Tóth Endre: Az első kétoldalú tárgyalások Csehszlovákia és Magyarország között (1921) Bruck an der Leitha (II. rész)

III. A brucki tárgyalás (1921. március 14–15.)

Az elsõ kétoldalú tárgyalás Csehszlovákia és Magyarország között 1921. március 14-én és 15-én zajlott le a háború elõtti osztrák–magyar határon fekvõ dél-ausztriai Bruck an der Leithában. A vendéglátói szerepet ehhez a történelmi jelentõségû találkozóhoz gróf Ottokar Harrach vállalta, aki erre a célra nemcsak a brucki kastélyát bocsátotta a felek rendelkezésére, hanem a delegációk teljes ausztriai ellátásáról is gondoskodott. /171/

A csehszlovák delegáció vezetõje, Edvard Bene¹ külügyminiszter Pozsonyon keresztül érkezett Bruckba szlovákiai látogatásának keretében, ahová neje és a követségi tanácsos, Jan Masaryk társaságában már az elõzõ napon megérkezett. /172/ A csehszlovák külügyminiszter egynaposra tervezett szlovákiai tartózkodásának programja keretén belül a Szlovákia közigazgatásával megbízott miniszter, Martin Mièura kíséretében meglátogatta Brezovát, illetve Bradlót, ahol megkoszorúzta ©tefánik sírját. Bradlóból Bene¹ Pöstyénbe utazott, ahonnan este visszatért Pozsonyba. /173/ Március 14-én a delegáció további tagjai is megérkeztek Pozsonyba, köztük dr. Hotowetz gazdasági miniszter, dr. Krèmáø egyetemi professzor, Dvoøáèek mérnök követségi tanácsos és néhány szakértõ a vasúti és pénzügyi minisztériumból, akik megérkezésük után Bene¹sel és Jan Masarykkal együtt továbbutaztak Ausztriába, hogy találkozzanak a magyar miniszterelnökkel, Teleki gróffal és Gratz külügyminiszterrel. /175/ A magyar delegáció tagjai már egy nappal korábban megérkeztek Ausztriába.

A kétoldalú tárgyalások elsõ körét március 14-én délután háromtól este hétig tartó megbeszéléssel kezdték. A résztvevõk között csehszlovák részrõl ott volt a külügyminiszter, Edvard Bene¹, aki abban az idõben a miniszterelnöki posztot is betöltötte, valamint a gazdasági miniszter, Rudolf Hotowetz. Magyar részrõl jelen volt a miniszterelnök, gróf Teleki Pál és a külügyminiszter, Gratz Gusztáv. /176/ Ami a további közvetlen résztvevõket illeti, nem lehet pontosan megállapítani, ki vett még részt a találkozón. Valószínû, hogy a találkozó közvetlen résztvevõje volt a követségi tanácsos, Jan Masaryk, illetve a találkozó kezdeményezõje, Szapáry gróf is, aki a háromfordulós találkozó elsõ ülését megnyitotta. Nehéz, illetve bizonytalan a két küldöttség pontos összetételének a megállapítása is, fõleg a csehszlovák delegáció esetében.

A csehszlovák delegáció tagjai névsorának meghatározásában segítségünkre lehet a csehszlovák külügyminisztérium körtávirata /177/, a magyar fél által a brucki tárgyalásokról /178/ vezetett jegyzõkönyv /179/, illetve a napi sajtó. A csehszlovák külügyminisztérium körlevele nyolctagú delegációt említ mind a két oldalon, miközben a magyar küldöttségbõl Teleki, Gratz és Szapáry, a csehszlovákból pedig Bene¹, Hotowetz és Jan Masaryk nevét sorolja fel. /180/ A távirat ugyan megadja a résztvevõk számát, konkrét neveket azonban csak a delegáció fõbb személyiségei, illetve annak politikai résztvevõi esetében említ. A Èeské slovo címû napilap korábban említett idézete alapján kiegészíthetjük a névsort két további névvel: Krèmáø és Dvoøáèek. A fent említett magyar forrás figyelembevételével elmondhatjuk: a három fõ politikai személyiségen kívül a csehszlovák delegáció tagja volt még a már említett követségi tanácsos, Dvoøáèek, továbbá Krèmáø és Zachystal. Ha a csehszlovák delegáció tényleg nyolc tagot számlált, két személy kiléte még megállapításra vár. A prágai delegáció személyi összetételét illetõen meg kell jegyeznünk, hogy a tárgyaláson nem vett részt a volt miniszterelnök, Tusar annak ellenére, hogy részvételét a magyar fél kérte, és azt a csehszlovák fél elõzetesen meg is erõsített. /181/

Ezzel szemben a magyar delegáció névsora majdnem teljes bizonyossággal meghatározható. A fent említett jegyzõkönyv alapján a magyar delegációban – a fõ politikai képviselõk mellett – helyet kapott Tahy László, a magyar kormány prágai képviselõje, az egész találkozót „tetõ alá hozó” Szapáry László gróf, továbbá az egyes minisztériumok szakértõi, azaz Scitovszky /182/, a gazdasági minisztérium titkára, Walko /183/, a pénzügyminisztérium titkára és Berczelly /184/, az igazságügy-miniszter tanácsadója. Ha a magyar delegáció tényleg nyolc tagot számlált, ahogy azt a fent említett csehszlovák körtávirat jelzi, még egy név hiányzik a listáról. Ebben az esetben a Èeské slovo március 16-i száma nyújthat segítséget, amely a magyar résztvevõk között megemlíti „Török, a magyar külügyminisztérium politikai osztályának vezetõje” /185/ nevét is, akivel együtt a magyar résztvevõk névsora már teljessé válik. Török neve viszont nem jelenik meg a találkozóról szóló, a magyar fél által készített dokumentumok egyikében sem.

A két ország politikai vezetõi elsõ kétoldalú találkozójának fõbb pontjait már meghatározták a korábbi – magyar részrõl Szapáry által, csehszlovák részrõl pedig elsõsorban Bene¹ és ©ámal kancellár által megtartott – elõkészítõ tárgyalások. Ezek közül az egyik – természetesen a magyar fél ösztönzésére – a területi kérdés volt, melynek kapcsán a magyar delegáció Millerand „lettre d’anvoi”-ára hivatkozott. A területi kérdést azonban a csehszlovák delegáció háttérbe szorította, helyet adva gazdasági és a mindennapi élet szempontjából fontos állampolgári, jogi, pénzügyi és kommunikációs kérdéseknek, tehát olyan kérdések kerültek szóba, amelyeknek megoldása a két ország legalapvetõbb mûködése, illetve mindenfajta, közöttük zajló érintkezés alapjait alkották, azonban a határkérdés az egész tárgyalás folyamán mindvégig jelen volt. /186/

A csehszlovák–magyar találkozó legfõbb és egyben talán egyetlen terjedelmesebb forrásanyaga a magyar fél által készített jegyzõkönyv. Ez viszont nem tekinthetõ a hagyományos értelemben vett jegyzõkönyvnek, hiszen az egyik résztvevõ fél sem írta alá. Sajnos csehszlovák oldalról nem készült hasonló jellegû dokumentum, amellyel a magyar jegyzõkönyvet össze lehetne vetni. Ugyanakkor azok a részleges és tömör információk, amelyek fellelhetõk különbözõ csehszlovák forrásokban, hasonló tartalmi szerkezetrõl tanúskodnak, mint a magyar dokumentum, amely viszont fõképpen a területi kérdést követi kiemelt figyelemmel. A levéltári anyagokon kívül érdemes megvizsgálni a két ország napi sajtóját is. Az a tény, hogy a találkozó elõkészítését mindkét fél, de fõleg Csehszlovákia titokban tartotta nemcsak a nagy nyilvánosság, de még saját politikai elitje elõtt is, illetve hogy mindez a találkozón megtárgyalt és utána is aktuális politikai kérdések figyelembevételével történt, nyilvánvalóvá teszi azt, hogy a napi sajtóban közölt információk csak általánosságokra, illetve a gyakorlati jellegû kérdésekre szorítkoztak.

A találkozó elsõ fordulóját annak kezdeményezõje, a magyar fél, azon belül Szapáry gróf nyitotta meg, aki köszöntötte a résztvevõket, és kifejezte a két ország közötti javuló viszony fölött érzett örömét. Ezután a magyar miniszterelnök, Teleki vette át a szót, és azt javasolta, hogy a csehszlovák fél álljon elõ a találkozó konkrét programját célzó javaslatokkal, és felszólította Bene¹t, hogy „általánosságban vázolja fel az európai helyzettel kapcsolatos nézeteit”. /187/ Bene¹ válaszában hangsúlyozta, hogy Csehszlovákia politikája a béke politikája, melybõl az következik, hogy a tárgyalás alapjának a békeszerzõdést tekinti, és az ebbõl következõ kérdések megoldásának kétféle módját látja: a kérdéseket nemzetközileg vagy a két ország közötti megegyezés segítségével lehet megközelíteni. Bene¹ az utóbbi megoldást részesítette elõnyben, rámutatva annak gyakorlatban való megvalósítására Csehszlovákia és Ausztria esetében. Ezt követõen Bene¹ azt ajánlotta, hogy még a tényleges megbeszélés elõtt a két fél határozza meg, milyen módon lesz a trianoni békeszerzõdés megvalósítása belefoglalva a tárgyalás programjába. Továbbá hangsúlyozta a konkrét procedurális kérdések rögzítésének szükségességét azzal a céllal, hogy mindjárt az elején megvizsgálják, egyetért-e a két fél az általános kérdésekben, így kerülve el az esetleges kényes kérdések szülte félreértéseket.

A tárgyalás procedurális kérdéseivel kapcsolatban Bene¹ – tekintettel a megfelelõ, közös érdekek kifürkészését elõsegítõ légkör megteremtésének szükségességére – a következõket ajánlotta:

1. a megoldásra váró problémák összegyûjtése, és ezek témakörök szerinti csoportosítása;
2. az egyes kérdéskörökért felelõs bizottságok felállítása, és ezeknek megfelelõ kompetenciákkal való felruházása.

Bene¹ a következõ kérdéskörök felállítását ajánlotta:

1. a nemzeti kisebbségeket, a nemzetiség és az állampolgárság megválasztását és az állami hivatalnokok alárendeltségét illetõ kérdések;
2. pénzügyi jellegû kérdések, tehát a nosztrifikációval, értékpapírokkal, háború elõtti tartozásokkal, pénzváltásokkal kapcsolatos kérdések, amelyeket a békeszerzõdés csak nagy általánosságban rendez azzal, hogy ezek részleteit az érintett felek kétoldalú tárgyalásokon véglegesítsék;
3. a kommunikációval kapcsolatos kérdések – a két ország közötti közlekedés, tarifák, nemzetközi csatlakozások és a fuvarozás szabályozásának kérdése;
4. gazdasági és kereskedelmi jellegû kérdések, amelyek csak részben rendezõdtek a békeszerzõdés által, a kereskedelmi jellegû kérdések közül pedig fõleg exporttal és importtal kapcsolatos kérdések;
5. egyéb kérdések – az államhatárral kapcsolatos kérdések, amelyek viszont közvetlenül a békeszerzõdés hatáskörébe tartozva függetlenek a találkozótól, és amelyeknek a megoldását nemzetközi összetételû bizottságra kell bízni. /188/

A magyar külügyminiszter általánosságban helyeslõen reagált a Bene¹ által vázoltakra, ugyanakkor megjegyezte, hogy szívesen fogadna egy, a két ország közös érdekeit keresõ párbeszédet, és hangsúlyozta a magyar fél hajlandóságát érzékenyebb kérdések megtárgyalására is. A tárgyalás gördülékenységének épp a metodológia megválasztása vált akadályává. A Bene¹ által szorgalmazott szintetizáló módszert – amely a francia analizáló módszerbõl kiindulva az egyszerû kérdésektõl a bonyolultak felé haladva fokozatosan vázolja a végsõ megoldás lehetõségeit és módjait – a magyar oldal kezdetben teljesen elutasította, de a késõbbiek folyamán is, amikor kénytelen volt elfogadni, fenntartásokkal kezelte, és lényegében az egész tárgyalás alatt hangsúlyozta annak veszélyét, hogy a normalizációs folyamat éppen a kétoldalú megbeszélésekre rákényszeríttet tárgyalási módszer okozta – számára elõnytelen – pozíció miatt futhat zátonyra.

A magyar tárgyaló fél ugyanis nem tartotta lehetségesnek a tárgyalások eredményes folytatását, amíg a politikai kérdések meg nem oldódnak, tehát az adott esetben számukra a békeszerzõdés határmegállapításának korrekciója jelentette volna a Csehszlovákiával kialakított jobb kapcsolatokat eredményezõ kétoldalú tárgyalások sikerét, és ugyanebben látták az új magyar külpolitikai irányvonal közvélemény általi elfogadásának zálogát. Magyarország részérõl ez a hozzáállás érthetõ volt, ugyanúgy, ahogy Csehszlovákiának ezzel ellentétes véleménye. A találkozóra mindkét oldal, ahogy azt a fentiekben láthattuk, a legnagyobb titokban készült, éppen a mindkét országban tapasztalható, a másik ország iránt táplált ellenséges érzelmek miatt. Az egyik fél szemszögébõl a másik országban meglévõ „háborús” hangulat és a belpolitikai helyzet – amely a gyûlölt államforma és a megbukott uralkodói család, bár valóságosan csak részleges, a bíráló szemszögébõl teljesnek tûnõ támogatottságának jegyében állt – adott okot a közeledés elutasítására, a másik oldal pedig szomszédját is felelõsnek tartotta az elmúlt két év során tapasztalható igazságtalanságokért. A két fél vezetõi tehát – átvágva a gordiuszi csomót – megpróbálták közvéleményüket egyrészt kész tények elé állítani, azaz hogy az ország vezetõ politikusai egy tárgyalóasztalhoz ültek, másrészt meggyõzni azt a békés egymás mellett élés, és a közös problémák egyenrangú párbeszéd segítségével történõ megoldásának szükségességérõl.

A továbbiakban Gratz külügyminiszter Bene¹ javaslataira reagálva megpróbálta érzékeltetni, milyen szempontok szerint értékeli a magyar fél a békeszerzõdést, illetve felvázolta a magyar kormány nehéz helyzetét a nyilvánosság elõtt, amikor a tárgyalások tényét kell megindokolnia. Ezzel rámutatott arra, hogy a tárgyalások során a politikai kérdések mellõzésével a magyar fél újabb áldozatot kell, hogy hozzon, ami a Magyarországon tapasztalható általános hangulat, illetve a tárgyalások folytatásához szükséges megfelelõ légkör kialakításának szempontjából rendkívül kockázatos lehet. A politikai jellegû kérdések kapcsán a magyar fél szorgalmazta, hogy kormányszinten tárgyalják meg a Szlovákiából elûzött magyarok, illetve az amnesztia kérdését, mivel ezeket – a magyar fél szerint – nem elég a bizottságok szintjén rendezni. Gratz külügyminiszter továbbá azt javasolta, hogy még a gazdasági jellegû kérdések elõtt határozzák meg a politikai kérdések megtárgyalásának alapelveit. /189/ Bene¹ válaszában hajlandónak mutatkozott konstruktívan hozzáállni a menekültek kérdéséhez, de elõnybe helyezte annak bizottsági szinten való kezelését, ezenkívül továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a tisztán pénzügyi és gazdasági jellegû kérdések élvezzenek elõnyt a kisebbségek kérdésével szemben, mivel Bene¹ szerint az utóbbi már rendezve van a békeszerzõdés kisebbségek védelmérõl szóló 1919. szeptember 10-én kelt egyezménye által. A határkorrektúra kérdését illetõen pedig Bene¹ azt ajánlotta, hogy azt a tárgyalás jó légkörének kialakítása érdekében tegyék félre, és hozzátette, hogy ez a kérdés a békeszerzõdés alapján egyébként is a delimitációs bizottság hatáskörébe tartozik (a magyar fél határkorrekcióra vonatkozó elképzelései egyébként messze túlhaladták a határ-megállapítási bizottság céljait és hatáskörét). Bene¹ egyértelmûen elzárkózott a magyar fél azon kérdése elõl, hogy mi lenne Csehszlovákia reakciója abban az esetben, ha Magyarország a Nemzetek Szövetségétõl kérné a határ korrekcióját /190/, illetve semleges értelemben nyilatkozott ennek a kérdésnek az esetleges kétoldalú, harmadik felet mellõzõ és mindkét ország nyilvánossága számára elfogadható rendezésével kapcsolatban. /191/

Ezzel a csehszlovák állásponttal a magyar fél továbbra sem értett egyet, és hangsúlyozta, hogy a politikai jellegû kérdések mellõzése nem nyugtathatja meg a magyarországi közvéleményt. Bene¹ válaszképp figyelmeztetett, hogy nincs más megoldás, mint hogy a magyar delegáció a parlament tudtára adja, hogy a határ kérdésérõl nem lehet tárgyalni, és hogy ennek kapcsán mindkét félnek a saját nyilvánosságával kell szembenéznie, amelyet elõre fel kell készíteni. Ezek után Bene¹ biztosította a magyar felet, hogy nem tesz olyan javaslatot, amely ne szolgálná Magyarország érdekeit. /192/ A magyar fél, pontosabban Teleki miniszterelnök erre megállapította, hogy mivel a területi kérdések úgyis összefüggenek a gazdasági jellegû kérdésekkel, a kezdetben eltekinthetnének a határrendezés kérdésétõl, és rögtön rátérhetnének a gazdasági kérdések megvitatására, amelyek a gazdasági érdekeken keresztül fokozatosan a területi kérdésekig vezethetnék a tárgyalást. Bene¹ viszont még ezt a javaslatot sem fogadta el. /193/

A csehszlovák–magyar kétoldalú tárgyalások elsõ ülésén a procedurális kérdések tekintetében az egyes kérdéskörökért felelõs bizottságoknak a másnapra való összehívásával kapcsolatos döntésen kívül nem született szélesebb körû politikai konszenzus. Ugyanakkor Bene¹ Telekinek az elsõ, az általános európai politikai helyzetre vonatkozó kérdésére adott válaszában azt hangsúlyozta, hogy az általa vezetett csehszlovák diplomácia egy felújítható szerzõdéseken alapuló közép-európai rendezést szorgalmaz, amely az országok közötti megbékélést szolgálná. Emellett Bene¹ azon meggyõzõdésének adott hangot, hogy belátható idõn belül a gazdasági jellegû kérdések elõnyt fognak élvezni a politikaiakkal szemben, és emiatt a szóban forgó politikai kérdések megoldásához csak késõbb lehet majd hozzáfogni. A csehszlovák külügyminiszter ezt azzal egészítette ki, hogy elképzelései szerint a Közép-Európán belül újjáépített kapcsolatok következtében csökken az olyan szövetségnek a jelentõsége, mint amilyen például a kisantant. /194/

A két delegáció március 15-én délelõtt, illetve délután megtartotta a politikai tárgyalások következõ két körét. Ezen a magyar „jegyzõkönyv” szerint a csehszlovák oldalról csak Bene¹, a magyar oldalról pedig Teleki miniszterelnök és Gratz külügyminiszter vett részt. A délután során, a politikai tárgyalásokkal párhuzamosan üléseztek az alábbi bizottságok is: /195/

1. a jogi kérdésekkel foglalkozó bizottság, Berczelly, Krèmáø és Zachystal részvételével;
2. a pénzügyi kérdésekkel foglalkozó bizottság Walko, Krèmáø és Plocar részvételével;
3. a közlekedési bizottság Scitovszky, Dvoøák és Krèmáø részvételével;
4. a gazdasági jellegû kérdések bizottsága, ismét Scitovszky, Dvoøák és Krèmáø részvételével. /196/

A politikai tárgyalások második napját – azon belül is a délutáni ülést – talán még inkább jellemezték a procedurális, a gazdasági, illetve politikai jellegû kérdések prioritásával kapcsolatos nézetkülönbségek, mint az elsõ nap ülését. A második ülést a magyar külügyminiszter kezdte az elõzõ tárgyalási nap összefoglalásával. Gratz ugyan elismerte Bene¹nek a tárgyalás vezetésére vonatkozó ajánlatainak helyességét, de hangsúlyozta, hogy ez a módszer csak Csehszlovákia számára elõnyös /197/, mivel – ahogy Gratz fogalmazott – a határkorrekció a csehszlovák oldalon csak a „légkör feloldódása” után képzelhetõ el, amit viszont a gazdasági kérdések megoldása válthat ki, ezzel szemben Magyarországon a gazdasági kérdések nem kerülhetnek szóba, amíg nem kerül sor legalább részleges határkorrekcióra. /198/

A magyar delegáció szorgalmazására tehát a második tárgyalási napon is a politikai, illetve területi kérdések kerültek a párbeszéd elõterébe. Bene¹ ugyan teljesen egyetértett a Gratz által vázolt helyzettel, de újra elutasította a határkorrekció kérdésérõl való tárgyalás lehetõségét, és figyelmeztetett, hogy ha Magyarország a területi kérdésrõl tárgyalásokat kezdene, az a dolgok akkori állása alapján semmiképpen sem vezetne sikerhez. Bene¹ hozzátette, hogy egyelõre nem tehet mást, mint hogy megkéri a magyar felet, hogy bízzon az „õ lojalitásában” /199/ és azon ígéretében, hogy az „adott szavát megtartja”. /200/ Bene¹ szerint Magyarország érdeke azt kívánja, hogy a szomszédjaival való kapcsolatok javítását minél készségesebb hozzáállással segítse elõ, amivel a antanttal szembeni pozícióját is javíthatja, éppen úgy, ahogy azt Magyarország elsõ lépésként máris teszi a Csehszlovákiával való kétoldalú tárgyalások által. Nagyon érdekes még Bene¹ kijelentése a két állam kölcsönös igényeivel, illetve a kisebb jelentõségû akadályokkal kapcsolatban, amelyek – összehasonlítva az alább említett államokkal – a két állam viszonyai rendezésének útjában állnak. Bene¹ ugyanakkor a magyar jegyzõkönyv tanúsága szerint kijelentette, hogy bár Csehszlovákia számára fontos valamennyi közép-európai régióban fekvõ állammal való megegyezés, a Magyarországhoz fûzõdõ kapcsolatok kiemelt fontosságúak, mert Csehszlovákia számára – szövetségeseivel, Romániával és Jugoszláviával ellentétben – Magyarország a nyugat szerves része. Bene¹ éppen ezt a geopolitikai tényezõt jelölte meg a két állam közötti legfontosabb kötelékként. Ebbõl következtetve Bene¹ felhívta tárgyalópartnerei figyelmét, hogy számukra egyszerûbb a Csehszlovákiával való megegyezés, mint déli vagy keleti szomszédjával. Csehszlovákia és Magyarország közös szükségleteit Bene¹ ezután gazdasági szempontból is indokolta. Az Európán belüli új határok megállapításának elveivel, illetve a magyar félnek a határok retusálását a közeljövõben végbemenõ folyamatként való értelmezésével kapcsolatban Bene¹ azon meggyõzõdésének adott hangot, hogy a határok megállapításánál a kizárólagosan etnikai szempontok helyett történelmi, földrajzi, gazdasági és etnikai szempontok rendszerét kell figyelembe venni. Ehhez Bene¹ hozzátette, hogy a trianoni határokat õ sem tartja a legmegfelelõbbeknek. /201/

A délutáni ülés a délelõtt folyamán zajlott szakértõi bizottsági tárgyalások sikeres menetének hatására kezdõdött, amit elsõsorban a csehszlovák külügyminiszter fogadott örömmel, azt ajánlva, hogy a szakértõi bizottságok közül kettõ ülésezzen Prágában, kettõ pedig Budapesten. A szakértõi bizottságok mûködésének megkezdésére Bene¹ már egy április elejei idõpontot reálisnak tartott; ezenkívül azt ajánlotta, hogy a bizottságok által megtárgyaltak kerüljenek az egyezmény szövegébe – a szövegértelmezésbõl adódó esetleges nézeteltérések elkerülése érdekében – a két ország nyelvén kívül franciául is. Ezeket a javaslatokat a magyar fél ellenvetés nélkül elfogadta. /202/

Az ülés további menete során ismét felszínre kerültek az ellentétes nézetek, és tulajdonképpen az összes forduló közül az utolsó folyt leginkább az éles viták jegyében. A magyar delegáció a találkozó végének közeledtével, annak nyomása alatt, illetve felbátorodva a szakértõi bizottságok által teremtett, a gyakorlati kérdések megoldásával kapcsolatos lehetõségen, ismét megpróbálta rábírni tárgyalópartnerét a saját szemszögébõl fontosnak tartott kérdések megvitatására vagy legalább annak elkezdésére. Tehát ismét a politikai jellegû kérdések domináltak, amelyek kétoldalú tárgyalások általi halaszthatatlan megoldását Magyarország még nagyobb hangsúllyal a gazdasági jellegû teendõk elé követelte. A magyar külügyminiszter, rámutatva a bizottságok hatékony mûködésének kérdésére, figyelmeztette tárgyalópartnerét, hogy az éppen megalakított szakértõi bizottságok olyan kérdéseket boncolgatnak, amelyek feltételezik a két ország közötti rendezett politikai kapcsolatokat, és hogy ezeknek a kérdéseknek a kezelése sokkal hatékonyabb lenne, ha a bizottságokban két, politikai értelemben baráti állam szakértõi ülnének, mintha két olyan állam képviselõirõl lenne szó, akik bár gazdaságilag „baráti” kapcsolatokat tartanak fenn, politikailag ellenséges viszonyban állnak. Bene¹ ismételten elutasító álláspontjára reagálva a magyar politikusok kilátásba helyezték, hogy leállítják a gazdasági egyezményekrõl való tárgyalást, és „jelezték, hogy nincsenek érdekelve a tárgyalások folytatásában”. /203/ Bene¹ erre figyelmeztette a magyar felet, hogy Csehszlovákia már „megegyezett az összes szomszédjával” /204/, míg Magyarország – a Csehszlovákiával való megegyezés híján – a teljes elszigeteltségben maradna. A magyar fél viszont arra alapozta követeléseit, hogy a magyar piac létfontosságú a csehszlovák gazdaság számára, és továbbra is ragaszkodott azon álláspontjához, miszerint területi engedmények hiányában nem köthetõek gazdasági jellegû egyezmények. Amikor Bene¹ a magyar delegáció eljárását ultimátumként értékelte, a magyar fél válaszában figyelmeztetett, hogy az adott körülmények között, amikor Magyarországnak a számottevõ csehszlovákiai magyar kisebbség tényével kell kiegyeznie, a magyar politikai színtéren, illetve a magyar nyilvánosság elõtt lehetetlen a Csehszlovákiával való bármilyen politikai egyezményt keresztülvinni. Ebben a feszült légkörben hangzott el Teleki miniszterelnök javaslata, hogy elõször tárgyalják meg a semleges kérdéseket, azokat pedig, amelyeknek erõsebb politikai töltetük van, tehát a gazdaság-politikai jellegûeket, egy szélesebb körû gazdasági egyezménnyel együtt – amelyekkel a magyar fél megpróbált biztosítékokat szerezni arra, hogy sor kerül a politikai kérdésekre is – halasszák késõbbi idõpontra. /205/

A két delegációnak a tárgyalás procedurális kérdéseire, illetve a kérdéskörök prioritására vonatkozó ellentétes nézetei ellenére az elsõ kétoldalú csehszlovák–magyar találkozó nem nevezhetõ kudarcnak. A magyar politikai képviselet szem elõtt tartva a két ország közötti megegyezés szükségességét – még ha mindkét országot is más-más célok elérése ösztönzött –, illetve a közép-európai, háború utáni bizonytalan gazdasági helyzetet, amelyben a gazdasági jellegû kérdések nem csak Csehszlovákiában kaptak kiemelt szerepet, tisztában volt azzal a ténnyel, hogy az elkezdett külpolitikai irányvonalat folytatniuk kell még akkor is, ha annak csak gazdasági jellegû eredményei lesznek. A kétoldalú tárgyaláson résztvevõ magyar politikusok azzal is tisztában kellett, hogy legyenek, hogy a tárgyalás sikere egyben az általuk létrehozott politikai irányvonal megerõsítése, illetve pozitív jelzés más országok, elsõsorban az antanthatalmak felé. Épp ezért Magyarország végül is megelégedett Bene¹ ködös és kétségtelenül taktikai ígéreteivel, amelyeket a Szapáryval való, illetve a kormány szintû találkozókon tett. Ugyanakkor érdekes a délutáni ülés jegyzõkönyvében az esetleges határkorrekcióra vonatkozó rész, amelyben a magyar delegációból Teleki gróf magyarázatot kért Bene¹tõl a délelõtti ülés alatt tett kijelentésére, amelyben Bene¹, megpróbálva tárgyalópartnereit a területi kérdés késõbbre való halasztásának szükségességérõl meggyõzni, lojalitásáról biztosította a magyar felet. Bene¹ válaszában elõször felhívta a magyar fél figyelmét az ügy bizalmas voltára, amelynek megsértése, tehát a nyilvánosságra kerülés lehetetlenné tenné a kérdés megtárgyalásának bármilyen lehetõségét. /206/ Bene¹ ez után kijelentette, hogy akkor látna valamiféle esélyt a határ esetleges korrekciójáról folyó megbeszélésre, ha a Nemzetek Szövetségének ellenõrzõ bizottsága egy magyarországi látogatása során kielégítõnek tartaná az ottani szlovák kisebbség helyzetét. /207/ Ezzel a témával kapcsolatban szóba került még Kárpátalja kérdése is, amelyet a magyar fél a találkozó elejétõl kezdve kiemelt figyelemmel kezelt, és azon aggodalmának adott hangot, nehogy az adott terület Oroszország kezére kerüljön. Bene¹ viszont éppen azt hangsúlyozta, hogy Kárpátaljának Csehszlovákiához való tartozása a garancia arra, hogy az orosz államhatár nem nyúlik be a közép-európai térségbe. /208/

A tárgyalások második napjának további fontos pontja – Magyarország akkori legégetõbb politikai kérdése – a királykérdés volt. Ezzel kapcsolatban Bene¹ megismételte változatlan, a Habsburg-restaurációt ellenzõ álláspontját, és kijelentette, hogy a Habsburgok magyarországi visszatérésével Csehszlovákia a puszta létében érezné magát fenyegetve. Bene¹ ehhez hozzátette, hogy „még egy olyan helyzet esetén is, amikor egy magyarországi nemzeti királyság vagy köztársaság ötszázalékos veszélyt jelentene Csehszlovákia számára, és a legitim királyság pedig ennél csak fél százaléknál nagyobb veszélyt képviselne, Csehszlovákia indokoltnak látná az ez ellen való fellépést”. /209/ Gratz miniszter viszont biztosította Bene¹t, hogy a kérdés nem aktuális, mivel Magyarországon még nem érett meg a helyzet a királykérdés végleges eldöntésére. /210/ A jegyzõkönyv szerint a politikai jellegû kérdések megtárgyalása során szóba került még az irredenta propaganda, amelytõl viszont a magyar kormány elhatárolódott, továbbá a magyar emigránsok Csehszlovákia általi támogatása, melyet a magyar delegáció egyértelmûen elítélt, s ezenkívül a hadsereg kérdése – ennek kapcsán a magyar fél megígérte, hogy a hadsereg létszámtöbbletét a trianoni szerzõdés ratifikációs folyamatának befejeztével leszereli. /211/

Az elsõ csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó – a procedurális kérdések körüli nézeteltérés ellenére – sikeresnek mondható. A találkozó fõ célja a két ország közötti gazdasági és az esetleges politikai együttmûködés mértékének meghatározása volt, bár az egyik ország a gazdasági együttmûködés létrejöttének feltételeként a politikai kérdések megoldását szabta, míg a másik fél a politikai kérdésekrõl való tárgyalás lehetõségét a gazdasági egyezmények létrejöttéhez kötötte. Gazdasági szempontból azonban mindkét ország rá volt szorulva egy jól mûködõ, szigorú szabályokra támaszkodó együttmûködésre. Ennek elérése szempontjából fontos lépésnek tekinthetõ a szakértõi bizottságok megalapításáról született döntés. A szakértõi bizottságok a két ország együttélésének legalapvetõbb szabályait voltak hivatottak lefektetni az állampolgári-jogi, illetve gazdasági és közlekedési kérdések rendezése által, amely kérdések az Osztrák–Magyar Monarchia szétesését követõ idõszakban még messze megoldatlanok voltak. A politikai síkon tapasztalható bizonyos ellentétek ellenére éppen a két ország közötti, de az egész közép-európai térséget is érintõ gazdasági konszolidáció lehetõsége jelentette a motivációt, illetve a garanciát a gazdasági együttmûködés kiépítésére, amelynek szükségességét immár az új magyar politikai vezetés is belátta. Érthetõ, hogy az akkori körülmények között az akárcsak részleges politikai konszenzus elérésére sem volt lehetõség, fõleg nem a két ország legelsõ kormány szintû találkozóján, viszont azzal, hogy a csehszlovák oldal ezt a lehetõséget taktikai megfontolásokból nem zárta ki, biztosított egy bizonyos fokú együttmûködést, amelynek híján a két ország nem lett volna képes teljes mértékben stabilizálni gazdasági helyzetét. A kétoldalú kapcsolatok felvétele irányában tett lépések közé tartozott természetesen a prágai, illetve a budapesti diplomáciai képviseletek nagykövetségi rangra való emelésérõl született döntés is, amelynek végrehajtására ugyan csak egy évvel késõbb került sor, viszont a követségek kölcsönös elismerésének szándéka is nagyban hozzájárult a magasabb szintû párbeszéd megteremtéséhez. /212/

Összefoglalva: a kétnapos csehszlovák–magyar találkozó konkrét eredményei közé tartozott a szakértõi bizottságok megalapításáról szóló megegyezés, a két ország képviseletének követségi szintre való emelésérõl szóló döntés, ezenkívül a csehszlovák oldal elõzetes garanciája arra, hogy a magyar nemzetiségû katonaszökevények és repatriánsok visszatérhetnek Csehszlovákiába (ez a pont viszont a késõbbi, bizottsági, illetve a Mariánské Láznìban tartott második kormány szintû tárgyalás sarkalatos kérdésévé vált). Továbbá Csehszlovákia számára alapvetõ fontosságúak voltak a magyar oldal konkrét biztosítékai, illetve ígéretei a Magyarország szempontjából kényes politikai kérdésekben. A királykérdés ügyében megnyugtatták a csehszlovák felet, hogy az – mivel annak rendezése egyelõre nem aktuális – nem jelent veszélyt Csehszlovákia számára; emellett a magyar fél ígéretet tett a Csehszlovákia ellen irányuló irredenta propagandától való elzárkózásra, valamint biztosította tárgyalópartnerét, hogy a hivatalos magyar kormányzat a trianoni békeszerzõdést tekinti kiindulási alapnak. /213/ Gazdasági szempontból nagy jelentõséggel bírtak a kereskedelmi és közlekedési kérdések rendezésének fõbb pontjairól született döntések, amelyek részleteiben való kidolgozása már az egyes kérdésköröknek megfelelõ szakértõi bizottságokra várt. A gyakorlati kérdések terén elõrelépést jelentett a Pozsonyban, illetve Kassán létrehozandó útlevélosztállyal kapcsolatos megegyezés, amely a két ország közötti, elsõsorban a Szlovákiában élõ magyar kisebbség személyi forgalmának megkönnyítését célozta, mivel addig a Magyarországra utazó csehszlovák állampolgárok vízumának kiadása a prágai útlevélosztály hatáskörébe tartozott. /214/

A csehszlovák és a magyar külügyminiszter találkozója természetesen nem csak az érintett két országban váltott ki óriási visszhangot; ezt csak felerõsítette a találkozó elõkészítésének gondos eltitkolása. Az osztrák 8 Uhrblatt például úgy ír a találkozóról, mint a két ország közötti háborús politikának a megszüntetésérõl, amelyet Gratz külügyminiszter a Habsburg-kérdésnél is fontosabbnak tart. /215/ A két ország politikai képviselõinek találkozója természetesen Magyarországon váltott ki nagy meglepetést, ahol annak bizalmas kezelése szó szerint információs káoszhoz vezetett, bár egyes újságírói körökben már néhány nappal a találkozó elõtt /216/ felbukkant a hír, amely valószínûleg a magyar külügyminisztériumnak még a találkozó elõtt szétküldött körtávirata által szivárgott ki. /217/ Az a tény, hogy a magyarországihoz hasonló tájékoztatást a csehszlovák külügyminisztérium csak három nappal a találkozó befejezése után küldött szét képviseleteinek, nem csak Magyarországon járult hozzá az információs vákuumhoz. /218/ Emiatt a budapesti csehszlovák képviselet rendkívül kellemetlen helyzetbe kerülve egyáltalán nem tudta kielégíteni a kétségtelenül nagy jelentõséggel bíró és meglepõ esemény iránt érdeklõdõ újságírókat. A képviselet sajtótájékoztató osztályának vezetõje csak „Bene¹ miniszter legutóbbi kijelentésére hivatkozhatott, amelyben a trianoni békeszerzõdés feltételeinek pontos teljesítését és megváltozhatatlanságát hangsúlyoztza”. /219/ Az effajta általános információk közreadásának viszont az lett a következménye, hogy azokat „nem fogadták bizalommal, és ezáltal meggyõzõ erejüket vesztették”. /220/

Az információhiány miatt a magyar sajtóban különbözõ – a valós tényektõl többé vagy kevésbé elrugaszkodott – híresztelések láttak napvilágot, amelyek azért, mert csak találgatásokra épültek, a találkozó témáját illetõleg Magyarország akkori legaktuálisabb problémáját – Nyugat-Magyarország kérdését – jelölték meg a tárgyalás legfõbb témájául, mi több, tudni vélték, hogy a tárgyalások a csehszlovák–magyar határ esetleges, a trianoni békeszerzõdés életbe lépése utáni korrekciójáról is folynak, ami viszont nem is volt olyan messze a valóságtól. /221/ Pontos információk viszont csak a tárgyalások befejeztével kerülhettek a nyilvánosság elé. Mindezek ellenére a magyar sajtó – mindent összevetve – pozitívan reagált a történtekre.

Az adott körülmények között a találkozó eredményével mindkét fél elégedett lehetett. A budapesti csehszlovák küldött a Gratz külügyminiszternél március 22-én tett látogatása után arról számolt be, mennyire pozitív benyomást tettek a Csehszlovákiával folytatott tárgyalások a magyar delegációra. Ugyanilyen hangnemben beszélt a lengyel kormány budapesti képviselõje is, aki a csehszlovák küldöttnek elmondta, hogy „Gratz mennyire pozitívan értékelte elsõsorban Bene¹ külügyminisztert”. /222/ A találkozó Teleki általi pozitív értékelésérõl pedig a csehszlovák küldöttnek – személyes benyomására alapozva – Johnson, az angol követségi tanácsos beszélt. /223/

Érdemes teljes terjedelmében idézni a magyar külügyminiszternek a Times /224/ bécsi tudósítója számára adott interjú teljes szövegét, mivel amellett, hogy képet alkothatunk a külügyminiszternek a tárgyalásról szerzett általános benyomásairól, találhatók benne bizonyos hasonlóságok a magyar jegyzõkönyvben foglaltakkal, ennek pontjaival, illetve ez a szöveg foglalja össze legjobban és legautentikusabban a brucki találkozót:

„Bene¹sel, a csehszlovák külügyminiszterrel folytatott brucki tárgyalások kielégítõk voltak, úgy eredményeikben, mint lefolyásukban, és komoly lépést jelentenek a megbékélés irányába, amely nélkül a közép-európai viszonyok konszolidációja elképzelhetetlen lenne. Azt viszont senki ne gondolja, hogy Magyarország – amikor erre az útra lépett – megváltoztatta arról a trianoni békérõl alkotott véleményét, amely magyarok millióit szakította el a magyar földtõl. Magyarország, jogos érzelmeit háttérbe szorítva, elsõként és elsõsorban azt szeretné elérni, hogy a háború következményeitõl szenvedõ kontinensen ne keltsen újabb ellenségeskedést, hanem a lehetõségekhez mérten a mostani problémákat próbálja meg enyhíteni, mert különben az a veszély fenyeget, hogy Európának az a része, ahol élünk, teljes gazdasági, majd késõbb szociális és politikai anarchiába süllyed. Bár nemzetünk céljai fontosak számunkra, nem szeretnénk azokat olyan eszközök segítségével elérni, amelyek az európai civilizációt fenyegetõ veszélyt hordoznak magukban. A brucki találkozón nyíltan és õszintén beszéltünk Csehszlovákia és Magyarország gazdasági és politikai közeledésének feltételeirõl. Leszögezhetõ, hogy abban, amit Bene¹ miniszter úr a megegyezés feltételeként megjelölt, nincs semmi, amit magyar szemszögbõl elfogadhatatlannak lehetne nevezni, más oldalról úgy gondolom, hogy dr. Bene¹ is mérlegelni fogja az országaink közötti viszony javításának általam megnevezett feltételeit. Még akkor is, ha ebben az irányban természetesen nem született konkrét megegyezés – hiszen az ellenségeskedést nem lehet egy kézmozdulattal barátsággá változtatni –, a brucki tárgyalás lefolyása azt a reményt kelti, hogy az országaink felelõs személyiségei megismétlik a mostani találkozót, ahol a megkötött szálakat sikerül tovább erõsíteni. /225/ A magyarok Szlovákiában, illetve csehszlovák állampolgárok Magyarországon elkövetett politikai bûneit illetõ amnesztiáról született megegyezés bizonyítékként szolgálhat arra, hogy a feszültség némileg enyhült, és hogy mindkét fél a kölcsönös vádaskodások és ellenségeskedések idõszakának befejezésére törekszik. A Csehszlovákia felé tett közeledõ lépéseket Magyarország kész megtenni Románia és Jugoszlávia felé is. Nem rajtunk múlott, hogy ilyen irányú törekvéseink épp Csehszlovákiánál találtak meghallgatásra, inkább arról lehet szó, hogy Bene¹ miniszter úr – a jelek szerint – tisztában van az európai politika szükségleteivel vagy talán azzal, hogy a nyugati kultúra jegyei, amelyek Ausztrián kívül az összes utódállam közül Csehszlovákiában és Magyarországon vannak leginkább jelen, egy olyan kapcsot jelentenek a két ország között, amelyet még a háború keltette gyûlölködés sem tudott elszakítani.” /226/

Egy ilyen, a politikai körök és a nyilvánosság kizárásával, titokban elõkészített és megtartott politikai lépés után, amilyen a csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó volt, természetesen várható volt, hogy mindkét ország parlamentje – képviselõi felszólalásokon keresztül – egyenesen a résztvevõktõl, azaz a külügyminiszterektõl fogja követelni a találkozóval kapcsolatos tájékoztatást, amelyrõl a politikába beavatatlan nyilvánossághoz hasonlóan csak a tárgyalások megkezdése után a sajtón keresztül értesült. Ennek ellenére, eléggé meglepõ módon, a csehszlovák Nemzetgyûlésben a brucki találkozó nem is került terítékre, legalábbis nem képviselõi felszólalások keretén belül. Ennek okát valószínûleg abban kell keresnünk, hogy a törvényalkotókat a csehszlovák–magyar találkozóról idõben tájékoztatták. Azt, hogy ez mikor és milyen módon történt, a gyorsírásos jegyzõkönyvekbõl nem lehet pontosan megállapítani, mivel ezek nem tesznek említést semmiféle, a képviselõket a brucki tárgyalásról tájékoztató hírrõl. Ennek ellenére a képviselõk kaphattak valamiféle felvilágosítást. Errõl tanúskodik Svetlík képviselõnek a költségvetési és alkotmányos bizottság által készített, a rendkívüli szlovákiai megyei különadóról szóló jelentéssel kapcsolatos beszéde, amely a képviselõház 66. ülésén 1921. március 31-én hangzott el. /227/ Svetlík képviselõ a fenti témáról kialakult vita során többek között megjegyezte: „Tisztelt képviselõház, néhány nappal ezelõtt beszámolót hallhattunk arról, hogy a külügyminiszter úr Bruckban találkozott… Teleki miniszterrel és más magyar politikussal.” /228/ A gyorsírásos jegyzõkönyvben viszont nem szerepel a képviselõ által említett hírközlés, tehát ennek formáját és tartalmát nem áll módunkban feltárni. A képviselõházi hírvivõ a képviselõket, Svetlík képviselõ utalásából kiindulva, valószínûleg vagy március 16-án, tehát a képviselõház 65. ülésén, vagy 15-én, a 64. ülésen tájékoztathatta a csehszlovák–magyar találkozóról. Még a csehszlovák–magyar találkozó megkezdésérõl szóló tájékoztatás szövegének hiányában is – a képviselõ bíráló hangvételû szavaiból – következtethetünk annak felületes és általános jellegére. Azonkívül, hogy Svetlík tévesen gondolta a brucki kastély tulajdonosának a „szlovák nép kizsákmányolóját” /229/, Dréher Antalt, ami figyelmetlenségének tudható be, a találkozóval kapcsolatos szavai, amelyek így hangzottak: „paktum, amelyrõl nem tudjuk, mirõl szól” /230/, arra enged következtetni, hogy még a parlamenti tájékoztatás ellenére sem oszlottak teljesen szét Bene¹nek a magyar partnereivel tartott találkozóját övezõ szóbeszédek.

A csehszlovák parlament reakciójával ellentétben a brucki találkozó részleteit azonban a Magyar Nemzetgyûlés képviselõi interpelláció keretén belül tárgyalta, éspedig Pallavicini György képviselõ jóvoltából, aki Baranya kérdésével kapcsolatos felszólalásában felszólította Gratz külügyminisztert, hogy magyarázza meg a csehszlovák–magyar kétoldalú találkozó körülményeit, és számoljon be annak tartalmáról. /231/ Gratz válaszában a találkozó indokoltságát hangsúlyozta, hivatkozva miniszteri tisztségbe lépésének programjára, ahol egyértelmûen leszögezte annak szükségességét, hogy az érzelmek ellenére normalizálódjanak a gazdasági kapcsolatok a szomszédos államokkal, és emlékeztetett korábbi nyilatkozatára: „Kijelentettem…, hogy kész vagyok minden alkalmat megragadni arra, hogy szomszédainkkal politikai tekintetben bizonyos modus vivendi jöjjön létre, gazdasági tekintetben pedig a kölcsönös érdekeknek megfelelõ szorosabb megállapodások is létesüljenek.” /232/ A magyar külügyminiszter ugyanakkor hangsúlyozta, hogy küldetésének tekinti enyhíteni Magyarország háború utáni, a kisantant létrejöttében kicsúcsosodó elszigeteltségét. Gratz szerint a brucki találkozó ennek a politikai irányvonalnak a szerves részét képezi /233/, más szóval a brucki találkozó a fent vázolt külpolitikai irányelvek megvalósításának elsõ lépcsõfokát képviseli. /234/ A brucki találkozó során megtárgyalt kérdéseket illetõleg Gratz csak általánosságban beszélt arról, hogy ezek két csoportba oszthatóak: az elsõ csoportba azok a kérdések tartoznak, amelyekre a két ország közötti viszonytól függetlenül kell megoldást találni, a másik csoport kérdései pedig a csehszlovák–magyar viszony szempontjából meghatározó jellegûek. Ugyanakkor rámutatott arra, hogy a két ország közötti viszony valójában még nincs meghatározva, sem nemzetközi-politikai, sem gazdasági szempontból. A problémák megoldásának szükségességére – Gratz szerint – a „mindennapi élet követelményei” /235/ mutatnak rá. Azt, hogy konkrétan milyen kérdések kerültek szóba a brucki találkozón, a külügyminiszter nem árulta el. Az általa második csoportba sorolt kérdésekrõl, amelyeket politikai kapcsolatok kialakulásának alapfeltételeként jelölt meg, Gratz ismét csak nagy általánosságban annyit mondott, hogy ezeket a csehszlovák külügyminiszterrel egy teljesen nyílt párbeszéd keretén belül tárgyalták meg, amely során a felek minden részletre kiterjedõen, még a legérzékenyebb problémákat is érintve, ismertették álláspontjaikat. Ez a tény – Gratz szerint – önmagában is bizonyítja a két ország közötti feszültség csökkenését. A megtárgyalt ügyek közül Gratz csak a diplomáciai képviseletek nagykövetségi szintre való emelését és a kétoldalú amnesztiáról született keretegyezményt említette. Figyelemre méltó volt a külügyminiszternek az interpellációra adott válasza végén tett kijelentése, miszerint Magyarország kész hasonló tárgyalásokat kezdeni többi szomszédjával is. /236/

A két ország törvényhozó testületeinek, illetve a sajtónak az elõbbiekben ismertetett reakciói arról tanúskodnak, hogy a csehszlovák–magyar találkozó egyik országban sem keltett különösebb társadalmi visszhangot. A nyilvánosság negatív reakciójától és annak a két ország kormányát fenyegetõ lehetséges hatásaitól tartó elõzetes aggodalmak, amelyek fõleg a magyarországi törékeny kormányhatalom szempontjából tûntek indokoltnak, bár kissé eltúlzottnak bizonyultak, semmiképpen sem voltak indokolatlanok, hiszen a két ország közvéleményét uraló ellenséges hangulat szempontjából lehetetlenség volt akár a politikai élet, akár a nagy nyilvánosság reakcióját pontosan megjósolni. Mindenesetre az esemény egészen más visszhangot is kiválthatott volna – és itt a sokkal súlyosabb következményekre gondoljunk –, ha annak elõkészítése a nyilvánosság, illetve a hivatalos diplomáciai és politikai apparátus bevonásával történik. A tárgyalás légkörét az is nagyban megváltoztathatta volna, ha az csehszlovák vagy magyar területen kerül megrendezésre, ahol egy ilyen esemény biztosan nem folyt volna le a mindkét fél számára kellemetlen incidensek nélkül. A brucki találkozó a két ország külpolitikájának szempontjából, de alapjában véve az egész közép-európai régió kontextusában is jelentõs eseménynek számít, mivel annak eredményétõl függött egyrészt a két ország politikai kapcsolatainak jellege, másrészt a két ország közvéleményének a másik ország irányában tanúsított ellenséges magatartás jövõbeni alakulása is, tehát annak radikalizációja vagy éppen enyhülése. Mindenesetre mindkét ország a gyakorlatban gyõzõdhetett meg arról, mennyire idõszerûtlen saját politikáját a másik fél szemszögébõl elfogadhatatlannak tekinteni – ez viszont mindkét fél számára hasznos tapasztalatot jelenthetett egy esetleges, következõ találkozó elõkészítése során. A Csehszlovákia és Magyarország közötti párbeszéd, illetve együttmûködés folytatását nemcsak a bizottságok mûködése és a következõ kormány szintû találkozó megrendezése tette próbára, hanem elsõsorban a néhány nappal késõbb bekövetkezõ, Károly excsászar elsõ magyarországi restaurációs kísérlete, amely váratlanul megzavarta Magyarország kül- és belpolitikai helyzetét.

(Cseh eredetibõl fordította Bondor Sándor)