Keszegh Béla: A 2010-es parlamenti választások a szlovákiai magyarok tükrében (Csanda Gábor)

Keszegh Béla (szerk.): A 2010-es parlamenti választások a szlovákiai magyarok tükrében. Komárom, Kempelen Intézet, 2011, 112 p.

A Kempelen Farkas Társaság sorrendben negyedik kötete a KFT könyvek sorozatban terjedelmét, küllemét és belső elrendezését tekintve leginkább a konkrét és gyakorlati célokat szem előtt tartó bedekkerekre hasonlít: erre vall szemléletes tördelése és oldalbeosztása, színes képei és betűi, nemkülönben a hozzá tartozó CD, mely nemcsak a kiadvány elektronikus változatát, hanem egyéb hasznos járulékos dokumentumokat és mellékleteket tartalmaz (egyebek közt a KFT első két könyvét). Első ránézésre és belelapozásra is olyan tehát, mint a manapság divatos útmutatók: a gyors tájékoztatást szolgálja a legfontosabb szempontok szemléletes bemutatásával. Lehetne akár üzletibb címe is, például: Hogyan választottunk?
A könyv e fent említett jellemzőit megtartva ugyanakkor tanulmánykötet, hiszen társadalomtudományi jellegű elemzéseket ad közre, mindennel, ami az ilyen dolgozatoknak formai és szakmai követelménye: fejezetek és alfejezetek, grafikonon és táblázatok, hivatkozások a forrásokra stb. Vagyis a címadás teljesen helyénvaló.
A többszerzős munka hat dolgozatot tartalmaz, Bara Zoltánét, Keszegh Béláét, Kollai Istvánét, Ravasz Ábelét, Tokár Géza pedig kettőt jegyez közülük. Tárgya, mint ez címéből is kiderül, a legutóbbi szlovákiai parlamenti választások szlovákiai magyar szempontú rekonstrukciója a tények ismeretében; a könyv nem sokkal e választások első évfordulója (június 12.) előtt jelent meg. Behatóbb lapozgatása végül csak arra az olvasói kérdésre nem ad választ, pontosan kinek, milyen rétegnek készült, s mivel a benne foglaltak jórészt ismert tények, legfeljebb ezek árnyalása, kiegészítése, összefoglalása, összefüggésekbe hozása és értelmezése az, amivel a kiadvány szolgál. Ami természetesen nem kevés, pontosabban: ez a fajta elemzés teljességgel megfelel a szakszerű ismeretterjesztés elvárásainak, kevésbé a tudományos-szakmai (szociológiai, politológiai) igénynek. Ez utóbbinak az egyes dolgozatok – úgyszintén látványosan – nem minden esetben képesek megfelelni, de talán nem is ez volt a céljuk. A Bevezetőben említett célok egyike mindenesetre megelőlegezi ezt a tapasztalatot: „A kötetben a kutatók fiatalabb korosztálya kapott teret, hogy bemutassa az összegyűjtött információkat és konklúziókat vonjon le. A Kempelen Farkas Társaság tudatosan a fiatalabb generáció látószögén keresztül próbálja elemezni az eseményeket.” Mindez teljesül is: sor kerül az összegyűjtött információk bemutatására és a konklúziók levonására is, más egyebet azonban hiába várnánk. Tudjuk, a fiatalság önmagában nem erény, de ha ennek látószöge is reflektálatlan marad, akkor szerintem a szerzők életkorát szóba hozni is fölösleges adalék, hiszen mentségként sem szolgálhat. Persze, nem is annyira az ifjabb korosztály látószöge hiányzik, mint az önálló véleményalkotás, a megalapozott érvelés, a források gazdaságos kihasználása, a kutatói szempontok bemutatása, nemkülönben a választott nyelv. Sajnos, az elemzések nemcsak a tudományág(ak) ismérveinek nem kívánnak megfelelni, hanem magyartalanok is; a Kollai István-szöveg kivételével mondatfűzésük erőltetett, bonyolult, a szakkifejezések tekintetében (külön-külön és egymáshoz képest is) nem egységesek, gyakran redundánsak, helyesírásuk ingatag és következetlen, s egyáltalán: nyelvezetük jórészt a beszélt nyelvi és a publicisztikai stílus okkal kárhoztatott üresjárataiban mozog. Ehhez képest kevésbé zavaró, hogy esetenként elmarad a jelzett forrás feltüntetése (69. p.) vagy hogy a grafikon és a hozzá tartozó leírás közt nem látni az összefüggést (83. p. – nem valószínű, hogy az MKP szavazóbázisának: a. 9 százaléka egyetért azzal, hogy Szlovákia a szlovákok nemzetállama, ahol a szlovákoké a döntő szó; b. 8 százaléka azzal, hogy Szlovákia minden polgárának az állama, ezért mindenkit azonos jogok illetnek meg; c. a maradék 83 százalék pedig se az a., se a b. válasszal nem tud azonosulni).
Ravasz Ábel dolgozata (Közvélemény-kutatások és felmérések a választásokat megelőzően) alapos és kimerítő összegzését nyújtja a 2010-es parlamenti választásokat megelőző legkülönfélébb felméréseknek, a felméréseket végző mérvadó „cégeken” kívül több marginális vagy ad hoc intézmény adatait is elemezve. Az elemzés végigköveti a mérések becsült és a választások valós eredményeit, s megpróbál magyarázatokkal szolgálni a kettő közti különbségekre. Elgondolkodtató a szerzőnek az az okfejtése, mely szerint a Fórum Kisebbségkutató Intézet által végzett felmérés kudarcának oka (a megszólítottak hallgatásba burkolózása) egyedül az intézet kutatásaira vonatkoztatva érvényes, egyetlen más felmérés sem érzékelte ugyanis a Híd rokonszenvezőinek „bujkálását” (23. p.).
Tokár Géza a lehető legnehezebb témát választotta (vagy kapta): A két magyar párt választási programjának összehasonlítása. Az elemzésből nemcsak az derül ki, hogy a két program nem összehasonlítható, hanem hogy a programok elemzése is teljességgel fölösleges. A programoknál még az ígéretek is érdekesebbek és színesebbek, ezekről meg már Ravasz Ábel megállapítja: „A szavazók természetesen a valóságban nem az ígéretek racionális mérlegelése alapján választanak pártot…” (24. p.), ami nemcsak logikus, hanem – Tokár Géza elemzésének fényében – legalább ennyire emberi is: a pártok programja ugyanis lehangoló, elképesztő bikkfanyelven fogalmazott, a rendszerváltást megelőző időszak legelkoptatottabb kliséinek gyűjteménye. A kötet címe itt vág vissza, mert ebben a fejezetben látszik leginkább, mennyire nem érdekes „A 2010-es parlamenti választások a szlovákiai magyarok tükrében”, mert a tükör ennél a témánál önnön anyagán és keretén kívül egyebet nem mutat –sajnálatosan épp a szlovákiai magyarokról nem mutat semmit. S itt látszik, mennyivel nagyobb kihívást jelentett volna (nemcsak a szerzőknek, hanem az olvasóknak is) egy olyan kötet, melynek a címe „A szlovákiai magyarok a 2010-es parlamenti választások tükrében”. Ez a téma persze egyelőre – ugyancsak roppant sajnálatosan – a szóban forgó kutatóknál jóval idősebbek számára is túl nagy kihívás.
A választásokat megelőző kampányok címmel Keszegh Béla az MKP és a Híd kampányát veti össze, különös tekintettel a választási hadjárat operatív és technikai elemeire, a kampányok eszközeire, pozitív és negatív üzeneteire, ezek hatásfokát elemezve. Rész­le­tekbe menően vizsgálja a két magyar párt választókat megszólító módszereit (az óriásplakátokat illetően Híd-fölényt mutat ki, a nagyrendezvényeket illetően MKP-fölényt; a Híd kampányát átgondoltnak mondja, az MKP-ét kaotikusnak stb.). Kimutatja, hogy az online média kihasználtsága mindkét párt részéről „nagyon kezdetleges stádium”-ot jelentett, a közösségi portálokon való kampányolás pedig a „klasszikus honlapra jellemző módú” használatban merült ki (50. p.). Hogy a két kampánymunka nem igazán hasonlítható össze, az is kiderül dolgozatából, tudniillik míg az egyiket, a Hídét profi csapat szervezte és hajtotta végre (Nochta Edit vezetésével), a másikat, az MKP-ét a párt három politikusa (Csáky Pál mint elnök, Peczár Károly mint igazgató és Bárdos Gyula, a párt kampányfőnöke). Az összehasonlítás ennek következtében azért sem mondható sikeresnek, mert míg a Híd kampányának aprólékos, a legkisebb részletekig tökéletesen kidolgozott technikai elemeivel ismerkedhetünk meg, az MKP-kampány szerkezeti jellemzőiből semmit nem tudunk meg. Bőven idéz viszont a szerző abból a mélyinterjúból, melyet Bárdos Gáborral készített, s ez a mintegy kétoldalnyi oral history az elemzés végén igazolja azt a benyomásunkat, hogy a könyvnek ez a fejezete a legszemélyesebb, a leginkább élményszerű. Más (de sokkal fontosabb) kérdés, hogy éppen az élményszerűség az, amit egy tanulmányon, elemzésen, kutatáson legkevésbé kér számon az ember: ez itt, bizony, nagyon a szakszerűség rovására megy. Az oral historyban ugyanakkor az a jó, hogy a beszélő emlékezők sokaságának véleményéből szűrhető ki némi objektivitással is kecsegtető tapasztalat: egyetlen emlékezés kevés ahhoz, hogy bármilyen képet is alkothassunk a történtekről. Abból, hogy a kampányfőnök mindent az elnökre hárít (és ahogy), egy kérdésre szűkíthető az élmény: minek kampányfőnököt választani olyan pártban, ahol úgyis minden az elnök szerint történik? (S persze, ugyanez a kérdés több oldalról is feltehető, de ez az, ami vagy a párton belüli viták része, vagy a bulvársajtó táptalaja.)
Egy újabb fejezetben (A részvételi mutatók elemzése a korábbi választásokkal összevetve) Tokár Géza mutatja be a 2006-os (és részben a korábbi) parlamenti választásokhoz viszonyított változásokat, sokat és körülményesen időzve a preferenciaszavazatok témájánál, ezenkívül a statisztikai hivatali adatok alapján országos és regionális bontásban vizsgálja a részvételt. A legnagyobb teret (nagyon helyesen) a fiatal szavazók és az elsőválasztók szereplésének és pártonkénti részvételének szenteli, saját számításai felhasználásával. A „Híd megközelítőleg a párt általános preferenciáival arányban rendelkezik fiatal szimpatizánsokkal” (74. p.), az MKP „képtelen volt meg­szólítani a fiatalabb korosztályt” (73. p.). Tokár Géza szerencsére nem a többi párttól elszigetelten vizsgálja a területet, így mintegy mellesleg jól láthatóvá válik, hogy a parlamenten kívül maradt szélsőségesen nacionalista ĽSNS támogatottsága „elsősorban az elsőválasztók körében magas, az újonnan szavazók komoly hányadát adják a párt támogatóinak”.
Bara Zoltán elemzése (A 2010-es parlamenti választási eredmények összegzése és elemzése a korábbi választásokkal összehasonlítva Szlovákiában) a címében megnevezett tárgyán túl egyszersmind a politikai pártok jellemzőit is nyújtja, mégpedig az idők során változó jellemzőit, s főként az IVO társadalomkutató intézet tanulmányaira támaszkodva saját szerkesztésű ábrákon szemlélteti, milyen utat jártak be Szlovákiában a pártok 1994-től 2010-ig a populizmus, paternalizmus, nacionalizmus és a demokratikusság szempontjából. S bár végkövetkeztetése – mely szerint a kérdéses időszakban a pártok vagy az első három izmus kategóriájába tartoznak, vagy demokraták – meglehetősen leegyszerűsítettnek tűnik, ma nehezen cáfolható. Amellett azonban lehetne érvelni, hogy míg a populistának, paternalistának és nacionalistának nyilvánított pártok (Smer, SNS, HZDS) eddig valóban csekély jeleit nyilvánították ki esetleges demokratikus voltuknak, a demokrata blokkba soroltak (SDKÚ, KDH, SaS, Híd, MKP) nem mindenkor mentesek a kárhoztatott három izmustól.
A kötet utolsó fejezetében Kollai István dolgozata olvasható: Szlovákia a magyar sajtóban a 2010. évi választási időszakban. Sajnos, itt beigazolódik, hogy a sajtóvisszhang, főként ha a politika prominens képviselőire korlátozódik, nem több helyezkedésnél, üzengetésnél és baklövéseknél. (A szlovákiai magyar olvasónak nem sokat nyújt az elemzésnek az a része sem, mely a szlovákiai sajtónak a magyarországi sajtó által idézett kijelentéseit kívánja hasznosítani.) Megtudjuk például, hogy „Szlovákiában egy olyan éles választási kampány zajlik, amilyet itt Ma­gyar­országon el sem tudunk képzelni” – idézi Or­bán Viktort a szerző (95. p.), vagy hogy a kettős állampolgárság kérdése miatti felzúdulás csak „a szlovák nemzeti pártok provokációja” és így tovább, beszédesen szemléltetve, hogy az itthoni események magyarországi reflektáltsága legkevésbé nekünk, szlovákiai magyaroknak szolgálhat bárminő tapasztalattal. Hacsak azzal nem, hogy a hivatkozott és idézett szövegek retorikai-ideológiai íve azt mu­tatja: talán nekünk (is), de semmiképp nem rólunk beszélnek. Mindez a szóhasználat szintjén is tükröződik: míg a „szlovák választási beszámolók”-ról vélhetjük, hogy megfogalmazója azt írta, amit gondolt, a „szlovák választások” esetében már csak elképzeléseink lehetnek. Más kérdés (de nem ide tartozik), hogy a nyomdafestéket látó diplomáciai ballaszt egyáltalán szólhat-e valakikről, vagy valóban csak valakiknek.
A KFT-könyvek újabb darabja föltétlen megérdemli figyelmünket. Hasznos nem csak abból a szempontból, hogy jó, ha kezünk ügyében tartjuk, mert sosem lehet tudni, mikor melyik adatára lesz szükségünk, hanem azért is, mert véleményre sarkallja olvasóját. Még az olyat is, akinek a parlamenti választások se nem kenyere, se nem inge. Mert rekonstruált kisebbségi vonatkozásai még az ilyen olvasót is érintetté teszik.

Csanda Gábor