Gecse Annabella: „Itt idegen kántor sose énekelt…”

A vallásos népének és élete több tudomány érdeklődésének is homlokterében áll, egyúttal azok határára is esik. A zenetörténet történetiségében, fejlődésében vizsgálja, eredetét, keletkezésének körülményeit, rétegződését kutatja a rendelkezésére álló forrásokból. Ez a fajta kutatás a többi rokon zenei műfajjal, a zenetörténeti korszakok népéneket is befolyásoló sajátosságaival együtt, azokba ágyazottan foglalkozik vele. Az ezzel foglalkozó munkák (pl. Papp 1990, 160–186. p.; Bárdos–Werner 1990, 91–95. p.) mind egészen a korai századokig vezetik vissza történetét, ott keresik gyökereit. Az első fontos fordulópontot a latin nyelvű gregorián „uralmának” 16. századi megrendülése jelentette, mert ennek intézményei, a kolostorok, püspöki székhelyek török kézre kerültek. Pár évtizeddel később Pázmány Péter nevéhez fűződik a liturgikus zene első egységesítő szándékú megreformálásának terve. 1629-ben esztergomi érsekként a nagyszombati zsinaton elfogadtatta az ún. római rítust a korábbi esztergomi rovására, a szájhagyományban vagy másolt könyvekben élő dallamok helyett a könnyen beszerezhető szertartáskönyvek dallamait. Zeneileg, dallamok tekintetében ezt követően Magyarországon a pentatónia dominanciáját a diatonikus hangrendszer váltotta fel. Az anyanyelvű népénekek terjedését ez teljesen nem akadályozta meg. A gregorián a kolostorok zenéje maradt. Az anyanyelvű éneklést később is csak a szertartások, főként az énekes mise alatt tiltották, más alkalmakkor és azok előtt vagy után élhetett. Oláh Miklós esztergomi érsek olyan szempontból emelte fel ezeket a korábban „megtűrt” énekeket, hogy azokat, amelyeket több száz éve énekeltek már, engedélyezte. Szükség is volt erre, hiszen a reformációnak az anyanyelvűség legfontosabb eszköze, terjedésének segítője volt. Halaszthatatlanná vált az ilyen szempontokra is figyelő énekeskönyv összeállítása. Ezt megelőzte a miserészek magyar nyelvű bevezetése 1674-ben. (Papp 1990, 160–170. p.)
„…az állandó miserészek magyar nyelvű éneklését kétségtelenül visszaélésnek kell tekintenünk, amely a pasztoráció mindennapi gyakorlatában a híveknek tett nagyfokú engedménynek számított.” (Papp 1990, 162. p.) A népének fellendülésére a zenetörténészek csak a 17. századi adatokból, forrásokból tudnak következtetni. Az 1651-es év egy különösen fontos időpont, az első nyomtatott énekeskönyv megjelenésének éve. A Cantus Catholicit Szőlősy Benedek jezsuita szerzetes szerkesztette (Schram 1958, 17. p.). A 18. század végéig még négy kiadásban jelent meg, pl. 1674-ben Kassán a Cantus Catholici Latino–Hungarici. Kájoni János ferences szerzetes 1676-ban megjelent gyűjteményének, a Cantionale Catholicumnak is a ez volt a legfőbb forrása. Erdélyi kéziratos énekekből is sok került bele (Papp 1990, 160–176. p.). A mai ún. közismert énekek tetemes része is ebből a forrásból táplálkozik. A mai, mindennapok vallásgyakorlására is szánt ima- és énekeskönyvekben, karénekeket is közlő imakönyvekben is sok olyan népének vagy feldolgozás szerepel, amelynek forrása a Cantus Catholici; az imakönyvek szerkesztői az adott ének forrásait mindig fel is tüntetik (pl. Bárdos– Kertész–Koudela 1935; Bárdos–Werner 1990).
Ezek az imakönyvek a népének fogalma alatt a következőket értik: „Egyházi népénekek azok a magyar szövegű szent dalok, amelyeket a hívők különböző istentiszteleteken unisono (egyhangon) énekelni szoktak.” (Harmat–Sík 1993, XII. p.)
Tehát az egyházzenei kutatás nemegyszer – főleg a korábbi századok esetében – a hivatalos rendelkezések, zsinati határozatok által megregulázott műfajt látja benne.
Kifejezetten a népének történetével Schram Ferenc munkája foglalkozik (Schram 1958.). Nem csupán a zsinati határozatokat, a megmaradt források énekeit rendszerezi, hanem a legfontosabb szerzők életrajzi adatait is közli. A kötetét záró elemzésben minden – a Szent vagy, Uramban szereplő – egyes ének zenei eredetét közli, verstani, zenei formai elemzést készít róluk.
Másik oldalról közelít a népénekhez a népzenekutatás; a népdal testvéreként kezeli, változatképződését, születését és eltűnését, kiszorulását vizsgálja. Az ilyen szempontú kutatás eredményei leginkább egy-egy jellegzetes típushoz kötődnek, pl. Mária-énekekhez, virrasztóénekekhez (Volly 1982; Czövek 2002). Mind ez ideig kevés olyan munka született, amely – külső válogatási szempontok nélkül – teljességében vizsgálná egy-egy közösség népének-repertoárját. A népzenekutatás más műfajokkal foglalkozó munkáira is igaz, hogy leginkább egy-eggyel, esetleg valamennyi, a népzene fogalmát még kimerítő műfajjal foglalkoznak. Vannak ugyan az egyéniségkutató iskolának szép eredményei, ám a teljes repertoárt azok szintén a népdal (máskor népmese, népköltészet) fogalmának keretein belül értelmezik (pl. Barsi 1992; B. Kovács 1994).
Vargyas Lajos áji munkája máig szinte az egyetlen tudományos eredmény, amely a teljes repertoárt – egy egész településre nézve – komplexitásában, népzenei szűkítés nélkül értelmezi (Vargyas 2000). Lanczendorfer Zsuzsanna egyetlen személy teljes folklórtudásának feltárásával, közlésével követi ezt az irányt (Lanczendorfer 2007).
A folklórkutatás sokat foglalkozott mind a népénekkel, mind a vallásos népélettel, de a kántorok működésére – nem alaptalanul – úgy tekint, mint a folklórt „felülről” befolyásoló jelenségre.
„A nép vallásos énekei (és hangszeres darabjai) részint felülről megszabott formában, pap vagy kántor vezetésével, illetve jelenlétében szólalnak meg, részint egyházi szertartás előtt, után vagy szertartáson kívül, teljesen pap és kántor nélkül hangzanak fel. Ez utóbbi alkalmak dallam- és hangszeranyagukkal együtt szervesen beletartoznak a nép hagyományába. (…) Érdekes kivételként ismerünk kántori néphagyományt is: Szögedében és egyes dél-dunántúli falvakban például, jó néhány évtizeddel ezelőtt a nép elvárta a kántortól, hogy karácsony éjfélkor, közvetlenül a mise előtt »dudáljon«, azaz dudautánzó motívumokat dudaszerű kísérettel orgonáljon. Mise után a nép megtárgyalta, kiértékelte, milyen »szépön dudált a mestör«. Ezt az alkalomhoz kötött zenélést semmilyen felsőbb egyházi rendelkezés nem írta elő, kántorok sem kottázták le, „szájhagyomány” módjára élt és öröklődött.” (Olsvai 1998, 508. p.)
A vallási néprajz önállósulásával párhuzamosan kaptak némi figyelmet azok a kántorok, akik az egyháznak mint hivatalos tényezőnek mintegy ellenében működtek. Seres András és Gazda József már az 1990-es évek elején felhívták a figyelmet az ilyen moldvai csángó kántorok működésének sajátosságaira (Seres 1991, 222–224. p.; Gazda 1991, 225–226. p.), majd 1997-ben napvilágot látott Tánczos Vilmos tanulmánya a hasonló funkciójú csíksomlyói búcsúvezetőkről (Tánczos 1997). A nyomtatott kiadványok és az élő hagyomány viszonya vizsgálatának fontosságát emelte ki – a református népi vallásosság kapcsán, de másra is érvényesen – Szacsvay Éva írása (Szacsvay 1991.)
Barna Gábor 2009-ben megjelent munkája az óbecsei, kunszentmártoni Mezey kántordinasztia tevékenységét tárja fel. Az énekszerző Mezey kántorok „…munkásságukkal a dél-alföldi katolikus mezővárosok parasztpolgár lakosságának igényeit szolgálták ki, alkalmazkodva vallásos életük helyi hagyományaihoz. Egy olyan énekes gyakorlatot alakítottak ki, amelyhez nagyobb zökkenők nélkül simult a Tárkányi–Zsass­kovszky énektár. A 20. század elejének templomi énekrendje e kettő, a Mezey-énekek és a Tárkányi–Zsasskovszky énektár ötvözetéből jött létre. Ez az énekgyakorlat nem közösségi volt, hanem egyéni: elsősorban a kántor énekelt. Ebbe a nép bekapcsolódhatott, ha akart és ha tudott. A népszerűség oka pedig a nagy funkcionális alkalmasság volt: a Mezey kántorok jól kiszolgálták a korabeli templomi, temetői liturgiát, a búcsújárásokat s a magánájtatosságokat. Mindez pedig náluk nagy szakmai, személyes felkészültséggel, jó énekhanggal párosult.” (Barna 2009, 467.p.) Barna Gábor munkájából megismerhető az a folyamat, annak egy változata, hogyan tud bekerülni a gyakorlatba, használatba, széles körben használt imakönyvbe, énekkönyvbe egy-egy egyéni alkotás, s az egyházi zene esetében milyen szűrőkön (hivatalos egyházi bírálóbizottság) kell átjutnia.
A közösségek és kántoraik, kántortanítóik közötti viszony – bizonyára a Mezey kántorok eseténél kisebb mértékben, de mégis hosszú ideig – élő nyomot hagy a népének a zenei vallásosság vagy vallásos zeneiség közösségi gyakorlatában. Írásom célja tulajdonképpen ennek vizsgálata a 20. századi Baracán.
Ez a református falvakkal körülvett katolikus gömöri település a 20. század közepéig saját erejéből nagyon rendezett, szervezett keretben, az állami és egyházi előírásokhoz is igazodva élte meg vallásosságát. Az azóta folyamatosan apadó szervezőerő (és létszámában is csökkenő, illetve kicserélődő vallásos közösség) egyik kései, „túlélő” jelensége a mai templomi énekes gyakorlat.
Trelaj Géza kántortanító a Tárkányi–Zsasskovssky-féle Katholikus Egyházi Énektár belső borítójára megválasztásakor, 1935-ben feljegyezte elődei névsorát. Bejegyzése évszámok nélkül közli a névsort, forrásra nem hivatkozik. A következő neveket örökítette meg:
„Kántortanítók névsora
1.Török József
2. Mohács István
3. Lehoczky István
4. Derbész János
5. Mandola Ferencz
6. Opelcz Balázs
7. Kollarcsik Géza
8. Bencsik Gyula
9. Biát Jenő
10. Halkovics József
11. Bohon Lajos
12. Mártonffi Márton
13. Lőrincz Albert
14. Breznay Rózsika, helyettes (Lőrincz Alberté)
15. Trelaj Géza 1935. aug. 18-án
16. Füleky Gyula, helyettes (Trelaj Gézáé)
17. Koós Elemér
Feljegyzé: Trelaj Géza 1935. aug. 18-án”
A névsort záró Koós Elemér nevét már ő maga jegyezte fel, nem Trelaj Géza, ő ugyanis 1950-ben elköltözött Baracáról. Az 1950. október 27-én elhunyt Sándor Margit volt az első, akit Koós Elemér temetett.2
A feljegyzés 1917-tel kezdődően kiegészíthető, évszámokkal pontosítható az iskolaszéki jegyzőkönyvekből.3 Ezek közül az első 1917. szeptember 25-én az október 1-től Máléra (a mai magyarországi Serényfalva) távozó Bencsik Gyula javadalmainak átadásáról készült. Nagyjából egy évig bizonyára nem működött megválasztott, állandó kántortanító Baracán, mert az 1918. július 15-én készült jegyzőkönyvben azt rögzítették, hogy az állást kétszer is meghirdették: 1917. október 11-én a Népnevelőben, 1917. november 24-én a Néptanítók Lapjában. A pályázat határidőn belül ugyan eredménytelen volt, de azon túl, 1918. július 4-én Biáth Jenő jelentkezett az állásra, akit – miután bemutatta „kántori jártasságát” – az iskolaszék meg is választott. Biáth Jenő 1922. június 29-én még Baracáról ment szlovák nyelvtanfolyamra, majd 1923. október 28-án Guszonára költözött. Ugyanezen év november 8-án kitűzték az új tanítóválasztás napját, november 22-re. A választásról készült jegyzőkönyv 5 pályázót említ, akik közül négy visszalépett, de a kiskovácsvágási Halkovics József december 3-án, a hajnali misén bemutatkozott, meg is választották. 1929 tavaszáig működött Baracán, április 14-én, május 1-jei határidővel lemondott állásáról. Az iskolaszék 1929. május 15-ét tűzte ki az új pályázók számára beadási határidőként. Mivel hónapokig nem akadt jelentkező, 1929. október 7-én kibővítették a lehetséges pályázók körét nyugdíjasokkal és tanítónőkkel. 1929. november 5-én Bohon Lajost választották meg kántortanítónak, de bizonyára csak rövid időre, mert az 1930. július 6-i jegyzőkönyv azt rögzítette, hogy senki nem jelentkezett a pályázatra, ezért annak határidejét kétszer is módosították, előbb augusztus 3-ra, majd augusztus 31-re. Mártonffy Márton megválasztásáról nem került elő jegyzőkönyvi bejegyzés, majd csak távozását jegyezték fel, 1932. április 4-én. 1932. április 28-ra új pályázatot írtak ki. 1932. június 30-án Ivanits Andort választották meg, de ő visszalépett, Őrsújfalura távozott, végül július 12-én Lőrincz Albert lett az új kántortanító. 1933. augusztus 1-jén katonai szolgálatra ment, ezalatt – az 1933–34-es tanévben – Breznay Rózsa helyettesítette. Az egyházhatóság nem hagyta jóvá Breznay Rózsa állandósítását, 1934. január 19-én az iskolaszéket új – okleveles – kántortanító választására szólította fel. Miertusz Berta jelentkezett, őt választották meg. Lőrincz Albert bizonyára visszatért katonai szolgálatáról, ám az 1935. július 7-i jegyzőkönyv arról szól, hogy nem nyilatkozik, hosszabb időre tervezi-e állását megtartani. Végül Lőrincz Albert 1935. augusztus 23-án Sőregre távozott. 1935. augusztus 18-án hat jelentkező közül Trelaj Gézát választották meg kántortanítónak. 1937. szeptember 26-án katonai szolgálatra ment, ezalatt Füleky Gyula helyettesítette. 1938. november 17-én állásába visszatért. Trelaj Géza volt Baracán az utolsó választott kántortanító. Írott források nem állnak rendelkezésre távozását illetően, de a falubeliek emlékezete számon tartja, hogy 1950-ig működött Baracán.
Ez az idő, tizenöt egy helyben töltött év már esélyt jelentett arra, hogy működése a közösségi életben nyomot hagyjon. Az 1950-es években kezdődő nagyfokú társadalmi, politikai átalakulások a falusi közösségek önállóságát semmiképp nem erősítették. Baracán ez különösen így volt, hiszen közigazgatásilag Fügéhez, gazdaságilag (a szövetkezet megszüntetését követően, állami gazdasággá alakításával) Bátkához csatolták. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint az összehangoltan működő iskolaszék is megszűnt, ezután a falu soha nem választhatott önállóan kántortanítót, tanítót. Baraca természetesen abban az időben is zsákfalu volt, ezt az elzártságot tovább erősítették ezek az intézkedések, nem került a fejleszthető települések csoportjába. Az egyházilag korábban központi, parókiás falu az 1950-es évektől az ide helyezett plébánosok számára is inkább száműzetésük helye volt. A korábbi szabályozottság, rendezettség azonban korántsem szűnt meg egy csapásra, „csak” elindult a hanyatlás felé. Ezúttal nem a plébánosok működésére koncentrálok, de témám szempontjából sem mellékes az, hogy bár nem tudtak olyan hatékony szervező munkát kifejteni, mint az 1950-es évek előtt működő elődeik, a falu hozzájuk való viszonyulása nem változott meg egyik napról a másikra; a tanítókkal együtt a közösség legtekintélyesebb tagjai maradtak. Ez csak az 1980-as évek végén kezdett megváltozni, mikor a Baracára kinevezett plébános nem költözött a faluba. A tanítók szerepének fontossága az egyházi életből a közösségi élet más tereire tolódott át, de az ő presztízsük lényegében a mai napig nem változott, noha a közösség maga erősen átalakult.
Az iskolaszéki jegyzőkönyvek (más, ezúttal nem érintett tények, jelek mellett) jól érzékeltetik, hogy a később pusztulásra ítélt falu korábban része volt egy nagyobb hatókörű vérkeringésnek, de sorsáról maga döntött, kántortanítót maga választott. Olykor hiányoztak a jelentkezők, olykor hatan is akadtak, de az, hogy megválasztásuk körül nem voltak különösebb viták, jelzi, hogy az iskolaszék és az egyháztanács tagjai határozott ízléssel, konkrét elvárásokkal szemlélték őket, mondhatni, nagyjából azonos értékrendet valló közösségként, illetve annak képviselőjeként nyilvánultak meg. A jegyzőkönyvek arról nem szólnak, mely szempontok voltak egy-egy választásnál a mérv­adók, de az emlékezetben éppen Trelaj Géza megválasztásának részletei maradtak meg elevenen, hiszen a mai legidősebb nemzedék, a 80. életévük körül járók épp az ő „keze alatt” jártak iskolába. Ők fogalmazták meg azt is Baracáról, hogy „sokat köszönhet a jó papoknak, kántortanítóknak”. 1935-ben lényegében a kántortanítói állásra jelentkezők mind megfeleltek a követelményeknek, a visszaemlékezések szerint Trelaj Géza azzal szerzett előnyt, hogy ő tudott a legtöbb Mária-éneket, ő énekelte azokat legszebben. Tizenöt éves kántortanítói működésének egyik sikere volt, hogy az iskolás gyerekekből és fiatal felnőttekből négyszólamú műveket is megszólaltatni képes kórust szervezett. A zenei ízlést, az éneklés gyakorlatát, a tiszta intonációt erősítették az olyan alkalmak is, mint a karácsonyi pásztorjáték vagy a húsvéti passió. Ezek szerepeit a „tanító úr” már az egyéni adottságok ismeretében osztotta ki évről évre. Tiszta éneklése és megbízható, az énekhanghoz igazodó orgonajátéka a szentmiséken az évek során oda hatott, hogy a népénekek előadásmódja Baracán egységesült.
1. kép. A „tanító úrék” falusiak körében az 1940-es években, Baracán. Balról jobbra: Gecse István Zoltán, Trelaj Géza, Cs. Koós Istvánné Gecse Regina, Cs. Koós István, Trelaj Gézáné Tomasek Annamária. (Ismeretlen fényképész munkája, a fotó magántulajdon: dr. Szalay Zoltán, Kassa.)

Ez az egységes hangzás szinte napjainkig megkülönböztette másoktól a baracai asszonyokat. Ha többen is mentek másik faluba, városba például búcsúi misére, temetésre, a többi éneklő közül kihallatszott az ő egységük. Nem a hangerejüknél, hanem az együtt éneklésüknél fogva különültek el, összeszokottságuk akkor is kitűnt, ha nagyobb tömeg részeként énekeltek. Az egységes hangzás minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy azonos zenei gyakorlatba nevelődtek bele, ugyanahhoz a mértékhez igazodtak. Az énekrepertoár tekintetében is hasonló a helyzet. Az, hogy a falu mellőzött település lett, hátránya mellett előnyt is jelentett: nem volt szem előtt, nem figyelték meg, nem tartották különösebben számon, nem számított. Az egyházi ünnepek tere megváltozott, beszűkült ugyan, de valamilyen formában mindegyik fennmaradt – zenei anyagával együtt. A mai napig ezt a zenei rendet követik a ma már nagyon koros templomjáró asszonyok. Ez a zenei rend mintegy 500 darabból álló repertoárt jelent, amelyek mindegyikéhez biztos tudás kötődik a tekintetben, hogy mikor, milyen ünnepen, milyen alkalommal szólalhatnak meg. Ez nem jelenti azt, hogy minden templomjáró 500 éneket ismer, de összeadva valamennyiük tudását, ennyiből áll a készlet, a ma működő kántor valamennyit ismeri és alkalmazza is.
A bevezetőben már esett szó arról, hogy 1950-ig képzett kántortanítók működtek Baracán, attól kezdve azonban „amatőrök” látják el a kántori munkát. (A kántortanító munkaköre, mint másutt, Baracán is kettészakadt.) Az 1950-ben távozó Trelaj Géza helyét a szép orgánumú, tisztán éneklő Koós Elemér vette át, aki azonban nem tanult zenét. Hallás után tanult meg orgonálni, játéka során – az emlékezet szerint – nem használt pedált. Kottát olvasni is megtanult, de az orgonára írott kottáknak is inkább saját olvasatát szólaltatta meg: a dallamot akkordkísérettel játszotta. Mivel kántori munkáját javadalmazás nélkül végezte, hozzá kellett azt igazítania a munkahelye diktálta rendhez. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy feladatai családjában hamarosan megoszlottak, leginkább a halotti búcsúztatók írását, éneklését, tehát a temetések kántori feladatait felesége, Herczeg Erzsébet vette át. Koós Elemér 1976-ban bekövetkezett haláláig működött kántorként, felesége még az 1980-as években is, míg gyermekeivel együtt el nem költöztek Baracáról. Koós Elemér iskolásként is Trelaj Géza tanítványa volt, tehát abba az egyházi zenei hagyományba született és nevelődött bele, amelynek a „tanító úr” egyik legerősebb formálója volt. Ha a zenei alapokat nem tudta is átvenni tanítójától, azt sokszor volt alkalma hallani, így megtanulni is, hogyan kell hangzania a templomi éneknek. Különös figyelmet fordított a megfelelő hangfekvésre, hangmagasságra, tehát arra, hogy a lehető legtöbb ember tudjon vele énekelni, ne legyen az ének túl magasan vagy túl alacsonyan. Trelaj Gézát követte abból a szempontból is, hogy vezette az éneket, a vallásos közösség ahhoz hozzá is volt szokva, hogy a zenei vezetés a kántor (nem más énekes, előénekes) feladata. Mivel a vallásgyakorlás – mint korosztályából Baracán szinte mindenkinek – élete természetes velejárója volt, a népének-repertoár egyébként is sajátjává vált. Zenei működését tehát e két biztos pontra – elődje zenei vezetésére és közössége repertoárjára – tudta alapozni. Népszerűsége, elfogadottsága természetes következménye volt annak, hogy ízlése ugyanonnan táplálkozott, mint a közösségé, amelynek igényeit kiszolgálta.
Halála után a vallásos közösségen belül már megszokott, elfogadott dolog volt ez a fajta „zenei önellátás”. A baracai plébános körzetében, tehát a filiális Fügében, a szomszédos református falvak katolikusainak körében a temetéseken továbbra is felesége látta el a kántori feladatokat, de a templomban fokozatosan a ma is működő Gecse Zoltán vette át feladatkörét. A jelenlegi kántor sem tanult zenét iskolai keretek között, de elődjéhez hasonlóan a vallásos népélet zenei részébe is belenevelődött. A kántori munkát ő sem a kottaolvasás és a zeneelmélet elsajátításával alapozta meg, hanem az élő gyakorlat megtapasztalása útján. Az 1970-es, ’80-as évek fordulóján a politikai légkör már rákényszerítette a közösségeket arra, hogy megőrzött vallásosságuknak nyíltan ne keressenek „hivatalos” támogatókat. Ezért is fogalmazták meg egyfajta büszkeséggel Baracán a tanulmányom címéül választott mondatot, hogy „itt idegen kántor sose énekelt”. Azzal, hogy már a második kántornemzedék lépett nem hivatalos hivatalába „önerőből”, a közösség – még ha vitatható színvonalon is, de – maga oldotta meg a korábban kívülről, felülről irányított feladatellátást. Ezzel bizonyos nézőpontból vallási emelkedést produkált a vallásos élet hanyatlásának és korlátozásának évtizedei alatt.
A ma is működő kántor mind repertoár, mind stílus tekintetében ugyanúgy az 1940-es évek gyakorlatához kötődik, mint elődje. Az 1970-es, ’80-as évek templomjáró közösségének meghatározói azok az idősebb asszonyok, kisebb részben férfiak voltak, akik ugyanebbe a gyakorlatba nevelődtek bele, tehát az együttműködés természetes módon tudott továbbélni. Emellett a szocializmus időszakában a környékbeli nagyobb plébániák is hasonló kántorokkal működtek. Baraca – mint a világi zene, a cigányzene és cigányzenekarok tekintetében is – több kántor működési körének is peremére esett. A lakodalmak, bálok, búcsúk mind a Balog-völgyi, mind a Vály-völgyi, sőt a tornaljai cigányzenészeket is vonzották, minden említett helyről jártak Baracára muzsikálni. Ha itt nem működött volna kántor, bizonyára a temetések is hasonlóan alakultak volna. Bartha Elek 1995-ben megjelent, halotti búcsúztatókkal foglalkozó úttörő munkájából kirajzolódnak a kántori körzetek. A rimaszécsi, tornaljai, dereski kántorok búcsúztatói között csak egyetlen baracai akad (Bartha 1995, II. 94. p.).
Közben a környezet, a falu társadalma, etnikai összetétele, életképessége, megítélése a környezet részéről, megélhetési lehetőségei mind-mind erősen megváltoztak. Talán éppen Baraca hátrányos helyzete volt az, ami ennek a zenei gyakorlatnak, fennmaradásának kedvezett. A település nem volt olyan fontos az államhatalom számára, hogy különösebb erővel tiltotta volna a templomba járást. Az egyházi hatóságnak pedig, mire az 1990-es évekkel visszatérhetett a szabad vallásgyakorlás, szintén jelentősebb, nagyobb népességű helyekre, azok hivatásos (kántori) ellátására kellett fordítania figyelmét. Baraca a plébánosok számára elzártsága, kicsisége miatt továbbra sem vonzó plébánia; ma sem: mind ez ideig nem akadt plébános, aki formáló erővel fogott volna hozzá az egyházi zenei élet szervezéséhez, így az Baracán a vallásos élet folytonossággal, állandósággal leginkább jellemezhető része. Kántora évtizedek óta juttatás nélkül látja el önként vállalt feladatkörét.
A szentmisék zenei részének ma is az orgona a főszereplője. Építéséről, koráról a plébániai irattár anyagában bukkanhatunk eligazításra. 1885-ben a „Rendkívüli kiadások” között szerepel „Orgona átalakítás püspöki engedéllyel”, az erre kiadott összeg pedig 74 frt. Ez a baracai templom 1808–1899 között vezetett számadáskönyvében szereplő bejegyzés utal arra, hogy a templomnak a jelenlegi, az 1910-es években építtetett előtt is volt orgonája (Rationes Eclesie Baracziensis…). A jelenlegi orgonával kapcsolatban az orgonaépítő cég és a plébánia között folytatott levelezés nyújt támpontokat. 1913. június 24-én készítette el Rieger Ottó orgonagyára a baracai orgona építésének költségvetését (Spisy – opravy orgána, 1913. június 24. ). 1913. július 9-én kelt levelében Rieger Ottó cs. és kir. orgonagyára nevében Garai J. küldött levelet orgonaépítés ügyében Főtisztelendő Hegedűs János plébánosnak. A plébános július 6-án kelt levelére válaszolva mellékelte a szerződést is. Felhívta a megrendelő figyelmét arra, hogy „…a néma sipokkal diszitett játszóasztal önköltségtöbblete 120.- korona, amelyből legjobb akarattal mit sem engedhetek. A néma sipokat amellett disziteni és aranyozni is kell, tehát a néma sipokkal diszitett játszóasztallal készitendő orgona ára változatlanul 3000.- korona, melynek elfogadását annál is inkább kérem, mert ez a teljes ár a diszes műért éppen a konkurrenciára való tekintettel a lehető legminimálisabbra lévén megszabva, azt nem redukálhatom.” (Spisy – opravy orgána 1913. július 9.)
Az orgona el is készült, ma is olvasható rajta a Rieger cég jelzése. Opus-számot is kapott: 1940.
1930. október 25-én bukkan fel a következő, orgonával kapcsolatos feljegyzés, a kiadások között: az orgona tisztítása és hangolása. A kiadás összege 500 korona, megjegyzéssel szerepel: Engedély Rozsnyó 4456/930 (Kézi napló 1930/23. bejegyzés). A ma is használatban levő, működő orgona szekrényének oldalára ceruzával írott feljegyzések árulkodnak a későbbi felújításokról. „Tisztítva 1933 nov 29”; továbbá: „Fügei templom orgonája / 1937 decz 8 án a templommal / egyszerre lett / fölszentelve / és ugyanekkor / Rieger czég / átjavította ez / orgonát is. / Hegedűs János / plébános / alatt”; valamint: „Tisztítva / 1964 / Rákay András / plébános alatt”.

2.a, b, c kép. Az orgonaépítés néhány irata.

3.a, b kép. A templom orgonája ma. (A szerző felvételei, 2004)

Elődjéhez hasonlóan a jelenlegi kántor is megtanult kottát olvasni, de orgonán nem a kottaképet szólaltatja meg, sajátos módon egészíti azt ki akkordkísérettel. A pedált nem, csak a billentyűzetet használja, valamennyi regiszterrel. Játékának sajátossága, hogy az énekekhez tartozó elő- és utójátékok helyett állandó formulát alkalmaz, tehát gyakorlatilag mindig ugyanazzal a dallammal vezeti fel, illetve zárja az énekeket és miserészeket. Repertoárja, annak forrásai, bővítési alkalmai önálló elemzést kívánnának. Ezúttal mindössze annyit emelek ki belőle, hogy amikor kérésemre összeírta azt, első próbálkozásra 503 darab énekcímet tudott felsorolni, sorban haladva az egyházi év ünnepein. E jelentéktelennek nem tekinthető énekkincs alapját a családban, a templomban, a közösségi vallásos alkalmakon gyerekkorában tanult énekek képezik. (Mind zeneileg, mind vallásosság tekintetében fogékony gyerek lehetett, hosszú évekig ministrált.) Érdemes hozzáfűzni, hogy az utolsó kántortanító-választás fő követelményének bizonyára ő is megfelelne, mert 92 Mária-éneket ismer. Már felnőttként kapta meg elődje kottáit, éneklejegyzéseit özvegyétől. Baracán mások is, ő is meghonosított néhány éneket úgy, hogy más helyen hallotta: dallamát – jó zenei memóriája révén – hallás után megjegyezte, szövegét leírta. Már nem élő hatóerő, de kezdő kántor korában még hozzárendelt egy-egy éneket egy-egy személyhez. Profán hasonlattal élve a népének ilyen tekintetben a nótához hasonlított, amelyet egy-egy falu vagy kistáj zenészei gyakran személyhez kötöttek. Némelyikről ma is számon tartja, hogy ki által honosodott meg Baracán. (Pl. az Egek ékessége címűt „apám hallotta a rimaszombati templomban, ő hozta haza”, a Szent lakodba jött néped a „Zolti bátyám éneke volt” stb.) Tehát repertoárjának van egy stabilnak nevezhető alapja, amely egyben szűrőt, ízlést is jelent, amelyen keresztül az újításokat figyeli. Ismeri és használja az újabb, előírásoknak megfelelő egyházzenei kiadványokat (Szent vagy, Uram, Éneklő Egyház – orgonakísérettel írott énekek, Hozsanna, Glória – imakönyvek kottás énekekkel), de mind közül legszebbnek a Tárkányi–Zsasskovszky-kiadványt tartja. Úgy véli, hogy ha egy ének szerepel ebben és a Szent vagy, Uramban is, mindenképpen szebb a Tár­ká­nyi–Zsasskovszky-változat, mert nemcsak éneklésre alkalmasabb hangfekvésben van, hanem harmóniavilága is gazdagabb. Noha az általa képviselt zenei világ közelebb áll a „régi rend” erejéhez, nem rekeszti ki teljes mértékben az újításokat. Repertoárjába bekerülhetnek olyan egészen új keletű énekek is, mint az Oltáriszentség, föld és ég…, amelyet a rádióból tanult. Ahhoz, hogy megtanulja, beemelje saját énekei közé, elsősorban – számára – szép dallamúnak, jól énekelhetőnek kell az éneknek lennie. Állandó figyelemmel kíséri a magyarországi, kisebb mértékben a szlovákiai katolikus médiát, azokon belül is a szentmise-közvetítéseket, az ott hallott énekeket maga is figyelembe veszi, esetleg követi. Leginkább mégis a Magyar Katolikus Püspöki Kar kiadványának, az Adoremusnak ajánlott énekeit tartja számon. Gyűjti a sorozat füzeteit, előre megnézi, hogy az milyen éneket ajánl a következő vasárnapra, ünnepnapra, de nem feltétlenül követi.
Az alábbiakban egy év énekrendjét rendeztem táblázatba. Ebben áttekintem, mely énekek hangzottak el Baracán a szentmisék keretében 2009 hamvazószerdájától 2010 hamvazószerdájáig. Az áttekintés alapja a kántor összeírása, amelyet kérésemre készített. Három-néggyel kevesebb alkalom szerepel benne, mint amennyi szentmise az év során volt, néhányszor ugyanis valamilyen oknál fogva nem tudott ott lenni a misén. (A korábban erősen vallásos faluban ma már hetente csak egy szentmise van, ez kb. húsz évvel ezelőtt még elfogadhatatlan lett volna. Amíg a plébános a faluban élt, naponta misézett.) Az összeírás csakis a népénekeket veszi számba, olyan sorrendben, ahogyan a misén elhangzottak. Némely esetben az énekek címét megkülönböztető funkciójú másféle írásmódban közlöm. Amennyiben az ének címe dőlt betűvel szerepel, azt jelenti, hogy azt az Adoremus című kiadvány is ajánlja arra az alkalomra, mégpedig ugyanonnan – a Ho. rövidítéssel jelölt Hozsanna c. imakönyvből –, ahonnan a kántor is énekelte. Amennyiben az ének címét aláhúzással jelöltem, az azt jelzi, hogy az Adoremus az Éneklő Egyházból ajánlja. Ilyen esetekben a táblázat harmadik oszlopában, második bejegyzésként szerepel az ének ottani száma. Ha mindkét megkülönböztető módot (dőlt betűt és aláhúzást) alkalmaztam, azt jelenti, hogy mindkét helyet ajánlja az Adoremus is. A táblázat harmadik oszlopában az énekek forrásai szerepelnek, mellettük az ének- (nem az oldal-)szám. Elsőként mindig az, amit a kántor maga jelölt meg forrásként, tehát az adott éneknek az ott szereplő változatát énekelte. A Ho. a Hozsanna c. imakönyv rövidítése, a T–Zs. a Tárkányi–Zsasskovszky-énekgyűjteményé, az ÉE pedig az Éneklő Egyházé. A Gl. a Glória című imakönyvet jelenti, amelynek énekszámozása megegyezik a Hozsannáéval. A többi forrást – Orgonahangok, Stampay, Népénektár – nem rövidítettem, valamennyit feloldom tanulmányom irodalomjegyzékében. A Népénektár a Glória c. imakönyv egy függelékszerűen elkülönített része. Még egy forrásmegjelölés szerepelhet a harmadik oszlopban, a „Saját repertoár”. Ez azt jelenti, hogy az adott éneknek a többi forrásban nem bukkantam nyomára, maga a kántor is úgy tartja ezeket számon, mint régi énekeket, amelyeket elődjétől vagy idős falubeliektől tanult.

Összegezve ezt az éves énekrendet, látható, hogy 270 éneklési alkalomból (ez 270-nél kevesebb számú éneket jelent) a kántor 53 alkalommal igazodott az „előíráshoz”. Schram Ferenc 1958-ban megfogalmazott véleménye erre az esetre is érvényes. „Hagyományőrző falvakban koránt sem érik be a Sz.V.U. (Szent vagy, Uram – G.A.) gyűjteménnyel, melynek körülbelül 1/2–2/3 részét ismerik (minden ünnepre, jóformán minden vasárnapra megvannak saját énekeik, melyeket templomban vagy templomon kívül elénekelnek).” (Schram 1958, 38. p.) Baracán további sajátos ízt ad a templom zenéjének az, hogy az egykori, ma már fizikailag nem is létező közösségi ízlés maga teremtette azt meg. A kántor működése egyáltalán nem felel meg a „felülről” formálás fogalmának. Repertoárja, mint láttuk, közvetve igazodik a korábban valóban felülről (hivatalosan, egyházi hatóság által) előírt rendhez, ám a mai rendtartáshoz semmiképp, vagyis tulajdonképpen konzervatív hozzáállással kezeli az újdonságokat, azokból – noha legtöbbjét jól ismeri – alig épít be valamit alkalmazott tudásába. Barna Gábor a Mezey kántorokról szóló munkájában egyetértően hivatkozik Dobszay Lászlóra, aki felhívta a figyelmet a katolikus énekrend 18. században kezdődő bomlására, az énekek és az éneklési alkalmak közötti kapcsolat lazulására. Egyúttal párhuzamot von a népköltészeti műfajokból ismert hasonló tendenciákkal, az alkalomhoz nem kötött új stílusú népdalok elterjedésével (Barna 2009, 466. p.).
A Baracán ma élő gyakorlat azt jelzi, hogy a valaha volt közösség ízlése beépítette az újdonságokat, elfogadta és sajátjává tette a 20. század elején látókörébe került énekeket, tehát ízlésének integráló ereje volt. Az már kevésbé vall integráló erőre, hogy tulajdonképpen az így, ekkor kialakult repertoár él ma is. Több szempontú (zenei-szerkezeti, összhangzattani, közösség-lélektani) elemzést kívánna annak alátámasztása, hogy a „szépen” énekelhető, magas dallamívű, nagy hangterjedelmű kupolás dallamok népszerűsége a népénekek terén mennyiben rokona annak a jelenségnek, amelynek keretében (különösen a cigányzenekarokkal jól ellátott, kisnemesek által sűrűn lakott Gömörben) az ereszkedő dallamokat kiszorító új stílusú népdalok, majd a nóták ízlésformálóknak, a nótázási alkalmak pedig közösségfenntartónak bizonyultak.

Felhasznált irodalom

Adoremus. Az Új Ember kiadványa. 2009. február–2010. február közötti füzetek. Máté István kiadványszerkesztő.
Bárdos Lajos–Kertész Gyula–Koudela Géza (szerk.) 1935. Magyar Cantuale. Egyházi karénekeskönyv. Budapest, Magyar Kórus.
Bárdos Lajos–Werner Alajos (szerk.) 1990. Hozsanna! Teljes kottás népénekeskönyv. A Harmat–Sík „Szent vagy, Uram!” énektár énekeivel, kibővítve más régi és újabb magyar és gregorián dallamokkal, valamint a szentmise olvasmányközi énekeivel. A liturgikus reform alapján átdolgozott és bővített kiadás. Budapest, Apostoli Szentszék Könyvkiadója.
Barna Gábor (szerk.) 2009. Istent dicsőítő egyházi énekkönyv. Mezey-énekek. Szeged, Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék.
Barsi Ernő 1992. Az alsóőri Lisztné Ferber Mária és dalkincse. Győr, Domus Hungarica.
Bartha Elek 1995. Halotti búcsúztatók a dél-gömöri falvak folklórjában I., II. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke. /Gömör Néprajza XLVI., XLVII./
Czövek Judit 2002. Ha mi meghalunk… Zoborvidéki virrasztóénekek. Pozsony, Kalligram Kiadó.
Éneklő Egyház 1991. Római Katolikus Népénektár – liturgikus énekekkel és imádságokkal. Szerkesztette: Népénektár-bizottság. Budapest, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója.
Gazda József 1991. A moldvai magyarok és a vallás. In S. Lackovits Emőke (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében I. Veszprém, VEAB Néprajzi Munkabizottsága–Caritas Transsylvania, 225–227. p.
Gecse Annabella 2010. „Szent” tárgyak rendszere – profán tükörben. A vallásos érzés tárgyi megnyilvánulásai egy közösség életében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 12. évf. 2. sz. 107–127. p.
Glória 1991. Énekes imakönyv. Kiadja: a Szlovákiai Magyar Katolikus Papok Társulata.
Harmat Artúr–Sík Sándor (szerk.) 1993. Szent vagy, Uram! Orgonakönyv. Ősi és újabb egyházi énekkincsünk tára. Budapest, Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója.
Heckmann István 1930. Az Égi Hárfa ima- és énekeskönyv énekgyűjteménye. A lévai tisztelendő Irgalmas Nővérek gyűjtéséből, egyes szerzők műveiből és saját szerzeményeiből összeállitotta: Heckmann István. Brno. Kiadja a szerző. Nyomta Občanská tiskárna.
B. Kovács István 1994. Baracai népköltészet. Tóth Balázsné Csák Margit előadásában. Pozsony–Budapest, Madách–Akadémiai /Új Magyar Népköltési Gyűjtemény, 25./
Lanczendorfer Zsuzsanna 2007. „Mindent apámról. Egy sokoróaljai iparos emlékei. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Olsvai Imre 1998. Zene. In Voigt Vilmos (szerk.): A magyar folklór. Budapest, Osiris Kiadó, 505–540. p.
Papp Géza 1990. Egyházi népének. In Bárdos Kornél (szerk.): Magyarország zenetörténete II. 1541–1686. Budapest, Akadémiai Kiadó, 160–186. p.
Schram Ferenc 1958. Bevezető népénekeinkhez. Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum–Történeti Múzeum.
Seres András 1991. Kántorkodás a moldvai magyaroknál. In S. Lackovits Emőke (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében I. Veszprém, VEAB Néprajzi Munkabizott­sága–Caritas Transsylvania, 222–225. p.
Stampay János (szerk.) 1923. Kath. egyházi énekek, imák és temetési szertartások. XXVIII-ik ki­adás. Kapható: Stampay Jánosnál Köbölkúton. Nyitramegyében. Komárno–(Komá­rom). Spitzer Sándor Könyvnyomdája.
Szacsvay Éva 1991. Az éneklés és az énekeskönyv szerepe a reformátusok vallásosságában. In S. Lackovits Emőke (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében I. Veszprém, VEAB Néprajzi Munkabizottsága–Caritas Transsylvania, 117–121. p.
Szegedi Kilit Antal (szerk.): 1936. Lelki vezér. Orgonahangok. Ima- és énekeskönyv a róm. kat. hívek számára. Átdolgozta: Dr. Bernát Ferenc gimnáziumi hittanár. Tizennyolcadik ki­adás. Gyöngyös, Fekete Pál utóda Könyvkiadó Vállalat Kiadása és Tulajdona.
Tánczos Vilmos 1997. A moldvai magyarok búcsúvezetői. In S. Lackovits Emőke (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében II. Veszprém, Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság Laczkó Dezső Múzeuma, 148–168. p.
Tárkányi Béla–Zsasskovszky Ferencz–Zsasskovszky Endre 1900. Katholikus Egyházi Énektár. A bevett közájtatossági énekekből ujakkal bővítve, kath. Egyházi éneklők s e pályára készülők számára szerkeszté és kiadá: Tárkányi Béla József egri főegyházmegyei kanonok. Orgona-kisérettel, köz- és utójátékokkal ének-hangjegyekre tették: Zsasskovszky Ferencz és Zsasskovszky Endre. Eger, az Egri Egyházmegyei Irodalmi Egyesület Kiadványa.
Üdvözlégy, Oltáriszentség! 2005. Eger, Főegyházmegyei Hatóság.
Vargyas Lajos 2000. Egy felvidéki falu zenei világa – Áj, 1940. The Musical World os a Hungarian Village – Áj, 1940. Budapest, Planétás Kiadó. /Jelenlévő Múlt./
Volly István 1982. Karácsonyi és Mária-énekek. Budapest, Szent István Társulat.

Irattári források

A baraczai és gömörfügei templomok kézi naplója 1910-től. 1930/23. bejegyzés. Baraca, Plébániai irattár.
Iskolaszéki jegyzőkönyvek – zápisničná kniha r. kat. Školskej stolici v Barci, 40 listov. Roky od 1913 do 1939. Baraca, Plébániai irattár.
Rationes Eclesie Baracziensis ab Administratore postem Parocho Antonio Grósz, futuris successoribus confertie, conficienche. Baraca, Plébániai irattár.
Spisy – opravy organa v Barci, 6 dokladov. Baraca, Plébániai irattár.