Viga Gyula: A gazdaság, társadalom és kultúra változása a Bodrogköz 18—20. századi műveltségében
I. Az 1990-es évek első felében – kezdetben a Szlovák Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének támogatásával – a Bodrogköz északi, Szlovákiához tartozó falvaiban végeztem kutatásokat, melynek eredményeit 1996-ban egy tanulmánykötetben összegeztem (Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc). A címbe került kulcsszó, a változó népi kultúra – túl a fogalom evidenciáján – előre vetítette a kutatás továbbvitelét, melyhez négy éven át az OTKA támogatását élvezhettem.
A vizsgálatok alapját néhány – a korábbi kutatásból leszűrt – tanulság s előzetes elképzelés jelentette. 1. A Bodrogköz – ellentétben több kutató véleményével s számos korábbi tanulmány kicsengésével – nem reliktum terület. Ha őriz is a tradicionális műveltségében archaikus vonásokat, azok megmaradása és eltűnése a történeti táj egészének hagyományos kultúrájában jelez elmozdulásokat, változásokat, így indokolt a kérdésfeltevés: milyen tényezők hatnak a tradíció megőrzésének, s milyenek a változásának, átalakulásának irányába. 2. A Trianonban létrehozott új helyzet, hogy a történeti táj egyik fele Magyarország része maradt, másik fele – a mai Ukrajna kárpátaljai részét is magában foglaló – Csehszlovákia része lett, a 20. századi változásokat illetően két ország zömében magyar népességének gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatait körvonalazza. A határon túli területek a korábbi néprajzi vizsgálatokban többnyire úgy jelentek meg, mint a magyar népi kultúra régies zónái, s csak az elmúlt évek világítottak rá, hogy a hagyományos népi műveltség átalakulása ezekben a térségekben – esetünkben a Felső-Bodrogközben – is lezajlottak. 3. Figyelembe véve a 18–20. század gazdasági, társadalmi és kulturális folyamatait, már az indulásnál megállapítható volt, hogy e három – történetileg változó – összefüggésrendszerben értelmezhető a hagyományos műveltség állapota. A) A vallási-etnikai folyamatok a 19. század 70-es éveire gyakorlatilag lezajlottak, a polgárosodás időszakában ez a képlet lényegében változatlan feltételrendszert jelent. B) A 19. század 70-es éveitől a kivándorlás és az időszaki munkásvándorlás jelent kitörési pontot. C) A Bodrogköz vízrendezése újjáformálja mind a területhasznosítás, mind a társadalmi struktúra (birtokviszonyok) kereteit, így a lassú modernizáció keretei mindkét összefüggésben táji differenciákat mutatnak.
Ezek a – nem kis részben saját kutatásaim révén rendelkezésre álló – vizsgálati elvek jelentették tehát munkám alapját. Mivel közben több új kutatási összegzés is megjelent, munkám egyre erőteljesebben a polgárosodás, modernizáció folyamatára, annak eltérő táji variánsaira, az átalakulást gyorsító és azt akadályozó tényezők szerepére és hatására összpontosított.
II. Mind a terepmunka adatai (összesen mintegy 40 nap), mind a Zempléni Levéltár – jobbára lokális – forrásai, mind a Bodrogköz rendkívül szerteágazó történeti-néprajzi irodalma végtelenül szétdarabolta a vizsgálat célkitűzéseit. Valamennyi település kutatására természetesen nem lehetett mód, így a lezárt és publikált – részben sajtó alatt levő – eredményekben részben esettanulmányok közlésére, részben pedig olyan általánosításra nyílott lehetőség, amely az alapproblematika gerincét jelenti, s legfőbb rendező elveit jelöli ki, de a témakör rendkívül sok részletében nyitott, további vizsgálatokat és tanulmányokat igényel.
1. Esettanulmányok
A) Kisgéres
Kezdeményezője, szervezője és szerkesztője voltam annak a tanulmánykötetnek, amelyik egy reprezentatív szlovákiai magyar település, Kisgéres hagyományos kultúrájának változását mutatja be (Dunaszerdahely, Lilium Aurum Kiadó, 2000). A település kiválasztásában meghatározó volt, hogy azt a környező falvak korábban az elmaradottság, a paraszti hagyományokhoz való ragaszkodás, a tradicionális paraszti habitus mintájának tartották. A kötet s abban – Viszóczky Ilonával – a hagyományos gazdálkodásról írott tanulmányom érzékelteti azokat az összefüggéseket, amelyek a 18. század derekától, de legfőképpen a polgárosodás folyamatában a földrajzi feltételek és az emberi tevékenység egymásra hatásában, a gazdálkodás lehetőségeinek, feltételrendszerének átalakulásában, az 1920 után megváltozott geopolitikai-értékesítési folyamatokban megnyilvánultak, ezáltal kimozdították korábbi keretéből a paraszti üzemszervezetet. Ugyanakkor hatással voltak a lokális társadalom hierarchiájára, az új eszközök és ismeretek átvételének folyamatára, s nem utolsósorban a táj környező településeihez való viszonyra is. Átalakították a falu megtartó erejét, külső kapcsolatrendszerét. A kötet és az említett tanulmány végigköveti a változás folyamatát a közös gazdálkodás folyamatában, de az 1990-es években is, rámutatva a közelmúlt és a mai falu gazdasági-társadalmi ellentmondásaira, gondjaira is.
A Kisgéres-tanulmány tanulságai számos vonatkozásban igazak az egész táj népéletének 19–20. századi átalakulására. Közös adottság, s az életmód és a műveltség vonatkozásában is meghatározó tényező, a bodrogközi táj, pontosabban azok az ökológiai feltételek, amelyek a történeti tájon belül az ún. Karcsa-mellék jellemzői. A 18. századi források által még egyértelműen gyenge mezőgazdasági adottságúnak tartott Kisgéres népe – hasonlóan a Bodrogköz vízjárta településeihez – a 19. század második felében a vízrendezéssel, kisebb mértékben az erdőirtással tágítja ki, egyben szelídíti meg, fogja termőre a határát, terjeszti ki élettevékenységének kereteit. Az életmód dominanciája egyértelműen a kétnyomásos határhasználatra, különösen a szemtermelésre, valamint a – részben más falu legelőin hizlalt – szarvasmarhatartásra került. A 20. század első felében a lakosság a legelőterület kiterjesztésére törekszik – ez vásárlással valamelyest sikerül is –, de szerepet kap a hízóállatok nevelésében a sajátos adottságot jelentő Keresztúrpuszta szénatermése is. Maga Keresztúrpuszta használata, az ott folyó gazdálkodás sajátos kettősséget ad a település gazdasági működésének. A gazdálkodás jellege lényegében hasonló a 19–20. században a környező bodrogközi és északkelet-magyarországi falvakéhoz: a növénytermesztés intenzívebbé tétele fokozatosan alakítja át a legeltető állattartás szerkezetét, ill. teszi lehetővé a takarmánytermesztés révén nagyobb állatállomány tartását. A Bodrogköz falvaiban nem arról van szó, hogy a legeltető állattartás elveszítené korábbi takarmánybázisát a földművelés struktúrájának átalakításával, hanem a vízrendezés, a korábban hasznavehetetlen területek nagy részének felszámolása teremti meg mind a legelőterület, mind a szántók kiterjesztésének lehetőségét. A korszak azonban – mind a jobbágyfelszabadítással, mind a nagyon lassú polgárosodással – egyszerre indít extenzív és intenzív gazdasági folyamatokat. Az állattenyésztés és a földművelés egyensúlya a határhasználatban meglehetősen kimért, a nagy gazdasági hasznot jelentő hízóállat-nevelés így jórészt kiszorul a falu határából: hasonlóan más bodrogközi falvakhoz, más települések legelőire hajtják azokat tavasztól őszig.
Jellemző volt Kisgéresre a korai burgonya termesztése, ami nem csupán az állattartás takarmányozása felé hat, de jelentős piaci bevételhez is juttatja a paraszti üzemeket. A szarvasmarhatartás szerkezetéből fakadóan a fogatolásban egészen a második világháborúig megmarad a szarvasmarha dominanciája, amely – az értékesítési lehetőségekkel együtt – konzerválja a nagyszarvú magyar ökrök tenyésztését.
Sajátos adottsága viszont a település népének a királyhelmeci hegy, ahol jobbára saját fogyasztásra termelnek bort a 20. század első felében. A szőlészkedés a 20. század dereka óta fokozatosan intenzív ágazattá alakult, melyben – többféle módon – szerepe volt a közös gazdálkodásnak is. Extenzív technikája és fajtaösszetétele ellenére jelentős hasznot adott a lakosságnak a szőlőhegyeken termő cseresznye is, melynek az igényesebb művelése már nem volt érdemes befektetés a kisgéresi parasztemberek számára. A bor és a karakteres pincesor ma már jelképe a falunak és az ott élőknek.
Lényegében kedvezőnek nevezhető a falu közlekedés-földrajzi helyzete. Mind országúton, mind – Nagygéres vasútállomása révén – jó lehetősége volt a lakosságnak a javak cseréjére. A kereskedésnek annak ellenére nagy jelentősége volt a falu gazdasági életében, hogy a parasztüzemek döntő többsége kisbirtokon gazdálkodott, s a 20. század első felében igazából nem is volt nagygazda a faluban. Az önellátás mellett, olykor a saját fogyasztás rovására, számottevő hasznot hozott a szőlő és a gyümölcs. A valódi mobilizálható tőkét azonban a szarvasmarha, főleg az ökör hizlalása és értékesítése jelentette. A kereskedelembe döntő módon avatkoztak bele a 20. század politikai történései. A trianoni döntés megfosztotta a tájat organikus egységétől: a Bodrogköz északi része Csehszlovákia, a déli pedig Magyarország végvidéke lett. A bécsi döntést követő pár év után tovább súlyosbította a helyzetet a közép-európai államok területének újabb módosítása: a Szovjetunió új határa elvágta a Felső-Bodrogközt a Kárpátaljától is. Így nem csupán az anyaországi piacok vesztek el, hanem a – különösen az állatkereskedelemben fontos – kárpátaljai vásárok is. Valódi vákuumba, gazdasági zsákba került Kisgéres, hasonlóan a Bodrogköz határ menti településeihez. Mindezt csak részben enyhítette, hogy – éppen a regionális változások következtében – Királyhelmec helyi centrummá vált, s részben felszívta a környező falvak, köztük Kisgéres nem túl jelentős élelmiszerfeleslegét.
Aligha tévedünk, ha a helyi társadalmi struktúra mellett ezzel a gazdasági helyzettel is magyarázzuk azt, hogy a közös gazdálkodás igen hamar elfogadást nyert, s ma is olyan adottság, melyet már nemcsak a kisgéresiek, hanem a környező bodrogközi falvak is szinte alternatíva nélkülinek mondanak. A nehéz szociális helyzet valójában soha nem hagyott sok kitörési lehetőséget, s konzervált bizonyos elvárásokat is. Kétségtelen tény azonban, hogy Kisgéres népe többségében összehasonlíthatatlanul magasabb életnívót mondhat magának, mint a második világháború előtti elei, s ez nem egyszerűen a 20. század második felének „haladásával” magyarázható. A munkaközpontú paraszti társadalom átalakulása itt is sok vonatkozásban megfigyelhető, de az sem kérdéses, hogy a kisgéresiek a föld és a munka szeretetét – különösen az idősebb generáció tagjai – a közös gazdálkodás időszakában is megőrizték. Ez segítette hozzá őket ahhoz, hogy a falu ma nem egyszerűen elfogadott, hanem sok tekintetben minta is a környező települések számára, jóllehet azok népe korábban megmosolyogta, finoman kigúnyolta a kisgéresiek ezen tulajdonságát. A kisgéresiek kényszerű, ám a korábbi birtokstuktúra szélsőséges ellentmondásait részben „feloldó” közös gazdálkodása, az oda is átmentett föld- és munkaszeretete tehát előnyös helyzetet teremtett a megváltozott körülmények között, egyszersmind át is törte a konzervatív paraszti hagyományokat: a polgárosodásban a kisgéresiek utolérték a táj gyorsabban modernizálódó falvait.
B) Karcsa és Pácin viszonya
Ha Kisgéres megítélésében, viszonyrendszerében egyértelműen tükröződött a tradicionális kultúra átalakulása, az ahhoz való mentális és közösségi viszony, nem utolsósorban ennek a kívülállók részéről való megítélése, akkor kézenfekvő volt együtt megvizsgálni és összevetni két szomszédos települést, amelyekről már az előzetes vizsgálatok is sejtették, hogy eltérő a polgárosodáshoz, modernizációhoz való viszonyuk. Karcsa és Pácin – két szomszédos település – kapcsolata abban is sajátos, hogy két évtizeden keresztül közös tanács irányításával működtek, a népesség jelentős része közös termelőszövetkezetben dolgozott, de a mindennapi élet számos találkozási alkalmánál is tükröződött az egymásról alkotott – megörökölt – kép, benne a saját elődeik öröksége. (Viga Gyula: A tradíció és a változás néhány jellemzője a Bodrogköz népi műveltségében. [Karcsa és Pácin példája]. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXXVIII. (1999) 1127–1155. p., Miskolc.)
A két, földrajzilag hasonló adottságú település népének életstratégiája lényegében a vízrendezést követően, a 19. század utolsó két évtizedében kezdett erőteljesebben elágazni: a birtokstruktúra és a társadalmi mobilitás volt e folyamat tükrözője. A vízrendezéssel kiterjedt karcsai határ művelése – a széles zsellér-, ill. mezőgazdasági cseléd réteg ellenére – hozzákötötte a földhöz a karcsaiakat, s a munkaközpontú paraszti mentalitásuk a közös gazdálkodás időszakáig megmaradt. Pácin nincstelenjei közül számosan az Amerikába való kivándorlással reagáltak a kialakult helyzetre, ahonnan pénzt hozva/küldve igyekeztek földhöz jutni. Itt gyorsabban alakult a pénzgazdálkodás, a faluban a 20. század elejétől nagyobb számban – főleg zsidó – üzletek nyíltak, s a népesség egész mentalitása sokkal polgárosultabb volt, mint a kaparkodó, a paraszti munkában magát megnyomorító karcsaiaké. Szerepet játszott a páciniak szemléletének és habitusának átakulásában a helyi Senyei-kastély és annak népe: a ruházkodásban és a hajviselet alakulásában számos alkalommal közvetlen hatás is kimutatható Lényegesebb ennél, hogy a páciniaknak a helyi bárói birtokon mindig volt lehetőségük részes-, ill. bérmunkára, emiatt nem kellett elmenni a faluból. Aki elment, az ki is szakadt a falu paraszti közösségéből. Erőteljesen befolyásolta Pácin népének 20. századi sorsát az, hogy a trianoni határ szélén fekszik, a helybeli katonaság, határőrség jelenléte erősen befolyásolta a helybeliek szokásait, viselkedését, beleértve a házasodás körét is. Másfajta minták voltak számukra, mint a karcsaiaknak. A közösségi normák és azok kontrollja is gyorsabban változott, a karcsaiak lényegesen tradicionálisabbak, konzervatívabbak maradtak.
Különösen tanulságos eredménnyel járt az egymásról alkotott kép, egymás megítélésének vizsgálata. A páciniak büszkék a mozgékonyságukra, a társadalmi mobilitásukra: például a falujukból nagyobb számban kikerült értelmiségire. A páciniak jártak elöl a másikról alkotott értékítéletben: a karcsaiakat – finoman szólva – elmaradottnak, butábbaknak tartják. Amíg a páciniak lenézték a munkába beleszakadó karcsaiakat, addig a karcsaiak lustának, a közösségi normákat be nem tartónak mondják a páciniakat, s számukra a faluhoz és a közösséghez, annak közös hagyományához való ragaszkodás jelent értéket.
A mai generációk jószerével megörökölték az egymásról alkotott véleményt, ami ma már barátságosabb, sokszor tréfás formában jelenik meg, de az eltérések ma is tapinthatók. Kutatásom során például a közös iskola sportversenyein s főleg a két falu futballcsapatának egymás elleni mérkőzésein tudtam kimutatni az értékítéletek/előítéletek konfrontációját, megnyilatkozását.
Az egymásról alkotott értékítéletnek – a falucsúfolótól a közös munka során tett észrevételekig – különféle szintjei vannak, s mindezek maguk is alakulnak, változnak. A szomszédos parasztfalvak jobbára azonos társadalmi státusban léteznek, s az egymásról kialakított képük nem utolsósorban éppen a polgárosodás, modernizáció folyamatában formálódik, egyben tükrözi is az ahhoz való viszonyt: a tradíció és a változás (urbanizáció, modernizáció) kapcsolatrendszerét. A változással és változtatással párhuzamosan a közösségek kialakítanak egy társadalmi önképet, s egyfajta képet a más, őket körülvevő, hozzájuk kapcsolódó közösségekről. Az újabb generációk tudásának egy része öröklött vélekedés, kvázi előítélet, másik része folyamatosan újra termelődik a gazdaság, a társadalom és a kultúra – hol konvergáló, hol divergáló – folyamataiban. Újabb elemei ma is születnek: részben empirikus úton az egyes közösségek tagjaiban, ami csak akkor válik a közösség vélekedésévé, tudásává, ha nem áll egészében szemben a korábban megörökölt/tanult képpel.
Vizsgálataim s a konkrét esettanulmány azt igazolja, hogy a vizsgált példa az egész történeti táj vonatkozásában tükrözi a tradicionális műveltség és a modernizáció viszonyát. Az egyes falvak, falucsoportok mozgástere, lehetősége más-más volt gazdaságuk, társadalmuk átalakítására, az eltérő helyzet ma is esélyegyenlőtlenségeket hordoz. Az eltérő adottságok egy része öröklött, s meg nem változtatható, más részük azonban a 20. század politikai, gazdasági, társadalmi átalakulásának, ellentmondásos és területileg egyenlőtlen változásának következménye. A vizsgált történeti táj műveltségi tömbjei s a reprezentáns falvak eltérő jegyeit tehát magam az eltérő lokális adottságokból eredően eltérő modernizációban keresem.
2. Összegező tanulmányok
Több előadásban és tanulmányban igyekeztem összegezni a vizsgálat tanulságait, ennek megfelelően az elmúlt évek alatt – mind a regionális adatokkal, mind teoretikus vonatkozással – bővült a problematika értelmezése.
A hagyomány és a változás fogalmai, amelyek valójában nem ellentétes jelentésűek, a kutató számára az azokat összekapcsoló – időben és térben behatárolt – szakaszok miatt érdekesek: a változás mikéntjéért és időrendjéért, ill. a változást megelőző állapot rekonstruálásáért. A változás tényét, folyamatát, annak periódusait, a tempója által (is) eredményezett táji variánsait, ill. a paraszti műveltség így létrejött regionális típusait a magyar parasztok életmódjának és kultúrájának vélhetően minden korábbinál mélyrehatóbb átalakulása óta tünteti ki megkülönböztetett figyelemmel a néprajz a második világháborút követő fél évszázad során. A változások mibenlétének és mikéntjének értelmezése azonban messze nem csupán szaktudományi kérdés. Az adott kultúrában és társadalomban élő egyén esetében is döntő az egyéni hajlam, habitus abban, hogy inkább a megszokotthoz, a megörökölthöz ragaszkodik-e, a lehető legkevesebb változtatással viszi-e tovább az előző generációtól szerzett örökséget, avagy – könnyebben-nehezebben – alakít annak részletein. Az előzőekhez hasonlóan meghatározott személyiségében a kutatói hajlam, habitus is, csöppet sem függetlenül attól a társadalmi közegtől, melyben az illető él. Európában a társadalmi haladásról, a fejlődésről folytatott értelmiségi gondolkodás az elmúlt századokban vagy a távoli kontinensek alacsony fejlődési fokon álló népeit, vagy az európai parasztokat jelölte meg – saját társadalmának kritikájaként – mintául. A magyar nemzeti kultúra megkonstruálásának időszakában a hagyományában is erősen megosztott magyar társadalom különböző rétegei alapvetően más jelentőséget tulajdonítottak saját identitástudatukban az egyes társadalmi rétegek tradíciójának, köztük a korábbi századokban domináns parasztok kulturális örökségének.
A hagyomány értelmezése a néprajz tudománnyá válása és intézményesülése óta sokat változott, de tartalma ma is vitatott. A 19. században még jobbára a folklór egészével azonosították, hasonlóan Györffy István 1939-ben még az elődeinkről ránk maradt szellemi javakat érti alatta, szemben a hagyaték és az örökség kifejezésekkel jelzett, objektiválódott tárgyi javakkal, amelyek ugyancsak az előző generáció(k)ról maradtak fent. Az újabb kutatások a tradíciót igyekeznek leválasztani magáról a kultúráról, s olyan törvényszerűségnek tartják, amely maga nem része a kultúrának.
Ha a hagyomány fogalmát a generációk között átörökített kulturális örökség értelmében használjuk, akkor a műveltség nagy tömbjeit lényegében kiemelhetjük a tradíció köréből. A táji feltételekhez való alkalmazkodás rendje, annak eszközei, a mezőgazdálkodás technikái és szerszámai, a kézműves technológiák önmagukban nem tartoznak a tradíció körébe. Különösen nem, ha figyelembe vesszük, hogy a paraszti tevékenységet az európai feudalizmus tulajdonlási és birtoklási rendje, a szolgáltatások rögzített formái, a rögzült településhatárok s még számos más tényező szervezett struktúrában működteti. A termőtájak kialakításának lehetősége a feudális keretek között éppen úgy nem volt spontán folyamat, ahogyan nem volt az a 19. század második felében sem.
Mindezek persze egészen nem függetlenek a hagyománytól és a hagyományozódástól. A termelés technikájának és eszközeinek, eljárásmódjainak működtetése mentén az átörökítés – hol vékonyabb, hol erősebb – szálaival generációkat kapcsol össze. A termőterületek adottságait éppúgy nem kell újratanulniuk a parasztemberek fiainak, ahogyan a társadalmi viszonyokat és viszonylatokat, a közösségen belüli hierarchiát s azokat az eszméket sem, amelyek azok átalakítására, megreformálására jönnek létre. Ennyiben a tradíció valóban nem közvetlen része a kultúrának, hanem értelmezhető annak grammatikájaként, csakhogy azonnal értelmét veszíti, ha nem nevezzük meg konkrétan a helyét, működési területét. Nincs általában „hagyomány”, ilyen módon az mégis elválaszthatatlan a kultúra szövetétől.
Ha a kultúra bonyolultan összetett szerkezetét tekintjük, akkor egyértelmű, hogy annak összetevői más-más jelentőséggel bírnak az egész struktúrájában, s szerepüknek megfelelően eltérő megváltozásuk/megváltoztatásuk lehetősége, valamint a változásuknak a műveltség egészének állapotára gyakorolt befolyása. A fentiek összefüggésében különös jelentősége van a műveltség korszakhatárainak, s a változások értelmezhetetlenek a hosszabb történeti metszetek nélküli kutatások számára. Az európai kontinens históriájában a – főleg történeti-agrártörténeti – kutatások mind térben, mind időben markáns határokat húztak, amelyek egyszersmind korszakhatárok: kifejezik, hogy a térbeli különbözőségek az időbeliekkel mennyire adekvátak, s miként változnak az évszázadok során. Értelmezik, hogy gyorsul-e vagy lassul a változások tempója, s azt is, hogy milyen feltételek gyorsítják vagy lassítják az átalakulás ütemét.
Markánsabban megragadható ezekben a folyamatokban a jobbágyfelszabadítás társadalmi-gazdasági következménye, a paraszti műveltség átalakulására és táji differenciálódására gyakorolt hatása. Amennyire egyértelműen korszakhatár a paraszti polgárosodásban a jobbágyfelszabadítás, olyan nyilvánvaló az is, hogy egy-egy táj népi (paraszti) műveltségének alakulásában van folytonosság az e fontos cezúra előtti és utáni állapotok között. Magam meghatározó változásnak tekintem a Magyar Alföld nagy tájátalakító munkáját, a vízrendezést is, melyet – mind a gazdaságra, mind a paraszti társadalomra gyakorolt hatása miatt is – valóban nem alaptalan második honfoglalásnak nevezni. Századunkban nagy jelentőséget kell tulajdonítanunk – az ugyancsak nem belső fejlődés révén – létrejött trianoni határok hatásának, a második világháborút követő földosztásnak, majd az azt rendkívül gyorsan követő kollektivizálásnak, s úgy tűnik – bár tanulságai ma még nem beláthatók –, hogy ilyen hatás az 1989 utáni változás is a hazai agrártársadalomban.
Ha a Bodrogközben a paraszti életmód és műveltség 20. századi átalakulását kívánjuk röviden számba venni, akkor a ható tényezőknek éppen olyan hierarchikus sora rajzolódik ki, mint amilyen a műveltség egész struktúrája. Az egyes hatások az életmódban, a kultúrában alapvető, azok egész állapotára kiható változásokat idéznek elő, mások csak annak részleteit formálják, s nem járnak strukturális módosulással, sem a társadalom szerkezetének átformálódásával. Ahogyan a paraszti műveltség egyaránt tartalmaz nagy területeket és kiterjedt csoportokat jellemző általános vonásokat és regionális, ill. lokális elemeket, ugyanolyan módon hierarchizáltak a változtató hatások is. Vannak folyamatosan ható s lassú változást előidéző tényezők akár a műveltség természeti környezetében is, s vannak gyors folyamatok, amelyeknek tempós lefutásúak a társadalmi, kulturális következményei is. Az alábbiakban elsősorban az általam vizsgált tájat ért hatásokat, ill. az azok következtében létrejövő átalakulásokat veszem számba, különös figyelmet szentelve természetesen annak, hogy azok egyformán érvényesülnek-e a terület egészén, vagy maguk is előidéznek további regionális hatásokat. Tisztában vagyunk azzal, hogy a szóba jöhető ható tényezőknek és az általuk indukált változásoknak csak egy részét sorolhatjuk fel ebben az írásban, további vizsgálatok szolgálják majd a problematika kiszélesítését és megoldását.
A létfenntartás rendszere nem értelmezhető a környezeti tényezők nélkül, az abban végbemenő változás jobbára az adott környezetben élők generációinak tájátalakító tevékenysége révén valósul meg. Az ember és a földrajzi környezet alakítható része leginkább abban a folyamatban érintkezik, amely során az emberi tevékenység a kultúrtájat kialakítja. Ahogyan az európai parasztok mindenhol az erdő és a víz rovására tudják kitágítani élettevékenységük kereteit, úgy a Bodrogköz területén is ezek a gazdálkodás extenzív kiterjesztésének lehetőségei. A Bodrogköz területén a 13. századtól folyamatosan zajlott az erdők irtása, hasonlóan a honfoglalás korában egyetlen összefüggő erdőséghez hasonlítható Kárpát-medence más tájaihoz. Először a települések környékén, magasabban fekvő tölgyesek lesznek a fejszék áldozatai, s a kiemelkedő térszíneken, főleg a Zempléni-szigethegység belsejében fekvő magaslatokon húzódó tölgyesek jelentősége egészen a 19. század derekáig megmarad a sertéskondák makkoltatásában. A települési folyamat és a gazdálkodás kiterjesztése évszázadokon át párhuzamos az erdők és a vizek visszaszorításával. Az erdő és a vízjárás, ill. ártér egymással is szoros kapcsolatban van, s a vízrendezés és az erdőirtás folyamata számos vonatkozásban egymásba kapcsolódik. A legkisebb kárt a 19. század elejéig az ártéri és síksági galériaerdők szenvedték el, azok kivágásának feltétele volt a vízrendezés is: az erdőállomány kiirtásának utolsó nagy szakasza egybeesett a Bodrogköz vízszabályozásával.
A Bodrogköz kiterjedt legeltető állattartásának takarmánybázisát a 19. század derekáig éppen az erdők és az ártéri legelők, ill. a vízjárta rétek szénatermése képezte. Az erdők kiirtása visszavetette a gazdálkodás ezen ágazatát, majd amikor az 1880-as évekre egészében átalakult a földhasznosítás szerkezete, s a reliktumszerűen megmaradt külterjes legelők és a falvak közös legelői mellett egyre inkább a téli istállózás vált jellemzővé. A szarvasmarhák száma 1895–1911 között növekedett. Az állattartás, főleg a szarvasmarha gazdasági dominanciája azonban vidékünkön egészen a közös gazdálkodás kezdetéig kimutatható, jóllehet a tájon belül erőteljesen differenciálódott ezen ágazat jelentősége.
A tájátalakító tevékenység hatására a szántóterületek aránya megnőtt (a domborzati tényezők miatt a Bodrogköz felső-, ill. alsó területein nem egyenlő mértékben). Amíg – Frisnyák Sándor számításai szerint – 1865-ben az összes földalapból a Felső-Bodrogközben a szántók 37,4%-kal, az Alsó-Bodrogközben mindössze 19,6%-kal részesedtek, addig a folyószabályozási, árvízmentesítő és lecsapolási munkák eredményeként 1897-re ez az arány már 57,1%, ill. 49,2% volt. A gyep területe a Felső-Bodrogközben 31,0%-ról 21,6%-ra, az Alsó-Bodrogközben pedig – a mocsarak lecsapolása révén – 24,7%-ról 34,7%-ra növekedett. Leginkább kifejező azonban a hasznavehetetlen területek változása: 17,2%-ról, ill. 42,9%-ról 7,5%-ra, ill. 9,9%-ra zsugorodott a művelésbe nem fogható részek aránya. Megnőtt a mikrotáj népességeltartó képessége, s az ártéri gazdálkodás elemei egyre inkább reliktumként mutathatók ki a termelő gazdálkodás mellett. A természeti táj átalakításának az egész paraszti társadalmat és kultúrát átformáló hatása volt: ezeknek egy része közvetlenül, másik része közvetve hatott vissza a műveltség állapotára. Nem hagyható figyelmen kívül, hogy ezt a nagy munkát éppen a paraszti társadalom alsó rétege végezte el. A nagy tájátalakító tevékenység mögött azonban – s ez a műveltség históriájában az előzőhöz hasonlóan fontos – napi küzdelem zajlott a táj, a közösség és az egyén természeti környezetének formálásában, a termesztés és a tenyésztés napi sikereinek érdekében.
A fentiek együttesen a gazdálkodás strukturális változását jelzik, ami azonban annak ellenére ellentmondásos folyamat – elsősorban a helyi társadalom szerkezete, a népesedéstörténet és birtoklástörténet sajátosságai miatt –, hogy a tájátalakítás és a lassú paraszti polgárosodás közötti párhuzam a Bodrogköz műveltségének alakulásában kitapintható. Az ármentesítés, a vízrendezés sok tekintetben átformálta a települések létfenntartási szisztémáját, vele együtt átalakította a korábbi településhierarchiát is. Mindez azonban elsősorban a mezőgazdálkodás extenzív növelése, s nem jelenti azt, hogy a parasztüzemek termelési szerkezetében is lezajlott volna a változás. Továbbra is megmarad az eladásra nevelt/hizlalt szarvasmarha tartásának túlsúlya, valamint a gabonatermelés prioritása. Az utóbbi azonban – az ármentes térszínek és az árterek hasznosítása közötti differenciák másodlagossá válásával – a búzatermelés szerepének növekedését is jelenti a homokhátak tradicionális rozstermesztésével szemben. Az ugar fokozatos elhagyásával a kapás takarmánynövények és a vetett takarmányok is terjednek a századfordulótól, ezek azonban sokfelé – a kétnyomásos határhasználat keretei között – a homokos fordulóföldekben a rozzsal felváltva kapnak helyet. Egészében növekszik az istállózás jelentősége, az állattartás azonban nagyon sokféle üzemszervezetbe illeszkedik, s a nagy, jobbára víz menti legelőkkel rendelkező falvak gazdasági előnye megnő a szűk határú, kis legelőterületű településekkel szemben.
Az értékesítés nehézségét elsősorban az okozza, hogy a Bodrogközt jobbára hasonló adottságú tájak veszik körül. A belső piacok gyengék voltak, a társadalmi munkamegosztás kezdetleges fokon állt, hiányoztak a városok, így jószerével az önellátás lehetőségei voltak biztosítva. Kivételt a már jelzett állatkereskedelem képezett (az állatokat elsősorban Kárpátalja területe felé hajtották eladni). Az értékesítés lehetőségeivel is összefüggött, hogy – leszámítva a Tisza mente néhány települését – megmaradt a szarvasmarha igázásának domináns szerepe is, s nagyon későn, a második világháború előtt kezdtek csak elterjedni a mezőgazdaságban a másutt már közkeletű technikai újítások (vetőgép, ekekapa stb.).
A bécsi döntés hét esztendőre 630 négyzetkilométer területet és 45 734 főt csatolt vissza Magyarországhoz Zemplén vármegye középső területén. A lakosságnak csaknem 70%-a őstermelő volt, 12,7%-át foglalkoztatta az ipar, 2%-át a közlekedés és 3,2%-át a kereskedelem. Hasonlóan azonban Csehszlovákiához, a magyar Felvidék keleti része lényegesen fejletlenebb volt a nyugatinál, beleértve a térkapcsolatok szervezettségét is.
Tovább rontotta a térség esélyeit a második világháború utáni határmegvonás, amely keletre is lezárta a Felső-Bodrogköz falvainak gazdasági életterét. Ekkor már nem csupán a természetes észak–déli irányú kereskedelmi utak zárulnak le, s a Kárpát-medence centrumához való intakt kapcsolódás lehetősége vész el a Felső-Bodrogköz települései számára, hanem megszűnik Kárpátalja vásárainak vonzása is. Megszakadt a Tisza-völgy természetes közvetítő szerepe is a szomszédos nagytájak között. Ez a Felső-Bodrogköz településeinek egy részét azért is visszavetette, mert a hagyományos mezőgazdálkodásból előre mutató kitörési pontokat éppen néhány növény termesztésében és ezek Ungvár, Munkács, Csap piacán való értékesítésében vélték megtalálni (korai burgonya, dinnye, káposzta, zöldségfélék stb.). Ágcsernyőnél véget ért a Bodrogköz szlovákiai oldalán levő falvak számára is nagy jelentőségű vasútvonal. Igaz, nyugati irányban – Bodrogszerdahely, Legenyemihályi s főleg Kassa céllal – továbbra is folyt a szállítás, mindez azonban nem oldotta meg falvaink értékesítési gondját. A Bodrogköz falvainak egy része valóságos gazdasági vákuumba, „zsákba” került, a határmegvonás megakasztotta az amúgy is nagyon lassú és ellentmondásos fejlődésüket. A csehszlovák államban olcsóbb iparcikkek a Felső-Bodrogköz népét segítették, a magyarországi oldalon az élelmiszer és az élőállat volt olcsóbb. A két oldal gazdasága között a csempészet nem elhanyagolható tényezőként volt jelen.
A mezőgazdálkodás táji feltételeinek átalakulását a Bodrogközben rendkívül ellentmondásos társadalmi folyamat kíséri és követi, ami számos vonatkozásban rányomta a bélyegét magára a hagyományos paraszti kultúra átalakulására is. Nem csupán a jobbágyfelszabadítás jogi aktusa, de az újonnan művelésbe vett területek sem oldottak a bodrogközi parasztok földéhségén, s a táj népességének igen jelentős része nem kapott esélyt az önálló paraszti gazdálkodásra. Annak ellenére, hogy a Bodrogköz népessége lassabban nőtt, mint a művelésbe vett területek, a vidék – hasonlóan Zemplén vármegye más részeihez – a kivándorlás egyik legnagyobb kibocsátója maradt, s az életképtelen töredékparcellán élők, ill. zsellérek jelentős része az egyházi és világi nagybirtokokon, ill. a 20. században a különböző bérlők által használt mezőgazdasági nagyüzemekben kapott időszaki munkát. A 19. század utolsó éveiben a Bodrogköz területének 43%-át a nagybirtokok foglalták el, a táj munkaerő egyenlegét nem lehet megvonni az időszakos vándormunkások mozgalmai nélkül. A vándoraratók, a summásmunka, a szőlővidékekre való napszámosvándorlás (Tokaj-Hegyalja, Szőllőske, Kis- és Nagytoronya, Királyhelmec) csak igen csekély, a mezőgazdaságon kívüli tevékenységgel egészült ki a 20. század elejéig (slipperfaragás, kőbányászat, kendertörés stb.). Ezzel együtt a népesség jelentős része sokféle tevékenységgel igyekezett megkeresni a kenyerét, s a saját földjét művelő kis- és középparaszti réteg műveltségéhez a különböző vándorlások hatására számos új elem is társult.
Ha nem is meghatározó a szerepe a táj mezőgazdálkodásában, de nem hagyható figyelmen kívül az idegen ajkú vándormunkások szerepe. Bár a kepés aratás a bodrogközi szegénység számára közönségesen a megélhetés egyik formája, különösen a Felső-Bodrogközben él a ruszin vándoraratók emléke. Fel-felbukkan nyomuk a táj délebbi részének uradalmai kapcsán is. A Felső-Bodrogköz falvaiban kimutatható a ruszin szolgalegények nyoma, akik nem csupán munkát vállaltak, hanem olykor le is telepedtek falvainkban.
A második világháborút közvetlenül megelőző években s a háború elején a bodrogközi falvakból is vonzott munkaerőt a németországi summásmunka. A hagyomány szerint Németországból hozták haza az időszaki munkások a modern, szögletes kormányú kerékpárokat az 1940-es évek elején.
A gazdálkodás modernizációja szempontjából is meg kell említenünk az amerikás kivándorlók problematikáját. Zemplén vármegye korábbi munkaerőmérlegét a 19. század utolsó harmadában alaposan átalakította az Újvilágba áramló kivándorlás. A vármegyéből – jobbára annak felső területeiről – mintegy 50 000 ember vándorolt ki. Ezek többsége zsellér volt, akik korábban az időszaki mezőgazdasági munkásság derékhadát alkották. Távozásukkal munkaerőhiány alakult ki, ami nagy számban hozta Zemplén középső és alsó részeinek uradalmaiba Galícia, a kárpáti peremterületek, nem ritkán a Magyar Alföld munkavállalóit. Az Amerikában munkát vállalók közül számosan hazatértek néhány év után. A szerencsésebbek némi pénzt hoztak, melyből megvehettek egy-egy darabot a korábban áhított földből, módosítva valamelyest falujuk népének birtokstruktúráját. A bodrogköziek szerint az amerikások kezdték el – kinti minta alapján – a háztetők bádoggal való befedését. Voltak, akik cséplőgépet vásároltak, többen béreltek, s kisvállalkozóként csépelték a parasztok gabonáját.
Az egészségtelen birtokstruktúra, a faluhatár gyenge megtartó ereje, a kezdetben kényszerből vállalt vándormunka, az időszakos elvándorlás mind olyan tényező, amely bontja a tradicionális paraszti társadalmat és kultúrát. Ezek révén olyan új ismeretek, javak kerülnek a közösség birtokába, amelyek – kisebb-nagyobb területen – segítik a modernizációt, urbanizálódást. Ugyanakkor a paraszti mentalitás, a földéhség konzerválja a hagyományokat: a földhöz jutás vágya, az elődöktől tanult munkaeszközök és technikák jobbára a reprodukciót segítik, s nehezebben változtathatók. A konzervatív parasztfalvak működése és kultúrája, az ott élők műveltsége és habitusa a 20. század elejétől egyre inkább elüt a gazdálkodásában, társadalmában tagoltabb településektől. Ennek regionális részletei és a táji tagoltságra gyakorolt hatása további vizsgálatok tárgyát képezi.
Mind a gazdálkodás, mind a társadalom, de hasonlóan a paraszti kultúra változásának is döntő állomása a közös gazdálkodás létrejötte. Mindez messze nem természetes fejleménye a paraszti gazdálkodás üzemszervezetének s az egész paraszti életmódnak, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, mert hozzá foghatóan gyors és mélyreható változást más módon nem tanulmányozhatunk. A kollektivizálást követő folyamatok – éppen a paraszti társadalom rendkívüli differenciáltsága miatt – ellentmondásosak, s „felülről” érkező gazdasági, társadalmi és politikai hatásokkal terhesek. Ebben a vonatkozásban igen sok hasonlóság van a határ két oldalán fekvő bodrogközi falvak históriájában: a kollektív gazdálkodás hasonló elveken nyugodott. Ugyanakkor aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy a bodrogközi falvak marginális helyzete, az alternatívák hiánya is hozzájárult a kollektivizálás viszonylag gyors elfogadásához. Egészében nem vitatható, hogy a kollektív gazdálkodás modernizálta a bodrogközi falvakat, megnyitotta azokat a nagyvilág felé, s felgyorsította a polgárosodás tendenciáit. Egészében természetesen nem lettek jobbak a Bodrogköz táji adottságai, és gazdasági térkapcsolatainak rendje sem alakult pozitívan, kezdetben a szövetkezetek is tovább viszik a magángazdálkodás helyi hagyományait. A szocialista tervgazdálkodás azonban gyakran figyelmen kívül hagyja a regionális adottságokat, s ez megterheli a saját paraszti hagyományaikat, a közösbe magukkal vitt parasztok, társadalmi rétegek viszonyát. A módosabb paraszti réteg a szövetkezetet a bajok forrásaként emlegeti, a földnélküli szegénység könnyebben idomul ahhoz. Gyorsan lebontják az új viszonyok a hagyományos paraszti társadalom szerkezetét, a társadalmi munkamegosztás átalakulása pedig jószerével uniformizálja a települések műveltségi arculatát. A mikrovizsgálatok ugyanakkor alkalmasak részben az előzményekből fakadó, részben az új feltételekhez igazodó sajátos vonások megragadására. A magyarországi falvakban intézményesült a szövetkezet mellett a háztáji gazdaság, amely – önálló gazdasági tevékenységként – igen jól jövedelmezett. Rengeteg munkával igaz, de némi készpénzhez jutott a falusi népesség, s ebben az egyes települések táji adottságai, termelési hagyományai és – az értékesítésben megjelenő – helyzeti energiái is tükröződtek. Mindezek a települések esélyegyenlőtlenségét hangsúlyozták. A magyarországi oldalon főleg a jószághizlalás és a zöldség-, gyümölcstermesztés, a vasúthoz közel fekvő szlovákiai falvak számára főleg a zöldségtermesztés a jövedelmező. A csehszlovák állam a mezőgazdasági termelvényeket jó áron vásárolta fel, s szállította az ország északi-északnyugati, hegyesebb vidékeire és a városokba. Nagy felvásárlás zajlott például Perbenyik vasútállomásán, amely a kisgéresiek vagyonosodásának fő letéteményese volt az 1970-es, 1980-as években.
A két ország szociálpolitikája és az olcsó hitelek mellett az előzőek is szerepet játszottak abban, hogy az 1960-as évek végén, de főleg az 1970-es években épül az új lakóházak zöme, az 1950-es évektől általánossá váló elektrifikáció korszerűsíti a háztartásokat és a gazdaságokat is. A rádió, a televízió, az 1980-as évek végétől általánosan elterjedő telefonhálózat egészen más dimenziókat ad a műveltség kiterjedésének és szerkezetének is.
A közös gazdálkodás időszaka a társadalmi mobilitás megerősödését is jelenti. Igen sokan elhagyják falvainkat, s megnő az ingázás jelentősége is. (Az 1980-as évek második felében Csehszlovákiában minden harmadik dolgozó a lakóhelyén kívül dolgozott. A Bodrogköz szlovákiai oldalán jelentős munkaerőt akkumulál az ágcsernyői vasúti átrakodóállomás.) Közelben kevés a munkahely, a nagy távolság gyakran végérvényesen kiszakítja a népesség egy részét falujából. A falun élő, de a faluközösség életében már kevéssé részt vevő, nagyobb jövedelemmel rendelkező, de a falusi infrastruktúra hiányait szenvedő sajátos réteg tovább bontja a tradicionális paraszti társadalmat.
Hasonlóan ellentmondásos hatású az 1989 utáni állapot: a privatizáció nem mindenütt sikeres, a vizsgált falvak tovább viszik öröklött hátrányukat. Kevés a tőke, gond az értékesítés, a modernizációnak ismét komoly gátjai vannak. A munkaerő ma is olcsóbb, mint a korszerű eszközök. Az újjászülető magángazdaságokban jobbára nem is a fiatalok dolgoznak, hanem a közép- és idősebb generáció, s nagyobb részben eleik hagyományos gazdálkodásának elemeit rekonstruálják. Nem véletlen, hogy a szlovákiai oldalon az egyben maradt kisgéresi szövetkezet az átalakulás – szinte egyetlen – pozitív példája.
Amint arra fentebb utaltunk, a földrajzi környezet, ill. annak átalakulása, az ahhoz is alkalmazkodó termelő gazdálkodás, a gazdasági kapcsolatok térszerkezete közvetlenül vagy közvetve hatott a hagyományos társadalomra, egészében pedig a tradicionális kultúra állapotára. A tradicionalitás amúgy sem jelenti a kultúra állapotának változatlanságát, sokkal inkább a társadalom konzervatív jellegét, ami természetesen rávetül a műveltség jellegére és állapotára, de nem akadályozza meg annak átalakulását. Egészében nem áll ellent a fölbontó-átalakító hatásoknak, sokkal inkább arról van szó, hogy az egyes régiók, ill. műveltségi csoportok változásának tempója s a társadalom szerkezetének átalakítására gyakorolt hatása különbözik egymástól. Mindez elsősorban a társadalmi haladás kérdéskörében jelenik meg, s csak közvetve a kultúráéban. Minden társadalmi változás magával hozza a néprajzi jelenségek átalakulásának, változásának folyamatát is, ám ez igen eltérő sebességgel zajlik mind a társadalom, mind a kultúra szerkezetében.
A tradíció és a változás egyik kimetszésében a vizsgált terület etnikai és vallási viszonyai, ill. azok történeti alakulása jelenik meg. Annak ellenére, hogy a történeti Magyarország északkeleti részében a 20. századi viszonyok alapján nem lehet egyértelműen összekapcsolni egymással az etnikumokat és a vallási felekezeteket, nem kétséges, hogy a vallásnak, a felekezeteknek döntő szerepük van az egyes népek identitástudatának megőrzésében. Különösen így van ez a Bodrogköz reformátusságával, ami egészében magyar ma is a táj mindkét oldalán. A vidéknek az északkeleti magyar tömb műveltségéhez való illeszkedése, a Bodrogköz szlovákiai oldalának is döntően magyar nyelvű népessége ellenére ezen a tájon az elmúlt századokban intenzív migráció zajlott, s a műveltség mai arculatának megformálásában többféle náció is szerepet játszott. A nyugati és a keleti kereszténység találkozott ezen a tájon, s a történeti Zemplén területén a 18. század derekától négy vallási és három nyelvi körzet mutatható ki. A Bodrogköz ma Magyarországhoz tartozó falvai mellett már a 18. században is színmagyar volt Ladmóc, Battyán, Kaponya, Ágcsernyő, Királyhelmec, Kisgéres és Bodrogszentes. Bár a mai határt övező sávban a szlovák oldalon is erős volt Sárospatak hatása, mégis, a települések többségén – a magyar mellett – ruszin és szlovák népesség is kimutatható, s alapvetően a kevert görög katolikus, római katolikus és református vallás a jellemző. A többségi reformátusság homogén magyar tömbjéhez képest a Felső-Bodrogköz településeinek története római katolikus magyar és szlovák, görög katolikus magyar és ruszin csoportokat körvonalaz, melyhez képest elenyésző a térségben a kis létszámú evangélikus szlovákság jelentősége. Az elmúlt század határmódosításai, közigazgatási és egyházi átszervezései arányaiban módosították a felekezeti viszonyokat, de érdemben nem változtattak a Bodrogköz etnikai arculatán. A 19. század végén a Bodrogközi járás területén a reformátusság létszáma kétszerese volt a római katolikusságnak, és háromszorosa a görög katolikusságnak. 1938-ban, a bécsi döntés után a három nagy felekezet megközelítőleg egy-egy harmaddal rendelkezett a terület népességéből – a római katolikusság kevéssel előzte meg a reformátusságot, s mindkét felekezet pár ezer fővel a görög katolikusokat. A Felső-Bodrogközben a három nagy vallás integráló ereje formálta a műveltséget, nem befolyásolva azonban a magyarság létszámbeli dominanciáját, ugyanakkor színezve azt a szlovák és ruszin csoportok – leginkább a hitéletben és a jeles napi szokásokban megnyilatkozó – kulturális specifikumaival. Ebben érdemi változás annak ellenére nem történt az elmúlt fél évszázadban, hogy a nemzetközi politikai helyzet rendre kiélezte a szomszéd országok viszonyát, s ez erősen visszahatott a – főleg magyar, kisebb részben ruszin – nemzeti kisebbségre is. Amíg azonban a magyarság létszámbeli fölénye Szlovákia délkeleti sávjában egyértelműen érvényesült, addig a ruszinok önálló kisebbségként sem igen jelenhettek meg.
A nyelvében egységes, vallási összetételében is kevéssé tagolt magyarországi Bodrogköz kulturális arculata ebben a vonatkozásban sok tekintetben mást mutat, s a kultúra vizsgálata számára is más feladatokat ad, mint a többnyelvű, vallásában pedig alapvetően tagolt szlovákiai Felső-Bodrogköz. A nyelvi folyamatok a szlovák oldalon éppúgy feltárásra várnak ma még, mint a kisebbségi lét számos kérdése, ill. annak a tradícióra gyakorolt specifikus hatása. Vagyis semmiképp nem tartható ma már az a kutatói gyakorlat, hogy a Bodrogköz a vizsgálatokban a magyar népi kultúra archaikus elemeinek gyűjtőmedreként, olykor kifejezetten reliktumterületeként jelenik meg.
A Bodrogköz adminisztratív központjai, az uradalmak gazdasági centrumai nem elsősorban központképző funkcióik miatt érdekesek számunkra, hanem annak illusztrálására, hogy jelenlétük miként befolyásolta a hagyományos műveltség arculatát. A trianoni határmódosítás egészében átszabta a közigazgatás szerkezetét, s az új szolgabírói székhelyek és a körjegyzőségek székhelyei érezhetően előnyt élveztek a polgárosodás, az urbanizáció folyamatában. Mindez éppúgy belső ellentétekhez, rivalizáláshoz vezetett, mint a második világháború után a járási székhelyek kijelölése, az adminisztráció hálózatának kiépítése, az összevont termelőszövetkezeti központok, közös tanácsú községek központjai, körzetesített iskolák székhelyei s számos más, lokális centrum kijelölése.
A vasút fontos szervezője a gazdasági kapcsolatoknak. A Bodrogköz – különösen annak magyarországi területe – ebben a vonatkozásban sem volt szerencsés helyzetben. A helyi vasútállomás nagyban segíti az értékesítést, abban közvetlen szervező erőként jelenik meg (pl. Perbenyik). Az autóbusz-közlekedés nem volt képes átvenni a vasúttól annak a piacozásban betöltött szerepét. A Felső-Bodrogköz közlekedési érrendszerének középpontjában álló vasút nem egyszerűen közlekedésföldrajzi-gazdasági stratégiai adottság, de a műveltség terjedésének fontos tényezője: a polgárosodás számos összefüggésében a vasúton jár térségünkben.
Sajátos adottságként, de a hagyományos paraszti műveltség szempontjából sem elhanyagolható tényezőként kell számolnunk a földesúr, a kastély jelenlétével (Pácin, Perbenyik). Ennek csupán egyik összetevője a gazdasági-társadalmi kapcsolat, viszony: a Bodrogköz egészségtelen birtokstruktúrájában persze ez sem elhanyagolható tényező. A táj világi és egyházi földesurai, 20. századi nagy bérlői igen sok családnak és számos cselédnek adtak rendszeres – nehéz munkával megszerzett – kenyeret. A kastély a helybelieknek általában munkát adott, nem kellett elvándorolniuk a szegényeknek, nincsteleneknek a falujukból. Azokban a falvakban azonban, ahol a földesúr – az év hosszabb-rövidebb szakaszában – lakott, a kastély és személyzete, az uraság és családja, a meg-megjelenő vendégek mintaként is hatottak a paraszti társadalomra, s befolyásolták annak kulturális változását, polgárosodását. Miközben a nagybirtok gazdálkodása térségünkben jobbára az olcsó munkaerőn nyugodott, s a parasztok dicsérően emlegetik a földesurat, aki nem veszi el a kenyerüket mezőgazdasági gépek üzembeállításával, az érintkezések más színterén a változások gyorsítójaként formálja a tradicionális paraszti kultúrát a kastély és lakói. A környező parasztfalvak népe azt mondja a földesúri központokról, hogy az ott élők általában „többet láttak” náluk: nem csupán papjukat, tanítójukat meg a jegyzőt, hanem másfajta urakat, városi embereket, s megtapasztalhatták azt, hogy van másfajta illem is. A ruházkodásra, a viselet alakulására a kastélybeliek közvetlenül is hatottak: az ott dolgozó cselédek is elkülönültek öltözetükben a falubeliektől, s mintaként szolgáltak a többieknek.
A fentieken kívül számos külső és belső tényező alakítja a tradicionalitást és a változás/változtatás készségét. Ma még mindezek sem általánosságban, sem a konkrét területen nem kellő mélységben feltártak. Megítélésünk szerint a közösség belső jellemzőinek, tulajdonságainak vélt vonások is jobbára a külső adottságokra, feltételekre vezethetők vissza, legfeljebb nem könnyen ismerjük fel abban a koherens tényezőket.
Bizonyos, hogy a vallásnak – mind az egyén számára, mind a hitélet közösségi gyakorlásában –, de az egyházszervezés adminisztratív, területi vonatkozásainak is van szerepe a tradicionalitásban. Falvainkban nem ritka, hogy – különösen a századelőn – két vagy több felekezet egyetlen templomba járt, s rendszeresen látogatták egymás istentiszteletét is. Amennyire toleránssá tette ez az ott élőket más vallásúak felé, egy-egy markánsabb személyiségű, konzervatívabb lelkipásztor olykor éppen úgy szembe tudta állítani egymással a falu felekezeteit, ill. a közeli, szomszédos falvak népét. Mindezek számos, objektív módon talán meg sem ragadható összefüggésben hatottak ki a hagyományőrzés és az új befogadásának készségére, a hitélet területén túl is.
Összefüggés látszik a tradicionalizmus és az egyes közösségek identitástudata között is. Ezt számos tényező motiválja. Egyik legfontosabb a kisnemesi tudat, amely olykor annak ellenére konzervál hagyományokat és különít el társadalmi rétegeket, hogy a létfeltételekben, az életmódban és a műveltség egészében jószerével azonos hagyományokat követnek (pl. Nagygéres). Mint korábbi vizsgálatunk igazolja, nem csupán a társadalmi viszonyokat, hanem a változások befogadásának készségét is befolyásolhatja az endogámia (pl. Kisgéres).
A tradícióval szoros összefüggést mutat a tanulás, oktatás. Könnyebben megragadhatók azok a vonatkozásai, amelyek – pl. a két háború között divatos gazdasági iskolák, gazdatanfolyamok stb. révén – magára a mezőgazdasági termelés technikájára, eszközkészletére hatottak, vagy amelyek, elsősorban nők számára, kiegészítő foglalkozásokat/jövedelmeket népszerűsítettek (csuhéfonás, kosárfonás stb). Árnyaltabb problémákat vet fel az iskolázás az identitástudat, az azzal is összefüggő tradíció vonatkozásában. Falvaink idősebb nemzedéke számon tartja, hogy az adott település mennyi tanult embert adott: ki lett orvos, ügyvéd, katonatiszt, esetleg pap, később termelőszövetkezeti vezető stb. Igyekeznek erősíteni is ezen személyiségek kötődését a faluhoz: ez nem csupán az elmúlt évtizedek „kijáró” politikai szisztémájában volt fontos. A közeli oktatási intézmények – s itt elsősorban a sárospataki kollégiumra és a teológiára kell gondolnunk – kifejezetten erősíteni igyekeztek a diákjaik, hallgatóik kötődését a szülőföldhöz, sőt igyekeztek körükben megszervezni a lokális hagyomány kutatását.
Nagyban függött a falubeli tanító/tanár személyiségétől, hogy milyen súlyt fektetett a helyi hagyomány megismertetésére és megőrzésére, magára a magyarságtudat kialakítására, melynek formálása sokszor táplálkozott a lokális tradíció elemeiből. De befolyásolta azt a lelkész kötődése is a tájhoz, településhez: akár elszármazott volt, akár megismerni akarta a lokális hagyományt, kapcsolatot talált ebben a híveivel. Mind az iskola, mind az istentisztelet alkalmas lehetett különféle műveltségi elemek megtartására, megerősítésére, de újakkal való kicserélésére, leváltására is. A pap és a tanító státusa az adott településen kifejezte ezen szerepüket.
A polgárosodás folyamatában átalakulnak a társadalmi normák, értékek is. Kifejezetten szembetűnő ez például a munkaszeretet, a munkához való viszony vonatkozásában. A munkaközpontú paraszti társadalomban a munkabírás, a produktív hasznosság, az ahhoz szükséges fizikai kondíció és mentális készség előkelő helyet foglalt el az egyén társadalmi helyének kijelölésében.
Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a hagyományos paraszti műveltség szerkezetét a polgárosodás folyamata minden korábbinál erőteljesebben megváltoztatta. A tulajdonlás új formája éppúgy, mint a modernizáció, az urbanizálódás eltérő tempóban s regionálisan is különböző módon hatott a hagyományos kultúrára és társadalomra. A sok összetevőben hasonló, részleteiben azonban eltérő táji-ökológiai adottságok, az azokhoz való alkalmazkodás formái, az összefüggésükben változtatható gazdasági-technikai tapasztalatok, a helyi közösségek öröklött normái és azok átalakulásának módja a 20. századi paraszti műveltség állapotában is lokális változatokat eredményezett. Az egyes települések sok tekintetben hasonló, számos részletében viszont specifikus életmódja, az ott élők eltérő habitusa, az öröklött tudás és annak átalakulása/átalakítása ugyancsak sajátos kulturális arculatú falvakat, ill. falucsoportokat hozott létre. A változás folyamata, annak mikéntje egészében nem ad választ arra, hogy az egyes közösségek miért és miben különböznek egymástól, ugyanakkor ennek vizsgálata, akár a műveltség legapróbb elemeinek szintjéig indokolt. Beleértendő ebbe az egyes falvak egymásról kialakított – jórészt ugyancsak öröklött – vélekedése is, hasonlóan az egyes falvak önképének alakulásához. Ez véleményünk szerint szorosan összefügg a változás, a polgárosodás fokával és az arra való hajlandósággal is. Annak ellenére, hogy a modernizáció nem elsősorban a közösség hajlamának kérdése, de nem is független attól. Az eltérő adottságok egy része öröklött, s nem változtatható, más részük azonban – éppen a vizsgált Bodrogköz esetében – a 20. századi politikai, gazdasági, társadalmi hatások következménye, s mint ilyen meglehetősen ellentmondásos és esélyegyenlőtlenségeket is teremt.
A vizsgálat eredményei azt igazolják, hogy a regionális kutatások tanulságos öszszefüggéseket tárhatnak fel a műveltség különféle korszakai és szintjei között. A történeti táj népe akkor is örököse elődei életmódjának, műveltségének, ha azt maga különösebben nem ismeri és nem vállalja. A modernizáció, a polgárosodás folyamata nem számolja fel egészében a tradicionális műveltséget: annak mélyén ott kristályosodik mindaz, amiben az utódok jószerével azonosak alig ismert elődeikkel. A történeti előzmények, a jelenben kristályosodó régi összefüggésrendszerek megismerése elengedhetetlen a régiók Európájának megformálásához, az együtt élő népek és népcsoportok harmonikus viszonyának kialakításához. A történeti Magyarország északkeleti térsége mind az összetett kulturális képletével, mind a megkésett polgárosodásával különösen alkalmas a vizsgált folyamatok feltárására és elemzésére. Az elmúlt évtizedek is igazolják, hogy ez a hátrányos helyzetű térség igen sok gazdasági és társadalmi feszültséggel terhelt, s a kultúrához való hozzájutás esélyeit tekintve is elmaradott. Mind szakmai-metodikai, mind praktikus megfontolásokból érdemes tehát a hasonló vizsgálatok folytatására.