Vörös László : Tisza István nemzetiségi politikája és a szlovákok (1913 – 1915)

Előadásomban Tisza István nemzetiségi politikájáról és a szlovák nemzeti politikai elit egy részéről fogok beszélni. Mivel a rendelkezésemre álló idő nem elegendő az adott téma szélesebb áttekintésére, csak egy konkrét eseményre összpontosítok, mely kellőképpen megvilágítja Tisza István, de bizonyos értelemben a korabeli magyar politikai elit viszonyát is a szlovák nemzeti mozgalomhoz. Ugyanakkor ez az esemény sokat elárul a szlovák nemzeti politikán belül működő turócszentmártoni úgynevezett “öreg gárdáról” három évvel az önálló csehszlovák állam megalapítása előtt. Az eset, melyet ismertetek, 1915 nyarán történt, de előzményei jóval korábbra tehetők. Először ezekről szólok.

1913 júniusában Tisza István gróf másodszor vette kezébe az ország kormány-rúdját. Egy új, mérsékeltebb nemzetiségi politikát igyekezett életbe léptetni. Ezen törekvései már régebbi keltezésűek voltak. 1910-ben, amikor hosszabb idő után ismét visszatér a Nemzeti Munkapárt élén a politikába, megfogalmazta azt a programot, amelyet ezután egészen 1915-ig próbált következetesen végrehajtani.1 Programjának célja a nemzetiségi béke megteremtése volt. Természetesen nem mondott le arról a szándékról, amely gyakorlatilag a reformkor kezdetétől a magyar politika alfáját és ómegáját alkotta, azaz az egységes magyar politikai nemzet megteremtéséről. Tisza törekvései is erre irányultak. Ugyanakkor azt is jól látta, hogy Bánffy és Apponyi erőszakos asszimilációs politikája nem vezethet célhoz, sőt az ellenkező hatást éri el. Az 1900-as évek elejétől a fokozott magyarosító törekvések ellenére a nem magyar nemzeti mozgalmak viszonylag egyre nagyobb teret hódítottak a nemzetiségi köznép körében. Elsősorban a román és szerb nemzeti mozgalmakra volt ez érvényes, kisebb mértékben azonban a szlovákra is. Tisza helyesen látta meg, hogy a megtorló “tűszúrások és tyúkszemrehágások”2 politikája nem lehet megoldás a nemzetiségi kérdésre. Úgy gondolta, hogy méltányos iskola- és kultúrpolitikával megtarthatja a magyar politikai nemzet egységét, és egyben a nemzetiségi politikusok józanabb részét is megnyerheti magának. Mindenekelőtt az erdélyi románságot próbálta megbékíteni a magyarsággal.3 A románokat a magyarok természetes szövetségesének tekintette az őket körülzáró szláv tenger ellen. 1910-ben tárgyalásokat kezdett román nemzeti politikusokkal és román görög katolikus, valamint görögkeleti püspökökkel. Tárgyalásai kisebb-nagyobb megszakításokkal egészen 1914 őszéig tartottak, végül azonban teljesen kudarcba fulladtak. A négy év alatt Tisza fokozatosan eljutott addig a pontig, hogy hajlandó volt elismerni a még 1894-ben betiltott erdélyi Román Nemzeti Párt létjogosultságát, megváltoztatni Apponyi iskolatörvényeit, valamint engedélyezni az állami közigazgatásban és az elsőfokú bíróságokon a román, illetve a nemzetiségi nyelvek használatát.4 Természetesen 1913-1914-ben a román politikusok ezt már kevésnek tartották. Politikai programjuk ekkortájt már az autonómia követelésén alapult.5 Tisza István “román paktumtárgyalásai” tehát kudarccal végződtek, ami kihatással volt az ország többi nem magyar nemzetiségére is. Tisza ugyanis többször hangoztatta, hogy azokat a jogokat, amelyeket a románoknak megad, általánosan kiterjeszti a nem magyar nemzetiségre is.

Román paktumtárgyalásaival párhuzamosan Tisza figyelemmel kísérte a többi nem magyar nemzetiségi mozgalmat is. Irányukban viszont nem folytatott olyan nyílt és bizonyos értelemben méltányos politikát, mint az erdélyi románokkal szemben.6 Nem tárgyalt sem a szlovák, sem a szerb nemzeti mozgalom vezéralakjaival. A rutén nemzeti mozgalom esetében pedig ezekben az időkben nem is nagyon volt kivel tárgyalnia, mivel szervezett politikai képviseletről gyakorlatilag nem beszélhetünk. A szlovák és rutén nacionalistákat erős rendőrségi, illetve nyomozói megfigyelés alatt tartotta. Ennek eredménye lett 1913 és 1914-ben az ún. “máramarosi rutén skizmapör”.7

Tisza a szlovák nacionalista körök iránt nagy érdeklődést mutatott. 1913 nyarán és őszén több körlevelet is küldött felvidéki ispánjainak, melyekben arra kérte őket, hogy tájékoztassák a “pánszláv izgatás méreteiről és árnyalatairól”, a szlovák nemzetiségi sajtóról, egyesületekről, gazdasági és pénzintézeteik jellegéről, a kivándorlás hatásáról és a Monarchiabeli egyéb szlávokhoz fűződő kapcsolataikról.8 Tisza felvidéki viszonyok iránti érdeklődése egy átfogó, a kormány által támogatott, az említett területre vonatkozó társadalmi-gazdasági akciónak volt az előjele. Célja hasonló lett volna, mint a Bánffy kormánya által 1898-ban elindított, a ruténok lakta, éhínséggel sújtott Kárpátalja gazdasági felemelését célzó ún. “hegyvidéki akciónak”.9 A felvidéki akció a háború kitörése miatt már nem valósulhatott meg. Ami viszont számunkra érdekes, az az, hogy 1913 őszén nyilvánvalóan Tisza István megrendelésére egy ismeretlen szerző (esetleg több szerző) nagy terjedelmű, átfogó tanulmányt írt A Magyarországi tót nemzetiségi kérdés ismertetése címmel a szlovák nemzeti mozgalomról. A tanulmányt három példányban sikerült megtalálnom. Kettő Tisza István hagyatékában lelhető fel, a Református Zsinati Levéltárban Budapesten,10 míg a harmadik – valószínűleg az eredeti példány – Vavro Srobár hagyatékában, a pozsonyi Szlovák Nemzeti Levéltárban található.11 Ez a több mint 60 oldalas tanulmány hat fejezetben ad választ Tiszának a fent említett, felvidéki főispánokhoz intézett körleveleiben feltett kérdéseire. Tehát a “pánszláv izgatás méreteiről és árnyalatairól”, a cseh-szlovák kapcsolatokról, a szlovák pénzintézetekről és egyesületekről, illetve a szlovák nemzeti sajtóról.12 A tanulmány szerzője a cseh politika szlovákokra gyakorolt növekvő befolyásában látta a legnagyobb veszélyt. A csehek minden téren, politikailag, eszmeileg, gazdaságilag, illetve a kultúra területén is behatoltak a felvidéki szlovák közéletbe.13 A cseh előrenyomulás a tanulmány szerzője szerint egyféle módon semlegesíthető. A dolgozat a kormány hallgatólagos egyetértésével egy új szlovák párt megalapítását vetette fel, melynek programja a “tót faji különállóság” hangoztatásán alapulna. Ez kifogná a szelet a csehbarát szlovák politikusok és a tehetetlen turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Párt vitorlájából.14 A továbbiakban a szerző forgatókönyvszerűén írja le a párt megalapításának sikeressége érdekében megteendő lépeseket. Első lépésként néhány neves szlovák közéleti és politikai személyiségnek kellett felhívást közzétennie az új alapokra helyezett politika és az új párt szükségességéről. Ezt a szlovák sajtóban indított propagandakampány követte volna, végül a párt tulajdonképpeni megszervezésére került volna sor.15 Fontos megjegyezni, hogy a szóban forgó tanulmány az 1913. november 6-i dátumot viseli.16 A pártalapítási akciót párhuzamosan kísérte volna egy gazdasági és egy kulturális is.17 A tanulmány azonban másfél évre feledésbe merült, egészen 1915 júliusáig. Ekkor Berzeviczy Jenő liptoszentmiklosi határrendőrségi kirendeltség-vezető és báró Kürthy Lajos felvidéki kormánybiztos lépésről lépésre a pártalapítási terv megvalósításához láttak.

Berzeviczy Jenő és Kürthy Lajos báró a Felvidék, konkrétabban Liptó, Turóc és Zólyom megye ismert személyiségei viszonylag jól ismerték a szlovák nemzeti mozgalmat, sőt több szlovák politikussal kimondottan jó viszonyban voltak. Ahogy már említettem, a háború előtti években fokozódott a szlovák nemzeti mozgalom megfigyelése, és a háború kitörése óta a “felvidéki detektív kar” még aktívabbá vált. Berzeviczy Jenő egyre több információval rendelkezett a szlovák politikusok tevékenységéről. Több olyan kompromittáló adat is a kezébe került, amelyek alkalmasak voltak a nagy szlovák russzofil költő, Svetozár Húrban Vajansky megzsarolásá-ra. Ekkor Berzeviczy, valószínűleg saját kezdeményezésére, kapcsolatba lépett dr. Ján Mudronnyal, aki annak ellenére, hogy a Szlovák Nemzeti Párt 1914 márciusában elhunyt elnökének, Pavol Mudronnak volt a fia, magyarbarátnak számított, és hajlandóságot mutatott a magyar kormánnyal való együttműködésre.18 Berzeviczy Mudronon keresztül tudatta Vajanskyval, bizonyítékkal rendelkezik arról, hogy a közelmúltban a bécsi orosz nagykövetségtől rendszeresen “anyagi támogatást” kapot-t.19 Ez a háborús években egyenlő volt a kémkedés, illetve hazaárulás vádjával. Nem meglepő, hogy Vajansky azonnal (július 11-én) meglátogatta Berzeviczyt Liptószent-miklóson, ahol szembesülve a bizonyítékokkal, kénytelen volt bevallani, valóban többször kapott az orosz nagykövetségtől különböző nagyságú összegeket. Berzeviczy ekkor fogott hozzá a fent említett “forgatókönyv” megvalósításához. Vajansky, hogy tisztázza magát, hajlandó volt az általa szerkesztett Národnie Novinyben közzétenni egy cikket, melyben a cseheket és az oroszokat mint a szlovákok ellenségét támadja.20 Ezzel párhuzamosan Berzeviczy tájékoztatta Kürthy Lajos kormánybiztost a fejleményekről. Az egész akciót azon jelentések alapján tudjuk követni, amelyeket Berzeviczy Kürthynek küldött. Ezekből kiderül, Berzeviczy tudatta Vajanskyval, hogy konkrétan mit is vár el tőle, mit és hogyan írjon meg cikkében. Vajansky valóban írt egy cseheket élesen támadó cikket, melyet még kiadása előtt elvitt Berze-viczyhez jóváhagyásra. Vajansky cikke 1915. június 17-én jelent meg Osvedcenie [Nyilatkozat] címmel a Národnie Novinyben. Ebben Vajansky elítéli cseh-szlovák politikai irányzat azon törekvéseit, hogy a háború után a szlovákok által lakott felvidéki megyék a Cseh Királysághoz legyenek csatolva. Kinyilvánítja a maga és a szlovákok hűségét a haza és a király mellett.21 Berzeviczy szerint Vajansky cikke “a tót vezető körökben mély benyomást tett”, és Kürthyhez írt jelentésében azt javasolta, jó lenne a Szlovák Nemzeti Párt vezetőségének tudtára adni, hogy egy mérsékelt programmal előálló küldöttség kedvező fogadtatásra találna “felsőbb helyeken”.22 A “biztatás” néhány héttel később valóban eljutott a címzettekhez, csak előtte még a szlovák vezetők tudtára kellett adni, meddig mehetnek el követeléseikkel. E célból két héttel Vajansky írásának megjelenése után, július 31-én egy másik szlovák újságíró, Ján Pazúrik tett közzé egy cikket Nicoho o nás bez nás! [Semmit rólunk nélkülünk!] címmel – ismét Berzeviczy előzetes jóváhagyásával – a Národnie Novinyben. Pazúrik a cikkben bírálta a Tisza István előtti magyar kormányok magyarosító politikáját, de ugyanúgy elítélte a Magyarországból kifelé gravitáló cseh-szlovák politikát is. A magyar politikai nemzeten belül nem a nyelvi egységre, hanem az érzelmi és érdekegységre fektette a hangsúlyt. Programja gyakorlatilag nem haladta meg a nemzetiségeknek az 1868-as nemzetiségi törvény által biztosított jogokat.23 Az ígéretes próbálkozás esélyeit nagymértékben csökkentette az a tény, hogy a szlovák politikusok jól tudták, Pazúrik a múltban nem egyszer tett jó szolgálatot a magyar belügyminisztérium nemzetiségi osztályának. Vajansky és Pazúrik cikkei nagy vihart kavartak az Szlovák Nemzeti Pártban. A párt vezetősége tisztában volt azzal, hogy Vajansky a cikket nem önszántából írta, és Pazúrik cikkét is úgy értelmezték, hogy azt a szerző a magyar hatóságok ösztönzésére készítette el. Természetesen sejtelmük sem volt Berzeviczy manipulációinak méreteiről. A Szlovák Nemzeti Párt vezetőségére valóban nagy benyomást tettek Mudron és Vajansky megnyilvánulásai. Berzeviczy ezt kihasználva két síkon is szervezkedni kezdett. Egyrészt megbízta Ján Mudront, keresse fel a turóci és liptói szlovák politikusokat, és szerezze meg támogatásukat a Pazúrik-féle programhoz, azaz kezdje meg az új párt szervezését. Másrészt pedig Vajanskyn keresztül igyekezett meggyőzni a Szlovák Nemzeti Párt vezetőségét, hogy folyamodjon Tisza István miniszterelnökhöz egy mérsékelt memorandummal, melyben bizonyos nyelvi és kulturális jogokat követelnének a szlovákok számára.24 Ezután, augusztus 7-én Berzeviczy Matús Dula pártelnököt személyesen is meglátogatta, és bíztatta, ne szalasszák el a kedvező alkalmat. A határrendőrségi kapitány sikerrel járt, mert másnap, augusztus 8-án Dula levélben értesítette Vladimír Makovickyt Berzeviczy látogatásáról, valamint Mudron és Vajansky ténykedéséről. Egyúttal arra kérte Makovickyt, nyújtson segítséget a küldöttség megszervezésénél.25 Másnap Dula egy újabb levelet küldött Makovickynek, melyben sürgette, hogy mielőbb intézkedjen, mert “ismét utasítást kaptam, hogy a küldöttség minél hamarább, lehetőség szerint egy héten belül jelentkezzen Pesten”.26 Dula ezt követően Ján Vanovic (a Szlovák Nemzeti Párt alelnöke) kíséretében 1915. augusztus 12-én jelentkezett Kürthy Lajos kormánybiztosnál, hogy megbeszéljék a “kikül-dendő deputáció” részleteit. Kürthy a találkozón azt követelte, hogy a Szlovák Nemzeti Párt nyíltan szakítsa meg kapcsolatait a csehekkel, mert csak ebben az esetben mehet küldöttség a miniszterelnökhöz. Ismét hangsúlyozta, hogy Tisza azt üzeni: “…amit a románokkal szemben beszéltem, amit azoknak kilátásba helyeztem, az rájuk [a szlovákokra] nézve is áll.”27 Valójában azonban még ezen a ponton is Berzeviczy és Kürthy magánakciójáról volt szó. Tisza István az egész esetről csak annyit tudott, hogy a Szlovák Nemzeti Párt küldöttsége szeretne átnyújtani neki egy memorandumot a szlovákok sérelmeiről. Csak szeptember második felében, amikor a nagyszabású pártalapítási akció már kudarcot vallott, értesült az események hátteréről.

Augusztus folyamán azonban még ígéretesnek mutatkozott a pártalapítási terv. A Szlovák Nemzeti Pártban lázas szervezkedésbe kezdtek, a küldöttség összeállításán és az átnyújtandó memorandum kidolgozásán fáradoztak, amiről Dula pártelnök sűrű levélváltásai tanúskodnak. Augusztus második felében valóban elkészült egy terjedelmes memorandumtervezet. Az ebben felhozott követelések – egy-két kivétellel – nem haladták meg az 1868-as nemzetiségi törvény által biztosított jogokat. A már korábban is rendszeresen követelt nyelvi-kulturális jogokon kívül politikai jellegű igények is megfogalmazódtak a tervezetben (a szlovákok arányos parlamenti képviselete, szlovák hivatalnokok alkalmazása, koadjuktorok kinevezése a nyitrai, besztercebányai és szepesváraljai püspökök mellé, a szlovák területeken 1898-ban megmagyarosított helységnevek visszaállítása és a “szekatúrák és perzekúciók megszüntetése”).28 A kezdeti nagy lendület után azonban lelassultak az előkészületek. Szeptember 14-én újabb találkozóra került sor Kürthy, Vajansky és Vanovic között, melynek során a kormánybiztos valószínűleg megismerkedett a Szlovák Nemzeti Párt memorandumának tervezetével. Három nappal később Dula egy körlevelet küldött a Szlovák Nemzeti Párt fontosabb tagjainak, melyben értesítette őket, hogy Tisza miniszterelnök fogadni kíván egy 8-12 főből álló szlovák nemzeti párti küldöttséget.29 Végül azonban sem a memorandum átnyújtására, sem a szlovák küldöttség kiküldésére nem került sor. Ennek legfőbb oka az volt, hogy Duláék végül is rájöttek Berzeviczy és Kürthy manipulációira, és a Szlovák Nemzeti Párton belül elég erős ellenzéke támadt a küldöttség gondolatának. Szeptember 21-én Tisza István levelet küldött Kürthynek, melyben nagy felháborodásának adott hangot, mert tudomására jutott, hogy a Szlovák Nemzeti Párt vezetőségét folyamatosan úgy informálták, mintha ő állna az akció hátterében. Kürthyt nyomatékosan kérte az ügy tisztázására, és felszólította, adja a szlovákok tudomására, hogy félrevezették őket, és hogy “csak abban az esetben jöjjenek, ha erre ők alkalmasnak látják az időt”.30 Ezek után a kormánybiztos kénytelen volt színt vallani, és Duláekat tapintatosan értesítette a miniszterelnök álláspontjáról. Ennek az lett a következménye, hogy a Szlovák Nemzeti Párton belül megerősödött a kormányhoz való közeledést elutasító ellenzék,31 és Dula kénytelen volt félbeszakítani a küldöttség megszervezésének előkészületeit.32 Ugyanakkor Ján Mudron sem tudott elég támogatót szerezni egy új párt alapításhoz. így Berzeviczy akciója az ígéretes kezdet után végül teljes kudarccal végződött.

Ez az első pillantásra nem túl jelentős epizód sok mindent elárul egyrészt a szlovák politikai elit ún. “öreg gárdájának” politikai érzékéről vagy inkább annak hiányáról, másrészt pedig a magyar kormányzati politikának a szlovák nemzeti politikusokhoz való viszonyáról. A kortárs magyar politika képviselőinek felfogása szerint a szlovák és a rutén nemzetiségi mozgalmak voltak a leggyengébbek és leginkább semlegesíthetők. A magyar politikai és társadalmi elit a szlovák nemzeti, illetve nacionalista politikusokat önjelölt, nem a szlovák népet képviselő, önös célokat követő, Magyarországot feldarabolni akaró embereknek tekintette. Ez a szemlélet a többi nem magyar nemzetiségi mozgalomra is vonatkozott. Ilyen körülmények közt a Tisza István által kezdeményezett román paktumtárgyalások nagy áttörést jelentettek a magyar kormányok nemzetiségi politikájában. Ugyanakkor, mint már említettem, Tisza csak a románokat tekintette tárgyalópartnernek. A többi nem magyar nemzetiségi mozgalomnál, amint láthattuk, megelégedett főispánjai vagy éppenséggel egy határrendőrségi kapitány kezdeményezéseivel. Ez a bizonyos mértékig lekezelő politika megmutatja, hogy a magyar kormánykörök alábecsülték a nem magyar nemzeti mozgalmak politikusainak súlyát a belpolitikai életben. Tegyük hozzá, nem teljesen alaptalanul. Láthattuk, hogy a turócszentmártoni ún. “régi gárdát” milyen köny-nyű volt manipulálni, és hogy mennyire hiányzott belőle a politikai érzék. Ezt még a háború előtti számtalan politikai megnyilvánulásuk is bizonyítja. Természetesen ez érthető, hiszen a magyar állam mindent megtett annak érdekében, hogy ezek az emberek ne tudjanak a magyarországi politikai életben érvényesülni.

Viszont a magyar politika megyei képviselői csak annak fényében próbálkozhattak meg egy ilyen átlátszó, és bizonyos mértékig naiv manipulációval, hogy túlságosan alábecsülték a szlovák politikusokat. A pártalapítási akciónak már csak azért sem volt esélye, mert a háborút közvetlenül megelőző években a szlovák nemzeti politika vezetése egyre inkább a fiatalabb és szakavatottabb politikai nemzedék kezébe került. Vajanskynak 1915-ben már gyakorlatilag semmilyen reális befolyása nem volt a szlovák politikára, és a Szlovák Nemzeti Párt vezetősége sem vallhatta többé magát a szlovák politikai élet vezető erejének. Tényleges politikai befolyása és súlya egyre elenyészőbb volt. A háború kitörése után a csehszlovák politikai irányzat erősödött meg. A háborús években fokozatosan a Budapesten és Bécsben élő szlovák politikusok kezébe került át a vezető szerep a szlovák politikában. A magyar hatóságok ezt a váltást a szlovák politikán belül nem érzékelték kellőképpen, és nem tulajdonítottak neki megfelelő jelentőséget.

Berzeviczy és Kürthy pártalapítási akciója tehát teljes kudarccal végződött. Ez volt az 1918 előtti magyar politikai körök utolsó komolyabb próbálkozása a szlovák nemzeti politika képviselőinek megnyerésére.