Egy forradalom emlékezete. Beszélgetés Rainer M. Jánossal (Simon Attila)

– Igaz­ga­tó úr! Mi­kor ala­kult az in­té­zet, kik kez­de­mé­nyez­ték meg­ala­kí­tá­sát és mi­lyen meg­fon­to­lás­ból?

– 1988–1989-ben esett mind több szó a ké­sőb­bi ala­pí­tók kö­zött ar­ról, hogy az 1945 utá­ni ma­gyar tör­té­ne­lem, s kü­lö­nö­sen 1956 ku­ta­tá­sá­ra kü­lön in­téz­ményt kel­le­ne lét­re­hoz­ni. Ele­in­te azon­ban nem ala­pí­tás­ról, ha­nem foly­ta­tás­ról, új­ra­kez­dés­ről gon­dol­kod­tunk. 1958 és 1963 kö­zött Brüs­­szel­ben mű­kö­dött a Nagy Im­re Po­li­ti­kai és Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi In­té­zet, na­gyon ha­son­ló ér­dek­lő­dé­si kör­rel. El­ső­sor­ban az 1956 előt­ti párt­el­len­zé­ki­ek, Nagy Im­re po­li­ti­kai hí­vei al­kot­ták a mun­ka­tár­si gár­dát, bár nem ki­zá­ró­lag ők. 1989 ta­va­szán a Nyil­vá­nos­ság Klub egy ta­nács­ko­zá­sán Var­ga Lász­ló tör­té­nész kez­de­mé­nyez­te a Nagy Im­re In­té­zet új­já­a­la­kí­tá­sát. 1989. jú­ni­us 16-án Nagy Im­re új­ra­te­me­té­sén Ki­rály Bé­la a Hő­sök te­rén be is je­len­tet­te ezt. Más­nap meg­ala­kult az in­té­zet nem­zet­kö­zi ku­ra­tó­ri­u­ma Kene­di Já­nos la­ká­sán. Az el­kép­ze­lés sze­rint a mun­ka­tár­sak egy ré­sze a va­la­mi­ko­ri brüs­­sze­li­ek kö­zül ke­rült vol­na ki, más ré­szük pe­dig a Nagy Im­re-te­me­tést kez­de­mé­nye­ző és ko­or­di­ná­ló Tör­té­nel­mi Igaz­ság­té­tel Bi­zott­ság (TIB) ún. tör­té­ne­ti szek­ci­ó­já­ból. A szek­ció Ungváry Ru­dolf ve­ze­té­sé­vel a de­mok­ra­ti­kus el­len­zék­hez kö­zel ál­ló tör­té­né­szek­ből és tár­sa­da­lom­tu­dó­sok­ból állt, és ki­dol­go­zott egy komp­lex ku­ta­tá­si ter­vet.
Vé­gül az in­té­zet 1991-ben kez­dett mű­köd­ni, ele­in­te egy aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­hely­ből állt, il­let­ve az Oral His­to­ry Ar­chí­vum­ból, amely egy ide­ig a TIB ke­re­te­in be­lül dol­go­zott. Az ala­pí­tás a rend­szer­vál­tás el­ső len­dü­le­té­nek el­múl­tá­val kis­sé el­hú­zó­dott. Annyi hasz­na azon­ban en­nek is volt, hogy va­ló­ban el­kö­te­le­zett s job­bá­ra fi­a­tal vagy kö­zép­ko­rú ku­ta­tók ma­rad­tak meg az in­té­zet mun­ka­tár­sa­i­ként. A két rész­leg ha­ma­ro­san egye­sült, a ve­te­rán­szer­ve­zet­té vá­ló TIB-bel a kap­cso­lat meg­sza­kadt. Az aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­hely ma is fenn­áll, az in­té­zet ré­sze­ként, amely ma­gán­ala­pít­vány­ként, 1995-től pe­dig a kor­mány ál­tal ala­pí­tott köz­ala­pít­vány­ként mű­kö­dik.
Nagy Im­re ne­vét vé­gül is nem vet­tük fel, mert a Nagy csa­lád még 1989-ben lét­re­hoz­ta a Nagy Im­re Ala­pít­ványt. Et­től füg­get­le­nül az ala­pí­tó el­gon­do­lá­sok nem vál­toz­tak. 1989-ben úgy gon­dol­tuk, hogy 1956 nem­csak a 20. szá­zad szin­te egyet­len vi­lág­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű ma­gyar ese­mé­nye, ha­nem kulcs­sze­re­pet ját­szott a rend­szer­vál­tó fo­lya­mat­ban. 1956-ot sok te­kin­tet­ben az 1945 utá­ni fej­le­mé­nyek ma­gya­ráz­ták, s meg­tör­tén­te alap­ve­tő­en be­fo­lyá­sol­ta a Ká­dár-rend­szer ar­cu­la­tát. Egy új, rend­szer­vál­tó je­len­kor-tör­té­ne­ti in­téz­ményt akar­tunk, amely a tör­té­net­tu­do­mány és a tör­té­ne­ti szo­ci­o­ló­gia esz­köz­tá­rá­val kö­ze­lít eh­hez a fo­lya­mat­hoz, s ben­ne el­ső­sor­ban 1956-hoz. Ele­in­te nem volt tel­je­sen vi­lá­gos, hogy tisz­tán tu­do­má­nyos ku­ta­tás­sal fog­lal­ko­zunk vagy az em­lék­őr­zés más for­má­i­ban – a do­ku­men­tá­ci­ó­tól és a gyűj­tés­től az em­lé­ke­zet­po­li­ti­kai ak­tu­sok­ban va­ló sze­rep­vál­la­lá­sig – is részt ve­szünk. Lit­ván Györ­gy, az in­té­zet el­ső fő­igaz­ga­tó­ja in­kább az el­ső el­gon­do­lás­ra haj­lott, Hegedüs B. And­rás ügy­ve­ze­tő igaz­ga­tó a má­so­dik­ra. Vé­gül is az előb­bi va­ló­sult meg.

– Az in­té­zet meg­ala­ku­lá­sa óta ti­zen­öt év telt el. Ez idő alatt vál­to­zott-e va­la­mit az in­té­zet pro­fil­ja, s ha igen, mi­lyen irány­ban?

– Igen, sze­rin­tem vál­to­zott. 1996-ig, a for­ra­da­lom 40. év­for­du­ló­já­ig azért nagy­részt 1956-­tal fog­lal­koz­tunk, szá­mos köny­vet ad­tunk ki, és társ­ren­de­zői vol­tunk a for­ra­da­lom­mal fog­lal­ko­zó ad­di­gi leg­na­gyobb nem­zet­kö­zi kon­fe­ren­ci­á­nak. Azt kö­ve­tő­en fo­ko­za­to­san ki­szé­le­sí­tet­tük ér­dek­lő­dé­si kö­rün­ket a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek tör­té­ne­té­re, sőt va­ló­szí­nű­leg még in­kább vis­­sza fo­gunk nyúl­ni a múlt­ba. A vál­to­zást ta­lán szim­bo­li­zál­ja sok egyéb mel­lett két rep­re­zen­ta­tív ta­nul­mány­kö­te­tünk, az 1998-ban ki­adott A for­du­lat évei 1947–1949 és a 2004-ben meg­je­lent „Hat­va­nas évek” Ma­gyar­or­szá­gon. Mind­ket­tő­ben meg­je­len­tek ha­gyo­má­nyos po­li­ti­ka­tör­té­ne­ti, de kul­túr­tör­té­ne­ti, tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti, mű­vé­szet­tör­té­ne­ti ta­nul­má­nyok is. Ko­ráb­ban az in­té­zet el­ső­sor­ban po­li­ti­ka­tör­té­ne­tet mű­velt, ma igyek­szünk a nem­zet­kö­zi tu­do­má­nyos­ság fő áram­la­ta­it, a tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyos tör­té­net­írás­tól a nyel­vi for­du­la­ton át az új kul­túr­tör­té­ne­tig adap­tál­ni és mű­vel­ni. Az in­té­zet kez­det­től fog­va ki­tű­nő in­for­ma­ti­kai inf­rast­ruk­tú­rá­val ren­del­ke­zett, s a ki­lenc­ve­nes évek vé­gé­től ered­mé­nye­ink di­gi­tá­lis meg­je­le­ní­té­se egyik fő cél­ki­tű­zé­sün­ket ké­pez­te.

– Me­lyek je­len­leg az in­té­zet pri­o­ri­tá­sai, s mi­lyen konk­rét ku­ta­tá­si prog­ra­mok zaj­la­nak je­len­leg?

– Eb­ben az év­ben a leg­több ener­gi­án­kat a ma­gyar for­ra­da­lom 50. év­for­du­ló­já­hoz kap­cso­ló­dó mun­kák kö­tik le. Tu­cat­nyi kö­te­tet adunk ki, ös­­sze­fog­la­ló és te­ma­ti­kus mo­nog­rá­fi­ák­tól kü­lön­fé­le for­rá­so­kig, fo­tó­al­bu­mig, emel­lett fél tu­cat kü­lön­fé­le inter­netes tar­ta­lom­szol­gál­ta­tást ké­szí­tünk. Lesz in­té­ze­ti kon­fe­ren­cia – té­má­ja a for­ra­da­lom ha­tás­tör­té­ne­te a szov­jet tér­ség­ben –, és sok he­lyen, sok­fé­le for­má­ban je­len lesz a mun­kánk. 2007-től a ki­lenc­ve­nes évek vé­gi vál­tás­nak meg­fe­le­lő­en foly­ta­tó­dik a Ká­dár-kor­szak ku­ta­tá­sa. En­nek egyik rész­prog­ram­ja pél­dá­ul a kri­ti­kai-el­len­zé­ki moz­gal­mak sze­rep­lő­i­ről szól. Ter­vez­zük a rend­szer­vál­tás tör­té­ne­ti és oral his­to­ry fel­dol­go­zá­sát is, szá­mos mun­ka­tár­sunk dol­go­zik ál­lam­biz­ton­sá­gi for­rá­sok­kal, amely­nek ered­mé­nyei ugyan­csak a kö­ze­li jö­vő­ben vár­ha­tók.

– Egy ilyen prog­ram tel­je­sí­té­se el­ső­sor­ban két alap­ve­tő dol­got igé­nyel: pénzt és meg­fe­le­lő szak­em­be­re­ket. Per­sze a szak­em­be­rek is az anya­gi­ak­tól függ­nek. Hány mun­ka­tár­sa van az in­té­zet­nek, men­­nyi eb­ből a ku­ta­tó?
– Az in­té­zet­nek 20,5 mun­ka­tár­sa van – ez ab­ból adó­dik, hogy 19 fő­ál­lá­sú mel­lett egy-­e­gy könyv­tá­ros, köny­ve­lő és in­for­ma­ti­kus fél­ál­lás­ban dol­go­zik. A 19-ből 15 ku­ta­tó (12 tör­té­nész és 3 szo­ci­o­ló­gus az Oral His­to­ry Ar­chí­vum­ban), hár­man az in­for­ma­ti­kai és mul­ti­mé­dia te­rü­le­tén te­vé­keny­ked­nek (adat­bá­zis­ok, inter­netes hon­lap, do­ku­men­tum­fil­mek), s egy fő­ál­lá­sú tit­kár­nőnk van. Nyug­dí­jas­ként dol­go­zik Lit­ván Györ­gy ala­pí­tó igaz­ga­tónk és a könyv­tár­ban Gyenes Judith, Maléter Pál öz­ve­gye.

– Gon­do­lom azért az in­té­zet­hez szá­mos olyan ku­ta­tó és köz­éle­ti sze­mé­lyi­ség is köt­he­tő, aki nem az 1956-os In­té­zet mun­ka­tár­sa, de még­is szo­ros szel­le­mi, il­let­ve mun­ka­kap­cso­lat­ban áll az Önök in­té­ze­té­vel. Tud­na pár ne­vet em­lí­te­ni, s er­ről va­la­mit mon­da­ni?

– Az in­té­zet élén ku­ra­tó­ri­um áll az 1989-ben Pá­rizs­ból ha­za­te­le­pült Ken­de Pé­ter ve­ze­té­sé­vel, aki dol­go­zott a Nagy Im­re In­té­zet­ben, és a nyolc­va­nas évek­ben a Ma­gyar Fü­ze­tek cí­mű tör­té­ne­ti-po­li­ti­kai pe­ri­o­di­ka fő­szer­kesz­tő­je volt. A ku­ra­tó­ri­um­nak tag­ja töb­bek kö­zött Bács­kai Ve­ra, Boj­tár End­re, Kosáry Do­mo­kos, Mécs Im­re, Pomogáts Bé­la, Vi­tá­nyi Iván. Az aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­hely ve­ze­tő­je Gyáni Gá­bor. Ha csak a két em­lí­tett ta­nul­mány­kö­tet szer­zői név­so­rát néz­zük, azon­nal ki­de­rül, hogy na­gyon sok­fé­le, de sze­rin­tem egy­aránt ki­vá­ló tu­dós­sal dol­goz­tunk együt­t, mint pél­dá­ul Ripp Zol­tán, Pe­tő Iván, Pé­te­ri Györ­gy, Pa­ta­ki Gá­bor, Prak­falvi End­re, Sza­bó Csa­ba, Baráth Mag­dol­na, Ko­vács Gá­bor, Kal­már Me­lin­da, Beke Lász­ló, Hor­váth Sán­dor, Tóth Esz­ter Zsó­fia, Var­ga Ba­lázs. Köz­tük so­kan – Sza­bó, Hor­váth, Tóth Esz­ter – a ma­gyar tár­sa­da­lom­tu­do­mány fi­a­tal nem­ze­dé­két kép­vi­se­lik, és ez na­gyon fon­tos. Aho­gyan az is, hogy együtt­mű­köd­jünk min­den­fé­le in­téz­mén­­nyel, le­gyen az egye­tem vagy aka­dé­mi­ai in­té­zet vagy bár­mi más.

– Hon­nan fe­de­zi az in­té­zet a költ­sé­ge­it. Men­­nyi­re rend­szer-, il­let­ve kor­mány­füg­gő ma egy tu­do­má­nyos in­té­zet költ­ség­ve­tés­ének biz­to­sí­tá­sa?

– Aho­gyan em­lí­tet­tem, 1995 óta az in­té­zet köz­ala­pít­vány. Már ko­ráb­ban, s az­óta is (ki­vé­ve az 1999–2002-es idő­sza­kot) éven­te rend­sze­res tá­mo­ga­tást ka­punk a kor­mány­tól. Ez (és az aka­dé­mi­ai ku­ta­tó­hely költ­ség­ve­té­se, ami­re vi­szont öt­éven­te pá­lyáz­ni kell) je­len­ti éves költ­ség­ve­té­sünk túl­nyo­mó ré­szét. Tá­mo­gat min­ket Bu­da­pest fő­vá­ros, s ezen­kí­vül gyak­ran, s több­nyi­re si­ker­rel pá­lyá­zunk. Meg­jegy­zem, hogy ezek a pá­lyá­za­tok is job­bá­ra ál­la­mi ala­pok­ra vo­nat­koz­nak.
Ily mó­don azt le­het mon­da­ni, hogy az in­té­zet szin­te tel­jes egé­szé­ben ál­lam­füg­gő, ezért te­hát kor­mány­füg­gő is. Sőt, ha le­het, ez csak fo­ko­zó­dott: 1999-ben még le­het­sé­ges volt a köz­vet­len kor­mány­tá­mo­ga­tást „ki­vál­ta­ni” fő­vá­ro­si, So­ros ala­pít­vá­nyi és – mond­juk – nem­ze­ti ku­ta­tás-fej­lesz­té­si (va­gyis pá­lyá­zott ál­la­mi) pén­zek­kel. Ma ez kü­lön­fé­le okok­ból le­he­tet­len len­ne. A So­ros Ala­pít­vány pél­dá­ul be­szün­tet­te ef­faj­ta te­vé­keny­sé­gét Ma­gyar­or­szá­gon – aho­gyan ezt So­ros Györ­gy jó elő­re ki­je­len­tet­te.
A hu­mán tu­do­má­nyos­ság nem ál­la­mi me­ce­na­tú­rá­ja nem ala­kult ki Ma­gyar­or­szá­gon, vagy csak na­gyon csö­ke­vé­nye­sen (a könyv­ki­adás­ban pél­dá­ul). Ezért anya­gi szem­pont­ból na­gyon se­bez­he­tők va­gyunk. Ugyan­ak­kor a köz­ala­pít­vá­nyi for­ma elég­gé kö­rül­mé­nyes­sé te­szi, hogy a kor­mány tar­tal­mi szem­pont­ból be­le­szól­jon ab­ba, mit csi­ná­lunk (nem szá­mít­va per­sze a gaz­dál­ko­dás tisz­ta­sá­gát, mert azt szo­ros fi­gye­lem­mel kö­ve­ti, na­gyon he­lye­sen). Meg­te­het­né va­la­ho­gyan per­sze, de ed­dig nem tet­te.
– Ha már a po­li­ti­ká­nál va­gyunk: a po­li­ti­ka még min­dig igyek­szik a sa­ját cél­ja­i­ra fel­hasz­nál­ni az 1956-os for­ra­dal­mat. Men­­nyi­re érin­ti ez a tu­do­mányt? Van-e a tör­té­né­szek kö­zött a tu­do­má­nyos ke­re­te­ket meg­ha­la­dó vi­ta, konf­lik­tus eb­ben a té­má­ban?

– 1989-ben azt hit­tük, hogy a Ká­dár-rend­szer ki­múl­tá­val a je­len­kor­tör­té­net po­li­ti­kai kon­notá­ciói és fel­hasz­ná­lá­sa meg­szűn­ik. Ez elég bal­ga il­lú­zió volt, hi­szen nem­csak a kö­ze­li, ha­nem a tá­vo­li múlt is bő­vel­ke­dik ilyen vo­nat­ko­zá­sok­ban, Ma­gyar­or­szá­gon pe­dig még kü­lö­nös ha­gyo­má­nya is van a múlt ilyes­faj­ta hasz­ná­la­tá­nak. Ez ter­mé­sze­te­sen érin­ti a tu­do­mányt is. A szov­jet tí­pu­sú rend­szer nyílt és of­fen­zív mó­don be­fo­lyá­sol­ni igye­ke­zett a tör­té­net­tu­do­mányt, te­ma­ti­kai, mód­szer­ta­ni és ide­o­ló­gi­ai szem­pon­to­kat írt elő, ká­no­no­kat pró­bált meg­fo­gal­maz­ni. Ma­gyar­or­szá­gi vál­to­za­tá­ban és utol­só két év­ti­zed­ében ez vi­szony­lag la­zán ér­vé­nye­sült, de ép­pen a 20. szá­zad vo­nat­ko­zá­sá­ban mind­vé­gig fenn­állt ez a hely­zet. Emi­att a rend­szer­vál­tás után na­gyon erős bel­ső igény és tár­sa­dal­mi el­vá­rás ke­let­ke­zett az „ob­jek­ti­vi­tás­ra”. Ilyen azon­ban sze­rin­tem nem lé­te­zik, a tör­té­nész kö­rül­be­lül ugyan­an­­nyi­ra ob­jek­tív, mint bár­ki más, aki a múlt­ról gon­dol­ko­dik. Ér­té­kei, sze­mé­lyi­sé­ge, hor­ri­bile dictu po­li­ti­kai meg­győ­ző­dé­se – ha van ilyen – ter­mé­sze­te­sen meg­je­le­nik mun­ká­i­ban. Az per­sze, ha va­la­ki egy ak­tu­á­lis po­li­ti­kai vagy más té­zist „ze­né­sít meg”, íz­lé­sem el­len va­ló. A tör­té­né­szi esz­köz­tár, a szak­ma sza­bá­lyai az azt mű­ve­lők va­la­mi­fé­le kon­szen­zu­sá­ban je­le­nik meg – ez az a mér­ce, ami szá­monkér­he­tő. A poszt­mo­dern kor ezen a té­ren is sok min­dent át­ér­tel­me­zett, aho­gyan ez pél­dá­ul Gyáni Gá­bor vagy Hor­váth Sán­dor írá­sa­i­ból ki­tű­nik. Plu­rá­lis, sok­szí­nű tér­ben élünk mi is, és en­nek nyo­ma ter­mé­sze­te­sen írá­sa­in­kon is fel­fe­dez­he­tő.
Po­li­ti­kai ter­mé­sze­tű konf­lik­tus és vi­ta per­sze a ma­gyar tör­té­né­szek kö­zött is van – saj­nos ez gyak­ran a szű­kös for­rá­sok fe­let­ti osz­toz­ko­dást fe­di. Ér­de­kes mó­don ugyan­ez szo­li­da­ri­tást is in­du­kál – és ez sem min­dig ve­zet jó­ra, mert a mi­nő­sé­gi íté­le­te­ket és a kri­ti­ka tisz­ta­sá­gát ve­szé­lyez­te­ti. Saj­nos mind­ez a je­len hely­zet­ben ter­mé­sze­tes, ös­­sze­füg­gés­ben van az­zal is, hogy a tu­do­mány in­téz­mény­rend­sze­re Ma­gyar­or­szá­gon szin­te sem­mit sem vál­to­zott a rend­szer­vál­tás nyo­mán. A szak­mai „estab­lish­men­t” ugyan­azok­ból vagy ugyan­azok ki­sze­melt-ki­ne­velt utód­a­i­ból áll, akik min­ket a szí­vük mé­lyén po­li­ti­ka­i­lag nyo­mott ka­kukk­fi­ó­kák­ként ke­zel­nek.
Ez­zel már sem­mi ba­jom sinc­s, még az is le­het, hogy túl­zok. In­kább az a baj, hogy va­ló­di tör­té­ne­ti vi­ták nem­igen van­nak Ma­gyar­or­szá­gon. Sem 1956-ról, sem a szov­jet tí­pu­sú rend­szer kor­sza­ká­ról. Ta­lán az úgy­ne­ve­zett ügy­nök­ügyek in­du­kál­nak ilyes­mit a Ká­dár-kor­szak­ról. De en­nek még kez­de­ti stá­di­u­má­ban va­gyunk.

– Ho­gyan lát­ja, az in­té­zet meg­ala­ku­lá­sa óta men­­nyi­ben vál­to­zott az 1956-os ese­mé­nyek­ről ki­ala­kult tu­do­má­nyos kép? Van­nak-e még fe­hér fol­tok a té­má­ban?

– A tu­do­má­nyos kép meg­vál­to­zá­sát meg­előz­te az ér­té­ke­lés meg­vál­to­zá­sa. A Ká­dár-kor­szak ide­o­ló­gi­ai jel­le­gű ma­gya­rá­za­ta szét­por­ladt, ér­tel­mét vesz­tet­te, 1956 plu­rá­lis ér­tel­me­zé­si tér­be lé­pett. Tu­do­má­nyo­san en­nek a fo­lya­mat­nak az el­ső, ed­dig leg­fon­to­sabb ho­za­dé­ka a for­ra­da­lom­ra vo­nat­ko­zó is­me­re­tek rob­ba­nás­sze­rű bő­vü­lé­se volt. A nem­zet­kö­zi kon­tex­tus­tól a he­lyi kö­zös­sé­gek tör­té­ne­té­ig min­den­ről ren­ge­teg do­ku­men­tum ke­rült nap­vi­lág­ra, és meg­an­­nyi vis­­sza­em­lé­ke­zés ké­szült vagy vált is­mert­té. 1956 nagy tör­té­ne­tek­be ren­de­ző­dött ön­ma­gá­ban és e na­gyobb át­te­kin­té­sek ré­sze­ként is. Ma a 20. szá­za­di ma­gyar tör­té­ne­lem ta­lán leg­job­ban fel­dol­go­zott moz­za­na­ta. Eb­ben az ér­te­lem­ben ta­lán nem is be­szél­he­tünk már fe­hér fol­tok­ról – bár ilyes­mit mon­da­ni min­dig koc­ká­za­tos.
Ugyan­ak­kor a tu­do­mány bel­ső ala­ku­lá­sa min­dig új kér­dé­sek­kel szem­be­sít. Ahol sza­ba­don le­he­tett 1956-ról be­szél­ni, min­dig el­mond­ták: Ma­gyar­or­szág kü­lön­le­ges­sé­gét a szov­jet tá­bo­ron be­lül el­ső­sor­ban 1956 ma­gya­ráz­za. 1989-ben még­is ugyan­úgy, ugyan­ak­kor bu­kott meg a rend­szer min­de­nütt, és a ké­sőb­bi fej­le­mé­nyek erő­sen rel­a­tiválták ezt a kü­lön­le­ges­sé­get. Ugyan­az tör­tént nagy­já­ból min­de­nütt. Mi volt te­hát 1956 tény­le­ges, hos­­szabb tá­vú ha­tá­sa? És mi­ért ép­pen Ma­gyar­or­szá­gon rob­bant ki ilyen ra­di­ká­lis fel­ke­lés, mi­ért nem má­sutt? Mi­lyen for­ra­da­lom volt 1956-ban, egy­ál­ta­lán an­nak le­het-e ne­vez­ni – a tör­té­net­tu­do­mány nyel­vén? Ho­gyan ala­kult em­lé­ke­ze­te? Ezek olyan kér­dé­sek, ame­lyek­re ma in­kább meg­ér­zé­se­ken és ér­zel­mi ala­po­kon nyug­vó vá­la­szo­kat adunk, ho­lott mé­lyebb, ala­po­sabb meg­gon­do­lá­sok­ra len­ne szük­ség.

– Ahogy az in­té­zet ki­ad­vá­nya­it szem­lé­lem, úgy lá­tom egy­re na­gyobb sze­re­pet kap a Ká­dár-kor­szak fel­tá­rá­sa, s nem csu­pán a po­li­ti­ka­tör­té­net, de – s ez ne­kem na­gyon szim­pa­ti­kus – a min­den­nap­ok tör­té­ne­te is. Ez tu­da­tos prog­ram­ja az in­té­zet­nek vagy ma in­kább ez iránt van igény?

– Mind­ket­tő tu­da­tos vá­lasz­tás volt, és bi­zo­nyos fo­kig a fen­ti­ek in­do­kol­ták. 1956 iga­zi je­len­tő­sé­gét hos­­szabb tá­vú ha­tá­sán mér­het­jük – eh­hez pe­dig a Ká­dár-kor­sza­kot kell meg­ér­te­ni. 1956-­tal el­len­tét­ben a Ká­dár-kor­szak­ról még olyan kis­szá­mú kon­szen­zuális meg­ál­la­pí­tás sincs for­ga­lom­ban, mint a for­ra­da­lom­ról. A mód­szer­ta­ni vál­tást a nem­zet­kö­zi tu­do­má­nyos tren­dek mel­lett a ta­nul­má­nyo­zott prob­lé­ma sa­já­tos­sá­gai is sür­get­ték. A Ká­dár-kor­szak úgy­ne­ve­zett po­li­ti­ka­tör­té­ne­te vaj­mi ke­ve­set mond en­nek a pe­ri­ó­dus­nak a ter­mé­sze­té­ről. Kis, min­den­na­pi tör­té­ne­tei vi­szont pa­ra­­dig­matikus je­len­sé­ge­ket mu­tat­nak – anél­kül per­sze, hogy me­cha­ni­kus meg­fe­lel­te­té­sek­ben le­het­ne őket al­kal­maz­ni.

– In­té­ze­tük men­­nyi­re ér­zi fel­ada­tá­nak az ún. ügy­nök­ügye­ket? Ezt azért kér­de­zem, mert – no­ha ezek fel­tá­rá­sá­val kap­cso­lat­ban ta­lán az önök mun­ka­tár­sá­nak, Ungváry Krisz­ti­án­nak a ne­vé­vel ta­lál­koz­ni a leg­töb­bet – az 1956-os In­té­zet ne­ve nem na­gyon hang­zik el…

– Az úgy­ne­ve­zett ügy­nök­kér­dés­nek ren­ge­teg ága-bo­ga van, ame­lyek kö­zül a tu­do­má­nyos igé­nyű fel­dol­go­zás és meg­ér­tés csak egy. Az eb­ben va­ló rész­vé­telt na­gyon fon­tos­nak tar­tom. Ezen a té­ren az 1956-os In­té­zet igen­is vi­szo­nyí­tá­si pont, hi­szen 1999-től Év­köny­vünk több­ször te­ma­ti­kus dos­­szi­ét tar­tal­ma­zott ál­lam­biz­ton­sá­gi té­má­jú ta­nul­má­nyok­ból, a hat­va­nas évek­ről szól­ván igen sok írás szü­le­tett ná­lunk ilyen for­rá­sok fel­hasz­ná­lá­sá­val. 2005-ben, az ez­zel kap­cso­la­tos vi­ták egyik csúcs­pont­ján Túl a lis­tán cím­mel egy ös­­sze­ál­lí­tást ké­szí­tet­tünk, amely az in­té­zet hon­lap­ján ér­he­tő el. Ez­zel be­val­lot­tan min­tát sze­ret­tünk vol­na szol­gál­tat­ni a tu­do­má­nyos meg­kö­ze­lí­tés­re, s amel­lett ér­vel­tünk, hogy a nyil­vá­nos­ság­gal együtt ez utób­bi le­het ha­zai vi­szo­nyok mel­lett a kér­dés adek­vát tár­gya­lá­si mód­ja. Ungváry Krisz­ti­án azért sze­re­pel töb­bet, mert ő ál­ta­lá­ban az ügy­nök­kér­dés más as­pek­tu­sa­i­val is hang­súly­­lyal fog­lal­ko­zik, így pél­dá­ul di­rekt mo­rá­lis ál­lí­tá­sok­kal, il­let­ve eze­ket a na­gyon két­sé­ges hi­te­lű for­rá­so­kat a tör­té­net­írás és a tény­fel­tá­ró új­ság­írás ha­tár­te­rü­le­tén „be­szél­te­ti”. Sze­mély sze­rint mind­ket­tő­vel ba­rá­ti vi­tám van, ám az in­té­zet min­den ku­ta­tó­ja szu­ve­rén em­ber, és ter­mé­sze­te­sen jo­ga van min­den kér­dés­ről azt ír­ni és ál­lí­ta­ni, amit a leg­he­lye­sebb­nek tart. Nem­rég az ügy­nök­vi­ta újabb ki­éle­se­dé­se ide­jén Kis Já­nos na­gyon fon­tos ta­nul­má­nyá­ra ref­lek­tál­va va­la­mi olyas­mit ír­tam, hogy az ügy­nök­kér­dés­ben a sza­bad­ság meg­ma­radt te­re a tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sé és tör­té­net­írá­sé. És ha va­la­mi irány­tűt ad en­nek a pil­la­nat­nyi­lag elég­gé dif­fúz, szét­tar­tó em­lé­ke­ze­ti mun­ká­nak, az csak a dis­kur­zus írat­lan sza­bá­lyai, bel­ső­vé vá­ló eti­kai nor­mái le­het­nek. Ezt most is ér­vé­nyes­nek tar­tom. A tör­vény­ho­zás ku­dar­cot val­lott ez­zel, de a ku­ta­tás sza­bad­sá­ga meg­ma­radt, és ez a fon­tos.

– Ön szá­mos köny­vet adott ki az utób­bi évek­ben, töb­bek kö­zött Nagy Im­ré­ről is. S ha jól tu­dom, Ön volt a Nagy Im­ré­ről szó­ló A te­me­tet­len ha­lott cí­mű film egyik szak­ér­tő­je. Az idén ok­tó­ber­ben is­mét egy új 1956-os film be­mu­ta­tó­já­ra ke­rül majd sor. Men­­nyi­re se­gít­het­nek ezek a fil­mek ab­ban, hogy a szé­le­sebb köz­vé­le­mény tisz­táb­ban lás­son 1956-­tal kap­cso­lat­ban? Ne­kem ugyan­is (Mé­szá­ros Már­ta film­jét lát­va) az az ér­zé­sem, hogy ezek a fil­mek egy­elő­re – ez­zel nem von­va két­ség­be eset­le­ges mű­vé­szi ér­té­ke­i­ket – még a mí­tosz­épí­tést szol­gál­ják. (Per­sze mí­to­szok­ra is szük­ség van.) Mit gon­dol Ön er­ről?

– Va­ló­ban szak­ér­tő­je vol­tam a Te­me­tet­len ha­lott­nak – de nem al­ko­tó­ja. Sze­rin­tem egyéb­ként ér­de­kes al­ko­tás szü­le­tett, de – aho­gyan ezt már több­ször el­mond­tam – az el­ső­sor­ban Mé­szá­ros Már­táé, és még hos­­szan le­het­ne so­rol­ni, ki min­den­ki­nek volt eb­ben sok­kal na­gyobb ré­sze, mint ne­kem. Pa­ta­ki Éva for­ga­tó­könyv­író­nak vagy Janc­só Nyika ope­ra­tőr­nek, nem be­szél­ve Jan Now­ickiról. Már­ta ugyan­csak sok­szor el­mond­ta, hogy a köny­vem ha­tás­sal volt rá, de a film ak­kor is az ő ví­zi­ó­ja.
A film pe­dig fik­ció, va­gyis nem kel­le­ne úgy te­kin­te­ni, hogy a tisz­tán­lá­tást szol­gál­ja, vagy a tör­té­ne­ti igaz­sá­got tar­tal­maz­za. Nem, mert min­den­ki­nek ma­gá­nak kel­le­ne tisz­tán lát­nia, és sa­ját igaz­sá­gát en­nek alap­ján (vagy más mó­don) meg­fo­gal­maz­nia. A mű­vész al­ko­tá­sát per­sze so­kan nor­ma­tív­nak ér­zik, s mint­egy kö­te­les­sé­gül ró­ják rá, hogy az igaz­sá­got be­szél­je el. Akik ezt mond­ják, sa­ját igaz­sá­gu­kat tart­ják a nor­má­nak, és ezt ké­rik szá­mon. Mi­ért kel­lett vol­na Mé­szá­ros Már­tá­nak rész­le­te­sen áb­rá­zol­nia Nagy Im­re elv­ba­rá­ta­it, ha egy­szer ő úgy érez­te, hogy ez az em­ber vég­le­te­sen haj­lott a ma­gány­ra, és úgy érez­te, ma­gá­ra hagy­ták? Én a köny­vem­ben ír­tam ró­luk, mert sa­ját tör­té­net­írói nar­ratívám­ban fon­tos­nak tar­tot­tam a sze­re­pü­ket – ugyan­ak­kor meg­pró­bál­tam ki­mu­tat­ni Nagy Im­re szö­ve­ge­i­ből, hogy men­­nyi­re egye­dül érez­te ma­gát éle­te vé­gén.
Én te­hát azt re­mé­lem, hogy az 1956-ról szó­ló fil­mek min­de­nek­előtt jó fil­mek lesz­nek – azt vi­szont egy­ál­ta­lán nem, hogy úgy áb­rá­zol­ják a for­ra­dal­mat, aho­gyan mond­juk én.

– Ön in­té­zet­ve­ze­tő és na­gyon pro­duk­tív ku­ta­tó is egy­ben. Hogy fér ös­­sze a ket­tő? Nem ve­szé­lyez­te­ti az in­téz­mény­ve­ze­tői stá­tu­sa a ku­ta­tói sza­bad­sá­gát?

– Er­re a kér­dés­re tu­dok a leg­kön­­nyeb­ben és leg­rö­vi­deb­ben vá­la­szol­ni. Ne­he­zen fér ös­­sze a ket­tő, mert az in­téz­mény­ve­ze­tői stá­tus igen­is ve­szé­lyez­te­ti a ku­ta­tói sza­bad­sá­got. Nem hagy ugyan­is rá időt.
– Az idén az 1956-os for­ra­da­lom ke­rek év­for­du­ló­já­ra em­lé­ke­zünk. Mit je­lent ez az in­té­zet és mit az Ön szá­má­ra? Azt gon­do­lom, hogy az idén ku­ta­tó­ként és elő­adó­ként az egyik ren­dez­vény­ről a má­sik­ra uta­zik. De je­lent-e az in­té­zet­nek több pénzt, na­gyobb tár­sa­dal­mi meg­be­csü­lést?

– Az in­té­zet szá­má­ra az év­for­du­ló azt je­len­ti, hogy tu­dá­sun­kat meg kell pró­bál­nunk új struk­tú­rák­ba ren­dez­ni, új is­me­re­te­in­ket és meg­kö­ze­lí­té­se­in­ket a nyil­vá­nos­ság­ban meg­je­le­ní­te­ni. Ez a nyil­vá­nos­ság most sok­kal szé­le­sebb, mint ál­ta­lá­ban – az 50. év­for­du­lón a vi­lág egy rö­vid idő­re fo­ko­zot­tan fi­gyel majd Ma­gyar­or­szág­ra. Az év­for­du­ló ne­künk sok mun­kát je­lent – köny­ve­ket, do­ku­men­tum­fil­me­ket, inter­netet, kon­fe­ren­ci­át, kü­lön­fé­le más fel­ada­to­kat. Igen, so­kat fo­gok utaz­ni kon­fe­ren­ci­ák­ra és em­lék­ülé­sek­re, de eb­ben az év­ben, ki­vált­kép­pen ős­­szel ez­zel így lesz a leg­több kol­lé­gám is. Anya­gi tá­mo­ga­tá­sunk ma ki­egyen­sú­lyo­zott, ter­ve­ink meg­va­ló­sí­tá­sát ilyen szű­kös­ség nem aka­dá­lyoz­za. A mai hely­zet­ben én an­nak is örül­nék, ha az év­for­du­ló múl­tá­val ez nem vál­toz­na ér­dem­ben. Az pe­dig, hogy év­for­du­ló lesz, ön­ma­gá­ban nem nö­ve­li meg­be­csü­lé­sün­ket, leg­fel­jebb is­mert­sé­gün­ket, ami egyéb­ként nem lé­nyeg­te­len. Ha nem­csak töb­ben és job­ban fi­gyel­né­nek ránk, ha­nem job­ban oda­fi­gyel­né­nek ar­ra, amit mon­dunk, az azt je­len­ti, ér­de­kes és fon­tos, amit mon­dunk. Én en­nek örül­nék a leg­job­ban.

A be­szél­ge­tést Si­mon At­ti­la ké­szí­tet­te