Gál Zsolt: A privatizáció három útja és tanulságai Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon

Az állami tulajdon magánkézbe adása a posztszocialista rendszerváltozások egyiklegfontosabb, megkerülhetetlen feladata volt. A Cseh Köztársaság, Szlovákia ésMagyarország kormányai szinte az összes létező privatizációs technikát alkalmazták, mégis mindhárom országban egy magánosítási forma volt a meghatározó.Csehországban a vagyonjegyes (kuponos) privatizáció, Szlovákiában a hazai magánszemélyeknek való kedvezményes eladás, Magyarországon pedig a nemzetközi versenypályázatokon keresztül történő értékesítés. E tanulmány célja a három rendszerváltó ország által bejárt magánosítási út elemzése és összehasonlítása, valamint az ebből eredő tanulságok levonása.

1. Csehország – a gyors és igazságos magánosítás kísérlete

A cseh átalakulás (1992-ig gyakorlatilag az egész csehszlovákiai gazdasági rendszerváltozás) a Václav Klaus pénzügyminiszter – majd miniszterelnök – és a köréjetömörülő reformközgazdászok irányításával zajlott le.1 A reform a sokkterápia elvére épült. A nemzeti fizetőeszközt 1990 második felében több hullámban radikálisanleértékelték,2 az árak túlnyomó többségét 1991. január l-jétől szintén sokkszerűenfelszabadították, és a külkereskedelmet is liberalizálták.3 A privatizációt is megpróbálták radikálisan és a lehető leggyorsabban levezetni. Mivel a cseh költségvetésaz átalakulás éveiben is kiegyensúlyozott volt (az első években minimális deficitekjelentkeztek, amelyeket nagyon hamar költségvetési többlet követett 1996-ig), ésaz államadósság is alacsony szinten maradt, ezért a költségvetés oldaláról nem létezett nagy nyomás a privatizációs bevételek maximalizálására. (Éles ellentétbenMagyarországgal vagy Lengyelországgal.) A magánosítás fő célja így nem az abból származó bevételek növelése volt, hanem a gyorsaság és a szociális igazságosság.Ezen szempontok alapján látszott a legelfogadhatóbbnak a vagyonjegyes (kuponos)privatizáció. Az 1991 és 1997 között magánosított mintegy 695 milliárd koronányivagyonból 342 milliárdnyit (tehát nagyjából az összérték felét) privatizáltak vagyonjegyek segítségével.4 A két hullámban (1992/93 és 1994/95) lezajlott kuponos privatizáció lényege az volt, hogy a lakosok térítésmentesen vagyonjegyeket kaptak,amelyeket aztán vállalatok részvényeire cserélhettek vagy eladhattak a befektetésialapoknak. Minden állampolgár egyenlő arányban részesült az így (szó szerint) szétosztott korábbi „kollektív” tulajdonból (amelyet korábban közösen „teremtettek”).Az állami vagyon másik felét számos más technika segítségével privatizálták a nyilvános árverésektől kezdve a pályázatokon és kárpótláson át a közvetlen eladásig.Érdemes megjegyezni, hogy még ennek a (nem a kuponos privatizációba tartozó) vagyonnak több mint a felét is ingyen ruházta át az állam a helyi önkormányzatokra,más szervezetekre vagy a kárpótlás keretében osztotta szét azt. A fent említett 695milliárdnyi vagyonnak így csak az egynegyedét adták el pénzért. Ez jól mutatja, hogyegyáltalán nem az eladásból származó bevételeken volt a hangsúly. Az a tény is erre utal, hogy a még 1997-ben is állami kézben lévő, a becsült nemzeti vagyon nagyjából negyedét kitevő (névértéken kb. 200 milliárd koronát érő) vállalatok épp a legértékesebb, ún. stratégiai cégek voltak, amelyek eladásából a kormány a legjelentősebb bevételeket remélhette (az energetikai és telekommunkációs nagyvállalatokés a pénzintézetek többsége) (Ceská… 1999, 143).

A radikális gazdasági reform eleinte valóban sokkszerű megrázkódtatásokkaljárt a lakosok számára. Jórészt az árliberalizáció miatt például 1991-ben az infláció56%-ra ugrott, a reáljövedelmek 1989 és 1991 között 27%-kal csökkentek, a bruttó hazai termék 1990-92 között mintegy ötödével visszaesett. Nagyon hamar jelentkeztek viszont a kedvező jelek. A gazdasági visszaesés már 1993-ban megállt, azinfláció 1994-től 10% alá esett, gyorsan nőtt az ország kivitele, miközben a munkanélküliség minimális szinten maradt és a bérek újra növekedésnek indultak. A kedvező folyamatoknak köszönhetően Csehország a régió sikerországává vált, a makrogazdasági adatok tükrében sokan máris cseh gazdasági csodáról beszéltek. A Világbank 1999-es jelentése is elismeri, hogy: „A Cseh Köztársaság 1995 végén a régió sikerpéldájának számított. Az egyik legalacsonyabb inflációval és a legkisebbarányú munkanélküliséggel rendelkezett. A bruttó hazai termék gyors növekedésefenntarthatónak tűnt, mivel a fizetési mérleg egyensúlya és kiegyenlített költségvetés kísérte. Úgy tűnt a növekedés komoly strukturális reformokra támaszkodik. Astrukturális átalakulás legfőbb sikerei közé tartozott az árak, a bérek és a külkereskedelem liberalizálása, akárcsak a kuponos privatizáció programja, amely nagyonrövid idő alatt lehetővé tette a vállalatok nagyarányú áttolódását a magánszférába.Ezek a sikerek az eladósodottság alacsony arányával párosulva oda vezettek, hogyCsehország a legmagasabb ratingeknek [hitelminősítésnek] örülhetett az összes átalakuló gazdaság közül, mindez annak ellenére, hogy gazdasági teljesítménye egysor komoly kérdést vetett fel és továbbra is bizonyos mértékig talány volt”5.

A következő táblázat is jól mutatja, hogy – legalábbis 1996-ig – úgy tűnt, a csehgazdaság szekere jó irányba halad.

1. táblázat. Cseh makrogazdasági mutatók

Megjegyzés: GDP = bruttó hazai termék,Forrás: Ceská… 1999, 5.

* a bruttó hazai termék százalékában

Annak ellenére, hogy a kormányzó koalíció legerősebb tagja, a Polgári DemokrataPárt (ODS) és magabiztos miniszterelnöke, Václav Klaus az 1996-os kampánybanolyan szlogenekkel is kampányolt, hogy a „transzformáció befejeződött” (Joch2000, 144), a látszat ellenére sok tekintetben félúton megrekedt vagy még el semkezdődött igazán. A cseh kormány reformigyekezete 1993-94 környékén látványosan lefékeződött, és a tétlenkedés 1997-ben súlyos gazdasági válsághoz vezetett,amely alapjaiban rengette meg a sikerország mítoszát. A gazdasági visszaeséshez,a korona látványos leértékelődéséhez, a pénzügyi rendszer megingásához és súlyosmunkanélküliséghez vezető válság számos okra vezethető vissza. A külkereskedelemben jelentkező óriási hiány mindenekelőtt a korona rögzített árfolyamának, ésennek következtében fellépő rejtett felértékelődésének volt „köszönhető”. A válságmásik fő oka azonban épp a kuponos privatizáció, illetve egyes ágazatok – mindenekelőtt a pénzügyi szektor – magánosításának elmaradása volt. Ez vezetett a később bankszocializmusnak elnevezett helyzet kialakulásához.6

Annak ellenére, hogy a pénzintézetek piacát a kilencvenes évek elején liberalizálták, és 1995-re már 55 külföldi bank jelent meg Csehországban, a bankpiac továbbra is jelentősen koncentrált maradt. Még 1997-ben is az öt legnagyobb banknak 69%-os részesedése volt a piacon (a mérlegfőösszeget tekintve).7 Ezek közülmindössze egy, az IPB került – vitatható körülmények között – magántulajdonba. (AzIPB történetéről alább értekezem.) A probléma ott kezdődött, hogy a kuponos privatizáció során engedélyezték az ún. Privatizációs Befektetési Alapok (Investicní privatizacní fond – IPF) létrehozását.8 A lakosok kétharmada pontosan ilyen alapoknálfektette be a kuponkönyvét. A négy állami kézben lévő nagybank, valamint a CsehBiztosító is létrehozott befektetési alapokat, és ezek gyűjtötték be az összes kuponkönyv 32%-át. A bankok az alapok és a vállalatok által bezárt háromszög egy sorproblémához vezetett, ezek jó része a bankok állami tulajdonából, Ml. abból adódott,hogy a bankok gyakran egyszerre voltak hitelezői – és az alapokon keresztül – tulajdonosai ugyanannak a vállalatnak. A veszélyes folyamatok a következőképpen foglalhatók össze:

• A vállalatok nem szembesültek kemény költségvetési korláttal. Az állami nagybankok folytatták a vállalatok tömeges hitelezését gyakran tekintet nélkül azok valós gazdasági helyzetére. A problémás banki kinnlevőségek aránya drámai mértékben megnőtt. (A minősített hitelek túlnyomó többsége az állami bankoknál koncentrálódott.) Az állami bankok pénzfolyamára hagyatkozó vállalati szektorra nem nehezedett nyomás, hogy növelje a hatékonyságot és gyorsítsa a restrukturalizációt. (Ezrészben megmagyarázza az alacsony munkanélküliséget.)

•  A bankok gyakran hitelezői és az alapokon keresztül tulajdonosai is voltakugyanannak a vállalatnak. Bár a törvény 20%-ban maximálta egy-egy alap maximális tulajdonhányadát egy vállalatban, ha három-négy alap összejátszott már ellenőrizni tudta cégek százait. Gyakori volt a személyi összefonódás: a bankok saját vezetőiket ültették a vállalati vezető posztokra. A bankok tulajdonosi és hitelezői szerepéből adódó érdekütközés számos gondhoz vezetett. Sokszor mesterségesen tartottak a víz felett veszteséges vállalatokat újabb és újabb hitelekkel, de gyakran ennek az ellenkezőjét is eljátszották: a tulajdonukban lévő vállalattal megszavaztatták,hogy a piacinál jóval rosszabb feltételekkel vegyen fel hitelt az anyabanktól.

•  Az a tény, hogy a kuponos privatizációban felajánlott összvagyon egyharmadanégy állami nagybank és egy biztosító befektetési alapjainak tulajdonában landolt,megkérdőjelezi az egész magánosítást. Ez a vagyon lényegében az állam egyik zsebéből a másikba vándorolt.

A kuponos privatizáció és a bankszocializmus okozta problémákat tovább mélyítette, hogy nem volt kellő szintű a kisbefektetők törvényi védelme, nem létezett hatékony pénzpiaci felügyelet és hiányzott egy szigorú, a gyakorlatban alkalmazottcsőd- és felszámolási törvény is. Az így kialakult gazdasági helyzet nem vezetett arestrukturalizáció felgyorsulásához, a hatékonyság növeléséhez, nem érkezett agazdaságba jelentős külföldi tőke, a technológiai, fejlesztési beruházások alacsonyszinten maradtak az alapok által kezelt vállalatokban. Annál több példa van a sorozatos visszaélésekre és privatizációs botrányokra. Ezek közül is kiemelkedik a régiólegnagyobb bankcsődjét produkáló IPB-csoport története, amely szinte állatorvosilóként viseli magán a kuponos privatizáció és bankszocializmus összes betegségét.

1.1. Az IPB története

2000. június 16-án a Cseh Nemzeti Bank kényszerfelügyelet alá helyezte a Befektetési és Posta Bankot (IPB – Investicní a postovní banka), Csehország harmadiklegnagyobb pénzintézetét, amely egy nappal korábban – a betétesek rohama után képtelenné vált a betétek kifizetésére. Mindössze három nap elteltével az IPB-tszimbolikus összegért eladták a belga KBC bank tulajdonában lévő Csehszlovák Kereskedelmi Banknak (CSOB), azzal, hogy az állam garanciát vállalt az IPB problémáshiteleire. Gazdasági elemzők akkori becslései szerint ezen garanciák a cseh évesbruttó nemzeti termék 5-9%-ának megfelelő kiadással terhelik meg a költségvetést.

Az IPB már a kilencvenes évek közepétől problémás intézménynek számított. Azállami Nemzeti Vagyonalap úgy vesztette el többségi részesedését a bankban, hogynem vett részt az alaptőke megemelésén. A bank menedzsmentje titokban vásárolta fel az IPB részvényeit, sőt – mint később kiderült – a pénzintézet kölcsönt adotta privatizációs befektetési alapjain keresztül a (rész)tulajdonában lévő vállalatoknak, hogy ebből vásárolják meg a bank részvényeit.

1997-ben a Pénzügyminisztérium a lehető legmagasabb (10 millió koronás) bírsággal sújtotta az IPB privatizációs beruházási alapjait a kisbefektetőket megkárosító sorozatos tevékenységükért. Még ugyanabban az évben a bankcsoport vezérigazgatója és helyettese, Tesár és Procházka urak pár hetet vizsgálati fogságban töltöttek a bank egy gyanús tranzakciója miatt, később azonban az ellenük indított eljárást megszüntették.

A menedzsment igyekezett politikai kapcsolatokkal bebiztosítani magát. Az IPBa két legjelentősebb csehországi párt legfontosabb hitelezőjévé vált, a polgári demokratáknak (ODS) 55 milliót, a szociáldemokratáknak (CSSD) 60 millió koronátkölcsönöztek. A vezérigazgató maga is tagja volt a szociáldemokrata pártnak, míg ahelyettese által irányított IPB-leányvállalat az ODS napilapját, a Telgrafol adta ki.Emellett a média piacán is folyt a térhódítás. Az IPB komoly hiteleket adott a legnépszerűbb televíziós csatornának a Novának, a másik magántelevízió – a TV Prima pedig egyszerűen a tulajdonában volt. Később vezérigazgatóvá nevezték ki a CSSDbefolyásos tagját, Jan Klachot, a stratégiai osztály főigazgatója pedig az a Jirí Weigllett, aki korábban évekig Václav Klaus miniszterelnök tanácsadója volt. Az IPB az akkori komentárok szerint ezzel megtestesítette a két vezető párt által kötött ellenzéki szerződést. Úgy tűnt, ilyen kapcsolatokkal a háta mögött az IPB támadhatatlan.(1998-ban a választásokat megnyerő szociáldemokraták szerződést kötöttek a legnagyobb ellenzéki erővel, a polgári demokratákkal, akik vállalták, hogy támogatjáka szocdemek kisebbségi kormányát. Az ellenzéki szerződés konstrukciója – a várakozások többségét megcáfolva – a választási ciklus végéig, 2002-ig kitartott.)

1998-ban a bankban megmaradt 36%-os állami tulajdonrészt eladták a japánNomura befektetési banknak. Sokan fellélegeztek, mondván a japánok végre rendetcsinálnak a bankcsoport átláthatatlan dzsungelében. A Nomura azonban az IPB vezetését továbbra is a cseh menedzsmentre bízta, csak a cégcsoport által az értékes vállalatokban birtokolt tulajdonrészek (például a Radegast és a pilsenit gyártóPrazdroj sörgyárak) eladására koncentrált.

1999-ben az IPB egyre nehezebben volt képes megfelelni a Nemzeti Bank általelőírt tőkefedezeti mutatóknak. A jegybank sorozatos ellenőrzései után az alptőkeemelésére szólította fel a bankot, amit az IPB közgyűlése 1999 novemberében el isfogadott, de az sohasem valósult meg. A bank vezetése az összes létező könyvelési trükköt és jogi kiskaput kihasználta, hogy megkerülje az alaptőke-emelést. 2000ben kitudódott, hogy az IPB – a nemzeti banki szabályozás megkerülése érdekében- az adóparadicsomnak számító Kajmán-szigeteken egy alapot hozott létre, valamint további két leányvállalatot alapított. Az alapra 40 milliárd korona értékű vagyonrészéket ruházott át, a két leányvállalatnak 28 milliárd korona értékben „adottel” rizikós kinnlevőségeket. A baj csak az volt, hogy mind az alap, mind a leányvállalatok a banktól kaptak hitelt a tulajdonszerzésre, és a hitel fedezetéül a banktólkapott tulajdon szolgált. 2000 június elején két országos napilap is kiszivárogtatta,hogy az IPB-re kényszerfelügyelet vár. Erre a betétesek megrohanták a bankfiókokat, az IPB pár nap alatt fizetésképtelenné vált, gyakorlatilag csődbe ment és a Jegybank kényszerfelügyelete alá került. (A viszonyokra jellemző, hogy a Jegybank emberei egy álig felfegyverzett kommandóval érkeztek az IPB székházába, okulva egy korábbi esetből, amikor a bank biztonsági emberei egyszerűen kidobták őket az épületből.) (OECD 2001, 110; Némecek 2000, 10)

Az IPB csődje csak a legsúlyosabb jele volt a pénzügyi szektor kétségbeejtő helyzetének. Az állami bankok konszolidációja és privatizációja megkésve zajlott le(1998-2002), a konszolidáció költségei csillagászatinak bizonyultak, a bankokmagánosításából származó bevételek csak kis részüket fedezték.9 Ezzel egy időben egy sor törvénymódosításra is sor került. A múlt hibáiból tanulva szigorították acsődtörvényt (2000), megerősítették a kisrészvényesek törvényi védelmét (2001),módosították a befektetési alapokról szóló jogszabályt, a Pénzügyminisztériumon kívül alakult egy bizottság az értékpapírpiac felügyeletére. A legfontosabb a banktörvény két 1998-as módosítása volt, amely véget vetett a bankok és vállalatok összefonódásának és jelentősen megnövelte a Cseh Nemzeti Bank bankfelügyeleti hatáskörét.10 A pénzügyi szektor magánosításának halogatása, a rendezetlen pénzpiaci viszonyok és a kuponos privatizáció következtében kialakult szövevényes tulajdonviszonyok oda vezettek, hogy az éllovasnak tekintett Csehország küszködött a legtovább a pénzügyi szektor rendbetételével, ennek költsége a régióban (legalábbis abruttó hazai termékhez viszonyítva) itt volt a legmagasabb.

2. táblázat. A minősített hitelek aránya néhány átalakuló gazdaságban

Megjegyzés: Az adatok a minősített hitelek (a bankok problémás, nehezen behajtható vagy behajthatatlan kinnlevőségei) százalékos arányát mutatják a pénzintézetek teljes kihelyezett hitelállományán belül.Az egyes adatok nem teljesen vethetők össze az eltérő nemzeti számítási metódusok miatt, a nagyságrendbeli különbségeket azonban jól tükrözik. Forrás: Wagner – lakova 2001, 54.

2. Szlovákia – kísérlet a „nemzeti tőkés osztály” megteremtésére

A Václav Klaus nevével fémjelzett csehszlovák gazdasági átmenetnek a csehországinál sokkal súlyosabb hatása volt a szlovákiai szociális helyzetre. A munkanélküliség az 1990-es 1,6%-ról egy év alatt 11,8%-ra ugrott és beragadni látszott a csehszint négyszeresén (Marcincin 2002, 103). Szlovákiában egyre erősödtek az olyanhangok (a lakosság, a közgazdászok és a politikai elit körében egyaránt), hogy aKlaus-féle sokkterápia Csehországra van szabva, a szlovák gazdaságot károsítja.11Az 1992-es választásokat Szlovákiában a Vladimír Meciar vezette DemokratikusSzlovákiáért Mozgalom (HZDS – Hnutie za demokratické Slovensko) nyerte, megszerezve a szavazatok 37,3%-át, és a Szlovák Nemzeti Párttal (SNS – Slovenskánárodná strana, a szavazatok 7,9%-a) közösen alakított kormányt.12 Meciar és aHZDS, de a Nemzeti Párt is jórészt annak köszönhette sikerét, hogy nagyobb önállóságot követelt Szlovákiának, és azt hangoztatta, hogy létezhet az átmenetnek egysajátos „szlovák útja”, amely a Klaus-féle sokkterápiánál jóval kisebb szociális megrázkódtatástjelent majd a lakosoknak. Mivel Csehországban és Szlovákiában teljesen eltérő elveket valló kormányok jöttek létre az 1992-es választások után, ezérta szövetségi állam helyén 1993. január l-jétől két önálló ország alakult. (A föderatív berendezkedésű állam nem működhetett egyszerre két, egy Klaus-féle és egyMeciar-féle, egymással ellentétes gazdaságpolitikával.) Szlovákiában ezután Vladimír Meciar „harmadik utas”, sajátos szlovák átalakulást előtérbe helyező nézeteihatározták meg az átalakulást 1992-től egészen 1998-ig (egy 1994-es pár hónaposidőszak kivételével).13

A privatizáció deklarált ideológiai célja a „nemzeti tőkés osztály” megteremtéselett, a vállalatokat közvetlenül adták el a menedzsereknek illetve más hazai vállalkozóknak. Ezért a kormány leállította a szövetségi Csehszlovákiában megkezdettkuponos privatizáció második hullámát. Az 1995. évi 190. törvény szerint a kuponkönyveket a Nemzeti Vagyonalap (FNM – Fond národného majetku) kötvényeire cserélték, ezek névértéke 10 000 korona volt, a jegybank diszkontkamatlábával (8,8%)kamatoztak és 2000 végéig kellett volna kifizetni őket (Dvorácek 1998, 60). A vagyonalapnak az általa eladott cégekért kapott összegből kellett volna kifizetnie akötvényeket. A privatizáció során azonban az új nemzeti tőkés osztály leendő képviselői finoman fogalmazva nagyon kedvező körülmények között jutottak a magánosított cégekhez. 1995-től 1998 novemberéig az FNM 109,2 milliárd szlovák koronakönyvértékű vagyont adott el 30,7 milliárd koronáért (a vételár így a könyvérték28,1%-a volt!) (Reptová – Polonec 1999, 461). Ráadásul a vételár kifizetését gyakran 10-15 éves periódusra ütemezték, így 1998 végéig a vagyonalap számlájáramindössze 19,7 milliárd korona folyt be (a névérték 17%-a), de még ebből is 7,8milliárdot a cégek az FNM saját kötvényeivel fizettek ki, amit névértéken számoltakel, viszont ők sokkal olcsóbban jutottak e kötvényekhez a lakosoktól. A vagyonalapkasszája állandóan üres volt, és amikor a parlament megszavazta (1996 októberében), hogy legalább a 70 éven felüli lakosoknak ki kell fizetni a következő év végéig a kötvényeket, még erre sem volt elég készpénz, ezért az FNM rendkívül kedvezőtlen feltételekkel vett fel külföldi hitelt (Reptová – Polonec 1999, 463).14 Csehországhoz hasonlóan a kormány bizonyos vállalatokat „stratégiai”-nak minősített,s ezt a „családi ezüst”-öt nem kívánta értékesíteni.15

A szimbolikus vételárak ellenére a nemzeti tulajdonos osztály képtelen volt amegszerzett vállalatokat hatékonyan üzemeltetni, a legtöbb esetben a restrukturalizáció vontatottan haladt, nem ruháztak be jelentős összegeket a technológiai fejlesztésekbe, a cégek versenyképessége csökkent, adósságaik nőttek, a menedzsment sok helyen csak a rövidtávú haszonra és a vagyonkimentésre koncentrált. Afő problémák így foglalhatók össze:

•  Az új nemzeti tulajdonosi osztály nem rendelkezett megfelelő ismeretekkel éslegfőképp elegendő tőkével. Az általuk megvásárolt vállalatok nagy része így állandó tőkehiánnyal küszködött. Mivel a tőkepiac gyakorlatilag nem működött, az egyetlen lehetséges pénzforrás a hitelfelvétel maradt.

•  Bár – Csehországhoz hasonlóan – a hazai (állami és magán-) bankok nem érvényesítették a kemény költségvetési korlátot a vállalatok irányában, a kormány azonban – a cseh kabinettel ellentétben – nagy mértékben növelte az állami kiadásokat,ami egyre nagyobb költségvetési hiányokhoz vezetett, s ez a kormányzati fiskális expanzió felverte a banki kamatokat és elszívta a magánszektor elől a hitelforrások jórészét. A hazai reálkamatlábak 1997 áprilisára már 13,1%-ra nőttek, míg Csehországban 5,3%, Magyarországon 1,5% volt a hasonló adat (Zitnansky 1999, 446).16Az 1998 októberében tetőző kamatok 23,4% és 29,4% között mozogtak, ami a 7%körüli infláció mellett 16% feletti reálkamatot jelent. Ráadásul a bankok sokkal szívesebben fektették be pénzüket a magas kamatú államkötvényekbe, Ml. adtak hiteltállami garanciára, minthogy a kockázatosabb magánvállalatokat hitelezték volna.

•  A hazai tőkehiány a kormányt és a cégeket a külföldi pénzforrások felé terelte. A külföldi hitelfelvételt vagy kötvénykibocsátást azonban csak az igazán nagy vállalatok engedhették meg maguknak. Szlovákia külföldi adósságállománya 1994 és1998 között csaknem megháromszorozódott, 4,7 Mrd dollárról 11,8 milliárdra nőtt(azaz a nemzeti össztermék 34%-nak megfelelő értékről 58,5%-ra) (Slovak… 1999,14). Ennek csak ötöde volt a közszféra adóssága, négyötöde vállalati hitel volt, ezenvállalati hitelek 60%-ára viszont az állam garanciát vállalt. A hazai piachoz hasonlóan a kamatok egyre magasabbak voltak. 1998-ban a külföldi valutában kibocsátottszlovák államkötvények már csak Kazahsztán vagy Románia kötvényeinek megfelelő kamatokkal keltek el. Ehhez az is hozzájárult, hogy az ország politikai megítélésejelentősen romlott a Meciar-kabinet tekintélyuralmi kormányzási módszerei miatt,és Szlovákia kiesett az euro-atlanti integráció első köréből.

•  A külső eladósodás mellett jelentősen megnőtt a belső körbetartozás. A vállalatok egyre nagyobb része késett a szociális és az egészségügyi biztosítóknak és aNemzeti Munkahivatalnak járó járulékok befizetésével, az adók, vámok és egyéb illetékek fizetésével, a banki hitelek törlesztésével és egyre nőtt a vállalatok közöttiadósságok nagysága is. Ezen (határidőig nem törlesztett) tartozások összértéke az1995-ös 289 milliárdról 1999 szeptemberére 534 milliárd koronára emelkedett{Pohíadávky 2000). Mivel nem létezett egy szigorú, a gyakorlatban is alkalmazottcsőd- és felszámolási törvény, szinte lehetetlen volt behajtani ezeket a tartozásokat.

•  Az új nemzeti tulajdonos osztály képviselői között túlságosan is gyakran tűntek fel a hatalomhoz közel álló vagy azzal szorosan összefonódott egyének. Hálábóla tulajdonszerzésért legtöbbször hajlandóak voltak támogatni a kormánypártok,mindenekelőtt a HZDS politikai céljait (kampánytámogatás, a népszerűtlen elbocsátások elhalasztása). A kormánypártok a magánosítással lényegében saját holdudvarukat, kliensrendszerüket építgették.

Annak ellenére, hogy a nemzeti tőkés osztály tagjai nagyon olcsón jutottak amagánosított vállalatokhoz, az állam tolerálta a járulékok, adók és egyéb tartozások nem fizetését, a vállalatok nem szembesültek kemény költségvetési korláttal(magas kamatokkal már igen) és nem kellett félni a csődeljárásoktól, 1997-98-raa vállalati szektor, mindenekelőtt a hazai tulajdonú cégek súlyosan veszteségesekés eladósodottak lettek és számos vállalat a csőd szélére került.17 Jó példakéntszolgálhat a szlovák privatizáció néhány tipikus esete.

2.1. A szlovák privatizáció néhány kirívó esete

2.1.1.  Neografia Martin

V. Meciar második kormánya idején (1994. augusztus 2.) a kormányhoz közel állókulturális szervezt, a Matica slovenská szimbolikus 1 koronáért megkapta a 600milliós értékre becsült Neografia nyomdát (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová- Polonec 1999; Reptová – Polonec 2000; Síuby… 1998).

2.1.2.  Kelet-szlovákiai Vasmű (Vychodoslovenské zeleziarne – VSZ)

A kohászati óriáscég (1996-ban az ország GDP-jének 9%-át, exportjának 12%-át adta, 1994-97 között éves üzemi nyeresége 4,3 milliárd korona körül mozgott) részvényeinek 65%-a még 1992-93 folyamán a kuponos privatizációban került magánkézbe. A VSZ menedzserei 1994. március 11-én megalpították a Manager nevű tár-

A privatizáció három útja és tanulságai… 11

saságot. Ugyanezen a napon a parlamentben megbukott Vladimír Meciar másodikkormánya. A kormány három nap múlva még meg tudta szavazni, hogy a VSZ részvényeinek 10%-át a Manager kapja 200 korona/részvény árfolyamon (az aktuálistőzsdei ár egyharmada). Az akkori pénzügyminiszter, a VSZ egykori menedzsere, Július Tóth volt. 1995-ben (tehát a harmadik Meciar-kormány idején) a társaság további 10%-át értékesítették a vasas szakszervezet vezetői által alapított, Hutník nevűcégnek újra 200 koronáért. 1995 júliusában a vagyonalap a maradék 15%-os tulajdonrészét is eladta a Ferrimex nevű cégnek (ennek negyedét a Hutník birtokolta, atöbbit a VSZ egyes menedzserei az ARDS nevű cégen keresztül), természetesen200 koronáért részvényenként. Akkor Alexander Rezes, a VSZ legfontosabb tulajdonosa volt a közlekedési miniszter, az 1998-as parlamenti választások előtt ő vezette a legfontosabb kormánypárt, a HZDS kampánystábját.

A VSZ hatalmas vállalatbirodalmat épített ki, több mint 100 hazai és külföldi céget birtokolt. Többek között: Sparta Praha futballklub (91%), a Národná obroda(86%) és a Lúc (77%) napilapok, a Szlovák Biztosító (20%). 1997-ben a VSZ és leányvállalatai 40%-os tulajdont szereztek a Beruházási és Fejlesztési Bankban (Investicná a rozvojová banka – IRB), az ország ötödik legnagyobb pénzintézetében és az FNM segítségével lecserélték a vezetőségét. Az IRB vesztesége egyrenőtt, a VSZ azonban nem volt hajlandó részt venni az alaptőke megemelésében. Abankot megrohamozták a kisbetétesek, így az fizetésképtelenné vált és bezárta fiókjait. Miután a részvényesek rendkívüli közgyűlése (1997. december 19.) sem hozott eredményt, a Nemzeti Bank kényszerfelügyelete alá vonta az IRB-t. (Meciar kormányfő a jegybakot tette felelőssé a csődért: „Ha a felelős személyeket keresik,keressék őket a Szlovák Nemzeti Bankban. Ott ülnek és elégedettek.”)

1998-ban a VSZ 716 millió koronás veszteséget termelt és jelntosen el volt adósodva. 1998. november 9-én képtelen volt visszafizetni egy 35 millió dollár értékűszindikált hitelt. A társaságot ún. cross default fenyegette a hitelező bankok részéről (a pénzintézetek egyszerre követelhetik vissza a társaságnak adott hiteleiket,gyakorlatilag csődeljárást kezdeményeznek ellene). Végül az új, Dzurinda-kormánydobott mentőövet a cégnek. Az állami vállalatokon keresztül felvásárolta a VSZ részvényeit, majd a közgyűléseken néhány más tulajdonossal összejátszva fokozatosankiszorította a vezetésből Alexander Rezest, a fiát Júliust és a Hutník vezetőjét, Jaroslav Grubert. A vállalatcsoportot a szlovák származású amerikai Gábriel Eichler vezetésével restrukturalizálták megszabadulva a felesleges tulajdonrészektől (a luxusautók, a sugárhajtású repülőgép, a Sparta Praha, lakások és egyéb tulajdonrészekeladása). Ezt követően a vállalatcsoport kohászati magját egy amerikai stratégiaibefektető, a US Steel vásárolta meg (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová – Polonec 1999; Reptová – Polonec 2000; Síuby… 1998).

2.1.3. Slovnaft

A kőolajfeldolgozással és árusítással foglalkozó 16,46 Mrd korona alaptőkéjű cégben a Slovintegra nevű (a Slovnaft 19 menedzsere által 51%-ban birtokolt) cég szerzett többségi tulajdont gyakorlatilag 1,38 milliárd koronáért. 1995-ben az FNM eladta a Slovintegrának az olajcég 39%-át. Az ár 6,42 Mrd korona, ez azonban 3,5milliárddal csökkent bizonyos beruházások végrehajtása után, és ha a Slovnaft nyereséges maradt (ezt ugye nem volt nehéz teljesíteni), akkor további 2,4 milliárdotlehetett leírni a vételárból. így a 39%-nyi részvény 1 milliárd koronáért lett a Slovintegráé (155,70 korona/részvény áron, azaz a tőzsdei árfolyam 15%-áért!), de mégezt az összeget is részletekre osztották. A Slovintegra az első 100 milliós részletrehitelt vett fel, de ezt már az első osztalékfizetésből visszafizette, és 1996 augusztusában kifizette a maradék 900 milliót is. A Slovintegra 1997-ben újabb 15%-nyirészesedést vásárolt 385,4 millióért (újra 155 korona körüli részvényáron). A pénztúgy teremtette elő, hogy piaci áron eladott 3%-nyi Slovnaft-részesedést (400 000részvényt, darabját 900 koronáért). A Slovnaftban ezután többségi részesedésevolt. Az 1998-as választások után a vagyonalap új vezetése az állam számára előnytelennek ítélte a Slovnaft magánosítását. 2000-ben a Slovintegra ingyen visszaszolgáltatta az FNM-nek a Slovnaft részvényeinek 10%-át. Ekkor a Slovnaft már komolyadósságproblémákkal küzdött. A külföldi valutákban felvett jelentős hiteleket egyrenehezebben tudta fizetni, miután a korona árfolyama 1998/99-ben csaknem 70%ot zuhant a nyugati valutákhoz képest. (Magyarán a menedzsment elfeljtette bebiztosítani magát a valutaárfolyamok ingadozásából eredő veszélyekkel szemben.)2000 végén egy stratégiai befektető, a magyar M0L kötött szerződést a Slovnafttal36,2%-os részesedés vásárlásáról, opciót szerezve a többségi tulajdonhoz szükséges további részvények megvásárlására is (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová

– Polonec 1999; Reptová – Polonec 2000; Sfuby… 1998).

2.1.4.  Nafta Gbely

1996. augusztus l-jén a Nafta Gbely Rt.-ben megmaradt 45,9%-os állami tulajdonrészt (a többit már kuponok segítségével privatizálták) 500 millió koronáért a teljesen ismeretlen Druhá obchodná Rt. szerezte meg. A Nafta éves nyeresége 1995ben 1 milliárd 75 millió korona volt, a tulajdonrész az aktuális tőzsdei árak alapján3,2 milliárdba került volna. (A Nafta iránt olyan óriáscégek is komolyan érdeklődtek,mint a Ruhrgas, az 0MV vagy Gas de Francé.) A Druhá obchodnának ráadásul csaka 150 millió koronás első részletet kellett kifizetnie 30 napon belül, a többit 10 évigtörleszthette. 1997-ben kiderült, hogy a Druhá obchodná egyik tulajdonosa VladimírPoór, a HZDS nagyszombati kerületi vezetőségének elnöke. (A Druhá obchodnászékhelye egy elhagyatott házban volt, a céget a részvényesek közgyűlésén megbízottak képviselték – ezt az értékpapírtörvény 1995-ös módosítása tette lehetővé,amely engedélyezte a név nélküli részvények létezését.) A Nafta Gbely az eladásután gyakran sugárzott reklámokat a VTV magántelevízióban (amely a HZDS vezetőinek tulajdonában volt és tetemes összegekkel tartozott a VÚB banknak). Az FNMnek 1999-ben számos törvénysértésre hivatkozva sikerült az eredeti 500 millióértvisszavásárolnia a 45,9%-os részvénycsomagot. A vételár egyébként a Druháobchodnát hitelező bankok számlájára ment, amelyek zálogjoggal rendelkeztek acég részvényeire (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová – Polonec 1999; Reptová

– Polonec 2000; Síuby… 1998).

2.1.5.  NAD Trencín

A teherszállítással foglalkozó vállalatot 1995-ben 30 millió koronáért adták el.1997-ben ezt az adásvételi szerződést megszüntették és a céget újra eladták

A privatizáció három útja és tanulságai… 13

ugyanannak a társaságnak 7 millió(!) koronáért. A tualjdonosok közt volt a vagyonalap elnökhelyettesének és a HZDS trencséni kerületi elnökének, Milán Reháknaka sógora is (Marcincin 2000; Miklós 1997; Reptová – Polonec 1999; Reptová Polonec 2000; Síuby… 1998).

Ahogy a felsorolt példákból is kiderül a nemzeti tőkés osztály megteremtésénekideologikus koncepciója megbukott, különösen az 1998-as hatalomváltás után. Azúj, Mikulás Dzurinda vezette szlovák kormány már nem ragaszkodott a nemzeti tulajdonhoz, sem a stratégiai vállalatokhoz. A magánosítás legfontosabb technikájává a nyilvános pályáztatás vált, a vevők túlnyomó többsége külföldi stratégiai befektető lett.

Az új kormánynak vállalnia kellett elődjének gazdasági örökségét is. A privatizáció szempontjából – az előző kormány által magánosított vállatok (részleges vagyteljes) visszaszerzéséért folytatott harc mellet – mindenekelőtt a bankrendszer konszolidációja érdemel említést. A szlovák bankok hitelezési gyakorlata a csehországihoz volt hasonló, akárcsak az ennek következtében felhalmozott problémás hitelállomány. A menedzsment által privatizált Általános Hitelbank (VÚB – Vseobecnáúverová banka), az állam többségi tulajdonába megmaradt Szlovák Takarékpénztár(SLSP – Slovenská sporitel’na), és a már említett IRB (Investicná a rozvojová banka), több lépcsőben lezajlott konszolidálása 124 milliárd koronát emésztett fel.181998 végén ebben a három hazai kézben lévő nagybankban tömörült a pénzintézetek 141,6 milliárdnyi összes minősített hiteleinek a 85%-a (Reptová – Strieborny2000, 505). Az 1999 utáni bankkonszolidáció költségéhez hozzászámolható mégaz öt csődbe ment kisebb hitelintézet betéteseinek kártalanítására kifizetett 20 milliárd korona is.19 Ezen kiadásokkal áll szemben a három bank privatizációjából befolyt 42,2 milliárd korona.

3. Magyarország – a bevételekre koncentrálva

A magyar privatizációban a többi átalakuló gazdasághoz hasonlóan számos privatizációs technikát alkalmaztak,20 a domináns forma azonban a nyílt versenypályázatvolt. Fő jellemzői a következőképpen összegezhetők: a nemzetközi tendereken keresztül többségi részesedést adtak el közvetlenül és jórészt készpénzért az új tulajdonosoknak, akik a legtöbb esetben (különösen a nagyobb vállalatoknál) külföldistratégiai vagy pénzügyi befektetők voltak. A fő cél a bevételek maximalizálása ésa vállalati szektor restrukturalizációjának felgyorsítása, versenyképességének erősítése volt. Különösen igazak ezek a jellemzők a privatizációs „csúcsidőszakéra aHorn-kormány (1994-1998) idején, amikor a (kormány második pénzügyminiszteréről, Bokros Lajosról elnevezett) gazdasági stabilizációs csomag szerves részekénta legnagyobb értékű állami vagyon került magánkézbe (főként külföldi vállalatoktulajdonába).21 1990 és 1998 között a privatizációs bevételek 1443 milliárd forintot tettek ki, ennek 80%-a a Horn-kormány idején keletkezett, egyedül az 1995-ösrekordévben 481 milliárd forintos bevételt könyvelhetett el az állam, ráadásul ennek 95%-a készpénzben realizálódott, s ezen belül 87% devizabevétel volt.22 A magyar privatizáció ezért a cseh vagy a szlovák magánosítással szemben jelentősenvonzotta a külföldi tőkét, a külföldi beruházások fele privatizációs bevétel volt.

3. táblázat. Közvetlen külföldi tőkebefektetések Magyarországon (1972-1998)

* kumulatív összesítés

Forrás: Csáky-Macher 1998, 140.

Jórészt az új külföldi tulajdonosoknak köszönhetően felgyorsult a restrukturalizáció,jelentős beruházások és technikai fejlesztések valósultak meg, nőtt a vállalati szektor versenyképessége. Főképp a privatizációs bevételeknek köszönhető az is, hogyaz ezredfordulóig a visegrádi országok közül Magyarországra áramlott a legtöbb külföldi befektetés. A külföldi tőke jelentős szerepe mellett a magyar privatizáció számos más körülmény tekintetében is jelentős eltérést mutat az előző két fejezetbenleírt cseh vagy szlovák úttól:

•  A vállalatok sokkal korábban szembesültek a kemény költségvetési korláttal abankok részéről. A bankok konszolidációja már 1993 és 1995 között lezajlott, apénzintézetek 1994 és 1997 között magánkézbe kerültek. A vállalati szektor nemszámíthatott az állami bankok pénzcsapjára.

•  1991 októberében elfogadtak egy szigorú csődtörvényt, ezután csőd- és felszámolási hullám söpört végig a vállalati szektoron, a legtöbb esetben sem a kormány sem az új tulajdonosok nem támogatták a mesterségesen magas foglalkoztatottság fenntartását, a foglalkoztatottak száma 1990 és 1994 között 1,35 millióvalcsökkent.23

•  A magyar államadósság (mind a közszféra adósságállománya, mind az országteljes külföldi adóssága) rendkívül magas volt. Az állami költségvetések emellett súlyos hiánnyal küszködtek. A kormány csak a privatizációból számíthatott jelentősebbbevételekre, ezért a magánosítást nagyban befolyásolta a kormányzat pénzszerzési kényszere (ezen belül a konvertibilis külföldi valutában megjelenő bevételek megszerzésének kényszere is24). Erre utal az is, hogy Magyarország szánta rá magát leghamarabb az igazán nagy bevétellel kecsegtető energetikai és telekommunikációsnagyvállalatok eladására. (Miután az ebből befolyt összeget az államadósság csökkentésére fordították, jelentősen csökkent az eladósodottság mértéke.25)

Sajátos szerepet játszott a privatizáció az értéktőzsde felfutásában is. Magyarországon egyedülálló módon pár nagyvállalat többségi részesedését nem adták elkülföldi stratégiai befektetőnek, hanem a tőzsdén értékesítették részvényeiket. Akét legjelentősebb ilyen vállalat a legnagyobb magyar pénzintézet, az OTP Bank Rt.és a MOL (Magyar Olaj és Gázipari) Rt. Emellett sok stratégiai befektetőnek eladottnagyvállalat részvényeinek egy részét is a tőzsdén kínálták eladásra (Matáv, energiaszolgáltatók). A privatizáció keretében a Budapesti Értéktőzsdére (BÉT) bevezetett 24 társaság adta 1997-ben a részvényszekcióban a tőzsdei kapitalizáció (tőzsdei vállalatok összértéke az aktuális piaci részvényár alapján) 93%-át, és 1995 és1997 között jórészt ezen részvények bevezetésének köszönhetően a tőzsde kapitalizációjának aránya a nemzeti össztermék 6%-ának megfelelő összegről 36%-ra nőtt,miközben a tőzsdeindex (BUX) 1550 pontról 8000 pont fölé emelkedett 1996 és1997 között.26 Ha leszámítunk néhány anomáliát, például azt, hogy az energiaszolgáltatók privatizálására a nagy hajrában még az előtt került sor, hogy dereguláltákvolna az energiaárakat és megteremtettek volna egy azokat szabályozó független hivatalt (Csaba 2002, 274), akkor a magyar magánosítás 1990 és 1998 közötti időszakának domináns formája, a többségi részesedések nyílt versenypályázatokon keresztül történő közvetlen eladása, a „nyerjen a kedvezőbb ajánlat” elve alapján, sikeresnek mondható. Egyrészt magas bevételeket hozott az államkassza számára,másrészt valós tulajdonosi réteget teremtett, amely megfelelő tőkével, tudással, tapasztalattal és technológiával rendelkezett, megkezdte a vállalatok fejlesztését ésnövelte versenyképességüket.

4. Az összehasonlítás és tanulságai

A három ország a domináns privatizációs technika tekintetében a vizsgált időszakban három különböző utat járt be. A cseh kuponos privatizáció fő célja az állami tulajdon jelentős részének gyors és igazságos elosztása, a széles társadalmi tömegek tulajdonossá tétele volt, Szlovákiában egy ideológiai-politikai célkitűzés, a nemzeti tőkés osztály megteremtése érdekében folyt a magánosítás, míg Magyarországon a fő hangsúly a bevételek maximalizálásán és a valós, a vállalat jövőjét biztosító tulajdonosok megtalálásán volt. Amire számos, a gazdasági átmenetet elemzőtanulmány is rámutatott (pl. Hoff-Stiglitz 2002 és Tornell 1999), azt a cseh és aszlovák példa is megerősíti: egy cég magánosítása még nem vezet el automatikusan a vállalati menedzsment és hatékonyság javulásához, a törvények betartásához. Tornell (1999, 2) szerint a privatizáció csak akkor vezet nagyobb hatékonysághoz, ha legalább három feltétel teljesül:

•  A tulajdonosi jogok minden vállalaton belül maradéktalanul érvényesülnek, azúj tulajdonosoknak minden joguk megvan az általuk megszerzett vállalat ellenőrzéséhez.

• Az új tulajdonosok a cégen kívül kemény költségvetési korláttal szembesülnek,nem léteznek fiskális transzferek vagy egyéb segítség a vállalatoknak.

•  Politikai nyomástól mentes, átlátható törvényi szabályozás alakul ki, minimális korrupcióval és transzparens csődeljárások lehetőségével.

Csehországban és Szlovákiában szinte teljesen hiányzott az utóbbi két feltétel.Az állami bankok (akárcsak a menedzsment által magánosított cseh IPB vagy a szlovák VÚB) továbbra is puha költségvetési korlátot érvényesítettek a vállalati szektorirányában. A felelőtlen banki hitelezés mellett Szlovákiában 1994 és 1998 közöttaz állam gyakorlatilag az adók és járulékok nem fizetését is tolerálta. Mindkét országban hiányzott egy megfelelő és a gyakorlatban is alkalmazott csődtörvény, ésnem létezett hatékony bank és értékpapírpiaci felügyelet. Sőt a kisebbségi részvényesek elégtelen védelmét figyelembe véve még az első pontban megfogalmazott féltétel is erősen megkérdőjelezhető. A cseh és szlovák domináns privatizációs stratégia sem az államkassza számára nem hozott jelentős hasznot, sem a vállalatiszektorba nem irányított elégséges tőkét, nem növelte jelentősen a hatékonyságotés a vállalati menedzsment színvonalát. Sőt, számos esetben a vállalati adósságoklátványosan nőttek, s számos cég csődbe vagy a csőd szélére jutott. A deklarált célokat sem sikerült elérni, Csehországban a lakosság széles rétegei nem akartak tulajdonosokká válni, az első adandó alkalommal megpróbálták készpénzre váltani kuponjaikat, Szlovákiában pedig – annak ellenére, hogy szinte ingyen osztogattak vállalati tulajdonrészeket – nem jött létre erős nemzeti tulajdonos osztály (vagy csakaddig létezett míg csődbe vagy a csőd szélére jutatta a vállalatokat vagy túladott rajtuk egy külföldi tulajdonosnak, esetleg törvénysértések miatt kénytelen volt visszaszolgáltatni tulajdonát a Nemzeti Vagyonalapnak). Mindkét országban a rövidtávúhaszonszerzés volt a legelterjedtebb stratégia a hazai érdekcsoportok részéről. Amagánosítás domináns formájának jellemzőit a köv. táblázat foglalja össze:

4. táblázat. Privatizációs technikák összehasonlítása

A táblázatból kitűnik, hogy a magyar stratégia járható útnak bizonyult, ellentétben acseh vagy a szlovák technikákkal. Nem véletlen, hogy 1997-1998 után a hivatalbalépő cseh és szlovák kabinetek lényegében a magyar modell alapján folytatták a privatizációt. A magánosítás fő módja a pályázatok kiírása lett, a felkínált nagyvállalatokat kivétel nélkül külföldi stratégiai befektetők vásárolták meg. (2000 után Csehország megelőzte Magyarországot a külföldi befektetések nagysága terén. Ez főlega privatizációs bevételeknek volt köszönhető.27) A hibákból való tanulást jelezte a kilencvenes évek végétől kezdődő törvénymódosítások sora is, a legfontosabbak apénzpiaci felügyelet szigorítása, a banki és értékpapírtörvények módosításai, acsődtörvények szigorítása és gyakorlati alkalmazása. Az előző évek hibás döntéseinek számláját azonban az adófizetőknek kellett megfizetni. Ez mindenekelőtt abankkonszolidáció terén jelentett csillagászati kiadásokat.

Mindhárom ország bankrendszere már az átalakulás kezdetén jelentős, a szocialista rendszerből örökölt problémás hitelállománnyal rendelkezett. A pénzintézetekállami tulajdonban maradása, a bankkonszolidáció és privatizáció halogatása csaktovább növelte a minősített kinnlevőségek arányát. Ha a konszolidáció és privatizáció hamarabb zajlik le – erre mindenekelőtt Csehországban és Szlovákiában volt jóesély – akkor a bankok rendbetételére fordított összegek is jóval kisebbek lehettekvolna.

A pénzintézetek menedzsmentnek való eladása (management buyout) sem nevezhető követendő példának a három ország tapasztalata alapján. A saját vezetőkáltal privatizált három térségbeli nagybank (az IPB Csehországban, a VÚB Szlovákiában és a Postabank Magyarországon) története kísértetiesen hasonlít egymásra.Később mindhárom bank nagy összegű állami konszolidációra szorult (és így újra állami tulajdonba került).28 Hitelezési gyakorlatuk nagyban hasonlított az állami bankokéra, hatalmas problémás hitelállományt halmoztak fel. Eközben igyekeztek politikai kapcsolatokkal bebiztosítani magukat és jelentős médiaérdekeltségeik is voltak. Az IPB politikusokat nevezett ki vezető pozíciókba, pártoknak hitelezett, pártlapot adott ki, hitelezte a legfontosabb magántelevíziót és a másikat birtokolta, a Postabank kedvezményes (ún. VIP) hiteleket osztogatott politikusoknak és befolyásosközéleti személyiségeknek, és valóságos médiabirodalmat hozott létre, a VÚB a kormánypárt politikusai által birtokolt VTV magántelevíziót hitelezte, hogy csak a legkirívóbb példákat említsük.

A nagyvállalatok túlnyomó többsége mindhárom országban külföldi tulajdonbakerült, még ott is, ahol (mint Szlovákiában) a politikai vezetés pontosan ennek azellenkezőjét akarta elérni. Ennek fényében kedvezőbb megoldás az, ha az állam versenypályázatokon keresztül közvetlenül adja el a cégeket, mert így a bevételek közvetlenül az államkasszába áramlanak, és a kormány befolyásolhatja a magánosításfeltételeit. Csehországban vagy Szlovákiában a többségi tulajdonrészek ilyen eladásával az állam jelentős bevételekhez jutott volna, esély lett volna a restrukturalizáció felgyorsulására, és az ország tőkevonzó képessége is jelentősen megnőtt volna.Bár a hazai és a külföldi tulajdonlásról szóló vita az átalakuló gazdaságokban igenélénk volt, valójában a nagyvállalatok esetében a külföldi tulajdonosoknak nem igazán volt alternatívája. Egyedül ők rendelkeztek a szükséges ismeretekkel, nemzetközi háttérrel és mindenekelőtt a beruházásokhoz szükséges jelentős tőkével, ezeknélkül elképzelhetetlen volt a vállalatok versenyképessé tétele. Érdekes, hogy a legtöbb nagy társaság ott maradt hazai tulajdonban, ahol ez a legkevésbé volt hangosan deklarált célkitűzés: Magyarországon. (A tőzsdén keresztül privatizált vállalatokról van szó, a két legjelentősebb a MOL és az OTP. Ezen vállalatok hazai tulajdonacsak annyit jelent, hogy hazai menedzsment irányítja őket egy hazai központból, ésrészvényeikkel a Budapesti Értéktőzsdén kereskednek, nem többet és nem kevesebbet.29)

Felhasznált irodalom

Antal László 1998. Az átmenet évtizede. In: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László(szerk.): Magyarország évtizedkönyve. 1988-1998. l-ll. köt. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.

Ceská republika 1999. Na cesté ke vstupu do EU. 2. díl. Hlavní správa. Czech Republik1999. Washington-Praha, World Bank.

Csaba László 1999. A rendszerváltás elmélete és/vagy a közgazdaságtan kudarca? Közgazdasági Szemle, 1. sz.

Csaba László 2002. Az átalakulás fejlődéselmélete. Közgazdasági Szemle, 4. sz.

Csáky György-Macher Ákos 1998. A magyarországi privatizáció 10 éve. 1988-1997. In: Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László (szerk.): Magyarország évtizedkönyve.1988-1998. l-ll. köt. Budapest, Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.

Debreczeni József 1998. A miniszterelnök. Budapest, Osiris.

Dlouhy, Vladimír 2000. Ceská ekonomická reforma: deset bourlivych let. In: Fiala, Petr Miks, Frantisek (eds.): Ceská konzervativnía liberálnípolitika. Brno, Centrum prostúdium demokracie a kultury (CDK).

Doliak, Michal – Kollárová, Mariana 2002. Hospodárske reformy v krajinách V4. In:Marcincin, Anton (ed.): Hospodárska politika na Slovensku 2000-2001.Bratislava, SFPA.

Dvorácek, Vladimír 1998. Fond národného majetku SR. In: Síuby a realita, slovenská ekonomika 1995-1998. Bratislava, Centrum pre ekonomické a sociálne analyzy- MESA10.

Elster et. al. 1998. Institutional design in Post-communist Societies, Rebuilding the spin atsea. Cambridge, Cambridge University Press.

Fiala, Petr – Miks, Frantisek 1998. Úvahyo ceské politické krizi. Brno, Centrum pro stúdiumdemokracie a kultury (CDK).

Fiala, Petr- Miks, Frantisek (ed.) 2000. Ceská konzervativní a liberální politika. Brno, Centrum pro stúdium demokracie a kultury (CDK).

Fischer, Stanley-Sahay, Ratna 2000. The transition economies after ten years. Cambridge,MA, National Bureau of Economic Research, http://www.nber.org/papers/w7664.

Gyárfásová, Ol’ga – Krivy, Vladimír – Velsic, Marián 2001. Krajina v pohybe, Správa o politickych názoroch a hodnotách íudína Slovensku. Bratislava, IVO.

Hoff, Karla-Stiglitz, Joseph E. 2002. After the big bang? Obstacles to the emergence oftherule of law in post-communist societies. Cambridge, MA, National Bureau of Economic Research (working paper No. 9282).

Husák, Petr 1997. Budování kapitalizmu v Cechách – rozhovory s Tomásem Jezkem. Praha,VOLVOX GLOBATOR.

Jakoby, Marék 1998. Inflácia, zahranicné zadlzenie. In: Síuby a realita, slovenská ekonomika 1995-1998. Bratislava, Centrum pre ekonomické a sociálne analyzy – MESA10.

Jakoby, Marék – Morvay, Karol – Pazitny, Péter 2000. Celkovy ekonomicky vyvoj. In: Kollár,Miroslav – Meseznikov, Grigorij (eds.): Slovensko 2000. Súhrnná správa o stavespolocnosti. Bratislava, IVO.

Jurzyca, Eugen 1998. Prirodzené monopoly – Rodinné striebro ci striebro niekofkych rodín?In: Síuby a realita, slovenská ekonomika 1995-1998. Bratislava, Centrum preekonomické a sociálne analyzy – MESA 10.

Jurzyca, Eugen – Jakoby, Marék – Pazitny, Péter 1999. Celkovy ekonomicky vyvoj. In:Meseznikov, Grigorij – Ivantysin, Michal (eds.): Slovensko 1998-1999. Bratislava,IVO.

Joch, Román 2000. Deset let liberálné-konzervativní politiky v ŐR. In: Fiala, Petr – Miks, Frantisek (ed.): Ceská konzervativní a liberální politika. Brno, Centrum pro stúdiumdemokracie a kultury (CDK).

Klaus, Václav 2000. Poznámky k „analyzám” transformace. In: Fiala, Pert – Miks, Frantisek(ed.): Ceská konzervativní a liberální politika. Brno, Centrum pro stúdium demokracie a kultury (CDK).

Komái, János 1998. Od gulásového komunizmu k trhovej ekonomike. Bratislava, Kalligram.

Lengyel László 1998. Pártházból palotába. Budapest, Helikon.

Marcincin, Anton 2000. Privatizácia. In: Beblavy, Miroslav – Marcincin, Anton (ed.): Hospodárska politika na Slovensku 1990-1999. Bratislava, INEKO-SFPA.

Mejstrík, Michal 1999. (Best) practices in corporate governance: Theory and Czech practice.Prague, EEIP-Institute of Economic Studies-Faculty of Social Sciences-CharlesUniversity.

Naumann Stiftung, Friedrich 1998. Models of privatization in Central/Eastern Europe, Latinand North Amerika. Washington DC.

A privatizáció három útja és tanulságai… 23

Némecek, Tomás 2000. Vzostup a pád impéria. Dominó Fórum, 24. sz., 10. p.

OECD 2001. Správy o ekonomickom vyvoji, Ceská republika. Fináncé a Úvér, 11. sz. Mimorádná príloha.

Pohl’adávky po lehote splatnosti v SR. 2000. Trend, 15. sz,. 4A. p.

Popp, Pavol 2002. Bankovy sektor. In: Marcincin (ed.): Hospodárska politika na Slovensku2000-2001. Bratislava, SFPA.

Prúcha, Václav 2003. Ekonomické aspekty délenf Ceskoslovenska v letech 1990-1993. OS,1. sz.

Reptová, Ol’ga – Polonec, Igor 1999. Privatizácia. In: Meseznikov, Grigorij – Ivantysyn, Michal(ed.): Slovensko 1998-1999. Súhrnná správa o stave spolocnosti. Bratislava,IVO.

Slovak Trade Forum 1999. Bratislava, Media Plus Publishing House, 28. sz.

Síubya realita, slovenská ekonomika 1995-1998. 1998. Bratislava, Centrum pre ekonomické a sociálne analyzy – MESA 10.

Szomolányi, Sona 1999. Kíukatá cesta Slovenská k demokracii. Bratislava, Stimul.

Tomsík, Vladimír 1999. Proces ekonomické transformace vzemích strednía vychodnf Evropy.l-ll. köt. Praha, Vysoká skola ekonomická, Fakulta národohospodárská.

Tornell, Aaron 1999. Privatizing the privatized. Cambridge, MA, National Bureau of EconomicResearch, http://www.nber.org/papers/w7206.

Tóth, Ján 2000. Fiskálna politika. In: Beblavy- Marcincin (ed.): Hospodárska politika na Slovensku 1990-1999. Bratislava, INEKO-SFPA.

Tóth, Ján 2002. Fiskálna politika. In: Marcincin (ed.): Hospodárska politika na Slovensku2000-2001. Bratislava, SFPA.

Vodicka, Pavel 2003. Delenie Ceskoslovenska – Desat rokov po… Dominó Fórum , 1. sz.

Wagner, Nancy – lakova, Dóra 2001. Financial sector evolution in the Central European economies in supportingmacroeconomic stabilityandsustainablegrowth. (IMF- Working paper 01/141), Washington DC, International Monetary Found.