Mészáros András: A filozófia Magyarországon. A kezdetektől a 19. század végéig. (Rathmann János)

Mészáros András könyve kétségkívül lépést tett a magyar filozófia történetének megírásához, és már az első pillanatban szembetűnő ez az erénye. Nem kevesebb történt, mint az egész történelmi Magyarország filozófiai kultúrkincseinek értő felrajzolása a kezdetektől a 19. század végéig egy nagy ívű tabló formájában. Egy ilyen könyvet régóta várt az olvasóközönség, és a szerző – sokszor egy szál magában birkózva az anyaggal – eleget tett a várakozásnak.

Mészáros Andrásra munkája során nehéz és megkerülhetetlen módszertani és elméleti problémák megoldása várt. Olyanok, amelyekre a közelmúlt kísérletei nem vállalkoztak, inkább a kisebb ellenállás felé fordultak. Mészárosra inkább a szembenézés a jellemző. És legalább ilyen rokonszenvet vált ki a ránk maradt filozófiai hagyaték Erdélyi óta meg nem kísérelt gondos számbavétele, a hosszú évtizedekkel elmaradt alapkutatások és forráskiadványok, valamint a sok hiátus áthidalása.

Mészáros András áttekinti filozófiatörténet-írásunk használható hagyományát az első feldolgozásoktól a nagyobb modern kísérletekig. Erdélyi Jánosban a magyar filozófiát először korszakoló, koncepciózus, a magyar eredetiséget először kimondó történetírót s az ő nyomában járó Mátrai Lászlóban a 16–17. századi értékeink kultúrtörténeti hátteret is adó felkutatóját mutatja be, sőt még a nagy összefoglaló külföldi munkákra is kitér (F. Ueberweg: Grundriss der Geschichte der Philosophie – Die Philosophie des Auslandes).

A tudományos igényű kötet Szent Gellérttől Böhm Károlyig ad átfogó képet a magyar filozófia történetéről. Az arányos felépítés kitűnő keret ehhez a nagy összefoglaláshoz. Az első rész A magyar nyelvű filozófiáig címet viseli, a második rész címe pedig Az önálló filozófiai rendszer felé. Az első rész szűkebb (76 p.), a második rész a bővebb (123 p.) terjedelmű. A második rész az Alapozás, A reformkor filozófiai mozgalmai, ill. a Lezárás és átmenet című alfejezetekre oszlik.

Az első rész a magyarországi középkori gondolkodást, a magyar, a már reneszánsz jegyeket is felmutató újplatonizmust, kartezianizmust, az időszerű filozófiákat mindig recipiáló s eszmei folytonosságot őrző Eperjesi iskolát és a 17–18. század jezsuita filozófusait tárgyalja. A második részben pedig újdonság az evangélikus líceumokban művelt filozófia, s ez voltaképp megalapozza a következő fejezet, a Kant-vita mondanivalóját. Ahogy haladunk előre az időben és elérjük a reformkort, úgy válnak a fejezetekben ábrázolt témák egyre kifejezettebbé és elevenebbé, kidolgozottabbá (a Hegel-vita, Erdélyi János és Eötvös József).

A számos feldolgozásra váró alak közül a szerző jó érzékkel emeli ki Apáczai Csere Jánost, Erdélyi Jánost és Eötvös Józsefet mint a kartezianizmust, a hegelianizmust és a liberalizmust – a maguk korában friss koreszméket – adaptáló gondolkodókat.

A könyvet végigolvasva kirajzolódik a szerző törekvése: a figyelemre méltó vállalkozás nem egy sajátosan magyar filozófia történetét kívánta nagy vonalakban rekonstruálni, hanem igyekezett bemutatni az egyes recepciók és adaptációk sajátosságait, amelyek jellegzetesek voltak, ha úgy tetszik: magyar jellegzetességet is felmutattak.

Méltányolandó törekvés még: végig az egészet szem előtt tartani, nem időzni soká a kedvenceknél, ám nem mellőzve az addig homályban maradtakat sem.

Újszerű interpretációval és találó ábrázolással tűnik ki a reneszánsz kor Mátyás alatti alakjainak bemutatása (Bandini), még ha az olvasó kissé elrejtve talál rá Az újplatonizmus Magyarországon című fejezetben. Az újplatonizmus ugyanis a mi szemünkben az olasz „rissortimento” leghatásosabb irányzata.

Ily nagy idősáv átfogásakor döntő jelentőséget kap a módszer.

Mészáros ebben a könyvében mindenekelőtt az előtte tornyosuló módszertani problémákkal birkózott és birkózott meg a kötet nagyobbik felében. Híven az Erdélyi János-féle példához, és szem előtt tartva Hetényi periodizációját, végső soron elért egyfajta teljességet: jó korfelosztása mellett nem ment el szó nélkül jelentős iskolák és irányzatok mellett, mint az említett két kötet még megtette.

Ilyen nagy történelmi kor bemutatását ugyanis nem lehet saját kutatásra alapozni, ami nyomban felveti a mások kutatási eredményei megismerésének és értő felhasználásának nehéz kérdését: tartható-e ilyen körülmények között az egyéni s egységes koncepció, amelynek végig kell vonulnia a könyvön. És a periodizáció eddig többször elvétett problematikája is idetartozik.

Alapkoncepciója meggyőző, amennyiben a magyar filozófia történetét Mészáros szerint – Erdélyivel egyetértésben – nem egyszerűen a „követés” jellemezte, hanem a nagy rendszeralkotókkal való együttlépés.

Önként adódik az összehasonlítás az utóbbi évtizedek ígéretes külföldi kísérleteivel. Mind Hanák Tibor, mind Larry Steindler jobb pozícióból fogott neki a magyar filozófiatörténet monografikus feldolgozásához. Azonban a várakozásnak kevésbé tudtak megfelelni. Ennek oka elsősorban a módszertani problémák megoldatlanságában és az új kutatások elmaradásában adható meg.

Módszertani erénye a kötetnek az a szemlélet is, hogy a filozófiát az adott kor egyetemes kultúrája „magyarázójának”, részének mutassa be.A szerző e törekvése helyeslendő és méltánylandó, jóllehet nem valósult meg következetesen. Nem volt itt válasz adható arra, miért nem hozta el nálunk a „filozófia százada”, a 18. század azt az irányadó fellendülést, melyet több európai ország filozófiai életében előidézett. És arra a kérdésre sem, hogy vajon a magyarországi filozófia kiteljesedését, az iskolák falainak átlépését meghozó 19. században is miért szorul mégis a filozófia a kultúra második vonalába.

A kötet legjobban kidolgozott részei azok, amelyekben a szerző jelentősnek mondható saját kutatási eredményeire építhetett (pl. a Vandrák-elemzés, az Eötvös-tanulmány); másfelől azok, amelyekben a középkori magyar hagyomány gazdagságára emlékeztetve írja le Szent Gellért és Szent István bölcseleti-etikai gondolatait; ugyanilyen gondosan veszi szemügyre a korabeli szerzetesrendek kimagasló magyar bölcsészeinek eredményeit, illetve ahol a magyar filozófiai nyelv kialakulásával és fejlődésével foglalkozik, ami igazi nóvum. Utóbbi fejezet – mint a könyv egésze – sok inspirációt adhat kutatóinknak, és sok tanulságul szolgálhat az érdeklődők számára.

A sok-sok jó és fontos elemzés közül is kiemelésre érdemes lapokat sorolok. Említem mindenekelőtt a Mátyás korabeli „budai akadémia„ korrekt ábrázolását és Janus Pannonius filozófiai arcélének megrajzolását. Janus Pannonius minden bizonnyal neoplatonista volt, amire felhozható lenne költeményeinek szelleme, a firenzei kortárs elitkörrel való kapcsolata. Hogy epikureus szemlélete jól megfért platonizmusával, az a reneszánsz embereknél nem ment ritkaságszámba (lásd Heller Ágnes kutatásait).

Érdeme a kismonográfiának, hogy nem kimondja, hanem – voltaképp végig – szemlélteti azt a koncepcióját, miszerint a magyarországi filozófia története nem a bevett értelemben használt recepciótörténet. Így levonható az olvasó számára: nem a rendszerek átvétele vagy a beépítése történt, hanem sajátos, átgondolt adaptációja, ami nóvumot is hozott, „hozzá is tett” a recipiált gondolati anyaghoz.

Ami az alapvető kritikai megjegyzéseket illeti: a magyar reneszánszra és a magyar felvilágosodásra vonatkozó kutatások befejezetlensége valóban nehezítette a szerző munkáját ezeknél a koroknál, ami vázlatosabb feldolgozást tehetett csak lehetővé. Beépíthetők lettek volna – legalább a regisztrálás erejéig – az erdélyi (Báthory udvara) és a pozsonyi késő reneszánsz időszak, pl. a Seneca-elemzéseken fáradozó Lipsius-kör erőfeszítései, amelyek az egyetemes kultúrtörténeten némi nyomot hagytak (lásd Klaniczay Tibor vonatkozó tanulmányait, pl. Die Renaissance im Blick der Nationen Europas. Wiesbaden, 1991). Mindez azonban inkább egy nagyobb monográfia témája.

A rendkívül szerteágazó és széttöredezett magyar felvilágosodás ábrázolásánál – a jól megírt részek mellett – méltán megemlékezhetett volna a szerző a szepességiek nagy kultúraépítő és -közvetítő szerepéről (tanügyi reformokban vállalt vezető szerep, képzett tanárok kirajzása Pozsony, Eperjes, Kassa líceumaiba, ill. a királyi akadémiákra) és nem jelentéktelen filozófiai teljesítményeiről (pl. a jénai felvilágosodásnak az egész Felvidékre való hatásáról, jobban magyarázná a korabeli Felső-Magyarország és a korabeli Magyarország emelkedő fejlődéseit). A szerző javára írható ugyanakkor az evangélikus líceumok első szerepeltetése a történeti feldolgozásokban, ám nem regisztrálva a régi szepességi líceumok teljesítményeit a filozófiában (S. Toperczer, J. Genersich és mások). Igaz, Erdélyi csak az Eperjesi iskolát dolgozta fel, de torzóban maradt filozófiatörténete csak a 17. század végéig követhette az eseményeket, Lőcse fellendülése pedig éppen ez után kezdődik (az első magyar antropológiai tanulmánykötet kezdeményezése német nyelven ugyan, de több magyar szerzővel (Michael Wagner, Wien, 1794–1796).

A magyar felvilágosodásnál a jó Bessenyei- és Martinovics-tanulmány mellett kissé elhalványodik a tudomány- és eszmetörténeti beágyazás: pl. az új fizika és matematika adaptálása a nagyszombati egyetemen (Makó Pál a Monarchia legjobb matematikusa, filozófiai teljesítménye is számottevő, eredetibb Radicsénál pl. Wolff- és Leibniz-interpretációja).

A recepciótörténetet követve kissé hiányzik a magyarországi Herder-hatás, jóllehet a magyar irodalom ezt feldolgozta (Kölcseyt a szerző egyoldalúan Schellinghez kapcsolja, nem szól Guzmics Izidor nyelvtudósról).

Ignaz Fessler kiiktatása aligha tartható, hiszen markáns filozófiai életműve a források szerint a magyar felvilágosodás része. Ignaz Born életműve és az ún. természettudományos felvilágosodás aligha mellőzhető egy nagyobb kötetben.

Az erdélyi szászok filozófiai kultúrájáról a szerző tesz egy-két regisztráló lépést, az evangélikus líceumok hatástörténete címszó alatt, ami méltánylandó (pl. Hissmann Mihály említése), és aligha volt elvárható, hogy a szász kultúra sok-sok monográfiában feldolgoztatott relatíve önálló történetét és benne a filozófiai vonatkozásokat itt interpretáljuk.

Az a felelősségtudatról tanúskodó gondolat, miszerint nekünk magunknak kell megírni a magyar filozófia történetét, mert hisz ezt helyettünk senki sem teszi meg, adta Mészáros kezébe a tollat. Vállalkozása sokkal több volt a „megírásnál”; a feltárás, kutatás, interpretáció, komparáció feladatai egymásra tornyosultak. Fenyegette az aránytévesztés és a szelektálás sok veszélye is. Mindezeket a nehézségeket nagyobb hiba nélkül sikerült leküzdenie.

Összegezve: A sok jó ismeretet nyújtó és nyelvi szépségével és tisztaságával is kitűnő kötet előrelépés, túllép az egyetemi előadás szintjén, egyes korokban a tudományos vizsgálat fokára emelkedve. Gyújtsunk hát örömtüzeket, és ajánljuk melegen a művet elolvasásra.

Rathmann János