Tihany, 1966. november
Kedves Barátom,
a New York-i PEN-tanácskozások befejező ülése után az egyetem aulájában egy európai íróküldöttség két tagja meghívott a követségükön rendezendő fogadásra. Eztválaszoltam:
– Egy olyan ország ünnepségére, amely a magyarokkal milliószámon mint kisebbrendűekkel bánik, magyar író nem teheti be a lábát.
Ez roppant kínos volt nekem. Vendéghívás: megbecsülés; arra nem ez a felelet. Azzal a két íróval előző héten egy híres amerikai drámaíró házában baráti vacsoránvettem részt; műveiket nem ismertem, de személyükjó ajánlólevél volt könyveikhez.Mondhatnám, testileg is meggyötört, mint mindig, a bennem lezajló indulat, éppazért tán, mert sikerült a külső megjelenését tökéletesen visszatartanom magam-ban. Ilyen néha napokig emészt.
Mégsem tehettem másként. Évek óta munkálok magamban egy filozófián. Papírra belőle hosszabb, de aztán mégsem publikált részletet csak egyszer vetettem, annak az ismeretlen parasztkatonának a felelősségéről, tehát nem a kapitánya, nema tábornoka, nem a császára felelősségéről, hanem személy szerint az övéről, akia maga korának legnagyobb parasztvédő lángelméjét mint egy vesztett csata civil menekülőjét lóhátról leszúrta.
Meddig hat le egy közösség felelőssége személy szerint a tagjaira? Jobban kiélezve; ha részese vagyok egy közösség által teremtett anyagi vagy erkölcsi előnyök-nek, milyen mértékben vonhatom ki magam e közösség esetleges erkölcsi hátrá-nyai, néven nevezve, bűneinek következményei alól?
Hogy még tisztább legyen a helyzet képe, helyezzük mintegy színpadi fénylövellőalá, drámai jelenetbe. A diplomatáknak megvan a maguk sajátos nyelvük és szere-pük a népek érintkezésében. De mit válaszoljunk mi, akiknek szintén megvan a ma-gunk nyelvünk és szerepünk, ha mosolygó arccal, pezsgőspohárral kezében hozzánklép valaki, s barátságát kínálja, épp azért koccintva még kedvesebb mosollyal, merthisz ő egy olyan közösség kiváltságosa – ha nem képviselője -, melyet súlyosan el-marasztal világszerte minden erkölcs egy olyan közösség elleni vétekben, amelynekviszont én vagyok valamiféle képviselője? A válaszmosoly, a visszakoccintás augu-rok örvendezése lenne. No de azt mégsem, kétezer év kereszténység után. No de annál mégis többetkell adnunk magunkra kétszáz évvel Kant után.
Még csak a befejezést írom ide. Ahogy ilyenkor az idegfeszültség diktálja, a kel-leténél is bővebben kértem elnézést: lesújtana, ha akár őket, akár a követ urat sze-mélyében megszomorftottam volna. Megértették, mosolyuk ezúttal valóban elné-zést fejezett ki. Az egyik olyan arcot viselt, aminőt Észak-Olaszországban látni, a másik, aminőt Szicíliában. Az utóbbi búcsúzóul még nevetett is ezzel:
– Chauviniste, va!
Vagyis magyarul körülbelül: Nézd, a sovinisztáját!
Mit szoktak tenni a bölcsek? Két karom széttárva bűnbánóan meghajoltam, demosollyal szintén.
Elhallgattam ugyanis az indokolást. Azt (amit ott a forgatagban hosszas lett volna kifejtenem), hogy én a humanizmusnak világéletemben csak egy fajtát ismertemel: a tevőlegest – az „aktív”-at; a következményeket kívánót és szülőt. A másiktól,a passzívtól, amely csak lamentációt és papolást terjeszt, elsősorban írói voltomban idegenkedem. Szívem mélyén tehát viselkedésemet általános érvényűnek éreztem minden írástudó számára. Hisz erre épp ők – a legfőbb szókimondók szoktat-tak rá. Azokat a tán szokatlanul érdes szavakat tehát én a mi Petőfink és Adynk ha-tása alatt ejtettem ki. De Walt Whitman vagy Romáin Rolland sugallatára is. Hajda-ni szürrealista eszmetársaim, Crevel, Breton, Aragon elvterrorja alatt; nekik – és ifjúságomnak – nem tudok számot adni, ha másképp viselkedem.
E jelenet kínossága nyilallt belém, amidőn a budapesti költői napok záróértekezlete után Ctibor Stítnicky ajkáról csaknem szó szerint azt hallottam, amit a New York-i konferencia végén; meghívott a csehszlovák nagykövet úr nevében a követségenharmadnap adandó fogadásra.
Két napig gondolkodhattam volna, elmenjek-e. Tíz okom is adódott a szíveslátásudvarias elhárítására; Tihanyba készültünk, francia barátainkkal.
Elmentem a fogadásra, ha megkésve is: más teendőt elhanyagolva. Holott lettvolna belső okom is, hogy – ne kelljen próbára tennem idegzetünknek azt a részét, amit valaha egyszerűbben lelkiismeretnek hívtak.
Csehszlovákia területén engem megaláztak. Rám szóltak, ott is, hogy ne beszél-jek az anyanyelvemen. Ilyen szavakkal rápirítottak a társaságomban levő nőre, a fe-leségemre is anélkül, hogy módom lett volna őt megvédenem. Tudtomra adták te-hát, nem is egyszer, hogy nem látnak szívesen. Mivel ezt olyan városban, illetveolyan tartományban közölték velünk, ahol mondhatnám mindenki az általunk hasz-nált nyelvet beszélte, a magyart, arra kellett következtetnem, abból a városból, il-letve tartományból mindenkit a saját otthona elhagyására késztettek. Ez zavarba ej-tett, annál erősebben, mert az utcákon mindenütt föliratok voltak, a humanizmusfelső fokának, a szocializmusnak szent varázsmondataival; igaz, hogy nem a lakos-ság anyanyelvén.
Itt mondom el, miért is fogadtam el a meghívást.
Az első ok, hogy a gesztus, amellyel egy házigazda az otthonát kitárta előttem,az itt Budapesten történt. Itt magam is házigazda vagyok. Vendéglátója azoknak acsehszlovák íróknak, akik engedve hívásunknak, otthonunkat, Magyarországot meg-tisztelték. Részükről nemcsak hogy bántalom nem ért, hanem olyan európai magatartást tapasztalhattam, amely az eszmei egyetértésen túl az érzelmi egyetértéshez, a barátságoz vezethetett.
Nem ők voltak az elsők. Tán később elmondom azt is, mi volt az előzménye, hogy Nezvallal egykor a protokollszeru bemutatkozás után néhány órára úgy fogtunk kezet, hogy nemcsak a kettőnk szemébe kívánkozott nedvesség, hanem úgy éreztem,a körülöttünk állókéba is.
Volt más ilyen érzelmi okom is. Említsem csak a legmélyebb gyökérzetüket.
Hrúz Máriának, Petőfi édesanyjának alakja nekem különösképpen kedves. Sokatfoglalkoztam vele. Csetepatéim is voltak miatta; meg kellett védenem. Amiatt, hogya magyart erős szlovákos kiejtéssel beszélte, lévén anyanyelve ez a nyelv. Ezt atényt irodalomtörténetünk egy része eladdig zavartan kezelte. Petőfi Sándor, anya-nyelvünk legnagyobb költője, az anyanyelvét nem az anyjától sajátította el oly töké-letesre, ezt az üres árkot nem tudták átlépni, nem tudtak háromig számolni. Akiértaz ember szívósan harcol, azt szívósan megszereti, személyt, ügyet egyaránt. S vágyik mindjobban megismerni is. Még a két háború közt vincellért kellett fogadnunk.A családot egy szlovák házaspárra beszéltem rá, noha nem ismertem őket; ajánló-levelük a nyelvük volt. Örömmel hallgattam. Midőn megtudtam, hogy a szlovák azösszes szláv nyelvnek afféle alapnyelve: nyelvtant vettem, hogy megtanuljam.
Mi vezetett még a Népstadion úti épületbe?
Az a reménység – már-már szándék -, hogy tán szót ejthetek mindarról, amit eddig elmondtam s még mondani fogok. írók írókkal árnyalatosabban tudnak beszélni, mint politikusokkal és közgazdászok közgazdászokkal. Könnyebben is. Nem húz-za őket, nincs rajtuk a napi teendő súlya. Bár felelősségé néha kétszeresen.
A kaput átlépve tudatosult bennem még egy biztató, szelídítő erő. Anton Strakanemes alakjának emléke. Ezt Magyarországon vers is halhatatlanítja: Szabó Lőrincé. Éppily halhatatlan mondatok illetik emlékét József Attila élettörténetében. Bará-ti szolgálatot tett nekik hivatalos minőségében is; igazi attaché volt, szívvel is kö-tött és kötő. A harmincas évek eleje táján a magyar költők közül ki tudta válogatninem a legismertebbeket; baráti vendéglátásával két nagy terv megvalósítására kér-te együttműködésüket; csehszlovák költők magyar nyelvű antológiájára és magyarköltők cseh-szlovák nyelvű versgyűjteményére. Az előbbi hamarosan meg is való-sult. A másik máig sem.
A teremben csupa írót találtam, vegyesen magyart és csehszlovákot, sőt csehszlo-vákiai magyart. Más-más nyelven, de egyaránt a szó mestereit. Ez megerősített abban, hogy ha valahol, itt szót tudunk érteni az úgynevezett kényes kérdésekben is. Ráadásul ezek az írók költők voltak. Ez azt jelenti, hogy a szó és a valóság még fegyelmezettebb összeegyeztetői s formálói. Mert köddel természetesen csak a rosszköltők táplálkoznak, illetve táplálják produkciójuk balga ámulóit.
Mert hisz abba, hogy játszanunk is kell a szavakkal, beletartozik, hogy a sza-vunkkal, a sajátunkkal nem játszhatunk. Kossuth nagy mondata, hogy a politika azegzigenciák tudománya, fölmenti a napi politikust, ha jövőre nem azt állja, amit tavaly állt. Ilyenféle váltás után a költő leszerelheti, mert legfeljebb bakancsszíj kéntértékesítheti szent lantja híres idegeit. A költők, akiket a teremben láttam – mintegy a ráadás ráadásául -, mind líriku-sok voltak. A kifejezendő valóságnak tehát nem is szókovácsai, hanem afféle aranymívesei. Bizonyos voltam, hogy köztük, az árnyalat értői közt, egyenest a lényegbe vághatok.
*
Nem hiszem, hogy a hangnemre, amelyet megütöttem, az első alkalommal, a legjobb szó a kötözködés. Stítnickynek munkásságát, de személyét is hosszú évek ótaismerem s becsülöm. Ugyanígy Ján Smrekét. Forbáthtal a Ma emigrációs korszakaóta vagyok baráti kapcsolatban. Van egy hangnem, mikor kínos-keserves ellentéte-ket olyanok próbálnak megbeszélni, akik alapjában valahol egyetértenek. Akik tehátszinte szégyenlik, hogy erre kényszerülnek. Akik azt a szégyenkezést ösztönösentréfával leplezik.
Ősi tapasztalat: a nagyon-nagyon nehéz emelnivalóhoz mosolyogva állj oda. Atragikusan nehézhez mintha semmibe vennéd, oly könnyeden. így egyrészt eltávolítod körödből a nagyképűt, a sutakezűt; az egyszerűekben és jóhiszeműekben vi-szont fölébreszted: van a megoldásra mégis remény. Ami aztán rád magadra is visz-szasugárzik.
Jó levegőt teremtesz a munkára, az együttműködésre. Még akkor is, ha ez -lehetetlennek látszik.
Azért beszéltem – nem kötekedve, hanem baráti vitát kínálva -, mert a könnyedhanggal mázsás érveket akartam az asztalra tenni, először az volt a számon: – egynép érdekében. Minden nép egyetértése érdekében.
Ezeknek az érveknek csak egy részét mondtam el. Valamennyire itt sincs terem.Azt írom itt le, amit még ott mondtam volna el. Leveled jó alap, hogy logikai rendbetegyem őket, akár tanári fegyelmezettséggel. Nagyra becsülöm a fegyelmet, ezt isazért, mert költő vagyok. Fegyelem nélkül semmiféle szenvedély nem kaphat formát, nem lehet köztulajdon.
*
A fegyelmezetten kimondandó kezdő tétel, hogy a magyarság anyanyelve körülbelülfél százada izzóan sütő gyűlölet pántjában él. Ez a pánt nem zár mindenütt, van ki-hagyása; messziről látszik csak gyűrűnek. Nem széles, nem tengerszerű. Főleg nemegyforma vastagságú, s főleg mostanában nem: van, ahol ötszáz kilométer, de van,ahol csak ötven. Krakkóban, Varsóban bemutatkozásunk után ölelésre, meleg kéz-fogásra mozdul felénk a kar, arra Moszkvában, Kijevben is, Ljubljanában is, de Olaszországban, már Franciaországban is. Még a hűvös angolok is megtoldják egyhalvány nyomással a szokásos parolát. Grúziában, Örményországban rögtön ráadáspoharat töltet a rejtelmes – mert odáig miképp is elhatott? – együttérzés. Nem em-lítem a finneket s más nyelvrokonainkat, ahogy azokat a népeket sem, melyek azértrokonszenveznek velünk, mert nyelvük éppoly rokontalan, akár a mienk.
Egyforma a gyűrű izzása sem volt mindig. Változásaiból, ahogy a rózsaszínt, a bíbort és a fehéret cseréli – következtethetünk nemcsak erejére, hanem útjára, sőteredetére; ahogy a villanyéra a fonál és a drót színeződéséből.
Az utóbbi években legalább tízszer kezdtem már új bekezdést – új gondolat beiktatását – azzal, hogy századunkat is elöntötte egy pestis: a közösségi intoleranciasoktünetű, de egy eredetű forróláza. Teret épp az tárt minden pusztítást fölülmúlódühöngésivei, hogy azt hittük: ismerjük, fölkészültünk rá, tudjuk az orvosságát. A XIX. századnak épp a legjobbjai vallották: a nemzeti vetélkedés – az akkori tünet -önmagától megszűnhet a gazdasági vetélkedés, a gazdasági ellentétek – főleg azosztályellentétek- megszűntével. Nyilván ez hatott még azokra is, akik a hitlerizmusméreggyökereinek kitépésétől várták ezeknek a gyökereknek az elhalását is. Méltólehet tehát a döbbenet a jelenség láttán, hogy ezekből a gyökerekből milyen csalánerdő ütötte föl fejét egész Európában; az egész világon. Azaz méltó lehetne, haszembenéznénk vele. A téboly, a „meg nem gondolt gondolat”, amelyet a világ a század első felében az antiszemitizmus-jelenség elnevezéssel vont górcső alá, ma megnevezetlenül, rejtetten terjed és fertőz, túlcsapva rég a közelmúlt üldözöttjein. Mintha egy pokoli étvágy kevesellné a vért és könnyet, amit eddig szürcsölt; mintha mindaz csak kóstoló, csak szoktató lett volna. Nem lehet fölsorolni, hányféle szóval és indokkal, néha igen logikus, sőt tudományos indokkal – követel kielégítést.
A ragály tünetét mi még mindig a nemzeti sértettség címkéjével osztályozzuk.Anyanyelvünk, a magyar, azért kelt ingerültséget némely körülöttünk élő nép fiaiban,az a bizonyos gyűrű azért izzik fél százada egyre hevesebben körülöttünk, mert valaha a magyar anyanyelvűek is sértően viselkedtek e népekkel szemben. Nemzetiiskoláikat és műveltségi szervezeteiket a múlt század végén bezárták, folytatása-ként annak, hogy e nemzeteket évszázadok alatt elnyomták.
Ezt az indoklást én soványnak tartom. Bár így volna. Akkor – megkövetéssel, jóvátétellel – túljuthatnánk a bajon. Szerintem a baj fészke mélyebb.
Ezt szeretném óvatosan kibontani, eddigi vitatársaink szeme előtt. Segítségükre szá-mítva, indulatuk helyett; ezt magam is félreteszem. Egy közös operációra hívnám őket.
Mindazt, amire ott, a csehszlovák, illetve csehszlovákiai írók baráti válaszai kö-zepette csak megindultam, azt szeretném most elmélyíteni, nagyobb kör észrevételeire számítva. A nacionalizmus Duna-völgyi fekélyeit kell fölvágnunk.
*
Az 1789-es forradalom kitörésének évében Franciaország lakosságának csaknemfele – pontosan 45 százaléka – nem a franciát vallotta anyanyelvéül. Hanem a bretont, a baszkot, a katalánt, az oc nyelv különféle változatait.
A francia forradalom is rendet akart; újfélét, tökéleteset. Egységesítette az or-szágban dívó sokféle mértékrendszert. A pénzt, a vámot, a bíráskodást, az adót, aközigazgatást.
Az utóbbi érdekében – vagyis a haladás szolgálatában – akarta egységesíteni anyelvet is. Ez különben a latin lehanyatlása óta általános államgond volt. II. Józsefis bevette gyorsfőzetű programjába.
A történetírás a nacionalizmust ettől az időtől számítja. Nem kétséges, hogy eza nacionalizmus más volt, mint amit ma értünk e szón. A francia forradalmárok nema francia nyelv erősítésére, nem valamiféle fölmagasztalására akarták az egysége-sítést. Ilyen eszükbe sem juthatott. A francia nyelv akkor állt kiteljesedése csúcsán;numerikusán is a legelterjedtebb európai nyelv volt. Ez volt Európa minden országá-ban nemcsak a nemzetek közti érintkezés, hanem a szellemi, a társadalmi érintke-zés nyelve is. Erősítette ezt a francia irodalomnak az a – különösen erős – sajátos-sága, hogy az – ellentétben sok más népek irodalmával – nem egy országnyi közös-séget vélt szolgálni már kezdettől fogva, hanem magát az egész emberiséget.
Az egy állam – egy nyelv gondolatával a francia forradalmárok tehát nemcsakhogy nem akarták a nem franciául beszélőket megkisebbíteni, valamitől megfosztani, hanem éppenséggel megerősíteni akarták, meggazdagítani azzal, hogy egy világügyet szolgáló nyelv részeseivé teszik őket.
Ez az alapjában haladó szándék fordul visszájára később másutt is.
A Duna völgyében a XIX. század folyamán.
Sajátosan nemzeti – „nemzetiségi”, „kisebbségi” – elnyomásról eladdig nem le-het beszélni. A magyar államiság 1526-ban megdőlt, a Duna völgyében ténylegesenBécs vagy Konstantinápoly uralkodott. A diéták s főiskolák nyelve latin, a templomszószékén s az iskolában az a nyelv folyik, amit a falu ért. Mint mindenütt Európában, az egy állam – egy nyelv hiedelme s vele a nemzeti nyelvek kérdése voltaképpen az állam eszméjének megerősödésével jelentkezik. Nálunk ugyancsak egy szépkornak – a reformkornak – a haladó törekvéseivel.
A Habsburg-uralom óta olyan önálló magyar államiság, mely az egész országrakiterjedt, még az 1848-as forradalom alatt sem volt. Az országot hadak járták, őkszabták a törvényt. Az osztrák vérbírák megfogalmazásai (és ítéletei) szerint a Kossuth-Petőfi ösztönzésére kitört forradalom útján a magyar nyelvű lakossághoz az ittélő más nyelvűek-szokásúak közül csak kettő csatlakozott: a svábok és a „mózeshitűek”. Akik nagy tömegükben magyarul nem is tudtak.
A többit a vezetőik mind a Habsburgok oldalán a német nyelvűek oldalára vitték.
Ezek, akár nálunk, az úgynevezett kiművelt emberek sorából kerültek ki; azoké-ból, akik igényt tartottak, hogy népük életében olyan szerephez jussanak, mint Nyugaton a polgárság fiai.
Akár nálunk Petőfiék: hazát, nemzetet akartak teremteni.
A hitük és érdekük kettős izzásában.
A romantika korában.
Alig volt kor, mely a múltat oly hamisan – oly regényesen – ábrázolta volna, minta romantika. Épp azért, mert a jövő szemlélete volt. Rögtön visszatérek rá, mint közös kínjaink egyik fő kútforrására. De menjünk csak előbb végig az úton.
Haynauék tébolyult aradi, pesti vérengzése után megint nincs magyar állam, ma-gyar akarat. Bécs inkább a hű „nemzetiségeknek” kedvez, mintsem a rebelliseknek.
A kiegyezéssel – 1867-től kezdődik voltaképpen a keserű korszak. Ez kerekenszámítva ötven évig tartott. Ez volt a bűnök, a csalások nagy ideje. A harácskapitalizmusnak és a korbács-feudalizmusnak az a szent uniója (az Alpok és az Ural, az Északi- és a Fekete-tenger között), amelyet ma mi, magyarok egy nagy szellemi segy még nagyobb irodalmi mozgalom tiltakozásaiból és harcaiból ismerünk. Ennekegyik vára a Huszadik Század volt, a másik a Nyugat. De nézzük csak ezt a korszakot is regényességmentesen, szigorúan történelmileg.
Meghökkenve figyeltél fel, amikor megemlítettem a szlovákoknak ma is élő ellenszenvét 1874-75-tel, a három szlovák tanítási nyelvű középiskola s a Matica bezárásával kapcsolatban. Fölfigyelésemben nem meghökkenés volt, mert hisz ismertem a szégyenletes tényt; hanem fájdalom, mert ismertem a hátteret is.
Azok az iskolabezáró és egyéb intézkedések, melyek úgy elmérgesítették a már 1848-tól fogva elromlott szlovák-magyar viszonyt, Trefort Ágoston kultuszminisztersége alatt keletkeztek.
Trefort Ágoston a magyar demokrata: a „reform” mozgalom egyik értékes, tehet-séges alakja. Harmincévesen a 48-as Batthyány-kormányban már államtitkár. Aztán emigrál. Nyugat-Európát tanulmányozza, minden gondja, hogy Magyarországot Nyugat-Európa szintjére emelje. Mint neve is mutatja: francia eredet. Őseinek hazája apéldaképe.
A fájdalmas fonákság, hogy épp a jakobinusok egy állam – egy nyelv eszméje lebeg előtte, egész minisztersége alatt: 1872-től 1888-ig. Ő készítette a törvényt 1879-ben a magyar nyelv kötelező elemi iskolai oktatásáról, amely oly ellenhatástkeltett, főleg a vallásos oktatás köreiben. Aztán bevezettette, 1833-ban, a németnyelv kötelező középiskolai oktatását. Ez ellen a magyar ultrák indultak föl. Nem hiszem hát, hogy elnyomni, megsemmisíteni akart. Központosítani, szerencsétlenül.
Mesteréül Eötvöst vallotta, ezt a másik nagy „nyugatos”-t. A kiegyezés első kul-tuszminisztere ő volt. Ő, aki – ugyancsak emigrációban írt lángelméjű, nálunk kellően ez eddig csak egy lírai költő által rangjelzett művében, A tizenkilencedik századuralkodó eszméinek befolyása az álladalomra címűben – a jövő irányító eszméikénta szabadságot, az egyenlőséget és a nemzetiséget taglalja, Tocqueville magaslatán! De suta egy helyzet volna, ha ezeknek a liberális nagyuraknak én bizonygatnám ajóhiszeműségét, aki osztályukat egy életen át lőttem, az elnyomottak, a megalázot-tak oldaláról. Rendőrtisztek, szolgabírák arcpirító dolgokat követtek el, mentségethaló porukban sem kaphatnak. Noha ezek a magyar nyelvű lakosságot sem kezel-ték másként, még a sortüzet is beleértve, mint a más nyelvűt. Európa sajtója méltán háborodott föl azon a külön sérelmen, amit a szlovákok, a románok, a horvátok anyanyelvük miatt szenvedtek. Ez a korszak kereken számítva 1890-től 1914-ig tartott, huszonöt évig tehát. De tegyük mégis hozzá, hogy nemcsak a Huszadik Századés a Nyugat, a Jászi Oszkár és Ady Endre vezette tábor állandó elszánt harca, szívből kelt fölháborodása közepette; szemben állt ezzel bizonyos fokig még a liberális-nak nem mondható testület: a klérus is. A magyar katolikus egyház e korszakána nagy hercegprímása: Csernoch, majd utódja, Serédi – az egykori Szaplucsek – csak szlovákos hangsúllyal, hibásan beszélt magyarul. Huszonöt évre szűkül tehát az azidő, melynek mágnások elkövette baklövéseit és bűneit lám ma a szocializmus hívei is keserülik.
E bűnöket, tekintet nélkül rugóikra, mind föl kell fednünk, szigorú pontosságga llajstromba kell vennünk. Élére kell tennünk annak a listának, melyre a Duna völgyében azóta elkövetett hasonló baklövéseket és bűnöket tartozunk éppoly szigorú pontossággal fölsorolnunk, illetve kivizsgálnunk, mert hisz ezek mondhatni egyáltalán nem kerültek az európai tudatba, vagy csak célzatosan, mint például a „demokrata” Benesék alatt kétszázötvenezer magyar földmíves vagonba tereléséről és deportálásáról készült dokumentumfilmek; e tudományosan tárgyilagos listák összeadási vonalának meghúzása után kezdhetjük a voltaképpeni számvetést.
De hol húzhatjuk meg – milyen időpontnál – ez az összegezési vonalat?
S meddig mehetünk vissza a számolásban? A történelmi valóságot természete-sen élesen el kell választanunk a legendától és a szenvedély szülte hiedelmektől.Nem azért, hogy az utóbbiakat egyszerűen félredobjuk. Azokat külön kell vizsgálat alá vennünk; az egyiket az irodalomtörténet, a másikat a lélektan kínálta eszközökkel.
*
Point de repérenek – tájolási pontnak – fogadván el, hogy a mai értelmű naciona-lizmus a francia forradalom idejétől számítható, nagy óvatossággal kell értelmeznünk az ezt megelőző nemzetiségi, illetve anyanyelvi sérelmeket. Az elnyomhatót akkor is elnyomták, a gyengét akkor is pontosan a gyengesége arányában gyötörték. De elsősorban osztályhelyzeti és vallási tekintetből. A történelem arról vall, hogysem a jobbágyi rendbe való leszorításnál, sem a nemesibe való fölemelésnél anya-nyelvi rosta nem volt. Főuraink jelentékeny része eredetileg idegen nevű: későbbmagyarosodott el. Magyar eredetű nemesi családok ezerszám vették át a szlovákvagy román nyelvet. Mai, illetve XIX. századi sérelmet visszavetíteni mondjuk a XVI.századba, veszélyes fényvisszaverődést okoz, mégpedig úgy, mint a ködben haladógépkocsik reflektorai: minél erősebb a fény, annál rosszabb a látáslehetőség.
Magyar diák csak felső egyetemi fokon hökken rá – ha egyáltalán van ilyenre ér-zékenysége -, hogy első „nemzeti” királyunk, Szapolyai János családjában, környe-zetében nem magyarul beszéltek. Nem Ulászlóéban, Ferdinándéban sem. A magyarállamiság a XVI. században bukik el; ez azzal kezdődik, hogy népünk legnagyobb forradalmát véresen leverik, még véresebben megtorolják.
Nacionalista izgatásra roppant hálás jelenet volna Dózsának és társainak már-tírumát úgy ábrázolni, hogy vastrónra és karóba húzó kínzóik őket, a magyarul jajon-gókat, idegen szavakkal átkozzák és gúnyolják. Ilyen jelenet nincs irodalmunkban.Hasonló volt a szavak érintkezése kuruc hőseink, majd 48-as mártírjaink kivégzéseés halára kínzatása során. Megaláztatásunk e külön körülményéről sincs irodalmiemlék. Holott szenvedélyben nem volt hiány. Mindennek elmondtuk Szapolyait, az-az Zápolyát, Dózsa megkínzóját, mert elmondhattuk ezt a homoszexuális, szadistatolvajt, el a bárgyú Ulászlót is; Caraffát, Bástát, Windischgrátzet, de bűneik között,sőt bűneik okai között sosem emlegettük azt, hogy más nyelvűek voltak; holott Záp-olyát például kortársai „tót király”-nak hívták (a tót akkor jobbadán délszlávot jelent-vén), de nem gúnyból, nem megrovásul.
A haza fogalma persze megvolt; de nem kell tán messzebb visszamennünk, hogya „nemzet” fogalma, mint mindenütt, a magyar államban is ekkor ezzel párosult ésnem az anyanyelvvel.
Óriási bizonyítékunk van. Irodalmunk – népköltészetünk csakúgy, mint műkölté-szetünk – fölmutat más népre vágó műveket: tatárra, törökre, németre; „hazán” kívülire. Nincs egyetlen szlovák- vagy román- vagy délszlávellenes népmesénk vagynépdalunk. Ilyet írott irodalmunk nem ismer. Melegen szívünkbe ágyazta viszont enépeknek nemegy alakját Jókai, Mikszáth, Tömörkény, Krúdy, hogy itt is csak a lis-ta elejét mondjam.
Mi hát mégis az „ok”? Hova merítsük kezünket, milyen mélységbe, hogy megleljük a gyökeret, melyet ekként valójában csak szörnyű hatásából ismerünk?
Más anyagba kell, hitem szerint, nyúlnunk, mint a történelmi tények. Tények ezek is, bármily bajos – áttételes – a megragadásuk.
*
Nem hiszem, hogy a történelemkönyveket olyan mértékben át kellene írni, amire aszázad nagy lélektani talajtárásainak eredménye már-már a történészeknek is kedvet ad. Bele tudnék kapcsolódni egy olyan munkacsoportba, amely múltunk föltárá-sához oda venné a sok közé akár egy Jung, egy Léwi-Brühl szellemi szárszámait is.Figyelemmel hallgatnám a szociológiával érintkező lélektan tanácsait. Aztán a primitív népek és társadalmak, majd a primitív hiedelmekbe és szenvedélyekbe eső mo-dern népek és társadalmak tudatvizsgálóinak észrevételeit. Nem ok nélkül említet-tem az antiszemitizmusnak mint közvetlen – vagy akár közvetett – pszichés tünet-nek fölfogását. Valóban, archetípus a népek képzeletében az aranykor és annak elvesztése, azédenkert és az abból való kiűzetés, de még a „bon sauvage” is, akit az újonjöttmegront.
Mennyi tinta folyt vajon történésztollakból arról, hogy a Duna-völgy máig fent ma-radt népei közül melyik volt itt előbb? Bizonyos, hogy jóval kevesebb folyik, ha márakkor világos az, ami ma: a lelki mély okon semmit nem változtat, akárki volt is azelső. Ezen az alapon ugyanis egyőnk se tessékelheti ki erről a területről – de akár-csak egy faluból sem – a másikat, mert hisz, ha ez érvényes érv: minden jenkinekel kellene hagynia Amerikát egyetlen indián kiutasító ujjmutatasara.
Nagy Károly 796-ban, tehát pontosan száz évvel a magyarok megjelenése előttdöntötte meg a keletről betört avarok akkor már harmadszáz éves birodalmát. Fiainak, Jámbor Lajosnak utolsó éveiben – 835-ben – történt, hogy a morva Mojmirmegverte a nyitrai szlovén Pribinát, s népének egy részével délre, Pannóniába nyom-ta; szívós és nagy távlatú munka árán ez 860 körül készült el népe, a szlovének újtelepülésének megszervezésével. Tehát huszonöt évvel Árpád föltűnése előtt; ez,mint tudjuk, bajor, szlovén, frank szövetségben ütközött meg a morva Szvatoplukkal, mivel az 890-ben legyőzvén a cseheket, királyi hatalomra tört a né-met Arnalffal szemben… Mindezt az adatot nem a történelem, hanem az idegbaj szakértőinek figyelmébe ajánlva sorolom föl. Ez volt a Dunavölgyi édenkert, ezt ron-tották szét azok a pokolból jött ördögök; akik mellesleg – hogy most már igazán kézen állva járjuk ezt az elsőbbségi leszármazástant – az avarok, sőt azok nagy elő-dei, a hunok örököseiként emlegettek. Emlegettetnek ma is. Még Krleza is mongo-loknak hív bennünket.
*
A modern józan ész keserű humorral tolná félre mindezt, vagyis ennek a patologikus vetélkedésnek egyéb mását, ha nem találna benne, épp ebben, vigasztaló ele-met is. Ezeket a sorokat Tihanyban írom, a Balaton partján. Ezek szláv szavak; nema szlovákok, hanem szlovének egykori szavai. Az nyilván az én őseim falujának,Ozorának is a neve. Művelődésünk és új állami életünk szláv szavait tőlük vettük át,a szalonnát éppúgy, mint a királyt. Emiatt én semmiféle versengésben, főleg ala-csonyabbrendűségben nem érzem magam. Őszinte hálát és szeretetet érzek eziránt a ma is magas műveltségű, kitűnő nemzet iránt. Amellyel, mellesleg népem-nek sem volt soha, semmiféle ellenérzése. De nekik sem velünk. Mátyás királyunk-ról szóló népi történeteket az ő folklóruk őrzi leghívebben. A jelek azt mutatják, hogyelső találkozásunkkor már összebarátkoztunk, összeölelkeztünk. A jelek épp ezek a Tihany- és Ozora-szerű idegen szavak. Nincs belőlük sok; helységeink óriás többsé-ge magyar nevű, magyar alapítású. Ennek magyarázata, hogy a Tisza-Duna-köz elad-dig lakatlan volt. A honfoglalást közvetlen megelőző években Reginó is, Nagy Alfrédangol király is ezt a területet avar, illetve pannon „pusztaság”-nak nevezi. Az ősökadta név nem azért marad meg a településeken és hegyeken, mert azokat tábláraírva rájuk tűzték. Hanem mert szájról szájra szánhattak; úgy pedig, hogy azok a szá-jak mosolyt és csókot – szerelmes és szülői csókot is – váltottak. E szerint őseinkbékén összefértek egymással. Bölcsebbek voltak, mint mi.
A magyarok 950 körül készültek el a be- és elrendezkedéssel a területen, amely-hez most már igazán bajos megállapítani, kinek is van több joga. Merő érdekesség-ből jegyezhetjük meg, hogy a mai Bécs környékén Huba és Léi törzse vert szállást. Föltehetően ott sem úgy, ahogy a hajdani – és nagyon is újabb kori – legendák ábrázolják őket. Mai képzeletünk a népvándorlás nomád nemzeteinek életét és mű-veltségi fokát a ma is nomadizáló népektől, a cigányoktól, a tuaregektől veszi a pél-dát. Ez tán a legtörténetietlenebb lázkép. Ötven évvel a megállapodás után az angol király magyar lányt vesz el, a magyar király bajor királylányt; már Arnulfnak má-sodik felesége is valószínűleg magyar nő. Ezek a nomádok nem lukas üstökkel vo-nultak be a faluvégekhez; már ahol volt falu.
*
Van értelme ennek a szobortörölgetésnek? Hisz föltehető, hogy ez a szoborkép, bár-mi fröcskölte is, már mégsem mumus; a jobbak szemében legalább. A modern el-méből, ha más nem, a szkepszise, kisodor efféle valóban csak pszichoterápiára tartozó elfogultságot.
Kintről való rangos írói ábrázolás népünk jelleméről alig van. Ilyet tudtommal aGide-Valéry-Claudel fényében fürdő Nouvelle Revue Frangaise közölt első oldalaina kor egyik legélesebbnek tartott kritikai elméjétől, a már első könyvével, a Précisde décompositionna\ országos, majd a Syllogisme de l’amertume-ma\ világismert-ségre jutott Emil M. Ciorantól.
A munkájával való foglalkozás problémánkat nemcsak szellemileg, hanem földrajzilag is kiterjeszti.
Emil M. Cioran 1957-ben közölt hosszú fejtegetésének rövid summája az, hogya magyar született elnyomó nép; gyakori szabadságharcának oka, hogy épp mert olyádáz elnyomó, azért nem bírja, hogy mások őt elnyomják. Ezt a tételt a villogó, mély-reható stílusról ismert író, aki Histoire et Utopie c. munkájáért nyomós irodalmi díjat is nyert, nem érvekkel, hanem emlékekkel támogatja. Koronatanúként vall; ro-mán neveltetés után lett a franciák közül is kiemelkedően igazi párisi: Erdélybenszületett, amikor az még magyar volt. Ő maga egy falu román szellemi vezetőjéneka fia. Gyermekkorának mumusa a magyar csendőr. Lorsque de lóin j’ en apercera-is un, j’ étais pris de panique et me mettais a fuir: c’était l’étranger, l’ennemi; haír,c’était le haír. A cause de lui, j’ abhorrais tous les Hongrois. Vagyis ha csak mesz-sziről csendőrt egyet is látott, vak rémületbe esett, futva menekülni kezdett, ez voltaz idegen, az ellenség; gyűlölni, csak gyűlölni lehetett. Miatta irtózott utálkozva min-den magyartól.
Ezt az irtózatos utálatos alakot én is jól ismerem, mindnyájan jól ismerjük. Én,egy országban nevelkedvén E. M. Ciorannal, Habsburg jelmezében (kard, puska, ti-roli kalap, barsaglieri kokastoll bokrétával) utáltam, bár rettegni kevésbé rettegtem,lévén nem pópák, hanem pusztai pásztorok s kézművesek neveltje; mások a filc, agardemobile, hekus, a zsandár, a fekete kozák, vagyis a szörny pandúr változatai-ban borzadtak tőle ugyanúgy. Beleértve persze a sziguranca, a Vasgárda szörnyeit.
Ha valaha szót remélnék érteni a nemzetiségi vitákban, mégis E. M. Ciorant vá-lasztanám vitakezdőül. Nemcsak a mi, mai európai szintünkön beszél. A mi mélysé-geinkből is.
Oly kedvemre valóan hiperkulturált, hogy nem is kell pszichoanalitikai díványrafeküdnie, gátlástalanul vall: leikünkből beszél! Hogy az idegen-tollas, tűzfegyveres,kardos – a magyar ízlésnek is nevetségesen idegen öltözetű – csendőr, akitől mármessziről futni kell, a lángpallosos, a paradicsomrontó angyal: azt tán már a falusimélylélekbúvár sem jegyzi föl a vallatóblokkjára; közhely. Annál értékesebb számunkra, amit a írásművészet lélekoldó bódulatában ez a kitűnő, különösen aTentaion d’exister című könyvében oly lenyűgöző író itt, rólunk papírra vet. Gyűlöle-te keltette föl érdeklődését a magyarok iránt. Hiszen azok: a bien, réfléchir, autemps mérne de leur splendeur, ils furent tousjors seuls au milieu de l’Europe, iso-lés dans leur fierté et leurs regrets, sans affinités profondes avec les autres nati-ons… II a chez ces Mongols raffinés une mélancolie falté de cruauté rentrée, dönton ne trouvera pas l’équivalent ailleurs. Azaz a magyarok „tündöklésük idején ismindig magányosak voltak Európa közepén bánatuk s büszkeségük gyűrűjében,még csak sógorságban-komaságban sem a többi néppel. Van ezekben a kifinomult mongolokban valami másutt sehol nem lelhető befeléfordult kegyetlenségből fakadó melankólia”. Nem idézhetem teljes egészében a remek szöveget, melynek min-den villanása mély aranybányát sejtető aranyrög nekünk. Nekünk, ezt, fölöslegestán mondanom, nem úgy értem, hogy nekünk, magyaroknak, hanem nekünk szoci-ológus-pszichológusoknak, a közösségi türelmetlenség mélytudati vizsgálóinak: so-ha ilyen világos megfogalmazása a homálynak, soha ennyi tiszta adat az indulatoktárnasarából. „Irigyléssel tölt el – írja tovább szerzőnk a jó stílus területenkívülisé-gi jogának rousseai-i biztonságában, Szent Ágoston-i szabadságában – szomszéda-inknak (a magyaroknak) pökhendisége is.” Je jalouse, je vous l’avoue, l’arrogancede nos voisins (sans el le auraient-ils pris les armes?) je jalouse jusqu’ a leur langue féroce, s’il len fut, d’une beauté qui n’a rien d’humain, avec des sonorités d’unautre univers, puis santé et corrosive, préparé á la priére, aux rugissements et auxpleurs, surgie de l’enfer pour en perpétuer l’accente et l’éclat. Szükségtelen tán„aláhúzás tőlem”-mel megjelölni azokat a pontokat, ahol egy Léwi-Strauss lámpájátis haszonnal lehetne a mélybe irányítani. Irigyli még azt a nem-emberien szép, egymás universum zöngéit hozó vérengző-vad nyelvüket, azt a hatalmas erejűt, azt a vit-riolosat, azt az imába, bömbölésbe, zokogásba valót, azt a pokolból kitörőt, hogymögöttünk zengjen s villogjon örökre a pokol.
Ilyet hallhatott, semmi kétség, az első emberpár, minden nép első, még boldogemberpárja, kifuttában a paradicsomból.
No még csak egyet, ha már benne vagyunk. Bien queje n’en connaisse que lesjurons, elle me piait infiniment, je ne me lasse pas d’entendre, elle n’enchante etme glace, je succombe a son charme et a son horreur, a tous ces mots de nectaret de cyanure, si adapté aux exigences d’une agonie. C’est en hongrois qu’on dev-rait expirer – ou alors renocer a mourir.
E. M. Cioran, hadd ismételjem, magát franciának tekinti; íróként az is, mégpedigkitűnő, ismételhessem ezt is. A jelenség ezáltal így igazán értékes. Ragyogó fran-cia világossággal és őszinteséggel megfogalmaztatik végre a vád: a franciából tuda-ta ellenére egy transylvain beszél. Egy sorstársunk. A szenvedély megragadható:limbusából akadálytalanul jutott föl, a remek csatornákon: az alaktalanság alakotkapott.
Szinte tárgyilagosát. Ez a nyelv – noha csak a káromkodásait ismeri – tetszikCiorannak, azaz ezúttal is mélytudatának, mélyemlékezetének. „Elhallgatnám nap-hosszat, elbűvöl és megdermeszt, megejt a bájával, a borzalmasságával, nektáré-des és ciánmérges valahány szavával, erre az agonizálás kívánalmaira készült szó-tárral. Az embernek magyarul kellene kiadnia a lelkét – vagy ha nem, eleve lemon-dania a halálról.” Mindezt nem hallgathatjuk megilletődés nélkül, oly emberi, a keresettségében is.Oly megkeresetten emberi.
De nézzük aztán tárgyilagosan, honnan is árad ez a – szintén poklot idéző – szen-vedély. Mi fűti, milyen kemencében, milyen való alapon?
E. M. Cioran 1911-ben született. Benyomásaink három-négyéves korunkban vál-nak emlékké. Szerzőnk az emlékek hónába tehát legkorábban 1914-1915 táján ér-hetett. Ekkor már a háború dúlt. Ennek elején Románia az ún. központi hatalmakszövetségébe tartozott, azok harci szerencséjének ingásakor fordult szembe velük,nyomban elárasztva Erdélyt 1916-ban. Páni menekülés kezdődött: a dolog váratla-nul történt, s a magyar paraszt lakosság is őriz persze archetipikus képet a román fegyveresekről, retteneteseket, még 1848-as forradalmunk leverése idejéből. Milliók hagyták el azt a területet, ahol Cioran nevelkedett. Aztán a futás irányt és népetcserélt: most Mackensen serege száguldta végig azt a területet, s a lakosság ro-mán része menekült. Aztán futók s futás megint visszaváltott: 1918-ban a nyugatiak győzelme nyomán Ferdinánd román király semmisnek tekintette az előző évi béke kötését: csapatai megint elözönlőitek Erdélyt. Ekkor Cioran hat-hét éves volt. Fu-tókat ettől fogva végig gyermek- és ifjúkorán természetesen csak magyarokat láthtott, üldözőt pedig, olyanfajta mesemélyi mumust, amilyet leír, csakis maga anyanyelvebélit. Ide tartozna, de mégse legyen itt most rajz ezekről; megvan a dokumen-tumtár ugyancsak intézetekben is, idegzetben is.
De minek sorolni még tényt? Akár ténnyel szemben? Régóta nem a tények biro-dalmát járjuk.
Hanem az üres hiedelmek s az ezekből származott képtelenségek világát. Volta-képpen már csak ilyeneket kellene fölvonultatnunk, mindkét frontról. S ezek hatá-sáról lenne már tanulság számot adnunk, innen is, onnan is.
Az abszurditás hatása a művészetben két ellentétes sarkon üthet ki. A képtelenség vagy kacajra, vagy könnyekre bír bennünket.
Hogy az istenek harmad-, negyed-, sőt hetedíziglen tudnak büntetni, ez tragédia.De hogyan fogadjam vajon azt a sors-büntetést, amidőn még olyan kapocs sincs,mint az atridák közt? Képzeljük színpadra azt a képtelenséget, ha a bűnért, melyethajdan egy gróf egy szorgalmasan föltörő kereskedő ellen elkövetett, egy tanácsel-nök egy proletárt sújtana.
Ez voltaképpen humoros helyzet. A komikus-elméletek klasszikus alappéldája.
Csakhogy nem tudunk nevetni rajta. A jelenetnek nem nézői vagyunk. A darabotnem művészi toll teremtette; még csak nem is művészi képzelet.
De hagyom abba. Nem azért, kedves barátom, mert nem volna anyag boncolandó még ötször ennyi. De belefáradtam. Abba pusztán, hogy hol a nevetést, hol akönnyet győzzem le magamban; hol egyszerre a kettőt.
Térjünk hát egyenest a konklúzióhoz.
De hisz képtelenül alakult tények konklúziója is csak képtelen lehet!
Foglaljuk hát össze hűvös elmével a lázak s lázálmok tanulságát.
Hogy dolgozó milliók olyan hajdani vezetők vétkeiért feleljenek, akiktől ők isszenvedtek, és akiknek megfeleltetésében mellesleg ők is rész vettek – ez nem-csak marxista, hanem keresztény fölfogásnak is képtelenség. Mert ez faji állás-pont. Hogy mai szemlélettel mondjunk ítéletet elmúlt idők szemléletében élt emberekfölött – ez meg történelmi képtelenség.
Hogy emberi értéknek minősítsük, ha egy igazságtalanságot lehetőleg fájdalom-mentesen visznek végbe – erkölcsi képtelenség.
Mi van még? Ismételjük el a hitünk szerinti legképtelenebbet.
Az elsődlegesség képtelenségét.
Hogy ki előzött meg mást egy helyen, erre a szenvedélyt főleg népeknek is csakakkor érdemes pazarolniok, ha ebből, mint mondtuk, valamiféle jog, a jogból pedigesemény következnék. Jó, szednie kell cókmókját a Duna partjairól mind a tizenöt-millió magyarnak. Elvben én nem mondok ellent, függővé téve persze a hová-tó\. Ám-de a lázálmú jog, mely nekünk ajtót mutat, azon nyomban átröppen egy másik mu-tatóujjra. Európai műveltségünk alapzatát egy bámulatos, rejtelmes népnek köszön-hetjük: a keltáknak, mint tudjuk. Név szerint ők eltűntek, azaz fölszívódtak. De énismertem egyet, aki bizonyítani tudta a kontinuitást. Ez az egyetlen ember, merthisz a jog nem függ a lélekszámtól sem, egymaga kiutasíthat minden olyan népet aDuna völgyéből – ki egész Európából -, mely az ő népe után jött ide.
Nem ringathatjuk magunkat abban az ábrándban, hogy egy képtelenségnek azésszerű kimutatása azon nyomban hat az észre. Ennek igazolására vettük példánakegy olyan képzett, minden nyugati eszmeáramlat-megfürdette elme ősemberi kitöré-sét, mint aminőt E. M. Ciorané produkált. De az ő útja sem járható. Nem adatottmindnyájunknak olyan remek-finom katéter, mint az ő tolla; ennek híján pedig száz-egynéhány millió embert mégis bajos mélylélektani valló-díványra fektetni.
S még akkor is fönnmarad a kétely: vajon ez megoldást kínál-e? Értve úgy, hogyszenvedélye szüretien világgá fröcskölése után vajon a jeles bölcselő másként vi-seltetik – tehát nem csak gondolkodik és érez – ebben a keserves dologban.
De végül mégse nevessünk, keservesen sem.
*
Könnyezni se könnyezzünk; elveszett illúzióink miatt.
S amiatt, hogy új illúzióban tán még jó ideig nem lehet részünk, pszichológusoknak, íróknak, nemzetiségre való tekintet nélkül.
Hisz lám jóformán eszmecserére sincs kellő: benső érintkezésünk. Miért? Vita-társaink birtokon belül vannak. A hitünk szerint való igazságainkat is legfeljebb csakkérhetjük, esedezhetjük: s nem érvényesíthetjük.
Eszmecserét pedig így nem lehet folytatni, hisz ekként az első vitapontnál megreked.
Mit beszélhetek még azzal, akivel nem egy alapon állok? minden tekintetbenegyszintű alapon. Aki – hogy így mondjam – szenvedélyével is birtokon belül áll.Semmit lényegest.
De a birtokon kívüli nincs kívül az emberi méltóságon. Sőt ez őneki nagyon is abirtoka; ez a vára.
Egyenjogúságunk kinyilatkoztatásául mi csak őszinteségünket nyújthatjuk. Szá-molunk a ténnyel, melynek okait az eddigieknél mélyebben próbáltuk meglelni, hogyanyanyelvünk a határainkon kívül valamiféle ítélet alatt áll. Világosan kimondom, tu-datos vagy tudattalan szándék az eltüntetésére tör, olyanféle egységesítések hatá-sa alatt, aminőt hajdan a pénz és a mértékrendszer kínált. Ezt tévesnek érezzük,emiatt ma ártatlan milliók szenvednek, dolgos tömegek. írók, írástudók eszmecseréjének célja nem az, hogy a helytelen szándék – egyvagy száz – enyhüljön. Az megint csak az abszurditás keserű humora, ha egy szín-padi jelenetben a rabtartó azért nyújtja a hála kézcsókjára a kezét, mert az addigitizekét ostorcsapás helyett már csak tízzel kelti áldozatát. Fő mestereink, a forra-dalmárok nem az igazságtalanságok enyhítésére oktattak s buzdítottak valamennyi-őnket. Az eltüntetésünkre.
Nem remélhetvén megfelelő vitatársat, hogyan remélhetünk szóértést?
Egyelőre magunk között; itt még fokozottabb őszinteséggel.
*
Először is egy csődöt kell bevallanunk egymásnak és olvasóinknak; egy kudarcotkell tudatosítanunk.
Szellemi és irodalmi életünk nem is egy, hanem három – ha ugyan nem négy -nemzedékének egy vállalkozása szenvedett szekértörést.
Az én nemzedékem már tündöklésre csiszolt öröklésként vette át – Ady, Bartók,Babits, Kodály, Móricz és mennyit soroljak föl? – elveit, hogy miképp valósítsuk megazt itt, azt az életet, ami nélkül a halál jó? Hány verset írtunk erről mi költők, hánytanulmányt a prózaírók! És mennyit fordítottunk s tanultunk. Ez volt a Válasz egyikelső programpontja, ez a Szép Szó-é, a Századunk-é, a Gondolat-é, a Magyar Csil-lag-é. Semmire úgy elő nem készítettük az utánunk következő nemzedékeket, minterre. Elhitettük velük, testvéri kezek fogadják majd a kinyújtott kezüket. Meleg pil-lantás gyúl pillantásunkra, ha vigyázó szemüket immár nem Párizsra, hanem Po-zsonyra, Bukarestre, Belgrádra vetik.
Mi erre más választ érdemeltünk volna. így kompromittálódtunk áttételesen íróvoltunkban is. Emlékszem a pillanatra, midőn megtudtam, hogy a szlovákiai magya-rok deportálásának kormánybiztosa az egyik neves szlovák költő; miniszteri felelősepedig egy másik, nála is jelentősebb költő. Költőként is kisebbnek éreztem magam.
Persze hogy szégyenkezem, először is azok előtt, akik hallgattak ránk. Mint akithazugságon kaptak. Magam előtt azután, mintha ki arra ébredt, hogy rossz művet írt.A „nép” kétszer realizálódik az író köré; amikor maga elé képzeli mint ábrázolandót;azután mint az olvasóit. Nem merek az olvasóink elé lépni, ha nem ábrázolom jól anépemet; ha nem állok helyt érte. Velük van dolgunk. Vigyázó szemünket rájuk kellirányoznunk, hogy megvédjük ezt a mi helyünket századunk ragályától, ettől a mély-okozatú ámokfutástól; attól is, hogy mi fussunk, attól is, hogy ránk fussanak.
Szomszédainkkal való szóértésünket szolgálná ez a levélváltás, de lám, még-sem egy magyar és egy szomszéd cserél gondolatot, hanem egy magyar és egy ma-gyar. Európai voltomban magamat oly mélyen megsértve, helyzetemet olvasóimelőtt oly vigasztalannak érzem, egy közös bajt úgy a szívemre vettem, hogy végle-ges tárgyilagossággal, úgy látszik, csak hozzám közelállóknak tudok beszélni róla.
Szeretettel köszönt
Illyés Gyula