Vajda Barnabás: Húsz éve zajlott Párizsban az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet

Az 1990. november 19–21-én Párizsban tartott Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletet a saját korában történelmi jelentőségűnek érezték, és azóta is sokan úgy tartják számon, mint a hidegháború hivatalos végét, a hidegháborút lezáró végső politikai aktust. Mi volt a húsz évvel ezelőtti párizsi esemény történelmi jelentősége, és mennyiben volt indokolt egy korszak lezárásának tekinteni?
Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (Conference on Security and Co-operation in Europe, EBEÉ/CSCE) a Helsinki Záróértekezlet eredményeként jött létre 1975. augusztus 1-jén 35 állam részvételével. Tagja volt szinte az összes európai ál­lam, beleértve a Szovjetuniót is; Albánia és Andorra eredetileg távol maradtak, viszont résztvevője volt az USA és Kanada. A megalakulását, tehát az 1975. nyári helsinki konferenciát sokan egy folyamat végének tartották, amely bebizonyította, hogy az USA sarokba tudja kényszeríteni a Szovjetuniót az emberi jogok terén. Ehhez a lezártságérzethez hozzájárult, hogy az 1980-as évekre a „helsinki hangulat” elcsitult, amiben nem kis jelentősége volt a kelet–nyugati kapcsolatokban ugyanekkor beállt újabb feszültségnek, az ún. kis hidegháborúnak. Sokaknak tűnhetett úgy, hogy a Helsinki Záróok­mány egyszeri és megismételhetetlen volt – noha az EBEÉ-nek 1975 után számos utótalálkozója volt még.
Egyes politikusok azóta publikált visszaemlékezése alapján úgy látszik, Helsinkit egyesek nem végnek, hanem kezdetnek szánták. A német Hans-Dietrich Genscher (aki mind Helsinkiben, mind Párizsban mint külügyminiszter volt jelen) azt állítja, a Helsinki I.-nek kezdettől a német egység előmozdítása volt a titkolt célja. Valószínű, hogy az események pontos menetét sem ő, sem más nem sejtette, vagy ha kapcsoltak is hozzá hosszabb távú politikai terveket, azokat jól eltitkolták. Azonban a cél bizonytalansága támasztja alá, hogy a Helsinki I.-et mind Nyugaton, mind Keleten sokan Kelet-Európa elárulásának tartották.
Helsinki I. egyes részei (mint például egy bizonyos standardú politikai viselkedési és tárgyalási norma elfogadása, az ún. tízparancsolat) mindenesetre életre keltek, és hosszabb távon hatni tudtak. A csodák éve, 1989 azután gyökeresen átalakította az addigi nemzetközi helyzetet. A kelet-európai kommunista rezsimek bedőlése és a berlini fal leomlása után 1990. szeptember 12-én Moszkvában a nagyhatalmak képviselői aláírták a „Németország kérdéséről szóló végső szabályozást”, az ún. a 2+4-es szerződést, amelyben az akkor már egyesülni készülő Németország lemondott a területi követelésekről. Ez előfeltétele volt a német egységnek, ami két héttel később, 1990. október 3-án meg is valósult a Német Szövetségi Köztársaság formájában. A németkérdés lezárása (amelybe bele kellett érteni a második világháború lezárásától kezdve Berlin és a német határok kérdésén át Németország jövendő európai szerepéig mindent) kulcsfontosságú volt az európai stabilitás szempontjából, mert az NSZK politikusai még 1989-ben is lebegtették az Odera–Neisse-határ kérdését. A helyzet azonban az 1989-es közép-európai változásokkal radikálisan megváltozott. Még ugyanebben az évben mindkét német parlament azonos szövegű nyilatkozatban ismerte el a meglévő német határok érvényességét. A moszkvai egyezség tehát egy nagy sóhajhoz hasonlítható: általa a németkérdés, amely a kezdet kezdetétől uralta a hidegháború európai viszonyait, végleg lekerült a nemzetközi politika napirendjéről.
Az európai nagypolitika egyszerűen nem hagyhatta reakció nélkül sem a német egységet, sem a kelet-európai változásokat. A kommunizmus lebontása megtörtént, de most valamilyen új rendet kellett felépíteni, és ehhez új szerepek kiosztása tűnt szükségesnek. Egy héttel a német egység kimondása után, 1990. október 9-én az Európai Parlament egy, az EBEÉ-ről hozott határozatban jelölte ki saját jövőbeli politikai szándékait. Ebben az európai politikusok (akkor természetesen még csak a nyugatiak) a „jaltai rend végéről”, az „évtizedes katonai konfrontáció befejezéséről” beszéltek, és hitet tettek „egy új európai rend” megalkotása mellett. Az EP-határozat kinyilatkoztatta, hogy a párizsi csúcstalálkozó az EBEÉ 1975. augusztus 1-jén Helsinkiben aláírt Zárónyi­latkozatára fog rákötni, de egyben azt tovább is szándékozik vinni. Ennek megfelelően sürgették, hogy a helsinki politikai nyilatkozat helyett állandó nemzetközi szervezet keletkezzen; hangsúlyt fektettek egy Belgium által előterjesztett védelmi kezdeményezésre és a mediterrán (Balkán) térségre, benne Albánia bevonására; továbbgondolásra ajánlották a franciák páneurópai terve mellett Gorbacsov közös európai ház elképzelését, sőt utaltak egy közös európai külpolitika lehetőségére is.
A párizsi csúcstalálkozón a 35 állam- és kormányfő között a korszak összes nagy politikus személyisége jelent volt: George Bush elnök és James Baker külügyminiszter, Helmut Kohl német kancellár és Genscher külügyminiszter, Francois Mitterrand francia köztársasági elnök, Felipe Gonzales spanyol és Brian Mulroney kanadai miniszterelnök, valamint az olyan nagy antikommunisták, mint Margaret Thatcher. A keleti blokkból élen járt a Gorbacsov–Sevardnadze kettős, a lengyel Tadeusz Mazowiecki, Antall József és a cseh Václav Havel. A nyugatiak közül tehát azok, akik részesei voltak a tartós kelet–nyugati szembenállásnak, a keletiek közül viszont inkább már a győztes korábbi ellenzék. Fizikailag együtt volt az 1989-es rendszerváltás teljes európai politika generációja, lényegében mindenki, aki a legmagasabb politikai szinten közvetlen szemtanúja volt a csodák évének.
A párizsi csúcsnak néhány fő- és több kísérőeseménye volt. A tényleg fontos egyezségeket néhány héttel korábban már letárgyalták, a párizsi plenáris ülésen inkább a politikai nyilatkozatok hangzottak el. A zárónyilatkozat legfőbb fénypontnak számító aláírása mellett emlékezetes volt a versailles-i operagála (amiért teljesen lezárták az oda vezető főutat, a párizsiak nagy „örömére”) és a közös fényképezkedés az Élysée-palota dísztermében. A háromnapos párizsi kiruccanásnak nem mindenki tudott felhőtlenül örülni. Az egykori és majd jövendő miniszterelnök, Jaques Chirac ekkor csupán párizsi főpolgármestereként vehetett rész egyes eseményeken, mivel nem sokkal korábban elveszítette a köztársasági elnöki választásokat Mitterrand-nal szemben. Thatcher miniszterelnök asszony azért repült haza sietve kicsivel a hivatalos vég előtt, mert hazai konzervatív párttársai puccsot forraltak ellene, és pár nappal a csúcs után a Vaslady példátlanul hosszú politikai karrierje valóban véget is ért. Nem lehetett túl nyugodt Párizsban Mihail Gorbacsov szovjet államfő sem: mindenki tudta, a sajtó is szélesen taglalta, hogy otthon Borisz Jelcin, az Orosz Föderáció elnöke ingatja a székét teljes erővel.
A csúcson két esemény mindenképpen kiemelkedett politikai jelentősége miatt. Az egyik az átfogó európai fegyvercsökkentési egyezmény aláírása, a másik a csúcstalálkozó végén tett politikai nyilatkozat.
A konferencia nyitó napján, november 19-én írták alá az Európai Hagyományos Haderőkről szóló megállapodást (Treaty on Conventional Forces in Europe, CFE-megállapodás), ami egy átfogó hadászati egyezmény volt, és amely a hidegháború lezárása szempontjából valóban korszakos dokumentumnak számít. A Párizsban aláírt egyezmény tartalmazta Európa földrajzi határainak meghatározásától kezdve a hadászati alapfogalmak öt kategóriában (páncélos, páncélozott harci jármű, tüzérségi ágyú, harci repülőgép, helikopter) vett definícióján át az egyes tagországok által birtokolható hagyományos fegyvernemek számát és minőségét szabályozó felső határig (National ceilings and territorial ceilings for conventional armament and equipment) az összes apró részletet, nem kifelejtve azok tárolásának, ellenőrzésének és megsemmisítésének technikai részleteit, valamint az egyes országok pénzügyi hozzájárulásának mértékét sem.
Kimondatlanul bár, de az egyezmény nyilvánvalóan a politikailag felbomló kelet-európai katonai blokk kétes örökségét akarta kezelni. A térség már a rendszerváltás előtt felértékelődött két okból: egyfelől a szovjet hadsereg itteni jelenlétére való tekintettel, másrészt politikai okok miatt. Ami az USA-t illette, annak veszélyérzete a Szovjetunió összeomlása közben sem múlt el, sőt. A Párizsban tartózkodó George H. W. Bush amerikai elnök legfőbb nemzetbiztonsági tanácsadója 1989–1993 között az a Brent Scowcroft volt, aki 1975-től kezdődően számos alkalommal megfogalmazta azt az elvet, hogy az USA soha nem ismerte el Litvánia, Lettország és Észtország Szovjet­unióhoz való csatolását. Kelet-Európa kérdése a vendéglátó Franciaország számára is külpolitikai prioritás volt már 1989 előtt is. A nyugati országok között a francia vezetés tartott leginkább a regionális káosztól, ezért ők a stabilitást tették vezérfogalommá. Mitterrand elnök 1990. január 18–19-én már másodszor látogatott Budapestre, és egyáltalán nem titkolta, hogy Franciaország számára menyire fontos a térség politikai-katonai stabilitása.
Ma talán túlzásnak hangzik, hogy 1990-ben Kelet-Európát katonailag a „helyére kellett tenni”. A Nyugaton alig érthető nacionalista torzsalkodásokra tekintve azonban igazolható, hogy a korabeli viszonyok között reálisnak tűnt a kelet-európai térség politikai, vagy ami még rosszabb: politikai és katonai káoszba fulladása.
Az európai hagyományos fegyverzetcsökkentést alapvetően a két nagyhatalom 1987. december 8-i, közepes és rövidebb hatótávolságú rakéták felszámolásáról megkötött szerződése mozdította elő, főleg azáltal, hogy 1987 után a Szovjetunió és szövetségesei beleegyeztek a területükön tartandó ellenőrzésekbe, vagyis katonailag átláthatóbbá váltak. A tét 1990-ben nem volt kicsi: a hidegháborús katonai szembenállás és folyamatos felhalmozás eredményeként 1990-ben a kontinensen csak tankból kb. 40 000 darab volt – sokszor több, mint a második világháború végén. A korabeli nyugati sajtóban 1990-ben olyan hírek is megjelentek, amelyek még a legkonszolidáltabb kelet-európai országok esetében is a nyílt háború lehetőségét prognosztizálták. Az egyik legkonfliktusosabb országnak Magyarország tűnt, mégpedig a Csehszlovákia és Románia felé való viszonyai miatt. A szakértők ráadásul tudták, hogy a hagyományos haderőkről szóló megállapodás előkészítő fázisában (az egyezkedés már 1989 januárjában megkezdődött Bécsben, és több fordulóban folytatódott) leginkább egyes keleti államok ragaszkodtak haderejük változatlan méretben való fenntartásához. A Szovjetunió mellett Csehszlovákia járt ebben az élen; az utóbbi a párizsi csúcs előkészületeinek legvégén, mindössze 3 héttel a határidő lejárta előtt egyezett bele hagyományos hadereje csökkentésébe. Csehszlovákia esetében egyébként, amely Párizs idején még egy, közös ország volt, nagyon érdekes fölfedezni a forrásokban a két önálló országra való átmenet jeleit. Míg az EBEÉ további fenntartására előirányzott költségvetésben a két ország „Czech and Slovak Federal Republic” név alatt együtt szerepelt (közös, 2,1%-nyi részesedéssel), addig a CFE-megállapodásban, konkrétan a fegyver­plafonok megállapításaiban Szlovákia már Csehországtól elkülönített tételként volt található. A hagyományos haderőkről szóló megállapodás szerint egyébként Csehország, Magyarország és Szlovákia fő adatai a következők voltak: páncélosok, tankok 957–835–478 darab; tüzérségi ágyúk 767–840–383 darab; harci repülőgépek 230–180–100 darab; harci helikopterek 50–108–40 darab.
A finom diplomáciai masinériába csomagolt CFE-megállapodás elegánsan el tudta rejteni a Nyugat (adott történelmi pillanatnak köszönhető és csak viszonylagos) katonai fölényét. Ezért is számított zavaró momentumnak, amikor a plenáris ülésen Gorbacsov fölvetette a tengeri nukleáris fegyverek számának csökkentését is. A képlékeny világpolitikai helyzet közepette pozitív választ nem kaphatott. Franciaország pl. már fejlesztette legújabb taktikai nukleáris rakétáját (Hades), és az USA is várakozó álláspontot foglalt el hadihajóit és tengeralattjáróit illetően. Az utóbbi ország esetében a csökkentés főleg azokat a skóciai Holy Lochban állomásozó és NATO-kötelékbe tartozó tengeralattjárókat érintette volna, amelyeken több száz taktikai atomtöltet volt. Gorbacsov felvetése akkor és ott egyszerűen idő előtt jött. Ma már tudjuk, az óvatosság indokolt volt például azért, mert a CFE-megállapodás után alig másfél hónappal jelentős katonai offenzívára került sor Európa területén: 1991. január 7-én szovjet katonai alakulatok vonultak be Litvániába, Lettországba és Észtországba, valamint a Szovjetunió egykori nyugati tagállamaiba. Viszont a legközelebbi pár év eseményei a Nyugat jó szándékát bizonyították: az amerikai haditengerészet 1992-ben teljesen felszámolta Holy Lochot, a Hades 1992-re tervezett hadrendbe állítása pedig csak részben valósult meg, sőt a program 1996-ban idő előtt véget ért.
Összességében a CFE révén a valaha volt legátfogóbb fegyverleszerelési megállapodás született, amely egy bizonyos mértékig valóban stabilizálta Kelet-Európát, főleg annak középső térségét. Ha figyelembe vesszük, hogy az új Kelet-Európa tényleg in­stabil volt, valamint azt, hogy a Varsói Szerződés felbomlása közben (!) immár nemcsak a Szovjetunió, hanem számos új és most már önálló haderővel rendelkezni akaró ország katonai érdekeit kellett összehangolni – nos, ebből a szempontból a CFE-megállapodás kimondottan sikeresnek könyvelhető el.
Párizsban nemcsak Kelet, hanem a Nyugat sorsáról is dönteni kellett. Mary E. Sarotte történész szerint a nyugati vezetők tudatában voltak, hogy több megoldási modell közül választhatnak. Szerinte az egyik csoportban Kohl, Gorbacsov és Mitterrand között dúlt a képletes harc, sőt lehetségesnek tartja, hogy Európa jövője tekintetében még Genscher külügyminiszter és Kohl kancellár között is volt lényeges nézetkülönbség. Genscher James Bakerrel együtt hajlamos volt magáévá tenni Gorbacsov USA-nélküli Európa-tervét, de minimális esetben is mindhárman egyetértettek abban, hogy az USA szerepének 1989 után jelentősen csökkennie kell Európában. Kohl viszont Konrad Adenauer nyomdokain járt, és Brent Scowcrofttal együtt azt bizonygatta, hogy egy USA nélküli Európa sérülékeny és kiszolgáltatott lenne. Sarotte szerint Kohl és nemzetbiztonsági csapata voltak a csúcs előkészítésének kulcsfigurái azáltal, hogy igen intenzív kapcsolatokat tartottak fenn a Fehér Házzal. Sarotte annyira tudatos nyugat-európai politizálást feltételez Párizsban, hogy egyenesen politikai elképzelések versenyéről beszél. Abban, hogy ezek a viták akkor nem dőltek el, jelentős szerepet játszott, hogy Párizsban a legtöbb európai diplomata, keletiek és nyugatiak egyaránt, nem az USA-tól várt ígéreteket, hanem az egyesített Németországtól: mégpedig hogy az nem válik újabb fenyegető birodalommá.
Az 1990. november 21-én záruló EBEÉ-csúcs másik lényeges döntése a „Párizsi nyilatkozat az új Európáért” (Charter of Paris for a New Europe) c. tizenöt oldalas politikai nyilatkozat elfogadása volt. „A megosztottság és a feszültség kora Európában véget ért. […] Európa megszabadult a múlt örökségétől” – kezdődött a nyilatkozat, amely ezáltal nemcsak címében utalt vissza a jaltai nagyhatalmi konferencián 1945. február 11-én elfogadott „Nyilatkozat a felszabadított Európáról” c. dokumentumra, hanem szellemiségében is. A Nyilatkozat szavakban kimondott és sorok közé rejtett fő mondanivalója ugyanis a mindenféle önkénnyel, de kimondatlanul is elsősorban a kommunista típusú önkénnyel való határozott szembefordulás volt: „A férfiak és nők bátorsága, a népek akaratának ereje és a Helsinki Záróokmány eszméinek hatalma a demokrácia, a béke és az egység új korszakát nyitotta meg Európában. […] Az emberi jogok és az alapvető szabadságok valamennyi emberi lényt születésétől fogva megilletnek, azok elidegeníthetetlenek, és a törvény ereje által biztosítottak.”
Az angolszász országok law and order („jog és rend”) alapú alapvető működési rend­je kapott így hangsúlyt azokkal a nem demokratikus állami struktúrákkal szemben, amelyek 45 évig bitorolták a hatalmat Kelet-Európában. A dokumentum aláírói többszörösen hitet tettek az emberi jogokon és szilárd jogrenden alapuló demokrácia, valamint a béke mellett; megígérték, hogy tartózkodni fognak a más országok elleni katonai fellépéstől; valamint hogy segítséget nyújtanak, hogy ahol igénylik, kiépülhessen a piacgazdaság. A hat nyelven (angolul, franciául, németül, olaszul, oroszul, spanyolul) elkészült nyilatkozat összes többi üzenete – bár kétségtelenül jeleztek tendenciákat, amelyek nemsokára tényleg be is következtek a kontinens életében – ehhez a fő üzenethez képest másodlagos volt.
Miként tekintett a párizsi új rendre az az USA, amely számos ok miatt (pl. mert javában dúlt az öbölháború) immár elkezdett kívülről tekinteni Európára? Egyes memoárok szerint a keményvonalas republikánus körök eufóriát éreztek, amely részben a kommunista blokk ellen kivívott katonai-stratégiai eredményekben testesült meg, részben abban az erkölcsi jóvátételben, hogy Kelet-Európában mégiscsak sikerült a szovjetek Harry Truman óta óhajtott feltartóztatása. De még a mérsékeltebbek is, mint pl. Brent Scrowcroft, vagy elődje, Henry Kissinger is úgy értelmezték a helyzetet, hogy az USA úgy védte meg nagyhatalmi érdekeit Európában, hogy közben – követve saját idealista hagyományait és küldetéstudatát – mindezt nem csupán számításból, hanem egyfajta jószolgálatból tette, amit végső soron a végeredmény bizonyított.
A párizsi csúcsot gyakran Helsinki II.-nek is nevezik, amely egy új kezdet, egy jövendő nagy európai kísérlet alapját vetette meg. Ha Helsinki I. (1975) a kelet–nyugati együttműködés fórumát jelentette egykor, akkor a Helsinki II.-vel el lehetett kezdeni a poszt-hidegháborús korszakot.
Húsz évvel később jogos a kritikus kérdés, mennyire töltötte be célját az 1990-es párizsi csúcstalálkozó. Több tekintetben egyáltalán nem vagy alig. A „mediterrán térség nagyobb biztonsága” helyett egészen más jött: a délszláv háború és Jugoszlávia tragikus széthullása. A deklarált „szabad emberi kapcsolatok és mozgás” sem azzá vált, aminek szánták, mert a migráció szinte minden országban választásokat eldöntő belpolitikai ügy lett. A helyzet a migráció tekintetében amúgy is a történelmi paradoxon jegyeit mutatta. Gorbacsov Párizsban megfenyegette a Nyugatot, hogy szovjet állampolgárok milliói fogják elhagyni hazájukat, ha az ország nem kap sürgős gazdasági segélyt. A Keletről irányuló migráció nagyon érzékeny kérdés volt, mert a nyugati hidegháborús propagandában az egyik legélesebb szúrás a kommunista országok ellen (különösen 1975 után) az volt, hogy azok akadályozzák a szabad utazást és költözést. A bevándorlást korlátozó esetleges intézkedések akkor is tökéletesen hiteltelenné tették volna az évtizedes propagandaszólamokat, ha azokat a nyugati lakosság egyébként helyeselte volna.
Noha az 1975-ös Helsinki Zárónyilatkozat három ún. kosarából a második a környezetvédelmet is hangsúlyosan magában foglalta, Párizsban az ökológiai kérdésekre csupán pár szót vesztegettek. Pedig nem kellettek hozzá részletes kémjelentések, hogy Nyugaton is tudják: lokális ökológiai katasztrófák nemcsak a Szovjetunióban, az összes egykori csatlósnál fenyegetnek.
Párizsban nyilvánvalóvá vált, hogy a hidegháború fogalmai a diplomácia praktikus mindennapjaiban túlságosan leegyszerűsödtek. Úgy tűnt, mintha a hidegháború egyenlő lett volna a megosztott Európával, s amint annak vége van, a kontinens egyesül. Ma már tudjuk, alapvető tévedés volt azt hinni, hogy a politikai, gazdasági, sőt katonai integráció automatikusan a kontinens egységesülését hozza. Párizsban nem esett szó a Kelet-Európára váró gazdasági leépülésről s az azt kézenfekvően követő súlyos társadalmi turbulenciák lehetőségéről. A munkanélküliséggel, elavult gazdasági és társadalomszervezési szerkezettel szembesülő kelet-európaiak millióinak csalódottságán semmiféle ünnepélyes deklaráció nem tudott enyhíteni. Ezért az új Európáról hozott párizsi nyilatkozat optimizmusa ma szinte félrevezetésnek, de minimálisan naivitásnak hat. Ezt az érzést tovább erősíti, hogy a gondolat- és vallásszabadság napjainkban minduntalan más vallások értékeibe ütközik, a szólásszabadság aktuális mértékét politikai érdekek csűrik-csavarják, a mozgásszabadság pedig összeurópai migrációs „problémává” alacsonyult.
A csúcsot körülvevő politikai kontextusból a kelet–nyugati szembenállás lezárásának szándéka és a nyugati értékek győzelme fogalmazódott meg, de elég idealisztikus formában. Nem csoda, ha a párizsi csúcs ritkán hivatkozási alap Nyugaton, Keleten meg még kevésbé. Csehország, Szlovákia és Magyarország alig emlékszik rá. A kelet-európai politikusok nem bizonyultak jó taktikusnak, amire jó példa a vezető magyar résztvevő, Antall József miniszterelnök, aki többek között kijelentette: „Egy újabb jóléti függöny ereszkedhet le a vasfüggöny helyett […] Azt látjuk, hogy a felbukkanó etnikai vagy nemzeti problémák néha erősebben jelentkeznek, mint a múltban.” Antall e ponton egyszerre három tényezőt kapcsolt össze: az elzártság okozta erkölcsi züllést, a lokális nemzeti konfliktusokat és a szegénységet. Pedig tudhatta volna, hogy ezekről Nyugaton lehetőség szerint nem akarnak hallani, ráadásul táptalajt adott azoknak az igaztalan, ámde meggyökeresedett sztereotípiáknak, hogy Magyarország az első adandó alkalommal területi revíziót akar. Párizsban általában is kerülték a konkrét problémákat. A valódi gondok közül talán a nemzeti konfliktusoknak szentelték a legnagyobb figyelmet: „Megerősítjük, hogy a nemzeti kisebbségek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitása védelmet élvez” – ámde ezt is csak a helsinki folyamat idealista szellemében, egytől egyig konkrét vállalás nélkül. Mintha nem fogták volna föl, hogy Helsinki I. óta a kelet-európai nemzetfelfogás is radikálisan megváltozott.
Strukturális értelemben Párizsban dőlt el, hogy az EBEÉ/CSCE időszakos konferenciák helyett állandó szervezetté alakul. Ez 1994 decemberében Budapesten meg is történt, és 1995 januárjától megalakult a máig működő Európai Biztonsági és Együtt­mű­ködési Szervezet (Organisation for Security and Cooperation in Europe, EBESZ/OSCE). Titkárság létesült előbb Prágában, majd Bécsben, s ugyanitt hozták létre a Konfliktus Megelőző Centrumot, ahová a tagállamoknak önkéntes alapon kellett (volna) információkat szolgáltatniuk konfliktusaikról. Ez már önmagában a kelet-európai mentalitás meg nem értéséről árulkodik, de még ennél is nagyobb gond volt, hogy az EBESZ olyan politikai térben pozicionálta magát, ahol már több nemzetközi szervezet aktív volt (ENSZ, NATO, EU), így jó szándékkal vállalt konfliktuskezelő és -csökkentő feladatainak alig van foganatja. A szervezet működése a több mint 150 millió euró éves költségvetés ellenére (2010-re vonatkozó adat) nem hatékony, ahogy az pl. 2009/2010-ben a szlovák nyelvtörvény után kialakult magyar–szlovák konfliktus esetében látszott, amikor az EBESZ kisebbségi főbiztosa próbált közvetítő szerepet betölteni.