František Miko: Az epikától a líráig. Az irodalmi mű stilisztikai vizsgálata. (Simon Szabolcs)

Zeman Lászlónak

A stilisztika az utóbbi két évtizedben – az ezt megelőző időszak látszólagos mellőzöttsége után – fellendülő szakaszát éli. Ez nem csupán a szakmunkák mennyiségi növekedésén, hanem ami ennél fontosabb: új irányzatok és tárgykörök megjelenésén mérhető le. Ennek a folyamatnak, örvendetes módon, részese a magyar stíluskutatás is. Talán túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az elmúlt évtized rendkívül termékeny időszak volt stilisztikatörténetünkben. Elméleti tanulmányok, rég hiányzó, modern szemléletű tankönyvek és kézikönyvek, stílusmonográfiák, rendszerezések, módszertanilag megalapozott elemzések jelentek meg e rövid idő alatt, s olyan kiadványok is, amelyek hozzájárultak a stilisztika érdemi tisztázásához (pl. Török Gábor, Kemény Gábor, Szikszainé Nagy Irma, Szathmári István, Bencze Lóránt, Tolcsvai Nagy Gábor, Adamik Tamás, Nagy L. János, Szabó Zoltán, Fónagy Iván munkái).

Franti¹ek Miko 2000-ben ünnepelte nyolcvanadik születésnapját, ő az ún. „nyitrai iskola” legjelentősebb és legismertebb személyisége (nyugállományba vonulásáig a Szlovák Tudományos Akadémia Irodalomelméleti Osztályának vezetője; egyebek közt a Magyar Szemiotikai Társaság tiszteletbeli tagja). Az epikától a líráig [Od epiky k lyrike. ©tylistické prierezy literatúrou] című tanulmánygyűjteményének magyar nyelvű megjelentetése tehát még ilyen vonatkozásban is aktuális. A könyv fordítója, Zeman László e mű több fejezetét közzétette már az elmúlt időszakban is, magyar nyelven tolmácsolva ekképpen Franti¹ek Miko stílusfelfogását és az irodalmi műnek általa képviselt megközelítéseit. Mindezt önálló fejezetben részletezi saját kötetében (Stílus és fordítás. Pozsony, Madách, 1993), Az epikától a líráig című könyvben pedig utószóként foglalja össze. (Zeman saját könyvét Miko tanulmánykötetével a fordító személye mellett a közös téma is összeköti: a stílusnak és a fordításnak a tárgyköre, noha ez utóbbi a Miko-könyvben közvetlenül csak részben, de állagával teljességében tematizált. Mindkét mű tanulmányait egységesítő téma ezenkívül az epika és a líra viszonya, s e vonatkozásban természetesen nem lehet figyelmen kívül hagyni az átmeneti jellegű műfajokat sem. Zeman László könyvében a funkcionális stilisztika nézőpontjából közelíti meg a szépirodalmi művek elemzését. Ez egyben azt is jelenti, hogy az irodalmi és esztétikai kommunikáció modelljeként az általánosabb, egyetemes nyelvi közlés sajátságaira hivatkozik, Miko profeszszort követve. A kötet célkitűzése ilyen vonatkozásban is a cseh és a szlovák irodalomtudományi vizsgálódásban kialakított módszerek alkalmazása és közvetítése.)

A Hodnota a komunikácia (magyar fordításban Érték és kommunikáció) című tanulmány például eredetileg az Irodalmi Szemlében jelent meg Zeman László bevezetőjével. Ebben utal Mikónak egy fordításelméleti szempontból jelentős s francia nyelven is olvasható dolgozatára, amely a kifejező értékek rendszerét tömören taglalja a szlovák nyelven nem olvasók számára. Miko fordításelméletéről megállapítható, hogy a fordítás kategóriájának az irodalomelméletbe való beemelése tehát teóriájának szerves következménye. Érdemileg méltatja Benyovszky Krisztián is (Kalligram, 2000. 11. sz. 19–21. p.), szövegében azonban tévesztés, hogy Miko Zemannal társszerzőségben három szlovák költőnek egy Ady-vers fordítását elemezte, mivel csak két szlovák költő volt az érintett, a harmadik versfordítás a cseh Halasé.

Franti¹ek Miko stíluskoncepciójának, valamint az alapját képező kifejező értékek kategóriáinak a bemutatását a magyar szakirodalomban elsőként Zsilka Tibor végezte el 1970-ben az Irodalmi Szemlében megjelent dolgozatában. A kifejezés, kifejezésrendszer (výraz, výrazová sústava) megnevezés mint terminus ez esetben további magyarázatot igényel, hogy megértsük, miszerint nem a kifejező eszközökről – azaz szavakról, kifejezésekről – van szó közvetlenül, hanem az általuk jelöltekről, azok típusáról, fajtájáról, funkciójáról, a „kifejezőségről” (a jelölést Fónagy Iván és Zeman László alkalmazza), tehát az expresszív értékről.

Az epikától a líráig című kötetben a szerző, Franti¹ek Miko az első két, ill. három
fejezetben fejti ki az irodalmi mű modelljének általános ismérveit. Az első két fejezet a kifejezéskategória-rendszer jellemzését taglalja, mely szisztéma az évek során ugyan sokat változott, de alapjaiban ugyanaz maradt. Ez a rendszer irodalmi művek interpretálásának elméleti alapjául szolgál, ugyanakkor alkalmazható más típusú szövegek, pl. tudományos, ismeretterjesztő stb. elemzésére is, s egyben stílus-, sőt szövegmodell. (Más kérdés, hogy vajon célszerű-e Paul de Man és F. Miko koncepcióit egybevetni, ahogyan azt teszi egy másik tanulmányában Benyovszky Krisztián [Szőrös Kő, 2001, 34–38. p.], ill. vajon megfelelő-e a tanulmány alcíme; meg kell jegyezni, hogy az írásban a mikói kiindulás visszavezetése a bühleri modellre csak bizonyos korrekcióval fogadható el [lásd Zeman: i. m. 254–255. p.], s a jakobsoni hat funkcióval kapcsolatban maga Miko is határozottan elhatárolódik [lásd Miko: i. m. 274. p. 30. jegyzet].

A következő fejezetek – amint azt az ismertető szöveg is kiemeli – szépirodalmi alkotások, illetve szemelvényeik vizsgálatával tárják fel a stílusfogalom, -modell érvényességét. Épp ezekben válik a szemléltetés révén a kötet anyaga élményszerű olvasmánynyá, s ezt elősegíti az is, hogy fordításában nem észlelünk semmilyen hiányt. A haladványos olvasás helyett ekképpen folyamodhatunk akár a könyv közepe táján fellapozható Stíluskereszteződés a barokk költészetben, esetleg a ©vantner Málka című novellájának zárórésze című fejezethez. Az elsőként említettben a fordításban is meggyőzően van kimunkálva a verses szöveg ritmusa s a lexikai és alaktani eszközök megfelelő stílusszintje. Az elemzett alkotásnak négyütemű tizenkettesekből álló 104 négysoros versszakából 36 szerepel. A „poéma” témája az 1763-ban Komárom városát sújtó földrengés. Az eredeti a Králici Biblia nyelvén íródott, s a fordítást ennek megfelelve a Vizsolyi Biblia nyelvezetéhez közelítő, azaz régies, biblikus szóhasználat jellemzi, valamint bizonyos grammatikai elemek által archaizált nyelv – elbeszélő múlt, kötőhangzótoldások és -elhagyások, a többes szám jelével kapcsolódó (egyeztetett) határozói igenév (zárvák), kettőzött tárgyrag, -end időjel, -nak, -nek személyrag múlt idejű igealakban (készültenek) stb. A szöveget mindezek által az eredetiben és a fordításban egyaránt a líra irányában stilizáltként észleljük.

A tanulmánykötet tanúsága szerint a stilisztikában Franti¹ek Miko és a fordító szerint is a „funkcionalitás” kiiktathatatlan. (A fordításban olykor alkalmazott „funkciós” alakváltozat a „funkcionálissal” mindenütt egyenértékű, és helyénvalónak fogadhatjuk el, bár tudjuk, hogy bizonyos kollokációkban, a szintagmatikus viszonyban álló lexémák együttes előfordulásában a cserélhetőség nem áll fenn; funkcionális mondattan, de mondatfunkciós eszközök.) Változatlanul fontos motívum e tekintetben a tárgyértelmezés és a tudományközi kapcsolatok kérdése. A strukturális-funkcionális megközelítés tehát ma is élő és ható irodalomelméleti-stilisztikai vagy nyelvelméleti-stíluselméleti irány, ezért napjainkban is új változatai születnek.

A szóban forgó Miko-könyvben érvényesülő „stilisztika-koncepció” azt tükrözi, hogy a stilisztika ún. irodalmi (avagy lényegében irodalomelméleti) és ún. nyelvészeti ága egymástól egzaktan nem választható el, vagyis nem független diszciplínák, mert mindkettő a másikra van utalva, egyik a másikat magyarázza. Ami a líra és epika viszonyára érvényes, az mutatis mutandis érvényes erre a viszonyra is, „a lírát és az epikát ugyanis nem mint két egymástól független jelenséget szemléljük, hanem úgy, hogy a líra az epikából származtatható mint a kifejezés meghatározott feltételeiben az epikai szerkezet felépítésének bizonyos szintjén – s az egész szövegben érvényesülő visszahatással – fellépő összetevő” (115. p.). A köztük levő szerves együvé tartozás megfelel a strukturális-funkcionális stilisztikai hagyományoknak, ugyanakkor az irodalmi strukturalizmus, bár történetileg igen jelentős szereppel bírt, a Prágai Iskolán kívül mégis másodlagos volt minden strukturalizmus alaptudományával, a nyelvészettel szemben.

A tanulmánykötetbe foglalt műelemzésekben erőteljesen érvényesül a forma értelmezése; az egyes alakzatok, szó- és szerkezetismétlések mint stílusalakító tényezők precíz számbavétele (vö. pl. a Stíluskereszteződés a barokk költészetben című tanulmányban ©tefan Korbeµ Eszmélkedő emlékezés a szörnyűséges földrengésről…, melyben különösképpen Komárom nevezetes szép városa oly nagyon megsirámult s dicsőségét veszíté… „poémájának”, bölcseleti költeményének elemzését; 206–207. p.). Az elemzés ugyanakkor bármennyire is kis részekre bontja az irodalmi alkotást, végső célja mégsem az „aprózás”, hanem az összefüggések kiemelése, ezért rendező, szintetizáló jellege is van.

A fentiek szempontjából párhuzamot vonhatunk Zeman László Stílus és fordítás című kötete és az itt tárgyalt mű között. Az elsőként említettben a lirizált próza sajátosságait és fordításának problémakörét Sziráky Judith novellái és szlovák fordításuk által ismerhetjük meg behatóbban, a tanulmány a lirizálás eszközeit tekinti át. A Terminológia az irodalmi műben című fejezetben Zeman Déry Tibor: Befejezetlen mondat című regényének természettudományi szókincséből indul ki, követve szerepét elsősorban a narrátori szöveg és a szabad függő beszéd viszonylatában. (A tükröztetést, „megméretést” a regény cseh fordítása szolgáltatja, melyben – Zeman szerint – a terminológia némileg „halványabb”.) S ilyen vonatkozásban követi az ún. elbeszélő perspektívát a szerző Márai Sándornak a Zendülők című regényéről írt dolgozatában, miközben, akár az előbbiekben, az elméleti alapvetésben L. Dole¾el munkáira támaszkodik. Például a szerzőhöz igazodva veszi át a (grafikailag) „jelöletlen egyenes beszéd” terminust. (Bár Márai életművéből még a két világháború között megjelent három cseh fordításkötet, a fordítás-összevetést a szerző mellőzi, mivel mind az eredeti mű, mind a fordítás választékos irodalmi szintű nyelvet képvisel, s ilyen esetben fordításproblémák általában nem fordulnak elő.) A sorrendben következő tanulmányok magyar–szlovák–cseh viszonylatban tárgyalják a lírafordításokat: Ady verselésének, Babits Mihály változó versépítkezésének problémáit s a kortárs szlovák lírából egy vers többszörös fordítása által Milan Rúfus költészetét. Pilinszky János lírájának és cseh fordításának taglalásával Zeman a líra epikai összetevőjét részletezi, amely mint olyan, tulajdonképpen lehetővé teszi a szinte „interlineáris” fordítást. (A szerző ennek nyomán vélekedik úgy, hogy Pilinszky lírája valóban részévé válhatott a világirodalomnak, főképpen lírájának második szakaszában.)

A fordítással kapcsolatban veti fel Zeman azt a tételt, hogy a jel csak az általánosat képes kifejezni, de a szépirodalomban az egyszeri és egyedi válik központivá. „Egy nyelv esetében is fennáll, hogy az mint rendszer csak az általánost tartalmazza, míg a beszélő az egyedit és egyszerit kívánja kifejezni, ahogy az irodalmi műre vonatkozólag találó hasonlattal mutat rá erre Ottlik Géza: »Az embernek előbb meg kell tanulnia a nyelvet, a nyelv teljes óriási sínhálózatát. Aztán meg kell tanulnia ellenállni ennek a sínrendszernek – hogy ne oda utazzunk rajta, ahová visznek, hanem inkább oda, ahová érkezni akarunk«” (226. p.). Zeman azonban nem tartja magát szigorúan a Miko professzor munkásságára ráillesztődő „rendszerközpontúsághoz”, amely a jelentések szabatosságát biztosítja. A Rúfus-vers többszöri fordításánál épp a lexikális jelentés szorosságát húzza alá, s ezzel az előbbi állítással ellentétbe kerül a kötetében. Bár az indoklást megértjük, ezáltal igazítja helyre a fordítók szembetűnő félreértéseit. Tehát ezért vállalja az önellentmondást egyazon kötetben is.

Franti¹ek Miko kötetének szövege indításánál, céljánál fogva szükségszerűen elvont, de eközben gyakran esszészerű is. Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy külön élvezetet nyújt a szabatosan megfogalmazott szakszöveg, az általa kibontott elmélet és az igazolására szolgáló szépirodalmi szöveg váltakozásával kialakított szerkesztés. Az eredeti szöveg és fordításának sajátossága a szakszerű jellemzésbe beiktatott szemelvény, részlet a műből; három költeménynek szükségszerűen a teljes szövege. A valamelyest több mint húsz szerzői ív terjedelmű kötetben az idézet ekképpen kb. két ívnyi. A kiválasztott szépirodalmi szövegek, prózaiak (J. Jesenský, M. Kukuèín, J. G. Tajovský, A. Chudoba, F. ©vantner) és versformájúak (nyelvükben az eredetit megtartva is – Goethe, Rimbaud s mások; fordításban: L. Vadkertiová, ¥. Podjavorinská, J. ©imonoviè, ©. Korbeµ) meggyőzően példázzák az exponált tételeket. Ezek közül kiemelhetjük az esztétikai kontrasztaránynak mint elsősorban a szubjektív líraiságra jellemző exponensnek a modellezését vagy akár a forma értelmezésére vonatkozót is: „A vers játék s egyben a játékosság megnyilatkozása is” (128. p.). A líra epikai elemeinek kérdéseivel kapcsolatban merül fel a verses forma jelentősége az epikában. Az erre vonatkozó fejtegetésekhez ¥. Podjavorinská: Fizetség (Výplata) című gyermekverse szolgál szemléltetőül. A Verses epika című tanulmányban az alábbi megállapítások összegeződnek: az elemzett Podjavorinská-költeményben a versforma a következő funkciókat tölti be: kommentár, az alakbeli játékosság megnyilatkozása, feszültségkeltő elem, szemantikailag önmaga is közvetlen jelentés.

Műfajilag mint irodalmi régiségre vagy legalábbis posztmodernoid alkotásra utalhatunk a Magány című ©imonoviè-versre (249–258. p.). L. Vadkertiová A nagy költözködése a szlovák posztszimbolizmusba sorolható. A prózaszövegek a realizmustól az újabb irányzatok lirizálódásán át a kortárs művekig terjednek.

Megjegyezhetjük, hogy Zeman László fordítói munkásságában műfajilag és stilisztikailag egyaránt sokrétű és több évtized gyakorlatának az eredményei csapódnak le. A szóban forgó kötetben a fordító teljesítménye a szépirodalmi részletek tolmácsolásakor tartja a magyarázat és az elemzés igényes nyelvtudományi-irodalomtudományi szakszövegszintjét. Főleg szakszövegeket, nyelv- és irodalomtudományi, filozófiai, pszichológiai munkákat, természettudományi tankönyveket, kultúrtörténeti és egyéb dolgozatokat fordít magyarra több forrásnyelvből. Másképpen azt mondhatjuk eszerint, hogy a „szaknyelvtől a líráig…” Így a verses szöveget csak külső indiciumok révén minősíthetjük eredetileg nem magyar nyelvűnek. Az elmondottak igazolásaképpen említhetjük, hogy „tárából” nem hiányzik Paul Celan Halálfúgája sem. A költeménynek valószínűleg ez az első magyar fordítása, s a magyarországival, amely egy későbbi Celan-kötetben található, összemérhető; az eredeti fúgaszerű szerkezetét és intonációs vonulatát nagymértékben visszaadja. A költemény zárásából: „Egy ember él a házban aranyszín hajad Margaréte / kígyókkal játszik álmodva a halált a némethoni mestert / színarany hajad Margaréte / hamuszín hajad Sulamith.” A költemény legutóbbi szlovák nyelvű változatában Ivan Kupec tolmácsolásában: „po¹tve svojich vlkolakov na nás daruje nám hrob v povetrí / hrá sa s hadmi a sníva smr» je nemecký majster / tvoje zlaté vlasy Margaréta / tvoje popolavé vlasy Sulamit”.

Zeman Miko-fordítása több mint fordítástechnikai bravúr, mert – tudjuk – a fordítás egyfajta interpretálás is, amely nélkül a fordítás kivitelezése nem is lehetséges. Zeman László a tárgyalt mű fordításáért az idén átvehette a Szlovák Irodalmi Alap Madách-díját. S méltán, hiszen minden bizonynyal többről van itt szó, mint „jó” fordításról: megkockáztathatjuk, hogy a funkcionális stilisztika egyik újfajta, mikói változatának magyar nyelvű elméleti-gyakorlati bemutatásáról, amely a magyar stilisztikai és „funkcionális stilisztikai” szakirodalom számára tartalmi-módszertani s főképpen terminológiai hozadékot jelent. Ez magában foglalja, hogy a fordításhoz nemcsak a nyelvi átkódolás kell, hanem megfelelő jártasságra kell szert tenni a tolmácsolandó anyagban. A fentiekben ismertetett Miko-kötet fordításában a tömör utószó eligazító, de a fordító „jegyzeteinek” a felvétele sem lett volna fölösleges, miáltal a vázolt stílus-megközelítést még inkább az olvasó igényéhez szabhatná. A transzlátor nem csupán egy könyvben lefordítandóra szorítkozott munkájával, hanem a szlovák és a cseh nyelv- és irodalomtudományban meghonosodott módszereknek és alkalmazott szempontnak az egyetemesebb közvetítését szándékolta, a továbbhaladást, a felfigyeltetést olyanformán, ahogy azt a tárgyaltakkal kapcsolatosan egyetemi előadásaiban érvényesítette a magyar szakosok egy nemzedéke számára: a „hagyomány és kontextus” fogalmának jegyében.

Simon Szabolcs