Beszteri Béla—Gergó Zsuzsanna (szerk.) Magyarország nemzeti stratégiája 2020-ig. Tanulmánykötet az azonos címu 2001. március 22—23-án Veszprémben megtartott millenniumi tudományos konferencia anyagainak felhasználásával.(Berényi József)

A tanulmánykötet a 2001. március 22–23-án Veszprémben megrendezett tudományos konferencia előadásait tartalmazza. A 26 előadó, saját témáik keretén belül, a közelmúlt felvázolása mellett a hosszú távú trendek felvázolására is vállalkozott. Ennek megfelelően a kötet egészét talán jobban kifejezné a „Magyarország jövőjének 2020-ig terjedő prognosztizálása” cím. Az egyes (bár kiegészítő jellegű, ám mégis) önálló előadásokat ugyanis nem követi olyan öszszegzés (szintézis), amely a prioritások, intézkedési területek és feladatviselők meghatározásával megfelelne a stratégiai-tervezési dokumentum követelményeinek.

Ezen apró formai megállapítás mellett hangsúlyozni kell, hogy a konferencia szervezői jó érzékkel választották meg és csoportosították az egyes témákat és természetesen azok előadóit. Ennek köszönhetően a kötetben nemcsak a rendszerváltás óta eltelt tíz esztendő fontos eseményei elevenednek meg, hanem a magyarországi fejlődés és annak lehetséges jövőképei beágyazódnak a nemzetközi folyamatokba, ezen belül az európai integráció összetett jelenébe. Az esélyek felvázolása, a fejlődési alternatívák felsorolása, valamint az azokba való beavatkozási lehetőségek elemzése a tanulmánykötet tényleges küldetése és hozama.

Minden tervkészítőnek tisztában kell lennie azzal, hogy a jövő nem egyirányú, nem „elágazásmentes” (Bogár László). Az emberiség történelme meglepő fordulatokban bővelkedik, tele van „váratlan és éles kanyarokkal (…) kaotikus folymatokkal”1 (Markó László, Papp Sándor). (Ennek kapcsán nem lehet elhallgatni, hogy a kötet összeállításakor még senki sem számolt az egyesült államokbeli szeptember 11-i terrorcselekményekkel, melyek alapjaiban rázták meg a világrendeket és -trendeket.)

Hasonlóképpen megállapíthatjuk, hogy minden időben, minden társadalomban voltak (mint ahogy ebben a kötetben is vannak) pesszimista és optimista jövőképek. A prognosztizálással összekötött stratégiai tervezés lényege épp a biztonságkeresésbe vetett hit megelevenítése, miszerint a jövő minden előre kiszámíthatatlan tényező ellenére alakítható, a pesszimista jövőkép befolyásolható, az optimista pedig legalább megközelíthető, akaratunk szerint.

A jövőtervezés kiindulópontjának is tekinthető a megállapítás: „az emberi lét kezdeteitől fogva a biológiai túléléshez kötődik.” Ezen egyéni túlélésnek mára komplex gazdasági-társadalmi feltételrendszere alakult ki, amelyet egy felgyorsult világban kell felismerni, alkalmazni2 (Besenyei Lajos). (Marx György szerint korunk generációja több változást él meg, mint az ókori Mezopotámia egymást követő 100 generációja.)

A kötet jó néhány szerzőjének (egymástól független) megfogalmazása szerint az elkövetkező 20 évben az emberi életet leginkább befolyásoló általános (egyetemes) jelenségnek tekinthető a globalizációs (elsősorban tőkekoncentrációs) folyamatok megléte és azok jövőbeni felerősödése, az információáramlás jelentőségének további bővülése, valamint a biotechnológia szerepének kiterjedése (a géntérkép megalkotása, a klónozás szinte beláthatatlan távlatai és új etikai konfliktusai stb.).

A globalizáció az a világjelenség, amelylyel kapcsolatban a kötet szerzői a legtöbb kérdést fogalmazzák meg. Bogár László szerint a globalizáció nem más, mint „a győztes western modernizáció planetáris méretű hatalomszerkezete”, amely – nélkülözve az ellenőrizhetőség elemeit – „evolúciós zsákutcát jelenthet”. Véleménye szerint ezen hatalomszerkezet magyarországi lokális elitjét képező transznacionális vállalatok, bankok, biztosítótársaságok és médiakomplexumok a magyar társadalom 5-7%-át teszik ki, ám nagyjából a társadalmi erőforrások egyharmadával rendelkeznek.

Nováky Erzsébet globális osztálytársadalmának fejlődési forgatókönyve alapján a „világméretű osztálytársadalomban a hatalmat a hierarchikusan összeszerveződött tőketulajdonosok tarják kezükben a szervezetlen tömegekkel szemben”. Ezen „modell ellentmond olyan évszázados európai értékeknek, mint a népszuverenitás, a népek önrendelkezési joga, a társadalmi igazságosságra való törekvés”.

Beszteri Béla tanulmányában megállapítja: a pénzközpontú, tőke uralta globalizált világban valójában „az ember, a világban a helyét kereső ember van válságban”, mivel „az emberi tudás a bölcsesség fölé nőtt”. A jelenség igazi veszélyének azt nevezi, hogy „az amerikai életstílust modellező globalizáció ráerőszakolja magát az emberekre”.

A globalizáció minden negatívuma mellett feltételezzük, mondja Simai Mihály, hogy a világgazdaság integrálódásának folyamatai tovább folytatódnak, tehát „Magyarországnak is a mainál sokkal nagyobb mértékben nemzetköziesedett, jobban integrálódott világban, igen sok megoldatlan problémával küszködő, a versengést és az együttműködést egyidejűleg fenntartó, hierarchikus világra kell felkészülnie…”

A stratégiai tervezők számára a lecke tehát adott: a globalizált világgal szembeni komoly kifogásokkal együtt – ám tudatosítva a világjelenség erejét és megkerülhetetlenségét – kell megfogalmazni Magyarország, az itt lakó emberek optimalizált jövőképét. Beszteri Béla szerint „nemzeti sikert csak a globális és az európai trendekhez való alkalmazkodás hozhat, az elzárkózás vagy a téves helyzetfelismerés kirekesztődéssel jár a világgazdasági és a világpolitikai folyamatokból. (…) Hazánk jövőesélyei ma azonban igen kedvezőek. (…) Államiságunk az egyesült Európai Unió tagjaként része lesz a régiók közösségén alapuló kontinentális föderációnak.” Nováky Erzsébet hasonló következtetéssel zár: Magyarország számára a leginkább elfogadható jövőváltozat: „Magyarország a regionális integráció, mégpedig az EU térség része, amely nemzeti érdekeit preferáló gazdaságpolitikát folytat…” Az Európai Uniós integráció mint eszköz azért tekinthető válaszként az amerikai típusú globalizációra, mert az európai társadalomszervezői modell a „jólét, kohézió-szolidaritás-együttműködés elemeire épít, szemben az individualizált piaci szereplők kíméletlen (amerikai) versenyével” (Bogár László). „Az európaiság magában foglalja a más kultúrákkal szembeni nyitottságot, a szolidaritást és a toleranciát. A világfejlődés fő irányát jelző kapitalista fejlődés emberibb, szociálisan érzékenyebb európai változata lehet a követhető és sikerrel kecsegtethető magyar út” (Beszteri Béla).

Ezen európai jövőmodell keretein belül fogalmazódnak meg a kötet ágazati tanulmányai is.

Simai Mihály a transznacionális társaságok és Magyarország kapcsolatának vizsgálata kapcsán megállapítja, hogy elsősorban a kormányzaton múlik, mennyire épülnek be szervesen ezek a társaságok az ország gazdasági életébe, illetve mennyire jelennek meg úgy, mint a „gazdasági gyarmatosítás és külföldi kizsákmányolás megtestesítői”.

Sipos Aladár a magyar mezőgazdaság esélyeit vizsgálja a majdani EU-tagság tükrében. Véleménye szerint a versenyképességet jelentősen csökkentik a jelenlegi birtokviszonyok, hiszen kilencszázezer őstermelővel csak „elbukni lehet”. Ezért átfogó agrárkoncepció- és piacstruktúra-politika kidolgozását sürgeti.

Tóth László szintén a mezőgazdaság problémáit vizsgálja. Sipos Aladárhoz hasonlóan ő is alapvető problémának tekinti az előnytelen birtokstruktúrát. A földbérleti szerződések hatékony szabályozását javasolja, az időközönkénti földminőség-vizsgálat és a hatékonyabb támogatási elosztórendszer bevezetését sürgeti. Hangsúlyozza a biotechnika – biotechnológia – kutatási eredményeinek alkalmazását mint a mezőgazdasági termelés legújabb kihívását.

Rechnitzer János felvázolja, hogyan vált a területfejlesztés az 1971-ben megfogalmazott Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepcióból az 1990-es évek elejére válságkezelő irányzattá, majd 1996-ra a területfejlesztési törvény elfogadásával tudatos területfejlesztési politikává. Megfigyelése szerint a centralizáció és decentralizáció párviadalából többnyire a centralizáció, az ágazati szemlélet kerül ki győztesen. Az EU támogatási rendszere gyakran átláthatatlan, hoszszadalmas elbírálású, nem aktualizált prioritások alapján történik, emiatt kevésbé ösztönző.

Szörényiné Kukorelli Irén vidékfejlesztésről szóló dolgozatában a kistérségi szint fontosságát elemzi a magyar területfejlesztésben. Rámutat arra, hogy az ilyen jellegű együttműködés önkéntes, s a gazdasági-földrajzi-kulturális összetartozás érzése élteti, egyben ez biztosítja legitimációját és életképességét is.

Szilágyi István Spanyolország és Portugália csatlakozási történelmét hasonlítja össze a magyarországi tapasztalatokkal, valamint megvizsgálja ezen országok leendő, EU-beli partneri viszonyát.

Benkes Mihály István Magyarország partnerségi képességeit vizsgálja. Ennek kapcsán megállapítja, hogy csakis nemzeti egyetértésben és kooperatív-konszenzusos egységpolitika kialakításával lehet megfelelni az Európai Uniós tagságból fakadó elvárásoknak, egyben csak így maximalizálhatók az EU-tagságból származó előnyök.

Gazdag Ferenc a magyar kül- és biztonságpolitika tízéves történéseit idézi fel kivételesen olvasmányos, dinamikus stílusban. Több pontos megfogalmazása közül kiemelném a következőt: „Bár a magyarság arányaiban egyike Európa legnagyobb nemzeti kisebbségeinek, a régiónkat jellemző európaizálódás-renacionalizálódás párhuzamosságában Magyarország azon kevés eset közé tartozott, ahol a két elem közötti dinamikában az Európa felé fordulás vált meghatározóvá.” Az 1990-es szovjet csapatkivonásokat követően az önállóság rövid életű elméleti lehetőségének elhalásával, valamint az összeurópai (kollektív) biztonsági rendszer kezdeményezésének bukása után Magyarország számára csakis az euro-atlanti integráció maradt reális biztonságpolitikai alternatívaként – állapítja meg a szerző. Zárógondolatként a hadsereg támogatásával szembeni nagyobb politikai felelősségre szólítja fel a kormányzati tényezőket.

Papp Sándor Magyarország környezeti stratégiáját elemzi. Dolgozatában kiemeli, hogy a hazai környezetvédelemben elkerülhetetlenül alkalmazni kell az Európai Unió legfontosabb kapcsolódó alapelveit. A környezetvédelmi stratégiát nem tudja önmagában elképzelni, hanem annak integrációját javasolja az ágazati politikába, amellett, hogy az utólagos kárelhárító szemléletet fel kell, hogy váltsa az offenzív megelőzés elve.

Tausz Katalin az ország csatlakozás alatti szociálpolitikáját vizsgálja. Alapvető dilemmaként azt fogalmazza meg, hogy Magyarország a globális gazdaságba (szűkebben az európai piacokba) kíván-e integrálódni vagy pedig a klasszikus európai – szociális – modell alapelvét és értékeit is megvalósítja. Sürgeti a szociálpolitikai reformok irányáról folytatandó nyílt és őszinte vitát.

Hervainé Szabó Gyöngyvér az önkormányzatok szerepét elemzi hazai és nemzetközi szempontból. Kiemeli, hogy az Európai Unió legalizálja az önkormányzatok „szupranacionális” és „szubnacionális” szerepvállalását. Megfigyelése alapján a magyar önkormányzatok sikeresen tagolódnak be az európai politikai rendszerbe. Az utóbbi években pedig sikeres tárgyalópartnereivé váltak a multinacionális szervezeteknek, tevékenységükkel jelentősen hozzájárultak a hazai gazdaság fejlesztéséhez és nemzetköziesítéséhez.

Bordás Sándor a szlovák–magyar és román–magyar etnikai kapcsolatok terén végzett szociológiai vizsgálatok eredményét tárgyalja. Megállapítja, hogy mind a szlovákok, mind a magyarok közt jelentős csoportosulásokban jelentkezik a hajlandóság a nemzetiségi problémák szélsőségesen radikális megoldása iránt. Ez a jelenség a politikai vezetők számára könnyű társadalmi mobilizációt biztosít. Az ilyen jellegű mobilizáció viszont irracionális politikai megoldásokat eredményez. A szerző az etnikai konfliktusok eszkalációjának legnagyobb veszélyét mindkét etnikumnál a leselkedő veszély mítoszában és a nemzeti kálvária mítoszában látja. A magyar–román viszonyról megállapítja, hogy mindkét etnikumban elterjedt az önsajnálat, a szenvedés, a veszélyeztetettség és a kudarc érzése. A vizsgálat igazolni látszik Bibó István megállapítását, miszerint a kelet-közép-európai nemzetek nyomorúságainak egyike az önsajnálat.

Kiss Endre a globális tudástársadalom perspektívájából vázol öt olyan jelenséget, amely keretet szabhat a stratégiai tervezéshez: 1. a világ egypólusú marad; 2. a neoliberális és populista politikamodell vetekedik egymással; 3. gyenge, de hatalmában érzékeny és agresszív lesz az állam; 4. az egyenlőtlenségek elleni lázadások erősödnek; 5. a kultúra plurális marad.

Csorba József az információs infrastruktúra mozgásteréről és fejlődési lehetőségeiről értekezik. Véleménye szerint az információs infrastruktúra modernizációjával kezdődik az állam modernizációja is.

Karika Sándor a nevelés európai dimenzióinak alkalmazását vizsgálja az oktatásügyben. Hangsúlyozza, hogy az „európai dimenzió” civilizációs értékeket preferál, mint pl. a tisztelet, a tolerancia, a méltányosság és a szolidaritás. Az oktatás fő céljának az ezen elvek alapján nevelt autonóm, felelős, nyitott és érzékeny egyénnek kell lennie.

Gergó Zsuzsanna ugyancsak az európai dimenzió és az oktatás kapcsolatát elemzi. A csatlakozást modernizációs kihívásnak tekinti, s egyben esélyként kezeli a modernizáció eszköztárának kibővítésére. Bár jogharmonizáció az oktatás területén nem áll fenn az EÚ irányában, felsorolja azon területeket, amelyeken belül a magyar oktatásügynek alkalmazkodnia kell az új európai kihívásokhoz.

Soós Pál a magyar művelődéspolitika stratégiai céljaként a nemzeti azonosságtudat helyreállítását említi. A túlélés, a megmaradási képesség, a nyelv, az irodalom, a művészet és a zene magas színvonalú jelenléte jelenti az igazi manifesztációját a magyar nemzeti karakternek és identitástudatnak. Hangsúlyozza, hogy a nemzeti élet stratégiai pontjaira olyan vezető személyiségeknek kell kerülniük, akik tudatosítják az újabb ezeréves megmaradás tétjét. A család-, oktatás-, média-, kultúr- és valláspolitika helyzetének definiálása után megállapítja, hogy „a rendszerváltást vezérlő pártok és kormányok egyike sem tudta vagy akarta megszólítani az értelmiséget”.

Tarr György a magyar állam- és jogtudomány fejlődésének várható tendenciáiról szól. Szerinte a jog az emberi élet megszervezésének legfontosabb eszköze. Dolgozatában elemzi a jelenkor legfontosabb jogalkotási fejleményeit.

Kamarás István a vallás hazai és globális jövője kapcsán megállapítja, hogy a fogyasztói individualizmus ugyanúgy befolyásolja az ember és egyház kapcsolatát, mint az élet más területét. A vallás és a vallásosság viszont nem szűnik meg, mert az ember lényege szerint „homo religiosus”, csak átalakul, az átalakulás azonban olyan sokféle hatás erőterében történik, hogy rendkívül nehéz a prognózis készítése. A szerző felvázolja a nagy világvallások jövőjének lehetséges alternatíváit.

Az ellentmondásos „globalizációs folyamatok erősítéséhez óriási és reális érdekek fűződnek” – mondja Papp Sándor. S bár Magyarország szuverenitása helyreállt, ugyanakkor rendkívül kevés manőverezési lehetőséget nyújtó kényszerpályán mozog az ország (Gazdag Ferenc) mind biztonság-, mind gazdaságpolitikai vonatkozásban. Mégis a kötet egészére jellemző Markó László megnyitójában megfogalmazott tétel: „Ha ma figyelembe vesszük az utóbbi néhány év eseményeit, és azok alapján vetítjük előre Magyarország várható fejlődését a következő két évtizedre, indokoltnak látszik az óvatos optimizmus.”

A nemzet képes volt talpon maradni a 20. század nagy drámai eseményei közepette is, mert a kritikus helyzetekben „alkalmazkodni” tudott a körülményekhez (Beszterei Béla). A sikeres alkalmazkodás hagyományát kell ápolni, hogy a 21. század nagy kihívásaira megfelelő válaszokat tudjunk adni.

Berényi József