Valóban annyira kilátástalan és reménytelen a nemzeteink közötti viszony, hogy aza magyar író, aki egykoron elkötelezettje volt a valamikori történelmi Magyarországnépei közötti baráti együttélés gondolatának, ma csüggedten, ölbe tett kézzel, lemondóan kérjen megbocsátást olvasóitól azért, hogy rossz úton járva vezette őketés nyújtott nekik tájékoztatást, minthogy a szocializmus, amelytől baráti szolidari-tást, türelmességet és kölcsönös megértést remélt, a bensőséges baráti viszonosságnak ezt az eszményi állapotát nem teremtette meg? Valóban ki kell iktatnia életművéből azt a bizonyosságként hirdetett meggyőződést, hogy a gazdasági, főkéntosztályellentétek felszámolásával a nemzetek közötti nacionalista ellentétek ismegszűnnek, mert – íme – azok gazdasági és osztályalapú előfeltételei ugyan márkimúltak, de a nacionalizmus virul, sőt vigadozik továbbra is? Valóban ama generációk igazi totális tévedéséről van itt szó, melyek lehetőséget láttak a sokféle népekgyűlölködés nélküli békés egymás mellett élésére, amennyiben fiaik fenntartásoknélkül és következetesen elsősorban saját nacionalizmusuk ellen fordulnak, és aztmindenekelőtt és mindenekfelett úgy helyezik pellengérre, mint a népek közötti ösz-szeférhetetlenség és ellenségeskedés egyik kiváltó okát?
Nem hinném, hogy fel kellene adni a harcot. Nem vagyok ugyanis meggyőződvearról, hogy az antinacionalizmus és antisovinizmus ilyen „klasszikus” fegyverei korunkban elvesztették jogosultságukat. Nem tűnik úgy számomra, hogy végérvényesaz az érzés, miszerint nem váltak be, és a nyomunkba lépő nemzedékeket arra kellene ösztökélni: magukat az okokat is – nem csak a gyógyírt és a gyógymódot – a „sorsszerű átok” irracionális nyomvonalán haladva kell keresni, valamiféle állatieredetű, azokhoz hasonló ösztönökben, ahogy a madárkák saját testvérkéiketagyoncsipdesik, és kihajítják a fészekből csak azért, mert nem olyan sárgák, mintők, hanem tollazatúk születésüknél fogva más színű.
Ha mindazonáltal a soviniszta nacionalizmus – a rasszizmus – nemegy megnyil-vánulása az ép ésszel nem ellenőrzött szenvedélyek, az esztelen atavizmus, az el-vadult hóbortosság számlájára írható, akkor azok, akik rászánták magukat, hogy ellenük szegüljenek, és korlátozzák, sőt felszámolják azokat, számolhatnak vele: nemcsak üstökön kell ragadniuk a józan észt, hanem a fejükben is kell tartaniuk,aszerint cselekedve. Amennyiben a szocializmus térnyerése nyomán nem követke-zett be automatikusan a népek baráti összefogása és az egymással szembeni tisz-telet felvirágzása, fel kell tennünk a kérdést: nem hagyatkoztunk-e túlságosan en-nek a folyamatnak önműködő voltáról kialakult elvárásokra, és mindig eleget tettünk-e annak, amit a szocializmus ebben a tekintetben tőlünk, nemzedékeinktőlmegkövetelt. Ezen követelmények közé tartozik például a valamennyi nemzet baráti egyenjogúságának kristálytiszta, mélyről fakadó tudata és a saját nemzete mindennemű fennhatóságáról való egyértelmű lemondás, annak elutasítása, sőt mitöbb: minél jobban kimagaslik kultúrájával a többi, őt körülvevő nemzetek között,annál inkább tudatában kell lennie eme kötelességének. Egyébként ez a legelemibbtársadalmi tapintat, s nem is annyira a szocialista elviség tartozéka.
Nem szívesen csúszkálnék a meddő historizálás ugyancsak vékony jegén, de úgytűnik számomra, hogy végképp nem érvényes a nemzettestek létrejöttével kapcsolatos valamely nyelvjárás közös hivatalos és irodalmi nyelvvé emelésének – ami azállami centralizálás érdekében tett kétségtelen forradalmi, antifeudális tett volt -párhuzamba állítása a történelmi Magyarország 19. századi elmagyarosításával.Már csak azért sem helytálló ez a párhuzam, mert már a 19. századi történelmi Ma-gyarországon zajlott le, így nem volt már forradalmi tett. A múlt századbeli forradal-makhoz csak annyi köze volt, hogy az ellenforradalom karjába taszította valameny-nyi, az öntudatra ébredés ugyanolyan jogával színre lépő nem magyar nemzetet,helyrehozhatatlanul, egész évszázadra kiterjedve formálója lett azok magyarellenes gondolkodásának. Mindez az első világháború után, az első alkalmas pillanatbanhágott tetőpontjára: bekövetkezett az elszakadás az el magyarosított történelmi Ma-gyarországtól, amely az elmagyarosításban egysége megerősítésének eszközét látta, de ezzel együtt megtörtént az elválás a magyar nemzettől, annak kultúrájától, nyelvétől is, amire pedig közvetítő szerep hárult ezeknek a nemzeteknek a világgalvaló érintkezésében.
El kell határolódni ettől a valóban szégyenteljes állapottól, nem pedig szépítget-ni, mézesmázos ámítással élni, és mentegetőzéshez folyamodni. Hisz végül is eb-ben rejlenek az elsősorban magyar történelmi tragédia gyökerei. Ezt egyszerűen képtelen volt elhárítani a magyarság soraiban a szellem egyes kivételes alakjai részéről jelentkező csorbítatlan felháborodás, hisz hangjuk alig jutott el a magyar tár-sadalomhoz, mely magáévá tehette volna azt. Nem csoda tehát, hogy nem hallottameg a szlovák, a horvát, a román nemzeti közösség sem.
Nehogy félreértsenek: a szellem Magyarországának humanista megnyilatkozása-iban egyetlen betűt sem becsülök le, születtek azok bár óvó figyelmeztetésként az1918-as magyar katasztrófa előtt, avagy kezdeményező erejű programként utána,olyan kellő alapot teremtve, amely egyedül képes hozzásegíteni a Kárpát-medenceinépeket a megértő kézfogáshoz. Fel kell azonban tennünk a kérdést, hogy megsza-badították-e vagy megszabadítják-e a magyar társadalmat a mágnás-nemesi és liberális-nagyúri időkből származó és a 20. századba átnyúló rögeszméktől, melyek amagyarság felsőbbrendűségének, sérelmeinek, különleges küldetésének hirdetésétszolgálják, tehát mindattól, amire az „utódállamokbeli” nemzetek már nem is haj-landók odafigyelni és vitázni azokkal. A humanista és internacionalista eszményekvégül is nem szorulhatnak valamiféle rejtett tartalékállományba, ahonnan akkor kellelőhuzakodni velük, ha nyilvánvalóvá válik a humanizmust nélkülöző nacionalista-soviniszta tendenciák csődje, és úgyszólván új köntösbe öltöznek a régi, bukott elképzelések. A magyar-román-horvát-szlovák kapcsolat 1918 után már nem lehet más,mint jószomszédi viszony, baráti, sőt testvéri együttélés. Nem igaz az, hogy az életmegcáfolta volna, vagy legalábbis megingatta volna ennek az együttélésnek a szo-cializmus megszabta előfeltételeit, közelebb jutunk az igazsághoz, ha keserűen be-valljuk és elismerjük: ezeket az előfeltételeket még messze nem merítettük ki. Azantinacionalista egység, sőt internacionalista együttműködés (különösképpen amúltbeli tapasztalatok után, amelyek még mindig elég közeliek ahhoz, hogy a mainemzedékek ne feledkezzenek meg róluk) nem „magában való”, jó szándékú óhaja-ink nyomán az égből pottyant, önműködő adomány, hanem szakadatlan folyamat,melynek során mindkét, a nemzeti együttélést megvalósító partner (akár több is) egyformán gondolkodik, és egyforma erőfeszítéseket tesz. Példáért nem kell túlmesszire mennünk, a már tankönyvanyaggá váló múltban keresgélni, ami mégis-csak különféle érzelmeket vált ki bennünk, s valamennyiünket más-más módon ösztökéli más-más önérzet és büszkeség birtokába jutásához.
Említést teszek egy csu-pán jelentéktelen mozzanatról, de olyanról, amely arra volt predesztinálva, hogy kor-szakalkotó legyen, és nemcsak a két szomszéd nemzet baráti együttélésének vonatkozásában, hanem a magyar történelem alakulását illetően is. Az 1944-es évnyárutójáról van szó. A háború kimenetele valójában már eldőlt, de a már valamenynyi fronton vereséget szenvedő náci gépezet abban a töretlen hitben élt, hogy vala-miféle „csodaként” minden egyszerre megváltozik. Nálunk, Szlovákiában javábanfolytak a felkelés előkészületei. Feszült figyelemmel kísértük Magyarország valószínű és lehetséges reagálását, mert tudatosítottuk, hogy innen volt a szlovák nemzeti felkelés kitéve a villámgyors támadásnak és volt legkönnyebben sebezhető. Kö-zép-Szlovákia északi részét ugyanis nehezen járható hegykoszorú övezte, csak Ma-gyarország felől vezettek sík terepen akadálymentes utak egészen a felkelés szívébe. Szakadatlanul tépelődtünk rajta: mit tesznek a magyarok? Megértik-e, hogy követlen szomszédságukban olyan fegyveres fellépés történik, melyet a győztes szö-vetségesek fegyvertényének is tekinthetnek. Avagy bedőlnek a nácik ajánlatának,hogy siessenek „rendet teremteni” Szlovákiába, amelyre az akkor fennálló magyarrezsim leplezetlen igényt tartott? Ez utóbbi változat a felkelést, legalábbis a kezde-tekben nehéz helyzetbe hozhatta és hozta is volna. Szerencsére azonban – mindkétfél szerencséjére! – nem következett be (legalábbis a kezdetekben) az említett második változat. Ellenkezőleg! Az akkori magyar kormányzat is előnyösnek tartotta afelkelés kitörését, és igyekezett azt ki is használni a maga számára.
A felkelés ve-zetése készségesen tett eleget annak a kérésnek, amellyel magának Horthy Miklósnak a kormánya állt elő. A felkelés területén, sőt közvetítésével jutott ki a fegyverszüneti feltételek megtárgyalásával megbízott titkos magyar delegáció a Szovjetunióba. Úgy vélem, a küldöttség tagjainak nem volt oka olyasfajta panaszokra, hogysértegetések vagy megaláztatások érték volna őket azért, mert magyarok, bár veszélyes területen, katonák és partizánok harci lázától égő, akkor a front túloldalán húzódó Szlovákiában tartózkodtak. Ellenkezőleg, küldetésükhöz sok sikert kíván-tunk, és szerénytelenül el voltunk telve attól, hogy az első, közvetlen nemzetközi-po-litikai aktus, amely a felkelő Szlovákiának megadatott, Magyarországhoz és annaka békéhez vezető útjához kapcsolódott. Megindultsággal teli örömünket meghatvá-nyozta az a tény, hogy épp a szlovák nemzeti felkelés fogadhatja soraiba a magyarpartizánegységeket is, amelyek otthoni földön nem fejthettek ki fokozott tevékeny-séget, és alkalmat adhat antifasiszta feladatteljesítésük kibontakoztatásához.
Néhány nappal később a Szlovák Nemzeti Tanács küldöttségével együtt a londo-ni Csehszlovák Államtanácsban a felkelő Szlovákia céljairól beszámolva, jól emlék-szem, nagyon megdöbbentett bennünket a plénumból elhangzó kérdés, hogy a fel-kelés miért csak a német fasizmus és hazai kiszolgálóik ellen irányul, s miért hagy-ja békén a magyarokat és Magyarországot? Emlékszem az Államtanács egyes tag-jainak sokértelmű összevillanó tekintetére is, amikor azt fejtegettük: a felkelés szá-mára nem lehet célszerű művi ellenségeskedés szítása ott is, ahol az nem jelent-kezik. Nem úgy emlékszem ezekre a tekintetekre, mint amelyek azt akarták volnaránk bizonyítani: na nézd csak, a hungaristák… S ha a londoni emigráció meg is volt már akkor győződve a magyarok háború utáni Csehszlovákiából való kitelepítésénekszükségességéről, úgy vélem, ebben a kérdésben is, mint ahogy az sok más eset-ben történt, szükségszerű korrigálást végzett volna, ha Szálasinak és nyilas pribék-jeinek őrült, reménytelen akciója nem hosszabbította volna meg a háborút továbbinéhány véráldozatokat követelő héttel, és nem nyitotta volna meg készségesen ha-tárait a felkelés ellen támadó német hadosztályok számára. Letaglózott, súlyos csa-pást jentett számunkra ez a nem várt fordulat. De nem csak bennünket. E világbansok mindenki kénytelen volt elkerülhetetlenül bizalmatlansággal viseltetni a magya-rok ama készsége iránt, hogy elfogadják és alávetik magukat az új demokratikus kö-vetelményeknek, amelyek az idő tájt már ott dörömböltek a háborútól kimerült Eu-rópa ajtaján.
Moszkvában módom volt beszélni Rákosi Mátyással. Immár elfeledtem, vagy in-kább el akartam felejteni az ellenforradalmi bíróság előtti kínos védekezését, ami-kor is a magyar kommün 1919-es Csehszlovákia elleni támadását úgy állította be,mint Szlovákia újbóli visszavételére és a csonka Magyarországba való újbóli betagozódására irányuló kísérletet. Azt mondta nekem, hogy irigyli tőlünk – szlovákoktól -a felkelésünket, „mi még kapitulálni sem tudtunk!”. De csak miután határozott bi-zonyosságot vehetett arról: a szlovák antinácista felkelés elfojtásában játszott ma-gyar részvétel után teljesen elképzelhetetlen, hogy Szlovákiában bárki is akárcsakfontolgatni kezdjen olyasfajta ötletet, miszerint Csehszlovákia lemondana„…Kassáról vagy a Csallóközről”, bár ez úgymond megerősítené a háború utáni ma-gyarországi demokráciát, amiről tulajdonképpen Rákosival beszélgetni akartunk. En-nek a magyarok által olyannyira várt kedvező szerencsének és boldogító érzésneka szüntelen, rendszereket túlélő függősége attól, hogy Magyarország igényt tarthate szlovák területekre vagy a történelmünkre, ha csak városaink műemlékeire is, allergikussá tesz bennünket. S nagyon, de nagyon óvatossá.
A háború talán még nem ért véget, még nem volt szó a „magyar lakosság ellenelkövetett benesi sérelmekről” (egyébként az a gondolat, hogy a szlovákiai magyarlakosságot ki kell cserélni a magyarországi szlovák telepesekkel, nem Benes vagycsak Benes elképzelése volt, legalább annyira származott Sztálintól és csehszlová-kiai híveitől). Szóval még távol voltunk azoktól az eseményektől, amelyeket RákosiMátyás ügyes keze 1950-ben ormótlanul a „szlovák burzsoá nacionalizmus” nyaká-ba varrt, amikor is jól megrendezett véletlen baráti és elvtársi beszélgetésre hozottbennünket össze a magyarországi hírhedt dogmatikus kurzus hármas fogatánakegyik vezető alakjával. Lehet, hogy csak személyes nézetemnek adtam hangot az állami és pártpolitikai vonaltól függetlenül – amelynek megszabásán már akkoribanmunkálkodtak -, de az is lehetséges, hogy valamiféle kompromisszumkészebb lé-pést szorgalmaztam, ami nem maradhatott figyelmen kívül és nem számíthatott le-becsülendőnek: azt javasoltam neki, hogy a háború befejeződését és a békés életmegindulását örökítsük meg egy közös ünnepi aktussal, melynek során a Csehszlo-vákia részéről érkező jóakaratú baráti kéznyújtás ugyanolyan baráti fogadtatással ta-lálkozna magyar részről, és az új idők jegyében elvetné (eldobná, elásná vagy eléget-né) a levitézlett revizionizmus, irredentizmus és ártó hatású, valóságtól elszakadthóbortosság különféle emblémáit. Partnerem azonnali „nem”-mel reagált erre az in-dítványra. Aztán higgadtan azt fejtegette, hogy a legyőzött Magyarországon ilyen cselékedet öngyilkosságot jelentene bármily erre vállalkozó párt számára, mert a közvélemény ezt nem tekintené másnak, mint szégyenteljes kapitulációs aktusnak.
A Duna-völgyi nyugtalanító fejlemények eme motívumáról, hajtóerejéről majd mégvégezetül szeretnék pár szót ejteni.
Mindig is betartani törekedtem és a jövőben is be akarom tartani azt a szocialista elviségnek is megfelelő jó szokást, hogy kiváltképp olyan kérdésekben, amelyekitt felvetődnek, illik mindenekelőtt a saját portánkon söpörni és saját házunkat tisz-títani meg a portól meg minden szennytől. De inkább szélesre tárul, de csak látszó-lag szélesre a szomszédba nyíló ajtó. Hogy betekinthessünk, milyen rend uralkodiknála, mintha számunkra már nem maradna más, mint hamut szórni saját fejünkre.
Említettem itt találkozásaimat az egykori magyar prominensekkel. Nem vádolomőket azzal, hogy ők az előidézői azoknak az ellentéteknek, amelyek miatt a magya-rok viszonya szüntelenül érdessé válik azokkal a szomszéd nemzetekkel, akikkel va-laha egy állami kötelékben éltek. De látni kell, hogy annak a mentalitásnak a fog-ságába estek, és engedték magukat elragadni általa saját nemzetükön belül, amely-lyel szembe kellett volna szegülniük és hatásosan orvosolni azt. Ismétlem: nem aszocializmus vagy a szocialisták fogyatékossága, hogy néhány egymás melletti nem-zet nem tudja megtalálni a közös együttélés módjait, hogy szüntelen akadályokbaütközik, amelyek gátolják ez irányú törekvéseiket.
Jelen levél magyar szerzője sértve érzi magát nemzeti érzésében, mert valaki minálunk ráförmedt, hogy ne beszéljen magyarul, miközben olyan nyelvet használt, mely anyanyelve ebben az országban negyedmillió lakosnak. Én viszont azért hábor-gók, mert például a magyar tudomány (!) és a rá támaszkodó politikai értelmezésekmindmáig nem voltak képesek tudatosítani Szlovákiának Csehszlovákián belüli lé-tét, szüntelenül önmagát nyomorítja a magyar tudományosság Szlovákiával kapcso-latban a Magyarországtól történt átmeneti elszakítottságot sugalló fikcióval, ugyan-akkor Magyarország teljesen magától értetődően felfuvalkodottan és szemérmetlenül ama kulturális gazdagság legális örökösének és letéteményesének tekinti ma-gát, amelyet kétséget kizáróan Szlovákiában létező városok, intézmények és szemé-lyek hoztak létre. Miközben az elszenvedett sértés, mely felháborítja – és joggal háborítja fel – a levél szerzőjét, késői visszhangjakét annak, ami volt, az engem felhá-borító tény nem tekinthető a múlt utórezgésének, mert az nem a horthysta törté-netírás porlepte tárházából származik, hanem a revizionista történetszemlélet siral-mas előítéleteinél napjainkban is szándékosan leragadó történettudomány berkeiből (például a Művészeti Lexikon kiadása 1965-ben indult), arról nem beszélve,hogy mégiscsak el kell ismernünk a véletlen járókelő sértő kijelentése és a magátkomoly fénybe állító tudomány korántsem véletlen megnyilatkozásai közötti különb-séget. Egyoldalú és csonka lenne ez szemrehányás, ha nem tennék említést, ellen-példaként, az Akadémia gondozásában megjelent A magyar irodalom története cí-mű kiadványról, amely a történelmi tények megítélésében és elmarasztalásábanazok következményeiből indul ki. Nem ódzkodnak a velük való szembenézéstől, ésnemcsak magasztalóan, művi úton életben tartott hamis nacionalista illúziókat kelt-ve, hanem kimondva azt is, hogy – károsak és romboló hatásúak voltak. Károsakés romboló hatásúak a magyar nemzet számára is. A magyar irodalom történeténekrövid kiadásában például olvashatunk „…a szlovákok és románok brutális elnyomásáról”, melyet a kiegyezés utáni magyar vagyonos osztályok gyakoroltak, mi több, még Kossuth tévedéséről is, aki a száműzetésben döbbent rá, hogy nem az erőszakos asszimilációnak a nem magyar nemzetiségekkel szembeni politikája, hanem inkább az udvar elleni közös harc felelt meg a magyar érdekeknek. Kiemelem ezt ahangot, mert másként értelmezi a magyar történelmi fejlődést, mint a szóban forgó levélnek a szerzője, de főként azért, mert az effajta méltánylás módot ad a nemmagyar nemzeteknek arra, hogy a magyarokkal baráti együttműködésben összefogjanak, mindazt helyrehozva, amit a magyarok nevében és állítólagos érdekében elkövettek.
A vélt és valós sértések visszatérítenek e replika fő gondolatához: a szocializmus valóban nem szüntette meg azokat. „Csupán” érintette a nacionális gyűlölködések és jogsértések gazdasági, osztályalapú és nem kis mértékben hatalmi elő-feltételeit. De nem számolta fel azokat. Azonban még ha ezért el is fordulnánk aszocializmustól, és eredetüket az irracionális tudatalattiban és az ész által ellenőri-zetlen intuíciókban keresnénk, ahogy ezt elkeseredetten tanácsolja ennek a szkep-tikus levélnek a tisztelt szerzője, az esetben is ama recepthez kellene igazodnunk,amely viszont a szocializmusra is érvényes: tudniillik úgy és annyira, amennyire bir-tokában vagyunk, rendszeresen és céltudatosan ki kell használnunk azt mindkét ol-dalon a bizalom megteremtésére a történelem, az érzelmek és mindkét nemzet (deharmadikat, negyediket és a többit is beleértve) nemes céljai kölcsönös tisztelet-ben tartásának útján haladva.
Maga a lapát nem képes utat építeni, de tapasztalatból tudjuk, hogy lapáttal akézben jóakarattal az ilyen út könnyebben, magabiztosabban, biztonságosabban ésszebben megépíthető.
(Kiss József fordítása)