Garaj Lajos: Az ember tragédiája a cseh és a szlovák színpadon

Az em­ber tra­gé­di­á­já­nak könyv­tár­nyi iro­dal­ma van, hi­szen min­dig ké­pes új­sze­rű­en hat­ni, újabb és újabb gon­do­la­to­kat éb­resz­te­ni az ol­va­só­ban, a né­ző­ben. Mind­ezt mesz­­sze­me­nő­en bi­zo­nyít­ják a kö­rü­löt­te dú­ló nagy esz­me­fut­ta­tás­ok és vi­ták, ame­lyek meg­pró­bál­ták meg­ha­tá­roz­ni a Tra­gé­dia he­lyét a ma­gyar és a vi­lág­iro­da­lom­ban. Dol­go­za­tunk­nak nem az a cél­ja, hogy az ilyen jel­le­gű szak­iro­dal­mat sza­po­rít­sa. Csak ak­kor té­rünk ki a mű­vel kap­cso­la­tos szak­iro­da­lom­ra, ha az a Tra­gé­dia szín­pa­di pá­lya­fu­tá­sát is érin­ti. Egyet­ért­he­tünk ugyan­is He­ve­si Sán­dor­ral, aki a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta a Tra­gé­di­á­ról: „Ilyen mű­nek nin­csen so­ha vég­le­ges előadása… Ma­dách köl­te­mé­nye bib­li­á­ja a Nem­ze­ti Szín­ház­nak, me­lyet örök­ké for­gat, amely­ből min­dig ta­nul, ame­lyet so­ha­sem fog tel­je­sen kitanulni.”1 Az utób­bi idő­ben mint­ha meg­rit­kul­tak vol­na Ma­dá­c­hot és a Tra­gé­di­át öve­ző esz­me­fut­ta­tás­ok, ta­nul­má­nyok, mo­nog­rá­fi­ák. And­rás Lász­ló mű­vét azon­ban még­is meg kell említenünk.2 Fel­me­rül­het s a könyv kap­csán fel is me­rült a kér­dés: a ha­tal­mas Ma­dách-iro­da­lom is­me­re­té­ben van még egy­ál­ta­lán Ma­dách-rej­tély? And­rás Lász­ló több lé­nye­ges kér­dés­ben el­mé­lyí­ti ed­di­gi is­me­re­te­in­ket, meg­vi­lá­gít­ja a ho­má­lyos­nak hitt vagy el­ho­má­lyo­sí­tott né­ze­te­ket Ma­dách­ról és a Tra­gé­di­á­ról. Ha azon­ban igaz­nak vél­jük He­ve­si Sán­dor imént idé­zett gon­do­la­ta­it, s fel­idéz­zük Kán­tor La­jos lé­nye­ges kér­dé­se­ket érin­tő kismonográfiájának3 ve­zér­gon­do­la­tát, amely sze­rint a Tra­gé­dia esz­mei, mű­vé­szi, for­mai ér­tel­me­zé­se kö­rül dí­vó vi­ták je­len­tő­sen be­fo­lyá­sol­ták a Tra­gé­dia szín­pa­di vál­to­za­ta­it, ak­kor a fel­tett kér­dés­re He­ve­si Sán­dor gon­do­la­ta­i­val egyet­ért­ve fe­lel­he­tünk: van és lesz Ma­dách-rej­tély, „ame­lyet so­ha­sem fo­gunk tel­je­sen ki­ta­nul­ni”, ám min­dig gaz­da­god­ni fo­gunk ál­ta­la.
A Tra­gé­dia szín­pa­di pá­lya­fu­tá­sa Paulay Ede ne­vé­hez fű­ző­dik. A Nem­ze­ti Szín­ház egy­ko­ri igaz­ga­tó­ja és ren­de­ző­je 1883-ban vit­te szín­re a da­ra­bot. Da­col­nia kel­lett az el­len­té­tes né­ze­tek­kel, elő­í­té­le­tek­kel (könyv­drá­ma nem al­kal­mas szín­pa­di be­mu­ta­tás­ra, pes­­szi­mis­ta stb.). „Persze… ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött egy­sé­ges ál­lás­fog­la­lás­ról és an­nak a szín­pa­don va­ló ér­vé­nye­sí­té­sé­ről nem le­he­tett szó” – szö­ge­zi le töb­bek kö­zött Ma­gyar Bá­lint a be­mu­ta­tó­val kapcsolatban.4 Paulay Ede úgy ol­dot­ta meg ezt a ne­héz fel­ada­tot, hogy mi­nél ke­ve­sebb el­len­sé­ges­ke­dés­re ad­jon okot. Igye­ke­zett min­dent el­há­rí­ta­ni az út­ból, ami át­hág­ha­tat­lan ne­héz­sé­get oko­zott vol­na. Meg­rö­vi­dí­tet­te a da­ra­bot, bi­zo­nyos ré­sze­ket ös­­sze­vont, má­so­kat vi­szont ki­ha­gyott. Ki­hagy­ta pl. az űr­je­le­ne­tet, ös­­sze­von­ta a Kep­ler-je­le­ne­te­ket. Ki­ha­gyott né­hány ké­nyes­nek tű­nő részt: a ró­mai szín­ből Cluvia da­lát, mely­ben „bor­dély­ház­ról” éne­kel, a lon­do­ni kép­ből a „kéjhölgy”-jelenetet, s át­szer­kesz­tet­te a lon­do­ni színt. Ki­emel­te vi­szont a Mar­seil­laise­-t, ame­lyet az Ope­ra kó­ru­sa adott elő. Paulay Ede vál­lal­ko­zá­sát si­ker ko­ro­náz­ta. Már ma­ga a tény, hogy drá­ma­iro­dal­munk e gyöngy­sze­me szín­pad­ra ke­rült, si­ker­ként köny­vel­he­tő el. Paulay Ede vi­szont töb­bet ért el. Az em­ber tra­gé­di­á­ja kas­­sza­si­ker lett. A Nem­ze­ti Szín­há­zon kí­vül még ti­zen­egy vi­dé­ki szín­ház tűz­te mű­so­rá­ra. Az ős­be­mu­ta­tó­nak kö­szön­he­tő­en a Tra­gé­dia kül­föl­di szín­pad­ok­ra is el­ju­tott (Ham­burg, Bécs, Prá­ga, Ber­lin stb.).
Paulay utó­da­i­ra várt az a fel­adat, hogy a ren­de­zők a szín­re­vi­telt tö­ké­le­te­sít­sék, va­la­mi új­jal gaz­da­gít­sák. Az egyes ké­sőb­bi fel­újí­tá­sok – Fes­te­tics An­dor (1897), Som­ló Sán­dor (1900), Tóth Im­re (1905) – a ren­de­zés te­rén sem­mi újat sem hoz­tak. Egy te­het­sé­ges utód azon­ban még­is meg­je­lent: He­ve­si Sán­dor.
He­ve­si Sán­dor elő­ször 1908-ban ren­dez­te a Tra­gé­di­át a Nép­szín­ház Víg­ope­ra szín­pa­dán. Az olyan tí­pu­sú ren­de­zők kö­zé tar­to­zott, mint azt Ma­gyar Bá­lint meg­jegy­zi, „aki akart és tu­dott újat ad­ni né­ző­nek és közönségnek”.5 Ren­de­zői el­kép­ze­lé­sét He­ve­si Sán­dor az Ale­xan­der Ber­nát ál­tal ki­adott, ma­gya­rá­za­tok­kal el­lá­tott Tra­gé­dia ki­adá­sá­ra ala­poz­ta. Sok öt­le­tet me­rí­tett Ale­xan­der magyarázataiból.6 „A tra­gé­dia szín­pa­di struk­tú­rá­já­ban ér­vé­nye­sí­tet­te a mű ta­go­lá­sá­nak Ale­xan­der­től fel­vá­zolt rend­kí­vül vi­lá­gos sé­má­ját, meg­va­ló­sí­tot­ta az el­len­té­tes tar­tal­mú je­le­ne­tek szo­ro­sabb kap­cso­ló­dá­sát az elő­adás­ban, va­la­mint Ádám öre­ge­dé­sé­nek gon­do­la­tát a tör­té­nel­mi szí­nek­ben” – jegy­zi meg a ren­de­zés­sel kap­cso­lat­ban Staud Géza.7 A Tra­gé­dia elő­adá­sá­nak jel­le­gét eb­ben az eset­ben nagy­ban meg­ha­tá­roz­ták a dísz­le­tek. Az elő­adás­hoz az Eszterházy Mik­lós ál­tal ké­szít­te­tett dísz­le­te­ket hasz­nál­ták fel, ame­lyek ere­de­ti­leg az 1892-es bé­csi elő­adás­ra ké­szül­tek. A re­vü­sze­rű tör­té­nel­mi tab­lók a meiningenizmus stí­lu­sát kép­vi­sel­ték, s így a né­zők – He­ve­si el­kép­ze­lé­sei el­le­né­re – egy meinigeni ha­tá­sú elő­adást lát­hat­tak. (A meiningenizmus II. György meiningeni her­ceg [1826–1914] és ud­va­ri szín­tár­su­la­ta ál­tal meg­va­ló­sí­tott szín­há­zi re­for­mok és mű­vé­szi tö­rek­vé­sek ös­­sze­fog­la­ló el­ne­ve­zé­se.)
He­ve­si Sán­dort 1922-ben a Nem­ze­ti Szín­ház igaz­ga­tó­já­vá ne­vez­ték ki. Az új hely­zet­ben ked­ve­ző al­ka­lom nyílt a Tra­gé­dia má­sod­szo­ri meg­ren­de­zé­sé­re. Az 1908-as elő­adás­tól el­té­rő­en az 1923-as fel­újí­tás­ban nem sze­re­pel a Mar­seil­laise. Ez az el­ha­tá­ro­zás az ak­ko­ri ked­ve­zőt­len po­li­ti­kai lég­kör­rel ma­gya­ráz­ha­tó. Paulayval el­len­tét­ben He­ve­si azon­ban fon­tos­nak tar­tot­ta az űr­je­le­ne­tet. El­is­me­ri ugyan, hogy szín­pa­di­lag ne­héz meg­ol­da­ni, de itt nem a dísz­let a fon­tos, ha­nem Ádám és Lu­ci­fer pár­be­szé­de és a Föld szel­le­mé­nek meg­nyi­lat­ko­zá­sa. Ren­de­zői el­kép­ze­lé­se­it ő ma­ga így ma­gya­ráz­za: „az egész szín­pa­di be­ál­lí­tás­nak szim­bo­li­kus­nak kell len­ni, egyút­tal álom­sze­rű­nek, mert hi­szen Ádám majd­nem min­den kép vé­gén fel­éb­red vagy leg­alább­is föl­esz­mél… Az új Em­ber tra­gé­di­á­ja te­hát nem egyes kor­ké­pek so­ro­za­tá­ból, ha­nem Ádám lel­ké­ből, ál­má­ból és ví­zi­ó­i­ból épí­ti fel a szín­pa­di ke­re­tet, s ab­ból szer­kesz­ti meg az egyes jeleneteket.”8 He­ve­si ren­de­zői kon­cep­ci­ó­ját te­hát a Tra­gé­dia ví­zi­ó­sze­rű fel­fo­gá­sa és a szim­bo­li­kus dísz­le­tek al­kal­ma­zá­sa je­len­tet­te.
A ren­de­zés­ről el­is­me­rő­en szól a kri­ti­ka is. Ki­eme­li He­ve­si be­ál­lí­tá­sát, mond­ván, hogy nem a tör­té­nel­mi hű­sé­get és re­a­li­tást húz­za alá a vál­to­zó ké­pek so­ro­za­tá­ban, ha­nem a drá­mát, a tra­gé­di­át, az em­be­rért fo­lyó har­cot hang­sú­lyoz­za, amely az ég­ből in­dul az Úr és Lu­ci­fer kö­zött, s amely át­fű­ti, él­te­ti és szo­ros egés­­szé sű­rí­ti a ti­zen­öt színt.9
Nagy vá­ra­ko­zás előz­te meg He­ve­si Sán­dor 1926-os ren­de­zé­sét is. Ez­út­tal Az em­ber tra­gé­di­á­ját misz­té­ri­um­ként fog­ta fel. A misz­té­ri­um-for­ma elő­re­lé­pést je­len­tett a Tra­gé­dia ren­de­zé­sé­ben, de csak egy for­má­ja lett vol­na. He­ve­si azon­ban nem tu­dott túl­jut­ni ezen a for­mán.
A har­min­cas évek­ben Az em­ber tra­gé­di­á­ja elő­adá­sa­i­ban, ren­de­zé­se­i­ben szin­te sem­mi újat nem fe­dez­he­tünk fel. Hont Fe­renc kez­de­mé­nye­zé­sé­re 1931-ben meg­ren­dez­ték a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­ko­kat. En­nek ke­re­tén be­lül mu­tat­ták be Sze­ge­den 1933-ban a Tra­gé­di­át Hont Fe­renc és Buday György dísz­le­te­i­vel. A Nem­ze­ti Szín­ház­ban 1937 őszén ke­rült sor is­mét a Tra­gé­dia fel­újí­tá­sá­ra. Ez a be­mu­ta­tó azon­ban a ham­bur­gi ren­de­zés (Né­meth An­tal mun­ká­ja) meg­is­mét­lé­se, az 1941-es fel­újí­tás pe­dig a ko­ráb­bi frank­fur­ti ren­de­zés is­mét­lé­se volt. Eb­ből a kor­szak­ból meg­em­lít­he­tünk egy ér­de­kes vál­lal­ko­zást is. Né­meth An­tal 1939-ben a Nem­ze­ti Ka­ma­ra­szín­ház kis szín­pa­dán mu­tat­ta be a Tra­gé­di­át, ki­re­keszt­ve be­lő­le a lát­vá­nyos ele­me­ket és ér­vény­re jut­tat­va a szö­veg köl­tői szép­sé­ge­it. A ké­sőb­bi ren­de­zé­si ér­tel­me­zé­sek kö­ré­ben ez a kí­sér­let in­kább csak ér­de­kes­ség­nek szá­mí­tott.
A Tra­gé­dia kö­rül vi­ták, „esz­mei tisz­tá­zá­sok”, új­já­ér­té­ke­lé­sek a há­bo­rú utá­ni idő­szak­ban is ha­tot­tak a mű szín­pa­di pá­lya­fu­tás­ára. Mi­vel ez a kor­szak még ele­ve­nen él ben­nünk, sok min­den­re em­lé­ke­zünk, vis­­sza tud­juk idéz­ni a tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai, kul­tu­rá­lis ese­mé­nye­ket, csak né­hány fon­to­sabb dol­got eme­lünk ki. Az em­ber tra­gé­di­á­ját 1947-ben újí­tot­ták fel a Nem­ze­ti Szín­ház­ban. Nem sok­kal ké­sőbb, 1948 ele­jén le­vet­ték a szín­ház mű­so­rá­ról, s a kö­vet­ke­ző elő­adás­ra csak hét év múl­va ke­rült sor. A Tra­gé­dia kor­sze­rű át­ér­té­ke­lé­sé­nek igye­ke­ze­te több mérv­adó, sar­ka­la­tos kér­dés tisz­tá­zá­sá­nak igé­nyét ve­tet­te fel. Fel­me­rült pes­­szi­mis­ta vol­ta, fel­me­rül­tek He­ve­si misz­té­ri­um-sze­rű fel­fo­gá­sá­nak a kö­zön­ség­ben élő em­lé­kei, fel­me­rült az egyén és a tö­meg vi­szo­nyá­nak, a fa­lansz­ter-je­le­net fél­re­ma­gya­rá­zá­sá­nak a le­he­tő­sé­ge stb. A hi­va­ta­los kul­túr­po­li­ti­ka a kér­dé­sek meg­ol­dá­sa he­lyett a mű­vet szo­rí­tot­ta a hát­tér­be. A mű­vet kö­rül­ve­vő hall­ga­tást Waldapfel Jó­zsef ta­nul­má­nya tör­te meg. Waldapfel a Tra­gé­dia esz­mei tisz­tá­zá­sát sür­get­ve ta­nul­má­nyá­ban ki­tér a leg­prob­le­ma­ti­ku­sabb ré­szek­re, s a mű pes­­szi­miz­mu­sát Lu­ci­fer alak­ján ke­resz­tül cá­fol­ja meg stb.10 Az aka­dé­mi­ai elő­adás nyo­mán sor­ra je­len­tek meg ta­nul­má­nyok a Tra­gé­di­á­ról: Hermann Ist­ván­tól, Sőtér Ist­ván­tól, Barta Já­nos­tól, Hor­váth Kár­oly­tól stb. A Ma­dách-ku­ta­tást leg­in­kább Barta Já­nos, Sőtér Ist­ván és Hor­váth Kár­oly ös­­szeg­ző mű­vei len­dí­tet­ték elő­re, ké­sőbb pe­dig a Ma­dách-cen­te­ná­ri­um ide­jén (1964) meg­je­lent mun­kák, me­lyek nem­csak a ma­gyar, ha­nem a kül­föl­di szak­em­be­rek ku­ta­tá­si ered­mé­nye­it is ös­­sze­gez­ték. Az aka­dé­mi­ai vi­tát kö­ve­tő­en a Nem­ze­ti Szín­ház­ban új­ból mű­sor­ra tűz­ték a Tra­gé­di­át. A szín­ház há­rom ve­ze­tő­je, Ma­jor Ta­más, Gel­lért End­re és Már­ton End­re vál­lal­ta a ren­de­zést. Át­vizs­gál­ták az ad­di­gi elő­adá­sok ren­de­ző­pél­dá­nya­it, meg­vizs­gál­ták a hú­zá­so­kat, s ar­ra tö­re­ked­tek, hogy a drá­má­ból egyet­len ér­té­kes gon­do­lat se ves­­szen el. Új­ra­ér­tel­mez­ték Ádám és Lu­ci­fer vi­szo­nyát, si­ke­re­sen hang­sú­lyoz­ták azt a gon­do­la­tot is, hogy Ádám nem te­he­tet­len já­ték­szer Lu­ci­fer ke­zé­ben, ha­nem egyen­ran­gú el­len­fe­le, aki nem hagy­ja ma­gát el­ti­por­ni.
A be­mu­ta­tó ha­tal­mas si­kert ara­tott mind a kri­ti­ka, mind a kö­zön­ség kö­ré­ben. A si­ker­hez hoz­zá­já­rult az is, hogy a Paulay-féle ren­de­zés­sel el­len­tét­ben, ahol az im­po­záns szín­pad­kép do­mi­nált, és a da­rab ér­tel­me­zé­se hát­tér­be szo­rult, a mos­ta­ni elő­adás ese­té­ben for­dí­tott volt a hely­zet, a da­rab ér­tel­me­zé­se kap­ta a fő hang­súlyt, és hát­tér­be szo­rult a szín­pa­di ki­vi­tel, a dísz­le­tek kér­dé­se. De még min­dig nem dőlt el a mű sor­sa. 1955 már­ci­u­sá­ban az az uta­sí­tás ér­ke­zett, hogy a da­ra­bot csak he­ti egy al­ka­lom­mal le­het be­mu­tat­ni. A ki­éle­zett, ne­he­zen át­te­kint­he­tő po­li­ti­kai és tár­sa­dal­mi lég­kör, a frak­ci­ók­ra bom­lott párt­ve­ze­tő­ség, az egyik ol­da­lon a Rá­ko­si kö­ré cso­por­to­su­ló dogmatisták, a má­si­kon a Nagy Im­re kö­ré cso­por­to­su­ló antidogmatikusok klikk­je bom­lasz­tó­an ha­tott a köz­gon­dol­ko­dás­ra. Az ide­o­ló­gi­ai, po­li­ti­kai, esz­mei csa­tá­ro­zá­sok kö­ze­pet­te az új­sá­gok­ban olyan jel­le­gű cik­kek is kezd­tek meg­je­len­ni, ame­lyek ve­szé­lyez­tet­ték a Tra­gé­dia elő­adá­sa­it is. Ezek kö­zé tar­to­zik Luk­ács György sze­ren­csét­le­nül idő­zí­tett cikke,11 mely­nek kö­zép­pont­já­ba Ma­dách mű­vé­nek el­lent­mon­dá­sa­it, vi­lág­né­ze­ti korlátait ál­lít­ja. A cikk ha­tá­sá­ra a Tra­gé­dia elő­adá­sa­it szü­ne­tel­tet­ték. Köz­vet­le­nül az ok­tó­be­ri ese­mé­nyek előt­ti új szín­re­vi­te­le kap­csán töb­bek kö­zött Ve­res Pé­ter ve­szi vé­del­mé­be a Tra­gé­di­át. A pes­­szi­miz­mus–op­ti­miz­mus pár­hu­za­mot „filozóf-blöffnek” ne­ve­zi; sze­rin­te Ma­dách nem pes­­szi­mis­ta, ha­nem re­a­lis­ta. Az exentrikus, dog­ma­ti­kus szel­le­mi­sé­gű kri­ti­ká­kat Ré­vai Jó­zsef ta­nul­má­nya te­tő­zi be.12 Ré­vai sor­ra ve­szi a mű há­rom ké­nyes ele­mét, a pes­­szi­miz­must, a nép sze­re­pét, a fa­lansz­ter be­mu­ta­tá­sát, és mind­há­rom­ban el­ma­rasz­tal­ja a mű­vet.
A Tra­gé­dia pá­lya­fu­tá­sá­ban je­len­tős ál­lo­más a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­kok. Itt 1960-ban sor ke­rül a Tra­gé­dia be­mu­ta­tá­sá­ra. A ren­de­ző most is Ma­jor Ta­más, s a da­rab itt is si­kert arat. Az­óta több­ször is sze­re­pelt a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­kok mű­so­rán, sőt pom­pá­za­tos dísz­be­mu­ta­tó­já­vá vált ezek­nek a já­té­kok­nak. A Nem­ze­ti Szín­ház is a Tra­gé­dia ott­ho­ná­vá vált, ahol több fel­újí­tá­sa is volt. Újabb és újabb nem­ze­dé­kek, ren­de­zők, szí­né­szek kí­sér­le­tez­tek, ho­gyan le­het­ne Ma­dách Tra­gé­di­á­ját még ki­fe­je­zőb­bé, ha­tá­so­sab­bá ten­ni. S ma va­la­hogy úgy ál­lunk ez­zel a kér­dés­sel kap­cso­lat­ban, hogy min­den kö­vet­ke­ző fel­újí­tá­sá­ból, ren­de­zés­től va­la­mi újat, job­bat, tö­ké­le­te­seb­bet vá­runk. Idéz­tük He­ve­si Sán­dort: „ilyen mű­nek nin­csen so­ha vég­le­ges elő­adá­sa.” Re­mél­he­tő­leg egy­szer ezt is meg­ér­jük.
A Paulay-féle ren­de­zést kö­ve­tő­en a Tra­gé­dia egyik kül­föl­di be­mu­ta­tó­já­ra Bécs­ben ke­rült sor. A bé­csi Szín­há­zi Vi­lág­ki­ál­lí­tás ke­re­tén be­lül a ham­bur­gi Stadttheater mu­tat­ta be a Tra­gé­di­át 1892. jú­ni­us 18-a és jú­li­us 3-a kö­zött. A be­mu­ta­tón részt vett a cseh Nem­ze­ti Szín­ház igaz­ga­tó­ja, F. A. Šubert is, aki­re nagy ha­tást tett a da­rab.
F. A. Šuberttől füg­get­le­nül Jaroslav Vrchlický, a nagy cseh köl­tő már 1886-ban ér­dek­lő­dött Ma­dách Tra­gé­di­á­ja iránt, mi­u­tán ke­zé­be ke­rült Fischer Sán­dor né­met nyel­vű for­dí­tá­sa. Vrchlický fel­is­mer­te, mi­lyen nagy­sza­bá­sú, „me­rész kon­cep­ci­ó­jú” mű­ről van szó. Hat év­vel ké­sőbb František Brábek se­gít­sé­gé­vel le­for­dí­tot­ta a Tra­gé­di­át, amely a prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház be­mu­ta­tó­já­nak alap­já­ul szol­gált. A Tra­gé­dia prá­gai ős­be­mu­ta­tó­ja 1892. jú­li­us 23-án volt. A for­dí­tás a né­met nyel­vű szö­veg alap­ján ké­szült. Vrchlický jól tu­dott né­me­tül, azért va­ló­szí­nű, hogy az egész for­dí­tás az ő mun­ká­ja, és František Brábek csak el­len­őriz­te azt. Ezt a fel­té­te­le­zést alá­tá­maszt­ja az a tény is, hogy az 1893-ban meg­je­lent Brábek-fordításnak csak né­hány so­ra egye­zik az 1892-es for­dí­tás­sal. Ezt a fel­te­vést iga­zol­ja Rá­kos Pé­ter és Radó György ku­ta­tá­sa is. A Tra­gé­dia cseh­or­szá­gi vissz­hang­ját elő­ször Rá­kos Pé­ter fog­lal­ta ös­­sze az Ada­lé­kok Az em­ber tra­gé­di­á­ja cseh­or­szá­gi vissz­hang­já­hoz cí­mű tanulmányában.13 Radó György ös­­sze­ve­tet­te a Vrchlický-féle cseh for­dí­tást a Dóczi-féle né­met for­dí­tás­sal, és sok ha­son­ló­sá­got ta­lált kö­zöt­tük. Ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy az 1892-es cseh for­dí­tás a né­met alap­ján ké­szült.
Már a né­met szö­veg is erő­sen cen­zú­rá­zott volt, a Prá­gá­ban elő­adás­ra ke­rü­lő szö­ve­get pe­dig még job­ban meg­rö­vi­dí­tet­ték. Éva sze­re­pé­ből (II. szín) ki­ma­radt a „Még­is ke­gyet­len a mi al­ko­tónk” fel­ki­ál­tás, a ró­mai szín­ből az a rész, ami­kor Pé­ter apos­tol meg­ke­resz­te­li a hal­dok­ló Hip­pi­át. Az egy­há­zat bí­rá­ló kons­tan­ti­ná­po­lyi je­le­ne­tet szin­te tel­je­sen el­tor­zí­tot­ták, ki­ma­radt Tankréd fel­há­bo­ro­dá­sa az ár­tat­la­nok le­gyil­ko­lá­sán és a pát­ri­ár­ka vá­la­sza. Az el­ső prá­gai szín ele­jé­ről ki­ma­radt az ink­vi­zí­ci­ót os­to­ro­zó pár­be­széd, tö­röl­ték Kep­ler és Ru­dolf csá­szár pár­be­szé­dé­ből a Kep­ler any­já­ra vo­nat­ko­zó so­ro­kat. Igen meg­cson­kí­tott for­má­ban ke­rült szín­re a lon­do­ni szín is. Ki­tö­röl­ték még azt is, hogy az úr meg­sze­mé­lye­sí­tő­je lát­ha­tat­lan ma­rad, s az il­len­dő­ség ha­tá­ra­in be­lül ma­rad­tak a he­té­rá­kat ját­szó szí­nész­nők jel­me­zei is. Tel­je­sen ki­ma­radt a kons­tan­ti­ná­po­lyi és a lon­do­ni szín. A prá­gai színt Paulayhoz ha­son­ló­an itt is egy­be­von­ták a pá­ri­zsi szín elé, s mi­vel a lon­do­ni szín ki­ma­radt, a for­ra­da­lom után a fa­lansz­ter kö­vet­ke­zett.
A da­rab ilyen meg­nyir­bált, „ste­ri­li­zált” for­má­ban is ha­tal­mas si­kert ara­tott a kö­zön­ség kö­ré­ben. Ez azon­ban nem an­­nyi­ra a mű esz­me­i­sé­gé­nek, mint in­kább az im­po­záns, lát­vá­nyos dísz­le­tek­nek volt kö­szön­he­tő. A dísz­le­te­ket, ame­lyek Eszterházy her­ceg költ­sé­gén ké­szül­tek a bé­csi Hoftheater dísz­let­fes­tő­i­nél, a prá­gai szín­ház­nak is köl­csön­ad­ták.
A be­mu­ta­tó­nak ha­tal­mas saj­tó­vissz­hang­ja volt. Min­den je­len­tő­sebb prá­gai lap be­szá­molt ró­la. A Národní listy kri­ti­ku­sa (Josef Kuffner) sze­rint a kül­ső­sé­gek el­von­ják a fi­gyel­met a lé­nyeg­ről, és a da­rab meg nem ér­té­se ké­te­lye­ket szül, de ezek ar­ra kész­tet­nek, hogy a könyv után nyúl­ja­nak a né­zők. A leg­na­gyobb si­kert a Mar­seil­laise aratta.14 A Národní po­li­ti­ka cí­mű füg­get­len na­pi­lap „or” jel­zé­sű kri­ti­ku­sa (Jan Morávek) saj­nál­ja, hogy a Tra­gé­dia meg­cson­kí­tot­tan ke­rült szín­pad­ra. A da­ra­bot Comenius A vi­lág út­vesz­tő­je és a szív pa­ra­di­cso­ma (Labyrinth svìta a ráj srdce) cí­mű mű­vé­hez ha­son­lít­ja. A Svìtozor cí­mű lap bí­rá­ló­ja sze­rint a szín­ház re­per­to­ár­ja egy ér­té­kes da­rab­bal gaz­da­go­dott, s nagy kár, hogy a da­rab­ból ki­ma­radt a kons­tan­ti­ná­po­lyi, a má­so­dik prá­gai és a lon­do­ni szín.15 Az ócseh párt na­pi­lap­já­ban, a Hlas národában ma­ga Vrchlický kö­zölt cik­ket az elő­adás­ról. A Tra­gé­dia in­kább könyv­be va­ló, mint szín­pad­ra – szö­ge­zi le. A szín­pa­don a „köl­tői és fi­lo­zó­fi­ai rész szük­ség­sze­rű­en hát­tér­be fog szo­rul­ni”. Az el­ső há­rom kép a né­ző­ket hi­de­gen hagy­ta, csak az Ádám ál­mát áb­rá­zo­ló ké­pek kezd­tek hat­ni. A leg­na­gyobb ha­tást a fran­cia for­ra­dal­mi je­le­net vál­tot­ta ki. El­is­me­rés­sel szól a szí­né­szek ala­kí­tá­sá­ról, di­csé­ri az Ádá­mot ala­kí­tó Seifertet, mél­tat­ja Bittnerová szí­nes és sok­ol­da­lú Évá­ját, Bittner szel­le­mes és kis­sé gú­nyos Luciferét.16
Ezek­ből a rö­vid­re sza­bott ér­té­ke­lé­sek­ből is ki­tű­nik, hogy a Tra­gé­dia si­kert ara­tott, sőt a kül­föl­di elő­adá­sok kö­zül ta­lán ép­pen a prá­gai be­mu­ta­tó ér­te el a leg­na­gyobb si­kert. A Marsellaise-jelenetnél min­dig ki­sebb tün­te­té­sek mu­tat­koz­tak, de az ok­tó­ber 3-i elő­adá­son ez fel­tű­nőb­ben zaj­lott le. Ez elég volt ah­hoz, hogy Prá­ga rend­őr­igaz­ga­tó­ja meg­tilt­sa a da­rab to­váb­bi be­mu­ta­tá­sát. A szín­ház igaz­ga­tó­sá­ga ér­vény­te­le­ní­te­ni akar­ta a dön­tést, de nem akart le­mon­da­ni a be­vé­tel­ről. Thun gróf, aki az ak­ko­ri prá­gai hely­tar­tó volt, rá akar­ta bír­ni a bé­csi bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mot, hogy tel­je­sen szün­tes­sék be a Tra­gé­dia elő­adá­sa­it. Taaffe mi­nisz­ter­el­nök vi­szont az ak­ko­ri vál­sá­gos po­li­ti­kai hely­zet­ben nem akart a köz­vé­le­mény el­len cse­le­ked­ni. Ezért azt ta­ná­csol­ja a prá­gai hely­tar­tó­nak, hogy von­ja vis­­sza a ti­lal­mat az­zal a ki­kö­tés­sel, hogy a da­rab­ból ik­tas­sák ki a ké­nyes for­ra­dal­mi je­le­ne­tet. A hely­tar­tó azon­ban a kö­vet­ke­ző le­ve­let kap­ta a prá­gai rend­őr­ka­pi­tány­ság­tól:
„Cs. és k. rend­őr­ka­pi­tány­ság, Prá­ga.
Nr. 13415.
Exellenciád! Bi­zal­mas ér­te­sü­lés alap­ján alá­za­to­san bá­tor­ko­dom ma­gas tu­do­má­sá­ra hoz­ni, hogy a ra­di­ká­lis cseh di­ák­ság kö­ré­ben az úgy­ne­ve­zett ha­la­dó di­ák­frak­ció agi­tá­ci­ót foly­tat oly irány­ban, hogy »Az em­bert tragédiája« cí­mű szín­mű eset­le­ges újabb, át­do­go­zott vál­to­zat­ban va­ló elő­adá­sa al­kal­má­val, ne­ve­ze­te­sen ab­ban az eset­ben, ha a »Párizs « cí­mű ké­pet és a »Marseillaise«-t ki­hagy­ják, a cseh Nem­ze­ti Szín­ház­ban bot­rányt pro­vo­kál­jon, és a szín­ház igaz­ga­tó­sá­gát ki­fü­tyül­jék.
Prá­ga 1892. de­cem­ber 5-én”17
Ezt a tényt a hely­tar­tó hí­rül ad­ta Bécs­be, Taaffe pe­dig ha­tály­ta­la­ní­tot­ta az en­ge­délyt, s a da­ra­bot le­vet­ték a szín­ház mű­so­rá­ról.
Ti­zen­két év­vel ké­sőbb, 1904. jú­ni­us 10-én ke­rült sor Az em­ber tra­gé­di­á­já­nak újabb prá­gai fel­újí­tá­sá­ra. A ze­nét F. Picka, a prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház kar­na­gya kom­po­nál­ta. A ró­mai és lon­do­ni szín ba­lett-be­té­tek­kel bő­vült, s meg­kur­tít­va bár, de szín­re ke­rült a kons­tan­ti­ná­po­lyi és a lon­do­ni szín is.
A si­ker még az 1899-es di­a­dalt is fe­lül­múl­ta. „Sor ke­rült Az em­ber tra­gé­di­á­já­ra, amely­nek más kas­­sza­da­rab­ok­kal szem­ben az az elő­nye, hogy egyút­tal óri­á­si köl­tői al­ko­tás is” – ír­ja a Divadelné listy.18 A Národní po­li­ti­ka kri­ti­ku­sa (Matìj A. Šimáèek ) di­csé­ri az elő­adást, amely im­po­zán­sabb, mint a ti­zen­két év­vel előt­ti. Hi­bá­nak tart­ja vi­szont, hogy a lon­do­ni je­le­ne­tet meg­rö­vi­dí­tet­ték, a for­ra­dal­mi je­le­ne­tet pe­dig úgy mó­do­sí­tot­ták, hogy nem ér­vé­nye­sül ben­ne a tö­meg hatása.19 A Èas bí­rá­ló­ja sze­rint a tör­té­nel­mi szí­nek sab­lo­no­sak, Ádám pe­dig nem cse­lek­vő sze­mély, ha­nem „tét­len szem­lé­lő­je” az eseményeknek.20 Siklóssy Lász­ló a Va­sár­na­pi Új­ság­ban kö­zöl cik­ket a be­mu­ta­tó­ról. Az­zal kez­di, hogy a ma­gya­rok fi­gye­lem­mel kö­ve­tik a szom­széd és a vi­lág né­pe­i­nek iro­dal­mát, de ez nem mond­ha­tó el for­dít­va. Ki­vé­telt ké­pez a cseh nem­zet, amely fi­gye­lem­mel kí­sé­ri a ma­gyar iro­dal­mat. En­nek bi­zo­nyí­té­ka az 1892-es Tra­gé­dia-elő­adás is, és ter­mé­sze­te­sen ez a mos­ta­ni is. Siklóssy el­is­me­rő­en szól Jaroslav Vrchlický és František Brábek mun­ká­já­ról, és rö­vid élet­raj­zu­kat is köz­li az újságban.21
Az 1904-es nyá­ri évad­ban hu­szon­egy­szer sze­re­pelt a Tra­gé­dia a Nem­ze­ti Szín­ház szín­pa­dán. 1904 vé­gén vet­ték le a da­ra­bot, mert a dísz­let a brünni szín­ház­ba ke­rült, ahol 1905 ele­jén mu­tat­ták be a da­ra­bot. In­nen a dísz­let és a Tra­gé­dia Plzeòbe (Pilsen) ván­do­rolt, ahol ez volt az el­ső ma­gyar da­rab, amely szín­re ke­rült. 1905-ben is­mét Prá­gá­ba, a Tra­gé­dia elő­adá­sá­nak a szín­he­lyé­re.
A prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház szín­lap­ján még egy­szer ol­vas­ha­tó Ma­dách Im­re ne­ve. 1909-ben ugyan­is is­mét fel­újí­tot­ták a da­ra­bot. A Tra­gé­di­át ren­de­ző J. Kvapil „ugyan­azt a mód­szert vá­lasz­tot­ta – ír­ja er­ről Rá­kos Pé­ter –, amel­­lyel eb­ben az idő­ben Shakes­peare­-da­ra­bo­kat ren­de­zett: tel­je­sen, szin­te sé­ma­sze­rű­en egy­sze­rű szín­pad, kis­sé meg­emel­ve, s a szo­kott­nál jó­val ki­sebb te­rü­le­tű, mi­ni­má­lis dísz­le­te­zés, min­den fel­tű­nő de­ko­ra­tív elem ke­rü­lé­se. Két­ség­te­le­nül olyan meg­ol­dás, amely a nagy igé­nyű da­ra­bok­nak ked­vez: elő­tér­be he­lye­zi, ér­vé­nye­sül­ni en­ge­di a gon­do­la­ti tartalmat.”22
A po­li­ti­kai lég­kör azon­ban nem ked­ve­zett a Tra­gé­dia be­mu­ta­tá­sá­nak. A Mo­nar­chi­án be­lül ki­éle­ződ­tek a nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek (Apponyi ma­gya­ro­sí­tó ren­del­ke­zé­sei stb.), s ez a da­rab meg­íté­lé­se­kor is fel­szín­re ke­rült. A da­rab a ti­ze­dik elő­adá­sig ju­tott el, az­tán le­vet­ték a Nem­ze­ti Szín­ház mű­so­rá­ról.
A Tra­gé­dia azon­ban nem vett vég­le­ges bú­csút a cseh szín­pad­ok­tól. A Mladé Slovensko 1922-ben egy hírt kö­zöl, amely sze­rint a Tyl Szín­ház bi­zo­nyos tör­lé­sek­kel szín­re vit­te Az em­ber tra­gé­di­á­ját. Majd így foly­tat­ja: „Más­kü­lön­ben csak di­csér­ni le­het azt az igye­ke­ze­tet, hogy ez az elő­vá­ro­si szín­pad, amely­nek re­per­to­ár­já­ban víg­já­ték­ok van­nak, elő­ad­ta ezt a tra­gé­di­át, amely di­cső­sé­get ho­zott a ma­gyar iro­da­lom szá­má­ra kül­föld­ön is.”23
A szín­há­za­kon kí­vül a prá­gai rá­di­ó­ban is be­mu­tat­ták a Tra­gé­di­át 1931 ja­nu­ár­já­ban dr. Miloš Kareš ren­de­zé­sé­ben, ezt 1936. no­vem­ber 2-án meg­is­mé­tel­ték.
A má­so­dik há­bo­rú után a Tra­gé­dia nem sze­re­pel a cseh szín­há­zak mű­so­rán, bár – te­kin­tet­tel a fej­lett cseh­or­szá­gi szín­há­zi kul­tú­rá­ra – ez sincs ki­zár­va. Jaroslav Vrchlický és František Brábek után a Tra­gé­di­á­nak újabb, mo­dern cseh for­dí­tá­sa ké­szült el. A mű for­dí­tói, Kamil Bednáø és Ladislav Hradský jó is­me­rői és ki­vá­ló for­dí­tói a ma­gyar irodalomnak.24 1964-ben az Új Szó egy ér­de­kes vál­lal­ko­zás­ról ad hírt. Milan Friedl, a cseh Ze­ne­szín­ház ren­de­ző­je, a Ze­ne­szín­ház kon­cep­ci­ó­ja sze­rint dol­goz­ta át a da­ra­bot. Így nyi­lat­ko­zott el­kép­ze­lé­se­i­ről: „Ki­vá­lasz­tot­tam a mű egyes át­fo­gó ré­sze­it: Ádám, Éva, Lu­ci­fer és az Úr el­mél­ke­dé­se­it, a ki­sebb ré­sze­ket a na­gyob­bak­hoz kap­csol­tam, az­zal a szán­dék­kal, hogy ki­dom­bo­rod­jon azok­nak az erők­nek a har­ca, ame­lye­ket a drá­ma fő alak­jai szim­bo­li­zál­nak.”
Az em­ber tra­gé­di­á­ja te­hát meg­hó­dí­tot­ta a cseh szín­pa­do­kat is. A kö­zön­ség elé elég­gé meg­cson­kí­tott ál­la­pot­ban ke­rült, s az nem mé­lyed­he­tett el, nem él­vez­het­te Ma­dách szi­por­ká­zó gon­do­la­ta­it. Iga­zat ad­ha­tunk Rá­kos Pé­ter­nek, hogy a Tra­gé­dia „el­ső­sor­ban mint lát­vá­nyos­ság arat­ta ha­tal­mas si­ke­re­it”. Iga­za van Rá­kos Pé­ter­nek ab­ban is, hogy la­i­ku­sok és szak­em­be­rek egy­aránt meg­ér­tet­ték, hogy ko­moly, nagy­igé­nyű al­ko­tás­sal ál­la­nak szem­ben, s a Tra­gé­dia ál­tal meg­nőtt előt­tük a ma­gyar iro­da­lom te­kin­té­lye is. S vé­gül iga­zat kell ad­nunk ne­ki ab­ban is, hogy a Tra­gé­dia cseh­or­szá­gi si­ke­re nagy nye­re­sé­ge a ma­gyar–cseh kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok­nak.
Az 1883-as Pauly fé­le ren­de­zés meg­hó­dí­tot­ta a Tra­gé­dia szá­má­ra a kül­föl­di szín­pa­do­kat is. Sor­ra je­len­tek meg a mű ide­gen nyel­vű for­dí­tá­sai és szín­pa­di be­mu­ta­tá­sai. Más szláv nyel­vek­hez is vi­szo­nyít­va, vi­szony­lag ké­sőn, 1905-ben je­le­nik meg Az em­ber tra­gé­di­á­ja P. O. Hviezdoslav for­dí­tá­sá­ban szlo­vák nyel­ven is.25 A szín­há­zi be­mu­ta­tó­ra azon­ban csak húsz év­vel ké­sőbb, 1925. no­vem­ber 21-én ke­rült sor Kas­sán, ahol a Ke­let-szlo­vá­ki­ai Nem­ze­ti Szín­ház mu­tat­ta be a da­ra­bot. A szín­ház lap­ja, a Za oponou be­szá­mo­ló­já­ból ar­ról ér­te­sü­lünk, hogy már az el­múlt évad­ban (1924–1925) mű­sor­ra akar­ták tűz­ni a da­ra­bot František Brábek cseh nyel­vű for­dí­tá­sá­ban. A kri­ti­kus a da­rab ter­je­del­mé­re is ki­tér. El­is­me­ri, hogy a da­rab hos­­szú, és rö­vi­dí­tés­re szo­rul. Ál­ta­lá­ban a II. prá­gai színt, a lon­do­ni színt és az űrje­le­ne­tet szok­ták ki­hagy­ni, de a kas­sai ren­de­zés nem élt ez­zel a le­he­tő­ség­gel, és ezért a ke­vés­bé fon­tos ré­sze­ket rö­vi­dí­tet­ték le.26 A Slovenský východ kri­ti­ku­sa el­is­me­rés­sel szól ar­ról, hogy a szín­ház, nem sok­kal a szín­ház meg­ala­ku­lá­sa után, mű­so­rá­ra tűz­te a Tra­gé­di­át, azt a mű­vet, amely­nek ki­emel­ke­dő he­lye van a vi­lág drá­ma­iro­dal­má­ban. A ren­de­ző­nek az egyip­to­mi, kons­tan­ti­ná­po­lyi színt, az ég­ben és a pa­ra­di­csom­ban le­ját­szó­dó je­le­ne­te­ket si­ke­rült a leg­job­ban meg­ol­da­nia. Ki­fo­gá­sol­ja vi­szont a szín­há­zi elő­adás hos­­szát (4 óra), és el­ma­rasz­tal­ja a sze­rep­lők be­széd­tech­ni­ká­ját is.27
Egy év múl­va a po­zso­nyi Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház tűz­te mű­so­rá­ra a da­ra­bot. A be­mu­ta­tó idő­pont­ja: 1926. de­cem­ber 11. A da­rab be­mu­ta­tá­sát nagy ér­dek­lő­dés előz­te meg. Az új­sá­gok már a be­mu­ta­tó előtt fog­lal­koz­tak a da­rab­bal. A Slovenská po­li­ti­ka a Tra­gé­di­á­ról kö­zöl cik­ket, míg a Robotnícke noviny a be­mu­ta­tó elő­ké­szü­le­te­i­ről ad hírt.28 A Robotnícke noviny cikk­író­ja le­szö­ge­zi, hogy az ilyen ha­tal­mas mű fej­lett szín­pa­di tech­ni­kát és ki­vá­ló szí­né­szi tel­je­sít­ményt kö­ve­tel, és eb­ből ki­fo­lyó­lag ré­geb­ben szín­pad­ra al­kal­mat­lan­nak ta­lál­ták. A mos­ta­ni ren­de­zés a mű szim­bo­liz­mu­sát tart­ja szem előtt, és ér­vé­nye­sí­te­ni akar­ja a mű köl­tői szép­sé­gét. A kri­ti­kus ki­eme­li a ze­nét, amely tö­ké­le­te­sen kö­ve­ti a mű esz­me­i­sé­gét. A Po­zsony­ban meg­je­le­nő ma­gyar nyel­vű füg­get­len na­pi­lap, a Ma­gyar Új­ság a be­mu­ta­tót meg­elő­ző­en ri­por­tot kö­zöl a da­rab ren­de­ző­jé­vel, Jiøikovskýval. A cikk író­ja Dar­vas Sán­dor. Jiøikovský ren­de­ző el­mond­ta, hogy már ré­gen ké­szült a Tra­gé­dia be­mu­ta­tá­sá­ra, de szín­ház­tech­ni­kai és ze­ne­tech­ni­kai ne­héz­sé­gek aka­dá­lyoz­ták a mű elő­adá­sát. Ren­de­zői el­kép­ze­lé­se­i­ről a kö­vet­ke­ző­ket nyi­lat­koz­ta: „Én a da­rab két szim­bó­lu­mát, a tu­dást és az örök­ké­va­ló­sá­got ra­gad­tam ki, s így az én ren­de­zé­sem­ben a drá­má­ban vé­ges-vé­gig a pa­ra­di­csom­be­li két fa: a tu­dás és az örök­élet fá­ja vo­nul vé­gig. Én a har­cot a jó és a go­nosz kö­zött hú­zom alá a drámában.”29

A be­mu­ta­tót kö­ve­tő­en a szlo­vá­ki­ai la­pok rész­le­te­sen fog­lal­koz­nak az elő­adás­sal. A Slovenská po­li­ti­ka két cik­ket is kö­zöl az elő­adás­ról. Az egyik­ben a kri­ti­kus a da­rab ér­tel­me­zé­sé­vel pró­bál­ko­zik meg. Sze­rin­te a mű ér­tel­me: mi­ért élünk, mi lesz a sor­sunk, és van-e ér­tel­me az em­be­ri élet­nek? Majd így foly­tat­ja: „Ezek olyan prob­lé­mák, ame­lyek a má­nak, a mo­dern em­ber­nek már meg­szűn­tek prob­lé­mák len­ni, és ezért Az em­ber tra­gé­di­á­ja meg­szű­nik az len­ni, ami volt. Idő­sze­rű­sé­gét el­vesz­tet­te, és a szín­pa­dun­kon va­ló be­mu­ta­tá­sa in­kább csak tisz­te­let­adás a mű­vé­szi for­dí­tás­nak”. A da­rab­nak an­nak el­le­né­re, hogy „nincs mon­da­ni­va­ló­ja a ma em­be­re szá­má­ra”, szép si­ke­re volt. Ezt a cikk­író is el­is­me­ri, de sze­rin­te a si­ker Jiøikovský ren­de­zői mun­ká­já­nak kö­szön­he­tő, aki a Tra­gé­di­át nem mint kö­zép­ko­ri misz­té­ri­u­mot fog­ja fel, ha­nem a ze­nei kí­sér­let­tel, a mo­dern dísz­le­tek­kel és a ba­let­tal re­vü­jel­le­get adott az elő­adás­nak. Ugyan­ez a lap 1926. de­cem­ber 30-i szá­má­ban ar­ról tu­dó­sít, hogy a Tra­gé­dia min­den ed­di­gi elő­adá­sán telt ház volt, és nagy si­kert ara­tott Dina Kaczérovának, a nép­sze­rű tán­cos­nő­nek a fel­lé­pé­se, aki ma­gá­val ra­ga­dó for­ra­dal­mi tán­cot adott elő. „Öröm­mel nyug­táz­hat­juk, hogy az est nagy­sze­rű volt, a mun­ka ered­mé­nye cso­dá­la­tos. Olyan Ma­dách van a szín­pa­dun­kon, amely mi­att Pest előtt sem kell szé­gyen­kez­nünk” – ezek­kel a lel­kes sza­vak­kal mél­tat­ja a be­mu­ta­tót a Národnie noviny kri­ti­ku­sa. To­váb­bá di­csé­ri a dísz­let öt­le­tes­sé­gét, a szí­né­szek ala­kí­tá­sát és a zenét.30
A füg­get­len na­pi­lap, a Slovenský národ kri­ti­ku­sa a val­lás szem­szö­gé­ből kö­ze­lí­ti meg a da­ra­bot. Sze­rin­te a da­rab a ma­te­ri­a­lis­ta em­ber tra­gé­di­á­ja, nem pe­dig a val­lá­sos em­be­ré. „Lu­ci­fer győz az Úr és az em­ber fe­lett. De Lu­ci­fer fe­lett győz az Úr, és a vé­gén ez a győz­tes Úr se­gí­tő ke­zet nyújt a le­győ­zött em­ber­nek. Eb­ben a do­log­ban győz­tes a Tra­gé­dia. De ez már nem a ma­te­ri­a­lis­ta em­ber győ­zel­me. Ez a po­zi­tív val­lá­sos vi­lág­né­zet győ­zel­me, amely nél­kül az em­ber éle­te vég­képp nem élet.”31 Eb­ből ki­fo­lyó­lag a cikk író­ja elé­ge­det­len Bezdíèek (Lu­ci­fer) sze­rep­fel­fo­gá­sá­val, aki egy szer­te­len kis­ör­dö­göt for­mál meg. „Egy ilyen kis­ör­dög, mint ahogy Bezdíèek meg­for­mál­ta, nem le­het a ha­tal­mas Úr ve­tély­tár­sa. En­nek az ör­dög­nek más­nak kell len­nie, nagy­nak, im­po­záns­nak, min­dig va­la­mi em­ber­fe­let­ti­nek és po­ko­li­an ko­moly­nak. Hisz az Úr győ­zel­me is csak ilyen ha­tal­mas Lu­ci­fer fe­lett le­het óriási.”32
A Robotnícke noviny bí­rá­ló­ja dra­ma­tur­gi­ai kér­dé­sek­re is rá­tér. Cik­ké­ből meg­tud­juk, hogy a dra­ma­turg, Tido J. Gašpar bi­zo­nyos szí­ne­ket ki­ha­gyott a da­rab­ból, így a ke­resz­te­sek két je­le­ne­tét és az ang­li­ai színt is. Elé­ge­det­len a ze­né­vel. Sze­rin­te a ze­ne „alap­ve­tő hi­bá­ja, hogy a ze­ne­szer­ző vég­képp nem tö­rő­dött a ze­ne és a be­szélt nyelv ará­nyá­val, és ezért a ze­ne a melodramatikus he­lye­ken tel­je­sen el­tom­pít­ja a be­szé­det”. El­is­me­rő­en szól vi­szont a ren­de­ző mun­ká­já­ról, aki­nek az adott le­he­tő­sé­gek kö­zött si­ke­rült egy jó elő­adást lét­re­hoz­nia, fő­leg a ne­héz tö­meg­je­le­ne­tek nyer­ték el a kri­ti­kus tetszését.33
A Robotnícke novinyvel el­len­tét­ben a Slovák cikk­író­ja ki­fo­gá­sol­ja, hogy a tö­meg­je­le­ne­tek­ben, ami­kor Miltiádész és Dan­ton a tö­meg­hez szól, ti­zen­két em­ber áll a ku­lis­­szák mel­lett, és így az egész je­le­net ko­mi­ku­san hat.34 Ezen a vé­le­mé­nyen van Štefan Krèméry is, aki a For­ra­dal­mi je­le­net Az em­ber tra­gé­di­á­já­ban cí­mű cik­ké­ben elem­zi az elő­adást. ő így ír a tö­meg­je­le­ne­tek­ről: „A da­rab elő­adá­sá­ban fő­leg a ne­héz fran­cia szín áb­rá­zo­lá­sa volt za­va­ró. Sviták (Ádám) erőt­len tel­je­sít­mé­nyé­vel, a tö­meg ne­héz­kes moz­gá­sá­val és ki­csi­sé­gé­vel erőt­len ka­ri­ka­tú­rá­ba haj­lott. Sok min­den van a mű­ben, ami ka­ri­ka­tú­rá­nak tű­nik, de nem an­nak gon­dol­ta Ma­dách. ő a túl­fe­szí­tett­ség­gel csak a kor eré­nye­it és bű­ne­it akar­ta na­gyob­bí­ta­ni, ki­éle­sí­te­ni az el­len­té­te­ket, fel­kor­bá­csol­ni a ke­dé­lye­ket, hogy az egész szín olyan mo­nu­men­ta­li­tás­sal vissz­han­goz­zon, ami­lyen­nel egy elő­ző és kö­vet­ke­ző szín sem. A gilotin alá Dan­ton nem mint egy ope­rett­fi­gu­ra hajt­ja a fejét… ha­nem mint egy óri­ás.” Krèméry a to­váb­bi­ak­ban a mű ke­let­ke­zé­sé­nek kö­rül­mé­nye­i­vel fog­lal­ko­zik, majd így fe­je­zi be ér­té­ke­lé­sét: „Kár, hogy az elő­adás gyors fo­lyá­sá­ban el­vesz­tek a gon­do­la­tok, nemegy na­gyon erős és sú­lyos gon­do­lat, ame­lyek mi­att ezt a kö­zép­ko­ri ne­mest – ös­­sze­té­veszt­ve mű­ve­it a vi­lág­iro­da­lom fi­lo­zó­fi­ai al­ko­tá­sa­i­val is – cso­dál­ni fogjuk.”35
A da­ra­bot a kö­vet­ke­ző év­ben is ját­szot­ták a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház­ban, de vi­dé­ki vá­ro­sok­ban is fel­lép­tek ve­le. A Slovenské noviny ar­ról tu­dó­sít, hogy Turócszentmártonban a né­zők ma­gas szín­vo­na­lú Ma­dách-elő­adást lát­hat­tak. Zsol­nán a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház elő­adá­sa­it ke­ve­sen lá­to­gat­ták, ki­vé­ve Az em­ber tra­gé­di­á­ját, amely – ta­lán a mű­vé­sze­tek­től mes­­sze eső okok mi­att – re­kord­lá­to­ga­tást él­ve­zett – ír­ja a zsol­nai ven­dég­sze­rep­lés­ről a lap.36
A da­ra­bot ki­sebb-na­gyobb szü­ne­tek­kel az egész évad­ban (1926–1927) ját­szot­ták an­nak el­le­né­re, hogy a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház Ta­ná­csa olyan ha­tá­ro­za­tot ho­zott, hogy min­den ma­gyar da­ra­bot tö­röl­ni kell a szín­ház re­per­to­ár­já­ból. A Tra­gé­dia vi­szont ma­radt. Az utol­só hír a da­rab­ról a Slovák 1927. szep­tem­ber 2-i szá­má­ban ol­vas­ha­tó. A lap ar­ról tu­dó­sít, hogy a Tra­gé­dia 1927. au­gusz­tus 31-i elő­adá­sán na­gyon ke­vés né­ző volt, a szí­né­sze­ket ez vi­szont nem za­var­ta, nagy lel­ke­se­dés­sel ját­szot­tak. A Tra­gé­dia po­zso­nyi be­mu­ta­tó­já­ról el­mond­hat­juk, hogy a szlo­vák kö­zön­ség előtt is si­kert ara­tott. Ki­sebb-na­gyobb hi­bái – mint aho­gyan ez az elő­adá­so­kat kí­sé­rő kri­ti­kák­ból is ki­tű­nik – bi­zo­nyá­ra vol­tak az elő­adás­nak, de az adott kor­ban és az adott le­he­tő­sé­gek kö­zött egy jó szín­vo­na­lú elő­adást lát­ha­tott, és Ma­dách Tra­gé­di­á­ja is­mét meg­hó­dí­tott egy szín­pa­dot.
A há­bo­rú után Az em­ber tra­gé­di­á­ja elő­ször a te­le­ví­zi­ó­ban ke­rült be­mu­ta­tás­ra. A Ma­dách-cen­te­ná­ri­um al­kal­má­ból mu­tat­ta be a Cseh­szlo­vák Te­le­ví­zió a drá­ma utol­só je­le­ne­tét. Két év­vel ké­sőbb a kas­sai Ál­la­mi Szín­ház tűz­te mű­so­rá­ra a Tra­gé­di­át Ti­bor Rakovský ren­de­zé­sé­ben 1966. áp­ri­lis 9-én Ctibor Štítnický for­dí­tá­sá­ban. „Ctibor Štítnický nagy ér­de­me, hogy az ő for­dí­tá­sán ke­resz­tül nem a du­a­lisz­ti­kus kó­ru­so­kat hall­juk, ha­nem az ön­ma­gá­ban ké­tel­ke­dő és hí­vő em­ber pár­be­széd­ét, hogy vis­­sza­ta­lá­lunk Ma­dách­hoz és Tra­gé­di­á­já­hoz, ah­hoz a Tra­gé­di­á­hoz, amely nem az is­te­ne­ké, ha­nem az em­be­re­ké” – ol­vas­hat­juk Monoszlóy M. De­zső: Mon­dot­tam: Em­ber, küzdj és higgy cí­mű kri­ti­ká­já­ban az Iro­dal­mi Szem­le ha­sáb­ja­in. Monoszlóy ere­de­ti­nek ér­zi Rakovský ren­de­zői kon­cep­ci­ó­ját, amely­nek ki­in­du­ló­pont­ját Ádám ál­mai ké­pe­zik. „En­nek az álom­nak – mond­ja to­vább – a kar­ve­ze­tő­je Lu­ci­fer, Ádám­nak ön­ma­gá­ból ki­ve­tült, ké­tel­ke­dő al­te­re­gó­ja. Nem va­la­mi har­sány és ör­dög­mez­be öl­töz­te­tett túl­vi­lá­gi fi­gu­ra, de nem is frak­kos szar­kasz­ti­kus fi­gu­ra, ha­nem ma­ga a ra­ci­o­ná­lis ész megtestesülése…” Ki­tű­nő­nek tart­ja a pá­ri­zsi, lon­do­ni színt és a so­kat vi­ta­tott fa­lansz­ter-je­le­ne­tet is, amely „an­nak a sej­tés­nek egy­ér­tel­mű és konk­rét ag­go­dal­mát tük­rö­zi, hogy az em­be­ri ér­zé­se­ket és egyé­ni­sé­ge­ket min­den egy­ol­da­lú és túl­haj­tott technokratizmus el­nyel­he­ti”. Ki­emel­ke­dő kul­tu­rá­lis ese­mény volt a kas­sai be­mu­ta­tó. A szín­ház, amely nem tar­to­zott az or­szág leg­jobb együt­te­sei kö­zé, meg­bir­kó­zott a ne­héz fel­adat­tal, s egy jó szín­vo­na­lú elő­adást mu­ta­tott be. A Tra­gé­dia „szó­ban és hang­ban is egy­aránt mél­tó­kép­pen hang­zott, és nem ki­csi­nyí­tet­te az em­ber örök tra­gé­di­á­ját, ha­nem szem­be­né­zett ve­le” – fe­je­zi be írá­sát Monoszlóy M. Dezső.37
Az Új Szó Ma­dách Im­re: Az em­ber tra­gé­di­á­ja, ün­ne­pi be­mu­ta­tó a košicei Ál­la­mi Szín­ház­ban cím­mel kö­zölt cik­ket Gály Iván tol­lá­ból „A ven­dég­ren­de­ző, Ti­bor Rakovský el­ső­sor­ban a mű ra­ci­o­ná­lis mag­vát tö­rek­szik életközelbe hoz­ni, még­pe­dig anél­kül, hogy lé­nye­ge­sebb be­avat­ko­zást al­kal­maz­na. A drá­mát nem a cse­lek­mény­ben, ha­nem a gon­do­la­tok pár­vi­a­da­lá­ban ke­re­si” – ír­ja a ren­de­zés­ről Gály Iván. Ladislav Vychodil szín­pad­kép­ét túl­zsú­folt­nak tart­ja, amely ke­vés te­ret nyújt a szín­pa­di játékra.38
A Prav­da Milan Po­lák cik­két köz­li a be­mu­ta­tó­ról Pa­te­ti­kus Em­ber tra­gé­di­á­ja cím­mel. Sze­rin­te az elő­adás leg­erő­sebb ele­mei a szín­pad­kép, a meg­vi­lá­gí­tás és a jel­me­zek. Az egész elő­adást va­la­mi­fé­le „mo­nu­men­tá­lis pá­tosz” len­gi át, és az egész kas­sai elő­adás úgy hat, mint­ha Ádám mo­no­lóg­ját hal­la­nánk szín­pa­di ké­pek­kel és ví­zi­ók­kal illusztrálva.39
Rakovský „ma­gát a tra­gé­di­át lát­ta meg eb­ben a drá­má­ban, a bu­ká­sok bo­nyo­lult lán­co­la­tát, s en­nek a lán­co­lat­nak a há­rom leg­fon­to­sabb együtt­ha­tó­já­ra, a küz­dő, az ér­tel­mi és ér­zel­mi elem­re ál­lí­tot­ta be a fő­sze­rep­lő­ket is” – jel­lem­zi Rácz Oli­vér a ren­de­ző mun­ká­ját a Hét ha­sáb­ja­in, majd így foly­tat­ja: „Rakovský ér­tel­me­zé­sé­ben Ádám egész ma­ga­tar­tá­sa ezt a fel­fo­gást hang­sú­lyoz­za ki: Ádám nem hi­szi el, hogy a föld ki­hűl­het, Ádám aj­kán már nem hat ha­lá­los ké­tely­nek a ma­dá­chi kér­dés: Ho­vá lesz énem zárt egyé­ni­sé­ge?” Ilyen Rakovský ren­de­zé­sé­ben Ádám. Mi­lyen Lu­ci­fer? Er­re is ka­punk vá­laszt a cikk­ből. Lu­ci­fer Ádám „szel­lem­kí­sé­rő­jé­vé” vá­lik, a ta­ga­dás örök szel­le­me, de „dest­ruk­tív bölcsessége már nem a dubito er­go se­bez­he­tet­len vért­je alatt ha­da­ko­zik, ha­nem an­nak a té­tel­nek a bi­zo­nyí­tá­sá­ul szol­gál, hogy az ész, a pusz­ta ész nem ment­he­ti meg a vi­lá­got”. Rácz Oli­vér, Ladislav Vychodil (dísz­let) és Ti­bor Rakovský kö­zös mun­ká­ját Sal­va­dor Dalí me­ta­fo­ri­kus áb­rá­zo­lás­mód­já­hoz kö­ze­li­nek tartja.40
Mojmír Sabol sze­rint a ren­de­ző nem ak­náz­ta ki tel­jes mér­ték­ben a mű­ben rej­lő le­he­tő­sé­ge­ket. Ádám és Lu­ci­fer kö­zött nincs drá­mai fe­szült­ség. Nem tart­ja sze­ren­csés­nek a sze­rep­osz­tást sem, né­mely szí­nész adott­sá­ga­i­nak nem meg­fe­le­lő sze­re­pet játszott.41
A ma­gyar nyel­vű he­ti­lap, az Új If­jú­ság is fog­lal­ko­zott a kas­sai be­mu­ta­tó­val. A cím­la­pon rö­vid cikk ér­te­sít a be­mu­ta­tó­ról, majd meg­szó­lal a ren­de­ző is. A cikk cí­me: Ami az em­ber­ben em­be­ri. Mi­ért ép­pen Az em­ber tra­gé­di­á­ját vit­ték szín­re? – hang­zik a kér­dés Ti­bor Rakovský ren­de­ző­nek, amely­re így vá­la­szol: „Mi­vel a da­rab­ban ma­gá­ról az em­ber­ről van szó. Az em­be­ri bá­tor­ság és aka­rat vég­te­len nagy­sá­gá­ról. Az em­ber meg­aka­dá­lyoz­hat­ja a vi­lág­ka­taszt­ró­fát is. A tu­do­mány so­kat se­gí­tett az em­ber­nek, de a tu­do­mány mű­ve az atom­bom­ba is. Ma­dách mű­vé­ben fel­csen­dül a hi­de­gen szá­mí­tó em­be­ri ész mel­lett az ér­zés hang­ja is. Hogy az em­be­ri ész és ér­zés kö­zött tö­ké­le­tes össz­hang­nak kell len­nie. Hogy az em­be­rért foly­ta­tott harc­ban győz­ni kell.” Ugyan­en­nek a szám­nak a ne­gye­dik ol­da­lán Batta György Ma­dách 1966-ban Kas­sán cí­mű cik­két köz­li a lap. Batta György lel­ke­se­dés­sel szól az elő­adás­ról. Mél­ta­tá­sá­ba azon­ban hi­ba csú­szott. Ezt ír­ja: „Csehszlovákia tör­té­nel­mé­ben el­ső íz­ben szín­re ke­rült a ma­dá­chi mű, s ara­tott eb­ben az or­szág­ban is sikert…” Azt hi­szem ezt az ál­lí­tást nem kell kü­lö­nö­seb­ben meg­cá­fol­ni, az ed­di­gi­ek­ből vi­lá­go­san ki­tű­nik a szer­ző té­ve­dé­se. Batta György an­­nyi­ra ki­emel­ke­dő­nek tart­ja már ma­gát a tényt, hogy a Tra­gé­dia szlo­vák nyel­ven ke­rült elő­adás­ra, hogy lel­ke­se­dé­sét hang­sú­lyoz­za, más­ra nem is igen fi­gyel. „Olyan nagy je­len­tő­sé­gű – ír­ja –, olyan út­tö­rő mun­ka volt az, hogy il­let­len­ség len­ne ezt a lel­kes cso­por­tot akár egyet­len szó­val vagy mon­dat­tal bí­rál­ni (A sors iró­ni­á­ja, hogy tel­je­sít­mé­nye­ik olyan jók vol­tak, nem is le­het­ne ros­­szat mon­da­ni róluk).”42
Há­rom év­vel a kas­sai be­mu­ta­tó után, 1969. ok­tó­ber 11-én, a po­zso­nyi Hviezdo­slav Szín­ház mu­tat­ta be a da­ra­bot. A ren­de­ző is­mét Ti­bor Rakovský. El­ha­tá­ro­zá­sát és ké­sőbb a be­mu­ta­tót a kri­ti­ka nem fo­gad­ta ki­tö­rő öröm­mel. A kri­ti­ku­sok egy ré­sze az újabb be­mu­ta­tót tel­je­sen fö­lös­le­ges­nek tar­tot­ta. Ezt a vé­le­ményt val­lot­ta Emil Lehuta is, aki a Slovenské poh¾ady ha­sáb­ja­in fej­ti ki né­ze­te­it. Nem ér­ti, mi szük­ség volt er­re az új­ra­ren­de­zés­re, ami­kor Po­zsony­ban a kas­sai elő­adást lát­hat­ták vi­szont a né­zők, ugyan­azok­kal a hi­bák­kal és el­len­té­tek­kel. Lehuta sze­rint Rakovský vis­­sza­tért a „szín­ház – pó­di­um” el­kép­ze­lé­se­i­hez, amely alatt a szín­pad és a kö­zön­ség köz­vet­len kap­cso­la­tát ér­ti tech­ni­kai ef­fek­tu­sok nél­kül. A mű­ről szól­va azt a vé­le­ményt han­goz­tat­ja, hogy a Tra­gé­dia könyv­drá­ma, és az egész mű „a ba­rokk szín­ház te­ma­ti­ká­já­nak és po­é­ti­ká­já­nak el­ké­sett pél­dá­nya, amely­nek vég­ső és leg­főbb cél­ja a ke­resz­tény hit ün­nep­lé­se volt”.43
A Slovenské divadlo cí­mű szín­há­zi lap rész­le­tes cik­ket kö­zöl a mű­ről és a be­mu­ta­tó­ról M. M. Dedinský tol­lá­ból Ér­dem­te­len és fe­les­le­ges be­mu­ta­tás cím­mel. Már a cím is sok min­dent el­árul. Dedinský nem lel­ke­se­dik az új ren­de­zé­sért, sőt fö­lös­le­ges­nek is tart­ja. Kri­ti­ká­ja rész­le­tes, ki­tér ma­gá­ra a mű­re is, szól a dra­ma­tur­gi­á­ról, a ren­de­zés­ről. A mű­ről szól­va azt a vé­le­ményt hang­sú­lyoz­za, hogy Ma­dách mű­ve nem drá­mai mű, és ezért szín­pad­ra al­kal­mat­lan. Ma­dách mű­vé­ben nincs konf­lik­tus, és ami a Tra­gé­di­á­ban szín­há­zi, az mind a Fa­ust­ból van. Ma­dách­nak nem si­ke­rült hús-vér ala­ko­kat al­kot­nia. Ádám, Éva és Lu­ci­fer min­dig a szer­ző sza­va­it vissz­han­goz­zák. Ádám, Éva és Lu­ci­fer nem egyé­ni­sé­gek, csak a szer­ző gon­do­la­ta­i­nak a hor­do­zói és tolmácsolói.”44 A ren­de­ző mun­ká­ját el­len­ben ki­tű­nő­nek tart­ja. Rakovský az a ren­de­ző, aki együtt tud mű­köd­ni a mo­dern dísz­let­ter­ve­ző­vel, tud dol­goz­ni a tö­meg­gel, s a rö­vi­dí­té­sek­kel, szim­bó­lu­mok­kal fon­tos gon­do­la­to­kat tud ki­fe­jez­ni.
A Práca Gabriel Rapoš be­szá­mo­ló­ját köz­li a be­mu­ta­tó­ról. A ren­de­zés­ről Rapoš­nak az a vé­le­mé­nye, hogy Rakovskýnak nem si­ke­rült a mű hi­bá­ját fe­led­tet­ni, még­pe­dig azt, hogy ez a mű könyv­drá­ma, és azt, hogy már „száz­éves”. A kas­sai be­mu­ta­tó óta a ren­de­ző át­dol­goz­ta a szö­ve­get, még­is ma­rad­tak ben­ne je­le­ne­tek, me­lyek hát­rál­tat­ták a cse­lek­ményt, gyen­gí­tet­ték gon­do­la­ti és szín­há­zi hatását.45
Fog­lal­ko­zik a be­mu­ta­tó­val a Divadlo cí­mű cseh nyel­vű szín­há­zi lap is. Milan Obst kri­ti­ká­já­ban a dísz­le­tet, a szín­pa­di tech­ni­kát eme­li ki. A Tra­gé­dia be­mu­ta­tó­ját azok kö­zé az elő­adá­sok kö­zé so­rol­ja, ame­lyek­nél a né­ző fan­tá­zi­á­já­nak már a be­lé­pés­kor dol­goz­nia kell. Ez a dísz­let ér­de­me, amely a né­zőt már a szín­ház­ba lé­pés­kor fo­gad­ja. Ladislav Vychodil olyan dísz­le­tet ké­szí­tett, amely a mű mon­da­ni­va­ló­já­nak fon­tos hor­do­zó­ja, s amely épí­té­sze­ti­leg az an­tik szín­há­zat idé­zi fel a nézőben.46
Vla­di­mír Štefko a Smenában az­zal a meg­ál­la­pí­tás­sal kez­di cik­két, hogy a Tra­gé­dia könyv­drá­ma, és ezért nem ér­ti, hogy en­nek el­le­né­re mi­ért vál­lal­koz­nak a ren­de­zők a szín­re­vi­te­lé­re, da­col­va a kri­ti­kus meg­jegy­zé­sek­kel. A ren­de­zés­re át­tér­ve meg­ál­la­pít­ja, hogy míg a kas­sai elő­adás­ban Lu­ci­fer Ádám al­te­re­gó­ja, ad­dig a po­zso­nyi elő­adás­ban Lu­ci­fer és Ádám sze­mé­lyét kü­lön­vá­laszt­ja a ren­de­ző. Lu­ci­fer a po­zso­nyi elő­adás­ban olyan erőt kép­vi­sel, amely ál­lan­dó­an za­var­ja, nyug­ta­la­nít­ja Ádá­mot, iro­ni­zál­ja a vi­lá­got és ma­gát Ádá­mot is, fel­nyit­ja Ádám sze­mét, de aka­dá­lyo­kat is gör­dít az út­já­ba. Rakovský így nem az em­ber bel­ső har­cát örö­kí­ti meg, ha­nem az em­be­rek kö­zöt­ti, az em­be­rek és az el­len­sé­ges vi­lág kö­zöt­ti har­cot mu­tat­ja be. Ádám az ilyen szín­pa­di fel­fo­gás­ban az a szá­nal­mas em­ber, aki igyek­szik, né­ha el­ke­se­re­dik, hogy az­tán a leg­ki­sebb fény­su­gár is re­ményt éb­res­­szen benne.47
Az Iro­dal­mi Szem­le Eg­ri Vik­tor tol­lá­ból kö­zöl cik­ket a be­mu­ta­tó­ról. Eg­ri sze­rint Rakovský ér­tő kéz­zel nyúl a szö­veg­hez, és a rö­vi­dí­té­sek­kel szín­pa­di­lag ha­tá­so­sab­bá és fe­sze­seb­bé tet­te a drá­mát. „Fel­fo­gá­sá­ban – ír­ja – Ádám jó­val ak­tí­vabb, mint a bu­da­pes­ti elő­adá­so­kon, va­ló­ban ő a Tra­gé­dia hő­se, a küz­dő em­ber, aki min­den el­bu­ká­sa után talp­ra áll. Alig­ha­nem az erős rö­vi­dí­té­sek szám­lá­já­ra ír­ha­tó, hogy Ádám és Lu­ci­fer örök pár­ba­ja így másult, és kü­lö­nö­sen a Tra­gé­dia be­fe­je­ző ké­pé­ben gyen­gült is. Rakovský ren­de­zői kon­cep­ci­ó­ját a Lu­ci­fert ala­kí­tó Ctibor Filèík dé­mo­ni­kus já­té­ka, szel­le­mé­nek su­gár­zó, ka­ján­ko­dó hang­hor­do­zá­sa, gya­ko­ri né­ma, fi­gye­lő ma­ga­tar­tá­sa is ki­eme­li.” El­is­me­rés­sel szól Ladislav Vychodil „lép­cső­ze­te­sen gör­dü­lő, zárt ku­po­lát érez­te­tő” szín­pad­ké­pé­ről, amely „sú­lyos­sá­ga és fe­ke­te szí­ne el­le­né­re na­gyon ha­tá­sos­nak bi­zo­nyult, s amely a tö­me­get ki­tű­nő­en moz­ga­tó, s vi­lá­gí­tá­si ef­fek­tu­sok­kal él­ni tu­dó ren­de­ző mun­ká­ját a leg­jobb ér­te­lem­ben lát­vá­nyos­sá te­szi”.
Eg­ri fel­hív­ja a fi­gyel­met ar­ra is, hogy Rakovský egy kis ja­ví­tást esz­kö­zölt a drá­ma szö­ve­gé­ben. A fa­lansz­ter-je­le­net­ben, ami­kor a tu­dós ar­ról ha­tá­roz, hogy mi le­gyen a gye­rek­ből, ezt mond­ja: „E gyer­me­ket or­vos­nak kell ta­ní­ta­ni, / eb­ből pász­tor lesz.” Rakovský sze­rint ez nem lo­gi­kus, mi­vel a tu­dós nem sok­kal az­előtt Ádám kér­dé­sé­re, hogy mi­lyen ál­la­tok él­nek itt, így vá­la­szol: „Él ami hasz­nos és mit ek­ko­rig / A tu­do­mány pó­tol­ni nem tu­dott: / A disz­nó és a bir­ka, de ko­ránt­se / Olyan hi­á­nyo­san már, mint mi­nő­nek / A kon­tár ter­mé­szet megalkotá: / Az élő zsír, ez hús – s gyap­jú­tö­meg, / Mely, mint a lom­bik, cél­ja­ink­ra szol­gál.”
Ezek­ből a mon­da­tok­ból Rakovský sze­rint ki­tű­nik, hogy már nin­cse­nek ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett „ál­la­tok”, ezért en­nek a tár­sa­da­lom­nak nincs szük­sé­ge pász­tor­ra, s ezért a pász­tor szót „pék­re” vál­toz­tat­ja: „Z toho chlapca bude dobrý lekár, / A z toho pekár.”48
A Prav­da 1970. ja­nu­ár 24-i szá­ma Mátrai-Betegh Bé­la cik­két köz­li Az em­ber tra­gé­di­á­ja po­zso­nyi fel­újí­tá­sá­ról, amely ere­de­ti­leg a Ma­gyar Nem­zet­ben je­lent meg. „A Tra­gé­di­á­ból ki kell há­moz­ni a drá­mai ma­got, mert egé­szé­ben nem játsz­ha­tó. Ezt tet­te Ti­bor Rakovský is, de biz­tos, hogy a lé­nyeg­ből sem­mi sem ma­radt ki” – szö­ge­zi le a kri­ti­kus. A dra­ma­tur­gi­ai meg­ol­dá­sok­ból csak egyet em­lít. Az egyip­to­mi szín­ben a sze­rel­mi je­le­ne­tet be­fe­je­zet­le­nül hagy­ják, és amit Ádám a sze­re­lem­ről, a nő­ről mond, szeb­ben mond­ják, de a prá­gai je­le­net­ben. „Ami az elő­adás­ban olyan meg­győ­ző, az az egy­sze­rű­ség ös­­sze­tett és ha­tá­sos ere­je, amely­ben sza­ba­don ki­bon­ta­koz­hat­nak és ér­vé­nye­sül­het­nek a mű nagy­sze­rű gon­do­la­tai” – ír­ja to­vább Mátrai-Betegh Bé­la.
Ádám és Lu­ci­fer kap­cso­la­ta az, ami a Hviezdoslav Szín­ház elő­adá­sá­ban vi­ta­tott. Rakovský ren­de­zé­sé­ben Ádám és Lu­ci­fer kap­cso­la­ta sza­ba­dabb, mint a va­ló­ság­ban. Ádám ma­gá­ra ha­gyot­tan – Lu­ci­fer is el­hagy­ta – bir­kó­zik meg a tör­té­nel­mi fel­adat­tal. Lu­ci­fer csak az Úr­ral áll örök harc­ban. Lu­ci­fer nem az erőt kép­vi­se­li az elő­adás­ban, amely Ádá­mot to­vább­lé­pés­re ösz­tö­nöz­né, Ádám aka­rat­ere­jét csak sa­ját hi­te táp­lál­ja.
Milan Po­lák cik­két a Ro¾nícke noviny köz­li. Po­lák sze­rint Rakovský tö­ké­le­te­sí­tet­te az elő­adást, és a né­ző nem a tör­té­nel­mi ké­pek vál­ta­ko­zá­sát lát­ja a szín­pa­don, ha­nem az em­ber el­ke­se­re­dett har­cát a meg­is­me­ré­sért. ő is ki­fo­gást emel Lu­ci­fer sze­mé­lye el­len. Míg Ádám gon­dol­ko­dóbb, sa­ját ké­te­lye­i­vel küzd, le­tö­rik a meg­is­me­rés ter­he alatt, hogy az­tán to­vább har­col­jon, ke­res­ve az ide­á­lo­kat, ad­dig Lu­ci­fer in­kább fe­lü­le­tes, iro­ni­kus, szkep­ti­kus és ci­ni­kus, de nem egyen­ran­gú el­len­fél, fi­lo­zó­fus és in­tel­lek­tu­á­lis part­ner. Lu­ci­fer in­kább bo­hóc, és saj­nos ez­zel tör­vény­sze­rű­en csök­ken Ádám har­cá­nak az ér­té­ke is.49
A Hlas ¾udu L-A jel­zé­sű bí­rá­ló­ja sze­rint a Tra­gé­di­á­ban to­váb­bi hú­zá­sok­ra len­ne szük­ség, és mo­der­nebb szín­há­zi ren­de­zés­re. Sze­rin­te az elő­adás a klas­­szi­kus da­ra­bo­kat ked­ve­lők tet­szé­sé­vel ta­lál­ko­zik még ak­kor is, ha se dra­ma­tur­gi­ai, se mű­vé­szi szem­pont­ból nincs út­tö­rő mun­ka jellege.50
A Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház nagy si­ker­rel mu­tat­ta be a da­ra­bot Bu­da­pes­ten is, a Víg­szín­ház­ban, ahol mint­egy 1500 né­ző te­kin­tet­te meg – ér­te­sül­tünk a Film a divadlo cí­mű lapból.51
Vé­ge­ze­tül el­mond­hat­juk, hogy a kas­sai és po­zso­nyi né­zők jó szín­vo­na­lú Tra­gé­dia-elő­adá­so­kat lát­hat­tak. Rakovský sze­mé­lyé­ben olyan ren­de­ző nyúlt a da­rab­hoz, aki fel­is­mer­te iga­zi ér­té­ke­it, és a ze­ne, va­la­mint a mo­dern dísz­le­tek se­gít­sé­gé­vel olyan elő­adást ren­de­zett, amely a ma­gyar­or­szá­gi né­zők és szak­em­be­rek el­is­me­ré­sét is ki­vív­ta.