társadalombiztosítási egyezmények értelmében pedig az ilyen munkavállalók azonnali orvosi ellátásra jogosultak. A román törvény 2. cikkelye utal annak lehetőségére, hogy a román közösséghez tartozó személyek egyéni segítséget kaphassanak különleges egészségügyi esetekben. A külföldön élő szlovákok kérelmezhetik a társadalombiztosítási járulékfizetés alóli mentesítésüket külföldön, amennyiben megfelelnek a vonatkozó törvény biztosította jogok szlovákiai igénybevételéhez előírt feltételeknek [6. cikkely 1 (d) §].

Utazási kedvezmények

E kedvezmények körébe tartoznak az anyaállamba vagy annak területén utazók számára megállapított külön díjszabások (a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény 8. cikkelye; a szlovák törvény 6. cikkelyének 3. §-a külön díjszabásról rendelkezik a nyugalmazott, rokkant és idős kivándoroltak részére is).
Munkavállalási engedélyek

A szlovák törvény értelmében a szlovák Külhoni Igazolvánnyal rendelkező álláskeresőknek nem kell munkavállalási, vagy állandó szlovákiai tartózkodási engedélyért folyamodniuk [6 (b) cikkely)]. A szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény szerint kivételes esetekben három hónapot meg nem haladó érvényességű munkavállalási engedély adható a nemzeti kisebbséghez tartozó külföldi állampolgárságú személynek a munkaerő piaci helyzet előzetes vizsgálata nélkül (15. cikkely), továbbá az ilyen személyek kérhetik a munkavállalás jogi feltételei teljesítésével összefüggésben felmerült költségeik megtérítését (16. cikkely).

Mentesítés a vízumkötelezettség alól

A szlovák törvény értelmében a Külhoni Igazolvánnyal rendelkező, Szlovákia területére belépni szándékozó személyeknek nem kell vízummal vagy meghívólevéllel rendelkezniük, amennyiben az összeegyeztethető a hatályos nemzetközi egyezményekkel (5. cikkely 1. §). Az osztrák törvény 5. cikkelye értelmében a törvény által meghatározott dél-tiroliaknak nincs szükségük vízumra az Ausztriában való tartózkodáshoz.

Felmentés a tartózkodási engedély megszerzése alól és a tartózkodással összefüggésben felmerül költségek megtérítése, illetve a költségek alól való mentesítés

A szlovák kivándoroltak hosszú időre nyernek bebocsátást Szlovákia területére a Külhoni Igazolvány alapján (5. cikkely 1. §). A görög különleges személyi igazolvány egyben tartózkodási engedély is annak az érvényességéig (három év, amely meghosszabbítható) (GMH 1. és 3. cikkelyei).
A bolgárok a tartózkodásukkal vagy bolgár földön történő letelepedésükkel kapcsolatban külön költségek elszámolására jogosultak (6. cikkely 2. §). A román törvény lehetővé teszi a Romániában tanulmányokat folytatni szándékozó hallgatóknak, hogy ingyen szállást kaphassanak a diákszállókban a romániai tartózkodásuk időtartamára (a kormány egyéb támogatási formákat is biztosíthat) ( 9. cikkely).

Tulajdonszerzés

A szlovák törvény 6. cikkelyének 2. §-a értelmében a kivándoroltak birtokolhatnak és vásárolhatnak ingatlant (Szlovákiában). A bolgár törvény szerint a nemzeti kisebbséghez tartozó külföldiek részt vehetnek a privatizációban, visszaszerezhetik tulajdonukat, és örökölhetnek ingatlant (8. cikkely).

Állampolgárság megszerzése

Az orosz törvény (11. cikkelye) értelmében a „honfitársak” egyszerű kérelmükre azonnal orosz állampolgárságot szerezhetnek. A szlovák törvény 6. cikkelyének 1 (c) §-a értelmében a „kivándoroltak” kérvényezhetik a szlovák állampolgárságot, amennyiben kiemelkedő személyiségekről van szó.

A jogszabályok területi hatálya

A nemzeti kisebbséghez tartozó külföldiek rendszerint az anyaállam területén vehetik igénybe a vonatkozó törvények biztosította kedvezményeket.

A szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény értelmében egyes kedvezmények a lakóhely szerinti államban is igénybe vehetők (lásd 10. cikkely a lakóhely szerinti államban magyar nyelven oktató közoktatási vagy „bármely felsőfokú oktatási intézményben” tanulmányokat folytató hallgatók számára biztosított kedvezményekről; 12. cikkely a külföldön élő magyar tanárok kedvezményeiről; 13. cikkely a kapcsolódó tanszékeken folytatott tanulmányokról; 14. cikkely a „Szülőföldön nyújtható oktatási támogatásról”; 18. cikkely a „Határon túli szervezetek támogatásáról”).

D) Értékelés a nemzeti kisebbségek számára kedvezményeket nyújtó, anyaállami belső jogszabályoknak az európai normákkal, valamint a nemzetközi jog normáival és elveivel való összeegyeztethetőségéről /23/

A nemzeti kisebbségek megfelelő és hatékony védelme, mint az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelmének egyik aspektusa, továbbá az európai stabilitás, demokrácia, biztonság és béke előmozdításában betöltött kiemelkedő fontossága számos esetben megerősítésre és hangsúlyozásra került. A vonatkozó nemzetközi egyezmények maradéktalan teljesítése – elsősorban a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezmény, a Regionális és Kisebbségi Nyelvek Chartája, továbbá, bár kevésbé specifikusan, az Emberi Jogok Európai Konvenciója – az Európa Tanács valamennyi tagállama számára prioritássá vált.

Ennek ellenére a kisebbségvédelem előtérbe kerülő új és eredeti formái, különösen az anyaállamok által alkalmazottak, kedvező trendet képviselnek, amennyiben hozzá tudnak járulni a kisebbségvédelem céljainak eléréséhez.

A kétoldalú barátsági együttműködési és kisebbségvédelmi egyezmények megkötésének gyakorlata máris élvezi a nemzetközi közösség ösztönzését és támogatását, de egyben alapos vizsgálódását is.

Az utóbbi idők azon fejleménye, hogy az anyaállamok belső jogszabályok és egyéb szabályok révén különleges jogokat biztosítanak nemzeti kisebbségeiknek, egészen az utóbbi időkig nem keltette fel a figyelmet, és minimális vagy semmilyen érdeklődést sem váltott ki a nemzetközi közösségből. Eddig nem történtek kísérletek a szóban forgó jogszabályok és egyéb szabályok felülvizsgálatára és koordinálására. Ennek ellenére a szomszédos országokban élő magyarokról szóló törvény elfogadását övező kampány azt mutatja, hogy szükség van az ilyen jogszabályok és egyéb szabályok, valamint a nemzetközi jog és a kisebbségvédelemmel kapcsolatos európai normák közötti kompatibilitás vizsgálatára.

A Bizottság véleménye szerint az államoknak lehetősége van egyoldalú intézkedések foganatosítására a nemzeti kisebbségeik védelme érdekében, függetlenül attól, hogy azok a szomszédos országokban vagy máshol élnek; ez az alábbi elvek tiszteletben tartásától függ: (a) az államok területi szuverenitása; (b) pacta sund servanda (kötelezettségek jóhiszemű teljesítése); (c) baráti kapcsolatok az államok között; (d) az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása, különösen a (negatív) diszkrimináció tilalma.

a) Az államok területi szuverenitásának elve

Az államok kizárólagos szuverenitással, ennélfogva joghatósággal rendelkeznek a nemzeti területük felett. /24/ Ez az elméletben azt jelenti, hogy joghatósággal rendelkeznek valamennyi, a területükön tartózkodó személy, ott található ingatlan és ott folytatott tevékenység vonatkozásában, akárcsak a belső vizeken, a felségvizeken és a területük feletti légtérben. Egyetlen más állam vagy nemzetközi szervezet sem gyakorolhat joghatóságot egy másik állam területén az érintett állam beleegyezése nélkül. A nemzetközi közjog azonban különleges felhatalmazást ad az államoknak nagykövetségi épületeik, hajóik és állampolgáraik tekintetében.

A törvényhozói, adminisztratív (és bírói) cselekedetek mind ennek a szuverén joghatóságnak a kifejeződései: ezen intézkedések természetes címzettjei az adott ország lakossága, és az alkalmazás természetes helye az adott állam nemzeti területe.

Ezzel összefüggésben vetődik fel az első kérdés: lehet-e a területen kívüli hatálylyal rendelkező jogszabályok elfogadásának puszta tényét per se a másik érintett állam vagy államok belügyeibe való beavatkozásnak és ebből adódóan az államok területi szuverenitása elvének megsértéseként értékelni?

A mindenre kiterjedő válasz megadása érdekében különbséget kell tenni – a területen kívüliség tartalma tekintetében – egy adott állam jogszabálya által egy másik államnak az utóbbi állam területén vagy azon kívül tartózkodó állampolgárára gyakorolt hatása és az államhatalomnak az államhatárokon kívül történő gyakorlása között.

i) Az állam külföldi állampolgárokra vonatkozó jogszabályainak hatása

A Bizottság megítélése szerint az a puszta tény, hogy egy adott jogszabály címzettjei külföldi állampolgárok, nem jelenti a területi szuverenitás elvének megsértését. Valóban számos példa van olyan törvénykezési gyakorlatra, amely a külföldi állampolgárságot, nem egy adott országét, hanem általánosságban véve „összekötő kapocsként” kezeli (ilyenek például a nemzetközi magánjognak az állam büntető joghatóságára vonatkozó rendelkezései). Ezek mind összhangban vannak a nemzetközi jog alapelveivel.

Az államok legitim módon hozhatnak olyan jogszabályokat és egyéb szabályokat, amelyeknek alanyai külföldi állampolgárok, ameddig az ilyen jogszabályok és egyéb szabályok csak az ország határain belüli érvényesülnek. Például az államok egyoldalúan dönthetnek úgy, hogy meghatározott számú ösztöndíjat adnak az arra érdemes, az ösztöndíjakat adó állam egyetemein tovább tanulni kívánó külföldi hallgatóknak.

Abban az esetben, amikor egy jogszabály kimondottan más államokban élő külföldi állampolgárokra irányul, a jogszabály legitimitása már nem olyan egyértelmű. Valójában nem várható el, hogy az érintett egyén állampolgárság szerinti országának ne legyen véleménye a kérdésről.

Néhány területen, így az oktatás és kultúra terén, bizonyos nyilvánvaló kulturális célokat /25/ követő, az államok által alkalmazott gyakorlatok alakultak ki az idők folyamán. A baráti kapcsolatokat ápoló országok között többnyire elfogadott, hogy az egyes államok ösztöndíjakat ítélnek oda nemzeti kisebbséghez tartozó külföldi hallgatóknak, hogy azok az anyaállam nyelvén tanulhassanak külföldi oktatási intézményekben. Ezeket az oktatási intézményeket másfelől gyakran az anyaállam finanszírozza. Szintén elfogadott az, hogy az államok külföldi hallgatóknak – nemzeti hovatartozásuktól függetlenül – biztosított ösztönzők révén elősegítik az adományozó állam nyelvének és kultúrájának tanulmányozását.

Ha létezik nemzetközi szokásjog a fent felsorolt területeken, úgy az állampolgárság szerinti ország egyetértése feltételezhető, és az anyaállamok ennek fényében egyoldalú adminisztratív és törvényhozási intézkedéseket hozhatnak. /26/ Továbbá, ha az anyaállam egyoldalú intézkedéseket tesz az adott lakóhely szerinti államban élő nemzeti kisebbségével való kedvezményes bánásmód érdekében, az utóbbi állam később feltételezheti, hogy az anyaállam egyetért hasonló intézkedések megtételével az állampolgárai vonatkozásában.

Az egyezmények vagy a nemzetközi szokásjog által le nem fedett területeken ezzel szemben az anyaállam intézkedései által érintett lakóhely szerinti állam egyetértésének explicitnek kell lennie. Példának okáért, ha egy állam egyoldalúan úgy dönt, hogy ösztöndíjakat ad a határain túl élő kisebbségéhez tartozók számára függetlenül az ilyen személyek tanulmányai és az anyaállam közötti kapcsolatoktól, azt az érintett lakóhely szerinti állam belügyeibe (például oktatási politikájába) való beavatkozásként lehet értékelni.

ii) Az államhatalom nemzeti határokon kívüli gyakorlása

Ezzel ellentétes megengedő szabály hiányában – amely lehet nemzetközi szokásjog vagy egyezmény /27/ – egyetlen állam sem gyakorolhatja hatalmát semmilyen formában más államok területén. /28/

Az államok által más országokban bejegyzett nem kormányzati egyesületeknek biztosított adminisztratív, kvázi-hivatalos kompetenciák az államhatalom indirekt megnyilvánulásának formái: mint ilyenek nem megengedettek, hacsak erre külön engedély nincs.

Az ilyen kompetenciák biztosítása különösen problematikus azokban az esetekben, amikor a lakóhely szerinti állam joga a kérdéses kompetenciákat nem ismeri el és nem is szabályozza. Ilyen esetekben a szóban forgó kompetenciák gyakorlása során az egyesületek felett nem lenne hatékony jogi kontroll: a lakóhely szerinti állam hatóságainak fennállna ugyan a joghatósága, de nem találnának alapot a cselekvéshez amiatt a fentebb már említett ok miatt, hogy nincsenek azokkal kapcsolatos rendelkezések a jogrendben. Az anyaállamok pedig, annak ellenére, hogy megteremtették a kérdéses jogszabályok meghozatalához szükséges alapokat, nem rendelkeznének a másik államban joghatósággal, tekintve, hogy az egyesületek külföldön lettek bejegyezve és ott fejtik ki tevékenységüket. Ez hatványozottan igaz akkor, amikor a kérdéses kompetenciák gyakorlásának feltételei és határai nem lettek egyértelműen rögzítve a kompetenciák forrásául szolgáló jogszabályban.

A Bizottság véleménye szerint, ha az anyaállam bármilyen tanúsítványt kér in situ, akkor a természetes közreműködők a konzuli hatóságok lehetnének: ezek, összhangban a nemzetközi joggal /29/, megfelelő felhatalmazással rendelkeznek a lakóhely szerinti állam részéről annak érdekében, hogy a fogadó állam területén hivatalos cselekményeket foganatosíthassanak. Ezeknek a hivatalos cselekményeknek közönséges cselekményeknek kell lenniük, és a konzulátusokra nem szabad olyan feladatokat bízni, amelyek túlmennének az általánosan elfogadott és engedélyezett gyakorlaton.

Ez utóbbi tekintetében és utalva a számos vizsgált jogszabályban megfogalmazott követelményre, hogy a nemzeti kisebbségek számára biztosított kedvezmények igénybevételében érdekelt külföldiek nemzeti származását igazoló okiratokat kell beszerezni, a Bizottság úgy véli, hogy kívánatos (bár a nemzetközi jog nem rendelkezik erről), hogy a vonatkozó jogszabály pontosan határozza meg a nemzetiségi háttér értékelése során követendő kritériumokat. Ez megakadályozná, hogy a konzulátusok diszkrecionális és – formális és lényegi bírói felülvizsgálati lehetőség hiányában – várhatóan önkényessé váló kompetenciákat kapjanak. E tekintetben a Bizottság, mutatis mutandis, utalni szeretne a Keretegyezményre, amely amellett, hogy rögzíti az egyén szabad döntésének elvét a valamely kisebbséghez való tartozást illetően, nem akadályozza meg az államokat abban, hogy bizonyos kritériumok teljesítésétől tegyék függővé az adott kisebbséghez tartozó személyek számára biztosított kedvezmények igénybevételét. Más szóval: az egyén személyes választása szükséges elem, de nem elégséges a meghatározott kedvezmények igénybevételéhez való jogosultság fennállásához.

Hasonló megfontolások vonatkoznak a nemzeti kisebbségek határon túli szervezeteire is. A Bizottság nézete szerint az ilyen szervezeteknek lehet szerepük abban az esetben, ha az az anyaállam által kért pontos, jogszabályokban meghatározott és egyéb bizonyító erejű okiratok hiánya miatt szükséges információk megadására szorítkozik vagy nem kötelező erejű informális ajánlást kell tenniük az anyaállam konzuli hatóságai számára. Például a hivatalos okiratok hiányában nyilatkozhatnak arról a körülményről, hogy egy adott személy nagyapja az anyaállam állampolgára volt.

b) A pacta sunt servanda elve

Az egyezményeket tiszteletben kell tartani, és jóhiszeműen kell teljesíteni. /30/ Amennyiben egy állam részese valamely, a kisebbségvédelemmel kapcsolatos vagy azzal összefüggésben rendelkezéseket tartalmazó kétoldalú egyezménynek /31/, köteles valamennyi, az egyezményben vállalt kötelezettségét teljesíteni, ide értve az egyezmény megvalósítását értékelni vagy az egyezmény által az érintett kisebbségnek biztosított jogok lehetséges bővítését, módosítását megvitatni hivatott kétoldalú tárgyalásokon való részvételt.

Amennyiben a fenti kétoldalú tárgyalások megtartásából esetlegesen származó nehézségek a beavatkozás alternatív és egyoldalú formáit eredményeznék az egyezmény által már felölelt kérdésekben, úgy az az egyezmények jóhiszemű teljesítése kötelezettségének megsértésével érne fel, hacsak a vitás kérdések rendezésére létező összes procedúrát (ide értve az EBESZ Nemzeti Kisebbségi Főbiztosa és a Nemzetközi Békéltető és Döntőbíróság beavatkozásának kérését) jóhiszeműen /32/ igénybe nem vették, és azok nem vezettek eredményre.

A nemzeti kisebbségek számára kedvezményeket biztosító jogszabályoknak és egyéb szabályoknak nem szabad a már meglévő kétoldalú egyezmények által kimutathatóan érintett kérdésekre irányulniuk, kivéve, ha konzultációt folytattak az érintett állampolgárság szerinti országgal, és az jóváhagyta vagy implicit – de egyértelmű – módon, kifogások nélkül elfogadta a tervezett intézkedéseket.

Hasonló megfontolások igazak a már meglévő egyezmények rendelkezései által nem érintett kérdésekre is.

c) A jószomszédi kapcsolatok elve

A Közép- és Kelet-Európa országai közti kapcsolatot biztosító kétoldalú egyezmények keretét a jószomszédi kapcsolatok elve biztosítja, amely egyben a kérdéses egyezmények fő célkitűzése is.

Az államoknak a baráti államközi kapcsolatok eléréséhez fűződő kötelezettsége egy, a fentinél általánosabb elvből ered. A Keretegyezmény 2. cikkelye megfogalmazza a jószomszédi viszony, az államok közötti baráti kapcsolatok és együttműködés elveit. Napjainkban a baráti államközi kapcsolatokat egyhangúlag az európai béke és stabilitás előfeltételének tekintik.

Ennek megfelelően az államoknak tartózkodniuk kell az egyoldalú intézkedésektől, amelyek kockára tehetik és veszélyeztethetik a más államokkal való együttműködés légkörét.

A vizsgált jogszabályok a fentebb elemzett okoknál fogva érzékeny kérdéseket érintenek. A jogszabályok egy meghatározott aspektusa olyan kérdéseket vet fel, amelyeket alaposabban is meg kell vizsgálni: az anyaállam által kibocsátott igazolványok, amelyek igazolják a tulajdonos nemzeti kisebbséghez tartozását, valamint különösen a kérdéses igazolványok kiadásának módozatai.

A kérdéses igazolvány és annak különböző formái (lásd fent) mellett kiálltak az ezeket bevezető országok, arra hivatkozva, hogy azok egyszerűsítik az egyén által követendő, a kérdéses jogszabályok által biztosított kedvezmények igénybevételéhez szükséges adminisztratív lépéseket.

Abban a mértékben, amennyire a kérdéses igazolványok megkönnyítik a szóban forgó kedvezmények igénybe vételét, a Bizottság elismeri, hogy az igazolványok hasznosak lehetnek. Ugyanakkor észrevételezi azt is, hogy több országban ezek az igazolványok rendelkeznek a személyi igazolványok jellemzőivel: tartalmazzák a tulajdonos fényképét, valamennyi személyi adatát, és utalnak annak a származására. Nagyon valószínű, hogy ezeket az igazolványokat személyi igazolványként használják tulajdonosaik, legalábbis az anyaállam területén.

Ebben a formában az igazolványok politikai köteléket teremtenek az igazolványokat birtokló külföldiek és anyaállamuk között, ami érthető aggodalmat kelt a lakóhely szerinti államokban, amelyekkel a Bizottság véleménye szerint a kérdéses igazolványok megalkotására irányuló tevékenység előtt konzultálni kellett volna.
A Bizottság véleménye szerint ahhoz, hogy ezeket az igazolványokat csak mint az adminisztratív teendők leegyszerűsítésének eszközét alkalmazzák, az igazolványoknak csak a jogszabályok vagy egyéb szabályok által biztosított kedvezmények igénybevételére való jogosultságot kellene tanúsítaniuk. Az igazolványoknak nem kellene a tulajdonos és az anyaállam közötti politikai kötelék létrehozására irányulnia, és nem kellene helyettesítenie az állampolgárság szerinti ország által kibocsátott személyi igazolványokat.

d) Az emberi jogok és alapvető szabadságjogok tiszteletben tartása. A diszkrimináció tilalma.

Az államok kötelesek tiszteletben tartani az emberi jogokkal kapcsolatos azon nemzetközi egyezményeket, amelyeknek részesei. Ennek megfelelően, hatalmuk gyakorlása során mindig tiszteletben kell tartaniuk az emberi jogokat és az alapvető szabadságjogokat. Ezek közül a diszkrimináció tilalmáról rendelkezik, többek között, az ENSZ Alapokmánya, az Emberi Jogok Egyetemes Deklarációja /33/, a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya /34/ és a Keretegyezmény. /35/

Különösen az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok védelméről szóló Európai Egyezményben (a továbbiakban: „az Egyezmény” vagy ECHR) részes államok kötelesek biztosítani az Egyezményben foglalt jogok megkülönböztetéstől mentes gyakorlását valamennyi, a joghatóságuk alá tartozó személy részére. /36/ Az állam felelősségét ugyancsak megfogalmazza az Egyezmény 1. cikkelye a területen kívüli hatályú intézkedésekért: valamennyi egyén, legyen az külföldi vagy saját állampolgár, az adott állam joghatósága alá kerülhet.

A jelen tanulmány tárgyául szolgáló jogszabályok és egyéb szabályok kedvezményeket kívánnak biztosítani bizonyos egyéneknek, azaz bizonyos nemzetiségű külföldi állampolgároknak. Ennek eredményeként eltérő bánásmódot eredményeznek (a kedvezményezett egyének és az anyaállam állampolgárai között, a kedvezményezett egyének és a lakóhely szerinti állam más állampolgárai között, a kedvezményezett egyének és a más nemzetiségekhez tartozó külföldiek között), ami – alapvetően etnikai alapú – diszkriminációt jelent, megsértve ezzel a diszkrimináció-mentesség fent ismertetett kritériumát.

Diszkriminációra az Egyezmény által garantált jog tekintetében kell hivatkozni. A vizsgált jogszabály által biztosított kedvezmények közül nem mindegyik utal, legalábbis első ránézésre, az Egyezmény által elismert jogokra. Néhány, az Egyezmény által biztosított jog azonban odaillő lehet: elsősorban az I. Jegyzőkönyv 2. cikkelye, talán az Egyezmény 8. cikkelye és az 1. Jegyzőkönyv 1. cikkelye.

A strasbourgi esetjog /37/ mutatja, hogy azonos helyzetű személyekkel szembeni eltérő bánásmód /38/ nem mindig tilos: azokban az esetekben nem az, amikor a bánásmódbeli különbséget objektíven és ésszerűségi kritériumok szerint indokolni lehet, figyelembe véve az alkalmazható méltányosság határait. Az indokot a követett (és szükségszerűen legitim) célokkal és az intézkedés hatásaival szembeállítva kell értékelni, tekintettel a demokratikus társadalmakban uralkodó általános elvekre (észszerű arányosságnak kell fennállnia a követett legitim cél és az alkalmazott eszközök között).

A 14. cikkely tiltja az egyének megkülönböztetését helyzetük szerint, és egy bővíthető listát tartalmaz azokról az indokokról (nyelv, vallás és származás), amelyek alapján tilos megkülönböztetést alkalmazni. Ami a kérdéses jogszabályok és szabályok által biztosított megkülönböztetett bánásmód alapjait illeti, a Bizottság véleménye szerint az a körülmény, hogy a lakosság egy részének kevésbé előnyös bánásmódban van része csak azért, mert nem tartozik egy adott nemzeti csoporthoz, önmagában még nem diszkriminatív és nem is ellentétes a nemzetközi jog elveivel. /39/ Etnikai alapon valóban gyakran kerül sor hasonló bánásmódbeli különbségekre, például az állampolgársági törvényekben. /40/ Ennek a kritériumnak az elfogadhatósága természetesen a követett cél függvénye.

A fentiekre való tekintettel, a kérdéses jogszabály által biztosított kedvezmény jellegét illetően a Bizottság célszerűnek tekinti, hogy különbséget tegyenek az oktatás és kultúra területére, valamint a többi területre vonatkozó kedvezmények között.

Ami az előbbieket illeti, az általuk megtestesített megkülönböztetett bánásmódot meg lehet indokolni az intézkedés által megcélzott népesség és az anyaállam lakossága közötti kulturális kapcsolatok elmélyítésének legitim célkitűzésével. Az elfogadhatóság érdekében a biztosított kedvezményeknek valóban kötődniük kell az állam kulturális életéhez, és azzal arányosnak kell lenniük. A Bizottság nézete szerint például az oktatási támogatásoknak a nemzetiségi kritériumok szerinti odaítélésének indoklása, az érintett egyén által folytatott tanulmányok jellegétől függetlenül nem állna biztos lábakon.

A Bizottság véleménye szerint az oktatási és kulturális területen kívül más területeken csak kivételes esetekben biztosítható kedvezményes bánásmód, akkor, ha az kimutathatóan az anyaállammal meglévő kapcsolatok fenntartására irányul, és arányos az elérni kívánt céllal (például a kedvezményes bánásmód olyan kedvezmények igénybevételét segíti elő, amelyek az anyaállammal nem azonos nemzetiségű külföldi állampolgárok számára is elérhetőek).

E) Következtetések

A kisebbségek védelméért elsősorban a lakóhelyük szerinti állam tartozik felelőséggel. A Bizottság tudomásul veszi ugyanakkor, hogy az anyaállamok szintén szerepet játszanak kisebbségeik védelmében és megőrzésében, az őket összekötő nyelvi és kulturális kötelékek szorosan tartásának céljával. Európa az egymásba fonódó nyelvi és kulturális hagyományok sokféleségén alapuló kulturális egységként fejlődött; a kulturális sokféleség gazdagságot jelent, és e gazdagság elfogadása az európai béke és stabilitás előfeltétele.

A Bizottság ugyanakkor úgy véli, hogy a kisebbségvédelem jelenlegi kereteinek tiszteletben tartása elsőbbséget kell, hogy élvezzen. Európai kezdeményezések kereteiben e területen két- és többoldalú szerződések jöttek létre. A szerződéses megközelítés hatékonyságát aláaknázhatja, ha ezeket a szerződéseket nem jóhiszeműen és az államok közötti jószomszédi kapcsolatok alapelvének fényében értelmeznék és hajtanák végre.

Az államok által elfogadott, a kisebbségeikhez tartozó személyek részére kedvezményeket megállapító egyoldalú intézkedések – aminek gyakorlata a Bizottság véleménye szerint még nem rendelkezik elégséges hagyománnyal (diuturnitas) ahhoz, hogy nemzetközi szokássá váljon – csak akkor jogszerűek, ha az államok területi szuverenitásának, a megkötött szerződések betartásának (pacta sunt servanda), az államok közötti baráti kapcsolatok és az emberi jogok és alapvető szabadságok tisztelete, különösen a diszkrimináció tilalmának alapelveit tiszteletben tartják.

Ezeknek az alapelveknek a tiszteletben tartása azt igényelheti, hogy a szóban forgó intézkedések bizonyos sajátosságait figyelembe vegyék, így különösen:

  • Az állam kibocsáthat idegen állampolgárokra vonatkozó jogi aktusokat, amenynyiben ezek hatása határain belül érvényesül.
  • Amikor e jogi aktusok célja, hogy hatásukat idegen állampolgárokra nézve külföldön fejtsék ki, azokon a területeken, amelyek nincsenek lefedve az anyaországnak az érintett állampolgárság szerinti államok egyetértésének vélelmezését megengedő szerződésekkel vagy nemzetközi szokásokkal, az ilyen egyetértést bármely intézkedés végrehajtása előtt ki kell kérni.
  • Az állam nem ruházhat kvázi hivatalos feladatokat egy más államban bejegyzett nem kormányzati egyesületre. Bármilyen igazolás az állampolgárság szerinti államban (in situ) csak a konzuli hatóságok közbejöttével szerezhető meg, ez utóbbiak általánosan elfogadott rendeltetését is figyelembe véve. Előnyös, ha a vonatkozó törvények és rendeletek pontos kritériumok felsorolásával határozzák meg alkalmazási körüket. Az egyesületek tájékoztatással szolgálhatnak e kritériumok tekintetében az azokat alátámasztó hivatalos dokumentumok hiánya esetén.
  • A kisebbségeknek nyújtott kedvezményes bánásmódot szabályozó egyoldalú intézkedések, a lakóhely szerinti állam azokba történő kifejezett beleegyezése vagy azok hallgatólagos, de egyértelmű elfogadása nélkül nem érinthetnek olyan területeket, amelyeket kétoldalú szerződések már nyilvánvalóan szabályoznak. A kétoldalú szerződések végrehajtását vagy értelmezését érintő viták esetén a rendelkezésre álló valamennyi vitarendezési eljárást jóhiszeműen igénybe kell venni, és egyoldalú intézkedések csak annyiban hozhatók az anyaország részéről, amennyiben ezek az eljárások nem bizonyultak eredményesnek.
  • Az anyaország által kibocsátott közigazgatási okmány csak tulajdonosának a vonatkozó törvények és rendeletek alapján járó kedvezményekre történő jogosultságát igazolhatja.
  • A kisebbségekhez tartozó személyeknek az oktatás és kultúra területén az anyaország annyiban biztosíthat kedvezményes bánásmódot, amennyiben ez a kulturális kapcsolatok erősítésének legitim célját követi és e célhoz mérten arányos.
  • Az oktatáson és kultúrán kívüli területeken kedvezményes bánásmód csak kivételes esetekben adható, amennyiben ez legitim célt követ és a célhoz mérten arányos.

 

Strasbourg, 2001. október 22.

CDL–INF (2001) 19

Rövid URL
ID570
Módosítás dátuma2017. április 26.

2001. évi LXII. törvény a szomszédos államokban élő magyarokról

a Magyar Köztársaságnak az Alkotmány 6. § (3) bekezdésében foglalt, a határon kívül élő magyarokért viselt felelősségének érvényesítése érdekében, Magyarországgal való sokoldalú kapcsolataik ápolásának és fejlesztésének előmozdítása céljából, figyelemmel a Magyar Köztársaság európai integrációs törekvéseire, továbbá a nemzetközi szervezeteknek, különösen az Európa Tanácsnak, valamint az Európai Uniónak az emberi jogok tiszteletben tartásával, a kisebbségi jogok védelmével kapcsolatos alapelveire, tekintettel a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályaira és a Magyar Köztársaság által vállalt nemzetközi jogi kötelezettségekre,

Részletek

Az Országgyűlés

  • a Magyar Köztársaságnak az Alkotmány 6. § (3) bekezdésében foglalt, a határon kívül élő magyarokért viselt felelősségének érvényesítése érdekében, Magyarországgal való sokoldalú kapcsolataik ápolásának és fejlesztésének előmozdítása céljából,
  • figyelemmel a Magyar Köztársaság európai integrációs törekvéseire, továbbá a nemzetközi szervezeteknek, különösen az Európa Tanácsnak, valamint az Európai Uniónak az emberi jogok tiszteletben tartásával, a kisebbségi jogok védelmével kapcsolatos alapelveire,
  • tekintettel a nemzetközi jog általánosan elfogadott szabályaira és a Magyar Köztársaság által vállalt nemzetközi jogi kötelezettségekre,
  • tekintettel a közép-európai térségen belüli két- és sokoldalú jószomszédi viszony, a regionális együttműködés fejlesztésére, Magyarország stabilizáló szerepének erősítésére,
  • a szomszédos államokban élő magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozása, szülőföldjükön való boldogulása, valamint nemzeti azonosságtudata biztosítása végett,
  • a Magyar Állandó Értekezlet – mint a szomszédos államokban élő magyar közösségek nemzeti önazonosság-tudatának megőrzése és erősítése érdekében működő egyeztető testület – kezdeményezésére és javaslatai alapján,
  • a világ más részein a határon kívül élő magyar nemzetiségű személyek számára jogszabályban biztosított kedvezmények és támogatások érintése nélkül
    a következő törvényt alkotja:

I. FEJEZET
ÁLTALÁNOS RENDELKEZÉSEK

A törvény hatálya

1. §

  1. A törvény hatálya arra a Horvát Köztársaságban, a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságban, a Romániában, a Szlovén Köztársaságban, a Szlovák Köztársaságban vagy Ukrajnában lakóhellyel rendelkező nem magyar állampolgárságú, magát magyar nemzetiségűnek valló személyre terjed ki, aki
    1. magyar állampolgárságát nem önkéntes lemondással veszítette el, továbbá
    2. nem rendelkezik állandó magyarországi tartózkodásra jogosító engedéllyel.
  2. E törvény hatálya abban az esetben is kiterjed az (1) bekezdésben meghatározott személy együtt élő házastársára és a közös háztartásukban nevelt kiskorú gyermekre, ha egyébként nem magyar nemzetiségűek.
  3. E törvény hatálya kiterjed továbbá a 13., a 17., a 18., valamint a 25. §-okban meghatározott szervezetekkel való együttműködésre, illetve azok támogatására is.

2. §

  1. A törvény hatálya alá tartozó személy a Magyar Köztársaság területén, illetőleg a szomszédos államokban lévő lakóhelyén az e törvényben meghatározott feltételek mellett, a 19. §-ban meghatározott igazolvány alapján kedvezményekben és támogatásokban részesül.
  2. E törvény rendelkezéseit a Magyar Köztársaság nemzetközi szerződésekben vállalt kötelezettségeinek sérelme nélkül kell alkalmazni.
  3. Az e törvényben foglalt kedvezmények és igényelhető támogatások nem érintik a hatályos jogszabályok által a világ bármely más részén élő, magyar állampolgársággal nem rendelkező magyar nemzetiségű személyeknek jelenleg is biztosított kedvezményeket és elnyerhető támogatásokat.

3. §
A Magyar Köztársaság

  1. a folyamatos kapcsolattartás biztosítása,
  2. az e törvényben foglalt kedvezmények és támogatások igénybevételének lehetővé tétele,
  3. a kulturális, gazdasági és családi kapcsolatok zavartalansága,
  4. a személyek és eszmék szabad áramlásának érvényesítése érdekében a területére történő beutazás és ott-tartózkodás tekintetében az e törvény hatálya alá tartozó személyek számára a nemzetközi jogi kötelezettségek figyelembevételével az adott helyzetben legkedvezőbb elbánást biztosítja.

II. FEJEZET
A TÖRVÉNY HATÁLYA ALÁ TARTOZÓ SZEMÉLYEK ÁLTAL IGÉNYBE VEHETő
KEDVEZMÉNYEK ÉS TÁMOGATÁSOK

Művelődés, kultúra, tudomány

4. §

  1. Az e törvény hatálya alá tartozó személyeket a kultúra területén Magyarországon a magyar állampolgárokkal azonos jogok illetik meg. Ennek megfelelően a Magyar Köztársaság biztosítja számukra különösen
    1. a közművelődési intézmények használatának jogát és ezen intézmények szolgáltatásai igénybevételének lehetőségét,
    2. a kulturális javak hozzáférhetővé tételét a nyilvánosság és a kutatás számára,
    3. a műemléki értékek és a rájuk vonatkozó dokumentumok hozzáférhetővé tételét,
    4. a védett személyes adatot tartalmazó levéltári anyagok tudományos célból történő kutatását, amennyiben a határon túli magyar személy állandó lakóhelye szerinti szomszédos állam részese a személyes adatok védelméről szóló nemzetközi egyezménynek. /2/
  2. Az e törvény hatálya alá tartozó személy jogosult bármely állami fenntartású nyilvános könyvtár szolgáltatásainak igénybevételére, és ingyenesen illetik meg a következő alapszolgáltatások:
    1. a könyvtárlátogatás,
    2. a könyvtár által kijelölt gyűjteményrészek helyben használata,
    3. az állományfeltáró eszközök használata,
    4. információk a könyvtár és a könyvtári rendszer szolgáltatásairól,
    5. beiratkozás esetén a nyomtatott könyvtári dokumentumok kölcsönzése a könyvtár használati szabályzatában meghatározott feltételek szerint.
  3. Az állami fenntartású muzeális és közművelődési intézmények szolgáltatásainak igénybevételével kapcsolatos, e törvény hatálya alá tartozó személyeket megillető további kedvezményeket külön jogszabály tartalmazza.

5. §

A törvény hatálya alá tartozó magyar tudósok a Magyar Tudományos Akadémia külső, illetőleg köztestületi tagjai lehetnek.

Kitüntetés, ösztöndíj

6. §

  1. A Magyar Köztársaság biztosítja annak lehetőségét, hogy a magyarság szolgálatában, a magyar és az egyetemes emberi értékek gyarapításában kifejtett kimagasló, példamutató tevékenységük elismeréséül a törvény hatálya alá tartozó személyek a Magyar Köztársaság állami kitüntetéseiben, illetőleg a miniszterek által alapított kitüntető címekben, díjakban, oklevelekben részesüljenek.
  2. Az állami ösztöndíjak feltételeinek megállapításakor a törvény hatálya alá tartozó személyek számára biztosítani kell az ösztöndíjak odaítélésének a lehetőségét.

Társadalombiztosítási ellátás és egészségügyi szolgáltatás

7. §

  1. A 15. §-ban foglaltak alapján foglalkoztatásra irányuló jogviszony keretében a Magyar Köztársaság területén munkát végző, e törvény hatálya alá tartozó személyek – ha nemzetközi szerződés másként nem rendelkezik – a magyar társadalombiztosítási szabályokban meghatározott egészségbiztosítási- és nyugdíjbiztosítási járuléknak megfelelő összeget kötelesek fizetni a külön jogszabály által erre kijelölt szervnek. E befizetés alapján a munkavállaló a külön jogszabályban meghatározott körű egészségügyi- és nyugdíjellátásra szerez jogosultságot.
  2. Az egészségbiztosítási- és nyugdíjjárulék fizetésére az (1) bekezdés szerint nem kötelezett, e törvény hatálya alá tartozó személy az általa Magyarországon – saját költségtérítés mellett – igénybe vehető egészségügyi szolgáltatás költségeinek megtérítését – a szolgáltatás igénybevételét megelőzően – az e célból létrehozott közhasznú szervezettől pályázat útján igényelheti.
  3. Az e törvény hatálya alá tartozó személy Magyarországon az azonnali egészségügyi ellátást igénylő esetekben a kétoldalú szociális biztonsági (szociálpolitikai) egyezmények rendelkezései szerinti feltételekkel jogosult az ellátásra.
    Utazási kedvezmények

8. §

  1. A törvény hatálya alá tartozó személy Magyarországon a belföldi helyi és helyközi menetrend szerinti tömegközlekedési eszközökön – vasúti utazás esetén annak 2. kocsiosztályán – utazási kedvezményekben részesül.
  2. Korlátlan számú díjmentes utazásra jogosult
    1. a 6. életévét be nem töltött gyermek,
    2. a 65. életévét betöltött személy.
  3. 90%-os utazási kedvezményre jogosult a belföldi helyközi tömegközlekedési eszközön
    1. az (1) bekezdésben meghatározott személy évente négy alkalommal,
    2. csoportos utazás esetén a 18 éven aluli, a törvény hatálya alá tartozó személyek legalább tíz főből álló csoportja, és a velük utazó két nagykorú kísérő évente egy alkalommal.
  4. Az utazási kedvezmények részletes szabályait külön jogszabály tartalmazza.

Oktatás

9. §

  1. Az e törvény hatálya alá tartozó személyek – a felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény magyar állampolgárokra vonatkozó rendelkezései szerint, az e §-ban meghatározott feltételek mellett – jogosultak a Magyar Köztársaság felsőoktatási intézményeiben
    1. egyetemi, főiskolai szintű alapképzésben,
    2. kiegészítő alapképzésben,
    3. részképzésben,
    4. doktori (PhD) és mesterképzésben (DLA),
    5. általános, illetőleg szakirányú továbbképzésben,
    6. akkreditált iskolai rendszerű felsőfokú szakképzésben részt venni.
  2. Az államilag finanszírozott (1) bekezdésben meghatározott képzésben nappali tagozaton részt vevő hallgató a felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvényben meghatározott hallgatói normatívára, a hallgatói előirányzat másik részét képező pénzbeni és természetbeni juttatásokra, illetve a tételes egészségügyi hozzájárulás megtérítésére jogosult. E támogatások részletes feltételeit és a további támogatások körét az oktatási miniszter külön jogszabályban határozza meg.
  3. Az e törvény hatálya alá tartozó személyek államilag finanszírozott képzés keretében az oktatási miniszter által évente meghatározott számban folytathatnak tanulmányokat a Magyar Köztársaság felsőoktatási intézményeiben.
  4. Nem államilag finanszírozott képzésben részt vevő határon túli hallgatók magyarországi tartózkodásukkal és tanulmányaikkal kapcsolatos költségeik részben vagy egészben történő megtérítését az e célból létrehozott közhasznú szervezettől pályázat útján igényelhetik.

Diákkedvezmények

10. §

  1. A szomszédos állam közoktatási intézményében tanulói jogviszonyban álló, magyar tannyelven tanuló, vagy bármely felsőoktatási intézményben hallgatói jogviszonyban álló, e törvény hatálya alá tartozó személy jogosult a magyar állampolgárok által a vonatkozó jogszabályok keretei között diákigazolvánnyal igénybe vehető kedvezményekre.
  2. Az (1) bekezdésben meghatározott kedvezményekre való jogosultságot az igazolvány (19. §) e célra rendszeresített melléklete igazolja. A kedvezmények igénybevételével összefüggő részletes szabályokat külön jogszabály tartalmazza.

A határon túli magyar pedagógusok továbbképzése

11. §

  1. Az e törvény hatálya alá tartozó, a szomszédos államban magyar tannyelven oktató határon túli magyar pedagógus (a továbbiakban: határon túli magyar pedagógus) jogosult – az oktatási miniszter által meghatározott éves keretszámban – magyarországi rendszeres továbbképzésben részt venni, és a (2) bekezdésben meghatározott kedvezményeket igénybe venni.
  2. Az (1) bekezdésben meghatározott személy a továbbképzést végző magyar oktatási intézménytől a továbbképzésben való részvétele tartamára a külön jogszabályban meghatározott mértékben
    1. a szállásköltségének megtérítését,
    2. az útiköltségének megtérítését, továbbá
    3. a beiratkozási költségeihez történő hozzájárulást igényelheti.
  3. A határon túli magyar pedagógusok továbbképzésére vonatkozó részletes szabályokat külön jogszabály tartalmazza.

12. §

  1. Az e törvény hatálya alá tartozó határon túli magyar pedagógusok, valamint a szomszédos állam felsőoktatási intézményeiben oktatók (a továbbiakban: határon túli magyar oktatók) külön kedvezményben részesülnek.
  2. A határon túli magyar pedagógusok és oktatók által igénybe vehető kedvezmények megegyeznek a jogszabályban a magyar állampolgárságú pedagógusok részére kiadott pedagógusigazolvánnyal igénybe vehető kedvezményekkel.
  3. Az (1) bekezdésben meghatározott külön kedvezményekre való jogosultságot a „Magyar igazolvány” e célra rendszeresített melléklete igazolja. A kedvezmények igénybevételére vonatkozó részletes szabályokat külön jogszabály tartalmazza.

Határon túli kihelyezett képzés

13. §

  1. A Magyar Köztársaság a határon túli magyarság anyanyelvének, kultúrájának, nemzeti azonosságtudatának megőrzését azzal is elősegíti, hogy támogatja az akkreditált magyar felsőoktatási intézmények tagozatának a szomszédos államokba történő kihelyezését, szervezését és működését.
    Az ezek megvalósításához biztosítható pénzügyi támogatás összegét a Magyar Köztársaság költségvetése célelőirányzatként határozza meg. A támogatásra rendelkezésre álló keret felhasználásáról az oktatási miniszter dönt a külön jogszabályban foglaltak szerint.
  2. A Magyar Köztársaság támogatja a szomszédos államokban magyar nyelvű képzést folytató, az adott államban akkreditációt vállaló felsőoktatási intézmények (tagozat, szak stb.) létesítését, működését, fejlesztését. A megvalósításhoz szükséges pénzügyi forrás az e célból létrehozott közhasznú szervezettől pályázat útján igényelhető.

A szülőföldön nyújtható oktatási támogatás

14. §

  1. Nevelési-oktatási támogatásban részesülhet az a jelen törvény hatálya alá tartozó szülő, aki saját háztartásában legalább két kiskorú gyermeket nevel, minden olyan gyermeke után, aki
    1. az életkorának megfelelő nevelési vagy oktatási intézménybe jár, és abban magyar nyelvű nevelésben vagy oktatásban részesül, továbbá
    2. az a) pontban említett nevelési, oktatási intézmény a szülő lakóhelye szerinti szomszédos állam területén működik.
  2. Tankönyvtámogatásban és taneszköz-támogatásban (a továbbiakban: taneszköz-támogatás) részesülhet az e törvény hatálya alá tartozó szülő, aki saját háztartásában nevelt kiskorú gyermekének taníttatásáról a lakóhelye szerinti szomszédos állam területén működő oktatási intézményben magyar nyelven gondoskodik.
  3. A nevelési-oktatási támogatás, illetőleg a taneszköz-támogatás iránt az e célból létrehozott közhasznú szervezethez lehet kérelmet benyújtani. A kérelem elbírálása során a közhasznú szervezet kikéri az adott szomszédos államban működő ajánló szervezetnek (20. §) a magyar oktatási miniszter egyetértésével kialakított állásfoglalását arról, hogy az adott nevelési vagy oktatási intézményben biztosított-e a magyar nyelven folyó nevelés, oktatás.
  4. Az e törvény hatálya alá tartozó személy az adott szomszédos állam felsőfokú oktatási intézményében folytatott tanulmányaihoz támogatás iránti pályázatot nyújthat be az e célból létrehozott közhasznú szervezethez.

Munkavállalás

15. §

Az e törvény hatálya alá tartozó személy a Magyar Köztársaság területén engedély alapján foglalkoztatható. Az engedélyezési eljárás során a külföldiek magyarországi foglalkoztatásának engedélyezésére vonatkozó általános szabályokat azzal az eltéréssel kell alkalmazni, hogy az engedély naptári évenként összesen három hónap időtartamra a munkaerő-piaci helyzet vizsgálata nélkül adható ki. Külön jogszabály hosszabb időtartamra szóló engedély kiadását is lehetővé teheti ugyanilyen módon.

16. §

  1. A munkavállalás jogszabályi feltételeinek megteremtésével kapcsolatos kiadások, így különösen az ahhoz szükséges iskolai végzettség, szakképesítés, a munkaegészségügyi alkalmasság előzetes igazolásához szükséges eljárás költségeinek megtérítését az érintettek az e célból létrehozott közhasznú szervezettől pályázat útján kérelmezhetik.
  2. Az engedélyezési eljárás, továbbá a nyilvántartás részletes szabályait külön jogszabály tartalmazza.

A közszolgálati hírközlő szervek feladatai

17. §

  1. A magyarországi közszolgálati hírközlő szervek rendszeresen gondoskodnak a határon túli magyarokról szóló információk összegyűjtéséről és továbbításáról, valamint a határon túli magyarok számára a Magyarországról és a magyarságról szóló információk eljuttatásáról.
    Ezek az információk szolgálják

    1. a magyar és az egyetemes szellemi és kulturális értékek közvetítését,
    2. a tárgyilagos kép kialakítását a világról, Magyarországról és a magyarságról,
    3. a kisebbségben élő magyar nemzeti közösségek azonosságtudatának, anyanyelvének, kultúrájának megőrzését.
  2. A Magyar Köztársaság a határon túli magyarság számára közszolgálati televízióműsor készítését és sugárzását az e célt szolgáló szervezet létrehozásával és működtetésével biztosítja. Az ehhez szükséges pénzügyi forrásokat a központi költségvetés fedezi.

Határon túli szervezetek támogatása

18. §

  1. A Magyar Köztársaság támogatja a szomszédos államokban élő magyar nemzeti közösségek céljait elősegítő – valamely szomszédos államban működő – szervezeteket.
  2. A támogatások elnyerése érdekében az e célból létrehozott jogszerűen működő közhasznú szervezethez pályázatot nyújthat be az (1) bekezdésben meghatározott szervezet, amelynek célja különösen
    1. a magyar nemzeti hagyományok megőrzése, támogatása, kutatása,
    2. a magyar nyelv, irodalom, kultúra, népművészet megőrzése, ápolása,
    3. a határon túli magyar felsőoktatás támogatása oly módon, hogy elősegíti magyarországi oktatók vendégtanárként történő fogadását,
    4. a magyar kultúrkincs körébe tartozó műemlék helyreállítása, fenntartása,
    5. a határon túli magyar nemzeti közösség által lakott területen a hátrányos helyzetű települések népesség-megtartó erejének javítása, a falusi turizmus fejlesztése,
    6. a Magyar Köztársasággal való kapcsolattartás infrastrukturális feltételeinek megteremtése, fejlesztése,
    7. egyéb, az (1) bekezdésben foglalt célokat elősegítő tevékenység.

III. FEJEZET
A KEDVEZMÉNYEK ÉS TÁMOGATÁSOK IGÉNYBEVÉTELÉNEK ELJÁRÁSI RENDJE

A „Magyar igazolvány” és a „Magyar hozzátartozói igazolvány”

19. §

  1. Az e törvényben meghatározott kedvezmények és támogatások igénybevételére a „Magyar igazolvány”, illetőleg a „Magyar hozzátartozói igazolvány” szolgál, amelyet a 20. §-ban meghatározott feltételek mellett magyar és nem magyar nemzetiségű személyek kaphatnak saját kérelmükre.
  2. A Magyar Köztársaság Kormánya által erre kijelölt magyar központi közigazgatási szervtől (a továbbiakban: elbíráló hatóság)
    1. arcképes „Magyar igazolvány” kiállítását kérheti a jelen törvény hatálya alá tartozó magyar nemzetiségű személy,
    2. arcképes „Magyar hozzátartozói igazolvány” kiállítását kérheti az a) pontban meghatározott személlyel együtt élő nem magyar nemzetiségű házastárs, továbbá a közös háztartásukban nevelt kiskorú gyermek,
    3. amennyiben megfelel az 1. § (1) bekezdés a)–b) pontjában meghatározott követelményeknek és a 20. §-ban meghatározott ajánló szervezet az ajánlást kiadta, továbbá akivel szemben az illetékes magyar hatóság beutazási és tartózkodási tilalmat, illetőleg kiutasítást nem rendelt el a vonatkozó külön törvényben meghatározott okok miatt, illetőleg vele szemben Magyarországon szándékos bűncselekmény miatt büntetőeljárás nincs folyamatban.
  3. A „Magyar hozzátartozói igazolvány” kiadásának a (2) bekezdésben foglaltakon túlmenően az is feltétele, hogy az a magyar nemzetiségű személy, akivel fennálló családi kapcsolat a hozzátartozót feljogosítja az igazolvány kiállításának kérelmezésére, már rendelkezzen „Magyar igazolvány”-al vagy arra egyébként jogosult legyen. A „Magyar igazolvány” visszavonása esetén a „Magyar hozzátartozói igazolvány”-t is vissza kell vonni.

20. §

  1. Az elbíráló hatóság a „Magyar igazolvány”-t akkor állítja ki, ha a kérelmező személy olyan ajánlással rendelkezik, amelyet a szomszédos államokban élő magyar nemzeti közösségek képviseletében az adott államban eljáró, a Magyar Köztársaság Kormánya által ajánló szervezetként elfogadott szervezet állított ki, továbbá amely
    1. tanúsítja a kérelmező magyar nemzetiségét az általa (kiskorú kérelmező esetén törvényes képviselője által) tett nyilatkozata alapján,
    2. tanúsítja aláírásának hitelességét, valamint
    3. tartalmazza
      1. az ügyfél kérelmét, arcképét és lakcímét;
      2. az igazolványban feltüntetésre kerülő személyes adatokat (21. §);
      3. az ajánló szervezet nevét, hivatalos bélyegző-lenyomatát, a nevében eljáró személy nevét és aláírását;
      4. az ajánlás kiállításának helyét, idejét.
  2. A „Magyar hozzátartozói igazolvány” kiállításához szükséges ajánlás az (1) bekezdés a) pontjában foglaltak helyett a kérelmezőnek az e törvény hatálya alá tartozó magyar nemzetiségű személlyel fennálló családi kapcsolatát tanúsítja.
  3. A Magyar Köztársaság Kormánya azt a szomszédos államok valamelyikében élő magyar nemzeti közösség képviseletében az adott államban eljáró szervezetet fogadja el ajánló szervezetként, amely képes
    1. képviselni az adott államban élő magyar nemzeti közösség egészét;
    2. gondoskodni az ajánlások iránti kérelmek fogadásának és elbírálásának szervezeti és személyi feltételeiről.

21. §

  1. Az igazolvány érvényességi ideje
    1. kiskorú személy esetén a 18. életév betöltésének napjáig;
    2. a 18–60. életév közötti személy esetén öt év;
    3. a 60. év feletti személy esetén határidő nélküli.
  2. Amennyiben az igazolvány érvényességi ideje lejár, a 19–20. §-okban meghatározott eljárást – kérelemre – ismételten le kell folytatni.
  3. Az elbíráló hatóság az igazolványt visszavonja, ha
    1. az ajánló szervezet az ajánlását visszavonta azért, mert az igazolvány tulajdonosa valótlan adatokat közölt az ajánlás igénylése során;
    2. annak tulajdonosa bevándorlási vagy letelepedési engedélyt kapott;
    3. annak tulajdonosa magyar állampolgárságot szerzett;
    4. annak tulajdonosát a menekültügyi hatóság menekültként vagy menedékesként elismerte;
    5. annak tulajdonosát a Magyar Köztársaság területéről kiutasították, vele szemben beutazási és tartózkodási tilalmat rendeltek el;
    6. tulajdonosával szemben Magyarországon büntetőeljárás van folyamatban, illetőleg
    7. az igazolványt jogosulatlanul használták fel, vagy meghamisították;
    8. a hozzátartozói igazolvány használatára jogosító családi kapcsolat megszűnt;
    9. az igazolvány tulajdonosa ezt maga kéri.
  4. Az igazolvány visszavonását elrendelő jogerős határozatról az ajánló szervezetet is értesíteni kell.
  5. Az igazolvány tartalmazza a jogosult
    1. családi és utónevét (nőknél a leánykori családi és utónevet is), a lakóhelye szerinti szomszédos államban hivatalosan (latin betűs írásmóddal) használt módon, magyar nemzetiségű személy esetén magyarul is;
    2. születési helyének a szomszédos államban hivatalosan használt és magyar megnevezését;
    3. születési idejét, nemét;
    4. anyja nevét a lakóhelye szerinti szomszédos államban hivatalosan (latin betűs írásmóddal) használt módon, magyar nemzetiségű személy esetén magyarul is;
    5. arcképét, állampolgárságát, hontalanságát;
    6. sajátkezű aláírását, továbbá
    7. az igazolvány kiadásának és érvényességének idejét, valamint az okmányszámot.
  6. A kedvezmények és támogatások igénybevételéhez előírt bejegyzéseket és igazolásokat az igazolvány melléklete tartalmazza.
  7. Az igazolvány hitelességének biztosítása, valamint a kedvezmények folyósításának ellenőrzése céljából az elbíráló hatóság (e rendelkezések alkalmazásában: adatkezelő szerv) nyilvántartást vezet az igazolványok adatairól és az igazolvány mellékletének okmányazonosítójáról, az igazolvány tulajdonosának külföldi lakóhelyéről, az igazolványra jogosító családi kapcsolatról, illetőleg a tartózkodásra jogosító engedélye számáról és érvényességi idejéről, továbbá a (3) bekezdésben meghatározott adatokról. Az adatkezelő szerv a nyilvántartásban tárolt adatokat az igazolvány visszavonásig, illetőleg érvényességi idejének lejártáig kezelheti. A nyilvántartásban kezelt adatokból adat továbbítható statisztikai célra a Központi Statisztikai Hivatal részére, valamint a jogosultság ellenőrzésére és a visszaélések megakadályozása céljából a kedvezményt, támogatást nyújtó szerv, a kedvezményeket és támogatásokat nyilvántartó szerv, továbbá a büntetőügyben eljáró bíróság, a bűnüldöző szervek és a nemzetbiztonsági szolgálatok, illetőleg az idegenrendészeti hatóság részére.
  8. Az elbíráló hatóság a kérelem elbírálásához, illetőleg a visszavonási ok fennállásának vizsgálatához a következő szervektől igényelhet adatokat:
    a) a központi idegenrendészeti nyilvántartásból arról, hogy a kérelmező idegenrendészeti eljárás alatt áll-e, továbbá a kiutasításról, illetőleg a beutazási és tartózkodási tilalom fennállásáról, valamint a magyarországi tartózkodásra jogosító engedély adatairól;

    1. az állampolgársági ügyben eljáró szervtől a magyar állampolgárság megszerzése tekintetében;
    2. a központi menekültügyi nyilvántartásból a menekültkénti vagy menedékeskénti elismerésről;
    3. a bűnügyi nyilvántartásból a folyamatban lévő büntetőeljárásról.

22. §

  1. Az elbíráló hatóság eljárására az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény rendelkezései az irányadók. Az államigazgatási eljárás költségeit az állam viseli.
  2. A kérelmező az elbíráló hatóságnak az igazolvány kiállításával, illetőleg viszszavonásával kapcsolatos első fokú határozata ellen benyújtott fellebbezés nyomán meghozott jogerős közigazgatási határozatával szemben a bírósághoz fordulhat. A bíróság a közigazgatási határozatot megváltoztathatja, eljárására a Pp. rendelkezései az irányadók.
  3. Az elbíráló hatóság eljárásának részletes szabályairól, valamint a kiállított igazolványok nyilvántartásának rendjéről, továbbá az igazolvány adattartalmáról és formájáról külön jogszabály rendelkezik.

A kedvezmények igénybevétele a Magyar Köztársaság területén

23. §

  1. A határon túli magyar személy a 4. §-ban, a 7. § (1) bekezdésében, a 8. §-ban, a 10. §-ban, a 11. § (2) bekezdésében, a 12. §-ban foglalt kedvezményeket – az azokban meghatározott feltételek mellett – igazolványának (19. §) bemutatása mellett, Magyarországon való jogszerű tartózkodása esetén, alanyi jogon veheti igénybe.
  2. Az (1) bekezdés szerinti kedvezményeket nyújtó állami fenntartású szervezetek és intézmények, valamint az utazási kedvezményeket nyújtó gazdálkodó szervezetek számára a kedvezmények igénybevételéhez szükséges pénzügyi fedezetet a központi költségvetés biztosítja.

A Magyar Köztársaságban igénybe vehető támogatások igénylésének rendje

24. §

  1. Az e törvény hatálya alá tartozó személy (szervezet) által pályázat útján igényelhető támogatások elbírálására és folyósítására a Kormány közhasznú szervezetet (szervezeteket) hoz létre.
  2. A közhasznú szervezet tevékenységének célját, az általa elbírálandó pályázatok körét, döntéshozatalra feljogosított vezető szervét – a közhasznú szervezetekről szóló 1997. évi CLVI. törvény rendelkezéseinek figyelembevételével – a létesítő okirata tartalmazza.
  3. Az e törvény alapján igényelhető támogatás iránti – nyilvánosan meghirdetett – pályázatot az annak tárgyköre szerint illetékes közhasznú szervezethez lehet benyújtani.
  4. A pályázathoz csatolni kell az abban meghirdetett, a közhasznú szervezet által igényelt adatokat és dokumentumokat.
  5. Kedvező döntés esetén a kérelmező és a közhasznú szervezet polgári jogi szerződést köt, amely tartalmazza a támogatás teljesítésének feltételeit és összegét, meghatározva a felhasználás célját és az arról való elszámolás rendjét.
  6. A közhasznú szervezet (szervezetek) számára a tevékenységükhöz szükséges pénzügyi fedezetet a központi költségvetés évenkénti bontásban külön előirányzat-csoportban biztosítja.

A szomszédos államokban igénybe vehető támogatások igénylésének rendje

25. §

  1. Az e törvényben foglalt támogatások iránti kérelmet (pályázatot) az e törvény hatálya alá tartozó személy (szervezet) az állandó lakóhelye (telephelye) szerinti szomszédos államban e célból létrehozott, jogszerűen működő, nem nyereségérdekelt szervezethez (a továbbiakban: külföldi közhasznú szervezet) nyújthatja be.
  2. A támogatások elbírálása és folyósítása céljából a Magyarországon létrehozott közhasznú szervezet és a külföldi közhasznú szervezet között megkötött polgári jogi szerződés tartalmazza a pályázat elbírálásához szükséges – okirattal, nyilatkozattal, tervdokumentációval stb. alátámasztott – adatok körét.
  3. A Magyarországon működő közhasznú szervezet a pályázatot a (2) bekezdésben meghatározott polgári jogi szerződésben foglalt adatok és a külföldi közhasznú szervezet véleménye alapján elbírálja.
  4. Az elnyert támogatást a magyar közhasznú szervezet polgári jogi szerződés alapján folyósítja a kérelmezőnek. E szerződés tartalmazza a támogatás feltételeit és összegét, meghatározva a felhasználás célját és az arról való elszámolás rendjét.

A támogatások központi nyilvántartása

26. §

  1. A támogatási rendszer egészének koordinálása céljából a támogatás iránt benyújtott pályázatokról és az azok elbírálása céljából létrehozott közhasznú szervezetek ezzel kapcsolatos döntéseiről központi nyilvántartást kell létrehozni.
  2. A nyilvántartást kezelő központi közigazgatási szervet a Kormány jelöli ki.
  3. A nyilvántartást kezelő szerv a következő adatokat kezeli:
    1. a támogatás iránti pályázat benyújtójának neve, állandó lakóhelye (telephelye), igazolványának száma,
    2. az igényelt támogatás fajtája,
    3. az odaítélt támogatás összege.
  4. A (3) bekezdésben foglalt adatokat a kezelő szerv a támogatás odaítélésétől számított 10 évig kezelheti.
  5. A nyilvántartásból adatot vehetnek át a támogatások elbírálása céljából Magyarországon és a szomszédos államokban létrehozott közhasznú szervezetek, továbbá a támogatások anyagi fedezetének biztosítása érdekében érintett magyar központi közigazgatási szervek.

IV. FEJEZET
ZÁRÓ RENDELKEZÉSEK

27. §

  1. Ez a törvény 2002. január 1-jén lép hatályba.
  2. A Magyar Köztársaságnak az Európai Unióhoz történő csatlakozása időpontjától e törvény rendelkezéseit a csatlakozási szerződéssel és az Európai Közösségek jogával összhangban kell alkalmazni.

28. §

  1. A Kormány felhatalmazást kap arra, hogy rendeletben szabályozza
    1. az igazolvány kiállítására, visszavonására, illetőleg nyilvántartására jogosult központi közigazgatási szerv, valamint annak felettes szerve kijelöléséről, hatáskörének meghatározásáról, továbbá az igazolvány kiadásának, cseréjének, visszavonásának és nyilvántartásának eljárási szabályairól szóló előírásokat;
    2. az e törvény hatálya alá tartozó személyek utazási kedvezményeinek részletes szabályait;
    3. az e törvény 10. § (1) bekezdésében meghatározott személyek részére biztosítandó diákkedvezményekkel és azok igénybevételével kapcsolatos részletes szabályokat.
  2. A Kormány gondoskodik az e törvény által kérelmezhető támogatások elbírálását és folyósítását végző magyar közhasznú szervezet(ek) létrehozásáról, illetőleg az ilyen céllal már működő közhasznú szervezetek tevékenységének összehangolásáról, azok létesítő okiratának megfelelő módosításáról, továbbá ennek keretében a támogatások átcsoportosításáról.

29. §

  1. A belügyminiszter a külügyminiszterrel együttes rendeletben – az oktatási kedvezményekre vonatkozóan az oktatási miniszterrel egyetértésben – határozza meg az igazolvány tartalmi és formai követelményeire vonatkozó részletes szabályokat.
  2. A gazdasági miniszter
    1. a külügyminiszterrel együttes rendeletben határozza meg a határon túli magyarok munkavállalásának engedélyezéséhez szükséges nyilvántartás és eljárás szabályait, továbbá az e feladatok ellátásáért felelős közigazgatási szervezetet,
    2. felhatalmazást kap arra, hogy a törvény hatálya alá tartozó munkavállalókra, vagy azok meghatározott körére az e törvény 15. §-ában meghatározott időtartamnál hosszabb időre szóló munkavállalási engedély kiadásának feltételeit – a hivatásos sportolókat érintő kérdésekben az ifjúsági és sportminiszterrel egyetértésben – rendeletben szabályozza.
  3. A külügyminiszter felhatalmazást kap arra, hogy az e törvény 20. §-ában meghatározott ajánlást a 19. §-ban megjelölt elbíráló hatóság eljárása során rendkívüli méltánylást érdemlő esetben, továbbá a 20. § (1) bekezdésében meghatározott eljárás lefolytatásának akadályozottsága esetén az ügyek folyamatos intézésének biztosítása érdekében nyilatkozatával pótolja.
  4. A nemzeti kulturális örökség minisztere rendeletben határozza meg a határon túli magyarokat a muzeális és közművelődési intézmények szolgáltatásainak igénybevétele során megillető kedvezmények részletes szabályait.
  5. Az oktatási miniszter – a külügyminiszter egyetértésével – rendeletben határozza meg a határon túli magyar pedagógusok továbbképzésére, továbbá az e törvény 9., 11., és 12. §-aiban, a 13. § (1) bekezdésében, és 14. §-ában foglalt kedvezményekre vonatkozó részletes szabályokat, ide értve az egyes támogatások mértékét is
Rövid URL
ID569
Módosítás dátuma2017. április 26.

1997. évi (1997. II. 14.) 70. számú törvény a külföldi szlovákokról, valamint egyes törvények módosításáról és kiegészítéséről (Fordította: Szabómihály Gizella)

A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa a következő törvényt alkotta: I. fejezet 1. § A törvény tárgya A törvény a külföldi szlovák jogállását, a Szlovák Köztársaság...
Bővebben

Részletek

A Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsa a következő törvényt alkotta:

I. fejezet

1. §
A törvény tárgya

A törvény a külföldi szlovák jogállását, a Szlovák Köztársaság területén érvényesülő jogait és kötelezettségeit szabályozza. A törvény szabályozza továbbá az igénylőnek külföldi szlovákként való elismerésével kapcsolatos eljárási rendet, valamint a központi államigazgatási szerveknek a külföldi szlovákokkal kapcsolatos feladat- és jogkörét.

2. §
A külföldi szlovák

  1. Külföldi szlováknak az a személy minősül, akit e törvény alapján az elbíráló hatóság külföldi szlovákként elismer.
  2. Külföldi szlovákként az e törvényben meghatározott feltételek mellett valamely, nem szlovák állampolgárságú személy ismerhető el, amennyiben szlovák nemzetiségű vagy szlovák etnikai származású és szlovák kulturális-nyelvi öntudatú.
  3. E törvény alkalmazásában szlovák etnikai származáson azt kell érteni, hogy a külföldi szlovákként való elismerését kérő személy (a továbbiakban: „kérelmező”) vagy három nemzedékre visszamenőleg valamely közvetlen felmenője szlovák nemzetiségű volt.
  4. A kérelmező szlovák nemzetiségét vagy szlovák etnikai származását az e tényeket bizonyító okmányokkal igazolja. Ilyen okmánynak minősül elsősorban aszületési anyakönyvi kivonat vagy a keresztlevél, az anyakönyvi kivonat, az állampolgársági bizonyítvány vagy a kérelmező állandó lakóhelyét igazoló irat.
  5. Az a kérelmező, aki nem tudja beszerezni a (4) bekezdésben említett okmányok valamelyikét, a tartózkodási helyén működő külföldi szlovák szervezet írásos tanúsítványát mutatja be; ilyen szervezet hiányában az ugyanazon államban élő legalább két külföldi szlovák igazoló nyilatkozata szükséges.
  6. E törvény alkalmazásában szlovák kulturális-nyelvi öntudaton a szlovák nyelv legalább passzív ismeretét és a szlovák kultúrában való alapvető tájékozottságot vagy a szlovák etnikai közösséghez való tartozás aktív kinyilvánítását kell érteni.
  7. A kérelmező szlovák kulturális-nyelvi öntudatát eddigi tevékenységével, a tartózkodási helyén működő külföldi szlovák szervezet írásos tanúsítványával, ilyen szervezet hiányában az ugyanazon államban élő legalább két külföldi szlovák igazoló nyilatkozatával bizonyítja.

3. §
A külföldi szlovákként való elismerésre irányuló kérelem

  1. A külföldi szlovákként való elismerés iránti írásbeli kérelmét a kérelmező a Szlovák Köztársaság Külügyminisztériumához (a továbbiakban: „külügyminisztérium”), külföldön a Szlovák Köztársaság külképviseletéhez vagy konzuli hivatalához (a továbbiakban: „külképviselet”) nyújtja be.
  2. A kérelmező a kérelemhez köteles csatolni a 2. § (2), (5) és (7) bekezdésében meghatározott tényeket igazoló okmányokat, valamint az azt tanúsító iratokat, hogy abban az államban, ahol él, nem követett el a Szlovák Köztársaság törvényei szerint szándékos bűncselekménynek minősülő tettet (a továbbiakban: „szándékos bűncselekmény”), amely miatt jogerősen elítélték; továbbá igazolnia kell azt is, hogy nem szenved olyan fertőző betegségben, melynek terjesztését a törvény bünteti. /1/
  3. A kérelemről az átvételét követő 60 napon belül a külügyminisztérium dönt. Ha a minisztérium a kérelemnek helyt ad, a kérelmezőnek kiállítja és a tartózkodási helyén működő szlovák külképviselet útján neki eljuttatja a külföldi szlovák igazolványt (a továbbiakban: „igazolvány”). A kedvezően elbírált kérelmek esetében az elbíráló hatóság az igénylőnek a külföldi szlovákként való elismerésről külön közigazgatási határozatot nem ad ki.

4. §
Az igazolvány

  1. Az igazolvány tulajdonosának azonosító adatait, elsősorban utónevét, családi nevét, születési idejét, állampolgárságát, állandó lakóhelyének címét tartalmazza. Amennyiben azt a Szlovák Köztársaság által vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek lehetővé teszik, az igazolványban kérelemre feltüntetik a 15 évnél fiatalabb (saját és örökbefogadott) gyermek utónevét, családi nevét és születési idejét. Az e törvényben foglalt kedvezmények a kérelmezőnek 15 évnél fiatalabb gyermekeire is vonatkoznak, ha azok adatai a kérelmező számára kiállított külföldi szlovák igazolványban szerepelnek.
  2. A igazolvány érvényessége meghatározatlan időre szól. Az igazolvány csak érvényes útlevéllel vagy érvényes személyazonosító irattal együtt érvényes. Az elbíráló hatóság az igazolványt az e törvény szerinti kedvezmények igénybevételének lehetősége céljából meghatározatlan időre állítja ki.
  3. Az igazolvány tulajdonosa köteles gondoskodni arról, hogy az igazolványban az adatok a valóságnak megfelelően legyenek feltüntetve. Az igazolvány tulajdonosa köteles a külügyminisztériumnak bejelenteni utónevének, családi nevének, állampolgárságának vagy állandó lakóhelyének megváltozását; a közölt adatok alapján a minisztérium új igazolványt állít ki.
  4. Nem állít ki igazolványt az elbíráló hatóság olyan személy számára:
    1. aki 15 évnél fiatalabb,
    2. akinek tevékenysége sérti a Szlovák Köztársaság érdekeit, illetve akinek tettei a Büntető Törvénykönyv szerinti bűncselekmények valamelyikének tényállását valósítják meg /2/,
    3. aki szándékos bűncselekményt követett el.
  5. Megszűnik a külföldi szlovák jogállása annak a személynek, aki a Szlovák Köztársaság területén szándékos bűncselekményt követett el, s ezért vele szemben kiutasítás büntetést rendeltek el. /3/

5. §
A külföldi szlovák beutazása a Szlovák Köztársaság területére és ott-tartózkodása

  1. Amennyiben a vonatkozó kétoldalú államközi szerződések lehetővé teszik, a Szlovák Köztársaság területére való beutazáskor a hatóságok a külföldi szlováktól nem követelik meg meghívólevél vagy vízum bemutatását.
  2. Külön jogszabályban meghatározott feltételek mellett a külföldi szlováknak joga van a Szlovák Köztársaság területén huzamos ideig tartózkodni. /4/
  3. A külföldi szlovák az állandó szlovákiai tartózkodásra jogosító engedély iránti kérelmét külföldön a külképviselethez, a Szlovák Köztársaságban az illetékes rendőri szervhez nyújtja be.

A külföldi szlovákoknak a Szlovák Köztársaságban érvényesíthető jogai

6. §

  1. A Szlovák Köztársaság területén való tartózkodása idején a külföldi szlovák az alábbiakat jogosult igényelni:
    1. felvételét kérheti a Szlovák Köztársaság területén működő bármelyik oktatási intézménybe /5/,
    2. munkaviszony létesítését kezdeményezheti tartózkodási engedély és munkavállalási engedély nélkül /6/,
    3. rendkívüli méltánylást érdemlő okra hivatkozva honosítási-visszahonosítási kérelmet nyújthat be /7/,
    4. a nyugdíjbiztosítási ellátás külföldre történő folyósításával kapcsolatos rendelkezések alól felmentést kérhet /8/, amennyiben teljesíti a nyugdíjbiztosítási ellátásnak a Szlovák Köztársaság területén történő folyósítására vonatkozó feltételeit.
  2. Külön jogszabályban meghatározott feltételek mellett a külföldi szlovák jogosult a Szlovák Köztársaság területén ingatlantulajdonnal rendelkezni és ingatlantulajdont szerezni. /9/
  3. Külön jogszabályi rendelkezések /10/ alapján az állam
    1. az öregségi vagy rokkantsági nyugellátásban részesülő külföldi szlováknak a helyi tömegközlekedési eszközökön, a belföldi vasúti közlekedésben és a menetrend szerinti belföldi autóbusz-közlekedésben 50%-os menetdíjkedvezményt,
    2. a 70. életévét betöltött külföldi szlováknak a helyi tömegközlekedési eszközökön, a belföldi vasúti közlekedésben és a menetrend szerinti belföldi autóbusz-közlekedésben díjmentes utazást biztosít.

A központi államigazgatási szervek feladat- és jogköre

7. §

A Külügyminisztérium:

  1. dönt az igénylőnek külföldi szlovákként való elismeréséről, valamint annak visszavonásáról,
  2. nyilvántartást vezet az igazolványtulajdonosokról,
  3. irányítja és összehangolja a külföldi szlovákokkal szembeni külpolitika alakítását és megvalósítását,
  4. a központi államigazgatási szervekkel együttműködve kidolgozza a külföldi szlovákokkal szembeni állami politika távlati koncepcióját.

8. §
A Szlovák Köztársaság Művelődési Minisztériuma

  1. összehangolja a Szlovák Köztársaságban működő állami és nem állami intézmények által a külföldi szlovákoknak szlovák identitásuk megtartása érdekében nyújtott támogatásokat, valamint gondoskodik azok megvalósításáról,
  2. az állam információs rendszerén belül összehangolja a külföldi szlovákokra vonatkozó dokumentációs tevékenységet, és gondoskodik annak megvalósításáról, valamint feltételeket teremt ahhoz, hogy a szlovákiai eseményekről szóló információk eljussanak a külföldi szlovákokhoz.

9. §
A többi központi államigazgatási szerv saját hatáskörében közreműködik a külföldi szlovákokkal szembeni állami politika alakításában és megvalósításában. /11/

10. §
Közös és záró rendelkezések

  1. Ha e törvény másként nem rendelkezik, az e törvény szerinti eljárásra az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló törvény rendelkezései az irányadóak. /12/
  2. A külföldi szlovákként való elismerésre irányuló kérelem benyújtásakor a külügyminisztérium eltekint államigazgatási illeték kiszabásától. /13/
  3. A 3. § (1) bek. szerinti kérelmeket a külügyminisztérium által e célra rendszeresített nyomtatványon kell benyújtani.

II. fejezet

A szlovák állampolgárságról szóló 1993. évi 40. számú SZK NT-törvény az alábbi módon egészül ki:

A 7. § (3) bek. b) pontja vesszővel zárul, majd az alábbi szövegrésszel folytatódik: „vagy olyan személyről, akit az elbíráló hatóság külföldi szlovákként ismert el. /4a)/”

III. fejezet

A foglalkoztatásról szóló 1996. évi 487. számú SZK NT-törvény az alábbi módon egészül ki:

A 116. § (2) bekezdése vesszővel végződik, majd az alábbi szövegrésszel folytatódik: „vagy ha külföldi szlovák. /2a)/ ”

IV. fejezet

A külföldiek szlovákiai tartózkodásáról szóló 1995. évi 73. számú SZK NT-törvény az alábbi módon egészül ki:

A 6. § (1) bekezdésének végére az alábbi mondat kerül:

„Külföldi szlovákként elismert személyek esetében nem szükséges huzamos tartózkodási engedély. /4a)/ ”

V. fejezet

Az 1996. évi 123. számú és az 1996. évi 224. számú SZK NT-törvényekkel módosított, az államigazgatási illetékekről szóló 1995. évi 145. számú SZK NT-törvény az alábbi módon egészül ki:

A 4. § (1) bek. (1) bek. b) pontjában a pontot vessző váltja fel, az (1) bekezdés c) ponttal bővül, melynek szövege így hangzik:

c) külföldi szlovákként elismert személy. /2a)/”

VI. fejezet

Ez a törvény 1997. július 5-én lép hatályba.

 

Rövid URL
ID568
Módosítás dátuma2016. június 3.

Németh Andrea: A kódváltás pragmatikai kérdései egy kétnyelvû közösségben

Munkámban egy baráti társaság nyelvhasználatával foglalkozom. Olyan magyar anyanyelvű személyekről van szó, akik mind a magyar, mind pedig a szlovák nyelvvel állandó kapcsolatban vannak. Az adatközlők közül három erősen domináns szlovák környezetben dolgozik, egy pedig szlovák egyetemet látogat. Munkám tárgya az, hogy megfigyeljem, hogyan hat a szlovák nyelv olyan magyar anyanyelvű beszélőkre, akik a nap nagy részét szlovák személyek társaságában töltik, és ez hogyan mutatkozik meg nyelvhasználatukban, mennyire épül be a szlovák nyelv a beszélők megnyilatkozásaiba. Tehát a munka témája a kódváltás.

Részletek

1. Bevezetés

Munkámban egy baráti társaság nyelvhasználatával foglalkozom. Olyan magyar anyanyelvű személyekről van szó, akik mind a magyar, mind pedig a szlovák nyelvvel állandó kapcsolatban vannak. Az adatközlők közül három erősen domináns szlovák környezetben dolgozik, egy pedig szlovák egyetemet látogat. Munkám tárgya az, hogy megfigyeljem, hogyan hat a szlovák nyelv olyan magyar anyanyelvű beszélőkre, akik a nap nagy részét szlovák személyek társaságában töltik, és ez hogyan mutatkozik meg nyelvhasználatukban, mennyire épül be a szlovák nyelv a beszélők megnyilatkozásaiba. Tehát a munka témája a kódváltás.

A téma azért is érdekes, mert a kódváltásról vallott nézetek nagyon eltérőek. A nyelvművelők – nem csak Szlovákiában – gyakran nevezik „keveréknyelvnek” a kódváltásos beszédet. Erősen megbélyegezik a kódváltásos beszédet, és legfőbb céljuk az, hogy a beszélőt erről a beszédmódról „leszoktassák”. Jakab István például így nyilatkozott róla: „Látjuk (…), hogy nincs olyan általunk használt szlovák szó, amelynek ne volna magyar megfelelője, az idegen elemek használata tehát még a szóbeli megnyilatkozás tökéletlenebb formáiban sem indokolt” (Jakab 1983, 195). A valóság viszont teljesen mást mutat. Munkám bizonyítja, hogy a beszélők gyakran élnek a kódváltással még akkor is, ha ismerik a kifejezés magyar megfelelőjét. Nem egyfajta zavaros és zagyva „makaróninyelvet” használnak, hanem egy olyan nyelvváltozatot, melynek megvannak a törvényszerűségei. /1/ „Most már tudjuk, hogy a kódváltás nem tökéletlen nyelvhasználat. Egy nyelv elemeinek megjelenése egy másik nyelvben mind nyelvészetileg és szociolingvisztikailag következetes” (Blommaert 1992, 57). E két vélemény jól mutatja, hogy a nézetek mennyire eltérőek.

Munkám célja az, hogy megvizsgáljam, ha a kódváltás következetes, akkor milyen okai és funkciói lehetnek az általam vizsgált közösségben.

1.1. A kódváltás meghatározása

A kétnyelvűségi szakirodalomban máig nem tisztázottak bizonyos fogalmak. Nincs például pontosan meghatározva, mi is valójában a kódváltás (code-switching), kódkeverés (code-mixing) vagy a kölcsönzés (borrowing). A különbségek abból erednek, hogy a nyelvészek különböző módon közelítik meg ugyanazt a jelenséget.
„A legáltalánosabb meghatározás szerint a kódváltás két vagy több nyelv váltakozó használata ugyanazon megnyilatkozáson vagy diskurzuson belül” (Bartha 1999, 119). A jelenség megnevezésére sokáig a kódkeverés elnevezést használták. Shana Poplack szintén a kódkeverés műszót használja összefoglaló megnevezésként a kölcsönzésre és a mondaton belüli kódváltásra (Poplack 1988, 222). „Mások a kódkeveréssel a kódváltás azon típusát jelölik, mely során a két nyelv mélyebben egybeolvad” (Myers Scotton 1988, 158). Haugen arra a fontos tényre hívta fel a figyelmet, hogy szerinte két nyelv együttes használata nem rendszertelen keveredés (Haugen 1950). Carol Myers Scotton a legfőbb problémát abban látja, hogy „a kódkeverés fogalma rendszertelen káoszt sugall” (Myers Scotton 1988, 158). Ezek alapján a jelenséget célszerűbb kódváltásnak nevezni.

A kódváltás nem csupán kétnyelvű közösségek nyelvhasználatára jellemző. Az egynyelvűek beszédében is megjelenik, mivel az egyén élete során nem csupán egy nyelvváltozatot ismer meg és sajátít el. Gyakran adódnak olyan beszédhelyzetek és színterek, melyek más és más nyelvváltozatot követelnek meg. Ilyenkor az egynyelvű egyén a rendelkezésére álló nyelvváltozatok közül választ annak megfelelően, hogy mit kíván meg tőle a színtér és a beszédhelyzet. Így az egynyelvű egyén is kódot vált. Az alapvető különbség az egynyelvű és kétnyelvű kódváltás között az, hogy a kétnyelvű közösségben a beszélő nemcsak nyelvváltozatot vált, hanem nyelvet is. Mivel itt két nyelv szókészleti elemei és nyelvtani szerkezete keverednek egymással, ez a nyelvhasználat „feltűnőbb”, mint amikor a kódváltás egy nyelv különböző nyelvváltozatain belül történik. „A szubstandard és a köznyelv /2/ rendszerint közvelegként valósul meg, azaz olyan nyelvi alakulatként, amely viszonylag rendszerszerűen ötvözi több nyelvváltozat szókészleti elemeit és nyelvtani jelenségeit” (Lanstyák, 1998, 23).

A kódváltás megjelenésekor két nyelv játszik közre: a bázisnyelv és a vendégnyelv. A bázisnyelv (Carol Myers Scotton műszóhasználatában „matrix language”; Myers Scotton 1990, 3) nem más, mint „az a nyelv, amely grammatikai szempontból alapvetően meghatározza az adott mondat, ill. hosszabb megnyilatkozás szerkezetét” (Lanstyák, 1995, 164). Ezzel szemben a vendégnyelv (Carol Myers Scottonnál „embedded language”; Myers Scotton 1990, 3) az a nyelv, amelynek bizonyos elemei megjelennek a bázisnyelvben.

2. Módszertani kérdések

2.1. Az anyaggyűjtés eszközei

Dolgozatom négy adatközlővel készült interjúkra épül, ezek együttes időtartama mintegy 150 perc. A kódváltás vizsgálata interjúk nélkül elképzelhetetlen, valószínűleg ez a legmegbízhatóbb kutatási módszer. Az anyaggyűjtés elsősorban a magnófelvételek készítésére irányult. Az interjúkat – kettő kivételével – baráti összejöveteleken készítettem. Labov azt vallja, hogy csoportinterjúk során közelítünk a legtökéletesebben a vernakuláris nyelvváltozathoz /3/, mivel a megfigyelési hatás itt érvényesül a legkevésbé (Labov 1984, 48). Ez a legtermészetesebb módja az emberek közötti kommunikációnak, és az ilyen beszélgetések nagymértékben az informális stílust tükrözik. Labov azt is hangsúlyozza, hogy az interjút készítő személynek mint „tanulónak” kell fellépnie, és éreztetnie kell, hogy az ő tekintélye kisebb, mint az adatközlőé. Csak így születhetnek jó interjúk (Labov 1984, 40). Ezen a téren én előnyben voltam, mivel az adatközlőim a legszűkebb baráti körömbe tartoznak, így nem kellett más pozícióba kényszeríteni magam.

„A felvételek két fő összetevőjét az irányított beszélgetések és a tesztmodulok jelentik. Az irányított beszélgetés olyan, meghatározott témák szerint szervezett beszélgetés, amelynek bizonyos fokig szimulálnia kell a spontán társalgást. Legfőbb alkotóelemei a társalgási modulok, azok az előre meghatározott témacsoportok, amelyekre minden terepmunkásnak fel kell fűznie az interjút” (Bartha 1999, 111). Az irányított beszélgetést csak bizonyos esetekben alkalmaztam, amikor a beszélgetést olyan témákra akartam terelni, melyeknél úgy gondoltam, hogy a legnagyobb mértékben fordul elő a kódváltás. Erre nagyon ritkán volt szükség, elsősorban a rejtett felvételeknél. Az interjúk általában spontán, előre meg nem tervezett módon zajlottak, ezzel is szerettem volna elérni, hogy azok minél meggyőzőbben tükrözzék az informális stílust. Az interjúk készítéséhez diktafont alkalmaztam, ami a legtökéletesebb eszköze annak, hogy rejtett felvételek készítésénél is jól használható előnyelvi anyag szülessen. Mindezek mellett az interjúk pontos lejegyzésénél is nagy segítséget nyújtott.

„Az eredmények megbízhatósága érdekében a leginkább célravezető megoldás voltaképpen az, ha a vizsgálati kérdéseket különböző módszerekkel járjuk körül” (Bartha 1999, 113). Így szükségesnek tartottam egy nyelvhasználati kérdőív összeállítását is (lásd a Függeléket). A kérdőívben előforduló kérdések az adatközlők nemzetiségére, iskolázottságára vonatkoznak. Az adaközlők saját maguk értékelték szlovák nyelvtudásukat. Az alapadatokon kívül felmérhető a magyarsághoz való kötődésük foka, valamint a kódváltásról vallott nézetük. A kérdőív kitér az anyanyelv és a másodnyelv használatára vonatkozó kérdésekre is: mely személyekkel beszélnek magyarul és szlovákul, milyen nyelven gondolkodnak, milyen nyelven számolnak stb. A számomra elemzési szempontból gondot okozó mondatokat a kérdőív második részében teszteltem. Az adatközlőknek általában három variáns közül kellett kiválasztaniuk azt, melyet a legtermészetesebbnek éreztek. Valójában itt saját és egymás mondatait, ill. azok módosított változatait tesztelték. A kérdőív fordítástesztet is tartalmaz, amely a korpuszban leggyakrabban előforduló szlovák szavakra irányul. Az adatközlőknek meg kellett határozniuk bizonyos szavak magyar megfelelőit, és meg kellett jegyezniük, hogy mindennapi életük során szlovákul vagy magyarul használják-e őket gyakrabban.

Gyűjtőmunkám során nemcsak az adatközlők nyelvhasználatát veszem figyelembe, hanem a kérdőíves felmérés során született eredményeket is, mivel ezek meghatározóak lehetnek a kódváltás vizsgálatakor.

2.2. Az anyaggyűjtés problémái

Bartha Csilla a nyelvválasztás kapcsán három egymást befolyásoló tényezőt sorol fel: ki beszél, kihez és mikor. Ezek alapján minden közösségben felsorakoztathatók elvont szociolingvisztikai színterek (Bartha 1999, 92). A baráti kör, a munka, a család ilyen szociolingvisztikai színtér. Bartha Grosjean-t idézi (Grosjean 1995, 261–264), aki szerint „a kétnyelvű beszélők mindennapi életük során mindig egy adott nyelvi módot kiváltó szituációs kontinuum különböző pontjain helyezkednek el. A kontinuum egyik végpontján, teljes egynyelvű módban akkor van a beszélő, ha egyik vagy másik nyelvének egynyelvű beszédpartnereivel érintkezik szóban. A másik végpont a teljes kétnyelvű mód, amikor is ugyanazokon a nyelveken osztozó kétnyelvűek érintkeznek. Minthogy mindkét nyelv aktív állapotban van, Grosjean szerint a nyelvválasztás, kódváltás, kódkeverés stb. jelenségei voltaképpen csak ebben az állapotban nyernek értelmet” (Grosjean 1999, 112). Ezek alapján az adaközlőkkel elsősorban baráti társaságban készítettem felvételeket. Csupán két interjú készült két különböző munkahelyen a jelenlétem nélkül. Az egyik interjú tökéletes példája annak, hogy kétnyelvű személyek hogyan viccelődnek a kódváltással. Carol Myers Scotton a következő megállapításra jutott: „a kétnyelvűek még akkor is követik a kódváltás szabályait, amikor viccet űznek a kódváltásból (Myers Scotton 1990, 10).

A következő probléma, amellyel minden terepmunkás küszködik, a megfigyelői paradoxon: „a nyelvésznek az a dolga, hogy megfigyelje a beszélőt akkor, mikor a beszélő úgy gondolja, hogy nem figyelik. Ezt soha nem lehet tökéletesen kiküszöbölni” (Labov 1984, 30). Törvényszerűen a probléma nálam is felmerült, kiváltképp az egyik adatközlő esetében, akit a diktafon jelenléte minden esetben feszélyezett. A problémát úgy próbáltam kiküszöbölni, hogy nagyobb baráti társaságban készítettem vele interjút, valamint két esetben rejtett felvételt alkalmaztam. /4/ Ennek ellenére a megfigyelői effektust nem tudtam teljesen leküzdeni, így a harmadik számú adatközlőtől rendelkezem a legkevesebb anyaggal. A többi adatközlővel nem volt ilyen gond. A teljes diszkréció biztosítása elegendő volt ahhoz, hogy az adatközlők feloldódva beszéljenek bármilyen témáról.

2.3. Az anyagfeldolgozás módszere

Az interjúk lejegyzésekor pontos fonológiai átírást alkalmaztam. Ezzel is szerettem volna tükrözni, hogy az adatközlőket elhanyagolható mértékben feszélyezte a diktafon jelenléte, és informális stílust képviselő szabad beszélgetésekre került sor.

Mivel dunántúli nyelvjárásterületen élő adatközlőkről van szó, az átírásban jelöltem a zárt ë, a polifémikus a` és e` hangokat. Ezenkívül jelöltem a hosszú á rövidülésével keletkezett illabiális a° hangokat. A szupraszegmentális jelenségeket a következő módon jelöltem: P = rövid szünet; PP = középhosszúságú szünet; PPP = hosszú szünet; a [PAR.INNEN] [PAR.EDDIG] között megjelenő szövegrészeket az adatközlők egyszerre mondták; *** = érthetetlen szó; xxx = hezitáció; aláhúzással a közvetett vagy közvetlen kölcsönszavakat jelöltem; csupa nagybetűvel az analóg szavakat /5/ jelöltem.

2.4. Az adatközlők bemutatása

Az 1. számú adatközlő: A 24 éves V. P. szülei magyar anyanyelvűek és magyar nemzetiségűek. Adatközlőm a Peredi Magyar Tanítási Nyelvű Általános Iskola tanulója volt, majd az Építészeti Szakközépiskola magyar tagozatán folytatta tanulmányait Ógyallán. A szakközépiskola befejezése után a pozsonyi Szlovák Műszaki Egyetemre felvételizett. Kisebb megszakítással a 2001/2002-es tanévben az egyetem harmadéves hallgatója. Egyetemi évei során többször dolgozott újságárusként Pereden, ahol kizárólag a magyar nyelvet használta. Fél évig dolgozott Vágsellyén egy textilüzletben, ahol vegyesen használta a magyar és a szlovák nyelvet.
Az 1. sz. adatközlő családi környezetben mindig magyarul beszél. Nagyon kevés szlovák anyanyelvű rokona van. Évente egyszer, esetleg kétszer találkozik velük. Barátaival többnyire magyarul beszél, a szlovák nyelvet csupán az iskolában használja tanáraival és ismerőseivel, de itt is inkább magyar anyanyelvűek társaságát keresi. Adatközlőm gyakran olvas magyar szépirodalmat. Szlovák és magyar lapokat egyaránt vásárol. Rendszeresen nézi a magyar televíziócsatornákat, és hallgatja a rádióadókat.

Az interjúk folyamán a magnó jelenléte nem zavarta. Az első pillanattól kezdve feloldódva beszélt, általában az iskolában történt dolgokról. Saját elmondása alapján szakmai témákról könnyebben beszél szlovákul, pontosabban keveri a két nyelvet, mivel nem ismeri a magyar szakterminológiát. Más témákról beszélve szinte alig keveri a két nyelvet, csupán elvétve használ egyszavas kódváltásokat.

A 2. számú adatközlő: A 25 éves peredi születésű T. A. szülei magyar anyanyelvűek és magyar nemzetiségűek. Adatközlőm az általános iskolát Pereden végezte magyarul. Ezután Pozsonyban tanult szlovák nyelvű szakmunkásképzőben. A szlovák nyelvvel kizárólag iskolába lépése után találkozott, de aktívan csupán a szakmunkásképző iskolában kezdte használni. Elmondása alapján pozsonyi tartózkodásának három éve alatt nem voltak problémái a szlovák nyelvvel. Tanulmányai utolsó évében már szlovákul gondolkodott, és az idegenek nem vették észre, hogy magyar anyanyelvű. Tanulmányai befejezése után visszatért Peredre, ahol újságárusként dolgozott három évig. Immár négy éve Vágsellyén dolgozik egy textilüzletben. A szlovák nyelvvel állandó kapcsolatban van. Évente több hetet tölt Pozsonyban, ahol egy hasonló jellegű üzletben dolgozik kisegítőként. A 2. sz. adatközlő családi környezetben mindig magyarul beszél, szlovák rokonai nincsenek, évente kétszer találkozik csehországi magyar rokonaival, akikkel többnyire magyarul próbál beszélni. Barátaival kizárólag magyarul beszél, a szlovákot csupán munkahelyén használja munkatársával. Főnökével szintén magyarul beszél. Adatközlőm gyakran olvas magyar szépirodalmat, magyar és szlovák lapokat egyaránt vásárol, viszont csakis magyar nyelvű tévéműsorokat néz, és magyar nyelvű rádióadókat hallgat.

Az interjúk folyamán általában munkahelyéről beszélt. Ilyenkor gyakran váltott kódot, de mindennapi dolgokról beszélve is néha alkalmazta a kódváltást.

Az interjúhelyzet minden esetben feszélyezte adatközlőmet, csupán baráti társaságban tudott teljes mértékben feloldódni. Kétszer alkalmaztam rejtett felvételt.

A 3. számú adatközlő: A 3. sz. adatközlővel az egyik felvétel munkahelyén készült a jelenlétem nélkül, a többi pedig baráti környezetben. Az első interjúból is jól látszik, hogy az adatközlőt nem feszélyezte az interjúhelyzet, az első pillanattól kezdve feloldódva beszélt bármilyen témáról.

A 25 éves P. K. Pereden született. Szülei magyar anyanyelvűek és magyar nemzetiségűek. A magyar általános iskolát Pereden végezte, majd tovább folytatta tanulmányait a Vágsellyei Vegyészeti Szakközépiskolában. Az érettségi után kéthónapos továbbképzésen vett részt, amely szlovák nyelven folyt. Jelenleg Vágsellyén dolgozik egy kozmetikai szaküzletben. Az adatközlő angol nyelvű tanfolyamot látogat kezdők számára, ahol az oktatás szlovák nyelven folyik. Mindezek mellett 2000-ben vezetőtanfolyamra járt, ahol önszántából választotta az oktatás nyelvéül a szlovákot. Saját elmondása alapján így könnyebben megértette.

Az adatközlő a szlovák nyelvvel csupán iskolába lépése után találkozott, de aktívan azóta használja, amióta dolgozik. Családi környezetben kizárólag magyarul beszél, barátaival egyaránt használja a magyar és a szlovák nyelvet. Munkahelyén hol magyarul, hol szlovákul kommunikál, mivel munkatársai kétnyelvűek. Főnökével szintén mindkét nyelven beszél. Amint elmondta, gyakran nem is tudatosítja, hogy szlovákul vagy magyarul beszél. Az adatközlő mindkét nyelven olvas szépirodalmat. Szlovák és magyar lapokat egyaránt vásárol. Szlovák és magyar tévéműsorokat szintén néz, rádiócsatornák közül inkább a szlovákot hallgatja.

Az interjúk során sok mindenről beszéltünk, nem korlátoztam a beszélgetést munkahelyi témákra. Az adatközlő nagymértékben alkalmazta a kódváltást, bármilyen témáról beszélt is.

A 4. számú adatközlő: A 4. sz. adatközlővel munkahelyén és baráti környezetben készültek felvételek. A diktafon jelenléte nem zavarta, feloldódva beszélt az első pillanattól kezdve.

A 24 éves N. L. Deákiban született. Szülei magyar anyanyelvűek és magyar nemzetiségűek. A magyar általános iskolát Deákiban végezte, majd a Galántai Magyar Tanítási Nyelvű Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Az érettségi után a dunaszerdahelyi Kereskedelmi Akadémián szerzett könyvelői képesítést. Immár hat éve a Járási Munkaügyi Központban dolgozik Vágsellyén. A 2000/2001-es tanévtől a Komáromi Városi Egyetem hallgatója. A szlovák nyelvvel csupán tanulmányai során találkozott, aktívan azóta használja, amióta dolgozik. Elmondása alapján munkába lépésekor problémái voltak, mivel nem tudta magát megértetni szlovák munkatársaival. Több hónapba került, amíg ezt le tudta küzdeni. Ma már folyékonyan beszéli a szlovák nyelvet. Erősen szlovák domináns környezetben dolgozik. Munkahelyén inkább a szlovák nyelvet használja még a kétnyelvű személyekkel is.

Családjával kizárólag magyarul beszél, szlovák rokonai nincsenek. Barátaival is csupán a magyar nyelvet használja. Gyakran olvas szlovák és magyar szépirodalmat. Szlovák és magyar lapokat egyaránt vásárol. Tévéműsorokat mindkét nyelven néz. Rádiócsatornák közül szintén mindkettőt hallgatja.

Az interjúk során általában a munkahelyéről beszélt, de szóba kerültek más témák is. A beszélgetés folyamán a szlovák és a magyar nyelvet keverve használta, bármilyen témáról volt is szó.

3. A kódváltás pragmatikája

A kódváltás okainak feltárása bonyolult feladat, mivel nem elég ismerni a mondatok szerkezetét, hanem több nyelven kívüli tényezőt is figyelembe kell venni, mint például a beszédpartnerek viszonyát, kompetenciájukat mindkét nyelven, a témát, a társadalmi normákat, a beszélők kétnyelvűségének jellegét, a beszédhelyzet tényezőit. Ha a kutató valamelyiket is figyelmen kívül hagyja, félreértelmezheti a kódváltást, téves eredmények születhetnek. Természetesen minden tényező tökéletes tanulmányozására és megismerésére nincs mód, de a közösség beható tanulmányozása nélkülözhetetlen a kutatásban.

A pragmatikai feldolgozáshoz egy kérdőívet állítottam össze, melyet az adatközlők kitöltöttek, és minden adatközlővel külön készítettem egy interjút szembesítve őket kódváltási szokásaikkal.

3.1. A kódváltás okai

J. C. P. Auer szerint a kódváltás irányulhat a diskurzusra (dicourse-related code switching) vagy a beszédpartnerre (participant-related code switching). A diskurzusra irányuló kódváltás legalapvetőbb okainak a következőket tartja: a beszédpartnerek megváltozása, az interakció hangnemének megváltozása, beszédtéma megváltozása, szövegtagolás /6/ (Auer 1988, 199).

Lanstyák István a kódváltás okaiként a következőket jelöli meg: a kommunikációs helyzet megváltozása, nyelvi hiány, lapszus, kötés, idézés (Lanstyák 2000b, 7–10.). Természetesen az itt felsorolt eseteken kívül a kódváltásnak számos más oka is lehet, de a tanulmányomban csupán azokat ismertetem, amelyek az adatbázisomban megjelennek.

3.1.1. A kommunikációs helyzet megváltozása

A váltás legáltalánosabb oka az, hogy az interakció során valami megváltozik (Auer 1988, 187). A változások nagyon sokrétűek lehetnek. A kódváltás kifejezheti a beszédtéma megváltozását. Az adatbázisomból ezt egy munkahelyi beszélgetés bizonyítja. Az egyik adatközlő épp egy címet akar megtudni munkatársától, majd hirtelen témát vált, és saját magánéletéről kezd beszélni. Panaszkodik, hogy barátjával nem tud elmenni kirándulni, mivel nem engedik el munkahelyéről.

Az interjúrészlet jól tükrözi, hogy az NL adatközlő hogyan vált kódot a beszédtémától függően. Ha munkahelyi dolgokat vitatnak meg, a szlovák nagyobb szerepet kap.

1.

L2: Hallod?
NL: No?
L2: És valahova elmëntëk busszal.
NL: Hát, mondom, hogy nem tudom, mer [PAR. INNEN] nem kap dovolenká-t. [PAR. EDDIG]
L2: [PAR. INNEN] Nem kap dovolenkát… [PAR. EDDIG]
NL: Csak a P tëgnap hívtam nëki /7/, mondom, akkor szombaton mëhetünk? Azt mondja, hogy izé P, hogy tëgyük át ëgy héttel, én nem tëhetëm át, mer én tizënnégy, tizenötre P beraktam a összes embërëmët P két napra, és akkor mind a ponuká-kot köll nëkik írnom, tudod P, azt nem hagyhatom a Martinára P, [nevet] de még kérdëztem tőle előtte P, ennek a P Liptáknak hova küldjem Vlèany vagy Budovateµská?
L2: Budovateµská-t…
NL: Budovateµská-t?
L2: Rozhodnutie-n mi van? Nem fogunk gatyázni P, má tam o prechodnom pobyte? [PAR. INNEN] To je èo? [PAR EDDIG]
NL: [PAR. INNEN] To je [PAR.EDDIG] lekárska správa.
L2: Ïalej *** naspä» uvádza, alebo èo?
NL: Vlèany…
L2: A?
NL: V ulo¾enej dobe zastihnutý, nezastihnutý xxx Budovateµská van nëki, amúgy.
L2: Tak Budovateµská.
NL: No, és izé P, azt mondta, hogy P marha sok a munkájuk PP, nem tudja, ahogy a ponuká-t na Budová-ra adtad?
L2: Az van a rozhodnutie-n, nem?
NL: Mer P Budovateµská, mer a konanie-n is az van PP, és az van a gépbe PP, mit adjak be P, vagyis mit tëgyek?
L2: Ale hlásil sa vám, ¾e bol neprevzatý?
NL: Nem P, Vlèany bolo neprevzaté, három cím van nëki PPP, no, és hogyha má másképp nem mëgyünk, akkor legalább úgy mondtam nëki, hogy úgy próbálja meg kivënni P, hogy szombattú csak szërdáig, és csütörtök má mënjën, má mëhet dolgozni, tudod, marha sok a munkájuk.
L2: *****
NL: No, tudod, hogy ëgy nap PP, és izé hogyha két óra a út P, az ölég rá, úgy akartam, hogy egész hétën. De még kérdëztem tőle, mindëgy nëkëd?
[felemeli a hangját], persze hogy, ő akkor kap szabadságot, amikor mondjuk PP, no persze PPP, Dózsová, az Veèa vagy ©aµa?
L2: Dózsová az xxx, az ©aµa.
NL: Dobre.
L2: Staèí!
NL: Èo staèí? Vypisova»?
L2: No…

L2: Hallod?
NL: No?
L2: És valahova elmëntëk busszal.
NL: Hát, mondom, hogy nem tudom, mer [PAR. INNEN] nem kap szabadság-ot. [PAR. EDDIG]
L2: [PAR. INNEN] Nem kap szabadságot… [PAR. EDDIG]
NL: Csak a P tëgnap hívtam nëki, mondom, akkor szombaton mëhetünk? Azt mondja, hogy izé P, hogy tëgyük át ëgy héttel, én nem tëhetëm át, mer én tizënnégy, tizenötre P beraktam a összes embërëmët P két napra, és akkor mind az ajánlatokot köll nëkik írnom, tudod P, azt nem hagyhatom a Martinára P, [nevet] de még kérdëztem tőle előtte P, ennek a P Liptáknak hova küldjem Vágfarkasd vagy Építők útja?
L2: Építők útjá-t…
NL: Építők útjá-t?
L2: A határozat-on mi van? Nem fogunk gatyázni
P, ott van az átmeneti lakhely? [PAR.INNEN] Ez mi? [PAR.EDDIG]
NL: [PAR.INNEN] Ez [PAR.EDDIG] orvosi jelentés.
L2: Továbbá *** utólagosan feltünteti, vagy mi?
NL: Vágfarkasd…
L2: És?
NL: A feltüntetett időben elérhető, nem elérhető xxx Építők útja van nëki, amúgy.
L2: Akkor Építők útja.
NL: NO, és izé P, azt mondta, hogy marha sok a munkájuk PP, nem tudja, ahogy az ajánlat-ot az Építők-re adtad?
L2: Az van a határozat-on, nem?
NL: Mer P Építők útja, mer a végzés-en is az van PP, és az van a gépbe PP, mit adjak be P, vagyis mit tëgyek?
L2: De jelentkezett, hogy nem vette át?
NL: Nem, P, Vágfarkasd nem vette át, három cím van nëki PPP, NO, és hogyha má másképp nem mëgyünk, akkor legalább úgy mondtam nëki, hogy úgy próbálja meg kivënni P, hogy szombattú csak szërdáig, és csütörtök má mënjën, má mëhet dolgozni, tudod, marha sok a munkájuk.
L2: *****
NL: No, tudod, hogy ëgy nap PP, és izé hogyha két óra a út P, az ölég rá, úgy akartam, hogy egész hétën. De még kérdëztem tőle, mindëgy nëkëd?
[felemeli a hangját], persze hogy, ő akkor kap szabadságot, amikor mondjuk PP, no persze PPP, Dózsáné az Vecse vagy Vágsellye?
L2: Dózsáné az xxx, az Vágsellye.
NL: Jó.
L2: Elég!
NL: Mi elég? Kiírogatni?
L2: NO…

Amint a magánélete kerül szóba, az adatközlő a magyar nyelvre tér át. „A társadalmilag tagolt közösségekben a beszélők a nyelvváltozatokat társadalmi csoportokkal és tevékenységekkel kapcsolják össze, megkülönböztetve azokat a változatokat, amelyek saját csoporttagságukat szimbolizálják (mi kód), azoktól a kódoktól, amelyek a csoporton kívüliséget és e külső kapcsolatokat jelzik (ők kód). Egy-egy közösségben meghatározható, hogy adott tevékenységekben és helyzetekben mely kód tekinthető természetesnek, kulturálisan elfogadottnak, ily módon jelöletlennek. Az ettől való eltérések szokatlan, jelölt választásoknak minősülnek” (Bartha 1999, 106). A fent közölt beszélgetésen jól megfigyelhető, hogyan jelenik meg az „ők” kód és a „mi” kód. Az adatközlő szlovákul beszél („ők” kód), amikor munkáról van szó, de amint magánélete kerül szóba, áttér a magyar nyelvre („mi” kód).

Blom és Gumperz a kódváltás két alapvető típusát különböztette meg, a helyzethez kötött (situational) és a metaforikus (metaphorical) kódváltást. A helyzethez kötött kódváltás társadalmi megegyezésen alapszik. Ilyenkor a nyelvválasztás függ a témától, helytől, beszélőktől és az interakció céljától. A metaforikus kódváltás szintén társadalmi megegyezésen alapszik, de főként nyomatékosításra használjuk (Myers Scotton–Ury 1977, 5). Ez az általános felosztás mára már érvényét vesztette, mivel túlságosan leegyszerűsítette a kódváltás funkcióit. Ha mégis be kellene sorolnom a fent közölt példákat, mindenképpen a helyzethez kötött kódváltáshoz sorolnám.

Az interakció során nemcsak a beszédtéma változhat meg, de az interakcióban részt vevő beszélők és a beszélgetés helye is. Lanstyák István az interakcióban részt vevő beszélők változására példaként említi egy egynyelvű személy megjelenését a kétnyelvűek között, akik addig olyan nyelven társalogtak, melyet az egynyelvű nem beszél (Lanstyák 2000b, 8). Az én anyagomban erre nincs példa, mivel minden esetben a négy beszélő szerepelt adatközlőként, a hely pedig sosem változott. A kérdőíves felmérés viszont alátámasztotta, hogy adatközlőim ugyanúgy viselkednek hasonló beszédhelyzetben. Arra a kérdésre, ha szlovák anyanyelvű személy van a társaságodban, milyen gyakran beszélsz magyarul, egy adatközlő azt a választ adta, hogy soha, három pedig azt válaszolta, hogy csak néha. Válaszukat mindannyian hasonlóképpen magyarázták, mint a 3. sz. adatközlő: „Megtörténik, hogy valami nem »ugrik be«, de a szlovák személy érdekében rögtön szlovákra fordítom.” Saját bevallásuk szerint pedig ha olyan szlovák személyről van szó, aki magyarul is tud, ketten a magyart választják a társalgási alapnyelvként, egy mindkettőt keverve, egy adatközlő pedig beszédtémától függően vagy a magyar, vagy pedig a szlovák nyelvet.

3.1.2. Idézés

Idézés akkor történik, ha a beszélő önmaga vagy más megnyilatkozásait ismétli meg az interakcióban részt vevő beszédpartnerének. A korpuszban az idézés különböző típusai jelennek meg, ezért szükségesnek tartottam több alcsoportot megkülönböztetni.

Önidézés

A beszélő azért vált kódot, mert valamilyen eseményt vagy dolgot szlovákul mondott el valakinek, és saját magát idézi. Könnyebben idézi fel a mondottakat azon a nyelven, amelyen korábban elmondta, mindamellett a szlovák nyelvű idézettel a hitelességre is törekszik.

2.

Andi [nevet], Andi, én majdnem, én majdnem röhögtem, röhögtem, de nem izé, én má tisztára izé, mondom P, poèkajte tro¹ku! [felemeli hangját], JAJ, hogy őnëki mindëgy. Tudod, mi?, ledobta a gatyáját, de a felesíge ott vót, psycho-k, vagy mi az isten? És ottan próbát, ëgyik nem tetszëtt nëki, levetëtte, a másikot, járkát össze-vissza, és a izé mëg ott próbát. És azt mondja, hogy P èo, keï sme na plá¾i P, takisto som v boxerkách, tak èo? Mondom, [nevet] ale teraz je zima!

Andi [nevet], Andi, én majdnem, én majdnem röhögtem, röhögtem, de nem izé, én má tisztára izé, mondom P, várjon egy kicsit! [felemeli a hangját], JAJ, hogy őnëki mindëgy. Tudod, mi?, ledobta a gatyáját, de a felesíge ott vót, pszichó-k, vagy mi az isten? És ottan próbát, ëgyik nem tetszëtt nëki, levetëtte, a másikot, járkát össze-vissza, és a izé mëg ott próbát. És azt mondja, hogy P mi, ha strandon vagyunk, akkor is alsónadrágban vagyok, akkor mi? Mondom, [nevet] de most tél van!

A 2. számú adatközlő a munkahelyén történt eseményekről mesél a 2. számú idézetben. Egy egynyelvű szlovák vevővel beszélget. Csak azok a részek hangzanak el szlovákul, melyek a történetből származnak. Az adatközlő önmaga és beszédpartnere nyilatkozatait idézi szlovákul. /8/ A következőképpen vélekedik kijelentéséről: „Ez ahugyan törtínt, én úgy mondom e`, ha° , /9/ hogy fele`tem nëki vissza, vagy én nem tudom.”

Mások idézése

A beszélők azért váltanak kódot, mivel bizonyos eseményekről szlovákul értesültek, és így könnyebben idézik fel a hallottakat. A hitelességre való törekvés szintén oka a szlovák idézésnek.

3.

Azt mondja a Zorka nëkëm, hogy izé P, [felemeli a hangját] ty lep¹ie vie¹ tieto predáva», hogy izé nahovorí¹ µudí, jako, tudod.

Azt mondja a Zorka nëkëm, hogy izé P, [felemeli a hangját] te jobban tudod ezeket árulni, hogy izé rábeszéled az embereket, hogyan, tudod.

A 2. sz. adatközlő egyik munkatársával beszélget. A következőképpen vélekedik a kódváltásáról: „Ezt azér mondom szlovákú, mer én a Zorká-va`, az szlovák lánka, és Zorká-va` beszégetëk azér, és gyorsan nem tudom lefordítani.”

Ellenpéldaként csupán egy mondatot tudok bemutatni (lásd a 2. példát), amikor az adatközlő nem azon a nyelven mondta el a történteket, ahogy hallotta. A 2. sz. adatközlő egyik vásárlójáról beszél, saját magát szlovákul idézi. A vásárló egy mondatát magyarul mondja el (JAJ, hogy őnëki mindëgy), mert közvetett idézetről van szó. A következő nyilatkozatát már szlovákul idézi.

Kulcsszavak idézése

Az adatközlő valamiről szlovákul szerzett tudomást. Tudatában csupán a mondanivaló lényege, tehát a kulcsszavak maradtak meg, természetesen szlovákul. Itt sem szabad megfeledkezni arról a pszicholingvisztikai tényezőről, hogy a beszélő könynyebben idézi a szavakat azon a nyelven, amelyen hallotta.

4.

NL: És akkor vót ott, hogy izé, dru¾ica Zeme, és akkor a P Zem, az nagy písmeno…
SZK: Mi az a dru¾ica?
NL: Bolygó xxx, nem bolygó, hanem műhold, vagy valami ilyesmi.

NL: És akkor vót ott, hogy izé, a Föld műholdja, és akkor a P Föld, az nagybetű…
SZK: Mi az a műhold?
NL: Bolygó xxx, nem bolygó, hanem műhold, vagy valami ilyesmi.

Ez az idézet szintén a 4. sz. adatközlő elbeszéléséből való. Ebben az esetben az 1. példát veszem figyelembe. Az adatközlő tovább folytatta a vizsgán történteket. Továbbra sem tért át a szlovákra, csupán bizonyos szavakat idéz szlovákul. Ebben az esetben sem beszélhetünk hiányról vagy lapszusról, mivel a következő mondatban beszédpartnere kérdésére (mi az a dru¾ica?) azonnal megmondja a magyar megfelelőt.

Felidézés

Az adatközlő szlovák feliratokon vagy hivatalos nyomtatványokon lévő szavakat szlovákul idézi fel. Azért tartom fontosnak elkülöníteni az idézés többi csoportjától, mivel itt nem valóságos beszédeseményből idéz az adatközlő.

5.

Nem én, hanem ő. Takarva van ő, në fíljé! És hogy izé PP blokovanie tovaru, èistota, poriadok, mëg ilyenëk, az rajta van…

Nem én, hanem ő. Takarva van ő, në fíljé! És hogy izé PP az áru blokkolása, tisztaság, rend, mëg ilyenëk, az rajta van…

Az adatközlő a következőképpen nyilatkozott kódváltásáról: „Én ezt szoktam óvasni, ezt a zmluvá-t, szërződíst, és ezëk vannak benne, és szërintem én így emlékëztem vissza rá.”

6.

TA: Az mire van?
PK: Spevòujúce telové mlieko P, aby ti spevnilo stehná.

TA: Az mire van?
PK: Feszesítő testápoló tej P, hogy feszessé tegye a combjaidat.

Itt az első kódváltást veszem figyelembe. Az adatközlő így találkozott a felirattal. „Ez az, hogy elmondod, hogy mi van a termékën, hamarabb eszëdbe jut, hogy például nem kérsz üzletbe super µahké LM-ky, ale SUPER LIGHT, mer SUPER LIGHT van ráírva.” Az adatközlő itt egy szlovák–angol kódváltást hoz szemléltető például.

3.1.3. Nyelvi lapszus és nyelvi hiány

Nyelvi lapszus

Lapszusról akkor beszélünk, amikor a beszélő egy bizonyos kifejezést ismer a bázisnyelven, de nem tudja felidézni. Ilyenkor általában egyszavas kódváltások születnek. A beszélő kódot vált, hogy pótolja a pillanatnyi lexikális rést.

7.

És mútkor is beá…, beizéte P, be-hlásila, ¾e na tabule. [nevet]

És mútkor is beá…, beizéte P, be-jelentette, hogy a táblán. [nevet]

Ez egy újabb kitűnő példája a lapszusnak. Az adatközlő magyarul meséli el a történteket, majd hezitál, keresi a megfelelő magyar szót, de nem jut eszébe, ezért vált át igekötő után a szlovák szóra. Természetesen lapszusról van szó, és nem hiányról. A beszélő ismeri a szó magyar megfelelőjét. Amikor szembesítettem őt kijelentésével, a következőket kérdezte: „Ezt biztos így mondtam?” Pillanatnyi „rövidzárlatról” lehetett szó.
A „nyelvi lapszus” minden adatközlő nyelvhasználatában megfigyelhető. A 4. sz. adatközlő egyetért azzal a véleménnyel, hogy azt mondja szlovákul, ami nem jut eszébe magyarul. ő az egyszavas kódváltásainak többségét azzal indokolta, hogy „hirtelen szlovákul ugrik be a szó, mivel gyakran használom így, és gondolkodnom kellene a magyar szón”.

Korrekció, ismétlés

A váltás azért történik, mivel a beszélőnek hirtelen nem jut eszébe a megfelelő szó, vagy helytelenül nevezi meg. Ilyenkor korrekció vagy ismétlés történik. A lapszus sajátos esetéről van szó, ezért is minősítem alcsoportjaként.

8.

És mondja, hogy PP, hogy most azt hiszi, hogy PP, hogy én most most magára, xxx ¾e ja som na vás zlý…

És mondja, hogy PP, hogy most azt hiszi, hogy PP, hogy én most magára, xxx hogy rossz vagyok magához…

Ebben az esetben a kódváltásnak kétféle oka lehetséges, egyrészt a korrekció, mivel a beszélő azonnal felismerte, hogy rosszul fordította le a szlovákul elhangzott mondatot, és rögtön megismételte szlovákul javítás céljából. Ezáltal már pontos idézet született, így a kódváltás oka nemcsak az ismétlés, hanem az idézés is egyaránt. Ez a példa is jól tükrözi, hogy a kódváltásnak gyakran nem csupán egy oka lehet.

Nyelvi hiány

Nyelvi hiányról vagy lexikális résről akkor beszélünk, amikor a beszélő nem tud egy bizonyos fogalmat megnevezni magyarul. Ez a feltevés bizonyos mértékig összefügg az adatközlők kompetenciájával, de nem olyan értelemben, mint ahogy azt Poplack állítja, hogy ti. a kevésbé gyakorlott kétnyelvűek az egyszavas vagy a mondaton kívüli kódváltást részesítik előnyben, azok pedig, akik magasabb kompetenciával rendelkeznek mindkét nyelven, a tagmondatok határán és mondatok között is kódot váltanak (Poplack 1988, 218–219). Az általam vizsgált beszélők esetében ez nem bizonyítható, mivel mind a négy adatközlő magas kompetenciával rendelkezik mindkét nyelven, és beszédükben nem csak egyszavas és mondaton kívüli kódváltások figyelhetők meg. Környezetemben viszont azok a személyek, akik jóval alacsonyabb kompetenciával rendelkeznek a másik nyelven, ugyanúgy élnek a bázisváltással. Ha valamit szlovákul hallottak, az idézet erejéig áttérnek a szlovákra, vagy a hitelességre törekednek, vagy szintén így rögződött a tudatukban. Így Poplack feltevésével nem tudok egyetérteni.

9.

Amúgy nëkëm drágák, drágák, kő valami izé P olyan PP, olyan marha jemná anyag, olyan zvonové rukáv ëgy csëpët ë, ilyen na telo, azt fogom e`kérni karácsonyra tűle…

Amúgy nëkëm drágák, drágák, kő valami izé P olyan PP, olyan marha finom anyag, olyan harangszabású ujj ëgy csëpët ë, ilyen testhez álló, azt fogom e`kérni karácsonyra tűle…

A fent közölt mondat is kitűnő példája annak, hogy az adatközlő nem ismeri a magyar szót, és ezért váltott szlovákra, különben nem született volna olyan szókapcsolat, mint a „jemná anyag”. Az interjú során kiderült, hogy nem tudja pontosan meghatározni magyarul, ezért váltott át szlovákra egy szó erejéig. A vendégbetét azért került nőnembe, mivel az adatközlő ezt általában a jemná látka szókapcsolatban használja, és ez jutott először az eszébe. A zvonové rukáv-ot nem sorolom ide, mivel az adatközlő ismeri a harangszabású magyar kifejezést, de sosem használja magyarul. A na telo viszont ide sorolható. Az adatközlő ebben az esetben sem ismeri a testhez álló magyar megfelelőt.

A nyelvi hiány főleg az 1. sz. adatközlő beszédében volt nagymértékben észlelhető. Saját bevallása szerint nem tudja a szakszavak magyar megfelelőit, mivel szlovákul tanulja őket, és építészeti témáról máshogy nem tudja kifejezni magát. Ez tökéletes bizonyítéka annak, hogy valóban hiányról van szó. A kérdőíves felmérés során kiderült, hogy vannak bizonyos szakkifejezések, melyeket magyarul tanult a szakközépiskolában, és még mindig élnek a tudatában. „Persze vannak szavak, amit a középsulis időkből magyarul jobban megmaradtak bennem, azt a mai napig képtelen lennék kódolni, pl. trám = gerenda. Mindmáig magyarul mondom, szlovákul csak akkor, ha szlovák a beszédpartnerem.”

3.1.4. A kódváltást az előző megnyilatkozás váltja ki

A beszélő a beszédpartnere hatására azokat a szavakat használja, melyek előtte hangzottak el. Egyfajta visszautalásról is beszélhetünk. Általában egyszavas kódváltásokról van szó, nem történik bázisváltás. A kódváltás nem azon esetéről van szó, amikor a beszélő elfogadja a beszédpartnere nyelvválasztását.

10.

VP: Azt mondja, anglický dvorèek-ot, berajzútam kemínyen, azt mondja, hogy P mive` lësz az befödve? P, bude to otvorená alebo zatvorená angl… P, zatvorený anglický dvorèek? TA: Mi az a anglický dvorèek?

VP: Azt mondja, szellőző csatorná-t, berajzútam kemínyen, azt mondja, hogy P mive` lësz az befödve? P, nyitott vagy zárt ang…, P zárt angol udvar lesz?
TA: Mi az a szellőző csatorna?

A 2. sz. adatközlő VP szavaival kérdezett vissza beszédpartnere kijelentésére. Soha nem használta volna ezt a szót, ha VP adatközlő nem váltja ki benne. A beszélő az anglický dvorèek-kel visszautalt az előtte elhangzottakra, ezzel is növelte a szövegkohéziót. Viszont itt az anglický dvorèek már metanyelvi értelemben szerepel.

11.

NL: Aztán fő vót soróva, ki tudja, hány szó P, és mind kisbetűve` írva, és oda köllött írni, most veµké písmeno vagy malé písmeno. És akkor vót ott, hogy izé dru¾ica Zeme P, és akkor a P Zem az nagy P písmeno, mer bolygóró van szó, mer a Zem, akkor blablabla…
SZK: Mi az a dru¾ica?

NL: Aztán fő vót soróva, ki tudja, hány szó P, és mind kisbetűve` írva, és oda köllött írni, most nagybetű vagy kisbetű. És akkor vót ott, hogy izé Föld műholdja P, és akkor a P Föld az nagy P betű, mer bolygóró van szó, mer a Föld, akkor blablabla…
SZK: Mi az a műhold?

SZK az NL hatására használta a dru¾ica szót. A „nyelvi hiány” szintén közrejátszott, mivel ha a beszélő ismeri a magyar megfelelőt, nem kérdezett volna vissza. Az NL adatközlő nyilatkozatából kiderül, hogy az első négy kódváltás azért történt, mert kulcsszavakat idézett. Az utána következő váltás, a písmeno már nem idézet. Itt az előző vendégelemek hatására történt a váltás.

Visszautalás

A beszélő azért vált kódot, mert szünet vagy közbevetés után visszatér a témára, amelyet folytatni szeretne, és megismétli a kulcsmondatot vagy szót, amely szlovákul hangzott el. Idézésről is beszélhetünk. Mégis az előző típus alcsoportjaként tüntetem fel, mert a kódváltást az előző megnyilatkozás váltotta ki.

12.

VP: … Toto je koµko? Mondom, osemsto. És azt mondja, hogy PP jak to chcete vymurova»?
TA: Mi az a osem? Nyóc métër?
VP: Nyócszáz millimétër [nevet], millimétërëkbe beszílünk.
TA: De amúgy igazibú mennyi lënne?
VP: Nyóc mëg nyóc tizënhat, hat métër.
TA: JAJ! NO, és mi? És hogy chcete
vymurova»?

VP: …Ez mennyi? Mondom, nyolcszáz. És azt mondja, hogy PP hogyan akarja fölfalazni?
TA: Mi az a nyolc? Nyóc métër?
VP: Nyócszáz millimétër [nevet], millimétërëkbe beszílünk.
TA: De amúgy igazibú mennyi lënne?
VP: Nyóc mëg nyóc tizënhat, hat métër.
TA: JAJ! NO, és mi? És hogy akarja fölfalazni?

A TA beszélő felidézte a VP adatközlőben, hogy valójában hol hagyták abba a beszélgetést. Erre utal az „és hogy chcete vymurova»?” kérdés is. Egyfajta idézésről van szó, mivel ugyanazokkal a szavakkal kezdte a TA beszélő, mint amelyekkel a VP befejezte. Esetleg mondhatta volna azt is, hogy „No, és akkor hol fejeztük be?”, vagy ehhez hasonlót.

3.1.5. A kódváltást más nyelvű szöveg váltja ki

A kódváltást más idegen nyelvű szöveg is kiválthatja. A korpuszban csupán egy példa található.

13.

És abbú a szoknyábú ki vót vágva, hogy MADE IN Turecko, tudod, kinyírta valaki…

És abbú a szoknyábú ki vót vágva, hogy MADE IN Törökország, tudod, kinyírta valaki…

A kódváltást a MADE IN váltotta ki a beszélőben. Az adatközlő eladónő lévén naponta olvashatja ezt a feliratot a termékeken. Tudatosította, hogy idegen kifejezésről van szó, viszont a végét már nem tudta felidézni. Mivel a MADE IN szintén idegen kifejezés, hitelesebb volt a számára a szlovák befejezés, mintha azt mondta volna, hogy MADE IN Törökország.

3.1.6. Kötés

A kódváltást az előző megnyilatkozás utolsó szava vagy szavai váltják ki, amelyek szlovák nyelven hangzanak el, vagy pedig analóg szó – olyan szó, amely mintkét nyelvben egyforma. Ezt nevezzük kötésnek (triggering).

14.

L2: Avva` a Pityuva` ?
NL: NO, NO, NO, ten, ten vie¹ P, èo sme mali problémy aj s riaditeµkou.

L2: Avva` a Pityuva` ?
NL: NO, NO, NO, az, az tudod P, akinek prolémája volt az igazgatónővel.

Itt a három NO implikálhatta a váltást, mivel semmi más nem indokolja azt. Ha a három NO nincs a mondat elején, a mondat valószínűleg magyarul folytatódott volna.

3.2. Az adatközlők céljai, a kódváltás funkciói

A célok a beszélőre vonatkoznak, mivel csupán neki lehetnek céljai, funkciója pedig a beszélő megnyilvánulásainak lehetnek. Tehát a cél és a funkció egyazon dolog különböző oldalát jelzi (Lanstyák 2000b, 10).

A beszélőnek a kódváltással különböző céljai lehetnek. Kódváltással a beszélő kifejezheti haragját (Gal 1979), felhívhatja valamire a beszédpartnere figyelmét (McClure 1981, 83). Ez az én anyagomban is megjelenik. A beszélő kifejezheti beszédpartneréhez való viszonyát (Gumperz 1982, 93). A kódváltás célja lehet egy harmadik személy kizárása a társalgásból (Myers Scotton 1988, 174), amire nem tudok példát felhozni, mivel a felvételek készítésénél nem volt jelen szlovák személy. Lanstyák István a következő funkciókat sorolja fel: a kommunikáció hatékonyabbá tétele, a mondanivaló nyomatékosítása, humor, melyre S. Gal kitűnő példát hoz fel, amikor a romániai németeket említi: „Egy csupa német társaságban a németek románul kezdtek vicceket mesélni, s ezt azzal magyarázták, hogy a németben nincsenek jó viccek” (Gal 1991, 145). A beszélő célja lehet nyomás kifejtése a beszédpartnerre a nyelvválasztást illetően, bizonyos etnikumhoz való tartozás kifejezése, játék a nyelvvel, visszautalás, az üzenet minősítése, stílushatás, saját arculatának ápolása, nyelvgyakorlás. Lanstyák István a gyakorlásról megjegyzi, hogy nem tudni, mennyire gyakori indítékról van szó, de feltételezi, hogy inkább a szlovák nyelv választását motiválja, mint a kódváltást (Lanstyák 2000b, 11). Továbbá említést tesz a bevésetésről, amely főleg tanítási órán és otthoni együtt tanuláskor képzelhető el. A beszélő további célja lehet még, hogy ellenálljon a többségi nyelv dominanciájának (Lanstyák 2000b, 11). Az utóbb említett cél szintén nem jellemző az általam vizsgált közösség egyik tagjára sem, amit résztvevő megfigyelésem alapján is alá tudok támasztani, mivel a szóban forgó személyekkel személyes kapcsolatban vagyok. A kérdőíves felmérésből szintén kiderült, hogy két adatközlő nagyon fontosnak tartja minden szlovákiai magyar számára a szlovák nyelv minél tökéletesebb elsajátítását, kettő pedig elég fontosnak. Három adatközlő büszke rá, hogy szlovákiai magyar, egy pedig nem büszke, de nem is szégyelli. Természetesen más célok is felsorakoztathatók, de munkámban csupán azokkal foglalkozom, amelyek a lejegyzett interjúkból meggyőzően kielemezhetők.

3.3. Az adatközlők lehetséges céljai az általam vizsgált beszédeseményekben

3.3.1. Alkalmazkodás

Az adatközlő azért vált kódot, mert elfogadja az előző beszélő nyelvválasztását.

15.

NL: (…) rögtön ki kő tënnünk ëvidëncióbó /10/ ne, nem izé xxx hogy [PAR. INNEN] konanie [PAR. EDDIG]
L2: [PAR. INNEN] konanie [PAR. EDDIG]
NL: (…) rögtön ki kő tënnünk ëvidëncióbó ne, nem
izé xxx hogy [PAR. INNEN] végzés [PAR. EDDIG]
L2: [PAR. INNEN] végzés [PAR. EDDIG]
NL: Ale hneï vyradi» P a ¾e P, hogy izé, és hogy P nech to s tým trápia potom na kraji, hogyha izé xxx keï, hogyha föllebëznek..
L2: Áno?
NL: NO…
L2: Ale zas èo budeme robi»?
NL: Én nem tudom, én mondtam a Martinának, hogy énnnëkëm biztos, hogy megkönnyítené a munkámot, mer nem kő ponuká-kot kiírogatnom,
hanem ölég a izé a zoznam-ot [PAR. INNEN] vytlaèi» [PAR. EDDIG]
L2: [PAR. INNEN] NO, de most figyelj! [PAR. EDDIG] P most ezt izé P, most ezt nem kő így csinánom?
NL: Á nem. Igën, mer výberové lësz P, de a többinek nem adsz P a P [PAR. INNEN], és ka¾dý musí ma» *** [PAR. EDDIG]
L2: [PAR. INNEN] [kiabál] Naèo budem dáva» na ten papierik? [PAR. EDDIG]
NL: Na aký papier?
L2: Na tento…
NL: Na ponuku?
L2: NO!

NL: De rögtön kizárni P, és hogy P, hogy izé, és hogy P gyötrődjenek vele a kerületen, hogyha izé xxx hogyha, hogyha föllebëznek..
L2: Igen?
NL: NO…
L2: De megint mit fogunk csinálni?
NL: Én nem tudom, én mondtam a Martinának, hogy énnnëkëm biztos, hogy megkönnyítené a munkámot, mer nem kő ajánlatokat kiírogatnom, hanem ölég a izé a névsor-t [PAR. INNEN] kinyomtatni [PAR. EDDIG]
L2: [PAR. INNEN] NO, de most figyelj! [PAR. EDDIG] P most ezt izé P, most ezt nem kő így csinánom?
NL: Á nem. Igën, mer válogatás P, de a többinek nem adsz P a P [PAR. INNEN], és mindenkinek kell
*** [PAR. EDDIG]
L2: [PAR. INNEN] [kiabál] Minek fogom arra a papírra írni? [PAR. EDDIG]
NL: Milyen papírra?
L2: Erre…
NL: Az ajánlatra?
L2: NO!

Munkahelyi beszélgetés, amelyben NL az adatközlő. Az L2 személyében olyan beszélő jelenik meg, akinek anyanyelve a magyar, viszont vegyes házassága miatt inkább szlováknak tartja magát, és inkább kommunikál szlovákul, mint magyarul. A társalgás sokáig két nyelven folyik, mivel L2 a társalgás nyelvéül a szlovákot választotta, viszont NL a magyar nyelvet. L2 csupán egy mondat erejéig tér át a magyarra, majd újra a szlovák mellett dönt. Az interjúrészlet végén NL elfogadja L2 nyelvválasztását, és ő is áttér a szlovák nyelvre.

3.3.2. Hatáskeltés

A beszélő azért vált kódot, mert a szlovák kifejezéssel valamilyen hatást akar elérni. Szintén több alcsoport különböztethető meg.

Stílushatás

A beszélő azért vált kódot, mert bizonyos szót kifejezőbbnek, szimpatikusabbnak tart, vagy az adatközlő fel akarja hívni valamire a figyelmet, valamit ki akar hangsúlyozni, és úgy gondolja, hogy a szlovák kifejezéssel nagyobb hatást ér el.

16.

Nëkëm nyáron itt a izé, stehná marha jó izmos vót, de má abbahagytam a biciklizést…

Nëkëm nyáron itt a izé, combom marha jó izmos vót, de má abbahagytam a biciklizést…

Az adatközlő szimpatikusabbnak tartja a szlovák kifejezést. Saját elmondása alapján soha nem használja magyarul, mivel „az olyan comb, az lëhet csibecomb is”. A szlovák stehná kifejezés szintén utalhat csibecombra, a beszélő mégis inkább a magyar kifejezést azonosítja a csibecombbal. Az adatközlő magyarázata alapján ez a szó kölcsönszóként értékelhető, viszont csakis a 3. sz. adatközlő esetében.

17.

Én som stra¹ne ochorela, és oné PP, szombaton munkába majd meghaltam egész idő alatt P, aztán délután P én csak fújtam, fújtam a orromot…

Én szörnyen megbetegedtem, és izé PP, szombaton munkába majd meghaltam egész idő alatt P, aztán délután P én csak fújtam, fújtam a orromot…

Az adatközlő a stra¹ne szót találta kifejezőbbnek a magyar szörnyen helyett. „Szërintem a stra¹ne, az olyan jó szó, azza` kifejezni, hogy beteg vót, hogy annyira beteg vótam, és az a stra¹ne, az ëgy stra¹né slovo” (szörnyű szó).

Pontosítás

Kódváltás azért történik, mert a beszélő nyomatékosítani vagy pontosítani akarja mondanivalóját azzal, hogy megismétli szlovákul azt, amit mond. Rokon a fent említett ismétléssel, mégis szükségesnek tartottam elkülöníteni tőle, mivel az ismétlés oka a lapszus. Itt pedig a cél a pontosítás.

18.

Akkor jön vele három nőszemély, nem azokba a arab ruhákba, hanem P hosszú kabátba P, és akkor kendő rajtuk P, és nem vót a arcuk eltakarva, neboli zahalené, hanem csak kendő…

Akkor jön vele három nőszemély, nem azokba a arab ruhákba, hanem P hoszszú kabátba P, és akkor kendő rajtuk P, és nem vót a arcuk eltakarva, nem voltak elfátyolozva, hanem csak kendő…

A beszélő hangsúlyozni akarta azt, hogy nem volt az arcuk eltakarva. Úgy gondolhatta, hogy az arcuk nem volt eltakarva nem elég világos vagy félreértelmezhető. A szlovák megnevezése viszont egyértelműen utal a közlendőre. A lapszus is közrejátszott, mivel az adatközlő nem határozta meg a mondandóját pontosan. A zahalené pontos megnevezése az elfátyolozva lett volna. Érezhette a pontatlanságot, így a szlovák kifejezéssel akarta nyomatékosítani, mire is gondolt. Carol Myers Scotton szintén említést tesz a kódváltás ezen típusáról, de felhívja a figyelmet arra, hogy ettől az üzenet nem tartalmaz több információt (Myers Scotton 1988, 476).

3.3.3. Távolságtartás

Az adatközlő a kódváltást távolságtartás céljából alkalmazza. Ez a típus csupán a 2. sz. adatközlőnél jelenik meg, és nála sem csupán a kódváltás utal a távolságtartásra. Az adatközlőnek magyar anyanyelvű főnöke van, akivel minden esetben magyarul beszél. Attól függően, hogy a 2. sz. adatközlő milyen érzéseket táplál főnöke iránt, különböző módon nevezi őt meg, hol vezetéknevén, hol pedig keresztnevén. Nemcsak a kódváltást kell figyelembe venni, mivel elsősorban a keresztnév–vezetéknév szembenállásnak van távolságtartó szerepe. A kódváltással az adatközlő még jobban növeli a már meglevő távolságot.

Az adatközlő épp azt meséli el, hogy főnöke kirúgta egyik alkalmazottját, és nem ért egyet a döntésével, a főnökét okolja.

19.

Mer P, mer a Csóková /11/ összeveszëtt a Mirkáva`, és a Mirka nem fog nëki ötezër koronáér, ötezër korona fizetést adott nëkije.

Mer P, mer a Csókáné összeveszëtt a Mirkáva` , és a Mirka nem fog nëki ötezër koronáér, ötezër korona fizetést adott nëkije.

Az adatközlő a harag kifejezésére vezetéknevén szólítja meg főnökét, ami már eleve távolságtartásra utal, de még fokozza azzal, hogy vezetéknevét szlovákosítja.

Az ellenkező eset is felmerül a korpuszban. Amikor a viszonyuk jó, főnökét keresztnevén nevezi, és magyarul.

20.

(…) Angi akart mënni próbáni, e`vitte azt a rolák-ot, amit a Nóritú el akartam kírni…

(…) Angi akart mënni próbáni, e`vitte azt a garbó-t, amit a Nóritú el akartam kírni…

3.3.4. Kettős nyelvi identitás kifejezése

A beszélő azért alkalmaz bázisváltogatást, hogy kifejezze, mindkét nyelvhez egyaránt kötődik.

21.

PK: Mer sokszor bemëgyëk. Csak úgy, hogy P niè si nechcem kúpi», meglátok valami jó dógot, és akkor oné PP, zoberem, nezoberem…
TA: Mi van a izébe, Sellyén, Kati?
PK: Hun, Angi? Üzletünkbe? Nagy sëmmi PP, u¾ ani náv¹tevy k nám nechodia, van ëgy füzetünk, amibe írjuk a pánske náv¹tevy-t. És a hülye Vigi P, ta`pas tót, és leírja a pánske náv¹tevy-t P mäkké i-ve`. Mëg, mëg olyanokot beír a füzetbe, hogy javítom utána. [nevet] Mondom, do frasa, Maïarka to má opravova»! [nevet] Nyáron ugyi, vót rajtam ëgy főső, ilyen, ilyen gombos főső, és ugyi főső kettő vagy három kigombúva, nech P nech to vidia P, opálená som bola, v¹etko.

PK: Mer sokszor bemëgyëk. Csak úgy, hogy P semmit nem akarok venni, meglátok valami jó dógot, és akkor izé PP, elviszem, nem viszem el… TA: Mi van a izébe, Sellyén, Kati?
PK: Hun, Angi? Üzletünkbe? Nagy sëmmi PP, már férfi látogatók se járnak hozzánk, van ëgy füzetünk, amibe írjuk a férfi látogatók-at. És a hülye Vigi P, ta`pas tót, és leírja a férfi látogatók-at lágy i-ve`. Mëg, mëg olyanokot beír a füzetbe, hogy javítom utána. [nevet] Mondom, a francba, magyarnak kell kijavítania! [nevet] Nyáron ugyi, vót rajtam ëgy főső, ilyen, ilyen gombos főső, és ugyi főső kettő vagy három kigombúva, csak P, csak lássák P, le voltam sülve, minden.

A második szövegrészben csak azokat a bázisváltásokat veszem figyelembe, amelyek nem idézetek. Ha figyelembe vesszük az adatközlő hátterét, véleményét a kódváltásról, rá kell jönnünk, hogy nem véletlenszerű, hogy épp a 3. sz. adatközlőnél fordul elő legnagyobb mértékben a bázisváltás. Az adatközlő saját bevallása szerint azért használ szlovák kifejezéseket, hogy közvetve jelezze mindkét nemzethez való kötődését. Szerinte teljesen természetes a szlovákiai magyarok körében, hogy élnek a kódváltással. Ezzel csupán a kétnyelvű környezethez szeretne alkalmazkodni, „és ha csak így lehet, akkor miért ne”. Igaz, hogy attól ő még igazi magyarnak tartja magát, hogy keveri a két nyelvet, de azt is elmondta, hogy Magyarországhoz csupán „kultúra, irodalom, magyar filmek miatt kötődik, mivel a szlovákoknak nincs érdemleges kultúrájuk, irodalmuk”. Az ő esetében elfogadható az a nézet, melyet Carol Myers Scotton vall: „A beszélő azt akarja kifejezni, hogy ő nemcsak X, de Y is” (Myers Scotton 1988, 170). Olyan nyelvi kettősség alakulhatott ki az adatközlőben, mely szerint vonzódik a magyar nyelvhez, mivel ezt tartja anyanyelvének. A magyar a szolidaritás nyelveként jelenik meg. Viszont a szlovák nyelvet is magáénak érzi. Ez az erősen domináns szlovák környezet hatása, amelyben a beszélő dolgozik. Kiválthatta ezt a munkatársaihoz való erős kötődése is. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egyfajta alkalmazkodásról is szó van.

3.3.5. Játék a nyelvvel

A beszélők játék céljából élnek a kódváltással. Korpuszomban egy teljes interjú bizonyítja ezt a feltevést. A beszélők jelenlétem nélkül készítették a felvételt, így feszélytelenül viccelődtek a kódváltással. Az interjú, amelyből itt idézek, az egyetlen, melynek a társalgási alapnyelve a szlovák. Így nem állt módomban más példákkal összehasonlítani. Leegyszerűsítve a kódváltás funkcióit, az itt feltüntetett interjúrészlet példaként szolgál arra, hogyan lehet a kódváltást felhasználni nyelvi játékra. A részletesebb elemzésre bővebb anyag szükséges.

22.

PK: Spravíme si ¹pioná¾ny délután.
D: Áno a potom?
PK: Ebéd után P to je po obede, od P do obe…, blabla…
D: A potom si dáme ¹pioná¾ny P [hangsúlyos] anyag.
PK: Áno PP, dáme si anyag P, budeme sa slni» P a napozova» P, budeme ¹piónova» P manusz-ov PP, jó manusz-ov.
D: Jó manusz-ov.
PK: [hangsúlyos] Jó manusz-ov, jó manusz-ov, jó manusz-ov, tak¾e niè neuvidíme podµa mòa. [nevet]
D: Takto urèite nie!
PK: [hangsúlyos] A P idem na jednu cigi PP, to tu P, lebo potom príde nejaká zákazníèka a nebudem ma» P mo¾nos», príle¾itos» PP a priebe¾ne [PAR.INNEN] idem [PAR.EDDIG] cigiz-ova».
D: [PAR.INNEN] Cigiz-ova»? [PAR.EDDIG]
[vagas]
PK: Kúpila som na vacsur- u tökmag-y PP, és…
M: És bude¹ szotyi-kova» s nimi?
PK: Budem szotyi-kova» s nimi [hangsúlyos], és az a lila, èo si dostala P dárek? PP Kedy donesie¹ ukáza»?

 

PK: Csinálunk kémkedős délutánt.
D: Igen és aztán?
PK: Ebéd után P az ebéd után, -tól P ebédi…, blabla…
D: És utána veszünk kémkedős P [hangsúlyos] anyag.
PK: Igen PP, veszünk anyagot P, fogunk napozni P, és a manusz-okat bámulni P, bámulni fogjuk P a manusz-okat PP, jó manusz-okat.
D: Jó manusz-okat.
PK: [hangsúlyos] Jó manusz-okat, jó manusz-okat, jó manusz-okat, ezért szerintem semmit sem fogunk látni. [nevet]
D: Így biztos nem!
PK: [hangsúlyos] És P megyek egy cigire PP, ezt most P, mert aztán jön valamilyen vendég, és nem lesz lehetőségem, alkalmam PP, és folyamatosan [PAR. INNEN] megyek [PAR.EDDIG] cigiz-ni.
D: [PAR.INNEN] Cigiz-ni? [PAR.EDDIG]
[vagas]
PK: Vettem vacsorá-ra tökmag-ot PP, és…
M: És fogsz tökmagoz-ni?
PK: Fogok tökmagoz-ni [hangsúlyos], és az a lila, amit kaptál P ajándék? PP Mikor hozod el megmutatni?

3.3.6. Intézmények, létesítmények megnevezése

Az adatközlő egy bizonyos intézményt vagy létesítményt szlovákul nevez meg, mivel a szlovák elnevezése ismeretes mindenki számára.

23.

Én jövő szërdán mëgyëk, ott lesző tr¾nicá-n a jövő szërdán?

Én jövő szërdán mëgyëk, ott lesző vásárcsarnok-ban a jövő szërdán?

 

24.

Üü, embër fél naponkint nem vót ott a tr¾nicá-n.

Üü, embër fél naponkint nem vót ott a vásárcsarnok-ban.

Ez az eset csupán a második és a harmadik adatközlőre érvényes, akik úgy vélték, hogy magyarul és szlovákul is egyaránt úgy nevezik meg az épületet. Csodálkozva mondták az interjú során, hogy „hát az a neve, nem?”. A 3. sz. adatközlő meg is jegyezte: „Az tr¾nica, az olyan, mintha Billát mondanának, annak az a neve.” A 2. sz. adatközlő szintén hasonlóképpen nyilakozott róla, ő is úgy gondolta, hogy az említett vásárcsarnoknak Tr¾nica a neve, és akkor úgy kell megnevezni. A szó bizonyos fokig elveszthette idegen jellegét, mivel a környezetükben mindenki a szlovák kifejezést használja a vásárcsarnok megnevezésére.

4. Összegzés

Munkám során négy adatközlő kódváltási szokásaival foglalkoztam. A kódváltást a pragmatika nézőpontjából közelítettem meg. A vizsgálathoz interjúkat készítettem az adatközlőkkel a legintimebb színtereken: családban, baráti társaságban, így a tanulmányban közölt példák a beszélők legbensőségesebb nyelvhasználatát tükrözik. Egy nyelvhasználati kérdőív segítségével szembesítettem őket saját nyelvhasználatukkal azért, hogy kiderítsem, valójában miért is váltanak kódot. A kódváltás okainak és funkcióinak vizsgálatakor az adatközlők véleményére és személyes véleményemre támaszkodtam, ami természetesen nem tükrözheti teljes mértékben az objektív valóságot. Mégis a hitelesség mellett szól, hogy az eredmények nagyon hasonlítanak a szakirodalomban megjelenőkhöz, tehát a kódváltás okai és funkciói hasonlóak lehetnek egyes kétnyelvű közösségekben. Ez természetesen nem zárja ki azt a tényt, hogy a kódváltásnak az általam vizsgált közösségben feltárt okai és céljai nem feltétlenül jelennek meg minden kétnyelvű közösségben. A vizsgálat alapján a kódváltás leggyakoribb okai az említett közösségben az idézés, melynek különböző típusai vannak: a kommunikációs helyzet változása, nyelvi hiány vagy lapszus, kötés. A kódváltást kiválthatja az előző megnyilatkozás és idegen nyelvű szöveg is. A kódváltás lehetséges funkciói szintén nagyon sokrétűek: alkalmazkodás, visszautalás, hatáskeltés, amelynek szintén több típusát tüntettem fel, távolságtartás, kettős nyelvi identitás kifejezése, játék a nyelvvel és intézmények, létesítmények megnevezése. Ezek az okok és funkciók nem elszigetelten jelennek meg, vagyis egy bizonyos kódváltásnak egyszerre több oka vagy funkciója lehet.

A munka alátámasztja, hogy a kódváltás természetes jelenség az általam vizsgált társaságban. Nem valamiféle rendszertelen nyelvhasználatról van szó, hanem egy olyan beszédmódról, amelynek megvannak a szabályai. A nyelvművelők által terjesztett vélemény, amely szerint hibás „makaróninyelv”-vel állunk szemben, nem fogadható el. A munka azt is bizonyítja, hogy a kódváltásnak a „nyelvi hiány” mellett számos más oka és funkciója is lehet. Ezek tudatában egyetlen nyelvművelőnek sincs joga „leszoktatni” az egyént az effajta beszédmódról márcsak azért sem, mert az ember alapvető joga úgy beszélni legfőképpen a legintimebb színtereken, ahogy azt ő óhajtja.

Függelék

Nyelvhasználati kérdőív

  1. Anyanyelved:
    1. magyar
    2. szlovák
  2. Lakhelyed:
  3. Foglalkozásod:
  4. Tanulmányaidat milyen nyelven végezted?
    1. alapiskola magyar szlovák
    2. szakmunkásképző magyar szlovák
    3. szakközépiskola magyar szlovák
    4. egyetem magyar szlovák
  5. Milyen szinten beszéled a következő nyelveket? A megfelelő rubrikába tegyél egy x-et!*
  6. Milyen nyelven gondolkozol? magyar szlovák hol így, hol úgy
  7. Milyen nyelven álmodsz? magyar szlovák hol így, hol úgy
  8. Milyen nyelven számolsz? magyar szlovák hol így, hol úgy
  9. Milyen nyelven imádkozol? magyar szlovák hol így, hol úgy
    Milyen nyelven káromkodsz? magyar szlovák hol így, hol úgy
    Milyen nyelven beszélsz az állatokhoz? magyar szlovák hol így, hol úgy
    Milyen nyelven beszélsz magadhoz? magyar szlovák hol így, hol úgy
  10. Milyen nyelven beszélsz családtagjaiddal?
    1. szinte mindig magyarul
    2. általában magyarul, néha szlovákul
    3. hol így, hol úgy
    4. általában szlovákul, néha magyarul
    5. szinte mindig szlovákul
  11. Milyen nyelven beszélsz nagyszüleiddel?
    1. szinte mindig magyarul
    2. általában magyarul, néha szlovákul
    3. hol így, hol úgy
    4. általában szlovákul, néha magyarul
    5. szinte mindig szlovákul
  12. Milyen nyelven beszélsz rokonaiddal?
    1. szinte mindig magyarul
    2. általában magyarul, néha szlovákul
    3. hol így, hol úgy
    4. általában szlovákul, néha magyarul
    5. szinte mindig szlovákul
  13. Milyen nyelven beszélsz barátaiddal?
    1. szinte mindig magyarul
    2. általában magyarul, néha szlovákul
    3. hol így, hol úgy
    4. általában szlovákul, néha magyarul
    5. szinte mindig szlovákul
  14. Hogyan viszonyulsz anyanyelvedhez?
    1. minden nyelvnél fontosabb
    2. ugyanolyan fontos mint a szlovák
    3. a szlovák fontosabb
    1. Ha valaki csak szlovákul tud Dél-Szlovákiában*
      1. könnyen boldogul
      2. lehetnek nehézségei
      3. nehezen boldogul
      4. Ha a 2)-t vagy 3)-t karikáztad be, milyen helyzetekben lehetnek nehézségei:
    2. Ha valaki csak magyarul tud Dél-Szlovákiában*
      1. könnyen boldogul
      2. lehetnek nehézségei
      3. nehezen boldogul
      4. Ha a 2)-t vagy 3)-at karikáztad be, milyen helyzetben lehetnek nehézségei:
    1. Ha valaki csak magyarul tud a lakóhelyeden*
      1. könnyen boldogul
      2. lehetnek nehézségei
      3. nehezen boldogul
      4. Ha a 2)-t vagy 3)-at karikáztad, milyen helyzetben lehetnek nehézségei:
    2. Ha valaki csak szlovákul tud lakóhelyeden*
      1. könnyen boldogul
      2. lehetnek nehézségei
      3. nehezen boldogul
      4. Ha a 2)-t vagy 3)-at karikáztad, milyen helyzetben lehetnek nehézségei:
  15. Fontosnak tartod minden szlovákiai magyar számára a szlovák nyelv minél tökéletesebb elsajátítását?
    1. nagyon fontos
    2. elég fontos
    3. nem túl fontos
    4. nem fontos
  16. Munkahelyeden általában milyen nyelven beszélsz?
    1. szinte mindig magyarul
    2. általában magyarul, néha szlovákul
    3. hol így, hol úgy
    4. általában szlovákul, néha magyarul
    5. szinte mindig szlovákul
    1. Milyen a viszonyod a szlovák ismerőseiddel?
      1. nagyon jó
      2. normális
      3. nem túl jó
      4. rossz
    2. Milyen a viszonyod szlovákokkal általában ?
      1. nagyon jó
      2. normális
      3. nem túl jó
      4. rossz
  17. Ha ismeretlen szlovákokkal beszélsz, észreveszik-e, hogy nem szlovák az anyanyelved?
    1. igen, mindig
    2. gyakran
    3. csak néha
    4. soha
  18. Ha szlovák anyanyelvű személy van a társaságodban, milyen gyakran beszélsz magyarul?
    1. mindig
    2. gyakran
    3. csak néha
    4. soha
      Mi az oka annak, ha szlovák személy társaságában magyarul beszélsz?
  19. Ha olyan személy van a társaságodban, aki magyarul és szlovákul is beszél, melyik nyelvet választod?
    1. szlovák
    2. magyar
    3. mindkettő keverve
    4. attól függ
    5. Ha a D pontot jelölted meg, írd le, hogy mitől függ!
  20. Kerültél-e már hátrányos vagy kellemetlen helyzetbe, mert magyar nyelvet használtál? (Ha igen, mondd el, mi törént!)
  21. Milyen nyelvet használsz:
    (Egy sorba több x-et is lehet, ha szükséges.)*
  22. Mennyire tudsz azonosulni a következő megfogalmazásokkal?
    1. A szlovákiai magyarok körében teljesen természetes, hogy az emberek keverik a két nyelvet.
      1. teljesen egyetértek
      2. nagyjából egyetértek
      3. inkább nem értek egyet, mint igen
      4. egyáltalán nem értek egyet
    2. Attól még nem esik csorba a magyar nyelven, ha szlovák kifejezéseket keverünk bele.
      1. teljesen egyetértek
      2. nagyjából egyetértek
      3. inkább nem értek egyet, mint igen
      4. egyáltalán nem értek egyet
    3. Vagy beszéljünk magyarul vagy szlovákul, de ne keverjük a két nyelvet!
      1. teljesen egyetértek
      2. nagyjából egyetértek
      3. inkább nem értek egyet, mint igen
      4. egyáltalán nem értek egyet
    4. Aki keveri a két nyelvet, az nem igazi magyar.
      1. teljesen egyetértek
      2. nagyjából egyetértek
      3. inkább nem értek egyet, mint igen
      4. egyáltalán nem értek egyet
  23. Könnyen érthető a számodra, ha valaki keveri a magyart és a szlovákot?
    1. igen, mindenkit megértek
    2. néha nem értem
    3. gyakran nem értem meg az olyan embert, aki keveri a két nyelvet
    4. általában nem értem őket
    5. soha sem értem őket
  24. Zavar, ha valaki keveri a két nyelvet?
    1. egyáltalán nem zavar
    2. néha zavar
    3. gyakran zavar
    4. nagyon zavar, beszéljen magyarul vagy szlovákul
  25. Szerinted miért keverik az emberek a két nyelvet? *
    1. azt mondják szlovákul, ami nem jut eszükbe magyarul
    2. azt mondják szlovákul, amit nem tudnak magyarul
    3. azt mondják szlovákul, ami úgy jobban hangzik, mint magyarul
    4. azt mondják szlovákul, amit hangsúlyozni akarnak
    5. azt mondják szlovákul, amit szlovákul hallottak, s ezért szlovákul „ugrik be” nekik, úgy emlékeznek rá
    6. azt mondják szlovákul, amit szlovákul hallottak, és arra törekednek, hogy a hitelesség vagy a szemléletesség kedvéért minél pontosabban adják vissza
    7. azért használnak szlovák szavakat és kifejezéseket, hogy szlovák nyelvtudásukkal kérkedjenek
    8. azért használnak szlovák szavakat, kifejezéseket, hogy közvetve jelezzék mindkét nemzethez való kötődésüket
    9. puszta hóbortból
    10. egyéb:
  26. Tudatában vagy-e, hogy kódot váltasz?
    1. igen, mindig
    2. általában igen
    3. általában nem
    4. nem vagyok tudatában
    5. Ha a D pontot választottad, magyarázd meg, honnan jöttél rá, hogy nem vagy tudatában!
  27. Hogyan viszonyulsz a kódváltáshoz?
    1. nem tartom helyesnek, próbálom minél jobban elkülöníteni a két nyelvet
    2. elfogadom, mert így kényelmesebb
    3. elfogadom, mert bizonyos témákról csak szlovákul tudok beszélni
    4. teljesen természetesnek tartom, nem is veszek róla tudomást
    5. más:
    1. Vannak bizonyos témák, melyekről jobban beszélsz szlovákul, mint magyarul? (Ha igen, melyek ezek)
    2. Miért tudsz ezekről jobban beszélni?
  28. Büszke vagy rá, hogy szlovákiai magyar vagy?
    1. igen, nagyon
    2. nem vagyok büszke, de nem is szégyenlem
    3. nem, inkább lennék szlovák
    4. teljesen jelentéktelen, hogy szlovák vagy magyar vagyok
  29. Milyen nyelven szólítasz meg egy idegen embert?
    1. mindig magyarul
    2. mindig szlovákul
    3. hol így, hol úgy
    4. Ha a C választ karikáztad be, írd le, hogy ez mitől függ!
  30. Mennyire kötődsz Szlovákiához?
    1. erősen, hiszen az a hazám
    2. eléggé
    3. nem nagyon
    4. semennyire
  31. Mennyire kötődsz Magyarországhoz?
    1. nagyon, jobban, mint Szlovákiához
    2. eléggé
    3. nem nagyon
    4. semennyire
  32. Értékeld a következő mondatokat!
    1. Olyan strapce van alú.
      (1) nagyon jó (2) elfogadható (3) nagyon rossz
    2. Olyan strapce vannak alú.
      (1) nagyon jó (2) elfogadható (3) nagyon rossz
    3. Olyan strapcek vannak alú.
      (1) nagyon jó (2) elfogadható (3) nagyon rossz
    1. Te mész utorok?
      (1) jó (2) rossz
    2. Te mész v utorok?
      (1) jó (2) rossz
    1. Hozott nekem krém na nohy.
      (1) nagyon jó (2) elfogadható (3) nagyon rossz
    2. Hozott nekem krémet na nohy.
      (1) nagyon jó (2) elfogadható (3) nagyon rossz
    3. Hozott nekem krém na nohyt.
      (1) nagyon jó (2) elfogadható (3) nagyon rossz
    1. Kért tőlem momentový obrázok.
      (1) jó (2) elfogadható (3) rossz
    2. Kért tőlem momentový obrázokot.
      (1) jó (2) elfogadható (3) rossz
    3. Kért tőlem momentový obrázkot.
      (1) jó (2) elfogadható (3) rossz
    1. Vannak ilyen drevené hranoly.
      (1) jó (2) rossz
    2. Vannak ilyen drevené hranolyk.
      (1) jó (2) rossz
    1. Schodyt vettünk, ilyen základné znalosti.
      (1) jó (2) rossz
    2. Schodyt vettünk, ilyen základné znalostit.
      (1) jó (2) rossz
    1. Kaskádyn voltunk egy hónapja, szeptember végén volt ilyen valamilyen mastrovstvá,
      nem tudom hányadik, tudod, ilyen etapy szoktak lenni, és ott volt a befejező verseny.
      (1) nagyon jó (2) elfogadható (3) nagyon rossz
    2. …ilyen etapyk szoktak lenni…
      (1) nagyon jó (2) elfogadható (3) nagyon rossz
    3. …ilyen etapy szokott lenni…
      (1) nagyon jó (2) elfogadható (3) nagyon rossz
    1. Tegnap letettem a székre a nadrágomat, és még most is ott van a menèestráky.
      (1) nagyon jó (2) elfogadható (3) nagyon rossz
    2. … ott vannak a menèestráky.
      (1) nagyon jó (2) elfogadható (3) nagyon rossz
    1. Ugyanez lesz obhajobyn.
      (1) természetesebb (2) nem túl természetes
    2. Ugyanez lesz az obhajobyn.
      (1) természetesebb (2) nem túl természetes
    1. Kő valami olyan jemná anyag.
      (1) természetesebb (2) nem túl természetes (3) nem természetes
    2. Kő valami olyan jemná látka.
      (1) természetesebb (2) nem túl természetes (3) nem természetes
    3. Kő valami olyan jemný anyag.
      (1) természetes (2) nem túl természetes (3) nem természetes
    1. Van annak testvére, mer Mi»o má elvált.
      (1) természetes (2) nem természetes
    2. Van annak testvére, mer a Mi»o má elvált.
      (1) természetes (2) nem természetes
    1. Az olyan, mint én szoktam Avonbú hasznáni, gél na spevnenie, ezt itt kenni, celulitídát.
      (1) természetes (2) nem természetes
    2. Az olyan, mint én szoktam Avonbú hasznáni, gél na spevnenie, ezt itt kenni, a
      celulitídát.
      (1) természetes (2) nem természetes
    1. Ott lesző tr¾nicán jövő héten?
      (1) természetes (2) nem természetes
    2. Ott lesző a tr¾nicán jövő héten?
      (1) természetes (2) nem természetes
    1. Mondtam neki, azt hiszi, hogy engem fognak úradon hagyni.
      (1) természetes (2) nem természetes
    2. Mondtam neki, azt hiszi, hogy engem fognak az úradon hagyni.
      (1) természetes (2) nem természetes
    1. Persze, csak erre nem mink megyünk, hanem ¾ivnos»nak kő menni.
      (1) természetes (2) nem természetes
    2. Persze, csak erre nem mink megyünk, hanem a ¾ivnos»nak kő menni.
      (1) természetes (2) nem természetes
    1. Tegnap kaptunk árut. Jó nadrágokat hozott a Róková.
      Vannak ott jó menèestráky.
      (1) természetes (2) nem túl természetes (3) nem természetes
    2. Vannak ott jó menèestrákyk.
      (1) természetes (2) nem túl természetes (3) nem természetes
    3. Van ott jó menèestráky.
      (1) természetes (2) nem túl természetes (3) nem természetes
  33. Írd le a következő szavak magyar megfelelőit, és írd mellé, hogy a szlovák vagy a
    magyar kifejezést használod-e!
    rolák
    regál
    firma
    úrad práce
    vedúci
    tr¾ba
    výpoveï
    podpora
    zmluva
    dohoda
    odstupné
    (A *-gal jelölt kérdéseket az RSS-kutatás kérdőívéből vettem.)

Irodalom

  • Auer, Peter 1988. A conversation analytic approach to code-switching and transfer. In: Heller, Monica (ed.) 1988, 187–213. p.
  • Bartha Csilla 1999. A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
  • Blommaert, Jan 1992. Codeswitching and the Exclusivity of Social Identities: Some Data from Campus Kiswahili. Journal of Multilingual and Multicultural Development, Vol. 13, 57–70. p.
  • Gal, Susan 1979. Language Shift: Social Determinants of Linguistic Change in Bilingual Austria. New York–San Francisco–London, Academic Press.
  • Gal, Susan 1991. Kódváltás és öntudat az európai periférián. In: Kontra Miklós (szerk.). Tanulmányok a határainkon túli kétnyelvűségről. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 123–157. p.
  • Grosjean, François 1995. A psycholinguistic approach to code-switchig: The recognition of guest words by bilinguals. In: Milroy, Lesley–Muysken, Pieter (eds.). One speaker, two languages: crossdisciplinary perspectives on code-switching. Cambridge, Cambridge UP, 259–275. p.
  • Gumperz, John J. 1982. Conversational Code Switching. Discourse Strategies, Cambridge UP, 59–99. p.
  • Hammink, Julianne E. 2000. A Comparison of the Code Switching Behavior and Knowledge of Adults and Children. University of Texas at El Paso. 1–21. p. http://hamminkj.tripod.com/babel/CS_paper.htm.
  • Heller, Monica (ed.) 1988. Code-switching: Anthropological and Sociolinguistic Perspectives. Berlin, Mouton de Gruyter.
  • Jakab István 1983. Nyelvünk és mi. Bratislava, Madách.
  • Labov, William 1984. Field Methods of the Project on Linguistic Change and Variations. Language in Use, 30–53. p.
  • Lanstyák István–Szabómihály Gizella 1996. Kódváltás és nemzeti azonosságtudat. In: Heller, Monica (ed.) 1988, 215–245. p.
  • Gadányi Károly, Bokor József és Guttmann Miklós (szerk.). Nyelvi tudat, identitástudat, nyelvhasználat. Szombathely, BDTK, 163–174. p.
  • Lanstyák István 1998. A magyar nyelv szlovákiai változatainak sajátosságai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
  • Lanstyák István 2000a. A magyar nyelv Szlovákiában. Osiris Kiadó–Kalligram Kiadó–MTA Kisebbségktató Műhely. Budapest–Pozsony.
  • Lanstyák István 2000b. K otázke striedania kódov (maïarského a slovenského jazyka) v komunite Maïarov na Slovensku. Slovo a slovesnost, 1. sz. 17. p.
  • McClure, Erica 1981. Formal and Functional Aspects of Codeswitched Discourse of Bilingual Children. In: Durán, R. (ed.). Latino Language and Communicative Behavior. Norwood–New Jersey, Ablex, 69–94. p.
  • Poplack, Shana 1988. Contrasting patterns of code-switchng in two communities. In: Myers Scotton, Carol–Ury, William 1977. Bilingual Strategies: The Social Functions of code-switching. International Journal of the Sociology of Language, Vol. 13, 5–20. p.
  • Myers Scotton, Carol 1988. Code Switching as Indexical of Social Negotiations. In: Heller, Monica (ed.) 1988, 151–186. p.
  • Myers Scotton, Carol 1990. Constructing the Frame in Intrasentential Codeswitching. Bern, Switzeland, Paper Prepared for Annual Meeting–Societas Linguistica Europaea, 1–20. p.
  • Myers Scotton, Carol 1993. Common and Uncommon Ground: Social and Structural Factors in Code Switching. Language in Use, Vol. 22, 475–503. p.
  • Trudgill, Peter 1997 [1992]. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába
Rövid URL
ID567
Módosítás dátuma2016. június 3.

Mészáros András: „A legideálisabb gondolkodású liberális teológus” (Szelényi Ödön vallásfilozófiájáról)

Szelényi Ödön eredetileg magyar–német szakos tanári oklevelet szerzett, később ezt a képesítését bővítette a filozófiával, valamint a neveléstudománnyal. Egyik utolsó művében saját munkásságának a súlypontját a vallásfilozófiában jelölte meg /1/, pedig vallásfilozófiával csak 1909-től kezdett foglalkozni, amikor a mezőtúri, lőcsei és késmárki tanárkodása után meghívták Pozsonyba az ottani evangélikus teológiai akadémiára. Korábban inkább irodalmi témákkal, pontosabban az irodalomban megjelenő filozófiai témafelvetésekkel foglalkozott. Gaudy László jellemzése „a legideálisabb gondolkodású liberális teológusról” ezt az átállást és a teológiai problémákkal való birkózást mutatja be. /2/ Jelen dolgozat Szelényi vallásfilozófiájának ezt az aspektusát kívánja elemezni.

Részletek

Szelényi Ödön eredetileg magyar–német szakos tanári oklevelet szerzett, később ezt a képesítését bővítette a filozófiával, valamint a neveléstudománnyal. Egyik utolsó művében saját munkásságának a súlypontját a vallásfilozófiában jelölte meg /1/, pedig vallásfilozófiával csak 1909-től kezdett foglalkozni, amikor a mezőtúri, lőcsei és késmárki tanárkodása után meghívták Pozsonyba az ottani evangélikus teológiai akadémiára. Korábban inkább irodalmi témákkal, pontosabban az irodalomban megjelenő filozófiai témafelvetésekkel foglalkozott. Gaudy László jellemzése „a legideálisabb gondolkodású liberális teológusról” ezt az átállást és a teológiai problémákkal való birkózást mutatja be. /2/ Jelen dolgozat Szelényi vallásfilozófiájának ezt az aspektusát kívánja elemezni.

Itt most nincs helyünk arra, hogy részletesen foglalkozzunk Szelényi életrajzával. Röviden azonban szólnunk kell erről is. Szelényi 1877. július 12-én született Késmárkon a szepesremetei Schneider családban. 1899-ben magyar–német szakos tanári oklevelet szerzett Budapesten, majd 1901-ben doktorált. 1899-ben Mezőtúron, 1900-tól 1903-ig Lőcsén, 1903 és 1909 között Késmárkon tanít. 1909-től 1919-ig a pozsonyi evangélikus teológiai akadémia tanára. 1919-ben Budapestre költözött, ahol 1923-ig az ottani evangélikus teológiai akadémián oktatott. Mivel ott akkor elakadt a munka, Szelényit 47 éves korában nyugdíjazták. Ezután a Veres Pálné Gimnáziumban tanított hittant, filozófiát, majd magyar és világirodalmat. Visszatérhetett tehát régi témáihoz, ugyanakkor úttörő munkát végzett, hiszen nem életrajz-ismertetésen alapuló, hanem az irodalmi művekre összpontosító irodalomoktatást folytatott. Élete utolsó éveiben Debrecenbe is lejárt hetenként tanítani. 1930–1931 telén egy ilyen utazás ledöntötte a lábáról. Fiatal kora óta gyenge szervezete ezt már nem bírta ki. Rövid tátraházi gyógykezelése után Budapestre vitette magát, és ott halt meg 1931. szeptember 18-án. /3/ Szelényi 1918-tól az Országos Ev. Tanáregyesület titkára volt, 1927 és 1931 között a Protestáns Tanügyi Szemle szerkesztője. Hazai és németországi folyóiratokban publikált. A magyarországi filozófia- és pedagógiatörténet egyik neves művelője volt

A liberális teológia – ahová Gaudy helyezte Szelényit – főként Friedrich Schleiermacher, Albrecht Ritschl és Adolf von Harnack nevéhez fűződik. Schleiermacher előtt a keresztény teológia a Bibliában megjelenített és a hagyományban élő isteni kinyilatkoztatás értelmezéseként működött. Schleiermacher pedig a teológiát az ember vallási tapasztalatának tanulmányozásává változtatta, vagyis a kinyilatkoztatásnak új értelmezést adott. Értelmezése szerint kinyilatkozatássá válik bárki vallásos tapasztalata. Ritschl érdeklődésének középpontjában „Isten országának” az eszméje állt. Ezt a birodalmat az etikai értékek világába helyezte. Jézus olyan személyiség volt, aki az emberek figyelmét az értékekben testet öltő tökéletesség felé irányította. A haladás elvét, amely Ritschl elméletének nagyon fontos eleme, Szelényi a személyiség szabadsága mellett a protestáns pedagógia eszméjének második alapelveként értelmezi. /4/

Szelényi többször is foglalkozott Schleiermacher munkásságával. /5/ Összefoglaló jelleggel mindjárt akkor, amikor a vallásfilozófia felé fordult az érdeklődése. Ebben a tanulmányában – Schleiermacher vallásfilozófiája – nemcsak Schleiermacher gondolatait próbálja meg rekonstruálni, hanem kijelöli azokat a pontokat is, amelyek irányában el lehet mozdulni a schleiermacheri megoldásoktól. /6/ Schleiermacher hozadékát a vallásfilozófiában Szelényi elsősorban abban látja, hogy elválasztotta egymástól a vallást és a tudományt, és hogy kimutatta: a vallás nem tudást, hanem szubjektív bizonyosságot nyújt. Másodsorban abban, hogy felfedezte a vallásos tapasztalat jelentőségét. Ugyanakkor leszögezi azt is, hogy nem Schleiermacher tanait kell restituálni, hanem rajta túlhaladva választ kell adni a jelen kihívásaira. „De tőle mindig megtanulhatjuk azt, hogyan kell elavult álláspontot, pozíciókat a keresztyén és protestáns szellemnek megfelelően legyőzni, és a lassú, de biztos haladás utját egyengetni.” /7/ Ebben az utolsó megjegyzésben kinyilvánul Ritschl hatása, vagyis az, hogy a haladás eszméjének jegyében el kell utasítani minden szellemi és vallási gyámkodást.

Ilyen értelemben szólt Szelényi a protestantizmus lényegéről is, amely szerinte a következő jegyek révén ragadható meg: személyes vallásos meggyőződés; öntudatos egyén; láthatatlan egyház; közvetlen kapcsolat Istennel; haladás; a tudomány fejlődésének a követése; nemzeti nyelvek. /8/ Az említett jelek közül főként a hit személyes jellege, a vallásos tapasztalat közvetlen jellege, a haladás és a tudományos eredményekkel való párhuzamosság az, melyekre Szelényi gyakran hivatkozik. Nézeteivel nem állt egyedül, hiszen e témában viták folytak a magyarországi protestantizmuson belül is. Zoványi Jenő szerint „a protestantizmus nem egyéb, mint a lelkiismereti szabadság, más szóval az egyéniség elve, vagyis a gondolkodás és vélemény-nyilvánítás szabadsága, azaz minden korláttól mentessége és határ-nélkülisége”. /9/ Ezzel szemben a református Sebestyén Jenő úgy véli, hogy az egyéniség helyett „keresztyén hívő egyéniség elvéről” kellene beszélni, a véleménynyilvánítás szabadsága esetében pedig nagyon rigid módon kijelenti, hogy aki beleütközik a hitbe, lépjen át más egyházba. /10/ Szelényi egyértelműen Zoványi álláspontján van, és az egész kérdést a tolerancia szemszögéből értelmezi. Így jut el addig az állításig, hogy „vallás és tolerantia csak úgy egyesíthetők, ha elismerjük minden meghatározott vallásos világnézetnek pusztán relatív igazságát. Különben is a vallás nem tévesztendő össze a vallásos világnézettel”. /11/ Ez a distinkció fontossá válik Szelényi vallásfilozófiáján belül, és lehetővé teszi számára azt, hogy teológiai elemzéseket végezzen anélkül, hogy közben feladná filozófusi álláspontját. Sőt, a pedagógián belül is – alighanem Schneller István hatására – a személyiség elvére építve mondja ki, hogy a vallástanítás esetében a világnézetet nem szabad a dogmatikai rendszerrel azonosítani, és hogy „a közös vezéreszmék elismerése a hasonló világnézetek együttműködésének tág teret nyit”. /12/ Jobban nem is lehetne jellemezni a liberális protestantizmus lényegét. De mit ért Szelényi a „világnézet” fogalma alatt? A világnézet szerinte a mindenség egységes, összefoglaló megismerése és értékelése. Mint ilyen, három elemből épül fel. Az első a világkép, amely a külvilág tényeinek és benyomásainak bennünk való tükröződése. A második a világértelmezés, amely a világképet a végső okokra vezeti vissza. A harmadik elem az értékelés maga. Mivel pedig a világ megismerése, értelmezése és értékelése nem választható el az individualitás tényétől, adódik a már ismert konklúzió: „A világnézetek mind relativok és a legjobban megalapozott világnézet is folytonosan korrektivumnak van alávetve.” /13/

A schleiermacheri és ritschli liberális teológia elemei jól kiolvashatók Szelényi írásaiból. De mit jelent a „legideálisabb gondolkodású” kitétel? Itt vissza kell nyúlnunk Szelényi filozófiai nézeteihez, és ki kell tapintanunk azokat a tájékozódási pontokat, amelyek elvezették őt az ún. új idealizmus irányvonalához. Mindenekelőtt a kultúra és a szellem fogalmát kell tisztáznunk. Főként azért, mert Szelényi úgy próbálja megvalósítani a vallás és a tudomány párhuzamosságát, hogy közben megmenti mindkettő autonómiáját. Funkcióik alapján a két autonóm terület a következőképpen alakul: a tudomány az igazságot célzó tudásra épít, amely a változó empirikus léttel van kapcsolatban; a vallás ellenben az ember és a világ harmóniáját hivatott kialakítani, mégpedig úgy, hogy vonatkozó pontja az állandó és örökkévaló transzcendens lét. Az ellentétpárok tehát: igazság – megnyugvás, empirikus lét – transzcendens lét, időbeli változás – állandóság. /14/ A hagyományos teológia számára nem jelenthet problémát, miben találja meg a transzcendenciát és az állandóságot. De a liberális teológia lehozza a földre a transzcendenciát. Szelényi kortársaihoz, Böhm Károlyhoz és Posch Jenőhöz hasonlóan nem tartja az időt objektíve létező entitásnak. Úgy véli, hogy az idő nem más, mint a képzetek egymásutánjának a gondolata, ezért ugyan nem reális, de szükséges rendező fogalom. Ez az időfogalom alapozza meg a tudomány lehetőségét is, hiszen az empirikus lét ok-okozati viszonyait csakis az idő láncára felfűzve lehet demonstrálni. Van-e azonban az emberi létben olyasvalami, ami nem az egymásutániságra épül? Van. Ez pedig Szelényi szerint a kultúra. „A kultúra alapelemei nem tüntetnek fel pontos egymásutánt, hanem inkább egymásmellettiséget, s az egyes elemek állandó kölcsönhatásban vannak. Így például a nyelv, mítosz, erkölcs nem elszigetelhető, hanem összetartozó tényezők.” /15/ A kultúra az, melyet az ember szembeállít az idővel. A kultúra az, amely eseményeket, személyeket, jelentéseket, értékeket megóv az enyészettől. Ily módon egy állandó jelenlétet hoz létre, amely ugyan nem az empirikus, élő valóság, de olyan, mint ez a valóság. Más szóval: az idő elleni küzdelem megteremti az időfölöttit, ami minden időben megnyilvánulhat. Szelényi ebben a vonatkozásban erősen Eucken hatása alatt állt. /16/ Eucken szerint az, hogy az időfölötti minden időben megnyilvánulhat, azt jelenti, hogy létezik valamiféle kapcsolat az ember időisége és az örök rend között, vagyis hogy az emberi létezés – éppen a kultúra közvetítésével – belenyúl ebbe az öröklétbe. Csakis így védhető meg az felsőbbrendűség (Weltmacht des Geistesleben), amely az emberi törekvéseknek belső összetartó erőt nyújt.

Szelényi ezt annyiban módosítja, hogy a kultúrát történetfilozófiai összefüggésekbe helyezi, és a kollektivizmus–individualizmus ellentétét úgy oldja fel, hogy nézete szerint a történelem célja nem az emberi boldogság fokozása, hanem a kultúranyag megtartása és továbbfejlesztése. Azaz a történelem összetartó ereje a kultúrkontinuitás. /17/ A kultúra így már túl van az empirikus léten, és megajándékoz bennünket a transzcendencia élményével.

A kultúrával szervesen összefügg a szellem megléte. Eucken szerint a szellem ott alakul ki, ahol az emberi tevékenység a létfenntartáson túl magasabb célokra irányul, ahol a munka öncéllá válik, és ahol az ember létrehozza a kultúrát. Ezt nevezzük szellemi életnek, mert az életfolyamat itt nem merül ki a szukcesszivitásban, hanem szintéziseket hoz létre. A magyarországi filozófia történetében már a 19. század közepén létezett olyan nézet, mely szerint a szellem az ember lelki életének legmagasabb szintje. A szellem segítségével emelkedünk ki a puszta fenomének világából, ugyanakkor a szellem az, amely összeköt bennünket a transzcendens léttel is. Az összekötés lehetőségét éppen a viszonylagos időfölöttiség adja meg. Szelényi ugyancsak a halhatatlansággal és az örökléttel kapcsolja össze a szellemet. Ugyanakkor azonban megjegyzi azt is, hogy ez a szellemi lét teljességgel megismerhetetlen (tudattalan). Ezzel egyrészt azt kívánta kifejezni, hogy a szellem nem lehet tárgya a természettudományos racionalitásnak, másrészt azonban teret adott a misztikának is. Ami nem véletlen és meglepő, hiszen a protestantizmus amúgy is fogékony az ún. közvetlen megismerés elfogadására. Szelényi vallásfilozófiai tanulmányai között pedig szép számmal vannak olyanok, amelyek ilyen irányban tájékozódnak.

Ha tehát Szelényi esetében az „ideális gondolkodású liberális teológus” elnevezést használjuk, akkor ez minden esetben a fentieket jelenti. Vagyis azt, hogy liberális teológus volt, de ugyanakkor erős hatással volt rá az ún. új idealizmus, az életfilozófia és a bontakozó szellemtörténeti iskola. Saját vallásfilozófiáját e keretek közé helyezte el.

Most pedig lássuk, milyen is volt ez a vallásfilozófia!

A vallástudomány nem teológia. Szelényi ebből az axiómából kiindulva bontja fel a vallástudományt két fő részre. Az elsőbe tartoznak az ún. empirikus diszciplínák, a vallástörténet és a valláspszichológia. A másodikat a filozófiai diszciplínák adják, vagyis a vallási ismeretelmélet, a történetfilozófia, az axiológia és a metafizika. Szelényi ezek közül értelemszerűen a filozófiai résszel foglalkozott, de nem hanyagolta el a lélektant sem. Főként azért nem, mert szerinte a valláslélektan feladata a vallásos élet tényeinek és érvényének a megállapítása. E diszciplína legfontosabb eredményének azt tartotta, hogy bebizonyította a vallás lelki szükségletként való meglétét. Ennek a szükségletnek a lényege az ember–Isten viszony lehetőségének a tudata. Itt jegyezzük meg, hogy Szelényi ezt a viszonyt a leggyakrabban közvetlen formájában tételezte fel. Ezért is foglalkozott a misztika problematikájával, sőt élete vége felé élénken érdeklődött a parapszichológia kérdései iránt is, mert felismerte a tudattalan lelki tartalmak szerepét. Például olyan összefüggésben is, hogy ha – szerinte – beigazolódna a telepátia lehetősége, akkor ez a szellemfilozófiára is kihatással lenne, mert ténnyé válna a lélek önálló léte. Szelényi persze mindig él azzal a kiegészítéssel, hogy a valláspszichológián túllépve el kell jutnunk a metafizikához. /18/ Ha ugyanis nem tisztázzuk az irracionalizmus ismeretelméletét, az intuitív megismerés lehetőségét, a vallásos érték mibenlétét a metafizika szemszögéből, akkor könnyen elveszíthetjük a tájékozódási pontokat. Ebben az összefüggésben érdekes az, hogy a magyarországi friesiánusok már a 19. század közepén beleütköztek a közvetlen megismerés kérdésébe, de nem oldották meg azt. Sőt, mint arra maga Szelényi mutat rá, a neofriesiánusok (Otto, Nelson, Bousset) sem képesek megoldani ezt a problémát, mert bezárták azt a pszichológia keretei közé. Ezért is válik Szelényi számára fontossá a vallási a priori kérdése.

A valláslélektannal foglalkozó korabeli gondolkodók közül Szelényi Jamesre, Flournoyra és Wundtra hívja fel a figyelmet. Az elsőre Schleiermacherre emlékeztető gondolatai miatt, a másikra azért, mert a vallásos személyiség összetevői közül kiemeli a misztikust és az erkölcsit, a harmadikra pedig azért, mert bevezette a néplélektant mint „pragmatikus” valláspszichológiát. De éppen Wundt esetében meg is jegyzi, hogy a mítoszmagyarázat mellett elsikkadt az érzékfeletti világ, anélkül pedig nehéz vallásról beszélni.

A legnagyobb hangsúlyt Szelényi a vallási megismerésre helyezte. Az ismeretelméletben találta meg azt a filozófiai diszciplínát, amely nélkül a vallásfilozófia elveszíti biztos alapját. A vallásfilozófia ugyan az ő szemléletében az ún. praktikus filozófia része (az etika, a szociológia, a jogfilozófia, a történetfilozófia és az esztétika mellett), de mivel a par excellence filozófiai tudomány a metafizika és az ismeretelmélet, és mivel az ún. dogmatikus metafizika (azaz „a tapasztalat határait túllépő állítólagos tudomány”) lehetetlen, vagyis „a modern metafizikának a tudományos tapasztalatot kell alapul vennie” /19/, a vallásfilozófia fő dilemmái is ismeretelméleti megközelítést követelnek.

Szelényi persze egy olyan – a tudományos megismerésen túlhaladó – ismeretelméletről beszél, amely a vallásos megismerés sajátosságait, érvényességi határait állapítja meg. Mivel pedig a vallás ismeretelméleti megalapozását illető kísérletek szinte kivétel nélkül Kanthoz nyúlnak vissza, eljut az ún. vallási a priori kérdéséhez. Itt azonban Szelényi eltér attól a magyarországi filozófiai hagyománytól, amely a 18. század végén – Kanthoz híven – a morálfilozófia a priorijával alapozta meg a vallásfilozófiát /20/, és ahhoz a 19. századi evangélikus vonulathoz csatlakozik, amelyik a vallásos megismerésnek önálló státust biztosít. Teszi ezt annak ellenére, hogy a legerősebb evangélikus hagyományt (a friesiánust) elutasítja.

Mivel a kanti megoldás Szelényi számára elfogadhatatlan, maradnak azok a kísérletek, amelyek Kantot kívánták revideálni. Az első ilyen Schleiermacher próbálkozása. Schleiermacher a vallásos a priorit az általános függés érzelmében vélte felfedezni, amely magában foglalja mind a hitet, mind pedig az isteni kinyilatkoztatást. Vagyis a schleiermacheri a priori megtartja a kanti a priori jellegét: nem tartalmi, hanem formai meghatározás.

A második kísérlet a neofriesiánus iskoláé. Már Friedrich Fries feladja az a priori logikai jellegét, és annak pszichológiai értelmezését adja. Ebben követte őt jeles magyarországi tanítványa, Vandrák András is. A legismertebb neofriesiánus, Rudolf Otto felújítja ezt az elméletet /21/ abban az értelemben, hogy a tudás világával szembeállítja a tapasztalattól független sejtést, amely a jelenségvilágra építve, de azon túllépve megalapozza a noumenek világát. Vagyis Otto összekapcsolja a pszichológiát a metafizikával. Ezt a megoldást sem a hegeli, sem a neohegeliánus, sem pedig a századforduló noetikai orientáltságú filozófiái nem fogadták el, sőt élesen bírálták. Ezeket a kritikai kitételeket Szelényi is ismerteti.

A harmadik próbálkozás Ernst Troeltsch nevéhez fűződik. Troeltsch szerint az a priori szerepe a vallásban más, mint a tudományban, mert itt nem az általános érvényű ítéletet, nem is az ismeretek formális elemeit vagy a megismerés szubjektumban létező feltételeit jelenti, hanem az a szerepe, hogy biztosítsa a tudat egységét. A vallási a priori, amely megelőzi a vallási vágyakat és szükségleteket, nem más, mint a vallásos isteneszme szükségessége. Szelényi bírálóan jegyzi meg, hogy arra a metafizikai kérdésre, hogy a tudat miért alkotja meg szükségszerűen az isten eszméjét, Troeltsch csak hiányos válaszokat ad. Ugyancsak felrója Troeltschnek azt, hogy noetikája racionalisztikus, márpedig a vallás irracionalisztikus mozzanatait nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Szelényi véleménye az, hogy a vallási a priori kérdése megválaszolhatatlan a vallási tapasztalat meghatározása nélkül. Mivel pedig ez a tapasztalat a transzcendens világra vonatkozik, el kell hagyni a kanti álláspontot. A vallásos tapasztalat tehát „az isteni és emberi világ, a transzcendens és pszichikai világ sajátszerű érintkezése, az ember titokzatos, intermittáló közössége az istenséggel”, ehhez csatlakozóan pedig a vallásos megismerésnek az alaptulajdonsága az, hogy „erősen emocionális állapotból ered és ennyiben mint hitbeli megismerés szembeállítható a teoretikus vagy tudományos megismeréssel”. /22/ Egy újabb probléma abból fakad, hogy ily módon ebben a megismerésben egybefonódik a szubjektív-empirikus és a transzcendens elem, vagyis az utóbbi esetében a vallásfilozófiának fenntartásokkal kell kezelnie az értékelés tényét. A transzcendens elemre vonatkozó állítások nem lehetnek tiszta értékítéletek, mert hiszen a teológia a transzcendens tárgyakról mint tényekről kíván szólni. Azaz a vallásfilozófia nem építhető az axiológiára. Ebből a szempontból lehet megérteni Szelényi állásfoglalását is Böhm Károllyal szemben, akinek a rendszeréről kijelenti, hogy tanulságokkal szolgálhat a vallásfilozófia számára, de biztosan nem áll vallási alapon. Több példa helyett álljon itt az, ahogyan Szelényi interpretálja Böhm „szentséges”-fogalmát: „Az igaz, a jó és a szép értékei a summitás fokán adják azt, amit szentségesnek nevezünk. De ez nem új kvalitatív tartalom, hanem tartalma igaz, jó és szép, csakhogy az elképzelhető legmagasabb fokon. (…) A szentséges ennélfogva nem valami különös valóság, sem a valóság attribútuma, hanem csak a hatás, amelyet a tökéletes valóság bármely esete bennünk fölkelt …” /23/

Szelényi ezt követően összefoglalja, mit ért a vallási megismerés alatt. Elsősorban leszögezi, hogy a logikai (azaz tudományos) megismerés mellett van egy sajátságos, közvetlen intuitív ismerésmód, ehhez tartozik a vallási megismerés is. A probléma itt az, hol húzzuk meg a határokat az intuitív ismeretszerzés, valamint a kontempláció és a friesiánusok „sejtése” között, mert ha ezt nem tisztázzuk, akkor a misztika csapdájába esünk. Szelényi korában ez élő probléma volt, amelyről a teológusok és a vallásfilozófusok élénken vitáztak. /24/ A vallási megismerés második vonása is kapcsolatban áll a misztikával, hiszen míg a tudományos megismerés objektív bizonyosságot nyújt, addig a vallási megismerés szubjektív, személyes bizonyosságot szolgáltat az embernek. Egyéni átélés, beleélés és átérzés nélkül nincs valódi gyakorlati vallásosság. Ennek a misztikának persze van egy spekulatív vonulata is, amelyben Luther nem találja meg a helyét, de az újkori filozófusok közül nem egy sorolódik ide. Szelényi Fichtét, Schellinget, Hegelt, Baadert és Euckent említi. /25/ A harmadik jellemző azon alapul, hogy a megismerés általában átalakítja a megismerés tárgyát, a vallási megismerés azonban a transzcendens világot alakítja át. Istent nem ismerjük meg „úgy amint van”. A negyedik vonása az, hogy a hitbeli megismerés a transzcendens világra vonatkozik, azaz elveszíti érvényét akkor, amikor a tudományok állításaival ütközik meg.

Mindebből adódik Szelényi számára, hogy a vallási megismerés a priorija „a lelki élet totalitásából fakad, ami természetesen már egészen más apriori, mint a teoretikus észé, mert itt az ismerés apriorija önkéntelenül érzelmi értékekkel vegyül”. /26/

Ezek után nem meglepő, amit a vallási metafizikáról mond. Szelényi szerint a valláspszichológia a vallási tapasztalatot írja le, az ismeretelmélet megszabja ennek a tapasztalatnak a határait, a metafizika pedig e két diszciplína alapján következtetéseket von le, de ezek nem lehetnek általános érvényűek, mert csak a vallásos tapasztalatban részesülők számára mértékadók. Vagyis ez a metafizika szubjektív megalapozottságú, és mint ilyen nem szükségszerű a hívő ember számára. A másik fontos megjegyzése az, hogy ez a metafizika nem más, mint a világ teleológiai értelmezése sub specie aeternitatis. (Szelényi itt Windelbandra támaszkodik.27) A harmadik pedig Szelényi egyik alapeszméjéből táplálkozik, abból, hogy a vallás esetében mindig a belső hit a fontos, az intellektualizmus pedig eltávolíthat a mély vallásosságtól: „Fontos dolog az is, hogy az ilyen elméletek alkotása a vallásos átélés sajátosságát veszélyezteti és könnyen az intellektualizmusba viszi a vizsgálódót, mintha a vallásban a tudás volna a fő.”28

Szelényi ezen a ponton egyértelműen Lutherhez csatlakozik. Egyik cikkében Luther és Kant nézeteinek kapcsolódási pontjait keresi29, és a szemmel látható különbségek mögött felfedezi kettejük szellemi rokonságát, amelyet a következőképpen foglal össze: „A vallás és erkölcsiség bensőítése, a személyiség jelentőségének a felismerése és a vallás gyakorlati oldalának a hangsúlyozása.”30 Szelényi megállapítja, hogy a vallás bensőítésével és az erkölcsiségnek az utilisztikus gyakorlattól való eltávolításával Luther a középkori misztika hatása alatt állt, persze azzal a kitötéssel, hogy Eckehart merész spekulációit soha nem vállalta fel.31 Maga a téma – Luther és a misztika, protestantizmus és misztika – nagyon gyakori vitatárgy, és Szelényi szerint ebben még nem mondták ki az utolsó szót. Szelényi legfontosabb megjegyzése azonban arra vonatkozik, hogy Luther is, Kant is megegyeznek abban, hogy a természettudományos racionalitás nem képes túllépni az empirikus valóságon, tehát semmit sem tudhat meg Istenről. Vagyis a vallás nem bizonyítékokon, hanem a hiten nyugszik.

Ilyen alapon válaszolható meg a vallás történetfilozófiai szerepe is. A vallástörténet Szelényi szerint nem mindig követi a lineáris fejlődés vonalát, vagyis nem mondható az, hogy a vallás jelenségei fokról fokra jutnának el a tökéletességig. Mivel a vallás a transzcendencia dolga, a transzcendencia pedig kívül áll az időn, „a vallástörténelem ilyen egyenes irányú, felfelé emelkedő fejlődést nem tüntet fel, hanem csak hasonló képződések egymásmellettiségét, a magasabb vallások pedig éppen nem az időileg legkésőbben fellépők”.32 A vallásos élet tehát megmagyarázhatatlan a történelem tényeiből. Az oksági viszony fordított irányú: „…olyan teremtő erőkre utal, melyek csak a transzcendens mélységben gyökerezhetnek. Ép ezen teremtőerők működésében kereshetjük a történelem értelmét, ezek folynak be irányadólag életünkbe és mindig új értékeket hoznak napfényre.”33 A „transzcendens mélység” kifejezés azért érdemel figyelmet, mert erősen emlékeztet Eckehart mester „Seelengrunde” fogalmára. A Seelengrunde ugyancsak kívül áll időn és téren, ez az örökkévaló jelen és ez az a pont, ahol kapcsolat létesíthető a transzcendens léttel. A „transzcendens mélységből” bukkannak fel azok a jelenségek és értékek, amelyek aztán a történelem látható, empirikus oldalát alkotják.

Ha igaz Szelényi azon állítása a vallásos világnézetről, hogy „lényegileg mindig az eredet és cél kérdéséről van szó”34, és hogy sem az eredet, sem a cél nem hozzáférhető a ráció számára, akkor érthetővé válik, miért nem fogadta el a teológia racionalizáló és rendszeralkotó megoldásait és hogy miért tartotta fontosnak a misztikával való foglalkozást. Ehhez a meggondoláshoz talán eredeti érdeklődése – filozófia és irodalom kapcsolata – is vezette. Amikor vallás és művészet kapcsolatáról beszél, akkor a misztikus, a titokzatos közös meglétét emeli ki. Ugyanakkor úgy véli, hogy az irodalom képes megfogalmazni a kor alapproblémáit. A kör így bezárul: Szelényi a vallásfilozófiában visszatér saját korai témáihoz, és éppen ez a visszatérés jelenti azt a nóvumot, amely a vallásfilozófiában nem volt megszokott.

 

Rövid URL
ID566
Módosítás dátuma2016. június 3.

Siegfried Becker: Búzavirágok (Politikai és kulturális szimbolizmus a nemzeti konfliktusokban: Ausztria – Magyarország)

„Fonjatok sárga kalászt a füzérbe, S búzavirágot is, kékeset!” (Schiller: Az eleusisi ünnep. Faludy György ford.) A búzavirág ma már szántóföldjeink különlegességeihez tartozik, és örülhetünk,...
Bővebben

Részletek

„Fonjatok sárga kalászt a füzérbe,
S búzavirágot is, kékeset!”
(Schiller: Az eleusisi ünnep. Faludy György ford.)

A búzavirág ma már szántóföldjeink különlegességeihez tartozik, és örülhetünk, ha kék virágait egy-egy parcellán, ugaron vagy szántóföldön itt-ott még fényleni láthatjuk. A szántóföldek vadvirágainak megmaradásáért meghirdetett védőprogramban mutatóba való ökológiai növényként emlegetik. Ez muzeálisan is kiemeli a virág valamikori, gabonatermesztéssel kapcsolatos érzékképjellegét a szabadtéri múzeumok történeti földművelési módszereinek teljes körű bemutatásán belül. A búzavirág a hullámzó nyári búzaföldeknek azt a képét idézi elénk, amelyet a költészetben és a festészetben a természetközeli vidéki élet lényegeként értelmeztek, másrészt pedig figyelmeztet azokra a veszélyekre, amelyek a hagyományos földművelés eltűnésével a jelenben használatos munkafolyamatok következményei.

A búzavirág korábbi jelentései sem tűntek még el teljesen, jelképes jelentésének nyomai mind a mai napig fellelhetőek. E virág egykor nagy szerepet játszott a századvégi pátoszos áradozásokban. Abban az időben a polgári természetképek misztikájába és utópiájába olyan nemzeti és birodalmi értékek és ideológiák keveredtek, amelyekben a nyári romantika kék virágát – helytelenül – mint német virágot értelmeztek. Az első világháború előestéjén a német pátoszos kifejezések részeként szívesen alkalmaztak természeti jellegű szimbólumokat (Bolz 1996). A természet kulturális ábrázolását felhasználták az osztálytársadalom és a Monarchia természettörvényű idealizálására is. A természet kulturális ábrázolása újra és újra részévé válik a kulturális emlékezet metaforájának, amely a kifejezéseknek és szimbólumoknak az értelmét firtatja. Mindez fontos a nemzeti önazonosságot érintő munka szempontjából, amely éles kritikai érdeklődéssel a teljes funkció felé közeledik. A kulturális tudatra ez jellemző volt, és mindmáig jellemző a német történelemben (Assmann 1993).

Ez a tanulmány a búzavirág érzelemgazdag szimbólumának fejlődését és jelentését kívánja feltárni a Habsburg Birodalom „európai modelljében”, habár szerepe a nemzetiségi konfliktusok jelképeiben szinte jelentéktelen volt. Ez volt a 20. század Európájában az a maga ideológiai csökevényeit megőrző multietnikus és multikulturális kísérleti talaj, ahol a nacionalista hullámok „a feszültségek századának végén” az első világháború kirobbanásának előjeleivé váltak. Ez a tanulmány csupán kísérlet a politikai virágnyelv széles mezejének feltárására, s a búzavirág-szimbólumok felhasználásának egyfajta példáját tárgyalja. Éppen ezért szívesen vennék további utalásokat az archívumokban és a múzeumokban fellelhető ezzel kapcsolatos forrásanyagokra (pl. képeslapokat, pecséteket, jelvényeket és emblémákat), amelyek e szimbólum történetét és megfelelőit értelmeznék. Példaként említhetem a pipacs jelentését a cseh nemzeti felkelésben.

1. Népi perspektívák

A búzavirágokról 1909-ben egy tanulmány jelent meg a Kosmos című folyóiratban, melynek szerzője a bécsi származású dr. E. M. Kronfeld volt. Ez magában nem szokatlan, ugyanis ebben a „természetbarátok útmutatójában”, a mai tekintélyes természet-folyóirat elődjében szabad folytatásban újra és újra botanikai témákat tárgyaló cikkek jelentek meg. A téma megközelítése viszont nagyon egyedi volt.

Dr. Ernst Moritz Kronfeld az összehasonlító népi gyógyászat egyik társszerzőjének, dr. Adolf Kronfeldnek volt a fivére. Leopold Schmidt még e műnek az eredetét is az ő nevéhez köti (Schmidt 1951), igaz, helytelenül. Kronfeld varázsnövényeket, amuletteket, női betegségeket gyógyító növényeket, magzatelhajtó szereket és afrodiziákumokat tárgyaló publikációk egész sorával rukkolt elő. A növények népéletbeli jelentősége iránt mutatott érzékenységéről tanúskodnak a karácsonyfáról, a havasi gyopárról és a szegfű történetéről szóló értekezései. A háború megjelenése a babonában és a népi hiedelemben (Der Krieg im Aberglauben und Volksglauben) című írásában különleges figyelmet szentelt a növényeknek mint háborús szimbólumoknak és emblémáknak és mint serkentő és gyógyító drogoknak. E művét fivérének, dr. Robert Kronfeld főorvosnak ajánlotta, akit a császár is kitüntetett a harcmezőn az ellenséggel szemben tanúsított bátor és önfeláldozó magatartásáért.

A búzavirág jelentőségére irányuló figyelmet tehát elsősorban a népi gyógyászat és a népi botanika iránti érdeklődés magyarázza. A szakterület kezdeti munkásságának eredményeként elegendő olyan összefüggést találtak a népi perspektívákban, amelyek a növény drogkénti felhasználására utalnak. Ekkor ugyanis a természet és a népi lélek egymásra való hatásának meghatározása volt a cél. A búzavirág (Centaurea cyanus) egy tipikus, korábban főként a téli gabonában nagyon elterjedt növény. A fészkesek családjának Centaurea nemzetségébe tartozik, szára akár 70 cm hosszúra is megnőhet. A búzavirág a hosszabb kék virágai által válik különlegessé, amelyek a termékeny, de kicsi és észrevétlen virágok bemutató szerveiként szolgálnak. E növénynek a gyógyászatban való felhasználására utal már a virág nemzetségneve (centaurea) is, mely a centaur chironról szóló antik mondából ered, aki a sebét, melyet Herkules mérgezett nyila ejtett rajta, állítólag egy rokon faj (Centaurea jacea = réti búzavirág) nedvével gyógyította. Az Osztrák–Magyar Monarchia gabonaföldjeit gyakran tarkította ez a virág. Magyar elnevezése (kék búzavirág) viszont arra enged következtetni, hogy nem emelték ki kitüntető figyelemmel a Magyarországon és a Balkán-félszigeten elterjedt csövestölcséres virágfajták sorából. Gyógyászati jelentőségét a búzavirág a polifenol, de különösen a flavonoid és az antocián tartalmának köszönheti; ez utóbbi felelős a búzavirág kék színéért. A növény vérzéscsillapító, gyulladásgátló, vizeletelhajtó és köhögéscsillapító hatású, melyet a gyógyászatban főként oltás formájában a szemhéj, a száji és nyaki nyálkahártya, valamint a belek gyógyításánál mint duzzanatlohasztó és vörösödést enyhítő szert alkalmaznak. A növény eme hatásai általánosan ismertek voltak a népi gyógyászatban, természetes volt tehát, hogy titokzatos jelenségekkel is összefüggésbe hozták. Például a szamárköhögés, az ún. kék köhögés elleni gyógymódot a kék búzavirágból (signotura rerum) készült tea elfogyasztásában látták. A virágnak tanúsított vérzéscsillapító hatása egyértelműen jelzi az átmenetet a babonák világába. Különösen a Mária mennybemenetele és Mária születése közötti időszakban elásott búzavirággyökérnek tanúsítottak vérzéscsillapító hatást azáltal, hogy azt a sérült a nyakába akasztotta, vagy a kezében tartotta. Ebből kifolyólag valószínű, hogy a szín miatt a búzavirágot gyakran összetévesztették a „piros búzavirággal”, a mezei vagy vetési pipaccsal (Papaver rhoeas) és a konkollyal (Agrostemma githago). Kronfeld (1915, 228) egy Eleonora Maria Rosalia zu Troppau hercegnőtől és Jägerndorfftól származó, 1710-ben megjelent receptösszeállítást említ, amelyben utalást találhatunk a „piros virágra, mely a gabonában nő”.
A búzavirág titokzatos hatásával kapcsolatos Mária-hiedelmek átvették a keresztény művészet Mária-kultuszának és -emblematikájának régebbi elképzeléseit. Különösen a középkori táblafestészetben volt a növényeknek központi szimbolikus jelentésük. A legközkedveltebb motívumok közé tartozott a harangláb (Aquilegia vulgaris) mint krisztusi szimbólum, valamint számtalan egyéb növény, amelyek főként Mária-jelképként szolgáltak. Így például a Frankfurti Paradicsomi Kertecske (Frankfurter Paradiesgärtlein) hortus conclusus nevű virága. A paradicsomi kertecske kék ege mellett, amely a Szűzanya kegyességét jelképezi, a kék búzavirág megtestesíti Mária erényeit is. Egy holland, darmstadti kézzel írott, a 14. századból származó vers Máriát a 12 virág egyikeként említi, a vörös nemesrózsával, a tiszta liliommal, a violával, a haranglábbal, a százszorszéppel és más virágokkal egyetemben, amelyek mind Mária szimbólumai.

A 19. századi és a 20. század eleji névadás részben még a Mária-kultuszt idézi: Marienkrone (Waldbroel; „máriakorona”), Herrgottskrönlein/-blümlein (Baden; „úristenkoronácskája/-virágocskája”), Engel-, Kreuz- und Himmelsblume (Westfalen, Rheinland; „angyal-, kereszt- és mennyei virág”). E névadás valószínűleg a vadon nőtt növény kultiválásánál is szempont volt. A 16. században ugyanis, amikor a virágtermesztés és a kertészet kimondhatatlan fejlődésnek indult, azokat a vadon nőtt növényeket is termesztették, amelyek Máriát szimbolizálták, így többek között a százszorszépet, a haranglábat és a búzavirágot. Tabernaemontanus említi, hogy a búzavirág nevelése a 16. században vette kezdetét, s az első telt szirmú búzavirág leírása visszavezethető már az 1588-as évre. A kertészetek mind a mai napig kínálnak telt szirmú, különböző színű búzavirágot (Centaurea cyanus plena). Egyes csövestölcséres virágfajták (pl. a Centaurea dealbata és Centaurea americana) termesztése már rég túlszárnyalta a búzavirágét, ugyanis mint évelő növények sokkal tartósabbak és nem is szükséges őket évente újra elültetni. Több parasztkertbe költözött be ennélfogva az alpesi hegyi búzavirág is (Centaurea montana), melynek faja szép nagy kék virágokkal kecsegtet, s mindemellett igénytelen. Gyakran előfordult, hogy az ilyen szívós virágnövények, könnyű kezelésük miatt, nagy tekintélynek örvendtek a parasztkertekben, sőt sok esetben a gazdasszony kedvenc virágaivá váltak. A kertészkedésnek nagy jelentősége volt a vidéki társadalom nőtagjainak életében, vagyis hozzájárult a munkának, a képességnek és a tudásnak a nemekre jellemző kialakulásához. Igazi örömöt viszont gyakran csak az ún. hálás virágfajok szereztek, amelyek nem kívánták meg a rendszeres törődést, s ezzel alkalmazkodtak a paraszti gazdasági év lefolyásához, valamint az udvar és a háztartás körülményeihez. Ezeknek a virágoknak a csoportjában gyakran találhatunk hegyi búzavirágokat is, amelyeket, nem utolsósorban, kék színük miatt a búzavirággal azonosítottak. Ezek a virágok csokorba kötve a vázában is sokáig frissek maradtak, s ezzel az egész nyári időszak folyamán a ház díszei lehettek.

Míg a nevelt fajok egészen a közelmúltig közkedveltek és eléggé elterjedtek voltak, a vad búzavirág – mint a szántóföldek gyomnövénye – rossz hírre tett szert, és teljesen elveszítette egykori vallási jelentését is. A Grimm fivérek is A virágok jelentése (Bedeutung der Blumen) című művükben a középkorban és a korai újkorban e növényhez kapcsolódó felemás hozzáállást rögzítették: „Aki megváltoztatja szívét, s maga sem tudja, hogy mi mellett döntsön, aki saját ingatagságát is titkolja, az viseljen búzavirágot, amely kék és vidám, és fehérre színeződik; nem tartja meg eredeti színét, hanem megváltozik.” A keresztény jelképvilágban a búzavirág jelenléte a gabonaföldeken a jó és a rossz egymás mellett létezésének a példája, és intés az Istennek tetsző erények elsajátítására is: „Crescet tamen atque vigebit: Nonne vides Cyanos inter frumenta, ferosque successu parili crescere cardus? Haud tamen amittunt proprias bona semina vires: Quin crescens dominum laeta beet seges. At neque te pravos decet absterrere sodales: Sed res ipse tuas perfice sedulo.”

A 19. század első felének szűk esztendői, a rossz termés, az éhezés miatti nyugtalanság okozták, hogy a búzavirág az emberek rettegett virága lett. Szinte „Hungerblume”-ként, „az éhezés virágaként” emlegették. Marzell egy olyan mondást említ az észak-csehországi Reichstadt környékéről, amely szerint a növény nagyobb károkat okoz, mint a rozsnok, és több elnevezés utal e gyomnövény elterjedésétől, ill. a gabonaveszteségtől való félelemre. Például a Kornfresser (Schwäbische Alb, „gabonazabáló”), Weieblom (Franken, „ítélővirág”) vagy Schimmelblume („penészvirág”, mivel a házban tartva a kenyér megpenészedett tőle).
Ernst Moritz Kronfeld a búzavirágot leíró cikkében a legteljesebb mértékben figyelembe vette az említett korai népi perspektívákat, főként azokat, amelyek e növény népgyógyászati felhasználását illeti. Számos itt-ott feltűnő bizonyítékot említ, igaz, legtöbbször a forrásanyag megjelölése nélkül. A növény ellentmondásos értelmezését is tárgyalta a különböző hiedelmekben és az ikonográfiában. E bizonyítékokkal – a mitológiai értelmezéseknek persze nem túl nagy jelentőséget tulajdonítva – azt kívánta alátámasztani, hogy a költészet és a művészet a búzavirág felé fordult. Ezzel szerette volna elérni, hogy e bizonyítékok úgy tudatosuljanak, mint intő tanok és a szociális szankciókra való utalások az iparosodás előtti vidéki munkásvilágban, tehát teljesen a hit- és szokásvilág szociális szféráját célozta meg. Sokkal fontosabbak voltak számára viszont a romantika költészeti utalásai a búzavirágra, mint a szerénység és a hűség megtestesítőjére és az aratási koszorú díszeként a hit és a hála kifejezőjére. A rettegett növény gyalázása a 1848-as márciusi lázongásokat követő szűkös években érte el tetőpontját. Ezzel ellentétben a romantika költészete különleges, majdhogynem túlzott figyelmet szentelt neki. Hódolatát valószínűleg a fiatal Heinrich Heine fejezte ki a legszebben a Dalok könyve (Buch der Lieder) című verseskötetében, melybe belefoglalta a kalászok és a búzavirágok szimbolikáját is. E szimbolika a polgári szabadságról, az igazságosságról és a szabad véleménynyilvánításról szóló törékeny álmokat foglalta össze a még reményekkel teli márciusi Németországban. Friedrich Schiller hasonlóképpen dicsőítette e növényt Az eleusisi ünnep (Gedicht vom Eleusischen Fest) című versében, Heine viszont a politikai követelések mellett az érzelemről sem feledkezett meg. A virágzó búzaföldek képét valószínűleg nem ok nélkül választotta az Utazás a Harzban (Aus der Harzreise) epilógusaként. Ezzel a legnyilvánvalóbban búcsút intett a civilizáció egysíkú lelkeinek, tehát a vakbuzgó szórakozásfüggő polgári társadalom hazug álomvilágának, amelyből a költő maga is elmenekült, s amelyet az írásaiban kipellengérezett.

Kronfeld ezeket a bizonyítékokat jó, kompiláló stílusban válogatta össze és mutatta be, de tulajdonképpeni célja nem ez volt. Az indíttatása, hogy éppen a búzavirággal foglalkozzon, a virág korabeli művészeti és irodalmi értelmezéséből eredt. Ez az érdeklődés érthetővé válik, ha a romantika felé fordulását úgy értelmezzük, mint az 1848-as márciusi Németország jelképkultúrája és költészete fogadtatásának ismérvét I. Vilmos uralkodásának képvilágában. A romantika kék virágát, amelyet Heinrich von Ofterdingen egy életen át keresett Novalis regényében, nem sorolták egy növénytani fajhoz. E virág – anélkül, hogy allegorikus vonásait elhagyta volna – a romantikus keresés jelképévé lépett elő. A búzavirág – mint jelkép – viszont csakis a hazai termékeny agrárromantikus környezetben növekedett. Hindenlang 1914 márciusában fejezte be mesejátékának kéziratát, amelyben ő a haza utáni vágyakozás fejezőjét, a búzavirágot, az erdőben és az emberi lelkekben kereste. Ez a kék virág is a fantázia szüleménye volt, s a színműben a virág különleges, fantasztikus varázsát a „kék áttetsző papírból harangvirág formájában” való megjelenítése és elektromos megvilágítása adta. A valóságban viszont a nép, ill. a haza ekkor már régen kisajátította magának a búzavirágot, a „kék virágot”, s ezzel végbement e virág szerepváltása is: a Sturm und Drang szabadságkoszorúitól és a biedermeieri virágcsodálat kompozícióitól búcsút véve az első világháború előestéjén e virág a német nacionalizmus politikai jelképkultúrájának részévé vált.

2. A német virág

Kronfeld tanulmánya, bár akkoriban jelentéktelennek számíthatott, mégis dokumentumként tükrözi a fennállásának vége felé közeledő „Duna menti Monarchia” forrongó hangulatát. E tanulmány a politikai jelképnyelv gyújtópontjában állt, mégis egy olyan növényt jellemzett, amelyet Ausztriában a német nemzeti mozgalom harci jelének kiáltottak ki. A búzavirág mint I. Vilmos császár kedvenc virága s mint „német virág” a német államok nemzeti egységre való törekvését szimbolizálta a Hohenzollern császár vezetésével, és ezáltal utalt Német-Ausztria kiválási törekvésére a Habsburg Birodalomból. Kronfeld, bár megemlítette a búzavirág politikai jelentését is, mégis óvatosan elkerülte a szimbólum konkrét feladatára való utalást. Kimondatlanul maradt a német nacionalistáknak az a követelése, hogy Ausztria német koronaállamai a Német Birodalom részévé váljanak. Ez az ellentmondás, úgy tűnik, azoknak a császárhűeknek és az osztrák államiság lekötelezettjeinek, de ezzel együtt azoknak a német érzelműeknek és a német hegemóniát támogató osztrákoknak is a jellemzője volt, akiknek Axel Corti Joseph Roth regényének, A Radetzky-indulónak (Radetzkymarsch) a megfilmesítésével és az öreg Franz von Trotta báró megszemélyesítésével hatásos emléket állított. Bizonyára Kronfeld is lojális volt a Habsburg császári házzal szemben, ezt az ő általa összeállított Emlékek és nevezetességek I. Ferenc József császárról („Erinnerungen und Denkwürdigkeiten an Kaiser Franz Joseph I.”) is tanúsítja. E mű még az egyeduralkodó elhalálozásának évében elkészült, s 1917-ben ki is adták. Ebben a búzavirág-tanulmányban Kronfeld kimerítően tárgyalja a német „császári virág” jelképtartalmát és annak keletkezését, amelyről feltételezhetjük, hogy egy ügyes szerkesztés eredménye. Ugyanakkor Lothar Höbelt azt az állítást is alaptalannak tartja, hogy I. Vilmos császár kedvenc virágáról lenne szó (Höbelt 1994, 197). Az irodalom viszont újra és újra összekapcsolta a kettőt: a királyfi vonzalma állítólag édesanyja, Lujza királynő emlékében gyökerezett. Az 1871-es birodalomalapítás, valamint a Franciaország fölötti győzelem szimbóluma a búzavirág lett. Ehhez a fiú emlékei mellett az is hozzájárult, hogy a királynő közkedveltségét politikai érdekek céljából kisajátították, és személyét az állhatatos német jellem példaképéül állították a napóleoni hadjáratok nehéz éveiben. Az anyai szeretet ábrázolásának eltérő változatai is erről tanúskodnak. Ez figyelhető meg azon a képen is, amely a búzavirág-koszorút fonó porosz királynőt ábrázolja gyermekeivel a steindammeri kapu előtti vidéki birtok parkjában, miközben kocsijuk törött kerekét javítják. Ez a kép 1806–1808 boldogtalan nyári hónapjait idézi fel. Ilyen értelemben kapcsolódik az I. Vilmosról szóló emlékirat Lujza királynő nevéhez: „A hatalmas kaszás leszakajtotta a fényes virágot, melyet a csillagmezőről küldtek a szegény világra. – Annak a szobának a falán, amelyben a királynő meghalt, sokáig lógott egy megsárgult koszorú, melyet Vilmos királyfi font tölgyfalevelekből, rózsából és mezei virágokból azon a fájdalmas napon, amely egybeesett az ő drága édesanyja halálának napjával. Vajon azért választotta később a búzavirágot a kedvencei közé, mert e szeretetreméltó egyszerű virág – mint arany kalászok közül kitekintő kék szemek – az anyja drága kék szemeire emlékeztették?” Az „átható égi virág” képe a korábbi Mária-virág ikonrajzára vezethető vissza, s ez hozzájárult ahhoz, hogy a német királynőt a német nép anyjaként, kék szemei és aranyos hajfürtjei miatt pedig a német nő ideáljaként értelmezték I. Vilmos uralkodása idején.

A Gartenlaube (Lugas) című lap 1877-ben, most már a politikai liberalizmus helyett a kezdődő konzervativizmus elkötelezettjeként az egyik cikkében annak a königsbergi nyári napnak a történéseit közölte, amely az újonnan megalakult Második Birodalmat üdvözölte, amely az I. Napóleonnal szemben győzedelmeskedő Poroszország alapjain alakult meg. Meglátásom szerint a királynőnek és a lapban megjelent cikkben említett két gyermekének leveleiből és feljegyzéseiből nem érthető meg teljesen az utóbb felderített élmények emléke. Az írás viszont érzékelteti, milyen fontossá vált később a császári virág jelentése: a búzavirág-koszorú és a császári korona jelképes egyesülését bizonyos mértékig egy előre sejthető természetszerű rendeltetés eredményeként értelmezték.

Ebbe a szerkesztésbe különböző metaforákat és nyelvi hasonlatokat szőttek bele, mindenekelőtt a szegfűvel való hasonlóságot. A virág nevének több tájszólási szinonimája is erre utal: gyakran nevezték a búzavirágot Kornnäglinek (Baden; „gabonaszegfű”), Kornnägelenek (Schwaben), Chornnäglinek (Schweiz), Blaue Kornnägeleinnak (Beirisch Schwaben), Fruchtnegilinnek (Batschka; „gyümölcsszegfű”), Ackernägelenek (Schwaben; „szántóföldi szegfű”) vagy Schaunelkének (Ostfriesland, a cyanellából ered). Egy, a 19. század első feléből származó vers a búzavirágot költőien a szegfű kék változataként említi: Flóra, a virágok istennője illatokkal halmozta el a szegfűt, s a búzavirágot is különleges illattal szerette volna megajándékozni, ám azt az szerénységből visszautasította.

A 19. század második felének politikai mozgalmaiban a virágszimbólumokat egyre gyakrabban használták fel. A szegfű különösen közkedveltté vált. A 18. század végén számtalan termesztési formája terjedt el, s a piros szegfűt – oeillets d’horreure – a francia forradalomban a Bourbon-hercegek emlékének szimbólumaként viselték a guillotine áldozatai (Strantz 1875, 200). Jelentése – a „munkások virága” – már az ipari forradalom kezdeti szakaszában elterjedt. Morren 1851-ben a Deutsches Magazin für Gartenbau und Blumenkundében (Kertészet és Virágtudomány Német Magazinja) már a belga textilmunkások körében szélesen elterjedt szegfűtermesztésről tudósított (Stöhr 1983), s mivel ugyanitt a kőszénbányák munkásai is termesztették otthonaikban e virágot, Strantz már a „nép virága” ranggal tünteti ki. A szegfű kedvtelésből való nevelésével nem véletlenül került összefüggésbe éppen e két ipari termelőágazat. A nyomasztó munkakörülmények, a korai kapitalizmus embergyűlölő körülményeinek egészségre káros hatásai éppen itt mutatkoztak meg, s e szörnyű higiénai körülményeket próbálta ellensúlyozni a természet szépségén való öröm, a remény megfogalmazása (Seiter 1991, 84). Így vált a szegfű a remény jelképévé, ill. a felkelő piros nap, a jobb jövő és a győzelem metaforájává. Az 1870-es években látszólag megerősödött a szegfű alkalmazása a politikai virágszimbolikában. A 19. század végén a piros szegfű Ausztriában már egyértelműen a munkásosztály jelképe volt. A Német Birodalomban a piros szegfűvel való kereskedés a magas adók miatt még 1914-ben meghiúsult, s mint harci szimbólum csak az I. világháború után került be újra a köztudatba. A búzavirág mint szimbólum a szegfűvel való összehasonlítása és fenotipológiai hasonlóságának kialakulása miatt vált a politikai virágnyelv részévé. A szegfű politikai alkalmazását ugyanis még a 19. század második felében sem határozták meg véglegesen, és Kronfeld is megemlíti – igaz, csak érdekességképpen –, hogy II. Vilmos császár is állítólag nagyra értékelte, ha ezüst vázába helyezve Carnot, illetve Fürst Bismarck nevű piros szegfű díszítette szobáit. Az analógiák felhalmozódásáról tanúskodik az 1898-ban Bécsben megjelent kis katekizmusszerű, Guido Listtől származó A legyőzhetetlen. A germán világnézet egyik fő jellemvonása (Der Unbesiegbare. Ein Grundzug germanischer Weltnaschauung) című írás első oldala: a fehér és a piros szegfű között egy germán ifjú fejéből kinőtt kék búzavirág pompázik. A virágszimbólumok azt a három politikai célt képviselték, amelyek a germán hősfejedelemnek, a „fenti hatalmas”-nak a visszatérését jósolták meg. E célok olyan népi utópiákat hordoztak magukban, amelyek a fiatal Hitlert az ő bécsi évei alatt ösztönözték, igen, olyan „népszokás-tanok”-at tartalmaztak, mint az „átlagos világpolgárság” elleni nemzeti morál és a „nemzeti népnevelés” alapjai. Ezek váltak később a nemzetiszocializmus fajelméletének és germánkultuszának a részévé. A következő három politikai nyilatkozatról volt szó: fajgyűlölő antiszemitizmusról (melynek ismertetőjele az osztrák antiszemiták jele, a fehér szegfű volt), a kiterjedt német nacionalizmusról (a búzavirág jegyében) és egy új birodalom utópiájáról, amelyet a forradalmi tömegek voltak hivatottak kiharcolni (jele a piros szegfű volt). A három virágszimbólum tehát már előre megfogalmazta, ill. jelképesítette a népi megmozdulás programját. Fenotipológiai hasonlóságuk, melyet a három szín is alátámaszt, és közös eredetük is azt sugallja, hogy a három politikai célkitűzés lényege a német népnek a származásából eredő joga.

A búzavirág-szimbólum megalkotásához a szegfűvel való hasonlóságán kívül valószínűleg más értelmezések is hozzájárultak. Befolyását gyakorolta bizonyosan a búzavirág-koszorú, ill. a császári korona hasonlata is, amelyet a Lujza királynőről és gyermekeiről szóló königsbergi elbeszélés említ. Ez a hasonlat a tájszólási elnevezések közé – ismét a szegfűszimbólum mintájára – befogadta a „Kornnelke” („gabona-szegfű”), ill. a „Kronnelke” („korona-szegfű”) kifejezésekben a hangátvetést is. A búzavirág külső színes szirmainak koszorúja egy koronára emlékeztet – nyilvánvalóbban, mint a szegfűnél, sőt az apró szirmai is erre utalnak. Peter K. Rosegger meglátása szerint ez hozzájárult az 1871-es birodalomalapítás allegorikus körülírásához a Német-római Birodalomra hivatkozva: „Attól függetlenül, hogy melyik német fejedelem egyesítette volna a birodalmat, csakis ez a virág lehetett volna a szimbóluma. Valószínűleg mindenki, aki a búzavirágot a ruhájának a gomblyukába tűzve viselte, tudja, milyen is a formája. Sok kis különálló korona koszorúja egyesül egyetlenegy koronává! Mint ahogy I. Vilmos egyesítette a német fejedelemségeket császársággá. A búzavirág Németország politikai egységének, a Német Birodalom újra talpra állításának a jele. Erre gondol emelt szívvel minden állam német polgára, ha e virág jut az eszébe” (Kronfeld 1909, 218).

A búzavirág-szimbólum megalkotásánál természetesen a romantikus vonatkozásokat is felhasználhatták, hiszen a biedermeieri virágnyelv szerénysége és elégedettsége, a csendes derű és az alázatos hit is az Istennel, a császárral és a hazával szemben tanúsított hit és hűség jelképe. A gabonaföldön való meghonosodásából vajon nem éppen a virág népközelségére, az anyaföldben való gyökereire következtethetünk? E virág éppúgy virágzott a gabonaföldeken, mint a katonák vérétől áztatott csatamezőkön: a fiatal birodalom ideológiájában a katonákról alkotott hősi kép, amely „vérből és vasból” formálódott, az anyaföld új metaforájával bővült. A búzavirág színe így már nemcsak a hűséget, de a porosz katonai egyenruhát is szimbolizálta. Majdhogynem jóslatként hatott Frigyes Vilmos 1866-os naplófeljegyzése a Náchod melletti csatamezőn, amelyben a búzavirágot nemcsak mint szerencsetalizmánt említette, hanem mint „győzelmi jelképet az uralkodási előjogért folytatott németországi küzdelemben, mint a német–osztrák háború kimenetelében”: „Walker ezredes hívta fel a figyelmet a körülöttünk levő búzavirágokra, s én le is szakítottam egy szálat a feleségem számára. E virág jó előjelnek tűnt, s remélem, hogy meghozza nekünk a sikert” (Krinfeld 1919, 22).

A természet antropomorfizmusa kulturális és szellemiségtörténeti környezetben megalapozta a birodalomalapítás irányát. Mindez „a századnak azon átható mitikus szakaszában” történt (Pross 1991, 102), amelyet a korszerű nemzeti államok kialakulása, de főképpen a nemzeti szimbólumok természeti motívumainak felismerése és átértékelése jellemzett. Eszerint a búzavirágot mint császári virágot és nemzeti virágot értelmezték. Az 1871-es győzelem eufóriájában és a béke biztosítására irányuló hatalommegtartási törekvésekben hiányoztak a könnyen megjegyezhető nemzeti szimbólumok. A nemzeti ünnepnapok és a nemzeti emlékművek ünnepélyes megépítésének megszervezése túlzottan is a nemzeti egység és a hatalom dicsőítésének a szolgálatában állt. Ünnepnapok alkalmával vagy a császári születésnapokon így dicsőítették a császárt mint békefejedelmet: „mind a széles haza gyermekei, mind az otthoniak őszintén részt vesznek az ünnepségeken, s neki szentelik a kedvenc kék virágaikat, mint szeretetük és hűségük jelképeit.” Az iskolákban is elterjesztették a „császári virág” jelentését – „Téged, császári virág, téged dicsérlek, mint a német férfiak és nők díszét”. A temérdek sok búzavirág nem véletlenül volt a rendezvények dísze. Az I. Vilmos számára rendezett centenáriumi ünnepségre még Franciaországból is kellett búzavirágot importálni. Évenként több városban rendeztek virágünnepélyeket, ilyen volt például a müncheni „Heckenrosentag” („csipkerózsa-nap”) vagy a kölni „Blumenspiele” („virágjátékok”). E virágünnepélyek több helyen mint búzavirágnapok kerültek megrendezésre, például Majna-Frankfurtban. Az itt 1911. május 10-én a frankfurti béke 40. évfordulójának alkalmából békeünnepélyként megkezdett búzavirágnapról egy kézírásos képeslap maradt fenn a Berlini Néprajzi Múzeum műtárgyai között: „Kedves Mária! Egy hazafias jelképet mégiscsak küldenem kell neked. Az újságból már valószínűleg tudjátok, hogy Frankfurt városi és vidéki lakossága ma olyat tesz a veteránokért, amit azok valóban ki is érdemeltek.” Vadrózsák, margaréták, búzavirágok – ezeket az egyszerű mezei virágokat bizonyára nem ok nélkül választották ki a nemzeti ünnepnapok díszéül. A természetes, vidéki hatás, a népközelség és a közösségi szellem konnotációi magával ragadták a „népi lelkeket”, s ez a vidékhez fordulás népszerűsítette az egyszerűt, a valódit, a tősgyökerest, a földből eredőt. Mindez hazafias érzelmeket táplált, amelyek hozzájárultak a nemzeti öntudat kialakulásához.

A zsánerképeslapokon is gyakran szerepeltek virágmotívumok, s éppen a búzavirág. Számtalan dalban használták fel e jelképet a császár magasztalására. Az I. Vilmos ellen elkövetett merényletkísérlet után, de főképpen 1888-ban bekövetkezett halála után gyűltek össze költői ajánlások, amelyek valószínűleg szintén erősítették a jelképtartalom népszerűségét. A következő utalások mind oda vezettek, hogy a szimbólumot szoros összefüggésbe hozták a Hohenzollern-uralkodóházzal. Eszerint például a császár reggeliző-tányérját naponta búzavirágokkal koszorúzták fel, és az emlékiratok, ezen belül is a császár 100. születésnapja alkalmából az iskolákban terjesztett évfordulós kötetek virágornamentikája is erre emlékeztet. Mi több, ez a kapcsolat a búzavirág tájszólási megnevezéseiben is gyökeret vert. Marzell több „Kaiserblume” („császári virág”), „Kaiser-Wilhelmsblume” („császári vilmos-virág”) vagy „Kaiserkrone” („császári korona”) nevű helységet is feljegyez.

A nemzetállam birodalmi alapelvei befolyásolták a búzavirág-szimbólum genezisét a Vilmos császár vezette Németországban. Ez nem volt más, mint az uralkodóház dicsőítése, amely a szimbólum tartalmának az uralkodóházzal kapcsolatos eredetére utal. A népi mozgalmakban való jelentősége, valamint a szimbólum transzformációja a nacionalizmus idején csak akkor érthető meg igazán, ha figyelembe vesszük a német nemzeti agitáció érdekeit és céljait a „Duna menti Monarchia” nemzetiségi konfliktusaiban. Az utóbbi években Vilmos császár uralmának, a nacionalizmusnak és a fasizmusnak a történelmi bemutatása (Eley 1996; Craig 1993) túlságosan felszínes abban az esetben, ha a figyelme nem terjed ki a nacionalista konstrukciókra, amelyek a „pángermán elképzelés” értelmében a császárság nemzeti tudatának konstrukcióiba is beépültek. Németország agresszív nacionalizmusa Vilmos császár uralma alatt abból az ellentétből fakadt, hogy a magát egynemzetiségűnek valló Német Birodalom és a többnemzetiségű Ausztria–Magyarország eltérően viszonyult a nemzeti kisebbségekhez, és az állampolitikában is különbségek mutatkoztak.

3. Pártszimbólum és háborús jelvény

Leonard von Muralt sikeresnek találta Bismarck 1866-os politikai tevékenységét, amely az 1815 óta fennálló hiányos szövetségi viszonyokat próbálta megjavítani. Muralt annak a lehetőségét sem zárta ki, hogy Németországban egy új politikai rendszer alakuljon ki, hogy a legyőzött Ausztria megalázása helyett a két állam viszonya egy kettős szövetség keretein belül rendeződjön. Ez a törekvés viszont nem igazán jelentette Ausztria belpolitikai problémáinak enyhülését, melyek a vereség következményei voltak. E belpolitikai problémák megrengették Ausztria neoabszolutisztikus államformáját is. A Belcredi által vezetett konzervatív kabinet a szupranacionális arisztokrácia támogatásával 1866 után még megpróbálkozott a centralisztikus birodalmi alkotmány megszüntetésével. Ausztria, amely egykor Béccsel együtt a Német-római Birodalom központja volt, nem tartozott többé a Német Szövetségbe, s belpolitikai engedményeket kellett adnia Magyarországnak. Bismarck Magyarországnak Ausztriától való elszakadását próbálta elérni azzal, hogy Klapka légióit támogatta. Magyarország ennek ellenére még a königgrätzi katasztrófa után is kiállt a Monarchia mellett, s politikailag megerősödve a valamikori magyar alkotmány elismerését követelte. A konstitúciós alkotmány megvalósításához a döntő lépést az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés hozta meg, amely védte mind az osztrák nemesség, mind pedig a magyar földtulajdonosok érdekeit, és lehetővé tette a közigazgatási struktúrák korszerűsítését is (Glatz–Melvill 1987). A dualista rendszert a Lajtán túl is elfogadták, mivel ez garantálta az osztrák polgárság politikai hatalmát, akik a kiegyezés után biztosították a konstitucionalizmust és az alkotmány kidolgozását. A dualizmushoz való általános viszony az 1870-es évek második felében változott meg. Az 1871-ben alapított Német Császárságnak, valamint a hohenwarti kormány cseh–német kiegyezési terveinek befolyása alatt ugyanis nagyobb hatalomra tettek szert a kiegyezés ellenzői, s velük együtt a német nemzeti törekvések is.

Belcredi, Csehország valamikori helytartójának 1867-ben bekövetkezett lemondása is utalt arra, hogy a Monarchia elavult rendszerét a feloszlás fenyegeti. Elutasította a németek és a magyarok kiegyezéssel elért uralmát a Monarchiában, valamint a konstitucionális rendszert. Magyarországgal, a 19. század modern nemzetállamával szemben ott álltak a Lajtán túli területek, ahol multinacionális és multikulturális politikai rendszer uralkodott. A parlamentben képviselt nemzetiségek fellázadtak a német hegemóniai törekvések ellen, és autonómiát követeltek. Bécs ezt a problémát szétválással próbálta megoldani. Ez elsőként az egyes nemzetek oktatásügyi felügyeleti hatóságainak alapításában nyilvánult meg (Stourzk 1991), melyek Csehországban 1873-ben kezdték meg tevékenységüket. Ez természetesen ismét ellenkezett a hegemóniára törekvő osztrák nacionalizmus elveivel. Az osztrák–magyar kiegyezés, ill. annak a Monarchiát érintő belpolitikai következményei azt jelentették, hogy Ausztria véglegesen lemond a német államok fölötti uralomról.

Bosznia és Hercegovina elfoglalásával veszélybe került Német-Ausztria egyeduralmi helyzete a Monarchiában, s az 1879-es választásokon a liberálisok vereséget szenvedtek. Ez alkalmat kínált a német liberális politikusok politikai váltására. A Victor Adlerrel és Hugo Wolffal baráti viszonyban levő Heinrich Friedjung tézisei, amelyek Ausztria lemondását tartalmazták a Németországban való vezető pozícióról, valószínűleg még az osztrák szociáldemokratáknál is meghallgatásra találtak. Az ausztromarxizmusnak az egyeduralmi nacionalizmussal és az ellenzéki nacionalizmussal szemben kellett volna felvennie a harcot, a programjába mégis beférkőztek a német nemzeti elemek és a németség kulturális felsőbbrendűségének posztulátumai (Pfabigau 1991).

A német nemzeti kinyilatkoztatások Bécsben 1879-ben hágtak a tetőpontra. A liberális politika ideje lejárt, a konzervatív többséggel irányító miniszterelnök, Taaffe gróf, Andrássy Gyula hivatali idejének lejártával Kálnoky grófot nevezte ki külügyminiszterré. Az új külügyminiszter nem lépett fel magabiztosan a Német Birodalommal szemben, és így a balkáni krízisben engedményeket kellett tennie. 1879 őszén, a német–osztrák szövetségi szerződésről való egyezkedés idején, amelyet még Andrássy kezdett meg, Bismarck Bécsben tartózkodott, s ez egy nagyobb német nemzeti tüntetést váltott ki az Imperial Szálló előtt. A német nemzeti agitáció központjává egyre inkább Berlin vált. Az 1866-os elfoglalás és a birodalomalapítás utáni időszakot jellemző sikeres konszolidációs politika hozzájárult ahhoz, hogy a Hohenzollern-dinasztia vezető pozícióra tegyen szert Berlinben. Ez a Berlin-központúság eredményezte a Hohenzollern-virágnak mint politikai jelvénynek az átvételét is. E virág annak a szellemi beállítottságnak volt a jelképe, amely egy erős vezér által vezetett egységes birodalmat követelt, és az egyesült németség gondolatát fontosabb célnak találta az alkotmányjog elérésénél. E szellemi irányzat egy megerősödött népi mozgalom jegyében (Puschner–Schmitz–Ulbricht 1996) tehát a nacionalizmust dicsőítette, amely csak a történelmi fejlődés és a kulturális identitás ignorálásával érhetett célt. Friedrich Heer megkérdőjelezte a Poroszország és Ausztria–Magyarország szerepét illető korabeli álláspontokat, de főként Otto Klopp nézeteivel szállt vitába. Véleménye szerint a valamikori Ausztria feltörő német nacionalizmusa nemcsak a Német Birodalom „ragályos” propagandájának, ill. a katonai állami programnyilatkozat vonzóerejének volt az eredménye, hanem mindezt a Habsburg Birodalom kultúrpolitikai mulasztásaként értékelte (Heer 1996, 244). Szerinte a Monarchia politikája képtelen volt az Ausztria-tudatosság kialakítására, melynek okát Ferenc József uralkodásában kellett keresni. Ez a kor ugyanis elhanyagolta a fiatalság, a szellemi oktatás és a történelmi tájékozottság jelentőségét. Képtelen volt továbbá az életmód és az életérzés kialakítására. Friedrich Heer szerint a fiatal szarajevói diákok számára éppen a német fiatalok mozgalma szolgált példaképül. Tettük a félelemnek és a közömbösségnek volt a kicsúcsosodása, amely Ausztria–Magyarországon a fiatalság lebecsüléséből eredt. Ez a hozzáállás azt eredményezte, hogy az egyetemi városok, főként Prága, Bécs és Graz gimnazistái és egyetemistái tömegesen a „német szellem” egyesületeinek az áldozataivá váltak. A Német Oktatási Egyesület rendezvényei, amelyeknek jelképe a búzavirág és a fekete-piros-arany trikolór volt, nagy látogatottságnak örvendtek. A Rajnai őrséget (Wacht am Rhein) és a Németország mindenek felettet (Deutschland, Deutschland über alles) énekelte mindenki lenyűgözve, a heil pedig elterjedt mint köszönési forma.

A Német Oktatási Egyesület (Deutscher Schulverein, röv. DSV) 1880-ban alakult meg. Elsőként azt próbálta megvalósítani, hogy a pártpolitikai érdekek a Monarchiában tükrözzék a német kultúra erősítésének gondolatát. Magyarországon Tisza Kálmán miniszterelnök liberális kormányának sikerült megszilárdítania a nemzetállam rendszerét, valamint sikerült bevezetnie a magyarosító politikát is anélkül, hogy a kezdeti antiszemita hullámokat tolerálta volna (Gottas 1976). Magyarország ezzel a „németség védelmére” szolgáló kultúrpolitikai tevékenység középpontjává vált. E kultúrpolitikai tevékenység művészi csúcspontja 1907 után Adam Müller-Guttenbrunn irodalmi műve volt. Az 1911-ben alapított Német–Magyar Kultúrtanács az ő vezetése alatt vált szervezetté. A később alakult véd- és dacszövetségek – a Südmark (1889, Graz városában; Déli Határgrófság), a sziléziai Nordmark (1894; Északi Határgrófság) és a Bund der Deutschen Böhmen (Német Csehek Szövetsége) – a zsidókat végérvényesen kizárták soraikból. A Badeni-krízis keretein belül végül a DSV is engedélyezte a helyi antiszemita csoportok létesítését. A nacionalista érdekcsoportok, amelyek a Német Birodalom felé orientálódtak, jelentős többségükkel kivívták azt, hogy a véd- és dacszövetségek munkája kapcsolatba kerüljön a politikai antiszemitizmussal. Ezek kulturális téren is széles körű agitációs tevékenységbe kezdtek, míg a Nemzeti Egyesület (Nationalverband) és a Német Nemzeti Üzletközpont (Deutschnationale Geschaeftsstelle) csupán politikai szinten működött (Höbelt 1993). A franciaországi antiszemita mozgalom is valószínűleg azért kölcsönözte a Habsburg Birodalom német nemzeti szimbólumát, mert ebben összefonódtak a fajgyűlölő antiszemitizmus és a kultúrpolitikai nacionalizmus céljai. Már 1881-ben és 1882-ben sor került két antiszemita francia hetilap megalapítására. Az 1883 áprilisában Chemnitzben megrendezett nemzetközi antiszemita ülésen néhány nem megnevezett francia képviselő is részt vett. A francia mozgalom jelvénye ezt követően a búzavirág volt.

A véd- és dacszövetségek kultúrpolitikai tevékenységének radikalizációját nagymértékben elősegítette Georg Ritter von Schönerer, a német nemzeti mozgalom vezetője. ő volt a Német Oktatási Egyesület egyik alapítója is, de a DSV önállóságára és a felekezetek kezdeti kultúrmunkájára csekély befolyása volt. Schönerer 1884-ben a DSV keretén belül ellenezte, hogy a zsidóktól mentes szervezetek és egyesületek zsidó iskolákat alapítsanak és zsidó tanárok alkalmazzanak. Ebbéli törekvései nem jutottak érvényre, s így 1885-ben kilépett a DSV-ből. 1886-ban Németek Oktatási Egyesülete néven egy újabb egyesület alapítását indítványozta, amelynek alapszabályzata kizárta a zsidó tagok felvételét (Pichl 1938, 283). Berlini orientációja és Bismarck iránti tisztelete abban nyilvánult meg, hogy radikálisan támogatta Német-Ausztria csatlakozását és a Monarchia szétverését. Schönerer követői átvették a német nemzeti diákegyesületek politikai szimbolikáját is, azaz „az osztrák hazafias dalok” helyett az Rajnai őrség című dalt énekelték. I. Vilmos kedvenc virágát, a búzavirágot viselték, megtartották a birodalomalapítási és a Vilmos császárra emlékező ünnepélyeket. Bismarckra és Moltkére emlékező beszédeket tartottak, képeiket – ill. Jahn, Schönerer és a Niederwald-emlékmű Germániájának stb. képeit – kiakasztották és megkoszorúzták. Előnyben részesítették a fekete-piros-arany és a fekete-fehér-piros lobogókat. Ezek nem csupán üres, haszontalan tüntetések voltak, hanem Schönerer meggyőződésének sokatmondó jelképei (Pichl 1938, 307; Weismann 1991, 34). Schönerer nacionalista és antiszemita követeléseinek radikalizmusát – az 1848-as forradalom trikolórja mellett, amely akkor a nagynémet és a szlávellenes beállítottság jele volt – leginkább a búzavirág szimbolizálta. Schönerer említett radikalizmusa több alkalommal vezetett a pártjelvények betiltásához. Ez Schönerernek ismét okot adott arra, hogy a Habsburg-ház fekete-sárgája iránt érzett gyűlöletét jelképesen azokkal a fekete-piros-sárga szalagokkal díszített búzavirág-koszorúkkal mutassa ki, amelyeket Bismarck és Robert Blum sírjain helyezett el.

A Schönerer-mozgalom a Német Birodalomban egy olyan szervezet alapításával kapott lendületet, amely a Zanzibár-szerződés követelése, vagyis a kolóniák Angliának való átengedése elleni tüntetésből alakult ki. Ez a szervezet 4 évvel később a Nagynémet Szövetség (Alldeutscher Verband) nevet viselte. Ez a szövetség a feladatának tartotta, hogy a nemzeti öntudatot és a világon élő német népek faji és kulturális rokonságát ápolja. E törekvés vezérszava a német „Herrenvolk”-ból („uralkodó nép”) eredt, s bár politikai befolyása csekély volt, mégis hozzájárult II. Vilmos új politikai irányelvének kialakulásához. A szervezet törekvései igazolták azokat a nem csak német nemzeti attitűdöket is, melyek a Habsburg Birodalmon belül Német-Ausztria egyeduralmát követelték. A konfliktus 1897-ben a Badeni-krízisben éleződött ki. Taaffe gróf 1895. szeptemberi visszalépése után Kasimir Felix Badeni gróf mint újonnan kinevezett miniszterelnök a cseh nemzetiségi probléma megoldására egy adminisztratív megoldás bevezetésével próbálkozott. Az 1897. április 5-én életbe lépett nyelvrendelet előírta a csehországi örökös tartomány minden alkalmazottjának mindkét államnyelv elsajátítását és használatát. A rendelet negatív fogadtatása vad ellenállásba és utcai tüntetésekbe torkollott. Badeni 1897. november 27-én lemondott (Sutter 1960; Sehmann 1973, 64–68).

A német–cseh kiegyezési törekvések ezzel végérvényesen meghiúsultak. De meghiúsult a nemzetállam és az Ausztria-fogalom kialakulása is, melyet az iparosodás folyamatában, de különösen az osztrák–magyar kiegyezés után német-osztrák részről kizárólag németül definiáltak, s Ausztria német arculata újra és újra előtérbe került (Kárnik 1991). Támadó kifejezésekkel élve tehát ezt állították a cseh lakosságról: Csehországban kiéleződött a feszültség a Franti¹ek Palacký Bécs felé irányuló nemzetiségi politikáját követő cseh államférfiak (Moritsch 1996) és a szomszédos Német Birodalom hatalompolitikai befolyására irányuló német-cseh politikusok érdekképviselete között (Koøalka 1991). A vitába torkolló diskurzus alkalmával a Német Birodalomban nemcsak Schönerer követőiből törtek fel heves érzelmek, hanem legfőképpen a szociáldemokratákból. Wilhelm Liebknecht bírálta Ausztria 1898-as elszakadását mint a dinasztia érdekeiért hozott nemzeti áldozatot. E vita alkalmával a német egyeduralom gondolatát képviselő nagyhangú követelések mellett szót kapott a tolerancia hangja is, amely a nemzetállam gondolatát támogatta, a német nemzeti követelések feladását és a Német Birodalom imperialista gusztusaitól független Ausztria elismerését szorgalmazta. A nacionalisták sokkal nagyobb lendülettel támogatták a csatlakozás ötletét: Waldersee generális közeledni látta Ausztria széthullását, ill. Németország születését egy a Hohenzollern-dinasztiából származó császárral az élen.

Csehországban és Morvaországban a véd- és dacszövetségek a búzavirág jegyében nagynémet elképzeléseket terjesztettek: búzavirágcsokrokat és -koszorúkat használtak díszként minden rendezvény (ünnepek, összejövetelek) alkalmával, máskor képeslapok hívták fel a figyelmet a véd- és dacszövetségek munkájának adományokkal való támogatására. A Németek Csehországi Szövetsége és az Észak-Morvaországi Németek Szövetsége Olmützben olyan képeslapokat adott ki, amelyeken a búzavirág kékje az 1848-as események trikolórjával egyesül, s így a birodalmi egység céljaira utal Schönerer német nemzeti programjában. A Badeni-krízisben a búzavirág – mint a nagynémet mozgalom jelképe – végérvényesen a „szláv támadás” elleni agitáció harci jelévé is vált. Ez az agitáció a szociáldarwinista elképzelések akkori kontextusában fajgyűlölő vonásokat vett fel. Ennek következtében nemcsak a szlávellenes, a magyarellenes és az antiszemita előítéletek hágtak a tetőpontra, amely 1895-ben Lueger Bécs polgármesterévé történt választásában is megnyilvánult, de a német nép felsőbbrendűségének ideológiája is végérvényesen bekerült a köztudatba.

A búzavirágot mint a nagynémet felfogás jelképét ezáltal kisajátították a fajgyűlölő programok is, ugyanis a búzavirág jelképtartalmának széles spektruma ahhoz is hozzájárult, hogy egyes területeken szisztematikusan kiirtották (Hayek 1901, 62).

Karl Hermann Wolf főként Csehországban könyvelhetett el programjával nagy sikereket. 1902-ben különvált Georg von Schönerertől, a „vezértől”, és rokon gondolkozású emberekkel együtt megalapította a Freialldeutsche (Szabad Nagynémet Párt) vagy másképp a Deutschradikale Partei (Német Radikális Párt) nevű pártot. Wolf függetlenítette magát Schönerer „poroszfélelmétől”, és kifejezte lojalitását a Habsburg Birodalommal szemben. Kezdetben még a cseh zsidókkal is szövetkezett, akiknek nagy része a városi polgársághoz tartozott, és megnyerhető volt német nemzeti célok elérésére is. Wolf csehellenes agitációja, amely viszont a német nemzetiektől átvett búzavirág-szimbólumot viselte, a véd- és dacszövetségekben is radikálisan jelen volt. Itt támogatták azt a nép-fogalmat, amely a Badeni-krízis „nyelvháborújának” idején „az idegen néptől való elhatárolás” értelmében a nép nyelvét a nép eredete fölé helyezte. Ez formálta a véd- és dacszövetségek törekvéseit is.

Az ezt követő időszakban a cseh államigazgatás megbénítására irányuló intézkedéseket azzal indokolták, hogy a többséget élvező cseh nép „elviselhetetlenül háttérbe szorítja a német népet”. Ez főként akkor nyilvánult meg, amikor az 1912. júliusi krízis alkalmával császári rendelkezésre közigazgatási bizottságot kellett felállítani. A német nemzetiek ugyanis a parlament munkájának akadályozásából származó gazdasági kárt „még mindig elviselhetőbbnek tartották (…), mint a cseh önkényuralom folytatását az országban”. A búzavirág jegyében ezzel az elhatároló és védekező hozzáállást intézményesítették mind a politikai tervezetekben, mind pedig a véd- és dacszövetségekben. E törekvés a két világháború között „nyelvi szigetek”-kel foglalkozó germanisztikai és néprajzi kutatómunkát volt hivatott támogatni. A nyelvi kritériumról szóló felsőbbrendű német kultúra definíciója szintén a nagynémet birodalmi utópiából ered.

A nyelvkonfliktusok idején alakultak ki azok a szoros kapcsolatok, amelyek egy éppen akkor megalapított akadémiai tudományág, azaz a néprajz (Bochhorn 1994) és az első világháború előtti honvédelmi mozgalom között jöhetett létre. A weimari köztársaságban a népi mozgalmak ideológiája azáltal, hogy a nemzeti érzést akarta kialakítani, végzetes közelségébe került a néprajzzal mint a népi lélek tudományával. A néprajzi tudást és munkát német nemzeti értelemben hasznosították, és szoros volt az együttműködés a véd- és dacszövetségekkel is. A „németség védelme” érdekében végül is a „védekezés kötelességgé” vált. A nép-gondolat „a népi sajátosságaink elmélyítését és kiépítését” kívánta meg. A véd- és dacszövetségek a megrendezett népi ünnepélyek alkalmával díszítés céljából már nem elégedtek meg a Peter Rosegger-féle tölgyfalombbal és búzavirággal ékesített képekkel. A „végtelenül gazdag és színes” német jellem megismerését a néprajzi és honismereti tanfolyamok, az Uraniában tartott honvédőesték, valamint a tanártovábbképző tanfolyamok biztosították. Olyan hivatásképzés működött tehát, amely nemcsak szimbólumokról, de nevelésről is szólt. Ausztria csatlakozását a Német Birodalomhoz is azért propagálták, hogy a „németség” nemzeti öntudata újra feléledjen.

A támogatás, melyet az osztrák véd- és dacszövetségek innen is kaptak, még a „Duna menti Monarchia” nyelvvitáinak idejébe nyúlik vissza. Wolf, a Német Radikális Pártnak az alapításával szembefordult Schönerer egyházellenes programjával is. A támadást Schönerer indította el a katolikus egyház ellen irányuló „Szabaduljunk Rómától„ elnevezésű mozgalmával. Ezzel kívánta támogatni a Habsburg Birodalmat, s gátat vetni a nagynémet elképzelésnek. A „Szabaduljunk Rómától” mozgalmat a Német Birodalomban nem utolsó sorban az evangélikus egyház részéről is hevesen üdvözölték, s erősödését nagy figyelemmel követték. Heinrich Fliedner lelkész Az evangélium hírnökei a társadalomban (Boten der Gesellschaft zur Ausbreitung des Evangeliums) című írásában kimerítően tudósított a katolikus egyházból való kilépésről Ausztriában. A Katolikus Népi Kalendárium a Schönerer és Wolf közötti vitát úgy értelmezte, mint a Német Radikális Pártnak a „gúnykacajt hallató ellenség színe előtti” érdemtelen hibáját, amely fölöttébb hátráltatja a protestáns és a német ügyet is. Ez a beszámoló egyben a figyelmet ismét Berlinre és a Hohelzollernokra, vagyis a német nép irányítási igényét és egységét képviselő fejedelmi házra irányította. Az írás szerint velük sem az erkölcsileg romlott „Duna menti Monarchia”, sem pedig a Habsburg-uralkodóház nem tudta felvenni a versenyt. Az evangélikus egyház a századfordulón még szimpatizál a „nagynémet elképzelés”-nek és a népi mozgalmaknak a politikai szervezeteivel. A weimari köztársaság végén viszont már ambivalens a viszonya a „egy nép gondolat”-hoz. A nemzeti gyűjtési mozgalom komponenseit mindenekelőtt a jelképkonstrukciók egyesítették.

4. Átalakulások

Az elvesztett világháború után a világvége apokaliptikus víziói terjedtek el. Már nem hallatszottak a vezér és a népi egyesülés követelései, s így azok a visszaállító törekvések sem érvényesültek, amelyek a Monarchia elvét, valamint a császár, a nép és a haza emléke előtt tisztelegve a nemzet gyógyulását követelték. Erre az időre esett a Lujza királynőre való emlékezés is. A háborús évek és a vereség könnyebb feldolgozása érdekében a vilmosi korszak konstrukcióit most újból felelevenítették. Ezek a királynőt a német nép anyjaként, sőt a német nő ideáljaként ábrázolták. A királynő közkedveltsége, a néphez való közelsége mind a Monarchia emberarcúságát kívánta visszahozni, a császár imperialista céljait háttérbe szorítani és az egy nemzet gondolatot a nép iránti szeretettel eggyé olvasztani. A Lujza-szövetség részére 1929 körül kézi festéssel és aranybevonattal készült evőeszközkészlet különleges alkalomra szánt változatát egy megkoronázott „L” betűvel díszítette a szászországi Friedrich Kaestner Obernhohndorf Porcelángyár. A készlet darabjait egy körbefutó búzavirág-koszorú is díszítette. A Lujza-szövetség a „Stahlhelm”-nek („acélsisak”), a frontharcosok szövetségének volt a női részlege. Ez utóbbi feladatának tekintette, hogy a valamikori hadsereg hagyományait őrizze, s a hadsereg védelme alatt egy erős birodalmat állítson vissza. A Lujza királynőre való hivatkozás a búzavirág-jelképnek azt a monarchiai és katonai metaforáját idézi fel, amely a „novemberi Németország” elleni oppozícióból eredt, és az „egy nemzet” gondolatra utalt.

Az 1914 előtti külföldi németek kultúrmunkája a weimari köztársaságban „a határ menti és a külföldi németség támogatásá”-hoz vezetett. (Jaworski 1978). A Marburgi Egyetemen 1918-ban alapított Határ menti és Külföldi Németség Intézete mellett főként azokról a szövetségekről volt szó, amelyek a külföldi németség problémáit mint kulturális kérdést kezelték. Ide soroljuk különösen a Külföldi Németség Egyesületét (Verein für das Deutschtum im Ausland; röv. VDA), amely a legmagasabb tagszámú szervezet volt, továbbá a határ menti és a külföldi németségért 1919-ben alapított Német Védő Szövetséget (Deutscher Schutzbund). E szervezetek a külföldi németség sorsával mint kulturális kérdéssel foglalkoztak. Elképzeléseiket viszont nem volt nehéz a nemzetiszocialista politika szolgálatába állítani.

A VDA-nak a Harmadik Birodalom népi politikájába való átmentése magával vonta jelvényének a megváltozását is. Az új jelvény utalhatott a VDA-rendezvényeken továbbra is használt virágdíszítésére éppúgy, mint a németek „aktív népfelkelésére” a valamikori Ausztriában. A Der Volksdeutsche (Német Népi Lap) című tagújság 1934 januárjában a búzavirágot mint a VDA új jelképét mutatta be (Retterath 1997). A búzavirág „mélyebb értelmet” adott a VDA programjának, amelybe a kék szín a „néphez” való hűség szimbólumaként került bele. Ez még a nemzetiségi harcok idejéből származott, mint a „hűség és ellenállás” harci szimbóluma. Elgondolkodtató viszont, hogy ez az egyértelműen népi eredetű szimbolika 1945 után szemmel láthatóan veszített népszerűségéből. Stilizált formában még ma is díszíti a VDA levelek fejrészét, s eredetét egy kevésbé veszélytelen múlttal, Lujza királynő személyével hozzák összefüggésbe. A németek mind a mai napig szerte a világon búzavirág-ünnepélyeket rendeznek, és búzavirág-királynőket koronáznak a búzavirág jegyében, s mindezt a VDA működése indítványozta. A jelképkonstrukció politikai kontextusa éles vitákhoz viszont soha nem vezetett.

Az 1920-as években a jelképtartalmak kumulációját az indította el, hogy a „németség” és a „német kultúra” küldetéstudata a köztudatban is elterjedt. Ezt a folyamatot az első Osztrák Köztársaság létkérdése és identitásproblémája indította el. A Habsburg Birodalom széthullásával mint „külföldi németség” nemcsak Magyarország, Erdély és Csehszlovákia településeinek német lakossága került a VDA érdeklődésének középpontjába, de – nyilvánvalóbban, mint korábban bármikor – Ausztriában is erősödtek a csatlakozási mozgalom törekvései. A „nagynémet gondolat” teret nyert az ideiglenes parlament 1948-as csatlakozás-proklamálásával és a német-osztrák csatlakozási mozgalom hevesen népszerűsített egység-kinyilatkoztatásaival. 1927-ben Wilhelm Bauer azt írta, hogy Ausztria „a periféria országa”. A Monarchia 1918-as összeomlása után Ausztriának – még inkább, mint Németországnak – újból meg kellett keresnie és találnia a szerepét az újonnan átszervezett közép-európai államstruktúrákban. Ausztriának – mint államnak – most térben és időben újra el kellett helyeznie a korábban már szétzilált identitását és a most két kultúrában, nemzetben és vallásban megnyilvánuló létét. A németséget mint az átszellemült tökéletesség képét ábrázolták Német-Ausztria szívében. Ez a németség a tisztesség pajzsával, a német-lét büszkeségével felvértezve a délkeleti határt védelmezte a magyaroktól és a szlávoktól. Heinrich Ritter von Srbik, aki 1936-ban a tanulmányt belefoglalta az Ausztriáról szóló Örökség és küldetés német közegben című művébe, két évvel később Ausztria csatlakozását üdvözölte. E nagy osztrák történész a német civilizáció és küldetés, valamint a német kultúrnemzet feladata példaképének Közép-Európában a Német-római Birodalom kereszténységét tartotta.

Srbik, az 1942-ben kiadott Német Egység (Deutsche Einheit) és a Hódolat a kultúra előtt (Huldigung an die Kultur) – mely csak német lehetett – című művében arra mutat rá, hogy az univerzalizmus akár a legnagyobb partikuláris barbársággá is válhatott, ha a németek uralkodási előjogát valami veszélyeztette.

A csatlakozás alkalmából a nemzeti egységre való törekvés megvalósulását ünnepelték. Így népszerűsítette a csatlakozást Ausztriában a csatlakozási mozgalom, s ezt a Harmadik Birodalom élénken támogatta. A keleti határgrófság visszacsatolása a Német Birodalomhoz végérvényesen lezárult a búzavirág és a havasi gyopár piktográfiai egyesítésével. Ezzel a weimari köztársaságban az osztrák fasizmus idején lemondtak az osztrák-tudatosság kialakulásáról is. A búzavirág és a havasi gyopár egyesült formáját – mint a „népi hűség” jelvényét – már Hitler is megemlítette a Mein Kampf (Az én harcom) című művében. Hitlernek mint a német-nemzeti mozgalom diadalhősének ünneplése a búzavirág szinonimavilágában is visszatükröződött. Brunhild Reichert a német nyelvi környezetben elterjedt névadások kiértékelésében „Hitlervirágok”-at („Hitlerblumen”) említő jelentésekre utalt Ausztriában (Reichert 1955, 88). A virágszimbolika küldetése volt az is, hogy az elkövetkező idő imperialista törekvéseit cinikus módon elbagatellizálja. Ezt támasztják alá azok a törekvések is, amelyek a nemzetiszocialista rendszer erőszakos politikájára, a tömegek mozgósítására és az érzéseknek a cél szolgálatába állítására irányultak. A németek bejövetelét Csehországba a nemzetiszocialisták úgy ünnepelték, mint a „virágok háborúját” („Blumenkrieg”). Mindez az 1897-es német rendelet értelmében történt, mégpedig Felix Dahn elképzeléseinek megvalósításaként és a badeni reformok jóvátételeként Csehországban, ahol a Habsburg Birodalom legvadabb nemzetiségi konfliktusai a búzavirág jegyében zajlottak. A szudéta települések felszabadítását az idegen uralom gyalázata alól virágszőnyeggel jelenítették meg.

A nemzetiszocialista rendszer a búzavirágot mint a „népi hűség” és „a németek földhöz való ragaszkodásának” a jelképét is népszerűsítette. Ez emlékeztetett a valamikori osztrák németek díszjelvényére is, amelyet a „németellenes fekete-sárga rendszer” elleni, főként a téli segélyszervezet gyűjtéseinek keretén belüli harcokban viseltek. Ezek gyűjtések a VDA „áldozati napjával” vették kezdetüket. „A világban élő németek áldozatok árán megőrzött egységét” a búzavirág jegyében követelték. A búzavirág „többet jelentett a puszta jelnél, a pénzadományok elismervényénél (elismervényként kitűzhető papírvirágokat osztottak szét)”. „E virág az egy néphez való tartozás szerény jelképe volt”, s egyben a lakosság áldozatkészségét, a szükségben való összefogásra tett esküjét szimbolizálta. Ezzel az áldozati szertartással a téli segélyszervezetnek nem az volt a szándékuk, hogy eltereljék a figyelmet a már létező ideológiákról. Sokkal inkább volt az az intenciójuk, amint azt Elferding is helyesen ábrázolja, hogy a nemzetiszocialisták által megrendezett események ideológiáit érzékeltessék. A cél az volt, hogy az önkéntesség és a kényszer elegyéből egy olyan népközösség jöjjön létre, amelyben az erőszak jelei lappangtak (Elferding 1980). A nemzetiszocialista diktatúra idején ezek a pénzadományok indítványozták a művirágkészítést is. Nem utolsó sorban a búzavirág is hozzájárult e folyamat beindulásához.

A népjóléti tervezetek voltak azok, amelyek a papírból készült búzavirág kontinuitásához 1945 után hozzájárultak. Erre enged ugyanis következtetni a nemzetiszocialista rendszer gyűjtési akcióinak látszólagos ártatlansága, ami a közösségi alkotás szubtilis módszereivel az ideológiai befolyás eszköze volt az önkéntesség és a kényszer feszültségterében. Az érzések ellentmondásosságát hatásosan ábrázolja Toni Nopitsch a gyermekágyas anyák otthonának alapítására való emlékezésében. Eszerint a Harmadik Birodalomban szert tett tapasztalatok után ismét gyűjtésekkel és művirágokkal kellett pénzért könyörögni adakozási elismervényként. Még az 1960-as évek végén is papírvirágokat, legtöbbször búzavirágokat osztottak ki az istentiszteletek utáni gyűjtések alkalmával. Jómagam is emlékszem még az egyházközség tagjainak ruhaszegélyeire és blúzaira, amelyeken az áldozatkészség szimbólumai voltak láthatóak. Az egyházi-karitatív tervezetek tehát minden bizonnyal ezúton is hozzájárultak a német nacionalizmus idejéből származó szimbólumok átértékeléséhez. A jelképek emléke mind a mai napig fennmaradt a helyi sportcsapatok és vallási közösségek tevékenységben. Egyrészt a pasztorális és a vasárnapi lapok, másrészt pedig a helyi sportcsapatok szövetségi szervezetei a bizonyítékai annak, hogy hagyományukat a háború utáni időszaktól kezdve mind a mai napig őrzik. Ma is találhatunk még számos, búzavirágról szóló cikket, amelyek – mint az írott sajtó termékei – korunkban a búzavirágot újra a nemzeti kultúrtörténet festői színfoltjaiként ábrázolják. Ez az ábrázolási mód önmagában valószínűleg nem nyugtalanító. 1989 után azonban a jelképkonstrukciók kialakításának folyamatába a koblenzi Deutsche Ecknél álló Berlini Városi Kastély és a Vilmos császár-emlékmű rekonstruálását érintő vita során a nemzeti történelem építészeti és szimbolikus bemutatása került előtérbe, valamint előkerültek a vilmosi birodalmi elképzelés műalkotásai is.

A búzavirág szimbolikája – mint a nacionalista érdekek kifejezőeszköze – a Német Szövetségi Köztársaság történelmében is tagadhatatlanul jelen volt. Amikor 1946-ban a hesseni FDP egyértelműen erősen jobboldalivá vált, Észak-Vesztfália és Alsó-Szászország mellett Észak-Hessen vált a „nemzeti gyűjtőmozgalom” három központjának egyikévé. E „nemzeti gyűjtőmozgalom” egészen az FDP 1956-os felbomlásáig nagy jelentőséggel bírt, s a szövetségi állam reakciós programtervezete a búzavirág jegyében került a nyilvánosságra. Az FDP az 1953-as parlamenti választások alkalmából tervezett plakátján egy felfelé tekintő sas látható erős jobb szárnynyal. Ez volt a párt szimbóluma, valamint a birodalom és a birodalmi egység melletti kiállás jele. A sas fölött fényes sugárkoszorúban a szegfűszimbolikából átvett napmetafora, azaz a kék búzavirág pompázott. Ez a párt nemzeti-konzervatív beállítottságát tette nyilvánvalóvá, amely még mindig az „Új Birodalom” régi reményéhez ragaszkodott, s a népi virágnyelv jelentésvilágát teljesen a magáévá tette.

Európa egyesülésének folyamatában ismét megjelentek a valamikori ellenségképek, a régi álmok, a régi jelképek. Az Euro, a föderalizmus és a külföldiek elleni éles szavak mellé a régi jelképekkel is újra előhuzakodtak. Heiner Kappel Szabad Polgárok Szövetsége – Támadás Németországért (Bund freier Bürger – Offensive für Deutschland) elnevezésű gyűjtési mozgalmának a jelképe a fekete-piros-arany szalaggal díszített kék búzavirág. E jelképet tudatosan választották, hiszen Kappelnek, a valamikori papnak tudnia kellett, hogy a jelképben a búzavirág kékjének a nemzeti színekkel való párosítása a csehországi nemzetiségi konfliktusokra emlékeztet. Azt is tudnia kellett, hogy ezzel olyan revansista és nacionalista dogmatikát szólaltat meg, amely a népi mozgalmak tradícióját követi. A búzavirág jelképes nyelvének idézetei most, száz évvel a „pángermán” elképzelés egyeduralmi törekvései után újból veszélyeztetni látszanak a modern Európa demokratikus és föderális alaprendszerét. A valamikori Ausztria–Magyarországon a századvégi strukturális analógiák értetlenül álltak a fiatalság szükségletei előtt, ami a fiatalok munkanélküliségében, értelemkeresésében és tájékozódási bizonytalanságában mutatkozott meg. Fontos lenne tehát, hogy e potenciális veszélyek gondolkozásra késztessenek bennünket.

Irodalom

  • Assmann, Aleida: Arbeit am nationalen Gedächtnis. Eine kurze Geschichte der deutschen Bildungsidee. FrankfurtNew York–Paris, 1993. /Edition Pandora, 14./
  • Becker, Siegfried: Blumenkriege. Inszenierungen eines Vorurteils in Böhmen und Mähren. In: Dröge, Kurt (Hrsg.): Volkskulturen in Grenzräumen: Ostpreußen – Schlesien – Böhmen. Oldenburg (im Druck).
  • Becker, Siegfried: Deutscher Nationalismus, Staatsgedanke und Landesbewußtsein im zeitlichen Kontext des „Kronprinzenwerkes”. In: Fikfak,
  • Jurij–Reinhard, Johler (Hrsg.): Volkskultur zwischen Staat und Nation. Volkskunden zur Jahrhundertwende in Zentraleuropa. Ljudska kultura med drzavo in narodom. Narodopisja na prelomu stoletja v srednji Evropi. Ljubljana–Wien, 2000. /Ethnologica Austriaca./
  • Bockhorn, Olaf: „Volkskundliche Quellströme” in Wien: Anthropo- und Philologie, Ethno- und Geographie. In: Jacobeit, Wolfgang–Lixfeld,
  • Hannjost–Bockhorn, Olaf (Hrsg.): Völkische Wissenschaft. Gestalten und Tendenzen der deutschen und österreichischen Volkskunde in der ersten Hälfte des 20. Jahrhunderts. Wien–Köln–Weimar, 1994, 417–424. p.
  • Bolz, Norbert (Hrsg.): Das Pathos der Deutschen. München, 1996. /Weimarer Editionen./
  • Byer, Doris: „Nation” und „Evolution” – Aspekte einer „politischen Anthropologie” im Austromarxismus. In: Ehalt, Hubert Ch. (Hrsg.): Zwischen Natur und Kultur. Zur Kritik biologistischer Ansätze. Wien–Köln–Graz, 1985, 285–312. p. /Kulturstudien, 4./
  • Craig, Gordon A.: Deutsche Geschichte 1866–1945. Vom Norddeutschen Bund bis zum Ende des Dritten Reiches. München, 1993.
  • Eley, G.: Wilhelminismus, Nationalismus, Faschismus. Zur historischen Kontinuität in Deutschland. Aus dem Englischen übersetzt von R. Kössler. 2. Aufl. Münster, 1996. /Theorie und Geschichte der bürgerlichen Gesellschaft, 3./
  • Elferding, W.: Opferritual und Volksgemeinschaftsdiskurs am Beispiel des Winterhilfswerks (WHW). In: Behrens, M. u. a. (Hrsg.): Faschismus und Ideologie. 2. Bd. Berlin, 1980, 199–226. p. /Argument-Sonderband, 62./
  • Fritsch, K.: Excursionsflora für Oesterreich (mit Ausschluss von Galizien, Bukowina und Dalmatien). Mit theilweiser Benützung des „Botanischen Excursionsbuches” von G. Lorinser. Wien, 1897.
  • Fröschl, E.–Mesner, M.–Ra’anan; U. (Hrsg.): Staat und Nation in multiethnischen Gesellschaften. Wien, 1991.
  • Glatz, Ferenc–Melvill, R. (Hrsg.): Gesellschaft, Politik und Verwaltung in der Habsburgermonarchie 1830–1918. Budapest, 1987.
  • Gottas, F.: Ungarn im Zeitalter des Hochliberalismus. Studien zur Tisza-Ära (1875–1890). Wien, 1976. /Studien zur Geschichte der österreichisch-ungarischen Monarchie, XVI./
  • Hamann, Brigitte: Hitlers Wien. Lehrjahre eines Diktators. 4. Aufl., München–Zürich, 1996.
  • Hayek, A. von: Die Centaurea-Arten Österreich-Ungarns. Wien, 1901.
  • Hecker, J.: Das Symbol der Blauen Blume im Zusammenhang mit der Blumensymbolik der Romantik. Jena, 1931.
  • Heer, Friedrich: Der Kampf um die österreichische Identität. 2. Aufl. Wien–Köln–Weimar, 1996.
  • Höbelt, Lothar: Kornblume und Kaiseradler. Die deutschfreiheitlichen Parteien Altösterreichs 1882–1918. Wien–München, 1993.
  • Höbelt, Lothar: Die Symbole des national-liberalen Lagers. In: Leser, N.–Wagner, M. (Hrsg.): Österreichs politische Symbole. Historisch, ästhetisch und ideologiekritisch beleuchtet. Wien–Köln–Weimar, 1994, 193–204. p.
  • Jávorka S.–Csapody V.: Iconographia florae partis Austro-Orientalis Europae centralis. Budapest, 1975.
  • Jaworski, R.: Der auslandsdeutsche Gedanke in der Weimarer Republik. Annali dell’ Instituto storico italo-germanico in Trento, Nr. 4, 1978, 369–386. p.
  • Kann, R. A.: Das Nationalitätenproblem der Habsburgermonarchie. 2 Bde. Graz–Köln, 1964.
  • Kárnik, Z.: Bemühungen um einen deutsch-tschechischen Ausgleich in Österreich und die Folgen ihres Scheiterns. In: Fröschl, E.–Mesner,
  • M.–Ra’anan; U. (Hrsg.): Staat und Nation in multiethnischen Gesellschaften. Wien, 1991, 121–139. p.
  • Kiss Csaba–Kiss Endre–Stagl, Justin (Hrsg.): Nation und Nationalismus in wissenschaftlichen Standardwerken Österreich-Ungarns ca. 1867–1918.
  • Wien–Köln–Weimar, 1997. /Ethnologica Austriaca, 2./
  • Koøalka, Jiøí: Tschechen im Habsburgerreich und in Europa 1815–1914. Sozialgeschichtliche Zusammenhänge der neuzeitlichen Nationsbildung und der Nationalitätenfrage in den böhmischen Ländern. Wien–München, 1991. /Schriftenreihe des Österreichischen Ost- und Südosteuropa-Instituts, 18./ – cseh nyelven: Èe¹i v Habsburské øí¹i a v Evropì 1815–1945. Praha, Argo, 1996. /Edice Historické my¹lení, 1./
  • Kronfeld, Ernst Moritz: Kornblumen. Kosmos. Handweiser für Naturfreunde, 1909, Heft 7, 218–219. p.
  • Kronfeld, Ernst Moritz: Geschichte der Gartennelke. Wien, 1913.
  • Kronfeld, Ernst Moritz: Der Krieg im Aberglauben und Volksglauben. Kulturhistorische Beiträge. München, 1915.
  • Kronfeld, Ernst Moritz: Franz Joseph I.. Intimes und Persönliches. Wien, 1917.
  • Kronfeld, Ernst Moritz: Sagenpflanzen und Pflanzensagen. Leipzig 1919.
  • Lehmann, H.–Lehmann, S.: Das Nationalitätenproblem in Österreich 1848–1918. Göttingen, 1973. /Historische Texte/Neuzeit, 13./
  • Marzell, Heinrich: Die Pflanzen im deutschen Volksglauben. Jena, 1925.
  • Marzell, Heinrich: Kornblume. In: Handwörterbuch des deutschen Aberglaubens. Band V. Berlin–Leipzig 1932/1933, 247–249. p.
  • Marzell, Heinrich: Wörterbuch der deutschen Pflanzennamen. 1. Bd. Leipzig, 1943.
  • Moritsch, A. (Hrsg.): Der Austroslavismus. Ein verfrühtes Konzept zur politischen Neugestaltung Mitteleuropas. Wien–Köln–Weimar, 1996. /Schriftenreihe des Internationalen Zentrums für europäische Nationalismus- und Minderheitenforschung, 1./
  • Nowak, K.: Evangelische Kirche und Weimarer Republik. Zum politischen Weg des deutschen Protestantismus zwischen 1918 und 1932. 2. Aufl. Göttingen, 1988.
  • Pfabigau, A.: Kritische Anmerkungen zur Politikfähigkeit austromarxistischer Lösungsvorschläge des Nationalitätenproblems der Donaumonarchie. In: Fröschl, E.–Mesner, M.–Ra’anan; U. (Hrsg.): Staat und Nation in multiethnischen Gesellschaften. Wien, 1991, 93–104. p.
  • Pichl, E. (Hrsg.): Georg Schönerer. 6 Bde. Berlin, 1938 ff.
  • Pross, H.: Ritualisierung des Nationalen. In: Link, J.–W. Wülfing (Hrsg.): Nationale Mythen und Symbole in der zweiten Hälfte des 19. Jahrhunderts. Strukturen und Funktionen von Konzepten nationaler Identität. Stuttgart, 1991, 94–105. p. /Sprache und Geschichte, 16./
  • Puschner, U.–Schmitz, W.–Ulbricht, J. H. (Hrsg.): Handbuch zur „Völkischen Bewegung” 1871–1918. München–New Providence–London–Paris, 1996.
  • Reichert, Brunhild: Kornblume und Margerite in der deutschen Synonymik. Tübingen, 1955.
  • Retterath, Hans-Werner: Von ’deutscher Treue’ bis zu ’deutscher Weltgeltung’. Zur Symbolik der auslandsdeutschen Kulturarbeit in der Zwischenkriegszeit am Beispiel ihrer Institutionsabzeichen. In: Brednich, Rolf Wilhelm– Schmidt, Heinz (Hrsg.): Symbole. Zur Bedeutung der Zeichen in der Kultur. Münster–New York–München–Berlin, 1997, 408–421. p.
  • Rupp-Eisenreich, B.–Stagl, Justin (Hrsg.): Kulturwissenschaft im Vielvölkerstaat. Zur Geschichte der Ethnologie und verwandter Gebiete in Österreich, ca. 1780–1918. Wien–Köln–Weimar, 1995. /Ethnologica Austriaca, 1./
  • Schmidt, Leopold: Geschichte der österreichischen Volkskunde. Wien, 1951 /Buchreihe der Österreichischen Zeitschrift für Volkskunde, Neue Serie, 2./
  • Seiter, J.: „Blutigrot und silbrig hell…” Bild, Symbolik und Agitation der frühen sozialdemokratischen Arbeiterbewegung in Österreich. Wien–Köln, 1991.
  • Sewering-Wollanek, Marlis: Brot oder Nationalität? Nordwestböhmische Arbeiterbewegung im Brennpunkt der Nationalitätenkonflikte (1889–1911). Marburg, 1994. /Historische und Landeskundliche Ostmitteleuropa-Studien, 14./
  • Somogyi E.: A birodalmi centralizációtól a dualizmusig. Az osztrák-német liberális polgárság útja a kiegyezéshez. Budapest, 1976.
  • Stöhr, D.: Die Edelnelke. 3. Aufl. Berlin, 1983.
  • Stourzh, G.: Probleme der Konfliktlösung in multi-ethnischen Staaten: Schlüsse aus der historischen Erfahrung Österreichs 1848-1918. In. Fröschl,
  • E.–Mesner, M.–Ra’anan; U. (Hrsg.): Staat und Nation in multiethnischen Gesellschaften. Wien, 1991, 105–120. p.
  • Strantz, M. von: Die Blumen in Sage und Geschichte. Skizzen. Berlin, 1875.
  • Sutter, B.: Die Badenischen Sprachenverordnungen von 1897. Graz–Köln, 1960.
  • Weissmann, K.: Schwarze Fahnen, Runenzeichen: Die Entwicklung der politischen Symbolik der deutschen Rechten zwischen 1890 und 1945. Düsseldorf, 1991.

(Fordította Danter Katalin)

Rövid URL
ID564
Módosítás dátuma2016. június 3.

Csizmadia Ervin: Pártok és politikai hálózatok

A fejlett nyugati világban egyre inkább megfigyelhető a pártok mögött egy kiterjedt háttérszféra, amelynek meghatározó szerepe van a pártok verseny- és szavazatszerző képességének alakulásában. A szakirodalom (így magam is) gyakran agytrösztnek nevezi a pártok munkáját támogató háttérintézményi szférát. Úgy gondolom, hogy a think-tank szervezetek valóban fontos szerepet játszanak a pártversenyben. E dolgozatban mégis inkább a politikai hálózatokról fogok beszélni. Amellett érvelek majd, hogy helyesen tesszük, ha a pártok működését és versenyét a hálózatelmélet adta fogalmi és módszertani szempontok segítségével közelítjük meg. A dolgozatban először a hálózatelmélet politikai hasznosíthatóságának szempontjairól lesz szó, utána a jelenlegi magyar politikai mezőnyt jellemzem röviden annak alapján, hogy milyen politikai hálózatokat működtetnek. Végül általános észrevételeket fogalmazok meg a hálózatok és a pártok versenyképességének összefüggéseiről.

Részletek

A fejlett nyugati világban egyre inkább megfigyelhető a pártok mögött egy kiterjedt háttérszféra, amelynek meghatározó szerepe van a pártok verseny- és szavazatszerző képességének alakulásában. A szakirodalom (így magam is) gyakran agytrösztnek nevezi a pártok munkáját támogató háttérintézményi szférát. Úgy gondolom, hogy a think-tank szervezetek valóban fontos szerepet játszanak a pártversenyben. E dolgozatban mégis inkább a politikai hálózatokról fogok beszélni. Amellett érvelek majd, hogy helyesen tesszük, ha a pártok működését és versenyét a hálózatelmélet adta fogalmi és módszertani szempontok segítségével közelítjük meg. A dolgozatban először a hálózatelmélet politikai hasznosíthatóságának szempontjairól lesz szó, utána a jelenlegi magyar politikai mezőnyt jellemzem röviden annak alapján, hogy milyen politikai hálózatokat működtetnek. Végül általános észrevételeket fogalmazok meg a hálózatok és a pártok versenyképességének összefüggéseiről.

Hálózatelmélet a politikában

A szociológiában járatos olvasó tudja, hogy a network-kutatás az 1970-es évek elején jelentkezett először az amerikai nagy társadalmi csoportokra vonatkozóan. Edward O. Laumann (1973) a városok társadalmi hálózatait, Charles Kadushin (1976) a kultúra termelésében megjelenő kapcsolathálókat, Mark Granovetter (1973) az ún. gyenge kötések erejét, Nan Lin (1982) az instrumentális cselekvés társadalmi erőforrásait vizsgálta meg – hogy csak néhány szerzőt említsünk a legjelentősebbek közül.

A korai network-irodalom még kevéssé foglalkozott a kapcsolati hálózatok politikai hasznosulásával, de számos olyan megállapítást tett, amelyek témám szempontjából is megkerülhetetlenek. Ezen megállapítások közül most csupán egyet emelek ki, amelyet – munkahipotézisként – sikercselekvés-elméletnek fogok nevezni.

Az elméletet Nan Lin fejtette ki a Social Resources and Instrumental Action című dolgozatában. E rövid tanulmányban nincs módom felvázolni az egész teóriát, csupán a kiinduló helyzetet. Lin kérdése az, hogy vajon bizonyos célirányultságú cselekvések miért sikeresebbek, mint mások. Abból indul ki, hogy a cselekvések sikeressége nem pusztán azon múlik, hogy az egyénnek vagy a csoportnak milyen erős a sikeres cselekvésbe vetett hite. Ez önmagában nem elegendő. Ahhoz, hogy a cselekvés sikeres legyen, szükség van társadalmi erőforrásokra.

Lin kísérletében egy csomagot kellett továbbítani egy meghatározott célszemélynek. A lényeg az volt, hogy az indító és a célszemély nem ismerte egymást. A kutatók azt vizsgálták, hogy az indító személyek milyen hálózatok mozgósításán keresztül próbálják eljuttatni a postai küldeményt a címzetthez. Lin úgy összegzi a vizsgálatot, hogy „az instrumentális cselekvés sikere és a kapcsolat által nyújtott társadalmi erőforrások között pozitív korreláció van (…) a sikeres és sikertelen láncok résztvevői elég világosan különböztek egymástól; az előzőek inkább hajlottak arra, hogy a csomagokat maguknál magasabb, a célszemélynél pedig sokkal magasabb foglalkozási presztízsűekhez továbbítsák. Másrészről a sikertelen láncok résztvevői hajlamosak voltak a magukéhoz hasonló presztízsszintű személyekhez továbbítani a csomagokat”. (Lin 1988, 85)

A sikeres cselekvés kritériuma tehát szorosan összefügg Mark Granovetter ún. „gyenge kötések ereje” tézisével. Az elmélet lényege, hogy a Lin által felvetett alapkérdésre (az egyik cselekvéstípus miért sikeresebb, mint a másik) csak úgy adhatunk autentikus választ, ha különbséget teszünk gyenge és erős kötések között. Lin és munkatársai azt találták, hogy a sikeres kommunikációs láncolat alapegysége a sok gyenge kötés. Azok a sikeres cselekvések, amelyben a résztvevők nem a legszorosabb, legerősebb (családi, baráti) kapcsolataik mozgósítására képesek csak, hanem rendelkeznek ún. felületi kapcsolati hálókkal is. A Lin által ismertetett példában nyilvánvalóan azok voltak előnyben, akik a csomagot nem pusztán rokoni segítséggel kívánták célba juttatni, hanem azok, akik igénybe tudtak venni ismerősöket vagy az ismerősök ismerőseit, azaz gyenge kötéseket.

A korai társadalmi hálózatelemzők munkásságából ez az a két belátás, amely hasznosítható a politikai hálózatok elemzése során is. Egyfelől az, hogy a politikában, éppen úgy, mint a társadalom életében, léteznek kapcsolati hálózatok, olyanynyira, hogy ezek a kapcsolati hálózatok meghatározó politikai erőforrásként értékelendők. Az a párt, amely sok ilyen erőforrást tud mobilizálni (stílszerűen: hatásosabban tudja eljuttatni „csomagját” a célszemélyhez), versenyelőnyre tehet szert azzal a párttal szemben, amely nem rendelkezik a „sikeres” politikai cselekvéshez szükséges erőforrásokkal.
Másfelől pedig az a belátás adódik, hogy a politikai sikeresség – hasonlóan a társadalmihoz – erősen kötődik a „politikai gyenge kötések” mennyiségéhez. Azaz amennyiben egy párt csak arra figyel, hogy csak azoknak üzenjen, akik amúgy is erősen (mondhatni: ideológiai alapon) kötődnek hozzá, vélhetően kevéssé lesz sikeres, mint az, amelyik figyelmet fordít a hozzá gyengén kötődőkre.

Természetesen ezekkel a megjegyzésekkel csak nagyon durva analógiát állapíthatunk meg a társadalmi és a politikai networkök között. Ezért a hazai pártok és politikai hálózatok kapcsolatrendszerének bemutatása előtt szükséges lesz pontosabban behatárolni a politikai hálózatok fogalmát.
Már csak azért is szükségünk van teoretikus pillérekre, mert a hazai politikai (sőt: tudományos) közbeszédben nagy fogalmi zűrzavar uralkodik a politikai élet „járulékos” szereplőit illetően. E zűrzavar leginkább abban érhető tetten, hogy a köznyelv lényegében minden formalizált kereten túli szerveződést elutasít vagy klientúraként értelmez.

Ez a politikai köznyelvben és közéletben elfogadható eljárás politikatudományi szempontból teljesen elfogadhatatlan. Álláspontom szerint ugyanis a pártverseny nem szűkíthető le pártok versenyére. A pártoknak a parlament plénuma előtt vagy az újságokban és a médiában zajló versenye a kompetíciónak csak a csúcsa, igaz nem elhanyagolható csúcsa. Ez a verseny azonban csak a formális struktúrákról ad tájékoztatást, és a legkevésbé sem orientálja az elemzőt afelé, hogy az informális struktúrákról is képet kapjon.

Márpedig az informális struktúrák semmivel sem elhanyagolhatóbb részei a politikának, mint a formálisak. Ha tehát csak az utóbbi működésével foglakozunk, rengeteg hasznos részinformációkra tehetünk szert, csak éppen a pártverseny valódi természetét nem fogjuk megérteni.
E versenynek ugyanis az a lényege, hogy nem csupán pártok, hanem politikai hálózatok állnak egymással szemben, azaz a hálózatosodás egyáltalán nem negatív tünet vagy aberráció, hanem természetes jelenség. Ha tehát egy párt nagy gondot fordít saját háttérszervezeteinek és társadalmi kapcsolatainak megerősítésére, az nem írható le a klientúraépítés negatív és pejoratív kategóriájával.

A francia politikai fejlődésben például (Gaffney 1994) az ún. kabinetrendszer tradicionálisan meghatározó jelentőségű. A félnyilvános elnöki, miniszterelnöki és miniszteri kabinetek átmetszik a formális struktúrákat. Szerencsés, hogy ez így van? Angliában bizonyosan nem lenne az, de Franciaországban hagyományosan így van, „így alakult”, és nem mondhatjuk, hogy ez a többség számára fölháborító lenne.

Természetesen mégsem találhatjuk kielégítőnek a politikai hálózat ország- és hagyományfüggő meghatározását. Elméleti értelemben ugyanis a politikát, mint fenomént, nem szűkíthetjük le formális szereplők intézményesített cselekvéseire. Ezért a politikai hálózatokat a siker- és versenyképesség előállítására, stabilizálására és növelésére hivatott, a versenytársak cselekvései alapján dinamikus változásban lévő projektekként határozhatjuk meg. E hálózatok centrumában a pártok állnak, a pártok azok, amelyek megszervezik, fenntartják és újjászervezik a számunkra releváns hálózatokat.

A politikai hálózatok definiálásakor el kell különítenünk egymástól a politikai (political) és a közpolitikai (policy) networköket. Az előbbiekről viszonylag kevés leírás áll rendelkezésünkre (Knoke 1990); az utóbbiak irodalma bőségesebb (Knoke–Pappi–Broadbent–Tsujinaka 1996; Klijn–Koppenjan–Termeer 1995; Thatcher 1998; Waarden 1992). Dolgozatomban egyértelműen az előbbiekről van és lesz szó, tehát kifejezetten azokról a szerveződésekről, amelyeket a pártok mint a politikai verseny centrumában álló ágensek működtetnek. Eltekintek a közpolitikai szektor vizsgálatától, mint ahogy nem kívánok állást foglalni a castells-i network society-teóriáival kapcsolatban sem (Castells 1996). A továbbiakban a hazai politika „hálózatosodási térképét” próbálom felvázolni, hozzátéve, hogy az ilyen irányú kutatások egyelőre nem túl sok hasznosítható tapasztalattal jártak.

A magyar pártok hálózatosodási kapacitása

Ismételjük el még egyszer a fő tételt, melyet a korai network-irodalom alapján fogalmaztunk meg: a társadalmi cselekvés sikerességét a mobilizálható erőforrások mennyisége határozza meg. A pártversenyben ez azt jelenti, hogy a pusztán saját ideológiai szimpatizánsaira támaszkodó pártok nagy valószínűséggel lemaradnak azok mögött, amelyek sokfajta politikai erőforrást működtetnek az ideológiain kívül.

Mielőtt bemutatnám a magyar politikai életben jelen levő politikai networköket, néhány szóban utalok arra, hogy a hazai politikatudományban és szociológiában azért jelen van a hálózatosodás problémája.

A legelőrehaladottabb a társadalmi hálók kutatása (Angelusz–Tardos 1988, Czakó–Sik 1996). Ez a kutatási projekt mondandóm szempontjából azért lényeges, mert – fontos módszertani és elméleti tételként – bevezeti a hálózati társadalom fogalmát az 1990 előtti kádári diktatúra időszakára is. Mint rövidesen rátérek: a mai politikai hálózatosodási tendenciák hátterében nem csupán a versenyképesség növelésére irányuló általános szándék áll (valamennyi párt részéről), hanem egy speciális szándék is (mondjuk így: a jobboldali-jobbközép pártok részéről), mégpedig a Kádár-rendszerben kialakult vagy kialakultnak vélt kapcsolati hálók korrekciójára.

A másik fontos kutatási projekt, amely ebben a tárgykörben folyt, az ún. politikai szubkultúrák vizsgálata. Itt Enyedi Zsolt (Enyedi 1993 és 1995) munkáira hívom fel a figyelmet, aki egyrészt nemzetközi (főként holland), másrészt hazai (Kereszténydemokrata Néppárt) példákon keresztül próbálta bizonyítani, hogy egy-egy párt mögött hogyan szerveződhet meg és alkothat „pillért” egy egész szubkultúra. Enyedi vizsgálatai a témában úttörőek, mert a pilléresedett, a politikai szubkultúrák elkülönülésére épülő politikai élet egyre inkább kézzelfogható (ugyanakkor feltárandó-megismerendő) realitás Magyarországon.
Végül megemlítem saját kísérletemet, amely a pártok mögötti agytrösztökre vonatkozik (Csizmadia 1998). Ha az agytrösztök messze nem is fedik le a pártok által a siker reményében mozgósítható szereplők körét, annyit bizonyosan mondhatunk, hogy egy nagyon lényeges szegmentumát képezik a politikai versenynek. Ez a szerep leegyszerűsítve kettős: egyfelől az agytrösztök motiválják magát a pártot egy belső innovációra (lásd például az angol toryk példáját az 1970-es évek második felében vagy Tony Blair Munkáspártját az 1990-es évek közepén); másfelől tematizálják a közbeszédet: témákat, kategóriákat, gondolkodásmódot vezetnek be a közgondolkodásba. Ily módon az agytrösztök kitüntetett (de messze nem egyedüli) szerepet játszhatnak akár egy választás kimenetelében is.

Az angol agytrösztökről szóló szakirodalom (Stone 1991 és 1996, Cockett 1994, Felföldi 1997 és 1998) kimutatta, hogy milyen speciális körülmények vezettek a Diane Stone által „új pártos” agytrösztök kialakulásához az 1970-es évek közepétől. Rendkívül fontosnak tartom, hogy az agytrösztök létrehozásával történő hálózatépítés voltaképpen válasz volt a baloldali, a Konzervatív Párton belüli és a társadalmi kihívásra.

Most pedig áttérhetünk a mai magyarországi politikai hálózatok vizsgálatára. Az imént már jeleztem, hogy az angol példában az agytrösztök kialakulása versenyjavító, sikerességnövelő eszközként is értelmezhető. Magyarországon a hálózatosodás „spirálja” szintén akkor indult be, amikor a demokrácia formális keretei kiépültek, ugyanakkor a rivális felek „sikeregyenlőtlenségi élményként” tudatosították helyzetüket.

A politikai hálózatépülés három nagy hullámát különíthetjük el. Az elsőt az 1980-as évek második, a másodikat az 1990-es évek első, a harmadikat az 1990-es évek második felére tehetjük.

1. Az 1980-as évek második felében Magyarországon két tendencia zajlott le párhuzamosan. Az első a hivatalos politika „újrahálózatosodása”. Ez nem kevesebbet jelent, mint az 1956 után kiépült bürokratikus, pártdominálta politikai szervezeti formák revízióját. A Czakó–Sik szerzőpáros igen plasztikusan bemutatta a „hálózati tőke” felértékelődésére épülő, a korai államszocializmus szerveződési elveivel lényegében szembenálló szisztémát. A folyamat lényegét akként határoznám meg, hogy a néhai pártelit és pártbürokrácia egyre inkább újfajta, a nyugat-európai trendeket jobban követő szervezeti formákat öltött. Ez azt jelenti, hogy a „politikacsinálás” az 1980-as évek elejétől már nem pusztán a párt felső testületeinek kizárólagos monopóliuma volt, hanem a politikai döntéshozatalt befolyásoló új szemléleti és intézményi keretek jöttek létre (Csizmadia 2001, 128–169). Egyfelől – döntően nyugat-európai hatásra – megjelent a közpolitika mint diszciplína, illetve egy közpolitikára fogékony új elit. Másfelől különféle tudományos és elemző háttérintézetekben formálódott ki a megteendő lépéseket övező diskurzus. Megjelenés előtt álló, imént jelzett könyvemben kísérletet tettem arra, hogy a néhai állampártot is mint a politikai hálózatépítés egyik szereplőjét értelmezzem.

A második összetevő – ha tetszik: a kihívásra adott válasz – az 1980-as évek második felének ellenzéki hálózatosodása. A demokratikus ellenzék, a népiek és más értelmiségi csoportok megszerveződését tévedés pusztán csak ideológiai aspektusból (a demokrácia gondolata szemben a diktatúrával) jellemezni. A folyamatban ugyanis legalább ilyen fontos volt, hogy az új értelmiségi szerveződések újfajta hálózatosodási mintát is megjelenítettek. Ennek az új mintának több összetevője volt.

Először is: a meghatározott értékrendek, identitások megfogalmazása. A Kádár-rendszer addig volt szilárdnak tekinthető, amíg az egyes alternatív értelmiségi körök nem tettek szert társadalmi identitáshordozói szerepre, avagy – Enyedi szavával – szubkultúraformáló kapacitásra. Amint fölvillant, hogy a politikát szubkulturálisan is újra lehet fogalmazni, a kádári hivatalos politikai elit versenyhátrányba került azzal az alternatív politikai közösséggel, amely már nem fogadta el a rendszer jogcímét a szubkultúrák és identitások visszaszorítására.

Másodszor: új identitásokat csak új politikafogalom birtokában lehetett megfogalmazni. Ez az új politikafogalom a garanciával és alkotmányos jogokkal körülbástyázott politikát preferálta, és elutasította a „kegyeket” gyakorló kádári paternalizmust.

Harmadszor: az új politikafogalom szervezetileg is manifesztálódott. Ellenzéki lapok, alternatív jogvédő- és segélyszervezetek, civil társadalmi kezdeményezések jöttek létre, amelyeket a demokratikus ethosz azonossága formált politikai hálózatokká.

Természetesen hiba lenne a 800 ezres párttagságot egyetlen nagy politikai hálózatként leírni. Úgyszintén problematikus az ellenzéki és alternatív szervezeteket automatikusan politikai hálózatokként értelmeznünk. Ami a hálózati létezés peremfeltétele – legalábbis az új szervezetek oldaláról –, az a szerveződési képesség, az identitásalapú önmeghatározás és a közbeszéd tematizálására való képesség. Ezen ismérvek fényében azt mondhatjuk, hogy az MSZMP egyre csekélyebb, az ellenzéki mozgalmakból kinövő pártok egyre nagyobb sikereséllyel vehettek részt a rendszerváltás folyamatában.

Az 1980-as évek második felében tehát nem pusztán ideológia természetű rendszerváltás, továbbá intézményépítés zajlott le, hanem az 1980-as évek két politikai hálózatosodási alternatívája is megütközött egymással. A policy-alapú, de mégis csak a régi rendszerhez kötődő politikai újrahálózatosodás találta magát szemben az értékalapú hálózatépítéssel.

2. Az 1990-es évek elején, az Antall-kormány időszakában ugyancsak politikatudományilag relevánssá vált a hálózatosodás. Természetesen nem ugyanazon okból, mint korábban. Míg 1990 előtt a szocialista modellváltás szlogenjéhez kötődő kihívás hozta létre a demokratikus pártosodás válaszát, addig 1990 után a kihívás a kormány – úgymond – gyenge legitimitásából fakadt. Az 1990 és 1994 között létrejövő ellenzéki politikai hálózatok abból a megfontolásból táplálkoztak, hogy a kormány választási legitimációja – ha törvényileg megfellebbezhetetlen is – nem eléggé erős, azaz a rendszert konszenzusos irányban – a „társadalom” szempontjainak megfelelően – kívánták „korrigálni”.

Ennek a periódusnak az a jellegzetessége, hogy miközben az ellenzéki pártoknak sikerült versenypozícióikat érdemben javítanunk, addig a kormánypártok népszerűsége látványosan csökkent, olyannyira, hogy el is veszítették az 1994-es választásokat.

Ez a periódus látványosan bizonyította azt a korábban megfogalmazott tételt, miszerint a politika korántsem csak formális-szervezett szereplők cselekvéseit jelenti. Sokkal inkább mondhatjuk azt, hogy a rendszerváltás nyomán intézményesülő politikai hálózatok (a pártok és a jogállam egyéb, 1989–1990-ben létrejövő rekvizitumai) önmagukban nem biztosítottak további elegendő versenyesélyt – különösen az ellenzékben maradók számára. Ha pedig a sikeresélyeket pusztán parlamentáris eszközökkel nem lehetett számottevően javítani, akkor másfajta politikai hálózatok kiépítését kellett megkezdeni.

A „hagyományos” megközelítés e jelenség magyarázatában egyáltalán nem releváns. Ez ugyanis a liberális sajtó- és médiapozíciók kiépítését, illetve a kormánnyal szembeni durva hangnemet és ellenzéki erőkoncentrációt véli csak felfedezni ebben a négy évben. Politikai szempontból ebben lehet valami, de politikatudományi szempontból ez a magyarázat messze nem elegendő.

A probléma ugyanis a politikai verseny megváltozott természetében keresendő, nem pedig a felek (mindenekelőtt az ellenzék) szubjektív szándékaiban. A kérdés – nagyon leegyszerűsítve – az volt, hogy melyik cselekvésformának van esélye a nagyobb sikerre: a kormányénak, amely a törvény adta lehetőségekre hivatkozva a politikát a parlamentáris színtéren próbálta tartani, vagy az ellenzékének, amely a politikát szélesebben értelmezve, parlamenten kívül is „gyakorolni” akarta.

Azaz az ellenzék számára követendő cselekvésforma nem azért lett olyan, amilyen, mert az ellenzék – ahogyan sokan vélik – szándékosan alá akarta aknázni a fiatal magyar demokráciát, hanem azért, mert a versenynek új keretfeltételei jöttek létre, amelyben a kormányoldalon – ellenzéki értelmezésben – a többségi demokrácia koncepciójának erőltetése állt. Ez a vélt kormányzati szándék pedig alapvetően módosította a rendszerváltás „versenyfogalmát”, amely a régi rend konszenzusos eltakarítására épült.

Azok az ellenzéki jellegű politikai hálózatok (mindenekelőtt a Demokratikus Charta), amelyek ebben a periódusban születtek, döntően a többségi elv kihívására adott válaszok. Másrészről viszont a versenypozíció javításának eszközei. Az 1990–1994-es korszak kormánypártjai viszont elkövették azt a hibát, hogy nem teremtettek hatásos, sikeresélyes politikai hálókat, amelyeknek segítségével kormányzati újraválasztásukat biztosították volna.

3. Noha már az előző két időszakban is számottevő volt a pártok melletti politikai hálózatok szerepe, igazából 1994 és 1998 között alakult ki Magyarországon a politikai networkök gazdag palettája. Az okok többirányúak. A Fidesz volt 1994 után az egyetlen párt, amely még nem került kormányra, ezért nagyon tudatos önépítkezésbe kezdett, hogy estleges kormányra kerülése esetén ne kövesse el az Antall-kormány hibáit, azaz hogy ne legyen megfelelő politikai háttértámogatás híján. Ezért 1994 és 1998 között a párt sokféle szervezőmunkába kezdett.

Az egyik a klasszikus agytröszti háttér kiépítése. E tekintetben komoly szerepet játszott a Századvég Politikai Elemzések Központja vagy a TÁRKI, noha egyik sem tekinthető kizárólagosan Fidesz-háttérintézménynek. A másik a jobbközép oldal integrálására létrehozott politikai hálók kiépítése. A Professzorok Batthyány Köre, a Polgári Demokraták Társasága, Magyar Polgári Együttműködés Egyesület és más szerveződések a mozgalmi szférában rejlő tartalékokat voltak hivatva mozgósítani. E mozgalmi szerveződéseknek az volt a feladatuk, hogy miközben megteremtették az 1998-ban kormányra kerülő pártok szellemi és gyakorlati együttműködésének feltételeit, egyben az 1998-as választások előtt évekkel előkészítették az őrségváltást. A harmadik említésre méltó tényező a politikai verseny ismételten megváltozott jellege. 1994-től kezdődően az akkori kormánypártok egy erősen makropolitikai diskurzust kezdeményeztek, melyhez elsősorban a Bokros-csomag adta a hátteret (Csigó 1997). A Fidesz környezetében létrejövő politikai hálózatok a versenyképességet egy inkább mikropolitikai diskurzus keretében igyekeztek javítani. Míg az előző periódusban a kihívás a többségi demokrácia megteremtésére irányuló kormányzati szándék volt (s erre válaszul jöttek létre a társadalom konszenzusigényét kifejezni hivatott politikai hálózatok), addig 1994 után a kihívás az egyoldalúan makropolitikai kormánystratégia volt. Ezzel szemben a válasz – ha nem is a konszenzusteremtés szándékával – társadalmi igényekre hivatkozva fogalmazódott meg.

A sikeres cselekvés és a politikai hálózatok

A három fent jelzett periódus mindegyikében létrejöttek politikai hálózatok, amelyek erőteljesen befolyásolták a soron lévő választás végkimenetelét. Valamennyi esetben megfigyelhetjük, hogy a hálózatok elsődlegesen szolgálták a szavazatmaximálást, ugyanakkor hálózataik széles spektrumának működtetésével a pártok voltaképpen tehermentesíteni is igyekeztek magukat.

A politikai hálózatok tehát a pártokat segítő szerveződések, de az eddigi tapasztalatok alapján elmondhatjuk: nem egyformán állnak (mindig, minden időben) valamennyi párt rendelkezésére. A három bemutatott korszak áttekintése meggyőző bizonyítékkal szolgál arra, hogy a politikai hálózatok inkább jöttek létre ellenzéki, mintsem kormánypárti oldalon. 1990 előtt a szerveződő ellenzéki pártok oldalán alakultak politikai hálók: 1990 és 1994 között az MSZP és az SZDSZ oldalán, 1994 után pedig a Fidesz mögött. Levonhatunk-e következtetést mindezekből?

A válaszhoz vissza kell térnünk Nan Linnek dolgozatunk elején felállított téziséhez, a sikeres cselekvés eleméletéhez. Fentebb röviden bemutattam, miként elemezték Lin kutatásában a sikeres és a sikertelen kommunikációs hálókat, és megállapítottam: azok a személyek voltak sikeresek (emlékezzünk: egy postai küldemény továbbításáról volt szó), akiknek több gyenge kötésük, azaz kevés közeli ismerősük volt. A kevésbé közeli kapcsolatok mozgósítására épülő stratégiát nevezte Mark Granovetter a gyenge kötések ereje tézisnek.

A hazai politika világára kétségkívül alkalmazható ez a tézis. Az elmúlt több mint egy évtizedben megszerveződő politikai hálózatok ugyanis amolyan gyenge kötéseket szaporító ágensekként is aposztrofálhatók. Mit jelent ez pontosabban? Azt, hogy a demokratikus politikai pártversenyben a szavazatok növelésére nem elsősorban a szimpatizáló választók megnyerésével van mód, hanem azon rétegek bevonásával, amelyek esetleg ideológiailag messze állnak az adott párttól. A politikai gyenge kötés tehát például egy rivális párt szavazóinak részleges (vagy akár teljes) megszerzését jelenti. Az, hogy ez általában ellenzéki pártoknak sikerült, mutatja: az ellenzéki politikai lét nagyobb lehetőséget teremt a politikai gyenge kötések sikeres kiépítésére, mint a kormányzati tevékenység.

A kormányon levő pártok általában mással vannak elfoglalva. Ugyancsak az elmúlt periódusok tapasztalata, hogy kormányra kerülve a kormányra kerülést elősegítő politikai hálózatok dekonstruálódnak, szerepüket korlátozzák vagy meg is szüntetik. Az 1990 előtti politikai hálózatok szinte kivétel nélkül elenyésztek vagy átalakultak 1990 után. De az Antall-korszak hálózatai (mindenekelőtt a Charta) sem úgy működtek tovább az MSZP–SZDSZ-kormány alatt, mint korábban. Érdekes, új tapasztalat, hogy a Fidesz-dominálta kormány igyekszik valamilyen módon (elődeinél jobban) hasznosítani a kormányra jutását nagyban segítő politikai hálózatok szellemi kapacitását és gyakorlati tudását. Ez a szándék legfőképpen két vonatkozásban érhető tetten. Egyrészt abban a gondolatban, hogy a hazai politikában két meghatározó erőcsoportnak célszerű lennie, egy jobbközépnek és egy balközépnek. Ezt az elgondolást nem 1998 óta mondja a Fidesz: 1994 és 1998 között készítették elő a párt kormányra kerüléséért sokat tevő hálózatok.

Másrészt a mai kormányról nem véletlenül állították ellenfelei, hogy permanens kampányt folytat. A Fidesz körüli háttérszervezetek ugyanis 1998 után is elérték, hogy a párt elgondolásai szerint tematizálódjék a közbeszéd. Míg a Horn-kormány ezt 1995–1996-ban (a Bokros-csomaggal) makropolitikai diskurzussal érte el, addig a mai kormány, illetve elődei (1996 végétől) mikropolitikai irányultságukkal. Ebbe az irányvételbe éppúgy belefért a családközpontúság, mint a korrupció elleni küzdelem.

Mindazonáltal a jelenlegi kormányon is érezhetők a fáradás jelei. S vele szemben a mai ellenzék két pártja, az MSZP és az SZDSZ számos tekintetben kedvező helyzetben van.

Összegezve azt mondhatjuk tehát: nincs okunk tagadni, hogy a politikában kitüntetett szerepet játszanak a politikai hálózatok. Szerepnövekedésük alapvető oka persze a politika professzionalizálódása, de a kormányzatok kihívásaira adott gyors reakció szükségessége is. A pártok elsősorban akkor nyúlnak a hálózati „fegyverhez”, ha a kormányzat helyzeti előnyével szemben keresnek versenyelőnyöket. Ezért azt a pártot tekinthetjük sikeres pártnak, amelyik nem pusztán csak elvi hívei mozgósítására képes. Talán nem véletlen, hogy az a két párt áll a népszerűségi listák élén, amelyek a legtöbb gyenge kötéssel rendelkeznek. Az MSZP és a Fidesz nagyon hasonlítanak egymásra abban, hogy mindkettő sok, tőle látszólag távoli társadalmi csoportot képes mozgósítani. Az SZDSZ meglehetősen szerény népszerűsége pedig azzal is indokolható, hogy a párt elvi liberalizmusa kevéssé tud túlterjeszkedni az elvi liberálisok körén.

Ilyen elemzések után talán nem szükséges további bizonyíték annak a tételnek a kimondásához, hogy a politikai hálózatok informális világa a pártverseny egyik fontos támasza. A pártok sikeres cselekvései nagyban azon múlnak, milyen hálózati erőforrásokkal rendelkeznek. Minél szűkösebb a hálózati tőke, annál jobban rá van utalva egy párt, hogy másfajta pártimidzset (például az egyszemélyes párt imidzsét) alakítsa ki magáról.

Ezzel pedig az utolsó megjegyzésig jutottam. Elméleti értelemben a politikai hálózatok gazdag szövevényét működtető pártok a demokratikus pártfejlődés sajátos típusai. A hazai politikai életben nem is minden párt nevezhető „hálózati pártnak”. Hipotézisem szerint a nagyobb hálózati tőke nagyobb és több réteghez szóló mondandót, ezáltal nagyobb versenyképességet tesz lehetővé. Ahogy a pártrendszerek korábban sem voltak soha egyszerűek (hiszen például a néppárti korszakban is voltak tömegpártok stb.), úgy ma sem azok. De minden korszaknak vannak domináns pártmintázatai. Ma – úgy tűnik – a politikai hálókat működtető pártok tekinthetők annak. Hozzájuk képest a réteg-, a világnézeti, az ideológiai vagy az osztálypártok alárendelt jelentőségűek, s épp ezért kevésbé sikeresek.

Irodalom

  • Laumann, Edward 1973. The Form of Urban Social Structures. Urban Research John Wiley, New York. In: Bonds of Pluralism: The Form and Substance of Urban Social Networks.
  • Kadushin, Charles 1976. Networks and Circles in the Production of Culture. In: R. A. Peterson (ed.): The Production of Culture. Sage Contemporary Social Science Issues. London–Beverly Hills.
    Granovetter, Mark 1973. The Strenght of Weak Ties. American Journal of Sociology, vol. 78, 1360–1380. p.
  • Lin, Nan 1982. Social Resources and Instrumental Action. In: P. V. Marsden–Nan Lin (eds.): Social Structure and Network Analysis. Beverly Hills, 131–146. p.
  • Lin, Nan 1988. Társadalmi erőforrások és instrumentális cselekvés. Szociológiai Figyelő, 3. sz. 79–92. p.
  • Gaffney, John 1991. Political Think Tanks in the UK and Ministerial „Cabinets” France. West European Politics (January).
  • Knoke, David 1990: Political Networks: The Structural Perspective. Cambridge, University Press.
  • Knoke–Pappi–Broadbent–Tsujinaka 1996. Comparing Policy Networks: Labor Politics in the U. s., Germany and Japan. Cambridge, University Press.
  • Klijn–Koppenian–Termeer 1995. Maneging Networks in the Public Sector: A Theoretical Study of Manegement Strategies in Policy Networks. In: Public Administration, vol. 73, Automn. 437–454. p.
  • Thatcher, Mark 1998. The Development of Policy Network Analyses. From Modest origins to over aching Frameworks. Journal of Theoretical Politics, vol. 10 (April).
  • Castells, Manuel 1996. The Rise of Network Society. I–III. Blackwell Publishers.
  • Angelusz Róbert–Tardos Róbert 1988. Válogatás a kapcsolathálózati elemzés irodalmából. Szociológiai Figyelő, 3. sz. 5–14. p.
  • Czakó Ágnes–Sik Endre 1996. A hálózati tőke szerepe Magyarországon a rendszerváltás előtt. 2000. február.
  • Enyedi Zsolt 1993. Pillér és szubkultúra. A politikai-kulturális tagolódás egy lehetséges fogalmi kerete. Politikatudományi Szemle, 4. sz.
  • Enyedi Zsolt 1995. A katolikus keresztény szubkultúra fejlődése. Politikatudományi Szemle, 4. sz.
  • Csizmadia Ervin 1998. Pártok és agytrösztök. Think-tank szervezetek Nyugat-Európában és Magyarországon. Politikatudományi Szemle, 4. sz.
  • Csizmadia Ervin 2001. Diskurzus és diktatúra. A magyar értelmiség Nyugat-képe a Kádár-rendszerben. Budapest, Századvég Kiadó.
  • Diane Stone 1991. Old Guard Versus New Partisans: Think Tanks in Transition. Australian Journal of Political Sciences, vol. 26 (February).
  • Diane Stone 1996. From the Margins of Politics: The Influence of Think tanks in Britain. West European Politics, vol. 19 (October).
  • Cockett, Richard 1994. Thinking the Unthinkable. Think-tanks and Economic Counter-Revolution 1931–1983. London, Harper Collins.
  • Felföldi Zoltán 1997. Konzervatív feltámadás Nagy-Britanniában a 70-es évek második felében. Valóság, 9. sz.
  • Felföldi Zoltán 1998. Hittérítők és neofiták, régi és új konzervatív apostolok a 70-es években Nagy-Britanniában. Valóság, 3. sz.
  • Csigó Péter 1997. a Bokros-csomag jelentősége a politikai diskurzusban. Politikatudományi Szemle, 4. sz.
  • Waarden, F. Van 1992. Dimensions and Types of Policy Networks. European Journal of Political Research, vol. 21 (February).
Rövid URL
ID562
Módosítás dátuma2016. június 3.

Lampl Zsuzsanna: Nevelési területek preferenciája a gimnáziumban

Az elmúlt évtizedben az Európai Unión belül központi kérdéssé vált az emberi erőforrások fejlesztése. A csatlakozni kívánó országokban (így Szlovákiában is) azonban nemcsak ezért kell fokozott figyelmet szentelni az emberi erőforrások fejlesztésének, hanem azért is, mert jelenlegi állapotukban már a hazai igényeknek sem mindig felelnek meg. Ennek több oka van, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy az emberi erőforrások minőségének kialakításában kulcsszerepet játszik az iskola. Márpedig „a Munka-, Szociális és Családügyi Kutatóintézet legújabb felmérése is megállapítja, hogy az iskolák elszakadtak a valóságtól. (…) szakmákra vonatkozó tárgyi tudást adnak. A tárgyi tudással viszont az a gond, hogy ebben a gyorsan változó világban nagyon hamar elévül. (…) Mára már egyértelművé vált, hogy az általános és a középiskolák elsődleges célja: megtanítani a gyerekeket tanulni, felkelteni a tudás iránti igényüket, és felkészíteni őket az egész életen át való tanulásra. Úgy tűnik tehát, hogy az általános képzés számít ma a legjobb szakképzésnek.”1

Részletek

Az elmúlt évtizedben az Európai Unión belül központi kérdéssé vált az emberi erőforrások fejlesztése. A csatlakozni kívánó országokban (így Szlovákiában is) azonban nemcsak ezért kell fokozott figyelmet szentelni az emberi erőforrások fejlesztésének, hanem azért is, mert jelenlegi állapotukban már a hazai igényeknek sem mindig felelnek meg. Ennek több oka van, ahhoz azonban nem fér kétség, hogy az emberi erőforrások minőségének kialakításában kulcsszerepet játszik az iskola. Márpedig „a Munka-, Szociális és Családügyi Kutatóintézet legújabb felmérése is megállapítja, hogy az iskolák elszakadtak a valóságtól. (…) szakmákra vonatkozó tárgyi tudást adnak. A tárgyi tudással viszont az a gond, hogy ebben a gyorsan változó világban nagyon hamar elévül. (…) Mára már egyértelművé vált, hogy az általános és a középiskolák elsődleges célja: megtanítani a gyerekeket tanulni, felkelteni a tudás iránti igényüket, és felkészíteni őket az egész életen át való tanulásra. Úgy tűnik tehát, hogy az általános képzés számít ma a legjobb szakképzésnek.”1

Az általános és a középiskolákban az általános műveltségen túl tehát elsősorban olyan készségek és képességek elsajátítását és fejlesztését kellene célul kitűzni, amelyeknek köszönhetően az egyén alkalmazkodni tud a változó társadalmi igényekhez, amelyek leginkább a munkaerő-piaci elvárásokban öltenek konkrét formát. Ezeket a készségeket és képességeket elméletben már sokan definiálták, az elsajátításukat és fejlesztésüket szolgáló követelményeket azonban még nem sikerült maradéktalanul átültetni a gyakorlatba. Jelenleg a szakmunkásképző intézetek és a szakközépiskolák elsősorban az adott szakma elsajátítására helyezik a hangsúlyt. A gimnáziumok ugyan általános képzést nyújtanak, de ők is inkább a tárgyi tudás terén. Vajon tudatosítják-e az iskolák igazgatói, pedagógusai, diákjai és a diákok szülei, hogy ennyi ma már nem elég a boldoguláshoz? Milyen készségek, képességek fejlesztésére fordítanak gondot, mit tartanak nagyon és kevésbé fontosnak? Összhang jellemzi-e az elképzeléseiket, igényeiket, avagy mindenki mást akar?

Ebből az alaphelyzetből indult ki a Fórum Intézet Közéleti Kérdések Intézete, amikor 2000 júniusában regionális szociológiai felmérést végzett Nyugat-Szlovákia 12 városában: Dunaszerdahelyen, Galántán, Szencen, Verebélyen (Vráble), Vágsellyén (©aµa), Modorban (Modra), Bazinban (Pezinok), Szakolcán (Skalica), Szenicben (Senica), Somorján, Nagymegyeren és Nagyszombatban (Trnava). A felmérések során a gimnáziumokat céloztuk meg. Ezekben a városokban összesen 20 gimnázium működik, ebből 14 szlovák, 6 pedig magyar tanítási nyelvű. Az alapsokaságot ezeknek a gimnáziumoknak az igazgatói, pedagógusai, diákjai és a diákok szülei alkották, a mintasokaságot a közülük kiválasztott2 1220 fő, vagyis a 20 igazgató, 400 pedagógus, 400 diák és 400 szülő. A mintasokaság tervezett és valós eloszlását az 1. táblázat szemlélteti:

1. táblázat: A tervezett és a valós mintasokaság:
szemle_2001_3_lampl_01

Amint azt az 1. táblázat mutatja, eddigi felméréseinknél nem tapasztalt nagyságrendű eltérések vannak a tervezett és a valós mintasokaság között. A 20 igazgató közül csak 17 válaszolt. Ugyancsak kevesebb diák volt hajlandó kitölteni a kérdőívet, 400 helyett csupán 367. A szülőknél is megmutatkozott a válaszadás megtagadása, hiszen 400 szülő helyett csak 317 válaszolt. A legnagyobb ellenállást azonban a pedagógusok tanúsították: 400-ból csak 193 válaszolt, a megkérdezettek 48,2 százaléka. A táblázatból az is kiderül, hogy míg a diákok és a szülők közül a szlovákok3 tagadták meg nagyobb részarányban a válaszadást, a pedagógusok közül a magyarok: a megkérdezett szlovák pedagógusok 53,2 százaléka, a megkérdezett magyar pedagógusok csupán 36,6 százaléka töltötte ki a kérdőívet. Ennek következtében a pedagógusok mintájának standard hibaszázaléka 5, a diákok és a szülők mintájáé 2.

A továbbiakban a „pedagógusok, diákok és szülők mintája” helyett a státusok kifejezést használom.

I. A státusok jellemzése

1. Pedagógusok

A megkérdezett pedagógusok háromnegyede nő, egynegyede férfi. E téren nincsenek számottevő különbségek a magyar és a szlovák pedagógusok között. A korcsoportok szerinti elemzésből viszont az derül ki, hogy a magyar pedagógusok között a fiatalabbak (35 éven aluliak), a szlovák pedagógusok között pedig inkább a középkorúak (36–55 évesek) vannak többségben.5

A pedagógusok 45,5 százaléka a pozsonyi Comenius Egyetem Bölcsészkarának különböző szakjain tanult, 23 százalékuk Nyitrán, az egykori Pedagógiai Főiskolán vagy a jelenlegi Konstantin Egyetemen. A többiek mezőgazdászi, műszaki, közgazdászi diplomával rendelkeznek. Csupán egy szakképesítés nélküli pedagógus volt a válaszadók között. A magyar pedagógusok 93 százaléka szlovák nyelven végezte egyetemi vagy főiskolai tanulmányait (ugyanennyien jártak magyar tanítási nyelvű általános iskolába).

A pedagógusok különböző ideje tanítanak. 60 százalékuk legfeljebb 10 éve, 20 százalékuk 21–30 éve, 15 százalékuk 11–20 éve, 5 százalékuk pedig több mint 30 éve. A rekordot az a pedagógus tarja, aki már 42 éve van a pályán.

A magyar pedagógusok 48 százaléka6, a szlovákok 34 százaléka7 érettségizett ugyanabban a gimnáziumban, ahol most tanít. Mindkét pedagógusgárda egyharmadának a gyermeke is ugyanott tanul.

2. Diákok

Mind a magyar, mind a szlovák diákok között többségben vannak a lányok (70%) a fiúkkal (30%) szemben. A korcsoportos megoszlásban sincsenek különbségek. A válaszadók kora 15–18 év, ebből a 15 évesek képezik a minta 38 százalékát, a 16 évesek részaránya 26,8%, a 17 éveseké 32,6%. Az érettségiző 18 évesek csupán 2,5 százalékát alkotják a mintának, mivel az adatfelvétel idején már az érettségire készültek.

3. Szülők

A válaszoló szülők kétharmada nő, egyharmada férfi. Korcsoportok szerint a 36–55 évesek vannak túlsúlyban (a magyar szülők 87%-a, a szlovák szülők 91%-a). Az első lényeges választóvonal a magyar és a szlovák szülők iskolai végzettsége (1. grafikon):

1. grafikon: A szülők iskolai végzettsége nemzetiségük szerint:
szemle_2001_3_lampl_02

A szlovák szülők között három és félszer több az általános iskolai végzettségű, mint a magyar szülők között. További érdekesség, hogy sem a magyar, sem a szlovák szülők iskolai végzettség szerinti megoszlása nem követi a magyar és a szlovák felnőtt korú lakosság iskolai végzettség szerinti megoszlását, amely mindkét esetben, de főleg a magyaroknál, egyértelműen az alacsonyabb iskolai végzettségben nyilvánul meg. A 18 éven felüli szlovákiai magyarok 43,6 százalékos általános iskolai, 22 százalékos szakmunkásképző intézeti végzettségével, valamint a 20 százaléknyi érettségivel és 3,6 százaléknyi diplomával rendelkezőkkel szemben a mintában magasan felülprezentált az érettségizettek és diplomások részaránya. Feltételezhető tehát, hogy mind a magyar, mind a szlovák szülők közül elsősorban a magasabb iskolai végzettségűek járatják gimnáziumba a gyerekeiket.

A szülő iskolához való kötődése szempontjából fontos lehet, hogy egykor maga is diákja volt-e ennek az iskolának (2. grafikon):

2. grafikon: Ön is ide járt iskolába?
szemle_2001_3_lampl_03

A magyar szülők közül a legtöbben nem helybeliek, majd az odavaló, de más iskolát végzettek következnek, s az iskola volt diákjai vannak a legkevesebben. A szlovák szülők között az odavaló, de más iskolát végzettek vannak többségben, majd a betelepültek. A régi diákok úgyszintén a legkisebb csoportot alkotják. Ugyanakkor a magyar szülők régi diákokból álló csoportja nagyobb, mint a szlovák szülőké.

Az iskolához való kötődés egyik formája lehet az iskolával kapcsolatos valamilyen szervezetben (pl. szülői munkaközösség, iskolatanács) való tagság. Ez az általunk vizsgált szülőkre nem igazán jellemző: a magyarok 85,3 százaléka, a szlovákok 83,5 százaléka nem tagja ilyen szervezetnek. Az iskolához való lazább, kevésbé formális kötődés azonban másképp is kifejeződhet, például különféle (a függönyvarrástól a pénzadományig terjedő) támogatások formájában. E téren újra különbség tapasztalható a magyar és a szlovák szülők között (3. grafikon). A magyar szülők között 30 százalékkal magasabb az iskolát támogatók részaránya, háromnegyedük támogatta már valamilyen formában gyermeke iskoláját, míg a szlovák szülőknek csupán 43,7 százaléka.

3. grafikon: Támogatta már valamilyen formában gyermeke iskoláját?
szemle_2001_3_lampl_04

4. Értékrend

A státusok jellemzéséhez hozzátartozik értékrendjük jellemzése is, hiszen a kutatás megtervezésekor abból indultunk ki, hogy hasonló objektív körülmények, hasonló társadalmi beágyazódás mellett különböző életstratégiák alakulnak ki, s ezek épp az értékrendek köré szerveződnek. Ha tehát vizsgálni akarjuk a megkérdezettek oktatói-nevelői folyamattal kapcsolatos elképzeléseit, elvárásait, tudnunk kell, hogy az egyes területeket választók milyen értékekből építkeznek.
Három értékrend-dimenziót vizsgáltunk: az általános, a nemzeti és a politikai értékrendet. Terjedelmi okok miatt ezúttal csupán az általános értékrend rövid jellemzésével foglalkozom.

A felmérés során 17 értéket soroltunk fel, ezek fontosságát jelölték meg a válaszadók. Az értékek pedagógusok, diákok és szülők általi besorolásában nyomon követhetők az elsődleges különbségek (4. grafikon).

A vízszintes tengelyen az egyes értékek helyezkednek el, a függőleges tengelyen az adott érték rangsorolásának megfelelő szám olvasható le (1–17. hely). A vizsgált értékek a következők: 1 – család; 2 – az emberek közötti jó viszony, jó kapcsolatok; 3 – munka; 4 – szakmai érvényesülés; 5 – a másoknak való segítségnyújtás; 6 – megbecsülés; 7 – mások véleményének tiszteletben tartása; 8 – a hagyományos erkölcsi szabályok megtartása; 9 – a pénz; 10 – a személyes szabadság, kötetlen életmód; 11 – mértékletesség; 12 – siker; 13 – a kitűzött célok mindenkori elérése; 14 – a nemzeti identitás megtartása; 15 – a vallás; 16 – a közösség problémáival való foglalkozás; 17 – a mindig mindent megvenni lehetősége.

4. grafikon: A pedagógusok, diákok és szülők általános értékrendje:
szemle_2001_3_lampl_05

Mindhárom státus értékrendjének élén a család és az emberek közötti jó viszony áll. A felnőtteknek (tehát a pedagógusoknak és a szülőknek) a diákokhoz viszonyítva fontosabb a munka, mások véleményének tiszteletben tartása, a szabad, kötetlen életmód, a nemzeti identitás megtartása, a vallás, a közösség problémái iránti érzékenység és a velük való foglalkozás, valamint az, hogy mindig mindenük meglegyen. A diákok és a pedagógusok azonos helyre sorolták a másoknak való segítségnyújtást, a diákok és a szülők a megbecsülést, sikert és a célok elérését. A pedagógusok mindenki másnál előkelőbb helyre rangsorolták a szakmai érvényesülést, a hagyományos erkölcsi szabályok betartását, a pénzt és a mértékletességet.

Az értékek státusok szerinti megoszlását és csoportosulását többféle módszerrel továbbelemezve kiderült, hogy az egyetlen szignifikáns változó a nemzetiség. Ennek fényében a következőképpen módosul a pedagógusok, szülők és diákok értékrendje.

A pedagógusok némely értékeket nemzetiségre való tekintet nélkül egyformán rangsoroltak Ezek a következő értékek: család, munka, szakmai érvényesülés, mások megsegítése, hagyományos erkölcs, megbecsülés, siker és mindig mindent megszerezni. Ezek az értékek tehát mindannyiuk számára szinte egyforma mértékben fontosak. Mellettük azonban ott van az értékek másik csoportja, amelynek a magyar és a szlovák pedagógusok különböző fontosságot tulajdonítanak (5. grafikon). A magyar pedagógusok fontosabbnak tartják a szabad, kötetlen életet, azt, hogy elérjék céljaikat, megőrizzék nemzeti identitásukat, orvosolják a környezetükben felmerülő közösségi problémákat, valamint a mértékletességet és a vallást. A szlovák pedagógusok inkább a jó emberi viszonyokat, a toleranciát és a pénzt preferálják. Különösen nagy különbség mutatkozik a nemzeti identitásnak, a közösségi problémák orvoslásának, a pénznek, valamint a célok elérésének tulajdonított fontosság között.

5. grafikon: Magyar és szlovák pedagógusok eltérő értékpreferenciái:
szemle_2001_3_lampl_06

A diákok számára nemzetiségre való tekintet nélkül fontos a család, a megbecsülés, az emberekkel való jó viszony, a szabad élet, segíteni másokon, a pénz, a tolerancia és a hagyományos erkölcs. A többi érték közül a szlovák diákok egyedül a munkát tartják fontosabbnak. A magyar diákok számára a munkát kivéve a 6. grafikonon ábrázolt valamennyi érték fontosabb, tehát az, hogy elérjék céljaikat, érvényesüljenek a szakmájukban, sikeresek legyenek, mindig mindent megszerezhessenek, de a vallás is. Ezek mellett azonban a magyar diákoknál különösen nagy hangsúlyt kap a nemzeti identitás megtartása, a mértékletesség és a közösségi problémák orvoslása.

6. grafikon: Magyar és szlovák diákok eltérő értékpreferenciái:
szemle_2001_3_lampl_07

A szlovák és a magyar szülők számára egyformán fontos értékek a család, a jó emberi viszonyok, a szakmai érvényesülés, a pénz, a munka, segíteni másoknak, a tolerancia, a szabad élet, a siker és a vallás. Az eltérő fontosságúnak tartott értékek közül a szlovákok a megbecsülést és a hagyományos erkölcsöt preferálják. A magyar szülők viszont amellett, hogy fontosabbnak tartják céljaik elérését, és hogy mindig mindent megszerezhessenek, a nemzeti identitás, a mértékletesség és a közösségi problémák orvoslásának fontosságát hangsúlyozzák (7. grafikon):

7. grafikon: Magyar és szlovák szülők eltérő értékpreferenciái:
szemle_2001_3_lampl_08

Az értékek vizsgálata alapján tehát a következő összefüggések, tendenciák mutatkoznak:

  • a legfontosabb érték mindenki számára a család;
  • vannak értékek, amelyek preferenciája 10 százalékig terjedő vagy annál is kisebb intervallumon belül mozog, tehát többé-kevésbé mindenki számára fontosak: jó viszonyban lenni az emberekkel (legkevésbé a magyar pedagógusok, leginkább a szlovák pedagógusok számára), segíteni másokon (legkevésbé a szlovák diákok, leginkább a szlovák pedagógusok preferálják), tolerancia (a magyar szülők és a szlovák pedagógusok számára a legfontosabb), szakmai érvényesülés (legkevésbé a szlovák diákok választották);
  • a munkát inkább a felnőttek (a pedagógusok és a szülők) részesítik előnyben;
  • a magyar nemzetiséggel korreláló értékek a nemzeti identitás megőrzése, a közösségi problémák orvoslása, a mértékletesség és a vallás, ugyanakkor a szabad, kötetlen élet is inkább magyarok által preferált érték;
  • a szlovák nemzetiséggel leginkább összefüggő érték a megbecsülés;
  • némely értékeknél elsősorban a nemzetiségi dimenzió ugrik ki, de azt is láthatjuk, hogy emellett fokozottabb preferencia mutatható ki az egyes státusoknál is: ilyen például a mindig elérni a kitűzött célokat, valamint a mindig mindent megszerezni, amelyek összefüggnek a nemzetiséggel, de ugyanakkor elsősorban a szülőkre és a diákokra jellemzők, méghozzá leginkább a magyar szülőkre és diákokra, majd kisebb mértékben ugyan, de a szlovák szülőkre és diákokra is, s csak azután a magyar, illetve szlovák pedagógusokra. Hasonló a helyzet a hagyományos erkölcsi szabályokkal is, amelyek fontosságát ugyan elsősorban a szlovákok hangsúlyozzák, de ezen belül is főleg a felnőttek;
  • a pénz és a siker olyan értékek, amelyeket nem lehet „beskatulyázni”. A pénz egyértelműen a szülők számára a legfontosabb, közülük is inkább a magyar szülők számára (a magyar pedagógusok 30 százalékkal kisebb fontosságot tulajdonítottak neki). A siker mindenkinek fontos, ám míg valamennyi státus csaknem háromnegyede tulajdonít neki fontosságot, nagy eltérés van a magyar pedagógusok és diákok preferenciája között. A magyar pedagógusok kétharmadával szemben ugyanis a magyar diákok 85 százaléka tartja fontosnak a sikert.

8. grafikon: Az értékek preferenciája a státusok és nemzetiségük szerint:
szemle_2001_3_lampl_09

II. Nevelési területek

1. A nevelési területek preferenciája

Milyen készségek, milyen tulajdonságok fejlesztésére fordítsanak gondot a gimnáziumok? A kérdőívben 23 területet soroltunk fel. Ezek kiválasztásánál nem önkényesen jártunk el. Első lépésben a Millennium tervezetet próbáltuk nevelési területekre lebontani. Az így kapott területekről azután két alkalommal több órán át konzultáltunk pedagógusokkal, akik újabb területek felvételét javasolták. A végső változat a következő nevelési területeket tartalmazta:
1 – tehetségfejlesztés és tehetséggondozás; 2 – drogellenes nevelés; 3 – környezetvédelmi nevelés; 4 – takarékosságra nevelés; 5 – az elméleti oktatás és a hétköznapi gyakorlat összekapcsolása; 5 – az ország más etnikumai iránti tolerancia fejlesztése; 7 – tudásközpontú oktatás; 8 – erkölcsi nevelés; 9 – a világ más fajai és más nemzetei iránti toleranciára való nevelés; 10 – teljesítményorientált oktatás; 11 – a szociális viselkedés fejlesztése; 12 – az alkotókészség fejlesztése; 13 – az egyénnek önmagával szembeni felelősségre nevelése; 14 – a közösséggel, társadalommal szembeni felelősségre való nevelés; 15 – az alma mater iránti tiszteletre való nevelés; 16 – a keresztény hit alapszabályainak elsajátítása; 17 – a társadalmi és szűkebb közösségi normák elsajátítása; 18 – a hazaszeretetre való nevelés; 19 – lokálpatriotizmusra való nevelés; 20 – a nemzeti identitás fejlesztése és ápolása; 21 – az információáradatban való eligazodás fejlesztése; 22 – a kommunikációs készségek fejlesztése; 23 – az iskola szellemi központtá, műhellyé alakítása.

A pedagógusok, diákok és szülők 80 százaléka ezeken a területeken kívül semmi mást nem tartott fontosnak. 20 százalékuk további nevelési területeket is felsorolt: ezek közül a szexuális nevelés, az életre nevelés, a jó partnerkapcsolatok kialakítására való nevelés, a szülői szerepre való nevelés, valamint a „rendes, becsületes embert faragni belőle” dominált.

A vizsgált területeknek a státusok a 2. táblázatban feltüntetett fontosságot tulajdonították.

2. táblázat: A nevelési területek preferenciája a státusok szerint (százalékban):
szemle_2001_3_lampl_10

Az értékek legnagyobb varianciája a diákoknál figyelhető meg, majd a pedagógusok s legvégül a szülők következnek. Ugyanakkor a vizsgált területek majdnem mindegyikét a státusok többsége fontosnak tartja. Kivételt képez a keresztény hit alapszabályainak elsajátítása, amelyet a pedagógusoknak és a diákoknak nem egészen a fele preferál, az alma mater iránti tiszteletre nevelés, amelyet a diákok több mint a fele nem tart fontosnak, továbbá a lokálpatriotizmusra nevelés, amely ugyancsak a diákok nemtetszésével találkozik, hiszen csak kevesebb mint egyharmaduk tartotta fontosnak ezt a nevelési területet.
A legfontosabbnak tartott nevelési területeknek azokat tekintjük, amelyeket státusonként a megkérdezettek legalább 90 százaléka preferált – ezek a 2. táblázatban félkövérrel vannak jelölve.

A pedagógusoknál 11 ilyen terület van, a szülőknél 12, a diákoknál 5. Öt olyan terület van tehát, amelynek mind a három státus legalább 90 százaléka fontosságot tulajdonít: a kommunikációs készségek fejlesztése, a tehetségfejlesztés és tehetséggondozás, az egyén önmagával szembeni felelősségre nevelése, az információáradatban való eligazodás képességének fejlesztése, valamint a drogellenes nevelés.

A továbbiakban azt vizsgáljuk, mennyire közelítenek egymáshoz a pedagógusoknak, diákoknak és szülőknek a nevelési területek fontosságának sorrendjéről alkotott elképzelései. Ez a megközelítés még fontosabb az előzőnél – tehát az egyes területeket preferálók részarányának kimutatásánál –, mert az optimális oktatói-nevelői összmunkának sokkal inkább feltétele az, hogy a folyamat cselekvő alanyainak elképzelései, elvárásai összhangban legyenek, mint a támogatók, illetve ellenzők részaránya, főképp a mi estünkben, amikor is a területek túlnyomó részét státusonként a többség támogatja.

Viszonyítási alap a szülők általi rangsorolás.

9. grafikon: A nevelési területek rangsorolása státusok szerint (1 –10. hely):
szemle_2001_3_lampl_11

10. grafikon: A nevelési területek rangsorolása státusok szerint (10–20. hely):
szemle_2001_3_lampl_12

11. grafikon: A nevelési területek rangsorolása státusok szerint (16–23. hely):
szemle_2001_3_lampl_13

A 9–11. grafikon alapján két alapvető összefüggés szögezhető le:

1. A státusok által leginkább előnyben részesítettek az individuumra, az egyéni képességek fejlesztésére orientált területek. Ezekhez képest az egyén és a közösség kapcsolatára irányuló területek, a szűkebb és tágabb környezettel való együttélés képességének fejlesztése kisebb hangsúlyt kapnak. Ugyanakkor az egyes területek státusonkénti besorolása között különbségeket fedezhetünk fel, ami jelzi, hogy

2. Nincs teljes egyetértés a pedagógusok, diákok és szülők preferenciái között. Egyetlen olyan terület sincs, amelyet mindhárom státus azonosan rangsorolna. A legnagyobb átfedések a következő területeken mutatkoznak:8
– a kommunikációs készségek fejlesztése, tehetségfejlesztés és tehetséggondozás – mindkettő a diákoknak fontosabb, mint a pedagógusoknak és a szülőknek;
– a környezetvédelmi nevelés – a szülőknek fontosabb, mint a diákoknak és a pedagógusoknak;
– a tudásközpontú oktatás – a szülőknek és a diákoknak fontosabb, mint a pedagógusoknak;
– a társadalmi és szűkebb közösségi normák elsajátítása – a szülőknek és pedagógusoknak fontosabb, mint a diákoknak;
– a keresztény hit alapszabályainak elsajátítása – a szülőknek és a diákoknak fontosabb, mint a pedagógusoknak.

A többi terület fontosságának megítélésében még kevésbé egyezik a pedagógusok, a diákok és a szülők véleménye.

Feltételeztük azonban, hogy az egyes nevelési területeknek tulajdonított fontosság nem csupán a pedagógusi, szülői és diákstátus függvénye, s a preferenciák hátterében ennél sokkal bonyolultabb és mélyebb összefüggések is meghúzódhatnak. Azt is feltételeztük, hogy ezeknek van nemzetiségi dimenziójuk, hiszen a három státus értékrendje között olyan lényeges különbségek mutatkoztak – például a nemzeti identitás és a közösségi problémák orvoslása terén –, amelyeknek a nevelési területek kiválasztásánál és rangsorolásánál is elő kellene bukkanniuk. A további elemzések igazolták a hipotézisek helyességét.

Némely nevelési területek preferenciája esetében fontos tényező a nem, a kor, az iskolai végzettség és az, hogy a szülő támogatta-e már az iskolát vagy sem:
– A drogellenes nevelést, a világ más fajai és nemzetei iránti toleranciára nevelést leginkább a diáklányok részesítik előnyben.
– A tehetségfejlesztésnek, az információáradatban való eligazodás fejlesztésének, a tudásközpontú oktatásnak és a drogellenes nevelésnek tulajdonított fontosság a diákok között korral nő. Ezzel szemben a szülők között korral csökken a drogellenes nevelés preferenciája, tehát minél idősebb a szülő, annál kevésbé tartja fontosnak.
– Az erkölcsi nevelést viszont annál fontosabbnak tartja a szülő, minél idősebb. Az erkölcsi nevelésnek az iskolát támogató szülőknél is szignifikáns a preferenciája.
– Az információáradatban való eligazodás fejlesztésének hangsúlyozása egyenes arányban növekszik a szülő iskolai végzettségével, továbbá minél intellektuálisabb foglalkozást űz a szülő, annál fontosabbnak tartja ezt a területet.
– Az iskolát támogató szülők fontosabbnak tartják az ország más etnikumai iránti tolerancia fejlesztését, a közösséggel, társadalommal szembeni felelősségre való nevelést, mint azok, akik még sosem támogatták gyermekük iskoláját.
– A keresztény hit alapszabályainak elsajátítását elsősorban az iskolát támogató szülők, a fiatalabb tanárok és a magyar diáklányok részesítik előnyben.
A felsorolt változók közül szándékosan hagytam ki a nemzetiséget, ugyanis ez bizonyult a legfontosabbnak, s ezért külön foglalkozom vele.

2. Nemzetiségi szempontok a nevelési területek preferenciájánál

A nevelési területek preferenciáinak többféle módszerrel történő elemzésénél a megkérdezettek nemzetisége mindig kiugróan magas szerepet játszik. A nemzetiséggel leginkább összefüggő nevelési területpreferenciákból kiderül, hogy az inkább magyarok által fontosabbnak tartott területek a következők: az ország más etnikumai iránti tolerancia fejlesztése, a világ más fajai és nemzetei iránti toleranciára nevelés, erkölcsi nevelés, a közösséggel és a társadalommal szembeni felelősségre való nevelés, az iskola szellemi központtá alakítása, a társadalmi és szűkebb közösségi normák elsajátítása, a nemzeti identitás fejlesztése és ápolása, az alma mater iránti tiszteletre nevelés, lokálpatriotizmusra nevelés, hazaszeretet. A szlovákok által fontosabbnak tartott területek: kommunikációs készségek fejlesztése, tudásközpontú oktatás, alkotókészség fejlesztése, drogellenes nevelés, tehetségfejlesztés, környezetvédelem, az információáradatban való eligazodás fejlesztése.
Első látásra tehát elmondható, hogy a magyarok számára fontosabbak a szűkebb-tágabb közösségek (iskola, lakóhely, nemzeti közösség, a haza, a világ) megértésére és elfogadására, de egyben saját maguk elfogadására (nemzeti identitás fejlesztése) és elfogadtatására (hiszen az ország más etnikumai közé tartoznak) irányuló nevelési területek. A szlovákok viszont a tudással, szakértelemmel összefüggő egyéni képességek, készségek fejlesztésére helyezik a hangsúlyt. Kissé leegyszerűsítve azt is mondhatjuk, hogy a magyarok valószínűleg inkább a társadalom különböző szegmenseiben való olyan mozgás képességében látják gyermekük jövőbeli érvényesülésének garanciáit, amelynek a szilárd nemzettudat az alapja, a szlovák szülők viszont a tudásban, a szakértelemben. Azonban ez tényleg leegyszerűsítés, hiszen a nevelési területek státusok szerinti rangsorolása megmutatta, hogy a pedagógusok, diákok és szülők szerinti rangsorolások nem fedik egymást, s joggal feltételezhetjük, hogy a magyar pedagógusok, diákok és szülők, valamint a szlovák pedagógusok, diákok és szülők között sincs teljes összhang.
Nézzük előbb a magyarokat!

12. grafikon: A nevelési területek fontossági sorrendje a magyar státusok szerint – I.:
szemle_2001_3_lampl_14

13. grafikon: A nevelési területek fontossági sorrendje a magyar státusok szerint – II.:
szemle_2001_3_lampl_15

A 12. és 13. grafikonon jól látható, hogy egyetlen olyan nevelési terület sincs, amelyet a magyar pedagógusok, szülők és diákok teljes összhangban, tehát ugyanarra a helyre rangsorolnának. A legnagyobb egyetértés (maximum 3 helynyi eltérés) a három csoport között a következő területek rangsorolásánál mutatkozik:
– 16. a keresztény hit alapszabályainak elsajátítása (a rangsorolás átlaga 21,3, tehát az 1-től 23-ig terjedő sorban ez a terület a 21,3. helyen áll);
– 17. a társadalmi és szűkebb közösségi normák elsajátítása (17,6. hely);
– 21. az információáradatban való eligazodás fejlesztése (9,6. hely);
– 20. a nemzeti identitás fejlesztése (15,6. hely);
– 22. a kommunikációs készségek fejlesztése (3,6. hely);
– 2. drogellenes nevelés (7,6. hely);
– 4. a takarékosságra való nevelés (19. hely).

Vannak olyan területek is, amelyeket a státusok közül kettő azonosan vagy legalábbis hasonlóképpen rangsorol:

  • a már említett 16., 17., 21. terület, valamint a szociális viselkedés fejlesztése (11) és a lokálpatriotizmusra nevelés (19) – amelyek rangsorolásánál leginkább a szülők és diákok között van összhang;
  • a tehetségfejlesztés (1), drogellenes nevelés (2), környezetvédelmi nevelés (3), takarékosságra nevelés (4), a világ más fajai és nemzetei iránti toleranciára való nevelés (9), teljesítményorientált nevelés (10), az alkotókészség fejlesztése (12), az egyénnek önmagával szembeni felelősségre való nevelése (13), a társadalommal szembeni felelősségre való nevelés (14), az alma mater iránti tiszteletre való nevelés (15) és az erkölcsi nevelés (8) rangsorolásában inkább a pedagógusok és a szülők közelítenek egymáshoz.

Olyan nevelési terület, amelynek a pedagógusok és a diákok egyforma fontosságot tulajdonítanak, nem létezik.
A magyar pedagógusok, szülők és diákok között a legnagyobb disszonancia a következő nevelési területek rangsorolásánál mutatkozott:

  • az elmélet és gyakorlat összekapcsolása (5), az ország más etnikumai iránti tolerancia fejlesztése (6), az iskola szellemi központtá alakítása (23) – mindhárom csoport másként ítéli meg ezek fontosságát;
  • a szülők és diákok közötti legnagyobb eltérések a tehetségfejlesztés (1), környezetvédelmi nevelés (3), erkölcsi nevelés (8), teljesítményorientált oktatás (10), az alkotókészség fejlesztése (12) és az alma mater iránti tiszteletre nevelés (15) rangsorolásánál mutatkoznak;
  • a pedagógusok a szülőkhöz és a diákokhoz képest eltérő fontosságot tulajdonítanak a tudásközpontú oktatásnak (7), a szociális viselkedés fejlesztésének (11) és a hazaszeretetre nevelésnek (18).

A magyar státusok esetében tehát 7 olyan nevelési terület van, amelynek megítélése megközelítőleg azonos, valamint 3 olyan terület, amelynek rangsorolásánál a státusok teljes mértékben eltérnek egymástól. 5 területre különösen jellemző a szülők és diákok, 11 területre pedig a pedagógusok és a szülők egyetértése.
Mi a helyzet a szlovákoknál?

14. grafikon: A nevelési területek fontossági sorrendje a szlovák státusok szerint – I.:
szemle_2001_3_lampl_16

15. grafikon: A nevelési területek fontossági sorrendje a szlovák státusok szerint – II.:
szemle_2001_3_lampl_17

Amint azt a 14. és 15. grafikon ábrázolja, a nevelési területek rangsorolásánál a szlovák pedagógusok, szülők és diákok között sincs teljes összhang. A legnagyobb egyetértést (maximum 3 helynyi eltérés) a három státus a következő 14 terület rangsorolásánál érte el:
– 1. tehetségfejlesztés (2,3. hely);
– 3. környezetvédelmi nevelés (4. hely);
– 4. takarékosságra nevelés (18,3. hely);
– 6. az ország más etnikumai iránti tolerancia fejlesztése (13,6. hely);
– 7. tudásközpontú oktatás (6,3. hely);
– 8. erkölcsi nevelés (12,3. hely);
– 9. a világ más fajai és nemzetei iránti toleranciára való nevelés (8. hely);
– 11. a szociális viselkedés fejlesztése (10,6. hely);
– 14. a társadalommal szembeni felelősségre való nevelés (13,3. hely);
– 16. a keresztény hit alapszabályainak elsajátítása (22. hely);
– 17. a társadalmi és szűkebb közösségi normák elsajátítása (18,6. hely);
– 18. hazaszeretetre való nevelés (15,6. hely);
– 19. lokálpatriotizmusra nevelés (21,6. hely);
– 20. a nemzeti identitás fejlesztése (19,6. hely).

A nevelési területeket főleg a szülők és a diákok értékelik egyformán. 15 olyan terület van, amelyet azonos vagy csaknem azonos helyre rangsorolnak (az 1., 3., 8., 11., 12. az alkotókészség fejlesztése, 19., 2. drogellenes nevelés, 4., 5.az elmélet és gyakorlat összekapcsolása, 6., 7., 9., 10. teljesítményorientált oktatás, 16., 23. az iskola szellemi műhellyé alakítása). A szülők és pedagógusok közötti egyetértés leginkább a 14., 17., 18. terület, továbbá az információáradatban való eligazodás fejlesztése (14) és a kommunikációs készségek fejlesztése (22) rangsorolásánál mutatkozik meg. Egyetlen olyan nevelési terület sincsen, amelyet a szlovák státusok homlokegyenest ellentétesen ítélnének meg. Két státus közötti kiugró különbség azonban itt is tapasztalható, mégpedig a következő esetekben:

  • a pedagógusok a szülőkhöz és a diákokhoz képest másként ítélik meg a drogellenes nevelés (2), az alkotókészség fejlesztésének (12) és az egyéni felelősségre való nevelés (13) fontosságát;
  • a diákok az alma mater iránti tiszteletre való neveléshez (15) és a kommunikációs készségek fejlesztéséhez (22) viszonyulnak másképpen;
  • a szülők pedig az iskola szellemi központtá tételéhez (23).

A magyar és a szlovák státusok összehasonlításából az derül ki, hogy a szlovák pedagógusok, szülők és diákok között sokkal nagyobb az összhang a nevelési területek értékelésében, mint a magyarok között. Bár egyetlen olyan nevelési terület sincs, amelyet akár a magyar státusok, akár a szlovák státusok azonosan ítélnének meg, a magyaroknál kimutatott mindhárom státusnál hasonlóan megítélt 7 területtel szemben a szlovákoknál 14 ilyen terület van. Ugyanakkor mind a magyarok, mind a szlovákok közötti egyetértés elsősorban a kevésbé fontosnak tartott nevelési területekre vonatkozik, nem pedig azokra, amelyeket a pedagógusok, diákok vagy szülők külön-külön a leginkább preferálnak.

3. A nevelési területek preferenciája az egyes státusok szerint

Végezetül hasonlítsuk össze státusok szerint, hogyan ítélik meg az egyes nevelési területek fontosságát a magyar, illetve szlovák pedagógusok, szülők és diákok! Az eredményeket a 16–18. grafikon szemlélteti:

16. grafikon: A nevelési területek sorrendje a pedagógusok szerint:
szemle_2001_3_lampl_18

12 olyan nevelési terület van, amelynek a pedagógusok nemzetiségre való tekintet nélkül azonos vagy csaknem azonos fontosságot tulajdonítanak:

  • a takarékosságra való nevelés (4), a teljesítményorientált oktatás (10), az egyénnek önmagával szembeni felelősségre való nevelése (13) és a kommunikációs készségek fejlesztése (22) azonos megítélés alá esik;
  • a drogellenes nevelés (2), a szociális viselkedés fejlesztése (11), a társadalommal szembeni felelősségre való nevelés (14), az alma mater iránti tiszteletre való nevelés (15), a keresztény hit alapszabályainak elsajátítása (16), a szűkebb közösségi normák elsajátítása (17), az információáradatban való eligazodás fejlesztése (21) és az iskola szellemi műhellyé fejlesztése (23) csaknem azonos, vagyis legfeljebb három helynyi eltérést mutató megítélés alá esik.

Ugyanakkor a magyar pedagógusok eltérő fontosságot tulajdonítanak az elmélet és gyakorlat összekapcsolásának (5), az erkölcsi nevelésnek (8), a lokálpatriotizmusra való nevelésnek (19), a nemzeti identitás fejlesztésének (20). A felsorolt területeket fontosabbnak tartják, mint szlovák kollégáik. Ám a legnagyobb különbség a magyar és a szlovák pedagógusok között az ország más etnikumai iránti tolerancia fejlesztésének (6) tulajdonított fontosságban rejlik, amelyet a magyar pedagógusok a 2. helyre, a szlovák pedagógusok a 15. helyre rangsoroltak.
A szlovák pedagógusok ezzel szemben jobban preferálják a tehetségfejlesztést (1), a környezetvédelmi nevelést (3), a hazaszeretetre való nevelést (18), s a magyar pedagógusokhoz képest leginkább a tudásközpontú oktatást (7) és az alkotókészség fejlesztését (12) tartják fontosabbnak.

17. grafikon: A nevelési területek sorrendje a szülők szerint:
szemle_2001_3_lampl_19

A szlovák és magyar szülők preferenciái 13 nevelési terület esetében vannak összhangban:

  • azonosan ítélik meg a takarékosságra való nevelés (4), az alkotókészség fejlesztésének (12), az egyén önmagával szembeni felelősségre való nevelésének (13), az alma mater iránti tiszteletre való nevelésnek (15) és a szűkebb közösségi normák elsajátításának (17) fontosságát;
  • a környezetvédelmi nevelés (3), az elmélet és gyakorlat összekapcsolása (5), az ország más etnikumai iránti tolerancia fejlesztése (6), a teljesítményorientált oktatás (10), a keresztény hit alapszabályainak elsajátítása (16), a lokálpatriotizmusra való nevelés (19), az információáradatban való eligazodás fejlesztése (21) és a kommunikációs készségek fejlesztése (22) is csaknem azonos mértékben fontos számukra.

A magyar szülőknek fontosabb a világ más fajai és nemzetei iránti toleranciára való nevelés (9), a hazaszeretetre való nevelés (18), a nemzeti identitás fejlesztése (20), az iskola szellemi központtá való alakítása (23), de leginkább az erkölcsi nevelés (8) és a társadalommal szembeni felelősségre való nevelés (14).

Rövid URL
ID540
Módosítás dátuma2016. június 3.

Tóth Károly: Egy falu az etnikai peremvidéken: Vághosszúfalu

Jelen tanulmány arra keresi választ, hogy a természetes asszimilációnak az etnikai peremvidéken milyen formái vannak jelen, azt kutatja, hogy külső tényezőkön és hatásokon túl mi idézi elő azt a lassú, de biztos „lemorzsolódást”, nyelv-/kultúra-/nemzetváltást, amit természetes asszimilációnak szokás nevezni.

Részletek

Jelen tanulmány arra keresi választ, hogy a természetes asszimilációnak az etnikai peremvidéken milyen formái vannak jelen, azt kutatja, hogy külső tényezőkön és hatásokon túl mi idézi elő azt a lassú, de biztos „lemorzsolódást”, nyelv-/kultúra-/nemzetváltást, amit természetes asszimilációnak szokás nevezni.

Az asszimilációnak ezt a fajtáját általában megértően vesszük tudomásul. Maga a kifejezés is egy öntörvényű folyamatra utal, szemben az erőszakos asszimilációval, amely a közösség kiszolgáltatott helyzete mellett mindig külső, elsősorban hatalmi erő hatására következik be.

Az általam vizsgált község – eltekintve most a tágabb társadalmi és politikai környezettől – nincs kiszolgáltatva a hatalom kénye-kedvének. A település önkormányzata soha nem volt annyira „magyar beállítottságú”, mint az elmúlt évtizedben, amikor is több választási időszakon keresztül csupa magyar nemzetiségű tagokból állt (az elmúlt évtized alatt a magyar pártokból kerültek ki az önkormányzat képviselői), működik, pontosabban újjáalakult a magyar iskola, magyar papja van a falunak stb. A politikai klíma tehát, eltekintve néhány esztendőtől, nagyon kedvezőnek mondható. A természetes asszimiláció folyamata mégis elkezdődött és tart évek óta. Egyesek szerint feltartóztathatatlanul.

A helybeliek úgy vélik, hogy a mindennapokban is érzékelhető módon változik a falu etnikai összetétele. Valahol a „mélyben” olyan folyamatok zajlanak, amelyek a „legmagyarabb” családok életében is földcsuszamlásszerű változásokat idéznek elő. Vagy csak egy természetes folyamat tanúi a falu lakosai? Pusztán felfokozott érzékenységük az oka annak, hogy egy multikulturális közösség létrejöttét saját etnikai identitástudatuk elvesztéseként élik meg? Mindenki tudatában van annak, hogy bár az ország több éve demográfiai mélyponton van, a község lélekszáma mégis enyhe emelkedést mutat, a nemzetiségi arányok viszont változnak.

A kutatás ezekre a kérdésekre kereste a választ, és bár nem sikerült mindenre értékelhető választ kapnom, nagyon tanulságos és hosszú távra kiható eredményekre bukkantam.

Szomorú aktualitást kölcsönöz a kutatásnak a 2001-ben megtartott népszámlálás eredménye. Ennek összegző, egyelőre nem hivatalos eredményeit országos, kerületi és járási szinten most tették közzé.2 Eszerint Szlovákiában a magyarok számaránya az eddigi 10,7%-ról 9,7%-ra csökkent. Ez mintegy 47 000 fős csökkenést jelent a magyar lakosságra nézve. A Galántai és Vágsellyei járás népességcsökkenése országos szinten körülbelül 4%.3 Egyértelműnek látszik, hogy a népfogyatkozást döntő mértékben az asszimilálódás okozta, ám ennek okait majd csak a helyi adatok ismeretében lehet feltárni.

Tanulmányom hozzájárulhat a népfogyatkozás helyi és általános folyamatainak a feltárásához és megismeréséhez is.

A kutatás célja

Vághosszúfalu etnikai és nyelvi felmérése 2000 decemberében zajlott a Nyelvhatár az ezredfordulón című nemzetközi kutatási program keretében, amelyet a Fórum Kisebbségkutató Intézet bevonásával a Magyar Tudományos Akadémia Magyarságkutató Műhelye szervezett Szarka László, illetve Keményfi Róbert vezetésével.

A kutatás célja az volt, hogy megvizsgálja, mit jelent mikroszinten az „etnikai és/vagy nyelvhatár a magyar és a környező népek között”, hogy az etnikai mikrofolyamatok hogyan módosítják a hivatalos statisztikák alapján kijelölhető nemzetiségi határokat. A kutatást két szinten tervezték: regionális és települési szinten.

Régiónkban a települési szint vizsgálatára került sor, és három községben gyűjtöttük össze, illetve dolgoztuk fel az adatokat: Nagymácséden, Vágkirályfán és Vághosszúfaluban.

Adatlapos kutatásról volt tehát szó, de nem a lakosokat kérdeztük etnikai állapotaikról, hanem egy bizottság segítségével mértük fel a vélt nyelvhasználatot és iskolaválasztást a községben háztartások, illetve családok szerint, majd a kapott eredményt összehasonlítottuk a statisztikai adatokkal, így próbálva árnyalni a statisztikai adatokból kikövetkeztethető képet. Az öttagú bizottságot egyébként a falu egyes részeit nagyon jól ismerő önkormányzati képviselők alkották.

Az adatlapos módszert kiegészítette még néhány mélyinterjú, amelyet Árendás Zsuzsanna készített: ezek célja az volt, hogy ellenőrizzük a következtetéseinket.

A kutatási szándék feltételezte, hogy ezzel a módszerrel olyan folyamatok is megragadhatók, amelyek a háttérben húzódnak meg, ám ezek révén következtetni lehet az asszimilációs folyamatok gyökereire is.

A nemzetközi kutatás adatainak feldolgozása most van folyamatban, és várhatóan 2001 végére kerül sor az adatok összesítésére is.

A felmérés adatlapja a következő adatokra kérdezett rá: A lekérdezés a háztartásokat érintette a házszám alapján. A háztartásokon belül rákérdeztünk a háztartási tagok számára, anyanyelvére, a nyelvhasználatra házon belül és kívül, valamint az iskolaválasztásra (magyar vagy szlovák), mindezt egy metszetbe helyeztük (nagyszülők, szülők, iskoláskor előtti, általános iskolás, középiskolás, egyéb).

Az egyéb kategória alatt a magányosan elő, iskoláit már elvégzett, 18 év fölötti populációt értjük. Ez a kategória utólag került a kérdőívbe, mivel a lakosok jelentős része az eredeti kategóriákba nem volt besorolható. Ugyanígy az egyetem is utólag került a kérdőívbe. (Mindkét esetben 2001. január elején utókérdezés formájában pontosítottam az adatokat.)

Az anyanyelv esetében a vegyes kategória fölöslegesnek bizonyult, mert a magyar, szlovák és egyéb kategória teljesen lefedte a populációt.

1. táblázat: Az adatlap szerkezete:
szemle_2001_3_toth_01

Az otthoni nyelvhasználat a háztartáson belüli nyelvhasználatot, míg a nyilvános helyen az utcát, az üzletet, a templomot, a községi hivatalt stb. jelöli. A munkahelyi nyelvhasználat viszont nem került a kritériumok közé, hiszen azt nem lehetett pontosan felmérni.

A feldolgozás során tiszta magyar vagy tiszta szlovák családnak azt a családot tekintettem, amely mind az anyanyelv, mind a nyelvhasználat, mind pedig az iskolaválasztás tekintetében magyar vagy szlovák képet mutatott. Ha bármelyik kategória esetében voltak eltérések, az vegyes összetételű háztartásnak minősült. Ez alól csak az egyetemválasztás jelentett kivételt, hiszen az nem történhetett nyelvi kritériumok alapján, mivel (Cseh)Szlovákiában a vizsgált időszakban nem voltak magyar egyetemek vagy főiskolák.

A kérdőívből is kitűnik, hogy a nemzetiségi hovatartozásra nem kérdeztünk rá. Ez nem lett volna korrekt, hiszen közvetett adatokra, a bizottság véleményére alapoztuk a kutatást.4 Pusztán azokra az információkra voltunk kíváncsiak, amelyek külsőleg megfigyelhetők vagy a faluban nagy biztonsággal tudhatók (véleményező bizottság!).

Az adatlapok kitöltésére 2000. december 13-án, illetve december 27-én, az utókérdezésre, illetve pontosításra pedig 2001. január első napjaiban került sor. Az adatfelvételt nyomtatott íveken végeztem, majd ezeket számítógépen dolgoztam fel. A feldolgozott programban az összesítés mellett nyomon követhető a háztartásonkénti helyzet és az egyéb szempontok szerinti (tiszta magyar vagy szlovák család, az egyes kategóriák szerinti csoportosítások, a háztartások lakottsága, gyerekek száma stb.) feldolgozások. A feldolgozás során százasával csoportosítottam a házszámokat, így a község egyes részei is összehasonlíthatóvá váltak.

A kutatás során 427 telket5 (házszámot) vizsgáltunk meg. A faluban 330 házat találtunk, a lakott házak, tehát a háztartások száma pedig 278 volt. Az adatfelvétel során 878 személy adatait rögzítettük.

A kérdőívek feldolgozására 2001. január–márciusban került sor.

2. táblázat: A község lakosainak és lakott házainak száma:
szemle_2001_3_toth_02

A felmérésünk pontosságára utal a fenti táblázat. Az első oszlop a polgármesteri hivatal aktuális, 2000. évi hivatalosnak mondható összesítését tartalmazza, a második oszlop pedig az általam végzett felmérés eredményét. A táblázatból kiderül, hogy mind a lakosok, mind pedig a háztartások számát tekintve pontosnak tekinthető a felmérésünk.

A 2001. évi népszámlálás eredményei községi bontásban egyelőre nem ismertek, így nem lehet összevetni sem a felmérés adataival, sem pedig a 1991. évi népszámlálás adataival. Csak reménykedhetünk, hogy az összegző jelentés idejére feldolgozásra kerülnek a 2001. évi népszámlálási adatok községi szinten is. (Időközben sikerült hozzájutnunk a 2001-es népszámlálás Vághosszúfalura vonatkozó adataihoz. Lásd ezeket a Mellékletben közölt statisztikai kimutatásokban.)

Az adatlapok kitöltését a már említett bizottság egyöntetű véleménye alapján végeztük. Elmondható, hogy szinte minden háztartást pontosan ismertek, és a felmerülő vitás kérdésekben gyorsan közös nevezőre jutottak.6

A falu jellemzése

Vághosszúfalu a Vág folyó bal partján helyezkedik el Vágvecse (Vágsellye része, Veèa), illetve Sopornya (©oporòa) között. Kis községről van szó, lakosainak száma az eddigiek során 800 és 1100 között mozgott, a második világháborút követő időszaktól eltekintve a magyarok részaránya követte a falu lakosságingadozásait. (Lásd az 1. grafikont.)

1. grafikon: Vághosszúfalu lakosainak és a falu magyar népességének alakulása 1910 és 2000 között:
szemle_2001_3_toth_03

3. táblázat: Egyéb nemzetiségek létszáma a faluban:
szemle_2001_3_toth_04

*Az általam végzett felmérés adatai: ebben az esetben a magyarok, szlovákok és az egyéb nemzetiségek nyelvhasználatról van szó, nem pedig nemzetiségi hovatartozásról. A községi hivatal 2000. évi kimutatása szerint a lakosok száma 883 volt.

Sajnos, az 1950., 1961., 1970. és 1980. évi népszámlálási adatok csak az összlakosságot és a magyarok számát tüntetik fel. A kettő különbsége azonban nem egyenlő a szlovákok számával. Így nehéz pontos képet alkotni a népesség változásairól a statisztikai adatok tükrében, főleg ami a szlovákok és egyéb nemzetiségek számarányát illeti. Az azonban egyértelműen megállapítható, hogy a lakosság etnikai összetételében az első komolyabb változásra az 1920-as években került sor. Ez azért is különös, mert a falusiak nem emlékeznek arra, hogy akkoriban bárki is betelepült volna a faluba, vagy nem magyar nemzetiségű hivatalnokok érkeztek volna. Valószínűleg csak arról volt szó, hogy sokan szlováknak vallották magukat. Erről tanúskodik az a tény is, hogy az 1938 utáni népösszeírásnál (a község újra Magyarországhoz tartozott, 1941-es adatok) szinte pontosan visszaáll az 1920-as évek előtti számarány. A második világháború utáni reszlovakizációt követő évtizedekben a szlovákok számaránya feltehetően az 1920-as évek fölötti szinten stabilizálódott.

A lakosság számát a második világháború utáni időszak kitelepítése, deportálása és lakosságcseréje sem érintette, a község ugyanis teljes egészében reszlovakizált, és egyetlen családot sem telepítettek ki a lakosságcsere keretében, csak 2-3 család menekült el, de azok is a magyar állampolgárságuk miatt.

A nemzetiségi összetétel a 1980-as és 1990-es években stabilizálódott, és a mai napig kis eltérésekkel ugyanazt a képet mutatja.

A községben a más, tehát nem magyar nemzetiségűek száma elenyésző. A második világháború előtt 16 más nemzetiségű volt a faluban, ezek főleg zsidó családok voltak, amelyekből csak egy (2 személy) tért haza a háború után. Napjainkban is csak a beházasodásokkal jelenik meg egy-egy más nemzetiségű a faluban (német, cseh, ukrán stb.).

Különös, hogy Vághosszúfaluban cigány/roma nemzetiségű nem lakik és nem is lakott soha. Ez azért is érdekes, mert az alig két kilométerre fekvő Vágvecsén külön telepen laktak a cigányok, és még az 1980-as években is erőteljes volt a betelepítésük. Kéregetni, zenélni gyakran jártak a faluba, de a letelepedésükre nem került sor. Napjainkban talán éppen ennek köszönhető, hogy a falut elkerüli a tömeges roma migráció, hiszen azok célpontja a már létező roma telepek vagy a megtelepedett családok. A faluban csupán egy cigánycsaládra emlékeznek az 1940-es évek elejéről, de ahogy mondják, azok is „csak sátoros cigányok” voltak, és „továbbálltak”.

A felekezeti összetételt tekintve a falu római katolikus. 1991-ben 743-an vallották magukat római katolikusnak, és a felekezetnélküliek száma (25) is meghaladta a protestánsokét (12), az ismeretlen pedig 62 volt.

A községnek csak katolikus temploma van, amelyet még a 19. században építettek, és mindig volt papja, aki az iskola melletti paplakban lakott. A faluban magyar nyelvű egyházi szertartás van.

A községnek van magyar és szlovák iskolája (általános iskola alsó tagozata, azaz 1–4. osztály) tanítókkal és nevelővel, 20-24 tanulóval. Ugyanígy óvoda is működik a faluban. A község lakosságának jelentős része korábban a helyi földműves-szövetkezetben dolgozott; a szövetkezet ma is létezik, de erőteljesen fejlődnek a magángazdaságok is. A község szomszédságában épült fel az 1960-as évek elején a Duslo vegyiművek, amely mintegy ötezer embernek ad napjainkban is munkát. Az üzemben a faluból is sokan dolgoznak. Foglalkoztatottság tekintetében komoly szerepe van a szomszédos Vágsellye városnak, illetve járási székhelynek is, amely elérhetősége folytán minden tekintetben kiszolgálja a falut is (orvosi ellátás, posta, vasútállomás stb.).

2000-ben átlagosan 78 munkanélküli volt a faluban.

Benyomások, vélemények

A bizottság értékelése szerint az elmúlt időszakban (elsősorban az 1990-es években) komoly változások történtek a községben. Érezhető volt a község etnikai öszszetételének a (meg)változása is. Az okokat kutatva a lakosok elsősorban a nagymértékű betelepedést, az értelmiség elvándorlását7, a szociális stb. bizonytalanságot nevezték meg.

A szülők kérésére 2000. szeptembertől az addigi magyar óvodában szlovák nyelvű osztály nyílt, amire eddig nem volt példa. Mindez annak ellenére történt, hogy a szlovák pártok és szervezetek jelenléte a faluban elenyészőnek mondható. Igaz, ugyanebben az időszakban a magyar szervezetek, főleg a kulturális szervezetek aktivitása is szinte a nullával volt egyenlő.

A helyzetet kétségbeejtőnek ítélték meg, és nagy várakozással tekintettek a 2001. májusi népszámlálás eredményeinek közzétételére, szerintük ugyanis azok meglepőek, egyesek szerint sokkolóak lesznek.

Kutatásunk eredménye mindezt csak részben támasztotta alá. Miközben a község arculata a mérhető negatív folyamatok ellenére is még mindig pozitív képet mutat (nemzetiségi összetétel, nyelvhasználat, iskolaválasztás tekintetében magyar községnek mondható), a kutatás során olyan tendenciákra lettünk figyelmesek, amelyek akár tíz év távlatában is gyökeresen megváltoztathatják a falu nemzetiségi összetételét, de az is lehet, hogy a nemzetiség bevallása tekintetében már most is mérhetőek.

Korösszetétel – hallgató öregek

Felmérésünk alapján a magyarok számaránya 1991-hez viszonyítva 78,44 százalékról 74,37 százalékra esett vissza a faluban, miközben 844-ről 883-ra nőtt a lakosság száma. A szlovákok számaránya mindeközben 20,50 százalékról 24,83 százalékra emelkedett, az egyéb nemzetiségűek számaránya gyakorlatilag változatlan maradt. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy mi a nyelvhasználatból következtetünk a nemzetiségre, és ez nem kell, hogy egyezzen azzal, amit az illető a népszámláláskor nemzetiségként bevall.

Azt is el kell mondani, hogy a bizottság néhány esetben, főleg a vegyes házasságokban élők és a fiatalok esetében bizonytalan volt. Úgy vélték, a házasság vagy a család baráti kapcsolatrendszere határozza meg, milyen nemzetiség irányába fejlődik a család vagy annak egyik ága. A válaszok ilyen esetekben a következők voltak: „majd eldől, hogy szlovák lányt vesz-e feleségül vagy magyart”, „ki tudja, hová kerül majd…” stb.

4. táblázat: A község lakosságának anyanyelv és korcsoport szerinti megosztása:
szemle_2001_3_toth_05

A 4. táblázatból rögtön szembetűnő, hogy a község lakossága magyar és szlovák anyanyelvűekre oszlik (százalékarányukat tekintve 75:25). Az egyéb kategóriában nincs olyan gyermek, akiről elmondható lenne, hogy a szülei anyanyelvét vinné tovább.

A magyar és a szlovák anyanyelvű lakosság a korösszetétel szempontjából teljesen eltérő, és arra utal, hogy a magyar anyanyelvű lakosság elöregedőben van (lásd nagyszülők), miközben a szlovák anyanyelvű szülők aránya jelentősnek, a szlovák anyanyelvű fiatalok (iskoláskorúak) aránya pedig magasnak mondható.

2. grafikon: A magyarok és a szlovákok korösszetétele és ezek egymáshoz viszonyított aránya:
szemle_2001_3_toth_06

Az elöregedés akkor lesz a természetes asszimiláció egyik érzékelhető jele, ha a következő generációk etnikai összetételének képe a másik etnikum javára jelentős módosulásokról tanúskodik. Esetünkben éppen erről van szó.

3. grafikon: Az anyanyelv és az iskolaválasztás aránya a magyaroknál és a szlovákoknál:
szemle_2001_3_toth_07

Az iskolaválasztást tekintve az arányok jelentősen módosulnak: 61:39 (emlékeztetőül: a nyelvhasználati százalékarány a magyarok és a szlovákok között 75:25 volt). Az egyes iskolatípusok szerinti összehasonlításban az iskoláskor előttiek számánál még ennél is nagyobb eltérés mutatható ki (60:40) – az általános iskolások 61:39, a középiskolások esetében pedig 63:37 az arány. Lásd még a 4. táblázatot.

Nyelvhasználat

A nyelvhasználat vizsgálatakor arra voltunk kíváncsiak, hogy az otthoni (családon, háztartáson belüli) és a nyilvános (utcán, üzletben, hivatalos érintkezésben stb.) nyelvhasználat mennyiben tér el egymástól. Az adatlap lehetővé tette, hogy korosztályok szerint is csoportosítsuk a nyert adatokat, így összehasonlíthatóvá váltak a kapott eredmények. Az 5. táblázat azt mutatja, hogy az egyes korosztályok szerint, illetve összességében milyen az otthoni és a nyilvános nyelvhasználat a községben.

5. táblázat: A nyelvhasználat jellemzői:
szemle_2001_3_toth_08

A község magyar jellegéről tanúskodik az a tény, hogy nyilvános helyen többen használják a magyar nyelvet, mint az otthonukban. Ez összefügg azzal, hogy a község társadalmi élete még mindig megköveteli a magyar nyelv ismeretét, de részben viszszavezethető arra is, hogy a magyar lakosság viszonylag elöregedett, így nincs is más lehetőség a velük való érintkezésre, vagy a magyar nyelv a könnyebbik nyelvi érintkezési forma.

Ugyanezt mutatja az 5. táblázat is, amelyben az anyanyelvvel hasonlítottuk öszsze a nyelvhasználati mutatókat. Érdekesnek mondható, hogy míg a magyar anyanyelvűek esetében a fiatalok jelentősen többen használják a magyar nyelvet otthon és nyilvános helyen, mint az idősebbek, a szlovák anyanyelvűek esetében fordított az arány: az idősebbek többen használják a szlovák nyelvet, mint a fiatalok otthon és nyilvános helyen egyaránt.

A felmérésünk azt mutatja, hogy a nyelvhasználati mutatók révén nagyon nehéz behatárolni az asszimilációs folyamatot. A nyelvhasználat feltételezhetően mind az otthoni, mind pedig a nyilvános érintkezésben pusztán a társadalmi érintkezés eszközeként funkcionál, és legalábbis ezen a szinten nincs identitást demonstráló jellege.

Ezeknek az adatoknak az értelmezését nyilván nagyon óvatosan kell kezelni, és csak akkor tudnánk biztos ítéletet alkotni róluk, ha ugyanilyen vizsgálatokra korábban is sor került volna, és rendelkeznénk összehasonlítható adatokkal.

A nyelvhasználat tekintetében azonban meg kell jegyezni, hogy érzékelhető különbségek tapasztalhatók akár a két évtizeddel ezelőtti helyzethez képest is. A beszélőalanyaim tapasztalata szerint – és ez majd a vegyes házasságok esetében lesz még szembetűnőbb adat – régebben (az 1980-as évek előtt) elképzelhetetlen volt, hogy egy szlovák anyanyelvű menyecske vagy a faluba betelepült más etnikumú egyén ne tanult volna meg azonnal magyarul. Mára a helyzet gyökeresen megváltozott: egy akár magyar nagycsaládba is bekerülő szlovák leányhoz igazodik nyelvhasználat tekintetében a család. Tehát a magyar nyelv elsajátítása megszűnt követelmény lenni, és bár a hosszú évek során mindenki kénytelen valamilyen szinten magyar nyelven kommunikálni, a gyerekek, unokák nyelvhasználatát, de főleg az iskolaválasztást sokkal inkább meghatározza egy-egy „beházasodott idegen” jelenléte, mint korábban.

„Üresen álló házak”

Ha valaki ma végigmegy a községen, egy virágzó, építkező, szorgos, fejlődő falu képével találkozik. Az önkormányzat nagy gondot fordít a közművesítésre (gázvezeték-, vízvezeték- és csatornahálózat). A lakosok pedig új „utcákat” alakítanak ki a felújított vagy újonnan épült házaikkal. A külső szemlélődő számára fel sem tűnik, hogy mindezek ellenére a község telkeinek pusztán a 65%-a lakott, és a lakható házaknak is csupán 84%-ában lakik valaki (lásd a 4. grafikont).

4. grafikon: A telkek, házak és a lakott házak aránya:
szemle_2001_3_toth_09

Nyilvánvalóan nem egyedi esetről van szó, feltételezhető ugyanis, hogy a környék községeiben is hasonló helyzettel találkozhatunk függetlenül attól, hogy magyar vagy szlovák többségű községről van-e szó. Nem is a jelenség szintjén érdekes ez a kérdés, hanem annak belső struktúráját illetően.

Kutatásunknak nem volt elsőrendű célja a telkek, illetve a lakatlan és lakott házak vizsgálata. A kérdőívek összesítésekor azonban érdekes jelenségre figyeltünk fel, amelyet a feldolgozás után próbáltunk meg értelmezni.

A házak kérdése összefügg a már említett nagymértékű elöregedéssel. A kérdőívek feldolgozásakor alkalmunk nyílt kimutatni az egyedül élő nagyszülők és az egyedül élő szülők arányát, illetve ezek összehasonlítását a lakott házakkal. Meglepő eredményre jutottunk: a lakott házak 39%-át csak szülők és nagyszülők lakják (tehát egyedül, a leszármazottaik nélkül laknak), és ebből 71% (összességében 27,7%) nagyszülő.

6. táblázat: A házakban egyedül élők aránya:
szemle_2001_3_toth_10

Ez meglepő eredmény. A község telkeinek és házainak jelentős része már ma is kiárusítás alatt van, és az elkövetkező esztendőkben még növekedni fog.

5. grafikon: Az egyedül lakók belső aránya:
szemle_2001_3_toth_11

Vághosszúfalu az etnikai peremvidéken fekszik, egy ma is fejlődő szlovák többségű, meglehetősen gazdag város (Vágsellye) szomszédságában. A telekvásárlás már csak azért is fenyegető a község számára, mert a város terjeszkedésének egyik iránya éppen ez a kisközség. Az üresen álló házak, illetve az egyedül lakó nagyszülők és szülők házainak aránya közel 50%. Ez a mostani árviszonyok mellett akár egy földindulásszerű népmozgást (vagy felvásárlást/betelepülést) is eredményezhet a községben, és ennek csak a környező községek hasonló helyzete, a mérsékelt kereslet, illetve a lakástúlkínálat szabhat korlátokat.

A község vezetése mindenesetre nagyon tart ettől, hiszen az önkormányzatnak nem áll módjában, hogy egy ilyen lehetséges folyamatot befolyásoljon.

A nemzetiségi vonzata is nagyon fontos a kérdésnek, amint az a 6. grafikonból kiderül: az egyedül lakó szlovák és az egyedül lakó magyar szülők és nagyszülők házainak aránya ugyanis 1:10. Tehát szinte kizárólag a magyar népesség helyére (a község magját képező részbe) kerülnének a beköltözők. Ez pedig a község közösségi életére és természetesen az asszimilációs folyamatok felerősödésére nagyon nagy hatással lehet.

6. grafikon: Azon házak nemzetiségek szerinti aránya, amelyekben egyedül laknak nagyszülők és szülők:
szemle_2001_3_toth_12

E folyamat pontos diagnosztizálásához ismernünk kellene az adott népesség korösszetételét; ezt a kutatásunk nem vizsgálta, ezért csak becsülni tudjuk, hogy egy ilyen folyamat az elkövetkező 10-20 év leforgása alatt mehet végbe.

Az azonban bizonyos, hogy ez a folyamat gyökeresen megváltoztathatja a község nemzetiségi összetételét, de a közösség eddigi fejlődését és életét is. Az „idegenek” – legyen szó magyarokról vagy szlovákokról – ilyen mértékű megjelenése a faluban nagyon nagy változásokhoz vezethet gazdasági, kulturális, szociális és etnikai téren egyaránt, amire a község nincs felkészülve.

Azt is ismernünk kellene, hogy a nagyszülők és szülők esetében milyen örökösödési struktúrában mehet végbe az ingatlanok továbbadása. Annyi bizonyos, hogy a nagyszülők gyermekei (szülők és egyedül élő felnőttek) szinte kivétel nélkül a saját házukban laknak, tehát nincs vagy csak az unokáik vonatkozásában van szükségük külön telekre, illetve házra. Ez sem elhanyagolható szempont. Mint ahogy az sem, ami másutt is jellemző, hogy több örökös esetében vagyoni helyzetüknél fogva a családok inkább előnyben részesítik a telek vagy a ház eladását, és a kapott összeg szétosztását, mint a testvérek örökösödés utáni kifizetését. Magyarán: ahhoz hogy az örökösödésből ki tudják fizetni a testvéreket, inkább eladják a telket/házat, semmint azt tulajdonba véve kompenzálni tudnák a testvéreket.

Ebben az esetben határozottan állítható, hogy a piaci szempontok játsszák a legfőbb szerepet. Tehát az, hogy mindegy kinek, csak minél gyorsabban és minél nagyobb összegért eladni az ingatlant, hogy a család minél nagyobb bevételre tegyen szert. És ez érthető szempont.

A kérdés csupán az, hogy ezek a magatartások milyen hatással lesznek a község társadalmi életére és etnikai összetételére.

A vegyes házasságok és a népszaporulat

A természetes asszimilációs folyamat előrehaladottságáról tanúskodik a vegyes házasságok magas százalékaránya is. Igaz ugyan, hogy a magyar házasságok (amelyben a férj és a feleség is magyar) még mindig 50 százalék fölött van, de immár 31 százalék fölötti a vegyes házasságok százalékaránya (lásd az 5. táblázatot).

A tapasztalat azt mutatja, hogy a vegyes házasság az esetek döntő többségében hosszú távon nem egy egészséges és esetleg kívánatos kétnyelvűséghez, illetve kettős kulturális kötődéshez vezet, hanem a magyar identitástudat gyors ütemű, gyakorlatilag egy generáció alatt lejátszódó feladásához. A vegyes házasság más asszimilációs folyamat elindítója is egyben (a magyar nyelv otthoni használatának visszaszorulása, szlovák iskolaválasztás stb.).

Mivel mindez „családon belül” játszódik le, sokkal toleránsabb a környezet (maguk a családtagok) az egész folyamat iránt, és a külső szemlélődő számára csak az iskolaválasztáskor, tehát évek múltán lesz érzékelhető. Akkor, amikor a folyamat már visszafordíthatatlan.

Ilyen összefüggésben nem jelent torzítást, ha a vegyes házasságokat és a szlovák házasságokat legtöbbször egy kategóriaként állítják be és érzékelik a helybeliek. Ha összehasonlítjuk a magyar házasságok, illetve a vegyes és szlovák házasságok arányát, akkor már majdnem az 50-50%-os arányt kapunk (lásd a 7. táblázatot).

7. táblázat: A házasságok megoszlása:
szemle_2001_3_toth_13

Ugyanez figyelhető meg a háztartások etnikai összetételének vizsgálatakor is. Fentebb már jeleztem, hogy nagyon szigorú kritériumrendszert alkalmaztam a magyar, illetve a szlovák háztartások elkülönítésénél. Amennyiben a háztartás minden tagja magyar anyanyelvű, magyar nyelvhasználatú és magyar iskolaválasztású volt, magyar, ha minden tagja szlovák anyanyelvű, szlovák nyelvhasználatú és szlovák iskolaválasztású volt, szlovák, ha bárki a háztartásban ezen kritériumok esetében eltérést mutatott, vegyes háztartásnak minősült.

8. táblázat: A háztartások etnikai összetétele:
szemle_2001_3_toth_14

Ha a magyar háztartásokból levonjuk a háztartásonként egyedül élő magyarokat (96), illetve a szlovák háztartásonként az egyedül élő szlovákokat (9), már reálisabb képet kapunk. Ebben az esetben az arányszámok a következőképpen módosulnak (lásd a 7. táblázatot).

9. táblázat: A háztartások etnikai összetétele az egyedül élők nélkül:
szemle_2001_3_toth_15

Tehát a tisztán magyar és tisztán szlovák, illetve vegyes háztartások aránya 53:47 lesz.

És itt válik érthetővé a fentebb elemzett szlovák iskolaválasztás növekvő aránya. De a vegyes házasságok legszembetűnőbb hatását a szlovák óvodai osztály szülők általi kérvényezése jelzi a községben (erre épp 2000-ben került sor).

A kérvényezés és a szlovák nyelvű óvodai osztály megnyitásának tényén túl sokatmondó az óvodások és az általános iskola alsó tagozatos tanulóinak aránya is a felmérésünk idején.

10. táblázat: A község tanulóinak megoszlása:
szemle_2001_3_toth_16

Már említettük, hogy még az 1970-es években is az volt a jellemző a faluban, hogy akár feleségként, akár férjként került szlovákként valaki a faluba, annak szinte kötelező volt megtanulnia magyarul, ha be akart illeszkedni a közösségbe. Ma már fordított a helyzet, a legmagyarabbnak tartott családok sarjai is, ha vegyes házasságban élnek, inkább az asszimilálódás kényszerpályájára kerülnek, és már csak a szüleik irányába tartják meg anyanyelvüket, a gyermekeik irányába csak ritka kivétellel. Ilyen értelemben a vegyes házasság vegyes nyelvhasználatot, és végső soron pár év leforgása alatt végbemenő nyelvváltást is jelent.

Ha mindehhez hozzászámítjuk a népszaporulat hosszú évek óta tartó stagnálását és az elöregedés következtében fellépő magas elhalálozási arányt9, ezek a folyamatok szinte visszafordíthatatlannak tűnnek.

Felmérésünk eredményeként az iskoláskorúakra vonatkozólag értékelhetővé vált a családi szerkezet is a faluban. Általánosnak mondható az önreprodukció, tehát a kétgyermekes családok léte (az egygyermekes családok aránya 19%, a háromgyermekeseké pedig 6,5%), mivel a mérésem alapegysége a háztartás volt, a gyermektelen családokat nem tudtam számszerűsíteni (7. grafikon).

7. grafikon: Iskoláskorú gyerekek számának megoszlása családonként százalékban:
szemle_2001_3_toth_17

„Bennünket a gólya hozott, őket meg a vonat”

Van a községben egy nem nagyon hangoztatott, de jól ismert, az ártatlan és kedélyes hétköznapi nacionalizmus kategóriájába sorolható mondás: „Bennünket a gólya a hozott, őket meg a vonat”. Nyilvánvaló, hogy az „őket” kifejezés félreérthetetlenül a betelepült szlovákokra vonatkozik, kifejezve azt az egyszerű tényt, hogy mi itt születtünk, ők pedig csak ide jöttek.

Az elmúlt évtizedek változásai egyre inkább cáfolni látszanak ezt a mondást. Az etnikai peremterületen olyan váltásnak vagyunk a tanúi, amely a természetes asszimiláció szinte minden komponensét (elöregedés, vegyes házasságok, kihalás, utódok nélküli családok, a községen kívüli munkavállalás stb.) magában foglalja.

A felmérés értékelése során nem találtunk választ arra a kérdésre, hogy ez a folyamat mennyire tekinthető egészségesnek és természetesnek. Hogy vajon egy több kultúrájú közösség létrejötte egyik állomásának vagyunk-e tanúi, vagy pedig a magyar népesség immár általánosnak mondható csökkenésének, asszimilálódásának a tényét figyeltük meg mikroszinten, egy község, egy közösség mindennapjaiban.

Ebből a felmérésből rendkívül nehéz mérhető, kimutatható és értékelhető módon megragadni az országban uralkodó – olykor az állampolitika szintjére is emelt – nacionalista törekvések és az ezek reakciójaként létrejövő félelmek hatását az egyének, családok, háztartások magatartására. Nem vizsgáltuk azt sem, hogy a falun kívüli munkavállalás, az egészen más nyelvi közegbe kerülés kihívásaira milyen a szülők reakciója, mennyire motiválják ezek a legtöbbször mély lelki nyomokat kiváltó negatív élmények a szlovák iskolaválasztást, a kultúraváltást stb.

Csak a kapott adatok szintjén ragadhattuk meg Vághosszúfalu pillanatnyi etnikai képét, és olyan mögöttes jelenségeket, amelyek, megítélésünk szerint, asszimilációs hatással lehetnek, illetve vannak a községben

Összefoglalva: a nyelvhasználat, illetve a magyarnak nevezhető háztartások tekintetében a község egészében véve még a hagyományos magyar többségű kisközség képét mutatja. Ugyanakkor a nyert adatok mélyebb elemzése megmutatja, hogy ez a magyar népesség rendkívül elöregedett, nagymértékben egyszemélyes családokból áll, csekély szaporulati és mintegy háromszor akkora elhalálozási rátával. A családi önreprodukció jellemzi a falut, és nagyarányú beköltözés, bevándorlás várható a községben, melynek jelei már napjainkban is tapasztalhatók. Az iskolaválasztás tekintetében a szlovák óvoda, illetve az általános iskola alsó tagozata tekintetében kezd elmozdulni a kép, már ma is nagyobb arányban választják a szlovák nyelvű oktatást a faluban, mint azt a nyelvhasználat indokolná. Ez arra utal, hogy a családok jelentős részében hosszabb ideje zajló nyelv- és kultúraváltás tanúi lehetünk, amelyről a vegyes házasságok nagy száma is tanúskodik. A közösségi élet identitást erősítő intézményes formái szinte teljes mértékben hiányoznak a faluban, a kulturális élet egy évtizede szinte megszűnt a községben.

Ez a felmérés egyúttal azt is bizonyítja, hogy nem elég csupán az erőszakos aszszimiláció ellen küzdeni. A hatékony kisebbségvédelemnek a természetes asszimilációs folyamatok megfékezésére, illetve megállítására (is) kell irányulnia. Úgy tűnik azonban, hogy még nagyon sok és beható kutatásra lesz szükség ahhoz, hogy feltárjuk a természetes asszimiláció mozgatórúgóit, egyes elemeit. Hogy ezeken a bizonyíthatóan riasztó jelenségeken keresztül felhívjuk a közélet szereplőinek figyelmét: a természetes asszimiláció elleni védekezés, tehát a pozitív diszkrimináció elengedhetetlen ahhoz, hogy nyelvi, kulturális, emberi értékeinket megőrizhessük. A népszámlálási eredmények csak aláhúzzák ezt, és egyben azt is jelzik, hogy a pozitív diszkriminációnak állami szinten kell megfogalmazódnia, mert egy kis község, mint amilyen Vághosszúfalu is, a maga eszközeivel kevés ehhez.

Melléklet
Statisztikai adatok

A kutatás idején a községi hivatal kimutatása alapján:
szemle_2001_3_toth_18

Korösszetétel:
szemle_2001_3_toth_19

1991. és 2001. évi hivatalos népszámlálási adatok:

Lakott házak száma: 278 (1991), 279 (2001)

szemle_2001_3_toth_20
szemle_2001_3_toth_21
szemle_2001_3_toth_22
szemle_2001_3_toth_23

 

Rövid URL
ID514
Módosítás dátuma2016. június 3.

Resumé

Zsuzsa Árendás: Resettled Hungarians from Slovakia: interethnic relations, strategies of integration and acculturation Due to the Czechoslovak -Hungarian population exchange between 1947-48, several ethnic Hungarians...
Bővebben

Részletek

Zsuzsa Árendás:
Resettled Hungarians from Slovakia: interethnic relations, strategies of integration and acculturation

Due to the Czechoslovak -Hungarian population exchange between 1947-48, several ethnic Hungarians from Southern Slovakia became resettled to Hungary by forced transports. Part of Hungarian families from Galánta county, Taksony, Hidaskürt and Fels?szeli villages became resettled to Baranya County (Southern Hungary), into the village Hird, inhabited by ethnic Germans (Schwabs) and Hungarians. The analysis follows integration of those 11 Hungarian families from Slovakia to the village community of Hird, and their sustained kin-relations, friendships with the community of origins in Slovakia. Main objective of the research was to discover the interethnic settings of Hird, and those homeland community versus resettled community connections, attempting to discover certain correlations between those two systems of ethnic networks.

Characterizing the second type of relationships, that is external group dynamics with home community, it has been concluded that integration of resettled Hungarians from Slovakia into their new social environment, as well as the interethnic relationships in Hird, interactions framed as ones taking place between ‘native Hungarians’, Germans (Schwabs) of the village, and Hungarians from Upperlands (Felvidék) played a decisive role. Quality and force of these identifications, or ‘success’, intensity and ‘depth’ of integration, indirectly affected the future of their contacts with the community of origins.

Resettled families form Upperlands (Felvidék) chose the individual way of integration to the new environment. Dilemma between complete segregation or smooth integration had never really appeared in such a form. After a relatively short period following the population transports marked by strong personal grievances (longing for home environment), a process of integration has started. Several decisive reasons determined the choice for individual strategy for integration: (1) the resettled group of ethnic Hungarians from Slovakia arrived to their ‘home-county’ from a minority status, that is, one cannot speak about a classic immigrant situation in their case; (2) they arrived to a Hungarian language environment where no linguistic obstacles stood in their way of social integration; (3) cultural, social and economic differences between the arrived group of resettled Hungarians and the ‘native villagers’ (Germans and Hungarians) were negligible, that is, such differences did not provide basis for persistent group distinctions, ethnic conflicts or violence, or ethnic gaps; (4) there was no religious distinction as both the newly arrived ‘Upper land Hungarians’ (felvidékiek) and the old villagers from Hird were Roman Catholics.

Historical injustice experienced by Hungarians in Slovakia, political, legal deprivations of the period between 1945-47 figured as additional motivations in their relatively smooth integration in Hird. The way back home was practically unfeasible, and the minority situation in Slovakia seemed to be still unchanged and unattractive for the families forced to immigrate. They soon realized that the new situation in the mother-country is a relative improvement in their lives both in terms of social status and rights, as well as financially. In general, for all their life span better perspectives appeared. Special geographic situation of Hird (situated next to the country center Pécs), also the rapid economic changes brought by the social industrialization played an advantageous role, providing good workplaces, stable income, and financial improvement. In the new industrial sector (in Pécs area, mining and concrete-industry had a leading position) the social exchange of goods, information, money, and work force improved in a rapid way.

Among resettled Hungarians from Slovakia a stable and long-term solidarity, ‘group-ness’ did not take shape for several contingent reasons. They never formed one village-community before settlements (as it happened in case of some other communities from Slovakia), but were collected from various, often rivalry neighboring villages in Galanta County. In the relatively ‘fluid situation’ of early times in the new environment, in sharp competition of ‘survival’ (finding the best living conditions, enough land, or appropriate financial compensation for the property left behind at home) rather tuned those resettled Hungarians against each other, instead of bringing them to ‘the same camp’. A ‘puffer effect’ of collective protection did not emerge either, as there was no ‘real’ danger from ‘outside’ (that is from ‘native groups’) to defend themselves as a group, or to find useful economic niches on such basis. Instead, industrialization brought together members of various groups and origins, developing a common platform for everyday cooperation, or at least neutral co-living.

Talking about the home-community as a potential source, engine of sustained ‘ethnic’ identity, based on origins and community belonging, one has to notice various ‘waves’, changing dynamics between the resettled and the village community (among them relatives, friends, good neighbors), with different interests, motivations on the two sides. Even among resettled people, different generations were driven by various, changing motivations. Among the so-called first resettled generation (those being adults or youngsters beyond the teenage level) never really integrated into their new environment. Feeling of nostalgia, longing for native land followed them all through their lives. For those people belonging to ‘younger first generation’ emotional ties, childhood memories played an important role as well, but their active years, family founding, carrier, adult friendships already connected them to Hird. Their village of origin played a symbolic role, figured rather as a ‘place of memory’ (lieux de memoire).

Before the 1989 political-economic transition in the region, family visits besides the nostalgia of first generation, became marked by strong economic motivations, dominant at the second generation of resettled in Hird. They found visits to Czechoslovakia a good occasion to do their shopping, compensating those ‘infamous’ gaps of the socialist shortage economy, developing a special strategy of special economy of survival, benefiting from their ‘international’ family ties within the communist ‘block’.

For relatives living in Slovakia, primary motivations for sustaining cross-border family relationships were completely different. For a relatively long period, practically till l956, Hungarians in Slovakia were not able to travel abroad (did not get a passport at all, or obtained visa only with serious difficulties). When they were already allowed to travel, their primary interest was to see their relatives and their new living conditions, to visit them in the home country (Hungary) with all its cultural, tourist advantages and appeals. In parallel, special consumer interests, desires developed in Slovakia as well, targeting the ‘luxury products’ of the Hungarian light industry (cosmetics, fashion clothing, etc).

During the political-economic transformation characteristic for our region up to present, the social background of these family relationships radically changed. Markets and provisions of the two countries became somewhat equalized, thus financially motivated trips, so-called ‘shopping-tourism’ disappeared in these families. Free travel and the new ‘political climate’ opened up several other opportunities to visit their ‘home-country’ for ‘Hungarians living outside the borders’ (as the national terminology goes for ethnic Hungarians in Slovakia) besides family visits. Furthermore, the first generation of resettled for whom the native-village meant primarily emotional ties, is gradually disappearing, and even younger first generation members are aging, unable to sustain close family ties. Most such attempts became reduced to the level of postcards, short telephone calls for special occasions (anniversaries, Christmas, etc), and larger family meetings take place mostly on funerals, as last acts of these dissolving family ties.

Terebessy Sápos Aranka:
The migration process of Middle Zemplén in the period of dualism

In modern story writing the numerical development of population – reproduction, stagnation, and decline – is the fundamental prerequisite of the knowledge of society. My dissertation is about the population’s development in the villages located in the middle area of Zemplén County during the dualism, mainly about the Terebes district, which is an area that during the period of dualism was not an administrative unit. Determining the researched region and finding its source materials was a more difficult task, but these obstacles were eliminated. Today, this area is one of the smallest administrative units of Slovakia, part of which is the whole Fels?-Bodrogköz. The primary reason of why I have chosen this area is that from ethnical and religious point of view it was diversified and it has kept its characteristics up to present. It was a place where through centuries the Hungarian-Slovak-Ruthenian ethnical language boundaries met. The religious division of the areas’ majority and the presence of three religions – Roman Catholic, Greek Catholic, and Calvinist – living with each other up to these days, reflect its complexity.

As far as I know, no such work has been published that describes a location that went through similar multiple administrative re-organizations as the Terebes district.

In my dissertation, I have tried to present the main indicators of the emigration process in the district. Consequently, 88 territories have been examined.

Given the agricultural characteristics of the territory, the location’s sustainability (capacity to support itself) has radically decreased. Surplus in labor force supply is also present, which neither the towns, nor the industry were able to absorb. This process resolved in migration. The intensity of emigration was not proportional in different parts of the state. Zemplén County belonged to those places that released the most emigrants. The most seriously affected territories were those where different ethnical groups lived. Such phenomena were present not only in the Terebes County, but also in whole Hungary. Research conducted in the region also affirmed this fact. Minorities emigrated mostly from territories with mixed ethnic groups. All parts of the region dwelled by Slovaks were affected by emigration, especially Gálszécs and the neighboring villages. We have obtained a very interesting picture about judging emigration through the contemporary papers. This way not only the data and the official reports were examined, but also the judgments of people. We learned from the „gossips” about the behavior of those who came back, their stories, and experiences from the „other side of the ocean”. The frame of the work did not allow analyzing the consequences and reason-effect relations of the emigration. Discovering this needs further research.

Finally, I would like to draw attention to the emigration data. Data present in this dissertation slightly represent the emigration and mainly its motives. They expressly point out the fact that the migration was motivated by geographical and economic factors, and not by violent national politics.

Ferenc Danis:
Agriculture of Hont county in the 19th century to 1919

From the agricultural point of view, the county can be geographically divided into three regions. In its northern part, the Banská ©tiavnica mountain range is situated; its highest peak is Szitnya, (1000 m). The average temperature is 7.5 °C; therefore, the area is not suitable for the cultivation of maize and grape. The continuation of the ©tiavnik mountain range to northwest is the Pukanec Highland. On its slopes even plough-lands can be found. Due to their lower productive capacity undemanding cereals, like rye, oat, and potato and some of the leguminous plants can be cultivated there. Towards the north, between the valleys of Krupina and Ipe?, the Ostrovsky Mountain stretches. Its slowly inclining hills run to the south to Ipo? and Duna. Here maize and tobacco, and on its hills grape can be cultivated. In the south, the Börzsöny mountain range closes the county’s territory. The richest agricultural land can be found in the valley of Ipoly and its tributaries, Krupina and ©tiavnik. In the flood plains, there are meadows, and on the terraces above them, there are fertile plough-lands.

The feudal system before 1848 allowed only very extensive farming. The lordship and the poorest agrarians ploughed only with wooden ploughs, the pads of which were from iron. Since landowners had villains for the cultivation of their lands, they scarcely kept more draught animals when they needed for the provision of urgent works around the house. To reserve land productivity, they used fallow, while in every third year they let their land rest. The good farmer was one who had „old wine, old hay, and old bacon”, i.e. cultivated more than he was able to consume with his family during the year. They wove clothes from hemp. The oil was also home-„stroke” by cold pressing and even the traces were homemade. They did not spend money for anything that could be produced at home. Even in this period, the county authorities tried to move production. The district administrator’s role was to control whether villages bought healthy and strong breeding animals. The creation of the Hontifiók Gazdasági Egylet (Economic Association) in 1838 was of great importance and successfully operated until 1846.

Hard work and tenth ended after 1948. Consequently, the large estates did not yield too much, for they did not have the equipment for farming. The estate manager of that time of the estates of Esztergom primateship and cathedral chapter, János Forster, with his purposeful economic reforms achieved that the estates of Hont county after mere 1-2 years yielded much more than during the feudal system. A lot of outstanding farmers followed his example and revived their estates. At the end of the 19th century, the proportion of plants cultivated on the territory of the county was as follows:

  • Autumn cereals (autumn wheat, autumn rye, autumn barley) 45,43 %
  • Spring cereals (spring wheat, spring rye, spring barley, oat, millet) 30,93 %
  • root-crops (maize, potato, carrot, red beet, melon) 11,20 %
  • leguminous plants (pea, bean, lentil) 0,53 %
  • industrial crops (rape, hemp, flax, poppy, tobacco, seasoning paprika) 0,74 %
    greens 0,13 %
  • field forage (clover, alfalfa, leaves of green maize, mixtures) 11,04 %

Hont County was famous for its fruit- and vine-growing even in the 19th century. In 1879, for the initiation of a parson in Prenèov, Andrej Kme», the Fruit-growing Association of Upper Hont County (Felsõhontmegyei Gyümölcstermesztõ Egyesület) and later the Fruit-growing Association of Hont County (Hontvármegyei Gyümölcstermesztõ Egyesület) was created, led by László Czobor, sub-prefect of the county. The beginnings of our vine-growing trace back to the middle ages or to even further. It was developed to a large extent during the time of the Sag convent. In the 1870’s, it was interrupted by the devastation of grape phylloxera, but their production was revived in 1905.

Those acts were determining that after the war of independence the peasantry could own lands, for 76 per cent of the population was involved in prime production (agriculture). The Fruit-growing Association of Hont County (Hont Vármegyei Gazdasági Egyesület) was the initiator of the new law, headed by Igó Horinszky, Sándor Nagy, and János Bolgár. They wanted to ennoble cattle-population of Hont County with imported Swiss bulls. Therefore, a new type was born, the „Ipolyvölgyi„ (valley of Ipoly). The mating stations created by the state in five places promoted horse breeding. The domestic „white curly-bristled” was in pig-breeding the most popular. Credit need of the county’s farmers was satisfied through saving banks, Ipolysági Takarékpénztár being the first of them. At the beginning of the last century, co-operative credit associations began to emerge; they operated in 8 places in 1905. In these years, industrial production of agricultural equipment began; Károly Kachelmann’s iron foundry in Vihne was exemplary.

The WWI ceased the well-developing agricultural production of Hont County.

Ferenc Boros:
The period of the „Peace” Treaty of Trianon

The study comprises the first two parts of the fifth chapter of the manuscript („A magyarok és a szlovákok. Múlt és jelen”, in translation: „Hungarians and Slovaks. Past and Present”) which is ready for edition and deals with the issues of Hungarian-Slovak relations and correlation from the Hungarian conquest to the present times. The author discusses the topic by using her previous archival research. In the first part, in connection with the development of the Horthy-system, she examines the Hungarian policy related to the Slovak issue. In the second part, in this context, she covers the period of the Paris Peace Negotiations and the signing of the Treaty of Trianon. Moreover, analyzing the efforts of the Hungarian government and peace delegation, she points out the political attitudes of the Great Powers and the Successor State.

From the contextual point of view, the study suggests that the Great Powers and the Successor States, which influenced the Peace Treaty, accepted „the defeat of the proletarian state” with satisfaction, but the consequent tension and controversial processes of Hungarian internal politics and foreign policy efforts caused doubtfulness. These were disadvantages for the Hungarian efforts to change the extremely strict peace conditions at the Peace Negotiations, although the support had its bases in the circles of the Great Powers.

In the second part, while searching the reasons of unsuccessfulness, there is a reference to the fact that the proclamation of integration revision had fundamentally internal political reasons, but the chances for compromise (ethnical limits) from the Hungarian side were given. Its proposal, and/or more resolute representation, in the function of a better future prediction, would have been primarily the role of the Great Powers. The Great Powers neglected this. This situation drifted the Hungarian politics towards extremes even in the summer of 1920.

Gábor Hushegyi:
Kálmán Brogyányi’s activities as a scientific writer and art critic in the first Czechoslovak Republic and Slovak Republic

The 1920’s are one of the unelaborated chapters of the Slovak art-history writing up to the present. The majority of artists and art critics in Slovakia, writing in European context, were of Hungarian, German, and Jewish origin, and had active relations with the Viennese Hungarian avant-garde emigrants, and with Berlin or Soviet-Russian avant-garde movements and personalities. One of the determining art-critics of the period, the mainly Hungarian, but also publishing in German, Kálmán Brogyányi (1905–1978), was very active primarily from the end of 1920 to 1945. His monographic study titled Festõmûvészet Szlovenszkón (in translation: Art of Painting in Slovakia), published in 1931 in Ko¹ice, summarized Slovakia’s art ambitions in the 20th century for the first time, and undertook the art-historical use of partial and classical modern scale of values of the avant-garde view of the century. A fény mûvészete (in translation: The Art of the Light), published two years after it by the Forum, was the first modern translation of contemporary photography in Hungarian and Slovak relation, as well. Brogyányi left behind significant editorial life work, of which the most substantial period was from 1931 to 1938, when the periodical titled Forum, focused on construction and fine art, was published in Bratislava. In the middle of the 1930’s, significant changes occurred in his approach to art-criticism. He turned against the constructivist approach of Ernõ Kállai, and considered the most important mission of fine art taking a role apart from art. Although one of the most significant writers of the Slovak art of the first part of the 20th century was out of step with the professional development of his Slovak, Czech, etc. colleagues, and with the artistic developments, he did not accept the new artistic thinking characteristic of abstractionism, constructivism, surrealism, and Marcel Duchamp. Still, his performance is considered the historical reflection of the Slovak fine art of the 20th century, honored by everyone.

Árpád Popély:
Historical Chronology of the Hungarian Minority in Czechoslovakia (1947–1954)

In the third part of Árpád Popély’s chronological review he examines that the period of the deportation of the Hungarian community in Slovakia to Czechoslovakia and the interstate discussions between Czechoslovakia and Hungary on population exchange are in process that eventually began in April 1947. The second phase of re-Slovakisation also commences.

In February 1948, the communistic power change took place in Czechoslovakia, and although the repressive arrangements against the Hungarian community in Slovakia are still in process, the „comrade”, internationalist policy created between Czechoslovakia and Hungary, that were in the communistic power zone, and as a result of strong national and internal pressure, slowly began to ease: this resulted that the publication of some papers (Új Szó (New Word), December 1948; Szabad Földmûves (Free Agriculturist 1950; Dolgozó Nõ (Working Woman), 1952; Új Ifjúság (New Youth) 1952) and books in Hungarian language were permitted, in 1949 the Csemadok (Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kulturális Egyesülete – Cultural Association of Hungarian Community Workers in Czechoslovakia), in 1950 Faluszínház and the first kindergartens and primary schools were established.

According to the final report of the Re-slovakisation Committee within the framework of re-slovakisation 282,594 persons of Hungarian nationality were granted the Slovak nationality. (According to the report executed for the Central Presidency of the Slovak Communistic Party this number is 326,679)

Within the frames of internal settlement, 5,011 colonial families settled in districts dwelled by Hungarians that is 23,027 persons who got 44,822.3548 hectare of land and 1,811 houses. From the local Slovaks 12,274 families received 26,785 hectare land and 706 houses from the confiscated possessions of Hungarians.

According to the report of the Slovak Settlement Bureau,k within the population exchange 59,744 Slovaks moved from Hungary and settled in Czechoslovakia. Apart from them another 13,499 persons settled in excess of the exchange quota, representing 73,273 Slovaks coming from Hungary to Czechoslovakia in total. From Czechoslovakia 89,660 Hungarians were settled to Hungary in total (of which 45,475 persons on the basis of the population exchange, 2,905 war criminals, 1,034 „regimists” with transports, and the rest was settled in excess of the agreement, allegedly 6,000 left voluntarily).

According to the Hungarian data within the exchange quota 60,257 Slovaks moved from Hungary to Czechoslovakia in total. On the other hand, 76,616 Hungarians were moved from Czechoslovakia to Hungary, but besides them, the number of those persons, for whom it was not possible to include in the exchange quota due to the Czechoslovak veto, is more than 10,000. Twelve percent of Czechoslovak Hungarians settled in Hungary after the WWII in total.

The Hungarians left 160,000 acres of land in Czechoslovakia (according to the Czechoslovak data 109,294 acres) and 15,700 houses, while the Slovaks left 15,000 acres of land (according to the Czechoslovak data 38,372 acres) and 4,400 houses in Hungary.

Rövid URL
ID513
Módosítás dátuma2017. április 26.

Dr. Wick Béla: A kassai Szent Erzsébet Dóm. (Hushegyi Gábor)

Immár két évtizede a reprintek korát éljük a magyar könyvkiadásban, ám a kínálat bősége és a változékony minőség ellenére sem feledhető lelkesedésünk az 1980-as évek...
Bővebben

Részletek

Immár két évtizede a reprintek korát éljük a magyar könyvkiadásban, ám a kínálat bősége és a változékony minőség ellenére sem feledhető lelkesedésünk az 1980-as évek elejéről, amikor a köz- és magánkönyvtárakból hiányzó alapművek sorozatban jelentek meg gondos kivitelben, szakavatott tanulmányok kíséretében. A hosszú felsorolás helyett álljon itt mindössze egyetlen példa, a Helikon Kiadó 1982-es nagyszerű vállalkozása, Orbán Balázs Székelyföld leírása című könyve, amely mind kiadói megfontolás, mind a kivitelezés minősége szempontjából az egyik legértékesebb tett ebben a műfajban. Az 1990-es évekkel a hazai magyar könyvkiadásnak is megadatott az a lehetőség, hogy a nehezen hozzáférhető vagy a teljesen hozzáférhetetlen, tárgyukat tekintve főképpen a történelemi, a kultúr- és művelődéstörténeti tudományos műveket a tágabb olvasóközönség számára ismét elérhetővé tegyék.

A dunaszerdahelyi Nap Kiadó több kiadótársához hasonlóan merített a kínálatból, s választása több tekintetben is szerencsésnek és ösztönzőnek nevezhető, hiszen dr. Wick Béla (1873–1955) A kassai Szent Erzsébet Dóm című monográfiája jegyzett és keresett a hely-, kultúr- és egyháztörténeti irodalomban. A kiadó megfelelően válogatott a gazdag, számtalan könyvpublikációt jegyző életműben, hiszen az 1936-ban a kassai Szent Erzsébet-nyomda Részvénytársaság kiadásában megjelentetett vaskos kötet több tudományág tekintetében a legsikerültebb Wick-mű. A korábban megjelent kisebb-nagyobb terjedelmű kiadványok anyaggyűjtés, levéltári kutatások, okmányok és feliratok fordítása tekintetében mintegy előkészítették A kassai Szent Erzsébet Dóm című monográfiát. Az ezt követő 1941-es Kassa története és műemlékei, amelyet a hazai magyar kultúrtörténeti irodalom szintetizáló műnek tekint, már sok esetben tartalmi átfedéseket, ismétléseket tartalmaz, és fő ismérve az ismeretterjesztő szándék.

A székesegyház történetét és leírását nyújtó forrásértékű munka kiegyensúlyozott, egységes és arányos a korszakonkénti források bemutatásában, ill. a forráskutatás igényességében. Az öt évvel később megjelent monográfiában – sok szerző háború alatt megjelent művéhez hasonlóan – felbomlik ez a tudományos módszeresség, és az érzelmek, a tudomány szempontjából nehezen hitelesíthető adatközlőkre való hivatkozás váltja fel a korábbi munkák levéltári fundamentumát. Wick Béla 1936-ban megjelent könyvének 65 évvel későbbi újrakiadása egy másik fontos szempontot is felvet: a mind a mai napig sok helytörténeti munkában idézett mű korabeli fogadtatásának és későbbi szakmai utóéletének kérdését. A Nap Kiadó ezáltal – feltételezem, hogy tudatosan – tette meg azt a bátor lépést, hogy ne csak egy nehezen hozzáférhető művet tegyen elérhetővé, hanem kezdje meg azt a mindmáig hiányzó szembesülést teljesítményeinkkel, amely nélkül nehezen lehet előrelépni például Kassa hely-, vallás-, kultúr- és művészettörténetének kutatásában. S ezt nemcsak a tudományágak legújabb eredményei tükrében kell elvégezni, hanem Wick Béla (s vele együtt Haiczl Kálmán, Alapy Gyula, Nagy Barna, Weyde-Leweke Gizella stb.) korabeli teljesítményének értékelése révén is.

Az 1930-as évek tudományos és művészeti folyóiratait áttekintve csak elvétve találunk mérvadó kritikát Wick Béla könyveiről (Magyar Kultúra), Szlovákiában mindössze kettőt, s ezek szerzője Gömöry János. Az eperjesi, majd 1930-tól kassai illetőségű történész, publicista már 1932-ben a Kassa régi temetői, templomi kriptái és síremlékei című könyv kapcsán állította, hogy „Nem kell ezentúl dilettánsok előadásaiból, a hagyomány megbízhatatlan meséiből képet alkotnunk a múlt e beszédes megmaradt tanúiról” (Magyar Írás, 1. évf. [1932] 10. sz. 798. p.). Már az is nagy előrelépésnek számított a korabeli helytörténetben, hogy hiteles levéltári adatokra hivatkozva született meg egy monografikus tanulmány. Öt évvel később Gömöry már eseményként üdvözli a „tudós teológiai tanár-pap” székesegyház-könyvét, amely véleménye szerint „tiszteletet parancsoló alkotás”, és Wicket „műtörténészeink első soraiba emeli” (Tátra, 1. évf. [1937] 5. sz. 148. p.). Éppen ez az értékelés adja meg a továbblépés lehetőségét hat és fél évtized elteltével.

A könyv szerkezetét és alkalmazott módszerét tekintve – a címében jegyzett tárgy ellenére – nem hagyományos műtörténeti-tudományos művel állunk szemben. A két részre tagolt szöveg (a dóm története és a dóm leírása) gazdag hivatkozásokban, jegyzetekben, valamint korbeli levéltári anyagok (több esetben párhuzamos magyar–latin nyelvű) szövegének teljes vagy igen terjedelmes közlésében. Ez több esetben megnehezíti az olvasást, ugyanakkor hitelesíti és alátámasztja a szerző mondanivalóját. A dóm története egyre terebélyesedik Wick Bélánál, s fokozatosan azt vesszük észre, hogy nemcsak a székesegyház történetével, hanem helytörténeti és egyben egyház- és műtörténeti ismeretekkel, adalékokkal is gazdagodunk a szigorúan alkalmazott kronológiai történettudományi módszer keretében. Előbb az építkezés kezdeteitől a reformációig, majd századonként tovább lépve ismerkedünk meg a történelem eseményeivel és az építkezés menetével, valamint tulajdon- és impériumváltásokkal, de restaurálásokkal is. A könyv első részének egyik színfoltja, hogy a számtalan forrás idézése és közlése mellett helyet kaptak benne Simplicissimus és Evlia Cselebi adatai a kassai székesegyházról. Ilyen tekintetben Wick könyve vitathatatlanul a legtöbb tárgyi tudást, hivatkozást tartalmazza a dómról, már-már olyan részletekbe és összefüggésekbe menően, hogy a teljesség igényét is felvállalhatná. Azért ez a feltételes mód, mert szembetűnő, hogy a szerző a levéltári tudás birtokában sem értékel, nem konfrontál, nem kutatja a különböző adatok mögött rejlő indítékokat, magyarázatokat, hanem inkább elkerüli a vitás kérdéseket. Rámutatott erre már Gömöry is, amikor illedelmesen felrótta a szerzőnek a reformáció korával kapcsolatos egyes pontatlanságait.
Ez a módszer azonban a könyv második részében válik láthatóbbá, ugyanis annak alcíme – A dóm leírása – műtörténeti elemzést ígér.

Ez azonban elmarad, továbbra is csak a kultúr-, egyház- és helytörténet keretében járunk, a műtörténet ismérvei csak kevésbé érvényesülnek. Wick a dóm leírását az építmény külsejének ismertetésével kezdi, az északi, Mátyás- és nyeregtoronnyal, majd a nyugati főkapuval, az északi és déli kapuval folytatja. A külső erkélyjáratokat és vízhányókat bemutatva Wick vezetésével beléphetünk az enteriőrbe, és hajóról hajóra járva gyarapodik tudásunk a templom belsejében látható oltárokról, szobrokról, freskókról, síremlékekről, feliratokról és természetesen a szentélyről, szentségházról. De ismertetés tárgyává válik minden, ami a dómban található, a keresztelőkút, a Királylépcső és Oratórium, a szószék, az orgonakarzat, az ablakok, a csillárok, a harangok és a sírboltok is. Értelemszerű volt Wick döntése, hogy könyve végén tárgyalja a Szent Mihály-kápolnát, a Szent Orbán-harangtornyot, s különösképpen értékes a dóm síremlékeinek időrendi lajstroma, valamint a kegyurak, a püspökök és a plébánosok időrendi névsorjegyzéke. Bámulatos és valóban tiszteletre méltó tudás gyülemlett fel ebben a könyvben, adatgazdagsága pedig egyszerűen lenyűgöző. A rendhagyó minősítés nem is ebből adódik, hiszen az imént felsorolt pozitívumok mind a tudományosság ismérvei. A műtörténeti leírás módszere miatt állítható, hogy Wick könyve nem elsődlegesen művészettörténeti munka, mert az építmény és a képzőművészeti alkotások ismertetése nem haladja meg a 19. századi leíró, pozitivista szemléletet, s ennek következtében A dóm leírása című részben is elsősorban az építkezés menetéhez, az oltárképek és szobrok stb. elkészítéséhez társítható adalékok, háttér-információk válnak meghatározóvá. Sehol sem találkozhatunk műtörténeti értékeléssel, egybevetéssel, Wick mellőzi még a kassai dóm akkor már több változatban is kimunkált magyar és nemzetközi építészeti kontextusának, ill. cseh-szlovák értékelésének ismertetését. Ugyanez mondható el a belső berendezésről, a képzőművészeti alkotásokról is. Ezeknél is a tartalmi leírásé és az ikonológiai magyarázaté a főszerep, a művek valódi művészeti jelentőségéről nem tudunk meg csaknem semmit. Fontos mozzanata ez Wick monográfiájának, mert utal a szerzőnek a művészettörténethez való viszonyára. Egyértelmű, hogy nem tudatosította kellőképpen a kassai születésű Henszlmann Imre 1846-ban megjelent első magyar nyelvű művészettörténeti munkájának (Kassa városának ó német stylű templomai) jelentőségét, s jobbára marginális információk átvételekor hivatkozik erre a magyar nyelvű művészettörténet-írásban mérföldkőnek számító tudományos munkára. Bármennyire meglepő, de a műtörténeti részben gyakoribb hivatkozási alap Kemény Lajos, mint pl. Gerevich László A kassai Szent Erzsébet templom szobrászata című monográfiája. Ugyanakkor nem feledhetjük, hogy a káptalani sekrestye kettős oltárképe esetében a Wick-könyv szempontjából kivételesnek nevezhető tudományos konfrontációnak vagyunk tanúi, ugyanis összeveti Divald Kornél és dr. Vladimír Wagner eltérő szerzőségre utaló nézeteit, ám ebben az ügyben sem kíván véleményt nyilvánítani (261–262. p.).

Azért ilyen szembetűnő Wick Béla kortárs művészettörténészeihez való viszonya, mert műveit tekintve állítható, hogy éppen Ipolyi Arnold 19. századi szemléletéhez állt közel, aki a képző- és építőművészetre mint „nemzeti régiségtanra” tekintett, aki számára minden archeológiai lelet, művészeti alkotás a „nemzet monumentális történetét” egészítette ki. Ipolyi ismert építészeti és restaurálási purizmusellenessége éppen Gerevichék generációja jóvoltából fogalmazódott meg újból a magyar művészettörténetben és műemlékvédelemben. De még ezzel sem találkozhatunk probléma szintjén Wick szövegében, hiszen a dóm 19. század végén történt radikális felújítása-átalakítása (a háromhajós szerkezetet öthajóssá alakították át) sem késztette állásfoglalásra. Csak tényeket közöl (166–171. p.), s nem változtat álláspontján az 1941-ben megjelent Kassa története és műemlékei című monográfiában sem (325. p.). A kortárs muzeológus, történész – Mihalik Sándor (1900–1969) – nyíltan ellenezte ezt a megoldást, aki szerint a „XIX. századbeli erőszakos, helytelen átalakításkor rengeteg ősi szépség és érték ment veszendőbe” (Öt év műemlékvédelme és múzeumi munkája. Új Magyar Museum, III. köt. 2 (6.). füzet [1943], 195. p.). Ellenvetésként felhozható, hogy Wick nem érezte szükségét, hogy elkötelezze magát a Hekler–Gerevich-vitában, ill. az 1930-as években megosztott magyar műtörténeti társadalom Henszelmann kontra Ipolyi örökségét támogató táborok egyike mellett. Ugyanakkor nem árt tudatosítani, hogy ezekben az években már Szlovenszkón is volt mind építészeti, mind képzőművészeti magyar nyelvű szakirodalom, amelyek korszerűbb tudományos módszereket követtek, mint Wick Béla tárgyalt monográfiája. Elsősorban a Forum című folyóirat említendő, valamint Brogyányi Kálmán két monografikus tanulmánya, a Festőművészet Szlovenszkón (1931) és a Fény művészete (1933), de nem feledkezhetünk meg Tilkovszky Béla német, magyar és szlovák nyelvű műtörténeti és műkritikusi tevékenységéről sem.

A fentebb jelzett továbbgondolás és újraértékelés esélye legalább ugyanolyan jelentőségű, mint az a tény, hogy végre mindnyájunk könyvespolcán hozzáférhetővé válik Wick Bélának Kassa múltjáról és a Szent Erzsébet-székesegyházról legtöbb hiteles információt tartalmazó helytörténeti forrásműve. Kár, hogy ebben az esetben elmaradt az ilyenkor szokásos kísérő tanulmány, ill. elő- vagy utószó, amely a tájékozódást segíteni lett volna hivatott. De a Nap Kiadó által reprintben megjelentetett A kassai Szent Erzsébet Dóm című monográfia arra is ösztönözhet, hogy a hallatlan gazdagságú levéltári anyag birtokában szülessen meg már a kassai dóm egy újabb magyar nyelvű műtörténeti értékelése, természetesen immár (és végre!!) figyelembe véve az elmúlt 150 év magyar és nem magyar (főképpen szlovák és cseh) műtörténeti munkákban foglaltakat.

Hushegyi Gábor

Rövid URL
ID512
Módosítás dátuma2016. június 3.

Dušan Kováč: Szlovákia története. (Simon Attila)

Amikor Szlovákia történetével foglalkozunk, először egy szemantikai problémával találjuk szemben magunkat, hiszen óhatatlanul is gondot okoz magának a kutatás tárgyának a megnevezése. Leírhatjuk-e azt, hogy...
Bővebben

Részletek

Amikor Szlovákia történetével foglalkozunk, először egy szemantikai problémával találjuk szemben magunkat, hiszen óhatatlanul is gondot okoz magának a kutatás tárgyának a megnevezése. Leírhatjuk-e azt, hogy „Szlovákia a középkorban”, ha viszont nem, akkor mivel helyettesítsük? A „Szlovákia” kifejezés szlovák alakja, a „Slovensko” ugyan már a 17. századtól fellelhető, de csupán etnikai tér megnevezésére, tehát a mai Szlovákia területénél jóval kisebb, az északi vármegyék szlovákok által lakott területére vonatkoztatva. A Felvidék kifejezés sem jó, s nem is igazán az évtizedek során hozzátapadt érzelmi töltet miatt, hanem sokkal inkább tartalma nem felel meg a kívánalmaknak. Használhatnánk a felső-magyarországi régió, az északi vármegyék és más hasonló kifejezések valamelyikét is, de mindannyiuk esetében érezzük, hogy nem azt kapjuk, amit elvárnánk tőlük.

Valószínűleg Du¹an Kováènak, a jeles szlovák historiográfusnak nem voltak ilyen problémái, amikor a Szlovákia története című könyvét papírra vetette, hiszen a hazai szlovák történetírás minden gond nélkül visszavetíti a mai politikai határokat a múltba, s így akár olyan furcsának tűnő meghatározásokkal is találkozhatunk a szlovák történelem kapcsán, mint a „Szlovákia a népvándorlás idején” stb. Minden bizonnyal szembekerült viszont azzal a szlovák történetírásban a kezdetektől vitára okot adó kérdéssel, hogy Szlovákia történetét etnikumtörténetként vagy territoriális történetként kell-e értelmezni és művelni. Kováè a jelenleg uralkodó trendhez kapcsolódva és azt erősítve jó érzékkel kombinálja a két elvet, habár – a magyar kisebbség tekintetében – nem teljes következetességgel.

A hazai történetírás a legutóbbi időkig bizony nem kényeztette el a Szlovákia története iránt fogékony olvasókat. Úgy látszik azonban, hogy ez a helyzet mára változóban van, s a szlovák történésztársadalom jelentős képviselői egymás után jelentetik meg szintéziseiket vagy részmonográfiáikat az adott témában.

Ebbe a sorba illeszkedik Du¹an Kováè 1998-ban a prágai Lidové noviny Kiadó gondozásában megjelent szintézise is, a Szlovákia története (Dejiny Slovenska), amely a kiadó nagy sikerű, az Európa államainak történetét bemutató sorozatának egyik köteteként jelent meg. Ez a sorozat – a szakmaiság kritériumait megőrizve – a nagyközönség számára is élvezhető és érthető, népszerűsítő formában igyekszik az olvasót az egyes államok és nemzetek történetébe beavatni.

Du¹an Kováè könyvét mind a laikusok, mind a szakmai körök egyaránt pozitívan fogadták, így természetes, hogy a Kalligram Kiadó – ráérezve a téma fontosságára és arra, hogy szlovák szerző tollából először jelenhet meg magyar nyelven minden szakmai igényt kielégítő szintézis Szlovákia történetéről – megjelentette a művet. A magyar kiadás a szlovák eredetihez képest a magyar történeti kutatások legújabb eredményeihez igazított genealógiai táblázattal és a Szlovákia történetével kapcsolatos magyar nyelvű szakirodalom feltüntetésével, valamint a kötetben előforduló településnevek szlovák megfelelőinek listájával jelent meg. A fordítók (Mayer Judit, G. Kovács László és H. Tóth Ildikó) külön érdeme a fordítás szakszerűsége. Az azonban, hogy a kiváló stíluskészséggel, már-már szinte szépirodalmi szinten író magyarországi történészek egynémelyike által elkényeztetett magyar olvasó számára Kováè szövege stílusában kissé szürkének tűnik, nem az ő hibájuk. Kováè, talán a túlzott objektivitásra való törekvésnek köszönhetően, szépírói előéletéhez képest meglepő szürkeséggel és sokszor már puritán stílusban fogalmazta meg mondanivalóját.

Az, hogy Kováè, aki a szlovák történésztársadalom egyik legtekintélyesebb tagja és a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója egyedül vállalta fel Szlovákia történetének a megírását, rendhagyó kísérletnek számít. A mai világban, amikor egy-egy történész csupán egy szűk korszak vagy szakterület szakemberének tartja magát, s ennek határain kívülre semmiképpen sem merészkedik, az átlagosnál is nagyobb tudásanyag és felkészültség mellett nagyfokú szakmai bátorság is kell az ilyen vállalkozáshoz. Bizony még a szlovák historiográfiánál sokkal gazdagabb és sokszínűbb magyarországi történetírásban sem találkozunk ehhez hasonló kísérletekkel.

Vállalkozásának veszélyeivel és buktatóival minden bizonnyal a szerző is tisztában volt, hiszen könyve előszavában ő maga jelzi, hogy „Ha viszont ilyen mű megírására egyetlen szerző vállalkozik, nehezen tud elkerülni bizonyos egyszerűsítéseket, s mindig fennáll annak a veszélye, hogy valamilyen hiba csúszik a munkájába” (10. p.). Habár a jelzett hibákat természetesen Du¹an Kováè sem kerülhette el, a Szlovákia története című könyvet mégis a hazai szakma legjobb alkotásai közé sorolhatjuk. Nyilván az egyszerzős megoldás eredményezi azt az aránytalanságot, amely az egyes korszakok feldolgozásának terjedelmében kimutatható. A könyv terjedelmének felét a 20. század szlovák történetének taglalása teszi ki, amely számunkra akkor is aránytévesztésnek tűnik, ha tudjuk, hogy ez az időszak a szerző szűkebb szakterülete. Különösen feltűnő ez az arány akkor, ha Kováè művét összehasonlítjuk azzal az ötszerzős szintézissel (Dejiny Slovenska), amely 2000-ben jelent meg, s amelynek az említett időszak nem egész harmadát teszi ki csupán.

A szlovák történetírásban az 1989-es változásokat követően egy jól kivehető letisztulási folyamat ment végbe. Az addigi ideológiai és nemzeti elfogultság tekintetében is egysíkú, már-már sematikusnak is mondható történetírás jelentős változáson ment keresztül, ám közben differenciálódott is. A korábbi párttörténészek kikoptak, a helyükbe lépőket viszont mára két csoportba lehet sorolni. Az egyiket azok a történészek és történészi ambíciókkal fellépő, de a zsurnalisztika módszereit és eszköztárát át nem lépő szerzők jelentik, akik a szlovák történetírás legfőbb vezérelvét a nemzeti elkötelezettségben, a szlovák történelem magyartalanításában, a nacionalista hangulatkeltésben látják (például Ladislav Deák, Milan Ïurica és Milan Ferko). A szakma elitjét viszont mára már leginkább azok alkotják, akik a szakmaiság kritériumait tartják szem előtt. Az ide sorolható alkotóknak (Du¹an Kováè, ¥ubomír Lipták, Du¹an ©kvarna stb.) köszönhető az a szemléletváltás, amely szerint a szlovák történelmet 1918-ig a Magyar Királyság történelmi kontextusában lehet és szabad vizsgálni. Egyszerűbben mondva: a szlovák történetírás megtalálta magának a történelmi magyar állam történetét, s ebből szeretné is kivenni a maga részét. Azzal a korábbi beidegződéssel szállnak így szembe, amely szerint a szlovák történelmet csupán a nagymorva időszak, majd pedig a 18. század közepétől kimutatható szlovák öntudatosodási küzdelem jelenti, amely a szlovákságot mint a magyar nemesi nemzet hegemóniája ellen permanensen küzdő plebejus népiességet láttatja. Du¹an Kováè könyve tehát a szlovák historiográfiának abba a vonulatába sorolható, amelybe például Anton ©piesznek rögtön a rendszerváltás után megjelent Szlovákia története vagy a Èaploviè, Èièaj, Kováè, Lipták és Lukaèka által írt – már említett ötszerzős – szintézis.

Amellett, hogy Du¹an Kováè könyvét a szlovák történetírás egyik legfigyelemreméltóbb alkotásának nevezhetjük, magyar olvasóként – s nem tagadva a magyar nézőpontot – kissé más olvasata is van a műnek, mint amit az egy szlovák vagy cseh számára jelenthet. Magyar szemmel nézve a szerző legnagyobb érdeme talán az, hogy a romantikus szlovák történetírás tradícióitól elszakadva megpróbálja megtisztítani a szlovák történetírást azoktól a mítoszoktól és beidegződésektől, amelyek nem csupán hamis képet és illúziókat alakítottak ki az olvasóban, de tartalmuknál fogva a magyarellenes érzelemkeltés kiváló eszközei is voltak. Nemcsak az ezeréves magyar elnyomás mítoszának félresöpréséről van szó, hiszen ezt a szakma mértékadó része már korábban megtette, hanem az olyan téveszmékkel való leszámolásról is, mint a szlovák államiságnak Nagymoráviától való datálása vagy Csák Máténak mint szlovák hősnek a felvonultatása. Ez persze nem azt jelenti, hogy a magyarországi szakma nem találhat kifogásolnivalót a műben, hiszen számtalan lezáratlan vita van még. Természetes, hogy Kováè másként értékeli a reformkor eseményeit, másként viszonyul a történelmi Magyar Királyság széteséséhez vagy az első bécsi döntéshez, mint a magyar historiográfusok, azonban munkája az eltérő interpretációk ellenére is alapot teremthet a két nemzet történészeinek párbeszédéhez, amelynek fontosságát talán nem is kell hangsúlyozni.

Sokatmondó a szerző véleménye a szlovákság etnogeneziséről, amelyet más szakmunkák a nagymorva időszakban már lezáruló folyamatként ábrázolnak. Du¹an Kováè viszont hangsúlyozza, hogy Nagymoráviát semmiképpen sem lehet a cseh vagy a szlovák államként megnevezni, ahogy lakóit sem kiformálódott etnikumként. Kiemeli viszont a magyar államkeret fontosságát, amely elválasztotta a Magyar Királyság északi megyéiben élő szlávokat rokonaiktól, és így megteremtette a lehetőséget a szlovák etnikum fokozatos a kiformálódására: „Míg a Nagymorva Birodalom túlságosan rövid fennállása alkalmasint nem alakított ki a lakosságban tartósabb közös etnikai tudatot, »Szvatopluk népe maradékának« beilleszkedése az Árpádok magyar királyságába megteremtette a külső keretet ahhoz, hogy a szlávokból, akik valamikor Nagymorávia területén éltek, kialakuljanak az etnikai szlovákok” (33. p.). Az Árpádok királyságát viszont korántsem a szokásos sablonokkal jellemzi, hanem olyan országként, amely ugyan „multietnikus államként formálódott, amelyben az Árpád-háznak és az államban elfoglalt központi pozíciójuknak köszönhetően ugyan az etnikai magyaroknak volt a legbefolyásosabb helyzetük, de az állam kialakításában részt vett a többi etnikum is, főként a szlovákok és a horvátok. Nemzetiségi konfliktusok az államon belül csak helyi szinten fordultak elő.” (34. p.) Valljuk be, másfajta kép ez, mint amelyet a magyarsággal szomszédos népek történészeitől megszoktunk. Ezt az újszerű látásmódot Szarka László is említésre méltónak tartja – kitűnő utószavát akár külön tanulmányként is olvashatjuk –, aki a következőket írja erről: „Nyoma sincs ebben a meghatározásban annak az indulatnak, amely például a 19. század nagy cseh történészének, Franti¹ek Palackýnak s nyomában annyi szláv historikusnak a koraközépkori magyar állammal kapcsolatos álláspontját jellemezte. Palacký ugyanis a magyar államalapításban a közép-európai szláv birodalom lehetőségének a kiiktatását, a térség szláv kisnemzeti szerkezetének okát látta, s mint ilyet a szláv világ legnagyobb szerencsétlenségének tartotta.” (364. p.)

Persze a Magyar Királyság viszonylag pozitív megítélése mellett számos olyan dolog fölött elsiklik a szerző, amely a magyar olvasót hiányérzettel töltheti el. A középkorral kapcsolatban Kováè ugyan többször hangsúlyozza a mai Szlovákia területének (a szlovák eredetiben jellemzően csak „Slovensko”) multietnikus voltát, azonban mintha ebbe a képbe olykor-olykor a németekkel, a zsidókkal és a cigányokkal ellentétben a magyarok nem férnének bele. Ez számunkra főleg a Felvidék magyar vonatkozású kultúrtörténeti vonatkozásai kapcsán okoz erős hiányérzetet. Ismét csak Szarka László utószavából idézve: „Ugyanakkor, ha nem történik említés például Káldy György Vágsellyén elvégezett katolikus bibliafordításáról, Bornemiszsza (sic! – a szerk.) Péter semptei nyomdájáról, a felvidéki magyar művelődésnek az egész magyar kultúra szempontjából meghatározó megannyi fontos személyiségéről, intézményéről, teljesítményéről, akkor a szlovák történeti koncepció területi elve csak részlegesen érvényesülhet” (365–366. p.).

A szemléletbeli különbségek mellett vitatható Kováè azon állítása is, mely szerint „A szláv lakosság erőszakos meghódítását tanúsíthatná a szlovákok magyar megnevezése – a tót szó –, amelynek egyik jelentése »meghódított«, »alárendelt«” (32. p.). Ismereteink szerint ugyanis az adott szó etimológiailag a Kárpát-medencében élő germán gepidák teut megnevezésére vezethető vissza, amely egyszerűen népet jelent. A teutok – akik beolvadtak az ide később betelepülő szláv nemzetségekbe – adták a nevüket a magyarországi szlávoknak, tehát nem csak a szlovákoknak.

A reformkor és az 1848/49-es szabadságharc megítélésében Kováè lényegében átveszi a már kánonná vált sablonokat, melyek szerint az egyik oldalon Kossuth áll magyarosító törekvéseivel, vele szemben pedig ©túrék mint a szlovákság kizárólagos és alternatíva nélküli képviselői. Elismerve Kossuthnak a nemzetiségekkel szemben tanúsított érzéketlenségét, Kováè némely megfogalmazását bizony túlzónak érezzük. Különösen a szlovák önkéntesek hadjáratairól szóló bekezdések tükröznek egyfajta szakmai merevséget. Ezeknek az egyébként katonai és politikai szempontból sikertelen hadjáratoknak a jelentőségét – a szlovák történetírás hagyományaihoz ragaszkodva – a szerző is túldimenzionálja, miközben nem vesz tudomást azokról az ezrekről, akik szlovákként a honvédseregekben harcolva Magyarország függetlenségéért küzdöttek. Pedig a branyiszkói csata szlovák zászlóaljainak a hősies harca, az őket anyanyelvükön buzdító Erdősi Imre piarista szerzetesnek a példája méltán kerülhetne be a szlovák történelem dicső eseményei közé.

Du¹an Kováè munkájának egyik, az előszóban is deklarált egyik alapvetése az, hogy ugyan nem azonosítja a szlovák történelmet a történelmi Magyarország, illetve az 1918-ban megalakult Csehszlovák Köztársaság történetével, ezen államalakulat keretei közül azonban ki mégsem akarja szakítani, sőt ezek kontextusában vizsgálja a szlovák történelem csomópontjait. Kováè szakmai alapossággal mutatja be például a cseh–szlovák kapcsolatok fejlődését, azt a folyamatot, amelynek végeredményeként 1918-ban létrejöhetett a Cseh-Szlovák Köztársaság. A szlovák történelem 1918 utáni folyamát vizsgálva kiemelten foglalkozik a két nemzet viszonyával, csak dicsérhető objektivitást és mértéktartást mutatva ábrázolja a szlovák autonómiatörekvéseket, azok hordozóit. Az olyan sokak által vitatott személyiségek, mint Hlinka vagy Tiso megítélésében sem enged utat a szélsőségeknek, s a mítoszok és előítéletek burkától megfosztva próbálja őket bemutatni. Ugyanez a szándék és hangvétel jellemzi a Tiso-féle szlovák állam értékelését, hiszen a szerző nem saját érzelmi alapállásához próbál tényeket keresni s ezáltal egy megkonstruált képet az olvasóban kialakítani, hanem higgadtan hagyja magát a tényanyag által vezetni.

Hiányérzetünk lehet viszont a (cseh)szlovákiai magyar kisebbség szűkszavú s inkább csak a krízishelyzetekre összpontosító bemutatása miatt, ami azért lehet feltűnő, mert a fejezet elején a szerző tárgyilagosan megállapítja, hogy Csehszlovákia multietnikus államként jött létre. A magyar pártok tevékenysége fölött könnyedén átsiklik, csupán egy rövid mondattal irredentaként könyveli el őket, ami a tények ismeretében túlságosan leegyszerűsítő és félrevezető megállapításnak tűnik. A két háború közötti jeles személyiségek közül csupán Szüllő és Esterházy nevét említi, de például Szent-Iványi és Jaross neve hiányzik. Figyelemre méltó viszont az, hogy Kováè nem veszi át azt az elméletet, mely szerint az első Csehszlovák Köztársaság felbomlásáért a kisebbségek (ti. a németek és a magyarok) lennének a felelősek. Ennél Kováè sokkal árnyaltabb képet fest az 1938–1939-es eseményekről, s jól ábrázolja a nemzetközi erővonalak és a cseh–szlovák viszonyban felerősödő széthúzó erők szerepét.

A szlovákiai magyarságot 1945 és 1948 között sújtó, a hontalanság éveiként ismert időszak objektív értékelése a mai napig nagy adóssága a szlovák történetírásnak. Du¹an Kováè ugyan kellő óvatossággal és ebből fakadó rövidséggel, de kísérletet tesz erre, s felismerve a történtek máig tartó hatását megjegyzi, hogy „az 1938 és 1948 között lezajlott események hosszú időn át negatívan befolyásolták a szlovák–magyar kapcsolatokat” (234. p.).

Végül egy jelentéktelennek látszó, de a szerző toleráns habitusát és korrekt hozzáállását tükröző adalék. A könyv eredeti szlovák kiadásában (igaz, prágai kiadó által) Kováè a történelmi magyar családnevek eredeti, csorbítatlan alakjait használja. „Pázmányról”, „Bocskairól” és „Rákócziról” olvashatunk. Ezzel Kováè szembefordul azzal a törvényileg is kodifikált és sajnos mára már általánossá váló szabállyal, hogy a mai Szlovákia területéhez kapcsolható történelmi család- és személyneveket a szlovák fonetika elvei alapján kell írni, tehát „Pazmaò”, „Boèkaj” és „Rákoci” formában. Az, hogy Du¹an Kováè megtartja az eredeti írásmódot, nekünk magyaroknak mindenképpen gesztus erejű tettnek számít.

Az ezeréves közös együttélés után mára már sajnos eljutottunk oda, hogy a nemzeti kisebbségek kivételével a magyar és szlovák nemzet döntő része nem érti a másik nyelvét, nem ismeri a másik kultúráját és hagyományait. A magyar és szlovák értelmiségnek óriási tartozásai vannak e téren egymással szemben. Mint ahogyan Kováè könyvéről Szarka László a már említett utószóban írja: „A Magyarországgal szomszédos országok többségi nemzeteinek története nélkül nincs reális magyar történelmi önismeret” (368. p.). Du¹an Kováè könyve ebből a szempontból nagy szolgálatot tehet, hiszen hosszú évtizedek után először ad lehetőséget a magyar olvasó számára, hogy ne történelmi előítéletek szemüvegén keresztül, ne a bulvársajtó és a médiák napi politikai szintjére lesüllyedve, hanem egy mértékadó szlovák közíró és történész által megismerhesse Szlovákia történetének szlovák olvasatát. Jó lenne, ha ez fordítva is megtörténne, s a szlovák olvasók is kezükbe kaphatnának végre egy legalább hasonló értékeket felmutató szintézist Magyarország történetéről. Ismerve a Kalligram Kiadó ars poeticáját, ez talán nem is olyan merész álom.

Simon Attila

Rövid URL
ID510
Módosítás dátuma2017. április 26.

Margit Feischmidt (ed.): Ethnic Relations in Eastern Europe. A selected and annotated bibliography. (Puskás Tünde)

A Feischmidt Margit által szerkesztett angol nyelvű „Etnikai kapcsolatok Kelet-Európában. Válogatott és jegyzetekkel ellátott bibliográfia” hézagpótló mű. A most megjelent kötet a korábban megjelent azonos...
Bővebben

Részletek

A Feischmidt Margit által szerkesztett angol nyelvű „Etnikai kapcsolatok Kelet-Európában. Válogatott és jegyzetekkel ellátott bibliográfia” hézagpótló mű. A most megjelent kötet a korábban megjelent azonos című munka második, bővített kiadása, melyben a szerkesztő egy olyan szakterületet kísérel meg feltérképezni, amely interdiszciplináris jellegéből adódóan meglehetősen szerteágazó, szakirodalma pedig az elmúlt évtizedben megsokszorozódott.

Az etnikai kapcsolatok kutatása a kelet-közép-európai országokban lezajlott társadalmi, politikai, gazdasági változásoknak köszönhetően hatalmas lendületet és meglehetősen nagy teret kap s kapott. A kutatások eredményeiről beszámoló irodalom szinte áthatolhatatlan rengetegéből a szerkesztő barátságos szálerdőt teremtett, melyben az érdeklődő viszonylag könnyen tájékozódik, de az erdő vadregényes szövevényétől sincs teljesen megfosztva.

A bibliográfia három forrásból táplálkozik. Az angol nyelvű szakirodalmat a Közép-Európai Egyetem könyvtárában megtalálható anyagból válogatta Feischmidt Margit munkatársaival együtt. Ez Közép-Kelet-Európa legnagyobb társadalomtudományi könyvtára, mely a térség tanulmányozására szolgáló szakirodalomra specializálódott. Az itt található anyag bibliográfiai feldolgozása jelentősen megkönnyíti a nacionalizmussal, az etnicitás különféle aspektusaival, a kisebbségekkel, illetve a régió történelmével foglalkozó munkák e gazdag tárházában való tájékozódást, válogatást.

A bibliográfiai adatgyűjtemény másik gazdag forrása a közép-kelet-európai országok nyelvein írt szakirodalom. Az orosz, német, magyar, lengyel, román, cseh, szlovák, szerb, horvát, bolgár és lett nyelvű tanulmányokat feldolgozó angol nyelvű bibliográfiai adatok és jegyzetek a térség országainak hazai szakirodalmi termésébe nyújtanak betekintést. Az angol nyelvű bibliográfiának köszönhetően az érdeklődő a regionális nyelvek ismerete nélkül is megfelelő információkhoz juthat a térség szakirodalmát illetően.

A harmadik bibliográfiai adatforrás a szociológiai kivonatok, „Sociological abstracts” gyűjteményéből, valamint különféle intézmények, szakemberek által összeállított bibliográfiák felhasználásából táplálkozik. A világhálón található szociológiai jegyzetek közül egyelőre nem sok került a válogatásba, teret hagyva ezzel a további bővítési lehetőségeknek.

A bibliográfia tematikus rendbe sorolja a szakirodalmat. A közel ezer bibliográfiai adat tizennyolc tematikus főkategóriába van besorolva. Az egyes főkategóriákhoz tartozó alkategóriák száma a témák sokszínűségétől függően változik. Legterjedelmesebb az etnikai kapcsolatok politikai aspektusaira vonatkozó kategória tizenhét alkategóriával, míg az etnikai kapcsolatok elméletével, gazdasági, nemi és demográfiai vonatkozásaival, valamint a multikulturalizmussal foglalkozó szakirodalom egy-egy különálló tematikai címszó alá van besorolva alkategóriák nélkül.

A szakirodalomban való tájékozódást megkönnyítendő a bibliográfiai adatokhoz cím- és kulcsszavak vannak rendelve, melyek utalnak az etnikai kérdés területi vonatkozásaira, arra, hogy a tematikai besoroláson kívül még mely más diszciplínához kapcsolható az adott mű, illetve hogy milyen műfajú műről van szó. A kérdés interdiszciplináris jellegéből adódóan a tematikai besorolás sok esetben nem egyértelmű, ezért ilyenkor több tematikai kategória és/vagy alkategória is fel van tüntetve.

A bibliográfiában való keresést két, a kötet végén található szerzői és szerkesztői, tárgy-, földrajzi és folyóiratmutatók könnyítik meg. A földrajzi mutató három részből tevődik össze: a régiók, az államok és az etnikai kisebbségek mutatóiból. A félreértéseket elkerülendő a kötet elején megtalálható az egyes régiók leírása, hiszen nem lehet tudni, ki mit ért a Közép- vagy a Kelet-Európa kifejezés alatt.

A folyóiratmutató nagy terjedelme is azt jelzi, hogy a szerkesztő és munkatársai körültekintő munkát végeztek. A nagy angol nyelvű folyóiratok mellett feldolgozásra kerültek a kevésbé ismert regionális érdekeltségű szakfolyóiratok is, ezzel is segítve a kutatók és érdeklődők munkáját. A mintegy kétszáz folyóiratcím akaratlanul is ráébreszti a bibliográfia használóját, micsoda sziszifuszi munkától mentette meg ez a kiválóan megszerkesztett adatgyűjtemény.

A félreértések elkerülése végett azért azt külön kell hangsúlyoznunk, hogy válogatásról van szó. A mintegy ezer bibliográfiai adat csak egy része a világban publikált, az etnikai kapcsolatok Kelet-Európában témát feldolgozó vagy érintő szakirodalomnak. A szakirodalom terjedelmes, a teljességre való törekvés lehetetlen feladat elé állítaná a szerkesztőt. Feischmidt Margit nem zárja ki a bibliográfia további bővítésének a lehetőségét, sőt arra ösztönzi a bibliográfia használóit, hogy kapcsolódjanak be a munkába.

Az eddig összegyűjtött anyag a világhálón is megtalálható a Local Government and Public Service Initiative LGI honlapján http://lgi.osi.hu/ethnic cím alatt. Érdemes ellátogatni erre a címre, az anyag gazdag, könnyű vele dolgozni. Egyetlen apróságot hiányoltam csupán. Nincs világosan, feltűnő helyen feltüntetve, mely időpontig bezárólag született művek adatait találhatom meg a gyűjteményben. Bár a jegyzetekből kitűnik, mikor jelentek meg az egyes tanulmányok, monográfiák stb., de az említett adat egyértelművé tenné, mit érdemes keresni, hiszen a bibliográfia megjelenésének időpontjáig már számos új publikáció is megjelenhetett, melyek az átfutási idő miatt nem kerülhettek a válogatásba. Ez a kis szépséghiba azonban nem csökkenti a válogatás értékét.

A kötet szerkesztője és munkatársai eredményes úttörőmunkát végeztek. A bibliográfia nagy segítséget nyújthat a tudományos kutatóknak, és igazi csemegékkel szolgálhat a téma iránt érdeklődőknek.

Puskás Tünde

Rövid URL
ID509
Módosítás dátuma2019. április 15.

A Bibliotheca Hungarica (cseh)szlovákiai magyar könyvgyűjteményének bibliográfiája (1918—2000). (Varga Sándor)

Több évtizedre visszanyúló viták és elképzelések előzték meg a magyar nemzetiségi könyvtár és dokumentációs intézmény megalapítását Szlovákiában. Nos, ez az intézmény ma már létezik, mi...
Bővebben

Részletek

Több évtizedre visszanyúló viták és elképzelések előzték meg a magyar nemzetiségi könyvtár és dokumentációs intézmény megalapítását Szlovákiában. Nos, ez az intézmény ma már létezik, mi több, állománya szépen gyarapodik, és társadalmilag hasznos tevékenységet folytat. Ennek kézzelfogható bizonyítéka a szóban forgó bibliográfia, amely minden bizonnyal nélkülözhetetlen kézikönyvévé válik a szlovákiai magyar nemzeti kisebbség múltját és jelenét kutató hazai és külföldi kutatóknak és érdeklődőknek.

A kötet összeállítója, Végh László, aki az intézmény igazgatói tisztét is betölti, a kétkötetes bibliográfia előszavában röviden, inkább csak jelzésszerűen tekint vissza az intézmény indulására. Talán kissé túl kurtára is sikeredett az intézmény előzményeinek és tízéves történetének az ecsetelése, holott a kötet tartalma egyenesen megkívánta volna, hogy az olvasó magáról az intézményről is tényszerű, bő tájékoztatást kapjon. Ez annál is inkább így van, mivel a Bibliotheca Hungarica első olyan komoly szakmai kiadványáról van szó, amelybe feltétlenül beleillik az intézmény kialakulásának és történetének ismertetése. Ez a dokumentációs szakmában bevett gyakorlatnak számít. Igaz, hogy az ötéves évfordulóra megjelent egy kis dokumentumkötet a Bibliotheca Hungarica történetéről, de arra a szűkebben vett szakmai körökön kívül nem sokan emlékeznek. A jelen bibliográfiát viszont minden könyvtár, minden érdekelt kutatóintézet és dokumentációs hely beszerzi, és azt hosszú évekig igen frekventáltan, szabad polcra kitéve használni fogják. Éppen a várható érdeklődésre való tekintettel lett volna indokolt kissé részletesebben ismertetni az intézmény gondolatának útját a hatvanas évek végén kipattant gondolati csírától a fokozatos érlelődésen keresztül a megvalósulásig.

Közismert, hogy már az 1980-as évek második felében megfogalmazódott egy szlovákiai magyar könyvtár és levéltár kiépítésének a terve. Ez dokumentálva van az Új Mindenes Gyűjtemény IX. kötetében, amely 1990-ben jelent meg. Az 1990 novemberében meghirdetett civil kezdeményezés segítette a könyvtár tervének szélesebb körű elterjedését és társadalmi támogatottságának megszervezését. Azonban szinte minden – a Bibliotheca Hungaricáról szóló – írás elhallgatja a könyvtár életében azt az igen fontos mozzanatot, amikor 1991-ben megtörtént az intézményesülés. Pontosan körvonalazódott a könyvtár gyűjtőköre, és kidolgozásra került a szakmai programja. Fő vonalaiban mindkettő még ma is érvényes.

A kétkötetes bibliográfia legterjedelmesebb részét az egyes művek leírása teszi ki az Egyetemes Tizedes Osztályozás (ETO) rendszerében. A bibliográfia összesen 3298 művet dolgoz fel. A tájékozódáshoz szükséges alapvető információkat az előszó tartalmazza. Az egyes művek besorolását és a hivatkozásokat tapasztalt könyvtári szakmunkatársak végezték, tehát a szakmaiság kritériuma ezáltal biztosított, a számítógépes program pedig lehetővé tette a különböző mutatók összeállítását. Így a második kötetnek mintegy felét a szerzői mutató, a kiadók mutatója és a terjedelmes tárgymutató foglalja el. Ezek segítségével és magának az ETO-nak az alkalmazásával tulajdonképpen el lehet végezni a különböző szempontok szerinti kereséseket.

Ezzel a könyvtár állománya a kutatók és az érdeklődők számára hozzáférhetővé vált.

A jövőben az időszaki kiadványok készülő bibliográfiája mellett valószínűleg az egyes részbibliográfiák kidolgozása jelenti majd a fő feladatot a Bibliotheca Hungarica számára. Mindenképpen hasznos lenne a könyvtár legfőbb gyűjtőterületét alkotó (cseh)szlovákiai magyar nyelvű kiadványoknak a könyvtárban megtalálható példányaiból készült bibliográfia elkészítése is, mivel ezen kiadványok gyűjtése teszi egyedivé az intézményt.

Varga Sándor

Rövid URL
ID507
Módosítás dátuma2016. június 3.

Heinz Tichy: Die Europäische Charta der Regional- oder Minderheitenschprachen und das österreichische Recht. (Varga Sándor)

A 20. századi Európa történetét meglehetősen sűrűn átszövi a nemzeti és egyéb kisebbségek jogait szabályozó normarendszer. Elsősorban a nemzetközileg érvényes jogszabályokra utalhatunk, amelyek főleg az...
Bővebben

Részletek

A 20. századi Európa történetét meglehetősen sűrűn átszövi a nemzeti és egyéb kisebbségek jogait szabályozó normarendszer. Elsősorban a nemzetközileg érvényes jogszabályokra utalhatunk, amelyek főleg az első világháborút lezáró párizsi békerendszer keretében jöttek létre. Ugyanakkor az egyes országok parlamentjei is elfogadtak hasonló törvényeket vagy alacsonyabb szintű jogszabályokat. A második világháború után az újjáalakuló nemzetközi szervezetek – elsősorban az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) – dokumentumaiban a nemzeti kisebbségek jogai már az egyetemes emberi jogok szerves részeként jelennek meg. El kellett telnie azonban néhány évtizednek ahhoz, hogy a tagországok döntő többsége tudomásul vegye ezt a tényt. Más kérdés, hogy a gyakorlatban hogyan valósulnak meg a nemzetközi normákban lefektetett kisebbségi jogok. Tanúi lehettünk többek között a nemzetközi ajánlások verbális elfogadásának, de a gyakorlatban kijátsszák érvényesülésüket. Voltak országok viszont, ahol maximálisan megvalósították a nemzetközi dokumentumok kisebbségi jogi ajánlásait. A század utolsó két évtizedére az volt a jellemző, hogy az egyes európai szervezetek – mint az Európa Tanács és az EBESZ – az élet különböző területeire vonatkozó jogokat külön ajánlásokban igyekeztek megfogalmazni. Így jött létre a kisebbségek nyelvi jogainak jogi normába foglalását megcélzó kezdeményezés. A most ismertetett könyv első részében éppen ezt a folyamatot követi nyomon, az ötlet megszületésétől a Charta elfogadásáig, illetve az egyes országok általi aláírásáig, valamint ratifikálásáig.

Mielőtt azonban részletesebben ismertetnénk a Die Europäische Charta der Regional- oder Minderheitenschprachen und das österreichische Recht (A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája és Ausztria jogrendszere) című könyv tartalmát, ejtsünk néhány szót a mű szerzőjéről! Dr. Heinz Tichy neve ugyanis csak igen szűk körben ismert a magyar olvasó előtt. Személyében a nemzetiségi kérdés kiváló elméleti és gyakorlati szakértőjét ismerhettük meg, aki 1984-től, tíz éven keresztül, az osztrák kancelláriai hivatalban a kisebbségi népcsoportok ügyeivel foglalkozó osztályt vezette. Így az ausztriai magyarok ügyivel is foglalkozott, tehát szinte közvetlen kapcsolatba került a magyarsággal is. De mint alkotmányjogászt szakmai körökben már előzőleg is ismerték. A nyelvhasználat kérdéseit mindig egyik fő szakterületének tekintette és tekinti ma is. Szakértőként tevőlegesen bekapcsolódott az Európa Tanács által hosszú évek során szorgalmazott kisebbségi nyelvi charta előmunkálataiba. 1994-től az osztrák Oktatatási, Tudományos és Kulturális Minisztérium munkatársaként az alapvető emberi jogok, különösen a nyelvi jogok szakértőjeként tevékenykedik. Többször járt Szlovákiában is különböző konferenciák előadójaként. 1990-ben pedig a pozsonyi Comenius Egyetem Jogtudományi Karán tartott előadást a kisebbségi jogok európai dimenzióiról.

Könyvének első részében, mint már említettük, a szerző a Charta gondolatának keletkezésével foglalkozik. Szó szerint idézi az Európa Tanács egyik jelentését (Explanatory report), amely pontosan ismerteti a Charta keletkezésének történetét. Ez a történet egészen 1957-re nyúlik vissza. Az Európa Tanács különböző bizottságainak a javaslatára a Tanácsadó Közgyűlés javaslatot tett a kisebbségi nyelvek és az azokat használó népcsoportok védelmére. Ehhez kapcsolódva az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése 1961-ben ajánlást fogadott el (285. sz.) olyan európai egyezmény kidolgozására, amely biztosítaná a kisebbségek jogainak védelmét, saját kultúrájuknak és nyelvüknek a használatát, valamint saját iskoláiknak a működtetését. Ezt követően további szándéknyilatkozatok és ajánlások születtek.

A legfontosabbat 1981-ben fogadta el a Parlamenti Közgyűlés, amely már konkrétan a regionális vagy kisebbségi nyelvek és kultúrák európai chartájának kidolgozásáról szólt (928. sz. ajánlás). A Charta kidolgozásához szükséges előmunkálatok azonban csak 1984-ben kezdődtek el. Az első szakaszban 250 embert hallgattak meg, hogy felmérjék a kisebbségi nyelvek akkori helyzetét. Ez a meghallgatás több mint negyven nyelvet érintett. Ezután megszületett a Charta szakértők által kidolgozott első változata. A munka, ha nem is szédítő ütemben, de tovább folytatódott. A Parlamenti Közgyűlés 1988-ban támogatta a kidolgozott koncepciót. A Miniszteri Bizottság pedig felállított egy szakértőkből álló ad hoc bizottságot a Charta végleges szövegének kidolgozására. Újabb négy év elteltével elkészült a Charta paragrafusokba foglalt szövege, amelyet a Miniszteri Bizottság az 1992. június 25-i ülésén fogadott el. Ugyanezen év november 5-én terjesztették elő Strasbourgban aláírásra. Az Európa Tanács egyes államai, többek között Magyarország, Németország, Ausztria, Spanyolország stb. mindjárt az első napon aláírták a Chartát. Ahhoz azonban, hogy hatályba is lépjen, minimálisan hat aláíró ország parlamentjének ratifikálnia kellett. Ez csak 1998. március 1-jével történt meg. Az első hat ország, ahol a Charta hatályba lépett a következő: Finnország, Horvátország, Liechtenstein, Hollandia, Norvégia és Magyarország. A szerző egyébként táblázatba foglalt, pontos jegyzéket közöl az aláírások és ratifikálások dátumairól az egyes országokban a 2000 júniusában létező állapot szerint. Megjegyezzük, hogy a könyv megjelenése óta Szlovákia is aláírta és ratifikálta a dokumentumot. Ausztriában ugyancsak 2001 áprilisában megtörtént a ratifikálás.

A szerző szakmai tudását dicséri, hogy a sokak számára bonyolultnak tűnő dokumentum alapelveit jól áttekinthetően, aránylag röviden, mindössze két oldalon, pontokba szedve foglalja össze.

A könyv legterjedelmesebb, második részét (20–111. p.) a Charta angol eredetijének és mellette német fordításának a szövege tölti ki. A szöveg valamennyi cikkelyéhez kommentárt és magyarázatot fűzött a szerző. A kitűnő szakmai hozzáértéssel megfogalmazott magyarázó szövegek a nyelvhasználat kérdéseivel mélyebben foglalkozni kívánó politikusok és kutatók számára sokkal érthetőbbé teszik a gyakran száraznak tűnő paragrafusok szándékát és valódi tartalmát. Tehát szinte kézikönyvként lehet használni Heinz Tichy könyvét.

A harmadik, nem túl terjedelmes rész a Chartának az osztrák jogrendszerbe történő betagolódásával foglalkozik. A mű megírásának idején még az osztrák parlament nem ratifikálta a dokumentumot. Ez, mint említettük, csak 2001-ben történt meg. A szerző és a kiadó szándéka ezért bizonyos mértékig az időzítés szempontját is követte. Az osztrák parlamenti képviselőknek tehát jó fél évük volt arra, hogy egy ilyen kitűnő szakkönyvből tájékozódjanak egy ratifikálandó dokumentumról. A szerző azonban még további igen gyakorlatias segédlettel is szolgált. A harmadik rész függelékeként ugyanis áttekintő táblázatokat közöl arról, hogy az egyes országok a Charta harmadik, választható részének mely cikkelyeit vették át. Köztudott ugyanis, hogy ebből a részéből minimálisan 35 pontot, illetve rendelkezést kötelezően be kell építenie minden országnak a saját jogrendjébe. Az olvasó tehát ezen táblázatok alapján könnyen kielemezheti az egyes országok parlamentjeinek hozzáállását a kisebbségi nyelvek használatának kérdéséhez.

A „nyelv” szó több nyelvi változatban történő sűrű leírásával díszített színes borítójú könyvet egy tárgymutató egészíti ki.

Varga Sándor

Rövid URL
ID504
Módosítás dátuma2016. június 3.

Hermann Bausinger: Typisch deutsch. Wie deutsch sind die Deutschen? (Liszka József)

Egynéhány esztendeje megjelent összeállításában alighanem a leghatásosabb módját választotta Jörg von Uthmann annak, miként lehet a nemzeti előítéleteknek egyszer s mindenkorra (?) élüket venni. Egy...
Bővebben

Részletek

Egynéhány esztendeje megjelent összeállításában alighanem a leghatásosabb módját választotta Jörg von Uthmann annak, miként lehet a nemzeti előítéleteknek egyszer s mindenkorra (?) élüket venni. Egy hamburgi kiadó jóvoltából összeállította ugyanis a nemzeti előítéleteknek – népekre lebontott – antológiáját. Napi használatát, alig leplezett iróniával, a középkori zsolozsmáskönyvek mintájára ajánlja mindazoknak, akik Németország „idegenné válását” óhajtják megakadályozni. Minden elképzelhető rossz tulajdonságaikkal szerepelnek benne a törökök és az arabok éppúgy, mint a franciák, a csehek vagy a belgák (?), sőt – a balkáni népek társaságában! – a magyarok sem maradnak ki (a szlovákokat viszont hiába kerestem a gyűjteményben). Ám mindezen túlmenően – s egyrészt itt lóg ki az (ön)irónia lólába – megkapják a magukét a németek (valamint külön az osztrákok és a svájciak is), továbbá – mivel az összeállító nem tudta eldönteni, hogy a zsidók nép-e vagy pedig vallás – a zsidó összeállítás ellensúlyaként összefoglalóan a keresztények is. Aki végigolvassa a Tacitussal kezdődő, Lutheron és Bismarckon végighúzódó, majd Thomas Mann-nal, Hitlerrel vagy Adenauer kancellárral záruló idézet- és közmondásgyűjteményt, az megállapíthatja, hogy minden nép szomszédai piszkosak és lusták, hazugok és tolvajok, nőik kövér trottlik vagy éppenséggel aszott söprűnyelek. „Ezen jellemzések nyugodtan alkalmazhatók azon népekre is, amelyek e gyűjteményben nem kaptak helyet” – adja meg végezetül az általános érvényű használati utasítást az összeállító (Jörg von Uthmann: Vorurteile halten warm: einige bescheidene Vorschläge, der Überfremdung Deutschlands zu wehren, nebst einer praktischen Anleitung für Stammtischgespräche. Hamburg, Hoffmann und Campe, 1995, 254 p.).

A téma végső soron nem új, hiszen a nemzeti sztereotípiák problematikájának mára óriási az irodalma. Csak a legutóbbiak közül említsük itt meg Hanák Péter tanulmányát (Másokról alkotott kép. In: A kert és a műhely. Budapest, Balassi, 19992, 65–88. p.) vagy Rákos Péter könyvét (Nemzeti jelleg – a miénk és a másoké. Öncsalások és előítéletek mint történelemformáló tényezők. Pozsony, Kalligram, 2000, 175 p.). A német szakirodalom jóval gazdagabb ezen a téren (minden túlzástól mentesen nevezhető „könyvtárnyinak”), s ami részben megkülönbözteti a magyartól, hogy irodalmárok, történészek, politológusok, művelődéstörténészek mellett néprajzkutatók is foglalkoztak/foglalkoznak a nem kis mértékben szerteágazó témakörrel (vö. Helge Gerndt [szerk.]: Stereotypvorstellungen im Alltagsleben. Beiträge zum Themenkreis Fremdbilder – Selbstbilder – Identität. München, Münchner Vereinigung für Volkskunde, 1988, 237 p.). A német néprajz örökifjú fenegyerekének tartott Hermann Bausinger – aki az ötvenes évek óta számos, korábban tabunak számító témához nyúlt, illetve korábban fel nem ismert nézőpontból szemlélve elemzett jelenségeket – legutóbbi könyvében a nemzeti (ön)sztereotípia jelenségét vizsgálja. Már maga a cím (Tipikusan német) is bizonyos szkepszist sejtet a szerző részéréről, amit csak aláhúz az alcím: Mennyire németek a németek? A könyvet végigolvasva aztán kiderül, hogy nem ilyen egyszerű a helyzet.

A kérdés persze úgy is feltehető, hogy „mi a német?”. E kérdésfeltevés sem ismeretlen a magyarban (gondoljunk csak a Szekfű Gyula által a harmincas évek végén összeállított kötetre: Mi a magyar? Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1939, 556 p.), de ugyanúgy foglalkoztatja a cseheket (vö. Jan Patoèka: Mi a cseh? Esszék és tanulmányok. Pozsony, Kalligram, 1996, 405 p.), mint ahogy a brit identitás, a „mi a brit?” kérdése az utóbbi években szintén lázban tartja Albion lakóit. Vannak-e olyan nemzeti vagy etnikus specifikumok, amelyek egy időben, egy adott nemzetre és csakis arra az adott nemzetre jellemzőek? Hermann Bausinger könyve, német szemszögből, lényegében erre az általánosan is megfogalmazható kérdésre keresi a választ, s ebből én azt olvasom ki, hogy nincsenek. Melyek azok az objektív és szubjektív jelenségek, amelyek a „tipikusan német” kategóriáját töltik ki, és mi a melegágya az efféle sztereotípiák, előítéletek kialakulásának? Ahhoz persze, hogy beszélni tudjunk a tipikusan német jelenségekről, tudnunk kellene, hogy „mi a német”, pontosabban azt, hogy a szerző mit, kiket sorol a német kategóriába, egyáltalán: kit tart németnek. Nos, ez a kötetből nem derül ki egyértelműen. Hol a német útlevél bejegyzése mint összetartó erő (állampolgárság!), hol a német nyelv (nemzetiség?) szerepel fő kategóriái körében. Mivel a nemzeti sztereotípiák „nemzeti” talajon fejlődtek ki, számomra problematikusnak tűnik a nemzeti helyettesítése a viszonylag új keletű állampolgárság kategóriájával. Tudom, kényes kérdés ez Németországban (és mai folyamatos kerülgetése talán még tipikusan németnek is mondható), ám megkerülni mégsem lehet. Itt engedtessék meg egy személyes élményből fakadó közbevetés. Amikor első alkalommal kerültem ki hosszabb időre Németországba, problémát jelentett számomra, hogy a különféle nyomtatványokon szereplő „nemzetiség” rovatot miként töltsem ki. Arról van szó, hogy nagyon jól tudtam, nem a nemzetiségemre, hanem az „állampolgárságomra” kíváncsiak. Salamoni döntéssel „szlovákiai magyart” szoktam a kérdéses rovatba beírni. Azóta megváltozott a helyzet, a hasonló nyomtatványokon már az állampolgárság szerepel kérdésként, ahová az ember minden identitászavar nélkül beírhatja, hogy „szlovák”. Nyilvánvaló, hogy mindez nem lenne kérdés egy francia, egy angol számára, miközben egy magyarországi magyar vagy szlovákiai szlovák számára sem jelentett volna fejtörést. Attól még azonban ez a probléma létezik, s nyilván nem én lehettem az egyetlen, akinek ez gondot okozott, mert különben néhány esztendő leforgása alatt nem változattak volna a nyomtatványokon. De térjünk vissza Hermann Bausinger könyvéhez! Foglalkozik-e a szerző mondjuk a dél-tiroliakkal, az erdélyi szászokkal, az osztrákokkal vagy a Volga menti németekkel? Vagy foglalkozik-e a német útlevéllel és német állampolgársággal rendelkező magyar anyanyelvű „németekkel” vagy a német útlevéllel rendelkező horvátokkal, törökökkel, kurdokkal? Az 1996-ban Mister Germanynak megválasztott, németül anyanyelvi szinten beszélő színes bőrű fiatalember (és társai) vajon vizsgálati tárgyát képezte-e? Az utóbbi kérdés persze nemcsak e könyv kapcsán fogalmazható meg, hanem egyre erőteljesebben vetődik fel az irodalom terén is. Mennyiben német, mennyiben „kisebbségi”, mennyiben „emigráns”, mennyiben „vendégmunkás” irodalom az, amelyet németül alkotó, Németországban élő, talán német útlevéllel is rendelkező, származásuk (részben kultúrájuk, mentalitásuk) révén azonban máshová kötődő írók művelnek? Német író-e Emine Sevgi Özdamar? (Vö. Hiltrud Arens: „Kulturelle Hybridität” in der deutschen Minoritätenliteratur der achtziger Jahre. Tübingen, Stauffenburg Verlag, 2000, 246 p.) Ilyen alapon persze Heinrich Heine, Stefan Zweig, Joseph Roth vagy – hogy egy teljesen mai és beszédes példát hozzak – Marcel Reich-Ranicki helye is megkérdőjelezhető lenne a német irodalomban, illetve Petőfié vagy Radnótié a magyarban, Pavol Országh Hviezdoslavé a szlovákban. A sort persze folytathatnám, ám komoly felvetésük legfeljebb a kérdező pszichopatológiai diagnózisához szolgálhatna adalékul. Tehát semmiképpen nem a származás tesz valakit magyarrá, szlovákká vagy németté. Most pedig nézzük a munka konkrét felépítését, hiszen az azért jóval több, mint a nemzeti sztereotípiák vizsgálata!

A szerző a rövidebb alfejezetekre tagolt mondanivalóját a következő fejezetekbe rendezte:

  1. . A tipizálás értelme és értelmetlensége;
  2. Nemzeti sajátosságok ítélőszék előtt;
  3. . Jelképek és jelképes alakok;
  4. Jellegzetesen német – egy leáldozóban lévő modell?
  5. Mindezt a Függelékben irodalomjegyzék és mutató egészíti ki. Nézzük csak meg azonban ezeket részletesebben!

Az első fejezetben azokra a folyamatokra, szemléletmódokra mutat rá, amelyek bizonyos embercsoportok, népek, nemzetek kategóriákba sorolását kiváltják. Az általánosítás, a tipizálás jöhet egyrészt kívülről (ebben az esetben főként a sajáttól eltérő tulajdonságok emelődnek ki, s általában a „negatív” jelenségekre esik a nagyobb hangsúly), másrészt belülről (ilyenkor főleg az erények, kisebb mértékben az önironikus, önkritikus szemléletmód dominál). „Minden nemzet – írja Schopenhauer – gúnyolódik a másikon, és mindegyiknek igaza van.” Kétségtelenül sarkított megfogalmazás, de korántsem alaptalan: a nemzetkarakterológiai sztereotípiák évszázados (ha éppenséggel nem évezredes!) – persze szubjektív! – megfigyeléseken alapulnak, ezért nem lehet kézlegyintéssel, vállrándítással átsiklani fölöttük. Valami örök emberit fejeznek ki, ami már a különféle névcsúfoló gyermekrigmusokban vagy a (mellesleg: szintén nemzetközi!) falucsúfolókban is megnyilvánul.

A következő fejezetben a szerző tehát sorra veszi azokat a jellegzetességeket, amelyeket kívülről a németekre szokás aggatni, illetve azokat, amelyekkel a németek jellemzik önmagukat előszeretettel (a kettő nem minden esetben különbözik egymástól!). Ily módon szóba kerül a legendás német rend- és tisztaságszeretet éppúgy, mint a szorgalom, az utazási kényszer vagy a „nemzeti” ételek, illetve az, hogy valóban humortalan nemzet-e a német és hasonlóak. Ami számomra kissé problematikussá, de legalábbis egyoldalúvá teszi ezt a szemlét, az az, hogy a szerző szinte kizárólag az amerikaiak vagy franciák, angolok vagy kínaiak szemszögéből vizsgálja a német karaktert. Részben jogos ez a hozzáállás, hiszen messzebbről szemlélve (franciák?) jobban előtérbe kerülnek, kiugranak a jellegzetességek, a különbözőségek. Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa felől vizsgálva a dolgot viszont az derül ki, hogy sokuk nem is annyira jellegzetesen német, illetve sokat éppen fordítva ítélnénk meg: az amerikaiak szerint például a németekre jellemző, hogy gondosan körbekerítik házaikat, míg a kelet-európai utasnak Németországban a házak körbekerítetlensége tűnik fel.

Hatásos lenne persze Bausinger példáit széljegyzetelni, kelet-európai példákkal, tapasztalatokkal konfrontálni, ám ez végzetesen szétfeszítené egy recenzió kereteit. Számomra e fejezet egyik legfőbb tanulsága az volt, hogy – mint minden – a nemzeti sztereotípiák is relatívak. A másik nagy tanulság pedig az, hogy a német nyelvterület nyugati határa egyszersmind erőteljesebb kulturális határt jelent, mint a keleti. Magyarán: a német mentalitás, a német kultúra sokkal több szállal kapcsolódik a tőle keletre fekvő szomszédos területekhez, mint nyugat felé. Márai Sándor írja némi (ön)iróniával az Egy polgár vallomásaiban, hogy amikor az első világháború után először utazott Belgiumon keresztül Németországból Franciaországba, a határ átlépése után boldogan sóhajtott fel: íme, Európában vagyok: „Minden »európai« volt szemünkben, a büdös-avas, toprongyos vasúti kocsi, a nagy hasú, ezüstmonogramos, pecsétfoltos kabátban szuszogó belga jegyellenőr, a vaksi, szortyogó gázlámpa a kupé mennyezetén, a vasúti jegy, mely »egészen más« volt, olyan »európai« volt, mindenképpen más, mint az otthoni vasúti jegyek, melyekkel Kassáról Poprádfelkára lehetett utazni… Nyilván »európai« volt számunkra a lószőr is, amely kilógott a kupé rongyos üléséből…” Márai egy akkori életérzést fogalmaz meg önironikusan, s valahol ezt a szubjektív életérzést Bausinger könyve is alátámasztani látszik.

A következő fejezetben Hermann Bausinger más aspektusból közelíti meg a nemzeti sajátosságok kérdését. Azokat a szimbólumokat, jelképes alakokat, nemzeti emlékhelyeket stb. veszi számba, amelyek a németek identitásának így vagy úgy a kifejezői. Ez már itt nem a „tipikusan német” kérdése tehát, hanem azoké a kulisszáké, amelyek a „tipikusan németet” körbeveszik. Először a német nemzeti szimbólumokkal (nemzeti színek, címer, himnusz) foglalkozik, bemutatva azok kacskaringós történetét. Amint hangsúlyozza, részben a történeti események hatására, részben a német nyelvterület erős tagoltsága következtében a fent említett nemzeti szimbólumok nem játszanak a németek (a németországi németek!) mindennapjaiban olyan meghatározó szerepet, mint másutt. Például a magyaroknál. A nemzeti trikolór, a címer és a himnusz nálunk – miközben állami jelkép – egyszersmind „össznemzeti” szimbólum is. A magyar himnusz eléneklése Szlovákiában egy nemzeti ünnepen nem jelenti egyszersmind azt, hogy az éneklők határmódosításra törekednének. Nem egy másik ország himnuszát éneklik ugyanis, hanem a magyar himnuszt. A németek esetében, amint említettem, ezek a jelképek nem játszanak ilyen meghatározó szerepet. Ennek ellenére szívesen olvastam volna arról is néhány mondatot, hogy jelent-e valamit, s ha igen, akkor mit a német trikolór vagy címer mondjuk Dél-Tirol német lakossága számára, hiszen Dél-Tirol helyzete egyáltalán nem volt közömbös a németek számára sem („Stille Hilfe Süd-Tirol”). De arról is szívesen olvastam volna, hogyan érez, hogyan viselkedik egy elzászi német vagy egy erdélyi szász a német himnusz hallatán. Csak részben kapcsolódik ide, de nem tudom megállni, hogy le ne írjam: a mai Délnyugat-Szlovákia területén a tatárjárás után, majd a 18–19. században jelentős számú német kolonista telepedett le. Ezek nagyobbik része a 20. század elejére teljesen elmagyarosodott vagy elszlovákosodott. Egykori német származásukat csak a falunevek (Németgurab, Németszőgyén stb.) és az ott élő családok németes hangzású nevei jelzik. A kilencvenes évek elején Dél-Szlovákia-szerte divatba jött a települések címereinek, zászlóinak az elkészíttetése. Ezeket jó esetben történeti források felhasználásával és a település egyéb adottságainak figyelembevételével (nem túlzás!) gyártotta szinte futószalagon néhány heraldikus. Szőgyén (amely az 1923-as egyesítés előtt két települést, Magyar- és Németszőgyént jelentett) címerébe belekerült többek között a falu határában régészeti feltáráson előkerült neolitikus „ülő Vénusz”-szobor rajza, illetve – a korai német telepesekre utalva – a német birodalmi sas rajza is. Egy német nemzeti jelkép így öröklődik tovább egy dél-szlovákiai magyar falu címerében…

Térjünk azonban vissza Hermann Bausinger könyvéhez! A Jelképek és jelképes alakok című fejezetben a már említett nemzeti szimbólumokon túlmenően foglalkozik a német történelmi emlékhelyek históriájával és szerepével az ország mai lakosságának mindennapjaiban, a német folklórnak és az irodalomnak a németeket jelképező figuráival (Siegfried, „deutscher Michel”, Faust stb.), valamint a német tájegységek „nemzeti” jellegével. Az, hogy egy nép nemzeti emlékhelyeket hoz létre magának, semmiképpen nem német specialitás, s Bausinger sem emiatt foglalkozik a kérdéssel. Az elemzésből azt hiányolom csak (megint!), hogy példái közül következetesen hiányoznak a mai Németország határain kívül eső emlékhelyek. Johann Nepomuk Hummel és Wolfgang Amadeus Mozart pozsonyi, illetve salzburgi emlékei például vagy Thomas Mann zürichi sírja… A német nemzeti identitásnak ugyanis – véleményem szerint – ezek is szerves részei (kellenének, hogy legyenek).

A negyedik fejezetnek már a címadó kérdő mondata is sokat sejtető: Jellegzetesen német – leáldozóban lévő modell? A szerző itt az egykori NSZK–NDK kettősség máig meglevő hatásait vizsgálja. Megállapítja, hogy a jó négy évized az „új tartományok” lakóinak egy „részidentitást” kölcsönzött: miközben németek, számos tulajdonságuk, mentalitásuk meg is különbözteti őket nyugati „testvéreiktől”. Hasonló különfejlődés megfigyelhető a több mint nyolc évtizede Magyarország határain kívül élő magyar népcsoportok populáris kultúrájában is. A más-más államkeretekbe tartozó magyarok mindennapjait számos egymástól eltérő befolyás érte, amit nem lehet nem észrevenni, miközben azonban az sem tagadható, hogy ezek egységesen magyarok lennének. Bausinger az „idegen németek” kérdésével is foglalkozik. Azzal a problematikával tudniillik, hogy a Németország területén hosszabb-rövidebb ideje (gyakran több generáción keresztül!) többmilliós nagyságrendben élő nem német állampolgárságú vendégmunkások miként illeszkednek be a német mindennapokba, miként tudják megőrizni eredeti kulturális identitásukat, miközben a mindennapi életben (a munkahelyen, a hivatalokban stb.) „németként kell funkcionálniuk”. Nem esik szó azonban azokról a már korábban említett idegen származású német állampolgárokról, akik németnek vallják ugyan magukat, van német útlevelük is, úgy beszélnek németül vagy bajorul, mint a tősgyökeres németek, illetve bajorok, ám származásuk, vallásuk, kultúrájuk, mentalitásuk, bőrük színe mégis megkülönbözteti őket a németektől. Milyen szerepet játszanak ők a „tipikusan német” találóskérdés-játékban? Nem tudom a választ, és éppen ezért kíváncsi lettem volna Hermann Bausinger véleményére. A szerző ebben a részben hozza szóba egyébként a második világháború után Németországba „visszatelepült” kelet-európai németek kérdését is, akik sok esetben még nehezebben illeszkedtek/illeszkednek be a mai német mindennapok valóságába, mint sok vendégmunkás. Jól-rosszul ők is tudnak általában németül, előbb-utóbb a német állampolgárságot is megkapják, s valahogy mégis kilógnak a sorból. őseik 200-250 esztendeje, kivándorlásuk előtt még „tipikusan németek” lehettek, ám ők mára miért nem azok? Miközben a 18. században a Kárpát-medencébe nagy számban érkezett németek a helybéliek kultúráját alaposan megváltoztatták, ők maguk is ennyire megváltoztak volna? A Kárpát-medencében vagy a Volga mentén településszerkezetük, házaik, szokásaik, mentalitásuk „tipikusan németnek” minősült, „hazaérve” pedig „magyarként”, „oroszként” kezelik őket az otthon maradottak…

A német egyesítés előtt Martin Walser fáradhatatlanul érvelt a német egység mellett: egy nyelv, egy kultúra – ezek voltak a fő argumentumai (Deutsche Sorgen. Frankfurt a. M., Suhrkamp, 1997, 607 p.). Abban az időben általában is a „kultúrnemzet” definícióval szoktak érvelni, de ezt – tudomásom szerint – alapvetően NSZK–NDK összefüggésben. Mint ahogy a most bemutatott könyvben sincs szó a dél-tiroliakról, az osztrákokról, a svájciakról stb. Az igaz, hogy a különutas történeti fejlődés következtében államszervezetileg végérvényesen elszakadtak a Németországban élő németektől, ám kulturálisan (bármennyire is tiltakoznának ez ellen mind a svájciak és az osztrákok, mind a németországi németek!) azért nincsenek olyan óriási különbségek közöttük. Ha van „tipikus német”, akkor az rájuk is kellene, hogy vonatkozzon. Hiszen mennyivel áll távolabb egy allgäui bajor paraszt egy mühlvierteli osztrák paraszttól, mint például egy csallóközi magyar egy székelyföldi magyartól, avagy egy gäubodeni német egy némettől a lüneburgi pusztáról?

Vannak-e hát nemzeti specifikumok? Egészen komoly szakmai felkészültségű emberek azt állítják, hogy vannak, ám nem kevésbé komoly szaktekintélyek viszont kifejezetten tagadják létezésüket… Ezért most hagyjuk nyitva ezt a kérdést, és térjünk viszsza Hermann Bausinger könyvéhez, aki az utolsó alfejezetekben azokat a hatásokat, azokat az impulzusokat veszi sorra, amelyek a németek (és általában bármely nemzet) „tipikus” vonásait tompítják! Jelesen a globalizációról, az internetes világháló már ma is felfogható hatásairól van szó. A távolságok kétségtelen redukálódása, az idegenség mint jelenség eltűnése valóban bizonyos fokú egységesülést eredményez. Ennek azonban megvannak az ellenjelenségei is: a világméretekben uniformizálódott étteremláncok mellett egyre inkább felértékelődnek a nemzeti, a regionális, a helyi specialitások; a globalizáció ellenhatására – ahogy arra nemrégiben Leander Petzoldt mutatott rá – megerősödnek a helyi, regionális folklórhagyományt „felélesztő” kezdeményezések (Folklore zwischen Globalisierung und Kommerz. Lares, 55 [1999], Nr. 1–2, 5–18. p.).

Igaza lehet hát Hermann Bausingernek, amikor azt mondja, hogy a „német” mint nemzeti kategória akkor is fennmarad, ha már végképp nem lesznek országhatárok, ha a globalizáció mindent összemos… Kérdés: majd akkor a „tipikusan német” kategóriája vonatkozik-e az osztrákokra, a dél-tiroliakra és a svájci németekre, illetve arra az alig ötezernyi németre is, akik Szlovákiában mindenek ellenére megmaradtak?

Vannak könyvek, amelyek megfellebbezhetetlen(nek vélt) válaszokat közvetítenek. Megint mások, miközben bizonyos kérdésekre feleletet adnak, további kérdéseket generálnak. Számomra az utóbbiak a fontosabbak. Hermann Bausingeré is ezek közé tartozik.

Liszka József

Rövid URL
ID502
Módosítás dátuma2016. június 3.