KOLLÁTH ANNA: Kontaktusjelenség vagy nyelvhelyességi hiba? Muravidéki nyelvhasználati jelenségek és megítélésük

Mot­tó (Roman Jakobson nyo­mán):
„Sem­mi sem ide­gen tő­lem, ami nyel­vi.”

Be­ve­ze­tés

Nap­ja­ink­ban a cím­ben meg­fo­gal­ma­zott té­ma kap­csán ren­ge­teg ne­héz­ség­be, né­zet­el­té­rés­be, vi­tá­ba üt­kö­zik az em­ber, nem vé­let­len te­hát, ha a ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­lat min­den­na­pos gond­ja­i­ról szól­ni kí­ván­va a kel­le­té­nél is több óva­tos­ság­gal és kö­rül­te­kin­tés­sel fo­gal­ma­zok. Kü­lö­nö­sen ak­kor, ha az ún. klas­­szi­kus vagy ha­gyo­má­nyos vagy aka­dé­mi­ai nyelv­mű­ve­lé­sen, az­az az egy ma­gyar nyelv van-elvén, az igé­nyes ma­gyar (vagy ide­gen) nyel­vi sztenderd „min­de­nek fö­löt­ti­sé­gé­nek” hang­sú­lyo­zá­sán, egy­nyel­vű kör­nye­zet­ben szo­ci­a­li­zá­ló­dott, élt és dol­go­zott az em­ber, s csak vi­szony­lag ké­sőn és anya­or­szág­be­li­ként ke­rült kap­cso­lat­ba az­zal a nyel­vi szfé­rá­val, konk­ré­tan a ki­sebb­sé­gi két­nyel­vű­ség­gel, amely­nek mű­kö­dé­sét – s er­re a 90-es évek nyel­vész-nyelv­mű­ve­lő vi­tá­já­val egy idő­ben a konk­rét gya­kor­lat, szó sze­rint sa­ját mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lő te­vé­keny­sé­gem eredménytelensége2 döb­ben­tett rá – nem le­het anya­or­szág­be­li mér­cék­kel: egy­nyel­vű szem­lé­let­tel és mód­sze­rek­kel mér­ni. Túl nagy ugyan­is a koc­ká­zat, kü­lö­nö­sen a Mu­ra­vi­dé­ken, ahol mind a ma­gyar nyelv­nek, mind pe­dig az azt anya­nyel­ve­ként be­szé­lő ős­ho­nos ma­gyar nem­ze­ti kö­zös­ség­nek alap­já­ban vé­ve más az élet­hely­ze­te, mint a négy nagy ha­tá­ron tú­li ré­gi­ó­ban (na­gyon ki­csi et­ni­kum, kb. 6000 fő; hi­bát­lan­nak lát­szó, a po­zi­tív diszk­ri­mi­ná­ci­ón ala­pu­ló ki­sebb­ség­po­li­ti­ka a több­sé­gi ál­lam ré­szé­ről, a ma­gyar nyelv re­gi­o­ná­lis hi­va­ta­los nyelv; a ma­gyar­or­szá­gi­nál sok­kal jobb élet­kö­rül­mé­nyek) – az ered­mény vi­szont ugyan­az a ma­gyar nyelv ál­la­po­tát, meg­ma­ra­dá­sá­nak esé­lye­it te­kint­ve: a pél­dás jo­gi hely­zet is­me­re­té­ben akár ért­he­tet­len­nek is tűnhet(ne) a mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar­ság fo­gyá­sa lét­szám­ban, nem­zet­tu­dat­ban, va­la­mint az anya­nyelv hasz­ná­la­tá­ban egy­aránt. A hi­va­ta­los, de jure két­nyel­vű­ség ugyan min­den szin­ten biz­to­sít­ja a nyelv­hasz­ná­la­ti jo­go­kat, de nem ered­mé­nyez tény­le­ges – sem kö­zös­sé­gi, sem egyé­ni – két­nyel­vű­sé­get, nincs nyelv­meg­tar­tó ere­je, ha­nem in­kább ka­ta­li­zá­tor a nyelv­cse­re meg­ál­lít­ha­tat­lan­nak tű­nő fo­lya­ma­tá­ban.
A nyelv meg­ma­ra­dá­sá­ba mar­kán­san be­le­szól az új gaz­da­sá­gi-po­li­ti­kai hely­zet, az EU, an­nál is in­kább, mert Ma­gyar­or­szág és Szlo­vé­nia egy idő­ben csat­la­ko­zott a kö­zös­ség­hez. A po­li­ti­kai erő­vi­szony­ok kí­nál­ta pi­ac je­len­leg az eu­ró­pai in­teg­rá­ció, amely ma­gá­ban hor­doz­za ugyan „a mai Eu­ró­pa a ki­sebb­sé­gek és a ré­gi­ók Eu­ró­pá­ja, a mai egy­ség lé­nye­ge a sok­szí­nű­ség” szlo­gen­nel a meg­ma­ra­dás ígé­re­tét, de a fél­szet is egy ál­la­mok fö­löt­ti be­ren­dez­ke­dés et­ni­kai és ki­sebb­sé­gi iden­ti­tá­so­kat föl­emész­te­ni tu­dó ha­tal­má­tól. Nyel­vünk­ről al­ko­tott vé­le­mé­nyünk, konst­ruk­tív vagy meg­tar­tó anya­nyel­vi tu­da­tunk ezek­ben a tör­té­nel­mi idők­ben meg­ha­tá­ro­zó­ja lesz a ma­gyar nyelv to­váb­bi sor­sá­nak. (Ha nincs nyelv, nem kell sem nyelv­mű­ve­lés, sem nyelv­ter­ve­zés!)

Nyelv­mű­ve­lés, nyelv­ter­ve­zés és én

Vi­ta­in­dí­tóm­ban nem vál­lal­ko­zom a té­ma el­mé­le­ti ki­fej­té­sé­re, ez ugyan­is mind ter­je­del­mé­ben, mind mély­sé­ge­i­ben meg­ha­lad­ja most erő­met és idő­met (lásd: Ke­mény 1992; Kontra–Saly 1998; Balázs–A. Jászó–Koltói 2000; Ba­lázs 2000; Lanstyák– Szabómihály 2002; Se­bes­tyén 2003). A cím­ben meg­fo­gal­ma­zott kér­dés­re há­rom rész­let­ben pró­bá­lok vá­la­szol­ni. Elő­ször meg­kí­sér­lem a szin­te le­he­tet­lent: ál­lást pró­bá­lok fog­lal­ni a mai ma­gyar nyelv­tu­do­mány egyik leg­iz­gal­ma­sabb prob­lé­ma­kö­ré­ben. Ezt kö­ve­tő­en a mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lő ki­ad­vány­ok szem­lé­le­tét mu­ta­tom be váz­la­to­san. Vé­gül a szlo­vé­ni­ai ma­gyar­ság nyelv­hasz­ná­la­tá­ról szó­lok né­hány nyel­vi vál­to­zó tük­ré­ben, rá­vi­lá­gít­va a nyelv­he­lyes­sé­gi hi­ba és a kon­tak­tus­je­len­ség egy le­het­sé­ges meg­kö­ze­lí­té­sé­nek prob­le­ma­ti­ká­já­ra, eset­le­ges ös­­sze­mo­sá­suk oka­i­ra és kö­vet­kez­mé­nye­i­re. Te­szem ezt a mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ról ed­dig meg­je­lent nyelv­mű­ve­lő írá­sok és más pub­li­ká­ci­ók, a tan­szé­ken ké­szült szak­dol­go­zat­ok alap­ján. Friss ada­to­kat szol­gál­ta­tan­dó an­nak a Nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dő­ív­nek né­hány ta­nul­sá­gát is­mer­te­tem, ame­lyet ez év jú­ni­u­sá­ban ol­dot­tak meg lendvai középiskolások.3
Mi­e­lőtt bár­mi ér­dem­le­ge­set mon­da­nék, két dol­got sze­ret­nék le­szö­gez­ni a ma­gam és a té­ma vi­szo­nyá­ról. 1. A sztenderdtől va­ló el­té­ré­se­ket nem tar­tom sem stigmatizálandó de­vi­an­ci­ák­nak, sem pe­dig va­la­mi­fé­le er­köl­csi vagy jel­lem­hi­bá­nak. Fon­tos szá­mom­ra, hogy tisz­te­let­ben tart­sak min­den lé­te­ző nyelv­vál­to­za­tot, nyel­vi szo­kást, meg­kü­lön­böz­tet­ve, de nem diszk­ri­mi­nál­va a sztenderdet a ki­sebb­sé­gi anya­nyelv­vál­to­zat­tól, az iro­dal­mit a pó­ri­as­tól, az elegánsat az al­pá­ri­tól, a semlegeset a sér­tő­től (Nádasdy 2002:31). En­nek meg­fe­le­lő­en el­ol­va­sok, meg­hall­ga­tok és tisz­te­let­ben tar­tok min­den vé­le­ményt a té­má­val kap­cso­lat­ban, füg­get­le­nül at­tól, egyet­ér­tek-e ve­le vagy sem. Van­nak olyan hoz­zá­ál­lá­sok, ame­lyek­ből azt ta­nu­lom meg, ho­gyan kell-lehet-szabad, s van­nak má­sok, ame­lyek – sa­ját ta­pasz­ta­la­ta­im és is­me­re­te­im bir­to­ká­ban – ar­ra in­te­nek: én így nem akar(hat)om. 2. Azok kö­zé tar­to­zom, akik azt vall­ják: kell a nyelv­mű­ve­lés. A le­író szem­lé­le­tű, a több­nor­má­jú (Lanstyák 2003:371). Szük­sé­ges­sé­gé­hez nem fér két­ség sem több­sé­gi, sem ki­sebb­sé­gi hely­zet­ben. Akár önál­ló disz­cip­lí­na­ként ér­tel­mez­zük, te­hát a nyelv­ter­ve­zés­től mind irá­nyu­lá­sá­ban, mind cél­ja­i­ban és mód­sze­re­i­ben kü­lön­bö­ző­ként, akár el­fo­gad­juk azt a liberálisabb(?) né­ze­tet, mi­sze­rint a nyelv­mű­ve­lés a nyel­vi ter­ve­zés ré­sze, azon be­lül is a kor­pusz­ter­ve­zé­sé, az­az a nyelv­ter­ve­zés ki­vi­te­le­zé­si fá­zi­sá­ban le­het je­len­tő­sé­ge, ami­kor is a nyelv­ter­ve­zés ál­tal a sztenderdben kí­vá­na­tos for­má­kat a ma­ga esz­kö­ze­i­vel ter­jesz­ti a be­szé­lők kö­ré­ben (Lanstyák 2002:131). A nyelv­mű­ve­lés és nyelv­ter­ve­zés kö­zöt­ti kü­lönb­ség­té­tel olyan vi­lá­gos­nak tű­nik: a nyel­vi ter­ve­zés a nyelv vál­to­zá­sá­ba va­ló tu­da­tos be­avat­ko­zás cél­já­ból vég­zett te­vé­keny­ség. A nyelv sztenderd vál­to­za­tá­ra irá­nyul, s a nyel­vi fo­lya­ma­tok meg­is­me­ré­sén ala­pul. A Mu­ra­vi­dé­ken e mű­kö­dés lé­nye­ge a he­lyi sztenderd vál­to­zat lét­re­ho­zá­sa len­ne el­ső­sor­ban, hi­szen a kon­tak­tus­vál­to­za­tok fö­lé nem ré­teg­ző­dött fel az emel­ke­dett vál­to­zat „az írás­be­li­ség szint­jét meg­kö­ze­lí­tő vá­lasz­té­kos, for­má­lis szó­be­li­ség nyel­ve” (Bo­kor 2001:44; Ba­lázs 2000:232). A nyelv­mű­ve­lés ez­zel szemben(?) a nyel­vet hasz­ná­ló­ra vo­nat­ko­zó te­vé­keny­ség, az em­be­ri vi­sel­ke­dés egy sa­ját­sá­gos for­má­já­nak, a nyel­vi viselkedésnek4 a sza­bá­lyo­zá­sa a kü­lön­fé­le tár­sa­dal­mi el­vá­rá­sok­nak meg­fe­le­lő­en. Nem kö­tő­dik ki­zá­ró­la­go­san a sztenderd vál­to­zat­hoz. A nyelv­ter­ve­zés en­nek ér­tel­mé­ben a nyelv­re, míg a nyelv­mű­ve­lés az em­ber­re irá­nyu­ló nyelv­mű­ve­lés (Lanstyák 2002:130, 206). A nyelv-nyelvhasználat-ember hár­mas­ság „szent és sért­he­tet­len” vol­ta mi­att azon­ban – bár­hon­nan néz­zük is – na­gyon sok az érint­ke­zé­si pont (nem mon­dok újat: a nyelv­hasz­ná­lat – egy­sze­rű­sít­sünk – ki­zá­ró­lag em­be­ri, s a nyelv csak a nyelv­hasz­ná­lat­ban él). Az érint­ke­zé­si pon­tok „ös­­sze­mo­sá­sá­ból” ke­let­ke­zett, he­lye­seb­ben a szét nem vá­lasz­tás­ban gyökerező5 nyelv­mű­ve­lés-de­fi­ní­ci­ók­ban a mi­nő­sí­té­sek is kulcs­fon­tos­sá­gú­ak, mert a szak­mai vi­ta egyik alap­ját ké­pe­zik a nyelv­mű­ve­lés szük­sé­ges­sé­gé­vel, a nyelv­mű­ve­lés és a nyelv­ter­ve­zés egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyá­val kap­cso­lat­ban. A nyelv­mű­ve­lés mint az al­kal­ma­zott nyelv­tu­do­mány egyik te­rü­le­te nem más, mint a nyelv­hasz­ná­lat­nak és ez­ál­tal a nyelv fej­lő­dé­sé­nek, rend­sze­ré­nek aka­rat­lan vagy tu­da­tos és szán­dé­kos be­fo­lyá­so­lá­sa an­nak ér­de­ké­ben, hogy a gon­do­lat­cse­re mi­nél za­var­ta­la­nabb, igé­nye­sebb, stí­lu­so­sabb le­gyen, il­le­tő­leg, hogy a nyelv sa­já­tos rend­sze­re mi­nél tisz­táb­ban meg­őr­ződ­jék és szer­ve­sen to­vább­fej­lőd­jön (Se­bes­tyén 2003:4). A ki­sebb­sé­gi nyelv­mű­ve­lés­ben a nyel­vi rend­szer tisz­ta­sá­gá­nak ak­tu­á­lis ér­tel­me­zé­se vé­le­mé­nyem sze­rint az egyik leg­fon­to­sabb kér­dés. En­nek pon­tos megítélése/megfogalmazása/felfogása ne­kem még nem si­ke­rült tel­jes kö­vet­ke­ze­tes­ség­gel.

A mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lés a meg­je­lent pub­li­ká­ci­ók tük­ré­ben

A mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lés irány­vo­na­lát négy meg­je­lent nyelv­mű­ve­lő kö­tet jel­zi (a 11 év alatt ke­let­ke­zett, s a Nép­új­ság cí­mű he­ti­lap Nyelv­őr­ség­ben ro­va­tá­ban meg­je­lent, ak­kor még több­ször elő­író szem­lé­le­tű sa­ját szö­ve­ge­im el­ső­sor­ban a már em­lí­tett meg­tor­pa­ná­som, s az azt kö­ve­tő, még ta­lán a mai na­pig is tar­tó nem an­­nyi­ra út-, mint in­kább hely­zet­ke­re­sé­sem mi­att nem ér­tek gyűj­te­mén­­nyé). Be­mu­ta­tá­su­kat csak rö­vi­den kí­sé­re­lem meg, a szer­zők/szer­kesz­tők elő­sza­vá­ban meg­fo­gal­ma­zott ide­vá­gó gon­do­la­tok tük­ré­ben.

Anya­nyel­vün­kért. Szerk.: Guttmann Mik­lós. Murska Sobota, Pomurska založba, 1983.

Út­tö­rő mun­ka, hisz ez az el­ső gyűj­te­mé­nyes kö­tet a mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lés­ben. Se­gí­te­ni akar mind­azok­nak, akik a Mu­ra­vi­dé­ken akár anya­nyelv­ként, akár a kör­nye­zet nyel­ve­ként hasz­nál­ják a ma­gyar nyel­vet. Fő­ként a ma­gyar­or­szá­gi ma­gyar nyelv­he­lyes­sé­gi kér­dé­sek­kel fog­lal­ko­zik. Az ál­lam­nyel­vi ere­de­tű köl­csön­szó­kat ide­gen szók­ként ke­ze­li.

Mol­nár Zol­tán Mik­lós: Nyelv és nem­ze­ti­ség. A BDTF és a Maribori Egye­tem Pe­da­gó­gi­ai Ka­ra kö­zös ki­ad­vá­nya. Ma­ri­bor–Szom­bat­hely, 1993.

A kö­tet igyek­szik „át­fog­ni az anya­nyelv­nek az is­ko­lai élet­ben, a kul­tu­rá­lis te­rü­le­te­ken, a szép­iro­da­lom­ban, szak­mai, val­lá­si kö­rök­ben, a kü­lön­fé­le nyelv­hasz­ná­la­ti, nyelv­ré­teg­be­li szi­tu­á­ci­ók­ban, a nyel­vek köz­ti érint­ke­zés­ben, egy­ál­ta­lán a nem­ze­ti ki­sebb­sé­gi kö­zeg­ben be­töl­tött sze­re­pét […]. Se­gí­te­ni akar­ja a nyel­vi szem­lé­let for­má­ló­dá­sát, a nyelv­ről és a nyel­ven va­ló gon­dol­ko­dást, […] az egész­sé­ge­sebb ma­gyar nyelv­hasz­ná­la­tot, ez­zel együtt az ered­mé­nye­sebb min­den­na­pi éle­tet” (Mol­nár 1993:3–4).

Bo­kor József–Guttmann Mik­lós: A mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar­ság anya­nyel­vé­ért. Ba­logh és Tár­sa Kft. Szom­bat­hely. Szom­bat­hely–Ma­ri­bor, 1999.

„A kö­tet egyes cik­ke­i­ben bi­zo­nyos nyelv­hasz­ná­la­ti je­len­sé­gek, és az eze­ket bi­zo­nyí­tó nyel­vi ada­tok is­mét­lőd­nek. En­nek leg­főbb oka, hogy gya­ko­ri hi­bák­ról, pon­tat­lan­sá­gok­ról van szó, ame­lye­ket kü­lön­bö­ző idő­szak­ok­ban kény­te­le­nek vol­tunk új­ra szó­vá ten­ni. Az el­ső és az utol­só írás kö­zött mint­egy más­fél év­ti­zed telt el” – ol­vas­hat­juk a könyv elő­sza­vá­ban (Bokor–Guttmann 1999: 5–6).

Dr. Var­ga Jó­zsef: Mond­juk, ír­juk hetésiesen? Bu­da­pest, Krúdy Gyu­la Iro­dal­mi Kör, 2003.

A kö­tet szer­ző­je pon­gyo­lá­nak mi­nő­sí­ti a mu­ra­vi­dé­ki rá­dió­be­mon­dók vagy más ér­tel­mi­sé­gi szak­em­be­rek (mér­nök, or­vos, pe­da­gó­gus, hi­va­tal­nok) ma­gyar nyel­vét. A töb­bi ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­lat­ra – vé­le­mé­nye sze­rint – ez a „pon­gyo­la­ság” nem jel­lem­ző (Var­ga 2003:23). A mu­ra­vi­dé­ki nyelv­hasz­ná­lat je­len­sé­ge­it ele­mez­ve a nyelvjárásiasságok meg­őr­zé­sét, a kon­tak­tus­je­len­sé­gek ke­rü­lé­sét szor­gal­maz­za.

A mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lés: ered­mé­nyek és/vagy ku­dar­cok

Ah­hoz, hogy a mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lés nem ér­te el cél­ját, el­ma­radt a kí­vánt ha­tás, nem ala­kult ki az esz­mé­nyi „mű­velt nyelv­hasz­ná­lat” a be­szé­lők kö­ré­ben, nem fér sem­mi két­ség (Szabómihály 2002:143). Pe­dig a nyelv­hasz­ná­lat is olyan, mint a nyel­vet hasz­ná­lók tár­sa­dal­mi­sá­ga: ös­­sze­tett, több­sí­kú (Kiss 1995:59). Nyelv­hasz­ná­la­tunk ren­ge­te­get el­árul hall­ga­tónk­nak vagy ol­va­sónk­nak szár­ma­zá­si he­lyünk­ről, tár­sa­dal­mi hát­te­rünk­ről, is­ko­lá­zott­sá­gunk­ról, fog­lal­ko­zá­sunk­ról, ko­runk­ról, ne­münk­ről és egyé­ni­sé­günk­ről. E vál­to­zók nyel­vi ki­fe­je­ző­dé­se na­gyon bo­nyo­lult. Tény: a nyelv egyik fon­tos funk­ci­ó­ja az egyé­ni iden­ti­tás ki­fe­je­zé­se: an­nak jel­zé­se, kik va­gyunk és ho­va tar­to­zunk. Ezek a jel­zé­sek egész nyel­vi vi­sel­ke­dé­sün­ket át­hat­ják. A mű­velt nyelv­hasz­ná­lat az, ami­kor tud­juk: mi­lyen be­széd­hely­zet­ben ho­gyan kell vá­lo­gat­nunk az ál­ta­lunk is­mert nyelv­vál­to­za­tok kö­zött. Aki meg­ta­lál­ja a hely­zet­hez il­lő ki­fe­je­zés­mó­dot, az jól bol­do­gul a nyelv­vel (Se­bes­tyén 2003:10).
A si­ker­te­len­ség­ről én így ír­tam 2000-ben: A ki­sebb­ség nyelv­hasz­ná­la­tá­nak po­zi­tív irá­nyú „be­fo­lyá­so­lá­sá­ban” (már ami a szán­dé­kot il­le­ti) sem az egye­te­mi ok­ta­tás­ban, sem pe­dig nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tő mun­kánk­kal nem ju­tunk öt­ről a hat­ra. Il­let­ve: nagy igye­ke­ze­tünk­ben egy­részt ar­ra néz­ve, hogy ma­gyar és nem ma­gyar sza­kos hall­ga­tó­ink nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­ja mi­nél ki­mű­vel­tebb le­gyen, s ugyan­ak­kor ne le­gyen torz, az­az kom­mu­ni­ka­tív kom­pe­ten­cia nél­kü­li, nin­cse­nek meg­győ­ző ered­mé­nye­ink. Más­részt a mu­ra­vi­dé­ki mé­di­á­ban vál­to­zó gya­ko­ri­ság­gal meg­je­le­nő nyelv­mű­ve­lő írá­sa­ink az ott élő ma­gya­rok egyes kö­re­it (el­ső­sor­ban az ér­tel­mi­sé­get) el­bi­zony­ta­la­ní­ta­ni lát­sza­nak; anya­nyelv­ük ugyan­is egy­faj­ta stigmatizációt már kény­te­len volt el­vi­sel­ni a szlo­vén­nal szem­ben. Sa­ját bő­rö­mön ta­pasz­tal­tam ot­ta­ni kö­zép­is­ko­lai kol­lé­gák­kal foly­ta­tott esz­me­cse­rék so­rán, hogy anya­nyelv­ük­nek, az­az a mu­ra­vi­dé­ki kon­tak­tus­vál­to­zat­nak egy má­so­dik, még­hoz­zá ma­gyar–ma­gyar meg­bé­lyeg­zé­sét sem ér­zé­keny nyel­vi tu­da­tuk, sem még ér­zé­ke­nyebb lel­kük, sem ér­tel­mük nem ké­pes el­vi­sel­ni. Hi­á­ba ér­ve­lünk, hogy „nem a hi­bá­zók, ha­nem a hi­bák el­len küz­dünk” (Ja­kab 1998:32), a be­szé­lő ter­mé­sze­te­sen azo­no­sít­ja ma­gát a hi­bá­val, s nem a hi­bát jegy­zi meg, ha­nem úgy ér­zi, má­sok, még­hoz­zá el­ső­sor­ban kí­vül­ál­lók be­le­gá­zol­tak nyel­vi és lel­ki vi­lá­gá­ba. Ter­mé­sze­tes re­ak­ció er­re a meg­sér­tő­dés, amely­ről azért is kell be­szél­nünk, mert túl­lé­pi le­het­sé­ges kö­vet­kez­mé­nye­i­vel a pri­vát szfé­ra ha­tá­ra­it (Kolláth 2001:123–124).

Mik le­het­nek a ha­tás­ta­lan­ság okai?

El­ső­sor­ban az a tény, hogy a mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lés­re a „klas­­szi­kus vagy ha­gyo­má­nyos”, az­az egy­nyel­vű­sé­gi szem­lé­let volt jel­lem­ző, s ez ural­ko­dik még ma is. Egyet­ér­tek Ke­mény Gá­bor­ral: „a ma­gyar­or­szá­gi ma­gyar nyelv­mű­ve­lő­nek el­ső­sor­ban az a dol­ga, hogy az eb­ben az or­szág­ban élő ma­gya­rok­nak ad­jon nyelv­hasz­ná­la­ti ta­ná­cso­kat. Más or­szág­ban élő, va­la­mely ide­gen nyelv ál­lan­dó ha­tá­sá­nak ki­tett be­szé­lők­nek in­nen nyel­vi ta­ná­cso­kat ad­ni fö­löt­tébb ké­tes si­ke­rű vál­lal­ko­zás. Ezt leg­jobb rá­bíz­ni azok­ra a kol­lé­gá­ink­ra, akik az adott te­rü­le­ten él­nek” (Ke­mény 1998:70). De ez a gya­kor­lat­ban né­ha más­képp ala­kul. Er­re a mi pél­dánk na­gyon jó. Mi­ért a más­képp? A Mariborban mű­kö­dő/mű­kö­dött lek­to­rok, ven­dég­ta­ná­rok, va­la­men­­nyi­en ma­gyar­or­szá­gi­ak, s hely­ze­tük­nél fog­va be­le kell szól­ja­nak a nyelv­hasz­ná­lat­ba. Az il­le­tő nyel­vész szem­lé­le­te a meg­ha­tá­ro­zó, és ez nem min­dig egye­ne­sen ará­nyos a ki­sebb­sé­gi-több­sé­gi lét meg­kö­ve­tel­te va­ló­ság­gal.
Az­tán, vagy ép­pen ezért nem ve­szik/ves­­szük kel­lő­kép­pen fi­gye­lem­be azt a tényt, hogy a mai ma­gyar nyelv fő nyelv­vál­to­zat tí­pu­sai ki­bő­vül­tek. A köz­nyel­vi, a tár­sa­dal­mi és te­rü­le­ti vál­to­za­tok mel­lett ott van­nak (Pe­te Ist­ván 1983. évi szom­bat­he­lyi nyel­vész­kong­res­­szus­be­li elő­adá­sa óta [Pe­te 1988:779–789]) a te­rü­le­ti vál­to­za­tok sa­já­tos tí­pu­sa­i­ként az ál­la­mi vál­to­za­tok; ezek lé­tét ma már nem le­het két­ség­be von­ni, leg­fon­to­sabb jel­lem­zői a más ál­lam­hoz kö­tő­dé­sük, il­le­tő­leg a két­nyel­vű­ség­gel va­ló szo­ros ös­­sze­füg­gé­sük (Kiss 1995:75). Alap­ve­tő fon­tos­sá­gú­nak tar­tom azt a szem­lé­le­tet, amely nem tesz kü­lönb­sé­get a ma­gyar nyelv egyes vál­to­za­tai kö­zött, az­az nem stigmatizálja egyi­ket sem a má­sik vagy a töb­bi ro­vá­sá­ra és egy­ál­ta­lán. Nem tar­tom jár­ha­tó­nak azt az ed­dig gyak­ran járt utat, amely csak a nyelvjárásiasságokat te­kin­ti jó­nak, hasz­ná­lan­dó­nak, nyelv­meg­őr­ző­nek, egy­szó­val po­zi­tív és di­csé­ren­dő nyelv­hasz­ná­la­ti min­tá­nak, míg a kon­tak­tus­je­len­sé­ge­ket ide­gen, rossz, sok­szor a be­szé­lő ha­nyag­sá­gá­val, lus­ta­sá­gá­val, ér­dek­te­len­sé­gé­vel ma­gya­rá­zott, te­hát ke­rü­len­dő, ki­küsz­öbö­len­dő, ne­ga­tív nyel­vi meg­nyil­vá­nu­lás­nak (Bokor–Guttmann 1999:55–56; Var­ga 2003:24).

Nor­ma és kodifikáció – váz­la­tos érin­tés

A mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar nyelv kon­tak­tus­vál­to­zó­i­nak ál­la­po­tát és moz­gá­sát, ezen ke­resz­tül a ma­gyar anya­nyel­vű be­szé­lők kon­tak­tu­sos­sá­gá­nak fo­kát nap­ja­ink­ban egy­re több tan­szé­ki (és más) em­pi­ri­kus vizs­gá­lat igyek­szik be­mu­tat­ni. Mind­ez se­gí­te­ne an­nak eg­zakt meg­ál­la­pí­tá­sá­ban, mely ele­mek és je­len­sé­gek tar­toz­ná­nak be­le a mu­ra­vi­dé­ki ál­la­mi vál­to­zat nor­má­já­ba. (Hogy le­het pl. eb­ben a kér­dés­ben meg­húz­ni az il­le­té­kes­ség ér­tel­mes és ér­de­mes ha­tá­rát a két disz­cip­lí­na kö­zött?) Eh­hez szol­gál­tat­hat­na egy kis friss ada­lé­kot a már em­lí­tett Nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dő­ív is a ma­ga ta­nul­sá­ga­i­val. A nor­ma­tív­nak mu­tat­ko­zó je­len­sé­gek be­ke­rü­lé­se a ma­gyar nyelv szó­tá­ra­i­ba, ké­zi­köny­ve­i­be, te­hát bi­zo­nyos nyel­vi té­nyek meg­fe­le­lő tükröztetése6 egy­re ége­tőbb szük­ség­sze­rű­ség, több ok­ból is. A leg­fon­to­sabb ta­lán az eb­ből vagy ez után következ(het)ő kodifikáció le­he­tő­sé­ge. Ez a nyel­vi egy­sé­ge­sü­lést se­gí­te­né ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy a Tri­a­non utá­ni nyel­vi kü­lön­fej­lő­dés kö­vet­kez­té­ben ki­ala­kult anya­nyel­vi nyelv­vál­to­za­tok­ban nem a pusz­tu­lás elő­jel­ét, ha­nem élet­ké­pes­sé­gük bi­zony­sá­gát kel­le­ne lát­nunk (Szil­ágyi N. 2002). És az sem el­ha­nya­gol­ha­tó szem­pont, hogy hoz­zá­já­rul­nánk a ma­gyar nyelv mu­ra­vi­dé­ki presz­tí­zsé­nek eme­lé­sé­hez – ki­sebb­sé­gi és több­sé­gi kö­rök­ben egy­aránt. Hi­szen kodifikáció nél­kül a ma­gyar­or­szá­gi sztenderdtől va­ló el­té­ré­sek vá­lo­ga­tás nél­kül hi­bá­nak minősítőd(het)nek, ez­zel a ha­tá­ron tú­li nyelv­vál­to­za­tok még to­vább stigmatizálódnak.
A két­nyel­vű­ség­ben is el le­het – s vé­le­mé­nyem sze­rint a kodifikáció hi­á­nyá­ban el is kell – kü­lö­ní­te­ni a nyelv­he­lyes­sé­gi hi­bát a kon­tak­tus­je­len­ség­től. Csak az ún. egye­te­mes vál­to­zók (EV) ese­té­ben be­szé­lek nyelv­he­lyes­sé­gi hi­bá­ról, s a szociokulturális nor­má­nak meg­fe­le­lő­en csak ak­kor, ha az adott nor­má­tól va­ló el­té­rés nem az adott nor­má­nak meg­fe­le­lő kom­mu­ni­ká­ci­ós hely­zet­ben tör­té­nik (ha egy adott be­széd­szi­tu­á­ci­ó­ban nem az adott nyelv­vál­to­zat nor­má­ja ér­vé­nye­sül). A be­széd­szi­tu­á­ció hang­sú­lyo­zá­sá­val min­den­kép­pen el kí­vá­nom ke­rül­ni a je­len­ség meg­bé­lyeg­zé­sét, he­lyet­te a be­szé­lő több­kó­dú­sá­gá­nak fon­tos­sá­gát, szük­ség­sze­rű­ség­ét ál­lí­tom a kö­zép­pont­ba. Konk­rét pél­dá­val: ne­kem a for­má­lis szi­tu­á­ci­ók suksükölése, bár­men­­nyi­re el­ter­jedt nyel­vi je­len­ség­ről van is szó (Kont­ra 2003:131–145), az. A Mu­ra­vi­dék ja­vít­ja : javics­csa : javissa há­rom­ta­gú vál­to­zó­já­ban a fel­szó­lí­tó mó­dú alak­vál­to­zat­ok ki­je­len­tő ér­tel­mű hasz­ná­la­tát én ki­ja­ví­tom hall­ga­tó­im be­szé­dé­ben (és írá­sá­ban). Vi­szont ha a javissa-féle s-ező fel­szó­lí­tó mó­dú alak sze­re­pel a fel­szó­lí­tó mód he­lyén, azt csak az írott szö­veg­ben ki­fo­gá­so­lom (a he­lyes­írás preskriptív). A je­len­ség­ről, egye­te­mes vál­to­zó­ként, min­den mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lő kö­tet­ben szó van, meg­íté­lé­se el­íté­lés.

Né­hány kon­tak­tus­vál­to­zó ál­la­po­ta a mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ban

Az ed­di­gi vizs­gá­la­tok ered­mé­nye­i­ből ki­tű­nik, hogy az ún. köz­vet­len iden­ti­tás­jel­zők sta­bi­lak. Ilyen pl. a Mu­ra­vi­dék föld­raj­zi név (akár­csak a Vaj­da­ság­ban a Vaj­da­ság). A mu­ra­vi­dé­ki ös­­szes lé­te­ző nyelv­vál­to­zat ugyan­is kö­vet­ke­ze­te­sen név­elő nél­kül hasz­nál­ja. Jól­le­het szám­ta­lan fó­ru­mon el­hang­zott már, s az in­kább le­író mint elő­író nyelv­mű­ve­lő írá­sok­ban is több­ször meg­je­lent a név­elős vál­to­zat sztenderd jel­le­gé­nek in­dok­lá­sa, mégsincs moz­gás a nyel­vi vál­to­zó hasz­ná­la­tá­ban. Ta­lán el­ső­sor­ban azért, ahogy ez hall­ga­tó­im és kol­lé­gá­im ma­gya­rá­za­tá­ból ki­tű­nik, mert ez a for­ma így az övék. Ez a szó azt a ré­gi­ót je­lö­li, ame­lyet ők ugyan lokalitásában nem ma­gyar­nak, ha­nem szlo­vén­nek érez­nek, vi­szont ez­zel vá­lik pon­to­san a sa­ját­juk­ká. En­nek az iden­ti­tás­nak nyel­vi ki­fe­je­ző­dé­se mu­tat­koz­hat meg a ha­tá­ro­zott név­elő hi­á­nyá­ban. Az ál­la­mi vál­to­zat nor­má­já­ba tar­to­zó kon­tak­tus­je­len­ség­ként ke­ze­lem.
A má­so­dik pél­dá­ban nyelv­mű­ve­lő mun­kánk „ha­té­kony­sá­ga” már lát­szik va­la­me­lyest: a -falu utó­ta­gú föld­raj­zi ne­vek –i kép­zős vál­to­za­ta ugyan­is a nyelv­hasz­ná­lat min­den szín­te­rén a -falusi vál­to­zat­ban élt a Mu­ra­vi­dé­ken pl. hosszúfalusi, völgyifalusi. Ma már az új­ság­ban szin­te ki­vé­tel nél­kül a sza­bá­lyos­nak el­fo­ga­dott hos­­szú­fa­lui tí­pu­sú vál­to­zat ol­vas­ha­tó. De ér­de­kes a je­len­ség fle­xi­bi­li­tá­sa a be­szélt nyelv­ben. Sa­ját ma­gam él­tem meg, hogy hi­va­ta­lo­san, te­hát egy ren­dez­vény meg­nyi­tá­sán az igaz­ga­tó a hos­­szú­fa­lui fa­lu­ott­hon­ban meg­je­lent ven­dé­ge­ket kö­szön­töt­te, majd két mon­dat­tal ké­sőbb sa­ját hosszúfalusi szár­ma­zá­sá­ról be­szélt (a be­széd­hely­zet és a té­ma ös­­sze­füg­gé­se a nyelv­vál­to­zat-vá­lasz­tás­sal). Itt a be­ideg­ző­dé­sen kí­vül az ér­zel­mi kö­tő­dést kell hang­sú­lyoz­nunk, ami­nek kö­vet­kez­té­ben a közmagyar sztenderd a pri­vát szfé­ra leg­mé­lyebb szint­je­in nem tud­ta „ki­kez­de­ni” a vál­to­za­tot. Az egyik eb­ben a kér­dés­ben érin­tett volt hall­ga­tóm így fo­gal­ma­zott kontaktusvátozatokkal fog­lal­ko­zó szak­dol­go­za­tá­ban: „Vé­le­mé­nyem sze­rint el kell fo­gad­nunk a -si kép­zős vál­to­za­tot (a meg­kér­de­zett kö­zép­is­ko­lás­ok 90 %-a tar­tot­ta ezt he­lyes­nek) – in­for­má­lis szi­tu­á­ci­ó­ban –, te­hát hagy­juk bé­ké­ben, mert úgy gon­do­lom, ez olyan, mint va­la­ki­nek a ne­ve. Én ed­dig úgy tud­tam, hogy völgyifalusi va­gyok, de most már csak a völgyifaluiakról ol­vas­ha­tok, il­let­ve hall­ha­tok. Úgy ér­zem, mint­ha lé­te­met von­nák két­ség­be” (Horvat 2001:45). A vál­to­zó sztenderd for­má­ját Var­ga vá­lasz­té­kos­nak, míg a kon­tak­tus­vál­to­za­tot né­pi­es­nek tart­ja. A je­len­ség meg­íté­lé­sé­nek ala­ku­lá­sá­ról így ír: „Ma­gyar­or­szá­gi kol­lé­gá­im fi­gyel­mez­tet­tek rá, hogy mai köz­nyel­vi kö­ve­tel­mény sze­rint nem jól mon­dom és írom eze­ket a kép­zett hely­ne­ve­ket. Az­óta ez meg­vál­to­zott” (Var­ga 2003:52).
Ezt a je­len­sé­get a Nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dő­ív is vizs­gál­ta. 92%-os elő­for­du­lá­si ará­nyá­val ma­ga­san el­ső a vizs­gált je­len­sé­gek kon­tak­tu­sos­sá­ga szem­pont­já­ból. Normativitásához nem fér sem­mi két­ség.
A har­ma­dik ki­vá­lasz­tott je­len­ség, az emi­att : ez mi­att egye­te­mes ma­gyar vál­to­zó má­so­dik vál­to­za­ta Ma­gyar­or­szá­gon erő­sen stigmatizált. Hasz­ná­la­tá­ra, il­let­ve ke­rü­lé­sé­re tu­da­to­san oda­fi­gyel­nek. Ma már el­ső­sor­ban az is­ko­lá­zat­lan­ság fok­mé­rő­je­ként dur­va hi­bá­nak mi­nő­sít­te­tik, hasz­ná­ló­ját te­hát tár­sa­dal­mi és ér­tel­mi szem­pont­ból is azo­no­sít­ják és be­so­rol­ják (Ki­rály 1998:196). A Mu­ra­vi­dé­ken sok­kal gyak­rab­ban hasz­nál­ják, szin­te ál­ta­lá­nos­nak mond­ha­tó, s az is­ko­lá­zott­ság sem be­fo­lyá­sol­ja je­len­tős mér­ték­ben. Csak kül­ső stigmatizáció éri. A ko­ráb­bi, erő­sen meg­bé­lyeg­ző vé­le­mé­nyem (Kolláth 1994:13) an­­nyi­ban mó­do­sul, hogy in­for­má­lis szi­tu­á­ci­ók be­szélt nyelv­hasz­ná­la­tá­ba tar­to­zó­nak tu­dom és ér­zem. A ha­zai ma­gyar­ban ez ter­mé­sze­te­sen egy­ér­tel­mű­en ke­rü­len­dő nyelv­he­lyes­sé­gi hi­ba, de a Mu­ra­vi­dé­ken is ke­mény regionalitás (Bokor–Guttmann 1999:69).
A morfoszintaktikai kon­tak­tus­vál­to­zók meg­lét­ét több­nyi­re a be­szé­lők fi­gyel­met­len­sé­gé­vel vagy a kül­ső (idegen)7 nyel­vi ha­tás­sal ma­gya­ráz­zák. Az olaj­jal fűt : olaj­ra fűt, gi­tá­ron ját­szik (gi­tá­ro­zik) : gi­tár­ra ját­szik, elem­mel mű­kö­dik : elem­re mű­kö­dik, epé­vel ope­rál : epé­re ope­rál, kö­zép­is­ko­lá­ban ta­nít : kö­zép­is­ko­lán ta­nít, né­met­ből vizs­gá­zik : né­met­nél vizs­gá­zik, alap­for­rá­sul szol­gál : alap­for­rás­nak szol­gál, gaz­da­gabb ha­zai ki­fe­je­zé­sek­ben : gaz­da­gabb ha­zai ki­fe­je­zé­sek­kel, be­ül­tem egy ma­ni­kűr­re : be­ül­tem egy ma­ni­kűr­höz vál­to­zók kon­tak­tus­vál­to­za­ta­it egy­ér­tel­mű­en hely­te­len­nek íté­li meg a mu­ra­vi­dé­ki nyelv­mű­ve­lő szak­iro­da­lom (Bokor–Guttmann 1999:71–72). Okát ab­ban lát­ja, hogy a szó­ban for­gó rag­hasz­ná­la­to­kat sem a nyelv tör­té­ne­te, sem az igé­nyes, nyel­vi­leg is­ko­lá­zott em­be­rek nyelv­hasz­ná­la­ta nem iga­zol­ja. A kö­zép­is­ko­lás­ok nyelv­hasz­ná­la­tá­ban 56,1%-os a je­len­ség ará­nya, elég ma­gas­nak mond­ha­tó. Sta­bil kon­tak­tus­je­len­sé­gek­ként – a ta­pasz­ta­la­tok alap­ján – vé­le­mé­nyem sze­rint az ál­la­mi vál­to­zat nor­má­já­nak te­kint­he­tők.
A sort szin­te a vég­te­len­sé­gig foly­tat­hat­nánk to­vább mind a je­len­sé­gek fel­so­ro­lá­sá­ban, mind pe­dig hol erős, hol erő­sebb stigmatizációjuk fel­tá­rá­sá­ban. Né­hány ál­lam­nyel­vi ere­de­tű köl­csön­szó stá­tu­szá­nak be­mu­ta­tá­sá­ra vál­lal­ko­zom még. Meg­íté­lé­sük ha­son­ló az elő­ző­­ké­hez: „ne­héz meg­bé­kél­ni ve­lük, mert az egy­sé­ges köz- és iro­dal­mi nyelv­ben nem él­nek, a ma­gyar nor­má­nak nem ele­mei. El tu­dom kép­zel­ni azon­ban, hogy a szó­ban for­gó ré­gió nor­má­ja­ként egy­szer majd el­fo­gad­ja, szen­te­sí­ti őket a nyelv­szo­kás” (Bokor–Guttmann 1999:102).
A Nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dő­ív köz­vet­len, il­le­tő­leg je­len­tés­be­li köl­csön­sza­vai nagy fo­kú kon­tak­tu­sos­sá­got mu­tat­nak. A vál­to­zók ese­té­ben a zá­ró­jel­ben lé­vő szá­za­lék a má­so­dik, te­hát a kon­tak­tus­vál­to­zat hasz­ná­la­tá­nak gya­ko­ri­sá­gát mu­tat­ja az adott po­pu­lá­ci­ó­ban. la­kó­tömb : blokk (92,5%), tö­meg : guzsva (80,0%), re­kesz : gájba (75,5%), jég­krém : lucs­ka (72,5%), be­teg­sza­bad­ság : bolnisko (72,5%), or­vo­si be­uta­ló : napotnica (70,0%), rend­szám : re­giszt­rá­ció (67,5%), iz­gul : tremája van (50,0%), sze­mé­lyi iga­zol­vány : oszébna (50,0%), már­kás nad­rág : fir­más nad­rág (35,5%). (A he­lyes­írá­si el­len­őr­ző prog­ram nem húz­ta alá a lucs­ka, a re­giszt­rá­ció és a fir­más sza­va­kat, a lucs­ka érin­tet­le­nül ha­gyá­sát nem ér­tem, de örü­lök ne­ki.) Jól­le­het ezek­ből az ada­tok­ból mes­­sze­me­nő kö­vet­kez­te­té­sek le­vo­ná­sa hi­ba (nem nyelv­he­lyes­sé­gi) len­ne, az ada­tok még­is tá­jé­koz­tat­nak ben­nün­ket a mu­ra­vi­dé­ki nyelv­hasz­ná­lat egy sze­le­té­ről. Az 50%-nál ma­ga­sabb elő­for­du­lá­sú vál­to­zók már nor­ma­tív­nak te­kint­he­tők, de hang­sú­lyoz­nom kell: pon­tos stá­tu­szuk meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz to­váb­bi vizs­gá­la­tok szük­sé­ge­sek.

Ös­­szeg­zés he­lyett (ki­eme­lé­sek nél­kül)

A ha­tá­ron tú­li kon­tak­tus­vál­to­za­tok­ban elő­for­du­ló nem egye­te­mes ma­gyar sztenderd ele­mek, az­az a kon­tak­tus­nyelv ha­tá­sá­ra ke­let­ke­zett köz­vet­len és köz­ve­tett kon­tak­tus­je­len­sé­gek meg­íté­lé­se, sztenderdizációja, majd kodifikációja több té­nye­ző­től füg­gő, vi­szony­lag bo­nyo­lult fo­lya­mat. Nem le­het ró­la ele­get, ép­pen ezért mi­nél töb­bet kell ró­la be­szél­ni. Na­gyon fon­tos, hogy a kü­lön­bö­ző nyel­vi-nyelv­hasz­ná­la­ti je­len­sé­gek meg­fe­le­lő hely­re ke­rül­je­nek az adott ki­sebb­sé­gi nyelvváltozat(ok) rend­sze­ré­ben, és ez­zel a nyelv­hasz­ná­lók nyel­vi tu­da­tá­ban. A ki­sebb­sé­gi kö­zös­sé­gek, így a Mu­ra­vi­dék ma­gyar­sá­ga csak ak­kor tud és akar anya­nyel­vén is él­ni, ha egy­részt ab­ban a hi­té­ben kap nyel­vész­től és má­sok­tól iga­zo­lást, hogy anya­nyelv­vál­to­za­ta ép­pen olyan ér­té­kű, nem ros­­szabb, mint az anya­or­szág­be­li, csak hely­ze­té­ből adó­dó­an ter­mé­szet­sze­rű­en más. Más­részt pe­dig azt tu­da­to­sí­tó­dik ben­nük, hogy az egyes kom­mu­ni­ká­ci­ós hely­ze­tek kö­zött óri­á­si kü­lönb­sé­gek van­nak má­sutt is, nyelv­től, or­szág­tól füg­get­le­nül, ame­lye­ket nyel­vi sí­kon is, vagy így el­ső­sor­ban el le­het és el is kell kü­lö­ní­te­ni egy­más­tól. Ez a be­szé­lő ol­da­lá­ról a két­nyel­vű­sé­gen be­lü­li anya­nyel­vi ket­tős- vagy többesnyelvűsödést je­len­te­né az anya­nyelv vo­nat­ko­zá­sá­ban. Ez­zel meg­te­rem­tőd­het a min­den ol­da­lú nyel­vi ver­seny­ké­pes­ség, ami nél­kül ma már el­kép­zel­he­tet­len a lé­te­zés.
A dön­té­sek, a ha­tá­ron tú­li nyelv­vál­to­za­tok meg­ma­ra­dá­sá­hoz, fej­lő­dé­sé­hez szük­sé­ges nem túl­zó szem­lé­let­vál­tá­sok, eset­le­ges egész­sé­ges komp­ro­mis­­szum­kész­sé­gek nagy­ban meg­ha­tá­roz­zák a ma­gyar nyelv­tu­do­mány jö­vő­jét. El­in­dít­hat­ják, il­let­ve kö­vet­ke­ze­te­sen foly­tat­hat­ják azo­kat a konk­rét fo­lya­ma­to­kat – el­ső­sor­ban a le­xi­ko­ló­gia és a le­xi­kog­rá­fia te­rü­le­tén –, ame­lyek­ről már be­szél­tünk. Úgy gon­do­lom, az I. Al­kal­ma­zott Nyel­vé­sze­ti Mű­hely­ta­lál­ko­zó, az­az Pa­lást nem csak té­ma­fel­ve­té­sé­vel ját­szik eb­ben a nyel­vi sors­ese­mény-idő­szak­ban na­gyon fon­tos sze­re­pet.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Ba­lázs Gé­za: A mé­dia nyel­vi nor­má­ja. Nyr., 124. évf., 10. sz., 2000.
Ba­lázs Géza–A. Jászó Anna–Koltói Ádám (szerk.): Él­te­tő anya­nyel­vünk. Bu­da­pest, Tin­ta Könyv­ki­adó, 2000.
Ba­lázs Gé­za: Nyelv­men­tés vagy nyelv­áru­lás? MNy., 97. évf., 2000, 228–237. p.
Bo­kor Jó­zsef: A ma­gyar nyelv és hasz­ná­la­ta a szlo­vé­ni­ai Mu­ra­vi­dé­ken az ez­red­for­du­ló kü­szö­bén. MNy., 2001, 34–52. p.
Bo­kor József–Guttmann Mik­lós: A mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar­ság anya­nyel­vé­ért. Ba­logh és Tár­sa Kft. Szom­bat­hely. Szom­bat­hely–Ma­ri­bor, 1999.
Göncz La­jos: A ma­gyar nyelv Ju­go­szlá­vi­á­ban (Vaj­da­ság­ban). Budapest–Újvidék, Osiris Ki­adó–Fo­rum Könyv­ki­adó–MTA Ki­sebb­ség­ku­ta­tó Mű­hely, 1999.
Grétsy László–Kovalovszky Mik­lós (szerk.): Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­könyv. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1983.
Guttmann Mik­lós (szerk.): Anya­nyel­vün­kért. Murska Sobota, Pomurska založba, 1983.
Horvat La­u­ra: (Kontaktus)nyelv-használat a lendvai Két­nyel­vű Kö­zép­is­ko­la di­ák­jai kö­ré­ben. Szak­dol­go­zat. Maribor, 2001.
Ja­kab Ist­ván: A szlo­vák ha­tás és a töb­bi. In: Nyelv­men­tés vagy nyelv­áru­lás? Szerk.: Kont­ra Miklós–Saly No­é­mi. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó, 1998, 23–33. p.
Ke­mény Gá­bor (szerk.): Nor­ma­tu­dat – nyel­vi nor­ma. Lingvistica Series A, Studia et Dissertationes 8. Bu­da­pest, MTA Nyelv­tu­do­má­nyi In­té­ze­te, 1992.
Ke­mény Gá­bor: Mi sem akar­juk „le­vá­lasz­ta­ni” azt az öt­mil­lió ma­gyart! Válasz(ok) Kont­ra Mik­lós­nak. 1998. In: Nyelv és tár­sa­da­lom a rendszerváltáskori Ma­gyar­or­szá­gon. Szerk.: Kont­ra Mik­lós. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó, 2003, 69–73. p.
Ki­rály At­ti­la: Tud­nák én ez mel­lett mást is mon­da­ni – vál­to­zás a vál­to­zók meg­íté­lé­sé­ben. In: Nyel­vi vál­to­zó – nyel­vi vál­to­zás. Szerk.: Sán­dor Klá­ra. Sze­ged, JGYF Ki­adó, 1998, 189–202. p.
Kiefer Fe­renc (szerk.): A ma­gyar nyelv ké­zi­köny­ve. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 2003.
Kiss Je­nő (szerk.): Ma­gyar di­a­lek­to­ló­gia. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó, 2001.
Kiss Je­nő: Tár­sa­da­lom és nyelv­hasz­ná­lat. Bu­da­pest, Nem­ze­ti Tan­könyv­ki­adó, 1995.
Kolláth An­na: Ada­lé­kok a nyelv­já­rás vál­to­zá­sá­hoz és a nyel­vi vi­sel­ke­dés­hez Rum­ban. MNy., 81., 1985, 221–228. p.
Kolláth An­na: A mu­ra­vi­dé­ki ma­gyar­ság kód­vál­tá­sá­hoz – a má­sod­la­gos nyel­vi szo­ci­a­li­zá­ció kü­lön­bö­ző fo­ko­za­ta­in. Ta­nul­má­nyok. 11. Élő­nyel­vi Kon­fe­ren­cia. Új­vi­dék, 2001. 123–129. p.
Kolláth An­na: A ma­gyar nyelv je­le­ne és jö­vő­je Szlo­vé­ni­á­ban. Ki­sebb­ség­ku­ta­tás, 13. sz., 2004. 229–236. p.
Kont­ra Mik­lós (szerk.): Nyelv és tár­sa­da­lom a rendszerváltáskori Ma­gyar­or­szá­gon. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó, 2003.
Kont­ra Miklós–Saly No­é­mi (szerk.): Nyelv­men­tés vagy nyelv­áru­lás? Bu­da­pest, Osiris Ki­adó, 1998.
Laczkó Krisz­ti­na–Már­ton­fi At­ti­la: He­lyes­írás. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó, 2004.
Lanstyák Ist­ván: A Ma­gyar ér­tel­me­ző ké­zi­szó­tár a nyelv­he­lyes­ség fog­sá­gá­ban. Nyr., 127. sz., 2003, 370–388. p.
Lanstyák István–Szabómihály Gi­zel­la: Ma­gyar nyelv­ter­ve­zés Szlo­vá­ki­á­ban. Po­zsony, Kalligram Könyv­ki­adó, 2002.
Mol­nár Zol­tán Mik­lós: Nyelv és nem­ze­ti­ség. A BDTF és a Maribori Egye­tem Pe­da­gó­gi­ai Ka­ra kö­zös ki­ad­vá­nya. Ma­ri­bor–Szom­bat­hely, 1993.
Nádasdy Ádám: Mi a baj a nyelv­mű­ve­lés­sel? Nép­sza­bad­ság, 2002. má­jus 18., 30–31. p.
Pén­tek Já­nos: Stá­tus, presz­tízs, at­ti­tűd és a ki­sebb­sé­gi nyelv­vál­to­za­tok ér­té­ke­lé­se. In: Pén­tek Já­nos–Be­nő At­ti­la: Nyel­vi kap­cso­la­tok, nyel­vi do­mi­nan­ci­ák az er­dé­lyi ré­gi­ó­ban. Ko­lozs­vár, 2003, 32–39. p.
Pe­te Ist­ván: A ma­gyar nyelv ál­la­mi vál­to­za­tai. In: A ma­gyar nyelv ré­teg­ző­dé­se. Szerk.: Kiss Je­nő és Szűts Lász­ló. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1988, 779–789. p.
Sán­dor Klá­ra (szerk.): Nyel­vi vál­to­zó – nyel­vi vál­to­zás. Sze­ged, JGYF Ki­adó, 1998.
Sán­dor Klá­ra (szerk.): Nyelv, nyel­vi jo­gok, ok­ta­tás. Sze­ged, JGYF Ki­adó, 2002.
Se­bes­tyén Ár­pád: Nyelv­újí­tás, nyelv­he­lyes­ség. Deb­re­ce­ni Szem­le, 2003, 3–12. p.
Szil­ágyi Nagy Sán­dor: A ma­gyar nyelv a Ma­gyar­or­szág­gal szom­szé­dos or­szá­gok­ban. www2.mta.hu/nytud/szilagyi.rtf
Tolcsvai Nagy Gá­bor (szerk.): Nyel­vi fo­gal­mak kisszótára. Bu­da­pest, Ko­ro­na Ki­adó, 2000.
Dr. Var­ga Jó­zsef: Mond­juk, ír­juk hetésiesen? Bu­da­pest, Krúdy Gyu­la Iro­dal­mi Kör, 2003.