Burke, Peter: Was ist Kulturgeschichte? (Liszka József)

Burke, Peter: Was ist Kul­turgeschichte? Frank­furt am Ma­in, Suhrkampf, 2005.

A je­les an­gol mű­ve­lő­dés­tör­té­nész ne­ve nem is­me­ret­len a ha­zai ol­va­sók előt­t, hi­szen szám­ta­lan ma­gyar­ra for­dí­tott ta­nul­má­nya mel­lett köz­ké­zen fo­rog­nak a Né­pi kul­tú­ra a ko­ra új­ko­ri Eu­ró­pá­ban (Bu­da­pest, Szá­zad­vég Kiadó–Hajnal I. Kör, 1991), il­let­ve Az olasz re­ne­szánsz (Bu­da­pest, Osiris–Századvég, 1994) cí­mű önál­ló mun­kái is. A most be­mu­ta­tás­ra ke­rü­lő köny­ve ere­de­ti­leg What is Cul­tur­al His­to­ry? cí­mmel 2004-ben je­lent meg a Poli­ty Press (Camb­rid­ge) ki­adá­sá­ban, s jog­gal vár­hat­juk, re­mél­het­jük, hogy rö­vi­de­sen ma­gya­rul is nap­vi­lá­got lát. Ad­dig azon­ban néz­zük a né­met for­dí­tás alap­ján, mi­re is vál­lal­ko­zott Burke?
A szer­ző a cím­ben fel­tett kér­dést ki­fej­ten­dő (mi­vel – sa­ját meg­fo­gal­ma­zá­sa sze­rint – a kul­túr­tör­té­net de­fi­ní­ci­ó­ja a leg­kön­­nyeb­ben nem a tu­do­mány­szak tár­gyá­nak a meg­ha­tá­ro­zá­sá­val, ha­nem a ku­ta­tá­si mód­sze­rek fel­so­ro­lá­sá­val ad­ha­tó meg, az­zal te­hát, ha szám­ba ves­­szük, mi­vel is fog­lal­koz­nak a ma­gu­kat kultúrtörténésznek val­ló ku­ta­tók) vol­ta­kép­pen a kul­túr­tör­té­net tu­do­mány­tör­té­net­ét ad­ja. Négy alap­ve­tő kor­szak­ra, pon­to­sab­ban négy alap­ve­tő irány­zat­tal, szem­lé­let­mód­dal jel­le­mez­he­tő, egy­mást kro­no­ló­gi­a­i­lag rész­ben át­fe­dő idő­szak­ra ta­gol­ja mon­da­ni­va­ló­ját. A ko­ráb­bi, in­kább ön­tu­dat­lan kez­de­mé­nye­zé­se­ket le­szá­mít­va, 1860-tól, Jacob Burkhardt hí­res, az itá­li­ai re­ne­szánsz kul­tú­rá­ról szó­ló köny­vé­nek el­ső meg­je­le­né­sé­től szá­mít­ja a kul­túr­tör­té­net mint önál­ló tu­do­má­nyos disz­cip­lí­na meg­je­le­né­sét. Ezt az el­ső, egé­szen 1950-ig nyú­ló sza­kaszt klasz­­szi­kus kul­túr­tör­té­net­nek mond­ja, s olyan ne­vek fém­jel­zik, mint Johan Huiz­ingáé, Ernst Gom­briché vagy Erwin Panof­skyé. Jel­lem­ző­je, hogy alap­ve­tő­en va­ló­ban „klas­­szi­kus” té­mák­kal fog­lal­ko­zott az óko­ri gö­rög kul­tú­ra kér­dé­se­i­vel kezd­ve, a gó­ti­kus épí­té­szet és a sko­lasz­ti­kus gon­dol­ko­dás kap­cso­la­tán, il­let­ve a re­ne­szánsz vi­lá­gán át a kí­nai ci­vi­li­zá­ció elem­zé­sé­vel be­zár­va. Jacob Burkhardt szel­le­mes „de­fi­ní­ci­ó­ja” sze­rint „a kul­túr­tör­té­net sül­­lye­dő fo­ga­lom”. Ért­ve ez­alatt azt, hogy míg kez­det­ben alap­ve­tő­en a „ma­gas kul­tú­ra” csúcs­tel­je­sít­mé­nye­i­nek az elem­zé­sé­vel, ér­tel­me­zé­sé­vel fog­lal­ko­zott, fej­lő­dé­se so­rán egy­re „mé­lyeb­ben” fek­vő te­rü­le­tek­re ha­tolt („sül­­lyedt”), s té­má­it a tár­sa­dal­mi hi­e­rar­chia egy­re „mé­lyebb” ré­te­ge­i­ből me­rí­tet­te. E fo­lya­mat kö­vet­ke­ző ál­lo­má­sa­ként is ér­tel­mez­he­tő az a nagy­já­ból 1930-tól da­tál­ha­tó idő­szak, amely rész­ben egy­be­mo­só­dik a fen­ti­vel, és a tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi ér­dek­lő­dés jel­lem­zi. Itt a brit tu­do­má­nyos élet­ben fon­tos sze­re­pet ját­szó há­rom, ma­gyar szár­ma­zá­sú tu­dós, Mannheim Kár­oly, Hauser Ar­nold és An­tal Fri­gyes élet­mű­vét is elem­zi a szer­ző. A kö­vet­ke­ző kor­szak­ra a kul­túr­tör­té­ne­ti ér­dek­lő­dés ki­nyí­lá­sa, a „nép fel­fe­de­zé­se” a jel­lem­ző, és az 1960-as évek leg­ele­jé­től szá­mol­ha­tunk ve­le. Vol­ta­kép­pen ez már amo­lyan elő­szo­bá­ja mind az új kul­túr­tör­té­net, mind a tör­té­ne­ti ant­ro­po­ló­gia ki­ala­ku­lá­sá­nak. És itt áll­junk is meg egy pil­la­nat­ra! Fo­ko­za­to­san egy­re vi­lá­go­sab­bá vált, hogy az egyes tár­sa­dal­mak­nak nincs egy­sé­ges kul­tú­rá­juk. Ek­kor kezd­te az egyes szá­mú kul­tú­ra ki­fe­je­zést an­nak töb­bes szá­ma föl­vál­ta­ni. Ezek sze­rint te­hát ma­gyar né­pi kul­tú­ra, mint olyan ninc­s, ha­nem ma­gyar né­pi kul­tú­rák van­nak: idő­sek és fi­a­ta­lok, nők és fér­fi­ak, nagy­gaz­dák és zsel­lé­rek stb. ma­gyar né­pi kul­tú­rá­i­ról be­szél­het­nénk, ha fi­gye­lem­be vet­tük vol­na eze­ket a szem­pon­to­kat. Nem vet­tük vi­szont fi­gye­lem­be, leg­alább­is a szin­té­zi­sek so­rán nem (leg­fel­jebb né­hány rész­let­ta­nul­mány ere­jé­ig), így a „ma­gyar nép­rajz”, „ma­gyar mű­ve­lő­dés­tör­té­net” tí­pu­sú ös­­szeg­zé­sek ele­ve tö­re­dé­ke­sek le­het­nek, és sem­mi­kép­pen nem a meg­ne­ve­zé­sük­ben meg­je­lölt tárgy re­konst­ruk­ci­ó­i­ról van ben­nük szó, ha­nem egy, a ren­del­ke­zés­re ál­ló ada­tok alap­ján ki­ala­kí­tott mes­ter­sé­ges konst­ruk­ci­ó­ról. Olyan kreálmányról te­hát, amely az em­lí­tett mű­vek szer­ző­i­nek al­ko­tá­sa, és sem­mi kö­ze az egy­ko­ri, fel­té­te­lez­he­tő va­ló­ság­hoz. Te­gyük azon­ban gyor­san hoz­zá: nem is egy­sze­rű min­den szem­pont­ra ki­ter­je­dő szin­té­zist lét­re­hoz­ni (hogy ko­ráb­bi pél­dánk­nál ma­rad­junk) a 20. szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­nek ma­gyar né­pi kul­tú­rá­já­ról. Már egy te­le­pü­lés vi­szony­la­tá­ban is fi­gye­lem­be kel­le­ne ven­ni a kü­lön­bö­ző tár­sa­dal­mi ré­te­gek, va­la­mint a nők és fér­fi­ak, idő­sek és fi­a­ta­lok, a kü­lön­fé­le fog­lal­ko­zá­si ágak egy­más­tól töb­bé-ke­vés­bé kü­lön­bö­ző szub­kul­tú­rá­it. És ak­kor még eh­hez jön­nek a föld­raj­zi ta­golt­ság­ból fa­ka­dó kü­lön­bö­ző­sé­gek, a kü­lön­bö­ző interetnikus kap­cso­la­tok ki­ala­kí­tot­ta más­sá­gok, va­la­mint az Ernst Bloch ál­tal, más ös­­sze­füg­gés­ben meg­fo­gal­ma­zott „nem-egy­ide­jű­ség” prob­lé­má­ja (Ko­runk örök­sé­ge. Bu­da­pest, Gon­do­lat, 1989). Utób­bi lé­nye­ge – er­re Peter Burke is ki­tér köny­vé­ben –, hogy az egyes föld­raj­zi te­rü­le­tek gaz­da­sá­gi, kul­tu­rá­lis stb. fej­lő­dé­se nincs idő­be­li össz­hang­ban, il­let­ve nem biz­tos, hogy össz­hang­ban, szink­ron­ban van egy­más­sal (sőt, akár egy te­rü­le­ten, egy fa­lu­kö­zös­sé­gen be­lül is él­het­nek – Bloch sza­va­i­val: „nem […] ugyan­ab­ban a Most­ban” – egy­más mel­lett, egy­más­sal pár­hu­za­mo­san különide­jű je­len­sé­gek. Eb­ből adó­dó­an vol­ta­kép­pen nem ös­­sze­vet­he­tő két te­rü­let még egy­azon idő­ben is rög­zí­tett (né­pi) kul­tú­rá­ja, mert le­het, hogy az egyik a má­sik­hoz ké­pest mond­juk fél év­szá­zad­dal ar­cha­i­ku­sabb ké­pet mu­tat. A prob­lé­mát Her­mann Bausinger ve­zet­te be a nép­rajz­ba (bár ko­ráb­bi kez­de­mé­nye­zé­sek is van­nak), to­vább is gon­dol­va azt (en­nek ki­fej­té­sé­re itt sem tér, sem ok), ta­nul­má­nya ugyan ma­gya­rul is ol­vas­ha­tó, konk­rét le­csa­pó­dá­sá­nak azon­ban sem­mi je­le („Pár­hu­za­mos különide­jűségek”. A nép­rajz­tól az em­pi­ri­kus kul­tú­ra­tu­do­má­nyig. Ethno­graphi­a, 1989, 24–37. p.). Vis­­sza­tér­ve a tör­té­ne­ti ant­ro­po­ló­gi­á­ra: Burke sze­rint a tör­té­né­sze­ket az ant­ro­po­ló­gus szer­zők írá­sai, az egye­te­me­ken hall­ga­tott ant­ro­po­ló­gi­ai sze­mi­ná­ri­u­mok te­rel­ték az 1960-as évek­től fo­ko­za­to­san eb­be az irány­ba. A nép­rajz­ku­ta­tók­kal meg – fűz­het­jük hoz­zá – tör­té­ne­ti ol­vas­má­nya­ik tet­ték ugyan­ezt. Má­ra ne­héz is el­dön­te­ni egy-­e­gy mű kéz­be­vé­te­le­kor, hogy kul­túr­tör­té­net­ről vagy tör­té­ne­ti ant­ro­po­ló­gi­á­ról van-e szó (Burke meg is jegy­zi, hogy ta­lán pon­to­sabb len­ne az „ant­ro­po­ló­gi­ai tör­té­net­írás” ki­fe­je­zés hasz­ná­la­ta). A köny­vet ol­vas­va az em­ber, fő­leg a nép­raj­zos kép­zett­sé­gű ol­va­só oly­kor za­var­ba jö­het, hi­szen a prob­lé­mák, ame­lye­ket Peter Burke föl­vet, a nép­rajz­ra is jel­lem­ző­ek, igaz a ku­ta­tá­si te­rü­let, a prob­lé­ma­szem­lé­let is rend­kí­vül kö­ze­li a kul­tu­rá­lis és szo­ci­á­lis ant­ro­po­ló­gia, vagy a tör­té­ne­ti ant­ro­po­ló­gia, il­let­ve a ma gya­ko­rolt ha­gyo­má­nyos nép­rajz vagy eu­ró­pai et­no­ló­gia szá­má­ra. Ha meg­gon­dol­juk Richard van Dül­men ugyan­azo­kat az alap­mű­ve­ket mu­tat­ja be, elem­zi a tör­té­ne­ti ant­ro­po­ló­gia mér­föld­kö­ve­i­ként (Robert Darn­ton, Clif­ford Geertz, Carlo Ginzburg stb. mun­ká­it a fran­cia­or­szá­gi macs­ka­mé­szár­lás­ról vagy a bali ka­kas­vi­a­dal­ról, il­let­ve egy fri­auli mol­nár vi­lág­ké­pé­ről), ame­lye­ket Burke is az új kul­túr­tör­té­net ered­mé­nye­i­ként pre­zen­tál (vö. Richard van Dül­men: His­torische Anthro­polo­gie. Entwick­lung – Prob­leme – Auf­gaben c. köny­vé­ről írott re­cen­zi­óm­mal [Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 2000. 3. sz. 192–194. p.]. Kü­lön­ben a szó­ban for­gó kö­tet az­óta cse­hül is hoz­zá­fér­he­tő: His­torická antropolo­gie. Pra­ha, Dokoøán, 2002).
Peter Burke köny­vé­hez vis­­sza­tér­ve, a kul­túr­tör­té­net utol­só sza­ka­sza (ame­ly má­ra ta­lán be is fe­je­ző­dött, de – ahogy a könyv zá­ró­fe­je­ze­te­i­ből ki­tű­nik – az is le­het, hogy nem), ez az „új kul­túr­tör­té­net”. Ezt a kor­sza­kot (irány­zat­nak bel­ső sok­ré­tű­sé­ge és sok­szí­nű­sé­ge mi­att, az aláb­bi­ak­ban még né­mi­leg rész­le­te­zen­dő okok mi­att nem­igen le­het mon­da­ni) négy el­mé­le­ti út­tö­rő (Mi­ha­il Bahty­in, Nor­bert Elias, Michel Fou­cault és Pierre Bour­dieu) mun­kás­sá­ga be­mu­ta­tá­sá­val kez­di a szer­ző. Az­tán szem­lé­le­ti, mód­szer­ta­ni prob­lé­mák­ra, a fel­ap­ró­zó­dás ve­szé­lye­i­re stb. is rá­mu­tat. A kul­túr­tör­té­net ku­ta­tá­si te­rü­le­te és té­ma­vi­lá­ga ki­ala­ku­lá­sa kez­de­té­től fog­va nem­csak „sül­­lyedt”, ha­nem fo­lya­ma­to­san szé­le­se­dett is, egy­re több szem­pont, egy­re több mód­szer ve­tő­dött föl és be. Ma már a há­bo­rú kul­túr­tör­té­ne­té­ről épp­úgy be­szél­he­tünk, akár az ér­zé­ke­lés vagy a női test kul­túr­tör­té­ne­té­ről, az álom, il­let­ve a gesz­tu­sok kul­túr­tör­té­ne­té­ről, to­váb­bá a könyv vagy a be­szé­lés (nem a be­széd!) kul­túr­tör­té­ne­té­ről. Ez utób­bi ka­te­gó­ri­á­ba tar­to­zik egy, már nem is an­­nyi­ra a kö­zel­múlt­ban meg­je­lent, kel­lő­kép­pen vi­szont ész­re nem vett ma­gyar mun­ka, még­pe­dig Szve­tel­szky Zsu­zsan­na: A plety­ka cí­mű okos és szel­le­mes köny­ve (Bu­da­pest, Gon­do­lat, 2002).
A most szó­ban for­gó mun­kát még hosz­­szan le­het­ne szél­j­e­gyzetel­get­ni, de az ér­dek­lő­dés fel­kel­té­sé­hez ta­lán en­­nyi is elég. Burke mun­ká­ja mes­te­ri­en meg­raj­zolt kör­kép egy olyan tu­do­má­nyos disz­cip­lí­ná­ról (an­nak mű­ve­lő­i­ről, mód­sze­re­i­ről és ku­ta­tá­si té­má­i­ról), ame­lyet ne­vez­he­tünk (in­nen szem­lél­ve) akár tör­té­ne­ti ant­ro­po­ló­gi­á­nak, il­let­ve (on­nan szem­lél­ve) akár kul­túr­tör­té­net­nek, egy­re megy. A be­mu­ta­tott tu­do­mány­szak, s ma­ga a most is­mer­te­tett könyv is tör­té­ne­lem­szem­lé­le­tünk­nek (és nem fel­tét­le­nül tör­té­nel­mi is­me­re­te­ink­nek, bár ter­mé­sze­te­sen azok­nak is!) min­den­kép­pen új és szé­les táv­la­to­kat nyit.
Lisz­ka Jó­zsef