Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



Bányai Viktória: „Derék asszonyok és jámbor férfiak” – sírfeliratok filológus szemmel

1. A sírfeliratok – mint nyelvtörténeti/nyelvhasználati forrásanyag Minden a magyarországi zsidó temetőkkel foglalkozó kutató számára jól ismert jelenség a sírfeliratok fokozatos nyelvváltása, pontosabban a 18....
Bővebben

Részletek

1. A sírfeliratok – mint nyelvtörténeti/nyelvhasználati forrásanyag

Minden a magyarországi zsidó temetőkkel foglalkozó kutató számára jól ismert jelenség a sírfeliratok fokozatos nyelvváltása, pontosabban a 18. században és a 19. század elején még tisztán héber szöveganyag kétnyelvűvé válása, majd a nyelvek közti arányok fokozatos eltolódása. Először csak a hátoldalon jelenik meg az elhunytak neve gót vagy latin betűkkel, esetleg néhány szó németül, később magyarul, illetve a dátumok a polgári időszámítás szerint, arab számokkal. Idővel mindez az előoldalra kerül, de még a kő alsó harmadára. Meg kell jegyezni, hogy a „hátoldal – előoldal alja” időrend nem minden temetőben egyértelmű, ennek lehetséges okára kitérek még. Ami viszont bizonyosan az utolsó fázis, hogy a 20. század folyamán – főként a hagyományokhoz lazábban kötődő közösségeknél – egyenrangúvá, sőt, elsődlegessé válik a latin betűs szöveg a héberhez képest, utóbbit csak a formulák, rövidítések szintjén megőrizve.
Magától értetődő, hogy ez a folyamat a hétköznapokban, valamint az oktatásban, a közösségi nyelvhasználatban már korábban megmutatkozó nyitás lecsapódása, bizonyos fáziskéséssel. A nyitásé, melynek hangsúlyos része a környezet nyelvének és írásának elsajátítása: a sírfeliratok szempontjából külön is hangsúlyos az írás, a gót vagy latin betűs alfabetizáció kérdése. Az élők közti nyelvi változások mutatkoznak meg tehát a sírkeretekben is. Kevésbé ismert ugyanakkor, hogy mindez nem teljesen spontán módon zajlott le: a közösségek – mind az újítók, mind a szigorúan hagyományőrzők oldalán – törekedtek arra, hogy keretek között tartsák, szabályozzák a valós nyelvi változások megjelenését vagy éppen hogy elfedjék azt. A szabályozás elvi alapja mindkét irányzat számára az volt, hogy a temető a közösség közös tulajdona. Héber terminológiával hacér mesutafin, azaz társtulajdonosok udvaraként tekintendő, vagyis nem a gyászoló magánügye egy, a korábbi hagyományoktól eltérő sírkő elhelyezése: a változások csak a közösség beleegyezésével lehetségesek.
A keretek kijelöléséről az első adataink épp az újító szellemű közösségekből valók, az 1850-es évekből származnak. Ekkor hitközségi határozatok mondták ki, később a Hevra Kadisa alapszabályokban is lefektették, hogy héber felirat nélküli sírkő nem állítható fel. Ilyen adatunk van 1850-ből Veszprémből, 1854-ből Szegedről, 1865-ből Aradról, de sorolhatnánk Békéscsabát, Pápát, Nagykanizsát, Kőszeget, Csáktornyát, Vágújhelyet, Nagybecskereket, Tata-Tóvárost is: a hevra alapszabálya mindenütt hasonlóan rendelkezett.1 A tilalom nyilvánvalóan az ekkoriban megjelenő egyéni törekvésre – a héber teljes elhagyásának igényére – reagált hatalmi szóval; szociolingvisztikai értelemben mesterségesen fenntartva a héber használatát. Egyes szabályzatok azt is kikötötték, hogy a kövön milyen elrendezésben szerepelhet a héber és a más nyelvű (német vagy magyar) felirat. A szegedi Hevra alapszabályának 81.§-a az 1880-as évek közepén azt mondta ki, hogy: „A sírkövek előlapján héber fölirat alkalmazandó.” Továbbá: „A síriratok a Chevra elöljáróságának és a főrabbiságnak jóváhagyás végett előzetesen bemutatandók.”2 Erre és más hasonló szabályozásokra utaltam az előbb, hogy a „hátoldal – előoldal alja” időrendje vagy az esetleg ennek tulajdonított jelentőség csalóka lehet, nem feltétlenül a sírkőállítók szándékát fejezi ki, hanem egy valamiféle kompromisszummal kialakult közösségi szabályozást. Jól tudjuk, hogy az 1850-es 1860-as években több közösséget is mélyen megosztott, már-már szétfeszített a tagok eltérő meggyőződése a modernizáció, az újítások elfogadása vagy elutasítása ügyében.
Az orthodox oldal sokkal szűkebben szabta meg a nyelvi kereteket: csak héber feliratokat engedélyezett. Latin betűkkel – egyes tekintélyek szerint – még a sírköves névjegyét is tilos feltüntetni. A latin betűk kapun kívül tartását valósítja meg például a budapesti Csörsz utcai ortodox temető, ahol hosszas kutakodással is csak két női síron fedezhető fel a sírköves neve latin betűkkel. Bár erre az általam ismert rabbinikus állásfoglalások, responsumok külön nem térnek ki, a tapasztalat azt mutatja, hogy a héber mellett a szintén héber betűkkel írt jiddis és egy-egy idézet erejéig az arámi nyelv is elfogadott/elfogadható volt az ortodoxia számára. A jiddis természetesen a női sírok sajátossága, és csak kiegészítő nyelvként: az alapadatokat ezeken is héber felirat közli, csak a személyesebb hangú, a fájdalmat, veszteséget kifejező résznél jelenik meg. Maradva a Csörsz utcában, négy ilyen sírt számlálhatunk össze.
A feliratok nyelvével kapcsolatban saját – megengedő – álláspontja védelmében a neológia történeti érvet hozott fel. E szerint mind a késő ókori Palesztinából ismeretesek görög nyelvű sírkövek, mind a kora középkori Európából (pl. Dél-Itáliából) görög és latin nyelvűek.3 De nem is kell ilyen messzire mennünk: a Pannónia területéről ismert, Scheiber Sándor által közzétett zsidó sírkövek sem voltak héber nyelvűek.
A feliratok nyelvén kívül két másik kérdést tárgyalnak a sírkövekkel kapcsolatban döntvényeikben a rabbinikus tekintélyek az 1870-es évektől vissza-visszatérően – mint ennek a területnek neuralgikus pontjait. Az egyik a sírkőre vésett ábrázolás, az elhunyt arcképének fotográfián vagy más technikával való megjelenítése, ennek tilalma. A másik az arab számok használata a polgári dátum szerinti évszám feltüntetésére, vagy akár csak a temetőlátogatót útba igazító sírkőszámozás céljából. Az arab számok tiltásában egyébként nem volt teljesen egységes a rabbik vélekedése. Talán ez az oka olyan „köztes” megoldások kialakulásának, mint például hogy a zsidó naptár szerinti dátumot arab számokkal vésték fel, vagyis az otthonosabb arab számokat használták, azonban mégsem a Jézus születését kezdőpontnak tekintő keresztény évszámok szerint.
Az egyéni kilengések helyes kezelésében is rendszeresen kértek segítséget nagyobb tekintélyű kollegáiktól az érintett közösségek rabbijai. Így például Mose Schick huszti rabbihoz (1807–1879) Homonnáról és Derecskéről érkeztek ilyen kérdések.4 Egyik kérdés abban kért iránymutatást, hogy az engedély nélkül felállított magyar feliratos sírkövet egészében kell-e eltávolítani, vagy elegendő eltakarni a problémás részeket.
Mindezeket figyelembe véve érthető, hogy nagy dilemmát jelentett az 1870-es 1880-as évek során az addigra imaéletben, kóser élelmiszer-ellátásban és más intézményekben már elkülönült ortodoxia számára, hogy a temetkezésben is különváljanak-e. A bonyhádi ortodox közösség első rabbija, Mose Pollák (1845–1889) az alábbi a kérdéssel fordult a már említett Mose Schick huszti rabbihoz: „Jobb-e egy külön helyet venni az Istenfélők közösségének, vagy inkább arra kell törekedni, hogy a régi temetőben, ahol az igazak és atyák vannak eltemetve, jelöljenek ki helyet nekik?” Mose Schick válasza nem egyértelmű, de inkább a szakadás mellett áll. Két szempontot hangsúlyoz. Az elkülönülés ellen szól, hogy akkor az atyák sírhelyei a neológok kezén maradnak, és – idézem – „azt tesznek ott, amit csak akarnak”. Ezért helyes arra törekedni, hogy a neológokkal írásban állapodjanak meg a temető fenntartásáról, a hagyományok megváltoztatásának tilalmáról. Azonban – érvel tovább Mose Schick – a neológok szokása, hogy nem tartják be az ígéretüket, és tartani kell tőle, hogy mégis eltérnek majd a hagyományoktól.5
Az előbb úgy fogalmaztam, hogy a keretek kialakítása, a szabályozás mellett a valós nyelvi és kulturális változások elfedését is szolgálták a hitközségi rendelkezések. Az elfedő hatásra szeretnék egy példát bemutatni. Forrása Felsőszeli, egy Galántához közeli település, viszonylag kicsiny ortodox közösséggel. Temetőjében az ortodox jellegnek megfelelően még a két világháború közötti időszakban is az egynyelvű héber feliratok az általánosak: látszólag minden változatlan. Ugyanakkor a feliratok fordításakor és az anyakönyvi adatokkal való összevetésekor az derült ki, hogy ebben az időszakban több alkalommal is hibás a köveken szereplő héber dátum. Az én értelmezésemben azt olvashatjuk ki ebből, hogy a közösség tagjainak már nem természetes, de semmiképp sem elsődleges közege a zsidó naptár szerinti datálás, a környezethez való kulturális hasonulás e szintjén már túlléptek, csupán a sírfelirat kedvéért, illetve az arra vonatkozó előírások miatt számították át/vissza a polgári dátumot zsidó naptár szerinti dátummá.
Ugyanez az elbizonytalanodás figyelhető meg egyes temetőkben a 20. század első felében magának a héber nyelvnek a használatában. A tényleges nyelvi (nyelvtani, nyelvhelyességi) hibák szórványos megjelenése mellett, sőt talán még hangsúlyosabban a sablonossá válás, az egyediség, a nyelvi igényesség elkopása fedezhető fel a látszólagos változatlanság mögött. A betűtévesztésekről – úgy vélem – ebben a kontextusban nem érdemes beszélni, mivel azok nagy valószínűséggel a sírkőfaragók tévesztései lehetnek, nem a szövegezőkéi. Teljesen általános, egyöntetű tendenciáról nem beszélhetünk, egyedi teljesítmények – egy-egy rabbi, tanító stb. intenzív részvétele a helyi sírfeliratok megszövegezésében – módosíthatták a képet.

2. A sírfeliratok – mint névtani forrásanyag

Erről az önmagában is hatalmas kutatási területről most csak néhány, inkább praktikus megjegyzést teszek. A tisztán héber betűs sírkövek esetében, hacsak anyakönyvi vagy helytörténeti adatok nem teszik egyértelművé, akkor a nevek kiolvasása, helyes ejtésének megállapítása is komoly fejtörést okozhat. Ez abból adódik, hogy a héber, mint más sémi nyelvek is alapvetően csak a mássalhangzókat írja le, a magánhangzókat teljes rendszerükben mellékjelekkel jelöli, amelyek a sírfeliratokon nagyon ritkák. Itt – mint minden pontozatlan szövegben – csupán a magánhangzók jelenlétére és jellegére utaló, megváltozott funkciójú mássalhangzókat találunk. Ez a nehézség a családneveket is érinti, de – mint utaltam rá – azokra nagyobb eséllyel talál a kutató külső forrást, fogódzót. A személynevek esetében azonban a héber/zsidó nevekre gyakran épp a sírfelirat az egyetlen forrásunk.
A kettős névhasználat a személynevek terén, vagyis az anyakönyvezett polgári név és a vallási, családi környezetben használt zsidó név mindenki számára jól ismert jelenség, mindenki tud néhány tipikus, sokszor azonos kezdőbetűjű párosítást említeni. Például Hajjim Cvi/Hermann, Mordekhaj/Márton, Ábrahám/Adolf; Jehuda/Jakab, Ráhel/Róza, Lea/Ilona, Gitl/Katalin stb. Ugyanakkor magyarországi vonatkozásban még sosem készült szisztematikus, az előfordulások statisztikai gyakoriságát is vizsgáló zsidó névtani tanulmány. Ilyen mindaddig nem is készülhet el, amíg nem épülhet az országot területileg és vallási irányzatok szerint is megfelelően reprezentáló alapkutatásokra, amelyeket elsődlegesen a temetőket dokumentáló, feldolgozó kutatók végezhetnek el.
Ezek az adatok épp hogy több temető vonatkozásában – azok eredményeit összevetve – értékelhetők megfelelően. Épp az összevetés mutathat rá a helyi sajátosságokra, vagy egyes korszakok jellegzetességeire, névadási szokásaira, névdivatjaira. Olyan kérdésekre gondolok, mint hogy a nem bibliai eredetű zsidó nevek között melyik időszakban, melyik térségben milyen arányban fordulnak elő jiddis (német) eredetű nevek (például Golda, Libele, Toibe), szláv eredetű nevek (például Csorna, Szlava, Zlata) vagy éppenséggel szefárd nevek. Az is figyelemre méltó jelenség, hogy vajon a női nevek kínálata miért nyitottabb az újításra, az idegen elemek befogadására. De a bibliai eredetű nevek esetében is feljegyzésre, vizsgálatra érdemesek azok a névváltozatok, becéző alakok, amelyek elérték a hivatalosságnak azt a szintjét, hogy a sírfeliratban a standard bibliai névalakok helyett rögzítették őket. Debóra helyett Dobris, Hana helyett Hanele, Jichak helyett Icik, Samuel helyett Smelke – és folytathatnánk a sort. A leggyakoribb neveknél több változatot is találhatunk azonos közösségen belül. Példaként a Ráhelnek a váci zsidó temetőkben fellelhető változatait mutatom be. Itt a héber alakok is szerepelnek, hogy érthetőbb legyen, hogy a latin betűs átírásokban ezek sajátosságait igyekszünk visszaadni, a tévedés kockázatával:

Az ejtés rekonstruálásának külön nehézsége, hogy Magyarország épp a jiddis keleti és nyugati ejtésének a határán fekszik, elvben mindkettő előfordulhat; és a feliratok – a már emlegetett nehézségek miatt – nem mindig igazítanak el.6

3. A sírfeliratok irodalmi megformáltsága

A héber sírfeliratnak alapesetben tartalmaznia kell az elhunyt nevét, az anyja nevét, továbbá a halál zsidó naptár szerinti dátumát: ezek feljegyzése szükséges a halálozási évforduló (Jahrzeit) előírásos megtartásához. Ezeken túl nem kötelező, de szokásos és nagy állandóságot mutató elemek a nyitó és záró formulák, megjelenésüket tekintve rövidítések, valamint az elhunyt és családtagjai nevét bevezető és kísérő fordulatok, többségükben szintén csak rövidítésként feltüntetve. Épp ezeknek az elemeknek a viszonylag nagy állandósága teszi lehetővé, hogy csak rövidítésként írják őket fel: feloldásuk a közösség tagjai előtt ismertek voltak. Az állandóság azonban csak a 18. század vége és a 20. század közepe között igaz. Ha vizsgálódásunkat térben vagy időben kitágítjuk, például ha visszapillantunk a középkori és török kori magyarországi zsidó sírkövekre, azt találjuk, hogy más formulákat alkalmaztak: például záróformulaként az „Ámen, ámen, ámen, szela, szela, szela” sort.7
Az eddig említetteken túl rendszerint van néhány sor az elhunyt jellemzésére, méltatására. Ezek a kis szövegek megadhatják az elhunyt életkorát (születési dátumot a héber felirat sosem közöl), gyermekeinek számát, beszámolhatnak a hitközségben végzett megbízatásokról, utalhatnak életkörülményeire (pl. hosszú özvegység), de legfőképpen méltatják az elhunytat, és hangot adnak a veszteség fájdalmának. A méltatásokban kidomborított tulajdonságok – istenfélelem, adakozókészség, szerénység, vallási buzgalom – gyakori felbukkanása sablonossá teszi ezek szerepeltetését. Másfelől azonban pontos tükrei a közösség értékrendjének, annak, hogy mit tart elismerésre, követésre méltó életvitelnek. Ebben az értelemben nem személyes tulajdonságok, szerepeltetésük a közösség általános normáinak való megfelelést fejezi ki.
Magyarországi zsidó temetőkben – eddigi megfigyeléseim szerint, amit statisztikákkal még nem tudok alátámasztani – a 19. század középső harmadától találkozhatunk bővebb szövegezésű feliratokkal, azt megelőzően jellemzően szűkszavúak. A korai vagy akár későbbi, de rövid szövegekben a halál körülírása, a fájdalom és bánat kifejezései hordozzák az első lírai elemeket. Biblikus és liturgikus fordulatok köszönnek vissza: az ismerős szavak, fordulatok által előhívott eredeti kontextus tovább erősíti, súlyosbítja mondandójukat. Példaként említem a viszonylag gyakori neeszaf el-amo = „odakerült/hozzágyűjtetett népéhez, elődeihez” kifejezést, mely egyszerre fejezi ki a halál bekövetkeztét és az eljövendő világban megszerzett megbecsült hely reményét; nos, ez egyaránt idézi fel szövegszerűen Ábrahám (1Móz. 25,8), Izsák (1Móz. 35,29), Jákob (1Móz. 49, 29), Áron (4Móz. 20,24) és Mózes (4Móz. 27,13; 5Móz. 32,50) halálának tórai leírásait, emeli kimondatlanul is a sírkő tulajdonosának halálát e leírások sorába.
A 19. század utolsó harmadára és a 20. század első harmadára jellemző hosszabb, nyelvi-stilisztikai értelemben díszítettebb feliratok legelterjedtebb kompozíciószervező eleme az akrosztichon, ahol a sorkezdetekből az illető nevét olvashatjuk össze. Az akrosztichonos versek megjelenésére és divatszerűen gyors elterjedésére a szakirodalom nem ad magyarázatot. Léte feltételezhetően összefügg azzal a szokással, hogy a nagybeteg személyek gyógyulásáért, betegségének könnyebbedéséért közösségileg zsoltárokat mondtak, és ennek részeként a 119. zsoltár alef-bétes soraiból mintegy kirakták, kiolvasták a beteg nevét. Azonban nem látszik egyenes, szövegszerű összefüggés a zsoltársorok és a sírfeliratok akrosztichonjaiban egy-egy betűre szokásos sorok között.

1. kép. Kettős akrosztichon a váci temetőből, 1866 (Eszter)
5Banyai-1kep

Az akrosztichonos kompozíció időnként az egész feliratot eluralja – sokszor a szöveg értelmének, érthetőségének kárára is –, és a korábban a felirat lényegét kitevő elemeket (dátum, családtagok nevei) a szélekre szorítja. Az 1. sz. mellékelt képen egy igazán bravúros megoldást, kétszeres akrosztichont láthatunk, amelyet a kezdőbetűk kiemelése valóban jól láthatóvá tesz. Az érdemi biográfiai adatok itt is legalulra szorultak. Az akrosztichonos feliratok zöme – a vers jellegnek megfelelően – további poétikai eszközöket is használ, leggyakrabban a sorvégek rímeltetését. Egyes feliratok oly módon is a(z) – amúgy nem túl változatos és ötletes – rímek jelenlétére irányítják az olvasó figyelmét, hogy a sorvégen is kiemelést alkalmaznak. Ennek egy különleges változatát mutatja a 2. sz. kép, ahol a tíz sor azonos végződése válik a szöveg leghangsúlyosabb szervező elemévé, az akrosztichonról is elvonva a figyelmet. További eszközök között találjuk az elhunytat megszólító, E/2-ben említő szövegeket („Eltávoztál” „Sok jó cselekedeted jutalma”) vagy a gyászolók nevében, T/1-ben beszélő, a fájdalmat és veszteségérzetet így személyesebbé tevő verseket. A direkt és indirekt bibliai idézetek stilisztikai szerepére már láttunk példát, ezt annyival egészíteném ki, hogy ezekben a versekben nem ritka az elhunyt nevével azonos bibliai szereplőre utalás, kimondatlanul a vele való azonosítás.

2. kép. Kiemelt rím a budapesti Csörsz utcai temetőből, 1944 (Schmutz Jichak)
5Banyai-2kep

Sajnos arra az igen egyszerű kérdésre nem tudunk kielégítő választ adni, hogy vajon kik voltak ezeknek a kompozícióknak a szerzői. Egy általános kép ismét csak sok-sok helyi adatból, a kutatások szintéziséből állhat össze. A bravúros kompozíciókról joggal feltételezhetjük, hogy a héber nyelvvel professzionálisan foglalkozó személyek (rabbik, tanítók, jegyzők) munkái.8 Azonban van adatunk poétikai vénával megáldott zsidó kőfaragó dinasztiáról,9 ismerünk nyomtatásban is megjelent formulakönyveket (sírfeliratmintákat), amelyek alapján csekély hozzáértéssel is megszövegezhetett valaki egy feliratot. Egyes kezdőbetűkhöz tartozó sorok sablonos vissza-visszatérése is arra utal, hogy egyáltalán nem volt minden felirat önálló alkotás, megkockáztatom, hogy egy részüket közösségi alkotásoknak is tekinthetjük.

Felhasznált irodalom

Beider, Alexander 2001. Dictionary of Ashkenazic Given Names. Avotaynu.
Kormos Szilvia 2010. A váci zsidó temetők. Budapest. /Hungaria Judaica, 24./
Löw Immánuel–Klein Salamon 1887. A szegedi Chevra 1787-től 1887-ig. Szeged, Szegedi Chevra Kadisa.
Löw Lipót végtisztessége. Szeged, Szegedi Izraelita Hitközség, 1876.
Scheiber Sándor 1960. Magyarországi zsidó feliratok a III. századtól 1686-ig Budapest, MIOK.
Schick, Mose 1961. Su”t Maharam Schick. New York.
Weinberger Mózes 1939. „A sírfeliratok szövegéről”. In uő (szerk.): Emlékkönyv. Cluj, 31–39. p.

Rövid URL
ID2440
Módosítás dátuma2016. szeptember 21.

Balázs Edit: Mi maradt a vidéki zsidóságból?

A vidéki zsidóságot a soá alatt szinte teljesen elpusztították. Intézményei is az enyészeté lettek. Az eltűnt (lerombolt, leégett) zsinagógák képét szerencsés esetben egy-egy képeslap, magánfotó,...
Bővebben

Részletek

A vidéki zsidóságot a soá alatt szinte teljesen elpusztították. Intézményei is az enyészeté lettek. Az eltűnt (lerombolt, leégett) zsinagógák képét szerencsés esetben egy-egy képeslap, magánfotó, esetleg publikáció őrzi. Megsemmisültek a hitközségi irattárak, elvesztek a magániratok, fényképek. A zsidó üzleteket, lakásokat átalakították. A legtöbb vidéki településen már semmi nem emlékeztet arra, hogy ott valaha zsidók éltek, jelentős zsidó közösségek, melynek tagjai a város, a falu gazdasági, társadalmi és kulturális életében fontos szerepet játszottak. Ami megmaradt belőlük, az a temető. Már ahol megmaradt. A közösségek elpusztításával ugyanis az sem maradt, aki a temetőket gondozza, a sírokat látogassa. Pedig a halottakról való gondoskodás a zsidó vallás egyik legfontosabb parancsa. Egészen a közelmúltig Magyarországon közel másfélezer olyan zsidó temetőt jegyeztek, mely az elmúlt hatvan évben a hitközségek felszámolása miatt gondozatlanul vált a természet és a rongálók martalékává. A gránitköveket elhordták, a területet gyom, cserjék, fák nőtték be, a kerítéseknek nyomát sem látni.
A területi jogviszonyt csak a rendszerváltozás után kezdték rendezni.1 A volt hitközségek tulajdonában levő területekre 1997-ig lehetett igényt bejelenteni, a tulajdonrendezés határidejét 2011-re tették.2 Az igazi fordulat 2001-ben következett be, amikor a kormány úgy határozott, évi támogatást nyújt a MAZSIHISZ-nek a lezárt zsidó temetők fenntartására.3 A támogatás összege 2002-ben 35 millió Ft volt. Az összeget négy­évente kell felülvizsgálni. A támogatást a MAZSIHISZ a teljes egészében lezárt zsidó temetők vallási előírásokat és kegyeleti szempontokat tiszteletben tartó fenntartására, valamint a nem zsidó hitközségek tulajdonában levő zsidó temetők fenntartására és kivételesen a használatban levő zsidó temetők felújításának a támogatására fordíthatja.4 2003-ban a MAZSIHISZ illetékes szerveinek 1040 zsidó temetőről volt tudomásuk. Ezek közül mintegy 400 temetőt tudnak gondozni vagy legalább felügyelni. Budapesten 4 nagyobb és 12 kisebb temetőt gondoznak.5

A MAZSIHISZ Alapszabálya a következőképpen szabályozza a temetőket:
„A zsidó temetők fenntartásáról anyagi lehetőségeihez mérten elsősorban a temetőt fenntartó taghitközség vagy Chevra Kadisája tartozik gondoskodni. A temetőt fenntartó szervezet látja el mindazokat a feladatokat, amelyeket egyébként a Chevra Kadisa köteles ellátni, különösképpen a temető fenntartása, temetők rendezése, szertartás, intézmények fenntartása, jótékonyság gyakorlása, stb. A temetők fenntartásával és üzemeltetésével kapcsolatosan elsősorban a vallási törvények, előírások az irányadók. Amennyiben valamelyik taghitközség vagy Chevra Kadisája nem tudja a temetőt fenntartani, üzemeltetni, úgy ehhez a szövetség anyagi segítséget nyújthat. A Szövetség a tulajdonában álló temetők fenntartásáról anyagi lehetőségeihez mérten gondoskodik.
A zsidó temetőhöz tartozó olyan területrészt, amelyben halottak nem fekszenek, a vezetőség határozata alapján hasznosítani lehet, de csak olyan célra, amely nem sérti az elhunytak emlékét vagy nem ellentétes a zsidó tradíciókkal.
Ez esetben az érintett területrészt önálló földrésznek kell nyilváníttatni. A kérdésben a Rabbitestület állásfoglalása a Szövetség vezetőségére nézve kötelező. Abban az esetben, ha egy zsidó temető felszámolása valamely elkerülhetetlen ok miatt mégis szükségessé válik, úgy azt a felszámolás előtt legalább 6 hónappal a felekezet lapjában, országos napilapokban, a helyi újságban, valamint egy észak-amerikai és egy izraeli magyar vagy idegen nyelvű újságban meg kell hirdetni. Fel kell szólítani a temetőben eltemetettek hozzátartozóit jelentkezésre abból a célból, hogy elhunytjaik exhumálása hova és miképpen történjen meg. Amennyiben az elhunytak hozzátartozója a meghirdetett határidőn belül nem jelentkezik, azok sírhelyeit is külön-külön kell exhumálni és a sírköveket az új sírhelyen kell elhelyezni. A fentiekkel kapcsolatos eljárásban a Rabbitestület döntései az irányadók, és az eljárást kizárólag a Rabbitestület közvetlen felügyeletével lehet végrehajtani.
A felszámolt temetőkből való bevétel elsősorban az adott helységben élt zsidók, zsidó mártírok emlékének a megőrzésére használandó fel. Az ezen túlmenően megmaradt bevétel kizárólag más temetők, mártíremlékművek létesítésére használható fel az adott helységben, megyében, országrészben vagy az ország más részén, kizárólag ebben a sorrendben.”6
A holokauszt 50. évfordulóján néhány önkormányzat vagy helyi közösség figyelme a zsidó temetők felé fordult, kigazolták, esetleg be is kerítették, egy-két helyen ma is gondozzák. Néhány zsidó és civil alapítvány azt a célt tűzte ki, hogy helyreállítanak zsidó temetőket, ami természetesen pénzkérdés is, de nem kizárólagosan.
Mi más okból kezdtünk foglalkozni a zsidó temetőkkel. Az 1944-ig elhalt és így még eltemetett (hiszen a holokausztban elpusztítottaknak még az sem adatott meg) zsidó személyekről fontos adatokat tartalmaznak a még ép sírkövek. Több történészműhely (a szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola judaisztikai specializációja, az ELTE Assziriológia és Hebraisztikai Tanszéke) és néhány egyéni kutató kifejezetten forrásmentés céljából regisztrálta a zsidó temetők adatait. Így csak a szombathelyi történelem szakos hallgatók munkája nyomán több ezer személy adatait tartalmazó adatbázis jött létre.
A vidéki hitközségek irattárai többnyire megsemmisültek a soá alatt. A szombathelyit is felgyújtották. Az adott település zsidó lakosságára nagyon fontos adatbázist jelentenek a temetők adatai, melyek jól kiegészíthetők a halotti anyakönyvek adataival, a gyászjelentésekkel és a parcellakönyvekkel. S ha a temetők adataihoz hozzáadjuk a deportáltak listáit, szinte teljes adatbázishoz juthatunk.
Ha fel akarjuk idézni ezt az egykor volt világot, a falusi, kisvárosi zsidók életét, támaszkodhatunk a zsidó és nem zsidó visszaemlékezőkre. A soát túlélők többsége azonban Budapestre vagy nagyvárosokba költözött, felkutatásuk sem egyszerű feladat, nem beszélve arról, hogy lassan elhalnak. A 20. század első felének a falu hagyományait feltáró néprajzi, szociográfiai falukutató irodalomból a vidéki zsidóság kimaradt. A korabeli zsidóság tudományos leírása, zenei, művészeti feldolgozása nem történt meg. Talán csak Szabolcsi Bence és néhány tudós rabbi néprajzi leírásai jelentenek kivételt.
A megmaradt – nem kirabolt – zsidó temetők két vonatkozásban szolgálhatják eredeti funkciójuktól eltérően a zsidóságot:
1. Adataik rögzítésével forrásmentést végzünk, s így azok felhasználhatók lesznek a helytörténet kutatásában.
2. Helyszínei lehetnek azoknak a megemlékezéseknek, amelyek nem kizárólagosan csak a holokausztnak, hanem az egykor ott élt zsidó közösségeknek, személyeknek állítanak emléket.

Nyugat-Magyarország zsidó temetőinek a többsége a 18. század második felében, a 19. század elején keletkezett, ahogyan az itteni nagybirtokokon megtelepedtek a zsidók a földesurak (Batthyány, Eszterházy, Cziráki stb.) védelme alatt.
A kitli (egyszerű, fehér halotti ruha) és a gyalulatlan deszkakoporsó hagyományának egyik mondandója, hogy a halott emberek egyenlők. Sőt, mint azt tudjuk, a kitlinek zsebe sincsen! Nem így van ez a sírkövekkel. Ha a temetőben sétálunk, láthatók a jelentős különbségek a sírkövek anyaga (az egyszerű mészkőtől a carrarai márványig) és mérete között, utalva ezzel az ott nyugvó vagyoni helyzetére. Fontos tehát, hogy az adatok rögzítése mellett írjuk le a kő anyagát és méreteit is.
A sírköveken talált adatok, kiegészítve a fentebb említett forrásokkal alkalmasak arra, hogy elkészítsük az adott közösség korfáját. Alkalmasak a névadási szokások vizsgálatára, mind az utónevek, mind a vezetéknevek vonatkozásában. Most készült egy szakdolgozat az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetemen, amely a szombathelyi temető- és gettóösszeírás adatait felhasználva vizsgálja a névadási szokásokat és a névmagyarosításokat.7
Fontos adatokat tartalmaznak a rabbisírok, amelyekre a hálás közösség sokszor az egész nacionáléjukat rávéste. Különösen értékes információk ezek a régen működő rabbik esetében, amikor kevés egyéb adat áll a rendelkezésünkre.
A szombathelyi hitközség önállósodásakor az első rabbi Könisberger Lajos volt. Maga készítette el héber nyelvű sírfeliratát:

„Itt nyugszik a nagy tudós és bölcs Főrabbi és nemes emberbarát Főt. Könisberger Lajos, a kimultáért mély gyászba borult szombathelyi izr. Hitközség rabbinátusának elfeledhetetlen alapítója, jobblétre szenderült 5622 tévész hó 11-én, élte 71. évében. Béke dicsőült hamvaira!”8

Néhány további példa rabbisírok felirataira Vas megyéből:
R. Elázár ben Elázár Kálir a rohonci hitközség hatodik rabbija volt. Kiváló talmudtudós,9 aki Landau Ezekiel prágai főrabbival is levelezett.10 1781-ben Kolin községbe hívták, ott működött haláláig. Kolini sírfeliratát Bernstein közli héberül.11

„Kalir rabbi meghalt hesván hó 14-én. Ezen a napon megszakadt a szíve (annak aki a sírfeliratot írja). (A rabbi), akinek úgy világított a Tórája, ahogyan a Nap ragyog mikor lenyugvóra tér, olyan a tudása, hogy a hegyeket is megmozgatja (talmudi utalás), mint Rabbi Akiva ben Joszef. Elazar Kalír több kilében is volt rabbi, de az igazi bölcsessége a mi kilénkben ragyogott igazán. Az ő érdemei védjenek minket pajzsként. Kolini hitközség”12
Bodanszky Götz rabbi 1806–1845–ig működött Körmenden. Kol-nidré este halt meg. Hálás községe egész életrajzát a sírkövére vésette.13

„Örök emlékezete legyen ennek a jámbor cadiknak, az Ö.való emberének, a híres és nagy gáonnak, Eliakim Bodánszkinak, aki fia Rivka Kriszelnek. Elfogadták rabbinak Kobelszdorfban, ahol 2 évig volt, majd Körmenden 39 évig rabbiskodott. Olyan volt, mint harmat Izraelnek. Úgy virágzott, mint a rózsa, gyökeret eresztett, mint a cédrus, olyan volt a neve, mint az értékes olaj. Az egész országban hozzá hozták közelről és távolról a nehéz jogi kérdéseket. Szép drósékat mondott. Kiváló volt a Talmudban, Hagadában, mindig I’ten igazságát szolgálta. Felment az égbe, hogy I’ten előtt járjon. A lelke szentségben és tisztességben távozott és megtért népéhez nagy tiszteletben tisri hó 11-én.”14

1–3. kép. Munkaszolgálatos és mártír emlékművek a szombathelyi zsidó temetőben
(forrás: Balázs Edit [szerk.]: „…ideje van a kövek összegyűjtésének” Zsidó emlékhelyek a Nyugat-Pannon EuRégióban. Szombathely, 2008.)
Szalónak első rabbija, akiről tudunk, 1770 körül Jákob mi-Bród volt. Sírfeliratából tudjuk, hogy 40 évig működött a községben.15
„Jakov mi-Bród jámbor ember, aki sátorlakó volt (tórai utalás Jákobra), mindig Tórát olvasott. Jámborságban élt egész életében a földön. Több mint 40 évig volt itt rabbi. Kiváló, nagyszerű, tiszteletteljes cadik volt. Sábeszkor halt meg svát hó 18-án.”16

Ugyancsak Szalónakon működött 36 éven át a lengyel származású Weinrebe Mózes.17

„Itt van eltemetve a ráv, gáon, a nagy tanítónk Mose Weinrebe, urunk és mesterünk, aki 45 évig volt rabbi. Sábeszkor halt meg svát hó 20-án. Lengyel származású volt.
Egyenességre tanító és öregségéig, amíg megőszült, mi az árnyékában kegyelmet találtunk. Ő óvott minket álmunkban és nem lesz több olyan, mint Mose, aki érdemeket szerzett és juttatott hozzá másokat is. És több hozzá hasonló nem is lesz.
Védjen minket az ő ereje és fohászkodjon irgalomért.18

Következtethetünk a temetők adataiból a halálokokra, járványokra, gyermekhalandóságra. Rekonstruálhatjuk a chevratagokat (legtöbbször külön helyük van a temetőben), a hitközségi elöljárókat, hisz a tisztségük sokszor fel van tüntetve a sírkövön. Vizs­gálhatjuk a kövek formáját, díszítményeit. Ezek alapján a lévita és kohanita származásúakat találhatjuk meg. A halahikus idézetek kultúrtörténeti és vallástörténeti tanulságokat hordozhatnak. Abszolút fontos forrásai a családfakutatásnak.

Az adott település kiemelkedő zsidó származású polgárainak a sírjai lehetőséget adnak a helybeli pedagógusoknak, hogy helytörténeti séta keretében tanítványaikkal felkeressék a temetőt.
Helyszíne lehet a zsidó temető a holokausztmegemlékezéseknek. Vas megyében a kisvárosi temetők holokauszt- és munkaszolgálatos-emlékműveit bevitték a szombathelyi temetőbe, s ott megtalálhatók név szerint a soában elpusztított lakosok.

Rövid URL
ID2437
Módosítás dátuma2016. szeptember 21.

Bányai Viktória – Kiss Endre „…Ideje van a kövek összegyűjtésének” (Préd.3,5)

Az utóbbi években örvendetesen megszaporodott azon kiadványok és honlapok száma, amelyek zsidó temetők számbavételét, bemutatását vállalták fel. Több felsőoktatási intézményben készültek, készülnek zsidó temetőket vagy...
Bővebben

Részletek

Az utóbbi években örvendetesen megszaporodott azon kiadványok és honlapok száma, amelyek zsidó temetők számbavételét, bemutatását vállalták fel. Több felsőoktatási intézményben készültek, készülnek zsidó temetőket vagy azok egy részét feldolgozó szakdolgozatok, továbbá folyik helyi önkormányzatok, helytörténeti társaságok támogatásával is az állagmegóváson túlmutató dokumentációs munka: feltérképezés, fotózás, a felirati anyag rögzítése. A helytörténeti érdeklődés mellett genealógiai és etno­gráfiai kutatások is fordultak, fordulnak a zsidó temetők felé. Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy e kutatások eredményei rendszerint elszigeteltek maradnak, az áldozatos munkával összegyűjtött adatok nem hasznosulnak megfelelően. Ennek egyik oka, hogy a kiadványok, feldolgozások csak legszűkebb körben válnak ismertté, a másik a közös szempontrendszer, hasonló módszertani megközelítés hiánya, ami elsősorban a helyi kutatásokra épülő szintézisek létrehozását hátráltatja.
Az MTA Kisebbségkutató Intézetének Judaisztikai Kutatócsoportja és az MTA–ORZSE Zsidó Kultúratudományi Kutatócsoport egyaránt fontos területnek tartotta az elmúlt években a zsidó temetők kutatásának támogatását mind kiadványok megjelentetésével, mind kutatók módszertani támogatásával. A 2011. május 26-án Budapesten megrendezett tanácskozás – a két kutatócsoport közös szervezésében – ebbe a tevékenységbe illeszkedett. A tanácskozáson elhangzott előadások, melyek írott változatát az alábbiakban közreadjuk, a temetők kutatásának különféle diszciplínák (történettudomány, filológia, néprajz, kulturális antropológia, örökségvédelem) szerinti megközelítését mutatták be, a módszertani szempontokat hangsúlyosan tárgyalva. A diszciplináris sokféleség mellett területi sokszínűségre is törekedtünk, hogy az előadók által ismertetett példák közt az ország minél több régiója felbukkanjon. Az előadások közzétételével a történeti Magyarország területén sokfelé folyó kutatásokat szeretnénk módszertanilag segíteni, illetve újabb kutatásokra ösztönözni.
Az öt írás szerzője:*
Szántóné Balázs Edit, történész (Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem, Budapest)
Bányai Viktória, hebraista, történész (MTA Kisebbségkutató Intézet Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest)
Szabó Tünde Judit, néprajzkutató (Miskolc)
Glässer Norbert, kulturális antropológus (Szegedi Egyetem, Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék)
Balogh István, tanár (Scheiber Iskola, Budapest; az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem hallgatója)
Mottóként hadd álljon itt egy a temetőkutatás kapcsán gyakran idézett talmudi gondolat (Tb Horajot 13b). Egyéb jegyzékek mellett egy listát olvashatunk ezen a helyen, hogy mi az a „tíz dolog, ami negatívan hat a tanulásra / eltérít a tanulástól”. A listán szerepelnek: elmenni egy teve kötőféke alatt, áthaladni két teve között, áthaladni két nő között, vagy egy nő áthaladása férfiak között; bűzlő dög mellett elmenni, olyan híd alatt menni el, ahol negyven napja nem folyt víz; nem kellően megsült kenyeret enni, temetőn átfolyó vízből inni, halott arcát nézni. És vannak, aki hozzáteszik – zárja a listát a Talmud –: sírfeliratot olvasgatni.
Az itt következő tanulmányok bizonyítják a Talmud igazát: valóban eltérít a tanulástól, minden egyéb tanulásától, kutatásától, mert olyan gazdag, sok szempontú forrásanyag, amitől nem is akar szabadulni, aki egyszer rabja lett.

Rövid URL
ID2436
Módosítás dátuma2016. szeptember 21.

L. Juhász Ilona: Esküvő és lakodalom a temetőben. Adalékok a zsidó néphithez

Kutatásaim során gyakran használom forrásként a korabeli sajtót – a nyomtatottat és elektronikust egyaránt –, aminek köszönhetően számos korábban ismeretlen adalékhoz jutottam különféle vizsgált témát...
Bővebben

Részletek

Kutatásaim során gyakran használom forrásként a korabeli sajtót – a nyomtatottat és elektronikust egyaránt –, aminek köszönhetően számos korábban ismeretlen adalékhoz jutottam különféle vizsgált témát illetően. Ezek révén árnyaltabb képet kaphatunk több kérdésről, gyakran olyan ismeretlen adatra, adatokra bukkanhatunk, amelyek újabb kutatási témákat, esetleg szempontokat vethetnek fel egy-egy téma kapcsán. Jó példa erre a Homonnán megjelent Felvidéki Hírlap egyik 1913. évi számában1 talált hír a temetőből eltulajdonított karácsonyfáról. Ez az adat nem csupán a karácsonyfa első felbukkanására vonatkozó eddigi megállapításokat cáfolta meg az adott régióban, hanem egyben bizonyítja, hogy sokkal korábban megjelent karácsonyi díszként is a sírokon, mint azt a kutatók eddig feltételezték (L. Juhász 2011).

Jelen írásomban először a zsidó folklórral kapcsolatos szakirodalomban kevésbé ismert szokásra vonatkozó adalékokat mutatok be az Ungváron kiadott Ung című hetilap 1918-ban megjelent számaiban, illetve a magyarországi zsidóság Budapesten napvilágot látott Egyenlőség című lapjában talált hírek alapján, majd ehhez kapcsolódva néhány példán szemléltetem e szokás variánsait, párhuzamait.
A fentebb említett újságcikkek egy ifjú párnak az ungvári zsidó temetőben tartott esküvőjéhez kötődnek, azonban ezen a konkrét eseményen túl figyelemre méltó számos más adalékkal is szolgálnak. Már az első hírből kiderül, mi indokolta, hogy a helyi zsidó közösség az emberélet egyik fordulójának e fontos állomása, a házasság megkötése helyszínéül a temetőt választotta. Az indoklás szerint a zsidó néphit úgy tartja, a temetőben rendezett esküvővel megállíthatóak a tömeges halált okozó járványok. Mivel ebben az időben a spanyolnáthajárvány szedte áldozatait e vidéken és Európa több országában is, ezúttal ennek akartak gátat szabni a szokatlan helyszínen tartott rítussal.
Az eseményről szóló első híradás az Ung második oldalán jelent meg Esküvő a temetőben2 címmel:

Weisz Samu és Grünberger Regina f. hó 18-án házasságot kötöttek az anyakönyvvezető előtt. Az egyházi szertartás ma d. u. 2 órakor lesz az izr. temetőben. Az a babonás hit él ugyanis a zsidóság egy töredékének lelkében, hogy a járványos betegség megszűnik, hogyha a temetőben esküvőt tartanak. A fiatal pár részére az irz. hitközség 6000 K hozományt gyűjtött.3

A következő lapszámban már a címoldalon (majd a másik oldalon folytatódik) kapott helyet az eseményről szóló terjedelmes beszámoló Lakodalom – a spanyol-járvány ellen… Egy esküvő a zsidó temetőben4 címmel, (p. a.) szignóval. Az újsághírből egyértelműen kiviláglik, hogy az esemény szenzációszámba ment, szokatlanul nagy érdeklődés kísérte.
A cikk szerzője mondanivalóját a Könyves Kálmántól származó boszorkányokra vonatkozó kijelentésével vezette be, mely szerint: „Boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, említés ne történjék.” Az eléggé ironikus hangvételű írásból az is megtudható, hogy nem ez az első temetői esküvő Ungváron, ugyanis 1878-ban a kolerajárvány idején hasonló céllal már tartottak ilyet, s az akkor összeadott pár még élt 1918-ban. Ők annak idején jóval kisebb – 200 pengő forint – összeget kaptak, mint a most összeesketett pár, amely számára a közösség 6000 koronát gyűjtött. Amennyiben hihetünk a tudósítás szerzőjének, az 1878-ban házasodott, 1918-ban már idős férj felkereste az ungvári „templomi elnököt”, hogy fizesse ki neki a különbözetet, azonban nem járt szerencsével.
Az újságcikkből megtudható, hogy a mostani vőlegény kereskedősegéd, ellenben a menyasszony foglalkozásáról, illetve társadalmi helyzetétől nem esik szó. Az esküvőn szerepelt „a kántor templomi gyermek-énekkara” is, s a ceremónia végén szilvóriumot osztogattak mindenkinek ugyanabból a pohárból. A cikk szerzője a 6000 koronás összeggel kapcsolatban ironikusan megjegyzi: „nem-e jobb lett volna szappanra meg lysoformra5 költeni a szegény zsidóság számára?” Más – ebben az esetben már politikai jellegű – kifogásolnivalója is akadt az esemény kapcsán: „Aztán még egy bántott. Az alrabbi nagyon szépen fohászkodott, hogy ezáltal Izrael népe szabaduljon meg a spanyol járványtól. Hát kérem szépen, miért kapjam meg éppen én, vagy más, amikor most minden magyarra oly nagy szükség van…”
A gunyoros hangvételű írásra a következő számban az ungvári zsidó hitközség egyik elöljárója, Deutsch Jenő reagált A közönség köréből című rovatban Lakodalom – a spanyol-járvány ellen. Esküvő a zsidó temetőben címmel megjelent cikkében.6 Ennek köszönhetően számos új adathoz juthatunk e szokatlan helyszínhez kapcsolódó rítusra vonatkozóan. Deutsch szóvá tette a cikk szerzőjének szatirizáló stílusát, valamint tévedéseit is, és alapos magyarázatot adott a kérdésekre. Ezzel ismét bővülhettek ismereteink e szokás hátterét illetően, mivel hosszabban idézi Austerlitz Sámuel miskolci főrabbinak e témában az Egyenlőség című zsidó lapban megjelent nyilatkozatát is. A főrabbi ősrégi zsidó szokásként említi a járvány idején rendezett temetői esküvőt, s kiemeli, hogy „jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk”. Tehát arra is választ kaphattunk, miért gyűjtött össze hitközség az ifjú pár részére 6000 koronát.
Austerlitz Sámuel miskolci főrabbi Deutsch Jenő által idézett nyilatkozata eredetileg az Egyenlőségben, a zsidóság lapjában jelent meg, az Esküvő a temetőben7 című írás részeként. Ez az újságcikk témánk szempontjából nagyon fontos, különös tekintettel az utolsó mondatára: „E felvilágosítás után az elnök minden skrupulozitás nélkül bele­egyezett a gyűjtés rendezésébe annál is inkább, mivel tudomása szerint ilyen temetői esküvő a mostani járvány alatt számos helyen már meg is tartatott, állítólag Buda­pesten is.”8 Vagyis nem az ungvári temetői esküvő volt az egyetlen, amelyet ebben az időszakban a spanyolnáthajárvány megállítása céljából a zsidóság körében rendeztek. Ugyancsak fontos adalék, hogy nem csupán vidéken, hanem a fővárosban, Budapesten is tartottak ilyet. Austerlitz rabbi nyilatkozatából nyilvánvaló, hogy nem ismeretlen szokásról volt szó, hanem a zsidóság körében jól ismert, a betegség megállítása céljából gyakorolt rítusról.
Scheiber Sándor Folklór és tárgytörténet c. kötetében több adatot is találunk erre vo­natkozóan, tehát e szokás a zsidóság körében valóban nem volt ismeretlen. Könyvének Zsidó folklór Ujváry Péter írásaiban című fejezetében (Scheiber 1986, 1096–1152. p.) több forrást is idéz, elsőként Ujváry Leviathan c. drámájából az alábbi sorokat: „a pogrom elhárítására egy cáddik sírján két árvát esketnek össze.” (Scheiber 1986, 1126. p.) Más, többek közt szépirodalmi példákat is felsorakoztat Scheiber e fejezetben. Julian Stryjkowski rabbi leszármazott lengyel író művéből: „Kitört a járvány. Hullottak a zsidók, akár a legyek. Csak akkor hagyott alább egy kicsit, amikor lakodalmat rendeztek a temetőben.” (Scheiber 1986, uo.). I. Bashevis Singer A Sátán Gorajban című regényéből az alábbi sorokat: „Ezután a vőlegényt a menyegzői sátorhoz kisérték, amelyet az imaház és a régi temető között állítottak fel. Az imaház udvarát megtöltő kicsiny hantok iskolás gyermekek sírját jelölték, akik inkább mártírhalált szenvedtek 1648-ban a hajdamakok és a tatárok részéről, mintsem elhagyják hitüket és rabszolgának adják el őket…” (Scheiber 1986, 1127. p.), és Singer egy másik művéből is említ temetői esküvőt (Scheiber 1986, uo.). A következő adat 1865-ből származik, amikor Szafedben Jószéf Káró és Kicchák Lurja sírjai közt rendezték meg egy szegény pár esküvőjét a kolera kivédése céljából (idézi: Scheiber 1986, uo.) A pápai zsidók ugyancsak rendeztek egy ilyen esküvőt: „A pápai nagy kolerajárvány idejében… a temetőben tartották meg egy árva fiú és egy árván maradt leány esküvőjét és ott az egész hitközség jelenlétében – a sírhantra felállított Chupa alatt – eskették össze az ifjú párt.” (idézi: Scheiber 1986, 1146. p.)
Schnitzer Ármin komáromi főrabbi életrajzi ihletésű kötetében, a Kirchdorfban eltöltött éveiről beszámoló fejezetében említi, hogy az 1848-as kolera idején Kirchdorfban is tervezték egy temetői esküvő megtartását, azonban a nagyünnepek közbejötte miatt a szertartás elmaradt. (Schnitzer 1904, 34–35. p.)

Egy Krakkóhoz kapcsolódó mondagyűjteményben találtam rá az Esküvő a zsidó temetőben (Die Hochzeit auf dem jüdischen Friedhof) című történetre, amely a „több mint 600 évvel ezelőtt” Európában pusztító pestisjárvány idején rendezett temetői esküvőről szól, amikor Krakkóban is ilyen szertartással akarták megállítani a járványt (Basiura 2004, 99–101. p.). Ebben az esetben a hiedelem szerint a menyasszonynak és a vőlegénynek nem csupán szegénynek, hanem testi fogyatékosnak – nyomoréknak – is kellett lennie, ezért egy félszemű vőlegényre és egy sánta menyasszonyra esett a közösség választása. Az esküvő után zenés-táncos lakodalmi mulatságra is sor került a temetőben, amelyet a Sabat, a szombat9 beállta után is folytattak. A vallási törvény megszegése miatt büntetésként a föld elnyelte a mulatozókat.10
Az interneten videofelvételek között bukkantam egy zsidó temetőben készített felvételre, amelyen az esküvők legfontosabb kelléke, a négy oszlopon nyugvó baldachin látható egy embertömeg gyűrűjében. A „Pogrzeb czy ślub? Wedding day or funeral?” (Esküvő vagy temetés?) című felvételen látható egy angol nyelvű kézzel írott szöveggel, „Feb. 29. 1920.”, datálással, a dátum fölött pedig az „Olyka Poland” olvasható, amely egyértelművé teszi, hogy a lengyelországi Olyka településről van szó.11 Az angol kézírásos szöveg valószínűleg a videón szereplő fénykép hátoldalán szerepel, s lényege, hogy az éhínség, betegségek idején az egybekelt ifjú párt a rokonok és hittestvérek tömege (fiatalok, öregek, szegények és gazdagok egyaránt) a temetőbe kísérte, hogy ott közös imával gyűjtsenek erőt az életben maradáshoz.12 Hogy vajon az ifjú pár esküvőjére a temetőben került-e sor, vagy pedig mielőtt idejöttek, azelőtt történt, a videó alapján nem lehet kétséget kizáró választ adni. A szöveg nem egyértelmű, tehát ennek alapján akár arra is következtethetünk, hogy ebben az esetben nem a temetőben került sor az esküvőre, csupán a szertartás után kisérték ki oda a fiatal párt. Abban viszont bizonyosak lehetünk, hogy a fentebb bemutatott ungvári szokásnak egyik variánsával van dolgunk, amikor az esküvő a zsidó közösséget sújtó valamilyen csapás elhárításában játszott fontos szerepet.
Más zsidó temetőbeli esküvővel kapcsolatos adatra nem sikerült rábukkannom, azonban figyelemre méltó adalék olvasható az esküvő és a haláltánc kapcsolatához egy zsidó kereskedőasszony 18. századi memoárjában (Hameln 2000).13 Glikl Hameln, aki élete nagy részét a Hamburg melletti Altonában töltötte, emlékirataiban részletesen leírta lánya Clevében14 tartott fényűző esküvőjét,15 amelyen többek közt álarcos embe­rek haláltáncot is bemutattak: „Utána maszkába öltözött emberek jöttek be és nagyon szép mutatványokat és mindenféle bohóckodásokat csináltak, amik mulattatásul szolgáltak. Az álöltözetesek végül egy haláltáncot adtak elő.” (Hameln 2000, 79. p.) Ez a mozzanat figyelemre méltó, hiszen – ahogy a szerző is hangsúlyozza a kötet 94. számú lábjegyzetében – a 16. században elterjedt haláltánc keresztény eredetű műfaj, „ennek ellenére zsidó körökben is elterjedt, ráadásul örömünnepeknek lett egyik műsorszáma” (Hameln 2000, 79. p.). Ez az adat a zsidó–keresztény kulturális kölcsönhatások szempontjából is nagyon fontos adaléknak tekinthető. A haláltánc műfajának létrejötte a pestisjárványokhoz kötődik, ez a műfaj egyfajta ellenreakcióként alakult ki a járvány idején bőven arató halál ellen, rámutatva, hogy a halál nem válogat, a szegényeket és gazdagot egyaránt eléri. A középkorból számos haláltáncjelenetet ábrázoló freskót ismerünk,16 többek közt az ausztriai Metnitz település csontházának külső falán. Ezen a településen néhány évtizede Haláltáncmúzeumot is létrehoztak, valamint – egyfajta hagyományőrzésként – évente bemutatják a haláltáncjátékot (Totentanzspiel) is (L. Juhász 2006; L. Juhász 2007).
A temetőben táncolás szokásának, illetve a temetéshez, halálhoz kötődő táncalkalmaknak gazdag néprajzi irodalma van, e témában legfontosabb magyar nyelvű összegzésnek Morvay Péter tanulmányát tekinthetjük, aki európai kontextusban foglalta össze a kapcsolódó kutatási eredményeket (Morvay 1950, 73–82. p.). Temetőbeli tánccal összekötött lakodalomról azonban nem közöl adatot.

A temető és az esküvő összekapcsolásának gyakorlata ma sem ismeretlen a szokáscselekmények sorában, erről az írott és elektronikus médiumokban olvasható, a ravatalozóban és temetőben napjainkban tartott esküvőkről szóló hírek is tanúskodnak. Ezúttal minimális a valószínűsége annak, hogy valamelyik ifjú párt valamilyen betegség vagy más szerencsétlenség meggátolásának célja vezérelte volna, amikor e szokatlan helyszín mellett döntött, az elérhető hírekben legalábbis ilyesmiről nem esik szó. Két kiragadott példa a napjainkban gyakorolt szokás indítékairól:
A tengerentúli Idahóban (Amerikai Egyesült Államok) egy idős pár (66 és 72 éves) 2009-ben ravatalozóban tartotta esküvőjét. A szokatlan helyszínválasztást azzal indokolták, hogy egy temetés alkalmával itt találkoztak legelőször. Mindketten 2007-ben veszítették el házastársukat.17
Az egyik közkedvelt magyarországi női magazin honlapján arról tudósítanak, miszerint „tőlünk nyugatra egyre több halottasház kínálja magát mint rendhagyó esküvői helyszínt, és ami ennél is meglepőbb, hogy sok pár végül valóban úgy dönt, az egyébként végső kegyeletadásra használt intézményben mondják ki a boldogító igent.”
Ebből a hírből több friss házas szokatlan döntésének hátterét is megismerhetjük:
„…Az egyik ara például a ravatalozó melletti temetőben nyugvó nagymamájához szeretett volna közel maradni élete legfontosabb napján. Egy másik pár arra hivatkozott, hogy az átlagos templomok ugyanúgy otthont adnak esküvői és temetési szertartásoknak egyaránt, tehát semmi különös nincs a dologban. A pénz is fontos tényező, a halottasházak olcsóbban kínálják szolgáltatásaikat, mint egy hasonló hangulatú szálloda vagy más rendezvényhelyszín. Az sem elhanyagolható szempont, hogy míg az esküvők megszervezése akár éveket is igénybe vehet, a temetéseket mindig napok alatt kell nyélbe ütni – így a halottasházak szervezői hozzá vannak szokva a gyors munkához, tehát az utolsó pillanatban is fordulhatunk hozzájuk. A legtöbb ilyen épületen egyébként sem látszik eredeti rendeltetése, és ha esküvői pompában van feldíszítve, szinte csak nevéből tudhatjuk meg, hogy más napokon milyen rendezvényekre használják. Bár sok józan érv szól a halottasház mint esküvői helyszín mellett, a legtöbben idegenkednek már csak a gondolattól is, hogy ott álljanak az oltár elé, ezért kétséges, hozzánk elér-e valaha ez a trend, vagy megmarad egy távoli ország hóbortjának.”18 Ez izgalmas kérdés egy kutató számára is.

A szakirodalomban számos adalékot találhatunk az emberélet két állomása, fordulója (átmeneti rítusa): az esküvő és temetés, valamint a temető kapcsolódására vonatkozóan. Példaként említhetjük az egyik legismertebb, néhány helyen még napjainkban is gyakorolt szokást: a kiházasítatlan fiatalok jelképes esküvőjének megrendezése a temetésükön. Az elhunyt fiatalok kortársai a temetésen esküvői öltözetben jelennek meg, a lányok koszorúslányoknak, a fiúk pedig vőfélyeknek öltöznek, s e párok alkotta esküvői menet kíséri a koporsót a temetőbe. Annak függvényében, hogy az elhunyt fiú vagy lány, egy kortárs menyasszonynak, vagy pedig vőlegénynek öltözik. Az elhunyt lányt menyasszonyi ruhában, a fiút pedig vőlegényi öltözetben temetik el. Két alkalommal magam is részt vettem ilyen temetésen: 1977-ben egy gömöri bányásztelepülésen, Rudnán (Rudná) egy 25 éves fiatalemberén (L. Juhász 2002, 112–114. p.), majd szűk két évtizeddel később, az említett település szomszédágában fekvő Kőrösben (Kružná) egy fiatalember temetésén.
Számos példát hozhatnánk még a szakirodalomból a temetés és a lakodalom kapcsolódására vonatkozóan, ám ez nagyon messzire vezetne, így ettől most eltekintek.
Befejezésül viszont megemlítem még azt a temetkezéshez kapcsolódó hiedelmet, mely szerint a járvány megállítása céljából az elhunytat nem a többi sírral párhuzamosan, hanem keresztben temették el, hogy a megszokott temetkezési rendtől eltérve gátat szabjanak a járványnak. Kutatásaim során magam is találkoztam ezzel a jelenséggel, egy korán polgárosodott bányásztelepülésen, a gömöri Rudnán 2000-ben és 2001-ben néhány adatközlő még emlékezett a keresztbetemetésre (L. Juhász 2002, 78. p.), s nyilván további nyomai is kideríthetőek lennének a szakirodalomból (vö. Liszka 1992, 121. p.).

Az ungvári zsidó temetőiben tartott esküvő, valamint a fent bemutatott temetőhöz s a temetkezéshez és esküvőhöz kötődő rítusok fontos adalékok annak prezentálására, hogy az emberélet egymástól nagymértékben különböző fordulói, s nem utolsósorban a betegségek, a halálhoz kötődő hiedelmek és rítusok összekapcsolása nem ritka; számos variációja létezik a zsidók és keresztények hit- és szokásvilágban egyaránt.
Írásomban nem vállalkozhattam az esküvő, valamint a temető és halál szokatlan és néha bizarr kapcsolódásának teljes körű összegzésére, s a különféle szokásvariációk bemutatására sem. Egy ilyen összegzéshez ugyanis jóval szélesebb körű és alaposabb kutatásra lenne szükség. Csupán a kutatás számára eddig ismeretlen zsidó folklórjelenség bemutatása, illetve e szokás ismert vagy pedig kevésbé ismert párhuzamainak, rokon (vagy annak tűnő) vonatkozásainak a felvillantása volt a célom.

Melléklet

Lakodalom – spanyol-járvány ellen…
Egy esküvő a zsidó temetőben.
„De strigis vero, quate non sunt nulla quaestio flat…”

(Boszorkányokról pedig, amelyek nincsenek, említés ne történjék). Származik pedig ez a felvilágosult törvényes rendelkezés – miként tudjuk – még Könyves Kálmán királytól, a XI. századból. Ma a XX. század órájának homokja pereg, tehát azóta úgy-e bár, megszabadultunk minden babonás hókuszpókusztól és ilyeneken már csak mosolyogni tudunk… Úgy-e bár? Ez természetesen nem vonatkozik a meggyőződéses hitéletre és ennek tanaira!
Ezzel szemben az ungvári ort. izr. hitközség (reméljük, csak egy része) igen érdekes módon óhajtja elűzni az Ungváron is dühöngő spanyol-járványt. Mint egyik laptársunk is egész komoly formában megírta a „spanyol-járvány” meggátlása céljából egy ifjú jegyespár künn a zsidó temetőben tartotta esküvőjét, mely cselekedetéért a hitközségtől és a Chevra Kadisa szent-egylettől 6000 korona hozományt és egyéb ajándékot kaptak. A jegyespár mindenesetre jól járt vele. Hogy azonban a spanyol-járvány bacillusai ezt respektálni fogják, ebben nem látunk elég összefüggést…

x

F. hó 20-án – vasárnap – délután folyt le a rendkívüli körülményű esküvő az igazán kies fekvésű, fákkal borított zsidó temetőben. Már 2 órakora kocsik és gyaloglók óriási tömege lepte el az utcákat és a domonya mellett fekvő temető útját. Rég nyilvánult meg ekkora érdeklődés egy esemény iránt, mint e „temetői esküvőn”. Az embereket inkább a „rendkívüliség”, a szenzáció vonzotta. Mert valami nagy meghatottságot, vagy buzgóságot mikroszkóppal sem lehetett felfedezni. A gyönyörű őszi nap sugarai derűt öntöttek a több ezer főre tehető sokaságon.
Ilyen esküvő Ungváron először 1878-ban a nagy kolerajárvány idején volt, az a házaspár ma is él még Ungváron igen megelégedetten. Csak ez az új esküvő okozott most egy kis zavart. A nevezettek anno dazumal ugyanis csak 200 pengő forintot kaptak. A régi temetői pár tehát megrövidítve érezte magát és a férj el is ment Güntzler templomi elnökhöz, hogy adná ki neki a különbözetet…
Güntzler jó humorú ember és csupán ennyit válaszolt:
– Jól van, kedves barátom, magának igaza van. Csak menjen el és hozzon egy írást attól a rabbitól, aki magát akkor összeadta.
A rabbi természetesen már régen porlad. Így hát nem lett semmi a „különbözet”-ből.
Itt említjük meg, hogy az ily temetői ceremóniáknak a szent könyvekben természetesen semmi nyoma nincs.
– Nem árt, – magyarázza nekem egy hitközségi tag, – legfeljebb nem használ…
– Aztán meg stílszerű is, – toldja meg egy úgy látszik kevésbé megelégedett férj, – mert ha az ember megnősült, a féllábbal úgyis már a – sírban van…
Általában ily irányban folyik a társalgás. Amott egy vállalkozó szellemű ifjú váltig azt hajtogatja, hogy ő hajlandó a híd alatt is megesküdni 6000 k-ért, csak az asszony legyen jó…
Igy várjuk az ifjú párt, amely előkelően késik. Közben elhelyezkednek a fotográfusok is a baldachin közelében, csak épp a mozi-operatőrök hiányoznak.
Basa Péter fényképész néhány igen sikerült fényképe látható a kirakatokban.

x

Három óra után végre megérkezik a jegyespár, Weisz Sámuel kereskedősegéd és menyasszonya, Grünberger Ragina, a nap hősei. Óriási tolongás és senki sem tud rendet teremteni. A temető elején van felállítva a kék bársony baldachin, mely alatt az esküvői szertartást megtartják. Előbb azonban Steif Jonathán alrabbi intéz ékes német nyelven beszédet a gyülekezethez, amely sokszor erős zsargonba csap át. Főleg a jótékonykodásról és az adakozásról beszél, csak a végén jön a spanyol nátha.
Mindenki az új párt akarta látni és épp ezért csak keveseknek sikerül a baldachin közelébe férkőzni. A kántor templomi gyermek-énekkara igen szépen énekel. Aztán még erősebb a tolongás, visítás, kiabálás, – az esküvőnek vége. Valami jófajta szilvóriumot osztogatnak a kijáratnál, úgy láttam, mindnyájuknak – egy pohárból…

x

Ragyogó napsugárban indul az emberáradat hazafelé. A temető pedig valóban festőien szép, egyes részei különösen teljesen keleti török temetőkertre emlékeztet. Mondom is az egyik elöljárósági tagnak:
– Uram, hisz itt tán még pihenni is élvezet!
– Tessék csak hagyni, jobb azért egyelőre odahaza a paplanos ágyban…
A robogó kocsiktól alig lehet közlekedni. Csak úgy akaratlanul eszembe jut, hogy azt a 6000 koronát meg egyéb kiadásokat nem-e jobb szappanra meg lysoformra költeni a szegény zsidóság számára?
Aztán még egy bántott. Az alrabbi nagyon szépen fohászkodott, hogy ezáltal Izrael népe szabaduljon meg a spanyol-járványtól. Hát kérem szépen, miért kapjam meg én, vagy más, amikor most minden magyarra oly nagy szükség van…
(p. a.)
(Ung, 1918. október 27., 1–2. p.)

A közönség köréből.
Lakodalom – a spanyol járvány ellen
Esküvő a zsidó temetőben

Ily címmel az „Ung” múlt számában egy cikk jelent meg, mely szatirizáló tendenciája mellett a tévedésektől sem egészen ment.
A cikkíró úr, Kálmán királynak a boszorkányságról tett nyilatkozatát idézi és fejtegetéseiben oda konkludál, hogy az ungvári ort. izr. hitközség még a XX-ik század felvilágosult atmoszférájában sem tudott szabadulni a babona lidércnyomása alól. Ezt az egész aktust tehát babonának minősíti. Laikusnak érzem magamat ahhoz, hogy a cikk­író úrral e tárgy fölött polémiába bocsátkozzam. De álljon itt egy, mindkettőnknél sokkal authentikusabb s ezen ceremónia elbírálására sokkal hivatottabb egyén, a miskolci főrabbi, Austerlitz Sámuel nyilatkozata, mely az Egyenlőség e heti számában jelent meg. S amely szóról szóra így hangzik:
„Ősrégi zsidó szokás járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, minthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásaiban ilyen nem található. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, ezzel mintegy kifejezésre juttatva: íme, dacára a járványnak, Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, megvagyunk győződve Isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa, és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához, az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embernek nem szabad elcsüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében, a temetőben, nem félünk, emberek ti se féljetek és ne csüggedjetek el, az isten velünk van most is. Az esküvőt jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények részére, jótékonyságot, könyörületességet gyakorolnak, hogy az Isten is könyörüljön meg rajtunk.”
A miskolci főrabbi felvilágosítása tehát minden kétkedőnek megnyugtatásul szolgálhat. A cikknek a babonára vonatkozó része tehát el van intézve. Ami engem különösen megszólaltat, az a cikknek speciáliter a mi hitközségünket jellemző részletei. A cikk­író úr a lakodalom-rendezést ugyanis a hitközségnek imputálja. Erre nézve, valamint a hitközséget érintő többi részletekre nézve, mint a hitközség egyik elöljárósági tagja a következőket jegyzem meg: A lakodalomrendezés – noha félre nem magyarázható nemes célt szolgált – nem a hitközség képviseletének határozatából született meg, hanem egynéhány hitbuzgó és jólelkű nő magánmozgalmából, melyet a hitközség – tekintve, hogy amúgy is egy szegény pár kiházasításáról lévén szó – pénzbelileg támogatott. Hogy a szilvóriumot mindnyájan egy pohárból itták, ezzel bizonyára jelképezni akarták, hogy most már nem kell tartani a járvány bacilusainak átöröklésétől, ihatnak immár egy pohárból is. Ugyanezt szimbolizálja az is, hogy a 6000 koronát nem szappan és lysoformra adták, mert már fertőtlenítőszerre sincs szükség…
Ami az alrabbinak zsargonba átcsapó beszédét illeti, az a már régen elhaltakra való tekintettel történt, akik tudvalevőleg nem beszélték még a mai kulturált modern német nyelvet. A cikkíró még az alrabbinak beszéde befejeztéveli fohászát kritizálja. Szerinte az alrabbi fohászában a járvány elmúlását csak Israel népére kérte. Hát ez – bocsánatot kérek, tévedés.
Steif alrabbi beszédében magyarázatát adva eme különös szertartásnak, kifejtette, hogy városunkban járvány uralkodik, amely naponta több áldozatot követel, eljöttünk tehát a mi nagy halottainkhoz, juttassák el fohászainkat a mindenhatóhoz hathatós támogatásukkal, hogy városunkban a járvány szűnjék meg. Hogy Israelről tett többször említést, az a héber idézetek természetében rejlik, mert hiszen zsidó szertartás volt, de egyébként csak sablon, mint pl. a „magyarok Istene”.
Ungvár, 1918, okt. 28.
Deutsch Jenő
(Ung, 1918. november 3., 3. p.)

Esküvő a temetőben.

Miskolcról írják nekünk: A múlt héten többen jelentek meg a miskolci orth. izr. hitközség elnökének, dr. Halmos Gézánál, gyűjtőívet prezentáltak neki és annak körözéséhez a hitközség engedélyét kérték. A gyűjtés célja egy szegény házaspár kiházasítása volt, melynek esküvője a járványra való tekintettel régi zsidó szokás szerint a temetőben lenne tartandó. Mielőtt az elnök beleegyezett a gyűjtésbe, a főrabbihoz Austerlitz Sámuelhez fordult, aki következőkben informálta őt e szokás mibenlétéről: „Ősrégi zsidó szokás, járvány idején a temetőben, a síroktól távol, szabad helyen esküvőt tartani, ez nem babonaság, aminthogy a zsidó vallás szertartásaiban és szokásaiban ilyet nem találni. A hithű zsidó ezzel Istenben vetett határtalan bizalmát fejezi ki, tanújelét adja optimisztikus érzelmeinek, amidőn esküvőt rendez a temetőben, mintegy kifejezésre juttatva: íme dacára a járványnak Istenben vetett bizalmunk nem ingott meg, meg vagyunk győződve Isten jóságáról, irgalmáról és gondviseléséről, aki nem engedheti, hogy az emberiség kipusztuljon. Ez a szokás még egy célt van hivatva szolgálni. Tudvalevő ugyanis, hogy a csüggedés, a félelem az ember egészségét megtámadja, aláássa és nagyban hozzájárul a beteg állapotának rosszabbodásához: az esküvővel azt fejezi ki a vallásos zsidó, hogy az embereknek nem szabad csüggednie, íme látjátok emberek, mi a legnagyobb járvány idején esküvőt tartunk a halottak közelében a temetőben, nem félünk. Emberek, ti se féljetek és ne csüggedjetek, él az isten, ő velük van most is. Az esküvőt jótékonycéllal kötik össze, adományokat gyűjtenek a szegények gyámolítására, jótékonyságot könyörületességet gyakorolnak, hogy az isten is könyörüljön meg rajtunk.”
E felvilágosítás után az elnök minden skrupulozitás nélkül beleegyezett a gyűjtés rendezésébe, annál is inkább, mivel tudomása szerint ilyen temetői esküvő a mostani járvány alatt számos helyen már meg is tartatott, állítólag Budapesten is.
(Egyenlőség, 1918. október 26., 11. p.)

Lakodalom a zsidó temetőben.19

Több mint 600 évvel ezelőtt pestis pusztított Európában, amely Krakkót sem kímélte. A járvány oly mértékben tizedelte a lakosságot, hogy egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gyűjtötte volna be több száz áldozatból álló szörnyű aratását. A halottak között öregek, fiatalok, nők és ártatlan gyermekek egyaránt voltak. A város utcái sivárak és kihaltak voltak, s azok, akik még életben maradtak, otthon ültek a gondosan bezárt ablakok és ajtók mögött abban a reményben, hogy a pestis szörnyűséges keze így nem éri el őket. Az óvintézkedések azonban fölöslegesnek bizonyultak. A halál angyala egymás után látogatta meg a házakat, otthonokat, és a nyitott ablakon át minden reggel hallani lehetett a hozzátartozójukat sirató emberek hangos jajgatását.
A zsidónegyed zsinagógáiban Istenhez imádkoztak, hogy végre fordítsa el tőlük haragját . A gazdagok, akik eddig általában érzéketlenek voltak a szerencsétlen emberek sorsa iránt, most félelmüktől vezérelve szívesen adakoztak a szegényeknek. Azonban sem az imádságok, sem pedig más jótétemények sem tudtak gátat szabni a járványnak, amely fúriaként tombolt a városban.
Amíg egyszer csak valakinek hirtelen eszébe jutott, véget lehet vetni a pestisnek, ha a falusi vagy városi zsidó közösség költségére, a zsidó temetőben tartanák a nyomorékok lakodalmát. A krakkói zsidóság utolsó mentőöveként kapaszkodtak ebbe az ötletbe. A zsidó hitközség pénztárából egy nagyobb összeget szavaztak meg az esküvőre, s lázas készülődésbe kezdtek. Csak egyetlen probléma merült fel közben: a nagy készülődés, az ételek elkészítése és a chuppe felállítása során csak egy kérdés vetődött fel, senkinek se jutott eszébe, hogy ki legyen az a pár, amelynek majd a baldachin alá kell állnia. Lázasan keresni kezdték a párt. A férfiak úgy döntöttek, hogy a szegényházbeli, fél szemére megvakult Feifel legyen a vőlegény. Az asszonyok választása a sánta Ryfkára esett.
Így került e két személy egy péntek délutánon a chuppe alá a zsidó temetőben. Feifel egy bádoggyűrűt húzott Ryfka ujjára, majd széttaposott egy borospoharat, miközben az összegyűlt tömeg teli torokból kiáltotta: Mazel tov. Ezután teljes gőzzel kezdetét vette a szórakozás. A zene és tánc teljesen elfeledtette velük a gondokat és a járványt is.
A vendégek egyszer csak észrevették, hogy az égbolt besötétedett fölöttük, s a nap, amely átadta helyét a holdnak és a csillagoknak, mely a Sabbat kezdetét jelentette, már régen lebukott. Az isteni parancs ellen elkövetett nagy bűn volt ez, amelyért a vidám vendégsereg meg is kapta büntetését.
A táncot járó lábak alatt süllyedni kezdett a föld, a zene hirtelen abbamaradt, s valamennyien kővé dermedtek, amikor tudatosították, hogy a föld remeg a lábuk alatt. Az hirtelen megnyílt, s egy másodperc alatt mindnyájukat elnyelte.
Hatalmas csend borult a temetőre és az egész zsidónegyedre. Olyan szörnyű csend volt ez, amihez hasonló csak a teremtés első napjaiban lehetett, mielőtt még a fény beragyogta volna a földet, s mielőtt élettel telítődött volna.
Ez azt jelentette, hogy ettől fogva tilos volt pénteken házasodni, s ebben a temetőben bárkit is eltemetni ezentúl. A temetőkaput befalazták, s ennek így kell maradnia egészen a mostani évszázadik, egészen a nagy háború kezdetéig. (Basiura 2004, 99–101. p.)

Felhasznált irodalom

Basiura, Ewa 2004. Das legendäre Krakau. Bekannte und unbekannte Geschichten. Kraków, Storyteller Verlag.
Hameln, Glikl 2000. Emlékiratai. Fordította, a bevezetőt és a magyarázatokat írta: Jólesz László. Budapest, Athenaeum.
L. Juhász Ilona 2002. Rudna I. Temetkezési szokások és a temetőkultúra változásai a 20. században. Komárom–Dunaszerdahely, Fórum Társadalomtudományi Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó /Lokális és regionális monográfiák, 2./
L. Juhász Ilona 2006. Haláltánc-ábrázolások és haláltáncjáték. Egy középkori pantomimjáték utóélete. Vasárnap, 39. évf. 43. sz., 12–13. p.
L. Juhász Ilona 2007. A metnitzi Haláltánc Múzeum. Ethnica, 9. évf. 1. sz., 28–29. p.
L. Juhász Ilona 2011. Karácsony és a halottak emlékezete. Alba Regia, 40., 211–218. p.
Liszka József 1992. Fejezetek a szlovákiai Kisalföld néprajzából. Budapest, OKTK Magyarságkutatási Program /A Magyarságkutatás könyvtára, XII./
Morvay Péter 1951. A templomkertben, temetőben és halotti toron táncolás, s a halottas-játék népszokásához. Ethnographia, 62., 73–82. p.
Scheiber Sándor 1986. Folklór és tárgytörténet. Teljes kiadás. Budapest, Makkabi.
Schnitzer Ármin 1904. Jüdische Kulturbilder (aus meinem Leben). Wien, L. Beck und Sohn.
Ujvári Péter (szerk.) 2000. Magyar zsidó lexikon. Budapest, Makkabi.

Rövid URL
ID2433
Módosítás dátuma2016. szeptember 21.

Impresszum 2011/4

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XIII. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XIII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

L. JUHÁSZ ILONA: Esküvő és lakodalom a temetőben. Adalékok a zsidó néphithez
BÁNYAI VIKTÓRIA–KISS ENDRE: „…Ideje van a kövek összegyűjtésének” (Préd.3,5)
BALÁZS EDIT: Mi maradt a vidéki zsidóságból?
BÁNYAI VIKTÓRIA: „Derék asszonyok és jámbor férfiak” – sírfeliratok filológus szemmel
SZABÓ TÜNDE JUDIT: A zsidótemető -kutatás módszertani alapkérdései. Vizsgálatok Északkelet-Magyarországon
GLÄSSER NORBERT: Az élők háza. A közösségi emlékezet valós és virtuális terei a makói izraelita temetők példáján
BALOGH ISTVÁN: Se kultúra, se örökség? A zsidó temető helye a kulturális örökségben
KARA ANNA: Hazádnak rend(ül)etlenül légy híve?! Mécs László, a jászóvári premontrei kanonok
MOLNÁR FERENC: A Munkácsi Görögkatolikus Püspökség és az osztrák neoabszolutizmus (1849. augusztus – december 31.)

Agora

ROMAN HOLEC: Trianoni rituálék, avagy gondolatok a magyar historiográfia egyes jelenségeiről
ZAHORÁN CSABA: A Trianon-jelenség pozsonyi tükörben

Konferencia

BOLEMANT LILLA: Poszt-szocializmus (?) és feminizmus (?)

Tudomány az oktatásért – oktatás a tudományért. Nemzetközi tudományos konferencia a nyitrai Konstantin FilozófusEgyetemen

Könyvek

Ablonczy Balázs: Nyombiztosítás. Letűnt magyarok (Simon Attila)
Andrássy György és Vogl Márk (szerk.): Az emberi jogok és a nyelvek (Öllös László)
Huszár Ágnes: Bevezetés a gendernyelvészetbe. Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához (Misad Katalin)
Paládi-Kovács Attila (főszerk.): A magyar népi műveltség korszakai (Liszka József)
L.Juhász Ilona: Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez (Gecse Annabella)

Rövid URL
ID2432
Módosítás dátuma2019. április 16.

Csörsz Rumen István: Szöveg szöveg hátán. A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840 (Brutovszky Gabriella)

Csörsz Rumen István: Szöveg szöveg hátán. A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840. Budapest, Argu­mentum Kiadó, 2009, 222 p. /Irodalom­történeti Füzetek, 165./ Ki lehet a házigazda,...
Bővebben

Részletek

Csörsz Rumen István: Szöveg szöveg hátán. A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840. Budapest, Argu­mentum Kiadó, 2009, 222 p. /Irodalom­történeti Füzetek, 165./

Ki lehet a házigazda, és ki a vendég? Milyen szimbiotikus kapcsolat alakul ki közöttük? Milyen változásokat figyelhetünk meg a felszínen és a mélyebb rétegekben? Mi történik a kiházasított egyedekkel? Hogyan működnek a tektonikus vagy eróziós hatások? Mi történik a belső potenciállal? És mindez a szövegek (az irodalom) világában…
Csörsz Rumen István monográfiája sajátos stílusban és példákkal szemléltetve közelíti meg a közköltészet témakörét. A szerző irodalomtörténészként, régizenész szemmel, nemritkán természettudományi példákkal szemléltetve feszegeti a „magas” irodalom és a folklór közt elhelyezkedő közkeletű és köztes mivoltú irodalom jelentőségét, melyről az irodalomtörténet-írás mindmáig nem igazán akar tudomást venni, hiszen ez számos már meglevő tény újragondolását, átértékelését hozná magával. A szerző másfél évtizedes kutatásai során összegyűjtött adatokat, eredményeket összesít a kötetben (széles palettájú bibliográfiai függelékkel), miközben mindvégig kérdésekkel és megjegyzésekkel vonja be fejtegetéseibe a befogadót. Elsősorban olyan olvasókra számít, akik további kutatásaik során vizsgálandó aspektusként tekintenek majd a kötetben felvázoltakra.
Már a könyv borítója is jelzi, hogy a monográfia a textológiai kérdések mellett zeneelméleti és zenetörténeti összefüggésekre is rámutat majd: a közköltészeti darabok nagy része ugyanis énekeskönyvekben hagyományozódott az utókorra, a szövegek gyakran énekelt formában hangzottak el (és variálódtak), a metrikai szempontok vizsgálata pedig hozzásegíti a kutatókat a szövegek közötti tartalmi hálózat földerítéséhez is (pl. Bocskor-kódex). Az impozáns borítón a Makói énekeskönyv, egy 19. század második feléről származó omniárium, egy 1833-as lengyel kottásgyűjtemény és a 20. századi Máté János fazekasvarsándi vőfélykönyvének borítója mellett egy hegedű hangolófeje és egy boroskupa is látható, melyek a közköltészeti szövegek terjesztési közegére és populáris jellegére utalnak. Ami a könyv szerkezetét illeti, a szerző bevezetővel s egy elméleti áttekintéssel indít, melyben az aktuális problémakört és a monográfia célegységeit felvázolva a közköltészet által nyújtott (gyakran még kiaknázatlan) lehetőségeket és azok kiterjesztését is ecseteli. A következő fejezetek a 18. századi források tipologizálásával, majd konkrét szövegek metrikai és zenei összefüggéseivel foglalkoznak (nótajelzések mögötti intertextusok), végül textológiai kérdések kerülnek terítékre (a szövegcsalád fogalmának átértékelése, egymást megszólító versrészletek, kontamináció). A könyv utószavában a bevezető gondolatmenetéhez hasonlóan a szerző az olvasottak továbbgondolására buzdít és további ötleteket ad, mintegy „kedvcsinálónak további kutatásokhoz”.
Csörsz Rumen István a monográfiában Kerényi Ferencnek állít emléket, és idézi is a kétszeres Madách-díjas irodalom- és színháztörténész szavait, akinek elsőként sikerült behoznia a közköltészet fogalmát az irodalomba. A kifejezés használata nem egységes (gyakran kommentárokat igényel), de a megnevezés a különböző, egymással gyakorta szembenálló nézetek ellenére is nagyon találó: átmeneti szövegegyüttest jelöl, a szövegek köztes jellegére és egyben azok közkeletűségére is utal (a német Populär­poesie szóból származik, ám a német és magyar kifejezések nem teljesen fedik egymást). A monográfia szerzője a Küllős Imolával együtt kitalált metaforával jellemzi a közköltészetet, mely szerint egy U alakú közlekedőedényt kell elképzelnünk vagy a rendező-pályaudvar vágányait, melyen a szövegek a műköltészet és a szájhagyományozó folklór között vándorolnak. A közköltészet feladata az volt, hogy a két hagyomány között folyamatosan közvetítsen, miközben mindkettőből sokat merített, s továbbörökítette őket. Olyan nyílt szövegekről van szó, melyek szöveggazdái a csúcsértelmiségiek mellett legfőképpen a diákok, katonák, céhlegények, nemes- és polgárasszonyok voltak, akik elsősorban önmaguk szórakoztatására gyűjtötték és jegyezték le saját ízlés szerint megválogatva az általuk értékesnek és réginek tartott szövegeket (még nem tudatos szerkesztésről van szó, és a régiség itt nem történeti kategória). Később Pálóczi, Szirmay, Csokonai és Jankovics Miklós a közköltészet rögzítésére törekedve már tudatos szerkesztői elveket is követ, de ez nem tekinthető a népköltészeti gyűjtés közvetlen elődjének. A monográfia szerzője hangsúlyozza is, hogy a közköltészet emlékeiben nem a népdalgyűjtés előzményeit vagy régi megfelelőjét kell keresnünk (bár tudjuk, hogy néhány alkotás ezek közül Erdélyi János korában folklorizálódott). A könyv szerzője igyekszik kiiktatni (illetve átértelmezni) a szövegrontás kifejezést, mellyel az előzőekben felvázolt folyamatokat sokáig illették (pl. Rimay is). Hasonlóan vélekedik a Szilágyi Ferenc által fattyúversszaknak nevezett vendégszövegekről is (vándorstrófák), melyek a szövegen belüli kontaminációk gyakori példái a közköltészetben.
Fontos megemlítenünk, hogy a közköltészet fogalomnak is létezik szűkebb (anonim, írott variánsokban élő versrepertoár) és tágabb értelmezése is (minden szöveg, amely bekapcsolódik a kéziratos hagyományláncba). Ez utóbbiba az ismert szerzők szövegei is beletartoznak, melyek az idő során „kiházasodtak” és nyílt szöveggé váltak. A közköltészeti alkotásoknál 2 alapelv (folyamat) érvényesül: a variogenezis és a topogenezis. Az előző nyílt szöveggé változtat (pl. verssorok átírása, vándorstrófák összeláncolása, nótajelzés alapján való kapcsolatkeresés), az utóbbi esetében pedig topikus viszony alakul ki a szövegek között (pl. retorikai hasonlóságok). A továbbhagyományozódás szempontjából a közköltészeti alkotások ponyvanyomtatványokon, énekeskönyvekben és főképpen kéziratos formában maradtak fenn az utókor számára. A legtöbb esetben nehéz meghatározni (szinte lehetetlen), hogy melyik volt az elsődleges forrás, kit tekinthetünk „házigazdának”, s a kutatóknak nem is ez a céljuk. A közköltészet gyakran önszabályozó rendszerként is működött, volt idő, amikor a szövegeket átírták, szerkesztették, de volt, amikor saját maga is szerkesztődött (ezt a műköltészeti és folklórszövegek szoros interaktív kapcsolata tette lehetővé). Ezeknél a szövegeknél a dallam és a nótajelzés is fontos vizsgálati szempont lehet. A dallamot összekötő, konstans elemnek tartották, amely mederben tartotta a szövegek burjánzását. Az intertextuális hálózat a dallamok és a nótajelzések között is gyakori kapcsolatteremtő egység volt (de a korban több szöveg volt használatban, mint dallam). A szövegcsalád fogalom csak a variogenetikus térben vizsgálható. Tagjai tartalmazási relációban vannak egymással (rész-egész viszony, mellérendelő), s a rendszer sohasem lehet teljesen zárt. Gyakran a versek nyitó és záró szakasza különül el a többitől és variálódik. A vándor­strófák keringése hatással lehet a műfaji besorolásra is (gyakoriak az átmeneti műfajok). A szöveg határain belüli változás lehet: lexikai (szóalakváltozás, szavak cseréje, objektivizálódás), strukturális (a szövegek megcsonkítása, zanzásítás, rövidítés), formai (stílus, dallam) és műfaji (topogenetikus relációban – parafrázis/inverzió/travesztia).
A szerző fejtegetései során többször is kitér a közköltészet létmeghatározására: felteszi a kérdést, vajon érdemes-e kutatni ezt a tudományterületet, és értelmezhetjük-e egyáltalán az irodalomtörténet szempontjai szerint. Bár konkrét választ nem kapunk, a sorok közül kiolvasható, hogy a szerző szerint milyen célt szolgálhat a közköltészet. Amellett, hogy (Horváth Iván szavait idézve) a szövegek egyetlen túlélési lehetőségeként tartjuk számon, több műköltészeti alkotás (pl. Amade, Faludi, Gvadányi, Csokonai, Petőfi, Arany) forrásait és recepcióját sem érthetjük meg, ha nincs legalább vázlatos képünk a közköltészetről, hiszen műveik gyakran a populáris hagyománylánc elemeiként váltak közismertté. Ezenkívül a közköltészeti kutatás a középkori világi líra közköltészeties jegyeinek részleges integrációját is lehetővé teszi, és a kora újkori ellentmondásos magyar irodalomszemlélethez is kereteket adhat.
Az RMKT XVIII. századi sorozatának eddig megjelent közköltészeti kötetei mellett (2 kötet, a 3. előkészületben), melyekben az összegyűjtött szövegek kritikai kiadását megelőzően bevezetőként egy-egy betekintést is kapunk a közköltészet világába, Csörsz Rumen István monográfiája számít a legátfogóbb szakirodalomnak ebben a témakörben. A szerző nemcsak elméleti síkon közelíti meg a szóban forgó problémakört, hanem kísérletet tesz példákon történő bemutatására is; mindeközben ösztönözi az olvasót (kutatót) a felvetett kérdések továbbgondolására és további kutatásokra. Ahhoz, hogy a 18. századi szövegek szoros interakcióját megértsük, a kor elvárási horizontját mérlegelhessük és a későbbi korok alkotásait értékelni tudjuk, nem tekinthetünk el az irodalomtörténetünk fontos szegmensét képező közköltészeti alkotásoktól, melyek megismeréséhez ez a remek monográfia kiváló segítséget nyújt.

Brutovszky Gabriella

Rövid URL
ID2431
Módosítás dátuma2016. szeptember 16.

Kiczková, Zuzana – Szapuová, Mariana (eds.): Rodové štúdiá. Súčasné diskusie, problémy a perspektívy (Bolemant Lilla)

Kiczková, Zuzana–Szapuová, Mariana (eds.): Rodové štúdiá. Súčasné diskusie, problémy a perspektívy. Bratislava, Centrum rodových štúdií, Univerzita Komenského, 2011, 510 p. A szlovák gendertanulmányok első felsőoktatási...
Bővebben

Részletek

Kiczková, Zuzana–Szapuová, Mariana (eds.): Rodové štúdiá. Súčasné diskusie, problémy a perspektívy. Bratislava, Centrum rodových štúdií, Univerzita Komenského, 2011, 510 p.

A szlovák gendertanulmányok első felsőoktatási tankönyvét jelentette meg a pozsonyi Comenius Egyetem Társa­dal­mi­nem-tanulmányok Központja. A könyv bemutatása előtt érdemes kitérni a központ és a könyv elnevezésére/címére, amely olykor még a tudományos közvélemény számára sem egyértelmű. A gender studies a társadalmi nemek kutatásával, vagyis a nemek társadalmi szerepének kutatásával foglalkozik a tudomány minden szakterületén, kezdve a filozófiától, az irodalmon, a szociológián, a pszichológián, a politológián át egészen az orvostudományig. A szlovák elnevezés az angol mintájára alakult ki, ugyanis az angol nyelvben megkülönböztethető a biológiai (sex) és társadalmi nem (gender). A szlovákban ugyanígy különbözőképpen ne­vez­hető meg a kettő (a pohlavie és a rod szavakkal). A magyar nyelvben erre nincs lehetőség, ezért vagy a gender, vagy a társadalmi nem, társadalmi nemi szerepek fogalmak használatosak a kutatási terület megnevezésére.
A Szapu Marianna és Zuzana Kiczková szerkesztésében megjelent tankönyv a Genderkutatási Központ tízéves tapasztalatai alapján jött létre. A központ Szlo­vá­kiában elsőként kezdett foglalkozni tudományos szinten és egy tudományos intézmény keretein belül a társadalmi nemi szerepek, a nemek közti kapcsolatok, a nemi identitások kutatásával, s egyben tanításával. A társadalmi nemet úgy tekintik, mint a szociális kapcsolatok konstitutív részét, amely a nők és a férfiak közötti különbségek, különbségtételek meghatározásának és megnevezésének konceptuális eszköze. Egyúttal és elsősorban pedig a nemek közötti aszimmetrikus hatalmi viszonyok kifejeződése. A genderkutatás lehetővé teszi a konkrét, történelmi gyökerű egyenlőtlenségek elemzését, és megkérdőjelezni a hierarchikus rendszerek létjogosultságát, amelyek a női nem diszkriminálásához vezetnek.
A központ fennállásának tíz éve alatt több kutatási feladatot valósított meg, kiad­ványokat jelentetett meg, és nem utol­sósorban folyamatos képzést nyújtott először a filozófia tanszék, majd a bölcsészkar, s később az egész egyetem hallgatói számára választható tantárgyak formájában. Közülük néhány a felsorolás szintjén: feminista filozófia, feminista episz­temo­lógia, nemi identitás, nemi sztereotípiák, nemi szocializáció, a feminista gondolkodás története, a nők elleni erőszak, a szép­ségkultusz következményei.
A központ tagjai munkájuk két aspektusát tartják meghatározónak, amely végigvonul minden tevékenységükön. Ezek az interdiszciplinaritás és a kritikai gondolkodás. Munkájuk során az egyetem több tanszékével együttműködnek, továbbá olyan más külföldi és belföldi intézményekkel és civil szervezetekkel, amelyek szintén a társadalmi nemek témáját tekintik fő profiljuknak.
Maga a tankönyv huszonhárom fejezetből áll, annak megfelelően, hogy melyek azok az alapvető témák, amelyekkel az egyes kurzusokon foglakoznak. A fentebb már említett témákon kívül ezek a következők: a genderérzékeny nevelés; a nyilvános és a magánszféra kapcsolata; az anyaság mint feminista kutatási téma; férfiak, apák és nemi egyenlőség; a nők reprodukciós és szexuális jogai; a feminista politikai elmélet problémaköre; a queer és az identitás aláásása; a tudomány feminista kritikája; a feminista irodalomtudomány és a „női írás”; a képzőművészet és a feminizmus; a nemi egyenlőség és a média; a gender mainstreaming mint a nemi egyenlőség stratégiája.
A szerzők különféle szakterületek művelői, s a könyv előszava szerint a szerkesztésben is részt vettek, tehát nem csupán egyes fejezetek külön-külön megalkotásáról van szó, hanem arról, hogy a könyv tervezésétől kezdve egészen a megjelenéséig a szerzők szoros munkakapcsolatban álltak egymással, kölcsönösen reflektáltak egymás írásaira, s így egy teljes, összefüggő képet sikerült kialakítaniuk a témáról.
Példaként vegyük A sztereotípiák ha­talma című fejezetet, amelynek szerzője Zuzana Kiczková, a filozófia tanszék docense. A nemi sztereotípiák olyan általánosan elfogadott vélemények, normák, amelyeket mint kívánatos vagy nem kívánatos tulajdonságokat a nőies vagy a férfias kategóriába sorolunk. Kiczková egy szlovákiai felmérésből indul ki, amely szerint az „igazi férfi” jellemzői: anyagi biztonságot nyújt családjának, önállóan dönt, ő a család feje, vállalkozó szellemű, fizikailag erős, munkájában kitűnni vágyik. A nőkre jellemzőnek tartott tulajdonságok közül is ki­emel néhányat: a nő vezeti a háztartást, gyöngéd, érzékeny más problémái iránt, kellemes a fellépése, szép. Ezek az egyszerűsített nő- és férfiképek alkotják a sztereotípiák hierarchikus rendszerét, amelyben a férfiakra jellemző tulajdonságok értékesek, a nőkre jellemzőek pedig kevésbé azok, mivel a hatalom gyakorlása az évszázadok során férfiközpontú volt, s ezek a sztereotípiák ma is élnek. A sztereotípiák deskriptív ás preskriptív módon is működnek, tehát nemcsak alkalmazzuk a jellemzőket a férfire vagy a nőre, hanem elvárásainkban is ezekhez az elképzeléseinkhez igazodunk.
A patriarchátus hatalmi viszonyain belül a sztereotípiák bináris oppozíciókként működnek. Az egyenlőtlenség rendszere nap mint nap reprodukálódik, hiszen fenn kell maradnia. S miután bizonyos jellemzők csak a férfival vagy csak a nővel kapcsolatban fordulnak elő, bizonyos idő elteltével úgy tűnik, ez a természetes világrend, az alapvető és nem változtatható rendszer. Ebben a rendszerben működhet azután a hatalmi hierarchia, amely a nőket a magánszférába, a férfiakat pedig a nyilvános szférába helyezi. A probléma megoldása az „individualizáció” megerősítése, ami azt jelenti, hogy legyen minden egyes embernek lehetősége arra, hogy saját életképének kialakításához a férfiasnak és nőiesnek nevezett tulajdonságok közül melyeket választja magáénak.
A tankönyv egyik pozitív hozadéka lehet, hogy az egyes fejezetek elolvasása új szempontokkal ismerteti meg az olvasót, hiszen a feminizmus, a feminista kritika fontos célja az, hogy láthatóvá tegye a társadalom rejtett működési mechanizmusait, felismerhetővé tegye problematikusságát és mindazoknak a jelenségeknek a megváltoztathatóságát, amelyeket addig természetesnek és magától értetődőnek tartottunk.
S még egy gondolat Szapu Marian­nától A feminizmus változatai: betekintés a feminista gondolkodás és a nőmozgalmak történetébe című fejezetből. Mivel a könyv egyik céljaként is azt határozták meg a szerkesztők, hogy a feminizmus szó pejoratív értelmét megváltoztassák, a feminizmus célja a férfiak és a nők közötti mindenféle egyenlőtlenségek felszámolása, és olyan feltételek kialakítása, amelyek a nemi egyenlőség és igazságosság alapján épülnek fel.
A könyv egyedülálló „a maga nemében” a szlovák és a cseh tankönyvpiacon, de a „tudományos piacon” is. Elsőként készült ugyanis egy olyan összefoglalás a gender studies témában, amely tankönyvként, tudományos munkaként s laikusok számára is olvasható könyvként is megállja a helyét, és egyedülálló azért is, mert hazai szerzők tollából, elméleti tudásuk és tízéves tanítási, kutatási, gyakorlati tapasztalatuk felhasználásával íródott. A könyv fejezetei különálló részekként is olvashatók, de utalásokat is találunk bennük egyéb fejezetekben kifejtett témákra. A szöveg egésze pedig aktuális áttekintést nyújt a szlovák genderkutatások és az oktatás helyzetéről.

Bolemant Lilla

Rövid URL
ID2430
Módosítás dátuma2016. szeptember 16.

Hetényi, Martin: (Zjednotená) maďarská strana na Slovensku 1939-1945 (Simon Attila)

Hetényi, Martin: (Zjednotená) maďarská strana na Slovensku 1939-1945. Nitra, UKF, 2011, 307 p. A szlovákiai magyarok történetének második korszaka, amely az első bécsi döntéssel vette...
Bővebben

Részletek

Hetényi, Martin: (Zjednotená) maďarská strana na Slovensku 1939-1945. Nitra, UKF, 2011, 307 p.

A szlovákiai magyarok történetének második korszaka, amely az első bécsi döntéssel vette kezdetét és a második világháború végéig tartott, történetírásunk talán legelhanyagoltabb szakasza. Igaz, miután 1938 novemberében a magyarok által lakott dél-szlovákiai területek többsége visszakerült az anyaországhoz, csupán Pozsonyban, Nyitrán és a környékén, valamint a nagyobb városokban maradtak jelentősebb magyar közösségek: az 1938. december 31-i váratlanul bejelentett népösszeírás szerint 67 502 fő, akik Szlovákia több mint 2600 települése közül csupán 24-ben alkottak többséget. Ám ez a viszonylag kis létszámú közösség is többet érdemelne, mint amennyit a történetírás eddig vele foglalkozott.
Persze ezen a szakmai hiátuson nem feltétlenül kell csodálkozni, hiszen a szlovák állam (1939–1945) korszaka a rendszerváltás előtti évtizedekben eleve kevéssé kutatható időszak volt. A marxista történetírás megelégedett a tisói rendszer címkeszerű lefasisztázásával, s csupán a szlovák nemzeti felkelésnek tulajdonított – a valós súlyánál sokkal na­gyobb – figyelmet. 1989 után Tiso állama ugyan a szlovák történetírás és közvélemény figyelmének középpontjába került, aminek kísérőjelenségeként a totalitárius rendszer iránti nosztalgia is megjelent, ám a kutatólámpák fénye a korabeli szlovákiai magyar kisebbség életét továbbra is elkerülte. Jól jelzi ezt, hogy Dušan Kováč Szlovákia történetéről írt szintézisében a korszakot tárgyaló 40 oldalnyi terjedelemből talán ha két mondatot kap a magyar kisebbség. S nem feltétlenül csak azért, mert a szlovák történetírás amúgy is szereti etnikailag homogénnek láttatni a mai Szlovákia területét, s hajlamos elfeledkezni arról, hogy ez a terület mindig is soknemzetiségű volt, hanem egyszerűen azért, mert érdemi kutatások hiányában többet ennél a két mondatnál nem is lehetett tudni a témáról.
De a magyar és a szlovákiai magyar történetírásnak sem volt kedvence ez a korszak, hiszen érdemben csupán a kitűnő mű- és szakfordító, G. Kovács László foglalkozott a szlovákiai magyarok korabeli történetével. Az ő két tanulmánya (Magyarok Szlovákiában 1939–1945; A szlovákiai magyarság a második világháború éveiben 1939–1945) ugyan máig kiinduló- és viszonyítási pontja minden e témában születő dolgozatnak, de csak a kezdetét jelenti a mélyebb kutatásoknak. G. Kovács László mellett Molnár Imre érdemel mindenképpen említést, hiszen az Esterházy Jánosról szóló monográfiáiban magának az érintett korszaknak a képét is felvázolja, másrészt pedig Ester­házy személyében a kor szlovákiai ma­gyar történetének kulcsszereplőjét mutatja be.
Az utóbbi években, néhány fiatal szlovák történészkollégának köszönhetően, a szlovenszkói magyarság korabeli történetének regionális vonatkozásai is a figyelem középpontjába kerültek. Az itt tárgyalt monográfia szerzője, Martin Hetényi elsősorban a Nyitra vidéki magyar lakosság, Martin Pekár pedig az Eperjesen és környékén élő magyarok politikai-társadalmi törekvéseivel kapcsolatban publikáltak. A korszak egészét felölelő, monografikus jellegű munka azonban most először jelent meg a témában a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem docensének, Martin Hetényinek a tollából.
A (Zjednotená) maďarská strana na Slovensku 1939-1945 c. könyv, mint címe is elárulja, lényegében nem a szlovákiai magyarság korabeli történetét, hanem a magyar közösség egyetlen engedélyezett pártjának, a Szlovenszkói Magyar Pártnak (a továbbiakban: Magyar Párt) a történetét kívánja bemutatni. Mégsem lehet csupán valamiféle szikár párttörténetnek tekinteni, hiszen mint Hetényi kutatásaiból kiderül, 1942-ben a pártnak mint­egy 30 ezer regisztrált tagja volt, vagyis minden második szlovákiai magyar. Ha pedig csupán a felnőtt férfi lakosság tekintetében vizsgálnánk ezt a számot, azt látnánk, hogy szinte minden magyar családfenntartó a Magyar Párt tagja volt. Ez ma elképzelhetetlen mértékű azonosulása egy közösségnek egy politikai párttal. Csakhogy a Magyar Párt nem csupán s elsősorban nem a mai értelemben vett politikai párt volt, hanem sokkal inkább érdekvédelmi szervezet, amely valódi politikai tevékenységet és munkát ugyan nem végezhetett, ehelyett azonban erőteljes szociális tevékenységet fejtett ki (gondoskodott a rászoruló családokról, üdültette a szegény gyerekeket, téli gyűjtéseket szervezett), s szervezte a magyar kulturális életet is. Vagyis amikor Hetényi párttörténetet ír, óhatatlanul is egy közösség éle­tének gerincét adó szervezetről beszél, még ha a munkában a szellem- és kultúrtörténeti szempontok a háttérbe szorulnak is.
Hetényi figyelme mindazonáltal nem a pártnak a magyar közösségen belüli pozíciójára vagy épp a párton belüli személyi viszonyokra irányul, hanem – amellett, hogy kitűnő és aprólékos képet ad a Magyar Párt szervezeti felépítéséről – elsősorban az állam és a párt viszonya érdekli. A Szlovenszkói Magyar Párt ugyanis – Hlinka Szlovák Néppártja és a Kárpátinémet Párt mellett – nemcsak a totalitárius állam három engedélyezett pártjának egyike volt, az állambiztonsági szervek szigorú felügyelete alatt is állt. A szerző pedig gondos és aprólékos kutatómunkával feltárta azokat a retorziókat, amelyek működése öt éve alatt a pártot és tagjait érték, s ezeket konkrét példákat felmutatva az olvasók elé is tárja. Arra nézve pedig, hogy miként viszonyult a szlovák államhatalom mindenféle magyar megnyilvánuláshoz, álljon itt a szerző által feltárt gölnicbányai eset. Ebben a nagy múltú kisvárosban ugyanis 1942-ben a helyi csendőrőrs azért jelentette fel a magyar párt tagjait, mert a Magyar Klasz­szikusok sorozat Petőfi összes verse című kötetét terjesztették. Az eljárás során az összes 96 példányt elkobozták, négy személyt pedig mintegy két hétre le is tartóztattak.
Mint jeleztem, Hetényit a szlovákiai magyar társadalom belső viszonyrendszere, struktúrája, mozgásai viszonylag kevéssé érdeklik, mert ha nem így volna, akkor jobban kihasználta volna azokat az egyébként eléggé beszédes adatokat, amelyeket a levéltárak mélyéről kibányászott. Így például táblázatba foglalt felsorolást közöl a magyar nemzetiségű szlovák állampolgárok tulajdonában levő vállalkozásokról. Ebből egyebek között kiderül, mely településeken hány magyar vállalkozás működött, s azok milyen jellegűek voltak. Egy másik táblázat a korszak magyar nyelvű sajtójának statisztikáját tartalmazza, de települési szintre lebontva megismerhetjük a könyvből a Magyar Párt helyi szervezetei elnökeinek nevét és foglalkozását is. Olyan értékes adatokat közöl tehát a szerző, amelyek további kutatások, elemzések kiindulópontjaként szolgálhatnak – s bizonnyal fognak is.
Hetényi könyvét a témához való alázatos és tisztességes hozzáállás jellemzi. Nem misztifikál, nem glorifikál és nem démonizál – sem Esterházyt sem mást. Nem az a célja ugyanis, hogy ítéletet mondjon a korabeli szlovenszkói magyar politika szereplői fölött, sem pedig hogy boldoggá avassa őket. Hetényi egyszerűen csak közli – bár természetesen a megfelelő történelmi kontextusba ágyazva – azokat az információkat, amelyek az általa feltárt forrásokból kiolvashatók.
Tárgyszerűen elemzi a Magyar Párt szerepét és magatartását is, hiszen a szlovák közvéleményben és olykor a szakmában is meghonosodott olyan torz beállításokkal szemben, amelyek a fasizmussal való kollaborációval vádolják meg Esterházyt és pártját, ő a valóságnak meg­felelően azt hangsúlyozza, hogy a magyar párt „elsősorban a nemzeti eszmére építkezett, amely mellett a keresztény és szociális elem is hangsúlyos szerepet kapott”.
Martin Hetényi nem esik abba a hibába, amelybe oly sok kollégája, akik keményen bírálják az első csehszlovák köztársaság időszakát illetően Prágának a szlovákokkal szembeni magatartását, ám a magyarokkal szembeni politikáját jónak minősítik. Hetényi látja, hogy a masaryki demokrácia előnyei mellett is számos sérelmet okozott a magyarságnak, s ezért is minősíti Prága nemzetiségi politikáját kétarcúnak, ami egyben jelzi a szlovák történetírás elmozdulását a korábbi meglehetősen merev pozíciókból. De nem takargatja a szlovák állam magyarokkal szembeni hibáit sem, hiszen szó szerint a következőket írja: „A korabeli szlovák kisebbségi politikát egyáltalán nem nevezhetjük igazságosnak, sőt egyes területeket illetően a bűnöző jelzőt illeszthetjük elé.”
Persze Martin Hetényi munkájával is lehetne és kell is vitatkozni, hiszen a hangsúlyai olykor máshová esnek, mint ahová egy magyar történész tenné őket, s olykor más következtetéseket is von le. De ezek olyan különbségek, amelyek nem csak hogy természetesek a tudomány világában, de azzal, hogy tárgyszerű vitára késztetnek, előre is viszik a tudományt. Így lehet és kell is vitatni a szerző azon közlését, mely szerint Magyarországon ebben az időben 700 ezer szlovák élt (151. p.). Ez a szám ugyanis még akkor is jelentősen túldimenzionált, ha elfogadjuk azt, hogy a korabeli magyarországi népszámlálások alulmérték a szlovákok számát. Vagyis az, hogy 1941-ben csupán mintegy 75 ezer fő vallotta magát szlovák anyanyelvűnek, szerintünk sem fedi a valóságot. De ahhoz, hogy ebből 700 ezer legyen, a népszámlálások eredményeinek teljes elvetése szükségeltetik, márpedig azt a szerzőnek is tudnia kell, hogy bármilyen fenntartásokkal szemléljük is a huszadik századi cenzusokat (beleértve a csehszlovákiai népszámlálásokat is), eredményeik az alapvető irányokat mégiscsak kijelölik. Egyébként is, az az érzésem, ha a második világháború idején nem valahol 100 és 200 ezer közötti, hanem 700 ezres lett volna a magyarországi szlovákság, a háború utáni cseh­szlovák propagandának bedőlve nem 95 ezren, hanem akár kétszer annyian is jelentkeztek volna a lakosságcsere keretén belül Csehszlovákiába.
Talán egyetlen mozzanat esetében érzem, hogy a szerző túlságosan is ra­gaszkodott a szlovák történetírás meghaladásra ítéltetett konvencióihoz. Az első bécsi döntés kapcsán ugyanis azt írja, hogy az új határokról „nem statisztikai adatok, gazdasági és történelmi érvek döntöttek, hanem a nagyhatalmak érdekei…” (23. p.) Elismerve azt, hogy az államhatárok megállapításában a nagyhatalmi érdekek sokszor nagyobb szerepet játszanak, mint az etnikai, gazdasági és történelmi érvek (ennek legjobb bizonyítékát épp a trianoni magyar–szlovák határ szolgáltatja), s elismerve azt, hogy a közép-európai térség határainak 1938-as átszabásában a német birodalmi szándékok és agresszív lépések kiemelkedő szerepet játszottak, mégis azt kell mondanunk, hogy az első bécsi döntés által meghúzott határra Hetényi érvei nem érvényesek. Bárki volt is az, aki az új határvonalat november 2-án kihirdette, arról, hogy hol húzódjon ez, nagyrészt az előző hetek magyar–csehszlovák szakértői tárgyalásai döntöttek, mégpedig az 1910-es népszámlálás statisztikáit alapul véve. Sőt az új határok nem csupán az oly sokszor bírált 1910-es adatokkal voltak összhangban, hanem a magyar–szlovák határ legtöbb szakaszán a valós etnikai helyzettel is. Persze a bécsi döntéskor meghirdetett határok sem voltak ideálisak, és sok esetben ellentmondottak a közlekedési és gazdasági szempontoknak, egyes régiókban pedig az etnikai elveknek is – de azt, hogy törekedtek az etnikai elvek érvényre juttatásának, nem lehet tagadni.
Hetényi könyve számos olyan mozzanatra hívja fel a figyelmet, amely eddig elkerülte a szlovák vagy a magyar történetírás figyelmét, valamint számos olyan információt oszt meg velünk, amelyre őszintén rá tudunk csodálkozni. Például arra, hogy 1942-ben Késmárkon és Iglón magyar óvoda működött, vagy arra, hogy Triangi grófnak köszönhetően 1943-ban Korponán magyar közkönyvtár létesült. A szlovák történetírók közül talán Hetényi az első, aki a máig tisztázatlan körülmények között, a Hlinka-gárdisták fogságában életét vesztő Bikszárdy Vince történetét megemlíti. De azt is jelzi könyvében, hogy a zsidó vagyon árjásításából a szlovákiai magyarok is részesedtek. (31. p.) Az általa közölt adatok szerint ugyanis a Pozsonyban 1940 nyaráig árjásított 43 zsidó üzemből 5 magyar kézbe került, ami nagyjából megfelelt a magyaroknak a Pozsony összlakosságához viszonyított arányának. Felvetődik tehát a kérdés, hogy volt-e ebben szerepe a Magyar Pártnak és Esterházynak, hiszen Esterházy 1938 októberében a lefoglalt szabadkőműves vagyonból is részt kért a Magyar Párt számára – igaz, sikertelenül. Olyan kérdés ez, amelyre ma még nem ismerjük a választ, de mint megannyi, a Martin Hetényi könyvében található inspiráló mozzanat esetében, ezt is érdemes lenne tovább kutatni.
Összességében tehát Hetényi kolléga könyve széles körű levéltári kutatásra, a szlovák és magyar nyelvű szakirodalom szinte hiánytalan ismeretére épülő gondos, a szakmaiságot minden más szempont elé helyező munka. Olyan dolgozat, amely nem csupán arra alkalmas, hogy a szlovák olvasó az eddiginél hitelesebb képet kapjon a szlovákiai magyarok történetének egy szakaszáról, hanem arra is, hogy bennünket, szlovákiai magyarokat mélyebb önismeretre késztessen. Hiszen keveset tudunk a Szlovenszkói Magyar Pártról, amely egyszerre volt áldozata a tisói totalitárius rendszernek, de ugyanakkor annak egyik fogaskereke is.

Simon Attila

Rövid URL
ID2429
Módosítás dátuma2016. szeptember 16.

Sárossy, Štefan: Kaštieľ vo Veľkom Šariši (Zeman László)

Sárossy, Štefan: Kaštieľ vo Veľkom Šariši. Veľký Šariš, 2010, 104 p. A kötet a nagysárosi Rákóczi-kastély történetét, képanyagát s a rá vonatkozó adatolást és emlékeket...
Bővebben

Részletek

Sárossy, Štefan: Kaštieľ vo Veľkom Šariši. Veľký Šariš, 2010, 104 p.

A kötet a nagysárosi Rákóczi-kastély történetét, képanyagát s a rá vonatkozó adatolást és emlékeket foglalja össze.
A III. Andrástól nyert 1299-es kiváltságlevélbe, amelyet Róbert Károly 1314-ben megerősített mint felmentést a várispánság joghatósága alól, Eperjesen kívül Kisszeben és Nagysáros is fel volt véve, tehát várossá avatott; ezt később elvesztette, s csak a közelmúltban vált ismét azzá. Történelme egybefonódott a Rákócziak történelmével. A tárgyalás elején áll a Rákóczi-család genealógiája, a vár és a kastély Houfnaglius-féle (és színezett) grafikája, a Rákócziak történelmi szerepének tömör ismertetése, majd a kastély több fényképfelvétele. A kastély építése valószínűleg az eperjesi Rákóczi-palota építtetője, II. Rákóczi Zsigmond megjelenése előtt történt, aki 1608-ban szerezte meg nagysárosi birtokait, s ő lehetett első lakója is, ugyanabban az évben halála után fiának, Pálnak a tulajdonává vált; ő felnőtt korában folytathatta az építkezést az egyik szárny által. Archeológiailag a legrégibb a 14. században épült Szent Kunigunda-kápolna; tehát még a Rákócziak előtti, családi „templomként” leginkább Rákóczi testvére, Aspremont Júlia gondozta, a Szent Erzsébet-kápolnát Rákóczi Erzsébet, II. Rákóczi Ferenc másodfokú nagynénje építtette a 17. század harmadik harmadában vagy a 18. század elején. Déli falánál van báró Luzsényszky József sírja. Az 1881-ben lezajlott pisztolypárbajban szerelmi vetélytársa, Gundelfinger Gyula golyója szíven találta (Gymnasiologia című kötetünkben [Somorja–Dunaszer­dahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet– Lilium Aurum Könyvkiadó] említjük a 171. lapon Kvitovszky Ignác feldolgozását az eseményt megörökítő emlékoszlopról a Zabíjanán; a szerző nem ismeri a nevét).
A kastély és a kápolnák alapítása több hozzárendelést feltételez. A kastély homlokzati bejárata előcsarnokba nyílik, amelyből lépcsők vezetnek az emeleti helyiségekbe, lakosztályába; egyikében II. Rákóczi Ferencet 1701. április 18-án a császári katonák letartóztatták, ahogy azt Benczúr Gyula festménye örökítette meg, feleségének, Amália Sarolta hesseni hercegnő ágya mellett. II. Rákóczi Ferenc a kastélyban volt beiktatva Sáros vármegye örökös főispánjaként 1694-ben. Sárost kedvelte a legjobban, s itt telepedett le feleségestül. Letartóztatásakor először eperjesi székházába vitték, s felesége vele ment. A hagyomány szerint a kastélyból menet a Kopanina-dombon megálltak, Rákóczi kiszállt a kocsiból, s visszatekintve a völgybe, imádkozott. A nagysárosiak e helyütt keresztet állítottak fel. A képek az 56–57. oldalon, valamint a 62–63. lap számítógépes összeállítása mindezt ábrázolják.
A nagysárosi reneszánsz kastélyt 1948-ban felgyújtották, s az leégett. A feltevés, hogy a tűz a „Varos”-ban keletkezett, s a szél által átcsapott rá, teljesen alaptalan; építőanyagát később szétszedték s felhasználták, a letisztított téglákat árusították is. Csak egyik gazdasági épülete maradt meg, amely ma lakóház.
A Rákóczi-család története s mindaz, ami emlékeztet rá, az ország és Nagy­sáros történelmének kimagasló eleven hagyományként érvényes része. A kiadvány albumszerűen hozza a vár, a kastély, a kápolnák és a többi emlék fényképét, rajzát, a festményeket (Jolana Lenzová nagysárosi festőnő, Bartolomej Janek, ThDr. Jozef Leščák, Miskovszky Viktor alko­tásait; egy ismeretlen festőnek a kastélyt és a várat a háttérben ábrázoló műve a szerző tulajdona; 91. p.). A Rákó­czi-albumból Morelic F. I. rajzát közli. S nem hiányzik Dudits Andornak a kassai dóm északi bejárata fölötti falképe, amely II. Rákóczi Ferenc életútját jeleníti meg. Kaminský, eperjesi szobafestő a kastélyt és kápolnáját a várral felettük egy nagysárosi ház falára festette.
Fényképen láthatjuk a város legrégibb hársfáját, amelyet a kastély arborétumában 2006-tól tábla jelöl; a kastélyhoz tartozó gesztenye- és hársfasort 1990-ben ki kellett vágni. A kastély helyét, jellemzését, képét tábla adja meg 2007-ből. Emlékkő is jelölte, de miután megsérült, a város depozitumába került. Az emlékanyagot a város múzeumában őrzik. Egy új utcát a vár felé a nagysárosiak Rákóczi utcának neveztek el (2007).
Nagysáros és a megye küldöttsége 1906-ban, Rákóczi hamvainak hazahozatalakor a kassai dóm kriptájába, részt vett az ünnepségen, s hasonlóképpen a százéves évforduló alkalmából 2006-ban a város képviselete a polgármesterrel az élen a Dóm északi oldalán levő emléktáblánál szlovák nemzeti színű szalaggal díszített virágcsokrot helyeztek el Nagy­sáros (Veľký Šariš) felirattal. A nagysárosiak hűségét a Rákócziakhoz és saját múltjukhoz a kötet sokoldalúan gazdagítja.
A vár falait és tizennégy bástyáját je­lenleg igyekeznek felújítani. Lakóépülete, „Donjonja” erősen lepusztult; a munkálatok és a tervek mozgalommá fejlődtek, jelentőségére az idei július 10-i „várfelvonulás” hívja fel a figyelmet. Tudjuk, hogy IV. Béla a tatároktól elszenvedett vereség után itt keresett menedéket, s a vár a megye központja és főispáni székhelye lett. A 70-es, 80-as évek ásatásait benne folytatni fogják. (A vár, a kastély és környéküknek nyomtatott képe a várból származó faanyagból készült s ilynemű vasból szegecselt keretben e sorok írójának szobájában függ.)
A cemétei Petőfi-bükkfát az elmúlt év (2010) júliusának utolsó hetében a vihar kidöntötte (fényképét lásd a Gymna­siologia képanyagában, jegyzet a 150. lapon). A helyi szlovák folyóiratokban több írás jelent meg erről. Petőfi Eperjesen 1845-ben majd egy hónapig tartózkodott, a városban utca viseli a nevét, a költői hármasversenynek a Willecz-hegyen emlékoszlopa van. A cemétei bükk, amelyet csodált, s talán verselt is alatta, közel kétszáz évet ért meg. „Legendája” szerint a kollégium diákjai rá és két szomszédos fába vésték az Erdei lak költői verseny résztvevőinek nevét 1864-ben. A mindmáig Petőfi-bükknek minősített azonosítása az eredetivel azonban fiktív. A három fát 1945-ben kivágták, s egy másik bükk lett Petőfié. S ezt mint a leghatalmasabbat és legöregebbet tették meg 1970-ben védetté. De korát és állapotát tekintve az erdészek ledőlte előtt egy évvel indítványozták a védettség megszüntetését.
Dr. Pavel Hagyari, a város polgármestere, épen maradt fájából „költői padot” szándékolt faragtatni a város parkjának részére, anyaga azonban teljes egészében erre alkalmatlannak bizonyult. A költői köztudat és ihlet fennmaradása végett legendájának jegyében „létezését” táblán tüntetik fel. (Meglétének valós körülményeit Andrej Petruš az eperjesi Večerník­ben két cikkében tisztázza [2010. július 30.; 2011. április 12.]).
Eperjesen a tüzérlaktanya előtti ligetben állt Erzsébet királynő bronz mellszobra, amelyet az első világháború után ledöntöttek. A szobrot 2010 nyarán a vá­ros parkjának legelőkelőbb helyén állították vissza.
Az alábbi „keleti híradásból” nyilvánvaló a magyar–szlovák viszonyban a kölcsönös tisztelet, pártolás és kedvezés esélye. A nagysárosiaknak az ismertetett kötetből kiolvasandó magatartása példamutató. Igazolása annak, hogy az értékek vállalása a közös múltból gazdagítja a nemzeti-nemzetiségi hagyományt, s a jelen problémák megoldásában és a jövőben sem mellőzhető.

Zeman László

Rövid URL
ID2428
Módosítás dátuma2016. szeptember 16.

Ambrus Sándor: Özörény – Ozorany vs. Jazerany. Megjegyzések egy Gömör megyei település nevéhez

Özörény (1243: ad Ozoram ~ Ozoran > Ezeren) elpusztult középkori település Gömör vm. középső részén; területe a szintén középkori Malach (1243) településből kialakult Horka (1413)...
Bővebben

Részletek

Özörény (1243: ad Ozoram ~ Ozoran > Ezeren) elpusztult középkori település Gömör vm. középső részén; területe a szintén középkori Malach (1243) településből kialakult Horka (1413) határába olvadt; ma Gömörhorka, szlk. Gemerská Hôrka, Rozsnyói j., Szlovákia. Határos települések: Pelsőc (Plešivec), Somkút (Drieňová studňa), Gice (Hucín), Lice (Licince), Melléte (Meliata), Malah (később Horka), az utóbbi révén pedig Lekenye (Lekeňa, 1948 után Bohúňovo). Özörény területe a királyi várföldek kötelékébe tartozott, s feltehető, hogy az itt lakó népesség határvédő funkciót látott el, legalábbis addig, amíg Gömör vármegye határai csak idáig terjedtek; ezen túl ugyanis már a pelsőci uradalom kezdődött, amely korábban Torna megyéhez tartozott. Ila Bálint szerint az egykori település határa egészen a Sajó folyóig nyúlt, és területéből váltak ki az idők folyamán Melléte és Malah is. A „török hagyományoknak megfelelő” magyaros neve alapján a táj legrégibb településének tekinti, amely talán a 11. század végén vagy a következő század első felében keletkezett, s amelyet – szerinte – már az Árpád-korban magyarok laktak (vö. Ila III, 151–152. p.). Ila Bálint feltevéseit és következtetéseit azonban a településre vonatkozó nyelvi adatok erősen kétségbe vonják. Özörény neve ugyanis nem magyar, hanem szláv nyelvi eredetű, mint ahogy szláv eredetű helynévanyagának bizonyos része is: Ponyik, Labodás, Toka, Lésza-Horka, Kalica. Amennyiben létezett itt egy ősi falu, amire a Pusztatemplom és a Falukertnél helynevek utalnak, ez ismeretlen okok miatt, talán a tatárjárás során elpusztult. 1243 után, amikor a helység nevét először említik okleveleink ’ad Ozoram’ vagy talán ’ad Ozoran’ alakban, a területen már semmilyen nagyobb, faluszerű települést nem tudunk kimutatni. A források csupán néhány itt lakó családról számolnak be, melyekről viszonylag későn, 1360-ban történik először említés. Ekkor azonban, egy pénzhamisítási ügy kapcsán, már két Ezeren-i és három Soós-nak nevezett család tagjairól esik szó, amiből az említett családok korábbi ittlétére lehet következtetni (vö. Borsa 1993, 69. sz.). A későbbiekben birtokosként jelentkezik itt a mellétei Barna család is, melynek késői leszármazottai azt állították, hogy Özörény (Ozoran) posszessziót még 1226-ban II. András király adományozta ősüknek, mellétei Thywald (Tivadar) várkatonának. Az erről szóló oklevél azonban hamisnak bizonyult (vö. Nagy 1870, 91. p., illetve Ila III, 151–152. p.). Erre a tényre azért fontos felhívni a figyelmet, mert az oklevélben foglalt 1226-os, illetve a vele kapcsolatos 1249-es adat több szakirodalmi munkában hitelesként tűnik elő. Ezzel szemben megállapítható, hogy a Barna család valamelyik tagja valójában csak a 14–15. sz. fordulóján szerzett itt birtokrészt, talán Zsigmond király 1411-es adománya révén, amit aztán évszázadokon keresztül megőrzött. A terület birtokosainak nevei, mivel nemesek voltak, a korai adóösszeírásokban, sajnos, nem szerepelnek. Amennyiben valamelyik közülük örökös nélkül halt el, ennek birtokrésze visszaszállt a királyra, aki azt újra eladományozta. Így járt el I. Mátyás király is 1471-ben, amikor familiárisa, a magtalanul elhunyt Vályi György deák négy jobbágytelekből álló özörényi birtokrészét Csetneki András fiainak: Lászlónak, Jánosnak és Miklósnak adományozta (Ambrušová 2001, 165–172. p.). Özörény mindig is gyéren lakott, egyre jobban elnéptelenedő területe a későbbiekben (talán a 17–18. század fordulóján) – mint puszta – a szomszédos Horka határába olvadt. Ez utóbbi hivatalos nevét, mely valószínűleg a szláv horka ’kisebb hegy’ földrajzi köznévből, s nem a magyar horka (harka) méltóságnévből alakult, 1907–1920 és 1938–1945 között a magyarosan hangzó Özörényre változtatták meg. Ezen oknál fogva sokan tévesen úgy vélekednek, hogy a két település múltja azonos, ami természetesen nem felel meg a valóságnak. Ráadásul, mint erre már utaltam, a mai Gömörhorka – Özörény mellett – letéteményese egy másik középkori településnek is, melynek neve Malach (Malah, Mala). Egyszerűen fogalmazva: Gömörhorka = Malah + Özörény.
A település nevére vonatkozó legfontosabb adatokat Györffy György közli Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza c. művében: „Özörény (Ezerén) 1243/335: ad Ozoram (F. IV/1. 291, XI. 404) = 1243/335/XVII: ad Ozorán (Dl. 74795); é.n. [1235-43]/288: t. Ezeren (Dl 1233); 1258/334: t. Ezeren (Dl. 40664, H. VII. 77). A pelsőci uradalom (1243), Rozlozsna1 (1258) és Lice (1270 e.) határosa. (Az 1249-i adat értéktelen újkori hamisítvány:2 W. II. 213; kritikáját ld. Reg. Arp. 139. sz.) — Ma hn. Pelsőctől Ny-ra, Horka határá­ban Ny-on. Lip.: pr. Ezerény aliis Özörény h., Ozorin s.;3 Pesty gyűjt.: Özörény. 1906-ban Horka nevét Özörény-re változtatták.4 (Cs. I. 134; Ila III. 151. p)” (Györffy 1963, 531. p.). A fenti adatsort azokkal az adatokkal egészítem ki, melyeket saját kutatásaim során gyűjtöttem össze, s amelyek némelyike először kerül közlésre: +1226: Ozoran (Fejér: CD, VII/5, 219-220; Wenzel: ÁÚO, I/128, 217-219; hamisítvány!); 1339: Izreen (Anjou-oklt. XXIII. 678; DL 98292-3); 1350: Wzeren (HO 1234-1536, 257-258; romlott alak); 1360: Ezeren/Ezren (DL 57085); 1366: Ezren (DL 57091-3); 1412: Ezeren (ZsO, III/486, DL 98302); 1423: Ezereu (F. CD, 1423/CCLX, 595; romlott alak); 1466, 1468: Ezeren (DL 16410, DL 98320, DL 45301); 1471: p. Ezeren (Ambrušová 2001, 165. p.); 1472: Ezeren (DL 98323); Ezyrend, Ewzeren, Eözörény.5
Özörény < Ezeren (1235-43,1258) ~ ’ad Ozoran’ (1243) hn. eredetét vizsgálva a kutatók három feltevést fogalmaztak meg, melyek kétféle – egy ideig egymással versengő – alapvetésből indultak ki. Az így született magyarázatok vagy az ozor ~ ezer szóra, vagy pedig az Ozor, illetve az Ezer személynévre épültek. Jelenleg, mint látni fogjuk, az Ozor személynévből történő eredeztetés látszik elfogadottnak – tegyük hozzá, minden problematikussága ellenére. Azok a kutatók, akik szerint Özörény település nevének hátterében az Ozor személynév áll, legfőképpen ugyanis azzal érveltek és érvelnek még ma is, hogy az említett személynevet, ha itt nem is, de más, hasonló nevű települések esetében ki lehet mutatni. Példaképpen többnyire Ozor/Azar (1232: terram Ozor, később Alsó-Ozor és Felső-Ozor, szl. Dolné Ozorovce és Horné Ozorovce, ma mindkettő Bán, szl. Bánovce nad Bebravou része; Trencsén m.); Ozor/Azar (1304: Ozor, 1322: Azar, 1355: Nagh, Kys Azar, később: Nagyazár és Kisazár, szl. Veľké a Malé Ozorovce; Zemplén m.); Ozora/Azara (1009, 1315, 1327, 1329: Azara, 1390: Ozora, Tolna m.) települések neveit szokták felsorolni, és ezek közé illesztik – igaz, némi bizonytalansággal – Özörény nevét is. Bizonytalanságuk legfőbb oka az, hogy a helynévre vonatkozó ismert történeti adatok közt nem találunk egyetlen olyat sem, amely egy bizonyos Ozor nevezetű személyre utalna. A kutatók jelen esetben csak a fentebb idézett 1243-as ’ad Ozoram’ vagy talán ’ad Ozoran’ adatra, illetve a Lipszky János helynévtárában megjelenő, többnyire Ozorin-nak olvasott Ozorjn névalakra (Lipszky 1808, 169., 488. p.) tudnak támaszkodni, amit a fentiekben említett párhuzamokkal hoznak kapcsolatba.
Az Ozor/Azar-féle bizonytalan feltevéseket Ila Bálint magyarázati kísérlete egészíti ki: szerinte Özörény hn. hátterében nem az Ozor, hanem az Ezer szn. áll. Megfelelő nyelvészeti érvek és történeti adatok híján azonban ez a magyarázat sem tekinthető elfogadható megoldásnak a helynév eredetét és jelentését illetően.
És itt említést kell tenni a személynévi eredeztetésekre épülő feltevések egyik jellemző hiányosságáról – arról, hogy kizárólagosak. Ezek, mint láttuk és látni fogjuk, vagy az Ozoram ~ Ozoran, vagy pedig az Ezeren névalakot veszik alapul, és csak az egyikre vagy a másikra építenek úgy magyarázatot, hogy elkerülik mindkét névalak egyszerre vagy egymásból történő értelmezésének lehetőségét. Márpedig az Özörény < Ezeren ~ ’ad Ozoram’ hn. magyarázata szerintem csak akkor lehet helyes és teljes, ha az egyik és a másik névalakból történő eredeztetés is ugyanazt az eredményt adja: az ozor és ezer szó szemantikai tartalma ugyanis nem lehet más, csak azonos egymással. A kérdés tehát az, hogy mit, milyen tárgyat (denotátumot) jelöl az ozor ~ ezer szó. Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, tekintsük át a személynévi eredeztetésre épülő feltevéseket.
Ila Bálint 1944-ben megjelent Gömör megye c. művében, mint már említettem, úgy vélekedett, hogy „Özörény valószínűleg [az ezer] számnévből alakult, török eredetű személynév”. A település neve szerinte „arra utal, hogy az árpádkorban magyarok lakták; ellenkező esetben a nagyobb részében szintén magyar környezet nem illette volna a török hagyományoknak megfelelő névvel” (Ila III, 151–152. p.).
Kniezsa István nyelvész, nyelvtörténész és szlavista 1947-ben észrevételeket közölt Ila Bálint fenti művével kapcsolatban. Ebben élesen bírálta a történész azon helynév­értelmezéseit, ahol helytelenül személynévnek minősített egy-egy főnevesített szláv melléknevet, és ebből téves településtörténeti következtetéseket vont le, például Özörény esetében. „Ila ugyanis nem tudja – jegyzi meg Kniezsa István –, hogy a szláv helynevek legnagyobb része főnévképzővel alakult és ott, ahol a magyarban csak melléknévképző van, a szlávban melléknévképző és főnévképző együtt az általános.” (Kniezsa 1947, 222. p.). Mindezek alapján, miután megállapítja, hogy a Borosznok, Ragály, Putnok helyneveknek semmi köze a személynevekhez, így vélekedik: „De nem személynév Özörény sem (III. 152 sz. török szn.), hanem szláv képzés az Ozora szu.-ből (Moór: 1935 Szegedi füzetek I., 258)” (Kniezsa uo.). Sajnos, nem sikerült kiderítenem, mit takar a ’szu.’ rövidítés, amit elírásnak vagy nyomdai hibának vélek (’szn.’ azaz személynév nem lehet, mivel ezzel a szerző ellentmondana saját állításának), de ez nem is annyira lényeges. Ennél sokkal fontosabb az, amire Kniezsa István az idézett szövegkörnyezetben utal: az Özörény (< Ozoran ~ Ezeren) helynevet helytelen személynévből eredeztetni, mivel ez tulajdonképpen egy szláv főnév- és melléknévképzőből alakult összetétel: ozor+an, illetve ezer-en.
Moór Elemér 1935-ben közölt cikkében, a Kniezsa István által megadott helyen azonban még nem így vélekedik, ezt írja ugyanis: „Ezerény hn. nem mondható ismeretlen eredetűnek, ha tudjuk róla a MEtSz. szerzőivel, hogy tótul Ozorin-nak hívják és hogy a tót név az Ozora szn.-ből származhatott (Ozori szn. is tekintetbe jöhet). Az talán mégsem tehető fel, hogy a teljesen hasonló hangzású magyar hn. etimológiája más irányban volna keresendő” (Horger–Mészöly–Moór 1935, 258. p.). Moór Elemér tehát nem a helynév személynévi eredetét vitatja, hanem azt teszi szóvá, hogy ezt ismeretlen eredetűnek kellene tekinteni.
Ján Stanislav 1948-ban megjelent Slovenský juh v stredoveku (Szlovák délvidék a középkorban) c. munkájában Özörény nevét Ozora (Azara, Tolna m.) és Ozorovce (Azár, Zemplén m.) helynevek között tárgyalja. Ezt némi bizonytalansággal teszi, amit a helynév előtt feltüntetett kérdőjellel fejez ki: „*?Özörény Pelsőcnél, Ny-ra, Gömörben: ad Ozoram 1243 (Šm. Vod. 166, 167). Ezeren 1258 (ib. 174). A 11–XXIII áll. térképen Özörény van és mellette zárójelben Horka. Magyarorsz. vm. és v. Göm. 54 szerint nincs nyom utána. Etim.: Ozora, később *Ozorin“ (Stanislav 1948, 383. p.). A másik két helynév magyarázatát ugyanezen a helyen így adja meg: Ozora hn. — „Ozora, talán személynév, mint a szerbh. és ócseh Ozor szn. (MBSPO 83, Moroškin 142)”; Ozorovce hn. — „Ozor-, Ozorovce, előbb Ozorovci (ozoriak, azáriak)”. Mint az a fentiekből kitűnik, J. Stanislav Ozora és Ozorovce helynevekhez hasonlóan Özörény hn. etimológiáját is a szláv Ozor (Ozora, Ozorin) szn.-vel hozza kapcsolatba; hivatkozik ugyan Vladimír Šmilauer adatára, ám magyarázatát nem közli, elhallgatja.
Milan Majtán 2001-ben közölt tanulmányában Özörény nevét az ozor* szóalapú településnevek között sorolja fel, és ezt írja róla: „Gömör megyében volt az a település, melynek nevét talán Ozorany-ra lehetne rekonstruálni (Ozoran 1226, Ozoran 1243/1354, Ezyren vulgo Evzvreny 1249, Ezeren 1258/1334, Ezyren 1258/1336). A településnév az újabb időkig a magyarosított Özörény alakban maradt fenn, melyet Ila B. török eredetű személynévvel hozott kapcsolatba (Ila III, 1946, p. 151)” (Majtán 2001, 278. p.). Mint látni, a jeles szlovák nyelvtudós az általa ismertetett adatok forráshelyét nem közli; sem itt, sem máshol nem hivatkozik Vladimír Šmilauer vagy Györffy György ide vonatkozó munkájára. A dolgokat úgy állítja be, mintha ő, nem pedig Július Botto rekonstruálta volna ezt a magyarosan hangzó helynevet Ozorany-ra, amit két adattal támaszt alá: egy értéktelen újkori hamisítvány származékával (1226), valamint az 1243-as névalak egyik változatával. Ezen észrevételek után nézzük meg, mit mond Milan Majtán az ozor* szóalapú személy- vagy településnevekkel kapcsolatban, melyek kimutathatóságát az alábbi adatokkal igazolja.
Személynevek – az Ozor személynév Nyugat-Szlovákiában már 1226-ban ismert volt, amikor Ozor és Pozor (Ozor et Pozor) váriakat (castrenses) említenek a Pöstyén (Piešťany) melletti Bana (Baňa) várban; talán mint Ozorec lehet értelmezni a Váradi Regesztrumban 1221-ben bejegyzett Sempte-vári (hrad Šintava) Ozorc jobbágy nevét; Ozor személynevet az Ozorovce településnevekből 1232-utáni forrásokból lehet rekonstruálni, amikor Chotslav (Chotislav) Ozor három ekényi földjét (terram Ozor ad tria aratra) kapta adományba II. András királytól a volt Trencsén megyében; az egykori Tolna megyei, Bp.-től D-e fekvő Ozora (1009) kisváros nevét Ján Stanislav és Kiss Lajos is szláv eredetű névnek tekintették, és eredetét a szláv Ozor szn.-ből magyarázták; a régebbi lengyel nyelvből az Ozor/Ozur személynevet a 14. századból (1369) ismerjük; Morvából a 15. századból vannak az ócseh Ozor személynévre adataink (Johannem dictum Bozkovek, filium Ozoronis 1412, Jan Mladší z Bozkovic, řečený Ozor 1418), Ozorek (Jana Ozorka z Boskovic 1437); morva személynévből származik az elpusztult Ozřetín (Ozrzieczyn 1378) település neve.
Településnevek – Ozorovce (1232: terram Ozor ad tria aratra), Trencsén m., Dolné Ozorovce és Horné Ozorovce [m. Alsó-Ozor és Felső-Ozor], ma mindkettő Bánovce nad Bebravou [m. Bán] része; Ozorovce (Ozor 1304, Azar 1322), Zemplén m., ma Veľké Ozorovce és Malé Ozorovce [m. Kis-Azár és Nagy-Azár]; Ozorany [Özörény] (Ozoran 1226, Ozoran 1243/1354, Ezyren vulgo Evzvreny 1249, Ezeren 1258/1334, Ezyren 1258/1336), Gömör m.; Ozora (Ozora 1009), Tolna m.; Lengyelországban: Ozorowice (< Ozor/Ozur 1369), Ozorzyno (< Ozora) a 15. századból, Ozorów, Ozorków – mai lengyel helynevek; Morvában: Ozřata, illetve az elpusztult Ozřetín (Ozrzieczyn 1378) hn. (vö. Majtán 2001, 278–279. p.).
Mindezen személy- és településneveket Milan Majtán a tanulmánya tárgyát képező, új keletű, 18–19. századi, de már nem használt szlovák ozora, zruta, ozruta (irdatlan, hatalmas, óriás) szavak etimológiai vizsgálatának kapcsán, ennek keretében ismerteti. Úgy véli, az említett új keletű szlovák szavak „genetikai” összefüggésben vannak a náluk régebbi ozor* szóalapú személy- vagy helynevekkel. Ezek – szerinte – együttesen három szlovák szócsaládot alkotnak: 1. ozor, ozora, ozorný, 2. zruta, zruták, zrutný, 3. ozruta, ozruták, ozrutný, mely szócsaládoknak „közös az eredete, lényegében azonos a jelentése és több származéka van, de eltérő a fejlődése és eltérő a helye a szlovák nyelv szókészletében” (Majtán 2001, 278. p.). Ami az említett szavak közös eredetét és lényegében azonos jelentését illeti, Milan Majtán úgy vélekedik, hogy mindhárom szócsalád eredete, tehát az ozor szó, illetve az Ozor személynévvé is, az ősszláv *zьr-/*zor- tőre vezethető vissza, mely a zrieť, pozerať (nézni, figyelni) igével, illetve a výzor (kinézet) szóval kapcsolatos (vö. Majtán 2001, 278. p.). Ezen megállapítását a 17. századtól adatolt zruta, zrutný (irdatlan, hatalmas), valamint a 19. század elejétől adatolt, főleg irodalmi művekben felbukkanó, de ma már nem használt ozora (irdatlan, óriás) és ozorný (hatalmas, irdatlan, nagy, monumentális) szlovák expresszív szavak vizsgálatából vonta le úgy, hogy ezeket a morva ozora, ozera (csúnya, rút), illetve az orosz ’ozornyik, ozorsztvo, ozornyicsaty’ (rendbontó, garázdálkodó, csibész) szavakkal hozta kapcsolatba, megjegyezvén, hogy a szlovák és az orosz szavak között jelentésbeli eltolódás észlelhető. Mivel az említett orosz szavak etimológiáját A. Preobrazsenskij és M. Vasmer a ’nézni, figyelni’ jelentésű zor-/ozor- tőből magyarázza, és állítólag Václav Machek is innen származtatja a morva szavakat, Majtán szerint a szlovák ozora, ozorný szavakat szintén innen kell (lehet) eredeztetni (vö. Majtán 2001, 279. p.). Azt, hogy miért pont innen, nem árulta el. De nem árulta el azt sem, hogy mi köze van ezeknek az új keletű szlovák expresszív szavaknak az ősszláv és pánszláv ozor* szóhoz, illetve az Ozor-féle személy- vagy helynevekhez, melyek régiségét, mint láttuk, számos példával igazolta, ám eredetüket és etimológiai jelentésüket nem tette vizsgálata tárgyává – csak példázott velük. Másképpen fogalmazva, Milan Majtán, zárójelbe téve az ősszláv és pánszláv ozor ~ ezer szó, illetve az Ozor ~ Azar személynév etimológiájának a kérdését, az említett szavakat arra használta fel, hogy személy- és településnevekbeni kimutatásuk által az új keletű szlovák ozora, zruta, ozruta (irdatlan, hatalmas, óriás) szavak régiségét ’bizonyítsa’ azon az alapon, hogy ha az előbbiek régiek, az utóbbiaknak is azoknak kell lenniük. Ezt látszik igazolni vizsgálatai eredményeinek összegzése is, amit így fogalmaz meg: „A fenti elemzésekből kitűnik, hogy az ozor, ozora, ozorný, ozorne, ozornosť, ozoritý, ozoristý (óriás, hatalmas, irdatlan, nagy, monumentális) szavak, melyek valószínűleg az ószláv és pánszláv *zor- tőből alakultak, amely genetikusan a zrieť (nézni) igével függ össze, a szlovák nyelv szókészletének legősibb rétegébe tartoznak. Ezen szóalapból keletkezett szavak más szláv nyelvekben is előfordulnak. Úgy tűnik, ezeket nem feltétlenül szükséges úgy magyarázni, mintha a török-tatár zor- tőből származó átvételek lennének” (Majtán 2001, 283–284. p.).
Visszatérve Ozoran ~ Ezeren > Özörény hn. eredetének és jelentésének kérdéséhez, meg kell állapítani, hogy Milan Majtán fenti értelmezései nem vittek közelebb a helynévvel kapcsolatos bizonytalanságok feloldásához, sem eredetének és jelenté­sének a tisztázásához. Egyrészt itt arról van szó, hogy feltevését, mely szerint a helynév hátterében az Ozor szn. áll, mint erre már utaltam, semmilyen történeti adat nem támasztja alá. Másrészt pedig arról, hogy nézetét, mely szerint a helynév eredete és jelentése az általa vizsgált új keletű szlovák ozora, zruta, ozruta szavakkal hozható kapcsolatba, azért nem lehet elfogadni, mert ezek értelmezéséből nem derül ki, hogy jelen esetben mi motiválta a névadást. A ’nézni, figyelni’ jelentésű zrieť ige, a ’hatalmas, irdatlan, nagy, monumentális’ jelentésű szlovák ozora, ozorný szavak, a ’csúnya, rút’ jelentésű morva ozora, ozera szavak, illetve a ’rendbontó, garázda, bajkeverő, bandita, csibész’ jelentéskörbe tartozó ozornyik, ozorsztvo, ozornyicsaty orosz szavak ugyan mind szóba kerültek, de a kérdésre választ nem adtak.
Kibővítve a személynévre épülő feltevések sorát, az alábbiakban én is felvázolok egy merően hipotetikus magyarázati kísérletet, melynek alapját az Ozoran/Ezeren hn. ezer szava képezi. Mint láttuk, ilyesmivel már Ila Bálint is megpróbálkozott, mégpedig úgy, hogy az ezer számnévből személynevet alakított, s ebből értelmezte az Ezeren helynevet. Ő más ezer szót, más Ezer személynevet nem ismert, illetve nem mert vagy nem kívánt feltételezni. Már viszont szerintem az Ozor/Azar/Ezer alapú helynevek ilyenkénti származtatása legfőképpen a héber ezer ~ azar szóból vezethető le. A ’segítség’, ’segítő’ jelentéssel bíró ezer szó ugyanis 21-szer, az azar szó pedig 80-szor szerepel az Ótestamentumban,6 mégpedig személynévi minőségben7 is, aminek magyar alakja is ismert: Ezeriás vagy Azariás. Ozoran ~ Ezeren hn. tehát elméletileg kapcsolatba hozható egy olyan népközösség tagjaival is, amely nyelve vagy vallása révén ismerte a héber ezer ~ azar szót, illetve a héber eredetű Ezer vagy Azar személynevet. A zsidók mellett, kiknek korai megjelenése a Kárpát-medencében nem kíván különösebb bizonyítást, elsősorban a kazároktól elszakadt kabarok (kavarok) jöhetnek itt számításba. Kristó Gyula szerint a kabarok még Etelközben csatlakoztak a magyar törzsszövetséghez, és a magyarokkal együtt foglaltak maguknak új hazát a Kárpát-medencében, ahol a Mátra vidékén szálltak meg nagyobb tömegben; fejedelmük a kazár származású, zsidó hitű Aba Sámuel volt. A kabarok egy része bizonyítottan az iszlám, egy másik, kisebb része pedig a zsidó vallást követte,8 aminek alapján feltehető, hogy ismerték a héber ezer ~ azar szót. Az elmondottak szerint Ezeren hn. magyarázatát így is meglehetne fogalmazni: ezer-en = segítők szálláshelye; az a hely, ahol azok élnek, akik vallásuk nyelvén (héberül) ezer-nek (segítők) nevezik magukat; azok a segítők, akik valamelyik nem magyar törzsből származnak, s akik az ország, illetve a megye határait hivatottak védeni, őrizni. Ezeren (Özörény), mint erre már utaltam, egykor ilyen hely volt – Gömör-vár megyéjének, s egyben az ország határán feküdt.
E feltevés egyik támasza az azar ~ ezer szó, illetve az Azar ~ Ezer személynév kimutathatósága csaknem valamennyi Ozor-féle helynévben: Ozor/Azar Trencsén m., Ozor/Azar Zemplén m., Ozora/Azara Tolna m.; Ozoran/Ezeren Gömör m., ahol az Ozor névalakot a héber eredetű személynév szláv változatának lehetne tekinteni.9
A feltevés másik támasza az Özörénnyel szomszédos település neve – Malach (Malah). Ez szintén héber szó, illetve bibliai név, jelentése: ’angyal’, azaz ’követ’, ’hírnök’. IV. Béla 1243-ban kelt adománylevele a települést már villa- azaz faluként említi, mégpedig elsőként Gömör megyében; birtokosa ekkor a Zágráb-Korpás nemzetségből származó Zágráb várjobbágy volt (vö. Györffy 1963, 524–525. p.). Egy 1275-ben kelt oklevélből azt is tudjuk, hogy a települést katonai népelemek lakták, akik feltehetőleg azért voltak ide telepítve, hogy a Sajó folyó itt leszűkülő völgyét védjék, őrizzék. Szent Erzsébetnek szentelt templomukat az arkangyal nevét viselő Szent Mihály-hegyre építették. Ezzel szemben a Sajó túloldalán, a meredek falú Haragistya-hegy tetején volt a Vár, amely védelmet biztosított mindenféle támadások ellen, s ahonnan a Sajó középső szakaszának völgyeit jól lehetett ellenőrizni.
A fenti tények tehát azt látszanak igazolni, hogy ezek az egymással szomszédos, talán katonai, őrző-védelmi céllal létrejött települések nevüket héber szavakból vették: Malach = angyal (Isten követe, hírnöke), Ezeren = segítők helye. Névadóikként legfőképpen a zsidó vallást követő kabar népelemek jöhetnek számításba, akik török nyelvük mellett a magyart is megtanulták.
De vajon így történt-e ez valójában? A válasz korántsem egyértelmű. A feltevés talán megállja helyét Malach hn. esetében, amely minden bizonnyal a héber malach ’hírnök, angyal’ szóból származott. Úgyszintén közelebb vihet azon helynevek eredetének a tisztázásához, melyek hátterében az Ozor/Azar szn. áll. Az utóbbiak köréből azonban ki kell zárni az Ozoran/Ezeren hn.-et, mégpedig két okból. Először is azért, mert ennek nem volt azar- alakváltozata, másodszor és legfőképpen pedig azért, mert alapját egy másik szó alkotja.
Özörény hn. alapszavának ugyanis nem a héber ozor ~ azar ’segítség, segítő’ szót, hanem az ősbalti *eźera-, illetve az ősszláv *ozero szót kell tekinteni, melynek jelentése ’tó’, szlovákul ’jazero’. Ez az a szó, amely pontosan rávilágít arra földrajzi körülményre, ami a névadást jelen esetben motiválta: a tó, illetve azoknak a tavacskáknak és mocsaraknak az együttese, melyek a település területét jellemezték és jellemzik még ma is.
Özörény < Ezeren ~ Ozoran hn. Jazeran-kénti meghatározása és értelmezése nem új keletű. Sajnos, ez az értelmezés az idők folyamán „homályba veszett”, hogy helyet adjon a személynévi eredeztetésekből kiinduló feltevéseknek. A gömöri tájat jól ismerő, a közeli Rőcén ténykedő szlovák pedagógus, ügyvéd, történész és publicista Július Botto már 1895-ben rögzítette azt a tényt, hogy Ozora (Özörény) település nevének szlovák megfelelője Jazerany, s ezen nézetét későbbi írásaiban is megerősítette (Botto 1895, 351.; 1901, 41.; 1910, 3. p.). Az ő munkájára hivatkozik, és lényegében az ő meghatározását veszi át Fedor Houdek is, aki 1902-ben megjelent cikkében így fogalmaz: „Özörény: Jazerany (Jäzerany)” (Houdek 1902, 167. p.). És végül, de nem utolsósorban, Vladimír Šmilauer 1932-ben megjelent alapvető, Vodopis starého Slovenska (A régi Szlovákia vízrajza) című munkájában szintén Július Botto írásaira hivatkozik, és az ő tömör és pontos meghatározását tünteti fel ekképpen: „Ozorany = Jazerany, Jäzereny”10 (Šmilauer 1932, 167. p.). Mindezek alapján elmondható, hogy a 20. sz. első évtizedeiben ismert volt egy olyan elképzelés is, amely szerint Özörény neve mögött nem az Ozor személynév, hanem az ozor ~ ezer > jazero földrajzi köznév áll, melynek jelentése ’tó’. E két elképzelés ez időben még egymás mellett, egymással vetélkedve létezett, miként erre Gabriel Abt 1936-ban megjelent cikkéből lehet következtetni. Ezt írja: „Özörény = Horka, a XIII. és XIV. században Ozoran vagy Ezeren, valószínűleg nem Jazeran-ból származik, ahogyan azt J. Botto magyarázza, bár az ő etimológiai magyarázatai nagyon szerencsések, hanem az Ozor-a, azaz Azariás személynévből származik (vö. Ozorovce Bán mellett és Zemplénben, a magyar Azar = Ozor, Ozora). Azt, hogy az elnevezés a szlovákoktól ered, az any utótag bizonyítja” (Abt 1936, 397–8. p.). Az ilyen fajta érvelés és becsületes hivatkozás a későbbiekben született munkákra, sajnos, már nem jellemző. Ezekben, mint láttuk, a személynévi eredeztetésnek ellentmondó érvek és nézetek következetesen el vannak hallgatva. Így például Ján Stanislav átveszi Vladimír Šmilauer adatait, de nem tesz említést arról, hogy az utóbbi miként értelmezi a szóban forgó helynevet. Hozzá hasonlóan jár el a jeles szlovák nyelvtudós, Milan Majtán is, aki ráadásul úgy ír tekintélyes tanulmányt az ozor* szó etimológiájáról, hogy elhallgatja ennek legfontosabb jelentését a szláv nyelvekben.
Özörény < Ezeren ~ Ozoran hn. hátterében, egyetértve Július Botto, Vladimír Šmilauer és Kniezsa István értelmezésével, tehát én is a végső soron indoeurópai eredetű, ősbalti/ősszláv *eźera-/*ozero szót látom, mely minden szláv és balti nyelvben megtalálható, jelentése tó – nagyobb kiterjedésű álló víz. Szláv nyelvekben – cseh: jezero, lengyel: jezioro, felsőluzsini: jězor, alsóluzsini: jazor, szlovák: jazero, ukrán: ózero, orosz: ozero bolgár: ézero, ézer, macedón: ezero (jézera), szerbhorvát: jezero, szlovén: jezero, jezer, ószláv: jezero, jezerъ; balti nyelvekben – óporosz: assaran, kur: Eezeryne, Esser Semmen, Aserowischen, litván: ežeras, lett: ęzęrs (vö. Andersen 1996, 149. p.; Blažek 2003, 243–253. p., Šmilauer 1970, 86. p., Vasmer 1987, 3, 125. p.). Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy a tó jiddis nyelven is ozere.
Az ősbalti/ősszláv *eźera-/*ozero földrajzi köznévből csaknem valamennyi szláv és balti nyelvben alakult településnév: Ezere, Ezereni, Ezerovo, Jezerica, Jezernice, Jazerinca, Jezero, Jazorki, Jesseritz, Jezierzyce, Ozero, Ozerov, Ozerovo, Ozerjanka, Ozerna, stb. (vö. Šmilauer 1970, 86. p.). E helynevek sorába tartozik talán az Izra-tó neve is Szlovákiában,11 mely némi hasonlóságot mutat Ezeren 1339-os Izreen alakjával. Ezeren hn. esetében érdekes megfigyelni, hogy megőrizte az ősbalti eźera- szóhoz hasonló régi alakját, s későbbi fejlődése folyamán sem vette fel a szóeleji j-t, mint ahogyan az a cseh, lengyel, szlovák, luzsini, macedón, szerbhorvát nyelvben megtörtént.12 Legközelebb hozzá a macedón, illetve lett Ezereni és a kur Eezeryne helynevek állnak, melyek szinte hasonmásai az Ezeren névalaknak.
Az elmondottakból kitűnik, hogy a későbbiekben Özörény alakban rögzített Ozoran ~ Ezeren hn. az ősbalti/ősszláv nyelvi eredetű *eźer-/*ozer- víznév és az en melléknévképző összetételével jött létre, jelentése: tavas. Özörény mai szlovák megfelelője Jazerany, illetve archaikusan Ozorany. A helynév kapcsolata a szláv eredetűnek vélt Ozor személynévvel szinte teljes bizonyossággal kizárható.
Ozoran ~ Ezeren hn. olyan helyre utal, ahol tavak, mocsarak vannak, tkp. jelentése: tók közti, tavas hely – ’jazeran’, illetve átvitt értelemben: tók, tavas hely mellett lakó nép. Özörény ilyen hely volt: még most is vannak itt kisebb tavak és mocsarak, melyek együttesét az 1876-os kataszteri térkép Tókközi névvel jelöli.13 E tavas hely környékén, a Pusztatemplom, Gát, Felső Gát, Falukertnél nevezetű részeken volt az ősi falu központja. Egy másik falurész a Nagy-tó környékén, az Alájárók és Toka nevezetű részeken alakult ki, miként erre az itt fellelhető cseréptöredéket utalnak. Az ennek közelében lévő Lésza-Horka-hegyen, illetve a vele szomszédos Kutyor-völgyben gazdasági jellegű építményt – juhakolt tudunk feltételezni. A harmadik falurész helyét a Sós-hegy aljába tesszük. Miután az ősi falu templomával együtt elpusztult, Özörény területén már nem jött létre nagyobb, faluszerű település. A 14. századtól kezdődően csupán négy-öt család lakott itt, elkülönült, tanyáknak nevezett portákon. Özörény gyér lakottsága valószínűleg az ivóvízhiánnyal függ össze: területén források nincsenek, a kutak pedig csak a rossz minőségű talajvizet fogják fel, ráadásul – nem tudni, mikor – a Nagy-tó is kiszáradt. Ez utóbbi esemény lehetett annak a legendának az alapja, mely szerint az özörényiek azért költöztek be Horkára, mert eltűnt a vizük. Paradox módon Özörény nevét is, elnéptelenedését is a vízzel hozhatja kapcsolatba.

Felhasznált irodalom

Abarim Publications’ Biblical Name Vault. NAS Exhaustive Concordance of the Bible with Hebrew-Aramaic and Greek Dictionaries., http://www.abarim-publications.com/Meaning/ Ezer.html
Abt, Gabriel: Niečo o zmizlých Slovákoch v údolí Slanej. Prúdy, 20. évf. (1936) 392–404. p.
Ambrus Sándor: Gömörhorka (Horka – Malach – Özörény) helynévtára. Gemerská Hôrka, 2011, 31 p. Kézirat.
Ambrušová, Uršula: Donácia Ozorian z roku 1471. Historica carpatica, 31–32. évf. (2000–2001) 165–172. p.
Andersen, Henning: Reconstructing prehistorical dialects: initial vowels in Slavic and Baltic. Berlin, New York, Mouton de Gruyter, 1996, 10. évf. 238 p., http://books.google.sk/ books?id=8kV3JUunPR8C
Blažek, Václav: Slavic *ezero vs. *ozero. In Janyšková, Ilona–Karlíková, Helena (eds.): Studia etymologica Brunensia, 2. Sborník příspěvků z konference „Etymologické symposion”. Praha, Lidové noviny, 2003, 243–257. p.
Botto, Július: O rodnom kraji Pavla Jozefa Šafárika. Slovenské pohľady, 15. évf. (1895) 349–356. p.
Botto, Július: Miestopisné úryvky z Gemera. In Sborník Muzeálnej slovenskej spoločnosti, VI. 1901, 40–47. p.
Borsa Iván (szerk.): Az Abaffy család levéltára. 1247–1515. A Dancs család levéltára. 1232–1525. A Hanvay család levéltára. 1216–1525. Ila Bálint kézirata alapján sajtó alá rendezte és szerkesztette Borsa Iván. Budapest, 1993.
Csánki Dezső, Dr.: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. I. kötet. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1890.
Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. Budapest, Akadémiai Kiadó, I. kötet: 1963, II. és III. kötet: 1987.
Horger Antal–Mészöly Gedeon–Moór Elemér: Megjegyzések a Magyar Etymologiai Szótár XI. (erdő-faristár) füzetéhez. Szegedi Füzetek, I. évf. 7–12. füz. (1934.júl.–dec.), 250–258 p.; Szeged, 1935.
Houdek, Fedor: Príspevky k miestopisu Slovenska. Hlas, 4. évf. (1902) 167. p.
Ila Bálint: Gömör megye. I–IV. A megye és a települések története 1774-ig. Budapest, 1944–1976.
Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest, 4. bőv. és jav. kiadás. Budapest, 1988.
Kniezsa István: A magyar nyelv szláv jövevényszavai I/1–2. Budapest, Akadémiai kiadó, 2. ki­adás, 1974, 1043. p.
Kniezsa István: Észrevételek Ila Bálint Gömör megyéjéhez. Századok, 8. évf. 1947, 1–10. sz. 220–228. p.
Kristó Gyula: Nem magyar népek a középkori Magyarországon. Budapest, Lucidus Kiadó, 2003, 314 p.
Lipszky, [János] Joannes de Szedlicsna: Repertorium Locorum Objectorumque in XII. tabulis Mappae regnorum Hungariae, Slavoniae, Croatiae, et confiniorum militarium magni item Principatus Transylvaniae occurentium. Pars Prima contens Regna Hugarie, Croatie, et Slavoniaie, cum confiniis militaribus. Budae, Typis Regiae Universitatis Pestanae, 1808.
Majtán, Milan (red.): Historický slovník slovenského jazyka. I–V. Bratislava, Veda, 1991–2000.
Majtán, Milan: Názvy obcí Slovenskej republiky. Vývin v rokoch 1773–1997. Bratislava, Veda, 1998, 600 p.
Majtán, Milan: Z vývinu staršej slovenskej lexiky (ozora – zruta – ozruta). Slovenská reč, 66. évf. (2001) 5 sz. 278–285. p., http://www.juls.savba.sk/ediela/sr/2001/5/sr2001_5.pdf
Pesty Frigyes: Helynévtár – Horka. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1864. Kézirat.
Precept Austin: Hebrew Word Study on Help. http://www.preceptaustin.org/hebrew_word_ study_on_help.htm
Richards, Ronald O.: The Pannonian Slavic Dialect of the Common Slavic Proto-Language: The View from Old Hungarian. Los Angeles, University of California, Los Angeles, Program in Indo-European Studies, 2003 (= UCLA Indo-European Studies, vol. 2). 234 p.
Šmilauer, Vladimír: Příručka Slovanské Toponomastiky – Handbuch der Slawischen Toponomastik. Praha, Academia, 1970.
Šmilauer, Vladimír: Vodopis starého Slovenska. Praha–Bratislava, Nákladem Učené společnosti Šafaříkovy, 1932, 564 p.
Stanislav, Ján: Slovenský juh v stredoveku. I. a II. diel. Turčiansky Sv. Martin, Matica slovenská, 1948.
Vasmer [Fasmer], M.: Etimologičeskij slovar russkogo jazyka. I–IV. Perevod s nemeckogo i dopolnenia O. N. Trubačova. Moskva, Nauka, 1986–1987.
Zoltán András: A magyar nyelv régi szláv jövevényszavai és a szláv nyelvtörténet. Ki­sebb­ség­kutatás, 2004, 4. sz., http://www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_ 2004_04/cikk. php?id=1298

Rövid URL
ID2427
Módosítás dátuma2016. szeptember 16.

Fülöp László: Újabb kiegészítések Mednyánszky Jónás beckói lakodalmi feljegyzéséhez

Beckó a valamikori Magyarországon Trencsén vármegye Vágújhelyi járásához tartozott. A település régi magyar neve Bolondóc volt, a magyar helynév a bolond szó hatására a népetimológiában...
Bővebben

Részletek

Beckó a valamikori Magyarországon Trencsén vármegye Vágújhelyi járásához tartozott. A település régi magyar neve Bolondóc volt, a magyar helynév a bolond szó hatására a népetimológiában kapta mai hangalakját. Első említése 1219-ben Blonduch alakban olvasható. Mai szlovák neve Beckov (1388), németül Beckow.1 Maga a község a Vág folyó bal partján található. A 12–13. században várispánság székhelye volt. Zsigmond a lengyel Stiborici Stibornak adta, aki 1388–1414 között gazdag főúri rezidenciává építtette ki.2 1520-ban vásártartási joggal is rendelkezett, 1598-ban 218 házból állt. Iparosai a 17. században már céhekbe tömörültek. A faluban található az 1400 körüli, egy korábbi templom helyére épült kegytemplom, amelyet a 17. század elején átépítettek. Lenn, a községben emeltette kúriáját a Mednyánszky család 1540-ben, amely tanulmányunk történésének is színhelye lesz. A településtől kissé távolabb, sziklákra épült Beckó vára, amelyet egy 1150 körüli oklevél már említ. Az impozáns építmény a 15–16. században hazánk egyik legfényűzőbb főúri lakhelyének számított. Tengerszint feletti magassága 245 méter, s a síkságból maga a várhegy 70 méter magasan emelkedik ki. Sajnos a vár 1729-ben vigyázatlanság miatt leégett, s többé nem is építették újjá. Mind a mai napig szinte a teljes magasságig áll benne a sokszögletű várkápolna, amelynek csodálatos gótikus boltívei részben még láthatóak. Ebből a várból küldte a 17. század közepén valamelyik lányának az esküvőjére és lakodalmára meghívóit Mednyánszky Jónás földesúr. E mondatban található bizonytalanságok azok, amelyeket szeretnénk valamelyest pontosítani.
Elsőként magáról a forrásról, a történelmi, család- és nyelvtörténeti szempontból értékes feljegyzésről szólunk. A családi levéltárban található, befejezetlen, kézírásos dokumentumot, amely magáncélra készült, báró Mednyánszky Dénes tette közzé címmel, évszámmal és bevezetővel a Történelmi Tárban.3 Az írás felsorolja az esküvőről távol maradott és megjelent főurakat, asszonyokat és kisasszonyokat. Mivel a feljegyzés töredék, ezért hiányzik a lakodalom pontos időpontja; s az, hogy melyik lányának az esküvőjére voltak hivatalosak a vendégek; valamint hogy hol történt az egyházi szertartás.
A későbbiekben Stessel József4 helytörténésznek is feltűnt a bevezetőben leírt adatok, évszámok pontatlansága, ezért igyekezett tudása szerint azokat korrigálni. Újabb ismereteink alapján kívánjuk most e két feljegyzést néhol párhuzamosan végigvezetni, s ahol lehetséges, tovább pontosítani.
Azonban mindenekelőtt be kell mutatni magát a szerzőt, Mednyánszky Jónást, hisz amit ma tudunk az életéről, azon elemek is segítik a körülmények utólagos feltárását.
Már a nevénél és személye azonosításánál is azonnal akadályokba ütközik a kutató az eltérő adatok miatt. A dokumentumot közzétevő utód szerint Mednyánszky 1595-ben született és 1668-ban halt meg. A Rákócziak kedves híve, sőt, a fejedelmi ház diplomáciai főembere volt, s több levele fennmaradt, amelyeket Rákóczi Ferenchez és Györgyhöz írt. Egyben Trencsén vármegye jegyzője és követe is volt. Nejét Posgay Juditnak hívták. Nagy Iván5 nemzedékrendjében is ellentmondás van a nevét és személyét illetően. A családfán következetesen Jánosnak, a szöveges részben Jónásnak említi a nevezett személyt. A táblán olvasható János keresztnév valószínűleg hibás, mert a még élő fiútestvére is János néven szerepel. Másrészt ennek a Jónásnak csak két fia volt (György és János – ez utóbbi újra elírás, mert apja nevét, a Jónást örökölte), tehát lányának esküvőjére ő nem írhatta meghívóleveleit. Azonban ez utóbbi fiú, Jónás, aki szintén hű embere volt a Rákóczi családnak (talán épp emiatt lehet a keveredés) már teljesen megfelel a dokumentum szerzőjének. Születési évét nem ismerjük, csak a halálozásáét (1686). Felesége regóczi Huszár Zsuzsi volt (és nem segóczi!),6 gyermekeik pedig a következők: Gáspár, János (?), György, Mihály, Judit, Bora, Mária. Tehát három lány is szóba jöhet az esküvőnél, amelyre még a későbbiekben kitérünk.
Jónás úr tehát vidéki nemes volt, nem viselt magas, országos tisztséget, csakis azt feltételezhetjük, bizonyos jó tulajdonságai, elismertsége, rokoni kapcsolatai bátoríthatták arra, hogy az ország és a környező vármegyék főurait a jeles családi ünnepre meghívhatta. Gondos és nagyon precíz ember lehetett. Kellő időben ő maga írta meg a sok meghívólevelet, hogy vendégei pontosan odaérhessenek. Az esemény megtörténte után papírra vetette magának, hogy a meghívottak közül ki és miért maradt távol; kik voltak jelen az urak és asszonyok, kisasszonyok közül. Mivel a feljegyzés vége az elszállásolással folytatódik, kiderül, hogy a hatalmas vendégsereg nagy része kísérőikkel a várban lakott, de a „külső városban”, azaz Beckó településen is – feltehetően a már említett Mednyánszky-kúriában – kellett szállást biztosítania több meghívottnak. Itt szakad meg az írás, amelyet talán nem tudott befejezni, de inkább arra kell gondolnunk, hogy a maradék elkallódott, megsemmisült, s ezért nem maradt fenn a családi levéltárban.
El lehet játszani a gondolattal, miket olvashatnánk, ha ez nem így történt volna. Az előkészületeket, az utazás, a vendégek kísérete, pontos elhelyezés; maga az esküvő szertartása, az azt követő lakoma programja, ételei-italai, a nászajándékok felsorolása – sajnos ezek nem maradtak fenn az utókornak.
A felsoroltakból csupán egy elemet emelünk ki, ez az utazás, hogy érzékelje az olvasó, mekkora vendégsereget kellett élelmeznie több napon keresztül. A meghívottak legtöbbjének 50–200 kilométert kellett megtennie, hogy időben odaérjenek az esküvőre. (A legmesszebbről talán gróf Barkóczy Ferenc kállói kapitány, ezredes – 1685-től zempléni főispán – érkezhetett, ha otthonról, Zemplén megyéből jött a várba. Ugyanis ő is részt vett előtte az országgyűlésen, amely lényegesen befolyásolta az ünnepség időpontját, mint a későbbiekben látni fogjuk.) A férfiak – hacsak nem voltak idősek vagy betegek, – lóháton tették meg a több napos utat. A feleségek és leányaik viszonylag kényelmes kocsikon utazhattak. S a családot több szekér kísérhette a cselédekkel, valamint lovas katonákkal, akik a biztonságot szolgálták. Az akkori útviszonyok (földes út, sár, mocsarak) mellett figyelembe kellett venni a folyókon a réveket is, ahol átkelhettek, illetve azt, hogy melyik birtokukon, rokonuk vagy ismerősük udvarházában tudtak megszállni egy-egy éjszakára. A szekereken vitték az élelmet, vizet, bort, ruhaneműt, ajándékokat stb. Ismert az is, hogy speciálisan felszerelt szekereken főzték meg a szolgák útközben az ebédet, vacsorát is, mosogattak, mostak, s ellátták uruk családját. Mindezt végiggondolva megállapíthatjuk, hogy egy ilyen kíséret akár 50–100 főt is kitehetett, s – mindezt családonként véve – mekkora tömeget kellett a meghívó félnek vendégül látnia.
Mielőtt részletesen ismertetnénk a meghívottak nevét, három személyt ki kell emelnünk: a lánya kérője gróf Illésházy György királyi főasztalnokmester, a kiadója Szunyogh Gáspár Gömör megyei főispán, a vőfélye pedig Batthyány (Bottyáni) Pál (Illésházy Katalin férje) kanizsai várkapitány volt.
Elsőként tekintsük át azt a tizenöt főt, akik valamilyen ok miatt nem tudtak részt venni az esküvőn. Ez azért fontos, mert többüknél is olyan indokot találunk, amely segít meghatározni az időpontot, hogy mikor történhetett a családi esemény. Egyes személyeknél a halálozási évüket épp ezért tüntetjük föl, hogy minél jobban megközelíthessük a lakodalom kérdéses időpontját.
Az első három meghívottnak még a nevét sem írta le, mivel a rangjukból következett, hogy őket akkor mindenki ismerte. „Érsek Uram” a pozsonyi consilium (tanácskozás) miatt nem tudott jelen lenni. A meg nem nevezett főpap Lippai György volt. Tudjuk róla, hogy előbb egri püspök (1637–1642), majd esztergomi érsek volt haláláig (1642–1666). Még egy nagyon fontos momentum az, hogy 1543–1820 között az érseki székhely Nagyszombatban volt, s a város mindössze 60-70 kilométerre található Beckótól. A palatinus (nádor) súlyos betegség miatt nem tudott kimozdulni Besztercéről (Besztercebánya), bár nagyon készült az eseményre, mint írja. Az ország nádora Wesselényi Ferenc (†1667) volt, s pontosan ismert, hogy az 1655. évi országgyűlésen, március 15-én választották meg. A harmadik név nélküli személy a „judex curiae” uram volt, azaz Nádasdy Ferenc országbíró. Őt szintén ez évben, 1655. június 27-én nevezte ki a király e méltóságra (*1623, lefejezték 1671-ben). Feleségével, gróf Esterházy Júliával és két lányával indult útra, hogy részt vehessen a jeles eseményen. Maga Nádasdy Csejtéig jutott el, ahonnan abban a korban nagyon gyakori betegség, a köszvény miatt nem tudott tovább menni. (A köszvény fájdalmas ízületi gyulladás, amely a vesék kiválasztási képességének csökkenése következtében áll be.) Csejte (szlovák neve Čachtice) csupán pár kilométerre van Beckótól, ezért feltételezhető, hogy a betegség komoly fájdalmakkal járhatott. (A település egyébként Nádasdy-birtok, a 16. században épült reneszánsz kastélya a korábban felrobbantott vár helyén volt. Maga Nádasdy Ferenc itt született 1623-ban.) A családja nagyon komolyan vehette ezt a meghívást, mert a beteg országbírót hátrahagyva a feleség és két lányuk is részt vett az esküvőn. Stessel József szerint a két lány akkor még kisgyermek lehetett.7 Nevük a kisasszonyok névsorában szerepel: Marcza (valószínűleg Marcsa) és Krisztina néven. Krisztina Erzsébet (1646–1682) később gróf Draskovich Miklós országbíró, Mária Magdolna (1647–1692) pedig Draskovich János főkomornyik felesége lett.8 Ha a beckói esküvő időpontját 1656–57-re tesszük, akkor a két lány már 11-12 éves volt, ami abban a korban a nőknél nem számított gyerekkornak, hisz 12-14 évesen már eljegyezték és férjhez adták őket.
A névsorban a három személy után „Gróf Puchaim Uram” következik, aki, mint írja, a „lakodalom előtt hagya el bennünket”. Az ő halálozási éve adja a legfontosabb fogódzót az esküvő időpontjára. A mai Ausztria területéről származó gróf ősét, Puchaim Adolf Eriket és a fiát 1647-ben (CLV. törvénycikk) honfiúsították. Az ekkor élő Puchaim János Kristóf grófról – érdekes módon mindig keresztnév nélkül – többen is tesznek említést. Így például Zrínyi Miklós II. Rákóczi Györgyhöz írt levelében, Klobusiczky András később tárgyalandó jelentésében stb. A tábornagy komáromi várparancsnoknak az Interneten megtalálható a képe pár soros kísérővel, s mellette a születési és halálozási éve: 1578–1657.9 A születési évszám azonban téves, az azonos nevű rokonáé, akivel többször összekeverték őket. Családnevét is leegyszerűsítve említik a magyar források, pontos neve: Johann Christoph Puchheim (1605–1657 végén).10
Gróf Rottal János „derekas pörei miatt” nem tudott jelen lenni. Őt az 1622. évi országgyűlés honfiúsította. A selmeci (selmecbányai) bányahatósággal került perbe, s ez tartott még 1655-ben és 1659-ben is.11 E két évszám is fontos számunkra a pontosításban.
Gróf Pálffy Miklós épp Bécsbe utazott az elhunyt Puchaim „jószágainak rendezése” végett. Zichy István mint kamaraelnök a végbelieket fizette ki, Pálffy Tamás csanádi püspököt pedig maga az érsek küldte Győr városába.
Betegség miatt még öt személy maradt távol, további kettő pedig valamilyen egyéb körülmény miatt későn kapta kézhez a meghívólevelet. A sorból három személyt emelünk ki épp a halálozási évük miatt: gróf Batthyány Ádám királyi kamarás (†1659), homonnai Drugeth György főhadvezér (†1661) és Révay Ferenc (†1656). Közülük az utolsó személy a lényeges, aki „betegséggel menté magát”. Révay születésének évét nem ismerjük, a haláláét viszont igen, s ez is beszédes lehetne az esküvő idejének szempontjából. Azonban az írásból nem derül ki, hogy a Révay család melyik Ferenc nevű tagjáról van szó, s ugyanazon időben ketten is viselték e keresztnevet, mind a jelenlegi, mind a későbbi turóci főispán.
A feljegyzés következő része azokat az urakat sorolja föl, akik már részt vettek a szertartáson és a lakomán. Szám szerint 48 férfi nevét ismerjük meg. A korabeli nemesi családok és a genealógiák alapján csupán hármat nem sikerült azonosítani (Domajarics, Krasznecz, Gonczor). Ha a családneveket nézzük, akkor legtöbben az Esterházy családból érkeztek (10 fő), de a Sennyey, Draskovich, Pongrácz, Szunyogh család is több taggal képviseltette magát. Mint fentebb említettük, a Mednyánszky családfők a Rákócziak hű emberei voltak, nem csoda, hogy elsőként Rákóczi Lászlót említi a vendégei között (†1664. május 17-én Várad ostrománál). A jeles, meghívott személyek mind magas méltóságot viseltek, csak néhányat említve ezek közül: megyei alispán, főispán, a későbbi nádor és országbíró, királyi személynök, királyi udvarmester, várkapitány, koronaőr, püspök stb. A megjelentek közül ki kell emelnünk a (vág)újhelyi prépostot (hivatalban: 1649–1666), hisz Beckó plébániája hozzá tartozott e korban közelsége miatt. Sajnos az ő nevét sem adja meg a szerző. Mednyánszky Dénes bevezetőjének lábjegyzetében olvashatjuk azt: Joannes Lucas Györgyövics (megjegyzendő, hogy a családnevet más formában is megtaláljuk a korabeli dokumentumokban). Ha végignézzük személyenként a családi genealógiákat, kitűnik, hogy szinte valamennyi család előbb vagy utóbb rokoni kapcsolatba került vagy már abban is volt egymással a beházasodások miatt. Legtöbbjüknek az elhalálozási évét is rögzítik a családtörténetek. Mindezeket is kigyűjtve igyekeztünk megállapítani az esküvő évét. Csupán a következőké közelíti meg a feltételezett időpontot: Szunyogh Imre 1660-ban hunyt el, Esterházy György püspök pedig 1663-ban esett el csatában.
A fentebb írt, illetve az utóbbi évszámok is bizonyítják, hogy a Mednyánszky Dénes által megadott intervallum nem lehet reális. Joggal tette meg Stessel József 1883-ban első kiegészítését és évszámmódosítását a leírtak alapján. Ő vetette föl azt is, hogy „e nászvendégség az 1655-iki országgyűlést követő időre esik”, nem pedig annyi évvel később, mint ahogy az eredeti irat bevezetőjében feltételezték.
Csupán érdekességként említjük, hogy Beckó várában nem ez volt az első főúri esküvő. 1563-ban, körülbelül száz évvel azelőtt itt fogadott örök hűséget egymásnak fogarasi Majláth Gábor (Nádasdy Anna fia) és alsólendvai Bánffy Anna is. S mint Stessel Józseftől megtudjuk, 1631. november 9-én itt volt Pongrácz Dániel és Révay Erzsébet esküvője is, s leányukkal (Júlia/Julianna) mindhárman most a Mednyánszky család vendégei voltak.12 Julianna első férje báró Luzénszky Sámuel, második pedig Labsánszky János (Árva megyei uradalmi igazgató) volt. S valójában most lepődik meg mind a kutató, mind az olvasó, amikor a kérdést kezdjük körüljárni, hogy Mednyánszky Jónás három lánya közül melyiknek lehetett ekkor az esküvője, s ki volt a vőlegény.
Mednyánszky Judit férje Farkas Sándor volt. A sok hasonló családnevű közül talán a Gömör megyei szkárosi Farkas család jöhet számításba a térbeli közelség miatt.
Bora (Borbála) első férje Bezegh Gábor, kinek családja Zólyom megyei családból származott. A második férje Kraudy János volt, akiről nem találtunk semmilyen adatot.
A harmadik lányuk, Mária Labsánszky Jánoshoz ment feleségül. Mint fentebb írtuk, e családdal Árva megyében találkozunk, de 1690-ben már Trencsén vármegyében, mégpedig Beckón említik a dokumentumok a nevüket. Sőt, 1721-ben Tamás nevét olvashatjuk ugyanitt a nemesi összeírásban. Mindezek után úgy tűnik, hogy a harmadik leány, Mária esküvője lehetett a feljegyzésben szereplő vendégsereg részvételével. Nem tudjuk, hogy meddig élt, s mi lehet az oka, hogy az akkor itt vendégeskedő Pongrácz Juliannának a második férjét ugyanezen a néven írták le. Azaz: ugyanazon személyről, esetleg csak közvetlen rokonról lehet-e szó – semmilyen dokumentum, családtörténet nem árulja el.
Az írás végén az esküvő lehetséges időpontját járjuk körül a jelenleg rendelkezésünkre álló adatok alapján.
Mindenekelőtt az 1655. évi országgyűlésről kell szólnunk, hisz ez idő alatt választották meg azt a nádort, nevezték ki azt az országbírót, akik már e ranggal vendégeskedtek Mednyánszky Jónás leányának lakodalmán Beckó várában.
Az országgyűlést az eredeti terv alapján 1654 Szent András napjára szerették volna összehívni, azonban több akadályozó ok miatt erről le kellett mondani. Így a meghívólevél kelte már november 11-e lett, amelyben 1655. január 24-ét jelölték meg kezdetnek. Ehhez képest a király (III. Ferdinánd, 1637–1657) több mint egy hónap késéssel, csak március 3-án érkezett meg Pozsonyba. Tehát hivatalosan ekkor kezdődött el a rendek tárgyalása, s mindez eltartott ez év július 3-ig.13
Ennek a dátumnak ellentmondani látszik Klobusiczky András Rákóczi fejedelemhez írt két jelentése, amelyet Pettkó Béla14 közöl a Történelmi Tárban. A Trencsén megyei főúr az országgyűlésen két feladatot is kapott. Egyik a magyar–lengyel határok megvizsgálása volt, a másik: az erdélyi fejedelemmel kötött békeszerződés biztosa lett. 1655. június 4-én Pozsonyban írt jelentésében olvasható, hogy „soha ilyen confusioval nem volt együtt országgyűlés”, valamint: „Mi aratásra ha mehetünk haza, elébb nem, isten oltalmazzon engem többé gyűlésben való járástúl.” Ebből arra következtethetünk, hogy a gyűlés az előző napon, azaz június 3-án fejeződött be. Valószínűleg azonban e jelentésnél a hónap félreolvasásáról lehet szó, mivel a többi adat egyezik.
Tehát a magyar főurak körülbelül fél évet, az utazásokkal együtt még többet töltöttek távol a családjuktól és otthonuktól, ezért bizonyára mindannyian haza igyekeztek.
Mednyánszky Jónás csak ezután dönthetett lánya esküvőjéről, s még ha viszonylag rövid idő alatt állította is össze a vendégek névsorát, csak a sok meghívólevél megírása után tudta azt a címzettekhez eljuttatni. Ebből következik, hogy a lakodalom időben legelőbb csak a következő évben, de inkább az azt követőben történhetett meg, mint ahogy ezt már Stessel József is feltételezte.
Ugyanő hívja föl egy nagyon fontos elemre a figyelmet, hogy a meghívottak közt nem olvasható Beckó várának kapitánya. S ezt Mednyánszky Jónás nem említi még a távol maradottak nevei közt sem. Tehát valami komoly és teljesen természetes, elfogadható indoknak kellett ennek lennie. Mint ismert, 1632-től Révay (III.) László volt a vár kapitánya, akinek rokonságából három férfi és egy feleség is jelen volt az eseményen. Nagy Iván a következőket írja róla a család történetében: „Az 1655. évi országgyűlésen szintén a határvizsgáló bizottság egyik tagjának és a római császárhoz küldött követségnek is tagjául választatott.” Valamint, hogy „ez évben tömérdek fáradtságai és kárai jutalmául III. Ferdinánd király a kamarától neki 3000 ftot utalványozott”.
(Csupán a teljesség kedvéért említjük meg, hogy 1667-ben hunyt el, és „eltemettetett előbb elhalt neje mellé a beczkói plébániai egyházban”.)15
E tanulmány szerzője a témában másképp vélekedik erről. Miért kellett volna meghívót küldeni és szerepeltetni a vendégek közt Révay Lászlót, amikor ő Beckón otthon volt, s jelenlétét a ceremónián természetesnek vehetjük, mint a többi családtagét is.
Ha a tanulmányban leírtakat elfogadjuk, akkor az 1882-ben megjelent évszámokat (1664–68) teljesen el kell vetnünk. És mind bizonyosabbnak látszik az, hogy Mednyánszky Mária volt a menyasszony, a vőlegény Labsánszky János, esküvőjük pedig 1657 végén (őszén) történhetett Beckó várának kápolnájában.
És ez az időpont nagyon is reálisnak látszik, ha számításba vesszük az akkori levelezési és utazási feltételeket, történelmi körülményeket.

Rövid URL
ID2426
Módosítás dátuma2016. szeptember 16.

Danis Ferenc : Ipolyság – a kettéosztott város

Az őszirózsás forradalom utáni napokban, 1918. november elején, Ipolyságon is megalakult a nemzetőrség. Ennek parancsnoka Kürthy Ernő huszár százados, kistúri földbirtokos és helyettese, dr. Salkovszky...
Bővebben

Részletek

Az őszirózsás forradalom utáni napokban, 1918. november elején, Ipolyságon is megalakult a nemzetőrség. Ennek parancsnoka Kürthy Ernő huszár százados, kistúri földbirtokos és helyettese, dr. Salkovszky Jenő tartalékos hadnagy, ipolysági ügyvéd lett. Létszáma az eskütételkor meghaladta a száz főt. Sajnos, a felszerelésük, így katonai erejük is, szegényes volt: 95-ös Mannlicherekkel voltak ellátva, hosszú, másfél méteres fegyverekkel. Ezeket szíj helyett fonott gurtni vagy darab kötél tartotta a vállon. Maga az eskütétel a főtéren, a Vármegyeháza előtt volt megtartva. A század 5 szakaszból állott, vezetőik tartalékos tisztek voltak. A helyi nemzetőrség biztosította a törvényességet és a rendet nemcsak helyben, hanem távolabb, főleg a volt Hont megye területén is. Fő adatközlőm, Berta Sándor nyugalmazott tanár szerint még Korpona is igénybe vette a segítségüket, mert ott fosztogatások és erőszakos támadások érték a lakosságot. Derekasan helytálltak egészen a cseh légionisták bevonulásáig, 1919. január 20-ig.
Az államfordulat, a „prevrat” Ipolyságon nem zajlott le egyszerű katonai megszállással. A cseh légionisták Csata felől január 19-én délelőtt vonattal érkeztek a vasútállomásra. Itt nemzetőrségünk vezetői fogadták őket, és dr. Salkovszky Jenő ügyvéd közölte velük, hogy a demarkációs vonal, vagyis az Ipoly folyó túloldalán vannak, ezzel megsértették a békeszerződésben elfogadott ideiglenes határvonalat. Ezt a parancsnokuk tudomásul vette, elnézést kért, és az egész szerelvény visszavonult Párkány irányába.
Másnap, január 20-án Gyerk felől gyalogosan közelítették meg a várost – teljes felszereléssel: az öszvéres szekereken a felszerelést szállították, a katonák pedig olasz hegyivadász-egyenruhát viseltek: széles kalapokkal, lábszárvédősen vonultak gyalog a város felé. Mivel akkor még hivatalos, ill. legális katonasága az újonnan kikiáltott államnak nem volt, ezek a katonai egységek inkább szabadcsapatok vagy légiósok voltak, egyenruhájuk ezért nem volt egységes.
Az államfordulatig megmaradt az addigi közigazgatási rend. A hivatalnokok helyükön maradtak, a városbíró Zanoletty József volt. Városunk szülötte közvetlen tanulmányai befejezése után itt kezdett dolgozni, majd 1915-ben városbíróvá választották, vagyis napjaink polgármesterévé. Nehéz munkát vállalt magára: a világháború évei után a szegénység és elkeseredettség uralkodott mindenütt. Itt is meg kellett szüntetni a kaotikus viszonyokat és biztosítani a törvényességet, a rendet mindenütt. A győztes antanthatalmak már 1918 nyarán döntöttek a „nemzetállamok” kialakításáról a régi monarchia helyén. Ezek határait, nemzetiségi összetételének alakulását mindjárt a háború utáni hónapok katonai összeütközései, konfliktusai, részben pedig a párizsi békekonferencia határkijelölő bizottságának döntései határozták meg. A városbíró sokatmondó célt tűzött ki maga és munkatársai számára: „Tiszta kezekkel – tiszta munkát!”, s továbbra is a helyén maradt és vezette a városát. A városi főjegyző Drozd András maradt.
A légionisták bevonulására sokan voltak kíváncsiak, és megcsodálták a szokatlan egyenruhás sereget. Abban az időben a város határa északról a mai államrendőrségnél és a szovjet emlékműnél volt. A rendőrséggel szemben, a Petőfi utca sarkán már akkor is állt egy jól menő vendéglő. Itt borozgattak néhányan, köztük Spitzer Vilmos tartalékos hadnagy, a zsidó iskola igazgatójának fia is, aki a kitódult tömeggel ment megnézni a katonai bevonulást. A cigányzene hangjai mellett köszöntötte őket, mire a parancsnok megköszönte a „szíves fogadtatást”, mivel azt hitte, az ő fogadásukra készítették az ipolyságiak a zenés műsort.
Ezután előőrsei felderítették a terepet, majd amikor visszaérkeztek, a zászlóaljnyi katonaság megszállta a középületeket. Maga a parancsnokság a Városháza (ma a Fegyverneki Ferenc Közös Igazgatású Katolikus Iskola) épületében rendezkedett be, a katonaság pedig a város iskoláiban szállt meg. A határvonal a folyón átívelő hidat szelte át, így a Homok városrész a Magyar Tanácsköztársaság irányítása alatt maradt. Az itteni városi Nemzetőrség gyakorlatilag 1919. január 20-ával megszűnt. Magyar oldalon a katonai erőt csak a Pálmay-csoport képviselte, kiknek székhelye Rétságon volt. Pálmay Ernő százados a világháború alatt hadifogságba esett, onnan csak 1918 novemberében tért haza. Ő lett a Léván állomásozó honvéd géppuskás tanfolyam utolsó parancsnoka. Amikor az országban kaotikus viszonyok alakultak ki, Pálmay a katonákból és a hozzájuk később csatlakozó barsi és honti polgárokból, diákokból a belső rend fenntartása végett önkéntes alakulatot szervezett. Ez hamarosan egy századnyi erőt képviselt, és összeütközésbe került az előrenyomuló cseh légiósokkal Zsolna, Galgóc, Trencsénteplic határában. A Károlyi-kormány Pálmayt és egységét 1919. január 8-án az Ipoly bal partjára rendelte, a demarkációs vonal déli oldalára. Ezért katonái közül azokat, akiket családjuk a folyó északi oldalához kötött, a szolgálat alól felmentette. Így összesen 79-en maradtak, 24 tiszt és 55 katona. A csoport január 9–10-én Drégelypalánkról először Nagyorosziba, majd Rétságra települt. A Homok városrészben lakó gyerekek, középiskolás tanulók 1918. december 20-ától, a karácsonyi szünet kezdetétől már nem járhattak iskolába a „prevrat” alatt, de ezt később március 1-jéig mégis engedélyezték.
A híd két oldalán őrség ellenőrizte a civil lakosság átjárását. Magyar oldalon a régi vámház, szlovák oldalon pedig az Ipoly utca sarki épülete volt az őrség helye. Március 1-jén a cseh katonák teljesen lezárták a határt: a híd közepét „spanyolbakokkal” eltorlaszolták, Nepomuki Szent János szobrát (melyet a nép csak Jánoskának nevezett) pedig maguk felé fordították, hogy rájuk vigyázzon. 1944 decemberében, a második világháború alatt a felrobbantott hidakkal együtt „Jánoska” szobra is végérvényesen eltűnt.
Márciusban újra növekedni kezdett a Pálmay-csoport létszáma. Sokan megszöktek az innenső oldalon lévő községek fiataljai közül. Azok, akik nem akartak a behívó kézhezvétele után a magyarok ellen harcolni, inkább átszöktek a demarkációs vonal túloldalára. A csoport így már több száz főnyire duzzadt. Kun Béla uralma alatt Pálmay Ernő katonái is nehéz helyzetbe kerültek. A Népbiztosok Kormánya Pálmayhoz megbízottakat küldött azzal, hogy álljanak át harcolni az ő oldalukra. „Katona vagyok, és nem érdekel a maguk politikája. Én csak a hazámat akarom megvédeni az idegenekkel szemben!” – volt Pálmay válasza. 1919 májusában ezért több tisztet és sorkatonát hozzátartozóikkal együtt letartóztattak és a váci vésztörvényszék elé hurcoltak. A csoport azonban összefogott, megmentette tagjait a bebörtönzéstől és a haláltól.
A Tanácsköztársaság kikiáltására reakcióként a cseh-szlovák kormány elrendelte az 1892–1898-as évfolyamok általános mozgósítását, ezt a parancsot azonban csak kevesen teljesítették. Sokan inkább átszöktek Magyarországra, és beálltak a Pálmay-csoportba. A magyarországi szovjetek külpolitikai helyzete azonban válságossá vált azzal, hogy április 17-én megkezdődött a román offenzíva, és május 2-án Szolnoknál már elérték a Tisza vonalát. Április végén Csehszlovákia is megtámadta Magyarországot. A budapesti munkás- és katonatanács erélyes védekezésre szánta el magát. Április 22-én Böhm Vilmost a tiszántúli hadsereg főparancsnokává, Stromfeld Aurél ezredest vezérkari főnökké, Szamuely Tibor népbiztost pedig a front mögötti bizottságok parancsnokává nevezte ki. A proletárdiktatúra így esett át első krízisén április 28. és május 7. között. Stromfeld Aurél vezérkari főnök, a régi monarchia egyik legjelesebb tisztje, átszervezte Kun Béla vörös seregét, és északi irányban indított támadást.
Elfogultság nélkül nehéz beszélni legújabb kori történelmünkről. Sok emlék él még az emberekben ezekről az eseményekről, viszont sajnos, kevés írásos emlékünk maradt meg. Ezért fontos dokumentuma az Ipoly menti harcoknak az a kéziratban fennmaradt visszaemlékezés is, amelyben Vendelín Sahulčík, az új államtól kinevezett második „zsupán” – azaz főispán – így emlékezik: „A bolsevikok fegyveres betörésére mi, hontiak élénken emlékezünk. Hiszen sehol nem volt megyei hivatal olyan közel a határhoz, mint Ipolyságon – alig 300 méterre! A hivatalt akkor vettem át, amikor 1919. március 26-án az első zsupán, Lehotský Gusztáv korponai ügyvéd lemondott. A megyei hivatal sok nehézséggel küzdve dolgozott tovább, a hivataloknak a fele sem volt elfoglalva, így mindenki kettő helyett dolgozott. Valamit tennünk kellett, hogy a hivatalnokok munkáját megkönnyítsük: április 9-én beindítottuk a közös menzát, Maršan ezredessel közösen biztosítottuk alkalmazottainknak az esti programot. Május elseje megünneplésére a katonasággal együtt nyilvános ünnepséget tartottunk. A megyeháza balkonjáról ünnepi beszédek hangzottak el, Mihály öcsém – akkor még főiskolás, egyúttal a megyei hivatal titkára Rázus költőnk versét, a Hoj zem drahá-t szavalta el.
De a polgárok és a régi hivatalnokok nem ünnepelték velünk a munka ünnepét. Budapestről olyan jelszavakkal voltak buzdítva, mint a »Nem, nem soha!« A buzdításon kívül a régi hivatalnokok megkapták a magasabb fizetést, különböző pótlékokkal, mint pl. 300 korona öltözködésre, 300 korona a gyerekekre stb. Arról, hogy ezek Magyarországon nyomtatott értéktelen pénzek, a félrevezetett hivatalnokok semmit nem tudtak.
Május 2-án katonaságunk lecserélődött. A hivatalnokok majdnem egész májust végigőrködték, alig aludtak, mivel megtudtuk, hogy a magyar oldalon több mint 1000 gyalogos katona áll, ágyúkkal és páncélvonattal felszerelve. Pozsonyba a történteket hetente kétszer is jelentettem. Május 16-án Šrobár Vavro miniszterrel személyesen is beszéltem, követelve a lehető leggyorsabb segítséget… Az Ipoly nem olyan széles és nagy folyó, mint a Duna, és a bolsevikok minket az irodáinkban lőhetnek agyon lövész­árkaikból, mint a verebeket… Végül sok kérésünkre május 29-én éjszaka megérkezett az erősítés – kb. 80 légiós katona öszvérekkel és 4-5 gépfegyverrel… Nagy lövöldözésre ébredtem: a város éjféltől körül volt zárva a bolsevikoktól… Kis létszámú légiós egységünk hősiesen küzdött, a várost éjféltől délután 3 óráig, tehát több mint 15 órán keresztül tartották. Csak ezután kezdtek visszahúzódni a Túr–Rakonca–Németi útvonalon” – írja Sahulčík.
Májusban tehát fegyverropogástól lett hangos az Ipoly egész völgye. A Pálmay-csoport létszáma is gyarapodott azokkal a fiatalokkal, akik átszöktek a demarkációs vonalon. 1919. május 29-én az ipolyhídvégi és ipolysági ütközet során a vöröskatonák egyesülve a Pálmay-csoporttal átkeltek a megáradt Ipolyon, ezzel ádáz harcok kezdődtek a város területén. A védelem egyik fontos gócpontja az Őrhegy csúcsa volt (kissé északra a mai temetőkerttől), ahol a nehézgéppuskák tüze fékezte a folyón való átkelést. A védelem másik fontos pontja a régi Várhegy, a mai Kálvária feletti terület volt, szintén géppuskás lövészekkel. Öt órán át harcoltak a város birtoklásáért, amely „pünkösdi csataként” került be a helytörténetbe.
Másnap a cseh csapatok visszavonulásra kényszerültek Palást és Korpona irányában. Így május 30-án, pünkösd vasárnapján Ipolyság rövid időre újra a magyar csapatok kezébe került. Berta Sándor nyugdíjas tanár korábban kiírta az itteni halotti anyakönyvből az elesett magyar katonák névsorát, melyben a következők szerepeltek:

Mivel az adatközlő szerint a halotti anyakönyv néhány helyen pontatlan volt, visszaemlékezései alapján ezeket az adatokat még kiegészítette a következőkkel: az új temető bejáratától mintegy 50 méterre szétvert koponyával feküdt Blumfeld borkereskedő fia, Árpád. Bizonyára az ütközet után hozzátartozói hazavitték tetemét Lévára, és ott került bejegyzésre a halottak közé. A 15. sz. Szathmáry Lajoson kívül még több súlyos sebesült került a helyi kórházba. Ezek nincsenek a halottak között feltüntetve. A halotti anyakönyvben találtak viszont másokat, így a cseh Durda Ján nevét (1891–1919), aki 28 évesen vesztette el életét. Még az ütközet előtt, járőrszolgálatot teljesítve halt meg mint százados. Lova bevitte tetemét a szálláshelyre, így a temetésére a lovát is kivezették. Sliva Emil tizedes a 8. határzászlóaljból szintén május 30-án esett el, az ő neve sem szerepelt az elesettek között.
Az áttörés napján és az azt követő napokon 22 civil vesztette életét, többnyire nők.
A következő, aránylag békés napokban sor került a vöröskatonák katonai tisztelet­adással történő temetésére. Az ipolysági temetőben, a főbejárattól balra voltak eltemetve, sírkeresztjükön nevükkel. Sajnos, az 1948 utáni politikai változások miatt ezek a sírok el lettek hanyagolva, a fejfák elkorhadtak. A vaskeresztek már az újabb rendszerváltás utáni években (1990–92-ben) készültek a mezőgazdasági iskola műhelyeiben. Nemsokára a közös sírhalmok elé egy szép kopjafa-kompozíció került, a Megbékélés Kapuja. Ehhez a faanyagot a kemencei erdészet adta, a művészi fafaragó munkát pedig Tass város pedagógusai vállalták.
A pünkösdi ütközetben és az azt követő napokban elesettek névsora a következő:

Megjegyzés: Bartos Elemér a zsidó temetőben lett eltemetve. Blumfeldet a szülei valószínűleg Lévára vitték, és az ottani temetőben nyugszik. Hribyk Kázmér garamszőllősi lakos holttestét a kórházban ismerték fel idős szülei, és valószínűleg övé az egyik „ismeretlen” fejfájú sír.

Az elesett cseh katonák sírjai vaskerítéssel vannak körülvéve, közel a magyar katonák sírjaihoz. Berta Sándor helyszínrajzot is készített az akkor még olvasható sírkövek feliratairól.
A „pünkösdvasárnapi” csatában csupán Ipolyhídvég és Ipolyság között 71 katona vesztette életét a magyarok közül, míg a csehek veszteségét ennek néhányszorosára becsülték a harcok után. A légionisták nagyobb része a visszavonulás alatt esett el, amikor a város feletti útelágazásoktól a Korpona-patak mellett tovább tartott az üldözésük Palást és Korpona irányában.
Vendelín Sahulčík visszaemlékezése szerint: „A harcok tovább folytatódtak Korpona és Selmecbánya környékén, ez utóbbi június 15-ig Hont megye székhelye volt. Gondot okozott a lakosság azon része, akik a magyarokkal szimpatizáltak. Június 15-e volt a legvéresebb ütközetek napja a Selmecbánya–Piarg–Bakabánya–Hontbagonya vonalon. A mi oldalunkon emberi életekben 15-18%-os volt a veszteség. Június 24-e után lassan visszatértek hivatalnokaink is” – írja a zsupán Selmecbányáról, az akkori megyeszékhelyről. Akkor az új (ideiglenes) demarkációs vonal a felsőtúri útkereszteződésnél volt.

„Ennyit röviden azokból a történetekből, amelyek 1919-ben Hontban zajlottak… Ezek a jegyzeteim csak apró részletek az eseményekből, amelyekre ma is emlékszem – a véres májusi-júniusi napokra, amelyek próbára tettek mindnyájunkat…” – írta jegyzetei végén Hont megye második zsupánja, aki azelőtt Hont-Nádas községnek volt a plébánosa, Vendelín Sahulčík. Ő hitte, hogy az elesettek életüket áldozták a kor jelszava szerint: „Za Boha, za vlasť, za národ” – vagyis az Istenért, a hazáért, a nemzetért.
A történelem ismerete akkor éri el célját, ha közelebb hozzuk a megtörtént eseményeket az utókor emberéhez. Esetünkben megnézni, felkutatni az események lényegét és tisztelettel adózni elesetteink emlékének!
Felhasznált irodalom

Berta Sándor: Ipolyság, a demarkációs vonaltól kettészelve. Kézirat
Sahulčík, Vendelín: Maďarskí boľševíci v Honte (Magyar bolsevikok Hontban). Kézirat

Rövid URL
ID2425
Módosítás dátuma2016. szeptember 16.

Komzsík Attila – László Béla: Modernizációs tartalékok és veszteségek

1. Kisebbségi létállapot és kialakulása (áttekintés) A szlovákiai magyar nemzeti közösségről, nemzetközi jogi szempontból mint kisebbségi közösségről 1919. szeptember 10-e után beszélhetünk. Ugyanis ekkor írták...
Bővebben

Részletek

1. Kisebbségi létállapot és kialakulása (áttekintés)

A szlovákiai magyar nemzeti közösségről, nemzetközi jogi szempontból mint kisebbségi közösségről 1919. szeptember 10-e után beszélhetünk. Ugyanis ekkor írták alá a fő szövetségi és társult hatalmak Csehszlovákiával az ún. garanciaszerződést a Párizs melletti Saint-Germain-en-Lay kastélyban. Azonban már korábban, 1919. április 3-án elfogadta a prágai Nemzetgyűlés az első olyan törvényt, amely az új határokon belül az oktatás nyelvét szabályozta. Ezt a törvényi rendelkezések többek között az idegen (nem szlovák és cseh) nyelvi közösségek által működtetett elemi és polgári iskolák alapításának szabályázásával kívánták elérni.
Az impériumváltást követően szlovák tannyelvűvé vált a magyar középiskolák egész sora. Szlovákiában csupán négy önálló magyar tannyelvű gimnázium és egy tanítóképző maradt meg. A mai Szlovákia területén 1918-ig az akkori értelmezés szerint hat felsőfokú intézményben folyt magyar nyelvű oktatás: a pozsonyi Magyar Királyi Erzsébet Tudományegyetemen, a kassai Állami Gazdasági Akadémián, a kassai Állami Joga­kadé­mián, a pozsonyi Egyetemes Evangélikus Teológiai Akadémián, az Eperjesi Evangélikus Kollégiumban, valamint a selmecbányai Magyar Királyi Bányászati és Erdészeti Főis­kolán. (Popély 1998) Ezen intézményeket 1921-re az új hatalom vagy megszüntette, vagy szlovák tannyelvűvé változtatta, egy részük pedig átmenekült Magyarországra.
Részben nyelvi okok miatt a magyar fiatalok a hazai cseh vagy szlovák nyelvű egyetemek helyett a megmaradt színvonalasabb csehországi német nyelvű egyetemeket részesítették előnyben. A húszas évek második felében azonban kezdett megfordulni a kocka, és egyre több magyar fiatal iratkozott be cseh vagy szlovák nyelvű felsőfokú intézményekbe. Mindemellett továbbra is igen nagy volt az igény a magyar nyelvű felsőfokú továbbtanulás iránt Magyarországon. Ennek vonzását lényegesen lecsökkentette az 1928-ban hozott minisztériumi rendelet, amely megtiltotta a Magyarországon szerzett oklevelek nosztrifikálását. Csehszlovákiában a két világháború között egyetlen magyar nyelvű felsőfokú jellegű oktatási intézmény működött, mégpedig az 1925-ben létrehozott losonci református teológia.
Rövid története során – kurta harminc év alatt – mindenekelőtt a második világháború utáni kitelepítésekkel a szlovákiai magyarságot kétszer is megfosztották szinte teljes értelmiségi rétegétől.
A magyar nyelvű polgári és felsőfokú továbbtanulás lehetőségeinek korlátozása vagy megszüntetése és az egyre gyakoribb diszkriminatív hatósági intézkedések a szlovákiai magyarságnak a többségi nemzetekhez viszonyított műveltségi szintbeli lemaradását vetítették elő. Erre mutatnak rá az 1937-es statisztikai adatok is. Az 1930-as statisztikai adatok szerint Szlovákia összlakosságának 17,8%-a vallotta magát magyar nemzetiségűnek. A polgári iskolák tanulóinak csak 8,7%-a volt magyar nemzetiségű. 1938-ban Csehszlovákiában 953 magyar nemzetiségű főiskolás hallgató volt, ami 3,1%-nak felel meg, holott az összlakossági arányok szerint 5,5%-nak kellett volna lenni.
A Szlovákiához csatolt magyar többségű területeken a magyarság Kárpát-medencei története során még regionális szinten sem alkotott valamilyen társadalmi, gazdasági, közigazgatási egységet, és nem alakulhatott ki a felvidéki történelmi identitás.
A szlovákiai magyarság a Szlovákia és Magyarország közötti több száz kilométeres országhatár mentén többször elvékonyult sávban él, amely lényegében a nyugati, közép- és keleti tömbmagyarságot köti össze. A több megyei szintű közigazgatási egységbe való szétszórtsága szinte teljesen lehetetlenné tette egy viszonylag egységes gazdasági térségbe történő tömörülését a magyarságnak. A legnagyobb, a nyugati tömbmagyarság gazdasági szerepvállalását gyengíti Pozsony vonzása, amely egyre keletebbre tolódik ki. A többnyire agrárterületeken élő magyarság helyzetét nagyban befolyásolja az agrárágazatok leépítése, a magyar agrárszakember-hiány. Az ideologizált erős szlovák tőke az agrár-, de egyéb irányú vállalkozásokon keresztül erőteljesen hatol be a magyarlakta területekre, s magával hozza a szlovák etnikai munkaerőt. Mindezek a munkahelyi, társadalmi nyelvhasználat terén, a társadalmi életben is a magyar etnikai kapcsolatok, kötődések fellazulása irányába hatnak.
A szlovákiai magyarságot jellemző társadalmi, gazdasági problémák sokassága lényegében három alapproblémára vezethető vissza. Ezek: az alacsony természetes népszaporulat, a magas asszimiláció és az alacsony műveltségi szint.
A kulturális életen kívül Szlovákia magyarsága nem tudta kialakítani saját autonóm gazdasági, társadalmi, közigazgatási térségét, se elérni azt, hogy alapvető befolyással rendelkezhessen az őket érintő ügyek intézésében. Erre a 20. századi geopolitikai nagyhatalmi játszmák keretein belül a választott bátortalan, esetleg élesebb konfliktusoktól való félelem diktálta stratégiák és taktikák mellett gyakorlatilag esélye sem volt.
Az élet mindennapi gondjai mellet a nemzeti kisebbségek vállát súlyosan terheli a megmaradás, a kisebbségi lét megtartása.
A magyar identitás megtartásáért és megéléséért a küzdelem két fronton folyik. Az első a többségi államhatalommal és közhangulattal szemben folyó küzdelem az autonóm társadalmi és gazdasági lét megteremtéséért. A második küzdelem a kisebbségi közösségen belül folyik a saját maga által kimunkálható, létrehozható és autonóm módon működtethető kisebbségi közösségi létformák kialakításáért.

2. Oktatási expanzió és a kisebbségek továbbtanulása

A (cseh)szlovákiai oktatási rendszer alapjait az első világháború után rakták le a nemzetállamok eszméi alapján. Ezt némileg átalakította a második világháború után az erős szovjet oktatásexpanzió. Azonban az oktatási rendszerek változásait később az egyes oktatási szintek fokozatos tömegesedése is befolyásolta.
A továbbtanulási igény éltetője mindenekelőtt a középosztály. A középosztályosodás, polgárosodás előrehaladása gerjeszti lényegében a művelődési szintek fokozatos tömegesedését. A magyarság Szlovákiában a fentebb röviden körvonalozott körülmények között fokozatosan lemaradt a polgárosodás tekintetében a többségi társadalomhoz viszonyítva, amit egyfajta modernizációs deficitként jellemezhetünk. E hiány halmozódik még azáltal is, hogy a magyarság többnyire agrárjellegű vidékeken, kisebb városokban, falvakban lakik. A továbbtanulási igények lassabban, késleltetve nőnek, mint a többségi szlovák társadalomban.
A továbbtanulási igények tömegesedéséből eredő modernizációs többlet fontosságára a szlovákiai magyarság és oktatáspolitikája kellőképpen nem figyelt fel, amikor a rendelkezésünkre álló iskolahálózat keretein belül kellő intenzitással nem szorgalmazta és nem kezdeményezte a magasabb szintű oktatás fejlesztését, létrehozását. Így a két világháború között a polgárosodást elősegítő polgári iskolaoktatásban való viszonylag alacsony részvétele indította el a szlovákiai magyarság modernizációs deficitjének a létrejöttét. A második világháború után az ötvenes, hatvanas években hasonlóan, az immár tömegesedő középiskolai művelődésben alakult ki modernizációs deficitje a magyar közösségnek. Ekkor a továbbtanulási igényeket a szakképzés felé terelték, és éppen a szakközépiskolai oktatás terén lépett fel jelentős deficit mind a magyar iskolák, mind a magyar tanulók száma tekintetében.
A szlovákiai magyarság modernizációs tartalékai a felsőoktatásban a legjelentősebbek. Trianon óta 50% körüli deficit alakult ki, amely önmagát generálja. A 20. század utolsó évtizedében éri el a felsőoktatás tömegesedése Szlovákiát. Amikor a kisebbségi oktatás alapjait rakták le az első és második világháború után, a felsőoktatás iránti igény még alacsonyabb volt, és a kisebbségi felsőoktatási politikák többnyire csak a pedagógus- és lelkészképzés problémáinak megoldására irányultak. A hetvenes, nyolcvanas években a felsőoktatás lassú tömegesedése sem ébresztette fel Szlovákiában az igényt a más szakirányú magyar nyelvű felsőoktatás indítása iránt. A szlovákiai kisebbségi oktatást felkészületlenül érte a tömeges felsőfokú továbbtanulás beköszöntő hulláma. Ezt még hatványozza az európai integráció folyamatában már most megmutatkozó társadalmi, gazdasági igények változása a művelődés, oktatás iránt. A magyar közösség kulcskérdése az általa lakott régiók felzárkózása az országon belül az Európai Unió fejlettebb régióihoz.
Az oktatás expanziója nemcsak velejárója a modernizálódásnak, hanem hajtóereje is. Ezért tudnunk kell, hogy mekkora modernizációs tartaléka van a szlovákiai magyarságnak és az általa lakott régióknak, és milyen gyorsan lehetséges ezt a tartalékot mozgósítani, mekkora ennek a hajtóereje. A fönti elemzések már arra utalnak, a későbbi statisztikák pedig bizonyossá teszik, hogy a szlovákiai magyarság modernizációs tartalékát még nem sikerült kellő szinten aktivizálni, ami láthatóan csak erőltetett, felszínes modernizációt tesz lehetővé. Ezért fontos társadalmi és politikai stratégiai törekvés a meglevő modernizációs tartalékok mielőbbi fölélesztése, kiszélesítése és serkentése. Ez többek között, sőt talán mindenekelőtt a továbbtanulás és szakképzés iránti igények fölkeltését és célzott kielégítését jelenti. (Kozma 2000)
Mielőtt kitérnénk a szlovákiai magyar közösség imént summázott modernizációs állapotának számbeli bemutatására, szóljunk néhány szót arról az oktatási, mindenekelőtt felsőoktatási környezetről, amely körülhatárolja a magyar fiatalok művelődését.

3. A szlovákiai felsőoktatási rendszer

Önálló felsőoktatásról a törvényhozás, az irányítás és végrehajtás szintjén Szlovákiában csak 1993-tól, az önálló Szlovák Köztársaság megalakulásától beszélhetünk. Előtte a szlovákiai felsőoktatás teljes egészében az egységes csehszlovák felsőoktatás integrált része volt. Csehszlovákiában megalakulását követően azonnal hozzáláttak az Osztrák–Magyar Monarchiából örökölt iskolarendszer gyökeres átalakításához. Ennek politikai indítékai abból eredtek, hogy a soknemzetiségű országban az ún. államalapító csehek és szlovákok dominanciáját létrehozzák. Az így kialakult és a második világháború után továbbfejlesztett felsőoktatás nem sorolható be sem a duális többcsatornás, sem a lineáris többlépcsős rendszerekbe, leginkább az egyszintű, egylépcsős felsőoktatás fogalmával jellemezhető. A képzés ideje 4, 5 vagy 6 év volt, az egyes szakterületektől függően. A felsőoktatási intézmények nevében főiskola vagy egyetem szerepelt, ami nem jelentett képzési szintbeli különbséget. Ugyanis ettől függetlenül a végzősek diplomái teljesen egyenrangúak voltak a munkavállalás, a bérezés, a társadalmi elismerés szempontjából. Ebből a sajátos felsőoktatási rendszerből teremtette meg a kitörés lehetőségeit az 1990. július 1-jével életbe lépett 172/1990 sz. felsőoktatási törvény (Zákon o vysokých školách), amely már lehetőséget biztosított a különböző szintű felsőfokú képzésnek (Zákon 1990, 21. §). Az első szint a Bachelor („bakalár”, bakkalaureatus, Bc), titulust eredményezi, míg a második, a mesterképző szint a használt Master helyett tudományterületektől függően: a. „magister” (Mgr.), b. „inžinier” (Ing.), c. az orvosi, állatorvosi képzésben a MUDr., MVDr. titulust. Az említett törvény érdekessége, hogy valójában lehetőséget kínált az addigi egyszintű képzés megtartására, de mind a duális, mind a lineáris modellek kialakulására is. Ennek ellenére a szlovákiai felsőoktatást a kilencvenes években csak az intézményeken belüli duális képzési formák kialakulásának lassú folyamata jellemezte. (László 2006)
E vajúdásnak vetett véget a bolognai folyamathoz való csatlakozás, amelynek a 2002. április 1-jén életbe lépett teljesen új szemléletet tükröző 131/2002-es számú felsőoktatási törvény nyitott utat. E törvény egyedülálló Európában a tekintetben, hogy egyértelműen kimondja: Szlovákiában csak az egymásra épülő három fokozatú akkreditált tanulmányi programok szerint folyhat felsőfokú képzés. A minisztérium csak kivételes esetekben engedélyezhet olyan, ún. összevont tanulmányi programokat, amelyek második szintű diplomához vezetnek anélkül, hogy közben 3 év után diplomával végződő kimenetet biztosítana. Az említett törvény sajátossága, hogy a bolognai rendszerbe beépítette az egyetemi, ún. kisdoktori fokozatok megszerzésének lehetőségét a magiszteri titulussal rendelkezők számára. Érdekességként említjük meg, hogy a második szinten szakterületek szerint két titulust különböztet meg a törvény, az egyetemi doktori képzésben hatot és a harmadik szintű programokban négyet.
A két erre tervezett átmeneti évet végül is ki kellett bővíteni, így a 2005/2006-os akadémiai évtől kezdődően már csak a bolognai rendszerben lehetett felsőfokú tanulmányokat indítani. 2010-ben a teljes ötéves bolognai rendszer kifutása után már bizonyos következtetéseket is le lehet vonni a folyamat szlovákiai hatásáról. Ezek egyike, hogy a nyilvános és magánintézményekben 2008-ban a bolognai modellben először az első ciklusban 20 481 nappali hallgató végzett és ugyanebben az évben a második ciklus első évfolyamába 19 144 nappali hallgató iratkozott be. A munkaerőpiacot csak a hallgatók 6,5 százaléka választotta. Hasonló volt a helyzet 2009-ben is. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy Szlovákiában a régi egyszintű felsőoktatás folytatódik a bolognai modellben. Az első ciklus után nem mutatkozik hajlandóság a kilépésre, sem társadalmi igény a Bc. végzősek befogadására, de hatalmi szándék sem mutatkozik e folyamatok befolyásolására.
A Bolognára való átállás folyamatában Szlovákiában kialakították a 364 tanulmányi szak rendszerét, a szakok 27 tudományágba, ezek pedig 9 tudományterületbe vannak besorolva. A tanulmányi szakok tartalmi leírásai is elkészültek. A felsőfokú tanulmányokat a hallgató a tanulmányi programokban végzi, amelyek egy-egy tanulmányi szakra épülnek oly módon, hogy a programnak tartalmaznia kell a tanulmányi szak számára előírt tanagyag legalább hatvan százalékát.
A 3+2 formát ajánló bolognai modellre való átállás legérzékenyebb és talán legfontosabb része az új tanulmányi programok elkészítése. A munkaerőpiacon való alkalmazhatóság szempontjából fontos képességek, készségek megszerzésének és a továbbtanulást igénylő elméleti ismeretek elsajátításának összehangolása jelenti a programok készítőinek a legnagyobb gondot. A szlovákiai felsőoktatási intézmények sem találták meg eddig erre a problémára a megfelelő megoldást. Kisebb-nagyobb tartalmi változtatások mellett úgy készítették el a tanulmányi programjaikat, hogy a korábbi egylépcsős programokat kettéosztották, bakkalaureatusi vizsgát és szakdolgozat megvédését előírva diplomás kimenetet biztosítottak a munka világába. Így a hagyományos egyetemek nem foglalták le a munkaerőpiac konkrét szakképzettségeket és munkavégzési készségeket igénylő és kínálkozó terepeit, átengedve ezeket részben a magán felsőoktatási intézményeknek, amelyek létrehozását így közvetve is ösztönözték.
A bolognai modell bevezetését előirányzó 2002-ben elfogadott törvény éveiben egy magán felsőfokú intézmény működött Szlovákiában, 2010-ben már tíz ilyen intézmény volt, és hallgatói az összes hallgatók 16,8%-át tették ki. (Výročná 2009)
A szlovákiai munkaerőpiacot sem találta Bologna megfelelően felkészülve az eddig szokatlan Bc végzettségűek befogadására.
A szlovákiai felsőoktatási rendszer további sajátossága a hatévenként esedékes ún. komplex akkreditáció, amely alkalmával az akkreditációs bizottság átfogóan átvilágítja az egyetemet, valamennyi programját újból akkreditálja. Ennek alapján sorolják be az intézményeket három kategóriába. Azonban nem teljesen tisztázott ennek a következménye.
Nem utolsósorban említsük meg, hogy az 131/2002-es törvény szerint a felsőoktatási intézmények kikerültek az állami intézmények kategóriájából, és sajátos nyilvános önkormányzati intézményekké váltak, amelyeket az állam vállalatszerűen működtet. Ez többek között azt jelenti, hogy az állam eddig gyakorolt feladatköreinek egy részét az intézmények új szerve, az igazgatótanács látja el. Emellett megmaradtak a hagyományos kari, egyetemi szervek a Szenátus és a Tudományos Tanács.
4. Szlovákiai magyarok a felsőoktatásban

Az alábbiakban a nyilvános és magán felsőoktatási intézmények nappali hallgatóinak statisztikai adataira fogunk támaszkodni, a katonai és rendőrtiszti képzést folytató állami intézmények statisztikai adatai nélkül. Ugyanis ezek adatai a múltban nem mindig voltak hozzáférhetőek, az extern (levelező) hallgatók nemzetiségi összetételéről pedig egyáltalán nem készülnek statisztikai kimutatások.

1. táblázat. A magyar nemzetiségűek aránya korcsoportok szerint

Korcsoport

(évek)

A magyar nemzetiségűek százalékos aránya
1991 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011
0–4.,

óvoda

 8,54 7,62 7,46 7,30 7,14 6,98 6,82 6,65 6,49 6,33 6,17 6,01
5–14.,

alapiskola

 8,97 7,70 7,61 7,52 7,43 7,34 7,25 7,15 7,06 6,97 6,88 6,79
15–19.,

középiskola

 9,54 8,36 8,24 8,11 7,99 7,86 7,74 7,62 7,49 7,37 7,24 7,12
20–24.,

egyetem

10,09 8,50 8,40 8,30 8,19 8,09 7,99 7,89 7,79 7,68 7,58 7,48
Teljes

populáció

10,76 9,68 9,59 9,49 9,40 9,30 9,21 9,12 9,02 8,93 8,83 8,74

Szlovákiában valójában az 1989-es politikai rendszerváltást követően kezdődött el a felsőoktatás fokozatos és tartós tömegesedése. 1990 óta a nappali tagozatos hallgatók száma 2,64-szeresére nőtt. A magyar nemzetiségű hallgatók számának 2,46-szeres növekedése csaknem követni tudta ezt a nagyarányú fejlődést. A második világháború óta a magyar nemzeti közösségen belül a diplomások aránya azonban messze elmaradt a magyar kisebbségnek egyrészt az ország teljes lakosságához viszonyított, másrészt az illető korcsoporton (20–24 évesek) belüli arányától.
Az egyetemista korcsoporton (20–24 évesek) belül a magyar nemzetiségűek aránya 1991 és 2001 között 15,76%-al csökkent Szlovákiában. Ez az aránycsökkenés a 2001 és 2011 között – előrejelzésünk szerint – 12%-ra módosul, ami arra is utal, hogy a magyar fiatalok asszimilációjának üteme a mostani évtizedben némileg mérséklődik (lásd az 1. táblázatot). A felsőoktatás is globalizálódik. Megnőtt az igény a külföldi tanulás iránt főleg ott, ahol nyelvi akadályok nincsenek. Ennélfogva a szlovák fiatalok előtt megnyíltak a csehországi egyetemeken való továbbtanulás lehetőségei. Ugyanez el­mond­ható a szlovákiai magyar fiatalokról is a magyarországi egyetemek irányában. A külföldön tanuló szlovák állampolgárságú hallgatók némileg módosíthatják a hazai statisztikai adatokat. Az európai mobilitási programokban részt vevő hallgatókon túl érdemes tehát figyelni a teljes tanulmányokat külföldön végző hallgatókra is, mivel ezek száma ma már az előbbiek többszöröse Szlovákia viszonylatában. Szlovákia, Csehország és Magyarország egyszerre lett 2004-ben az Európai Unió tagja, és gyakorlatilag közel egy időben vezették be a bolognai rendszert. Emellett a nagyobb hagyományokkal rendelkező magas színvonalú cseh és magyar egyetemek vonzóak a szlovákiai és a szlovákiai magyar fiatalok számára, hiszen nincsenek nyelvi akadályok. Ezek dinamikus növekedését illusztrálja, hogy 2003-ban a csehországi egyetemeken tanuló 7437 szlovákiai hallgató a Szlovákiában tanuló szlovák állampolgárságú hallgatók 5,2 százalékát tette ki, és 2009-ben ez az arány már 10,7 százalékon van. A szlovákiai magyar nemzetiségű fiatalok számára a magyarországi egyetemek vonzása a színvonal mellett nyelvi okokra is visszavezethető. E fiatalok számának változásait a csehországiaktól eltérően tehát más tényezők is befolyásolják.
Ezen okokból a korrekt következtetések levonása végett nem elég a szlovákiai állampolgárságú magyar nemzetiségű fiatalok felsőfokú művelődését csak a szlovákiai belső viszonyok között tanulmányozni, kutatni. Európában különleges szlovákiai sajátosságok közé tartozik a Csehországban felsőfokú tanulmányokat folytató szlovákiai hallgatók igen magas aránya. (Zpráva 2009) Ez bizonyos értelemben a szlovákiai felsőoktatás leminősítésének jele. Ugyanakkor modernizációs veszteségekhez vezet, mivel a hallgatók jelentős része már külföldön vállal munkát. A szlovákiai magyarok számára a Csehországban és Magyarországon tanuló felsőfokú hallgatóinak magas száma még érzékenyebb modernizációs veszteségeket indukál. A statisztikai oktatáskutatás terepe itt a középiskolai oktatás tekintetében a szlovákiai és a magyarországi adatok együttese. A felsőoktatás tekintetében pedig a szlovákiai, csehországi és magyarországi statisztikai adatok együttesére támaszkodunk. A felhasznált és közölt adatok a szlovák állampolgárokra vonatkoznak (SzA).
Szlovákia és Csehország viszonylatában a nyilvános, magán- és egyházi intézményekben tanuló nappali diákok, hallgatók statisztikai adatait vettük figyelembe, Magyarország esetében pedig az állami, egyházi és alapítványi fenntartású intézmények adatait.
A szlovákiai magyarok felsőfokú művelődésének mélyebb elemzéséhez nem elégségesek a hivatalos, nyilvános statisztikai adatok. Ezek alapján kigenerálhatók olyan statisztikai adatok, amelyek a művelődés finomabb részleteire is rámutatnak. Melyek azok a támaszadatok, amelyek a részletesebb statisztikai adatok kigenerálásának folyamatában kulcsszerepet töltenek be?
1. Első ilyen statisztikai adat a magyar nemzetiségűek aránya főiskolás korcsoporton (20–24 év) belül. A népszámlálások szolgáltatják az egyedüli pontos megbízható hivatalos adatokat. Ezek alapján lehet kikalkulálni meglehetően nagy pontossággal a népszámlálások közötti évek statisztikai adatait az egyenletes elosztás elve alapján. Előrejelzések megfogalmazásához, a tendenciák kitapintásához azonban szükséges kiszámítani a 2011-es népszámlálás lehetséges statisztikai adatait. Ehhez itt két forrást használunk fel. Az egyik a 2008-ban a SÚSR (VDC 2008) által 2011-re közzétett előrejelzés Szlovákia lakosainak számáról. A második forrás a Gyurgyík László által végzett kutatások eredménye a szlovákiai magyar lakosok számának 2011-re esedékes becslésére (Gyurgyík 2008). Gyurgyík László 2011-re egy pesszimista és egy optimista becslést készített a szlovákiai magyarság számának alakulásáról. Mi itt elemzéseink alapjául e két előrejelzés átlagát vettük. (Komzsík–László 2009, 86. p.) Ezek alapján a magyar nemzetiségűek aránya a főiskolás korcsoporton (20–24 év) belül 2009-ben 7,68% (lásd az 1. táblázatot).
2. A második támaszadat a szlovákiai felsőfokú intézményekben a 2009/2010. akadémiai évben a magyar nemzetiségű hallgatók 4,56%-os aránya lesz (Statisztika 2009). A Csehországban tanuló szlovákiai felsőoktatási hallgatók körében – pontos adat híján – a magyar nemzetiségűek arányát szintén 4,56%-ban becsültük meg.
3. A harmadik támaszadatunk a magyar nemzetiségű középiskolások körében a magyar tannyelvű középiskolát látogató diákok arányára vonatkozik. Ezt 70,59%-nak vettük, ugyanis ez az utolsó öt év (2005–2009) százalékos arányainak átlaga (Štatistika). Ennek alapján biztos adat híján feltételezzük, hogy a magyar nemzetiségű felsőfokú hallgatók szintén 70,59%-a magyar tannyelvű középiskolába járt. A Magyarországon tanuló hallgatókra úgy tekintünk, mint akik magyar nyelvű középiskolát végeztek.
Ezek alapján az említett három országra kiterjedő és a 2009/2010-es akadémiai évre vonatkozó összesített statisztikai adatokat a 2. táblázatban foglaltuk össze (Štatisztika 2009; Gyorsjelentés 2010; Zpráva 2009).

2. táblázat. Szlovákiai magyarok a felsőoktatásban

  SzA MN MT MN-KL MN-HI MT-KL MT-HI
Szl. 139 116 6 347 3 969   9 081 2 734 5 900 1 931
Cseh.   16 521   753   471   1 078   325   700   229
Magy.     1 943 1 943 1 943   1 943      0 1 943      0
Összesen 157 580 9 043 6 383 12 102 3 059 8 543 2 160

Az első oszlop tartalmazza a szlovák állampolgárságú (SzA) felsőfokú hallgatók pontos számát nappali képzésben. A második oszlop a magyar nemzetiségű hallgatók (MN) számát tartalmazza, Szlovákia és Csehország viszonylatában az említett 4,56%-os arány alapján kiszámítva. A magyar tannyelvű középiskolát végzett felsőfokú hallgatók (MT) számadataihoz úgy jutottunk, hogy kiindultunk a MN hallgatók (9043) 70,59%-ból (6383) és ebből kivonva a Magyarországon tanuló hallgatók számát (1943) megkaptuk a szlovákiai és csehországi magyar nemzetiségű hallgatók körében (7100=6347+753) a magyar tannyelvű középiskolát végzettek számát (4440=3969+471), amely 62,54%-nak felel meg. Ahhoz a statisztikai adathoz, hogy hány magyar nemzetiségű hallgatónak kellene lennie a felsőoktatásban (MN-KL), felhasználtuk az ismertetett 7,68%-os korcsoportarányt. Így jutottunk el a 12 102 hallgatói számhoz. Ebből kivonva a Magyarországon tanuló hallgatók számát, megkapjuk azt a hallgatói számot, ahány magyar nemzetiségű hallgatónak kellene tanulnia a szlovákiai és csehországi felsőfokú intézményekben. Az ott tanuló szlovákiai hallgatóknak ez 6,53%-a. Azokhoz a számadatokhoz, hogy hány magyar tannyelvű középiskolát végzett felsőfokú hallgatónak kellene tanulnia (MT-KL) a felsőoktatásban, az MN-KL hallgatói számokból ugyanolyan számolási algoritmussal juthatunk el, mint ahogyan azt fentebb a magyar tannyelvű középiskolát végzett hallgatói számok kigenerálásánál tettük. Így eljutottunk ahhoz az adathoz, hogy a szlovákiai és csehországi MT-KL hallgatói szám az MN-KL hallgatói számnak 64,97%-át teszi ki.

5. Tartalékok és veszteségek

Az így elkészített táblázatban a szlovákiai magyarok felsőfokú művelődésének finomabb, részletesebb, mélyebb szerkezeti mutatói jelenítődnek meg. A számadatok mögött húzódnak meg aztán a lényeges mérvadó megállapítások.
A magyar nemzeti közösség felsőfokú művelődésében ún. modernizációs tartalékként jelenik meg a 3059 számot kitevő hallgatói hiány (MN-HI), amely tetemes 25,28 százalékban mérhető. Nagyon lényeges, hogy a magyar kisebbség társadalmában mennyire vannak meg a tartalékok aktiválásához szükséges belső és külső motivációs feltételek. E modernizációs hallgatói tartalékszámot évfolyamokra bontva (osztva öttel) azt kapjuk, hogy évenként 612 magyar nemzetiségű középiskolás diákkal kellene többnek bekerülnie a felsőoktatásba ahhoz, hogy az országos korcsoport arányokat elérje.
A magyar tannyelvű művelődésben meglevő felsőfokú modernizációs tartalékokat (MT-HI) a 2160 hallgatói hiány adja, vagyis 432-vel több magyar nyelvű középiskolát végzett diáknak kellene évenként beiratkozni a főiskolákra, mint ahányan jelenleg teszik.
A 2009/2010-es akadémiai évben a magyar tannyelvű középiskolát végzett 6383 felsőfokú hallgató közül 1982 a szlovákiai magyar nyelvű felsőoktatásban végzi tanulmányait, tehát 31,05%-uk. Ez sugall egy feltételezést, hogy a szlovákiai magyar nyelvű felsőoktatás modernizációs tartalékát a 432 hallgatói hiány 31,05%-a adja, amely évenként 134 hallgatót jelent. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a hazai magyar nyelvű felsőoktatás modernizációs tartalékai az itt ecsetelt értelemben csaknem kimerültek, hiszen a 134 hallgatói tartalékon négy intézmény osztozik.
A szlovákiai magyar nemzetiségű hallgatók 21,49%-a Magyarországon, 8,32%-a Csehországban, tehát összesen legalább 29,81%-a külföldön végzi tanulmányait. E hallgatók nagy részét a magyarság modernizációs veszteségei közé sorolhatjuk, hiszen nagy valószínűséggel (főleg Magyarország viszonylatában) többségük már nem tér vissza szülőföldjére. Ez valójában nemcsak a szlovákiai magyarság modernizációs vesztesége, hanem egész Szlovákiáé is. A magyar nemzeti kisebbségi lét szempontjából még szembetűnőbbek a veszteségek, hiszen a magyar tannyelvű középiskolát végzett felsőfokú hallgatóknak már 30,44%-a tanul Magyarországon, és csak 62,18%-a Szlovákiában. Ez az agyelszívás egyértelműen a szlovákiai magyar értelmiségi réteg kárára történik, és lényegesen negatívan befolyásolja az otthon maradottak esélyeit a régiók modernizációs versengésében.
E fejlődési folyamat tendenciájára mutatnak rá a további statisztikai adatok is, melyek szerint pl. az 1995/96-os akadémiai évben a Magyarországon tanult szlovákiai magyar felsőfokú nappali hallgatók száma 373 volt, ami a Szlovákiában tanult magyar hallgatók 10,83%-át tette ki. Ez az arány gyorsan növekedett, 1998-ban már 19,4 százalékon volt, 2003/04-ben, a szlovákiai magyar egyetem (Komárom 2004) létrehozása előtt már 35,2 százalékra emelkedett. Valószínűleg e magyar egyetemen való tanulási lehetőségek miatt, de demográfiai okok miatt is a 2009/10-es tanévre ez az arány 30,6%-ra mérséklődött. (Gyorsjelentés 2010)

Továbbra is az említett három ország összesített statisztikai adataira támaszkodunk. A művelődési problémák egy másik megközelítését szolgáltatják a középiskolai diákok és a felsőfokú hallgatók számadatainak összehasonlításai. A 2009/10-es tanév adatai szerint az egy évfolyamra eső felsőfokú hallgatók száma (31 516) az egy évfolyamra eső középiskolás diákok számának (70 985) 44,40%-át tette ki. Ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a szlovákiai állampolgárságú érettségizők átlagában 44,40%-a folytatja tanulmányait a felsőoktatásban. A szóban forgó tanévben 19 472 szlovákiai magyar fiatal tanult a középiskolákban, közülük 13 775 magyar tannyelvű iskolába járt. Ha ezeket az adatokat összevetjük az 1. táblázat adataival, akkor a magyar nemzetiség modernizációs tartalékai abban is felfedhetők, hogy érettségiző fiataljainak átlagban csak 37,16%-a kerül a felsőoktatásba.
Az itt alkalmazott statisztikai technikák, módszerek eredményei alapján még egy érdekes megállapítást tehetünk. Ugyanis a magyar tannyelvű középiskolában tanuló diákoknak átlagban évfolyamonként 37,08%-a tanul tovább a felsőoktatásban, a szlovák tannyelvű középiskolába járó magyar nemzetiségűeknek pedig a 37,36%-a. Itt sikerült először statisztikai számadatokkal igazolni, hogy a magyar nemzetiségűek számára nem jelent előnyt a továbbtanulás szempontjából, ha szlovák nyelvű középiskolába járnak. A magyar nemzetiségű fiataloknak az országos adathoz képest több mint hétszázalékos lemaradása a felsőoktatásba való belépés tekintetében tehát nem alap- és középiskolai oktatási nyelvi probléma, hanem évtizedek óta halmozódó szociális és társadalmi problémák együttese. Ez abban is megmutatkozik, hogy a felsőoktatásba való bejutási feltételek jelenlegi kritériumrendszereinek fellazulása miatt nagy valószínűséggel kimondhatjuk, hogy a magyar nemzetiségű érettségiző fiatalok már eleve kisebb arányban jelentkeznek a felsőoktatásba. Tehát a továbbtanulási igény hiányáról beszélhetünk.

Felhasznált irodalom

Gyorsjelentés 2010. Gyorsjelentés a 2010/11 tanév felsőoktatási előzetes statisztikai adataiból. NEFMI, Statisztikai Osztály.
Gyurgyík László 2008. Quo vadis, szlovákiai magyarok? Kézirat, 2008; részben: Új Szó, Szalon, 2009. április 25. 16 p.
Komzsík Attila–László Béla 2009. A szlovákiai magyar kisebbség intézményes művelődése a statisztikák tükrében. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11. évf. 4. sz. 85–103. p.
Kozma Tamás 2000. Kisebbségi oktatás Közép-Európában. Educatio, 9. évf. 2. sz.
László Béla 2006. Akkreditáció Szlovákiában. In: Kozma Tamás–Rébay Magdolna (szerk.): Felsőoktatási akkreditáció Közép-Európában. Budapest, U-M-K.
László Béla 2006a. Az iskolai művelődés a statisztikák tükrében. In László Béla–A. Szabó László–Tóth Károly (szerk.): Oktatásügy 1989–2006. Magyarok Szlovákiában IV. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
László Béla 2008. A szlovákiai és a szlovákiai magyar felsőoktatás a bolognai folyamat tükrében. In Kozma Tamás–Rébay Magdolna (szerk.): A bolognai folyamat Közép-Európában. Budapest, U-M-K.
Popély Gyula 1998. A magyar iskolaügy kálváriája (Cseh)szlovákiában 1918-1945. In Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1919–1998. II. Oktatásügy, közművelődés, sajtó. Budapest, Ister.
Štatistika. Štatistické ročenky školstva.
Štatistika 2009. Štatistická ročenka školstva SR.
VDC 2008. Výskumné demografické centrum. Prognózy z roku 2008.
Výročná 2009. Výročná správa o stave vysokého školstva za rok 2009. www.minedu.sk, Vysoké školstvo. Výročné správy o stave vysokého školstva.
Zákon 1990. Zákon č. 172/1990 Z.z. o vysokých školách.
Zpráva 2009. Výroční zpráva o činnosti vysokých škol. MŠ-ČR. Praha, 2009.

Rövid URL
ID2423
Módosítás dátuma2016. szeptember 16.

Szalay Zoltán: Kisebbségi nyelvi jogok Szlovákiában az 1918–1968 közötti időszakban

1. Nemzetközi jogi keretek az első Csehszlovák Köztársaság idején Az első Csehszlovák Köztársaságban a kisebbségi nyelvi jogok szabályozása az 1919. szeptember 10-én Saint Germain-en-Laye-ben a...
Bővebben

Részletek

1. Nemzetközi jogi keretek az első Csehszlovák Köztársaság idején

Az első Csehszlovák Köztársaságban a kisebbségi nyelvi jogok szabályozása az 1919. szeptember 10-én Saint Germain-en-Laye-ben a szövetséges és társult főhatalmakkal megkötött szerződésben lefektetett alapelvekre vezethető vissza. A szerződés leglényegesebb pontja a 7. cikkely (4) bekezdése, amely meglehetősen szűkös keretek között ugyan, de kötelezővé teszi a kisebbségi nyelvek használatának biztosítását. A rendelkezés megfogalmazása viszonylag általános, a szabályozás konkrét módjait meg­hagyja a csehszlovák állam hatáskörében. Ennek az általánosságnak és homályosságnak köszönhetően vitatható, mennyire teljesítette a csehszlovák állam a szerződésben vállaltakat. A 7. cikkely (4) bekezdése értelmében a csehszlovák köztársaság – egy hivatalos nyelv bevezetésének sérelme nélkül – a nem cseh nyelvű állampolgároknak megfelelő könnyítéseket (facilités appropriées) köteles nyújtani nyelvüknek a bíróságok előtt szóban vagy írásban való használata tekintetében.
A szerződés szövegében szereplő „nem cseh nyelvű állampolgárok” kitétel, tehát a kisebbségi nyelvi jogok alanyának negatív meghatározása kérdésessé teszi, ki mindenkit illetnek meg a „megfelelő könnyítések”. Flachbart Ernő felhívja rá a figyelmet (Flachbart 1935, 7. p.), hogy ez a megfogalmazás arra enged következtetni, a kisebbségi nyelvi jogok a csehszlovákiai szlovák nyelvű állampolgárokat is megilletik, a szerződés tehát nem a két világháború közti Csehszlovákiában központilag, politikai érdekből konstruált „csehszlovák nyelv” koncepciójára épül, hanem határozottan megkülönbözteti a cseh és a szlovák nyelvet, s ez utóbbit kisebbségi státussal látja el. Vélemé­nyem szerint a szerződés szövegezésében e helyütt is olyan hibáról beszélhetünk, mint a kisebbségi nyelvi jogok közigazgatási szervek előtti használata biztosításának „elmulasztása” esetében, amit alább tárgyalunk.
A „nem cseh nyelvű állampolgárok” meghatározáson tehát azon csehszlovákiai állampolgárokat értjük, akik a nyelvi kisebbségek tagjai. Ahogy Gyönyör József is rámutat (Gyönyör 1994, 84. p.), ez a kezdetektől az individuális elv alapján álló nyelvhasználati szabályozásra utal. Hogy kik tartoznak a kisebbségi nyelvhez (nyelvi kisebbséghez), azt egyetlen jogszabály sem definiálta egyértelműen. Elvárható lett volna a definíció beiktatása például az 1920. évi 256. számú, a népszámlálásról szóló törvénybe, illetve annak végrehajtási rendeletébe, az 1920. évi 592. sz. kormányrendeletbe, kielégítő megoldással azonban ezek a jogszabályok nem szolgáltak. Az 1920. évi 592. sz. kormányrendelet annyiban igyekszik orvosolni a népszámlálás során esetleg fellépő gyakorlati nehézségeket, hogy a nemzetiséget az anyanyelvtől teszi függővé.
A kisebbségi nyelvi jogok azonban nem kizárólag a természetes személyekre, hanem a jogi személyekre – képviselő-testületekre, önkormányzati hivatalokra, egyházi hivatalokra és más köztestületekre – is vonatkoznak. Amennyiben például egy község egy közigazgatási eljárás során mint ügyfél szerepel, ugyanúgy megilletik a törvényben meghatározott nyelvi jogok, mint a természetes személyeket.
A szerződés 7. cikkelye (4) bekezdése, amely a nyelvi kisebbségek számára biztosítandó „megfelelő könnyítésekről” rendelkezik, nem tesz említést a rendelkezés területi hatályáról, ellentétben a szerződés 9. cikkelyének (1) bekezdésével, amely a kisebbségi oktatás feltételeit határozza meg, s azokat az adott kisebbségnek a városokon, ill. kerületekben képviselt „jelentős arányához” szabja (hogy mit takar a „jelentős arány” fogalma, a szerződés szövege nem tér ki rá). Lokalizálható-e a tehát a 7. cikkely (4) bekezdésében biztosított jog? Flachbart szerint nem, s ebbéli véleményében a cseh F. Weyr hasonló tartalmú megállapításaira hivatkozik (Flachbart 1935, 11. p.). Ennek megfelelően a kisebbségi nyelvi jogoknak az egyes ún. bírósági járásokra, azaz azon területekre való korlátozása, ahol a kisebbségek a lakosság bizonyos százalékát teszik ki (Lásd A kisebbségi nyelvek használata c. fejezetet ), nincs teljesen összhangban a Saint-Germain-en-Laye-i szerződéssel.
A szerződésnek van még egy pontja, amely számos félreértés forrásaként értelmezhető, bár a legtöbb szerző egyértelmű szövegezési hibaként említi. A 7. cikkely (4) bekezdése a kisebbségi nyelveknek kizárólag a bíróságok előtt való használatára vonatkoztatja a „megfelelő könnyítéseket”. Mivel az 1920-as nyelvtörvény természetesen nem csak a bíróságok, hanem az egyéb hatóságokra és szervekre is kiterjeszti a kisebbségi nyelvi jogokat, ebben az esetben a szerződésben leírtakkal szemben pozitív változtatásról beszélhetünk. Chalupný külön kiemeli (Chalupný 1933, 21. p.), hogy ez esetben a nyelvtörvény a szerződésben vállalt kötelezettségeken felüli jogokat biztosított a kisebbségek számára. Flachbart, megint csak Weyrre hivatkozva, a szerződés ezen pontjáról szólva „egyszerű szerkesztési hibáról” beszél (Flachbart 1935, 12. p.).

2. Nyelvi jogi szabályozás a csehszlovák jogrendben

Amint arra Chalupný figyelmeztet (Chalupný 1933, 22. p.), a kisebbségi szerződés nem váltott ki közvetlen jogi következményeket a Csehszlovák Köztársaságban, annak szövegét be kellett építeni a csehszlovák jogrendbe. Ehhez megfelelő jogszabályok elfogadására volt szükség.

2.1. Az 1920-as nyelvtörvény elfogadása előtt

A frissen létrejött Csehszlovák Köztársaság a jogi stabilitás és folytonosság jegyében, az 1918. évi 11. számú, ún. recepciós törvényben hatályban hagyta az ország területén érvényes törvények nagy részét. Ennek megfelelően Szlovákia területén hatályban maradt az 1868:XLIV. tc., amely a nyelvi jogokat szabályozta (lásd alább).
Ezt a szabályozást tovább árnyalta-pontosította néhány, a következő években elfogadott jogszabály. Az 1918. december 10-i 64. számú törvény 3. §-a szerint Szlovákiában szlovák nyelven kell a hivatalos ügyeket intézni, s más nyelvek használatát külön rendelettel fogják szabályozni. Efféle külön rendelet azonban az 1920-as Alkotmánylevél elfogadása előtt nem jelent meg. A nyelvi jogi szabályozás átmeneti megoldásához hozzájárult a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság 1919. március 19-i elvi jelentőségű határozata, amely megállapította a következőket: a csehszlovák nemzetnek az 1918. október 28-i 11. számú törvényben kinyilvánított önrendelkezése alapján megalakult csehszlovák állam nemzeti jellegéből logikusan következik, hogy a cseh (szlovák) nyelv az a nyelv, amelyen az állam és szervei kinyilvánítják akaratukat és gyakorolják jogaikat. Ezt a szabályozási vonalat követik továbbá az alábbi jogszabályok:
– az 1918. november 2-i 1. számú csehszlovák törvény a törvények és rendeletek kihirdetésének szabályozásáról;
– a már említett 1918. december 10-i 64. számú törvény a szlovákiai rendkívüli intézkedésekről;
– valamint az 1919. január 30-i 56. számú igazságügyi miniszteri rendelet egyes állások betöltéséről.
A Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság határozata a „más nemzeti törzsek” tagjai számára a „nemzeti lét kibontakoztatása” és a nyelvhasználat terén biztosítja a nemzeti jogokat, kiemelve, hogy az állam ezeket a jogokat csak akkor adhatja meg, ha nemzeti jellege nem szenved sérelmet. A határozat szerint ezek a jogok kizárólag a csehszlovák állampolgárokat illetik meg.
Az 1868:XLIV. törvénycikk a nemzeti egyenjogúság tárgyában meglehetősen tág kereteket biztosított az egyes nemzeti kisebbségek nyelvhasználata szempontjából. Rendelkezett többek között:
– a törvényeknek az országban lakó minden más nemzetiség nyelvén kiadandó hiteles fordításáról;
– a törvényhatósági gyűléseken való anyanyelvi felszólalás lehetőségéről;
– a községi bíróság előtti anyanyelvhasználat lehetőségéről;
– a járásbíróság előtt a saját község ügykezelési vagy jegyzőkönyvi nyelve használatának lehetőségéről;
– az idézésnek lehetőleg a fél anyanyelvén való fogalmazásáról;
– az egyházközségeknek az anyakönyvvezetés, az egyházi ügyek intézése és az iskoláik oktatási nyelve szabad megválasztásának lehetőségéről;
– a községek közgyűlésének jegyzőkönyvi és ügyviteli nyelve meghatározásának lehetőségéről;
– az ország minden polgárának saját községéhez, egyházi hatóságához és törvényhatóságához, annak közegeihez, ill. a kormányhoz benyújtandó beadványa anyanyelven történő megfogalmazása lehetőségéről.
A törvény részletes elemzésétől itt eltekintünk, tekintettel arra, hogy mindössze ideiglenes hatállyal szabályozta a nyelvi jogokat a két világháború közötti Csehszlo­vá­kiában.

2.2. Nyelvi jogi szabályozás az 1920-as Alkotmánylevélben

Az 1920. február 29-én elfogadott Alkotmánylevél a hatodik fejezetében fektette le a nemzeti, vallási és faji kisebbségek védelmének alapelveit. A 128. § (3) bekezdése, amely a csehszlovák állampolgárok nyelvhasználatáról rendelkezik, a Saint Germain-en-Laye-i szerződés 7. cikkelye (3) bekezdésének az átvétele. A rendelkezés szövege a következő:
(3) A Csehszlovák Köztársaság állampolgárai az általános törvények keretei között bármely nyelvet szabadon használhatnak a magán- és kereskedelmi érintkezésben, a vallást érintő ügyekben, a sajtóban és mindennemű kiadványban vagy nyilvános népgyűléseken.
A rendelkezés szövegezéséből kitűnik, hogy az első Csehszlovák Köztársaság jogrendje nem korlátozta a nyelvhasználatot a magánérintkezés területén.
Számos kritika érte az idézett rendelkezést az „általános törvények keretei között” formula beiktatása miatt, ami eltérést jelentett a kisebbségi szerződéstől, s gyakorlatilag relativizálta a biztosított nyelvhasználati jogot. A 129. §-ban az Alkotmánylevél kimondja, a nyelvi jog alapelveit a Csehszlovák Köztársaságban külön törvény határozza meg, amely ennek az Alkotmánylevélnek a részét képezi. A 128. § szövegébe iktatott „általános törvények keretei között” formula tehát azt is biztosította, hogy a rendelkezésben meghatározott nyelvhasználati jog nem ellenkezhet a nyelvtörvényben leírtakkal. Mindazonáltal, mint látni fogjuk, a nyelvtörvény sem avatkozott a magán­szféra nyelvhasználatába.
A 128. § (4) bekezdése leszögezi, hogy a nyelvhasználati jog nem érinti az állami szervek azon jogait, amelyeket a közrend, az állambiztonság, ill. a hathatós ellenőrzés érdekében hozott törvények biztosítanak. Ezzel tehát az Alkotmánylevél tulajdonképpen „megvédelmezi” az államot az esetleges visszaélésekkel szemben, amelyek a nyelvi jogok használatából eredhetnek.

2.3. Az 1920-as nyelvtörvény

Az Alkotmánylevél 129. §-ának megfelelően a csehszlovák nyelvhasználat jogi szabályozásának alapelveit egy külön jogszabály, mégpedig az 1920. február 29-i 122. számú nyelvtörvény állapította meg. Ez a nyelvtörvény az Alkotmánylevél szerves részét képezte. A törvény önmagában meglehetősen általános fogalmazású, számos helyen a később elfogadandó végrehajtási rendeletekre hivatkozik, ezekre azonban évekig várni kellett. Az első ilyen rendeletet 1926-ban adták ki: a 17-es számú kormányrendelet a belügyminisztérium, az igazságügy-minisztérium, a pénzügyminisztérium, az ipari mi­nisz­térium, a kereskedelmi és kisipari minisztérium, a közmunka-, közegészség- és testnevelési minisztérium, az ezek irányítása alatt álló köztestületek, valamint a helyi önkormányzati hivatalok részére fogalmazta meg a nyelvhasználati jog pontosabb szabályait.1 A hat éven keresztül készült jogszabály végül meglehetősen megnyirbált formában került elfogadásra. „Végső, 1926-os formájában a nyelvi rendelet a nyelvtörvény kifejezetten szűkítő koncepcióját jelentette.” (Petráš 2009, 204. p.) A jogszabály elfogadása a német kisebbség réséről heves ellenkezést váltott ki. A másik fontos végrehajtó jogszabályt 1928-ban fogadta el a csehszlovák kormány, s ez a megyei és járási szervekben szabályozta a nyelvhasználatot. Végső soron azonban mindkét kormányrendeletről megállapítható, hogy „sajnos nem szolgált alapul a nyelvtörvény lényegesebb szabályozásához.” (Petráš 2009, 208. p.)

2.3.1. Az állam- és hivatalos nyelv
A nyelvtörvény, a kisebbségi szerződés 7. cikkelye (4) bekezdéséből kiindulva meghatározza a köztársaság hivatalos és államnyelvét. A törvény előkészítése és elfogadása idején a legnagyobb ellentéteket az gerjesztette, a „hivatalos nyelv” vagy az „államnyelv” kifejezés kerüljön-e a szövegbe. „Egyes politikai pártok a csehszlovák nyelv »államnyelvvé« nyilvánításának nagy jelentőséget tulajdonítottak, határozottabban nagyobbat, mint az ebből eredő előjogok valóban fontos megállapításának.” (Petráš 2009, 313. p.)
Az állam- és hivatalos nyelv kiváltságos pozíciója a törvény 1. §-a szerint a „csehszlovák nyelvet” illeti meg. A „csehszlovák nyelv” fogalmát a nyelvtörvény vezeti be, hogy ezzel is hangsúlyozza a nemzetállami egység elvét. Gyönyör József kitér rá, az alkotmánybizottság „célszerűnek tartotta, hogy azt a nyelvet, amelyet a köztársaság »államalkotó nemzete« beszél, a jog területén közös elnevezéssel illessék, jóllehet a valóságban »ugyanannak a nyelvnek két megnyilvánulási formájáról van szó, a csehről és a szlovákról«”. (Gyönyör 1994, 99. p.) A „csehszlovák nyelv” konstrukció a cseh és szlovák nyelv egyenrangúságát egy mesterséges fogalom leple alatt kívánta biztosítani, ami a gyakorlatban annyit jelentett, a cseh nyelvű szöveg ugyanúgy csehszlovák, mint a szlovák nyelvű. Csatlakozhatunk tehát Gyönyör József álláspontjához, mely szerint „a bizottság a hivatalos nyelv egységes fogalmának kialakításával nem akart valamiféle új fogalmat alkotni, csupán közös megjelölést használ”. (Gyönyör 1994, 99. p.) Ez az intézkedés elsősorban a német kisebbség körében váltott ki nemtetszést, hiszen a valóságban (a két nemzeti közösség nagysága alapján) kisebbséginek számító szlovák nyelvet ezzel a német fölé emelték.
A „csehszlovák nyelv” kérdésének jogi szabályozását a nyelvtörvény 4. §-a tartalmazza, amely gyakorlatilag két körzetre osztja a Csehszlovák Köztársaságot: az 1918. október 28. előtt a birodalmi tanácsban képviselt királyságokhoz és országokhoz vagy a porosz királysághoz tartozó területeken rendszerint cseh, Szlovákiában (a korabeli magyar nyelvhasználat szerint: Szlovenszkóban vagy Szlovenszkón) rendszerint szlovák a hivatali nyelvhasználat (a „hivataloskodás”2 nyelve).
A rendelkezés szövegébe iktatott „rendszerint” kifejezés figyelmeztet, hogy az ország két nyelvi körzetre való felosztása jobbára irányadó jelleggel bír, s nem jelent szigorú nyelvi határokat. Ezt erősíti meg a 4. § (2) bekezdése, amely szerint valamely cseh nyelvű beadványnak szlovák hivatalos elintézése és fordítva, valamely szlovák nyelvű beadványnak cseh hivatalos elintézése a beadvány nyelvén történt elintézésnek tekintendő. A két nyelv tehát azonos ranggal és szereppel bír az ország egész területén, mint a „csehszlovák” állam- és hivatalos nyelv megnyilvánulási formái.
Az állam- és hivatalos nyelv fogalmának kifejtését a nyelvtörvény 1. §-ának további szövege tartalmazza. Három pontban fejti ki az állam- és hivatalos nyelv kiváltságosságának mibenlétét. Demonstratív, nem pedig enumeratív felsorolásról van szó, hívja fel a figyelmünket Gyönyör József. (Gyönyör 1994, 104. p.) A szöveg szerint az állam- és hivatalos nyelv az a nyelv,
– amelyen a köztársaság bíróságainak, hivatalainak, intézeteinek, vállalatainak és szerveinek munkája, tevékenysége folyik, ill. amelyen hirdetményeik megjelennek és külső megjelölésük történik;
– amelyen az államjegyek és bankjegyek fő szövege íródik;
– amely a véderő vezényleti és szolgálati nyelve; a legénységgel való érintkezésben azonban annak anyanyelve is használható.
További törvények a csehszlovák nyelv mint állam- és hivatalos nyelv egyéb funkcióiról is határoztak:
– ezen a nyelven hirdetik ki a törvények és rendeletek hiteles szövegét (1920. évi 500 sz. törvény);
– ez a törvényhozó testület tárgyalási nyelve (1920. évi 325. és 326. sz. törvény);
– a tanítási nyelvtől függetlenül minden középiskola és tanítóképző intézet kötelező tantárgya (1923. évi 137. sz. törvény);
– a nemzetközi szerződések nyelve;
– a köztársaság nagycímere csak ezen a nyelven tartalmazza a „Pravda vítězí” jelmondatot és a „Republika Československá” feliratot;
– a köztársasági elnök nem tisztán magánjellegű címeres iratait és okiratait ezzel a kör alakú felirattal látják el: „President republiky Československé”;3
– ezen a nyelven íródik az ércből és papírból készült csehszlovák fizetési eszközök, valamint az okmánybélyegek szövege4 stb.

2.3.2. A kisebbségi nyelvek használata
Az első Csehszlovák Köztársaság nem ismert külön kisebbségi nyelvtörvényt, a kisebbségek nyelvi jogait alapvetően az 1920. február 29-i 122. sz. nyelvtörvény szabályozta.
Az államnyelv és a kisebbségi nyelvek használata közötti legjelentősebb eltérés, hogy az utóbbit a nyelvtörvény területi elv szerint szabályozta. Ahogy erre már fentebb utaltunk, ez a fajta szabályozás nem feltétlen állt összhangban a Saint-Germain-en-Laye-ben aláírt szerződés szellemével. Az 1920-as nyelvtörvény vezette be azt a 20 százalékos határt, amely máig meghatározó jellegű a szlovák nyelvi jogban.
Ennek a 20 százalékos hányadnak a törvénybe iktatása különféle történelmi előzményekre vezethető vissza. A még Habsburg-fennhatóság alá tartozó Csehországban, az első világháború előtti nyelvhasználati javaslatok is tartalmazták a 20 százalékos hányadot, mint például a Jakub Škarda 1888. évi javaslata, vagy az 1910. júniusi Buquoy-tervezet. Egy 1889. évi cseh tartománygyűlési javaslat például 25%-os hányadot szab meg a kisebbségi nyelvi jogok érvényesíthetőségének feltételéül. A húsz százalékot azonban, bár másabb formában, de megtalálni például a magyar 1868:XLIV. tc.-ben is (a nemzeti egyenjogúság tárgyában), konkrétan a törvényhatóságok jegyzőkönyvi nyelvének szabályozásánál (a jegyzőkönyvet az állam hivatalos nyelve mellett azon a nyelven is vezetik, amelyet a törvényhatóságot képviselő testület vagy bizottmány tagjainak legalább egyötöd része – azaz a képviselő-testület legalább 20%-a – jegyzőkönyvi nyelvül óhajt). Gyönyör József ezen a helyen megjegyzi, a csehek korábban túlságosan magasnak, „a germanizálás eszközének tartották” a 20%-os arányt, álláspontjuk csak a független Csehszlovákia megalakulása után változott meg. (Gyönyör 1994, 90. p.)
A nemzeti kisebbségek nyelvének használatát a nyelvtörvény a 2. §-ában szabályozza, azaz inkább csak meghatározza e szabályozás kereteit, ez a paragrafus ugyanis jelentős részben továbbutal a törvény végrehajtási rendeleteire. Itt vezeti be a jogszabály a területi elvet is, mégpedig a következőképpen: olyan „bírósági járásokról” van szó, amelyekben „a legutolsó népszámlálás szerint 20 százalék ugyanolyan, de nem csehszlovák nyelvű állampolgár lakik”. Azok a bíróságok, hatóságok és szervek, amelyeknek hatásköre ilyen bírósági járásokra terjed ki, kötelesek betartani a nemzeti kisebbségek nyelvének használatára vonatkozó előírásokat. Hangsúlyozandó, hogy nemcsak azokról a szervekről van szó, amelyek az adott bírósági járás területén rendelkeznek székhellyel, hanem akár azon központi államigazgatási szervekről is, amelyek hatáskörébe az adott bírósági járás tartozik. (Petráš 2009, 314. p.) Ezek az előírások a következők:
a. az említett szervek kötelesek elfogadni a jogosult kisebbségi nyelven íródott beadványokat;
b. kötelesek a kisebbséghez tartozó felekkel való érintkezés során azok nyelvét használni, függetlenül az esetleges beadvány nyelvétől;5
c. kötelesek a kisebbségi nyelven előterjesztett beadványok elintézését nemcsak csehszlovák nyelven, hanem a beadvány nyelvén is elvégezni. Ebben az esetben tehát kétnyelvű elintézésről van szó, ahol (a végrehajtási rendelet 25. cikkelye alapján) első helyen az államnyelvi változat szerepel. A kisebbségi nyelven való elintézés nem a csehszlovák nyelvű elintézés fordítása, hanem eredeti szövegnek számít. A két szöveg közötti eltérés esetén az államnyelven íródott az irány­adó (a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság 1925. szeptember 4-i 16 399. sz. elvi jelentőségű határozata alapján);
d. a 2. § (4) bekezdése a belső ügyvitelt illetően rendelkezik, mégpedig a következőket írva elő: „A közvádló azonos feltételek mellett köteles vádat emelni más nyelvű terhelt ellen ezen a nyelven is, esetleg csak ezen a nyelven.” Mivel itt nem a vádlott felé irányuló érintkezésről van szó, hanem a közvádló és a bíróság közötti kommunikációról, ez tulajdonképpen belső ügyvitelnek számít. Ami a bíróság döntéseit illeti, azokat kötelező a vádlott nyelvén is kiadni, kivéve, amikor az érdekelt erről lemond;
e. a nyelvtörvény nem zárja ki az egynyelvű, azaz kizárólag kisebbségi nyelvű ügyintézést sem. A 2. § (3) bekezdése szerint „rendelet fogja megállapítani, mennyiben és mely bírósági járásoknál és hatóságoknál, amelyeknek hatásköre egyetlenegy járásra, mégpedig egy ily nemzeti kisebbséggel bíró járásra terjed ki, hasonlóképpen mely ezeknek közvetlenül fölébe rendelt bíróságoknál és hatóságoknál történhet az elintézés csak a fél nyelvén”. A végrehajtási rendelet 37–40. cikkelye határozza meg a kizárólag kisebbségi nyelven való ügyintézés feltételeit. A legfőbb követelmény, hogy a bírósági járás lakosságának legalább kétharmadát ugyanahhoz, de az államnyelvtől eltérő nyelvhez tartozó állampolgárok tegyék ki.6 Ha ilyen járásról van szó, s a beadványt egy kisebbségi nyelvhez tartozó személy kisebbségi nyelven nyújtotta be, s a felek mindegyike ehhez a kisebbségi nyelvhez tartozik, vagy pedig, beadvány nélküli eljárás esetén, kizárólag a kisebbségi nyelvhez tartozó személyek vesznek részt az eljárásban, lehetséges csak a kisebbség nyelvén elintézni a beadványt és kézbesíteni a végzést; kiadni a végzést beadvány nélküli eljárás esetén; tárgyalni a felekkel, s erről hivatalos jegyzőkönyveket vagy ügyiratokhoz jegyzeteket készíteni; határozatokat és végzéseket kiadni; a címzettet a kézbesítendő iratokon, levélborítékokon és kézbesítési íveken feltüntetni. Fakultatív rendelkezésről van szó, a törvény sehol nem zárja ki az államnyelv használatának lehetőségét, ám amennyiben az adott bírósági járásban elégségesnek tűnik egy adott kisebbségi nyelv használata, a nyelvtörvény eltekint az államnyelv használatára való kötelezéstől. Ezzel tulajdonképpen, még ha ezt a jogszabály expressis verbis nem mondja is ki, lehetővé teszi a kisebbségi nyelv mint hivatalos nyelv használatát.
A kisebbségi nyelvek egyéb területeken való használatáról további jogszabályok határoznak. A végrehajtási rendelet 1. cikkelyének m) pontja, illetve a 33. és 40. cikkely rendelkezik a végzések és okmányok pecsétjeinek nyelvéről. A kétnyelvű végzések és okmányok esetén kötelezővé teszi a kétnyelvű pecsétet, ha az a félnek szóló elintézés elengedhetetlen, szerves része. A „kisebbségi járások” bíróságainak és hivatalainak hirdetményei szintén kötelezően kétnyelvűek. A Szlovákia igazgatásával megbízott miniszter 1919. július 25-i 4148. adm. sz. hirdetménye engedélyezi a kétnyelvű körbélyegzők használatát a magyarlakta területeken. A végrehajtási rendelet lehetővé tette az útlevelek és egyéb utazási okmányok többnyelvűségét. Az 1923. évi 244. sz. kormányrendelet szerint a tisztviselők hivatalos címét kisebbségi nyelven is lehet használni. Az állam tevékenyen működött közre a kisebbségi nyelvek használata folyamán felmerülő következetlenségek kiküszöbölése végett: az egyes minisztériumok rendeletekben meghatározták az alacsonyabb szintű hivatalok hivatalos elnevezését az egyes kisebbségi (konkrétan német, lengyel és magyar) nyelveken.7
Az állam pozitív szerepvállalásának egyik ékes példája az 1921. évi 500. sz. törvény, amely alapján a Törvények és Rendeletek Tára (Sbírka zákonů a nařízení státu československého) a hivatalos, csehszlovák nyelvű megjelenés mellett, amennyiben lehetséges, az eredetivel egy időben, német, lengyel és magyar hivatalos fordításban is megjelenik. Mindez a gyakorlatban 1938-ig működött is.
További fontos rendelkezést tartalmaz a kisebbségi nyelvek használatára vonatkozóan az ún. banktörvény (1920. április 14-i 347. sz. törvény), amely a papírpénzeken cseh nyelvű szöveget ír elő, a bankjegy értékét azonban szlovák, orosz, német, lengyel és magyar nyelven is fel kell tüntetni. Ez a szabályozás érdekes példa a szlovák nyelv „kisebbségi státusba” való szorulására, s egyúttal a „csehszlovák nyelv” fikciójának életképtelenségére.
Nagyvonalúan járt el az első köztársaságbeli csehszlovák jogrend a nemzetgyűlés képviselőivel szemben. Az 1920. április 15-i 325. sz. törvény lehetővé tette a német, orosz, magyar és lengyel nemzetiségű képviselőknek, hogy anyanyelvükön szólalhassanak fel, illetve terjeszthessék elő javaslataikat, kérdéseiket, interpellációikat, ahogy a képviselői fogadalmat is letehették saját anyanyelvükön. A név szerinti szavazás során is ezt a nyelvet használhatják, s a köztársasági elnöknek a képviselőházhoz intézett üzenetét kisebbségi nyelveken is kiadják.

2.3.3. Nyelvhasználat az önkormányzatokban
A nyelvtörvény 3. §-a az önkormányzati hatóságok, képviselő-testületek és köztestületek nyelvhasználatát illetően tulajdonképpen az állam minimális elvárásait fogalmazza meg. Megállapítja, hogy a csehszlovák nyelvű szóbeli és írásbeli beadványokat a felsorolt szervek mindig kötelesek elfogadni és elintézni. A gyűléseken és tanácskozásokon mindig megengedett a csehszlovák nyelv használata. A nyilvános hirdetmények nyelvét illetően a törvény a végrehajtó hatalomra bízza a szabályozást. A 3. § (4) bekezdése meglehetősen általánosan utal a kisebbségi nyelvhasználat szabályaira: „A 2. § feltételei mellett kötelességük az önkormányzati hatóságoknak, képviselő-testületeknek és köztestületeknek más, mint csehszlovák nyelvű beadványokat elfogadni és elintézni, valamint a gyűléseken és tanácskozásokon más nyelv használatát is megengedni.”
A községi önkormányzatok nyelvhasználatának szabályozásának területén az „ügyviteli nyelv” fogalmáé a kulcsszerep. Az ügyviteli nyelv megállapítása a község hatáskörébe tartozik,8 ám be kell tartani a végrehajtási rendelet által megszabott feltételeket. Három lehetőség áll fent:
1. az államnyelv mint a község kizárólagos ügyviteli nyelve, amennyiben egyetlen kisebbség sem éri el a 20 százalékos hányadot;
2. a kétnyelvűség: a község ügyviteli nyelve az államnyelv is, amennyiben a községben az államnyelvhez tartozók száma nagyobb, mint az ügyviteli nyelvvé nyilvánított kisebbségi nyelvhez tartozóké, illetve ha az államnyelvhez tartozók aránya a községben eléri az ötven százalékot;
3. amennyiben a fenti két eset nem áll fenn, kizárólagos ügyviteli nyelvként használható a kisebbségi nyelv.
Az ügyviteli nyelven zajlik a községi képviselő-testület, a községi tanács, a bizottságok ülésezése. Ezen a nyelven teszik közzé a községi hivatalok hirdetményeit. Ez utóbbi területen azonban egy újfajta, normatív szabályozást is bevezet a végrehajtási rendelet az államnyelvet támogatandó, mikor kimondja, hogy a legalább háromezer lelket számláló településeken a hirdetményeket mindig kötelező államnyelven is közzétenni. Az útjelző táblák esetében szintén minden esetben kötelező a kétnyelvűség, tehát az államnyelv használata is, mégpedig az első helyen.
A beadványok elintézése területén szintén kiemelt szerep jut a község ügyviteli nyelvének. A község bármilyen beadványt elintézhet az ügyviteli nyelvén. Az ügyviteli nyelven benyújtott beadványokat köteles ezen a nyelven elintézni. Érdekes korlátozás vonatkozik az államnyelv használatára: amennyiben nem nyilvánították ügyviteli nyelvvé az államnyelvet vagy nem válhatott azzá, a község a beadványt nem intézheti el államnyelven. Köteles azonban elfogadni és elintézni (az ügyviteli nyelven) minden államnyelven benyújtott beadványt. Amennyiben nem az ügyviteli nyelven benyújtott beadványról van szó, ám legalább 20 százaléknyi kisebbség tartozik az adott nyelvhez a községben, kötelező a beadványt annak nyelvén intézni.
Ami az első pillantásra nagyvonalú kisebbségi nyelvi jogi rendezés gyakorlati alkalmazását illeti, Simon Attila figyelmeztet, ebben jókora hiányosságok mutatkoztak. „Ezeket a pozitívumokat viszont ellentételezte, hogy a szudétanémet régiókkal ellentétben, ahol szinte maradéktalanul érvényesült a német nyelvhasználat, a dél-szlovákiai postahivatalokban és vasútállomásokon hiányoztak a magyar információs táblák, s a vasútállomások neve is csak szlovákul volt kiírva. Sérelmet szenvedett a nyelvrendelet végrehajtó intézkedésében előírt hivatalos nyelvhasználat is, hiszen a járási hivatalok a magyar többségű falvakkal is szlovákul leveleztek, a hivatalok a magyar nyelvű beadványokra általában szlovák nyelven válaszoltak, az anyakönyvi kivonatokat az előírásokkal ellentétben még a színmagyar településeken is csak államnyelven adták ki. S nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a kormányzat a közigazgatási határok céltudatos módosításával több régióban is olyan változásokat idézett elő az egyes bírósági járások nemzetiségi összetételében, amelyek szűkítették a 20%-os nyelvhasználati jog érvényesítésének lehetőségeit.” (Simon 2010, 62. p.) Ezekre a visszásságokra hívta fel a figyelmet az Egyesült Magyar Párt 1936-ban kelt memoranduma, amely a nyelvtörvény alkalmazásának hiányosságait elsősorban a végrehajtó rendelkezések kései kibocsátására s egy restriktív gyakorlat meghonosodására, illetve „perszonális okokra” vezette vissza. (Simon 2010, 62. p.)

2.3.4. A helységnevek használatának szabályozása
A helységnevek szabályozására külön törvény keretén belül került sor, mégpedig a város-, község- és utcanevekről, valamint a községek helységnévtáblával való megjelöléséről és a házak számozásáról szóló 1920. évi 266. sz. törvénnyel, amelynek rendelkezéseit az 1920. évi 324. sz. kormányrendeletben pontosították.
A helységnevek megalkotása a belügyminiszter hatáskörébe utaltatott, s a kormányrendelet megállapította, hogy a belügyminiszter a „csehszlovák nyelv alkotta” nevekkel látja el az egyes településeket. Lehetővé teszik azonban a kisebbségi nyelveken való helységnévhasználatot is, a következő esetekben:
– az adott településen a legutóbbi népszámlálás adatai alapján az ugyanahhoz, de nem a csehszlovák nyelvhez tartozók aránya legalább húszszázalékos;
– azon bírósági és hivatali székhelyek esetében, amelyek hatásköre kiterjed az olyan bírósági járásra, amelyben a legutóbbi népszámlálás szerint legalább húszszázalékos a kisebbség aránya;
– azon települések esetében, amelyek számára a csehszlovák nyelv nem alkotott külön nevet, a nemzeti kisebbség nyelvén azonban megállapítható „történetileg igazolt eredeti helységnév”, s a dolognak nincs adminisztratív vagy egyéb akadálya.
A belügyminiszter tehát hivatalosan jóváhagyhatja a kisebbségi nyelvű helységnevet, s az így jóváhagyott kisebbségi nyelvű helységnevet a bíróságok, az állami szervek, intézetek és vállalatok, valamint a felek kötelesek voltak használni. (Kivéve, ha a kommunikáció a külföld felé irányult: ez esetben érdekes módon nem engedélyezett a kisebbségi nyelvű helységnevek használata.) Ebben az esetben megint csak a kisebbségi nyelv mint hivatalos nyelv jelenik meg, még ha ez a státusa csak közvetetten jut is érvényre.
Az utcanevek esetében a törvény a települések képviselő-testületére bízza a döntést, annyit követel csak meg, hogy az utcanévtáblákon az első helyen mindig a csehszlovák nyelvű változat szerepeljen (ugyanez érvényes a helységnévtáblákra is).
A helységnevek sajtóbeli használatát az első köztársaság jogrendje semmilyen módon nem szabályozta.

3. A kisebbségi nyelvi jogok helyzete az első Csehszlovák Köztársaság felbomlása idején

Az ezerkilencszázharmincas évek végén kezdődő időszakot a kisebbségi nyelvi jogok erőteljes visszaszorulása, illetve a Szlovákia területén hatályos jogrendből való teljes eltűnése jellemezte. Az első köztársaságban megindult kisebbségvédelmi folyamatok a totalitárius rezsimek alatt visszafordultak, s évtizedeknek kellett eltelni, mire valamelyest stabilizálódhatott a kisebbségek társadalmi helyzete, jogállásuk terén azonban tulajdonképpen mindvégig megmaradtak a kaotikus állapotok. Az első köztársaságban bevezetett részleges megoldások végső soron nem bizonyultak elégségesnek a kisebbségek helyzetének rendezésére (Petráš 2009, 322. p.), a következő évtizedek azonban még ilyen szintű megoldásokkal sem szolgáltak, s jelentősen visszavetették a nyelvi jogok fejlődését.

3.1. A csehszlovák állam felbomlása előtti nyelvi jogi rendezési kísérletek

Az első Csehszlovák Köztársaság képtelen volt hatékonyan kezelni a kisebbségi kérdést, annak ellenére, hogy de jure meglehetősen széles körű lehetőségeket biztosított a kisebbségi nyelvhasználat terén. Mindemellett azonban a gyakorlatban a közigazgatásban „az államnyelv előtérbe helyezése gyakran olyan messzire ment, hogy azt a Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság egyes esetekben törvénytelennek találta”. (Petráš 2009, 322. p.) Az egyes nemzeti kisebbségek azonban a harmincas évek vége felé egymás után nyújtották be javaslataikat a nemzetiségi kérdés rendezésére, amelyek jelentős részét a nyelvi jogi kérdéseknek szentelték. Ezek közül a legjelentősebbnek a Szudétanémet Párt memoranduma nevezhető, amelyet 1938. június 8-án terjesztettek Milan Hodža miniszterelnök elé. A memorandum számos radikális javaslatot tartalmazott, „nemzeti kataszter” létrehozását indítványozta, területi autonómiát követelt a nemzetiségeknek, nemzeti kúriákra osztotta volna fel a nemzetgyűlést, a minisztériumokban nemzetiségi szekciók létrehozását helyezte volna kilátásba. A nyelvhasználatot illetően a nemzetiségi nyelveknek a közigazgatásban és a parlamentben való használatát jelölte meg mint célt, holott ez a hatályos csehszlovák törvények alapján biztosítottnak számított.
1938. július 26-án hagyta jóvá a csehszlovák kormány azt a „nemzetiségi statútumot”, amely kilátásba helyezte a nemzetiségi kérdés rendezését, a nemzetek és nemzetiségek egyenjogúsítását, egy új nyelvhasználati törvény elfogadását, illetve említést tartalmazott az autonómiáról is. A nyelvhasználat terén módosult volna a 20%-os határ, a német, a magyar és a lengyel nyelv regionális szinten hivatalos nyelvekké váltak volna. A statútumban lefektetett 15%-os nyelvhasználati határ a tárgyalásokon a németeknél jóval kisebb szerepet kapó magyaroknak sem tűnt megfelelőnek, az Egyesült Magyar Párt „elégtelennek minősítette a nyelvhasználati határ 20%-ról 15%-ra való leszállítását, hiszen így továbbra is mintegy 200 ezer magyar maradna nyelvi jogok nélkül, másrészt a közigazgatási határok megváltoztatásával – mint arra korábban már volt példa – ezt ismét kijátszhatná a kormányzat”. (Simon 2010, 147. p.)
A statútum ilyen formában való elfogadása azonban végső soron mégis a kisebbségek (rész)sikerét és a csehszlovák kormány meghátrálását jelentette, amiben jelentős szerepet játszott az erős nemzetközi nyomás: a dokumentum az előkészületek öt hónapos időszaka alatt gyökeres változásokon ment keresztül, egyre több engedményt téve a kisebbségeknek (elsősorban a Szudétanémet Párt képviselőinek).
A következő időszakban számos kísérlet történt a nemzetiségi (s ezen belül a nyelvhasználati) kérdések rendezésére,9 egyiket sem sikerült azonban, akár csak részlegesen is, megvalósítani a köztársaság hamarosan bekövetkező bukása miatt.

4. Kisebbségi nyelvi jogok a független szlovák állam idején

A független szlovák állam alkotmányát, azaz az 1939. július 21-i 185. sz. alkotmánytörvényt 1939. július 31-én hirdették ki a Szlovák Törvénytárban (Slovenský zákonník). A háborús szlovák állam területén 1938-as adatok szerint 67 502 magyar nemzetiségű állampolgár „rekedt”. 1940-ben számuk 53 128-ra csökken, ebből 45 880-an rendelkeznek szlovák állampolgársággal.10
A szlovák alkotmány egyik jellegzetessége, hogy az emberi jogoknak meglehetősen szűkös teret szentel. Az alkotmány tizedik fejezete ráadásul az állampolgárok kötelezettségeit előnyben részesíti a jogaikkal szemben. Az emberek (a szövegben: „lakosság”) életének, szabadságának és vagyonának védelmét származástól, nemzetiségtől, vallástól és foglalkozástól függetlenül garantálja, törvényi rendelkezések alapján azonban lehetővé teszi ennek a védelemnek a korlátozását.
Külön fejezet, mégpedig az utolsó előtti, tizenkettedik tér ki a nemzetiségek jogállásának szabályozására, „Nemzetiségi csoportok” címmel. Már a címből kitűnik, hogy nem kisebbségekről van szó, a terminológia tehát bizonyos értelemben még kedvezőnek is tekinthető a nemzetiségekre nézve. Ami a nyelvi jogokat illeti, a 94. § alapján a nemzetiségi csoportok jogosultak nyelvüket a közéletben és az oktatásban használni, amiről külön törvénynek kellett volna rendelkeznie. Ezt a nagylelkű normát azonban nagyban ellehetetlenítette a fejezet utolsó rendelkezése, amely így szólt:

95. §
A nemzetiségi csoportoknak ebben az alkotmányban feltüntetett jogai annyiban érvényesek, amennyiben ugyanilyen jogokat élvez a valóságban a szlovák kisebbség is az érintett nemzetiségi csoport anyaországában.

Ezzel tehát az alkotmány a reciprocitás elvét iktatta törvénybe, figyelmen kívül hagyva annak minden aránytalanságát. Ez az alkotmányos rendelkezés „a Magyarországgal szembeni védelmi politika egészen 1945-ig gyakran használt alapvető eszköze maradt”.11 A magyar nyelvű iskolarendszer, illetve a magyar nyelvű istentiszteletek azonban ebben az időben még fennmaradhattak.12

5. A jogfosztottság időszaka

Az 1944–45-ös időszakban a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott, illetve a Beneš köztársasági elnöktől származó rendeletek, dekrétumok, hirdetmények közül számos érintette a Szlovákia területén élő nemzeti kisebbségeket. Az alábbiakban elsősorban a nyelvi jogok szemszögéből fontos dokumentumokat vizsgáljuk.
A németek és magyarok szlovákiai jogfosztottságának nyitányaként szoktak tekinteni az 1945. április 5-én kihirdetett Kassai Kormányprogramra, amely nagyon markánsan és súlyos ideológiai töltettel fogalmazta meg a háború utáni soviniszta politikai célkitűzéseket. A nyelvhasználat szempontjából azonban már korábban született ke­mény korlátozó intézkedés.
A Szlovák Nemzeti Tanács 1944. évi 6. számú rendelete a német és a magyar nemzeti kisebbség oktatásügyének és istentiszteleti nyelvének rendezéséről kimondja, hogy a német és a magyar nemzeti kisebbség minden fokú és kategóriájú, 1938. október 6. után létesített iskolája megszűnik. Hasonló módon rendelkezik az istentiszteletekről: ahol 1938. október 6. után vezették be a német vagy a magyar nyelvet, ezek a továbbiakban nem használhatók. A legszélsőségesebb intézkedések, azaz a kisebbségi nyelvhasználati jogok teljes felszámolása azonban valóban a Kassai Kormány­program elfogadása után következett. A németek és magyarok állampolgárságtól való megfosztását az 1945. évi 33-as számú köztársasági elnöki dekrétum megerősítette. Korábban a Szlovák Nemzeti Tanács 1945. évi 44. számú rendelete már minden német és magyar állami és közalkalmazott szolgálatból való elbocsátásáról határozott, a szolgálati viszonyukból származó mindenféle juttatások, nyugdíj- és szociális járulékoktól való megfosztottsággal egyetemben.
A szélsőséges soviniszta politika következményeként 1945 szeptemberében egyetlen magyar tannyelvű iskola sem nyitotta meg kapuit Szlovákiában.

5.1. A kisebbségi helységnévhasználat eltörlése

A kisebbségi nyelvi jogok teljes eltörléséhez elengedhetetlen volt a helységnevek kérdésének rendezése, hiszen az első köztársaságból örökölt jogrend lehetővé tette (sőt, bizonyos esetekben kötelezővé) a településnevek kisebbségi nyelvű használatát. A legtöbb település már az első köztársaság idején kapott ugyan szlávos hangzású nevet, egyesek azonban párhuzamosan használhatták az államnyelvi és a kisebbségi nyelvi változatot (pl. Ďala Stará/Ó-Gyalla, Hrnčiarovce/Gerencsér, Kerť/Kürt, Beš/Bős stb.), illetve kizárólag a kisebbségi változatot (Sőreg, Apáca-Szakállas, Bögellő, Hodermark stb.). Az 1948. június 11-i A311/16-II/3-1948. számú belügyi megbízotti hirdetmény a szlovákiai városok, községek és települések hivatalos nevének megváltoztatásáról az első köztársaságból származó rendszert teljesen eltörölte: átfogó reform keretén belül megváltozatásra kerültek a helységnevek, számos esetben szlovák nemzeti hősökről neveztek el a kisebbségek által lakott településeket. A belügyi megbízott az 1920. évi 266. számú törvényre hivatkozva hirdette ki az új névjegyzéket, „a városok, községek és települések valamennyi német és magyar eredetű kettős (azaz második) megnevezését” hatályon kívül helyezte.
Ezzel a csehszlovák vezetés a kisebbségi eredetű helységnevek használatának ügyét lezártnak tekintette. „A kérdés azóta is rendezetlen”, kommentálja az 1948-as hirdetményt Gyönyör József 1994-ben. (Gyönyör 1994, 265. p.) Az 1994-ben elfogadott ún. „táblatörvény”13 biztosít bizonyos jogokat a kisebbségi eredetű helységnevek használatára, ugyanakkor leszögezi, hogy hivatalos okmányokban kizárólag az államnyelvi változat használható. A kérdés tehát e sorok írásakor14 továbbra is rendezetlen.

6. Rendelkezések a nyelvi jogi rendezés ügyében 1968 előtt

A pártállami időszakban a kisebbségek jogi helyzetét elsősorban alacsonyabb rendű jogszabályokon keresztül próbálták rendezni, bár a csehszlovák jogalkotók nem vittek véghez jelentős lépéseket e téren. Az 1938 előtti nyelvi jogi rendszer visszaállítására nem mutatkozott hajlandóság a hatalom részéről, s nem rukkoltak elő újabb megoldásokkal sem – a nyelvi jogi helyzetet a homogén nemzetállami berendezkedés jegyei határozták meg, ami jelentős mértékben ellehetetlenítette az előrelépést. Változások csak 1968-ban álltak be, az addigi intézkedések egy átfogó koncepció hiányáról tanúskodnak.
6.1. Az 1948-as alkotmány és a nemzetiségi kérdés az ötvenes években

Az 1948-as alkotmány készítésekor a csehszlovák hatalom képviselői egyszerűen „megfeledkeztek” a nemzeti kisebbségekről. Az alkotmány 2. cikkelye (1) bekezdése kimondja, a Csehszlovák Köztársaság két egyenjogú szláv nemzet, a csehek és a szlovákok egységes állama. Az egész szövegben semmiféle utalás nem történik arra, hogy ebben az államban egyéb nemzetek képviselői is élnek, így ebben az időszakban a csehszlovák jogrendben aligha beszélhetünk kisebbségi nyelvi jogok létezéséről.
Valamelyest mérsékelte a helyzetet az 1956. évi 33-as számú alkotmánytörvény a szlovák nemzeti szervekről, amelynek második bekezdése említést tesz róla, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács hatáskörébe tartozik „az egyenjogúság nevében kedvező feltételeket biztosítani a magyar és ukrán nemzetiségű polgárok gazdasági és kulturális életéhez”. Konkrét kisebbségi jogok meghatározásáról tehát itt sem beszélhetünk (vitatható, mik a „kedvező feltételek”), ráadásul az alkotmánytörvény figyelmen kívül hagyja a magyaron és az ukránon kívüli egyéb kisebbségeket.
A nemzetiségi kérdést ebben a kisebbségek számára meglehetősen ínséges időszakban a hatalom alacsonyabb szintű szabályozással próbálta rendezni. Az 1952. június 17-én kiadott határozat „a magyar nemzetiségű állampolgárok némely kérdéséről” nem tartalmaz nemzetiségi jogokat, ennek alapján adták azonban ki 1952. július 1-jén azt a határozatot, amely részletesebben taglalta a kisebbségi jogok területén szükséges intézkedéseket. Ezt a határozatot a Megbízottak Testülete adta ki, s elrendelte benne az állami szervek, közintézmények, gazdasági szervezetek magyar nyelvű megjelölését, a központi államigazgatási szervek irányelveinek magyar nyelvre való lefordítását. A dél-szlovákiai nemzeti bizottságok és más állami szervek magyar nyelvű határozatok, végzések, bizonylatok, igazolások kiadására köteleztettek, a hirdetményeket, felhívásokat, rendeleteket magyarul is közzé kellett tenniük, a nyilvános helyeken elhelyezett tájékoztató, útjelző és figyelmeztető táblákat magyar nyelvű szöveggel is el kellett látni, és a magyar nemzetiségű állampolgárok beadványait, kérelmeit, panaszait magyar nyelven is el kellett intézni. A helyzet furcsaságát az adta, hogy a határozat – titkos lévén – csak az illetékes szervekhez jutott el, maguk az állampolgárok nem értesülhettek jogaikról.
Az 1959. február 5-i 17. sz. határozat elrendelte a törvények és egyéb jogszabályok magyar nyelvre való fordítását. Ennek megfelelően 1968-ig jelentek meg a törvények és rendeletek magyar nyelven. A határozat ugyanakkor biztosította a magyar nyelvű felszólalás lehetőségét a nemzeti bizottságok ülésein.

6.2. Az 1960-tól 1968-ig terjedő időszak

Az 1960. július 11-i 100-as számú alkotmánytörvény, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság alkotmánya továbbra is kizárta a nemzeti kisebbségeket az államalkotó tényezők közül, az államot mint a két „egyenjogú testvérnemzet”, a csehek és a szlovákok egységes államát határozta meg. A 25. cikkelyben azonban helyet kaptak a nemzeti kisebbségek, az 1956-os alkotmánytörvénnyel szemben itt nem csak a magyar és az ukrán, hanem már a lengyel kisebbség is szerepel. A szöveg a kulturális fejlődéshez való jogon kívül az anyanyelven való művelődés jogát is biztosítja e három nemzeti kisebbség részére. Ezek után a nemzetiségeket államalkotó tényezőként elismerő 1968. évi 144-es számú alkotmánytörvény elfogadásáig nem került sor jelentős eseményre a kisebbségi nyelvhasználati jogok szabályozása terén a Csehszlovák Szocialista Köztársaságban.

Felhasznált irodalom

Dějiny československého státu a práva. Brno, Masarykova univerzita v Brně, 1992.
Flachbart Ernő, dr. 1935. A csehszlovákiai népszámlálások és a felvidéki kisebbségek nyelvi jogai. Pécs, Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda Rt.
Flegl, Vladimír 1989. Dokumenty k vývoju československého ústavného práva. Praha, Ústav státní správy.
Gyönyör József 1994. Terhes örökség. Pozsony, Madách-Posonium.
Gyönyör József 1989. Államalkotó nemzetiségek. Tények és adatok a csehszlovákiai nemzetiségekről. Pozsony, Madách.
Hetényi, Martin: Postavenie maďarskej národnostnej menšiny na Slovensku v rokoch 1939-1940. http://www.pulib.sk/elpub2/FF/Pekar2/pdf_doc/hetenyi.pdf
Chalupný, Václav, JUDr. 1933. Československé jazykové právo so zřetelem k judikatuře Nejvyššího správního soudu. Zvláštní otisk z veřejné správy.
Misad Katalin 2009. A kisebbségi nyelvek használatát szabályozó rendelkezések Szlovákiában, Finnországban és Dél-Tirolban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11. évf. 4. sz. 77–84. p.
Petráš, René 2009. Menšiny v meziválečném Československu. Právní postavení národnostních menšin v první Československé republice a jejich mezinárodněprávní ochrana. Praha, Karolinum.
Popély Árpád–Šutaj, Štefan–Szarka László (szerk.): Beneš-dekrétumok és a magyar kérdés 1945–1948. Máriabesenyő–Gödöllő, Attraktor.
Simon Attila 2010. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Tauchen, Jaromír: K některým otázkam právní úpravy jazykového práva v první ČSR z německého pohledu. http://www.law.muni.cz/edicni/dp08/wp-content/uploads/pdf/historie/tauchen.pdf
Ústava Československej republiky. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladateľstvo, 1958.
Ústava Slovenskej republiky. Bratislava, Štátne nakladateľstvo v Bratislave, 1939.

Rövid URL
ID2417
Módosítás dátuma2016. szeptember 13.

Gyurgyík László: A szlovákiai magyar kisebbségi közösség 20. századi demográfiai fejlődése. A népességfogyás okai és következményei

Tanulmányunkban a mai Szlovákia területén élő magyar kisebbségi közösség demográfiai fejlődését vizsgáljuk a csehszlovák államiság kezdeteitől 2000-ig. A népmozgalmi folyamatokat két időszakra bontva vizsgáljuk: külön...
Bővebben

Részletek

Tanulmányunkban a mai Szlovákia területén élő magyar kisebbségi közösség demográfiai fejlődését vizsgáljuk a csehszlovák államiság kezdeteitől 2000-ig. A népmozgalmi folyamatokat két időszakra bontva vizsgáljuk: külön a második világháborút megelőző, külön az ezt követő időszak népesedési változásait.

1. Népmozgalmi folyamatok Szlovákiában a második világháború előtt

A második világháború előtti népmozgalmi folyamatok vizsgálatát két részre tagoljuk, mivel eltérő összetételű adatok állnak rendelkezésünkre az első világháborút megelőző évekbeli, valamint a csehszlovák állami keretek közötti Szlovákia népmozgalmáról. Szlovákia területére vonatkozó adataink 1869-től 1900-ig az egyes népszámlálások közötti időszakokra állnak rendelkezésünkre (Srb 2002, 20. p.). Ebből az időszakból a népességszám mellett az egyes évtizedeket jellemző nyers születési és halálozási arányszámokkal – az 1910-es évekre vonatkozólag csak ezek különbségével, a természetes szaporodás arányszámával – és az egyes évtizedek vándorlási mérlegének becsült adataival rendelkezünk.
Szlovákia népességének száma (mai területére számítva) 1869 és 1921 között az egyes cenzusok közötti időszakban igencsak eltérő módon alakult. 1869 és 1880 között a lakosság száma 2 481 811 főről 2 477 521 főre (4290-nel) csökkent. Az 1870-es éveket magas termékenység (44,4 ezrelék) és igen magas halálozási arányszám (39,5 ezrelék) jellemezte. A magas halandóság nagymértékben az 1872-ben kitört utolsó nagy, két évig tomboló kolerajárványra vezethető vissza, a lakosság a korábbi lélekszámát csak a pandémia megfékezése után hat évvel érte el. Ebben a periódusban a természetes szaporodás igen alacsony (4,9 ezrelék) volt. A lakosság számának csökkenéséhez jelentős mértékben hozzájárult az igen magas negatív (126 ezer fős) vándorlási különbözet is. Az 1880-as években a lakosság száma közel 120 ezer fővel gyarapodott, 1890-ben megközelítette a 2,6 milliót. A születési arányszám ugyan kismértékben alatta maradt az előző évtized mutatójának (43,4 ezrelék), a halálozási ráta azonban sokkal kedvezőbb volt (34,6 ezrelék). Ezért a természetes szaporodás is csaknem kétszerese volt a korábbi évtized mutatójának (8,8 ezrelék). Jelentősebb népességszám-növekedésre mégsem került sor az igen magas (122 ezer fős) migrációs veszteség miatt.
A 19. század utolsó évtizedében a növekedés megközelítette a 190 ezer főt, a népesség az ezredfordulóra meghaladta a 2,78 milliót. A születési és a halálozási ráta tovább csökkent (44,1, illetve 30,2 ezrelék). A természetes szaporodás mutatója meghaladta a korábbi évtizedek értékét (10,9 ezrelék). A vándorlási veszteség megegyezett az előző évtizedben kimutatottal. Az adatok alapján megfigyelhetjük, hogy Szlovákia mai területén az évszázad utolsó évtizedében megkezdődött, majd a 20. század első évtizedeiben tovább folytatódott a demográfiai átmenet. 1900 és 1910 között a lakosság száma az előző évtizedben kimutatott értéknél kisebb mértékben, mintegy 130 ezer fővel emelkedett, 1910-ben meghaladta 2,9 millió főt. Az előző évtizedhez viszonyított kisebb mértékű növekedés az eddigi legmagasabb negatív vándorlási különbözetből (217 ezer fő) adódik. A természetes szaporodás a születési (37,8 ezrelék) és halálozási (25,6 ezrelék) arányszámok fokozatos csökkenése mellett tovább emelkedett (12,2 ezrelék).
Az 1910–1921 közötti évekre vonatkozólag csak kevésbé részletes adataink vannak. Ennek oka a háború és az ezt kísérő impériumváltás, valamint a vándorlások. 1921-ben az első csehszlovák népszámlálás 2 993 859 főt mutatott ki. A népesség száma az előzőhöz képest 2,6 százalékkal, mintegy 77 ezer fővel emelkedett. A természetes szaporodás rátája csupán az 1870-es években volt alacsonyabb: 5,9 ezrelék. A háborús veszteségeket is magában foglaló migrációs veszteség 95 ezer fő volt.

1. táblázat. Szlovákia népességének változásai, 1869–1921 (Forrás: Srb 2002, 20. p.)

Év Népesség-szám* Változás szám szerint Változás %-ban Születési arányszám (‰) Halálozási arányszám (‰) Természetes szaporodás (‰) Vándorlási különbözet
1869–1880 2.481.811 -4290 -0,2 44,4 39,5 4,9 -126.000
1880–1890 2.477.521 117.659 4,8 43,4 34,6 8,8 -122.000
1890–1900 2.595.180 187.745 7,2 41,1 30,2 10,9 -122.000
1900–1910 2.782.925 133.732 4,8 37,8 25,6 12,2 -217.000
1910–1921 2.916.657 77.202 2,7 n. a. n. a. 5,9 -95.310
1921 2.993.859 n. a. n. a. n. a.

* A népességszám az egyes népszámlálások első időpontjára, a további mutatók a két népszámlálás közötti időszakra vonatkozó adatokat tartalmazzák; n. a.: nincs adat

Szlovákia népességének változásáról 1920-tól 1949-ig részletesebb, árnyaltabb adatokkal rendelkezünk. 1920-tól 1939-ig a születések számának csökkenése tovább folytatódott. A születési arányszám több mint harmadával (35,4-ról 22,7 ezrelékre), a halálozási arányszám mintegy 30 százalékkal (19,5-ről 13,8 ezrelékre) apadt. Mivel a születési ráta a halálozási arányszámnál nagyobb mértékben csökkent, ezért a természetes szaporodás csökkenése az előzőnél is számottevőbb volt, 46 százalékot tett ki. Az előzőknél kisebb mértékben (23 százalékkal) apadt a házasságkötések, viszont egyharmaddal emelkedett a válások aránya. A „békebeli” népmozgalmi folyamatok jellege jelentős mértékben módosult a negyvenes évek folyamán, az évtized első felében a háborús események, a közepétől főleg a több százezer főt érintő migrációs folyamatok következményeként. A háborús évek alatt megfigyelhető a születési ráta növekedése. Ez vélhetőleg részben az első világháborút követő nagyobb lélekszámú nemzedék termékeny korba lépésével magyarázható. A termékenység növekedése az évtized második felében és az ötvenes évek második feléig tovább folytatódott. A halálozási ráta a háborús években az elvárásoknak megfelelően magasabb, mint a korábbi években, főleg 1944–45-ben, a front átvonulásának éveiben. A negyvenes évek második felében a halandóság jelentősen visszaesett, aminek következtében a természetes szaporodás jelentősen emelkedett, majd az ötvenes években kulminált.

1. ábra. A születési és halálozási arányszám alakulása Szlovákiában, 1869–1950
(Forrás: Srb 2002, 12–20. p.)
gyurgyik-graf-1
A szlovákiai vándormozgalmi folyamatok becslése a természetes népmozgalom becslésénél sokkal összetettebb feladat. Mindenesetre a vizsgált időszakban a mai Szlovákia területéről távozók száma folyamatosan magasabb volt a bevándorlókénál. A migrációs veszteség eltérő nagyságú volt az impériumváltást követően az első világháború utáni években, a gazdasági világválság idejében, a második világháborús években és az ötvenes évek második felében.
Az impériumváltást követően az országból távozók legnagyobb csoportját (több mint 100 ezer főt) a Magyarországra költöző tisztviselők, értelmiségiek tették ki. Vladimír Srb szerint a húszas évek első felében, 1920 és 1924 között évente közel 28 ezren, 1925–1929 között 13 ezren, 1930 és 1937 között körülbelül 6 ezren hagyták el az országot. Ugyanebben az időszakban ennél többszörösen kevesebb volt a bevándorló: 1920 és 1924 között 9 ezer, 1925–1929 között 3 ezer, 1930–1934 között 3,4 ezer, 1935–1937-ben körülbelül 1,6 ezer fő (Srb 2002, 19. p.).

2. táblázat. A nemzetközi vándorlás Szlovákiában, 1920–1937 (Forrás: Srb 2002, 19. p.)

Évek Bevándorlók Elvándorlók Vándorlási különbözet
1920–1924 9 231 27 639 -18 408
1925–1929 3 004 13 316 -10 312
1930–1934 3 344 6 120 -2 776
1935–1937 1 580 5 598 -4 018

A második világháború alatt és a következő években az első világháború utáni éveknél sokkal nagyobb mértékű, több százezer fős migrációs veszteség mutatható ki Szlovákiában. Az 1939-ben létrejött szlovák állam területéről elűztek több tízezer csehet, 70 ezerre tehető a szlovákiai holokauszt áldozatainak száma. A második világháború után több mint 100 ezer volt a kitelepített vagy elmenekült németek száma, 30 ezerre tehető a Magyarországra menekült, közel 50 ezerre a Csehországba deportált és 80 ezerre a magyar–szlovák lakosságcserére kényszerített magyarok száma. Az utóbbiak helyett közel ekkora létszámú szlovák lakosság érkezett Magyarországról. Jelentős számú csoportokat alkottak a kommunista rendszerváltás után Nyugatra és Izraelbe költöző zsidók is.
Az első Csehszlovák Köztársaság időszakára a magyar lakosság népmozgalmi adataival is rendelkezünk.

3. táblázat. A szlovákiai magyarok természetes népmozgalma Szlovákiában, 1921, 1924, 1936 (Forrás: PO 1921, 1924, 19361)

Év Szlovákia Magyarok
Születési arányszám Halálozási arányszám Természetes szaporodás Születési arányszám Halálozási arányszám Természetes szaporodás
1921 38,2 21,1 17,1 37,0 21,8 15,2
1924 33,8 18,0 15,9 31,2 18,7 12,6
1936 23,0 13,8 9,2 21,0 14,4 6,6

Megfigyelhetjük, hogy a magyarok népmozgalmi mutatói bizonyos szabályszerűséggel térnek el az országos adatoktól. A magyar lakosság születési arányszáma 1-2 ezrelékkel alacsonyabb, halálozási rátái néhány tized ezrelékkel magasabbak, s ebből adódik, hogy a természetes szaporodásuk is 2-3 ezrelékkel az országos érték alatt marad.

2. Népmozgalmi folyamatok Szlovákiában a második világháború után

2.1. A házasságkötések és válások

A népmozgalmi folyamatok vizsgálatát a házasságkötések számának alakulásával kezdjük, hiszen a házasulók száma meghatározó mértékben hat a vizsgált népesség termékenységének alakulására. A házasságkötések számának alakulását a házasulandó korosztályok nagysága, de a mindenkori társadalmi-gazdasági körülmények is erősen befolyásolják. Az évenként megkötött házasságok száma eléggé nagy szóródást mutat, ezért a házassági mozgalom dinamikáját hosszabb távon, több évtizedre visszamenőleg, ötéves átlagértékek segítségével is vizsgálhatjuk.
Szlovákia összlakosságának házasságkötési mozgalma a vizsgált négy évtizedben jelentősen változott. Az ötvenes évek közepéig a házasságkötések száma csökkent, ezt követően stagnált, és csak a hatvanas évek második felében kezdett el újra emelkedni. A legmagasabb értéket 1977-ben érte el. Ekkor 44 474 házasságot kötöttek. Azóta a házasságkötések száma csökken.
A házasságkötési mozgalom alakulását első megközelítésben a nyers házasságkötési arányszámok (az ezer lakosra jutó házasságkötések száma) segítségével vizsgáljuk meg. A szlovákiai nyers házasságkötési arányszám 1950-ben meghaladta a 11 ezreléket, majd a hatvanas évek közepéig csökkent, 1964-ben és 1965-ben 7 ezrelék alá esett, ezt egy jelentősebb növekedés követte, így a hetvenes évek közepén újból meghaladta a 9 ezreléket, a nyolcvanas évek végén 7 ezrelék körül mozgott.
A magyar házasságkötések száma 1950-ben meghaladta a 4 ezret, az ötvenes években jelentős mértékben ingadozott, 1963-ban 3600 körüli értékre esett, a hetvenes évek közepéig – hasonlóan az országos trendekhez – újból emelkedett, 1975-ben és 1976-ban meghaladta az 5 ezret, azóta csökken. A szlovák nemzetiségűek házasságkötési mozgalma igen nagy mértékben hasonló a Szlovákia lakosságánál megfigyelt folyamatokhoz.
A magyar nyers házasságkötési arányszámok az ötvenes években magasabbak a szlovákiai értékeknél (de a szlovák lakosságéinál is). Az 1950-es népszámlálás torz nemzetiségi adatai következtében az ötvenes évekre vonatkozó népmozgalmi arányszámokat viszont csak korlátozott mértékben vehetjük tekintetbe.2 A hatvanas évek elején a magyarok Szlovákia népességével azonos arányban kötöttek házasságot (7,5 ezrelék), az évtized közepétől azonban a magyar lakosság házasulási viszonyszámai egyre nagyobb mértékben eltérnek az ország lakosságának arányszámaitól. 1971-ben a magyarok nyers házasságkötési arányszáma 7,7 ezrelék volt, ezzel szemben Szlovákiában 1000 lakosra 8,4 házasságkötés jutott. A (nyers) házasságkötési arányszám országosan 1981-ben 7,8, 1989-ben 6,9, 2000-ben 4,8 ezrelék. A magyarok arányszáma ugyanezekben az években 7,4, valamint 6,4 és 3,5 ezrelék volt.

2. ábra. A nyers házasságkötési és válási arányszám a szlovák és magyar népesség esetében Szlovákiában, 1950–2006 (Forrás: PO)
gyurgyik-graf-2

A házasságok megszűnésének formái közül csak a válást tudjuk a népmozgalmi statisztika alapján nemzetiségek szerint is vizsgálni. A válások száma az utóbbi évtizedekben fokozatosan növekszik. 1950-től 1990-ig Szlovákiában nyolcszorosára emelkedett az évente felbontott házasságok száma.
A felbontott magyar házasságok számának növekedése nem folyamatos. 1950–1952-ben évente több mint 300, 1953–1957-ben 200 körüli értékre csökken. Az ötvenes évek végétől a válások száma fokozatosan emelkedik. 1967-től az évente felbontott magyar házasságok száma 300 feletti, 1973-tól 400 felett, 1974-től 500 felett van. 1981-től 1991-ig számuk 600-ról 1000 körüli értékre emelkedett. A Szlovákiában évente felbontott házasságok száma az ötvenes évek első felében 1700, a nyolcvanas évek végén 8000 felett, 2000-ben 9000 feletti volt.
A magyar lakosság nyers válási arányszámai – eltekintve az ötvenes évek torzított adataitól – a nyolcvanas évek végéig kismértékben alacsonyabbak voltak a szlovákiai arányszámoknál, de a válások dinamikája az országos trendeknél magasabb volt.
Mivel a magyar válási arányszámok összehasonlítása az országos értékekkel az ötvenes évek torz adatai miatt problematikus, a magyar és az országos válási mozgalom változásait megbízhatóbban hasonlíthatjuk össze, ha kiindulásul egy későbbi időpontot választunk. Az 1961. évet választva, 1961 és 2000 között a magyarok nyers válási arányszáma 4-szeresére, ugyanazon időszakban a szlovákiai arányszám és a szlovákok válási rátája is 3-szorosára emelkedett (3. ábra).
A 100 házasságkötésre jutó válások száma a válási statisztika igen gyakran alkalmazott, „közkedvelt” mutatója. Kifejezi, hogy az adott évben felbontott házasságok a (z adott évben megkötött) házasságok hány százalékát teszik ki. Tekintetbe kell vennünk, hogy a lakosság növekvő része – legalábbis időlegesen – nem köt formálisan házasságot. Ily módon a házasságot kötők aránya kisebb a tényleges párkapcsolatban (házastársi és élettársi kapcsolatban) élők számánál, másrészt az élettársi kapcsolatban élők száma, aránya nemzetiségenként is különbözik. E mutató alkalmazása – legalábbis nemzetiségi adatok vizsgálatánál – több szempontból is problematikus. Tekintetbe kell vennünk azt is, hogy a házasságkötések száma jelentős mértékben módosult, a válásoké pedig emelkedik, a válással végződő házasságok „élettartama” 1950 és 1990 között kismértékben csökkent, 1950-ben 11,9 év, 1990-ben 11,0 év volt, a 90-es évek végére jelentősen megemelkedett, 2000-ben 13,2 év volt. Ezért az adott évben kimutatott válások számát a 11–13 évvel korábban megkötött házasságok számához kellene viszonyítani. A szlovákiai magyarok házasságkötési és válási arányszámainak eltérését tovább növeli, hogy a magyarok száma – ellentétben Szlovákia összlakosságával – folyamatos csökken, ami a házasságok számának az országos értéknél is nagyobb mértékű csökkenésével jár.

3. ábra. A száz házasságkötésre jutó válások aránya Szlovákiában a szlovák és magyar nemzetiségűek között, 1950–2006 (Forrás: PO)
gyurgyik-graf-3

A 100 házasságkötésre jutó válások száma az ötvenes években kimutatott 4–8 százalékról az 1990. évi 22–25 százalékra, 2000-ben 40% körüli értékre emelkedett.
A nyolcvanas évek elejéig a 100 házasságkötésre jutó válások száma a magyarok körében alacsonyabb volt, mint a szlovákiai ráta, a nyolcvanas évektől a mutató értéke meghaladta a szlovákiai adatokat. Ez azonban az alacsonyabb magyar házasodási mozgalommal, illetve a magyarok nagyobb mértékű elöregedésével függ össze.
A házasságok felbomlását belső nemzetiségi megoszlásuk szempontjából is meg kell vizsgálnunk. Felmerül a kérdés, hogy van-e különbség a házasságok tartósságát illetően a homogén és a vegyes házasságok között.

4. táblázat. A magyar és szlovák nemzetiségűek vegyesházasság-kötési és válási mozgalma Szlovákiában, 1950–2006 (Forrás: PO)

Év Szlovákia összesen Szlovákok Magyarok
v. h. %* v. v. %** v. h. % v. v. % v. h. % v. v. %
1950 7,9 n. a 4,5 n. a. 20,6 n. a.
1960 10,8 11,7 6,2 6,4 17,5 23,2
1970 12,0 13,0 6,8 7,4 23,7 21,8
1980 10,9 12,1 6,1 6,8 25,3 29,1
1990 11,4 11,3 6,3 6,2 27,7 25,5
2000 12,5 9,3 6,9 5,1 26,5 26,0
2006 17,8 8,0 10,1 4,3 28,7 23,2

* a vegyesházasság-kötések aránya; ** a vegyes válások aránya; n. a.: nincs adat

A vegyes házasságok és válások nemzetiségi megoszlását 1950-től kezdődően vizsgáljuk meg. A váló felek nemzetiségi megoszlásáról 1960-tól rendelkezünk adatokkal. 1960 és 2000 között a vegyesházasság-kötések aránya 7,9 százalékról 12,5 százalékra emelkedett. A vegyesházasság-kötések aránya az ötvenes években dinamikusan emelkedett, a következő évtizedekben némileg ingadozott, de jelentősebb mértékben nem változott. A vegyes házasságok felbomlása éves szinten – kivéve az 1990. és a 2000. évet – meghaladta a vegyesházasság-kötések arányát, s amennyiben a válási arányokat a tíz évvel korábbi értékekkel vetjük egybe, a vegyes házasságok felbomlása nem elhanyagolható mértékben magasabb a vegyesházasság-kötések arányánál. Egyfajta fordulat a vegyes házassági és válási mozgalomban a kilencvenes évektől figyelhető meg. A szlovák nemzetiségűek körében az összlakosságnál jelentősen alacsonyabb a vegyes házasságok kötésének és felbomlásának aránya. A hatvanas és hetvenes években a vegyes válások aránya magasabb a vegyes házasságok kötésénél, a nyolcvanas években a vegyesházasság-kötések és vegyes válások aránya egyre alacsonyabb.
A magyar nemzetiségűek esetében a heterogén kötések és válások aránya némileg különbözik az országostól. A nyolcvanas évekig a heterogén válások aránya magasabb a házasságkötéseknél, az évtized végétől 2000-ig a vegyesházasság-kötések és válások aránya alig különbözik.

2.2. A születések

A magyar nemzetiségű lakosság szaporodása a népszámlálási és a népmozgalmi statisztikák szerint alacsonyabb Szlovákia lakosságáénál. Mint láttuk, a magyarok születési rátája alacsonyabb volt már a két világháború között is. Az újszülöttek nemzetiségét a (cseh)szlovák népmozgalmi statisztika az anya nemzetisége szerint tünteti fel. Ez az adatgyűjtési mód elvben biztosítja a nemzetiségek születési mozgalmát tükröző adatokat. Azonban nem elhanyagolható torzítások, pontatlanságok mutatkoznak a vegyes házasságokból származó gyermekek nemzetiségi megoszlásának összetételében. Ebben meghatározó szerepe van annak, hogy a szülők az esetek egy részében a többségi fél nemzetiségét adják gyermeküknek. Nem elhanyagolható a házasságkötéskor két különböző nemzetiséget feltüntető vegyes házasságra lépők egyikének jobbára statisztikai nemzetiségváltása, mely sokszor már az első gyermek megszületéséig (megszületésekor) megtörténik, s ennek következtében a gyermek is a nemzetiséget váltott anya nemzetiségét kapja (Ziegenfuss 1966). Az adatfelvétel azonban magában hordozza egyéb pontatlanságok lehetőségét is. Az adatlapot nem az anya tölti ki, így a nemzetiség feltüntetésekor nem zárható ki bizonyos szubjektivitás sem, másrészt az adatfelvétel sajátos körülményei is pontatlanságokhoz vezethetnek (sokszor már a szülés másnapján, a kórházban kerül sor az adatfelvételre). Így a nemzetiségi születési statisztika számadatai és az adott korcsoportú nemzetiségek népszámlálások szerinti megoszlása jelentős mértékben eltérhetnek egymástól.
Az évente született gyermekek száma Szlovákiában a 20. század közepétől igencsak változó volt. Az ötvenes évek első felében megközelítette (illetve két évben el is érte) a 100 ezret, az évtized második felében csökkent, mélypontja 1968-ban következett be (76 ezer születés), majd a hetvenes években újból növekedett, és 1978–1979-ben elérte 100 ezres a maximumot. Azóta a születések száma csökken, 1989-ben alig haladta meg a 80 ezret, 2000-ben az 55 ezret.
A szlovákiai születésekben bekövetkezett változásokat az ötvenes évektől a lakosság nyers születési arányszámai alapján tekinthetjük át. Az 1000 lakosra jutó születések száma az évtized elején volt a legmagasabb (1950-ben 28,8 ezrelék). A nyers születési arányszám a következő bő másfél évtizedben fokozatosan csökkent 1968-ig (17,0 ezrelék), ezt követően 1976-ig emelkedett (20,8 ezrelék), majd hosszabb távon, több évtizedeken keresztül csökkent.
A magyar nemzetiségűnek bejegyzett gyermekek számának változása bizonyos fá­zis­eltolódással követi az országos trendeket. A magyar születések száma az ötvenes évek első felében még viszonylag alacsony: a magyar származású anyák közül sokan szlováknak vallották magukat. Az évtized során később több évben is meghaladja a 10 ezret, majd az 1968-as mélypont (7868 fő) után – a szlovákiai születési mozgalomtól eltérően mintegy öt évvel korábban – 1974-ben éri el a legmagasabb értéket (10 130 fő). A hetvenes évek második felétől a magyar születések száma folyamatosan csökken: 1981-ben még megközelíti a 9 ezer főt, 1990-ben meghaladja 7 ezret, 2000-ben megközelítette a 4500-at.
4. ábra. A nyers születési és halálozási arányszámok nemzetiség szerint Szlovákiában, 1950–2006 (Forrás: PO)
gyurgyik-graf-4
A magyar és a teljes népesség születési mozgalmát összehasonlíthatjuk az 1000 (adott nemzetiségű) lakosra jutó élve születések számát kifejező ún. nyers születési arányszámok segítségével. Az ötvenes évek magyar népmozgalmi adatai – mint már korábban szóltunk róla – torzítottak. Ezen belül a születési arányszámok is problematikusak. Az 1950-es népszámlálás során a magyar népesség jelentős hányada szlováknak vallotta magát. Az ötvenes évek második felétől azonban sokan közülük ismét a magyar kategóriával azonosultak, így a népmozgalmi regisztráció során időközben született gyermekeik is magyarként jelentek meg. Miután a nyers születési arányszámok kiszámításakor a magyar gyermekekre vonatkozó népmozgalmi adatokat a magyarok 1950-es népszámlálásból nyert számához viszonyították, ezek jóval magasabbak voltak, mint azt a magyarok tényleges termékenysége indokolta volna. Ez 1961-ig érvényes, amikor az új népszámlálás az előzőhöz képest a magyarok magasabb számát mutatta ki. 1961 és 1990 között a magyarok nyers születési együtthatói hozzávetőlegesen 15 százalékkal voltak alacsonyabbak a szlovákiai értéknél (4. ábra).
Azt is meg kell jegyeznünk, hogy a magyarok nyers születési arányszámai az egyes népszámlálásokat követő években pontosabbak, mint a következő cenzust megelőző időszakban.3 Az egyes nemzetiségek termékenységét pontosabban vethetjük össze más, „tisztított” mutatók segítségével . Ezek közül kiemelkedik a teljes termékenységi arányszám (TFR). A TFR értéke országosan 1950-ben volt a legmagasabb: 3,82, a későbbiekben csökkent. 1961-ban 3,15, 1980-ban 2,71, 1991-ben 2,06, 2001-ben 1,25 volt.
A magyar lakosság esetében a TFR értéke – a regisztrált adatok alapján – jelentősen alacsonyabb az országosnál. A magyar lakosság teljes termékenységi mutatója 1950-ben 2,84, 1961-ben 2,61, 1980-ban 2,31, 1991-ben 1,66, 2001-ben 1,10 volt. Ha a korábbiakban ismertetett okokból eltekintünk az ötvenes évek adataitól, megfigyelhetjük, hogy magyar anyák TFR-értéke a regisztrált adatok alapján a hatvanas évektől kezdve 15–20 százalékkal alacsonyabb az országosnál. Az eltérés értelmezéséhez néhány megjegyzést kell fűznünk.
A TFR a magyar lakosság vonatkozásában a magyar nők által szült gyermekek számát adja meg, nem pedig a magyarként bejegyzett gyermekek számát. E két mutató bizonyos mértékben különbözik. A magyarként bejegyzett gyermekek száma a magyar anyától született gyermekek számánál alacsonyabb, mivel a vegyes házasságban született gyermekek jelentős részét nem magyarként regisztrálják. Másrészt ki kell emelnünk, hogy a népmozgalmi és népszámlálási adatok között Szlovákiában is inkonzisztencia figyelhető meg.
A szlovák népesség körében a TFR értéke kismértékben magasabb az országos átlagnál, kivéve az 1991. évet (1950-ben 3,94, 1961-ben 3,24, 1980-ban 2,80, 1991-ben 2,03, 2001-ben 1,27).4
A magyar születések, pontosabban a magyar anyától született gyermekek összlakosságon belüli részaránya az ötvenes évektől fokozatosan csökken. Az évtized második felében a szlovákiai születések 10,7 százalékát magyar nemzetiségűként jegyezték be, ez az arány a hatvanas években némileg csökkent, de még a hetvenes évek elején is meghaladta a 10 százalékot, a nyolcvanas évek első felében 9,5 százalék körül mozgott, 1990-ben 9,1 százalékra, 2000-ben 8,2 százalékra esett. Az összlakosságon belül a magyar élve születettek aránya megközelítőleg 1,4 százalékponttal alacsonyabb, mint a magyar népesség aránya.
A különböző születési, termékenységi arányszámok a magyar termékenységet 15–20 százalékkal kisebbnek tüntetik fel az országosnál. Bár a gyermek regisztrált nemzetisége (elvben) az anya nemzetiségét követi, mégis joggal feltételezhető, hogy az alacsonyabb termékenységet az intergenerációs asszimilációs, valamint a nemzetiségváltási folyamatok is befolyásolják.
Amellett, hogy a vegyes házasságokból születő gyermekek jelentős részét nem magyarként jegyzik be, a vegyes házasságban élő (a népszámlálás szerint magyar) anyák jelentős része sem magyarként kerül be a népmozgalmi statisztikákba. Ezt interpretálhatjuk „statisztikai”, vagy „tényleges” nemzetiségváltásként is. Elképzelhető, hogy a házasságkötés és a gyermek megszületése közötti időszakban a család nemzetiségi „orientációja” megszilárdul, s ezt az egyik házastárs inkább csak formális nemzetiségváltása kíséri. Nem feltétlenül szükséges azonban tényleges társadalmi folyamatokat feltételeznünk az adatsorok különbsége mögött. Megelégedhetünk azzal is, hogy a népmozgalmi és népszámlálási adatsor e tekintetben inkonzisztens.
Igen meggyőző bizonyíték erre az inkonzisztenciára, hogy a regisztráció szerint vegyes házasságokból arányaiban jóval kevesebb gyermek születik, mint homogén kapcsolatokból. A harmincas évek elején a magyar párú vegyesházasság-kötések részaránya 9,4 százalék volt. Ugyanekkor a vegyes házasságokból született gyermekek részaránya mindössze 4,7 százalék. Tehát a vegyes házasságokban született gyermekek részaránya a homogén házasságokban születetteknek az 50 százaléka. Amennyiben nem tételezünk fel jelentős eltérést a különböző nemzetiségű nők termékenységében, és elhanyagoljuk a házasságkötések és a gyermekek megszületése közötti eltelt időszak esetleges torzításait, akkor megerősítettnek vehető, hogy a vegyes házasságok egy részében megkötésük és már az első gyermek megszületése közötti rövid időszak alatt a házasfelek egyike – legalábbis „statisztikailag” – nemzetiséget váltott.
A vegyes házasságokban regisztrált születések (a vegyes házasságokhoz viszonyított) aránya az ötvenes évek elején volt a legalacsonyabb. A magyarként regisztrált gyermekek között a vegyes házasságban születettek aránya a vegyesházasság-kötésekének csupán 34,4 százaléka volt. Ez az arány időközben növekedett. A nyolcvanas évek végén a vegyes házasságokból statisztikailag 18 százalékkal kevesebb gyermek született, mint a homogén magyar házasságokból. Az ötvenes és a hatvanas években a megkötött magyar párú házasságok többségének „vegyes” jellege az első gyermek megszületésekor már megszűnt. A hetvenes évek elején közel kétharmaduk, a nyolcvanas évek végén több mint négyötödük vegyes jellege legalábbis formálisan megmaradt. Survey vizsgálatok adataiból viszont tudjuk, hogy a magyar–szlovák vegyes házasságból születettek mintegy 20 százaléka tartja magát magyar nemzetiségűnek felnőttkorában, 80 százalékuk a többségi nemzet tagjának vallja magát. (Lásd Csepeli–Örkény– Szé­kelyi 2002; Gyurgyík 2004)
Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a magyar termékenység nem elhanyagolható mértékben alacsonyabb az országosnál. A vegyes házasságok „homogenizálódását” és az adatfelvétel egyéb pontatlanságait a hivatalos statisztikai (népszámlálási és népmozgalmi) adatok alapján nem tudjuk számszerűsíteni. Erre a survey módszerrel végzett etnikumközi vizsgálatok adatai alapján tehetünk kísérletet.

2.3. A halandóság

A szlovákiai magyarság születési arányszámai alacsonyabbak, a halandósági arányszám viszont jelentős mértékben magasabb az országos átlagnál. A magas magyar halandóságnak részben történelmi okai vannak. A negyvenes évek második felében a kitelepítések, deportálások, reszlovakizáció nemcsak a magyarok számát csökkentették jelentős mértékben, de korösszetételét is módosították. Az alacsonyabb magyar termékenység és az asszimilációs veszteség a magyar népességen belül az idősebb korosztályok részarányát tartósan növelte. E tényezők következtében a magasabb átlagéletkorú magyar népesség halandósága is nagyobb a szlovákiai halandóságnál.
Szlovákiában a halálesetek száma az ötvenes években (a hatvanas évek elejéig) csökkent. A halálozások legalacsonyabb kimutatott száma (1961-ben) 31 403 volt. A későbbiekben ez a szám fokozatosan emelkedett, 1990-ben és 1991-ben meghaladta az 54 ezret, az azóta eltelt időszakban 51 és 53 ezer között mozog. A magyarok halálozásának száma éves szinten a nyolcvanas évek végéig fokozatosan növekedett. A hatvanas évek közepéig a növekedés viszonylag alacsony volt (4800-ról 4900-re), a hetvenes évek közepéig további ezerrel növekedett, a nyolcvanas években 6 200 körül mozgott, 1990-ben 6 436 fővel kulminált, 1994-től éves szinten 6 000 fő alá esett.
A magyar és szlovák nemzetiségű népesség, illetve az össznépesség halandóságának alakulását az ún. nyers halandósági arányszámok segítségével hasonlítjuk össze. A magyar nemzetiségűek nyers halálozási arányszáma az ötvenes években 12-13 ezrelék körül volt. Az 1960-as években 10 ezrelék alatt, a nyolcvanas évek elejéig fokozatosan emelkedett – 1983-ban kulminált 11,3 ezrelékkel –, a nyolcvanas évek második felétől „statisztikailag csökken”, de a valóságban lényegesen nem változik. Az országos nyers halálozási arányszám az ötvenes évek elejétől csökken – a hatvanas évek elejéig 8 ezrelék alatti értékre –, majd a későbbiekben 9,5–10,3 ezrelék körül mozog. A magasabb magyar halandósági arány tendenciájában nem különbözik a szlovákiaitól.
A magyar nemzetiségű elhalálozottak aránya a magyar lakosság szlovákiai arányá­nál is magasabb. 1962-ben 15,2 százalékot, 1972-ben 14,0 százalékot tett ki, 1984-ben 12 százalék alá esett (11,95 százalék), 1995-től folyamatosan 11 százaléknál alacsonyabb az értéke. A szlovák nemzetiségű meghaltak részaránya ugyanazon időszakban 82,0 százalékról 88,5 százalékra emelkedett.

2.4. A természetes szaporodás alakulása

A magyar népesség természetes szaporodása a második világháború utáni évtizedek során az ötvenes évek második felében volt a legmagasabb (1956-ban 5658 fő), majd másfél évtizeddel később mélypontot ért el (1970-ben 1913 fő). A hetvenes évek közepéig tartó újabb növekedés meg sem közelítette az 1956-os maximumot (1974-ben 3944 fő). A magyarok természetes szaporodása azóta fokozatosan csökken, 1990-ben 846 fős növekedés volt kimutatható.
Szlovákia lakosságának természetes szaporodása az ötvenes években 60 ezer felett mozgott, a hatvanas évek végére 40 ezer alá esett, majd fokozatosan növekedett: 1976-ban 54 ezer fő feletti értékkel kulminált, azóta kisebb-nagyobb ingadozásokkal fokozatosan csökkent, 1990-ben alig haladta meg a 25 ezret (25 370).
5. ábra. A magyar és szlovák lakosság természetes népmozgalmi egyenlege Szlová­kiában, 1950–2006 (Forrás: PO)
gyurgyik-graf-5
Szlovákia és a magyar nemzetiségűek természetes szaporodása 1950-től 1990-ig tendenciáiban hasonlóan alakult, de a magyar arányszámok jóval alacsonyabbak. Az országos természetes szaporodás arányszáma az 1950. évi 17 ezrelékről 1990-re 4,8 ezrelékre, 2000-re 0,5 ezrelékre esett vissza. A magyar népesség szaporodása az ötvenes években 12–13 ezrelék felett mozgott, a nyolcvanas évek második felében 3,4 ezrelékre, 1990-ben 1,5 ezrelékre apadt. Mivel a 90-es évek közepétől a magyarok körében a regisztrált adatok szerint a halálozások száma meghaladta a születésekét, ezért a természetes szaporodás fogyásba váltott, ennek értéke 2000-ben -1,9 ezrelék.
A magyar népesség természetes szaporodását még egy szempontból meg kell vizsgálnunk. Milyen részarányát teszik ki a magyarok a szlovákiai természetes szaporodásnak? A születések és halálozások alakulásánál láttuk, hogy a magyar születések részaránya közel 2 százalékponttal alacsonyabb, a halálozásoké 1-3 százalékponttal magasabb a magyar nemzetiségűek összlakosságon belül kimutatott részarányánál. A viszonylag magas halálozási és alacsony születési arányszámok közötti különbség fokozatosan csökken: a hatvanas évek elején a magyar elhalálozottak aránya a szlovákiai elhalálozások 15,2 százalékát, a magyar születések aránya a szlovák születések 10,4 százalékát tette ki. A két népmozgalmi adat eltérése 4,8 százalékpontot tett ki (15,2–10,4 százalék), a nyolcvanas évek második felében a különbség 2,1 százalékpont (11,6–9,5 százalék) volt. Ily módon az ötvenes években a magyar népesség a szlovákiai természetes szaporodás 8 százalékát, a nyolcvanas évek második felében 6,0 százalékát, 1990-ben 3,3 százalékát adta, az 1990-es évek második felében a magyar népesség fogyása csak tovább mérsékelte az amúgy is folyamatosan csökkenő szlovákiai természetes szaporodást.

2.5. Migrációs folyamatok

A vándormozgalom a szlovákiai magyarság számának alakulását az elmúlt évtizedekben jelentős mértékben meghatározta. A Csehszlovákia megalakulását követő években százezres nagyságrendű magyar népesség telepedett át Magyarországra, a második világháború után ennél még magasabb volt a menekült, deportált, lakosságcserére kényszerített magyarok száma. Az ország határain belüli, időszakonként eltérő intenzitású belső migráció a magyar lakosság társadalom- és településszerkezetét is módosította. Az ingázás (a belső vándorlás egy változata) évtizedeken át meghatározta és meghatározza ma is a magyar családok jelentős hányadának életmódját.
A statisztikai kimutatások nem rögzítik a teljes külső vándormozgalmat, a rendszerváltás előtti évtizedek külső (nemzetközi) vándormozgalmát csak részben világítják meg. Nem tartalmazzák az ország területét illegálisan elhagyók számát, ezek a korábbi rendszerben féltve őrzött, titkosított adatok voltak. 1992-ig a csehszlovák statisztikai kimutatások külön kategóriákban tüntették fel a Csehország és Szlovákia közötti, valamint a külföldre irányuló vándormozgalmat. Csehszlovákia felbomlásáig a Szlovákiából Csehországba (vagy fordított irányba) költözők nem voltak ténylegesen kivándorlók, hiszen a migránsok ugyanazon szövetségi államban maradtak, és később adminisztratív korlátozások nélkül visszaköltözhettek.
Szlovákia vándormozgalma két szakaszra tagolható. Az ötvenes évektől a rendszerváltásig a kivándorlók száma magasabb a bevándorlókénál. A vándorlási különbözet időközben fokozatosan csökkent, a kivándorlók száma az ötvenes évek elején (1950 és 1953 között) évente 10–20 ezer, 1955 és 1967 között 5–10 ezer, a nyolcvanas évek végén 2–5 ezer körül mozgott. A szlovákiai migrációban a Csehországba irányuló vándormozgalom dominált, a külföldre (akkor még a Csehországon kívüli országokba) irányuló vándorlási különbözet a csehországinak mintegy tizede volt. A Csehországba kivándorlók száma évtizedeken át magasabb volt a bevándorlókénál, így összegében a Szlovákián kívüli területekre irányuló mechanikus népmozgalomban a kilencvenes évek elejéig kivándorlási többlet mutatható ki.5 Csehszlovákia 1993-as szétválása után Szlovákiában a bevándorlók száma meghaladja a kivándorlókét, 2000-ben számuk közel 1500-zal volt magasabb a kivándorlókénál.
Szlovákia összlakossága és a magyar nemzetiségűek vándormozgalmára vonatkozó adatokkal éves bontásban a nyolcvanas évektől rendelkezünk. A Csehországba évente kivándorló (átköltöző) magyar nemzetiségűek száma többnyire 400 és 500 között mozgott, 1981–1990-ben átlagosan 457 fő költözött át Csehországba. A (Csehországból) bevándorlók száma 240 és 400 között ingadozott, átlagban 293 fő volt. A kivándorlók száma minden évben magasabb volt a bevándorlókénál, a legnagyobb kivándorlási többlet (1988-ban) 253, a legalacsonyabb (1990-ben) 53 fő volt. A Csehország irányába történő migráció gyakran nem jelentett végleges áttelepülést, többnyire munkahelyi vagy családi okokra volt visszavezethető, s ezek megszűntével sokan visszaköltöztek Szlovákiába. A nyolcvanas években a Csehország irányába zajló vándorforgalom következtében a szlovákiai magyarok lélekszáma több mint 1,5 ezer fővel csökkent.
A magyar lakosság regisztrált nemzetközi vándorforgalma alacsony volt, az évente kivándorlók száma a nyolcvanas években átlagban 90 körül, a bevándorló magyarok száma 50 körül mozgott. A korábbi évtizedekben a Csehszlovákiából történő kivándorlás lehetőségeit igencsak szűkre szabták. Többnyire házasságkötés s az ezt követő családegyesítés keretében volt lehetőség az ország területének engedélyezett elhagyására. A (magyar nemzetiségűek) magyar állampolgárokkal kötött házasságuk után döntő többségben Magyarországra költöztek. De a Magyarországon kívüli magyarlakta területekről származó magyar nemzetiségűek (szlovákiai magyarokkal kötött) házasságkötésük után már viszonylag gyakrabban telepedtek le Szlovákiában. Másrészt a bevándorló magyar nemzetiségűek egy része nem magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgárral kötött házasságot. A hivatalos statisztikák szerint a szlovákiai magyarok vándormozgalmi vesztesége évente mintegy 200 fő (ebből 60 fő Csehországba települ).
A nyolcvanas évek szlovákiai vándorlási mozgalmában a magyar nemzetiségűek részaránya alacsonynak mondható. A Csehországba átköltözők 4,9 százaléka, a Csehországból Szlovákiába áttelepülők 4,8 százaléka volt magyar nemzetiségű. A külföldre kivándorlók 15,3 százaléka, a bevándorlók 11,7 százaléka volt magyar. A nyolcvanas években kimutatott kivándorlás 5,5 százalékát tették ki magyar nemzetiségűek.
A 90-es években a magyarok bevándorlási többlettel rendelkeztek, a pozitív vándorlási különbözet értéke igen alacsony, 2000-ben 23 fő.
Összefoglalás

Tanulmányunkban a szlovákiai magyar lakosság demográfiai változásait elemeztük a szlovákiai népesedési folyamatok hátterében. A csehszlovák és a szlovák állami keretek között élő magyar lakosság népmozgalmi folyamatai a vizsgált időszakban az országosnál kedvezőtlenebbek voltak. A vizsgált időszakban a házasságkötési és a születési mozgalom alatta maradt az országos értékeknek, a halálozási arányszám viszont meghaladta azt. Ily módon a magyar népességet alacsony természetes szaporodás, a 90-es évektől a szaporodást felváltó fogyás jellemezte. A kedvezőtlen népmozgalmi folyamatok hátterében a nemzetiségváltási, asszimilációs folyamatok is meghúzódnak, melyekkel a dolgozat szűk keretei között csak érintőlegesen volt módunkban foglalkozni. A magyar lakosság migrációs folyamatai ellentmondásosan alakultak. A két háborút követő időszakban összesen több mint 200 ezer fővel fogyott migrációs okokra visszavezethetően a szlovákiai magyar lakosság száma. Döntő többségüket áttelepültek, menekültek, deportáltak, lakosságcserére kényszerítettek tették ki. A békés társadalomépítés időszakainak nagy részében viszont az elvándorlás mértéke alatta maradt az országos trendeknek.
Felhasznált irodalom

Balázs József–Horváth Róbert 1995. Bevezetés a demográfiába. Szeged, JATEPress.
Csepeli György–Örkény Antal–Székelyi Mária 2002. Nemzetek egymás tükrében. Interetnikus viszonyok a Kárpát-medencében. Budapest, Balassi.
Demografická příručka FŠÚ. Praha, 1982.
Demografický vývoj obyvateľstva Československej socialistickej republiky podľa výsledkov sčítania ľudu s prihliadnutím na jeho národnostné zloženie. Bratislava, Sekretariát rady vlády SSR pre národnosti, 1983, č. 951/1983.
Gyönyör József 1989. Államalkotó nemzetiségek. Pozsony.
Gyurgyík László 1994. Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram.
Gyurgyík László 1998. A (cseh)szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének alakulása 1918–1998. In Filep Tamás Gusztáv–Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet. Budapest.
Gyurgyík László 2004. Asszimilációs folyamatok a szlovákiai magyarság körében. Pozsony, Kalligram.
Gyurgyík László–Kiss Tamás: Párhuzamok és különbségek. A második világháború utáni erdélyi és szlovákiai népességfejlődés összehasonlító elemzése. Budapest, EÖKIK, 2010.
Historická štatistická ročenka ČSSR. Praha, FŠÚ, 1985.
Konečná, Alena 1977. Národnostní homogamie a heterogamie v ČSSR. Demografie, 1977/1., 1–10.
Matulník, Jozef 1998. Pokles pôrodnosti na Slovensku – sociologická perspektíva. Trnava, Fakulta humanistiky Trnavskej univerzity v Trnave.
Sčítania ľudu, domov a bytov k 3. marcu 1991 v Českej a Slovenskej Federatívnej Republike. Praha, FŠÚ, 1991.
Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Bývajúce obyvateľstvo podľa národnosti, podľa materinského jazyka a pohlavia za SR, kraje a okresy. Bratislava, Štatistický úrad SR, 2002.
Sociálna štatistika 1990. Bratislava, SŠÚ, 1993.
Sokolová Gabriela és koll. 1987. Súdobé tendence vývoje národností v ČSSR. Praha.
Srb, Vladimír 2002. Obyvateľstvo Slovenska 1918–1938. Bratislava, Akty.
Vaňo, Boris (szerk.) 2001. Obyvateľstvo Slovenska 1945–2000. Bratislava, Akty.
Vereš, Pavel 1986. Regionální vývoj plodnosti na Slovensku v letech 1910 až 1980. Demografie, 1986/2.
Ziegenfuss, Vladimír 1966. Národnostní smíšenost manželství v ČSSR. Demografie, 1966/1. 28–35. p.

Rövid URL
ID2408
Módosítás dátuma2016. szeptember 13.

Csernicskó István: A nyelvek státusa és a hivatalos kétnyelvűség a mai Kárpátalja területén 1867 és 2010 között

1. Impériumváltások Kárpátalján A ma Kárpátaljaként ismert régió – amiként az egész Kárpát-medence – az elmúlt csaknem másfél évszázadban számos államfordulatot ért meg (1. táblázat)....
Bővebben

Részletek

1. Impériumváltások Kárpátalján

A ma Kárpátaljaként ismert régió – amiként az egész Kárpát-medence – az elmúlt csaknem másfél évszázadban számos államfordulatot ért meg (1. táblázat). A közismert anekdota szerint az egyszeri kárpátaljai bácsi úgy fordult meg élete során több államban is, hogy ki sem mozdult szülőfalujából.

1. táblázat. A ma Kárpátaljaként ismert régió hovatartozása és státusa 1867–2010 között
(Forrás: Fedinec 2002; Fedinec–Vehes szerk. 2010; Levenec és mtsai 2008; Vehes és mtsai 2011, 258–265. p.)

A politikai határoknak a térségben az 1990-es években bekövetkezett újabb módosulásai, illetve a kommunista egypártrendszer és az erőszakolt internacionalizmus megszűnése, a demokratikus átalakulások, valamint az európai kisebbségvédelmi egyezmények elfogadása óta a Magyarországgal szomszédos államokban élő magyar kisebbségi közösségek egyik központi törekvésévé vált a magyar nyelv státusának rendezése, hivatalos/hivatali használatának elérése (Csernicskó–Szabómihály 2010, Csernicskó– Péntek–Szabómihály 2010). A magyar kisebbségi és nyelvpolitika eredményeit és kudarcait, a magyar nyelv státusában bekövetkezett változásokat azonban rendszerint csak a legutóbbi, szocialista korszakhoz szokás mérni. Általában kisebb az érdeklődés a Trianon előtti vagy a két világháború közötti időszak nyelvpolitikai helyzete iránt. Az alábbiakban azt mutatjuk be Kárpátalja példáján, hogy nem tanulságoktól mentes a nyelvek státusának elemzése a kiegyezéstől máig terjedő időszakban, illetve kitérünk arra, milyen esélyei vannak a nyelvi kérdés rendezésének a mai Kárpátalján.

2. Kárpátalja etnikai-nemzetiségi viszonyai (1880–2001)

A mai Kárpátalja területe etnikailag és nyelvileg régóta heterogén régió (vö. Kocsis–Kocsis-Hodosi 1998). Erre utalnak a vidék etnikai-nyelvi viszonyaira vonatkozó demográfiai adatok (2. táblázat).
2. táblázat. Az etnikai- nyelvi viszonyok változása a mai Kárpátalja területén 1880 és 2001 között, a népszámlálások adatai alapján (%-ban)1

(Forrás: Kocsis Károly–Kocsis-Hodosi Eszter: Kárpátalja településeinek nemzetiségi [anyanyelvi] adatai [1880–1941]. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 1996.; Molnár–Molnár 2005.)

A fent említett államfordulatok – nem kis részben az egymást váltó államok nemzetiségi politikája révén – hatással voltak a régió lakosságának etnikai-nyelvi összetételére, ami a 2. táblázatban bemutatott adatsorokon is tükröződik. A táblázatban több üres cella van. Például a ruszinok 1959-re eltűnnek a statisztikákból, feltűnnek ellenben az ukránok és az oroszok. Ennek okait az alábbiakban kell keresnünk. Az oroszok a mai Kárpátalja területén jelentős számban csak a második világháborút követően jelentek meg. A régió többségét alkotó szláv lakosságot a terület Szovjetunióhoz csatolása előtt rendszerint ruszinként, ruthénként, magyar-oroszként, kárpátoroszként, kisoroszként tartották számon, ám a szovjet hatóságok a ruszin etnonimát (és szinonimáit) eltörölték, és a helyi szláv lakosságot ukránként tartották nyilván. Ezt a gyakorlatot követi az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna is, tagadva a ruszin nemzetiség és nyelv létezését; a ruszinokat az ukránok egyik néprajzi csoportjaként, nyelvváltozataikat pedig az ukrán nyelvjárásaiként tartják számon (Melnyik–Csernicskó 2010, 100–103. p.). A zsidókat külön etnikumként csak az 1921-es csehszlovák népszámlálással kezdődően tartják nyilván, előtte anyanyelv alapján sorolták be őket (l. Varga 1992, 15–16. p.). A táblázatból látszik azonban, hogy a mai Kárpátalja területe etnikailag és nyelvileg is színes régió.

3. A nyelvek státusa a régióban

A nyelvpolitika az államnak az a tevékenysége, amely a nyelvi helyzet fenntartása vagy éppen megváltoztatása céljából befolyásolja a nyelvek és beszélőik státusát, a nyelvek használatának körülményeit.2 A nyelvpolitika határozza meg például, hogy mely nyelvek szerepeljenek kötelezően vagy választhatóan az államigazgatásban, a szolgáltatási szférában, az alap-, közép- és felsőfokú oktatásban, vagy hogy a társadalmi és kulturális élet mely területein lehet vagy éppen kötelező, esetleg tilos bizonyos nyelvek használata. Egyetlen olyan állam sem kerülheti el a fent említett nyelvpolitikai döntések meghozatalát, melynek területén egynél több nyelv használatos (Kymlicka–Krizsán 1997, 43. p.). Kárpátalja nyelvi változatosságával a régiót birtokló valamennyi államalakulatnak szintén szembe kellett néznie, és nyelvpolitikájában mindegyik törekedett is arra, hogy – saját céljainak megfelelően – befolyásolja a nyelvek státusát, használati körét.
A mai Kárpátalja területén osztozó államok mindegyike saját céljainak megfelelő nyelvpolitikát folytatott. Ennek egyik legszembetűnőbb következménye, hogy a régióban a különböző politikai korszakokban más-más nyelvnek volt államnyelvi és/vagy hivatalos státusa. Az első világháborút lezáró békedöntésekig (az Osztrák–Magyar Monarchiában) a magyar, 1918 és 1938 között (Csehszlovákiában) a „csehszlovák” volt az államnyelv. A gyakorlatban meg nem valósult ruszin autonómia (Podkarpatszka Rusz) területén elvileg a ruszin is hivatalos nyelv volt. Az 1939 márciusában kikiáltott Kárpáti Ukrajnában az ukránt definiálták államnyelvként. Rövid ideig (1939–1944) ismét a magyar volt az államnyelv, illetőleg a létre nem jött autonóm területen a magyar mellett a ruszin volt az a nyelv, melyet hivatalos nyelvként használtak. A Szovjetuniónak de jure nem volt ugyan államnyelve, ám 1945-től Ukrajna függetlenné válásáig (illetve a nyelvtörvény 1989-es elfogadásáig) gyakorlatilag az orosz töltötte be ezt a funkciót; az ukrán egyfajta hivatalos nyelvként funkcionált az orosz mellett. Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajnának pedig az ukrán az egyedüli államnyelve és hivatalos nyelve is egyben.3 Vagyis a kárpátaljaiak nagy része több generációra visszamenőleg legalább egy államváltást s ezzel együtt legalább egy nyelvi fordulatot személyesen is megélt (Csernicskó–Melnyik 2010).
Az állami nyelvpolitika a kisebbségi nyelvek státusát, használatát is meghatározza. Heinz Kloss (1967) szerint a kisebbségi nyelvek jogi státusa öt fokozattal jellemezhető:
1. A kisebbség nyelve az egész ország területén államnyelv vagy hivatalos nyelv.
2. Egy nagyobb regionális egység (országrész, tartomány, autonóm terület) hivatalos nyelve.
3. A nyelv használatát engedélyezik a nyilvános érintkezésben, megjelenik az oktatásban, a kulturális életben, a sajtóban, bizonyos esetekben a hivatalos helyzetekben is használható, bár a nyelvnek nincs hivatalos státusa.
4. A nyelv használatát tolerálják a magánéletben, esetleg az egyházi életben és a magániskolákban, de az állam által kontrollált színtereken nem (vagy csak korlátozottan) használható.
5. A nyelv használatát tiltják a törvények, rendeletek.
S bár Kloss erről nem tesz említést, olyan esetek is ismeretesek, amikor egy-egy nyelv önálló létezését nem ismerik el az államok. Ezt mi a 6. fokozatnak tekintjük.
A 3. táblázatban Kloss osztályozása alapján foglaljuk össze a mai Kárpátalján használatos néhány nyelv státusát a különböző korszakokban.

3. táblázat. Néhány Kárpátalján használt nyelv státusa különböző történelmi korszakokban Kloss (1967) osztályozása alapján

(Forrás: Csernicskó 1998; Csernicskó–Melnyik 2010; Nádor 2002.)

A 3. táblázatban szereplő hat nyelv között egy sincs, melynek státusa állandó lett volna a vizsgált közel másfél évszázad során:
a. A ruszin nyelv – mint a régió többséget alkotó szláv lakosságának nyelve/nyelvváltozata – csak rövid ideig tölthette be a hivatalos nyelv funkcióit, ám az ukrán kiszorította pozícióiból, és a második világháború vége óta az állami hatóságok el sem ismerik önálló nyelvként.
b. Az ukrán a két világháború közötti csehszlovák korszakban jelent meg a régióban Galícia irányából, és a Kárpáti Ukrajna néven kikiáltott miniállam rövidke fennállása idején került először államnyelvi státusba; elvileg hivatalos nyelv volt az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban, és a független Ukrajnának ismét ez az államnyelve.
c. A magyar mindvégig használatos volt az oktatásban, kultúrában Kárpátalján, s amikor a vidék magyar fennhatóság alatt állt, államnyelvként funkcionált. Az is látszik, hogy a Szovjetunió széthullása lényegesen nem változtatott a nyelv státusán.
d. Az orosz nyelv jóval a második világháborút megelőzően megjelent a régióban: az orosz nyelv volt a helyi szláv lakosság emelkedett funkciókban használatos irodalmi nyelvváltozata, kultúrájának és oktatásának nyelve, több-kevesebb korlátozással egészen 1944-ig (Káprály 2008). A Szovjetunióban a „nemzetek közötti érintkezés nyelveként” kiemelt státust élvezett. Ukrajnában jogi szempontból egyike az ország kisebbségi nyelveinek, a valóságban azonban használati köre és elterjedtsége ma is kiemeli a többi, elvileg azonos státusú kisebbségi nyelv közül.
e. A „csehszlovák” nyelv csupán az 1919 és 1939 közötti időszakban élvezett ki­emelt státust, a többi korszakban egyike a vidéken használatos kisebbségi nyelveknek.
f. A román nyelvet mindvégig kisebbségi nyelvként használták a régióban. A Szovjetunió fennállása idején azonban a kárpátaljai románokat (is) moldávként tartották nyilván, a kárpátaljai román nyelvváltozatokat moldávnak tekintették (Melnyik– Cser­nicskó 2010, 84–85. p.).

4. Hivatalos/hivatali kétnyelvűség Kárpátalján 1991-ig

A magyar mint kisebbségi nyelv hosszú távú fennmaradása a Magyarországgal szomszédos országokban elsősorban nyelvpolitikai tényezők függvénye: megfelelő státusának biztosítása, használati körének törvényekben garantált bővítése nélkül a visszaszorulás folyamata nem állítható meg (Csernicskó–Szabómihály 2010, 188. p.). Nem érdektelen annak áttekintése sem, milyen lehetőség nyílott a kisebbségi nyelvek hivatali/hivatalos használatára az elmúlt csaknem 150 évben.
A kisebbségi nyelvek hivatalos nyelvként való használatára több alkalommal is lehetőség nyílott Kárpátalján.
A kiegyezés utáni Magyarország nemzetiségi és nyelvpolitikájában mérföldkő volt a nemzetiségek egyenjogúsításáról szóló 1868. évi XLIV. tc. elfogadása, amely szerint a törvényhozás és a legfelső hatóságok nyelve a magyar, de a törvényeket a többi nemzetiség nyelvén is közzé kell tenni. A törvény 21. §-a kimondja: „A községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezéseikben azok nyelvét kötelesek használni.” A 23. § szerint: „Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához és törvényhatóságához, annak közegeihez s az államkormányhoz intézett beadványait anyanyelvén nyújthatja be.”
A nemzeti kisebbségek jogállását Csehszlovákiában a saint-germaini nemzetközi szerződésre alapozott 1920. évi alkotmánylevél szabályozta. Az alkotmány 3. §-a szerint a mai Kárpátalja területével nagyrészt azonos Podkarpatszka Rusz a köztársaság „egységével összeegyeztethető legszélesebb körű autonómiával lesz felruházva”.4 Az autonóm egység parlamentje nyelvi, közoktatási, vallási, helyi közigazgatási ügyekben saját döntési joggal rendelkezik. Az 1920-as alkotmány tehát csak ígéretet tesz a ruszinok autonómiájának létrehozására, ám azt nem valósította meg.
A nyelvi jogokat az alkotmány részét képező nyelvtörvény szabályozta. Az 1. § szerint a köztársaság államnyelve és hivatalos nyelve a „csehszlovák nyelv”. A „csehszlovakizmus” korabeli politikai felfogása szerint (l. Pomichál 2007) a nyugati (cseh) és keleti (szlovák) dialektusból álló csehszlovák nyelv változatai közül Podkarpatszka Rusz területén logikusan a keleti változatnak kellett volna megjelennie a közigazgatásban és az oktatásban. Már csak azért is, mert a szlovák nyelvi szempontból közelebb áll a ruszinhoz, mint a cseh. Ám Podkarpatszka Ruszban a cseh nyelv volt a közigazgatás és az oktatás nyelve, nem a szlovák.
Ruszinszkó (vagyis Podkarpatszka Rusz) vonatkozásában a nyelvtörvény 6. §-a kimondja, hogy a majdan létesítendő országgyűlés a nyelvi kérdésekben saját törvényeket fogadhat el, ám mindaddig ez a nyelvtörvény alkalmazandó ebben a régióban is, „ezen terület különleges nyelvi viszonyainak tekintetbe vételével”. A nyelvtörvény 1926-os végrehajtási rendelete Ruszinszkó kapcsán megismétli a törvényben foglaltakat, ám kimondja, hogy a régióban valamennyi bíróságon, hivatalban – a korabeli megnevezés szerint – „orosz (kisorosz)”, azaz ruszin/ukrán nyelven lehet beadványokat benyújtani. A csehszlovák államnyelv mellett ezen a nyelven is ki kell írni a hivatalos épületek nevét és a hivatalos hirdetményeket.5
A nyelvtörvény és a nyelvhasználatot szabályozó egyéb rendeletek (mint például az 1924. évi 27. sz. kormányrendelet és a nyelvtörvény végrehajtási rendelete 1926-ból) viszonylag széles jogokat biztosítottak tehát a kisebbségi nyelvek beszélőinek. A törvény garantálta a szabad nyelvhasználat jogát, mégpedig nemcsak szóban, hanem írásban is. Azokban a bírósági járásokban, ahol valamely nemzeti kisebbség képviselőinek aránya elérte a 20%-ot, a hivatali ügyintézést ezen a nyelven is előírták. Ennél is szélesebb nyelvhasználati jogokat biztosított a nyelvtörvény azoknak a városoknak és járásbíróságoknak a területén, ahol a kisebbség aránya az 50 vagy a 75 százalékos határt is elérte. Ahol a kisebbségiek aránya meghaladta a 75%-ot, a járási képviselő-testületek dokumentumait nem volt kötelező államnyelven is kiadni, csak ha ezt valamelyik képviselő szükségesnek tartotta (Lanstyák 1991).
A szabad nyelvhasználat joga nem csak a magánszemélyeket illette meg. Ha a cégek, vállalatok, társaságok, egyházi testületek székhelye olyan járásbíróság területén volt, ahol a kisebbség elérte a törvényben megszabott határt, ezek is élhettek a szabad nyelvhasználat jogával. Lényeges továbbá, hogy az állam nem megengedte, hanem előírta a kisebbségi nyelv használatát, ha az adott járásban a kisebbségi állampolgárok aránya elérte a törvényben meghatározott százalékarányt. Kárpátalja területének nagy részén kétnyelvű (csehszlovák–ruszin), a magyarok lakta vidékeken pedig háromnyelvű (csehszlovák–ruszin–magyar) feliratok jelentek meg a közterületeken: az iskolák, egyesületek, üzletek, utcák és terek nevét több nyelven tüntették fel. Az iskolákban nem csak az államnyelvet, hanem a regionális többség nyelvét is tantárgyként oktatták.
A nyelvtörvény és végrehajtási rendelete alapján a ruszin nyelv Podkarpatszka Rusz egész területén használható volt. A magyar nyelvet a Beregszászi, Ungvári, Munkácsi, és Nagyszőlősi járásban használhatták a hivatalokban.
Az 1938. november 2-i első bécsi döntés értelmében a terület déli, zömében ma­gya­rok lakta sávja visszakerült Magyarországhoz. November 3-án a régió Avgusztin Volosin vezette kormánya kiáltványban deklarálta a független állam létrejöttét Podkar­patszka Rusz Csehszlovákia kötelékében maradt részén. A nemzetközi politika eseményei következményeként Prága 1938. november 22-én elfogadja a Podkarpatszka Rusz autonómiájáról szóló törvényt. November 25-én pedig Volosin kormánya – az 1920. évi csehszlovák nyelvtörvény 8. §-ára utalva – az ukránt (kisoroszt) vezeti be az autonóm régió államnyelveként.6 A rendelet 2. §-a lehetővé teszi, hogy a cseh és az orosz nemzetiségűek saját nyelvükön nyújtsák be hivatali beadványaikat (Csernicskó–Fedinec 2010).
1939 márciusában a magyar honvédség egy katonai akció révén az egész Kárpát­alja területét visszacsatolja Magyarországhoz. A ruszin többségű vidéken létrehozott Kárpátaljai Kormányzói Biztosság közigazgatásának rendezéséről szóló 1939. évi 6200. számú miniszterelnöki rendeletet a kormány 1939. május 23-i ülésén fogadták el.7 S bár a helyi szláv lakosság autonómiájának ígérete többször is napirendre került az adott időszakban, ez az eredetileg ideiglenesnek szánt rendelet volt a régió közigazgatásának jogi alapja egészen 1944 tavaszáig, amikor a területet hadműveleti területté nyilvánítják.
Ez a 6200. sz. rendelet vezette be a régió hivatalos kétnyelvűségét (Botlik 2005a, 2005b). A dokumentum 11. § (1) pontja szerint „a kárpátaljai területen az állam hivatalos nyelve a magyar és a magyar-orosz” (azaz a ruszin/ukrán). A rendelet kötelezően előírja, hogy a törvényeket mindkét nyelven közzé kell tenni. A hivatalokhoz, állami szervekhez magyar-orosz nyelven is lehet fordulni, s ilyen esetben a választ ezen a nyelven kell kiadni.
Ezt a hivatalos kétnyelvűséget erősíti meg az 5800/1939. és a 18136/1939. számú miniszterelnöki rendelet is, melyek szerint Kárpátalján a magyar-orosz nem nemzetiségi nyelv, hanem második államnyelv (Csernicskó 2010; Fedinec 2002, 339–340. p.).
Egy 1939. július 25-i kormányhatározat értelmében az állami közhivatalok nevét magyar és magyar-orosz nyelven is fel kellett tüntetni Kárpátalján, a hivatali helyiségekben kétnyelvű feliratokat, eligazító táblákat és hirdetményeket elhelyezni. Az utcanevek, köztéri feliratok többsége szintén kétnyelvű volt. A hivatalos kétnyelvűség az igazságszolgáltatásra, a bíróságokra és a csendőrségre is kiterjedt. Az 1939. augusztus 2-án kiadott 18136/1939. számú miniszterelnöki rendelet kimondta, hogy a régióban az állami hivatalok alkalmazottai a szóbeli érintkezésben kötelesek a magyar-orosz nyelvet használni, ha az ügyfél ezen a nyelven fordul hozzájuk, s el kell fogadniuk az ilyen nyelven megfogalmazott beadványokat is; minden hivatalos nyomtatványnak, űrlapnak kétnyelvűnek (magyar–magyar-orosz) kell lennie.
A honvédség egy 1939. augusztus 9-i rendelete értelmében azoknál a csapatoknál, ahol a legénységi létszám 50%-át a magyar-orosz ajkú legénység meghaladja, a csapatnyelv a magyar-orosz, de a vezénylési nyelv továbbra is a magyar marad (Fedinec 2002, 340. p.). A Kárpátalján szolgálatot teljesítő tisztek számára előírták a helyi többségi lakosság nyelvének elsajátítását (egy éven belül meg kellett tanulniuk a nyelvet).
A hivatali kétnyelvűségről szóló rendeletek gyakorlati megvalósítása végett Kárpátalján 1939. július 29-étől adták ki a helyi közigazgatás hivatalos, kétnyelvű lapját Kárpátaljai Közlöny Подкарпатский Вђстникъ címmel. A lapban két nyelven jelentek meg a Kormányzói Biztosság rendeletei, hivatalos dokumentumai: a jobb oldali hasáb magyar, a bal oldali magyar-orosz nyelven közölte a szövegeket. A kormányzói biztos hivatala mellett külön fordítói irodát hoztak létre, amely rövid idő alatt valamennyi hivatali formanyomtatványnak, űrlapnak elkészítette a kétnyelvű változatát. Kétnyelvű hivatalos és postai bélyegzők, vasúti menetrendek is készültek. Ezek megjelentetésére és sokszorosítására állami nyomdát alapítottak a terület székhelyéül kijelölt Ungváron.
A hivatalnokoknak kötelezően meg kellett tanulniuk a második államnyelvet. „A néppel való érintkezésben a hivatalnokok a nép nyelvén beszéljenek – mondta Kozma Miklós, Kárpátalja kormányzói biztosa. – Kell, hogy a nép a hivatalokhoz saját anyanyelvén fordulhasson. Kárpátalja tisztviselőitől megkívánom, hogy hivatali területük népi nyelvét mielőbb megtanulják.”8 Ennek elősegítésére 1939-ben 205 oldalas nyelvkönyvet adott ki a kormányzói biztos oktatási hivatala Magyarorosz nyelvgyakorló könyv9 címmel, majd ehhez 1940-ben egy pótfüzet is megjelent,10 továbbá kiadtak egy Segédlet az orosz nyelvű lakossággal való érintkezéshez11 című kötetet is. Emellett már 1939-től nyelvtanfolyamokat szerveztek a hivatalnokok, csendőrök számára. 1943-ban ruszin nyelvkönyvet adtak ki a honvéd akadémiák hallgatói részére.12
A tisztviselőknek vizsga keretében kellett számot adniuk nyelvtudásukról. Kozma személyes példával, illetve a csendőrök körében pénzdíj kitűzésével ösztönözte a nyelvtanulást (Levenec és mtsai 2008, 351. p.). A kormányzói biztos 1940. szeptember 15-én a beiktatása során tartott beszédében ígéretet tett a ruszin és a román nyelv elsajátítására. „A rutén néppel rövid időn belül – ha egykori tudásomat felfrissítettem és kifejlesztettem – ruténül fogok beszélni, a németajkú kisebbség nyelve számomra nem kérdés, de a román nyelvet is megtanulom annyira, hogy a legszükségesebb dolgokban román nyelvű fiainkkal saját nyelvükön beszélhessek” – jelentette ki a régió legfőbb közjogi méltósága.13
A nem magyar ajkú hivatalnokoktól, állami tisztviselőktől a magyar nyelv ismeretét követelte meg az állam. Számukra az ország belső vidékein szerveztek nyelvtanfolyamokat, például a Debreceni Nyári Egyetem keretében.
A magyarul nem beszélő polgári lakosság nyelvtudásával kapcsolatos hivatalos álláspont az volt, hogy számukra nem lehet kötelező a magyar nyelv ismerete, ám az iskolákban azt tantárgyként oktatni és tanulni kell, mert a magyar nyelv elsajátítása előnyükre válik, valamint – ahogyan Kozma fogalmazott – „lehetőséget és könnyebb boldogulást ad”.14 A nem magyar tannyelvű oktatási intézményekben kötelezően oktatták a magyar nyelvet, a magyar tanítási nyelvű gimnáziumi osztályokban a ruszint (Csernicskó–Melnyik 2010).
A korabeli magyar kormányzat tehát nem csupán a törvényi hátterét teremtette meg a hivatali kétnyelvűségnek, hanem az állami költségvetés terhére igyekezett biztosítani azokat a feltételeket is, melyek a hivatali kétnyelvűség gyakorlati működéséhez szükségesek. Mindez annak a kormányzati irányelvnek megfelelően történt, mely szerint „Kárpátalján a magyar-orosz nyelv nem nemzetiségi nyelv, hanem második államnyelv”.15 Ennek megfelelő véleményét Kozma is kifejtette: „Kárpátalja kevert népi összetételű országrész, tehát csak úgy boldogulhat, ha minden, a nyelvek révén előálló súrlódást kiküszöbölünk. Megkövetelem tehát, hogy a nyelvhasználatból senki ne csináljon politikai kérdést, mert Kárpátalja élete könnyebb és boldogabb lesz, ha a nyelvi kérdés mint politikai kérdés napirenden nem szerepel és csupán gyakorlati kérdés jellegét kapja.”16
A Szovjetunión belüli Ukrajnában az ukrán nyelv megjelent ugyan az orosz mellett a feliratokon, a hivatalos okmányokban, a hivatali űrlapokon, azonban a szovjet mintájú nemzetiségi–orosz kétnyelvűséget nem tekinthetjük szimmetrikusnak (Csernicskó 1998, 145–146. p.).

5. Nyelvpolitika és a kisebbségi nyelvek hivatali használata a független Ukrajnában

Az 1991-ben függetlenné vált Ukrajna törvényei megengedik, hogy azokon a területeken, ahol a nemzeti kisebbségek képviselői többséget alkotnak (tehát ahol arányuk 50% fölötti), az államnyelv mellett a kisebbség nyelvét is használják a hivatalokban. Ám a törvény nem előíró, hanem csupán megengedő formulát tartalmaz, illetve nem világos, mit jelent az, hogy „az államnyelv mellett” használható a kisebbségi nyelv, nincs végrehajtási mechanizmus a törvény alkalmazásához. Ez pedig gyakorlatilag lehetetlenné teszi a kisebbségi nyelvek hivatali használatát (Csernicskó szerk. 2010). Valójában csupán arra van lehetőség, hogy a magyar nyelv az államnyelv mellett megjelenjen a közterületi feliratokon, az állami és önkormányzati hivatalok és intézmények névtábláin, a helységnévtáblákon, valamint a magyar többségű településeken a helyi önkormányzatokkal való szóbeli érintkezésben.
A jogalkalmazást jelentősen megnehezíti az ország nyelvi helyzete és a nyelvi kérdés politikai és érzelmi telítettsége.
A független Ukrajna de jure egynyelvű állam, melynek egyetlen államnyelve és hivatalos nyelve van: az ukrán. Az ország azonban de facto kétnyelvű. A szociolingvisztikai és szociológiai kutatások alapján egyértelmű, hogy Ukrajnában mind az ukrán, mind az orosz nyelv használati köre széles körű: a társadalom jelentős része mindkét nyelvet használja a mindennapokban (Visnyak 2008a; Vorona–Sulha szerk. 2007; Medvegyev 2007). Az ország lakosságának közel fele oroszul (is) beszél, ír és olvas a mindennapokban, s megközelítőleg 30%-ának az anyanyelve is az orosz (Besters-Dilger szerk. 2008, 2009; Majboroda és mtsai szerk. 2008). Az ukrán és orosz nyelv hosszú ideje fennálló, szoros és intenzív kapcsolata következtében egy olyan kontaktusváltozat is kialakult (az ún. szurzsik), melyet az ukrán nyelvművelők rendszerint negatívan értékelnek, ám ez a nyelvváltozat az ukrán állampolgárok jelentős része által alapnyelvként, a mindennapi nyelvhasználat eszközeként használatos (Bilaniuk 2004, 2005; del Gaudio–Tarasenko 2008, 2009).
Szociolingvisztikai kutatások arra is rámutatnak, hogy az ország különböző régióiban más-más a nyelvi helyzet, s ennek megfelelően más az ukrán és az orosz nyelv használati gyakorisága, presztízse. Ukrajna régiói között nyelvi tekintetben egyértelműen jelentkező törésvonalak vannak (Arel–Khmelko 1996; Khmelko–Wilson 1998; Khmelko 2004). Ezek a szakadékok politikai, ideológia és kulturális síkon is észlelhetők (Kubicek 2000). Az ország valamennyi eddigi választás alkalmával gyakorlatilag két részre szakadt: a főként az ukrán nyelvet használó nyugati, északi és középső régió az egyik, az orosz dominanciájú keleti és déli országrészek a másik jelentős politikai erő mellé álltak (Melnyik–Csernicskó 2010, 67–78. p.).
A nyelvi kérdést kiemelten kezelő kiélezett választási kampányok következtében a mai Ukrajnában paradox helyzet állt elő a nyelvi helyzet és a nyelvek státusának megítélése kapcsán. A szociológiai kutatások igazolják, hogy az egyértelműen ukrán dominanciájú nyugati országrészben attól rettegnek, hogy ha az orosz második államnyelvvé válik, akkor megszűnik az ukrán államiság, veszélybe kerül az ukrán nyelv és nemzet. Az államigazgatást kivéve szinte teljes mértékben orosz nyelvű délen és keleten ezzel szemben úgy gondolják, hogy az ukránosító politika veszélyezteti az orosz nyelvet és az ukrajnai oroszok nemzeti azonosságtudatát (Zaremba–Rimarenko 2008, 276. p.). A nyelvi kérdés kiélezettsége okán az ukrán politikai erők, bármilyen nyelvi álláspontot képviseltek is előzőleg a választási kampányban, megpróbálnak egyensúlyozni a nyelvileg két részre szakadt ország régiói között. Megválasztásuk után már nem ragaszkodnak választási ígéreteik megvalósításához (Kulyk 2008, 53–54. p.).
A független Ukrajna első elnöke, a szocializmusból hatalmát sikeresen átmentő Leonyid Kravcsuk nem erőltette ugyan az ukránosítást, de számos pozíciót engedett át a nemzeti elitnek, amely jelentős eredményeket ért el az államigazgatás ukrán nyelvűségének kialakítása terén. Utódja, Leonyid Kucsma az elnökválasztási kampányban a nemzeti retorikával megjelenő Kravcsukkal szemben az Oroszországgal való kapcsolatok elmélyítésének és az orosz nyelv hivatalossá tételének ígéretével nyerte el a szavazók többségének bizalmát 1994-ben. Az 1999-es elnökválasztási kampányban azonban Kucsma az oroszbarát kommunista párti Petro Szimonenkóval került szembe. A főként a dominánsan orosz ajkú keleti és déli szavazóbázisra támaszkodó baloldali ellenfelével szemben ekkor kijelentette: Ukrajnának csak egyetlen államnyelve és hivatalos nyelve lehet: az ukrán; ezzel maga mellé állította a központi és nyugati országrész szavazóit, és megnyerte a választást.
A 2004-es narancsos forradalom utáni években Ukrajna nyelvpolitikájának legfontosabb célkitűzésévé az ukrán nyelv államnyelvi státusának gyakorlati érvényesítése vált. A politikai szándék az volt, hogy a de jure helyzet (Ukrajna egynyelvű állam) és a de facto szituáció (az ország lakosságának túlnyomó része több nyelvet használ) közötti feszültséget feloldják, és egyesítsék a tagolt országot. A cél a minden szempontból homogén nemzetállam kialakítása volt, s ebben kulcsszerepet szántak az ukrán nyelv „egységesítő” erejének. „Az egyetlen államnyelv feltétele a fejlett európai állam létezésének. Két államnyelv bevezetése Ukrajnában nem szolgálja a konszolidációt. Konszolidálódni csak egyetlen valami mentén lehet” – írta például Ukrajna egykori narancsos elnöke, Viktor Juscsenko (2010), aki szerint „a kétnyelvűség az eurázsiaiság tipikus megnyilvánulása”. A nemzeti politikusok szemében mindazok, akik két államnyelv mellett érvelnek, vagy akik úgy vélik, hogy a kisebbségi nyelveknek hivatalos státust kell biztosítani, azok az új ukrán állameszme ellen, az ukrán identitással szemben, valamint az egységes nemzet és állam ellenében foglalnak állást (Majboroda–Pancsuk 2008, 207–209. p.). A magukat nemzetinek tekintő erők szerint az állam egysége és biztonsága egynyelvűséget, illetve az ukrán nyelv egyedüli dominanciáját követeli meg. „Állítható, hogy az ukrán állam túlélése az ukrán nyelvnek az állami és társadalmi élet valamennyi szférájába történő reális bevezetésétől függ. A jelenlegi körülmények között a nyelv a nemzeti biztonság, a területi egység, a nemzettudat és a nép történelmi emlékezetének garanciája” – véli Juscsenko (2010). Ezek a politikusok törvényszerűnek tartják ma is, hogy az állami függetlenséget kivívott ukrán nép a történelem során rá­erőszakolt aszimmetrikus ukrán–orosz kétnyelvűséget követően egynyelvűségre törekszik (vö. Semsucsenko–Gorbatenko 2008, 168. p.). Az ukránosítás és a de jure egynyelvűség ebben a kontextusban a korábbi oroszosításra adott adekvát válaszként jelenik meg (Pavlenko 2006). Ez a nemzetpolitika azonban az ország keleti és déli régióiban erős ellenszenvet szült. A 2010-es elnökválasztás el is söpörte a narancsos elitet.
Az a Viktor Janukovics nyerte meg a választást a narancsos Viktor Juscsenkóval és Julija Timosenkóval szemben, aki a kampányban azt ígérte, hogy rendezi az orosz nyelv státusát. Azonban amint hatalomra került, gyorsan felmérte, hogy ha az orosz nyelv státusának érdemi erősítésébe fog, akkor szembekerül az ország nyugati, északi és központi részével. Gyorsan lemondott ezért arról, hogy az orosz második államnyelv legyen Ukrajnában. De hogy (legalább részben) megfeleljen választói elvárásának, az őt támogató Régiók Pártja olyan nyelvtörvénytervezetet terjesztett a parlament elé, amely az orosznak a hivatalos nyelv státusát biztosítja gyakorlatilag az egész ország területén és a közigazgatási egységek közel kétharmadában. Az ukrán nemzeti erők ellenállását látva azonban a parlament nem tárgyalta a tervezetet.17 Maradt tehát a status quo: Ukrajna egyetlen államnyelve az ukrán, de az orosz dominál az ország több régiójában, és uralja a populáris kultúrát, a médiát.
A vezető ukrán politikai erők különböző nyelvpolitikát tűzték zászlajukra, és hol az egyik, hol a másik került ki győztesen a harcból. Medvegyev (2007) elemzése szerint egyenlő erők küzdelme folyik az országban.
Milyen esélyei vannak akkor a nyelvkérdés rendezésének Ukrajnában? Az nyilvánvaló, hogy az ország összlakosságának mindössze 0,3%-át kitevő magyar közösség nem tudja eldönteni a patthelyzetet, ám politikai érdekképviselete révén megpróbál minél kedvezőbb pozíciókat kivívni Kárpátalján.
A narancsos forradalom győzelmét követő időszakban a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) a Viktor Juscsenko nevével fémjelzett, a Nyugat által támogatott blokkal kötött választási szövetséget. A választások megnyerése után azonban a nemzeti erők erős nemzetállam-építésbe kezdtek, és a kijevi politikusok megfeledkeztek regionális szövetségesüknek tett ígéreteikről.
Az oroszpártinak tekintett s ezért sokak által kisebbségbarátként beállított Viktor Janukovics győzelme után az elnökválasztási kampányban Janukovics mellett agitáló, a KMKSZ politikai ellenlábasaként elkönyvelt Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség abban bízik, hogy jelentősen javul majd a kisebbségek, s ezen belül természetesen a magyarok helyzete. Ám az optimisták megfeledkeznek arról, hogy a nyelvi kérdés, illetve ezen belül az ukrán és orosz nyelv státusa a hatalom megszerzésének, a választók mozgósításának egyik legfontosabb elemévé vált Ukrajnában (Beregszászi–Csernicskó 2010).
A nyelvi és politikai helyzet ismeretében úgy tűnik, a probléma érdemi megoldására csak akkor kerülhet sor, ha a két, nagyjából azonos erőket mozgósítani képes vezető politikai tábor kompromisszumot keres és talál. Egyes elemzők (pl. Kulyk 2008) szerint ez a kompromisszum az lehet, ha Ukrajnának egyetlen államnyelve marad: az ukrán, ám az orosz regionális hivatalos nyelvi státust kap azokban a régiókban, ahol erre az orosz ajkú lakosság igényt tart. Ennek a kompromisszumos megoldásnak a támogatottságát látszanak alátámasztani azok a szociológiai kutatások, melyek egyik fő kérdése az ukrán és az orosz nyelv státusa, s melyek megkérdezetteinek jelentős része nem veti el azt a lehetőséget, hogy az ukrán államnyelvi státusának megőrzése mellett más nyelvek regionálisan hivatalos nyelvi státust nyerjenek (Kulyk 2008; Visnyak 2008b). Ez a megoldás jelenik meg az ukrajnai nyelvi helyzetet elemző egyik nyelvpolitikai kötet ajánlásaiban is (Besters-Dilger szerk. 2008, 332–339. p., 2009; l. még Melnyik–Csernicskó 2010, 146. p.).
Az ukrán történelemben sem előzmények nélküli ez a megoldás. A Szovjetunió megalakulását követő első időszakban ugyanis a birodalom nyelvpolitikájában alkalmazták a regionális hivatalos nyelvek gyakorlatát. Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Népbiztosainak Tanácsa 1924-ben határozatot fogadott el a nemzetiségi járások és tanácsok kijelöléséről, amely – más szövetségi rendeletekkel együtt – lehetővé tette a legalább 500 lelket számláló, többségében valamelyik nemzetiség által lakott település nemzetiségi tanáccsá, illetve a legalább tízezer lakosú, többségében valamelyik nemzetiséghez tartozó lakost felmutató járás nemzetiségi járássá való nyilvánítását (Tóth–Csernicskó 2009, 71. p.). 1929-re Ukrajnában összesen 26 nemzetiségi járás, 1085 nemzetiségi községi tanács és 107 nagyközségi-kisvárosi nemzetiségi tanács alakult. Ezeknek a közigazgatási egységeknek a területén az adott nemzetiség nyelve hivatalosként funkcionált (Rjabosapko 2001, 82. p.). A területen kisebbségben maradt nemzetiségeket (ideértve az ukránokat is) az adott közigazgatási egység nemzeti kisebbségének nyilvánították, biztosítva számukra az ezzel járó nyelvi jogokat. A nemzetiségi közigazgatási egységek létrehozásának folyamata azonban 1930-ban véget ért, majd elkezdődött folyamatos leépítésük (Rjabosapko 2001, 84. p.). Ez a gyakorlat még akkor is pozitív példaként értékelhető, ha alkalmazása terén számos probléma merült fel (l. Tóth–Csernicskó 2009, 72–73. p.).
A Kárpátalja számos településén és a Beregszászi járásban abszolút többséget alkotó magyarok (lásd Molnár–Molnár 2005) számára is ez a megoldás jelenthet(ne) előrelépést. A részletes végrehajtási rendeletek kidolgozása során a régió történetéből ismert hasonló hagyományok is jól hasznosíthatók volnának.
Az ukrajnai realitásokat figyelembe véve azonban az a legvalószínűbb, hogy az épp hatalmon lévő mindenkori politikai erő a hatalom hosszabb távú megtartása érdekében a közeljövőben továbbra sem a kompromisszumos megoldás vagy az állami kétnyelvűség megteremtésének irányába indul, hanem a korábbiakban már jól bevált egy lépést ide, egyet oda taktikáját választja, és megkísérli az ország mindkét felével elhitetni, hogy szívén viseli a nyelvi kérdés számukra megfelelő módon történő rendezését. Egyelőre legalábbis ezt látszik igazolni, hogy bár a Janukovics által kinevezett új kormány hatályon kívül helyezte elődjének a gyakorlatban még életbe sem lépett azon rendelkezését, mely szerint az összes érettségi és egyben felvételi vizsgát kizárólag ukrán nyelven kell tenni, ám a valamennyi jelentős ukrajnai kisebbség által diszkriminatívnak minősített (pl. Tóth 2008; Orosz 2009) kötelező ukrán nyelv és irodalom tesztvizsgát nem törölte el.18 Az is elgondolkodtató, hogy a 2011-es felvételi vizsgákról szóló rendeletben19 az orosz nyelv bekerült a választható tárgyak közé, ám a magyar, román, moldáv, krími tatár, melyeken szintén folyik oktatás Ukrajnában, továbbra sem szerepelnek a vizsgatárgyak között.20
A nyelvi kérdés tehát Ukrajnában erősen átpolitizált. Az a politikai erő, amely a fennálló status quót meg akarja változtatni, mindenképpen szembekerül az ország egyik felével. Nem véletlen, hogy az elmúlt 15 évben Ukrajnában egyetlen olyan törvényt sem fogadtak el, amely közvetlenül érinti a kisebbségek vagy a nyelvek státusát.21

6. Összefoglalás

Kárpátalja egyik jellemzője a több etnikum, nyelv és felekezet egymás mellett élése. Ezeket a jellegzetességeket mindegyik államhatalom elismerte. Ám szinte valamennyi hatalom az aszimmetrikus, felcserélő kétnyelvűség kialakítását erőltette. Az ilyen kétnyelvűség jellemzője, hogy a kisebbségiek számára kötelező az államnyelv elsajátítása és használata, ám a többségieknek nincs szükségük a velük együtt élő nemzetiségek nyelvének megtanulására; a kétnyelvűség csupán a többségi egynyelvűség felé vezető út egyik állomása. Az állami nyelvpolitika minden korszakban a társadalmi érvényesülés egyik legfontosabb feltételeként az ország államnyelvének magas szintű elsajátítását kínálta fel. Az, hogy a kisebbségek integrációja és nyelvi hátrányos helyzetük a kisebbségi nyelvek támogatásával, státusának megerősítésével, a hozzáadó kétnyelvűség kialakításával is csökkenthető, egyik uralkodó államhatalom képviselőiben sem merült fel érdemben.
A mai Kárpátalja területén használatos nyelvek státusát és helyzetét a mindenkori államok a többség–kisebbség pozícióból kiindulva próbálták rendezni. Alaptételként szerepelt, hogy a hatalmon lévő többségi nemzet nyelve kiemelt státust élvez, és esetenként a regionális többség (a ruszinok/ukránok) nyelve is hivatalos státust kapott, ám ez jórészt csak szimbolikus jelentőséggel bírt. A többi nyelv használatát alapvetően nem tiltották ugyan, de használatukat elsősorban a kultúra, az oktatás és a magánélet területén engedélyezték. A nyelvpolitika valódi törekvése nem a hozzáadó többnyelvűség megteremtése, hanem az államnyelv pozícióinak erősítése, a kisebbségek alacsony szintű, asszimilációs célú, felcserélő kétnyelvűségének kialakítása. A mai Uk­rajna nyelvpolitikája lényegi vonásait tekintve nem tér el a megelőző korszakok hasonló tevékenységétől. Ukrajna is arra törekszik, hogy a hatalmon osztozó elitek pozícióit többek között a nyelvpolitika révén is megerősítse, illetve újratermelje.
Az 1867 és 2010 közötti közel másfél évszázad nyelvpolitikájának áttekintése nyomán megállapíthatjuk, hogy évtizedekkel az 1990-es években kidolgozott európai kisebbségvédelmi standardok22 megjelenése előtt Európának ebben a periférikus régiójában a kisebbségi nyelvek hivatalos/hivatali használatának olyan modelljeivel kísérleteztek több-kevesebb sikerrel, melyek akár ma is mintául szolgálhatnának. Ezek a modellek ugyan egyik korszakban sem működtek tökéletesen,23 a többségi társadalom asszimilációs törekvései mindvégig kitapinthatók voltak a térségben, de a kisebbségi nyelvek státusának, használati körének megnyugtató rendezésére több alkalommal is kísérlet történt. Ám mindaddig, amíg Európának ezen a tájékán az egyetlen állam- és hivatalos nyelv kizárólagos dominanciáját, a felcserélő kétnyelvűséget és a kisebbségek nyelvi asszimilációját tekintik természetesnek, az olyan etnikai, nyelvi, kulturális és felekezeti szempontból egyaránt sokszínű régiók, mint amilyen Kárpátalja, nem értékként, hanem a homogenizációt, sőt: az állambiztonságot fenyegető veszélyként jelennek meg a politikai közbeszédben. S nem csak Ukrajnában.

Felhasznált irodalom

Arel, D.–Khmelko, V. 1996. The Russian Factor and Territorial Polarization in Ukraine. The Harriman Review, Vol. 9/1–2. 81–91. p.
Beregszászi Anikó–Csernicskó István 2010. Róka fogta csuka? Az ukrajnai nyelvpolitika alapproblémáiról és alakulásának nehézségeiről. In Csernicskó István–Fedinec Csilla–Tarnóczy Mariann–Vančoné Kremmer Ildikó (szerk.): Utazás a magyar nyelv körül: írások Kontra Miklós tiszteletére. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 180–190. p.
Besters-Dilger, Juliane (Бестерс-Дільґер Ю.) (szerk.) 2008. Мовна політика та мовна ситуація в Україні. Київ, Видавничий дім „Києво-Могилянська академія”.
Besters-Dilger, Juliane (ed.) 2009. Language Policy and Language Situation in Ukraine. Analysis and Recommendations. Frakfurt am Main, Peter Lang.
Bilaniuk, Laada 2004. A typology of surzhyk: Mixed Ukrainian-Russian language. International Journal of Bilingualism, Vol 8. Number 4. 409–425. p.
Bilaniuk, Laada 2005. Contested Tongues: Language Politics and Cultural Correction in Ukraine. Ithaca and London, Cornell University Press.
Botlik József 2005a. Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján. I. kötet. Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke és Veszprémi Egyetem Tanárképző Kara.
Botlik József 2005b. Közigazgatás és nemzetiségi politika Kárpátalján. II. kötet. Nyíregyháza, Nyíregyházi Főiskola Ukrán és Ruszin Filológiai Tanszéke.
Brenzovics László (szerk.) 2009. Kozma Miklós: A visszacsatolt Kárpátalja. Napló. Ungvár, Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség.
Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest, Osiris Kiadó–MTA Kisebbségkutató Műhely.
Csernicskó István 2010. Nyelvpolitika a területi revízió idején (1938–1944). In Fedinec–Vehes (szerk.) 2010, 584–592. p.
Csernicskó István (szerk.) 2010. Nyelvek, emberek, helyzetek: a magyar, ukrán és orosz nyelv használata a kárpátaljai magyar közösségben. Ungvár, PoliPrint.
Csernicskó István–Fedinec Csilla 2010. Csehszlovákia nyelvpolitikai törekvései (1918–1939). In Fedinec–Vehes (szerk.) 2010, 572–583. p.
Csernicskó István–Melnyik, Szvitlana 2010. A nyelvpolitika fogalma. In Fedinec–Vehes (szerk.) 2010, 553–562. p.
Csernicskó István–Péntek János–Szabómihály Gizella 2010. A határon túli magyar nyelvváltozatok a többségi nyelvpolitikák rendszerében: Románia és Ukrajna példája. Regio, 2010/3. 3–36. p.
Csernicskó István–Szabómihály Gizella 2010. Hátrányból előnyt: a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In Bitskey Botond (szerk.): Határon túli magyarság a 21. században: konferencia-sorozat a Sándor-palotában 2006–2008. Budapest, Köztársasági Elnöki Hivatal, 167–198. p.
Fedinec Csilla 2002. A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944. Galánta–Dunaszerdahely, Fórum Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.
Fedinec Csilla 2004. Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.
Fedinec Csilla–Mikola Vehes (szerk.) 2010. Kárpátalja 1919–2009: történelem, politika, kultúra. Budapest, Argumantum–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete.
Gaudio del, Salvatore–Tarasenko, Bohdana (Ґаудіо дель С.–Тарасенко Б.) 2008. Суржик: актуальні питання та аналіз конкретного прикладу. In Besters-Dilger (szerk.) 2008, 316–331. p.
Gaudio del, Salvatore–Tarasenko, Bohdana 2009. Surzhyk: Topical Questions and Analysis of a Concrete Case. In: Besters-Dilger (ed.) 2009, 327–358. p.
Juscsenko, Viktor (Ющенко Виктор) 2010. Чия мова – того й влада. День, № 180. 6 жовтня 2010.
Káprály Mihály (Капраль Михаил) 2008. Языковая ситуация в Подкарпатье 1938–1944 гг. Slavica Tartuensia, VIII. 178–195. p.
Kárpátalja településeinek nemzetiségi (anyanyelvi) adatai (1880–1941). Budapest, Központi Statisztikai Hivatal, 1996.
Khmelko, V. (Хмелько В.) 2004. Лінгво-етнічна структура України: регіональні особливості й тенденції змін за роки незалежності. Наукові записки, НаУКМА 32. Соціологічні науки, 3–15. p.
Khmelko, V.–Wilson, A. 1998. Regionalism and ethnic and linguistic cleavages in Ukraine. In T. Kuzio (ed.): Contemporary Ukraine: Dynamics of Post-Soviet Transformation. London, Armonk, 64–76. p.
Kloss, Heinz 1967. Types of Multilingual Communities: A discussion of ten variables. In Stanley Lieberson (ed.): Explorations in Sociolinguistics. Bloomington, Indiana University, 7–17. p.
Kocsis Károly–Kocsis-Hodosi Eszter 1998. Ethnic Georgarhy of the Hungarian Minorities in the Carpathian Basin. Budapest, Geographical research Institute and Minority Studies Programme.
Kubicek, Paul 2000. Regional Polarisation in Ukraine: Public Opinion, Voting and Legislative Behaviour. Europa-Asia Studies, Vol. 52/2. 273–294. p.
Kulyk, Volodimir (Кулик Володимир) 2008. Мовна політика та суспільні настанови щодо неї після помаранчевої революції. In Besters-Dilger (szerk.) 2008, 11–54. p.
Kymlicka, Will–Krizsán Andrea 1997. „Az állam etnokulturális semlegessége nemcsak megvalósíthatatlan, de nem is kívánatos”. Will Kymlicka kanadai filozófussal Krizsán Andrea beszélget. Fundamentum, 1997/2. 43–53. p.
Lanstyák István 1991. A szlovák nyelv árnyékában (A magyar nyelv helyzete Csehszlovákiában 1918–1991). In Kontra Miklós (szerk.): Tanulmányok a határainkon túli magyarok kétnyelvűségéről. Budapest, Magyarságkutató Intézet, 11–72. p.
Levenec, J. és mtsai (Левенець Ю. та ін.) 2008. Закарпаття в етнополітичному вимірі. Київ, ІПІЕНД ім. І. Ф. Кураса.
Majboroda, Oleg (Майборода О.) és mtsai szerk. 2008. Мовна ситуація в Україні: між конфліктом і консенсусом. Київ, Інститут політичних і етнонаціональних досліджень імені І. Ф. Кураса, 49–85. p.
Majboroda, O.–Pancsuk, M. (Майборода О.–Панчук М.) 2008. Мовне та політико-ідеологічне протистояння в Україні: причини, чинники, прояви. In Majboroda, O. és mtsai (szerk.) 2008, 205–234. p.
Medvedev, Oleg (Медведєв Олег) 2007. Мовний баланс України. http://uabooks.info/ua/book_ market /analytics/?pid=2386
Melnyik, Szvitlana–Csernicskó, István (Мельник Світлана–Черничко Степан) 2010. Етнічне та мовне розмаїття України. Аналітичний огляд ситуації. Ужгород, ПоліПрінт.
Molnár József–Molnár D. István 2005. Kárpátalja népessége és magyarsága a népszámlálási és népmozgalmi adatok tükrében. Beregszász, KMPSZ Tankönyv- és Taneszköztanácsa.
Nádor Orsolya 2002. Nyelvpolitika. A magyar nyelv politikai státusváltozásai és oktatása a kezdetektől napjainkig. Budapest, BIP.
Orosz Ildikó 2009. Педагогічний аспект оцінювання знань учнів шкіл із навчанням мовами національних меншин української мови та літератури в системі незалежного тестування. In Герцог Ю. (ред.): Державотворча й об’єднувальна функції української мови: реалії, здобутки, перспективи. Ужгород, Поліграф центр Ліра, 287–291. p.
Pavlenko, Aneta 2006. Russian as a lingua franca. Annual Review of Applied Linguistics, 26. 78–99. p.
Pomichál Richárd 2007. Csehszlovákia és Magyarország viszonya az 1920-as években. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2007/2. 63–85. p.
Rjabosapko, L. (Рябошапко Л.) 2001. Правове становище національних меншин в Україні (1917–2000). Львів.
Semsucsenko, J.–Gorbatenko, V. (Шемшученко Ю.–Горбатенко В.) 2008. Законодавство про мови в Україні: хронологічний моніторинг, класифікація, понятійна основа. In Majboroda és mtsai (szerk.) 2008, 157–173. p.
Szépe György–Derényi András szerk. 1999. Nyelv, hatalom, egyenlőség. Nyelvpolitikai írások. Budapest, Corvina.
Tóth Mihály–Csernicskó István 2009. Az ukrajnai kisebbségi jogalkotás fejlődése és két részterülete: a névhasználat és a politikai képviselet. Regio, 2009/2. 69–107. p.
Tóth Mihály 2008. Рефлексії на публікації про угорців Закарпаття, або Кому порузумитися стає дедалі важче. Дзеркало тижня, № 36. 27 вересня–3 жовтня 2008.
Varga E. Árpád 1992. Népszámlálások a jelenkori Erdély területén. Budapest, Regio–MTA Történettudományi Intézet.
Vehes, Mikola és mtsai szerk. 2011. Хроніка Закарпаття 1867–2010 / Kárpátalja évszámokban 1867–2010. Ужгород–Ungvár, Hoverla.
Visniak, O. (Вишняк О.) 2008a. Динаміка мовної ситуації в Україні. In Majboroda és mtsai (szerk.) 2008, 75–85. p.
Visniak, O. (Вишняк О.) 2008b. Ставлення українських громадян до питання про статус мов у державі. In Majboroda és mtsai (szerk.) 2008, 144–156. p.
Vorona, V.–Sulha N. (Ворона В.–Шульга Н.) szerk. 2007. Українське суспільство 1992–2007. Динаміка соціальних змін. Київ, Інститут соціології НАН України.
Zaremba, J.–Rimarenko, S. (Заремба О.–Римаренко С.) 2008. Роль зовнішніх чинників у політизації мовних проблем. In Majboroda és mtsai (szerk.) 2008, 258–280. p.

Rövid URL
ID2405
Módosítás dátuma2016. szeptember 13.

Szabómihály Gizella: A szlovákiai települések és domborzati elemek magyar nevének standardizációs problémáiról

0. Bevezetés Trianon egyik nyelvi következményéként a határon túlra került régiók természet- és társadalom-földrajzi nevei gyakorlatilag kikerültek a magyarországi standardizálás hatóköréből. Az utódállamok saját szempontjaik...
Bővebben

Részletek

0. Bevezetés

Trianon egyik nyelvi következményéként a határon túlra került régiók természet- és társadalom-földrajzi nevei gyakorlatilag kikerültek a magyarországi standardizálás hatóköréből. Az utódállamok saját szempontjaik alapján megalkották, alakították államnyelvű földrajzi terminológiájukat, egyúttal részben a korábbi magyar neveket is megváltoztatták, sőt a múlt század folyamán egy-egy területen többször is sor került más-más szempontokat figyelembe vevő névrendezésre. Az egyéb közigazgatási változásokkal együtt mindez oda vezetett, hogy egyazon helynévnek esetenként több neve is használatos, eltérő nevek szerepelnek a településnév-azonosító szótárakban, lexikonokban, térképeken és internetes adatbázisokban. Ugyanazt a denotátumot tehát többféle magyar névvel nevezzük meg, ezáltal meggyengül a tulajdonnév alapvető funkciója, az egyedítés és az azonosítás; a denotátum azonosítására egyre inkább csak a többségi nyelvű név alkalmas és használatos. A jelenlegi helyzetet jellemző változatosság a sajtóban és főleg az oktatásban okoz problémát, elsősorban azokban az államokban, ahol a magyar tannyelvű iskolákban a földrajzot magyarul oktatják (pl. Szlovákia vagy Ukrajna).
Szükség volna tehát a helynevek újrastandardizálására. A magyar földrajzi nevek standardizációs kérdéseivel a szlovákiai magyar nyelvtudomány eddig nem foglalkozott. Ennek fő oka talán az volt, hogy az utóbbi évtizedekben a magyar helységneveket hivatalosan nem lehetett használni, a korlátozott nyilvános használatukat lehetővé tevő jogszabályt és a hozzá kapcsolódó jegyzéket pedig magyar nyelvészek közreműködése nélkül dolgozták ki és fogadták el 1994-ben. A domborzati elemek nevét – főleg a kisebb jelentőségűekét – ritkábban használjuk, szlovákiai kiadású térképeken nem tüntethetők fel, sőt az oktatásban (tankönyvek) is csak korlátozott mértékben voltak használhatók.
A szlovákiai problémák nem egyediek, a rendszerváltozás óta eltelt majdnem két évtizedben hasonló gondokkal szembesült a többi utódállamban élő magyarság is, s a kérdés kezelése is részben hasonló módon történt (Ukrajna vonatkozásában l. pl. Balogh 1996; Beregszászi 1997, 2004; Erdéllyel kapcsolatban Bartos-Elekes 2002, átfogóan Szabómihály 2007). E tekintetben nyilvánvalóan az egyik alapvető, minden kisebbségi közösséget érintő kérdés, hogy ki, mely testület jogosult az ilyen szabályozást elvégezni. A földrajzi nevek s ezen belül különösen a helységnevek sajátos csoportot alkotnak, standardizálásuk ugyanis rendszerint valamilyen hatóság, állami intézmény hatáskörébe tartozik. A hatóság értelemszerűen a hivatalos nyelvű névalakok megállapításával foglalkozik, kérdés azonban, milyen mértékben terjed ki az illetékessége a kisebbségi nyelvű földrajzi nevekre is, akár az adott állam területén élő más nyelvű kisebbségi közösségre, akár a más állam területén élő, de azonos nyelvű kisebbségre gondolunk. Mindkét országbeli hatóság esetében feltehető a kérdés: a szabályozás során figyelmen kívül hagyhatják-e a másik által végzett standardizálást? S talán a legfontosabb: milyen szerepe van ebben a folyamatban a leginkább érintetteknek, azaz az adott kisebbségnek? Ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása azért is fontos, mert szorosan összefügg a standardizáció sikerességével, a standardizált forma elfogadottságával.
Tanulmányomban a szlovákiai helynevek szabályozásának történetét és a jelenlegi helyzetet áttekintve arra kívánok rámutatni, hogy a mai bizonytalanság és a névváltozatok léte az egymástól független, eltérő ideológiájú, államközpontú standardizálások következménye, megoldása pedig véleményem szerint csak egy egységes Kárpát-medencei részleges újrakodifikáció révén lehetséges.

1. A településnevek standardizálásai

1.1. A magyar helységnevek esetében a legfontosabb, máig ható standardizálásra a 19. század végén és a 20. század elején került sor, az egy település – egy név alapelv figyelembe vételével megvalósított névrendezés 1898–1912 között Árva, Liptó, Fogaras és Hunyad megye kivételével az akkori Magyar Királyság teljes területén lezajlott, ennek a törzskönyvezésnek az eredményét rögzítette az 1913-as helységnévtár, amely magyar(or­szági) szempontból ma is meghatározó. A múlt század folyamán aztán már csak 1939–1944 között került sor újabb magyar névrendezésre, s ez is csak a visszacsatolt területeket érintette. A magyar törzskönyvezést követően a múlt század folyamán többször is változott a szlovákiai magyarlakta települések neve.
Az első világháború után megalakult Csehszlovákiában 1920-ban fogadták el a településnevek használatát szabályozó törvényt. Eszerint a belügyminisztérium minden település számára „csehszlovák” nevet állapított meg; az olyan települések számára azonban, amelyekben a kisebbségi állampolgárok számaránya meghaladta a 20%-ot, kisebbségi nyelvű helységnevet is jóváhagyhatott. A csehszlovák, azaz gyakorlatilag szlovák név megállapítása többféle módon történt. Ha korábbi forrásokból adatolható volt szláv név, az vált a település szlovák nevévé; a magyar nyelvterületen az ilyen névadásra példa például Levice, azaz Léva vagy Fiľakovo, azaz Fülek (1773: Lewicze; 1786: Filakowo). Egyéb esetekben a hatósági névmegállapítás során az értelmezhető köz- vagy tulajdonnévi tagot rendszerint lefordították (pl. Kövecses → Štrkovec), a többit átírták (pl. Zsigárd → Žigard). Néhány település esetében azonban engedélyeztek csak magyar nyelvű és magyar helyesírással írt neveket is (pl. Bögellő, Süly; minderről bővebben: Szabómihály 1998, 136–137. p.). A szabályozás során sokszor a magyarországi törzskönyvezéskor megállapított magyar nevet is módosították: rendszerint elhagyták, esetleg megváltoztatták a megkülönböztető előtagot (pl. Komárom­szentpéter → Szentpéter; Nemesabony → Nagyabony), a magyarosított név helyett pedig a szláv eredetű nevet vezették be újra (pl. Özörény → Gömörhorka; Bodrogmező → Polyán).
A bécsi döntés értelmében Magyarországhoz visszakerült területeken újra visszaállították a törzskönyvezéskor megállapított magyar neveket, illetve település-összevonás esetén új nevet adtak a falunak, pl. 1943-ban Magyarkelecsény-t, Magyarmocsár-t és Ungnyárád-ot Nyarádkelecsény néven vonták össze.

1.2. A második világháború után 1948-ben lépett életbe az a rendelet, mellyel Szlová­kia területén 710 – zömmel magyar – település korábbi szlovák hivatalos nevét megváltoztatták, illetve akkor szüntették meg jogilag is a kisebbségi nyelvű helységnevek használatát. Az új szlovák hivatalos nevek megalkotásakor egyértelműen a valóban „szlovákos” nevek létrehozása volt a cél, ezt többféleképp érték el:
a. A köznévi etimonú településneveket következetesen lefordították, például a som drieň, ezért Somodi Drienovec lett (1920: Šomody, magyarul Somodi), a hód szlovákul vydra, tehát az 1913-ban Nemeshódos-ként törzskönyvezett csallóközi falu szlovák neve Vydrany lett (1920: szlovák neve nem volt, magyar neveként a törzskönyvezés előtti Hodos-t határozták meg).
b. A nem értelmezhető településneveket a szlovák helynévképzési szabályoknak megfelelően „alakították át”, vagy más motiváció alapján nevezték meg, ilyen volt pél­dául Magyarbél → Veľký [Nagy] Biel (1920: Maďarský Bél, magyarul Magyarbél); Nagy­megyer-t a Csalló víznév szlovákos változata alapján nevezték el Čalovo-nak (1920: Veľký Meder, magyarul Nagymegyer).
c. Több mint egy tucat települést szlovák (cseh) történelmi személyiségről neveztek el, így Feled-et (1920: Feledince) Janko Jesenský szlovák író (1874–1945) után nevezték el Jesenské-nek; Ľudovít Štúr (1815–1856) szlovák reformkori politikus neve alapján lett Párkány Štúrovo (1920: Parkan, magyarul Párkány), Diószeg-et (1920: Veľký Diosek, Malý Diosek) pedig Andrej Sládkovič (1820–1872) evangélikus pap és költő után nevezték el Sládkovičovo-nak.
Ezután jelentősebb változásokra csak a hatvanas–hetvenes években került sor, amikor is a kisebb falvakat közigazgatásilag összevonták, az új település pedig szlovák hatósági nevet kapott, pl. 1960-ban hozták létre Illésháza, Bélvata, valamint az 1940-ben Tonkháza és Kismagyar egyesítéséből létrejött Magyartonk településből Nový Život („Új Élet”) községet. Hasonló máig használt mesterséges hatósági nevek még: Gemer­ská Ves 1960-ban alakult Harkács – Hrkáč és Sánkfalva – Šankovce községek összevonásából; Gemerský Sad, amely 1964-ben jött létre Mikolcsány – Mikolčany és Gömörnánás (1913 előtt: Nasztraj) – Nováčany egyesítésével.

1.3. 1989 után a magyarlakta területeken indult spontán folyamatok részeként a korábban erőszakosan összevont községek szétváltak, az önkormányzatok pedig arra törekedtek, hogy az 1948-ban bevezetett szlovák név helyett újra az 1920-ban megállapított, a magyar névhez jobban hasonlító szlovák hivatalos neve legyen a falunak. 1990-ben a parlament jóváhagyta néhány település névváltoztatási kérelmét (pl. Čalovo-ból így lett újra Veľký Meder), később azonban a névváltoztatás egyre nehezebbé vált. Így az „össztársadalmi” érdekre való tekintettel és az érvényes helyi népszavazás ellenére a szlovák törvényhozás elutasította jó néhány önkormányzat (például a párkányi) ez irányú kérelmét. (Az egész folyamatról bővebben Zalabai szerk. 1995.)
A politikai változásokkal egy időben a magyarlakta falvakban a szlovák településnév-tábla mellé a magyar nevet tartalmazó táblát is kitették, a magyar pártok pedig politikai síkon próbálták elérni a magyar helységnevek hivatalos használatának elismertetését. A hosszú politikai csatározást az 1994-es ún. táblatörvény2 zárta le, ennek elfogadása Szlovákia Európa tanácsi felvételének egyik feltétele volt. A települések kisebbségi nyelvű megjelöléséről rendelkező 1994. évi 191. számú törvény értelmében a település kezdetét és végét jelző közúti jelzőtáblán kisebbségi nyelven is megjelölik azokat a településeket, ahol az adott kisebbséghez tartozó lakosság számaránya eléri a 20%-ot. Egyéb hivatalos kapcsolatokban (pl. közokiratokon, bélyegzőkön, térképen, a postaforgalomban) kizárólag a szlovák hivatalos név használható. A törvény melléklete tartalmazza a kisebbségi nyelveken megjelölhető települések jegyzékét.
Az említett településnév-jegyzékben csak azok a települések szerepelnek, amelyek a. az 1991-es népszámláláskor önálló jogállásúak voltak, b. a lakosságon belül az adott kisebbség részaránya az akkori adatok szerint elérte a 20%-ot, c. szlovák hivatalos nevüket nem valamely szlovák személyiség nevéből hozták létre. E kritériumok szerint a jegyzék „magyar” részében 489 településnév szerepel, Szlovákiában viszont jelenleg 2891 önálló jogállású település van, ebből az említett népszámlálás időpontjában 553 minősült statisztikailag szlovák–magyar vegyes lakosságúnak, azaz olyan településnek, ahol a magyar nemzetiségű lakosság részaránya meghaladta a 10%-ot, illetve a 100 főt (Gyurgyík 1994, 17. p.). Azonkívül természetesen nagyon sok olyan város vagy falu van, amelynek létezik természetes módon kialakult és a 20. század elejéig az ott élő lakosság által is használt magyar neve.
Az 1994-es településnév-jegyzékben található magyar neveknek mintegy az egy­ötöde (száznál valamivel több) vagy nem egyezik az adott település utolsó hivatalos magyar nevével, azaz az 1913-as vagy az 1944-es helységnévtárban szereplő névvel, vagy olyan település neve, amely a második világháború után alakult. Az eltérés oka leginkább az, hogy számos esetben a két világháború között megállapított magyar nevet vezették be újra, máskor pedig az írásmód változott (pl. Mucsény → Mucsiny; Szőllőske → Szőlőske). Amint a bevezetőben említettük, a szabályozásba nem vonták be a szlovákiai magyar nyelvésztársadalmat, a köztársasági elnöki hivatal a szlovákiai magyar pártokkal elkészített egy településnév-jegyzéket, amelyet az Új Szó 1994. február 15-i számában közölt. A bevezető szerint a magyar neveknél a lakosság által a két világháború között használt elnevezéseket vették alapul az összeállítók, valójában azonban az 1920-ban megállapított nevek mellett rendszerint az 1913-as és 1944-es helységnévtár szerinti neveket is feltüntették, így a közölt 504 településnév közül 80 esetében két vagy több névforma is szerepelt a jegyzékben (pl. Salló, Garamsalló). Amint arról Duka Zólyomi Árpád képviselő tudósított (szintén az Új Szóban), a lakossági észrevételek alapján pontosított jegyzéket nyújtották be a belügyminisztériumba. A szlovák szakemberekből álló ad hoc terminológiai bizottság ajánlása a régi megyeneveket és a folyóneveket tartalmazó előtagok eltörlését tartalmazta, ezért elfogadhatatlan volt a magyar pártok számára. A jegyzék végleges formáját a politikai egyeztetések során nyerte el (l. Zalabai szerk. 1995, 199–201. p.), a kompromisszumok eredményeként a megyenevet tartalmazó előtagot nagyrészt törölték, több esetben azonban megmaradt például a tájegységnévként értelmezhető Csallóköz-, Gömör- és Hont- előtag. A folyónevet tartalmazó előtagot néhány esetben meghagyták, máskor viszont nem, pl. Vágkirályfa, de Farkasd (korábban: Vágfarkasd).
A két világháború között megállapított, korrelációs előtag nélküli nevet vezették be újra 43 esetben (a zárójelben az 1913. helységnévtár szerinti adat szerepel): Csákány (Pozsonycsákány), Mad (Nagymad), Migléc (Miglécnémeti), Óvár (Kisóvár), Galsa (Ipolygalsa), Pilis (Fülekpilis), Lenke (Sajólenke), Iske (Iskefalva), Szentes (Bodrog­szen­tes), Simonyi (Rimasimonyi) stb. Megjegyzendő viszont, hogy 1920-ban következetesebbek voltak a hatóságok az előtag eltörlésében, így az 1994-es jegyzékben a világháború közötti időszakhoz képest több előtagos név maradt meg (a jelenlegi hivatalos név az 1913. évi helységnévtári névvel egyezik, a zárójelben az 1920-as név van): Nagybodak (Bodak), Dunatőkés (Tőkés), Csilizpatas (Patas), Csallóköztárnok (Tárnok), Ipolybél (Bél), Ipolyfödémes (Födémes) stb.
Az 1994-es szlovákiai névadás (már említett hiányosságain túl) egyik legfőbb problémája, hogy valójában nem egyértelmű a jegyzékben szereplő nevek státusa: a vonatkozó törvény a települések kisebbségi nyelvű megjelöléséről beszél, egyéb szlovák hivatalos dokumentumokban pedig az olvasható, hogy a szlovákiai településeknek csak egy hivatalos, azaz szlovák neve van (bővebben Szabómihály 2002, 34. p.). Ezzel az értelmezéssel összhangban a magyar településnevek a legutóbbi időkig hivatalosan csak a közúti jelzőtáblákon szerepelhettek. A 2003-ben elfogadott egyik oktatási törvény szerint viszont a kisebbségi nyelven oktató tanintézmények megjelölésekor a táblán az iskola székhelyét kisebbségi nyelven is feltüntetik azokon a településeken, ahol a kisebbségi lakosság számaránya eléri a 20%-ot. További hiányosságként említhetjük meg, hogy a jegyzéket 1994 óta hivatalosan nem újították meg, vagyis a változásokat nem vezették át.

1.4. A magyar településnevek csehszlovákiai „rendezéseinek” ideológiai alapját a ki­egyezés utáni, magyarosítónak minősített politika és általában a történelmi Magyarország elutasítása képezte. Ezért törekedtek a Magyar Királyság teljes területére való tekintettel kialakított kételemű nevek módosítására, elsősorban a régi megyeneveket tartalmazó előtagok megszüntetésére (pl. Barsbaracska, Pozsonyeperjes, Komáromfüss, Nyitracsehi), valamint a magyarosított nevek felváltására a korábbi szláv nevekkel. Ezzel szemben Magyarországon később már csak a visszacsatolt területek névanyagát érintő változások történtek, tehát az 1913-as helységnévtár továbbra is mérvadó maradt, s ha magyar nevükön említették a határon kívülre került településeket (akár térképekről, akár más célú, de magyar névanyagot tartalmazó szövegekről volt is szó), akkor ezt használták forrásul a szerzők, s jelenleg is ezek preferálása figyelhető meg.
Tudtunkkal magyarországi szakmai testület határon túli magyar helységnevekkel felkérésre foglalkozott: a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottságának felkérésére 1990-ben az MTA Nyelvtudományi Intézete dolgozott ki állásfoglalást (l. Beregszászi 1997, 363. p.; 2004, 76. p.), a tárcaközi földrajzinév-bizottság pedig egyrészt 2002-ben állást foglalt a romániai közigazgatási törvényhez kiadott jegyzékkel kapcsolatban (l. 42/409-es határozatot), másrészt véleményezte a Vajdasági Magyar Nemzeti Tanács által 2003-ban a 8/2003. számú határozatban már előzőleg kihirdetett névjegyzéket (l. a 2004-es 51/499, a 2005-ös 54/527, 55/537 számú határozatokat).
Szlovákiai helységnevekkel 1993-ban a MÁV felkérésére foglalkozott a bizottság: a MÁV illetékesei azt kérdezték, hogyan nevezzék meg az 1918-ben Sátoraljaújhely területén a vasútállomás, Kis- és Nagykarlapuszta Csehszlovákiához való elcsatolása révén létrejött Slovenské Nové Mesto község vasútállomását, amikor Sátoraljaújhelyen bemondják az induló vonatokat. Mivel a község 1918 után jött létre, a törzskönyvezéskor nem is volt magyar neve, sőt az első Csehszlovák Köztársaság idejében sem, az 1994-es jegyzékben Újhely néven szerepel. Magyarországi források különbözőképpen tüntetik fel: Sebők László (1990, 67. p.) a Karlatanya nevet közli, egyes térképeken a Tótújhely szerepel, viszont a Szlovákújhely használatára is van adat. A földrajzinév-bizottság 16/222-es határozata szerint szükségtelen a szlovákiai Slovenské Nové Mesto területén fekvő vasútállomásnak magyar nevet adni, a 16/223 számú határozat értelmében pedig „a szlovákiai Komárom vasútállomásának magyar nevében a Bizottság nem foglal állást”. Két évvel később a bizottság már olyan értelmű határozatot hozott, hogy Komárno (azaz a szlovákiai Komárom) magyar neve Révkomárom legyen (l. a 20/279 határozatot). A névadási hátteret világítja meg Földi Ervinnek, a bizottság elnökének az Élet és Tudományban közölt cikke, amelyet a Révkomárom név használatát bíráló olvasói levél kapcsán írt. Eszerint a két Komárom megkülönböztetésére gyakorlati okokból volt szükség, s a megkérdezett személyek szerint a szlovákiai magyarok használják a Révkomárom nevet (Földi 1998). Az írás idevonatkozó része így szól: „Kérésünkre Jakab István szlovákiai magyar nyelvész, egyetemi tanár, egyébként révkomáromi lakos 1995. május 12-én kelt levelében így foglalt állást: »… itt általában a Komárom alak használatos. Ha ellenben szükség van a két város megkülönböztetésére, akkor ezt a mi sajtónk is a Révkomárom alakkal teszi meg. S ez így el is fogadható.« A bizottsági ülésen az MTI képviselője jelezte, hogy szlovákiai tudósítójuk rendszeresen a Révkomárom nevet használja. A Határon Túli Magyarok Hivatalának képviselője megállapította, hogy Szlovákiában a Révkomárom név használata, ha nem kizárólagos is, de egyre gyakoribb” (Földi 1998, 1124. p.).

2. Változatosság a helységnévhasználatban

2.1. A továbbiakban írott szövegek vizsgálata alapján azt tekintjük át, milyen azoknak a településneveknek az elfogadottsága, amelyeknek az 1994-es jegyzék szerinti formája a korábbi magyar hivatalos névtől eltér. Az írott anyagok forrásaként elsősorban az interneten hozzáférhető szövegeket használtam: települési honlapokat, központi és helyi lapok internetes kiadását, intézmények, szervezetek honlapját. A nyomtatott termékek közül az anyaggyűjtés a települési kiadványokra (helyi időszaki kiadványok), idegenforgalmi reklámanyagokra, reklámújságokra terjedt ki. Az adatok döntően a 2000 utáni időszakból származnak.
Egyértelműen a jegyzék szerinti névváltozat fordul elő írott szövegekben (elsősorban a sajtóban) a múlt század eleji törzskönyvezéskor nem létező falvak esetében. Ezek egy része az első világháború után egy-egy község közigazgatási területén, tanyából alakult cseh vagy szlovák telepes falu volt, a helységnév-azonosító szótárak különbözőképpen kezelik őket. A Lelkes György szerkesztette publikációban (Lelkes 1992) nem szerepelnek, mivel sem az 1910-es népszámláláskor (ennek adatait tartalmazza az 1913. évi helységnévszótár), sem pedig 1938–1944 között nem voltak önállóak. Sebők László (pl. Sebők 1990) rendszerint a település központjaként választott tanya nevét tünteti fel, a szótár második kiadása (Sebők 1997) viszont a vonatkozó szlovákiai törvény elfogadása után jelent meg, s ebben a szerző már közli az 1994-es településjegyzék szerinti nevet. Hajdú-Moharos József településtárában (Hajdú-Moharos 2000) e falvak jelenlegi magyar neveként szintén a jegyzék szerinti név szerepel, de a szerző – Sebők Lászlóval ellentétben – nem utal arra, hogy figyelembe vette volna a szomszédos államokban az 1990-es években megvalósított standardizálást, sőt ezeket meg sem említi. A településtárban a fő névalak szerepeltetésekor a szerző láthatóan a HUNGEO’96 magyar földrajzi világtalálkozón a Kárpát-medencei magyar helységnevek használatáról elfogadott állásfoglalás értelmében járt el (az állásfoglalás a településtár mellékletében olvasható), ennek 7. pontjában pedig az olvasható, hogy az 1918 óta bekövetkezett változások tekintetében általában a helyi lakosság névhasználata az irányadó, és „vállalni kell” a magyar névanyaggal harmonizáló új megnevezéseket, s egyik példaként idézi az Ifjúságfalva nevet (l. HUNGEO’96 2000, 683. p.).
Az 1945 után önállósult települések közé tartozik BlahovḠamelyet az akkori Előpatony, Nagylég és Tonkháza közigazgatási területén 1925-ben Blahová Dedina néven alapítottak, és amely 1951-ben önállósult. Mivel az uradalomnak ezt a lapos, vízjárta részét Sárrétnek vagy Sárföldnek nevezték, az ún. kolóniát magyarul Sárrétpuszta néven említették, majd ez rövidült le Sárrét-re (l. Zsigmond és mtsai. 2002, 274. p.). A falu magyar neveként Sebők (1990, 28. p.) a Gálháztanya nevet közli (mivel ez a tanya képezte az új község magvát), erre a névre azonban nincs szlovákiai adat, nálunk egyértelműen a Sárrét a használatos. Ugyanez a helyzet a második világháború után önállósult Dedina Mládeže és Vrbová nad Váhom községekkel: a Sebők László által közölt Nagyszigeti tanyák és Csergő (1990. 32. p., ill. 76. p.) Szlovákiában ismeretlen, az általánosan használt nevek az Ifjúságfalva és a Vágfüzes. A Sebők László-féle kiadvány adatait azért emeltük ki, mert gyakorlatilag Szlovákiában ezt ismerték, például az egyetlen Szlovákiában megjelent helységnév-azonosító szótárban (Czibulka 1999) a hasonló magyarországi a kiadványok közül csak ez van feltüntetve forrásként. A Sebők László összeállította helységnév-azonosító szótár hatását az is jelzi, hogy a szótárban hibásan megjelent névalakokra szlovákiai szövegekből van adat. Így például Csarnahó falu Csamahó-ként szerepel a szótárban, és ugyanilyen formában fordul elő két Új Szó-beli cikkben, dél-szlovákiai településeket tartalmazó jegyzékben.

2.2. Szlovákiai magyar szövegekben továbbá minimális előfordulásúak a magyarosított nevek pl. Bodrogmező, Özörény, Gyopáros. Az első falu korábbi neve Lelesz-Polyána ~ Polyán volt, ebből hozták létre az utótag fordításával és jelzőcserével a Bodrogmező nevet (Mező 1982, 256. p.), 1920-ban neve Polyán, 1994-ben pedig Pólyán lett. Az Özörény nevet a Horka határában található, elpusztult Özörény település nevének felelevenítésével állapították meg (Mező 1982, 194. p.). A település a jelenleg Szlovákiában hivatalos Gömörhorka nevet 1920-ban kapta. A Gyopáros nevet a kelet-szlovákiai Csernahó ~ Csarnahó település a fölötte emelkedő Gyopáros-hegyről kapta (Mező 1982, 268. p.). Mai neve Csarnahó.

2.3. Egyéb esetekben az 1994-es jegyzék szerinti és a korábbi magyar hivatalos név/nevek mellett még a törzskönyvezés előtt használt névalakokra is számos példa van. A két (ritkábban három) változat használati gyakorisága településenként eltérő, a névhasználat még jegyzékekben vagy több település nevét tartalmazó felsorolásokban sem következetes. A legnagyobb variabilitás az előtagos és az előtag nélküli nevek, illetve a községegyesítések esetében figyelhető meg (bővebben Szabómihály 2005), a névváltozatok használatát tekintve az alábbi tendenciák rajzolódnak ki:
a. Az adott településnek, a települési önkormányzatnak hivatalos jellegű említésekor az 1994-es jegyzék szerinti név használatos inkább, a település történelmére utalva, esetleg egyházi, kulturális esemény kapcsán viszont gyakoribbnak tűnik a régebbi hivatalos magyar név. Ez a fajta megoszlás néhány községi honlapon jól nyomon követhető. A régi magyar hivatalos név előfordulása valószínűsíthető továbbá felsorolásokban és jegyzékekben, főleg ha nem csak az 1994-es szabályozással érintett településekre vonatkoznak, például szlovák–magyar vegyes lakosságú járások minden települése szerepel bennük. A régi magyar hivatalos névalakok preferálása az említett esetekben azzal is magyarázható, hogy aktuális teljes és hivatalos településnév-jegyzék nem lévén, e listák összeállításakor a hozzáférhető településnév-azonosító szótárakat használják forrásként. Magyar szervezetekre szintén jellemző a régi hivatalos magyar, azaz előtagos nevek használata, de ez sem mondható következetesnek. A régi magyar hivatalos nevek szerepeltek például a Magyar Koalíció Pártjának régebbi honlapján a helyi szervezetek feltüntetéskor (l. a www.mkp.sk), valamint a Fórum Intézet honlapján (www.foruminst.sk) szereplő településnév-jegyzékben. A Csemadok alapszervezeteinek névjegyzékében (http://www.csemadok.sk/hu/183/szervezetek_adatbazisa/3/csemadok_alapszervezetek/1) váltakozva fordulnak elő az 1994-es jegyzékbelivel azonos, illetve a régi magyar hivatalos formák: a település-névjegyzékben az 1913-as, illetve az 1944-es magyar törzskönyv szerinti név,3 a Csemadok-alapszervezet nevében viszont gyakran az 1994-es jegyzék szerinti név szerepel, pl. Vágfarkasd ~ Farkasd, Komáromszentpéter ~ Szentpéter.
b. Néhány település esetében aránylag gyakoriak a szlovák megnevezés mintájára létrejött névalakok is: Gömöralmágy (Gemerský Jablonec, magyarul mindig és most is Almágy), Szlovákújhely (Slovenské Nové Mesto, most Újhely), Kaposkelecsény (Kapu­šian­ske Kľačany, 1943: Nyarádkelecsény, 1994: Kelecsény),4 Rimajánosi (Rimavské Janovce, magyarul mindig Jánosi), Vágtornóc (Trnovec nad Váhom, magyarul Tornóc). Az itt említett nevek kontaktusjelenség voltát támasztja alá, hogy helységnévtárakból nem adatolhatóak. Más esetekben a jelenlegi szlovák névnek szerkezetileg megfelelő magyar névalak egybeesik egy törzskönyvezés előtti névformával, így egymást erősítik, pl.: Nagyzellő (Veľké Zlievce, minden szabályozáskor Felsőzellő, a Nagyzellő alakra viszont már a 15. századtól van adat), Dióspatony (Orechová Potôň, hivatalosan mindig Diósförgepatony, ez a község a korábbi Dióspatony és Förgepatony egyesüléséből keletkezett).
A szlovák egyelemű név hatása is kimutatható azonban, erre példa az alábbi idézet: „A lényegen mit sem változtat, de Bodak – egykori nevén Nagybodak – kiürülése már a pártállamban elkezdődött.” (Új Szó, 2003. 12. 19.) A település neve most szlovákul Bodíky, hivatalos neve régen és most is Nagybodak, helyben természetesen a Bodak-nak nevezik, az írásos forrásokban a Nagybodak csak 2,4-szer gyakoribb, mint a köznyelvi Bodak. Hasonló a helyzet a hivatalosan mindig Garampáld-nak nevezett érsek­újvári járásbeli községgel: Fényes Elek (Fényes 1851) Páld-ként említi, s ugyanez volt a magyar neve a két világháború között, szlovákul Pavlová-nak nevezték el; a Garam­páld és a Páld alakok viszont körülbelül ugyanolyan gyakoriságúak.

c. Mivel a település-összevonások és -szétválások akár kettőnél több települést is érinthettek, e neveknél nagyfokú variabilitás figyelhető meg, apróhirdetésekben pedig gyakran szerepel a már régen nem önálló településrészek neve is, ezek pedig a távolabb lakó magyarok számára teljesen ismeretlenek. Külön problémát jelentenek a nevükben azonos utótagot tartalmazó falvak, amelyeket a magyarországi törzskönyvezést követően egyesítettek, ezeknél az 1994-es jegyzékben szereplő magyar név rendszerint egyelemű (az utótaggal azonos), magyarországi források azonban – a magyar névadási szokásoknak megfelelően – rendszerint a nagyobb település nevét közlik. Ilyen például az 1961-ben Kálna nad Hronom néven egyesített Kiskálna és Nagykálna, amelynek az 1994-es jegyzék szerinti magyar neve Kálna, a Sebők-féle szótárban (1990) viszont a Kálna nad Hronom mellett a Nagykálna név szerepel, különböző szlovákiai szövegekből pedig mindkettőre van számos példa. Valamivel bonyolultabb a helyzet Valice község esetében: ezen a néven 1971-ben Alsóvály, Felsővály és Gömör­mihályfalva községeket egyesítették (a legutolsó 1990 után kivált), az 1994-es jegyzékben Valice magyar neve Alsóvály, a Sebők-féle helységnévtár első kiadásában a Felsővály, a második kiadásban az 1994-es jegyzékkel összhangban az Alsóvály név szerepel, illetve mellette mint egyéb magyar név a Vály. Hajdú-Moharos – az említett állásfoglalás vonatkozó pontjától (8. pont) eltérően a Vály névalakot közli. Szlovákiai írott szövegekből a jelenlegi egyesített község említésekor mindhárom névváltozat – Vály, Alsóvály, Felsővály – adatolható.
Külön kell foglalkoznunk Komárno magyar nevével, ugyanis – amint már említettük – a földrajzinév-bizottság a Révkomárom nevet hagyta jóvá, az 1994-es jegyzék szerint jelenlegi magyar neve Szlovákiában Komárom. Az interneten hozzáférhető adatok elemzése azt mutatja, hogy a Révkomárom forma használata egyértelműen Magyar­országhoz köthető, szlovákiai szövegekben minimális mértékben fordul elő, nagyrészt olyan esetben, amikor a két Komáromot kell megkülönböztetni, például magyarországiaknak szánt írásban. Érdekes megfigyelni a városi honlap (www.komarno.sk) magyar változatában szereplő említéseket: a szlovákiai várost önmagában Komárom-nak nevezik, a Révkomárom rendszerint akkor szerepel, ha a magyarországi Komárom-mal együtt említik. Ezeken kívül mind a honlapon, mind egyéb elektronikus és nyomtatott szövegből nagy számban adatolható az Észak- és Dél-Komárom változat, a magyarországi Komáromra vonatkoztatva ritkán a Komáromújváros. Az Észak- és Dél-Komárom alakokat, illetve a Komárom északi és déli része megkülönböztetést főleg azok használják, akik egy településnek tekintik ezt a jelenleg két államhoz tartozó önálló várost (l. pl. Hevesi–Kocsis 2003, 100–103. p.). Ezzel szemben a magyarországi Komárom honlapján (www.komarom.hu) a szlovákiai várost (részt) gyakran említik Révkomárom-ként.

2.4. Végezetül szóljunk az 1994-es jegyzékben nem szereplő, azaz a szlovák etnikai területen fekvő települések megnevezéséről. Az 1989-as változások után a központi magyar sajtó áttért a(z 1913-as törzskönyv szerinti) magyar nevek használatára, mivel azonban a nagyobb, történelmi vagy irodalmi szempontból jelentős városok kivételével a többi település régi magyar nevét az olvasók nem ismerik, ezek szlovák nevét azonosítási céllal zárójelben közlik a lapok. Az ebbe a csoportba tartozó települések megnevezése sem problémamentes azonban. Elsősorban elvi kérdéseket vet fel, hogy a szlovákiai magyarok a magyar településnevek 1948-as „elszlovákosítását” bírálják, egyúttal azonban a szlovák nyelvterületen fekvő települések nagy részére a múlt század végi törzskönyvezéskor magyarosított, azaz mesterségesen alkotott nevükön hivatkozunk, ennek tipikus példái Máriatölgyes (Dubnica nad Váhom, Fényes Eleknél Dub­nicza) vagy Nyitrabánya (Handlová, Fényes Eleknél Handlova). Továbbá a szlovák nyelvterületen fekvő települések említésekor is megfigyelhető a variabilitás, pl. Leopoldov régi neve Újvároska volt, a szlovákiai magyar sajtóban viszont mind a várat (jelenleg fegyház), mind pedig a várost Lipótvár-nak nevezik (egyébként Hajdú-Moharos is ezt ajánlja), a kelet-szlovákiai Michalovce pedig hol Nagymihály, hol pedig Nagymihályi, az utóbbi valószínűleg azért terjedt el, mert Sebők ezt a formát közli.
A magyarosított nevek mellett természetesen használatosak a jelenlegi szlovák (szlovák helyesírással írt) nevek is, a sajtóban tipikusan a sportrovatban, az adott település labdarúgó- vagy egyéb csapatának megnevezéseként. Az utóbbi időben szaporodó magyar nyelvű idegenforgalmi kiadványokban, turista- és síközpontok magyar nyelvű honlapján is megfigyelhető a magyar és a szlovák név párhuzamos használata (egyiknek vagy másiknak a zárójelezésével). E szövegekben a magyar név előfordulását az is befolyásolja, milyen az elképzelése, az álláspontja ebben a kérdésben a megrendelőnek, illetve a fordítónak.
3. A tankönyvi helységnévhasználat

3.1. Az előző koalíciós kormány regnálása alatt újból terítékre került a tankönyvi helynévhasználat. Az államnyelvtörvény 3. § (3) bek. d. pontjára történő hivatkozással 2007-ben módosították a geodéziáról és kartográfiáról szóló 1995. évi 215. sz. törvényt, és a 18. §-hoz egy, az eredeti szövegben nem szereplő (8) bekezdést iktattak be, amely lényegében az idegen nyelvű szövegekben is előírja a hivatalos (standardizált) szlovák helynév használatát:

(8) A standardizált földrajzi név kötelező térképészeti és szakmai kiadvány kiadója részére, kötelezően használandó a sajtóban és más tömegtájékoztató eszközben, valamint a közigazgatási szervek hivatalos tevékenysége során; mindez az idegen nyelven kiadott térképészeti és szakmai kiadványok kiadóira, az idegen nyelven terjesztett sajtóra és más tömegtájékoztató eszközre is érvényes.

Ez a rendelkezés változatlan formában bekerült az államnyelvtörvény 2009-es módosításába is. Többek között e rendelkezésre való hivatkozással kívánta megszüntetni a szlovák oktatási kormányzat azt az eddigi gyakorlatot (amely elsősorban a rendszerváltozás utáni időszakban alakult ki), hogy a magyar tannyelvű iskolák számára készült tankönyvekben a helynevek magyar nyelven szerepeljenek. Az ismert politikai események hatására és az MKP kezdeményezésére került sor az új közoktatási törvény (2008. évi 245. sz. tv.) módosítására. A 2009. évi 37. számú törvény alapján a közoktatási törvény 13. § (1) bekezdése egy új (2) bekezdéssel bővül:

(2) A nemzetiségi kisebbségekhez és etnikai csoportokhoz tartozó tanulóknak és gyermekeknek a 12. § (3) bekezdésében is megfogalmazott, az anyanyelvű művelődéshez való jogával összhangban a nemzetiségi kisebbség nyelvén megjelentetett tankönyvekben, tanszövegekben és munkafüzetekben a helynevek közlése az alábbi módon történik:
a) a nemzetiségi kisebbség nyelvén meghonosodott és általános használatú (szokásos) helynevek feltüntetése kétnyelvűen történik: először az adott nemzetiségi kisebbség nyelvén, azt követően pedig zárójelben vagy virgula után államnyelven, oly módon, ahogyan azt a 2002–2006 között jóváhagyott tankönyvek alkalmazták.
b) a térképészeti kiadványok államnyelvűek;
c) a tankönyv végén a tankönyvben előforduló helyneveket összefoglalóan, szótár formában nemzetiségi kisebbségi és államnyelven kell közölni.

A módosítást a szlovák parlament 2009. február 17-én fogadta el, és 2009. április 1-jén lépett életbe.

3.2. A módosított közoktatási törvény alapján készíttetett el az Állami Pedagógiai Intézet egy olyan anyagot (Zoznam 2009),5 amely szerint a tankönyvek fordításakor a kiadóknak eljárniuk kellene. A bevezető részben terminológiai szótár, a feldolgozott források jegyzéke, valamint a kerületek és járások rövidítését tartalmazó lista található, ezt követi három jegyzék. Az elsőben az adminisztratív egységek neve található, a második tartalmazza a helységneveket, a harmadik pedig az egyéb helyneveket (domborzati nevek és víznevek). Mind a három jegyzék szlovák–magyar és magyar–szlovák sorrendű változatban készült. A kísérőlevél szerint a tankönyvekben a helyneveket úgy kell közölni, hogy a szövegben első helyen szerepel az adott objektumnak a jegyzék szerinti kisebbségi (azaz magyar) neve, majd pedig virgulával elválasztva a szlovák neve, a kiadvány végére pedig egy magyar–szlovák szójegyzéket kell beiktatni. A jegyzéket két szlovák szakember állította össze, a kísérőlevél szerint 2009. 7. 14-én azt a minisztérium jóváhagyta. Nincs tudomásunk arról, hogy az anyag előkészítésébe vagy kidolgozásába magyar szakembert bevontak volna.
Az Állami Pedagógiai Intézet iránymutatása a korábbi miniszteri levelekhez, valamint a törvényhez képest is bizonyos újdonságokat tartalmaz. A törvény értelmében a szlovák helynevet zárójelben vagy virgula után kell közölni, ez az útmutató viszont csak az utóbbit engedi meg. A korábbiakban nem volt arról szó, hogy a szabályozás az országnévre és a közigazgatási egységek nevére is kiterjedne, a szószedetben viszont az alábbiak is szerepelnek: Szlovákia – Slovensko, Szlovák köztársaság [sic!] – Sloven­ská republika, valamint az összes kerület és járás neve, utóbbiak nem a magyar szórend szerinti formában, pl. okres Spišská Nová Ves – járás Igló. Mindezek következtében a tankönyvekben a Szlovákia és Szlovák Köztársaság országnevet is kétnyelvűen kell feltüntetni.
A helységnevek esetében a szerzők – a szlovák állásponttal egyezően – nem vették figyelembe a 19. század végén és a 20. század elején lezajlott magyar standardizálást és az ennek az eredményét tartalmazó 1913-as helységnévjegyzéket (törzskönyvet), hanem a standardizálás előtti névformákat közlik (a forrás feltüntetése nélkül). Mindenképpen üdvözlendő, hogy az 1948 után szlovák személyiségekről elnevezett települések esetében is feltüntetik a magyar nevet a szerzők, így a jegyzékben szerepel a Párkány, Diószeg, Tallós stb., vagyis a tankönyvekben ezek a helységnevek használhatók. Az is érthető és akceptálható, hogy a hatósági úton magyarosított neveket nem veszik át (pl. Dubnica nad Váhom mellett a Dubnicá-t, Svidník mellett a Szvidnik formát közlik),6 az itt felsorolt magyar helységnevek azonban nagyon sok esetben nemhogy az 1913-as törzskönyvi névvel nem egyeznek, hanem az ún. táblatörvény mellékletében feltüntetett, Szlovákiában megállapított nevekkel sem: így például Orechová Potôň az 1994-es jegyzékben Diósförgepatony, itt Dióspatony, a második világháború után összevonással vagy önállósodással keletkezett településeknek (a jegyzékben 151 ilyen van) pedig itt egyáltalán nincs feltüntetve magyar nevük, holott az 1994-es törvény mellékletében szerepelnek, ilyenek pl. Nový Život (1994: Illésháza), Gemerský Sad (1994: Gömörliget), illetve Pat (1994: Patince) és Virt (1994: Virt). Ezzel kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet, hogy a korábbi levelekben a minisztérium a legalább 20%-nyi magyar lakossal rendelkező helységek esetében megengedte volna, hogy az 1994-es ún. táblatörvény szerinti magyar név szerepeljen a szlovák név mellett.

4. A domborzati és víznevek

4.1. A variabilitás az egyéb helyneveknél is megfigyelhető, azzal a különbséggel, hogy a térfelszíni alakulatok magyar nevének standardizálására egyik utódállamban sem került sor: az utódállamokban kiadott hivatalos térképeken csak az államnyelvű forma szerepel, a magyar nevek sok helyen még a tankönyvekből is kiszorultak, illetve a hagyományos magyar nevek mellett megjelentek az államnyelvű megnevezés lefordításával keletkezett nevek – mégpedig nemcsak az utódállamokban élő magyar közösségekben, hanem amint az alábbi rövid áttekintésből is látszik, magyarországi térképeken is.
A Magyar Királyságot ábrázoló millenniumkori térképeken a magyar névanyagban az a tájszemlélet jelentkezett, amely a Kárpát-medencét a medence „aljáról” írja le. Az utódállamok saját névadásukban szintén az államközpontúság elvét alkalmazták, ezért a geomorfológiailag együvé tartozó tájaknak az országhatárral elválasztott részét külön, saját néven nevezték, pl. a Kisalföld északi részének neve a szlovák térképeken Podunajská nížina (Duna menti alföld), az Alföld (Nagyalföld) északi része Výcho­do­slovenská nížina (Kelet-szlovákiai alföld), illetve a viszonyító nevek a saját országhatáraikon belüli helyzetet tükrözik, pl. a Szlovákiában Nyugati-Kárpátok-nak nevezett hegyvonulat (Západné Karpaty) a Kárpátok teljes karéját együtt személő magyar nevezéktan szerint Északnyugati-Kárpátok. A magyar névhasználat szempontjából továbbá problémaként jelentkezik, hogy az utódállamokban egyes nagyobb domborzati alakulatok (pl. síkságok, medencék) belső tagolása eltérő, mint a magyar térképeken vagy egyéb földrajzi munkákban.
Az utódállamokat ábrázoló magyarországi térképeken a két világháború közötti időszakban továbbra is a hagyományos magyar névanyagot alkalmazták, sőt a második világháború alatt ennek egyre szélesebb területi kiterjesztéseként további névmagyarosításokra is sor került (bővebben Faragó 2001, 2005). 1948 után, főleg az 50-es években a teljes Kárpát-medencét bemutató térképek (térképlapok) nem is jelenhettek meg, a szomszédos államok területét kisméretű, oktatási célú térképeken ábrázolták, ezeken csak a nagyobb terepalakulatok (pl. hegységek, nagyobb kiterjedésű síkságok, fontosabb folyók) látszanak, ezek magyar neve is változó azonban az egyes térképeken, például a Gömör–Szepesi-érchegység az 1945 utáni magyar térképeken 1955-ig Érchegység néven szerepel, később azonban megjelenik a szlovák név (Slovenské rudohorie) lefordításával létrejött Szlovák-érchegység név. A hatvanas-hetvenes évektől meg­jelenő, az atlaszlapoknál nagyobb méretarányú, tehát részletesebb autótérképek államnyelvi megnevezésekkel dolgoznak. Az 1989-es fordulat után liberalizálódott a magyar térképkiadás, ezért egyre több, magyar névrajzzal ellátott térkép jelent meg az utóbbi másfél évtizedben, de ezek magyar névanyaga nem egységes.
A jelenleg a szomszédos államokban kiadott, az adott ország hegy- és vízrajzát ábrázoló térképeken szereplő államnyelvi domborzati nevek egy részének egyáltalán nincs magyar megfelelője, számos terepalakulatnak viszont a különböző magyarországi kartográfiai kiadványokból több magyar neve is kimutatható. A különböző térképeken szereplő domborzati nevek száma a méretaránytól függ, s a térképek névanyagát már ezért is nehéz összevetni egymással. Egyelőre nincs olyan földrajzinév-azonosító adatbázis vagy szótár, amely segíthetné a fordítókat és a téma iránt érdeklődőket. Egy ilyen adatbázis hiányát leginkább a határon túliak érzékelik (pl. az oktatásban), ugyanis a szomszédos országokat ábrázoló államnyelvű térképeken több domborzati név szerepel, mint ahány a Magyarországon készült, a Kárpát-medencét vagy Közép-Európát ábrázoló térképeken van.

4.2. A jelenlegi Szlovákia területén (is) található domborzati elemek és vizek magyar nevével kapcsolatban elsősorban is megállapítható, hogy a legegységesebbek a víznevek, de itt is vannak eltérések az egyes kiadványok névhasználata között, pl. a Nagymihály (Michalovce) melletti Šírava víztározónak a Kárpát-medence atlaszban (Cartographia 2009) Zempléni-víztározó magyar neve, az Új Szó mellékleteként Kelet-szlovákiai látnivalók címen kiadott térképlapon (Topográf 2009b) a Zempléni-víztározó (Széles-tó) felirat, az oktatási célokra készült A magyar–szlovák határvidék földrajza könyvben (Hevesi–Kocsis 2003, 182. p.) a Zempléni Széles-tó megnevezés szerepel. Egyéb nem térképészeti munkából (pl. idegenforgalmi kiadványokból) adatolható a szlovák elemet tartalmazó Zemplínska Šírava, valamint a Šírava víztározó forma is. Ugyanez a helyzet a többi víztározó, valamint a barlangnevek esetében is: van adat magyar, szlovák és hibrid névformára is.
A domborzati elemek kapcsán viszont már nagyobb a „szóródás”: az egyik legnagyobb gondot az okozza, hogy a szlovák hivatalos tájbeosztás (amelyet a földrajztankönyvek is érvényesítenek) eltér a magyartól. A geomorfológiai alapú szlovák tájbeosztás jelenleg két nagy egységet: hegyvidéki és alföldi típusú egységeket különböztet meg: az előzőek a Kárpátokhoz (Karpaty) tartozó domborzati elemek (hegyek, hegységek, dombságok, völgymedencék, folyóvölgyek), az utóbbiak a szlovákban Pannon-me­dencének7 (Panónska panva) nevezett síksági jellegű területek (alföld, síkság, hátság). A Kárpát–Pannon térség tájtagolódása című munka (Hajdú-Moharos–Hevesi 1996) szerzői ugyan azt állítják, hogy figyelembe vették a környező országokban alkalmazott tájtagolást, ez azonban csak részben igaz, valójában számos esetben eltérnek a szlovák tájbeosztástól: egyes szlovák domborzati nevek nem szerepelnek az ő beosztásukban, ilyen pl. a Podtatranská brázda, Juhoslovenská kotlina, máskor a szlovákban nem létező neveket vezetnek be, pl. Rimavsko-Košická kotlina, Maťúšové zeme (a Mátyusföld szlovák megfelelőjeként). A magyar térképészeti munkákban egyébként rendszeresen megjelennek a magyar tájnevek, elsősorban a Csallóköz és a Bodrogköz. Az előbbinek van hivatalos szlovák neve, a Žitný ostrov, ez azonban a geomorfológiai alapú szlovák tájfelosztásban nem minősül önálló domborzati elemnek, ezért a szlovák térképeken nem is szerepel, az utóbbi szlovák neve, a Medzibodrožie a magyar név lefordításával jött létre, s bár eredeti szlovák szövegekből is van rá példa,8 valójában a szlovákban nem hivatalos név (pl. a földrajzkönyvekben sem szerepel).
Szlovák–magyar viszonylatban továbbá általános probléma, hogy a szlovák nevezéktan a földrajzi nevekben következetesen használja a magassági szintek szerinti rovina, pahorkatina, vrchovina közneveket, ezzel szemben a magyar szakirodalom nem egységes. Így például a legtöbb szlovákiai domborzati elem magyar nevét feltüntető pub­likáció (Hajdú-Moharos–Hevesi 1996) a Podunajská pahorkatina magyar neveként a Nyitra–Barsi-halomvidék nevet adja meg, e középtájon belül a szerzők több kisebb egységet különböztetnek meg, közülük számos (az említett kiadvány szerinti) szlovák nevében szerepel a pahorkatina szó is, ezek magyar neve viszont változó: Bojnianska pahorkatina – Radosnai-hátság, Bánovská pahorkatina – Báni-öblözet, Žitavská pahorkatina – Zoboralja, Pohronská pahorkatina – Garammenti-hátság stb.
Amint fentebb említettem, a második világháború után a magyar térképi névírás alkalmazkodott a szomszéd államokban alkalmazott államközpontú névadáshoz, s ezek magyarra fordított nevét alkalmazta, az 1989-es változás után sok kiadvány viszont visszatért a régi hagyományos névhez, pl. Szlovák-érchegység ~ Gömör–Szepe­si-érc­hegység, Szlovák-karszt ~ Gömör–Tornai-karszt, Szalánci-hegység ~ Eperjes–To­ka­ji-hegyvidék ~ Zempléni-hegység. Egyes kiadványok e tekintetben nem egységesek, ilyenek például a már említett Topográf Térképészeti Kft.-nek az Új Szó mellékleteként terjesztett térképei: számos esetben a hagyományos magyar név szerepel a térképlapokon (Gömör–Szepesi-ércehgység, Gömör–Tornai-karszt), máskor viszont a szlovák név alapján megalkotott magyar nevet találjuk a lapokon. Így mind a Kárpát-medence atlaszban (Cartographia 2009), mind Hajdú-Moharosnál (Hajdú-Moharos–Hevesi 1996) a Považský Inovec magyar neveként az Inóc-hegység szerepel, a Topográf által megjelentetett, Nyugat-Szlovákiát bemutató térképlapon (Topográf 2009a) viszont a Vágmenti-Inóc szerepel, amely egyébként különböző írásmóddal (Vág menti Inóc, Vágmenti Inóc stb.) internetes forrásokból és turisztikai kiadványokból is adatolható. Ugyancsak a Topográf kiadványában szerepel (Topográf 2009b) a Východoslovenská nížina lefordításával létrejött Kelet-szlovákiai-alföld.

4.4. A vonatkozó térképészeti és egyéb kiadványok névhasználatának elemzése azt mutatja, hogy a legnagyobb problémát a síkságok, a hegységeket elválasztó völgykatlanok és folyóvölgyek magyar neve okozza. Az utóbbi kettőt az itt idézett magyar kiadványok nagyrészt nem is tüntetik fel (ilyenek pl. Považské podolie, Podtatranská brázda, Jablunkovská brázda, Hornonitrianska kotlina, Žilinská kotlina, Turčianska kotlina, Horehronské podolie),9 vagy másképpen tagolják, mint a szlovákban. A Gömör–Szepe­si-érchegység (Slovenské rudohorie) és a szlovák–magyar határ közötti rész neve a szlovák tájtagolás szerint Juhoslovenská kotlina, ez három részre tagolódik: Ipeľská kotlina, Lučenecká kotlina, Rimavská kotlina. A magyar publikációk viszont két medencét különböztetnek meg: a Kárpát-medence atlasz (Cartographia 2009) használja ugyan a szlovák megnevezésnek megfelelő Dél-szlovák-medence nevet, de ez valójában a szlovák Ipeľská kotlina és Lučenecká kotlina egységnek felel meg. A Hajdú-Moharos–Hevesi szerzőpáros (Hajdú-Moharos–Hevesi 1996), valamint a Magyar–szlovák határvidék földrajza könyv (Hevesi–Kocsis 2003) ugyanezt Nógrádi-medencé-nek10 nevezi. A szlovák Rimavská kotliná-nak nevezett egység e két kiadványban Gömöri-medence. A Hajdú-Moharos–Hevesi-féle tájtagolásból az is kitűnik, hogy a Nógrádi- és a Gömöri-medencé-t nem egyazon táj részének tartják: az előbbi további kistájakra oszló középtáj, az utóbbi pedig a Sajó–Hernád-medence középtájhoz tartozó kistáj. Hasonló tagolási problémák jelennek meg a Podunajská nížiná-nak nevezett síkság esetében is (l. alább).
A szlovák tájbeosztás szerint az ún. Pannon-medencéhez három síkság (alföld) tartozik. A legnyugatibb a Bécsi-medence (Viedenská kotlina) részét képező Záhorská nížina (részei a Chvojnická pahorkatina és a Borská nížina) és a Juhomoravská panva (a Dolnomoravský úval résszel).11 Mivel ez a terület a Kis-Kárpátokon túl terül el, a magyar szakirodalom lényegében nem foglalkozik vele, egyik vizsgált kiadványban sem szerepel. Magát a területet a szlovákban Záhorie-nek nevezik, magyar neve változó, a szlovákiai magyar gyakorlatban adatolhatóan elsősorban az Erdőhát, kisebb mértékben a Hegyhát fordul elő. A Magyar–szlovák határvidék földrajza (Hevesi–Kocsis 2003) az Erdőhát nevet közli, a Magyar Nagylexikonban, valamint a Kárpát-medence humángeográfiai tezaurusza 1723–1983 című elektronikus adatbázisban a Hegyentúl név szerepel. Internetes forrásból adatolható még az Erdőháti-síkság, de nem a Záhorská nížina, hanem a Borská nížina magyar megfelelőjeként. Megjegyezhetjük, hogy A Kárpát-pannon-térség tájtagolása című munkában az Erdőhát a keleti Felső–Tisza-síkság része (Hajdú-Moharos–Hevesi 1996).
A legnagyobb szlovákiai síkság a Malá dunajská kotlina Szlovákia területére eső része, azaz a Dunától a Kárpátokig terjedő Podunajská nížina, amely két részre tagolódik: a Podunajská roviná-ra és a Podunajská pahorkatiná-ra. A Szlovákia geomorfológiai tagolódását bemutató térképeken (Mazúr–Lukniš 1978 alapján) a Podunajská rovina kelet–nyugati irányban a Pozsonytól Komáromig (a Vágig), észak–déli irányban pedig a Vágsellye–Szenc vonaltól a Dunáig terjedő síkság, azaz a magyar természetes tájbeosztás szerint nagyrészt a Csallóköz és Mátyusföld tartozik ide. Ettől keletre és északra fekszik a Podunajská pahorkatina. Az itt idézett magyar térképészeti munkák érthető módon egyáltalán nem nevezik meg ezeket a domborzati elemeket. Az államhatárokat figyelmen kívül hagyó Hajdú-Moharos és Hevesi (1996) a Dunától délre és északra fekvő területet egyben tárgyalva nagytájnak minősítik, és így tüntetik fel: Győri-medence (A Kisalföld és peremvidéke), szlovák neveként pedig a Malá dunajská kotliná-t adják meg. A magyar–szlovák határvidék földrajza című könyvükben Hevesi Attila és Kocsis Károly szintén Győri-medencé-nek, középső, legsíkabb részét pedig Kisalföld-nek nevezik (Hevesi–Kocsis 2003, 12. p.).12 A kiadvány szótári részében a Győri-medence szlovák megfelelőjeként a Podunajská kotlina, Malá dunajská kotlina kifejezéseket, a Kisalföld szlovák neveként a Podunajská roviná-t adják meg. A Podunajská nížina megnevezést a szótár nem tartalmazza. A magyarországi középiskolai tankönyvek ezt a domborzati egységet Szlovák-alföld-nek nevezik (l. pl. Nemerkényi–Bora–Tamasics 2009, 42. p.), valószínűleg a máig használatos középiskolai atlasz (l. Radó 1964) hatására.
A sokak által használt Wikipédia szlovák változata a Kisalföld terminust két értelemben használja: tágabb értelemben a Malá dunajská kotlina magyar megfelelőjeként, szűkebb értelemben pedig ennek Magyarországra eső része neveként. A szócikk szerint a Malá dunajská kotlina szlovákiai része a Podunajská nížina. Szlovákiai eredetű szövegekből adatolható a magyar Wikipédiában önálló címszóként is szereplő Duna menti alföld (máshol: Dunamenti-alföld írásmóddal), illetve a Duna menti síkság (Dunamenti-síkság), mind a kettő a Podunajská nížina magyar megfelelőjeként.
Ha a szlovákul Podunajská nížiná-nak nevezett geomorfológiai egység tagolását összevetjük a Hajdú-Moharos–Hevesi-féle, valamint a Hevesi–Kocsis-féle felosztással, látható, hogy azért sem feleltethetők meg egymásnak, mert a szlovák kettős tagolással szemben ezek a munkák négy részre tagolják a Győri-medence (Kisalföld) északi nyúlványát. A Hevesi–Kocsis-féle földrajzkönyv (2003, 80. p.) a Győri-medencét mint nagytájat négy középtájra tagolja: Csallóköz (Felső-Csallóköz, Alsó-Csallóköz), Mátyusföld (Vízköz, Súr-erdő, Nagyszombati-hátság, Alsó-Vág mente, Alsó-Nyitra mente), Nyitra-Barsi-halomvidék (Nyitrai-hátság, Báni-öblözet, Közép-Nyitra mente, Zsitva-menti hátság, Garam menti hátság, Alsó-Garam mente), Honti-félmedence (Ipoly menti hátság, Alsó-Ipoly mente). Továbbá a zárójelben közölt kistájak sem feleltethetők meg a szlovák tájbeosztás szerinti kisebb egységeknek.13
A harmadik alföldi rész a már említett Východoslovenská nížina, amely valójában az Alföld (Nagyalföld) északi nyúlványa. A Kárpát-pannon-térség tájtagolása című kiadvány a Felső–Tisza-síkság megnevezést használja (de ide beleérti a Magyarországra és az Ukrajnába eső részt is). A Hevesi–Kocsis-féle földrajzkönyv valójában körülírást alkalmaz, s csak a kisebb tájakat nevezi meg: „A Kisalföldön kívül a határvidék alföldi tájai a Tisza–Duna-medence alföldi részének ÉK-i részében fekszenek. Délről északra haladva ide tartozik a Bodrogköz, a Zempléni-sík, valamint az Ungi-sík nyugati része.” (Hevesi–Kocsis 2003, 173. p.) Amint fentebb már volt szó róla, a Topográf kiadványában (Topográf 2009b) a Východoslovenská nížiná-val motivációban azonos Kelet-szlovákiai-alföld szerepel. Ez különböző egyéb magyarországi nyomtatott és elektronikus forrásból is adatolható. Ezzel szemben a szlovákiai eredetű szövegekben gyakoribban tűnik a Kelet-szlovákiai-síkság (különböző írásmóddal).

4.4. Az itt vázolt terminológiai változatosság (a nem szakember beszélő szempontjából: bizonytalanság) két területen okoz elsősorban gondot: a turisztikai kiadványokban és főleg az oktatásban. A földrajzoktatásban jelenleg szlovákból fordított tankönyvekből tanulnak a diákok, s ezekben a Mazúr–Lukniš-féle geomorfológiai tájbeosztás érvényesül. Az Állami Pedagógiai Intézet által a kiadóknak szétküldött levél értelmében a kisebbségi (azaz magyar) tankönyvekben a helységnevek kapcsán már említett földrajzinév-jegyzéket kötelesek alkalmazni. A szerzők nem használtak magyarországi karto­gráfiai munkákat, elsősorban a Kiss Lajos etimológiai szótárára (Kiss 1988), másrészt a Dutkó-féle nem teljes exonimajegyzékre támaszkodnak (Dutkó 2007)14 alapjában véve, valamint utalnak egy TLSz rövidítéssel jelzett forrásra,15 amely alapján viszont „magyar” névként a szlovák névvel megegyező szót közölnek. Egyes helynevek felülreprezentáltak (pl. a csúcsok és völgyek), a nagyobb méretű geomorfológiai egységeknél (hegységek, síkok, síkságok) viszont hiányzik a magyar név, ilyenek például a dél-szlovákiai területről a Podunajská rovina, Podunajská nížina, Muránska planina, Hor­nád­ska kotlina, Cerovská vrchovina. A bevezetőben ugyan jelzik a szerzők, hogy a határon átnyúló földrajzi objektumoknak van magyar endonimájuk, ezért ezeket nem közlik, csak a nezar. (nezaradené, azaz nincs besorolva) rövidítéssel utalnak rá, az olvasó szempontjából mégis zavaró, hogy a Kis-Duná-t megtalálja a jegyzékben, a Duná-t azonban nem, és ennek megfelelően az Ipeľ, Hornád, Tisa mellett sincs feltüntetve a magyar névforma. Máshol nem a megfelelő magyar nevet tüntetik fel a szerzők, pl. a Devínska kobyla magyar neveként a Dévényi-tető helyett a Dévényi Kobylá-t adják meg, illetve az adott alakulat régi nevét közlik: a Vtáčnik hegység magyar(osított) neve az újabb térképészeti munkákban Madaras, a Kiss Lajos-féle etimológiai szótárra utalva azonban a régebbi Ptacsnik név szerepel a jegyzékben. A Szlovákia természet- és társadalom-földrajzi leírását tartalmazó, a gimnáziumok 3. osztálya számára készült földrajztankönyv 85 geomorfológiai egységet különböztet meg, ebből az adott jegyzékben 23 szerepel csak.

5. Az újrastandardizálás szükségessége

5.1. Amint a bevezetőben utaltam rá, a vázolt helyzet nem csak Szlovákiára jellemző, alapjában véve minden utódállamban vannak kisebb-nagyobb gondok a magyar helynevekkel. Ezért határozták el a Termini Kutatóhálózathoz tartozó nyelvészeti kutatóműhelyek, hogy kísérletet tesznek e kérdés rendezésére: az MTA Határon Túli Tudományosságért Ösztöndíjprogram támogatásával 2010-ben megvalósult kutatás során kutatóink országonként átnézik a helyi névanyagot, s javaslatokat fogalmaznak meg az egységes névhasználatra. Az elkészült jegyzékeket a magyar tárcaközi földrajzinév-bizottság szakértőivel véleményeztetjük. A célunk az, hogy a helységnevek esetében egy olyan, az egész magyar nyelvterületen érvényes, rendszeresen gondozott helységnévszótárat alkossunk meg, amely nem csupán a települések azonosítására szolgál, hanem egyben tartalmazza az ajánlott névformát is. A domborzati és víznevek esetében hasonló a célunk: a fordítók, a tankönyvírók és egyéb érdeklődők számára az adott országban használatos tájtagolást és a többségi nyelvű terminológiát figyelembe vevő helynévjegyzékek kidolgozása. Ezek a jegyzékek aztán felhasználhatók lesznek az illető ország hatóságaival történő tárgyalások során, esetünkben például arra, hogy az Állami Pedagógiai Intézet magyar szempontból is elfogadható helynévjegyzéket adjon ki a tankönyvkiadók számára.

5.2. A névrendezés természetesen az alapvető elvi kérdések tisztázása után indulhat meg. A Termini kutatói egyetértenek abban, hogy a helységnévrendezéskor alapvetően az 1913-as helységnévtárra kell támaszkodni. Ezzel kapcsolatban azonban szükségesnek tartom az ott szereplő nevek státusának tisztázását, különös tekintettel a magyar nyelvterületen kívül fekvő települések számára a törzskönyvezéskor megállapított mesterséges nevekre, valamint a településstruktúrában azóta bekövetkezett változásokra.
Egyértelmű, hogy a magyar névterület nem azonosítható a jelenlegi magyar nyelvterülettel, az viszont kérdéses, miképpen tekinthető a magyar névanyag részének például az észak-szlovákiai települések mesterséges, hatóságilag megállapított magyar neve. A magyar szakemberek (főleg földrajztudósok, térképészek) e tekintetben megosztottak, egyesek nem tartják célszerűnek a mesterséges nevek használatát, mások ellenben támogatják azt (l. pl. Faragó 2005; HUNGEO’96 2000). A szlovák–magyar kapcsolatokat kutató Käfer István viszont szintén azon a véleményen van, hogy felül kellene vizsgálni az 1913-as helységnévtárat, a magyarosított formák helyett a hagyományos, bevett névalakokat javasolja használni, pl. Ricsóváralja helyett Hricsó, Mária­tölgyes helyett Dubnica (Käfer 2002, 35. p.).
A szlovák (és a korábbi magyar) formától túlságosan is eltérő mesterséges nevek elfogadottsága még a magyar nyelvterületen belül található települések esetében is kicsi: így az általam megkérdezett gömörhorkaiak és a környező falvak lakosai közül a fiatalabb nemzedék nem is ismeri az Özörény nevet, az idősebbek emlékeznek ugyan arra, hogy a „magyarok alatt” ez volt a falu neve, de valójában sohasem használták. A szlovák etnikai területen fekvő települések mesterséges magyar neve meg sem honosodhatott, ez még az olyan, magyar szempontból fontos településekre is érvényes, mint Sklabiná, amelynek magyar nevét Szklabonyá-ról Mikszáth tiszteletére változtatták Mikszáthfalvá-ra.16 A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeumának kezelésében van a Mik­száth-emlékház, ezzel kapcsolatban az általam átnézett források nagy része a Szkla­bonya nevet használja, pl. az emlékház megnyitásáról tudósító szlovákiai magyar napilapok így említik a települést. A fontosabb települések (elsősorban városok) magyarosított nevének használatával kapcsolatban elmondható, hogy a Máriatölgyes (Dubnica nad Váhom) aránylag gyakori, a Felsővízköz (Svidník) helyett azonban inkább a Szvidnik, Garamhalászi (Sliač) helyett a Szliács (adatolt Szliacs változata is) a megszokottabb.17
Mindebből az következik, hogy a mesterséges magyar nevek helyett vagy a korábban használt magyar, azaz magyaros írásmódú név (l. Szliács, Szvidnik), vagy a jelenlegi szlovák hivatalos név használata ajánlott. Az általam megvizsgált magyarosított nevek döntő többsége ugyanis kis, jelentéktelen település18 neve: legfeljebb csak a helységnévtárakban, az adott település honlapján a korábbi névformák felsorolásakor és az Új Szó bűnügyi krónikájában találtam példát a használatukra.
Szintén nem kellene magyar nevet adni az 1918 után összevonással keletkezett, a szlovák etnikai területen található településeknek, ezek magyar neve ugyanis problémás. Vegyük például Skalka nad Váhom települést: ez a trencséni járásbeli község 1974-ben jött létre a Skala, Skalská Nová Ves és Újazd összevonásával, ezeknek a törzskönyvezés előtti neve Szkalka, Szkalkaújfalu és Újezdó volt, majd a törzskönyvezéskor a Vágsziklás, a Nemesújfalu és a Vágutas magyarosított nevet kapták. A magyar helységnévadási szokások szerint település-összevonáskor az egyik névadási mód szerint az új település a nagyobb település nevét „viszi tovább”. Az összevonás előtt a három község közül a legnagyobb Skalská Nová Ves volt (l. Vlastivedný slovník 1978, 31., 36., 219. p.), ennek ellenére a Sebők-féle helységnévszótárban és ennek nyomán a Fórum Intézet helységnévjegyzékében a Skalka nad Váhom magyar neveként a Vágsziklás szerepel, az Új Szó egyik hírében (2011. 6. 14.) viszont a Sziklás névforma van feltüntetve, nyilván azért, mert jelentésben ezek a nevek állnak a legközelebb a szlovák névhez.

5.3. A hagyományos magyar vagy magyaros nevek használata mindenképpen indokolt a magyarlakta dél-szlovákiai járásokban található települések, a városok,19 valamint a történelmi vagy irodalmi szempontból fontos települések esetében. A fenti problémákon kívül – mesterséges magyar név, 1918 után létrejött település – a legnagyobb nehézséget kétségkívül a korábban már elemzett probléma okozza, hogy az 1994-es ún. táblatörvény mellékletében található magyar nevek egy jelentős része nem azonos az 1913-as (1944-es) törzskönyvi névvel. A törzskönyvi névforma előnyben részesítése mellett azonban figyelembe kell venni a helyi névhasználatot is: vannak ugyanis olyan települések, amelyek egyértelműen ragaszkodnak az 1913-as névformához, mások az 1994-es jegyzékben szereplő (és a törzskönyvezés előtti hagyományos) magyar nevet preferálják. A Csallóközben az előbbiek közé tartozik pl. Mad (1913: Nagymad, 1994: Mad), amelynek pl. a Facebookon is Nagymad formában van feltüntetve a neve, de az új közúti helységnévtáblán is ez szerepel, és említésekor is gyakoribb a Nagymad, mint a Mad forma; az utóbbiak közé pedig pl. Veľké Blahovo (1913 előtt: Nagyabony, majd Nemesabony, 1994: Nagyabony), amelynek honlapja a község nevét következetesen Nagyabony-ként tünteti fel, s egyéb szövegekben is jóval gyakoribb ez a forma, mint a Nemesabony.
A Nagyabony használata azért sem okoz problémát, mert a magyar nyelvterületen nincs ugyanilyen nevű más település. Egyébként mind Szlovákián, mind a magyar nyelvterületen belül általában igyekezni kell a homonim alakok kiszűrésére, ezért pl. a csallóközi Jahodná falu esetében preferálni kell a Pozsonyeperjes formát az Eperjes (1909 előtt, ill. az 1994-es jegyzékben) formával szemben, ugyanis (szlovákiai) magyar szempontból Eperjes egy sárosi város neve. Az Eperjes név egyébként arra is példa, hogy az államközpontú névadásra való áttéréssel a törzskönyvezéskor alkalmazott egy település – egy név elvet a magyarországi illetékesek is megsértették, ugyanis 1954-ben ezt a nevet adták egy Csongrád megyei településnek. Valószínűleg ennek tudható be, hogy elsősorban magyarországi, majd talán ennek nyomán szlovákiai szövegekben is megjelent a szlovákiai Prešov neveként a korábban nem adatolt Sároseperjes név.20 Véle­ményem szerint azonban semmi sem indokolja, hogy egy 1954-ben átkeresztelt aránylag kis magyarországi település neve miatt megváltoztassuk egy már a 13. századtól ismert nevet.

5.4. Az 1994-es településnév-jegyzékben szerepelnek helyesírási szempontból helytelen formák, pl. a kötőjellel írt Szádudvarnok-Méhész és a Perény-Hím, amelyek a szlovák névformát másolják (Dvorníky-Včeláre, Perín-Chym). Ezeknél vagy az egybeírást kell választani, amely a másodikként említett falu esetében nem okoz gondot (Perény­hím),21 vagy más nevet kell bevezetni (pl. Méhészudvarnok.)22 Ugyancsak egyértelműsíteni kell néhány településnév írásmódját (pl. rövid vagy hosszú magánhangzó van benne, erről bővebben l. Szabómihály 2005).

5.5. A domborzati nevek csoportjában véleményem szerint abból a tényből kell kiindulnunk, hogy elsősorban az oktatás szempontjait kell figyelembe vennünk: el kell érnünk, hogy a magyar iskolákban használt tankönyvekben a földrajzi objektumok magyar néven szerepeljenek. Ez azonban azt jelenti, hogy a szlovákban alkalmazott tájtagoláshoz célszerű alkalmazkodnunk, azaz a földrajzkönyvekben szereplő objektumoknak kell magyar nevet adnunk, nem mondva le azonban a teljes Kárpát-medencét egy egységként megközelítő szemléletről és névhasználatról. Azaz a két (esetleg több) ország területén elterülő objektumok esetében megkülönböztető jelzővel vagy előtaggal kellene az adott objektum szlovákiai részét nevezni. Pl. a fent már elemzett és nagy problémákat okozó Podunajská nížina a Győri-medence északi része, ezért Északi-Győri-medence lehetne a neve. Hasonlóan kellene eljárni a Východoslovenská nížina esetében is, itt azonban elsősorban is el kell dönteni, hogy a hagyományos Alföld (Nagyalföld) vagy más legyen a megnevezés alapja.
Amint a fenti elemzésből kiderült, a völgymedencék, folyóvölgyek és síkságok esetén van szükség – nem lévén alkalmazható magyar név – új helynevek megalkotására. Mivel az említett szlovák helynevekben a viszonyító elem (azaz alaptag) néhány kivételtől eltekintve folyónév, attól függően választhatjuk a részleges vagy teljes fordítást, hogy az adott folyónak van-e magyar neve vagy nincs. Pl. a Chvojnická pahorkatina a Chvojnica-folyó „után” kapta a nevét, s mivel ez a Kis-Kárpátokon túl folyik, nincs magyar neve. Ezért a Chvojnická pahorkatiná-t Chvojnicai-hátság-nak nevezhetjük. Ha a névben a Hornád, az Ipeľ vagy a Hron szerepel, természetes, hogy a domborzati elem magyar nevében a folyónév is magyar lesz. A szlovák névhez való alkalmazkodás egyébként nem példa nélküli, a Kárpát-pannon térség tájtagolódása munkában is találhatunk számos ilyen megnevezést, elsősorban is ide tartoznak a menti szót tartalmazó nevek, pl. a Garam menti hátság a Pohronská pahorkatina lefordításával keletkezett.
Amint máshol már megírtam (Szabómihály 2008), a szlovákiai magyar iskolákban használt tankönyveket nem „szóról szóra” lefordítva kellene magyarul kiadni, hanem adaptálni, a magyar tanulók igényei szerint módosítani kellene őket. A földrajzkönyvek esetében például szükség volna arra, hogy foglalkozzunk a szlovák és a magyar tájtagolási és földrajzinév-rendszer különbségeivel, bemutassuk az alternatív névformákat is.

6. Befejezés

Nem végeztem ugyan tudományos igényű felmérést a témában, a tapasztalatom azonban az, hogy a szlovákiai magyarok általában nem ismerik a távolabbi települések magyar nevét, s ez érvényes az egyéb földrajzi objektumokra is (a jelentősebb hegységeket és a közeli folyókat kivéve). A magyar névanyag rehabilitációját és elterjesztését valószínűleg nagyban elősegítené, ha sikerülne általánosan elfogadható és egységes helynévjegyzékeket összeállítanunk, majd az ezekben szereplő helyneveket mindenhol – elsősorban a tankönyvekben – egységesen alkalmaznunk.

Felhasznált irodalom

Balogh Lajos 1996. A magyar településnevek használatának problémái Kárpátalján. In Gadányi Károly–Bokor József–Guttmann Miklós (szerk.): Nyelvi tudat, identitástudat, nyelvhasználat. Szombathely, Szombathelyi Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Szláv Filológiai és Magyar Nyelvészeti Tanszéke /Bibliotheca Slavica Savariensis, III./, 133–137. p.
Bartos-Elekes Zsombor 2002. Helységnevek a romániai köztudatban (Az exonima és az endonima mezsgyéjén). Geodézia és Kartográfia, 54/4. 19–24. p.
Beregszászi Anikó 1997. Magyar helységnevek Kárpátalján a nyelvi tervezés tükrében. In B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály (szerk.): Az V. Magyar Névtudományi Konferencia Előadásai. (Miskolc, 1995. augusztus 28–30. MNyTK 209.) Budapest–Miskolc, I: 356–361. p.
Beregszászi Anikó 2004. Magyar neve? Az ukrajnai földrajzi nevek magyar használatáról. In Beregszászi Anikó–Csernicskó István: …itt mennyit ér a szó? Írások a kárpátaljai magyarok nyelvhasználatáról. Ungvár, PoliPrint, 71–82. p.
Cartographia 2009. Kárpát-medence atlasz. Budapest, Miniszterelnöki Hivatal Nemzetpolitikai Ügyek Főosztálya.
Czibulka Imre 1999. Szlovákiai települések magyar–szlovák és szlovák–magyar nevei. Pozsony/Bratislava, Madách-Posonium.
Dutkó András 2007. List of Hungarian Exonyms [http://www.zrc-sazu.si/ungegn/WGE/ Prague_07/Hungary_Dutko_Exonyms.pdf – 2009. december]
Faragó Imre 2001. A magyar névhasználat változásai a Kárpát-medencét ábrázoló térképeken. Geodézia és Kartográfia, 53/1., 5–10. p.; 53/2., 16–23. p.
Faragó Imre 2005. A magyar földrajzinév-használat. Könyvtári Figyelő, 4. évf. 791–816. p.
Fényes Elek 1851. Magyarország geographiai szótára. Pest. (Arcanum DVD Könyvtár VI.)
Földi Ervin 1998. Minek nevezzelek? Hová megy a vonat. Élet és Tudomány, 36. évf. 1124. p.
Gyurgyík László 1994. Magyar mérleg. A szlovákiai magyarság a népszámlálási és a népmozgalmi adatok tükrében. Pozsony, Kalligram Kiadó.
Hajdú-Moharos József 2000. Magyar Településtár. Budapest, Kárpát-Pannon Kiadó.
Hajdú-Moharos József–Hevesi Attila 1996. A Kárpát–Pannon térség tájtagolódása. In Karátson Dávid (szerk.): Pannon enciklopédia. Magyarország földje kitekintéssel a Kárpát-medencére. Budapest, Kertek 2000 Kiadó, 274–285. p.
Hevesi Attila–Kocsis Károly 2003. A magyar–szlovák határvidék földrajza. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
HUNGEO’96 2000. HUNGEO’96 Magyar Földtudományi Világtalálkozó állásfoglalása a Kárpát-térség magyar földrajzi neveinek használatáról. In Hajdú-Moharos József Magyar Településtár. Budapest, Kárpát-Pannon Kiadó, 681–683. p.
Käfer István 2002. Terminologia hungaro–slavonica. A magyar–szlovák interetnikus összefüggések történeti vizsgálatának terminológiai kérdései. In A pozsonyi magyar tanszék múltja és jelene. A Comenius Egyetem magyar tanszékének 40 éve. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó–A Magyar Köztársaság Kulturális Intézete, 32–40. p.
Kiss Lajos 1997. Földrajzi nevek etimológiai szótára. Budapest, Akadémiai Kiadó. (A 2. kiadás utánnyomása)
Lelkes György szerk. 1992. Magyar helységnév-azonosító szótár. Budapest, Balassi Kiadó.
Lelkes György szerk. 1998. Magyar helységnév-azonosító szótár. Baja, Talmi Kiadó. (2. kiadás)
Mazúr, Emil–Lukniš, Michal 1978. Geomorfologické členenie SSR. Geografický časopis, 30/2. 101–125. p.
Mező András 1982. A magyar hivatalos helységnévadás. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Nemerkényi Antal–Bora Gyula–Tomsics Katalin 2010. Európa közepén. Közép-Európa és Magyarország földrajza. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Radó Sándor 1964. Földrajzi atlasz a középiskolák számára. Budapest, Kartográfiai Vállalat.
Sebők László 1990. Magyar neve? Határokon túli magyar helységnévszótár. Budapest, Arany Lapok Kiadó.
Sebők László 1997. Határokon túli magyar helységnévszótár. Budapest, Teleki Intézet.
Szabómihály Gizella 1998. A nyelvhasználat törvényi szabályozása és a szlovákiai magyar nyelvváltozatok jellegzetességei (Cseh)Szlovákiában 1918–1998 között. In Tóth László (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. kötet. Budapest, Ister, 132–167. p.
Szabómihály Gizella 2005. A szlovákiai magyar nyelvtervezés kérdései. Standardizálás és kodifikálás. In Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. (A 2005. október 20–21-i somorjai konferencia előadásai. MNyTK 224.) Budapest– Nyitra–Somorja, Magyar Nyelvtudományi Társaság–Konstanstin Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara–Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 27–34. p.
Szabómihály Gizella 2007. A határtalanítás a helynevek területén. In Maticsák Sándor (szerk.): Nyelv, nemzet identitás. A VI. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus (Debrecen, 2006. augusztus 22–26.) nyelvészeti előadásai. I. kötet. Debrecen–Budapest, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 153–170. p.
Szabómihály Gizella 2008. A tankönyvfordításról és a tankönyvek értékeléséről. In Fazekas József (szerk.): Emlékkönyv Zeman László 80. születésnapjára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 84–101. p.
Topográf 2009a. Nyugat-szlovákiai látnivalók. Nyíregyháza, Topográf Térképészeti Kft.
Topográf 2009b. Kelet-szlovákiai látnivalók. Nyíregyháza, Topográf Térképészeti Kft.
Vlastivedný slovník 1978. Vlastivedný slovník obcí na Slovensku III. Bratislava, Veda.
Zalabai Zsigmond szerk. 1995. Mit ér a nyelvünk, ha magyar? A „táblaháború” és a „névháború” szlovákiai magyar sajtódokumentumaiból 1990–1994. Pozsony, Kalligram Kiadó.
Zoznam 2009. Zoznam maďarských názvov sídelných a nesídelných geografických objektov z územia Slovenskej republiky (kézirat).
Zsigmond Tibor és mtsai. 2002. A Csallóköz szívében. Dunaszerdahelyi járás. Dunaszerdahely, NAP Kiadó.

Rövid URL
ID2402
Módosítás dátuma2016. szeptember 16.

Lampl Zsuzsanna: A szlovákiai magyarok családi és nyilvános nyelvhasználata 2011-ben

A tanulmány bemutatja a szlovákiai magyarok családi és nyilvános nyelvhasználatára vonatkozó 2011-es kutatási eredményeket, valamint azt, hogy a házasságtípus és az alapiskola tannyelve milyen módon...
Bővebben

Részletek

A tanulmány bemutatja a szlovákiai magyarok családi és nyilvános nyelvhasználatára vonatkozó 2011-es kutatási eredményeket, valamint azt, hogy a házasságtípus és az alapiskola tannyelve milyen módon befolyásolja a családi és nyilvános nyelvhasználatot. A tanulmány végén a szerző összehasonlítja a nyilvános nyelvhasználat némely színterének 2007-es és jelenlegi állapotát.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet Szociológiai és Demográfiai Részlege 2010 nyarától 2011. februárjáig három részből álló kutatást végzett a szlovákiai magyarok nyelvhasználatáról. A kutatás első része 2010 nyarán zajlott, a helységnévtáblákat térképezte fel, s azóta Vizuális nyelvhasználat cím alatt vált ismertté. Ugyanabban az időben a Diákhálózat tagjai, akik Orosz Örs vezetésével a helységnévtáblákat fényképezték, kérdőíves lekérdezést is végeztek, melynek célcsoportját a felkeresett községek polgármesterei, valamint a községi hivatal egyéb, arra hivatott képviselői alkották. Ez a kérdőíves felmérés képezte a kutatás második részét, s a Mrva Marianna és Szilvássy Tímea által feldolgozott eredményeket a Fórum Társadalomtudományi Szemle korábbi számában közöltük.
A kutatás harmadik része 2011 január–februárjában zajlott. Ez egy lakossági kérdőíves felmérés volt, amelyben a szlovákiai magyarok nyelvhasználati szokásain kívül aktuális társadalmi és közéleti témákat is vizsgáltunk. A nem, kor, településtípus és településszerkezet szerint reprezentatív mintát1 800 ember alkotta, a feldolgozás kívánalmainak 791 kérdőív felelt meg. A következő írásban a családi és nyilvános nyelvhasználat jelenségét fogom elemezni a lakossági felmérés eredményeinek alapján.
A megkérdezettek 95 százaléka magyarnak, 5 százalékuk szlovák nemzetiségűnek vallotta magát. A magyar válaszadók többsége magyar szülők gyermeke: 98 százalékuknak anyja is, apja is magyar. A többiek vegyes, azaz magyar–szlovák szülőpár gyermekei.2 A származás, vagyis a szülők nemzetisége felől közelítve fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon a magyar szülők gyermekei, tehát a megkérdezettek valamennyien magyarnak tartják-e magukat. Az adatokból kiderül, hogy nem. A magyar szülőpárok gyermekeinek 98 százaléka magyar. A magyar szülőkhöz képest tehát 2 százalékos a gyermekeik generációjában bekövetkezett nemzetiségi lemorzsolódás, ami elhanyagolhatónak tűnhet, de ez a 2 százalékos fogyás abszolút számokban azt jelenti, hogy 100 magyar szülőnek 98 esetben magyar a gyermeke, 1 000 magyar szülőnek 980 esetben és így tovább.
A nyelvhasználat első színtere a család. A továbbiakban a családi nyelvhasználat két területével, a gyermekkori és a felnőttkorban alapított család nyelvhasználatával foglalkozom.

Családi nyelvhasználat

A válaszadók gyermekkori családi kommunikációjának nyelve a magyar volt: 95 százalékuk családjában magyarul, 5 százalékuk családjában inkább magyarul beszéltek. S ez nemcsak azokra a családokra vonatkozik, ahol mindkét szülő magyar volt, hanem a vegyes családokra is. Vagyis a válaszadók és szüleik odahaza általában akkor is magyarul társalogtak, amikor csak az egyik szülő volt magyar, s a jelek szerint ez a szlovák nemzetiségű szülőnek sem okozott nyelvi problémát.
Az iskolarendszerbe való belépés új kihívások elé állítja a gyermekeket, s a szlovák alapiskolákba kerülőknek a szlovák tanítási nyelv is egy ilyen kihívás. Nézzük meg, ebből a szempontból hogyan alakult a válaszadók helyzete (1. ábra). Alapiskolai tanulmányait 91 százalékuk magyar tannyelven végezte, ugyanakkor 9 százalékuk, azaz nagyjából minden tizenegyedik magyar nemzetiségű megkérdezett szlovák alapiskolát látogatott.
A többi iskolatípust végzetteknek az adott intézménytípus tannyelve szerinti összetétele arról árulkodik, hogy az inasiskolát és egyetemet végzettek többsége (56 és 58%) szlovákul tanult, a szakközépiskolát és gimnáziumot végzettek többsége (64 és 90%) pedig magyar nyelven végezte tanulmányait.3
Visszatérve az alapiskolához, amely eddigi kutatásaink szerint akár közvetlenül, akár közvetve, de mindenképpen hozzájárul a magyar identitás fenntartásához és a magyarnyelv-használat elmélyítéséhez, látható, hogy a magyar tannyelvű alapiskolát végzettek 98 százaléka magyar családból származik, 2 százalékuk pedig a fentebb említett magyar ajkú vegyes családokból. S ebből az is kiderül, hogy nem mindegyik magyar szülőpár íratta magyar alapiskolába a gyermekét. Valóban: mintánkban a szlovák tannyelvű alapiskolát végzett válaszadók több mint háromnegyede magyar szülők gyermeke (2. ábra).

1. ábra. Milyen tannyelvű iskolákat végzett
lampl-1

2. ábra. Milyen családból származnak a magyar és szlovák tannyelvű alapiskolát végzett magyar nemzetiségű válaszadók
lampl-2

A nyelvhasználat további színtere a válaszadók jelenlegi családján belüli kommunikációs tér. Konkrétan az iránt érdeklődtünk, hogy milyen nyelven beszélnek a házastársukkal, a gyermekükkel, testvérükkel, az unokájukkal, valamint hogy milyen nyelven beszél a gyermekkel a házastársuk, a mindkét oldali nagyanya és a nagyapa, végül milyen nyelven kommunikálnak egymással a gyerekek.4

A családon belüli nyelvhasználatot nem befolyásolják az olyan szokványos változók, mint a családtagok neme, kora vagy az iskolai végzettsége, sem családtagonként, sem együttesen. Ugyanakkor a családi nyelvhasználat egyik meghatározója a házasságtípus, vagyis az, hogy a megkérdezett homogén magyar vagy pedig magyar–szlovák vegyes há­zasságban él-e.
Családi állapotát tekintve a válaszadók 23 százaléka nőtlen vagy hajadon, 8 százalékuk özvegy, 6 százalékuk elvált. A többiek, azaz a megkérdezettek 64 százaléka partnerkapcsolatban él, ebből 57 százalékuk házasságban, 8 százalékuk élettársi viszonyban. A partnerkapcsolatok 89 százaléka homogén magyar (a továbbiakban az egyszerűség kedvéért magyar házasságnak fogom nevezni), tehát mindkét fél magyar nemzetiségű, 11 százalékuk pedig magyar–szlovák kapcsolatban él (a továbbiakban vegyes házasság).
A megkérdezettek 72 százalékának van gyermeke. Gyermekeik 93 százaléka magyar nemzetiségű, 7 százalékuk szlovák nemzetiségű.
A magyar nemzetiségű gyermekek 93 százaléka magyar házasságból származik, a szlovák nemzetiségű gyermekek 88 százaléka vegyes házasságban született. Ezek az adatok egyben azt is jelzik, hogy bár a magyar gyerekek többsége magyar szülőktől, a szlovák gyermekek többsége pedig vegyes szülőpártól származik, nemcsak vegyes párnak van magyar gyermeke (7%), hanem magyar párnak is van szlovák gyermeke (12%). S az utóbbi fordul elő gyakrabban (3. ábra). A házasságtípus szempontjából értelmezve tehát a generációk távlatában megmutatkozó nemzetiségi lemorzsolódás elsősorban a vegyes házasságokban tapasztalható, ahol ritka, hogy a gyermek a magyar szülő nemzetiségét „örökölje”. Ám ez a jelenség a magyar házasságoktól sem idegen, még ha előfordulásának kisebb is a valószínűsége. Azonban nagyobb, mint annak a valószínűsége, hogy a vegyes családok gyermeke magyar nemzetiségű legyen.

3. ábra. A gyermekek nemzetisége a szülők nemzetisége szerint
lampl-3

E kisebb kitérő után, amely azért volt fontos, hogy minél inkább kirajzolódjon a családi kommunikáció háttere, végre választ kaphatunk a kérdésre, hogy milyen nyelven beszélnek a válaszadók családjában. A 4. ábra szerint mindegyik családtag esetében s valamennyi kommunikációs helyzetben a magyar nyelv dominál. Viszont az is látható, hogy a válaszadók, bár kivétel nélkül magyar nemzetiségűek, sem a házastársukkal, sem a gyermekeikkel, sem az unokáikkal, de még a testvérükkel folytatott kommunikációban sem csak a magyar nyelvet használják, hanem kisebb-nagyobb arányban ugyanolyan gyakran beszélnek szlovákul is, mint magyarul, s még olyan is előfordul, hogy csak szlovákul beszélnek. Ez egyrészt a vegyes házasságok jelenlétére utal, ugyanakkor azt is jelzi, hogy magyar házasságokban is előfordulhat a magyar–szlovák vegyes nyelvű kommunikáció.
Az 5. ábrán részletes képet kapunk a vegyes házasságon belüli nyelvhasználatról. Jól látható, hogy mivel megjelenik a szlovák nyelv, a magyar nyelv – amint az várható volt – elveszíti dominanciáját. De nem szorul ki a vegyes családok kommunikációjából. Sőt, ha csak a legközvetlenebb családtagokat nézzük – a házastársakat és gyermekeiket –, az egymással való kommunikáció egy részüknél (15%–22%) ugyanolyan gyakran zajlik magyarul, mint szlovákul, tehát két nyelven valósul meg. Ez annyit jelent, hogy a vegyes házasságokban a szlovák partnerek közül minimum minden ötödik magyarul is tud, hiszen másképp nem beszélhetne a társával magyarul. Az adatok viszont azt bizonyítják, hogy a vegyes házasságokban a szlovák házastársaknak ennél jóval nagyobb része tud magyarul. Ezt akkor látjuk igazán, ha csak a magyarul beszélőket vesszük figyelembe, ahogyan azt a 6. ábra szemlélteti. De ez az ábra további érdekességeket is elárul a családi nyelvhasználat szokásvilágáról.

4. ábra. A családi nyelvhasználat
lampl-4

5. ábra. Családon belüli nyelvhasználat a vegyes házasságokban
lampl-5

6. ábra. A magyar nyelv jelenléte a családi nyelvhasználatban a magyar és a vegyes házas­ságokban
lampl-6

Amint azt a 6. ábra bizonyítja, a magyar és a vegyes házasságokban a magyarnyelv-használat mértéke valóban eltérő, ahogy azt sejtettük, s ahogy az már az 5. ábrából is kiviláglott. Nézzük előbb a vegyes családokat. A vegyes nemzetiségű házastársak fele magyarul beszél egymással, sőt a szlovák férjek/feleségek 43 százaléka a gyerekekkel is magyarul beszél. Ez arról tanúskodik, hogy a szlovák házastársak közül legalább minden második gond nélkül kommunikál magyarul, oly mértékben, hogy amikor párjával beszél, nem kell segítségül hívnia a szlovák nyelvet. Ez megfelelő szintű magyarnyelv-tudás nélkül elképzelhetetlen. S az is elgondolkodtató, hogy oly sok szlovák nemzetiségű anya és apa nem a legtermészetesebb módon, a saját anyanyelvén társalog gyermekeivel – mivel szlovákokról van szó, feltételeznénk, hogy szlovák az anyanyelvük –, hanem magyarul. Persze az is elképzelhető, hogy bár szlovák nemzetiségűek, a gyermekeikkel pontosan azért beszélnek magyarul, mert nem szlovák, hanem magyar az anyanyelvük.5 Ugyanakkor a vegyes házaspárok másik fele, a magukat magyarnak valló anyák/apák csupán kétharmada beszél magyarul a gyermekével, ami megfordítva azt jelenti, hogy ezek közül a szülők közül az utódaival minden harmadik egyáltalán nem kommunikál magyarul, annak ellenére, hogy ő maga magyar nemzetiségű, s magyar az anyanyelve. Ami a vegyes szülőpárok gyermekeit illeti, az egymás közötti kommunikációban 60 százalékuk használja a magyar nyelvet.
Mi a helyzet a magyar családokban? A magyar házasságokban a magyarnyelv-használat dominál. Létezik azonban a magukat magyarnak valló anyák és apák olyan 2-3 százalékot alkotó csoportja, amely annak ellenére, hogy ők ketten egymással magyarul beszélnek, a gyermekeikkel való kapcsolatban a szlovák nyelvű kommunikációt részesíti előnyben. Bár részarányát tekintve szűk csoportról van szó (persze tudjuk, hogy a 2-3 százalék abszolút számokban véve már megint csak nem annyira kevés), a jelenségnek komoly következményei lehetnek a nyelvhasználat jövője szempontjából. Miért?
A családi nyelvhasználat egyik sarkalatos pontja a gyermekek egymással való kommunikációja, hiszen ők azok, akik átmenthetik a jövőnek a magyar nyelvet. Azt, hogy milyen nyelven beszélgetnek egymással, a szülők egymás közti és a gyerekekkel folytatott kommunikációjának nyelve is befolyásolja (7. ábra). Az egymással magyarul beszélő gyermekek olyan szülők gyermekei, akik egymással és gyermekeikkel is magyarul beszélnek. Az egymással magyarul és szlovákul is kommunikáló gyermekek szüleinek már csak 64 százaléka használja az egymás közti kommunikációban a magyar nyelvet, a válaszadók ugyancsak 64 százaléka beszél gyermekeivel magyarul, a másik szülőknek pedig csak a fele beszél magyarul gyermekeivel. Az egymással szlovákul kommunikáló gyermekek esetében még kisebb a magyarul kommunikáló szülők aránya: a szülők egyötöde beszél egymással magyarul, a gyermekeikkel folytatott kommunikációban pedig ennél is alacsonyabb a magyar nyelvet használók részaránya: csupán minden tizedik beszél magyarul a gyermekével. Tehát minél kevésbé használatos a családban a magyar nyelv, annál inkább jellemző, hogy a gyerekek, vagyis a következő nemzedék szlovákul beszél. Ennek alapján feltételezhető, hogy azoknak a magyar szülőknek a gyermekei, akik egymással ugyan magyarul beszélnek, a gyerekekkel viszont szlovákul, ritkábban fognak egymással is magyarul kommunikálni, mint azok a gyerekek, akikkel magyar szüleik magyarul beszélnek.6

7. ábra. Az egymással magyarul, mindkét nyelven és szlovákul beszélő gyermekek részaránya a szülők magyar nyelvű kommunikációja szerint
lampl-7

Mindent összevetve: a magyar és a vegyes házasságokra jellemző családi nyelvhasználatról leszögezhetjük, hogy csekély, de létező kivételtől eltekintve a magyar házasságok belső kommunikációja magyar nyelven zajlik. A vegyes házasságokban a szlovák nyelven kívül, amely távolról sem annyira domináns, mint a magyar nyelv a magyar házasságokban, a magyar nyelv is hangsúlyosan jelen van. Ugyanakkor az ismertetett adatok arról is tanúskodnak, hogy bár a nyelvhasználatot a szakirodalom és e sorok szerzője is a nemzeti identitás egyik alapvető indikátorának tekinti, a családon belüli nyelvhasználat és a deklarált identitás nem mindig fedi egymást. Még a homogén magyar családokban sem.7
A családon belüli nyelvhasználatra a házasságtípuson kívül az is hat, hogy a megkérdezett milyen tannyelvű alapiskolát végzett. Emlékeztetőül: a magyar megkérdezettek 91 százaléka magyar alapiskolába, 9 százalékuk szlovák alapiskolába járt.
Összehasonlítva a magyar alapiskolát és a szlovák alapiskolát végzettek családi kommunikációját, látható, hogy a magyar alapiskolát végzettek esetében erőteljesebb a magyar nyelv jelenléte, mint a szlovák alapiskolát végzetteknél (8. ábra). A magyar alapiskolát végzettek családi kommunikációjában a magyarnyelv-használat tendenciája követi a teljes mintában tapasztalt, mondhatjuk úgy is, hogy átlagos magyarnyelv-használat tendenciáit, bár előfordulását tekintve hajszálnyival gyakoribb az átlagos magyarnyelv-használatnál.

8. ábra. A magyarnyelv-használat a családban a válaszadó által elvégzett alapiskola oktatási nyelve szerint
lampl-8

A szlovák alapiskolát végzettek esetében is a magyarnyelv-használat dominál, de lényegesen ritkább, főleg a szülők és gyermekeik, valamint a gyermekek egymás közötti kommunikációjában: 5-től 17 százalékpontig terjedő eltéréseket látunk, a legnagyobb, azaz 17 százalékpontos eltérés a válaszadó és gyermekei közötti kommunikációra vonatkozik. Ez annyit jelent, hogy a magyar alapiskolát végzett válaszadók 94 százaléka beszél otthon magyarul a gyermekeivel, a szlovák alapiskolát végzetteknek viszont csak 77 százaléka.
Ám ezúttal sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a megkérdezettek magyar és vegyes házasságban élnek. A magyar alapiskolát végzettek között alacsonyabb a vegyes házasságban élők részaránya. Minden tizedik él közülük vegyes házasságban, ezzel szemben a szlovák alapiskolát végzetteknek 27 százaléka él vegyes házasságban. Értelemszerűen a magyar alapiskolát végzettek közül többen élnek magyar házasságban, s amint azt fentebb levezettük, a magyar házasságban a magyarnyelv-használat dominál. Az alapiskola tanítási nyelvének hatása és a házasságtípus tehát együttesen érvényesülve befolyásolja a családi kommunikációt, de az alapiskola hatása csak a magyar házasságokban mutatható ki. Ott viszont teljesen egyértelmű (9. ábra).

9. ábra. A magyarnyelv-használat a családban a válaszadó által elvégzett alapiskola oktatási nyelve és a házasságtípus szerint
lampl-9

Összegezzük az elmondottakat! A családi magyarnyelv-használat egy sávként képzelhető el, amelynek van felső és alsó határa. A felső határ a családon belüli legmagasabb mértékű magyarnyelv-használatot jelenti, az alsó határ ennek fordítottját, vagyis a legkisebb mértékben előforduló magyar nyelvű kommunikációt. A családi magyarnyelv-használat felső határát a magyar alapiskolát végzett magyar házasságban élő megkérdezettek nyelvhasználata alkotja, tehát azoknak a magyar családoknak a nyelvhasználata, amelyekben legalább az egyik szülő magyar alapiskolába járt. Leginkább itt közelít a magyarnyelv-használat a 100%-hoz. De látható, hogy sehol sem éri el, s a szlovák nyelv használata elsősorban újfent a szülő-gyermek kommunikációnál mutatkozik meg, még ha csak néhány százalékpontnyi jelenléttel is. Azokban a magyar házasságokban, ahol legalább az egyik szülő szlovák alapiskolát végzett, az összes házastárs magyarul beszél egymással, viszont a szlovák alapiskolát végzett szülőknek csak 83 százaléka beszél magyarul a gyermekével, és a gyerekeknek is már csak 91 százaléka kommunikál egymással magyarul.
A magyarnyelv-használati sáv alsó határát a vegyes házasságokban élők nyelvhasználata képezi, amelyet a házasságtípus és a nyelvhasználat tárgyalásánál már részletesen elemeztem. Ezen a sávon belül a magyar tannyelvű alapiskola gyakoribb magyarnyelv-használatra „serkent”, a szlovák tannyelvű alapiskola pedig a ritkább magyarnyelv-használatra. Az elmondottak függvényében tehát leszögezhető, hogy a családon belüli nyelvhasználatban a magyar nyelv használata a következő határok között mozog:
– a házastársak egymás közötti kommunikációjában 51–100%;
– a válaszadó és gyermekei között 67–98%;
– a másik szülő és a gyermekek között 43–98%;
– a gyermekek egymás között 59–97%.
Még egyszer hangsúlyozom, hogy ezek az adatok a házasságtípus, valamint a válasz­adó által elvégzett alapiskola tanítási nyelve szerinti nyelvhasználatot mutatják. Feltételezhető azonban, hogy a családi nyelvhasználatot más tényezők is befolyásolják, például az általános értékrend, a nemzeti értékrend, a kulturális fogyasztás, az érvényesülésről alkotott elképzelések, milyen tannyelvű alapiskolába jár a gyermek stb. Terjedelmi okokból ezen a helyen nem áll módomban mindezzel foglalkozni, csak annyit fűznék hozzá, hogy az eddigi elemzések eredményei szerint a felsorolt tényezők nem változtatják meg lényegesen a nyelvhasználatot, inkább csak az ismertetett sávon belül „cifrázzák” a nyelvhasználati szokásokat.8

A nyilvános nyelvhasználat

A nyelvhasználat második fontos területe a nyilvános nyelvhasználat.
A nyilvános nyelvhasználat alatt három területet értünk:
1. a mindennapi élethez kötődő nyilvános terek nyelvhasználata – tanítási nyelv, munkahelyi nyelvhasználat;
2. nem mindennapi, hanem bizonyos specifikus eseményekhez, cselekvésekhez kötődő nyilvános terek nyelvhasználata – hivatali nyelvhasználat, nyelvhasználat az egészségügyi intézményekben;
3. közösségi terek nyelvhasználata – milyen nyelven beszélünk az utcán, a szomszédokkal, az üzletben stb.
A családi nyelvhasználatnál az adott nyelven való kommunikációnak két elengedhetetlen szubjektív feltétele van. Az egyik, hogy a kommunikációs partnerek ismerjék a nyelvet, tehát tudjanak magyarul/szlovákul. A másik feltétel, hogy akarják is használni ezt a nyelvet.9 Ennek a két feltételnek a nyilvános nyelvhasználatnál is teljesülnie kell. Akárcsak a családon belül, úgy az utcán is csak az beszélhet magyarul/szlovákul, aki tud és akar is így beszélni.
Korábbi felméréseink igazolták, hogy a szlovákiai magyarok – egy nagyon szűk réteget leszámítva: az iskolai végzettséggel nem rendelkezők és az alapiskolai végzettségű emberek egy része – tudnak szlovákul. Az is kiderült, hogy a vegyes területeken élő szlovákok 60 százaléka saját bevallása szerint tud magyarul.10 Tehát a magyarok döntő többsége képes szlovákul kommunikálni, és a szlovákok közül is sokan képesek magyarul értekezni, amit gyakorlatilag a vegyes házasságok fentebb elemzett családi nyelvhasználata is bizonyít.
Jelen kutatásunkban is szerepelt a szlovákok magyarnyelv-tudására vonatkozó kérdés. Az eredmény: a megkérdezettek többségének tapasztalata szerint a környékükön élő szlovákok többsége valamilyen szinten tud magyarul – vagy csak ért, de beszélni nem tud, vagy pedig beszélni is tud (10. ábra). S ez nem kizárólag a magyar nemzetiségű válaszadók tapasztalata, hanem a szlovák nemzetiségűeké is, hiszen a magyarokhoz hasonlóan közülük is csak minden ötödik gondolja azt, hogy a szlovákok közül kevesen tudnak magyarul, a többiek inkább azt erősítik meg, hogy a szlovákok többsége tud magyarul. Vagyis képes magyarul beszélni. Mivel azonban a mintában kevés a szlovák nemzetiségű válaszadó, hiszen a kutatás koncepciójának megfelelően magyar lakossági mintát alkottunk, az elmondottakkal szembeni ellenérvként felhozhatnánk azt, hogy a szlovákok véleménye ugyan valóban megerősíti a magyarok véleményét, de a szlovákok kevesen vannak, ezért véleményük nem mérvadó, a magyarok véleménye pedig nem kell, hogy megfeleljen a valóságnak. Hiszen vélekedni bárhogy lehet a szlovákok magyarnyelv-tudásáról (akárcsak bármi másról). Ez igaz, csakhogy a magyarok véleményével egybecseng a 2007-ben megkérdezett szlovákok által bevallott tényállás, mely szerint többségük valóban tud magyarul. Ennek alapján tényleg azt kell hinnünk, hogy a Dél-Szlovákiában élő szlovákok többsége képes magyarul beszélni.

10. ábra. Tapasztalata szerint a környéken élő szlovákok tudnak magyarul?
lampl-10

A következő kérdés tehát az, hogy akarnak-e a magyarok szlovákul, valamint a magyarul tudó szlovákok magyarul beszélni. Ezt a problémát azonban más szemszögből is megközelíthetjük: szükséges-e Dél-Szlovákiában szlovákul vagy magyarul beszélni? A 2007-es kutatásból az derült ki, hogy a megkérdezett magyarok többségének a mindennapi életben szüksége van a szlovák nyelvre. A szlovákok viszont a szlovák nyelvvel tökéletesen boldogulnak, vagyis nincs szükségük arra, hogy magyarul beszéljenek. A magyar/szlovák nyelv szükségességét jelen kutatásunkban is vizsgáltuk. Az eredményeket a 11. ábra szemlélteti.

11. ábra. A nyelvhasználat szükségességéről alkotott igenlő vélemények11
lampl-11

A 11. ábra szerint a megkérdezettek többsége nemzetiségtől függetlenül úgy látja, hogy lakóhelye környékén – tehát ott, ahol a szlovákok többsége is tud magyarul – jól boldogul, aki csak szlovákul tud. Ugyancsak többségük, s ugyancsak nemzetiségtől függetlenül megegyezik abban, hogy mindenkinek jól kell tudnia szlovákul. Még másképp értelmezve: aki csak magyarul tud, az nem igazán boldogul, aki viszont csak szlovákul tud, az boldogul. (Épp ezért) az ország vegyes lakosságú területén nem igazán fontos, hogy mindenki tudjon magyarul, annál fontosabb viszont, hogy mindenki tudjon szlovákul. Ezek az adatok bizonyítják, hogy ha nyelvtudás tekintetében képesek is a szlovákok magyarul beszélni, nincs arra szükségük, hogy magyarul beszéljenek.
Ezek után vessünk egy pillantást a 12. ábrára, amely a magyarok nyilvános nyelvhasználatát szemlélteti.

12. ábra. Nyilvános nyelvhasználat
lampl-12

A nyilvános nyelvhasználat a családi nyelvhasználathoz hasonlóan nemcsak a „tudok és akarok magyarul/szlovákul beszélni” mikroszociológiai tényező függvénye. Olyan tényezők is befolyásolják, mint a településtípus (falun gyakoribb a magyarnyelv-használat, mint városon), valamint a családi nyelvhasználatot is meghatározó két tényező, a házasságtípus (magyar és vegyes) és a megkérdezett által elvégzett alapiskola tanítási nyelve. Ez a három faktor (településtípus, házasságtípus, alapiskola tanítási nyelve) nem külön-külön, hanem együttesen, kumuláltan járul hozzá a nyilvános nyelvhasználati szokások mikéntjéhez. S akkor még nem említettem az olyan makroszociológiai tényezőket, mint a nyelvhasználattal kapcsolatos rendeletek, törvények, s a körü­löttük kialakuló közvélekedés. Mivel azonban ezeknek a hatásoknak az ismertetése már túlhaladná a megszabott terjedelmi korlátokat, most nem foglalkozom velük. Írásomat inkább egy összehasonlító ábrával zárom, amelyen a nyilvános nyelvhasználat némely színterein mutatkozó magyar nyelvű kommunikáció látható a 2007-es és a legfrissebb, 2011-es adatok szerint (13. ábra).
A munkahelyén 2007-ben a magyarok kétharmada beszélt magyarul (a csak magyarul és az inkább magyarul beszélők összesen), 2011-ben 58 százalékuk. Tehát jelenleg kevesebben beszélnek magyarul, viszont 10 százalékponttal nőtt a csak magyarul beszélők részaránya.

13. ábra. A magyar nyelv használata a nyilvános szféra némely színterein 2007-ben és 2011-ben
lampl-13
A hivatalokban is csökkent a magyarul beszélők részaránya, méghozzá a 2007-ben mért 47 százalékról a 2011-es 42 százalékra. Ugyanakkor 8 százalékponttal nőtt a csak magyarul beszélők részaránya.
Az üzletekben magyarul beszélők 2007-ben 76 százaléknyi csoportot alkottak, ez 2011-ben 59 százalékra csökkent. A csak magyarul beszélők részaránya viszont 5 százalékponttal növekedett.
Az utolsó terület a szomszédokkal való kommunikáció. 2007-ben a magyarok 88 százaléka használta a szomszédi kapcsolattartásban a magyar nyelvet, 2011-ben 75 százalékuk, miközben a csak magyarul beszélők részaránya ezúttal is 8 százalékpontnyi növekedést mutat. Ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy a korábbiakhoz képest szűkült a magyarul beszélők tábora. Az inkább magyarul beszélők részaránya minden színtéren csökkent, tehát a mondhatni „másodlagosan” magyarul kommunikálók egy része lemorzsolódott. Ezzel szemben a csak magyarul beszélők tábora minden színtéren „megizmosodott”. Tehát azok, akik ma magyarul beszélnek, nem szituációtól függően váltogatják a magyar és a szlovák nyelvet, hanem igyekeznek csak magyarul beszélni, feltehetőleg persze csak ott és akkor, ahol ez nem ütközik a kommunikációs partner által emelt lerombolhatatlan akadályba (tudás és akarás). Felmerül a kérdés: a lemorzsolódottak vajon hova lettek? Nem épp nekik köszönhető a kizárólagosan magyarul kommunikálók csoportjának növekedése? Véleményem szerint ez részben elképzelhető, de azt tartom valószínűbbnek, hogy átkerültek az inkább szlovákul vagy csak szlovákul beszélők táborába (aminek természetesen nemcsak szubjektív, hanem objektív okai is lehetnek). Tehát az elmúlt csaknem öt év alatt egyik oldalon a bemutatott tereken csökkent a nyilvános magyarnyelv-használat a magyarul beszélők számának visszaesése miatt, másik oldalon viszont mintha kialakult volna egy kizárólagos magyarnyelv-használatot preferáló (öntudatos?) csoport. Ennek bizonyítása vagy cáfolása további elemzést igényel, tehát ahogyan már oly sokszor tettem, most is azzal fejezem be írásomat, hogy folytatása következik.

Felhasznált irodalom

Borbály A.–V. Kremmer I.–Hattyár H. (szerk.) 2009. Nyelvideológiák, attitűdök és sztereotípiák. Budapest, Tinta.
Homišinová, Mária 2008. Identitás, nyelvhasználat, asszimiláció. Etnikai folyamatok a magyarországi kisebbségi családokban. Budapest, MTA Kisebbségkutató Intézet–Gondolat Kiadó.
Lampl Zsuzsanna 2009. Magyarok és szlovákok. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet
Ondrejovič, S.–Krupa, V. 2009. Identita a jazyk. In Kiliánová, G.–Kowalovská, E.–Krekovičová, E. (eds.): My a tí druhí v modernej spoločnosti. Bratislava, Veda.

Rövid URL
ID2386
Módosítás dátuma2016. szeptember 13.

Impresszum 2011/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t XIII. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
XIII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok

LAMPL ZSUZSANNA: A szlovákiai magyarok családi és nyilvános nyelvhasználata  2011-ben
SZABÓMIHÁLY GIZELLA: A szlovákiai települések és domborzati elemek magyar nevének standardizációs problémáiról
CSERNICSKÓ ISTVÁN: A nyelvek státusa és a hivatalos kétnyelvűség a mai Kárpátalja területén 1867 és 2010 között
GYURGYÍK LÁSZLÓ: A szlovákiai magyar kisebbségi közösség 20. századi demográfiai fejlődése. A népességfogyás okai és következményei
SZALAY ZOLTÁN: Kisebbségi nyelvi jogok Szlovákiában az 1918–1968 közötti időszakban
A. SZABÓ LÁSZLÓ: A nemzetiségi oktatás problémái Szlovákiában a közoktatási törvény és a nyelvtörvény ellentmondásai tükrében

Agora

KOMZSÍK ATTILA – LÁSZLÓ BÉLA: Modernizációs tartalékok és veszteségek

Közlemények

DANIS FERENC: Ipolyság – a kettéosztott város
FÜLÖP LÁSZLÓ: Újabb kiegészítések Mednyánszky Jónás beckói lakodalmi feljegyzéséhez
AMBRUS SÁNDOR: Özörény – Ozorany vs. Jazerany. Megjegyzések egy Gömör megyei település nevéhez

Könyvek

Sárossy, Štefan: Kaštieľ vo Veľkom Šariši (Zeman László)
Hetényi, Martin: (Zjednotená) maďarská strana na Slovensku 1939-1945 (Simon Attila)
Kiczková, Zuzana – Szapuová, Mariana (eds.): Rodové štúdiá. Súčasné diskusie, problémy a perspektívy (Bolemant Lilla)
Csörsz Rumen István: Szöveg szöveg hátán. A magyar közköltészet variációs rendszere 1700–1840 (Brutovszky Gabriella)

Rövid URL
ID2375
Módosítás dátuma2019. április 16.

Keszegh Béla: A 2010-es parlamenti választások a szlovákiai magyarok tükrében (Csanda Gábor)

Keszegh Béla (szerk.): A 2010-es parlamenti választások a szlovákiai magyarok tükrében. Komárom, Kempelen Intézet, 2011, 112 p. A Kempelen Farkas Társaság sorrendben negyedik kötete a...
Bővebben

Részletek

Keszegh Béla (szerk.): A 2010-es parlamenti választások a szlovákiai magyarok tükrében. Komárom, Kempelen Intézet, 2011, 112 p.

A Kempelen Farkas Társaság sorrendben negyedik kötete a KFT könyvek sorozatban terjedelmét, küllemét és belső elrendezését tekintve leginkább a konkrét és gyakorlati célokat szem előtt tartó bedekkerekre hasonlít: erre vall szemléletes tördelése és oldalbeosztása, színes képei és betűi, nemkülönben a hozzá tartozó CD, mely nemcsak a kiadvány elektronikus változatát, hanem egyéb hasznos járulékos dokumentumokat és mellékleteket tartalmaz (egyebek közt a KFT első két könyvét). Első ránézésre és belelapozásra is olyan tehát, mint a manapság divatos útmutatók: a gyors tájékoztatást szolgálja a legfontosabb szempontok szemléletes bemutatásával. Lehetne akár üzletibb címe is, például: Hogyan választottunk?
A könyv e fent említett jellemzőit megtartva ugyanakkor tanulmánykötet, hiszen társadalomtudományi jellegű elemzéseket ad közre, mindennel, ami az ilyen dolgozatoknak formai és szakmai követelménye: fejezetek és alfejezetek, grafikonon és táblázatok, hivatkozások a forrásokra stb. Vagyis a címadás teljesen helyénvaló.
A többszerzős munka hat dolgozatot tartalmaz, Bara Zoltánét, Keszegh Béláét, Kollai Istvánét, Ravasz Ábelét, Tokár Géza pedig kettőt jegyez közülük. Tárgya, mint ez címéből is kiderül, a legutóbbi szlovákiai parlamenti választások szlovákiai magyar szempontú rekonstrukciója a tények ismeretében; a könyv nem sokkal e választások első évfordulója (június 12.) előtt jelent meg. Behatóbb lapozgatása végül csak arra az olvasói kérdésre nem ad választ, pontosan kinek, milyen rétegnek készült, s mivel a benne foglaltak jórészt ismert tények, legfeljebb ezek árnyalása, kiegészítése, összefoglalása, összefüggésekbe hozása és értelmezése az, amivel a kiadvány szolgál. Ami természetesen nem kevés, pontosabban: ez a fajta elemzés teljességgel megfelel a szakszerű ismeretterjesztés elvárásainak, kevésbé a tudományos-szakmai (szociológiai, politológiai) igénynek. Ez utóbbinak az egyes dolgozatok – úgyszintén látványosan – nem minden esetben képesek megfelelni, de talán nem is ez volt a céljuk. A Bevezetőben említett célok egyike mindenesetre megelőlegezi ezt a tapasztalatot: „A kötetben a kutatók fiatalabb korosztálya kapott teret, hogy bemutassa az összegyűjtött információkat és konklúziókat vonjon le. A Kempelen Farkas Társaság tudatosan a fiatalabb generáció látószögén keresztül próbálja elemezni az eseményeket.” Mindez teljesül is: sor kerül az összegyűjtött információk bemutatására és a konklúziók levonására is, más egyebet azonban hiába várnánk. Tudjuk, a fiatalság önmagában nem erény, de ha ennek látószöge is reflektálatlan marad, akkor szerintem a szerzők életkorát szóba hozni is fölösleges adalék, hiszen mentségként sem szolgálhat. Persze, nem is annyira az ifjabb korosztály látószöge hiányzik, mint az önálló véleményalkotás, a megalapozott érvelés, a források gazdaságos kihasználása, a kutatói szempontok bemutatása, nemkülönben a választott nyelv. Sajnos, az elemzések nemcsak a tudományág(ak) ismérveinek nem kívánnak megfelelni, hanem magyartalanok is; a Kollai István-szöveg kivételével mondatfűzésük erőltetett, bonyolult, a szakkifejezések tekintetében (külön-külön és egymáshoz képest is) nem egységesek, gyakran redundánsak, helyesírásuk ingatag és következetlen, s egyáltalán: nyelvezetük jórészt a beszélt nyelvi és a publicisztikai stílus okkal kárhoztatott üresjárataiban mozog. Ehhez képest kevésbé zavaró, hogy esetenként elmarad a jelzett forrás feltüntetése (69. p.) vagy hogy a grafikon és a hozzá tartozó leírás közt nem látni az összefüggést (83. p. – nem valószínű, hogy az MKP szavazóbázisának: a. 9 százaléka egyetért azzal, hogy Szlovákia a szlovákok nemzetállama, ahol a szlovákoké a döntő szó; b. 8 százaléka azzal, hogy Szlovákia minden polgárának az állama, ezért mindenkit azonos jogok illetnek meg; c. a maradék 83 százalék pedig se az a., se a b. válasszal nem tud azonosulni).
Ravasz Ábel dolgozata (Közvélemény-kutatások és felmérések a választásokat megelőzően) alapos és kimerítő összegzését nyújtja a 2010-es parlamenti választásokat megelőző legkülönfélébb felméréseknek, a felméréseket végző mérvadó „cégeken” kívül több marginális vagy ad hoc intézmény adatait is elemezve. Az elemzés végigköveti a mérések becsült és a választások valós eredményeit, s megpróbál magyarázatokkal szolgálni a kettő közti különbségekre. Elgondolkodtató a szerzőnek az az okfejtése, mely szerint a Fórum Kisebbségkutató Intézet által végzett felmérés kudarcának oka (a megszólítottak hallgatásba burkolózása) egyedül az intézet kutatásaira vonatkoztatva érvényes, egyetlen más felmérés sem érzékelte ugyanis a Híd rokonszenvezőinek „bujkálását” (23. p.).
Tokár Géza a lehető legnehezebb témát választotta (vagy kapta): A két magyar párt választási programjának összehasonlítása. Az elemzésből nemcsak az derül ki, hogy a két program nem összehasonlítható, hanem hogy a programok elemzése is teljességgel fölösleges. A programoknál még az ígéretek is érdekesebbek és színesebbek, ezekről meg már Ravasz Ábel megállapítja: „A szavazók természetesen a valóságban nem az ígéretek racionális mérlegelése alapján választanak pártot…” (24. p.), ami nemcsak logikus, hanem – Tokár Géza elemzésének fényében – legalább ennyire emberi is: a pártok programja ugyanis lehangoló, elképesztő bikkfanyelven fogalmazott, a rendszerváltást megelőző időszak legelkoptatottabb kliséinek gyűjteménye. A kötet címe itt vág vissza, mert ebben a fejezetben látszik leginkább, mennyire nem érdekes „A 2010-es parlamenti választások a szlovákiai magyarok tükrében”, mert a tükör ennél a témánál önnön anyagán és keretén kívül egyebet nem mutat –sajnálatosan épp a szlovákiai magyarokról nem mutat semmit. S itt látszik, mennyivel nagyobb kihívást jelentett volna (nemcsak a szerzőknek, hanem az olvasóknak is) egy olyan kötet, melynek a címe „A szlovákiai magyarok a 2010-es parlamenti választások tükrében”. Ez a téma persze egyelőre – ugyancsak roppant sajnálatosan – a szóban forgó kutatóknál jóval idősebbek számára is túl nagy kihívás.
A választásokat megelőző kampányok címmel Keszegh Béla az MKP és a Híd kampányát veti össze, különös tekintettel a választási hadjárat operatív és technikai elemeire, a kampányok eszközeire, pozitív és negatív üzeneteire, ezek hatásfokát elemezve. Rész­le­tekbe menően vizsgálja a két magyar párt választókat megszólító módszereit (az óriásplakátokat illetően Híd-fölényt mutat ki, a nagyrendezvényeket illetően MKP-fölényt; a Híd kampányát átgondoltnak mondja, az MKP-ét kaotikusnak stb.). Kimutatja, hogy az online média kihasználtsága mindkét párt részéről „nagyon kezdetleges stádium”-ot jelentett, a közösségi portálokon való kampányolás pedig a „klasszikus honlapra jellemző módú” használatban merült ki (50. p.). Hogy a két kampánymunka nem igazán hasonlítható össze, az is kiderül dolgozatából, tudniillik míg az egyiket, a Hídét profi csapat szervezte és hajtotta végre (Nochta Edit vezetésével), a másikat, az MKP-ét a párt három politikusa (Csáky Pál mint elnök, Peczár Károly mint igazgató és Bárdos Gyula, a párt kampányfőnöke). Az összehasonlítás ennek következtében azért sem mondható sikeresnek, mert míg a Híd kampányának aprólékos, a legkisebb részletekig tökéletesen kidolgozott technikai elemeivel ismerkedhetünk meg, az MKP-kampány szerkezeti jellemzőiből semmit nem tudunk meg. Bőven idéz viszont a szerző abból a mélyinterjúból, melyet Bárdos Gáborral készített, s ez a mintegy kétoldalnyi oral history az elemzés végén igazolja azt a benyomásunkat, hogy a könyvnek ez a fejezete a legszemélyesebb, a leginkább élményszerű. Más (de sokkal fontosabb) kérdés, hogy éppen az élményszerűség az, amit egy tanulmányon, elemzésen, kutatáson legkevésbé kér számon az ember: ez itt, bizony, nagyon a szakszerűség rovására megy. Az oral historyban ugyanakkor az a jó, hogy a beszélő emlékezők sokaságának véleményéből szűrhető ki némi objektivitással is kecsegtető tapasztalat: egyetlen emlékezés kevés ahhoz, hogy bármilyen képet is alkothassunk a történtekről. Abból, hogy a kampányfőnök mindent az elnökre hárít (és ahogy), egy kérdésre szűkíthető az élmény: minek kampányfőnököt választani olyan pártban, ahol úgyis minden az elnök szerint történik? (S persze, ugyanez a kérdés több oldalról is feltehető, de ez az, ami vagy a párton belüli viták része, vagy a bulvársajtó táptalaja.)
Egy újabb fejezetben (A részvételi mutatók elemzése a korábbi választásokkal összevetve) Tokár Géza mutatja be a 2006-os (és részben a korábbi) parlamenti választásokhoz viszonyított változásokat, sokat és körülményesen időzve a preferenciaszavazatok témájánál, ezenkívül a statisztikai hivatali adatok alapján országos és regionális bontásban vizsgálja a részvételt. A legnagyobb teret (nagyon helyesen) a fiatal szavazók és az elsőválasztók szereplésének és pártonkénti részvételének szenteli, saját számításai felhasználásával. A „Híd megközelítőleg a párt általános preferenciáival arányban rendelkezik fiatal szimpatizánsokkal” (74. p.), az MKP „képtelen volt meg­szólítani a fiatalabb korosztályt” (73. p.). Tokár Géza szerencsére nem a többi párttól elszigetelten vizsgálja a területet, így mintegy mellesleg jól láthatóvá válik, hogy a parlamenten kívül maradt szélsőségesen nacionalista ĽSNS támogatottsága „elsősorban az elsőválasztók körében magas, az újonnan szavazók komoly hányadát adják a párt támogatóinak”.
Bara Zoltán elemzése (A 2010-es parlamenti választási eredmények összegzése és elemzése a korábbi választásokkal összehasonlítva Szlovákiában) a címében megnevezett tárgyán túl egyszersmind a politikai pártok jellemzőit is nyújtja, mégpedig az idők során változó jellemzőit, s főként az IVO társadalomkutató intézet tanulmányaira támaszkodva saját szerkesztésű ábrákon szemlélteti, milyen utat jártak be Szlovákiában a pártok 1994-től 2010-ig a populizmus, paternalizmus, nacionalizmus és a demokratikusság szempontjából. S bár végkövetkeztetése – mely szerint a kérdéses időszakban a pártok vagy az első három izmus kategóriájába tartoznak, vagy demokraták – meglehetősen leegyszerűsítettnek tűnik, ma nehezen cáfolható. Amellett azonban lehetne érvelni, hogy míg a populistának, paternalistának és nacionalistának nyilvánított pártok (Smer, SNS, HZDS) eddig valóban csekély jeleit nyilvánították ki esetleges demokratikus voltuknak, a demokrata blokkba soroltak (SDKÚ, KDH, SaS, Híd, MKP) nem mindenkor mentesek a kárhoztatott három izmustól.
A kötet utolsó fejezetében Kollai István dolgozata olvasható: Szlovákia a magyar sajtóban a 2010. évi választási időszakban. Sajnos, itt beigazolódik, hogy a sajtóvisszhang, főként ha a politika prominens képviselőire korlátozódik, nem több helyezkedésnél, üzengetésnél és baklövéseknél. (A szlovákiai magyar olvasónak nem sokat nyújt az elemzésnek az a része sem, mely a szlovákiai sajtónak a magyarországi sajtó által idézett kijelentéseit kívánja hasznosítani.) Megtudjuk például, hogy „Szlovákiában egy olyan éles választási kampány zajlik, amilyet itt Ma­gyar­országon el sem tudunk képzelni” – idézi Or­bán Viktort a szerző (95. p.), vagy hogy a kettős állampolgárság kérdése miatti felzúdulás csak „a szlovák nemzeti pártok provokációja” és így tovább, beszédesen szemléltetve, hogy az itthoni események magyarországi reflektáltsága legkevésbé nekünk, szlovákiai magyaroknak szolgálhat bárminő tapasztalattal. Hacsak azzal nem, hogy a hivatkozott és idézett szövegek retorikai-ideológiai íve azt mu­tatja: talán nekünk (is), de semmiképp nem rólunk beszélnek. Mindez a szóhasználat szintjén is tükröződik: míg a „szlovák választási beszámolók”-ról vélhetjük, hogy megfogalmazója azt írta, amit gondolt, a „szlovák választások” esetében már csak elképzeléseink lehetnek. Más kérdés (de nem ide tartozik), hogy a nyomdafestéket látó diplomáciai ballaszt egyáltalán szólhat-e valakikről, vagy valóban csak valakiknek.
A KFT-könyvek újabb darabja föltétlen megérdemli figyelmünket. Hasznos nem csak abból a szempontból, hogy jó, ha kezünk ügyében tartjuk, mert sosem lehet tudni, mikor melyik adatára lesz szükségünk, hanem azért is, mert véleményre sarkallja olvasóját. Még az olyat is, akinek a parlamenti választások se nem kenyere, se nem inge. Mert rekonstruált kisebbségi vonatkozásai még az ilyen olvasót is érintetté teszik.

Csanda Gábor

Rövid URL
ID2374
Módosítás dátuma2016. szeptember 5.

Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt. Esszék diktatúrától és demokráciáról (Kacsinecz Krisztián)

Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt. Esszék diktatúráról és demokráciáról. Budapest, XX. Század Intézet, 2010, 312 p. Az esszékötet Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, történész...
Bővebben

Részletek

Schmidt Mária: Politikailag inkorrekt. Esszék diktatúráról és demokráciáról. Budapest, XX. Század Intézet, 2010, 312 p.

Az esszékötet Schmidt Mária, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, történész és egyetemi tanár 2002 és 2010 között megjelent, válogatott publikációit tartalmazza. A történelemtudományi, történelemfilozófiai, morálfilozófiai és aktuálpolitikai jellegű tanulmányok kavalkádja többé-kevésbé egy központi gondolat köré csoportosul: a totalitárius 20. század kollektív em­lékezetének és hagyatékának problematikája köré. Arról a súlyos hagyatékról van szó, amelynek lényegét a szerző szerint a 21. században is csak politikailag inkorrekt módon lehet megfogalmazni.
A hosszabb-rövidebb esszék négy nagyobb egységbe, fejezetbe rendeződnek.
Az első (Európa ébredése) túlnyomórészt történelemtudományi és történelemfilozófiai írásokat sorakoztat fel. A Szovjetunió és a kommunista világ születését, virágzását és hanyatlását felölelő, sokatmondó címmel ellátott nyitótanulmány (A jövő végérvényesen megbukott), valamint a diktatúra fojtogató hétköznapjait, embertelen körülményeit és következményeit bemutató esszé (Hétköznapi kommunizmus) szépen keretbe foglalja ennek a fejezetnek a különböző történelmi eseményekre (pl. a Rákosi-rendszer kiépülésére, 1956-ra vagy a prágai tavaszra) reflektáló darabjait. Ezek közül a legizgalmasabb, leginkább vitára ingerlő a 30-as évek és a második világháború meghatározó diplomáciai eseményeit elemző esszé (Két pogány közt – Münchentől Jaltáig), amely bővelkedik az ún. politikailag inkorrekt, vagyis a ha­gyományos szemléletekkel gyökeresen ellent­mondó nézetekben, megállapításokban. Az egyik legmarkánsabb: „Chamberlain Mün­chen­ben egy, a nyilvánosság előtt zajló, a nagyhatalmak között folytatott konferencián mondott le Közép- és Kelet-Európáról, és adott szabad kezet Hitlernek és Mussolininak a térség felett. Nyilvánvalóvá tette, hogy nem képes és nem is akar beleszólni a jövőjükbe. Hat évvel később Churchill cinikusan, suttyomban adta el a térség országait a másik diktátornak, Sztálinnak. 1938-ban Mussolini tekintélyes államférfiúnak tűnt, Hitler sem követett el akkor még semmi megbocsáthatatlant (!). Sztálin 1944-re már ártatlan áldozatok millióit mészároltatta le.” (51. p.)
Figyelemre méltó még e fejezeten belül a Kádár Jánosról és a róla elnevezett korszakról írott rövid elmélkedés (Mit kezdjünk vele?). A szerző itt utal először a kettős történelmi emlékezetre, amely ennek a kornak a felidézésére és megítélésére hatványozottan jellemző: „Kádár tehát egyrészről a kegyetlen és kíméletlen gyilkos, másrészről a puha diktatúra kacsingatós népvezére, akinek országlása alatt a szocializmus ellenére is aránylag kibírhatóvá vált az élet.” (88. p.) A tanulmány második felében nem mulaszt el szót ejteni a Kádár-rendszer hagyatékáról és továbbéléséről a rendszerváltás után, amely a következő fejezet („Nem kicsit, nagyon” – A Gyurcsány-korszak) központi témája is: „A pártot és az apparátusokat ellepték a karrieristák, akik számára a közérdek nevetség tárgya volt, ami számított: az a személyes érdek és haszon és az ennek eléréséhez szükséges hatalom birtoklásának vágya volt. Ennek a késő kádári nómenklatúrának egy része kormányozza ma, több mint másfél évtizeddel a rendszerváltoztatás után, Magyaror­szágot.” (91. p.) A második fejezet zömében aktuálpolitikai jellegű esszéiben Schmidt a baloldali pártok legfőbb hibájaként éppen az előző rendszerrel való teljes szakítás, a hiteles önmeghatározás és a megújulás elmulasztását rója fel. A Kádár-kor legsúlyosabb társadalmi hagyatékaként pedig a „depolitizációs beidegződést”, az állampolgárok széles körének politikai érdektelenségét említi.
Az Esztétika, politika, kultúra címet viselő harmadik nagy egység legérdekesebb darabjának rögtön az első tanulmány tűnik (Az emlékezéspolitika esztétikája), melyben a szerző az egykori buchenwaldi koncentrációs tábor helyén létesített múzeumban tett látogatásáról számol be, majd ennek kapcsán tér ki a totalitárius múlt felemás, személytelenné torzult kollektív emlékezetére. E gondolatok jelen világunk súlyos kritikáját is hordozzák: „A látogatót elárasztják a tárgyak és az információk, eligazodását nem könnyíti meg semmi. Sorsok, személyes tragédiák nem fejtődnek fel kellő hangsúllyal. A tárgy és információtéboly maga alá gyűri az embert. Története nem domborodik ki, tragédiája eljelentéktelenedik ebben a posztkulturális, deszakralizált, elidegenített világban.” (179. p.) „Acélrudakat műanyag rózsával csak ott állíthatnak az áldozatok tetemeit őrző földbe, ahol meghalt a hit, ahol olyan fokú az érzelmi sivárság, hogy már nem rendülnek meg semmitől. Az acél egy eltárgyiasult, technikaközpontú, hipermaterialista, deszakralizált világ jelképe. A halál azonban ezek felett áll.” (187. p.) A szerző szerint annak a múltnak a feldolgozását, amely „nem akar elmúlni, és fogva tartja a jelent” (186. p.), különösképpen nehezíti az emlékezet és ítélet kettős mércéje is. Ennek szomorú példája, hogy a szovjet „felszabadítók” által 1945 és 1950 között a buchenwaldi lágerben fogva tartott rabok életével foglalkozó tárlatot az eredeti, nácik által létesített tábortól messze, egy a közelmúltban emelt, jellegtelen épületbe száműzték. Holott a szovjetek a legyőzött ország nácitlanítása jegyében ugyanabban a táborban dolgoztatták és kínozták fogvatartottaikat, ahol pár hónappal korábban még a náci diktatúra áldozatai szenvedtek. Az efféle, kettős mércével mérő megközelítés szerinte leginkább a német értelmiségi elit egy részére igaz, annak ellenére is, hogy az ország keleti fele megtapasztalta és átélte a múlt század mindkét totalitárius rémuralmát. Mégis, egyesek szerint „minden, ami kisebb bűntény, mint Auschwitz, a »század botránya« (Pilinszky János szavai), jelentéktelenné válik. Hitleren kívül minden tömeggyilkosnak akad mentő körülmény.” (183–184. p.)
A kettős mérce vissza-visszatérő motívuma marad a következő esszéknek is. „Kettős mérce nélküli totalitarizmusellenessége” (222. p.) miatt méltatja a szerző a két kiváló írót, George Orwellt (A gondolkodás bátorságáról) és Kertész Imrét (Korunk hőse), aki egészen eredeti módon von párhuzamot az Auschwitzban szerzett élmények és a Kádár-korszak között. A Yes Future címet viselő negyedik, egyben utolsó fejezet a kettős mérce alkalmazását kizárólag a kommunista szimpatizánsként elkönyvelt európai baloldal hibájaként tünteti fel, megint csak politikailag inkorrektül és talán kissé túlzón fogalmazva: „Míg a hatvan évvel ezelőtt mondott vagy írt legkisebb helytelenségre sincs feloldozás, addig a kommunista eszme szolgálatában elkövetett legnagyobb aljasságok felett is szemérmes hallgatással siklik át a máskor oly kérlelhetetlen szellemi terrorkommandó.” (297. p.)
Az utolsó fejezetben visszatérnek az aktuálpolitikai témák: a magyar és a nyugati baloldal egyoldalú, néha már fárasztó, torzító vagy éppen megmosolyogtató kritikája. Az Egyszóla­mú Európa? című esszében a nyugati liberalizmus gyökereit például érdekes módon kizárólag az 1968-as hippimozgalmakban véli felfedezni; az európai jobb és bal politikai vetélkedését pedig már-már a Jó és a Gonosz heroikus küzdelmeként tünteti fel. A kötetet Sólyom László politikai szerepvállalásának elmarasztalása (Civil a pályán), az Új Magyar Szociál­de­mok­rácia programjának szarkazmust sem nélkülöző kivesézése (Gyorsbüfé garanciával) és egy a baloldalt még egyszer végigostorozó, illetve a jövő lehetőségeit latolgató összefoglaló jellegű tanulmány zárja (A lét a tét). Ez utóbbi leginkább „inkorrekt” fejtegetése 2001. szeptember 11-ének okait is az elnemzetlenítő, multikulturalizmust erőltető, integrálóképességgel mégsem rendelkező, balos nyugati „ellenkultúrában” láttatja. (298–299. p.)
Schmidt Mária stílusa világos és lényegre törő. Képes a kommunizmus velejét is három egyszerű mondatban összefoglalni, röviden és csattanósan: „Mindenki emlékszik még arra, milyen is volt az egyenlőség és igazságosság kora. A hiányt igazságosan szétosztották, a javakat megtartották maguknak. Voltak az egyenlőek, ezek voltunk mi, és az egyenlőbbek, ezek voltak ők, az elvtársak.” (266. p.) Ahogy a cím is utal rá, a kötetben hemzsegnek a politikailag inkorrekt, helyenként provokatív kijelentések – ezek arra jók, hogy vitára s ezáltal gondolkodásra is késztetik az olvasót. Igaz, a gyakran ismétlődő politikai vádaskodás egy idő után monotonná válik, de az aktuálpolitikai blokkokat szerencsére meg-megszakítják a múltba tekintő vagy a múltat reflektáló elmélkedések. Ezek által a szerző a jelennek üzen, és jó érzékkel vonja le a történelmi tanulságokat, például amikor ok-okozati összefüggésben ábrázolja a létidegenséget, a magányt és a közösségek felbomlását a totalitárius rendszerek kiépülésével.

Kacsinecz Krisztián

Rövid URL
ID2372
Módosítás dátuma2016. szeptember 5.

Bolemant Lilla: Interdiszciplináris konferencia a romantikus tudományfelfogásról

A 18. és a 19. század fordulóján bekövetkezett változások a kulturális, az irodalmi és a művészeti élet területén az utóbbi évtizedekben újra a figyelem előterébe...
Bővebben

Részletek

A 18. és a 19. század fordulóján bekövetkezett változások a kulturális, az irodalmi és a művészeti élet területén az utóbbi évtizedekben újra a figyelem előterébe kerültek, s különféle szempontú kutatások tárgyát képezik. Új kutatási aspektusok jelentek meg az irodalomtörténet, de a filozófiatörténet területén is, s ez utóbbi esetében elsősorban a német klasszikus idealizmus keletkezésének lehetséges okairól van szó.
A Tudósok a megismerés színterein címmel a Tessedik Sámuel Egyetem szarvasi pedagógia karán 2011 áprilisában megrendezett konferencia a romantika egy aspektusára fókuszált, mégpedig a romantikus tudományfelfogás és a tudóssztereotípiák kérdésére a 18. és a 19. században.
A konferencia már a negyedik a sorban a hasonló jellegű rendezvények közül, az előzőek az irodalom, a művészetek és a tudományok intézményrendszereinek témájával, a göttingeni egyetem szerepével foglalkoztak. E három konferencia anyagából két kötet már napvilágot látott A romantika terei (Az irodalom, a művészetek és a tudományok intézményei a romantika korában. Budapest, Gondolat, 2009) és a Göttingen dimenziói (A göttingeni egyetem szerepe a szaktudományok kialakulásában. Budapest, Gondolat, 2010) címmel.
Mindkét kötet összeállítója Gurka Dezső, aki a konferenciasorozat életre hívója is egyben. A romantika tereiben a szerzők a kora romantika intézményrendszerének kialakulásán és alakulásán keresztül vizsgálják az egyes tudományterületek kölcsönhatását, interdiszciplinaritását, mégpedig filozófiai, irodalmi, nyelvészeti, természettudományi, képzőművészeti, sőt kertművészeti vonatkozásokban.
Gurka szavai szerint is a magyar tudományos térben mindeddig szokatlan, nem teljesen elfogadott és ritka kezdeményezésről van szó, amely azonban éppen a sokat támadott tudományköziségnek köszönhetően lehetőséget nyújt a tudományos gondolkodásnak túllépni saját határain, átlépni árnyékát, és új szempontok (tudományos eredmények) figyelembevételével összefüggéseiben látni és láttatni az egyes korok és korszakok eszményeit.
Az intézménytörténeti és a konstellációkutatás magyar művelői eltérő tárgyú kutatási eredményeinek kölcsönös felhasználása képezi a konferenciasorozatot előhívó alapgondolat tárgyát. S ezzel együtt – mivel a romantika korának kutatásáról van szó – természetesen figyelembe veszik a romantika korának kutatásában bekövetkezett változásokat is.
Az 1990-es években a Nicholas Jardin nevével fémjelzett cambridge-i tudománytörténeti iskola a változások lényegét a megismerés színtereinek (scenes of inquiry) fogalmában összegezte. A cambridge-i vonaltól elkülönülő megközelítések a kora romantikáról kialakult képet átalakítják, mint ahogy teszi ezt például Theodore Ziolkowski; az ő koncepciója képezte a konferencia és a kötet alapját is.
Visszatérve az idei év konferenciájára, amelynek témája a romantikus tudományok és tudós-sztereotípiák fogalma volt, három témakört jártak körül az előadók. Az első a romantikus tudományok fogalmának filozófiatörténeti háttere, a második a romantika korának tudósai, a harmadik pedig a romantikus tudós alakja az irodalomban és a művészetekben.
A sort Békés Vera tanulmányának bemutatásával érdemes kezdeni, amely a romantika tudáseszményéről szólt Minden tudomány a közvetlen tudás hiányából sarjadt címmel, s folytatva a Schelling-idézetet: „El fog jönni az idő, amikor megszűnik a tudomány, s helyét a közvetlen tudás foglalja majd el.” Békés Vera kifejti, hogy Schelling itt arra mutat rá: a tudományos tudás csakis közvetett lehet, a tudás útja tehát a közvetetten keresztül jut el a közvetlenig.
Mészáros András Ki lehetett filozófus az 1830-as években? című előadásában egy esettanulmányt vázolt fel, amelyen belül arra kereste a választ, hogy Petőcz Mihály orvos és filozófus bölcseleti teljesítménye – amelyre még Németországban is reagáltak – miért maradt visszhang nélkül Magyarországon. A magyarázatot a megelőző irodalmi vitákban (Pirker-pör, „Athenaeum miatti zajgások”) kialakult befogadásstratégiában találta meg, amely a magyarnyelvűséget alapvető kritériumként fogadta el.
Weiss János Novalis matematikai filozófiájáról tartott előadása egy Novalis-fragmentumból indul ki: „A matematika igaz tudomány, mert általunk megkonstruált ismereteket tartalmaz, a szellemi öntevékenység produktumait, mert képes arra, hogy módszeresen zsenializáljon. …A matematika művészet, mert a zseniális eljárást szabályokba foglalja, mert arra tanít, hogy zsenik legyünk, mert a természetet az ésszel helyettesíti.” Novalis szerinte a művészet és a tudomány romantikus eszményét teremti meg, amikor ezeket a gondolatait továbbfűzve végül arra az eredményre jut, hogy „az egyik tudomány semmi a másik nélkül, és így létrejönnek a tudományok misztifikációs kísérletei, és a filozófia csodálatos lényege mint tisztán ábrázolt a tudományok szimmetrikus alap-figurájává alakul át”.
Gyenge Zoltán Schelling 1810-ben a stuttgarti egyetemen tartott magánelőadásainak szövegét vizsgálva arra a megállapításra jutott, hogy Schelling gondolatai egy meglepő tudományfelfogást is tükröznek, mégpedig azt, hogy „a legmagasabb értelemben vett tudomány, vagyis az a tudomány, amelyet közvetlenül a lélekre vezethetünk vissza – a filozófia”.
Ferencz Sándor Hegel filozófiatörténetéről szóló előadásában a német filozófus által kevésre becsült filozófiatörténet-írók védelmében fogalmazta meg mondandóját.
Mester Béla A „tudós” mint társadalmi szerep a 19. század magyarországi vitáiban című hozzászólásában megállapította, hogy a tárgyalt korszakban válik el egymástól világosan a filozófia és a tudomány világa, ami lehetővé teszi, hogy a filozófia művelői a tudományt, a tudósok pedig a filozófiát mint olyat ítéljék meg. Az előadás kimutatta, hogy a hegeliánusok a tudományosság kritériumának tekintették a hegeli fogalmiságot, azonban szembekerülnek az éppen kialakulóban lévő szaktudományok képviselőivel. A másik oldalon Szontagh éppen mint tudományellenest utasította el ugyanezt a hegeli fogalomrendszert. A kétféle – hegeliánus és antihegeliánus – tudománykép az előadás szerint úgy vált tudóssztereotípiák forrásává, hogy összetalálkozik a nyilvánosság szerkezetének átalakulásával. Az új, nem tisztázott szabályrendszerű térben bizonytalanul mozgó tudós figurája lesz a sztereotípiák alapja, amelyek először a betegség romantikus metaforáival írják le azt a jelenséget, amely valójában a polgári nyilvánosság normáihoz való alkalmazkodás tömeges kulturális sokkja.
Gurka Dezső Ørsted korai munkásságának természetfilozófiai aspektusai című előadása azt vizsgálta, hogy hogyan értékelhetők Ørsted munkásságának természetfilozófiai aspektusai a romantikus tudományok fogalmának aspektusából. Az előadás amellett érvelt, hogy e hatásmechanizmust a már említett „megismerés színterei” fogalommal lehetne legpontosabban leírni.
A romantika korának tudósai című témakörben Tanács János Valóban univerzális-e egy univerzálisnak hitt matematikai probléma? A párhuzamosok problémájának státusza a 18–19. század fordulóján című szövege a Bolyai János-féle nemeuklideszi geometriához vezető Párhuzamosok Problémájának státusában a 18. század végén bekövetkező változást vizsgálta.
Krász Lilla előadása (Orvosi felvilágosítás, felvilágosító orvosok a 18/19. századforduló Magyarországán) megállapította, hogy az orvosok felvilágosító tevékenységükkel egyrészt hosszú távon átalakították a korabeli „egészségügyi piacot”, maguknak szerezve meg az egészségügyi szolgáltatások jelentős területeit, másrészt az anyanyelven megfogalmazott, sok műfajú (katekizmus, ritmusos versek, egylapos táblák stb.), hosszabb-rövidebb kiadványaik terjesztése révén maguk jelölték ki a tudás társadalmi exkluzivitásának végpontját.
Csorba F. László (Korai evolucionizmus) tanulmánya szerint a korai, Ch. Darwin előtti evolucionizmusban „evolúción” – a szó eredeti jelentésének („kitekerés”) megfelelően – a már meglévő, „preformált” csíra kibontakozását értették. A szexualitás lényegét fölismerve a preformált utódot a 18. századtól az ivarsejtbe helyezték, ezért alapozta Linné növényrendszerét (1735) az ivarszervek, a virág szerkezetére. Leibniz Monadológiájában hivatkozott a preformációra, Goethe pedig az „őslevél” variációiként értelmezte az összes növényi szervet (1798). Hasonló elképzelés nyilvánult meg William Herschel Kozmosz-virágoskert leírásában (1789). A visszafordíthatatlan kibontakozás eszméje először a történetfilozófiában és nyelvészetben jelent meg (így Bárány Péter Jelenséges Lélek-ményében, 1790), majd a természettudományokban a geológiában (W. Smith rétegtana), csak ezt követően a biológiában (Lamarck, Darwin) és a fizikában.
Both Mária felvilágosult világjárókról szóló előadásában megállapítja, hogy a kor gyakorlati kutatásait nemzetközi felfedezőexpedíciókkal kapcsolták össze, melyek kormányok és/vagy tudós társaságok megbízásait teljesítették. Adatgyűjtéseik egyszerre voltak gazdasági, kereskedelmi célúak és tisztán természettudományos kérdésfölvetéseket tisztázók. Az utazási naplók e kor gondolkodásának sajátos tükörképei. A hazai olvasóknak Molnár János Magyar Könyv-ház 1784-ben kiadott folyóiratának első négy kötete ad szinte teljes áttekintést az Európában megjelent útleírásokról.
Martinás Katalin Adam Müller, a romantikus gazdasági iskola kiemelkedő alakja címmel a német filozófus, diplomata, újságíró, közgazdász és az államelmélettel foglalkozó tudós munkáságát foglalta össze. A tudó nevével fémjelzett német romantikus közgazdaságtant a főáramlat, a liberális közgazdászok zsákutcának, értelmetlennek találták, az előadás viszont éppen amellett érvel, hogy a lenézett romantikus elmélet újrafelfedezése megtermékenyítő lehet, az új paradigmának a romantikusok kritikáit, az általuk felvetett problémákat be kell építenie az elméletbe.
Kurucz György (Göttingentől Keszthelyig – Asbóth János és Rumy Károly György szerepe a magyarországi agrárszakoktatásban) a Festetics György által alapított felsőfokú mezőgazdasági szakoktatási intézmény, a Georgikon oktatási rendszerét, illetve az iskola gyakorlati gazdasági hátterét biztosító mintagazdaságának működésében részt vállaló ökonómiaprofesszor, Asbóth János és az egykori késmárki evangélikus líceumi tanítványa, Rumy Károly György keszthelyi ténykedését mutatta be.
A romantikus tudós alakja az irodalomban és a művészetekben elnevezésű szekcióban Bartha Judit előadása a Tudósok, mágusok, kuruzslók E. T. A. Hoffmann elbeszéléseiben címet viselte. Témája a magnetizmus volt, amely az előadó megállapítása szerint központi szerepet töltött be a romantika népszerű tündérmeséiben és rémtörténeteiben. Hoffmann elbeszéléseiben a magnetizmus tudományos és művészi magyarázatainak keveredése figyelhető meg. A dolgozat néhány jellegzetes hoffmanni elbeszéléstípust mutat be, amelyekben a magnetizmus megjelenik mint orvoslás-kuruzslás, alkimizmus-kabbalizmus, mérnöki mechanika és varázslótudomány. A valódi művészmágia Hoffmann esztétikai teóriája szerint annak a lehetőségnek a kifejezése, hogy az aranykortól elszakadt jelenkori világ művészetében még hiteles formában megelevenedhet a természet ősi varázslata.
Somhegyi Zoltán Carl Gustav Carus sokoldalúságáról tartott érdekes beszámolót, akinek tevékenységében a tudomány és kultúra mai kategóriái szerint igen távoli területek művelése kapcsolódik össze: természettudomány, pszichológia, művészetelmélet és aktív művészeti tevékenység, művészet- és tudományszervezési munka, kiterjedt levelezés és útleírás. Összefogni, összefoglalni, áttekinteni, szintetizálni igyekezett mindezt, s a különbségek összehasonlítása révén valami új, magasabb egység elérésére törekedett.
Zemplén Gábor látványában is gazdag előadása Goethe optikai tanulmányait tárgyalta, és sok érdekes adalékkal szolgált a költő színelméletével kapcsolatban.
Valastyán Tamás Novalis műveiben, nyelvezetében mutatta be a természettudomány és az irodalom szoros kapcsolatát Fémfák és kristályfüvek (Krízis, episztémé, poézis Novalis költészetében) című előadásában.
A négy multidiszciplináris konferencia alapján, amelyeknek résztvevői között találunk filozófust, művészettörténészt, irodalomtörténészt, természettudóst, nyelvészt, elmondhatjuk, hogy a szervezőnek s munkatársainak köszönhetően a 18–19. század fordulójának bizonyos holisztikus képe kezd kialakulni tartalmas szakmai munkájuk nyomán, amelyet a jövőben is folytatni terveznek.

Rövid URL
ID2371
Módosítás dátuma2016. szeptember 5.

Koncsol László: Az a világ nem az én világom volt – Rendhagyó pályakép a 75 éves Koncsol Lászlóról

Koncsol László nevéhez több jelző párosult: polihisztor, humanista, egyszemélyes katedra. Valószínűleg mind igaz a maga módján. Pályáját akár a tipikus (cseh)szlovákiai magyar entellektüel életútjának is...
Bővebben

Részletek

Koncsol László nevéhez több jelző párosult: polihisztor, humanista, egyszemélyes katedra. Valószínűleg mind igaz a maga módján. Pályáját akár a tipikus (cseh)szlovákiai magyar entellektüel életútjának is tarthatnánk, de még annak is atipikus. Miközben iskolát teremtett, mértéket szabott, műveltségével kimagaslott kortársai közül, s emberi tartása is példát jelenthetett, tökmagjankók üldöző hordái elől volt kénytelen menekülni. Aki egész életében másra sem vágyott, mint múzsákkal társalogni, másokat gyámolít, holott bárki másnál több teher alatt kell görnyednie.
Tanár, kiadói és folyóirat-szerkesztő, költő, műfordító, kritikus, irodalomtörténész, nyomdász, helytörténész, kényszerű szabadúszó, de elsősorban Ember. Népének, néhány évig a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház főgondnokaként egyházának szolgája. Pályám egy hosszúra nyúló periódusában volt szerencsém néhány hónapig együtt dolgozni vele egy nyomdában. Jómagam korrektorként, ő egy kategóriával feljebb – minő paradox! – revizorként. Furcsa társaság volt: kirúgott tanítók, elcsapott szerkesztők, a paranoiás rendszer beilleszkedni és megfelelni képtelen alakjainak afféle hrabali gyülekezete. Koncsol még a nyomdai munka gályapadján is azt figyelte, honnan jöhet a löttyedt vitorlát megrebbentő fuvallat, miközben húztuk a képzeletbeli evezőt. Hasáb- és oldalkorrektúrák olvasása közt (akkor éppen) vajdasági szlovák költőket fordított és görögül tanult. Cédulázni kezdett egy majdani magyar–szlovák nagyszótárhoz. Vagy csak úgy, egyszerűen mesélt, s én arra gondoltam, ennek az elcsapott és megtűrt embernek bárhol a világon katedra járna. Máig hálás vagyok neki ezért, de sosem mondtam neki. Hetvenöt évesen is megbocsátással emlékszik üldözőire, akik megkeserítették az életét. Összegez és mérlegel, és nehéznek találtatik. Károlyfalui lakásán faggattam.

1936-ban, az első Csehszlovák Köztársaság jobblétre szenderülése előtt két esztendővel születtél.
– Június elsején, a gyermeknapon. Katicám, a hitvesem mondogatta, hogy soha nem nő be a fejem lágya, örökké gyermek maradok. Volt is benne valami, mert elég élhetetlen ember vagyok; a hivatásom is erre predestinált, akivel mindenki könnyen kibabrál, aki nem tud harcolni az érdekeiért. Na de itt vagyok, megértem a hetvenötödik évemet, és nincs panaszom az életre.

Szellemi harcokat vívtál, ami messze nem azonos az ügyefogyottsággal.
– Így is lehet mondani. Ez fennkölt változata annak, amit az ember egész életében csinált, mert a hivatásom félig indifferens, társadalmon kívüli hivatás. Mert ugyan kit érdekel a költészet, irodalom? Egy kisebbséget. De ugyanakkor érintkezik a társadalmi mindennapokkal is, az emberi társadalom – ha úgy tetszik, a politika – érdekszféráival, tehát olykor óhatatlan az ütközés. Különösen a bukott rendszerben volt így, amikor a rendszer mozgatói, éltetői árgus szemmel figyelték, mit ír, mit mond az ember. Jóllehet soha nem akartam harcos tagja lenni a társadalomnak, mégis kénytelen voltam belemenni konfliktusokba. Nem én akartam, belerángattak és beletuszkoltak. Sajnos, ezek a konfliktusok egzisztenciálisan is sújtottak, egész életemen végigkísértek. Adott volt már csak azért is, mert édesapám református lelkész volt, magyar ember, egy csehszlovák nacionalista, soviniszta, olykor fasisztoid, magát ugyan demokratikusnak nevező, ráadásul deklaráltan ateista, egyházellenes rendszerben, amelynek olykor a papok meg a papok gyermekei, hozzátartozói is áldozatul estek. Nekem szerencsém volt, mert édesapámat a falum vezetői szerették, tisztelték, nem akartak neki rosszat. Nekem sem, jó kádervéleményeket írtak rólam, így majdhogynem akadálymentesen tanulhattam, végezhettem el a középiskolát, majd az egyetemet.

Azért ez biztos nem volt ilyen egyszerű.
– 1942-ben kezdtem iskolába járni, a deregnyői református elemi iskolába. Deregnyő túlnyomó többségében magyar ajkú település, akkor Magyarország része volt. Aztán jött a front, majd a háború után csehszlovák iskolába kellett járni. Két évig küszködtem, nem tanultam, nem értettem a sűrűn cserélődő tanító nénik nyelvét; ők nem tudtak magyarul, mi nem tudtunk szlovákul. 1947 nyarán édesapám megelégelte a dolgot: Fiam, ennek semmi értelme, nem tanulsz meg semmit. Mit szólsz Sárospatakhoz? Mit szólhattam volna? Nálunk Pataknak kultusza volt. Egyrészt közel esett, légvonalban negyvenöt kilométerre, másrészt édesapám, nagybátyám, sőt minden ősöm vagy debreceni, vagy pataki diák volt. Ez volt a mi forrásvidékünk. Persze hogy föllelkesültem. De akkor szökdösni kell ám, át a határon (mert útlevelet természetesen nem kaptunk)! Hát akkor szökdössünk, feleltem.

Ebbe már korábban is belekóstoltál.
– Igen, 1945 késő tavaszán. Kiszállt hozzánk két csendőr a szomszédos Budkáról (ott volt az őrs), és közölték, egy óra múlva visszajönnek, addig csomagoljunk össze ötven kilót, visznek bennünket Csehországba. Ők elmentek a cigánysorra valami tyúklopásügyet elintézni, mi meg gyorsan összekaptuk azt a bizonyos ötven kilót, és nekivágtunk az útnak – természetesen Magyarország felé. Édesapám, édesanyám, nővérem, jómagam meg Kismama, édesanyám nevelő mamája, nekem nevelő nagymamám később, mert édesanyám meghalt 1946-ban. Árkon-bokron, erdőn, Laborcon át. Kiszeli bácsi, az erdész vitt át bennünket a csónakjával. Minden pillanatára emlékszem az útnak. Fejfájós kisfiú voltam, akkor is kegyetlenül fájt a fejem. A folyó bal partján pihentünk le egy fa alá, az iski kertek alatt, amelyek lefutnak a Laborcig, édesapám pedig ment Abarára, Erdélyi Mihály tiszteletes úr parókiájára, Erdélyi Géza barátom, püspök testvérem édesapjához, hogy valamiképp biztosítsa az utunkat Bodrogszerdahelyig, a szlovák–magyar határig. Az éjszakát Erdélyi Mihály bácsiéknál töltöttük, az abarai parókián, és másnap átszöktünk a határon. Pontosabban a magyar határőrök vittek át bennünket, akik lovas szekérrel jöttek értünk a vonalra. Két mozzanatra emlékszem tisztán. A két határőr közül az egyik azt mesélte a társának, hogyan szedett le egy puskalövéssel egy magasban keringő gólyát. Ez engem, kilencéves gyereket, megdöbbentett, mert a gólya szent állat, nem szabad bántani. A másik, amikor a nővérem, a 17-éves Éva megkérdezte a határőröktől: „Tessenek mondani, már Magyarországon vagyunk?” „Igen, már Magyarországon vagyunk.” „Itt már szabad magyarul beszélni?” „Persze, hogyne! Tessék nyugodtan magyarul beszélni.” S a nővérem elsírta magát, ott zokogott hátul a szekérkasban. Nálunk akkor a magyar szóért pofon járt. A Kisvárda melletti Gyulaházára mentünk (ahol a dédapám református lelkész volt, ott is van eltemetve). Ott élt és gazdálkodott a nagybátyám, édesanyám bátyja, Szeles Gábor. Náluk töltöttük az egész nyarat. Nyár végén visszajöttünk, legálisan, mert akkor még a szovjet–magyar és szovjet–csehszlovák demarkációs vonalat nem zárták le, s át lehetett járni. Igaz, édesapámat kissé „feltartották” az oroszok, de másnap ő is hazajött. Kisvárdáról elvonatoztunk Csapra, onnan Ungvárra, majd Nagykaposra. Kaposról Kismamával gyalog vágtunk neki a tizenkét kilométeres útnak, amely szétbombázva, harckocsik lánctalpától felmarva szinte járhatatlan volt. Arra vonult két hétig Dargó felé a második ukrán hadsereg. Mégis, egyszer csak szekérzörgést hallunk, s mögöttünk feltűnik egy deregnyői ember. Koporsót szállított. Kismama felszállt a bakra, én meg beültem a kasba, és a koporsóba kapaszkodva rázódtam Deregnyőig. Megérkeztünk, meglátogattuk a halottat, ott volt kiterítve szegény.

Korán, gyerekfejjel kerültél közel a halál és az élet misztériumához, hiszen édesapád temetett, keresztelt, esketett. Milyen volt az élet Deregnyőn?
– Nekem mindig ott kellett lennem a temetéseken. Deregnyő? Gazdagon rétegzett falu volt, minden vonatkozásban. Éltek ott jó gazdák, kevésbé jómódú, de a gazdálkodásból megélő, aztán szegény emberek, reformátusok, római katolikusok, tíz zsidó család, zsellérek, s körülbelül kétszáz cigány a falu keleti végében. A falu nyugati végén az „amerikások” módos, csinos házai álltak, és hát ott székelt a Lónyay család. Ők a 19. században még csak földbirtokosok voltak, Lónyáról jöttek, a Felső-Tisza vidékéről, és szép kastélyokat építettek a környéken. Deregnyői klasszicista kastélyukat Lónyay Gábor építtette 1836-ban, a templommal egy időben, száz évvel a születésem előtt. Ő reformpárti politikus volt, országgyűlési képviselő, Zemplén megye küldötte, a sátoraljaújhelyi megyeházán szolgált Kossuthtal és Kazinczyval együtt. Kazinczy volt a megye levéltárosa, szekéren járt be Széphalomról Újhelyre. Kossuth és Lónyay Gábor olyan jó barátságban voltak, hogy Kossuth egy időben Deregnyeyként írta alá a cikkeit. Nyilván látogatták egymást, és Kossuth többször megfordult Deregnyőn. Lónyay aztán Kazinczy egyik leányát vette nőül, s hozta Deregnyőre. Kazinczy számos levelet írt nekik, huszonhat kötetben megjelent levelezésében olvastam őket. Később, miután Lónyay Elemér elvette Rudolf trónörökös özvegyen maradt leányát, a belga főhercegnőt, Ferenc József hercegi rangot adott neki, magát a családot grófi rangra emelte. 1944-ig, amíg el nem mentek a front elől, gyakran találkoztam velük. Az öreg grófnő, Sztáray kontesz minden csütörtökön délután szertartásosan lejött édesapámhoz a parókiára, és eltöltött ott egy órát. Olyankor nekem is be kellett mennem, kezet csókolnom a grófnőnek, aki nagyon kedves botozó öreg néni volt, mindig megsimogatta a fejem, és mindenfélét kérdezett. 1944 húsvétja előtt a szokásos viziten azt mondta, kisfiam, remélem, eljössz, és megöntözöd húsvétkor a kisunokám, Marikát. Erre nem lehetett nemet mondani. Húsvétkor lejött értem a nevelőnő, előállították a négy-ötéves kis Marikát, én borzasztó zavarban voltam, elrebegtem a verset, és annak rendje-módja szerint a kölnivízzel szembelocsoltam a kis konteszt, aki üvöltött, mint a sakál. Majd összeestem szégyenemben, mindenki eltűnt, csak az öreg grófnő maradt ott vigasztalni.

Már hatévesen olvastál, s minden arra rendelt, hogy szellemi pályára lépj.
– Persze, sokat olvastam. Édesapámnak volt vagy két-háromszáz kötetes könyvtára, ott sorakoztak az Erdélyi Szépmíves Céh kötetei, Tamási Ábel-trilógiája, Kós Károly, Nyírő József. Petőfivel kezdtem, majd a Toldit olvastam el, s persze Benedek Elek meséit. Azokat imádtam, s a barátaimnak is felolvastam őket. S persze Móriczot, Kodolányitól a Julianus barátot, ki tudja, hányszor. Ezzel kapcsolatban is van egy emlékem. Pataki diák voltam, tizenhárom-tizennégy éves. A kisdiákok mendikások voltak, a nagydiákkal, aki már prédikált sátoros ünnepeken. Hejőbábára mentünk Bögödi Dezsővel, aki nyolcadikos gimnazista volt, s őneki kellett prédikálnia Szendrey László keresztapám templomában. Utazunk, a nagydiák meg a kisdiák. Beszélgetünk. Mit olvasol, kérdi Dezső. A Julianus barátot, nem tudok betelni vele. Te Kodolányit olvasol?, csodálkozott. Kodolányi nekünk jó barátunk! Kodolányi az ő falujában, Balatonfőkajáron volt lelkész (ma az általános iskola az ő nevét viseli), s a front alatt, mivel nekik volt tehenük, ők látták el a Kodolányi családot tejjel. Szoros kapcsolatban voltak. S mit ad isten, vagy tíz éve ott vagyok Patakon a nővéremnél, jövünk ki a templomból, a szokásos beszélgetés a templom előtt, s azt mondja a nővérem: Dezső, hadd mutassam be neked az öcsémet, Koncsol Lacit Pozsonyból. Rám néz, s azt mondja: te voltál a kisdiákom! Te voltál a mendikás 1949-ben, amikor Hejőbábán prédikáltam. S te olvastad Kodolányit. Nos, ez a Bögödi elvégezte a teológiát Debrecenben, lelkész lett. Péter János volt a püspöke, aki később Kádár külügyminisztere volt, és teljesen beállt a kommunista vonalba. Bögödinek valami konfliktusa támadt vele. Fölment Péter Jánoshoz a püspöki hivatalba. Összevesztek. A végén Bögödi az arcába vágta: Te nem vagy az én püspököm! És lekent Péter Jánosnak egy hatalmas pofont. Péter János rendőrkézre adta, beperelte, elítélték, megfosztották a palástjától.

Lépjünk át ismét a határon, Sárospatakra.
– 1947-ben édesapámmal átszöktünk a határon Újhelynél, ő otthagyott engem a Humán Internátusban, én meg bőgtem egy sort. Tizenegy éves kis kölyök voltam! De hát ez volt a szokás, így neveltek a gyerekből embert. Rengeteget szökdöstünk, csapatostól, szólóban, mikor hogy alakult. Ha jól emlékszem, Sárospatakon akkor 65-70 felvidéki diák tanult a gimnáziumban, illetve a tanítóképzőben, Gömörtől keletig. Huszonnyolc alkalomból sikerült huszonhétszer úgy átszöknöm, hogy nem csíptek el. Ez nem jelenti azt, hogy nem találkoztunk határőrrel vagy finánccal, de behunyták mindkét szemüket. Tudták, mi zajlik nálunk.

Sárospatak meghatározó volt az életedben.
– Patak csodálatos volt. Ott erősödtek fel azok az impulzusok, amiket hazulról hoztam. Ötszáz éves intézmény, amely röptette az emberek ezreit a világba, nemcsak Magyarországra, de szó szerint a nagyvilág minden szegletébe. Kisdiák voltam, amikor kiszakadtam onnan, az ötödik–hetedik osztályt végeztem ott (az ötödiket kétszer, egyszer szlovákul, aminek semmi értelme sem volt). Kitűnő tanuló voltam. Kiváló angoltanárunk volt, Dévay Jenő, aki belénk préselte az angolt. Olyan kiejtést trenírozott belénk, hogy négy évvel később, miközben már nem tanultam angolt (Komáromban franciát), az egyetemen, ahol volt fakultatív angolom, az angoltanárunk, született angol, azt kérdezte, mikor jöttem el Angliából. Én? Soha életemben nem jártam Angliában. Maga angol? Dehogyis, magyar vagyok. Nem létezik! Honnan ez a tökéletes oxfordi kiejtése? Kiváló tanáraim voltak Sárospatakon. Hol van az a Sárospatak? Ez volt Patak öröksége. A másik a zene. Én akkor muzsikusnak készültem. Kiváló zongora- és orgonatanárom volt. Tóth Kari bácsi a tanítóképző tanára volt, mellesleg orgonaművész, s átjárt hozzánk órákat adni. Anyák napján, madarak és fák napján, egyéb alkalmakkor a pataki református templomban kis hangversenyeket rendeztek. Azt mondja Kari bácsi: na, Laci, akkor felkészítelek, egy Bach-prelúdiumot fogsz játszani a templomi hangversenyen. Teli volt a templom. Kari bácsi beállította a manuált, a regisztereket, adott egy-két tanácsot, és zenéltem. De furulyáztam, énekeltem az énekkarban, rengeteget gyakoroltam. S olvastam. Nehéz egzakt módon megfogalmazni az egészet: a hagyományok, a légkör, a környék, a hegyek, a szőlők, a kirándulásaink, a Bodrog – egy mesevilág.

Sárospatak után, amikor lehetőség adódott, itthon folytattad a tanulmányaidat.
– Dunaszerdahelyre kerültem, mert egyedül ott volt teljesen kiépített magyar polgári iskola, ott sikerült annyi magyar pedagógust összetoborozni. Elvégeztem a negyedik polgárit, s mert égető hiány volt magyar pedagógusokból, jelentkeztem a pozsonyi tanítóképzőbe. Elvégezték az összes orvosi vizsgálatot, jól látok, jól hallok, nem bicegek, nem vagyok bandzsa satöbbi. Alkalmas. Jött a válasz: nem vehetnek fel (édesapám ugye, pap volt), de a jelentkezésemet továbbítják a komáromi magyar tannyelvű gimnáziumba. Itt Turczel Lajos tanár úrnak köszönhetően fölvettek. Az igazgató kézbe vette a jelentkezési lapomat, s közölte, ez a gyerek ideológiai ellenség, nem vesszük fel. Klerikalizmusával megfertőzi a többieket. Erre Turczel: de hát ez kitűnő tanuló, Sárospatakon járt iskolába, kitűnően végzett Dunaszerdahelyen. Hiszen ez egy kincs, igazgató elvtárs! De hát papgyerek! Na és? Hát nem tudod, igazgató elvtárs, hogy a magyar református papok mindig a nép fiai voltak, és mindig a nép szeretetére nevelték őket? Na de a klerikális szellem, replikázott az igazgató. De igazgató elvtárs – így Turczel –, bízol-e te a mi szocialista iskolánk nevelő hatásában? Persze, hogy bízok. Na hát, akkor felvesszük, s majd mi átneveljük! Fölvettek. Nemcsak engem, vagy hét papgyereket; az én példámra hivatkozva jött Erdélyi Géza, Borza Dani, Nagy Erzsike, a Czókoly tanár úr későbbi felesége, meg mások. Komárom érdekes iskola volt, a tanárok olyanok, amilyenek, kiválóak, gyengébbek, orvosok, mérnökök tanítottak, de voltak jók is. Turczel Lajos volt a ragyogó példa. Volt két kiváló történelemtanárunk, Koval bácsi meg Dušek, aki archeológus volt, Czókoly tanár úr fenomenális matekos, aki még velem is meg tudta szerettetni a matematikát. Ott ment tönkre viszont a zongoratudásom. A Népesből érkezett Takács Bandi vezette a tánckart. Erdélyi Géza, a püspök például szólót táncolt. Én meg zongoráztam, én voltam a korrepetitor. Kegyetlen dolog volt, egy sémára ment minden, kotta nélkül, s ez a zenei favágás teljesen tönkretette főleg a bal kezem. De egészében véve hálás vagyok Komáromnak, mert elvezetett az egyetemig.

Ahová főleg a magyar kedvéért felvételiztél.
– Szlovákul nem is tudtam, de mivel magyarból és történelemből megfeleltem, fölvettek. Oroszból csak ragozni tudtam, meg szövegeket mondani, amit bemagoltattak velünk Komáromban, Puskintól, Lermontovtól. Azt mondja a felvételiztető tanár: mondjon még valamit Puskinról. Nem tudok többet, én magyar vagyok. Maga magyar? Akkor beszéljen magyarul, én a kolozsvári egyetemen végeztem. Ruszin gyerek volt. Nekem az orosz klasszikusok a kisujjamban voltak, Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Csehovot, Turgenyevet, Lermontovot, Mereskovszkijt olvastam. Szárnyra keltem. A tanár bámult: miféle könyvtár volt ez a komáromi? Megjegyzem, a többiek akkor olyanokat olvastak, mint A távolban egy fehér vitorla, Az acélt megedzik, Csendes Don (utóbbi még hagyján), vagyis szovjet irodalmat. Szlovákul az öreg Ondrušnál felvételiztem. Csodálatos ember volt. Később elmesélte, hogy amikor Okáliék szervezték a bandájukat, hogy meggyőzzék a magyarországi szlovákokat, hogy „matička ich volá” (hívja őket anyácska), őt is beszervezték mint nyelvészt, de hamar átlátta, mekkora gazemberség az egész, és ezt a pofájába is vágta Okálinak, aki azonnal hazaküldte. 1956 decemberében vizsgáznom kellett nála szlovák nyelvtanból. Azt mondja, menjek fel a lakására. Meglepődtem. Leültetett, megkínált, elkérte az indexem, beírta a vizsgát. Mit szól ehhez a szörnyűséghez, ami Budapesten zajlik?, kérdezte. Tudja, mi van ott? Persze, állandóan hallgatjuk a rádiót. Megbeszéltük, milyen szörnyűség, hogy Magyarország már megint vérzik. Ez volt a vizsgám. Abszolúte magyarpárti volt.

Ha nem itt és most, rosszkor és rossz helyen, akkor – említed – zenész lettél volna.
– A nővéremnek volt otthon zongorája, amit a nagybátyjától kapott ajándékba, de azt magával vitte Sárospatakra, amikor áttelepült. Tehát zongora nélkül maradtam. Dunaszerdahelyen még erős zenei ambícióim voltak, de egyrészt nem volt megfelelő tanárom, másrészt nem volt hol gyakorolnom. Komáromban pedig jött a tánckar, úgyhogy erről lemondtam. Már csak nosztalgiáim voltak, egészen addig, amíg a fiam hét­éves nem lett, s 1967-ben vettem egy pianínót. Vettem kottákat, főleg Bachot, mert Bach a mindenem, és elkezdtem újra gyakorolni. Szereztem egy kiváló zongoratanárnőt, aki fél évig foglalkozott velem, s a végén már azt kérdezgette, mikor akarok fellépni nyilvánosan. Nevettem rajta. Köszönöm, de én csak a magam gyönyörűségére akarok muzsikálni. Aztán abbahagytam ezt is; az Irodalmi Szemlét szerkesztettem, s ott aztán volt feladatom bőven.

1959-ben szereztél magyar–szlovák szakos bölcsészdiplomát. Utána egy gömöri „kitérő” következett.
– Nyáron nőül vettem a nógrádi Perséről szerelmem, Nagy Katicát, s miután őt Feledre helyezték, mentem utána. Akkor még ez volt a szokás. Engem nem helyeztek el sehova, de a rimaszombati járási tanfelügyelő – legyen áldott az emléke – elfogadott engem, és beküldött Csontos igazgató úrhoz a rimaszombati iskolába, aki összekapart nekem annyi órát, minden szinten – negyedik elemitől az esti gimnáziumig –, hogy megkaphattam a hatalmas, 920 koronás fizetésemet. Feleden laktunk egy kúriában, Póloséknál, a színész Pólos Árpi szüleinél, onnan jártam be Rimaszombatba. A hadsereg huszonkét hónapja után két évig tanítottunk Katicával Harkácson. A községnek pár éve díszpolgára lettem. Persze, ott is megkeserítették az életünket igazgatók (szlovák igazgatók, sajnos), akiknek valamilyen okból nem tetszettem, talán féltették tőlem a pozíciójukat. Pedig hát nem volt mit félteniük, nem törtem karrierre, s nem is törhettem volna, nem voltam párttag, édesapám okán tudtam, hogy abban a rendszerben esélytelen vagyok ilyesmire. Meg nem is érdekelt, nem akartam soha vezetni, dolgozni akartam tisztességesen.

Hogyan lettél kritikus?
– Mindig voltak bennem szépírói ambíciók, de… Még egyetemi hallgató koromban kezdtem verset írni, de rájöttem, hogy nem vagyok szinkronban a korral, idővel, a problémákkal. Az a világ, amiben éltem, nem az én világom volt. Aztán belegondoltam: édes istenem, hát én rossz káder vagyok! Bármikor belém köthetnek: ahá, a piszkos osztályellenség! A piszok ideológiai diverzáns! Ilyeneket ír. Erre, sajnos, néhány alkalommal sor is került. Másokkal, munkás- és parasztszármazású pályatársaimmal ellentétben „karámon kívül” voltam. Ők leírhatták, „Nem hajlok se új, se régi úrnak”, én nem. Viszont van az emberben egy ösztön. Elkezdtem sündörögni Cselényi, Tőzsér (a Nyolcak), az Irodalmi Szemle körül. Majd egyszer Dobos László a kezembe nyom egy könyvet, Szőke Jóska első könyvét, Az asszony vár-t: fiú, írjál róla kritikát! Huszonkét éves voltam. Elolvastam, átgondoltam, jegyzeteltem, s megírtam róla a véleményem. Dobos közölte a Szemlében. S akkor kapok Fábrytól (Fábrytól, az idoltól!) egy levelet, hogy hát ilyet! Ki ez a Koncsol? Telitalálat, ezt ő is írhatta volna! Nekibuzdultam, s írtam néhány kritikát. Turczel is biztatott: írjál, fiú, kritikusokra van szükség. Én ezt, sajnos, komolyan vettem. Akkor lettem kritikus, amikor még irodalom sem volt.

De azért megkerested magadnak a terepet: Weöres-, Pilinszky-, Vörösmarty-elemzéseiddel, vagy amit Bartók zenéjéről írtál, iskolát teremtettél.
– Ez már nem kritika volt, hanem valahol az irodalomelmélet és a zeneelmélet határterületeit kezdtem kutatni. Később ugyanis úgy tértem vissza a zenéhez (három évig a református egyház pozsonyi kántora is voltam, szívességből, mert helyettesítettem az Amerikába kiruccant kántorasszony, és megint Bach), hogy újra érdekelni kezdett a zeneelmélet, a polifónia, formatan, meg egyéb dolgok, s rájöttem, hogy a zenének és a költészetnek, mivel időben zajlik – egy szonáta tíz-tizenöt perc, egy vers tíz-tizenöt perc, szemben a festészettel, szobrászattal, mert arra ránézel, és azonnal abszorbeálod – közös az eredete. A genezisük is azonos. Ergo, kell, hogy legyen valamiféle rokonság, affinitás a zenemű mélystruktúrái és a nagyjából korabeli költők műveinek a mélystruktúrái között. Mert ugyanabban a korban éltek, tehát kell, hogy a maguk eszközeivel azonos módon reagáljanak az adott korra és problémáira. Megvizsgáltam, és rájöttem, igazam van. Beethoven forradalmár volt. Köztudott, hogy az Eroicát a francia forradalom hatására írta. Petőfi meg át volt itatva ezekkel a forradalmi eszmékkel. Tehát Beethovennél a főtéma és a melléktéma úgy feszül egymásnak, hogy a főtéma kemény, kopogó, a melléktéma pedig lágy. A kettőt egymásnak ereszti, a kettő birkózik egymással, hol egyik, hol másik kerekedik felül, összefonódik, szólamokban lent, fönt, kevereg, kavarog, s egyszer csak kikristályosodik belőle a megoldás. Petőfinél ugyanez van: „Te a tavaszt szereted, Én az őszt szeretem.” És találkoznak középen, a forró nyárban. S ha végigmégy Petőfi versein, mindig ezt az antinómiát találod. A te és az én ellentétét. Amit Beethovennél. Az egész irodalomban és zenetörténetben megtalálod ezeket a párhuzamokat. Erre döbbentem rá, és demonstráltam négy-öt verselemzésen, hogy Pilinszky is, Bartók is egy gyökerű az építkezésmódban. De ez már egy új irányzat, új megközelítése az egész problémakörnek. Mondhatnám, zenei-lírai összehasonlító elemzés, amely valahol már az esztétikát súrolja, vagy abba szánt bele.

A normalizációs évek aztán végképp nem kedveztek a magadfajta gondolkodónak.
– Nézd. Duba, aki kétségtelenül a szlovákiai magyar próza legnagyobb alakja, ötvennyolc táján kezdett kibontakozni, de az igazán nagy műveit 1966–67 táján kezdte írni. Sosem felejtem, amikor a Szemlébe behozta az első igazán nagy novelláját. Azt hiszem, ez volt A sánta nyúl. Akkor kezdett tulajdonképpen kibontakozni a szlovákiai magyar irodalom. Akkor már lehetett volna valamit csinálni, de ugye, jött hatvannyolc s annak következményei. Ott vergődtünk a Szemlében. Szegény Gyula mint főszerkesztő közölte a Petrőci, a Szabó Béla hülyeségeit, Lovicseknek a felkelési rémálmát, ahol valami felvidéki magyar partizánnő dolgozott a szovjet ejtőernyősöknek fent, a szlovák hegyekben. Megrendítő volt, soha el nem felejtem. Gyula ezt nekem már meg sem mutatta. Tudta, hogy ott üt meg a guta, ha elolvasom. Mentem a nyomdába, kezembe nyomta a kéziratot, én betettem a táskába a többi közé. Komárom felé buszozva olvasni kezdtem. Uramisten, ezt a marhaságot! Ezt nem lehet! Nem adtam le Lelkes Rudinak, a szedőnek, hanem visszahoztam. Másnap mondom Dubának, akit értettem, tiszteltem és szerettem, szeretek máig: Gyula, ne haragudj, én ezt elolvastam a buszon, ez egy marhaság. Erre Duba: Értsd meg, közeleg a szlovák nemzeti felkelés évfordulója, és nekünk valamit le kell adnunk a Szemlébe. De Gyula, mondom, ezzel nem lehet kompromittálni a „szent ügyet”, a szlovák nemzeti felkelést, a lapról, rólunk, az irodalomról nem is szólva! Hozni kell, és kész. Elküldte, megjelent. Na erre azt mondtam, én ehhez tovább nem asszisztálok. Megyek.

Ekkor léptél ki az Irodalmi Szemléből?
– Akkor kezdtem a szabadúszást. Visszakanyarodva: 1974-ben bejött Gyurcsó Pista a Szemlébe (ő már akkor ki volt nyírva, a Csemadokban dolgozott), azzal az ajánlattal, hogy a Csemadok országos vetélkedőt szervez a szlovákiai magyar irodalomról. Volna-e kedvem összeállítani egy tetszőleges kérdéssort? A Csemadok megfizeti. Igent mondtam, s elkezdtem újraolvasni az egész csehszlovákiai magyar irodalmat. Akkor döbbentem rá, hogy ez már egy eleven, élő irodalom. Itt már megvannak a korrespondenciák az egyes komponensek között, itt már a múlt előrevetít valamit a jövőnek, a jövő visszaüzen a múltnak, a prózában megvannak az ívek és így tovább. Ez az irodalom már élő szervezet. Azt mondtam, eljött az ideje megírni a szlovákiai magyar irodalom történetét. Mit ad isten, jön Görömbei Andris a debreceni egyetemről, vendége a pozsonyi egyetemnek, megkeres, beülünk a Krymbe, s közli: azért vagyok itt, hogy megírjam a szlovákiai magyar irodalom történetét. Bandi, ez fantasztikus, mondom neki, ha megengeded, ez kihívás, mert én is pár hónapja határoztam el, hogy megírom. Legalább lesz két irodalomtörténet. Ő is elkezdte, én is elkezdtem írni.

Ebből született az Ívek és pályák?
– Ebből jöttek az elemzések, ívek és pályák, meg két-három hossz- és keresztmetszet. S ekkor kezdtem rákészülni arra, hogy szétnézek az egész magyar horizonton, tehát elkezdtem foglalkozni vajdasági írókkal, erdélyiekkel, sőt már nyugatiakkal, már amihez hozzájuthattam barátaim révén. Például Gömöri Gyuri küldött nekem könyveket Cambridge-ből. Aztán kezdtem szétnézni, hogy legyen egy olyan háttér, közeg, amibe ezeket az irodalmi mozgásokat belehelyezhetem. Ezt csináltam mindaddig, míg csak meg nem jelentek a színen a különböző fedőnevű emberek, sajnos, ismerőseim, akik révén alapos fordulatot vett az életem.

A dolgok logikusan vezettek ide, hiszen megvádoltak, hogy Duray Miklós szövegei a te lektorálásoddal jutottak ki az „imperialista” Nyugatra, és téged is bevitt a „fekete autó”.
– Egy apró sofőrrel és egy nagydarab, súlyemelő alakú tiszttel érkezett, és szállított a Február (Récsei) úti nagy épületbe, ahol Duray Miklós tetteivel kapcsolatban, második letartóztatása előtt kihallgattak. Orvoshoz készültem, nem voltam jól, kértem, halasszák el a műveletet, de azt felelték, nem lehet, mert az államügyész sürgeti őket. A másfél-két óra alatt egy polgári ruhás századossal társalogtam. Csak ő volt a szobában, s állítólag egy asztalba épített mikrofon, amely a szomszéd helyiségben dolgozó magnóba és néhány figyelő fülbe szállította szavaimat. A százados, aki jogot végzett, és később, látom, főtiszt – őrnagy – lett, úri módon bánt velem, és viszont. Halkan, nyugodtan beszélgettünk, a hosszú, részletes jegyzőkönyv is, amelyet Duray tárgyalásán mint tanúvallomást felolvastak, megfelelt annak, amit Miklós védelmében jónak találtam elmondani. A százados látszólag elhitte nekem, hogy nincs tevőleges kapcsolatom Durayval, s ettől fogva, miután ezt felismertem, őt mentettem és magyaráztam. Azt persze tudtam, hogy Miklós mindent magára vállal. Feleségem halálos rémülettel fogadta a dohánybűzt árasztó polgári ruhás hadnagyot (?), én viszont végig nyugodt és összeszedett maradtam. Beszervezni nem akartak, nem is céloztak rá, csak tanúvallomásomat íratták velem alá oldalanként, ahogy az ilyenkor szokás. Elolvastam, pontos volt, aláírtam. A százados lekísért a főkapuhoz, kezet fogtunk, s átadott a friss pozsonyi levegőnek. Bevillamosoztam a Cukor utcai tüdőröntgenre, fölmentem Doboshoz a Madáchba, és beszámoltam neki a történtekről. Este a feleségemmel kibuszoztunk Tőzsérhez, s neki is elmondtam, hol ütöttem el délelőtti unalmamat. Ő ebben több tapasztalatot gyűjtött be, diákkorában be-bevitték és kihallgatták. Az utolsó esti busszal indultunk volna haza, amikor láttam, hogy a nagy, füves térségen egy férfi és egy nő lohol a duruzsoló jármű felé. Szóltam a sofőrnek, várja meg őket; így is tett, s az Úr, a drága Gondviselő éppen Miklóst és feleségét, Zsuzsát terelte hozzánk; Zsuzsa édesapja, Szabó Antal nagytiszteletű úr lakott a közelben. A húszpercnyi utazás alatt beszámoltam neki délelőtti kalandomról, s mindent kiszórtam, ami az ő számára fontos lehet. Pár nap múlva letartóztatták, s következett a hosszú ügyészi huzavona.

Az akták szerint nacionalistának tartottak a megfigyeltetőid.
– Aki magyarként nemzete irodalmáról és az írásbeliséget ihlető valóságról nyíltan, nem a pártzsargon és az éppen érvényes ideológiai vonal szerint beszélt és írt, szerintük nacionalista volt. Ha szlovákként vagy románként beszélt nyíltan nemzetéről, az illetőt jó szlovákként vagy jó románként minősítették. Nem Okáli, Husák, Clementis volt a nacionalista, sőt annál is rosszabb, aki a szlovákiai magyarok likvidálására törekedett, hanem az, aki ezt szóvá tette. Ilyen primitív rugókra járt az ideológia kollektív elméje. Nézem a tartótisztek névsorát, és forog tőle a gyomrom. Ennyi léhűtőt tartott a rendszer, s mint egyetlen nap alatt kiderült, minden értelem nélkül.

Hogyan zajlott le mindez?
– Vissza kell térnem Gyurcsó ajánlatához. 1984-ben tehát elkezdtem olvasni a költőket. Rácz Olivértől: Állunk a sorban (1946), Gyurcsó Istvántól: Köbölkúttól jöttek a katonák, Csontos Vili bácsinak a 46-os, 47-es verseit a Zalaba környéki deportálásokról. Mondom: úristen, de jó versek ezek! Meg Dénes Gyurka, meg Bábi, Ozsvald. Hiszen ezek jól megírt versek, és kirajzolják az egész szlovákiai magyar történelmet! Kezdtem őket kigépelni, s a végén összeállt egy antológia. Ha összeállt, és megvannak a kötődések, azok a bizonyos korrespondenciák a szövegek között, meg kell írni hozzájuk a bevezető tanulmányt, ahol a versek magyarázzák a tanulmányt, a tanulmány magyarázza a verseket, és ez egységet alkot. Megcsináltam, 80 gépelt oldalon, és leadtam a kiadónak. Előtte megbeszéltem F. Z.-vel, aki igazgatója volt a Madáchnak. Z. Zs. volt a főszerkesztő egyébként. Szerződést kaptam a bevezetőre is, versválogatásra is. Kaptam egy előleget, valami tízezer koronát. Szabadúszó voltam, nagy szükségünk volt erre a pénzre, két növekvő gyerek, feleség, megélhetés, egyebek miatt. Megszülettek a belső és külső lektori vélemények, mindenki lelkendezett, fantasztikus, csodálatos, mindenki ajánlotta. Ültem a babérjaimon, lesz végre egy nagyszerű antológia, mindent bizonyítok, és mindenki ujjong. Eltelik pár hónap, kapok egy táviratot, menjek be a ki­adóba. Sejtettem, hogy baj van. Megyek Hubik Pistához, ő szignálta a táviratot, kérdem: Pista, mi van? Menj be Z.-hez, mondja. Szegény Z. feszeng, majd kiböki: F. azt mondta, hogy a bevezetőt meg kell húzni húsz flekkel, aláhúzta azokat a részeket, amiket ki kell dobni, a periodizáció nem jó, a Fábry-féle periodizációhoz kell ragaszkodni (tehát első, második és harmadik virágzáshoz – pedig, tisztelet, becsület Fábrynak, bebizonyítottam, hogy ez nem igaz). Aztán Fábryt ki kell dobni (A vádlott megszólal-ra hivatkoztam), azonkívül az első korszak, tehát 1945–48 nem létezik, csak azt az irodalmat lehet korszakolásnál számításba venni, ami akkor (in statu nascendi – a keletkezés pillanatában) megjelent könyv alakban. Te Zs., mondom, jól tudod, hogy akkor nem jelenhettek meg könyvek, de ezek a szövegek akkor születtek! Ez egy kriptokorszak. Zs. folytatta: ezt és azt a verset kidobni, szocialista verseket kell bevonni, traktort, szövetkezetet, téeszt, mit tudom én, mit. Mondtam, ne haragudj, én ezt nem tudom megcsinálni a meggyőződésem ellen. Ezen az én nevem lesz, azt pedig torzszülötthöz nem adom. Azt megtettük, hogy négyszer-ötször bementem, kurtítgattuk a szöveget, újra legépelték, az én költségemre. Belenyugodtam. Kaptam újra egy táviratot, menjek be. Közölték, hogy az egész előszó tanulmányom úgy, ahogy van, nem mehet. Egy évig hiába dolgoztam. Se könyv, se honorárium. Akkor azt mondtam nekik: a bevezető tanulmány és a válogatás egymást magyarázzák, tehát ha a bevezető nem mehet, az egész válogatás az értelmét veszíti. Vissza kell fizetnem az előleget. Szerződésünk van rá, ez jogtalan, s ez az egész tőlem függetlenül történt! Igen, mondta F. Z., de akkor én Z. Zs.-n hajtom be. Mire azt mondtam: visszafizetni nem tudom, mert az a pénz már elkelt a családomra, de ledolgozom. Adjatok lektorálandó kéziratokat, s azok béréből fizetem vissza nektek az előleget. Így történt.

De még nincs vége a történetnek…
– Igen, mert a könyv, az én válogatásom megjelent, válogatója: F. Z. és Z. Zs. És írattak elé Csandával egy formális előszót. Egyébként így jártam a Duba-válogatásommal is. Velem az égvilágon mindenki kitolt, én ilyen balek voltam.

S így lettél az, aminek sosem készültél: helytörténész.
– Danáš őrnagy elrendelte a megfigyeltetésemet, és ez természetesen nem maradt annyiban. Leadta a drótot a szlovák pártközpont illetékesének, Pezlár elvtársnak, Pezlár pedig kiadta az ukázt Sárkánynak, a Madách Kiadó akkori igazgatójának meg az embereinek. Leállították a folyamatban levő könyvemet, a Nemzedékem útjain mintegy hatszáz oldalas anyagát. Amikor Dubának leadtam a kéziratot, azt mondta, ez lesz az 1984-es esztendő nagy könyve. Exkluzív borítót terveztek neki a portrémmal, lektorálták bent és kint, fantasztikus lektori vélemények voltak, Turczel Németh Lászlóval és Illyés Gyulával példálózott. Megint csak jött a távirat, és tíz hónapi cirkusz után kimondták a végső ítéletet, hogy nem jöhet a könyv. Duba mint főszerkesztő még azt ajánlotta, próbálkozzam Rácz Olivérnél. Elvittem Ráczhoz a könyvem. Lacikám, ez óriási, lelkendezett, megcsinálom, ne félj! Megyek a Tátrába gyógykezelésre, viszem magammal, két hét alatt elolvasom, és küldöm. Mayer Judit behívott, ismét távirattal, Laci, jöjjön be. Azt mondja: Laci, nem tudom, hogy ez a gazember mit akar még elérni, hiszen már mindent megkapott! Miért, Juditka, mi történt? Jöjjön be, megmutatom, mit írt magáról. Megmutatta. Kiderült, hogy Sárkány megtudta, a kéziratom Ráczhoz került, aki fent van a Tátrában. Bevágta magát a szolgálati kocsiba, felrohant Ráczhoz, és közölte vele: Rácz elvtárs, pártunk és kormányunk azt követeli tőled, hogy ezt a kéziratot vágd el. És Rácz megtette. Csak egy példát mondok. Weöres Sándor kapcsán értekeztem a magyar nyelv ritmikai lehetőségeiről. Weöres lefordított egy bonyolult ritmikájú szanszkrit szöveget, s amikor Orbán Ottó Indiában volt, és elolvasta a magyarul nem tudó hinduknak Weöres fordítását, azok elájulva kérdezték, hogyan lehetséges ez? S ezt kifejtem Weöressel kapcsolatban. Erre Rácz: minden nyelvnek megvannak a kifejező eszközei, s ha ezek a ritmikai lehetőségek nincsenek, vannak mások. Ergo: rossz nyomon járok, nacionalista vagyok. És csupa ilyen, nyolc oldalon keresztül.

Az Ütemezőt szintén igyekeztek elvágni.
– Egyszer az Új Szó szerkesztőségébe vittem valami recenziót, s Bodnár Gyulának elárultam, hogy van egy régi tervem: írok egy rendhagyó magyar verstant. Verstannal az emberek egy-két órában találkoznak az iskolában, azt sem tudják, eszik-e vagy isszák. Én meg elég sokat foglalkoztam a dolognak a művelődéstörténeti, mitológiai, zenei és egyéb vonatkozásaival, s gondoltam, vonzóbbá teszem az egészet. Bodnár fellelkesült, most indul egy gyermekrovat a Vasárnapban, csináljam meg oda. Legyen nekik tartalék, én is elakadhatok, megírtam hát vagy nyolc-tíz részt, kisesszét, szemléltető verset. Bevittem, rövid bevezetővel ellátva. Gyula telefonált, hogy elfogadtatta a szerkesztőbizottsággal, mindenki örül, megtervezték a fejlécet. Megjelenik a Vasárnapban az első beharangozó, két nap múlva szól a telefon, menjek be. Kérdem, miért? Csak menjek be. Mi van, Gyula, kérdem. Baj van. A főszerkesztő az egészet leállította. Ők sem értik, mindenki fogja a fejét, de Rabay azt mondta, vissza az egész. Akkor én bemegyek a főszerkesztőhöz, s megkérdem. Megyek a titkárnőhöz, mondom, ki vagyok, ő leültet, bemegy a főszerkesztőhöz, majd jön ki, csorog a könnye. Koncsol elvtárs, főszerkesztő elvtárs azt üzeni, hogy nem fogadhatja önt. Miért? Azt nem mondta. Rabayt én nem is ismertem, életemben nem láttam. Ez már a Danáš elvtárs műve volt. De ez csak a történet eleje. Leállítottak minden kéziratot, ami a különböző szerkesztőségekben volt. Közben az Ütemezőből már megcsináltam vagy tíz kisesszét, változatokat egy témára. Nem hagytam annyiban. Az Új Szóból kirúgták, elviszem a Nőbe. Örültek, két hét múlva közölték, hogy ez nem nekik való. Elvittem Tóth Elemérnek a Tábortűzbe. Miért nem rögtön nekünk hoztad? Ezt az isten is nekünk teremtette! Két hét múlva megyek: Testvér, sajnos, szó sem lehet róla, azt mondja a főszerkesztőnő, adjam vissza az egészet. Fogtam az egész anyagot, már más lehetőségem nincs, viszem a Szemlébe, Varga Erzsinek. Elindulok az YMCÁ-tól gyalog a Mihály-kapu alá, ami cirka húsz perc. Bemegyek Erzsihez, mondom, itt van ez az anyag, sajnálnám, ha elveszne, sokat dolgoztam vele. Igaz, nem szépirodalom, csak részben, inkább művelődéstörténet, hátha érdekelné a Szemlét. S ebből nemsokára könyv lesz reményeim szerint. Az egész verstant szeretném feldolgozni, a rímeket, formákat, mindent. Azt mondja, jó. Ő klasszika-filológus volt, konyított a dologhoz. Ez valamikor szeptemberben volt, miközben nekem semmi jövedelmem. A lányom éppen kivándorlóban Jugoszláviába, a fiam nősülőfélben, feleségem sírt, az ő fizetéséből éltünk. Nézem a Szemlét, októberben nem jött, novemberben nem jött. Nem szoktam követelőzni, én is voltam lapszerkesztő, tudom, hány szempont van, valami közbejött. Közeledett a karácsony, bementem Erzsikéhez. Megmondtam kerek-perec: ha a de­cemberi számban nem jelenik meg az anyag, nem tudok a feleségemnek és a gyermekeimnek karácsonyi ajándékot sem venni. Tíz hónapja semmi irodalmi jövedelmem nincsen, szabadúszó vagyok, és semmim. Azt mondja Erzsi: megpróbálom. De azt tudnod kell, hogy amikor idehoztad Tóth Elemértől az anyagot, amíg az ő szerkesztőségükből ideértél, már jött a telefon: Koncsol elindult Tóth Elemértől az Irodalmi Szemlébe hozzád, Varga elvtársnő. Vigyázz, mert Koncsol és az anyag veszélyes! Végül, Tőzsérnek köszönhetően, aki leteremtette Sárkányt, megjelent. Közeledett a rendszerváltás, s Annus Jóska barátom, a Tiszatáj későbbi főszerkesztője éppen a Móra Könyvkiadó szegedi fiókjának főszerkesztője lett. Levelet kaptam tőle, pár éve olvasta a Szemlében a verstani sorozatot, nagyszerű dolog, azonnal vigyem el neki. Visszaírtam, Jóska, nagyon kedves vagy, de nincs befejezve, nem tudom vinni. Azóta helytörténész lettem. Jön a válasz: Laci, azonnal hozd! Visszaírtam: Jóska, ez bonyolult dolog, nem tudom összecsapni. Addig rágta a fülem, míg félretettem mindent, és nekiültem. Jött a rendszerváltás, 89 decembere, Tőkés kirobbantja a romániai forradalmat, én meg írom a leszboszi polgárháborút, a világtörténelem első ismert polgárháborúját (nemesség kontra polgárság), ennek szociológiai gyökereivel, lecsapódásával a költészetben, amikor a homéroszi mondakör megy a francba, és megszületik a líra. Írom a leszboszi meg az alkaioszi strófát és annak történelmi hátterét, ott meg dúl a polgárháború, Tőkéssel, Ceausescu vére ott folyik a laktanya udvarán, állandóan be van kapcsolva a tévé, permanens ingajáratban vagyok az íróasztal meg a tévé között. Egy őrület volt. Így is dedikáltam Lászlónak a könyvet. Tőkéssel főgondnok koromban jöttem össze, nagyon jó barátok lettünk, együtt csináltuk, három évig építgettük ezt az egész egyetemes magyar református egyházat.

Így utólag evidensnek tűnik, hogy nem véletlenül üldözött a hatalom. De végül is megcsináltad a könyvet.
– Úgy csináltam meg az egészet, hogy a kiszedett, meglevő szövegrészt korrigáltam, kiegészítettem, bővítettem, megírtam a bevezető tanulmányt, és elküldtem Jóskának. Később megtudtam Csűrös Miklóstól, hogy például Bozay Attila a budapesti Zeneművészeti Főiskolán az én Ütemezőmből tanította, s tanítják mindmáig a verstant, verslábakat. A Színművészeti Főiskolán ebből tanítják a prozódiát. Nemrég Keszthelyen volt előadásom a Berzsenyi Társaságban a felvidéki irodalomról, s ott mondták többen is, hogy ez az egyetlen használható magyar verstan. De jönnek a levelek: ön írta az Ütemezőt? Egyik fiam gimista, másik egyetemista, mindketten ebből tanulnak.

Érzel valamiféle elégtételt az ilyen visszajelzések hatására?
– Mit mondjak? Az ember örül neki. Ugráljak a plafonig? Sajnálom, hogy torzóban maradt, szerettem volna megcsinálni a rímeket, meg a magyar versformákat is.

Mikor betelt minden, bezárult minden ajtó, mi következett?
– Duba Gyula, a Madách akkori főszerkesztője behívott, és közölte, hogy befellegzett. Akkor összeomlottam. Addig megvolt a reménységem, hogy valami mégiscsak lesz belőle, kétharmada, fele, akármennyi megjelenik, és lesz valami honorárium. Attól féltem, hogy majd ezt az előleget is vissza kell fizetnem. Szédelegtem vagy két hétig, aztán arra gondoltam, hogy még elég fiatal vagyok (ötven sem voltam), van még bennem elég erő, nyakamba veszem a világot, de már nem szlovák közegbe megyek, mint annak idején nyomdász koromban. Magyar író vagyok, a fenébe is! Eszembe jutott a Csallóköz, az ottani barátaim, Bereck Jóska, Szigeti Laci, Barak Laci meg mások. Nyilvánvaló, hogy ideológiai kötődésű munkára nem vállalkozhatom, de valami fizikai feladat csak vár ott rám. Lehetek kocsikísérő, betonkeverő, segédmunkás, bármi. Nem félek a munkától. Elmentem Szerdahelyre, Szigeti Laci lakására, ahol együtt találtam Szigetit, Berecket, Barakot, s ott volt Filep Tamás is, aki később egy kismonográfiát is írt rólam. Mintha a jóisten rendelte volna oda az egész társaságot. Elrebegtem nekik, miről van szó, hogy kinyírtak, nincs állásom, jövedelmem, valami kellene. Bereck Jóskának jutott eszébe, hogy három napja találkozott a dióspatonyi tanácselnökkel, Lelkes Vincével, aki jó barát, újságot is csinált velük, s ő említette, hogy falusi könyvtárosra volna szüksége. Igaz, magyar–szlovák szakos filológus vagyok, csak megfelelek egy falusi könyvtárban. Barak Laci beültetett a kocsijába, Patony hat kilométerre van, kivitt. Lelkes Vincét nem ismertem, csak a keresztanyját, keresztapját, velük jártam Szerdahelyen iskolába. Ez persze később derült ki. Nagy örömmel fogadott, tudta, ki vagyok. Járt neki az Irodalmi Szemle, Tiszatáj, Nagyvilág, Kortárs, Élet és Irodalom, mindent olvasott, neki minden Koncsol-könyv megvan, el is olvasta. Most már nem engedem el magát, mondta. Keresse meg a falu múltját, és mi megvédjük. Nekünk hatalmunk van ahhoz, hogy megvédjük. Valószínűleg ők mondták meg Danášnak – egyszer majd rákérdezek, így volt-e –, hogy leálltam a Duray támogatásával. Így kerültem oda.
S így lett az egészből egy alapozó helytörténeti könyvsorozat.
– Az lett, hogy nemcsak Patony múltját dokumentáltam pár könyvben, hanem kikerekedett belőle a Csallóközi Kiskönyvtár, amelynek eddig harminckilenc kötete jelent meg, s további három kötet vár kiadásra; ha a magas minisztérium megadja a támogatást a Kalligram Kiadónak, akkor december végéig 42 kötete lesz készen. Az érdekesség az, hogy amit Patonyról először írtam, azóta kétszer-háromszor átfutottam, és újabb ismereteim azt mondják, hogy mindössze egy apró tévedésem volt benne. Ez azt jelenti, hogy nagyjából tisztán látom Patony történetét. Persze rengeteg dolgot kellene még hozzáírnom, ha isten éltet, ezeket még kiegészítem, találtam ugyanis még vagy tizenöt-húsz oklevelet, főleg tulajdonváltásokat. Érdekes, sajátos világ ez a csallóközi. Ha jól emlékszem, csak a dióspatonyi határban vagy százhúsz dűlőnevet találtam 1836-ból, amikor a Pálffy birtokosok egy nagy felmérést végeztek. Nyolcvan százalékuk a vizekhez kötődik. Ilyenek: Lapsár (lápsár), Kígyóstóhát meg hasonlók. Nagyon kicsi települések voltak ezek.

Ahány zsombék, annyi falu.
– Persze, tóhátakon, vízpartokon, pár vályogház, hat-nyolc falunak egy kis temploma, s ha kiöntöttek a vizek, csónakokon jártak. Ismerem a Mária Terézia-féle kilenc kérdőpontra adott válaszokat, mindenütt az áll: hát igen, terem valami, ha a Duna ki nem önt. Nézem a benkepatonyi határban készült felmérést 1854-ből, ahol eskü alatt mondják az elöljárók, hogy a diarhani dűlőben soha nem terem semmi, mert mindent elönt a víz, s jönnek a hajósok a Kis-Dunán (akkor még az volt a főág), mindig ott kötnek ki, és ami kukorica meg krumpli terem, azt mind-mind letörik, kiássák, megsütik. Csupa panasz. Felkapom a fejem: micsoda? Diarhani dűlő? Utánagondolok: hiszen ez egy görög szó! Diarrhoea! Az pedig hasmenést jelent. Nézem a görög szótáram, hát persze, hasmenés meg áradás. Árvíz, kitörés. A hasmenés úgy tör ki az ember fenekéből, mint a Dunából a víz. Hát ott szakított mindig a Duna, erről kapta a dűlő a nevét. A nevet egy tudós földmérő adta nyilvánvalóan. Ez egyfelől gyötrelem volt, mert mi közöm nekem a helytörténethez? Meg Dióspatonyhoz, meg a Csallóközhöz? Hányszor kérdezték tőlem, hogy miért nem az én vidékemet kutatom? Hát tehetek én arról, hogy a sorsom ide vetett? Az Úr ebbe a lébe verte bele az orromat. Ugyanakkor rendkívül érdekes, mert olyan mélyen belelátok ennek a régiónak az életébe, hogy elképesztő. És még hat-nyolc kötet itt van a fejemben és a fiókjaimban. Nem beszélve arról, hogy megismertem a Szigetközt, a Mátyusföldet. A Szigetköz és a Csallóköz egyébként hajdan egy volt; kisebb és nagyobb sziget, melyek határai sosem voltak szigorúan meghúzva, mert a Duna mindig új ágakat tört magának.

Rengeteg szépirodalmat fordítottál, részben vonzalomból, részben a megélhetés kényszerétől ösztökélve.
– Amikor Pozsonyba kerültünk, már megvolt mindkét gyermekünk. Ha jól emlékszem, ezerkétszáznegyven korona volt a kezdő fizetésem a Tatran Kiadónál mint felelős szerkesztőnek. Feleségem nem dolgozott, a kislányunk pici volt, a fiam hároméves, nyakunkon egy csomó kölcsön. Kölcsönlakásban laktunk Csizmár Miklóséknál. Fizettük a lakbért, emellett szövetkezeti lakásra kellett gyűjtenünk. Kuporgattunk. Elképesztő anyagi helyzetben voltunk, csodálom, hogy nem őrültem bele. Akármikor hazamentem a munkából, feleségem sírva fogadott, a szó szoros értelmében egy vasunk sincs, nem tud kenyeret sem venni. Mentem Turczel tanár úrhoz, aki a szomszéd házban lakott. Tanár úr, négy nap múlva lesz előlegem. Mennyit adjak, fiam? Kétszáz koronát. Volt egy notesze, amibe mindig felírta, majd törölte a tartozásokat. Nem én voltam az egyetlen, aki ismerte ezt a noteszt. Így éltünk. Más megoldás nem volt, mint fordítani. Először Roman Kaliskýt fordítottam (Obžalovaný, vstaňte! – Vádlott, álljon fel!). Ez azért volt jó, mert tudtam, hogy ha mondjuk fél évig fordítok, és megcsinálom a könyvet, akkor a célban vár mondjuk tízezer korona, ami akkor elég tisztességes pénz volt, ebből lehetett ruházkodni, kicsit félretenni a lakásra. Tőzsér Árpi kérdezte a minap, valamit olvasott tőlem nyilván, hogy miért nem írtam én prózát?

Nyilván nem maradt rá idő.
– Írok egy regényt két évig, s a családom éhen hal, velem együtt. És ha megírtam, még nem biztos, hogy megjelenik, ha igen, egy-másfél évig várni kellett, míg a kiadói bürokratikus, szovjet rendszerű procedúrán átmegy. Három-négy év, míg egy kötet megjelenik. Ezt nem lehetett az adott helyzetben megcsinálni, két gyerekkel és egy nem kereső feleséggel. Hát fordítottam, és néha élveztem is. Nezval bájos történeteit például (Věci, květiny, zvířátka a lidé pro děti), ami olyan, mint Kosztolányinak a Képtelen természetrajza. Megyek egyszer Patakra a nővéremhez, aki mindig kisiskolásokat tanított, s lelkendezve fogad: Te, Laci, képzeld, a kis elsőseimnek az olvasókönyve a te Nezval-fordításaiddal van tele! A magyar tankönyvszerkesztőknek megtetszettek ezek a kis történetek, és telipötyögtették velük a tankönyvet.

Még nyomdász korunkban mesélted, mennyire szeretted Milan Rúfus esszéit. A költő hangja címen fordítottál és állítottál össze tőle fordításkötetet.
– Rúfust nagyon szerettem. Fordítottam, válogattam, megcsináltam vagy háromszáz oldalt az esszéiből. Leadtam, már a nyomdába ment, amikor szól a telefon. Fónod Zoli hívott, hogy Rúfus azt üzeni, keressem fel. Tudtam, hogy baj van. Pán Koncsol, je zle (baj van). Nagyon magas helyről telefonáltak, hogy ezek és ezek az esszék nem mehetnek. Rúfus legszebb esszéit, amelyek kedvéért csináltam az egész kötetet, a Nagy provizóriumot, meg nem is tudom melyeket, mind kiszórták. El sem árulom, ki hívott, mondta. Pezlár? Husák? Ki tudja? A maradék megjelent, de a legszebbek kimaradtak. A Nagy provizórium megjelent az Irodalmi Szemlében, 1968-ban, a Romboid után. Már akkor baj volt vele, mert lefordítottam, betettem a Szemlébe, és egyszer csak hív a cenzor (nem emlékszem, hogy hívták, börtönben is ült valami gépkocsi-machinációért), hogy Rúfus esszéit ki kell dobni a lapból. Hogyhogy, kérdem. Ki kell dobni és kész. De hát ez abszurdum! A Romboidban megjelenhet, nálunk, a Szemlében nem? Erre azt mondja fickó: a kolléga, aki leengedte a Romboidban, már megkapta a magáét, én nem akarok ilyen büntetést. Kérdem, mi a baj? Hogy az esszé végén ott van a béka, aki kiissza a forrásból a vizet. Ez rólunk szól, a cenzúráról. Mi vagyunk a béka! Aztán kibunyóztam, hogy megjelenhetett, de a békát ki kellett hagyni. S képzeld, mi történt! Volt Kormos Pistának egy sorozata, A világirodalom gyöngyszemei, s az egyikhez Csoórival íratott előszót. Csoórinak annyira megtetszett éppen ez az esszé, hogy idézett belőle. Rúfus ugyanis leírja gyermekkori élményét, amikor fönt, Liptóban, a havas éjszakában a faluban egyszer csak megjelennek a szarvasok. Jönnek a szarvasok, be a faluba. Éhesek. Jönnek a hulladékra. Felséges kép, ahogyan leírja a csodálatos állatokat, hatalmas agancsaikkal vonulnak az éjszakai faluban, kotorásznak a hulladékban. Aztán megjelent a megcsonkított kötet, amit még tovább csonkoltak. Mivel már ki volt szedve, ráparancsoltak a nagyszombati nyomdára, és egy egész bekezdés matricáit – akkor még ólomszedés volt – megreszeltették. Így lett majdnem olvashatatlan.

Ján Johanidesnek két kötetét fordítottad.
– Ő évfolyamtársam volt az egyetemen, aztán három év után otthagyta az egészet, de igen jó barátok voltunk végig. Nagyon szeretett bennünket, magyarokat. És hitelesen szeretett, tehát ismerte Adyt, Petőfit, József Attilát. Egyszer behívott a kollégiumi szobájába: Brat Konsol, poď do izby (Koncsol testvér, gyere a szobámba). Bemegyek. Kit rajzoljak le neked? Adyt, Attilát, Petőfit? Aranyt? Tökéletes portrékat rajzolt, csak úgy, egy vonással. Művészettörténetet hallgatott, zongorázott, csembalózott, rajzolt, festett, de le sem tojta az egész iskolát, ivott, nőzött. Annyira imádták a tanárai, hogy ők jártak utána, kávéházakban vizsgáztatták. Szegénynek sosem volt pénze. Fordítom a második kötetét, a Varjakat, telefonál, könyörög, siessek már, fordítsam le, nincs pénze. Mondom neki, te Jano, olyan átkozottul nehéz a stílusod, ezzel borzasztó nehéz megbirkóznom. Már harmadszor írom át, és ne adj úristen eltalálnom a hangot. Jó, jó, mondja, de találkozzunk. Találkozunk a Korzóban. Megyünk kifelé, megáll: Brat Konsol, milyen felekezetű vagy? Református, apám kálvinista pap volt. A nyakamba borul, átölel, csókol jobbról, balról: Tudom már, miért szerettelek mindig is annyira! S benyúl a zsebébe, előhúz egy pici könyvet a tizenhetedik század elejéről. Ján Johanides kálvinista pap imádságait. A szépapjának a szépapja morva kálvinista pap volt, aki ide menekült a jezsuiták elől Észak-Szlovákiába, Magyarországra. Ötvenhatban hangosan ordított a kollégiumi folyosón: Brat Konsol, ez az! Magyarok, üssétek az oroszokat! Ez volt Johanides.

Vajdasági szlovák költőket is fordítottál.
– Az ottani szlovák költőkkel a kanizsai írótáborban ismerkedtem meg, s őszintén szólva nem sokra tartottam őket. Hetven-nyolcvanezres kis nyelvsziget ott, lent, ki tudja, hány száz kilométerre Szlovákiától. Ugyan milyen költők lehetnek ezek? Nyilván hazafias kolorit. Elkezdem olvasni őket, s rádöbbentem, hiszen ezek fantasztikus költők! Hamar összeállt a Mélyföld című antológia. Paľo Bohuštól, aki Csehszlovákiában „titóista kém” volta miatt végigjárta a börtönöket, például fordítottam-válogattam egy egész kötetet. Egyébként orvos volt, Szegeden kezdte az egyetemet, és Pozsonyban fejezte be. Ótátrafüreden volt tüdőorvos, onnan vitték egyenesen Lipótvárra, és gróf Esterházy Jánossal raboskodott. Nem ezért érdekelt, hanem valóban megrendítő verseket írt.

Appendix
A szlovák kommunista ideológiának valószínűleg egyik legnagyobb tévedése volt, amikor 1985 szeptemberében Koncsol László kezéből kiverte a tollat. Azt hitte, elhallgattat egy izgága, veszélyes embert. Öt évvel ezelőtt így vallott erről: „Elmondhatatlan, mennyi áldással áldotta meg munkámat az Úr; jöttek a könyveim és a könyveink, Patonyról, a Csallóközről, s lett belőle sok minden egyéb, magyarságkutatás, pedagógusképzés Győrött és a Csallóközben, végül egyetem és a Kiskönyvtár. Nem így tervezték a dolgot, akik megfigyeltek, de ez lett belőle. Az Úr jó dolgokat súgott, s mosolyogva köszönöm meg nekik, hogy ezt tették.”
Az interjút Kövesdi Károly készítette

Koncsol László fontosabb művei:

Kísérletek és elemzések. Tanulmányok. Pozsony, Madách, 1978.; Ívek és pályák. Tanulmányok. Uo. 1981.; Színmuzsika, fényvarázs. Gyermekversek. Uo. 1981.; Vizesnapló. Gyermekversek. Uo. 1984.; A Barátság Kórus 1971–1985. Uo. 1986.; Nemzedékem útjain. Esszék, tanulmányok. Uo. 1988.; Ütemező. Uo. 1990.; Diósförgepatony I–II. Uo. 1991–1993.; Törmelék. Uo. 1992–1993.; Kacsa, Kacsa, boszorkány vagy! Csallóközi boszorkányperek. Pozsony, Kalligram, 1993.; Válogatott kritikai dolgozatok. Pozsony, Madách, 1995; Patonyföld I. Pozsony, Kalligram, 1996.; Kemény a föld a patonyi határba. Ág Tiborral és Barsi Ernővel. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1997.; Csontok. Versek. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2000.; Csiribik. Gyermekversek. AB-ART, Pozsony 2000.; Vallató. Interjúk, cikkek 1968–2001. Uo. 2002.; A Csallóköz városai és falvai. I–II–III. Pozsony, Kalligram, 2002, 2003, 2005.; Ütemező. Pozsony, Madách-Posonium, 2003.; Tegnap a holnap után. Pozsony, Madách-Posonium, 2006.; Csallóközi merülések. Tanulmányok, esszék a régió múltjáról I–II. Pozsony, Madách-Posonium, 2007–2008.

Főbb díjai, kitüntetései:

Madách Imre-díj (1979, 1991); Fábry Zoltán-díj (1993); Bethlen Gábor-díj (1994); A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2001); A Szlovák Köztársaság Ezüstplakettje (2002); Posonium Irodalmi Díj Fődíja (2004); Pro Probitate – A Helytállásért Díj (2005); Posonium Díj Életműdíja (2006); József Attila-díj (2008); Tőkés László-díj (2009)

Rövid URL
ID2370
Módosítás dátuma2016. szeptember 5.

Vadkerty Katalin: A népfogyatkozás történelmi okai

Nem tudom, hogy a történelem groteszk fintoraként vagy tragédiájaként értelmezzem a tényt, hogy a 21. század második évtizedének első tavaszán egy magát demokratikusnak deklaráló európai...
Bővebben

Részletek

Nem tudom, hogy a történelem groteszk fintoraként vagy tragédiájaként értelmezzem a tényt, hogy a 21. század második évtizedének első tavaszán egy magát demokratikusnak deklaráló európai uniós országban – nemzeti kisebbségként – veszteségeinket felmérve konferencián kell keresnünk megmaradásunk lehetőségeit.
Asszimiláció: a kisebbségbe kerülésünk, vagyis 1918 ősze óta szótárunk legfélelmetesebb fogalma, veszteségeink szóbeli szimbóluma.
Az asszimiláció nem újkori találmány, talán egyidős az emberiséggel. Beismerjük, mi, magyarok is megtettük, nem is egyszer, s az asszimiláció jelen volt a történelmi Magyarország mindennapjaiban is. Elismerjük, hogy a 18. század utolsó harmadától modern polgári nemzetté alakuló magyarság saját nemzeti államának tekintette a Kárpát-medencét. A szintén nemzetté alakuló szlovákok elleni, a 19. század utolsó harmadától felerősödött asszimilációért Magyarország, a magyar kormány és a történettudomány többször is bocsánatot kért. Tény, hogy megtörtént, de ez az asszimiláció nem volt végzetes. A szlovákság az „ezeréves elnyomás”-ból életképesen, a középkori szállásterületénél kiterjedtebb etnikai területen élte meg az 1918-as évet.
Gazdaságtörténeti kutatásaimmal igazoltam, hogy az 1867-es osztrák–magyar ki­egyezést követően – kiemelten a kilencvenes évek közepétől – a magyar–szlovák nyelvhatár a Nagyszombat–Nyitra–Kékkő–Losonc vonaltól délre tolódott, s több helyen elérte az Ipoly völgyét.
A szlovák történettudomány kiemelten kezeli az oktatás elmagyarosítását. Ezzel kapcsolatban nem említik, hogy az állami rendeletek nem érintették az egyházak s más nem állami intézmények által fenntartott iskolákat, így pl. a magyarellenességükről ismert evangélikus és katolikus egyházi iskolákat. A rendeletek négy-öt évi türelmi idővel számoltak.
1918-ban megfordult a történelem kereke, s elkezdődött a Kárpát-medencei ma­gyarság történetének legtragikusabb szakasza. Az első világháború győztesei ún. „nemzetállamokra” darabolták a történelmi Magyarországot, s a – ténylegesen nem létező – csehszlovák nemzetnek ajándékoztak egyes magyar etnikai tömböket. Ezzel kiszolgáltatták őket a számukra idegen nyelven beszélő, idegen kultúrát terjesztő államhatalomnak.
Az új, demokratikusnak deklarált Csehszlovák Köztársaság első tervei a német és a magyar nagybirtokosok kisemmizését alapozták meg. Földreformjában elvette tőlük, majd kiosztotta a földjeiket szláv – cseh, morva, szlovák – kolonistáknak, miközben – ez 1928-ig volt érvényben – megtiltotta a nem szláv nemzetiségűek – vagyis a magyarok – földszerzését. A földreform keretében tervet dolgoztak ki a magyar etnikai tömbök szétdarabolására. Telepes falvakat létesítettek, s a jelentősebb magyar községek határában kolóniákat szerveztek.
Az új hatalom képviselői, a kolonisták magabiztosan viselkedtek, s megrettentették a nyelvüket nem ismerő falusi magyar lakosságot. Mivel jelentősebb erőszakra nem került sor, a falu lassan felocsúdott a hatalomváltást követő zsibbadtságból, s élte a maga – többé-kevésbé – megszokott életét.
A városokban más volt a helyzet. Az új államot képviselő, zömükben csehül beszélő, a magyart nem ismerő családok betelepítésével megváltozott a nemzetiségi egyensúly. A magyar–szlovák nyelvhatár közelében fekvő városokban a szlovák származású, de magukat magyarnak jelentő személyek újból szlovákok lettek. A Szlovák Liga jelentése szerint az 1923–1936-os években megközelítően 80 ezren éltek ezzel a lehetőséggel, de ezek zöme szlovák etnikai területen élt.
A magyar többségű városokban élő magyarok a kultúrában élték ki magyarságukat. Összetartó erőt jelentettek a színjátszás, a magyar nyelvű és témájú előadás-sorozatok, közös kirándulások.
Ilyen helyzetben találta a csehszlovákiai magyarokat 1938 ősze, amikor is újból átlépett felettük a határ, s Magyarország állampolgárai lettek. Tagadhatatlan örömüket a történelem nem tartósította, majd 1945 tavaszán végleg el is temette. A magyarok 1943-tól tudták, hogy a győztes nagyhatalmak 1918-as határai között visszaállítják a Csehszlovák Köztársaságot, de a magyarok nem mozdultak. Szerették a szülőföldjüket, s az új hatalmat az 1938 előttivel azonosították.
Csalódtak. Az új kormány alaptulajdonsága a kollektív bűnösséggel megvádolt németek és magyarok kormányprogrammá emelt gyűlölete, nemzeti, emberi és anyagi kisemmizése lett. Központi kérdés lett a kitoloncolásuk, s a hátrahagyott vagyonuk szlovák betelepülők közötti szétosztása. A potsdami konferencia a magyarok esetében a kitoloncolást megtagadta, s az 1938-ban Magyarországhoz csatolt, a cseh és a szlovák hivatalos irattokban csak „betelepítési övezetként” szereplő területen élő magyarok kérdésének rendezését a két fél belügyének tekintette.
Ettől pedig nem lehetett semmi jót várni, hisz Vladimír Clementis külügyi államtitkár – nemcsak a kormány ülésein – többször is kijelentette: „a vesztes magyarokkal mi, győztesek úgy viselkedhetünk, ahogyan csak akarunk, hisz mögöttünk áll a Szov­jet­unió. Tehetünk akármit, csak a nyugat meg ne tudja.”
Nyugat megtudta. Felszólalt az általa törvénytelennek tartott közmunka, a csehországi deportálások végrehajtásával kapcsolatban, elítélte az embertelen kitoloncolásokat, de nem ítélte el az irányított gyűlöletet s a magyarok megfélemlítését, tízezrek megfosztását minden tisztességesen megszerzett tulajdonuktól. A lakosságcserébe rejtett vagyonszerzést, őshonosok kitelepítését pedig törvényesnek tekintette. Rezzenéstelenül vette tudomásul a magyar etnikai terület szlovákokkal való észak–déli irányú betelepítését, amiből a Szlovák Nemzeti Tanács (SZNT) és a Szlovák Telepítési Hivatal (SZTH) még az 1920 után betelepített morvákat és cseheket is kizárta, s „hazatérésre” kényszerítette őket. Így a Csehszlovák Köztársaságban élő, de már saját törvényhozói és végrehajtói hatalommal rendelkező szlovák szerveket a magyar- és németgyűlölet mellett a csehek „nemszeretettsége” is jellemezte. Pedig nekik köszönhették, hogy nem kerültek a legyőzöttek, a háborús bűnösök csoportjába, amire a Hitler által működtetett szlovák kirakatállam elegendő okot adott.
A magyarellenesség, a gyűlölködés, a hivatalos és más jellegű önkényeskedés melegágya volt az SZNT utasítására kidolgozott A magyarkérdés végleges megoldásának terve. 1945–1946-ban gyakori volt, hogy a magyar falvakban megjelentek kisebb-nagyobb partizán- és más felfegyverzett csoportok. Kezdetben raboltak, vittek, amit csak láttak, későbben csak végigszáguldoztak a községen, a levegőbe lövöldöztek, majd eltűntek, s visszahagyták a rémülettől megdermedt lakosságot.
A cseh és szlovák törvényhozás az 1945–1946-os években – erkölcsileg és anyagilag egyaránt – olyan mértékben semmizte ki és alázta meg a magyarokat, hogy a kialakult helyzetet Karel Kaplan cseh történész a genocídiumot megelőző állapotként jellemezte.
A magyar lakosság megfélemlítésének és kisemmizésének további forrása volt a népbíróság. A kollektív bűnösség alapján minden magyar vádolható volt, s ezt meg is tették. Voltak olyan települések – s nem csak a magyar–szlovák etnikai határ közelében –, ahonnan beidézték és megvádolták az összes tizennyolc évét betöltött férfit. Az ok: „a fasizmus, Nagymagyarország visszaállítására való törekvés, a magyar hadsereg üdvözlése s általában a magyar nemzetiség.” A vádak célja a megfélemlítés mellett a vádlottak vagyonának az elkobzása volt, esetleg a reszlovakizálás elfogadása.
Az 1945–1948 közötti magyarüldözés, a tervezett kitelepítés – aminek a lakosságcsere nevet adták –, a kitoloncolások, a szlovákság észak–déli irányú, tervszerű betelepítése megváltoztatta a háború végén még magyar etnikai terület nemzetiségi képét, s besorolhatták a vegyes lakosságú kategóriába. Az itt élő magyarok és szlovákok aránya az 1948-at követő években, az „internacionalizmus” mögé bújtatott fékezett nacionalizmus korában sem javult, s az iparosítás, a szövetkezetesítés keretén belül tovább folyt a szlovákok betelepítése. Megszűnik viszont a hivatalosan irányított nyílt s brutális magyarellenesség – ahogyan napjainkban nevezzük–, a magyarhisztéria, a felszín „nyugalmi” állapotba került. De az alsóbb rétegekben szinte állandó volt a magyarellenes mozgás. Az idősebb generáció még emlékszik a szinte ciklikusan ismétlődő „az alternatív oktatás, a szlovák nyelvű oktatás és a biztos jövő” jelszók alatti akciókra. Szinte állandósult a magyar nyelv elleni támadás, s az elvtársak jól tudták, hogy a nyelv elhagyása a nemzetiség elhagyását is jelenti.
Átéltük, erősek maradtunk. Az íróink írtak, a pedagógusaink nemcsak oktattak, hanem neveltek is, színjátszó csoportokat, énekkarokat, szakcsoportokat vezettek. A Csemadok biztos fedelet adott még a konspirálóknak is. A magyar népdal, néptánc, a magyar nemzeti történelem központja volt. Tartottuk magunkat, s fütyülve az anyagiakra, „tettük a magunkét”.
Aztán elérkezett az, amire álmainkban vágytunk, s betört – a Szlovákiában speciálisan értelmezett – szabadság, a demokrácia, s megkezdődött a nyílt magyargyűlölködés, ami a határok eltörlését követően olyan méreteket öltött, hogy szlovák polgárként szégyenkeznék. Ebben a légkörben élünk napjainkban is. Sokan nem bírják az állandó nyomást, beolvadnak a többségbe. Számunk folyamatosan csökken, bár sok a „kis” magyar–szlovák megértés, szomszédbarátság.
Ki a hibás, kit hibáztathatunk, hogy idáig jutottunk? A gyerekeik, unokáik anyanyelvi nevelését elhanyagoló, anyagiakat hajkurászó felnőtteket, a közélet iránt érdektelen magyarokat? Miért nem vették ezt észre a nemzetiségünk „őrzésével, védelmével” megbízott politikusaink, a magyarságunk megmaradását ígérők, politikai és kulturális életünket vezetők, akiket a tényekre a tudomány nemegyszer figyelmeztetett is?
Tisztelt politikusaink, kulturális életünk vezetői! Szavazatainkkal önöket kértük fel, képviseljék az érdekeinket. Bíztunk önökben, s ehelyett megbontották a sorainkat, meggyengítettek bennünket. Akkor jöttek közénk, amikor – saját szempontjukból – éppen jónak tartották, általában a választások előtt. Sohasem tárták elénk a valós helyzetet, nem számoltak el a munkájukkal. Ha meg akarunk maradni, akkor ezen változtatni kell! Legyen a választónak joga a felelősségvonásra!
Most pedig, kérem, engedjenek meg egy rövid összefoglalást.
Napjaink szlovákiai magyarságának életét felfokozott szorongás jellemzi. Úgy élünk, mint vad a vadászaton, sokunkban állandósult a félelem, a szorongás. Félünk országunk politikai vezetésének magyarellenes megnyilatkozásaitól, szenvedünk a bennünket megalázó kijelentéseiktől. Teszik ezt velünk talán azért, mert szegényebben vagyunk, mint ők? Mert csendben vagyunk? Tény, hogy az ország legtermékenyebb régiójában élünk, amely az ország gazdaságilag legelmaradottabb területe. Milyen is ez a magyarlakta régió? Kevés a munkalehetőség, keleten nincs is, s a munkanélküliek aránya meghaladja a szlovákiai átlagot. Nincs korszerű vasúti közlekedésünk, s a Pozsony–Komárom vasútvonal ennek paródiája. Nincs gyorsforgalmi úthálózatunk, nincs vagy kevés az ipari parkunk, s ha vannak is ilyenek, zömmel a magyar–szlovák nyelvhatárra lokalizálták őket úgy, hogy inkább észak felé legyenek nyitottak. Még „szerencse”, hogy több ezer magyarnak ad munkát az észak-dunántúli gyárakban az anyaország.
Felvetődik a kérdés, felróhatjuk-e ilyen körülmények között a kialakult helyzetet már nem tűrő, gyengébb idegzetű nemzettársainknak, hogy mindettől meg akarják menteni a gyermekeiket, unokáikat, s bizonyos fokig „délibábos álmokat” kergetve beolvadnak a szlovákságba, asszimilálódnak?
Szeretném, ha ez a konferencia utat mutatva megválaszolná a legfontosabb kérdéseinket, vázolná megmaradásunk lehetőségeit.

Rövid URL
ID2369
Módosítás dátuma2016. szeptember 5.

Gaučík István: A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. a gazdasági elitek példáján

1. Kutatási irányvonalak, megoldáskeresés, dilemmák A gazdasági elitek joggal tekinthetők az újabb társadalomtörténeti kutatások egyik ki­emelt témájának. A kelet-közép-európai történetírásokban, ezek keretén belül a szlovák,...
Bővebben

Részletek

1. Kutatási irányvonalak, megoldáskeresés, dilemmák

A gazdasági elitek joggal tekinthetők az újabb társadalomtörténeti kutatások egyik ki­emelt témájának. A kelet-közép-európai történetírásokban, ezek keretén belül a szlovák, cseh és magyar gazdaságtörténetre is gondolok, változó intenzitású érdeklődésnek örvendenek. Ami mégis hiányzik, az a közép-európai gazdasági elitkutatások helyzetének, eredményeinek és diskurzusainak tanulmányozása, külön tekintettel az egyes történészi koncepciókra és konstrukciókra. Kutatásaim egyik célja, hogy komparatív eszközökkel vizsgáljam három közép-európai történetírás gazdasági elitekkel foglalkozó munkáit. A kutatás további mozgatórugója: a tudományosság fejlődése érdekel, szűkebben véve a gazdasági elitekről való gondolkodás. A vizsgálatot másrészt az is indokolja, hogy a rendszerváltozást követően a szlovák történetírásban és azon belül a gazdaságtörténet-írásban többé-kevésbé, de mégis kitapintható egy – a többi kelet-európai történetíráshoz hasonlóan megkésett – paradigmaváltás (szerintem először 1997-ben, majd ezt „betetőzve” 2004-ben).2
Úgy gondolom, hogy időszerű ezeket az eredményeket mérlegre tenni, összehasonlítani más történetírásokkal, illetve hogy jobban lássuk helyzetünket, tágabb, nemzetközi perspektívából tekinteni rá.3 Ehhez azonban az összehasonlítás, mely az önreflexiót, a módszerek és megközelítések átvételét és alkalmazását csak segítheti, elengedhetetlen. Azt szeretném bizonyítani, hogy a gazdasági elitek értelmezései egy olyan kommunikatív tudományos rendszerekben zajlanak, amelyekben az elméletalkotás és a minőségértékelés elvárt követelmények.4 Ezt a tudományos diskurzust, mely az intern térben (kutatók, egyetem, kutatóintézet) és extern térben (nyilvánosság, szponzorok, állami intézmények) valósul meg és információs dimenziókat hoz létre, nálunk vagy semmisnek tekintik, vagy lebecsülik.5 Ez a nem is olyan régen még hagyományos diskurzus a (poszt)modern világban átalakult. Az immár kitágult, globalizált információs térben, új kommunikációs piacokon jelent meg, lásd például az elektronikus publikációkat az interneten, és ez a fajta diskurzus jól tapintható, kutatható jelenség. A szlovák történetírásban az intern térben folyó szaktudományos kommunikációk, így a tudósok egymás közti kommunikációinak, a személyes és intézményes interakcióknak, a publikált textusoknak mint ki- és befelé irányuló diskurzusoknak (itt a fogalom alatt a kutatási témákat és a problematizálás területeit értem) az értékelései háttérbe szorultak.6
Ezen a helyen kísérletet teszek a gazdasági elit fogalmának „árnyalására”. A gazdasági elit fogalmát az általános elitfogalomból vezetem le. A vállalkozástörténet legfontosabb irányzataival is foglalkozom, mert a gazdasági elitkutatásokhoz elengedhetetlen a tudományos háttér ismerete. A tanulmányban a Rimamurányi fejlődésének meghatározó „töréspontjával”, az 1918–1919-es államhatalmi változás gazdasági következményeivel foglalkozom. Részletesen áttekintem az óriásvállalat történetének szlovák és magyar recepcióit. Mérlegre helyezem a legfontosabb kutatási eredményeket. Az első világháborút követően előállt, teljesen új gazdasági helyzetnek a megértéséhez elengedhetetlen a csehszlovákiai és magyarországi gazdaság fejlődési irányainak bemutatása is. A Rimamurányi 1920-tól datálható új vállalatirányítási stratégiáját és a kereskedelmi politika fő jegyeit szintén fontosnak tartom bemutatni. Végül a pozsonyi képviselet létrehozásának körülményeit és működését kívánom tisztázni.

2. Az elitek értelmezései és ideologizálási veszélyei

Ezen a helyen az elitek „fogalmi meghatározásának” csupán vázlatos kísérletére, és nem a historiográfiákban vagy a rokon társadalomtudományokban, főleg a szociológiában megjelenő, használt és elfogadott terminus technicusok elemzésére vagy éppen tudományokon belüli genezisük bemutatására vállalkozhatok.7 Ez a fogalom, értelmezési és viszonyítási területeinek behatárolatlansága következtében képlékeny, gyakran műhelyenként és szerzőként változó fogalomnak tekinthető, így az értelmezési köre is tág.
Az értelmezések alkotását megnehezíti, hogy a 20. század politikaelmélet-teoretizálási „versenyében” az elitelmélet a marxizmussal szemben az ideológiai konfrontáció egyik szereplője volt.8 Általában a politikai és gazdasági elitek ennek következtében pejoratív és antidemokratikus konnotációt kaptak, hiszen a hatalomszerzés erőszakosságát, a tőke- és erőforrások feletti korlátlan hatalom birtoklását kapcsolták hozzájuk.9 Ezen irányzat képviselői azt posztulálták, hogy az elitek „létezése” szükségszerű és szerepük a politikai választási lehetőségek meglétében is hangsúlyos. Mindeközben kisebb hangsúlyt és figyelmet kapott a marxizmusnak mint elitista eszmeáramlatnak a kutatása, messianizmusra való „hajlama”, mely a választási lehetőségeket tagadta, azokat a determinisztikus haladás gondolatával helyettesítette.10 Az 1980-as évek nyugat-európai neoelitizmusa, célirányosan politikai elméletként, már árnyaltabban tekintett az elitek társadalomban elfoglalt helyére, vélt és valóságos szerepére, valamint az elitcsoportok közti együttműködésre. Nagy figyelmet kaptak és kulcsfontosságúvá váltak a különböző társadalmi rétegekhez, a „tömegekhez” fűződő kapcsolathálók is, a szervezetek befolyása és az elitek mobilitása, körforgása, nyitottsága vagy éppen elzárkózása.11
1989 után az elitek új diskurzusmezőbe kerültek. A kelet-közép-európai posztkommunista országok pártelitjeinek „átalakulása”, a régi és az új politikai elitek közti párhuzamok és az újkapitalista gazdasági elit tagjainak pályaképe, összetétele, karrierje, az elit újratermelődésének és körforgásának kérdései került a társadalomtudományok érdeklődésének központjába.12 A térség történettudományai eközben kénytelen-kelletlen a szociológiából kölcsönzött vagy teoretizálási ütköztetések nélkül használt általános fogalmakkal operáltak. A marxista kánon osztályszemlélete és az elitelmélet szimbiózisa, illetve az elitfogalom megkérdőjelezése egyszerre jelentek meg. Az 1990-es évek a nemzeti elitek reneszánszát is hozták, mely kéz a kézben járt az elitista (úgy is nevezhetjük klánokat, kasztokat megjelenítő) vonások kiemelésével és a nemzeti elitek kizárólagosságának sugalmazásával. Az elitek ebben a kontextusban mint racionális, a megfelelő és alkalmazható tudás birtokában lévő, különlegesnek láttatott csoportokként, a hatalom predesztinált birtokosaiként jelentek meg. A tömeg vagy a nép ellenben képlékeny massza lett, irracionális jelzőt kapott, melyet az eliteknek szinte kötelességük irányítani és befolyásolni.13
A megközelítések sokrétűségénél fogva és az elitelmélet formalizmusa, egyoldalúsága, az elitképződés és -csere során a társadalmi mobilitás lebecsülése miatt egy közmegegyezéses elitfogalom nem is alakulhat ki. A konszenzuálisan egységes elitekkel szemben jogos elvárás a demokratikus értékek képviselete és védelme, amely a demokratikus rendszert stabilizáló tényezőként működik. A nem egyetértő elit ellenben azt nem szilárdíthatja meg. Az ideológiailag egységes elit pedig áldemokrácia irányába mutató útra léphet. Az erkölcsösség követelménye és az etikus ellenőrzés lehetőségei pedig szintén az elitekkel szembeni bizalmat erősítő források.14

3. Gazdaság- és vállalkozástörténeti irányzatok

A gazdaságtörténet és egyben a gazdasági elitkutatás elméleti „gyökereinek”, a tudományos és módszertani differenciálódás folyamatának bemutatása és az irányzatok áttekintése témaválasztásunk szempontjából megkerülhetetlen.15
A gazdaságtörténet 19. századra visszavezethető hagyománya, a logikai sterilitást és részletes tényfeltárást feladatul kitűző nemzetgazdaságtan történeti iskolája, mely a történeti leírást és az elméletet is elválasztotta, fokozatosan átalakult. A gazdaságtörténet határvonalai az 1950-es évektől két irányban változtak meg.
1. A történeti gazdaságtan (historical economics) vagy új gazdaságtörténet (new economic history) a neoklasszikus ökonómiára támaszkodik. A neoklasszikus közgazdaságtan (neo-classical economics, Neoklassische Theorie) a 19. század utolsó harmadától az 1930-as évekig volt a közgazdaságtan meghatározó irányzata. A klasszikus közgazdaságtan néhány tételére – például az egyensúlyra törekvő, „tökéletes”, „öntisztító” piac, az állami beavatkozás ellenzése a gazdaságban – támaszkodik. A haszonra törekvő, gazdálkodó egyén (homo oeconomicus) a vizsgálati tárgya. Más vélemények szerint jelenleg „sem holt” irányzat, mert „résztudományai”, a mikro- és makroökonómia tovább élnek, külön közgazdasági részterületekké váltak. A mikroökonómia a piaci szereplőkkel (termelőkkel, fogyasztókkal) foglalkozik, akiket haszonmaximálás és költségminimalizálás jellemez. Fontos szerepet kap a háztartások fogyasztásának, a vállalatok termelési stratégiáinak és a piac jellegzetességeinek vizsgálata. A makroökonómiai szempont nemzetgazdaság-központú és a „realitásokkal” foglalkozik. Tárgyai az egyes gazdasági szektorok, a makrogazdasági mutatók, a növekedés, a munkanélküliség stb. A makro­ökonómia egyik központi gondolata, hogy az egyén racionális döntéseket hoz; hasznát és bevételeit, minél kevesebb befektetéssel, maximalizálni kívánja.16
Az új gazdaságtörténet ma is inkább angolszásznak jellemezhető irányzata az 1950-es évek végén keletkezett Amerikában.17 Megszületésének fő mozgatórugója az volt, hogy mindjobban nőtt a gazdasági elméletek és a gazdaságtörténet közti szakadék, és a két terület között az átjárhatóság mind nehezebbé vált. Az új gazdaságtörténet vagy más néven kliometria domináns módszertani jellegzetessége, hogy a matematikai közgazdaságtan egyik részterületére, az ökonometriára támaszkodik. Ez az irányzat „kvintesszenciája”, ezért ökonometrikai történetírásnak is nevezik, amely a gazdasági jelenségek matematikai elemzésével és modellezésével foglalkozik.18 A valószínűség-számítás, a statisztika és a címtárak tartoznak a kedvelt eszközei közé. Termelési és kereskedelmi adatokat használ, a szállítási költségek és a földtulajdon alakulása érdekli. A gazdaság növekedésének vizsgálatára kitüntetett figyelmet fordít.
A kliometrikus történetírás módszere, mely lépéseket tesz az eredmények verifikálására, a történészi ismeretszerzés tényeinek pontos ellenőrzésére törekszik. A nemzetközi és interregionális összehasonlítás a kedvelt terepe. A kliometria fő erejét az elméletek felhasználásával szembeni nyitottság alkotja. Általában elmondható, hogy kutatási alapját, a saját(os) feltevésalkotást és megnevezést követően a felállított modell elfogadását vita teszi lehetővé.19
A kliometria azonban módszertani nehézségekkel is küzd, melyeket a business history hívei előszeretettel támadnak. Az ellenérv az, hogy a kliometrikusok a gazdaságtörténeti alapkérdéseket tendenciózusan, ellentmondásoktól sem mentesen, szűk területen teszik fel, csak a neoklasszikus gazdaságelméletekre támaszkodva interpretálják, és mindent kvantifikálni akarnak (másrészt természetesen a kvantifikálás veszélyeit és a kritikát sem kell abszolutizálni). Olyan témák például, mint a nagyvállalkozók tulajdonstratégiái, az állami gazdaságpolitika ideológiai meghatározottságának szerepe vagy éppen a szociális változások jelentősége az életszínvonalra így „kilépnek” az új gazdaságtörténet területéről.
A kliometria, mely a közgazdaságtan logikáját „vitte be” a gazdaságtörténetbe, olyan formalizált modelleket használ, melyekben a piac irányítja a fogyasztókat. Ez az irányzat a hosszú távú gazdasági növekedés nagy kérdéseire összpontosít, mint a nekilendülés vagy az elmaradottság, és kvantitatív eljárásokat használ. Például az új számítási módszerekkel – nem csekély vitákra adva alkalmat – az amerikai vasúthálózat költség- és haszonelemzését, a déli ültetvények rabszolgatartásának racionalitását (R. W. Fogel), az angol ipari forradalom hatásait, a növekedés és lassulás mértékét kutatták (J. Mokyr, R. Floud, D. Mcclosky). A legjelentősebb ipari országok (USA, Nagy-Britannia, Németország) két világháború közti gazdasági helyzetét és gazdaságpolitikáját (P. O’ Brien, K. Borchardt), valamint az 1945 utáni gazdasági fejlődésüket vizsgálták (N. Crafts, A. Maddison). Az európai országok iparosodását nemzetközi összehasonlítás keretén belül vizsgálták (az Osztrák–Magyar Monarchiát J. Komlos, D. F. Good).20
John Komlosról külön érdemes szót ejteni, mert munkássága szorosan kötődik a német és részben a magyar gazdaságtörténethez. John Komlos 1989-ben „alapította” az antropometrikus gazdaságtörténeti irányzatot, melyet ő szellemi mozgalomnak nevez. Az antropometria a gazdaságnak az emberi szervezetre gyakorolt hatásait vizsgálja és az ember biológiai vonatkozásaival történeti szempontból foglalkozik. A testmagasság, az életszínvonal és a táplálkozás jelennek meg új kutatási témákként. Az irányzat eddig figyelemre nem méltatott forrásokat vont be a történészi érdeklődésbe (katonai összeírások) és a történeti demográfia módszereit is használja. Komlos a szerkesztője az általa 2003-ban alapított, Münchenben megjelenő Economics and Human Biology című folyóiratnak.21
Joggal állítható, hogy két, kontinentálisan továbbra is elkülönülő (amerikai–európai) gazdaságtörténeti hagyományról beszélhetünk. Európában a német gazdaságtörténet rendelkezik erős pozíciókkal. A németországi akadémiai és egyetemi rendszer, melyben a gazdaságtörténet szoros kapcsolatban áll a társadalomtörténettel, eltérő fejlődési pályára állította a kutatásokat. Az 1990-es évektől, nem utolsósorban John Komlos és Scott M. Eddie tevékenységének köszönhetően, mindjobban kibontakoztak a német kliometrikus gazdaságtörténeti kutatások, melyek főképpen a német iparosodásra és a weimari köztársaság gazdasági helyzetére irányultak, az irányzat bázisa azonban továbbra is az USA, illetve Anglia maradt.22
Az eljárás támadható oldalát az ellenfelek korán felfedezték, ugyanis a kliometrikus munkák definitív információkat nem szolgáltatnak, kvantitatív mérlegeket vonnak (termelésben, pénzügyben), és így mint „történetellenes”, „kontrafaktuális” kísérletek, melyek kizárólagosságra törekedve a jelenségeket hozzák egyoldalú összefüggésbe az elmélettel, kritizálják. Az irányzat hívei hangsúlyozzák, hogy ugyan végleges válaszokat nem képesek adni és nem is akarnak, azonban a konszenzuson alapuló megállapításokat teszik mérlegre, a mítoszokat cáfolják, és ezzel segítik a gazdaságtörténet útkeresését.23
2. A másik, a neoinstitucionalista közgazdaságtanhoz kötődő, amerikai gyökerekkel rendelkező, a német gazdaságtörténetet is megtermékenyítő, az 1960–1970-es évektől kibontakozó, leíró modelleket alkalmazó kutatási irányzat, a business history főképpen a vállalattörténetben terjedt el.
A neoinstitucionalizmus (new instutional economics, Neue Institutionenökonomik) az 1970-es évek folyamán vált a közgazdaságtan meghatározó irányzatává. Nemzetközileg szervezett irányzat, külön egyesülettel rendelkezik (International Society for New Institutional Economics). Az irányzat különböző iskolái (német, osztrák, freiburgi, amerikai) az intézményes keretek hatásait és fejlődésüket vizsgálják. Az állammal, a bürokráciával, az állami intézményekkel (Neue Politische Ökonomie, Public-Choice-Theorie), a piaccal, a piaci hierarchiákkal (vállalatokkal) és tulajdonjogokkal (property-rights, Verfügungsrechte) vagy éppen a megbízó-ügynök kapcsolattal (Prinzipal-Agent-Theorie), tehát a legnagyobb tiszta haszon érdekében hozott racionális döntésekkel foglalkoznak. Az irányzat mint kritika a neoklasszikus gondolatok továbbfejlődésének tekinthető. A neoklasszikus ökonómia téziseit nem veti el, hasznosaknak tartja, felhasználja, azonban távolinak tartja az emberek valóságos viselkedésétől. A piac kerül piedesztálra, és a piaci mechanizmusok hiba nélküli működésében bíznak. Az egyén, ebben a rendszerben, cselekvőként nem láthatja át az összefüggéseket. A közérdeket kizárják, csupán a gazdaságilag érdekeltek összességéről beszélnek.24
Az irányzat vizsgálódási alapja tehát az egyén és az egyének társulásai, az intézmények. Az irányzat fő jellemzője, hogy képviselői mikroszintű vizsgálatokat folytatnak, a „legfőbb mozgatót” nem a piacban, hanem a vállalat belső szervezetének irányítóiban, a menedzserekben látják. Ez az iskola nyitott más társadalomtudományok irányába és előszeretettel alkalmazza a szociológiai technikákat. Olyan új értelmezések fűződnek az irányzathoz, mint a hálózatelemzés szemléletével a bank-iparvállalat viszony átértékelése, az ún. összekapcsolódó igazgatósági helyek (interlocking directorship) azonosítása és a multinacionális vállalatok terjeszkedésének elméletei.25
Kiemelkedő amerikai képviselője Norman S. B. Gras, aki a business history tárgyát a nyereség elérésére szakosodott vállalkozók kutatására szűkítette. Tanítványa, Henrietta M. Larson szerint az irányzat a vállalkozók múltban lezajlott üzletirányításával (administration) és működésükkel (operation) foglalkozó tudományág. Kezdete Amerikában a 20. század elejére vezethető vissza, és a nagy gazdasági válság idején dolgozták ki téziseit. Az irányzat előfutárai a 19. század 40-es éveitől kibontakozó első, még nem tudományos érdeklődésből keletkeztek, hanem üzleti profilt prezentáló amerikai vállalattörténetek, melyek a csatornázási és vasúttársaságokkal, illetve az ezeket a vállalatokat irányító vállalkozókkal foglalkoztak. A történeti megközelítések a 19. század közepétől jelentkeztek (1850: American Railroad Journal, 1855: Elazar Lord New York-i vasúttörténete és további vasúttörténetek a század végéig). Számos amerikai pénzintézet az 1870-es évektől nagy érdeklődéssel fordult saját története felé. Az első banktörténetet Davis Rich Whitny publikálta a Suffolk Bankról (1878), melyet továbbiak követtek. Az ipari vállalatok és biztosítók történetének feldolgozásai is ekkor jelentek meg. Az első vállalkozástörténeti tudományos táraságot (Business History Society) 1925-ben alapították. Ezt követte a Journal of Economic and Business History szakmai folyóirat indulása 1928-ban. A 19. századi „tudomány előtti hagyományra” a 20. század második felében, immár tudományosan megalapozott, az 1940-es évek végétől vállalkozói biográfiákat felmutató és publikációs fórumokat kiépítő, elsősorban Gras és tanítványai munkásságának eredményeképpen akadémiai szinten intézményesült vállalkozástörténet támaszkodott. Az amerikai publikációs fórumokat az Explorations in Entrepreneurial History (1949–1969), a Business History Review (BHR, 1954-től) és az Explorations in Economic History (EEH, 1963-tól) jelentette-jelenti. A folyóiratok a nem amerikai vállalattörténeti kutatásoknak is teret szentelnek. A BHR az elmélet és az empíria közti középutat képviseli, az EEH a gazdaságtörténet nehéz fajsúlyú kérdéseivel foglalkozik.26 Az amerikai vállalkozástörténet „aranykora” a második világháború után köszöntött be. Számos kutatóintézet, egyetemi tanszék jött létre, és nagymértékben megnőtt a hézagpótló vállalatmonográfiák és esettanulmányok száma.
A Gras-féle iskola a 30-as évek végén definiálta a vállalkozástörténet őáltaluk viszonylag szűkre szabott tárgyát, melyet a vállalkozói üzletpolitika fogalma (Business Administration) alkotott. Az irányzat felfogásában az üzletpolitika a tudományág központi és lényeges kutatási problémája. Az üzletpolitika meghatározásához az üzleti célok megnevezése, az üzletemberek által megfelelő eszközök alkalmazása és gyakorlatba való átültetése, a lehetőségek közül való választás, a vállalkozói magatartás és a mindennapi rutinintézkedések vizsgálata fontos. Szerintük az üzleti-kereskedelmi élet tudományos kutatása nem kerülheti meg azt a tényt, hogy a vállalkozót a haszon érdekli és ez a tényező jelentősen befolyásolja üzletpolitikáját.27

Toni Pierenkemper három megjegyzést fűzött a Gras-féle tézishez. Először is teljesen helyénvaló, hogy az üzleti tevékenység képezi a kutatás tárgyát, azonban mégsem lehet semmiféle társadalmi jelenséget a priori előre kizárni és csak egy szűk területen vizsgálni a vállalkozói tevékenységet. Másodszor a fenti kutatási program hasznáról is szólt. A nagy számú vállalkozástörténeti munkák kétségkívül a történeti tudásunkat gazdagítják. Ezek a feldolgozások a történeti tudatot rögzítik és tudományos hozadékuk pótolhatatlan. Harmadszor a business history szűkre szabott tárgyválasztása nem kielégítő. A vállalkozót nemcsak mikroökonómiailag egyedi egységként lehet felfogni, hanem a nemzetgazdaság „részeként” is. A korai vállalkozástörténet monográfiaközpontú, „álizolált” szempontját ezért már korán kritika érte. Gras kritikusai felrótták, hogy a vállalkozói üzletpolitika korlátozott modellje (a vállalkozó haszonközpontúsága) az autonóm tudományos álláspont kialakítását veszélyezteti. Pierenkemper szerint végül is természetes a tudósok félénksége, hogy csak ilyen módon, behatárolt alapon fogalmazzák meg mondanivalójukat. A korlátozott témaválasztás az összehasonlításokat nehezíti, és számos tanulmány szenved attól, hogy a közgazdaságtan kínálatából semmiféle megfelelő elméletet nem vesz át. Kezdetben, főképpen a diszciplína kialakulásakor, az esettanulmányok új területeket világítottak meg, majd a rendszerezés és az elméletalkotás következett. A történészek az egyedi, elszigetelt esetekből indultak ki és a szemléletes elméletekig jutottak el. Az esettanulmányokkal a modellalkotást finomították és a problémakört immár társadalmi kontextusban vizsgálják.28
A vizsgálati perspektívát Arthur H. Cole munkássága szélesítette ki, aki 1948-ban hozta létre a Harvard Egyetemen működő vállalkozástörténeti kutatóintézetet (Research Center in Entrepreneurail History), melyet a Rockefeller Alapítvány támogatott. Vezetése alatt az amerikai business history új fejlődési irányt vett az „entrepreneurial approach” szemlélettel. A vállalkozónak azt a képét vezette be, aki szervezi, menedzseli a vállalatot vagy a vállalkozást (enterprise) és az akadályokat leküzdve kockáztat. Ez az irányvonal a vállalkozók személyére és alapvető társadalmi funkcióikra orientálódott.29 Ez a kép a schumpeteri vállalkozói modellel rokon, amelyben a vállalkozó a központi szereplő, aki dinamikus, kreatív, innovatív és az üzleti kockázatot vállalja, és aki a hosszú távú gazdasági fejlődés motorja, egyben a kapitalizmus evolúciójának segítője.30
Cole kísérletet tett egy pontosabb vállalkozómodell leírása. Rámutatott, hogy számos esetben ellentétes koncepciók állnak rendelkezésre a többarcú üzleti életben tevékenykedő vállalkozók leírására. Az őáltala javasolt, egységesnek tekinthető koncepció lényege, hogy alapjában véve az üzleti tevékenységet számos „tényező” biztosítja. A vállalkozók által megszerzett tudás és tapasztalat nemcsak az üzleti normákra és értékekre volt hatással, hanem a gazdasági intézmények (bank, börze) működésére is. A vállalkozói étosz nemcsak a gazdaság működtetésében és az anyagi javak előállításában játszott fontos szerepet, hanem a nem anyagi „szolgáltatások” biztosításában is. Cole a vállalkozók következő feladatait határolta körül: 1. az üzleti célok meghatározása, 2. a szervezet megtartása-megőrzése, 3. pénzügyi eszközök biztosítása, 4. alkalmazkodás a technikai fejlődéshez, 5. a termékek „alkalmazkodása” a piac fejlődéséhez, 6. a közéletben jó kapcsolatok ápolása a többi vállalkozóval. Az irányzat a vállalkozói tevékenységet befolyásoló ideákkal és ideológiákkal is foglalkozik, azok közül elsősorban azokra koncentrál, melyek az innovációs teljesítményt „növelik”.31 A business history cole-i kutatási programját Pierenkemper négy tételben foglalta össze: 1. az egyes vállalkozókkal, vállalkozói csoportokkal vagy ágazatokkal foglalkozó vállalattörténet, 2. vállalkozóbiográfiák, egyéni és kollektív csoportok, az egyes üzleti eszközök (bankjegyek, jelzálogkölcsönök, részvénytársaságok) kutatása, 3. az üzleti „eszmék” fejlődésének vizsgálata, 4. az üzleti rendszerek fejlődésének kutatása meghatározott régiókban vagy ágazatokban, 5. különféle szociális csoportok üzleti tevékenységének vizsgálata, illetve a tevékenységükben beállt változások vizsgálata és értékelése.32
Nem állítható, hogy ezzel a business history kutatási területe az előzőekben vázoltakkal lezárult vagy behatárolódott volna. Az elméletdeficitet felhánytorgató kritikák ellenére éppenhogy a területei kiszélesedtek és sokrétűek lettek. A tanulmányokban a „konzervatív stílus” visszatért, az egyedi esetekből való általánosra következtetés uralkodott el. A gazdasági intézmények és vállalatok hosszú távú stratégiáinak bemutatása került előtérbe. Az 1962-ben rögzített Cole-féle kutatási területek jelenleg is adekvátak. Ezek azok a súlypontok, melyek köré a business history kutatásai szerveződnek: 1. az ún. case study, mint rendszerszerű-elemző vizsgálat (gyakorlat) és hipotézisalkotás, melynek eredményeiből a jelenlegi üzletpolitikák profitálhatnak, 2. egy kvázi társadalomtörténeti perspektíva, nevezetesen az üzleti életet befolyásoló szociális és politikai változások folyamatainak vizsgálata, 3. a gazdasági fejlődés mozgató erejének gazdaságtörténeti vizsgálata.33
4. Mit értek gazdasági elit alatt?

A gazdasági elit fogalma általános elitdefiníciókból vezethető le, és ezzel egy átjárhatóság is rögzíthető, hiszen a gazdasági hatalom gyakran átváltható politikaivá és fordítva. A fogalom pontosításához elsődlegesen gazdasági alrendszert kell feltételeznünk. Ennek az alrendszernek a határait nem tekinthetjük szilárdaknak. Éppenhogy átfedésekkel van dolgunk. A gazdaság nyilvánvalóan társadalmi jelenség és a politika, kultúra, a társadalmi élet legkülönbözőbb formái felé talál utakat és átjárókat: beágyazódik a társadalomba és további alrendszerekkel kerül kölcsönhatásba.34
A gazdasági elit fogalma alatt ebben a tanulmányban a vállalkozó elitet értem.35 Ez belsőleg tagolt halmaznak tekinthető, melyben a csoportok egymáshoz való viszonya, a csoportok tagjainak privilegizált vagy domináns helyzete képezi kutatások tárgyát. A kiváltságok vizsgálata kiterjedhet a jövedelmi-vagyoni helyzetre, életmódra és -stílusra, a társadalmi nyitottságra-zártságra, szaktudásra, presztízsre. A dominancia elemzését a döntési kompetenciák, stratégiaalkotás, befolyásolás és pozícióhalmozás, a hierarchiában elfoglalt hely, illetve a szociális hálózatok témái biztosítják.36

5. A Rima a szlovák történetírásban37

Tény, hogy a Rima a szlovák gazdaságtörténet perifériáján található. A tematizálás, koncepcióalkotás és módszertani megoldások keresése megkésett. A problémák a szlovák gazdaságtörténet-írás nemzeti és marxista, illetve pozitivista hagyományaiban, jelenlegi helyzetében, irányultságában, a szakosodás és intézményesülés elmaradásában keresendő.38
Ezek mellett a felső-magyarországi régió történetének nacionalizálása zajlott. A történészek a gazdasági életet egy gazdaságilag „elkülönülő” szlovák etnikai térre, „piacra” korlátozták, miközben az 1918 előtti állami kontextus kiesett. A szlovák pénzintézetek és vállalkozások feltérképezése, a nemzetfejlődésben játszott szerepük ki- és túlhangsúlyozása, a nemzeti identitás „nyomon követése” és általában a gazdasági nacionalizmus felszínes jegyei kerültek előtérbe. A történelmi Magyarország gazdasága, az uradalmi gazdálkodás, a nagybirtokrendszer, a „nem szlovák” tőkecsoportok vállalkozói tevékenysége vagy a nemzetközi kartellek, szindikátusok máig hiányzó fejezetei a szlovákiai gazdaságtörténet-írásnak. A Koburgok, Andrássyak, Esterházyak, a zsidó nagyvállalkozók gazdaságszervezése mellett a Rima is ebbe a csoportba sorolható.39 A szlovák gazdasági elitkutatások számára „a kitörési utat” az etnikai szempontok háttérbe szorítása és a „szlovákiai territóriumon” túlra tekintés, általában a szlovák vállalkozók és vállalkozások országos kontextusba való helyezése jelentheti.40
A szlovák megközelítések a szűkebb gazdaságtörténet mezsgyéjén maradtak. A gazdasági szereplőket kizárólag marxista szempontok szerint értelmezték. A szlovák gazdaságtörténet „kirakatszekrényévé”, máig alig elemzett okok (érték- és ideológiasemlegesség, tényközpontúság, új pozitivizmus?) miatt a bányászattörténet vált.41 Ez a részdiszciplína számos fontos, a történelmi Magyarország bányászat- és technikatörténetére vonatkozó adattal gazdagította ismereteinket, technológiai és fejlesztési irányvonalakra mutatott rá, a szerzők a bányászati és kohászati mutatókat értékelték, ellenben a megalapozott üzemtörténeti kutatások hiányoztak.42
A szlovák összefoglaló jellegű, alapvetően még mindig politikaközpontú „szintézisekben” a Rima gyakorlatilag nem jelent meg, bár a kisebb tanulmányok hangsúlyozzák, hogy „kétségkívül” a legnagyobb bányászati és vasipari vállalat volt a mai Szlovákia területén. Ezek a munkák az üzemet csupán érintőlegesen említik, főképpen a „szlovákiai gazdasági tér” jellemzésekor, az állami gazdaságpolitikának mint elnyomó nemzetiségpolitikának az ábrázolásakor, régebben egy gazdaságilag önálló terület vízióját is felvetve, a bányászat és vasipar fejlettségének, a nyersanyaglelőhelyek gazdagságának a bemutatásakor.43
A Rima elődvállalatai és az 1881-es létrejötte, általában a pozicionális csoportok (arisztokraták, tisztviselők, bankárok, pénzügyi tanácsadók, kereskedők, jogászok; családi és rokoni kapcsolatok) nem kaptak megkülönböztetett figyelmet, csupán hellyel-közzel a Rimamurányvölgyi Vasművelő Egyesület 1851-es alapítását említik, de ebben az összefüggésben a Murányvölgyi Unió és a Rimai Coalitio sem szerepel.44 A vállalat gazdasági elitjéről pedig ezekből a publikációkból semmit sem tudhatunk meg. Az első világháború után Csehszlovákia területére került Rima-érdekeltségek, így a zólyomi Unió Vas- és Bádoggyár Társaság, a korompai Hernádvölgyi Magyar Vasipari Rt. történetét és a csehszlovák/szlovák gazdaságban elfoglalt pozícióikat is homály fedi vagy csak általános technikatörténeti adatok állnak a rendelkezésre.45 A Rima szlovákiai érdekeltségeinek 1923-tól kezdődő nosztrifikálása és felszámolásuk részletei, ugyanúgy a nagy kiterjedésű erdőbirtok sorsa sem ismert, illetve csak elszórt információkkal találkozhatunk.
6. A Rima a magyar történetírásban

A magyar gazdaságtörténetben a Rima nem tartozott és nem tartozik az elfelejtett fejezetek közé. A vállalat rövid történetével, tevékenységével, üzletpolitikájával és gazdasági vezetőrétegével, eltérő szempontrendszerek alapján, számos szerző foglalkozott.46
Részletesebben elsőként Réti László, 1972-ben, a magyarországi kartellfejlődés kontextusán belül, „osztályerő-összetevőket” figyelembe véve, nem utolsósorban a kartell történelmi szerepére keresve választ, vizsgálta a Rimát.47 A vállalat érdekérvényesítését és piaci pozícióinak megszilárdítását a vasiparon belüli kartelltevékenység marxista sablonjaiba helyezte. Ezek posztulátumai közé tartozott az ipari és banktőke „érdekegysége”, „a finánctőke és fináncoligarchia gazdasági és politikai befolyásának megszilárdulása”, és ellentmondásos módon, az egymással „harcban” álló burzsoá csoportok „egységes frontja” is. A szerző ezen vezérfonalát azonban mégis átszőtték olyan evidenciák – az elhúzódó válságra adott válaszokként –, mint a Rima ipari komplexumának termelésracionalizálása, a fejlesztési tervek, a kereskedelmi-értékesítési politika rugalmassága és „az ésszerű centralizáció”. Réti részletesen elemezte az osztrák–magyar kartellegyezmény felmondásának következményeit, az egyeztetéseket, és a Rima piacbővítő lépéseit. Mondanivalójának lényegét azonban a magyar vaskartell tisztességtelen árpolitikájának, saját „önző”, „profitszerző” érdekeinek bizonyításával és a finánctőkéhez való kapcsolódásával a társadalmi kizsákmányolásban játszott szerepének bizonyítása alkotta.
Réti nevéhez fűződik a máig egyetlen, aránytalanságai és ideológiai ballasztjai ellenére is megkerülhetetlen Rima (rész)szintézis, bár a kötet 1919-ig taglalja a vállalat történetét, és a magyarországi vasipar és kohászat fejlődésének csupán vázlatát nyújtja. A vállalat elődüzemeinek történetével és az 1881-es fúzióval részletesen foglalkozik. A vállalkozásokban szerepet vállaló, irányító-szervező feladatokat ellátó birtokosok, bankárok és műszaki értelmiségiek pályaképeit sem hagyja figyelmen kívül. Szembetűnő a kötet szerkezeti és tartalmi egyoldalúsága, hiszen a Tanácsköztársaság időszaka és a munkásmozgalmi szerveződések, megmozdulások, bérharcok kiemelt szerepet kaptak. A munka egyik fő üzenete, hogy a tőkés csoportok hatalma a világháború éveire csökkent, és a „rimai munkásság” „kilépett elszigeteltségéből, szervezettsége előrehaladt”. A Rima történetének a forradalmi néphatalom így válik „legfontosabb időszakává” és „integráns részévé”. A szerző javára írandó, hogy ipartörténeti munkáját a vállalat levéltári archívumában végzett alapos és körültekintő kutatásokra alapozta.48
A magyar üzemtörténeti kutatások egyik jelentős alakja, Koroknai Ákos Rétivel szinte egy időben foglalkozott a Rima-csoportosulással.49 Az immár szocialista nagyüzemmé átalakított ipari komplexumnak, az egykori Rimának a létrejöttét a magyarországi vasipar történetében méltán nevezte korszakhatárnak. Rétihez képest ugyan a Koroknai-féle interpretáció új elemet nem hozott, hiszen a már hagyományos ipar- és technológiatörténeti látásmód mellett az üzem érdekeltségi köréről, annak kompetenciáiról és az irányító testületeken belüli erőviszonyokról többet nem tudhatunk meg, azonban a menedzseruralom tézisének nyitott utat. Ellenben azt nem tudhatjuk meg, hogy a Borbély Lajos és Bíró Ármin nevével fémjelezhető „menedzseri vezetésnek” milyen külföldi párjai voltak, és mihez képest alakult ez ki „egyidejűleg”. A hasonlóságra is csak összehasonlítás útján lehetett volna rávilágítani.50
Az utolsó két évtized hozta meg a Rima új megközelítéseit. Lengyel György 1989-es máig fontos alapművében a magyarországi vállalkozó elit profilját rajzolta meg.51 Ez a kötet a magyar historiográfiában elsőként tisztázta a társadalmi és gazdasági elit fogalmát. Ezzel túllépett a marxista osztályszemléleten és megszüntette az elit körüli terminológiai zavart.52 Lengyelnél jelent meg a Rima elődüzemeinek szakértelmisége (Heincz Frigyes), kereskedelmi és műszaki igazgatói (Bíró Pál, Borbély Lajos, Quirin Leó Lipót), és a vállalathoz kapcsolódó arisztokraták (Andrássy Manó, Andrássy Géza). A gazdasági elit előző tagjait származásuk, karrierútjuk, kivívott-elért pozícióik és iskolai végzettségük alapján csoportosította.53

Tomka Béla tisztázta a magyarországi bank-ipar problémakörbe ágyazva a Rima és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank (PMKB) kapcsolatát. Többek között a bank és iparvállalat közti erőviszonyokra, a bankuralomra és annak kiterjedtségére, valamint az ipar tőkeellátottságára keresett válaszokat. A Rima esetében annak önfinanszírozó és saját tőkefelhalmozó képességére, egyben pénzügyi önállóságára mutatott rá. Kiterjedt ipari komplexuma mind nagyobb mozgásteret tett számára lehetővé és a vállalati vezetés cselekvési szabadságát terjesztette ki. A nagyméretű ügyleteket, köztük a Rima alaptőke-emeléseit több bank együttműködése biztosította. Tomka a vállalat vezető testületeiben helyet foglalók személyi összeköttetéseit is megvizsgálta, és arra a következtetésre jutott, hogy a Rima kereskedelempolitikai és fejlesztési döntéseinél a menedzserek rendelkeztek nagy befolyással. Ez nem jelentette a bankérdekek háttérbe szorulását. Kellő alkalmakkor az érdekérvényesítéstől és nyomásgyakorlástól nem álltak el. Az igazgatóságon belül a szabályozó és ellenőrző mechanizmusok szerepét hangsúlyozta. Kutatásai bizonyították, hogy a Rima nem volt a Pesti Magyar Keres­ke­delmi Bank vállalata.54
Kövér György a magyarországi ipari nagyvállalatok rangsorolásának statisztikai és koncepcionális újraértékelését végezte el. Tanulmányában egyszerre foglalkozik forráskritikával, főképpen a korabeli foglalkozási és vállalatstatisztika adataival, fogalommagyarázattal, elsősorban a „gyár”, „ipartelep” fogalmának eltérő meghatározásaival, ami a munkáslétszám eltérő adatait és a későbbi történészi értékelések elkanyarodó útjait eredményezte. Külön elemzi az 1980-as évek elején, Berend T. Iván és Ránki György nevéhez fűződő tézist, mely szerint a 19–20. század fordulóján a magyarországi ipart nagyfokú koncentráció jellemezte. Ennek a tézisnek a gyengéjét a következőkben látja. Egyrészt problémákat okozott az ipari koncentráció bizonyítása a monopolkapitalizmus tetőpontjának tartott 1900–1910 közötti időszakban, másrészt a magyarországi iparvállalati szerkezetet sajátosnak tekintő Berendék kis- és nagyüzem arányaiban, eltolódásaiban gondolkodtak. Eközben az ún. „kitöredezett” középüzemek kategóriája továbbra is elemezhetetlen maradt. A nagyüzemet, annak vezetési-igazgatási formáinak és vállalati szervezetének kialakulását a külföldi, főleg osztrák tőkecsoportok tevékenységének tulajdonították.55
Kövér rámutatott arra a tényre, hogy az üzem fogalmával a marxista politikai gazdaságtan és üzemtörténet a kapitalista vállalatot dehonesztálta. A vállalkozási típus fogalmi zavarainak és a korabeli statisztika történeti értelmezéseinek gordiuszi csomóját vágta szét, amikor azzal érvelt, hogy üzem és vállalat kategóriáit a kortársak felváltva használták, de következetesen ipartelepet értettek alatta. Az 1910-es vállalat­statisztika esetében az ezer főnél többet foglalkoztató nagyüzemek rangsorának használhatatlanságát hangsúlyozta, mert azok a vállalatot nem mint gazdálkodási egységet, hanem a gyártelepet mint termelő üzemet tartották nyilván.56 A következő konklúziót vonta le: „Summa summárum: ilyen típusú (ipartelepi) adatokból épp a modern vállalati formák térhódítására nem lehet következtetést levonni, ez láthatóan különösen igaz a csúcson található óriásvállalatok esetében.”57 A kiutat egy új forráscsoport, az 1912-es és 1937-es budapesti árjegyzékek bevonásával találta meg. Ezek a szelektált, de tényleges piaci pozíciókat mutató jegyzékek ugyan nemzetközi vizsgálatokkal is lehetővé tehették az összehasonlítást, de ez újabb módszertani gondokat vetett fel (a szerző ezek taglalására már nem tért ki). Kövér tehát az iparvállalati koncentráció fogalmát árnyalta. Véleménye szerint a koncentráció reális jelenség volt, de arányairól, mélységéről lehet vitatkozni. Ugyanakkor szemmel látható, hogy nemcsak a magyarországi, hanem a Lajtán inneni tartományokból is csak egyedi esetekben kerülhetett be egy-egy ilyen típusú nagyvállalat a nemzetközi mezőnybe. A hazai piacokon természetesen maghatározó szerepük és befolyásuk volt. A Rima is ezen kritériumok fényében rangsorolható. Az 1917-es adatok szerint a vas- és acélgyártás terén az első helyet foglalta el. A vállalatot az államkincstár és az államvasút-társaság követte. Az 1937-es árfolyamérték-adatok alapján a hatodik helyre került, a mérlegfőösszeg tekintetében negyedik volt.58 Mindezek mögött az első világháborút követő gazdasági felbomlás, a területváltozások okozta piacvesztés és a magyar gazdaság átrendeződése, a könnyűipar előtérbe kerülése húzódott meg.59
Vass Gergely az előzőekben bemutatott kutatási stratégiáktól eltérő irányt választott, miközben a Rima forrásadottságait hasznosította. A vállalatirányításban részt vevő és azt befolyásoló csoportokat (bankárok, menedzserek) és szerepüket vizsgálta a döntéshozási folyamatokban. Két problémára keresett választ: a banki befolyás milyenségére – mely befolyást nem értelmezett alárendelő célzattal, egyfajta meghatározó pénzügyi hegemóniaként, hanem részvételként – és a menedzserek, valamint a nem menedzserek befolyására (hatalmára), illetve a köztük feltételezhető „hatalommegosztás” arányaira. Az igazgatósági tagok (bankok képviselői, arisztokraták, politikusok) pozicionális megoszlásával és a vállalati igazgatók (Borbély Lajos, Bíró Ármin) hatáskörével, menedzserképével részletesen foglalkozott. Arra a következtetésre jutott, hogy a Rima legfontosabb stratégiai döntéseinél ugyan a menedzserek jelentős mozgásteret kaptak, azonban a bankárok kijelölték a mozgástér határait, és adott esetben jogaik érvényesítésétől sem riadtak vissza.60
Pogány Ágnes 2005-ben a több mint három évtizeddel korábban Réti által felvetett kartellkérdéshez nyúlt vissza és helyezte a témát új értelmezési mezőbe, nem mellőzve a komparáció lehetőségét sem – miközben Réti 1972-es munkájára nem is reflektált –, hiszen az osztrák, cseh és magyar kartellek közötti együttműködést vizsgálta. A kartell és szűkebben véve a magyar vaskartell fogalmát tisztította meg az ideologikus és elítélő címkéktől. Ezekben a gazdasági szervezetekben az együttműködés, az erőforrás-elosztás és piaci konszolidáció hatékony eszközét látta. Történeti jelentőségüket növelte, hogy a vállalatközi információcserét és a vállalkozók, menedzserek közti kapcsolatokat, együttműködésüket és a megállapodások megszületését is segítették. A konfliktuskezelés terén szintén pozitív szerepet játszottak.61
Az osztrák és a magyar vaskartell példáján, Rétire is támaszkodva, szemléltette a kooperáció és a rivalizálás jelenségeit. A 19. század 70-es és 80-as éveiben a kartell­alapítások fő szempontjait az áringadozások kivédése és az átlátható árszabályozás alkotta. Az üzleti partnerek közti együttműködés a piaci verseny korlátozása nélkül elképzelhetetlen lett volna. A közös, osztrák–magyar kartell megszületését 1886-ban a német vasipar expanziója hívta életre. A kartell rövid működése kudarcot vallott, hiszen az olcsóbb német árukat nem voltak képesek kiszorítani a monarchia piacáról, de közvetlen okát a Rima különutas gazdaságpolitikája okozta, amely a szállítási kvóta emelését akarta elérni, és áruit a kartell tudta nélkül az osztrák piacon is értékesítette. Pogány ellenben a piaci egyensúly „megbomlásának” hatásaira nem tér ki, melyek a Rima üzletpolitikáját a fenti irányba terelték. A Rimának az 1902-ben újraszervezett magyar kartellben döntő szava volt, hiszen nemcsak a legnagyobb országos vasipari vállalkozásról volt szó, hanem a kartell nyolc tagja közül három tartozott az érdekeltségi körébe (1900-tól Hernádvölgyi Magyar Vasipari Rt., Unió Vas- és Bádoggyár, 1906-tól Kaláni Kohó- és Bánya Rt.).62
Pogány Ágnes érdeme az 1902-től 1917-ig fennállt közös osztrák–magyar vaskartell méltó történeti értékelése (melyet Réti korábban elhalasztott).63 A kartell szervezeti működésével, a végrehajtó bizottság hatáskörével, az egyeztetések mechanizmusaival és a kooperáció elveivel részletesen foglalkozik. A kartell működését sikeresnek és eredményesnek jellemezte. Egyrészt az osztrák és magyar vasipar érdekegyeztetését és értékesítési piacok rögzítését segítette elő, másrészt nemzetközileg is komolyabb pozíciókat sikerült kivívnia, mint az első közös kartellnek.
A szerző elsőként foglalkozott a Rima első világháború utáni helyzetével is. Ezzel a nagyvállalatot közép-európai összefüggésrendszerbe helyezte. Kiemelte, bár bővebben nem elemezte „a csehszlovákiai modus vivendi”, tehát az 1922-es államközi egyezmény jelentőségét, a szlovákiai nyersanyagforrásokhoz és ipartelepekhez való szabad hozzáférést. A szlovákiai Rima-érdekeltségek irányításában a pozsonyi képviselet pótolhatatlan szerepére szintén rámutatott. Ezeket a Bíró Pál nevéhez köthető új vállalatirányítási stratégiához kapcsolódó lépéseket „a felerősödő gazdasági nacionalizmus időszakában nem lebecsülhető eredményként” jellemezte.64
A szakmai köztudatban hagyományozódott kép szerint a két világháború közti két évtizedet, melyet a dualista gazdaságszervezet felbomlása, a nemzetállami autarkia, a nemzeti tőkeközpontok megerősödése, valamint a politikai ellentétek terheltek, kizárólag a gazdasági elitek konfliktussorozatai érhetők tetten. Ellenben a legerősebb csehszlovák, osztrák, magyar vas- és acélipari vállalatok jó példái az együttműködésnek (még ha rövid ideig tartónak is), az érdekszférák és piacok (újra)elosztásának. E kiegyezések sikerességében nem utolsósorban az 1918 előtti személyes – ma még alig ismert – kapcsolathálóknak is fontos szerepük volt. Az 1925-ben megalakult „szövetség” Közép-Európai Csoport név alatt működött, és az öt legnagyobb cég alkotta.65 A külön-külön szétforgácsolódó csehszlovák, osztrák és magyar vasgyárak egy integrált csoportként jelentősebb termelési arányt képviselhettek, és így az európai piacokon is számításba vehették őket. Emellett a belföldi piacaikról a külföldi vetélytársakat kizárhatták. Az elvárások azonban nem teljesültek. A német–francia viszony elmérgesedése, a térségben tapasztalható kisnemzeti bizalmatlanság és a beköszöntő világgazdasági válság következtében ez az együttműködési forma felbomlott.
7. Két ország, két gazdaság

Az első Csehszlovák Köztársaság a felbomlott Monarchia gazdasági potenciáljának kb. 70%-át örökölte, az utódállamok között a legfejlettebbnek tekinthetjük. A cseh országrészek már a 20. század kezdetén a nyugat-európai gazdaságfejlődés jegyeit mutatták. Csehország a Habsburg Birodalom gazdasági motorjának számított. Ez az országrész a háború előtt, az egy főre jutó nemzeti jövedelmet tekintve, az osztrák tartományok mögött a második helyet foglalta el. Ezen a területen az összbirodalmi nemzeti jövedelem 42,8%-a keletkezett, emellett az ipar az agrárszférában dolgozó munkaerő jelentős hányadát a növekvő termelékenység következtében képes volt felszívni. Az ún. történelmi tartományokban több fontos iparágazatot találhatunk (kőszén- és barnaszénbányászat, vas-, ill. vegyipar), amelyek döntő hányaddal, 60–75%-os aránnyal kerültek az új utódállamhoz. Olyan fontos, régi hagyományra visszatekintő termelési ágazatok összpontosultak területén, mint az üveg- és porcelángyártás, a cukorgyártás, a kohászat vagy a textilipar. Ezenkívül a csehországi mezőgazdaságot európai szinten jelentős intenzifikáció és versenyképesség jellemezte.66
Ezek ellenére a masaryki köztársaság a kettős Monarchia felbomlását követő gazdasági dezintegrációból fokozatosan lábalt ki. A Habsburg Birodalom a cseh ipari termékek számára nagy felvevőpiacot jelentett, de 1918-at követően az ipari termelés beszűkült lehetőségek között keresett kitörési utakat.67 Főképpen az 1924–1929 közötti gazdasági konjunktúra hozott komoly gazdasági sikereket. Ezt nem utolsósorban az iparilag fejlett cseh-morva-sziléziai területek ipari kapacitásai és egy céltudatos gazdaságpolitika alapozta meg.68
A volt felföldi területek öröklött ipari kapacitása azonban a cseh- és morvaországi, illetve a sziléziai területekkel összehasonlítva kevésnek bizonyult. Az 1918 utáni szlovákiai régió a magyar ipari kapacitás 8,5%-val rendelkezett és 1913-ban, a bányászatot kivéve, az összmagyarországi termelésnek mintegy 18,6%-át állította elő. Magyarország legfejlettebb területének tekinthetjük, mely a 19. század utolsó két évtizedétől az iparfejlesztés súlypontja volt.69 A mai Szlovákia területe több iparágban domináns szerepet játszott. A papírgyártásból 53,7%-kal, a textiliparból 33,7%-kal részesedett, emellett 20% fölött részesedett a vasgyártásból és vasfeldolgozó iparból, a faiparból és a bőrfeldolgozásból.70 Szlovákia részesedése Magyarország nemzeti jövedelméből kb. 16,3%-ra becsülhető.71
Szlovákiában az 1921–1923-as gazdasági válságot az új államhatár, amely elvágta a hagyományos déli piacokat, az új és kiélezettebb versenyhelyzet, a cseh vállalatok kormányzati támogatása, a volt felföldi régió ipari vállalatai számára az állami támogatások elvesztése, a magas szállítási díjak, a közlekedési, szállítási, kiviteli és elhelyezési, valamint az értékesítési akadályok mélyítették el. Ez a válság valójában megmutatta a szlovákiai ipar gyenge pontjait és az addigi (magyarországi) iparosodási folyamat aránytalanságait.72
A második világháború küszöbéig Magyarország gazdasága a szlovákiaitól eltérő fejlődési pályát futott be. A magyar gazdaság a két világháború között a trianoni békeszerződés megszorító gazdasági következményeivel, a monarchiabeli közös vagyon és terhek megosztásának politikai és gazdasági kérdéseivel, illetve a vagyonvesztés hatalmas volumenével szembesült.73 Az új gazdaságpolitikának és gazdasági rekonstrukciónak a gazdaságföldrajzi tér beszűkülésével, a közlekedési hálózat megcsonkításával, a külföldi piacok átrendeződésével, a külföldi tőkeközpontok áthelyeződésével, a nyersanyaglelőhelyek és gazdasági központok elvesztésével, a munkaerő összetételének átalakulásával és a gazdasági ágazatok arányváltozásaival kellett számolnia.74 Az ipar és alapanyagok bázisaként szolgáló, főképpen volt felső-magyarországi peremterületek leszakadásával a feldolgozóipar koncentrálódott a magyar területeken. A mezőgazdaság termelékenységét a csallóközi, bánáti területek elvesztésén kívül olyan öröklött problémák akadályozták, mint a tőkehiány, a gépesítés elmaradása vagy a földbirtokszerkezet előnytelen összetétele és a gazdaságok alacsony fokú termelékenysége. Az ország a nyersanyagok (ércek, fa) tekintetében erőteljes behozatalra, a mezőgazdasági termények értékesítése terén pedig kivitelre szorult, tehát a külkereskedelemtől szorosan függő, annak kiszolgáltatott gazdasággá változott. Az exportképesség biztosítása tőkebefektetéseket, így a külföldi tőke importját igényelte.75 A protekcionista vámpolitikát, saját nemzetgazdasága megerősítése végett, az európai és a szomszéd államokhoz hasonlóan Magyarország is következetesen alkalmazta. Erre 1925-től került sor, miután az államháztartás stabilizálódott. A békeszerződés rendelkezései különösen sújtották a nehézipari termelést, kohászatot, szén- és vasércbányászatot. A nyersanyaglelőhelyek és erdők nagyobbrészt a határon túlra kerültek, ellenben a feldolgozóipar a megkisebbedett magyar területeken maradt.

8. A Rimamurányi útkeresése a gazdasági dezintegráció örvényében (1918–1922)

1919 novemberében a Horthy vezette Nemzeti Hadsereg csapatai bevonultak „a bűnös” és „bűneiért vezeklő” Budapestre. Az optimista vélemények szerint ezzel a belpolitikai zűrzavarnak és a gazdasági kilátástalanságnak is végérvényesen vége szakad. Ellenben a Rimamurányi budapesti székházában november 15-én ülésező igazgatósági tagok továbbra is gondterheltek voltak, hiszen az új határok és a magyar állam felbomlása hosszú távra meghatározta a vállalat helyzetét, egész ipari rendszerét, rentabilitását és tőkéit.
Az óriásvállalat anyagi veszteségei a forradalmak időszakában, a csehszlovák és román katonai intervenció, illetve a szepes-gömöri régió megszállása következtében megtöbbszöröződtek.76 A Rimamurányit 1919 januárjától a demarkációs vonal elvágta a Rima és a Sajó völgyében elhelyezkedő telepeitől. Az ózdi, salgótarjáni és nádasdi iparvidéket védő munkásezredek május folyamán nem tudták feltartóztatni a csehszlovák előrenyomulást. A csehszlovák legionárius egységek a stratégiailag fontos Bánrévét foglalták le. A román hadsereg augusztus 16-án szállta meg Ózdot és Nádasdot.77
A termelés 1918. november 1-jén leállt és csak 1919 februárjában indult újra.78 A kohók hosszabb ideig nem dolgoztak, nem kaptak sem kokszot, sem szenet. Az acélgyártás visszaesett. A cég a nyersvas- és féltermékkészleteit kezdte felhasználni. A Rima vezetőségét az 1919. március 22-én létrehozott négytagú direktórium ellenőrizte, amelynek feladatai közé tartozott a ki- és bejövő posta, valamint a vagyonkezelés felügyelete. A tantiémek kifizetéséhez is a direktórium hozzájárulása kellett. A munkásbérek nagy teherként, kb. évi 2 millió koronaként jelentek meg. A nyugdíjügyek rendezésére „felsőbb” nyomásra kötöttek kollektív szerződéseket. A másik oldalon a munkateljesítmény csökkent.79 Zorkóczy Sámuel80 műszaki igazgató a következőkről számolt be: „Mindenütt a 8 órai munkaidőre tértünk át, kénytelenek voltunk a munkásoknak mindinkább terjedő beavatkozását az üzemek vezetésébe türelemmel elviselni és a háború folyamán már megduplázott munkabéreket még egyszer megkétszerezni és ezen felül a munkanélküliek támogatása címén óriási összegek kerültek kifizetésre. Mindezen akadályok és nehézségek dacára sikerült a február elején felvett üzemet fenntartani és a március hó folyamán egy javuló tendenciát mutató emelkedő termelési eredményt elérni, amikor a március végével beállott változás minden eddigi fáradozásaink eredményét egyszerre tönkretette és miután a munkásság a hatalmat teljesen magához ragadta, minden befolyásunk teljesen megszűnt.”81
Az üzem nyersanyagtartalékai, telepei, fióküzemei és erdőbirtokai Csehszlová­kiában maradtak. Az ózdi, nádasdi és salgótarjáni kohók a nyersanyaghiány következtében leálltak. A korompai és zólyomi gyárakkal megszakadt a kapcsolatuk. A romániai kaláni vállalattal ugyanez történt. A politikai összeomlás válságos helyzetbe sodorta a vállalatot. A vállalat működésének fenntarthatósága, az ipari komplexum széthullása Damoklész-kardként lebegett mindenki feje felett. A legfontosabb döntéseket hozó testület tagjai immár egy éve nem is ültek össze teljes számban. Az előző 1919-es márciusi ülésre a Wiener Bankverein képviselőjét, Popper Bernátot82 és egy másik bécsi tagot, Márkus Hugót83 „az idő rövidsége” és az utazási nehézségek miatt meg sem hívták.
Bíró Pál84 novemberi helyzetértékelésének bevezetőjében a következőképpen fogalmazott: „Ez a pesszimizmus természetesen a legközelebbi néhány évre szól, mert a későbbi jövőbe tekintve mégiscsak túlsúlyba fog jönni az emberi megfontolásba vetett hit; ha majd az anyagtermelésnél és -elosztásnál a szociális szükségletek és a nemzeti különlegességek mellett ismét a gazdasági kérdés is szerephez fog jutni, akkor a természetes gazdasági összetartozás nem lesz figyelmen kívül hagyható, akkor ismét természetes lesz, hogy a gömöri vasércek ismét az ózdi kohó felé és nem Vitkovic vagy Kladnó felé fognak gravitálni, minekünk nem fog kelleni koldulni vagy kokszért nehéz ellenszolgáltatásokat nyújtani, ellenkezőleg kohóink újból az osztrau-karvinai szénmedence természetes fogyasztási területének fognak tekintetni.”85
A vezérigazgató „váteszi” beszédének számos eleme a későbbiekben nem valósult-valósulhatott meg. Az üzem normális működése előtt tornyosuló anyagbeszerzési és -ellátási problémákkal sürgősen meg kellett birkózni, valamint az üzemi forgótőke biztosítása is elodázhatatlan feladat volt. Bíró éppen ezen az igazgatósági ülésen vázolta a válságos helyzetből kivezető utakat. A „minimális verzió” szerint a Rima vagy felszámolt volna, vagy ha a részvényesek fenntartják, akkor is tetemes veszteségekkel kellett számolniuk. A vállalat termelése a békebeli évekhez viszonyítva nagymértékben visszaesett. A nyersvas előállítása terén 16%-ot, acélingónál 18%-ot, készárunál 18%-ot értek el. A készáru elszállítása 22%-ot tett ki, és a termelési költségek mindjobban növekedtek.
Bíró stratégiájában a csoportosulás pénzügyi szanálása kiemelt jelentőséget kapott. Ezt a lépést a hirtelen megnövekedett bankadósság, a pénzváltozás, a kialakuló szomszéd államok vámterületei és az anyagárak változásai idézték elő. Az önálló csehszlovák vámterület létrejötte, a pénzelkülönítés szlovákiai lebonyolítása 1919. március 3. és 12. között, a csehszlovák korona törvényes fizetőeszköznek nyilvánítása és a pénzforgalom szabályozása a határzárral együtt átmenetileg a Rima-központot elvágták az érdekeltségeitől.86 A Rima 1918 közepén a PMKB-kal szemben 25 millió korona értékben halmozott fel hitelt. A Wiener Bankverein és a brünni Morva Agrár- és Iparbank87 1918 október végén 37 millió korona hitelt nyújtott.88 A hitelfelvételt az akut csehkorona-hiány kényszerítette ki, mert 1919 február végéig csak a legnagyobb nehézségekkel voltak képesek ellátni a csehszlovákiai területre került affiliált vállalataikat készpénzzel. A kapcsolat, elég gyorsan, áprilisra helyreállt. A cseh koronában történő eladásokat még nem akarták realizálni, mert a kitermelt ércet a magyarországi kohóikban szánták feldolgozni.
A stabilizálás sikeressége érdekében a rövid távú hiteltörlesztés nem jöhetett szóba, így Bíró a részvénytőke emelését javasolta, még a nyilvánvaló kockázatok (veszteségek, bizonytalan jövő) ellenére is. Ez azt jelentette, hogy a részvénytőkét 10-ről 50 millió koronára emelik. A tervet az 1919. december 13. rendkívüli közgyűlés hagyta jóvá.89 Az átállás egyik „kombinációját” a csekélyebb hozamú nyereségesség megőrzése jelentette. Ennek alapját a vasérc- és széntermelés bevételei és az érdekeltségi vállalatok részvényjövedelmei biztosíthatták. A közgazdasági viszonyok rosszabbodásával pedig, ha kohók bezárására kerülne sor, a bevételt más ipartelepek megvásárlására fordítanák.
A Hernádvögyi helyzetéről a források szerint egyedül Bíró rendelkezett naprakész információkkal.90 A korompai üzem számára sok fejtörést okozott. Nemcsak a kiforratlan és változékony politikai helyzet, a valutakérdés, hanem a szanálás módja és a mind valószínűbbnek látszó cseh tőkebevonás és a helyi munkásság mind radikálisabb bérkövetelései miatt is. A cég 10 millió koronával „tartozott” az anyavállalatnak, és a hadikölcsön-tartozásai elérték a 3,34 millió koronát. Csupán a Wiener Bankverein gyorshitele segített ideig-óráig. Az igazgatóságot a cseh koronában való mérlegkészítés és a veszteségek feltüntetése vagy kozmetikázása dilemmák elé állította. Abban az esetben, ha az eladási értékeket tüntetik fel, de azokat alacsonyan állítják be, egy esetleges kisajátítás esetén a reális értékeket nem kapják vissza. Ha pedig az adatokat magasabban tüntetik fel, a vagyondézsma ró többletterheket a vállalatra.91 Egyébként „egy teljesen helyes becslés nem eszközölhető”.
Bíró Pál az üzemet őrző csehszlovák katonaság szerepére pozitívan tekintett, mert jelenlétükben a közbiztonság és a polgári vagyon megőrzésére látott esélyt: „[az embe­rek] mikor látták, hogy tulajdonképpen mindent megtehetnek büntetlenül, túlkapásaikban nem ismertek határt.”92

Az üzem szén- és kokszellátása akadozott, majd teljesen leállt. Így kudarcot vallott az a terv is, mely szerint a korompai vállalat „egyfajta önellátással”, átmenetileg képes biztosítani a két Martin-kemence működését. A problémát tetézte, hogy 1919 őszén a csehországi széntermelés is akadozott vagy éppen szünetelt, így ettől a vásárlási lehetőségtől is elestek. A Rima vezetősége már 1919 nyarán tájékoztatta a csehszlovák kormányt az üzem helyzetéről, és a szakszervezettel is tárgyalt a foglalkoztatási kérdésekről. Ezzel meg kívánták előzni az esetleges represszív csehszlovák lépéseket.
A zólyomi Unió helyzete, a problémák ellenére, összehasonlíthatatlanul jobb volt, mint a Hernádvölgyié. Pénzfölösleggel rendelkezett, és 7 millió koronát „hitelezett” is a Rimának. A gazdasági mutatói kedvezőek voltak, ami 7%-os osztalékfizetést is lehetővé tett. A valóságban, a kedvezőtlen értékesítési körülmények között, szintén holtpontra jutott az eladási üzlete. Az Unió irányítása, főleg 1919 tavaszán ütközött akadályokba, mert a telephely Zólyomban volt, de a székhelyét Bécsben jegyezték.93 A Rima igazgatósága ideiglenesen nem foganatosított intézkedéseket, a további fejleményekre várt.
A román fennhatóság alá került Kaláni Lemezgyár Rt. maradt az egyedüli olyan érdekeltség, mely 1918 és 1919 fordulóján meg tudta tartani aktivitását, önfinanszírozó képességét, és pénzügyi helyzete is kedvező maradt. Az igazgatóságnak a közeljövőben román részvénytöbbséggel kellett számolnia (amit a románok már félhivatalos utakon jeleztek is). Ennek „beköszöntét” mindenesetre késleltetni akarták. Prosperitása miatt nem gondoltak az üzem eladására, mert „a jövő Romániájában” nagy lehetőségeket láttak a terjeszkedésre.
Az 1920-as üzleti év Bíró jóslatai szerint alakult: az üzemek nyersanyagellátása nem javult, a kokszellátás sem rendeződött és a tartalékolt készleteiket használták. Kedvező jelként értelmezte, hogy a csehszlovák törekvések és nyomásgyakorlás ellenére a Rima megőrizte szervezeti egységét. A vállalat szempontjából létfontosságú gömöri érckészletekhez még mindig nem jutottak hozzá. A vezérigazgató kereskedelempolitikai értékelésében úgy látta, hogy egy év alatt bebizonyosodott, a gömöri ércet csak a borsodi kohókban dolgozhatják fel. A gömöri terület ebben a helyzetben „torzszülötté” vált. Önálló vasipart a csehszlovák állam ezeken a területeken, megfelelő tüzelőanyag hiányában nem tudott létrehozni, emellett a gömöri bányák kihasználatlansága a régióban növekvő munkanélküliséget eredményezett (a szakképzett szlovák munkaerő pedig Salgótarjánban és Ózdon hiányzott). Tehát a Rimának továbbra is arra kell törekednie, hogy jelen legyen a térségben. A cseh konkurencia, a morvaországi és sziléziai vasművek a gömöri nyersanyagtartalékok iránt nem érdeklődtek. Számukra a sokkal magasabb svéd vasércvásárlás is megfelelt (a Rima-bányák fuvardíjához képest négy- és ötszörös áron!).
Az érdekeltségi vállalatok mind súlyosabb helyzetbe kerültek. A Hernádvölgyi esetében a csehszlovák kormány nem engedélyezte a bécsi székhely áthelyezését. Bíró egy pozsonyi székhely kialakítását a fennálló pénzügyi helyzet (pénzszűke és az üzem adósságai94) miatt nem látta kivitelezhetőnek. Ez a lépés az igazgatóság átalakításával és a részvénybirtok egy részének eladásával járt volna. Legfontosabb célként a két Martin-kemence üzembe helyezését és a termelés elindítását jelölte meg, de az 1919. október–novemberi munkássztrájk ezt késleltette. Ezenkívül a magnezittégla hiánya mutatkozott.95 Az Unió gyakorlatilag 1920-ban nem üzemelt és mérsékelt hasznot hozott. Székhelyét Zólyomból Pozsonyba tervezték áthelyezni. Romániában a kaláni gyár tüzelőanyag-ellátása vált kritikussá, ezért ideiglenesen a költségesebb faszéntüzelésre kellett átállniuk. Nyersanyaghiány miatt 1919. június 1-je óta szünetelt a termelés.96 A wöllersdorfi ipartelepet, mely 1912-től nem üzemelt, 3,5 millió osztrák korona értékben adták el.
Összességében a fennálló problémák ellenére a Rima likviditása nem rendült meg, de anyagi helyzetére a csehszlovákiai és magyarországi pénz- és árviszonyok kedvezőtlen hatást gyakorolhattak.97 A pénzszűke beállta pedig „kellemetlen” helyzetet eredményezett volna. Bár az adósságokat a Rima képes volt fedezni, mert az anyagkészletei és kintlevőségei kellő fedezetet nyújtottak, a vezérigazgató azonban el akarta kerülni a kockázatokat. A csehszlovákiai bankokkal szemben az adósságállományukat végtelenségig nem növelhették, a magas hitelkamat is csak negatívan befolyásolta az üzleti eredményeket. A bankhitelre azonban szükség volt, főleg a nehezen beszerezhető csehszlovák koronára, hiszen a saját vagyon elégtelen volt az üzletek lebonyolítására. Elsősorban a gömöri bányák költségei és a kitermelt érc feldolgozatlansága következtében nőttek meg a kiadások. 1920-ra már 41,5 millió csehszlovák korona bankkölcsönt vettek igénybe. A tartozások tetemesek voltak. Az 1919 szeptemberi adatok szerint 40 millió magyar koronáról és 5,2 millió magyar korona értékben lombardírozott hadikölcsönről volt szó. Az adósság nagysága október folyamán megnőtt: osztrák–magyar koronában kb. 75 millió magyar koronára és 2 millió csehszlovák koronára.98

8.1. Az új vállalatszervezési és kereskedelempolitikai koncepció kibontakozása

Ebben a fejezetben két kérdésre keresek választ. Mikor és milyen céllal fogalmazódott meg Bíró Pálban a vállalat működésének új alapokra helyezése és a kereskedelmi politika átértékelése? A Rimamurányi kiszolgáltatott helyzetét képes volt-e egy új innovációs program megváltoztatni?
Az első kérdés megválaszolásához érdemes részletesebben bemutatni az 1919 elején lezajlott koncepcionális vitát Bíró Pál és a kereskedelemügyi minisztérium osztálytanácsosa, Ferenczy Móric között a világháborút követő magyar gazdaságpolitikáról, a vasipari termelés és kohászat kitörési irányairól. Mindkét tanulmány a béketárgyalásokra való felkészülést kívánta segíteni. Ferenczy a kormány felfogását képviselte. A földrajzi, szállítási és elosztási nehézségek ellenére a magyar vasipar helyzetét nem találta reménytelennek. Becslései szerint az 1913-as vasérctermelés 20%-a, a nyersvas- és acélgyártás 30%-a maradhat a megkisebbedett államterületen. Az alapanyagok kitermelése és a kohászat kapacitása közti aránytalanságot nem találta olyannak, amely alapjaiban veszélyeztetné az ágazat jövőjét. A vasércellátásra neki is válaszokat kellett keresnie. A határokon túlra került nyersanyagbázisok tekintetében a szepes-gömöri bányavidéket tekintette elsődleges fontosságúnak. Ha ezzel a régióval nem sikerül kapcsolatot létesíteni, akkor a boszniai és szerbiai lelőhelyek felé kellene orientálódni. A Ferenczy-féle elképzelés, mely a megcsonkított országterület beszűkült piacára kísérelte meg adaptálni a vasipari kapacitásokat, nem számolt a piacáthelyeződések és az utódállamok saját vasipari fejlesztéseivel, melyek rövid időn belül átrajzolják a közép-európai gazdasági erőviszonyokat és a kartellmegállapodásokat is átértelmezik.
Bíró koncepciójának lényegét alkotta a környező államokkal, különösen Csehszlovákiával való megegyezés elérése. A Rima nyersvastermeléssel kapcsolatos gondja egyben a magyar ipar problémájaként is jelentkezett. A vasérctermelés kapacitásainak 57%-a és a vasfélgyártmányokat előállító korompai, zólyombrézói és pohorellai üzemek, melyek 1913-ban az össztermelés 20%-át adták, kerültek csehszlovák államterületre. A nyersvasat, a korompai, nyustyai, likéri és tiszolci kohók elkerülésével, csupán az ózdi biztosíthatta. Bíró a balkáni vasérctartalékokkal nem számolt, mert szerinte azokra a kibontakozó jugoszláv vasipar tart majd igényt. Az egyedüli kivezető utat a bilaterális egyeztetésekben látta.99
A másik kérdés esetében az 1920-ban indított új beruházási programot kell elemezni, melynek legfőbb célját a vállalat termelésének stabilizálása alkotta. Ez a program négy pilléren nyugodott. A szénbányászat fejlesztésén, melyet nyolc év alatt láttak megvalósíthatónak. Ezeket a munkákat Gyürky Gyula100 bányaigazgató irányította. A farkaslyuki bánya kapott prioritást, emellett feltárásokat kezdtek a Sajó-völgyi, rozsnyói és luciabányai vasérclelőhelyeken. A második pillért a salgótarjáni kohóüzem fejlesztése jelentette (egy „villamos acélkemence” már régi terv volt). A harmadikat a bányamunkások lakóházainak építése, melyekre a fokozott széntermelés érdekében nagy szükség volt. A negyedik egy együttműködésről szólt a Salgótarjáni Kőszénbányával a borsodi szénmedence közös kiaknázásáról. Erre a célra egy közös vállalatot alapítottak volna 20 millió koronás alaptőkével.101
A vállalat alaptőke-emeléseit a pénzügyi helyzet javítása és a fejlesztések finanszírozása érdekében valósították meg.102 1921 márciusában a kiadások növekedése és a nagyarányú hitelszükséglet váltotta ki az újabb tőkeemelés tervét 70-ről 100 millió koronára. Ekkor újabb kokszvásárlási szerződéseket kötöttek (összesen 180 ezer q mennyiségben), hogy az ózdi kohókat minél hamarabb üzembe helyezzék. A gömöri üzemek pénzszükséglete is megnőtt, ezért majdnem 300 millió csehszlovák korona bankhitelt kellett felvenniük. A likéri kohót is újraindították.103 Az új kereskedelmi politika az érdekeltségi hálózat növelésére és a nyersanyagbázis kiszélesítésére támaszkodott. Ezt a célt szolgálta a Romeiser és fiai cég átalakítása, mellyel a Rima a Szerbiába és Bulgáriába irányuló vasexportot vette a kezébe, valamint a Bánvölgyi Szénbánya Rt. alapítása.104
A Rimamurányi tervezett tőkeemeléséhez a „közvetlen lökést” az 1920 októberében a prágai kormánnyal folytatott tárgyalások adták meg. A cseh kormány „elvileg” hozzájárult, hogy a gömöri bányáikból kitermelt ércet és meszet üzemeikbe szállítsák, illetve – mégha nem is kellő mennyiségben, de – kokszkiutalást is eszközöltek. Ez egy rövid távú kompenzációs üzlet lehetősége volt.105 A vállalat cserébe lisztet szállított. Havonta 200, esetleg 600 vagon kokszot kellett a Rimának kapnia (amúgy az igény békebeli időkben havi 1500 vagon volt). Az élelmiszerárak és munkabérek, valamint az acélgyártás kiadásainak finanszírozása is megkövetelte az alaptőke-emelést.106

8.1.1. A Rima pozsonyi képviselete

A Rimamurányinak Pozsonyban létrehozott képviselete (kezdetben Zentralbureau, Központi Iroda név alatt) a csehszlovákiai érdekképviselet, a prágai és pozsonyi kormány-, illetve szakmai körökkel való kapcsolatépítés és a szlovákiai ipartelepek, bányák, kohók működésének biztosítása szempontjából fontos szereppel bírt. A két világháború között, cégnévként, szlovák–német–magyar megjelölést használtak.107
Ez az iroda, később képviselet, 1919 tavaszán kezdte meg tevékenységét. „Gyökerei” 1919 áprilisára nyúltak vissza. A hivatal státusa 1923 februárjáig, a csehszlovák–magyar egyezmény ratifikálásáig iroda volt. Ezután szervezték képviseletté. Vezetője, Bíró bizalmi embere, Wilhelm Radwaner kereskedelmi tanácsos lett. Az 1920-as években a pozsonyi „csehszlovákiai képviselőség” két szervezeti egységből állt, az igazgatóságból és titkárságból. A Hernádvölgyi és az Unió felszámolásával, 1923. július 1-jével feloszlott a pozsonyi műszaki igazgatóság, és a szlovákiai üzemek irányítását a budapesti központ végezte.108 Rozsnyón, a hatékonyabb irányítás végett, külön bányaigazgatóságot szerveztek.109
Urbán Dávid Lipót110 és Wilhelm Radwaner, a cég kereskedelmi igazgatói 1919 tavaszán már Pozsonyban tartózkodtak (és szobaproblémákkal küszködtek).111 Ez annál is fontosabb eredmény, mert 1918 és 1919 fordulójára, 1919 elejére, a Pozsony és Budapest közti szárazföldi, vasúti, vízi összeköttetés szünetelt. Bécs irányából is nehéz volt a beutazás. A posta késve, 4–6 vagy 10–12 napos késésekkel kézbesítette a leveleket. A két város közti hajóközlekedés 1919 augusztusára állt helyre. A postai levélküldemények cenzúrájával is számolniuk kellett, ami a vállalat bizalmas jellegű információinak kiszivárgásával fenyegetett. Bíró és a Marienbadban tartózkodó családtagok egymással való kapcsolattartása is akadályokba ütközött. A pozsonyi iroda gyakorlatilag elszigetelve működött, a magyarországi politikai eseményekről nem voltak híreik. Az 1919 második felében tervezett „Direktor-konferenzet”, melyen a vezérigazgató is részt vett volna, és első kézből tájékozódott volna a szlovákiai helyzetről, többször elhalasztották.
Ebben a helyzetben, a bécsi Eisen- und Blechfabriks Gesellschaft Union központi irodája értékelődött fel, melyen keresztül a levelezés egy részét lebonyolították. A sürgősebb vagy magánjellegű leveleket megbízható ismerősökön keresztül továbbították. A banki átutalások is rendszertelenné és megbízhatatlanná váltak, ezért ezeket is bizalmi személyekkel oldották meg. Bíró Pál, az utazási lehetőségek legteljesebb kihasználásával, egyszerre intézte cégi és családi ügyeit. A Rimát támogató Wiener Bankverein is bécsi irodáján keresztül levelezett Budapesttel.112
Bíró igyekezett naprakész információkat szerezni a politikai és gazdasági helyzetről. A külföldi, főleg bécsi és prágai német napilapokon keresztül figyelemmel követte az eseményeket, a csehszlovák kormány és vasgyárak lépéseit. A kereskedelmi politika szempontjából a vastermékek eladási adatai osztrák és csehszlovák koronában, a devizaátszámítás árfolyamai és a nagykereskedelmi árak változásainak ismerete döntő fontosságúak voltak. Ezek mellett, a gyors lépések megtétele ügyében, bizalmas forrásokat is szerzett. Például a felső-sziléziai kokszszállítás biztosításához vagy bármilyen ügy elintézéséhez protekció és kenőpénz kellett. A kommunikációzavarral kapcsolatban Bíró Pál levelet intézett Urbánnak egy prágai „kapcsolat” (megfelelő egyén) kiépítése tárgyában, mert a prágai hivatalok lassúsága a Rima üzleteit akadályozta. Ez a kapcsolat valószínűleg nem valósult meg.113
A pozsonyi csoporthoz júniusban Bíró Pál testvére, Bíró Rudolf114 csatlakozott. A három személy közötti munkamegosztás a következőképpen festett. Urbán, együtt Radwanerrel – úgy tűnik, hogy ő szerepelt fő üzletkötőként –, ritkán Bíró Rudolffal, a prágai kormánykörök és gazdasági vezetők felé épített kapcsolatokat. A cseh vasiparral a Rima nevében kötöttek üzleteket. Heidler minisztert a munkáskérdéssel és Hampel minisztert a szénellátással kapcsolatban 1919 augusztusában keresték fel. Tárgyaltak a Bondy, Bruckmer és Podjebrad cégekkel és Vítkovicére látogattak.115 Urbán, a csehszlovákiai konjunktúra kezdetét és a cseh vasgyárak felvevőképessége csökkenését tapasztalva tárgyalt egy holland–cseh szindikátussal 300 vagon hengerelt áru eladásáról, melyet részben le is kötöttek. Urbán szervezésének köszönhetően hívták meg a Rimát 1919. szeptember 10-re a prágai vasgyári értekezletre, melyen az ócskavasárakat vitatták meg. Az értekezleten a Prager Eisenindustrie Gesellschaft, a Witkowitzer Bergbau und Eisenhütten Gesellschaft, a bécsi Firma C. T. Petzold és Österreichische Berg&Hütte vettek részt. Urbán látta el információkkal a vezérigazgatót a Rima vevő- és közvetítőkörének állapotáról is. A helyzetértékelés szerint ez a kör megmaradt, így Szlovákiában a Graber&Hecht cégek, illetve a cseh, osztrák és német piaci jelenlét is.116 Radwaner szerepe szintén fontos volt. A kereskedelmi ügyek intézése mellett a terepre is kiutazott. Figyelemmel kísérte a szlovákiai gazdasági helyzet alakulását, és a korompai, illetve zólyombrézói vállalat finanszírozását felügyelte.117 Bíró Rudolf 1916-tól a Hernádvölgyi és Unió ügyeivel is foglalkozott. A hatalomváltás után a két érdekeltség súlyos gondjai, így a szén- és kokszellátás nehézségei, a készletek hiánya mellett a munkásság gyakori sztrájkjai magas termelési költségeket eredményeztek. Csak az új béremelés 1920-ban 1,2–1,5 millió korona többletkiadást okozott. Ezenkívül fel kellett készítenie a dolgozókat a leépítésekre, a bérek csökkentésére. A gömöri bányavidéket többször meg kellett látogatnia. Tehát Bíró Rudolf vállára ez a munka komoly többletteherként nehezedett.118
A képviselet az üzletkötések előtt Budapestre továbbította az információkat a kereskedelmi cégek tevékenységéről és pénzügyi helyzetéről.119 Alapelv volt, hogy az alsóbb szintű csehszlovák katonai hatóságoknak nem szolgáltattak ki üzleti és kereskedelmi adatokat.120

A fentiek nyilvánvalóan jelzik Bíró Pál üzleti kezdeményezéseinek irányát és lényegét. A kereskedelmi célok mellett, a politikai és gazdasági zűrzavarban, a felvidéki területekről érkező korlátozott, ellentmondó információk és a demarkációs vonal ellenére Bíró Pál az új prágai, részben pozsonyi döntéshozók felé már 1919 kezdetén, legkésőbb az év első felében megtalálta az utakat. Minden bizonnyal korábbi ismeretségeit mozgósította és új kommunikációs csatornákat létesített. Adatolható, hogy kapcsolatban állt Milan Hodžával,121 aki a salgótarjáni csehszlovák kivonulásról tájékoztatta. „Ma reggel találkoztam Hodzsával, ki különben szintén ma utazik a hajóval Pozsonyba és onnan valószínűleg Prágába. Figyelmébe ajánlottam neki a tarjáni, illetve losonci állapotokat, amiket ő megjegyzett magának. Ő különben azon a nézeten van, hogy a Tarjánhoz nekik semmi közük és azt hiszi, hogy az onnan való újbóli kivonulás csak napok kérdése lehet. Hogy úgy lesz-e, nem tudom.”122 Emil Stodolánál123 a felszámolási mérlegek elkészítésének elhalasztását kérte és az ipari komplexum tűzbiztosításügyeit intézte. Egon Bondytól, a prágai behozatali és kiviteli bizottság elnökétől, gyárostól tudta meg a kiviteli árakat.124
A pozsonyi tisztviselők a szlovákiai területre jutott ipartelepek, bányák és erdők ügyeit intézték, nem éppen kedvező politikai légkörben: „Elégtelen személyzettel, idegen viszonyok között, egy részben ellenséges, de mindenesetre bizalmatlansággal megtöltött légkörben, és egy határozott közigazgatási anarchia közepette ezen urak csak nehéz és hálátlan munkát végeztek.”125 Alkalmazkodniuk kellett a csehszlovák törvényekhez, és peres ügyekben alá kellett vetniük magukat a csehszlovák bíróságoknak.
Kezdetben a hivatali körök magatartása nem volt „barátságtalan” a Rimával szemben, vagy még a nemzetesítő tendenciák felerősödését nem tapasztalták. A szlovákiai és romániai hivatalok Rimához való viszonyulásában kisebb különbségek voltak. Bíró úgy tapasztalta, hogy a prágai és pozsonyi minisztériumok felé az érintkezés „simán folyik”. Ugyanakkor érzékelte, hogy „a cseh kormány szívesen látná, ha a társaság jobban alkalmazkodnék az ő nemzeti kívánalmaikhoz”. Tagadhatatlanul jelen volt azonban, hogy a csehszlovák hatóságok bármikor képesek voltak kellemetlenségeket okozni, hiszen néhány Rima-hivatalnokot figyeltek és alkalmazottakat utasítottak ki. A prágai parlamentben ellenben nyílt Rima-ellenesség uralkodott. A vállalatban a magyarosítás gazdasági eszközét látták. A kaláni gyárnál a hivatalnokokat a román hatóságok még nem zaklatták, és a források politikai nyomásgyakorlásról sem tudósítanak.126

Rövid URL
ID2367
Módosítás dátuma2016. szeptember 5.

Simon Attila: A kettéosztott város. Az államhatár és az etnikumok közötti választóvonal által kettéosztott Komárom a két háború között

A Duna bal partján fekvő Komárom jelene – különösen a gazdasági helyzete – magán viseli a dél-szlovákiai régió minden problémáját. Pedig a város nem volt...
Bővebben

Részletek

A Duna bal partján fekvő Komárom jelene – különösen a gazdasági helyzete – magán viseli a dél-szlovákiai régió minden problémáját. Pedig a város nem volt mindig periferikus helyzetben, hiszen hosszú és dicső múlttal rendelkezik, amelynek legszebb pillanatai az 1848-as szabadságharc előtti időszakra esnek. A szabadságharc bukását követően azonban a város fejlődése megrekedt, ami leginkább a vasút hiányának volt betudható. A dualista Magyarország városaira oly jellemző fejlődés Komáromot csak a 19. század utolsó két évtizedében érte el, miután a város (a jobb parti Új-Szőnyben felépült vasútállomásnak köszönhetően) rákapcsolódott a Budapest–Győr vasútvonalra, s miután megépültek a Pozsony–Dunaszerdahely–Komárom és a Komárom–Érsekújvár vasútvonalak is. A vasutaknak és az 1892-ben átadott Erzsébet hídnak köszönhetően a Duna bal partján fekvő város és a jobb parti Újszőny is egyre inkább közelebb került egymáshoz, aminek betetőzéseként a jobb parti települést 1896-ban Komáromhoz csatolták, létrehozva így a Duna mindkét partjára kiterjedő Nagy-Komáromot.1
A város fejlődése azonban ezt követően sem volt töretlen, amit az 1910-ben kimutatott csupán 18 ezres lakosságszám is jelez, s mint Kovács Éva is megállapítja a városról írt tanulmányában,2 az egyesítés még nem jelentette azt, hogy a Duna két partján lévő városrészek ténylegesen is egy településként kezdtek volna működni. Igaz, a város erre igazából időt sem kapott, hiszen a történelmi Magyarország első világháború végén bekövetkezett tragédiája és az 1918–1920-as impériumváltás az addig közigazgatásilag és nyelvileg is egynemű települést egy szigorúan őrzött államhatár által kettéosztotta, miközben a Trianon utáni fejlődés a bal parti Komárom–Komárnóban is meghasonlást okozott, hiszen a város lakossága mentálisan két egymással szemben álló etnikai táborba kezdett tömörülni. A jelen tanulmány ennek a kettős megosztottságnak néhány kiválasztott aspektusát igyekszik körüljárni.

Az államhatárok általi kettéosztottság

A Trianonban törvényesített új államhatárok olyan élő régiókat vágtak ketté, amelyek évszázadokon át szerves egészet alkottak, miközben figyelmen kívül hagyták az etnikai viszonyokat is. Ez a durva beavatkozás az érintett régiók életébe jelentős, mondhatni döntő változásokat hozott. Olyan térségek és egész megyék, amelyek korábban a történelmi Magyarország centrumához közel helyezkedtek el, s – gazdasági és kulturális értelemben egyaránt – természetes kapcsolódási pontot és közvetítői szerepet játszottak az Alföld és a északi hegyvidék között, 1919/20-ban saját államaik perifériájára kerültek, s a periférikus lét minden hátránya rájuk zúdult. Két olyan állam határövezetévé váltak, amelyek ellenséges viszonyban álltak s szinte nem is kommunikáltak egymással. Ennek hátrányát az így létrejött Dél-Szlovákia és Észak-Magyarország egyaránt megérezte. Az olyan a dualizmus idején gyorsan fejlődő gazdasági központok, mint például Losonc vagy Rozsnyó fejlődése megtorpant, egyes városok elveszítették gazdasági és népesedési hátországukat, vagy fordítva, némelyik régió elveszítette addig természetes centrumát (például az Ipoly mente Balassagyarmatot).
A változás egyik legnagyobb vesztese épp Komárom volt, hiszen az új államhatár nem csupán a Duna két partján elterülő megyét vágta ketté, hanem magát a várost is, amely helyzettel Komárom lakosai – mindkét oldalon egyaránt – csak nehezen békültek meg, s azt kezdetben csak átmeneti állapotként fogták fel. Ennek szép példájaként a bal parti Komáromban megjelenő magyar nyelvű lapok (szlovák sajtó a városban ekkor még nem volt) 1919 nyaráig továbbra is külföldként érzékelték Prágát, a magyarországi eseményekről belpolitikaként tudósítottak, s továbbra is Budapestet tartották fővárosuknak.3
Az új államjogi helyzet első kézzelfogható hátrányaival a komáromiak és az érintett régiókban élő lakosság az államhatárok átjárhatatlansága kapcsán találkoztak. Az államhatárok átjárhatósága a teljes szlovák–magyar határszakaszon komoly gondot jelentett, hiszen a két háború közötti időszakban a határátlépéshez útlevél kellett, miközben ennek kiadását a csehszlovák hatóságok adminisztratív eszközök által nehezítették. A magyar nemzeti ünnepek idején például még az érvényes útlevéllel rendelkezőket sem engedték át, nehogy részt vegyenek a Magyarországon szervezett ünnepségeken.4 Akik pedig ezekben a napokban Magyarországon tartózkodtak, azokat szigorúan számon tartották. Nem csoda, hogy a korabeli átlagpolgár, akár az olyan is, aki a határövezetben élt, az első köztársaság húsz éve alatt ritkán jutott át a határ másik oldalára.
Ez a fajta szigorú határőrizet a határ mindkét oldalán lakók számára rossz és nehéz volt, nemzetiségre való tekintet nélkül, de különösen a szlovákiai magyarok esetében. Az itteni magyar polgárság és értelmiség – különösen Hont és Nógrád térségéből – ugyanis továbbra is természetes kulturális centrumaként tekintett Budapestre, s megpróbálta tartani vele a kapcsolatot. Ez főleg a gazdagabb polgárságnak sikerült, amely anyagi helyzetének köszönhetően le tudta győzni az előtte tornyosuló utazási nehézségeket. Jól példázza ezt az 1929-ben jómódú losonci zsidó polgári családban született Hidasi József visszaemlékezése, aki így írt arról, mit jelentett nekik Budapest: „Kezdtem a világot megérteni, és azt is, hogy miért beszélünk magyarul, amikor az országunkat Csehszlovákiának hívják. Megtudtam, hogy Budapest a főváros Losonc számára továbbra is, és mágikus vonzását nem csak azonos nyelvünk okozza. (…) A magyar nyelvű világváros életünk lényeges tartalmi része volt. Budapesttel állandó kapcsolatban álltunk, valaki mindig éppen Budapesten járt, valaki mindig valami újdonságot fedezett fel ott, valaki valamit mutatott, amit éppen Budapestről hozott. Mindenki oda járt, ünnepekre, színházba-operába, vásárra, futballmeccsre.”5 Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy mivel a tömegközlekedés még nehézkes és lassú volt, külön taxijárat kötötte össze Losoncot és Budapestet, s az összes Szlovákiába került város közül arányait tekintve épp az 1918 előtt Budapest elővárosaként számon tartott Losonc tartotta fenn a legélénkebb kapcsolatokat a volt fővárossal.
A szigorú határőrizeti rezsimet a határ két oldalán élő lakosság a zöldhatáron való átjárással igyekezett megkerülni. Az illegális határátlépést az egymást látogató rokon családokon, a magyarországi iskolákban tanuló szlovákiai diákokon kívül leginkább a csempészek vették igénybe. Különösen erős volt ez a fajta tevékenység Nógrád és Gömör dimbes-dombos, erdőkkel borított vidékein, ahol szinte lehetetlen volt megelőzni az illegális átkelést. Mint az egy a rendőrség által a harmincas években felgöngyölített esete alapján kiderül, Tornalja térségében egy helyi boltos volt a központi szereplő, akinél a magyarországi csempészek rendszeresen vásárolták fel a cigarettapapírt, borsot, öngyújtókövet,6 s vitték át a zöldhatáron. Nógrádban gyakori volt az állatok: lovak, birkák áthajtása is.
Komárom lakosai számára, akik számára az új államhatár egyben városuk mesterséges kettévágást is jelentette, a határon való átkelés létszükséglet volt. Így azt, hogy 1919 februárjában először csak a két oldal közötti postaforgalmat szüntették be,7 majd február végén az akkor kezdődő pénzcserével összefüggésben teljesen lezárták a két partot összekötő hidat is, legalább olyan tragédiaként érték meg, mint a város csehszlovák megszállását. A helyieknek ez azt jelentette, hogy az orvosokon kívül, akik szabadon közlekedhettek, csak rendkívüli engedéllyel lehetett a hídon átkelni, s azt is szigorú motozás előzte meg. A nők viszont gyakorlatilag nem mehettek át a túlsó partra, mert nem volt olyan személyzet, aki megmotozhatta volna őket.8
A csehszlovák hatóságok eredetileg azt közölték, hogy csupán 8-10 napra zárják le a hidat (a lezárás egyébként az akkor lezajlott pénzcserével volt összefüggésben), de az még március közepén is zárva volt, majd miután a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltását követően Szlovákiában statáriumot rendeltek el, természetesen továbbra is megmaradt a hídzárlat, sőt az átkelést teljesen beszüntették. Ebben az időszakban ugyanis Szlovákia és Magyarország között csupán Pozsonynál, Szobnál és Losoncnál lehetett, de csak rendkívüli esetben, átkelni a határon.9
Miután a Tanácsköztársaság elbukott, a fegyveres konfliktus megszűnt, s a határokat is végleg kijelölték, 1919 nyarától némileg könnyebbé vált a hídon való átkelés. Ekkor heti két alkalommal, szerdán és szombaton délután 3 órakor megnyitották a hidat, s aki rendelkezett a meglehetősen nehezen beszerezhető átkelési engedéllyel, az átkelhetett. De ha nem jött azonnal vissza, akkor 3-4 napot kellett várnia a visszatéréssel.
Ez a lehetetlen helyzet csak 1920 elején enyhült ismét valamelyest. Ekkor már mindennap át lehetett menni a túlpartra, de továbbra is csak hosszú engedélyezés után (s a legtöbb útlevélkérelmet visszautasították). Az hídon való átkelésre a nap meghatározott órái voltak kijelölve: reggel 7 és 10 óra között, 12 és 14 óra között és 16 és 18 óra között volt nyitva a híd.10 Kivételt a szőlőtulajdonosok képeztek, vagyis azok, akiknek a magyarországi oldalon maradt a szőlőjük, ők reggel 5 és este nyolc között kelhettek át a hídon. Ezek az ún. kettősbirtokosok voltak az egyedüliek, akik állandó határátlépési engedéllyel rendelkeztek, ám ha a hatóságok kicsit kellemetlenkedni akartak, akkor időnként bevonták az engedélyeiket.
Ezt a határmizériát, hogy el voltak zárva a város túlpartjától, ahol annak idején a budapesti vonatra felszálltak, a komáromiak nehezen élték meg, s bezártságként érzékelték, amely érzést az alábbi – egy a Komáromi Lapokban megjelent írásból származó – mondatok is igazolják: „Valóssággal foglyok vagyunk, nem lehet szabad mozgásunk abban az irányban, amely felé mozognunk kellene és lehetne. Itt a Duna-híd, amely normális időben a világ forgalmába bekapcsolt bennünket. 27 személy és gyorsvonat állt a nap 24 órájában rendelkezésünkre, amellyel 2 óra alatt Pestre vagy 4 óra alatt Bécsbe értünk….”11
A nehezen átjárható és nemcsak országokat, hanem embereket és családokat egymástól elválasztó határok támadások egész sorának célpontjai voltak az adott korszakban. Olyan akciókéi, amelyek olykor a határok érvényességét akarták megkérdőjelezni, máskor mulandóságát jelezni. Különösen sok ilyen történt a Csehszlovák Köztársaság megalakulását követő első két évben, valamint az első köztársaság utolsó évében, 1938-ban.
A komáromi Erzsébet híd a két háború között végig az egyik legfontosabb határátkelőhely volt a két ország között, de leginkább két esetben került a figyelem középpontjába. Az első ilyen az 1919. május 1-jén a magyarországi komáromi, győri és tatabányai munkások által indított és tragikusan végződő támadás volt, amely a támadók valóságos lemészárlásával végződött. A második ilyen eset 1938 októberben történt, ám ez szerencsésebben végződött. Az október negyedikén a katolikus templomból kiáramló és magyar himnuszt éneklő tömeg ugyanis ösztönösen a számára sérelmes Trianont jelképező akadályokkal lezárt Erzsébet hídra vonult, s az a veszély fenyegetett, hogy a híd csehszlovák őrsége közéjük lő.12 Ám néhány józanabb résztvevő visszafordulásra bírta a tömeget, és így a demonstráció nem fordult tragédiába. Egy akkori bencés diák, Füssy László később így rekonstruálta az eseményeket: „A templom ajtajában megjelent Győri Vince diák a koronás háromszínű magyar zászlóval. A tömeg hangosan követelte: »hozd ki«, »hozd ki« – és elindultak a zászlóval a két országot összekötő híd felé. – Időközben megjelent a tömeg vonulása mentén a rendőrség és a csendőrség is. Akcióba akartak lépni, de a tömeg a magyar himnuszt kezdte énekelni. A himnusz éneklése alatt úgy a rendőrség, mint a csendőrség szolgálatában lévő egységei vigyázban állva, tisztelegve várták az éneklés végét, ami azonban nem akart a végéhez érni. A tüntetők azért mégis lassan elértek a hídfőhöz. Ekkor jelent meg előttük Csütörtöki Lajos rendőrségi alkalmazott, aki egyébként a lakásbejelentő hivatalban dolgozott. Csütörtöki figyelmeztette a tüntetőket, ne menjenek tovább, mert a hídőrséget már felszerelték nagy teljesítményű fegyverekkel. Ne menjetek tovább, kiabálta, ordította, majd könyörgött a tömegnek: »Ne tovább« – és csoda történt. A tömeg megállt, és a magyar himnusz éneklése után visszafordult, és e napra befejezték a tüntetést.”13 A komáromiaknak még egy hónapot kellett várniuk arra, hogy a hídon emelt útakadályok leomoljanak.
Ha öszességében értékeljük, azt kell mondanunk, hogy a kettéosztott város két oldala a határ realitásából fakadó nehézségeket különböző módon élte át. A bal parti Komárom számára az új államjogi helyzet nagy visszalépést jelentett, hiszen a Csehszlovák Köztársaságban municipiális, törvényhatósági jogú városból14 nagyközséggé minősítették le. Még nagyobb gondot okoztak azonban számára a jobb part elvesztésének gazdasági vonatkozásai: hiszen azon az oldalon maradt a város számára legfontosabb vasútvonal és vasútállomás, miközben a megye déli, jobb parti része alapvetően iparosodottabb volt a bal parti résznél. Vagyis a város gazdasági hátországának egy jelentősen részét is elveszítette, s jelentősen csökkentek a városi lakosság munkalehetőségei is. S mivel a bal parti rész legnagyobb üzemét, a lőszergyárat – ahol korábban 4 ezer fő dolgozott – már 1919 folyamán bezárták,15 Komáromban a két háború közötti korszakban a szlovákiai átlagot meghaladó szintű volt a munkanélküliség.
A gazdasági nehézségek következtében maga a város is állandó pénzügyi problémákkal küszködött, s a harmincas évek közepén teljes csődbe került, aminek következtében a Tartományi Hivatal döntése alapján 1935-ben a város képviselő-testületét feloszlatták, a város élére pedig az Ivan Dérerrel jó kapcsolatokat ápoló Nagy Jenő bankigazgató személyében kormánybiztost neveztek ki.16 Ez az állapot az 1938-as községi választásokig fennmaradt.
A jobb parti Újkomárom, amely 1918-ban tulajdonképpen falu volt, viszont paradox módon profitálni tudott a kettéosztottságból, hiszen néhány évig még megyeszékhely maradt, ahová hivatalok települtek, és amelynek infrastruktúráját erőltetett ütemben fejlesztették, lakosainak számát gyorsan felduzzasztották. Így az 1919-es szétváláskor csupán hét utcával rendelkező település 1938-ban már negyven utcával rendelkezett.17
A magyar–csehszlovák államhatár két különböző berendezkedésű államot választott el egymástól: a liberális színezetű csehszlovák demokráciát és a meglehetősen konzervatív, magyarországi autoritatív rendszert, s ennek a különbségnek a határ két oldalán élő lakosság gondolkodásában is nyoma kellett, hogy legyen. A szlovákiai magyarokkal foglalkozó szakirodalom egyik nagy s máig megválaszolatlan kérdése, hogy húsz év Csehszlovákiában való élet után, 1938-ra másokká váltak-e az itteni magyarok, mint a magyarországiak. Vagyis létezett-e az adott korszakban sokak által hangoztatott „felvidéki szellem”, amely alatt általában a szociálisabb kérdésekre érzékenyebb, a közügyek iránt elhivatottabb, demokratikusabb gondolkodású magyarokat értettek.
Erre a kérdésre a jelen dolgozat nem tud és nem is akar választ adni, azt azonban látni kell, hogy a szigorúan őrzött határok egyfajta elidegenedést, vagy úgy is mondhatnánk, szétfejlődést is megindítottak a határövezet két oldalán elő magyarok között. Ez a fajta differenciálódás már rögtön 1919-ben megkezdődött, leginkább abban, hogy a határ két oldalán élő magyaroknak olykor már eltérőek voltak az érdekeik, s ezért egyre inkább két külön közösségként kezdték egymást látni. Ennek az első nyomát a Komáromi Lapokban 1919 elején megjelent egyik írás jelenti, amelyben a gazdasági nehézségekkel küzdő bal parti komáromiak a következő mondatokkal fordulnak a jobb partiakhoz: „A Dunán át kiáltunk hozzátok, magyar testvéreink s kérünk titeket: ne tekintsetek bennünket idegeneknek (…) Ma, amikor a szomorúság mardossa lelkünket, miért fordultatok el tőlünk és miért hagytok minket magunkra? Egy kormányrendelet ugyan kimondja, hogy a megszállott területekre árut nem szabad szállítani. Igen, de kik vannak a megszállt területen? Kitől várunk mi élelmet, cukrot, tejet, tűzifát, gyufát és egyebet, ha nem tőletek?”18
A valódi szemléletbeli és világnézeti különbségek azonban csak lassan alakultak ki, s igazából csak az 1938. november 2-i bécsi döntés után váltak láthatóvá, amikor a szlovákiai és a magyarországi magyar, akik húsz éven keresztül elszigetelve élték egymástól, közvetlenül is konfrontálódhatott egymással, s amikor a határ két oldalán élő magyarok között az öröm mellett itt-ott az idegenkedés érzése is felbukkant.
Ennek jelenti szép példáját az a leírás, amely azoknak a bal parti komáromiaknak az érzéseit örökíti meg, akik 20 év után először mehetek át a jobb parti Komáromba, ahol meglehetős idegenkedéssel nézték az előző húsz év alatt ott emelt épületeket: „Barátságtalan gőggel bámultak le ránk ezek az épületek, és mi farkasszemet néztünk az idegen cikornyáikkal. Valami a torkomat fojtogatta. Talán az idegen, áporodott levegő, ami ezekből az épületekből áradt. Sohasem éreztem annyira a spengleri igazságot, mint épen itt, hogy minden műalkotás szükségszerűen magán viseli a Zeitgeistnek, annak a kornak a bélyegét, amelyben fogantatott. A teret betöltötte az a lelkiség, amit Szekfű Gyula neobarokknak nevez: a magyar dekadencia (…) Mint élő anakronizmus meredt felénk egyre idegenebbül egy koncepció és mondanivaló nélküli kornak, az ún. ’konszolidációs’, a ’keresztény kurzus’ a ’kultúrfölény’ korszakának bemerevedett pöffeszkedő önáltatása. A háború utáni Csonkaország reprezentatív stílusa – állapítottam meg magamban, amit mi már nem ismerünk és ezért állunk érthetetlenül előtte (…) Ebben a városházatéri revelációban már csírában benne volt mindaz a csalódás és konfliktus, amit később a felszabadulás mámoros, önfeledten boldog napjai után a kétféle, húsz év óta egymástól elfejlődött lelkiség szükségszerűen felszínre hozott.”19 De hasonlóan kiábrándultan látták a bal parti komáromiak azt is, hogy a trianoni határok ledőlése utáni első napokban a magyarországi oldalról a bal partra áttóduló tömeget nem annyira a „visszatért magyarok érdekelték”, mint az olcsó csehszlovákiai ipartermékek, különösen a Cikta-cipők.20
Persze, ahogyan a szlovákiai magyarnak húsz év után bizonyos szempontból idegen volt néhány magyarországi jelenség, úgy csodálkoztak rá a magyarországiak az itteni viszonyokra és mentalitásra. Ez a rácsodálkozás még azt a Márai Sándort is jellemezte, aki feltehetően jól ismerte az itteni életet, s aki egy bal parti komáromi vendéglőben szerzett tapasztalatai alapján írta le 1939 májusában az alábbi sorokat: „A vendéglőkben sok ember, hangos szó, kirándulók és emlékezők: a felvidéki városokban most egy nemzedék keresi emlékeit. Az ebéd jó és olcsó, a kiszolgálás gyors és készséges, s mégis, az egészben van valamilyen árnyalati idegenség: ez még a másik stílus, ez az étterem, ez a modernség, ez az étlapnélküliség, ez az olcsó, kéretlen menürendszer… valahogy más minden az étteremben, mint a Duna másik partján. A személyzet figyelmes, de másként, mint odaát, az egészben van valami gyárias, tömegre beállított, s azt kell mondanom, hogy ez a modor, ez a stílus, ez az egész változás, melynek már csak az életformákban találni ízét és nyomát, nem is ellenszenves. Itt húsz évig másként éltek az emberek, sok gond között, sok szenvedésben, s mindenestül tanultak egy újfajta életütemet, amely nem sokat kivételez. A demokrácia rejtélyes folyamat, s nem szabad összetéveszteni a rossz modorral. Ez a Baťa-cipős demokrácia még rajtahagyta kézjegyét a visszakerült területek életformáin, s ha szelleme, hangja idegen is, azt kell mondanom, nem ez volt a legrosszabb, amit a csehek ellenünk elkövettek.”21

Az etnikailag megosztott város

Miközben Trianon élő régiókat vágott ketté, egy új régiót is létrehozott, amelyet máig Dél-Szlovákiának nevezünk. S bár Elena Mannová Dél-Szlovákiát olyan elképzelt régióként írja le,22 amelynek nem lehet kijelölni a határait, mégis létező és körülhatárolható régióról volt szó, amelyet etnikai alapokon lehetett kijelölni. Vagyis Dél-Szlovákia a korabeli – két háború közötti – közbeszédben (és tkp. ma is) azt az akkor még éles nyelvhatár által behatárolt térséget jelentette, ahol a magyar lakosság élt, s ahol abban az időszakban jelentős többséget alkotott.
A két háború között Dél-Szlovákia kettős képet mutatott. A falu világa – az ide beköltözött szláv telepesek, csendőrök, postások, tanítók megjelenése ellenére – szinte érintetlen maradt, s őrizte etnikai magyar jellegét, a városok azonban jelentős átalakuláson mentek végig, s többnyelvű, többkultúrájú közeggé váltak. Nem mai értelemben vett multikulturális közegekről volt azonban szó, hanem sokkal inkább megosztott, egymással alig kommunikáló, párhuzamos struktúrákról. A városi magyar és „csehszlovák” világok ugyanis egymással nem nagyon érintkeztek, egymással alig keveredtek.
A megosztottság alapját jórészt az etnikai hovatartozás adta, de nem feltétlenül csak az, hiszen a válaszfalak nem mindig magyarok, valamint a kisebbséget képező csehek és szlovákok között voltak, az őslakosok és az új bevándorlók között is akadozhatott a kommunikáció. Hogy az őslakosok és az újonnan beköltözők közötti szakadék olykor erősebb volt, mint az etnikai csoportok közötti, azt a Dél-Szlovákia peremén elhelyezkedő Pozsony példája igazolja. Daniel Luther kutatásai szerint ugyanis noha a húszas évek Pozsonyában elsősorban a magyarok és németek az egyik oldalon, valamint a csehek és szlovákok a másikon álltak egymással szemben, az őslakos szlovákok pozíciója nem volt ennyire egyértelmű, hiszen a társadalmi konvenciók tovább éltek, és a szlovákok többet kommunikáltak a magyarokkal, mint a csehekkel.23
Daniel Luther Pozsony példáján négy olyan tényezőt sorol fel, amely a városi lakosság polarizációjához vezetett. Mégpedig az etnikai hovatartozást, az új, illetve a régi államhoz fűződő viszonyt, az őslakosok és bevándorlók közötti különbségeket, valamint a gazdasági érdekek közötti különbségeket.24
Komárom esetében gyakorlatilag mind a négy tényező megfigyelhető, ám alapvetően mégis etnikai alapú polarizációról van szó, hiszen bármelyik tényezőt nézzük a négy közül, az egyik oldalon mindig a magyarok, a másikon pedig a csehszlovák lakosság állt, aminek elsősorban az volt az oka, hogy Pozsonnyal ellentétben Komáromban az őslakosok szinte kizárólag magyarok voltak. Ez a fajta hasadás pedig óhatatlanul oda vezetett, hogy a különböző kommunitások differenciálatlanul látták egymást. Az egyik volt a mi, a másik az ők, függetlenül attól, hogy az egyes közösségek maguk is erősen rétegzettek voltak.
A Trianon előtti Komáromot egynyelvű magyar városként szokás elkönyvelni, s a statisztikák ezt igazolják is, hiszen az 1910-es népszámlálás szerint a város lakosságának 89,2%-a vallotta magát magyar anyanyelvűnek, 5,6%-a pedig németnek.25 Az összmagyarországi trendekkel ellentétben a szlovákok száma 1880 és 1910 között nemhogy csökkent volna, hanem lényegében megkétszereződött, s 2,4%-ról 4,1%-ra emelkedett. Annak ellenére azonban, hogy a város lakossága nagyrészt magyar volt, a helyi magyarok mintegy negyede más nyelvet is beszélt. Főleg a németet, de a szlovák sem volt ismeretlen és idegen előttük, hiszen a városnak az országos kereskedelemben betöltött szerepe miatt szlovákok is gyakran megfordultak itt. Így azok a szlovák tutajosok is, akik a Vágon keresztül leúsztatott faárut egészen Pestig kísérték, s akikhez – Liszka József kutatásai szerint – a komáromi magyar kereskedők szlovák szóra küldték a gyerekeiket.26 Ezek a szlovák tutajosok 1918 előtt időszakonként valósággal ellepték a várost, megvolt a törzskocsmájuk, templomuk, ahová jártak, s hozzátartoztak a városképhez. A Komáromi Lapok nagy rokonszenvvel ekképp írt róluk: „Ünnep és vasárnapokon a Szent András templomot népesítették be az ájtatos tót hívek. A borbélyműhelyeket is nagyban frekventálták. (Hogy is ne? Hiszen én szakálas talpas tótot nem láttam, bajuszosat is csak ritkán.) Leginkább azokat, melyekben szívesen fogadták el – fizetés gyanánt – a dorongot. Ez volt a pénzegységük. A vörös hasú bankót már a pausz képviselte. Elég sűrűn keresték fel – bevásárlások végett – az üzleteket is. Legtöbbet csábított a híres komáromi fehér cipó. Kalács számba ment náluk (…) Sűrűn hangzottak fel utcáinkon – sokkal sűrűbben mint ma – az ’ablako-o-o-ót drótozni’ no meg a ’borovicska borova’ kiáltások.”27 Ennek a „szlovák kapcsolatnak” paradox módon épp Csehszlovákia megalakulása vetett véget, hiszen a szlovák fa déli irányban való szállítása megszűnt, így mint a Komáromi Lapok egy fenti írása is jelzi, elmaradtak a városból, ahol emiatt egyre kevesebbszer lehetett szlovák szót hallani.
Komárom etnikai kettészakadását nem a „talpasok” s nem is a Komárom környéki őslakos szlovákság okozta, hanem az 1919 tavaszától ide meginduló imigráció. A bevándorolást a hadsereg egységei kezdték, hiszen nagyszámú helyőrség költözött a városba, majd hivatalnokok, kereskedők stb. folytatták, illetve a húszas években a Komárom körül létrehozott szlovák telepes falvakból is megkezdődött a beköltözés a városba. A telepítések egyik fő ideológusa, Ivan Daxner a város körül összesen 18 telepes falu létrehozását tervezte, amelyek gyökeresen megváltoztatták volna Komárom hátországának etnikai viszonyait.28 Ez a terv azonban csak részben valósult meg.
A városba irányuló bevándorlásnak köszönhetően az 1930-as népszámlálás idején a 21 ezer lakosú Komárom lakosságának már több mint egyharmada volt olyan személy, aki más járásban született. Ebből 5251 személy Szlovákia más járásaiból költözött ide, 2560 viszont Csehszlovákia más tartományaiból.29 Ez utóbbi kategória a 71 Kárpátaljáról ide került – nemzetiségi szempontból nem behatárolható – személyen kívül gyakorlatilag cseheket és morvákat, főleg állami alkalmazottakat, illetve katonákat jelentett. De a más járásokból Komáromba költöző személynek is nagy része a magyar–szlovák nyelvhatár fölötti régiókból származott, ők feltehetően szlovákok voltak. Vagyis az, hogy az 1930-as népszámlálás alapján Komárom lakosságának immár 25%-át a csehszlovák elem tette ki, nagyrészt a migrációval magyarázható, s csupán elenyésző lehetett azok száma, akik nemzetiséget váltottak.
A városban élő őslakosok és bevándorlók a helyi társadalom különböző pozícióit foglalták el. Az őstermelők továbbra is szinte kizárólag az őslakosság közül kerültek ki, de nagy többséggel ők alkották az iparosok rétegét is. Az Elena Mannová által feltárt adatok szerint 1929-ben a komáromi iparosok 68%-a volt magyar, 27%-a zsidó (akik szintén magyar anyanyelvűek és őslakosok voltak) és csupán 5%-a csehszlovák.30 Viszont a magántisztviselők között 37%, a városi köztisztviselők között pedig 54% volt a csehszlovák nemzetiségű.31
Az így létrejött két komáromi közösség egymás mellett élt ugyan, de egymástól jórészt izoláltan, ami különösen a kulturális életben, illetve a szimbolikus megnyilvánulások során vált jól érezhetővé. Mint a már említett Elena Mannová kimutatta, az elzárkózás abban is megnyilvánult, hogy a Komáromban működő 74 társulás közül csupán azok 19%-a rendelkezett vegyes nemzetiségű tagsággal, a többi vagy kizárólag magyar, vagy kizárólag csehszlovák tagságú és nyelvű volt.32
A mindennapok és a munka szintjén természetesen szükségszerű normalitás volt a két etnikum közötti érintkezés, az ünnepek azonban már éles határt vontak közéjük. Különösen a húszas évekre volt jellemző, hogy a magyar lakosság teljesen elzárkózott a hivatalos csehszlovák állami ünnepeken való részvételtől: sem az október 28-i, sem a Masaryk elnök születésnapja alkalmából rendezett ünnepségeken nem vett részt, otthonmaradással tüntetett, s a csehszlovák nemzeti lobogókat sem rakta ki. A magyar nemzeti ünnepek (március 15., Szent István napja) meg egyenesen tiltva voltak, s így azokra való emlékezés a templomok és egyesületek zárt ajtaja mögé szorult vissza.
Bizonyosfajta enyhülés ebből a szempontból a húszas évek közepétől mutatható ki, amikor az állami ünnepek alkalmából már a magyar háztulajdonosok egy része is kirakta a csehszlovák lobogót, s amikor a helyi magyarság képviselői is megjelentek már a hivatalos ünnepségeken.33 Sőt, mint Elena Mannová jelzi, 1928-tól már hivatalos részei voltak a magyarok a helyi állami ünnepességeknek, hiszen az ez évi október 28-i ünnepségen a bencés gimnázium diákjai is felléptek.34 S fordítva is akadtak már gesztusok, hiszen Komárom nagy szülöttjének, Jókai Mórnak az 1925-ös évfordulós ünnepségén, ha a helyi csehszlovák lakosság nem is, de a kormányzat képviseletében Method Bella ispán is részt vett. Az ünnepség fényéből azonban némileg elvett, hogy az akkori szokásokkal ellentétben a város nem öltözött ünnepi díszbe, amit a Slovenský denník így kommentált: „Az nyilvánvaló, hogy a szlovák Komárnót nem lehet feldíszíteni magyar zászlókkal, s mivel csehszlovák vagy szlovák lobogókat sem lett volna helyes kirakni, így a várost inkább feldíszítetlenül hagyták.”35
Az ünnepek kérdése összefügg azzal, ahogy a két közösség (vagyis a komáromi magyarok és „csehszlovákok”) a történelmet, adott esetben saját városukét egymástól eltérően látta. Ennek jó példája az 1919. május 1-jei szigeti csata helyi utóélete, amelyet szakdolgozatában a Selye János Egyetem egyik hallgatója dolgozott fel.36 Mint tudjuk, 1919. május elsején elsősorban győri, tatabányai és újszőnyi munkások (a központi hadvezetéstől függetlenítve magukat) abban hitben, hogy Csehszlovákiában is napirenden van a bolsevik forradalom, támadást intéztek a bal parti Komárom csehszlovák helyőrsége ellen. A megfelelően elő nem készített kalandor támadás tragikus következményekkel járt, a csehszlovák hadsereg az Erzsébet-szigetre szorította be a támadók egy részét, s ott máig pontosan fel nem tárt okok miatt mintegy 200-300 támadót egyszerűen agyonlőtt.
Ennek a tragikus eseménynek az emléke hosszú évekre meghatározta a két közösségnek az államfordulathoz és tulajdonképpen egymáshoz való viszonyát is. Mint az a két komáromi hivatalnok által összeállított anyagból is kiderül,37 a város csehszlovák része a szigeti csatát a csehszlovák Komárno megteremtésének egyik legfontosabb mozzanataként, egyfajta alapmítoszként értékelte, s elsősorban a várost védő katonák hősiességét tartotta fontosnak előtérbe tolni: „cseh és szlovák kéz a kézben, ha kellett, életét áldozta a drága haza oltárán Szlovákia felszabadításáért, melynek elválaszthatatlan része a mi Komárnónk is.”38 Az említett írásban szinte büszkeséggel számolnak be arról, hogy a magyarok tömegesen ugráltak a Dunába, ahol vagy megfulladtak, vagy agyonlőtték őket. Sőt a hálás csehszlovák közösség emlékművet is emelt a harcokban elesett mintegy 17–19 csehszlovák katona emlékére. A Sokol és Legionáriusok helyi szervezeteinek kezdeményezésére részben gyűjtésből felállított emlékmű avatása 1928. május 28-án, pünkösd hétfőjén zajlott a komáromi katolikus temetőben,39 melyen több díszvendég és felszólaló gazdagította a programot. A csehszlovák hadsereg képviseletében Miloš Žák tábornok is ott volt, és a helyi cseh és szlovák közösség szinte egy emberként vett rajta részt.
Komárom magyar közössége természetesen egészen másként látta az akkori eseményeket. S bár sokan úgy vélték, felelőtlen akcióról volt szó, az áldozatok – akik között 19 helybéli is volt – nagy száma miatt az esemény a komáromi emlékezetbe tragédiaként vonult be. Ezt jelzi a Komáromi Lapok egyik 1928-as írása: Még nem száradtak fel az arcokon a könnyek, még nem fakultak meg a gyásznak fekete kendői Komáromban a legszörnyűbb május elsejének emlékén, és nem szűnt meg a jajszó és az elfojtott zokogás, ha erről a napról beszélnek a dunaparti kisvárosban: május elseje örökre fekete marad az élők emlékezetében, akik tanúi voltak a borzalmak éjszakájának.”40
A magyar áldozatok (az ott eltemetett mintegy 120 fő) szintén emlékművet kaptak a helyi temetőben, amely a húszas években a kommunista párt által szervezett május 1-jei felvonulások első fontos állomása volt.
A húszas évek megemlékezései azonban arra engednek következtetni, hogy az emlékű nem általános városi megemlékezések, hanem inkább csak a CSKP által szervezett koszorúzások helyszíne volt. Az azonban nyilvánvaló, hogy a csehszlovák emlékműnél szervezett ünnepségeken a helyi magyarok nem vettek részt, s a magyar el­esettek sírjánál sem voltak csehszlovák megemlékezők.

Mint a fenti példák is igazolják, a két háború közötti Komárom kétszeresen is kettéosztott város volt, amely teher ugyan nemzetiségre való tekintet nélkül a város mindkét részében élőket egyformán sújtotta, de amely legnehezebben mégis a bal parti magyarok vállára nehezedett. A komáromi magyarok két válaszfal közé került elszigetelt közösséggé váltak, amely a magyarországi oldallal nem tarthatta, a saját partjának szlovákjaival és cseheivel pedig nem nagyon akarta ápolni a kapcsolatokat.
Az államhatár jelenléte azonban azt is jelentette a bal parti Komárom számára, hogy nemcsak két ország, hanem két kultúra találkozásának helyszínévé is vált. Olyan hellyé, ahol természetes módon lehet megismerni egy másik nemzet nyelvét, kultúráját, mentalitását. Ez pedig, ha élni tud vele valaki, olyan gazdagodást és lehetőségeket jelent, amely a kisebbségi lét számos hátrányát felül tudja írni.

Rövid URL
ID2364
Módosítás dátuma2016. szeptember 5.

Cúth Csaba: A kisebbségi nyelvhasználat jogi keretei és megvalósulásának körülményei a szlovákiai helyi önkormányzatokban 1999 és 2011 között

Egy nyelv közösségen belüli presztízsét nagyban befolyásolja, milyen színtereken lehet használni. A hivatali nyelvhasználat a legfontosabb színterek közé tartozik, különösen ha kisebbségek nyelvhasználatáról beszélünk. A...
Bővebben

Részletek

Egy nyelv közösségen belüli presztízsét nagyban befolyásolja, milyen színtereken lehet használni. A hivatali nyelvhasználat a legfontosabb színterek közé tartozik, különösen ha kisebbségek nyelvhasználatáról beszélünk. A hivatali nyelvhasználatot a nemzeti kisebbség tagjai elsősorban a helyi önkormányzatokkal történő kommunikációjukban gyakorolják. A kisebbségi nyelvhasználati törvény eredeti szövege több helyen is külön kezeli az önkormányzati szerveket a többi közigazgatási szervtől, több kisebbségi nyelvhasználati jogot biztosítva a velük zajló kommunikáció során.
Írásomban a szlovákiai kisebbségi nyelvhasználat jogi kereteit és megvalósulásának körülményeit vizsgálom a szlovákiai helyi önkormányzatokban. A tanulmány lezárásakor, 2011. június 10-én már elfogadták a nemzeti kisebbségek nyelvének használatáról szóló 184/1999 sz. törvény (a továbbiakban „kisebbségi nyelvtörvény”) módosítását, annak kitűzött hatálybaléptetési időpontja 2011. július 1-je.
Annak ellenére fogom összehasonlítani ezt a módosított változatot az eredeti és a tanulmány lezárásának idején még hatályos szöveggel, hogy Ivan Gašparovič köztársasági elnök még nem írta alá a törvénymódosítást. Ha esetleg visszaküldi is újratárgyalásra a Szlovák Nemzeti Tanácsnak, a törvény szövege csak a köztársasági elnök által kifogásolt részében módosulhat. A törvény hatályba lépő szövege hosszú időre meghatározhatja a kisebbségi nyelvhasználat kereteit, ha mégsem lépne hatályba, érdekes kordokumentumként tekinthetünk rá.
Az egyes jogszabályi helyek tárgyalása során kitérek a szlovákiai magyar nyelvészek által írt elemzésekre, illetve a kisebbségi nyelvhasználati jogok érvényesülésére. Ez utóbbiban segítségemre lesz Menyhárt József Nyékvárkony és Dunaszerdahely hivatalos ügyintézési nyelvhasználatáról írt tanulmánya (Menyhárt 2002), Mrva Mariannának és Szilvássy Tímeának a Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Diákhálózat által 2010. június elejétől szeptember közepéig megvalósított, a magyar nyelv hivatali használatát vizsgáló kutatás eredményeit feldolgozó tanulmánya (Mrva–Szilvássy 2011), illetve saját városi hivatali és önkormányzati tapasztalataim.

1. Röviden a szlovákiai nyelvhasználatot szabályozó jogszabályokról

A Szlovákia által 1998-ban ratifikált Kisebbségvédelmi Keretegyezmény 10. cikke kimondja:

1. A felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy minden valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személynek elismerik kisebbségi nyelvének szabad és beavatkozás nélküli használatát mind magánbeszélgetésben, mind nyilvánosan, szóban és írásban.

Az 1999-es kisebbségi nyelvhasználati törvény elfogadására részben az itt idézett nemzetközi szerződésből is következő jogi kötelezettség, részben az ország európai integrációját felgyorsítandó került sor. Legnagyobb jelentősége a Szlovák Köztársaság államnyelvéről szóló 270/1995 sz. törvény (a továbbiakban: államnyelvtörvény) által létrehozott jogi vákuum megszüntetése volt. Részletes értékelésére a tanulmány további részében kerül sor.
A kisebbségi nyelvtörvény elfogadását követő időszakban számos politikusi nyilatkozat és sajtóbeli kommentár utalt arra, hogy a nyelvi törvénykezés kérdését nem szabad lezártnak tekinteni (Lanstyák 1999, 80. p.). 2001-ben Szlovákia még ratifikálta a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartáját, amely 2002. január 1-jén lépett hatályba, azonban 2011-ig nem történt további előrelépés.
A kisebbségi nyelvtörvény 1999-es elfogadása után a nyelvhasználati jogok szempontjából viszonylagos nyugalom köszöntött Szlovákiára. Ez a nyugalom azt is jelentette, hogy a nyelvhasználati jogok háttérbe szorultak, a hétköznapokban, a közbeszédben mintha meg is feledkeztek volna róluk. Menyhárt József 2002-ben (!) megjelent tanulmányában arról ír, hogy bár a törvény aktualitása a legutóbbi nyelvtörvény hatályba lépése óta egyre nő, a köztudatban egyre inkább elfelejtődnek a nyelvtörvény biztosította jogok (Menyhárt 2002, 34. p.).
Az események 2009-ben gyorsultak fel ismét. Ez év szeptemberében lépett hatályba az államnyelvtörvény Robert Fico miniszterelnök nevéhez köthető módosítása, amely újra felhívta a figyelmet a kisebbségi nyelvhasználati jogokra és érvényesülésükre.
Ennek kapcsán jött létre a Szlovákiai Magyar Civil Kerekasztal mellett működő jogsegélyszolgálat, és jelent meg 100 000 példányban a jogsegélyszolgálat munkatársai által készített Anyanyelv-használati útmutató (Cúth–Horony–Lancz 2010).
A 2010-ben alakult Radičová-kormány előbb módosította az államnyelvtörvényt, megszüntetvén legdiszkriminatívabb rendelkezéseit, majd a kisebbségi nyelvtörvény került terítékre.
A két törvény viszonyáról annyit el kell mondani, hogy bár az államnyelvtörvénynek vannak a kisebbségi nyelvhasználatot érintő aspektusai, a kisebbségi nyelvhasználat jogi kereteit elsősorban a kisebbségi nyelvtörvény határozza meg. Az államnyelvtörvény erről a következőképpen nyilatkozik:
1. § (4) Amennyiben jelen törvény nem rendelkezik másként, a nemzeti kisebbségek és etnikai csoportok nyelvének használatára külön jogszabályok vonatkoznak. (Lábjegyzetben:) Például a 341/2005 sz. törvénnyel módosított Polgári Perrendtartás 18. §-a, a 318/2009 sz. törvény által módosított, a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának 191/1994 sz. törvénye a községek megjelöléséről a nemzetiségi kisebbségek nyelvén, a 318/2009 sz. törvény által módosított, nemzeti kisebbségek nyelvhasználatáról szóló 184/1999 sz. törvény, a Szlovák Rádióról szóló, többször módosított 619/2003 sz. törvény 5. §-a 1. bekezdésének e) pontja, a Szlovák Televízióról szóló, többször módosított 16/2004 sz. törvény 5. §-a 1. bekezdésének g) pontja, a Bünte­tőeljárásról szóló törvény 2. §-ának (20) bekezdése, a periodikus sajtóról, hírügynökségekről és egyéb törvények módosításáról és kiegészítéséről szóló 167/2008 sz. törvény 2. §-ának (2) bekezdése (sajtótörvény), a nevelésről és oktatásról (közoktatási törvény), valamint egyéb törvények kiegészítéséről és módosításáról szóló 245/2008 sz. törvény 11. §-ának (2) bekezdése, 12. §-ának (3) bekezdése és 18. §-ának (3) bekezdése.

Az államnyelvtörvény 2009-es Fico-féle módosítása idején készült belső szakmai anyagok szerint a két törvényre a lex specialis és a lex generalis viszonyát kell alkalmazni. Az általános jogelv szerint a lex specialis lerontja a lex generalist, ami azt jelenti, hogy azokban az esetekben, ahol ugyanazt a helyzetet szabályozzák a törvények, a lex specialis rendelkezései az irányadóak.
A fent idézett jogszabályi hely azonban nem ezt mondja, mivel eszerint a nemzetiségi kisebbségek és etnikai csoportok nyelvének használatára külön jogszabályok vonatkoznak, és ezeket akkor lehet alkalmazni, ha jelen törvény nem rendelkezik másként. De mivel e törvény rendszeresen másként rendelkezik, kétséges, hogy mely esetben lehet alkalmazni az említett jogszabályokat. Annyi kiolvasható azonban belőle, mely jogszabályok tartalmaznak még a kisebbségi nyelvhasználatot érintő rendelkezéseket.
A fenti szlovákiai jogszabályokon túl a kisebbségi nyelvtörvény 2011-es módosítása után kifejezetten hivatkozik azokra a nemzetközi szerződésekre, amelyeket Szlovákia is ratifikált:

1. § (1) A Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárának az államnyelv használata mellett 1) joga van a nemzeti kisebbség nyelvét (a továbbiakban csak a „kisebbségi nyelvet”) is használni. E törvény célja, hogy a Szlovák Köztársaság számára kötelező érvényű nemzetközi egyezményekhez és konkrét törvényekhez kapcsolódva rögzítse a kisebbségi nyelv hivatali érintkezésben és az ebben a törvényben szabályozott egyéb területeken való használatának szabályait.

Az önkormányzati kisebbségi nyelvhasználat kapcsán a legfontosabb rendelkezéseket a kisebbségi nyelvtörvény tartalmazza, további jogszabályokat a későbbiekben csak akkor fogok idézni, ha azok kifejezetten a témához kapcsolódnak.

2. A törvény hatálya

A kisebbségi nyelvtörvény meghatározza azon községek körét, ahol használni lehet a kisebbségi nyelvet:
2. § (1) Ha a nemzeti kisebbséghez tartozó szlovák állampolgárságú személyek egy adott községben az utolsó népszámlálás adatai szerint a lakosságnak legalább 20%-át alkotják, e településen a hivatali érintkezés során használhatják a kisebbségi nyelvet.
(2) Az (1) bekezdés szerinti községek jegyzékét a Szlovák Köztársaság kormánya kormányrendeletben állapítja meg.

A törvény elfogadásakor a magyarok számaránya 512 településen érte el a törvényben meghatározott küszöböt, a 2001-es népszámlálási adatok alapján ez a szám 501-re csökkent (lásd: Sčítanie 2001), azonban a (2) bekezdés szerinti kormányrendeletet nem módosították. A 2011-es népszámlálás becsült előrejelzései alapján még több település csúszik a 20%-os küszöb alá, ezért ebből a szempontból előrelépésként tekinthetünk a 2011-es módosításra:

2. § (1) Ha a Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó, adott községben állandó lakhellyel rendelkező állampolgárai két egymást követő népszámlálás szerint a község lakosságának legalább 15%-át alkotják, e községben a hivatali érintkezés során joguk van a kisebbségi nyelvet használni.
(2) Az (1) bekezdés szerinti községek jegyzékét és a községek (1) bekezdés szerinti kisebbségi nyelvű megjelölésének jegyzékét a Szlovák Köztársaság kormánya rendeletben állapítja meg.
(3) A Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárának az (1) bekezdés szerinti községben joga van a helyi államigazgatási szervvel, a területi önkormányzati szervvel és a területi önkormányzati szerv által alapított jogi személlyel (a továbbiakban csak „közigazgatási szerv”) folytatott a szóbeli és írásbeli érintkezés során – ideszámítva az írásbeli háttéranyagokat és bizonyítékokat – a kisebbség nyelvén kommunikálni, és a közigazgatási szerv a kisebbség nyelvén írt beadványra az államnyelv mellett kisebbségi nyelven is válaszol a közokiratok kiállítását leszámítva, miközben ez a kivétel nem érinti a (4) és (5) bekezdések szerinti közokiratokat.
7.c § (1) A 2. § (1) bekezdésben a két egymást követő népszámláláson azon népszámlálásokat kell érteni, amelyek eredményeit 2011. július 1. után hirdetik ki.
(2) A 2. § (1) bekezdés rendelkezései nem vonatkoznak azokra a községekre, amelyek a Szlovák Köztársaságnak a 2011. július 1-ig érvényes és hatályos 2. § (2) bekezdés szerinti kormányrendeletében meg vannak határozva, miközben ezek a községek akkor veszítik el jogukat a nemzeti kisebbség nyelvének használatára, ha a 2011. július 1. utáni egymást követő három népszámlálás eredményei alapján a Szlovák Köztársaság adott községben állandó lakhellyel rendelkező nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárai egyszer sem alkotják a község lakosságának 15%-át.

E rendelkezések alapján a jelenleg hatályos törvény szerinti kormányrendeletben felsorolt, azaz az 1991-es népszámlálási adatok alapján összeállított jegyzékben szereplő községek csak a 2011. július 1-je utáni egymást követő három népszámlálás eredményei alapján kerülhetnek ki a kétnyelvű községek köréből, azaz a 2041-ben tartandó népszámlálás alapján, ha azokon a kisebbség aránya a községben egyszer sem éri el a 15%-os küszöböt. Bekerülni szintén nehéz ebbe a körbe, hiszen ez legkorábban a 2021-ben tartott népszámlálási adatok alapján elért 15%-kal lehetséges.
Mindez azt jelenti, hogy a törvény a status quót őrzi. Több nemzetközi ajánlás a küszöb legalább 10%-ra való csökkentését jelölte meg kívánatosnak. Ez nem is a magyar, sokkal inkább a ruszin kisebbség számára jelentene előrelépést.
Az új szabályozás az állandó lakhellyel rendelkező polgárok számából indul ki, korábban kérdéses volt, hogy az önkormányzati választások mintájára az ideiglenes lakhellyel rendelkezőket is beszámítják-e.
Mivel nyelvhasználatot befolyásoló küszöbről beszélünk, célszerű lenne azt az anyanyelvű beszélők számához kötni. Mivel ezt az adatot a népszámlálás során ugyanúgy lekérdezik, mint a nemzetiséget, ezért nem lenne akadálya a kivitelezésnek. Ezzel a megoldással kivétel nélkül minden kisebbség esetében több község kerülne a törvényi küszöb fölé.
A kisebbségi nyelvhasználat színtereinek meghatározásakor a területi önkormányzatok szerveit és az önkormányzat által alapított jogi személyeket is említik. A törvény az önkormányzatok esetében csupán két szervet ismer: a polgármestert és a képviselő-testületet. A községi hivatalok a végrehajtásban, a szervekkel való kapcsolattartásban segítenek. Az önkormányzat által alapított jogi személyek bevonása ebbe a körbe fontos előrelépés lehet a mindennapokban. Községenként igen eltérő, milyen céllal hoznak létre jogi személyeket az önkormányzatok, de közös bennük, hogy a lakosok sokszor kerülnek velük kapcsolatba.

3. A nyelvi küszöb és a feltételek biztosítása

Az eredeti 1999-es törvény alapján a 20%-os küszöb fölött a közigazgatási szerv köteles megteremteni a kisebbségi nyelvhasználat feltételeit.

7. § (2) A 2. § (1) bekezdése szerinti községekben a közigazgatási szerv köteles a jelen törvényben és más törvényekben rögzített kisebbségi nyelvhasználat feltételeit megteremteni.

Mivel a 20%-os küszöb alatti községek esetében a törvény nem tiltja a kisebbségi nyelvhasználatot, ezért fel lehetett úgy is fogni a nyelvi küszöböt, hogy afelett a község köteles megteremteni a feltételeket, az alatt lehetséges ugyan, de a községnek nincs ilyen kötelezettsége.
A módosítást követően kifejezetten szó esik a nyelvi küszöb alatti községek nyelvhasználatáról, mégpedig a szóbeli kommunikáció kapcsán. Ez azt is jelenti, hogy a fenti gondolatmenet valószínűleg helyénvaló volt. A szóbeli kommunikáció érvényesülését feltételekhez kötötték ugyan – erre később szintén kitérek –, de a bizonytalanságokat orvoslandó legalább nevesítve lett ez a jog, hivatkozni lehet rá. Az írásbeli nyelvhasználatot a törvény továbbra sem említi a küszöb alatti településeken, s feltételeit sem köteles biztosítani a község. Ezek után a hivatalon múlik, hogy az idegen nyelvű beadványokkal, levelekkel mit kezd, lefordítja-e ezeket, vagy egész egyszerűen nem vesz róluk tudomást. Ha pedig lefordítja, válaszol-e rájuk, s ha igen, milyen nyelven.
A nyelvi küszöb feletti községeknél viszont egyértelműen teljesítendő kötelezettségekről van szó. A községek költségvetésében azonban erre nincs külön tétel, a rendszerváltás óta így is egyre több és több feladatot ruháztak rájuk, a források hozzárendelése azonban legtöbbször elmaradt. A Fico-kormány hivatalba lépésének egyik első intézkedése szerint a tengerszint feletti magasság alapján osztották szét az önkormányzati feladatok ellátásának költségeit. Ez alapot adhat ahhoz, hogy a kétnyelvű ügyintézés többletkötelezettségeit viselő, ezeket a feladatokat ellátó önkormányzatokat anyagilag is támogatni lehessen.
Sokszor felmerül a kisebbségi nyelvhasználati jogokról szóló tárgyalások során, vajon e jogok biztosítása milyen terheket róna az államra, a költségekre, és ez bizony le is rontott sok javaslatot, holott egyrészt nagy részük nem jelent nagyobb kiadást, másrészt alapvető jogok érvényesülésnek biztosítása nem válhat kizárólag pénzkérdéssé.
A 2010-es felmérésben a polgármesterek, hivatalnokok több mint fele (64,2%) úgy nyilatkozott, hogy nincs gond a nyelvhasználattal. Pozitívan vélekednek a szlovák–magyar viszonyról, a polgármesterek többsége úgy véli, ha gondok akadnának, ők képesek ezeket megoldani (Mrva–Szilvássy 2011, 55. p.).
Az elfogadott 2011-es módosítás az eredeti törvénytervezet ellenére mégsem módosított ezen a rendelkezésen. A törvénytervezetben még szerepelt, hogy a fenti kötelezettségnek a község a kisebbségi nyelvet beszélő alkalmazott, illetve tolmács vagy fordítószolgálat segítségével tesz eleget, ám ez kikerült az elfogadott szövegből. Felmerül azonban a kérdés: ha nincsenek is nevesítve az eszközök, milyen más módon lehetne ezeket teljesíteni? Persze arra sincs ésszerű magyarázat, miért kellett kikerülniük ezeknek a rendelkezéseknek, ha már egyszer benne voltak az első olvasatban elfogadott változatban.
A módosítás egy fontos hangsúlybeli változást is hozott. Hiszen a közigazgatási szerv és alkalmazottai most már nem csak használhatják a hivatali érintkezésben a kisebbségi nyelvet, hanem használják.

7. § (1) A közigazgatási szerv és alkalmazottai a hivatali érintkezésben az államnyelvet kötelesek használni, e törvény és más törvények által meghatározott feltételek mellett a kisebbségi nyelvet is használják. A közigazgatási szerv és alkalmazottai nem kötelesek a kisebbségi nyelvet ismerni.

Az általános kötelezettség mellet új rendelkezésként bekerült a törvénybe sokat vitatott rendelkezés, a 2. § 3) bekezdés-ének 3. mondata:

A közigazgatási szerv adekvát módon megteremti az első mondat szerinti jogok érvényesülésének feltételeit, miközben meghatározhat egy időszakot az ügyek kisebbségi nyelvű intézésére.

Az idézetben említett első mondat a kisebbségi nyelv szóbeli és írásbeli nyelvhasználatát biztosítja. E kötelezettséget tehát adekvát módon kell teljesíteni, ennek értelmezési lehetőségei csak látszólagosak, hiszen a kötelezettség fennáll és kielégítő módon eleget kell neki tenni. Egy ilyen lehetőséget a törvény is nevesít, mégpedig egy „fogadóóra jellegű” ügyintézési módot. A fogadóóra csupán a szóbeli kommunikáció során kap jelentőséget – az írásbeli anyagot legtöbbször iktatóban adják le –, ezért erre a szóbeli kommunikációról szóló részben visszatérek.
Nagy előrelépésként értékelhető a 2. § (3) bekezdés 4. mondata:

A közigazgatási szerv látható helyen biztosítja a kisebbségi nyelv használatának lehetőségéről szóló tájékoztatást a közigazgatási szerv székhelyén.
Ez a rendelkezés orvosolhatja a kisebbségi nyelvhasználat egyik alapvető problémáját, azt, hogy a nemzeti kisebbségek tagjai sokszor nem is ismerik nyelvhasználati jogaikat, és ezért sokszor nem is élnek velük. Tovább erősítheti ezt a rendelkezést, hogy a 2011-es módosítást követően szankcionálni lehet, ha nem biztosítják a szóbeli és írásbeli kommunikáció feltételeit, illetve ha erről nem adnak megfelelő tájékoztatást.

7.b §(1) A kisebbségi nyelvhasználat területén közigazgatási szabálysértést követ el az a közigazgatási szerv, amely a 2.§ (1) bekezdés szerinti községben a) nem teszi lehetővé a Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárának a kisebbség nyelvén a kommunikációt szóbeli és írásbeli érintkezés során vagy erről a lehetőségről nem tájékoztatja (2. § (3) bekezdés).

4. Az önkormányzati nyelvhasználat színterei

Az eredeti kisebbségi nyelvtörvény Szabómihály Gizella észrevétele szerint a kisebbségi nyelvek hivatali használatát csak magánszemélyek számára teszi lehetővé, a kisebbségi nyelv a jogi személyek (hivatal-hivatal, illetve hivatal-ügyfél) közötti kommunikációban nem jelenhet meg (Szabómihály 2002, 170. p.). Menyhárt József (Menyhárt 2002, 38. p.) is különbséget tesz az írásos ügyintézés során:
a. a lakosság felől érkező, a községi hivatalnak címzett,
b. a községi hivatal által írt, a lakosság felé irányuló
c. és a községi hivatalnak a járási hivatallal folytatott írásos ügyintézése között.

Mindezek mellett ha önkormányzati nyelvhasználatról beszélünk, ide sorolhatjuk az ügyfél és a hivatal szóbeli és írásbeli érintkezésén túl a községek, hivatalok, földrajzi nevek, utcanevek kisebbségi nyelvű megjelöléseit, egyéb feliratokat, a nyilvánosság szá­mára kötelezően közzéteendő információkat, illetve az önkormányzat működése során történő nyelvhasználatot.
Ez alapján a későbbiekben a színtereket a következő csoportosításban fogom tárgyalni:
1. Ügyfél és hivatal közvetlen kapcsolata – szóban
2. Ügyfél és hivatal közvetlen kapcsolata – írásban
3. Hivatali elnevezések, földrajzi nevek használata
4. A nyilvánosság számára kötelezően közzéteendő információk
5. Nyelvhasználat az önkormányzat működése során
Hozzá kell tenni, hogy a 2011-es módosítás ugyan nem teszi lehetővé továbbra sem a hivatalok egymás közötti kapcsolataiban a kisebbségi nyelv használatát, ám a belső ügyvitel esetében erre kifejezetten lehetőséget ad:

3. § (4) A hivatali ügyvitelt, különösen a jegyzőkönyveket, határozatokat, statisztikákat, nyilvántartásokat, mérlegeket, a nyilvánosságnak szánt információkat és az egyházak, illetve vallási közösségek nyilvánosságnak szánt ügyvitelét – az anyakönyvvezetésen kívül – a 2. § (1) bekezdés szerinti községben az államnyelv mellett kisebbségi nyelven is lehet vezetni.

Kérdéses persze, hogy melyik önkormányzat fog élni a lehetőséggel, ha államnyelven is el kell készíteni ugyanazokat az anyagokat.
A 2010-es felmérés alapján a belső használatú dokumentumokat az önkormányzatok automatikusan csak szlovákul írják, az információk magyar fordítására úgymond nincs kapacitás (Mrva–Szilvássy 2011, 58. p.).

4.1. Ügyfél és hivatal közvetlen kapcsolata – szóban

Az egyes színterek közül azért is szerepel a szóbeli kommunikáció az első helyen, mert az önkormányzati hivatalokban – a falvakban mindenképp – az ügyintézés leginkább szóban történik (Szabómihály 2002, 169. p.). A szóbeli ügyintézésre az eredeti kisebbségi nyelvtörvénynek csupán az alábbi rendelkezése utal:

7. § (1) A közigazgatási szerv és alkalmazottai a hivatali érintkezésben az államnyelvet kötelesek használni1), e törvény és más törvények által meghatározott feltételek mellett a kisebbségi nyelvet is használhatják. A közigazgatási szerv és alkalmazottai nem kötelesek a kisebbségi nyelvet ismerni.

A törvényt a legtöbb kritika talán éppen az idézett bekezdés második mondata okán érte. Lanstyák szerint a kisebbségi nyelv hivatali használatát esetlegessé teszi, a jogot keggyé változtatja (Lanstyák 1999, 76 p.), Menyhárt szerint ez a tény nyelvi jogok érvényesíthetőségét komolyan akadályozza (Menyhárt 2002, 39. p.).
Magában olvasva valóban leronthatja a törvény adta jogok érvényesülését és az egyes hivatalnokoknak, hivatalvezetőknek is kényelmes e mögé a jogszabályi hely mögé bújni. A közigazgatási szervnek azonban korábban már megtárgyalt kötelezettsége a kisebbségi nyelvű ügyintézés biztosítása, így azt szóbeli kommunikáció esetén a kisebbség nyelvét beszélő alkalmazottal vagy tolmács segítségével biztosítania kell.
Tolmács alkalmazása megfizethetetlen az önkormányzatok számára, a legegyszerűbben és a legköltséghatékonyabban úgy tudják biztosítani a feltételeket, ha alkalmazottaik ismerik a kisebbségi nyelvet vagy legalábbis minden osztályon, ügyfélfogadási részlegen dolgozik ilyen alkalmazott. Ez a magyar többségű községekben nem okoz különösebb gondot, azonban ott, ahol a magyarok részaránya 20% és 50% között van, ez problémát jelenthet.
Menyhárt József kutatásai szerint Nyékvárkonyban a személyes szóbeli ügyintézés az esetek 90%-ában magyar nyelven folyik, a maradék 10% pedig államnyelven. Ha nem falubeli személy fordul kéréssel a hivatalhoz, akkor az ügyféllel az általa megválasztott nyelven folyik a hivatalos társalgás. Telefonon az alkalmazottak a „Községi hivatal: prosím-tessék” formulát alkalmazva jelentkeznek be, s a kommunikáció nyelvét újra az ügyfél nyelvválasztása határozza meg (Menyhárt 2002, 37. p.).
A Dunaszerdahelyi Városi Hivatal valamennyi osztályán, és ezek különböző részlegein az ügyfél nyelvhasználatához, ill. nyelvválasztásához igazodott. A prosím-tessék kérdésre magyarul válaszoló polgár magyar nyelven, a szlovákul reagáló államnyelven kap választ kérdéseire. A gazdasági és pénzügyi osztályon a szóbeli ügyintézés a hivatalnokok becslése szerint 95–97%-ban magyar nyelvű (Menyhárt 2002, 50. p.).
Hasonló tapasztalatokat gyűjtöttek össze a 2010-es felmérés résztvevői is. A megkérdezett polgármesterek 87,9%-a szerint az ügyfelekkel történő szóbeli kommunikációra jellemző a magyar nyelv használata. A hivatalok 88%-ában attól függ, hogy az ügyfél milyen nyelven szólal meg. A magyarlakta településeken két magyar magyarul szól egymáshoz, ha viszont valaki szlovákul szólal meg, a hivatali dolgozó szlovákra vált és alkalmazkodik az ügyfélhez (Mrva–Szilvássy 2011, 58. p.).
A fent taglalt gyakorlat az ügyfél számára a legkedvezőbb, hiszen a hivatalnok felajánlja neki mindkét nyelvet, és az ügyfél választhatja ki, melyiket szeretné használni. Ezt a formulát felülírhatják a személyes ismeretségek.
Az általánosan kötelező érvényű jogszabályokról szóló kisebbségi nyelvű tájékoztatás jellegéből és terjedelméből eredendően általában írásban valósulhat meg, ezért az írásbeli nyelvhasználatnál tárgyalom.
A 2011-es módosítás annyi változást hozott, hogy a korábbiaktól eltérően kifejezetten rendelkezik a szóbeli kommunikációról:

2. § (3) A Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárának az (1) bekezdés szerinti községben joga van a helyi államigazgatási szervvel, a területi önkormányzati szervvel és a területi önkormányzati szerv által alapított jogi személlyel (a továbbiakban csak „közigazgatási szerv”) folytatott szóbeli és írásbeli érintkezés során, ideszámítva az írásbeli háttéranyagokat és bizonyítékokat, a kisebbség nyelvén kommunikálni, és a közigazgatási szerv a kisebbség nyelvén írt beadványra az államnyelv mellett kisebbségi nyelven is válaszol a közokiratok kiállítását leszámítva, miközben ez a kivétel nem érinti a (4) és (5) bekezdések szerinti közokiratokat.

Ráadásul az önkormányzatnak lehetővé kell tennie a kommunikációt szóbeli érintkezés során, különben szankcionálhatják ennek elmaradását.

7.b § (1) A kisebbségi nyelvhasználat területén közigazgatási szabálysértést követ el az a közigazgatási szerv, amely a 2. § (1) bekezdés szerinti községben a) nem teszi lehetővé a Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárának a kisebbség nyelvén kommunikációt a szóbeli és írásbeli érintkezés során vagy erről a lehetőségről nem tájékoztatja (2. § (3) bekezdés).

Az általános kötelezettség mellet sokat vitatott rendelkezés új rendelkezésként bekerült a törvénybe, a 2. § 3) bekezdés 3. mondata:

A közigazgatási szerv adekvát módon megteremti az első mondat szerinti jogok érvényesülésének feltételeit, miközben meghatározhat egy időszakot az ügyek kisebbségi nyelvű intézésére.

A mondat második felében található lehetőséggel feltételezhetően a magyar többségű községekben nem fognak élni, hiszen valószínűleg van a hivatalban magyarul tudó alkalmazott, ráadásul politikailag sem lenne felvállalható egy ilyen község polgármesterének, hogy korlátok közé szorítja a magyar nyelv használatát.
A szlovák többségű községekben azonban akár előrelépést is jelenthet egy ilyen megoldás, amely hangsúlyozandó, nem kötelező. Egy ilyen község alkalmazottai között könnyen előfordulhat, hogy lesz olyan alkalmazott, aki nem tud magyarul, és tegyük fel, a magyarul tudó kollégája pedig éppen szabadságon vagy hivatalon kívül van. Amennyiben az ügyfél ragaszkodik a magyar nyelvű ügyintézéshez, könnyen járhat úgy, hogy megkérik őt, jöjjön vissza máskor, hiszen adott pillanatban nem tudnak eleget tenni kötelezettségüknek. Ez esetben előrelépés lehet, ha az ügyfél pontosan tudja, mikor jöhet magyarul intézkedni.
Természetesen mindez csak lehetőség; amennyiben a szlováktöbbségű községekben komoly igény mutatkozik a magyar nyelvű ügyintézésre és a megszabott időkeret nem elegendő, a hivatalvezetőnek el kell majd gondolkodnia azon, hogy más megoldást keres kötelezettsége teljesítésére, például több magyarul tudó alkalmazottat.
A községi rendőrség szolgálati érintkezésben történő nyelvhasználatát a törvény külön nem szabályozta. Mivel a községi hivatalhoz tartozott, ezért a hivatali nyelvhasználat általános szabályai voltak rá irányadók. A 2011-es módosítás ezt a területet ki­emeli, és a kisebbségi nyelvhasználati jogot a jelenlevők egyetértéséhez köti.

7. § (3) A 2. § (1) bekezdés szerinti községben a községi rendőrségen szolgálati érintkezésben használni lehet az államnyelvtörvény mellett a kisebbségi nyelvet is, amennyiben a jelenlévők azzal egyetértenek.

Ez azt jelenti, hogy ezen harmadik személyeknek még csak az eljárás résztvevőinek sem kell lenniük, elég, ha jelen vannak a községi rendőrség eljárása során. Teljesen életidegen helyzethez vezethet, ha a községi rendőrök, esetleg maguk az ügyfelek először végigkérdezik a jelenlevőket, vajon egyetértenek-e azzal, hogy a kisebbségi nyelvet használják, majd ezután kezdik teljesíteni szolgálatukat.
Hasonló a megszorítás a nyelvi küszöb alatti településeken, ahol a kisebbségi nyelv használatához az alkalmazott, valamint az eljárás résztvevőinek egyetértése kell.

2. § (8) A Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárai azon községben, amely nem teljesíti az (1) bekezdésben foglalt feltételeket, szóbeli kommunikáció során használhatják a kisebbség nyelvét, ha azzal a közigazgatási szerv alkalmazottja és az eljárás résztvevői egyetértenek.

Ez a megkötés indokoltabb és életszerűbb, mint a jelenlevők egyetértésének kikérése, de még mindig nem elég indokolt, ha abból indulunk ki, hogy az anyanyelvhasználat nem függhet harmadik személyektől.
A szóbeli kommunikáció biztosítására a legalkalmasabb eszköz egyfajta nyelvpótlék bevezetése lehetne. Ezt azok az alkalmazottak kapnák, akiknek munkakörébe tartozik az ügyfelekkel való kapcsolattartás és beszélik az adott kisebbségi nyelvet. Természetesen ezek után elvárás is lenne, hogy ez az alkalmazott képes legyen a kisebbséghez tartozó ügyféllel a kisebbség nyelvén kommunikálni.
Nyelvészeti szempontból elmondható, hogy a szlovákiai magyar nyelvváltozat szóbeli hivatali használatát a „kevertnyelvűség” jellemzi, főként a szlovák, ill. szlovák eredetű szakszavaknak a magyar alapszövegbe való beépítése kódváltás, ill. közvetlen kölcsönzés útján (Lanstyák–Szabómihály 2000, 85. p.).

4.2. Írásbeli kommunikáció

A kisebbségi nyelvtörvény 1999-es elfogadásakor nagy előrelépésnek tekintették, hogy az addigi szabályozással szemben a szóbeli kommunikáción túl a kisebbségi nyelvek írásbeli használatával is számol (Lanstyák–Szabómihály 2000, 85. p.).
A szóbelihez képest az írásbeli érintkezés feltételeinek megteremtése sokkal kevesebb problémát jelent az önkormányzatok számára, hiszen az ügyet át tudják adni a kisebbségi nyelvet ismerő kollégának, aki megírja vagy lefordítja az adott szöveget. Erre lehetőséget ad az általános 30 napos elintézési idő is.
Az eredeti 1999-es szöveg az írásbeli kommunikáció négy módját rögzíti, amely 2011-ben kibővül egy ötödikkel.

4.2.1. Írásos beadványt kisebbségi nyelven is be lehet nyújtani, amelyre a szerv az államnyelvű válasz mellett kisebbségi nyelvű választ is küld, kivéve a közokiratokat

A kisebbségi nyelvhasználati törvényben ezt így rögzítették:

2. § (3) A Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárai az (1) bekezdés szerinti községben az államigazgatási szervhez és a területi önkormányzati szervhez (a továbbiakban: „közigazgatási szerv”) címzett írásos beadványaikat kisebbségi nyelven is benyújthatják. Az (1) bekezdés szerinti községekben a közigazgatási szerv az államnyelvű válasz mellett kisebbségi nyelvű választ is küld, ez alól kivételt a közokiratok képeznek.

Az általános beadványi lehetőség mellett meg kell jegyezni, hogy az ügyfél a legtöbb esetben az adott szerv által rendszeresített űrlapon keresztül fordul a szervhez – erről később lesz szó.
A válasz esetében felmerül a kérdés, hogy az lehet-e több egyszerű kísérőlevélnél (Lanstyák 1999, 77. p.), hiszen a hivatal „válasz”-ként leginkább valamilyen közokiratot állít ki, amely kötelezően szlovák nyelvű, vagy valamilyen határozatot – erről később lesz szó (Szabómihály 2002, 170. p.).
A rendelkezés igazi jelentősége általánosságában rejlik, tehát a fenti eseteket leszámítva bármilyen más ügyben magyar nyelvű választ kaphatunk, ami elsősorban az információkérések esetén fontos. A közokiratok kizárólag államnyelvű változatát nem indokolja semmi, hiszen például az útlevélben is több nyelven feltüntetik a szövegeket.
Dunaszerdahelyen 2000-ben a belügyhöz 1221 beadvány érkezett, ezek között összesen 30 magyar nyelvű kérvény volt. A kultúrával és az iskolaügyi kérdésekkel foglalkozó részleghez 20 magyar és 16 szlovák nyelven írt kérvény, míg a szociális kérdéseket vizsgáló részleghez 10, az építés- és közlekedésügyi osztályon 1999-ben egy, 2000-ben csupán 3 magyar nyelvű beadvány érkezett. A városi hivatal minden, tehát a magyar nyelven írt kérvényre is szlovák nyelven válaszolt (Menyhárt 2002, 45. p.).
A nyékvárkonyi községi hivatal írásos ügyintézésére jellemző, hogy a lakosság részéről érkező kérelmekre a kérelem nyelvének megfelelően válaszolnak: tehát ha a kérvény magyar nyelven íródott, akkor magyarul, ha viszont szlovák a kérelem nyelve, akkor szlovákul (Menyhárt 2002, 42. p.).
A 2010-es felmérés szerint a hivatalok 70%-ához csak szlovák nyelvű beadvány érkezik. 28%-ukhoz szlovák és magyar nyelven is érkeznek, nem egész 2%-uk teszi ki a magyar nyelven fogadott beadványt. A hivatalok 72%-ának a beadványokra adott válaszai szlovák nyelvűek, a fennmaradó 28% a válaszadás nyelvét a beadvány nyelvétől teszi függővé. Ez az arány nem változik a falvak, városok nagysága alapján sem, járásonként azonban különbségek tapasztalhatók. 40% fölött volt a szlovák és magyar nyelven is beadványokat fogadó hivatalok száma a következő járásokban: Tőketerebesi járás (47%), Dunaszerdahelyi járás (40,9%), Galántai járás (40,9%), a Komáromi járás (63%) (Mrva–Szilvássy 2011, 48. p.).
A 2001-es módosítás 2. §-a tovább részletezte ezt a lehetőséget, és nevesítette a kisebbségi nyelvű írásbeli háttéranyagok és bizonyítékok lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy a közigazgatási eljárás során is fel lehet ezeket használni.

(3) A Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárának az (1) bekezdés szerinti községben joga van a helyi államigazgatási szervvel, a területi önkormányzati szervvel és a területi önkormányzati szerv által alapított jogi személlyel (a továbbiakban csak „közigazgatási szerv”) folytatott szóbeli és írásbeli érintkezés során, ideszámítva az írásbeli háttéranyagokat és bizonyítékokat, a kisebbség nyelvén kommunikálni, és a közigazgatási szerv a kisebbség nyelvén írt beadványra az államnyelv mellett kisebbségi nyelven is válaszol a közokiratok kiállítását leszámítva, miközben ez a kivétel nem érinti a (4) és (5) bekezdések szerinti közokiratokat. Kétség esetén a közigazgatási szerv válaszának államnyelvű szövege a döntő.

E jogok érvényesülését elősegíti, hogy szankció szabható ki, ha nem teszik lehetővé.

7.b § (1) A kisebbségi nyelvhasználat területén közigazgatási szabálysértést követ el az a közigazgatási szerv, amely a 2. § (1) bekezdés szerinti községben a) nem teszi lehetővé a Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárának a kisebbség nyelvén a kommunikációt szóbeli és írásbeli érintkezés során vagy erről a lehetőségről nem tájékoztatja (2. § (3) bekezdés).

1999-ben a közokiratok kisebbségi nyelvű kiállítását nem engedte a törvény, a 2001-es módosítás után a kisebbségi nyelvű írásbeli kommunikáció tulajdonképpen új móddal bővül:

2. § (5) Az (1) bekezdés szerinti községben a születési anyakönyvi kivonatot, házassági anyakönyvi kivonatot, halotti anyakönyvi kivonatot, engedélyeket, jogosítványokat, igazolásokat, nyilatkozatokat és rendelkezéseket kérésre kétnyelvűen is kiadják, mégpedig államnyelven és a kisebbség nyelvén. Kétség esetén a közokirat államnyelvű szövege a döntő.

Mivel a felsorolt közokiratok kötelezően szlovák nyelvűek is, rendezni kellett a kérdést, hogy ha a két változat értelmezése ellentétben áll egymással, melyik az irányadó. Természetesen a szlovák nyelvű határozat értelmezése a döntő.

7.c § (3) A 2. § (5) bekezdés rendelkezései szerint a kétnyelvű születési anyakönyvi kivonatok, házassági anyakönyvi kivonatok, halotti anyakönyvi kivonatok, engedélyek, jogosítványok, igazolások, nyilatkozatok és rendelkezések kiadását 2012. június 30. után lehet kérni.
7.d § A közigazgatási szervek 2012. június 30-ig kötelesek végrehajtani az intézkedéseket a 2. § (4)–(7) bekezdések és a 4. § (1) bekezdés rendelkezéseinek biztosítására.

A hivataloknak 2012. június 30-ig kell felkészülniük a kétnyelvű közokiratok kiadására. A terminológia kidolgozása és egységesítése miatt érthető a jog érvényesíthetőségének időbeli csúsztatása. Már csak azért is kell időt hagyni, mivel a kötelezettség nem teljesítése szankcionálható.

7.b § (1) A kisebbségi nyelvhasználat területén közigazgatási szabálysértést követ el az a közigazgatási szerv, amely a 2. § (1) bekezdés szerinti községben b) a Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárának kérésére nem adja ki a kisebbség nyelvén a határozat hiteles fordítását és a születési anyakönyvi kivonatot, házassági anyakönyvi kivonatot, halotti anyakönyvi kivonatot (2. § (4) és (5) bekezdések).

4.2.2. A közigazgatási eljárás során hozott határozatot kérésre kisebbségi nyelvű hiteles fordításban is kiadják

A kisebbségi nyelvtörvény az alábbiakban rendelkezik erről a jogról:

2. § (4) Az (1) bekezdés szerinti községben a közigazgatási szerv a közigazgatási eljárás során hozott határozatát az államnyelvű szövegezés mellett kérésre kisebbségi nyelvű hiteles fordításban is kiadja.

A határozat kisebbségi nyelvű elkészítése a beadványokra adott válaszhoz hasonlóan eseti jellegű, a jog érvényesülését legfeljebb úgy lehet elősegíteni, hogy minták készülnek a tipikus határozatokra. Több ilyen mintát készítettek már, többek között a Kvarda–Gyuricsek szerzőpáros, illetve a Gramma Nyelvi Iroda. Kérdés azonban, hogy az önkormányzatok használják-e ezeket a mintákat (Szabómihály 2002, 172. p.).
Menyhárt arra hívja fel a figyelmet, hogy az ügyfélen áll vagy bukik a kétnyelvű határozat kiállításának lehetősége, hiszen az 1999-es kisebbségi nyelvtörvény szerint csak kérésre adják ki (Menyhárt 2002, 57. p.).
A 2011-es módosítás egy fontos aprósággal kiegészítette ezt a jogot. Immár nem csak kérésre, hanem akkor is kiállítják az adott határozatot a kisebbség nyelvén is, ha az eljárás kisebbségi nyelvű beadvánnyal kezdődött.

2. § (4) Az (1) bekezdés szerinti községben a közigazgatási szerv közigazgatási eljárás 3) során hozott határozatát kisebbségi nyelvű beadvánnyal kezdődő eljárás esetén vagy kérésre az államnyelvi mellett kisebbségi nyelvű hiteles fordításban is kiadja. Kétség esetén a közigazgatási szerv határozatának államnyelvű szövege a döntő.

A közokiratokhoz hasonlóan a hivataloknak 2012. június 30-ig kell felkészülniük a kétnyelvűsítésre, pedig ez a lehetőség már a törvény korábbi, jelenleg is hatályos változatában is szerepelt.

7.d § A közigazgatási szervek 2012. június 30-ig kötelesek végrehajtani az intézkedéseket a 2. § (4)–(7) bekezdések és a 4. § (1) bekezdés rendelkezéseinek biztosítására.

E jog érvényesülését szintén elősegíti, hogy szankcionálható, ha az önkormányzat nem tesz eleget kötelezettségének.

7.b § (1) A kisebbségi nyelvhasználat területén közigazgatási szabálysértést követ el az a közigazgatási szerv, amely a 2. § (1) bekezdés szerinti községben b) a Szlovák Köztársaság nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárának kérésére nem adja ki a kisebbség nyelvén a határozat hiteles fordítását és a születési anyakönyvi kivonatot, házassági anyakönyvi kivonatot, halotti anyakönyvi kivonatot (2. § (4) és (5) bekezdések).

4.2.3. A területi önkormányzat a saját hatáskörében kisebbségi nyelven is kiadott űrlapjai

A kisebbségi nyelvtörvény ezt a jogot az alábbi módon rögzíti:

2. § (6) Az (1) bekezdés szerinti községben működő területi önkormányzati szerv a saját hatáskörében kiadott űrlapokat kérésre kisebbségi nyelven is az állampolgárok rendelkezésére bocsátja.

Lanstyák és Szabómihály a Gyuricsek és Kvarda szerzőpárosra hivatkozva írják, hogy a község hivatalos nyomtatványt egyedül az ingatlanadó esetében ad. Ez azonban központi nyomtatvány, vagyis kizárólag szlovák nyelvű (Lanstyák 1999, 77. p., Szabómihály 2002, 170. p.).
Szabómihály a szociális segélyekre vonatkozó kérelmekhez kötődő problémákról ír, ezeknek ugyanis integráns részét képezik azok az igazolások, melyeket intézmények, hivatalos szervek állítanak ki a kérelmező jövedelmi viszonyairól. Mivel a hivatalok, intézmények közötti kapcsolattartás csak államnyelvű lehet, a kérelmeknek ezek a részei csak egynyelvűek lehetnek (Szabómihály 2002, 170. p.).
Űrlapok szolgálnak a kérelmek és más tipizálható beadványok leegyszerűsített kezelésére, ezekre is mintákat lehet készíteni. Az elektronikus ügyintézés sokat lendíthet a jog érvényesítésben, hiszen az elektronikus felületen az ügyfél számára fel lehet ajánlani a felület nyelvét, és a szövegdobozokba ugyanazon adatok kerülnek be. A szövegszerű részeket a kisebbségi nyelvet ismerő alkalmazott dolgozza fel, ugyanúgy, ahogy ez most is zajlik a gyakorlatban.
A törvény 2011-es módosítása ezt a jogot az önkormányzatokon túl kiterjeszti a közigazgatási szervre is.

2. § (7) Az (1) bekezdés szerinti községben a közigazgatási szerv saját hatáskörében ki­adott űrlapokat kérésre kétnyelvűen is rendelkezésére bocsátja, mégpedig államnyelven és a kisebbség nyelvén.

A hivataloknak 2012. június 30-ig kell felkészülniük az űrlapok kétnyelvűsítésére, pedig az önkormányzatok esetében ez a lehetőség már a törvény korábbi, jelenleg is hatályos változatában is szerepelt.
7.d § A közigazgatási szervek 2012. június 30-ig kötelesek végrehajtani az intézkedéseket a 2. § (4)–(7) bekezdések és a 4. § (1) bekezdés rendelkezéseinek biztosítására.

E jog érvényesülését szintén elősegíti, hogy szankcionálható, ha az önkormányzat nem tesz eleget kötelezettségének.

7.b § (1) A kisebbségi nyelvhasználat területén közigazgatási szabálysértést követ el az a közigazgatási szerv, amely a 2. § (1) bekezdés szerinti községben, d) kérelemre nem bocsátja rendelkezésre a saját hatáskörében kiadott űrlapot a kisebbség nyelvén is (2. § (7) bekezdés).

4.2.4. Tájékoztatás saját hatáskörben az általánosan kötelező érvényű jogszabályokról kisebbségi nyelven is

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája szerint a legfontosabb törvények szövegét kisebbségi nyelven is hozzáférhetővé kell tenni.

9. Cikk
3. A felek vállalják, hogy kisebbségi vagy regionális nyelveken hozzáférhetővé teszik a legfontosabb állami törvényszövegeket, valamint azokat, amelyek különösen érintik e nyelvek használóit, feltéve, hogy e szövegek másként nem hozzáférhetők.

Kérdéses, hogy ez milyen más módon történhet, mint a törvény lefordítása.
A kisebbségi nyelvtörvény az általánosan kötelező érvényű jogszabályokról szóló tájékoztatásról az alábbiak szerint rendelkezik:

4. § (3) A 2. § (1) bek. szerinti településen a közigazgatási szerv saját hatáskörében az általánosan kötelező érvényű jogszabályokról kérésre kisebbségi nyelven is tájékoztatást nyújt.

A törvények mellett az önkormányzati rendeletekről szóló kisebbségi nyelvű felvilágosítás is kötelező, ha ezt az ügyfél kéri. A törvény meghozatala után fel lehetett úgy is fogni, hogy egy többoldalas jogszabályról néhány soros kisebbségi nyelvű összefoglalót készítenek (Lanstyák 1999, 77. p.). Szabómihály is úgy értékeli, hogy a kisebbségi nyelvhasználati törvény nem rendezte a jogszabályok kisebbségi nyelvű publikálásának kérdését (Szabómihály 2002, 173. p.).
Az információkhoz való szabad hozzáférésről szóló 211/2000 sz. törvény (továbbiakban csak információs törvény), ahogy arra a későbbiekben kitérek, kötelezővé tette az önkormányzati rendeletek kisebbségi nyelvre történő fordítását. A tájékoztatás így nem okozhat gondot az önkormányzat számára.
A 2011-es módosítás nevesíti az önkormányzati rendeletek kisebbségi nyelvre történő fordítását.

4. § (8) A 2. § (1) bekezdés szerinti községben a közigazgatási szerv saját hatáskörében kérésre az államnyelv mellett kisebbségi nyelven is biztosítja a tájékoztatást az általánosan kötelező jogszabályokról. A 2. § (1) bekezdés szerinti község saját hatáskörben ki­adott általánosan kötelező rendeleteit az államnyelvű szöveg mellett kisebbségi nyelven is kiadhatja; ebben az esetben az államnyelvű szöveg a döntő.
A 2011-es módosítás szankciókat helyez kilátásba, ha az önkormányzat nem teljesíti kötelezettségét.

7.b § (1) A kisebbségi nyelvhasználat területén közigazgatási szabálysértést követ el az a közigazgatási szerv, amely a 2. § (1) bekezdés szerinti községben g) kérésre nem biztosítja a tájékoztatást az általánosan kötelező jogszabályokról kisebbségi nyelven is (4.§ (8) bekezdés).

4.3. Feliratok, községek és földrajzi elnevezések használata, hivatali el­nevezések
4.3.1. A községek kisebbségi nyelvű megjelölése

Erről a jogról a községek kisebbségi nyelven történő megjelöléséről szóló 191/1994 sz. törvény, közismert nevén táblatörvény rendelkezett. Ez lehetővé tette a törvény mellékletében felsorolt községek megjelölését a község elején és végén, de ezenfelül ragaszkodott a szlovák elnevezések használatához:

2. § Hivatalos érintkezésben, különösen a köziratokon, a települések pecsétjén, a kartográfiai művekben és a postai érintkezésben kizárólag a község hivatalos nyelvű elnevezését használják.

A magyar nyelvű hivatalos szövegekben eszerint a községek neve csak szlovákul szerepelhet. Azért is érthetetlen ez a rendelkezés, mert egy nyelv szókészletéhez hozzátartoznak a tulajdonnevek, így a községek elnevezése is. Jogszabállyal nem lehet beleavatkozni egy nyelv rendszerébe, tulajdonneveinek használatán keresztül sem. A szlovák jogszabályok egyébként a tulajdonnevek kapcsán a szlovák esetében megnevezésekről, a kisebbségi nyelvek esetében megjelölésekről beszélnek következetesen.
A 2010-es felmérések szerint még a helységnévtáblák esetében sem érvényesült a községek magyar nyelvű megjelölése, holott ez kötelező jellegű, 6%-uknál hiányoztak.
A magyarlakta településeken szinte mindenhol üdvözlőtáblával köszöntik a község határát átlépőket. Az esetek több mint egyharmadában nincs magyar felirat ezeken a táblákon, a Pozsonyi, Szenci, Kassa-vidéki és Nagymihályi járás magyarlakta településeinek több mint 50%-ában nincs magyar felirat az üdvözlőtáblákon.
A felmérésben részt vevő települések 33%-án már legalább egyszer előfordult, hogy a helységnév- és/vagy az üdvözlőtáblákon a magyar feliratot megrongálták, elsősorban a Dunaszerdahelyi, a Rimaszombati és a Lévai járásban történtek ilyen esetek (Mrva–Szilvássy 2011, 41. p.).
A 2011-es módosítás beépíti a táblatörvényt a kisebbségi nyelvtörvénybe, néhány helyen megengedőbb a korábbi szabályozásnál.

4. § A kisebbségi nyelvű megjelölések
(1) A 2.§ (1) bekezdés szerinti községben a község államnyelvű elnevezése mellett a község kisebbségi nyelvű megjelölését is feltüntetik, mégpedig a község kezdetét és végét jelző közúti jelzőtáblákon, a közigazgatási szerv épületein vagy a kisebbség nyelvén ki­adott határozatokon, amennyiben ez a megjelölés fel van sorolva a 2. § (2) bekezdés szerinti kormányrendeletben.
A módosítás értelmében tehát az önkormányzat épületein vagy a kisebbség nyelvén kiadott határozatokon is fel lehet tüntetni a község kisebbségi nyelvű megjelölését, illetve megszűnik az a megszorítás, hogy a szlovák nemzetébresztőkről elnevezett községek magyar megjelölését nem lehet feltüntetni.

7.d § A közigazgatási szervek 2012. június 30-ig kötelesek végrehajtani az intézkedéseket a 2. § (4)–(7) bekezdések és a 4. § (1) bekezdése rendelkezéseinek biztosítására.

Ezeket az intézkedéseket 2012. június 30-ig kell végrehajtani, pedig a korábbi táblatörvény szerint a kisebbségi nyelvű megjelöléseknek már kint kell lenniük. Új helységnév­táblákat csak a szlovák nemzetébresztőkről elnevezett községeken kell készíteni, az épületekre elhelyezett táblák lecserélése indokolhatja még az átmeneti időszak biztosítását. A határozatokon való kisebbségi megjelölésnek nincsenek különösebb nehézségei. Viszont a határidő lejárta után szankcionálni lehet a kötelezettség elmulasztását.

7.b § (1) A kisebbségi nyelvhasználat területén közigazgatási szabálysértést követ el az a közigazgatási szerv, amely a 2. § (1) bekezdés szerinti községben e) nem biztosítja területén saját hatáskörében a község kisebbségi nyelvű megjelölését a 4. § (1) bekezdésben meghatározott esetekben.

A módosítás lehetőséget ad arra is, hogy vasútállomásokon, autóbusz-állomásokon, repülőtereken és kikötőkben szintén feltüntessék a község magyar nyelvű megjelölését. Az előző rendelkezésekhez képest azonban ez nem kötelezettség, csak lehetőség.

4. § (3) A község kisebbségi nyelvű megjelölését a 2. § (1) bekezdés szerinti községben fel lehet tüntetni a vasútállomások, autóbusz-állomások, repülőtér és kikötő megjelölésénél is. A község kisebbségi nyelvű megjelölését az államnyelvű elnevezés alatt kell megjeleníteni egyforma vagy kisebb betűtípussal.

Új rendelkezés, hogy ha a község kisebbségi nyelvű megjelölése megegyezik az államnyelvű elnevezéssel, akkor nem tüntetik fel külön.

7.c § (5) A 4. § (1)–(3) bekezdések rendelkezéseit nem alkalmazzák, ha a község kisebbség nyelvű megjelölése megegyezik az államnyelvű elnevezéssel.

A táblatörvénnyel ellentétben a módosítás szerint már csak arról lehet helyi népszavazást tartani, hogy módosítsák a község kisebbségi nyelvű megjelölését. Korábban a táblatörvény lehetőséget nyújtott arra is, hogy a törvény mellékletébe ily módon azok a kisebbségi megjelölések is bekerüljenek, amelyek nincsenek benne felsorolva. Kivéve azokat a községeket, amelyek elnevezését 1867 és 1918, illetve 1938 és 1945 között módosították.

4.a § Helyi népszavazás a község megjelölésének módosításáról
(1) A 2. § (1) bekezdés szerinti a község lakosainak szavazásával határozhat a Szlovák Köztársaság kormányának rendeletében megszabott kisebbségi nyelvű megjelölése módosításáról.
4.3.2. A közigazgatási szervek kisebbségek nyelvén való megjelölése
A kisebbségi nyelvtörvény az alábbi módon rendelkezik erről:

2. § (5) Az (1) bekezdés szerinti községben működő közigazgatási szervnek az épületen elhelyezett megnevezését kisebbségi nyelven is feltüntetik.

Az önkormányzati szervek megjelölése kötelező az épületen, a községi hivatalok ugyan nem számítanak önkormányzati szervnek, a végrehajtásban vesznek csak részt, de az általános jogértelmezés szerint a hivatal feliratát is kétnyelvűen tüntetik fel a kisebbségi nyelvtörvény alapján.
A 2010-es felmérés szerint a hivatalok 76%-án feltüntették mind a hivatal, mind a település magyar nevét. A fennmaradó 24% megoszlik azon települések között, ahol sem a hivatal, sem a település neve nincs feltüntetve magyarul (10%), vagy csak a hivatal neve van magyarul (12%), esetleg csak a település neve (1%) (Mrva–Szilvássy 2011, 40. p.).
A községi hivatalok belső feliratairól a törvény nem rendelkezik. Az 1999-es eredeti szöveg alapján ezek felfoghatóak voltak mint kötelezően feltüntetendő fontos információkat tartalmazó feliratok – ezekről később lesz még szó. Bár a feladatok minden önkormányzatban azonosak, a hivatal belső felépítése községenként különböző. Az elnevezések ezért sok hasonlóságot mutatnak, de nem egységesek.
A 2011-es módosítás annyit tesz csak hozzá a korábbiakhoz, hogy ha a közigazgatási szerv kisebbség nyelvű megjelölése megegyezik az államnyelvű elnevezéssel, nem tüntetik fel a kisebbség nyelvű elnevezést. Ez a magyar nyelvű elnevezéseket nem fenyegeti.

7.c § (4) A 2. § (6) bekezdés rendelkezéseit nem alkalmazzák, ha a közigazgatási szerv kisebbségi nyelvű megjelölése megegyezik az államnyelvű elnevezéssel.

A hivataloknak 2012. június 30-ig kell végrehajtaniuk a rendelkezéseket, bár a korábbiakhoz képest új elem nem került a törvénybe.

7.d § A közigazgatási szervek 2012. június 30-ig kötelesek végrehajtani az intézkedéseket a 2. § (4)–(7) bekezdések és a 4. § (1) bekezdés rendelkezéseinek biztosítására.

A szervek kisebbségi megjelölésének elmaradása szankcionálható.

7.b § (1) A kisebbségi nyelvhasználat területén közigazgatási szabálysértést követ el az a közigazgatási szerv, amely a 2. § (1) bekezdés szerinti községben c) nem biztosítja azon az épületen, ahol székel, a kisebbségi nyelvű megjelölését (2. § (6) bekezdés).

4.3.3. Az utcanevek és más helyi földrajzi jelölések kisebbségi nyelven való feltüntetése további lehetőség
A kisebbségi nyelvtörvény az utcanevekről és a helyi földrajzi kisebbségi nyelvű megjelöléseiről a következőképpen rendelkezik:

4. § (1) A 2. § (1) bek. szerinti községi önkormányzat saját területén az utcaneveket és más helyi földrajzi jelöléseket kisebbségi nyelven is feltüntetheti.
Lanstyák szerint ez a rendelkezés szentesítette a számos magyar többségű községben már 1999 előtt élő gyakorlatot, a közterületek kétnyelvű megnevezését. Lehetőség nyílt arra, hogy ez a gyakorlat az alacsonyabb magyar részarányú településeken is meghonosodjék. A nyelvi küszöböt meghaladó, de szlovák többségű önkormányzattal rendelkező településeken a helyi képviselő-testület nagyvonalúságán múlik a kisebbségi nyelvű megjelölések sorsa (Lanstyák 1999, 78. p.).
A 2010-es felmérés szerint ahol voltak egyáltalán utcanévtáblák, ott is csak az esetek 48%-ában vannak az utcanevek kiírva magyarul is. 13 községben vélekedtek úgy, hogy ha más település neve szerepel utcanévként, akkor nem vagy nem minden esetben lehet a magyar nevét feltüntetni, pl. Bratislavai út, pedig ennek nincs semmi köze a községek kisebbségi nyelvű megjelöléséhez (Mrva–Szilvássy 2011, 40. p.).
A 2011-es módosítás ezt a lehetőséget továbbra is fenntartotta, azonban a földrajzi nevek kisebbségi megjelölésének használatát tovább részletezte:

4. § (5) Szakmai publikációkban, a sajtóban és a tömegkommunikáció más eszközeiben, illetve a közigazgatási szervek hivatali tevékenységében, amennyiben használják a kisebbségi nyelvet, a standardizált földrajzi elnevezések mellett fel lehet tüntetni a földrajzi objektumok kisebbségi nyelvben meggyökerezett és használt megjelölését a kisebbség nyelvén is.

A tulajdonnevek használatáról már fentebb leírtak erre az esetre is érvényesek. A felsorolt területeken ugyanis a kisebbségi nyelvű szövegben is a szlovák elnevezéseket kell használni, és csak emellett lehet a pl. a magyar nyelvű megjelölést is feltüntetni.

4.4. Információk a nyilvánosság számára

4.4.1. A hangosbeszélő
A falvakon különösen fontos információszerzési forrás a hangosbeszélő. Ennek nyelvhasználatát eddig csak az államnyelvtörvény szabályozta:

5. § (3) A nyilvánosság tájékoztatására szánt, a helyi rádió vagy egyéb technikai berendezések által közzétett közleményeket államnyelven teszik közzé; ezeket a közleményeket az államnyelven való közzétételt követően más nyelven is közzé lehet tenni.

A 2011-es módosítás ugyanezeket a rendelkezéseket fogalmazta meg, pusztán az tekinthető előrelépésnek, hogy egyáltalán szabályozza a kisebbségi nyelvtörvény is.
A 2010-es felmérés szerint a települések 69%-ában először szlovák, utána pedig magyar nyelven hirdetnek. Az államnyelvtörvény ellenére a települések 18%-ában először magyarul, utána pedig szlovákul szólal meg a hangosbeszélő. A maradék esetben fele-fele arányban oszlik meg azon települések száma, melyekben vagy csak szlovákul, vagy az államnyelvtörvénnyel ellentétesen csak magyarul hirdetnek (ez az arány 5-5%-ot tesz ki). Néhol a nyelv használata mellett a sorrend és a zene is nemtetszést okoz (Mrva–Szilvássy 2011, 52. p.). A hangosbeszélőre vonatkozó rendelkezéseket lehet alkalmazni az önkormányzat által kiadott újságra, illetve a községek weboldalaira is.

4.4.2. Az információk szabadságáról szóló törvény szerint kötelezően nyilvánosságra hozott információk nyilvánosságra hozása a kisebbség nyelvén
Az információs törvény szerint meghatározott információkat az önkormányzat köteles a kisebbség nyelvén is nyilvánosságra hozni.

6. § (5) A külön törvényben meghatározott településeken a köteles személy ezeket az információkat a kisebbség nyelvén is nyilvánosságra hozza.

Az információs törvényben meghatározott községek megegyeznek a kisebbségi nyelvtörvény szerinti küszöb feletti községekkel. Ezeknek a községeknek a következő információkat kell nyilvánosságra hozniuk:
– létrehozásának módját, hatáskörét, illetékességét és szervezeti felépítésének leírását;
– hogyan kell a határozata ellen fellebbezni vagy megtámadni azt a bíróságon;
– hogyan kell a kérelmeket, javaslatokat és más beadványokat benyújtani;
– milyen jogszabályok alapján járnak el és melyek az ügyfél jogai és kötelezettségei;
– milyen illetékeket kell fizetni.
Ezek jó része általános, tehát egy központi minta alapján elkészíthető. A jogszabályi háttérnél az általános jogszabályok mellett fel kell sorolni az önkormányzati rendeleteket, ezért itt már minden községnek magának kell elkészítenie az információs anyagot. Az illetékek fizetését központilag szabályozzák, ezért ez is elkészíthető központilag.
A 2011-es módosítás sok elemet átemelt az információs törvényből, sőt új elemekkel is kiegészítette.

5.a § (2) A 2. § (1) bekezdés szerinti község a hivatali hirdetőtáblán, a község weboldalán és a kiadott időszaki kiadványban megjelent fontos információkat az államnyelv mellett kisebbségi nyelven is közzéteszi, mégpedig: a) létrehozásának módját és a község önkormányzati szerveinek jogköreit; b) azoknak a jogszabályoknak, utasításoknak, útmutatóknak, értelmező rendelkezéseknek áttekintését, amelyek alapján a község eljár és döntést hoz, vagy amelyek a természetes személyek és jogi személyek községhez fűződő jogait és kötelességeit szabályozzák; c) az információszerzés lehetőségének helyét, idejét és módját, továbbá információkat arról, hogy a természetes és jogi személyek hol nyújthatnak be kérelmet, javaslatot, indítványt, panaszt vagy más beadványt; d) annak az eljárásnak a leírását, amelyet a községnek be kell tartania minden kérelem, javaslat és más beadvány intézése során, beleértve a betartandó határidőket is; e) a község által az egyes eljárási cselekmények és eljáró szervek eljárása után beszedendő eljárási illetékek díjszabását és az információkhoz való hozzáférés biztosítása után járó térítési illetékek díjszabását; f) a közösségi eszközökkel való gazdálkodással és a község vagyonával való rendelkezéssel kapcsolatos információkat.

Az új elem a közpénzekkel és a község vagyonával kapcsolatos információk kisebbségi nyelvű közzététele; a többi már eddig is kötelező volt.
Bár erről a 2011-es módosítás nem rendelkezik, az információs törvény szerint a Szlovák Nemzeti Tanács mintájára közzé kell tenni az önkormányzat működésével kapcsolatos következő információkat is:
– a képviselő-testületi és bizottsági ülések időpontjait;
– az ülések javasolt programját;
– a képviselők jelenléti ívét és a szavazások eredményeit;
– a nyilvános üléseken készült jegyzőkönyveket;
– az előterjesztett és az elfogadott rendeletek szövegét.
Ez a rendelkezés szinte betarthatatlan. Az időpontok, javasolt programpontok és a képviselők jelenléti íve még csak-csak lefordítható és közzétehető, de a jegyzőkönyvek lejegyzése magában többnapos munkát igényel, ezek fordítása szintén legalább ennyi időbe telne. A jegyzőkönyvek a magyar nyelven folyó ülésekről is szlovákul készülnek, a magyar nyelvű változat a szlovák nyelvű fordítása lehetne.
Képviselő-testületi üléseket kb. havonta egyszer tartanak, a bizottságok és a városi tanács előtte szoktak ülésezni. A bizottsági és a tanácsülések néhol nyilvánosak, másutt zártak. Ha nyilvánosak, a törvény rendelkezése ezekre is vonatkozik. Mindezen ülésekkel kapcsolatos fordítások komoly kihívás elé állítják az önkormányzatokat.
A 2010-es felmérés szerint az információk nyilvánosságra hozatala szlovák és magyar nyelven legmagasabb arányban a Galántai, a Nagymihályi, a Komáromi és a Dunaszerdahelyi járásokban biztosított. Az önkormányzati rendeleteket az önkormányzatok csak 15%-ban jelentetik meg magyarul (Mrva–Szilvássy 2011, 48. p.).

4.4.3. A fontos információkat tartalmazó szövegeket kötelező a kisebbség nyelvén is megjeleníteni
A Kisebbségvédelmi Keretegyezmény 11. cikke a következőket mondja a kisebbségi nyelvű feliratokról:

2. A felek kötelezettséget vállalnak arra, hogy elismerik minden valamely nemzeti kisebbséghez tartozó személy azon jogát, hogy saját kisebbségi nyelvén cégtáblákat, feliratokat és egyéb magántermészetű információkat tegyen közzé a nyilvánosság számára láthatóan.

A kisebbségi nyelvtörvény ezt a területet 1999-től a következőképpen szabályozta:

4. § (2) A 2. § (1) bek. szerinti községekben a fontos információkat, főként az óvó, figyelmeztető és egészségügyi tájékoztató szövegeket a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken kisebbségi nyelven is feltüntetik.

A feliratok kötelezettje bárki, aki a törvényben meghatározott tartalmú feliratot kiteszi. A fontos információkat a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken nem csak lehet, hanem kötelező feltüntetni a kisebbség nyelvén is, bár ennek a rendelkezésnek nem volt szankciója. Kérdés azonban, hogy mi számít fontos információnak. A törvény példálózik, amikor óvó, figyelmeztető és egészségügyi jellegű feliratokról beszél, de fontosnak értékelhetjük a kötelezett szervek működésével kapcsolatos feliratokat is.
A feltételek biztosítása a közigazgatási szervek feladata, kérdés azonban, hogy a helyi önkormányzat vagy más közigazgatási szerv hogyan tud rábírni más személyeket arra, hogy saját költségükön kisebbségi nyelvű feliratokat függesszenek ki a hozzájuk tartozó, illetve tulajdonukban lévő, a nyilvánosság számára hozzáférhető helyeken (Lanstyák 1999, 78. p.).
A 2010-es felmérés szerint a települések 65,6%-ában magyar nyelven is feltüntetik a hivatal tájékoztató feliratait és hivatalos hirdetményeit. 20,2%-ában nincsenek feltüntetve, 14,2%-ában pedig részben, attól függően, hogy miről van szó (Mrva–Szilvássy 2011, 51. p.).
Az önkormányzati hivatali hirdetőtáblára olyan anyagok is kikerülhetnek, amelyeket nem az önkormányzat készít, hanem más közigazgatási hivataloktól kapnak kötelező kifüggesztésre. Ezek fordítása sokszor nehézséget okoz az önkormányzatoknak, hiszen nem saját hatáskörükbe tartozó szöveget kell fordítaniuk.
Ennek a rendelkezésnek az a legnagyobb előnye, hogy elég tágan értelmezhető. A 2011-es módosítás azonban teljesen új alapokra helyezi a feliratok kérdését. Az államnyelvtörvény 2010-es módosításához igazítja és lehetővé teszi feliratok elhelyezését különböző helyeken.

4. § (6) A 2. § (1) bekezdés szerinti községben a Szlovák Köztársaság állampolgárai éle­tének, egészségének, biztonságának vagy vagyonának fenyegetettségét érintő információkat a nyilvánosság számára elérhető helyeken az államnyelv mellett kisebbségi nyelven is feltüntetik. Minden feliratot és a nyilvánosság tájékoztatására szánt hirdetményt, különösen az árusítóhelyeken, sportlétesítményekben, a vendéglátó-ipari egységekben, az utcán az út mellett és felett, az autóbusz-állomásokon és vasútállomásokon fel lehet tüntetni a kisebbség nyelvén is.

Az általános „fontos” feliratok kategóriát a 2011-es módosítás után már nem lehet alkalmazni. Az új szabályozás viszont már szankciókat is fűz az általa meghatározott feliratok kétnyelvűségének elmaradása esetére:

7.b § (1) A kisebbségi nyelvhasználat területén közigazgatási szabálysértést követ el az a közigazgatási szerv, amely a 2. § (1) bekezdés szerinti községben f) nem biztosítja a 4. § (6) bekezdés első mondata szerinti információkat, feliratokat és hirdetményeket saját hatáskörében; (2) A kisebbségi nyelvhasználat területén közigazgatási szabálysértést követ el az a jogi személy vagy természetes személy vállalkozó, aki a 4. § (6) bekezdés szerinti feliratot vagy hirdetményt nem tünteti fel a kisebbség nyelvén is, amennyiben a Szlovák Köztársaság állampolgárai életének, egészségének, biztonságának vagy vagyo­nának fenyegetettségét érintő információkat tartalmazó feliratról vagy hirdetményről van szó.

4.5. Nyelvhasználat az önkormányzat működése során

4.5.1. A területi önkormányzati szerv tanácskozása kisebbségi nyelven
A kisebbségi nyelvtörvény a képviselő-testület üléseinek nyelvét a következőképpen szabályozza:

3. § (1) A 2. § (1) bek. szerinti településen a területi önkormányzati szerv tanácskozása kisebbségi nyelven is folyhat, ha azzal valamennyi jelenlevő egyetért. (2) A 2. § (1) bek. szerinti településen a képviselő-testület tagja e szerv tanácskozásain a kisebbségi nyelvet is használhatja. Tolmácsolásról az önkormányzat gondoskodik.

A kisebbségi nyelvtörvény 1999-es hatályba lépése előtt a magyar nyelv hivatali használatát számos községben önkormányzati rendeletek szabályozták. A törvény megfogalmazásának pozitívuma, hogy a kisebbségi nyelv használatának joga nem korlátozódik a kisebbségek tagjaira, tehát egy szlovák nemzetiségű képviselő is bátran beszélhet az ülésen magyarul, ha úgy látja jónak (Lanstyák 1999, 77. p.).
Az önkormányzati ülések Szlovákiában általában nyitottak, az 1999-ben hatályba lépett szöveg alapján bármilyen alkalmi látogató meghiúsíthatja az önkormányzat kisebbségi nyelvű ülésezését, még csak nem is szükséges, hogy az érintett község lakosa legyen (Lanstyák 1999, 77. p.).
A hatékony ügyintézés miatt a képviselők általában anyanyelvükön szólalnak fel, és a magyar többségű községekben mindenki érti a másik mondanivalóját. Akkor adódhat gond, ha egy adott képviselő nem bírja a kisebbség nyelvét, mert akkor felmerül a törvény által is említett tolmács kérdése. Ha magyarul zajlik az ülés, akkor a magyarul nem tudók kérhetnek tolmácsot, ha szlovákul zajlik, akkor pedig a magyarul felszólalókat kell szlovákra tolmácsolni.
A 2010-es felmérés szerint kevés azon községek száma, ahol valamilyen módon fordításhoz folyamodnának az ülés során. Főképp rögtönzött fordításokról beszélhetünk, amikor a felszólaló mondja el mondanivalóját mindkét nyelven. Aválaszadók 13,8%-ának elmondása szerint az üléseken mindenki szlovákul beszél, s az ülést vezető személy mondja el a dolgokat két nyelven.
A községek 17,4%-ában folynak mindkét nyelven a képviselő-testületek ülései, ami abszolút számban 93 települést tesz ki. A 2010-es felmérések szerint a képviselő-testületek 22%-ában készítenek írásbeli anyagokat magyar nyelven, három járásban, a Komáromi (44,7%), a Dunaszerdahelyi (46,9%) és a Tőketerebesi járásokban (39,5%) (Mrva–Szilvássy 2011, 48. p.).
A 2011-es módosítás a 3. § (2) bekezdésébe beszúrt egy mondatot, miszerint:

A község képviselő-testületi tanácskozásának többi résztvevője akkor használhatja a kisebbségi nyelvet, ha azzal a község képviselő-testületének minden jelenlévő tagja és a község polgármestere egyetért.

A többi résztvevő nyelvhasználatát eddig nem szabályozta nyelvtörvény, a módosítás szerint feltételekhez kötötten, de szintén használhatják a kisebbségi nyelvet. Az egyet­értést a jelenlévő képviselőktől – feltehetően azért, hogy értsék a felszólalást –, illetve a polgármestertől kell megkapniuk, akkor is, ha a polgármester esetleg nincs jelen. Ez a rendelkezés azért is tűnik feleslegesnek, mert a folyamatban lévő ülésen már tisztázni kell a nyelvhasználati kérdéseket, mire a tanácskozás többi résztvevője szót kaphat, így a kialakult gyakorlatot lehetne rájuk is alkalmazni, nem kellene további feltételekhez kötni jogukat.
A fenti szabályozás miatt érdekes végigtekinteni a sokszor idézett felmérésen, amely a 2010-es önkormányzati választások előtti helyzetet kutatta. Eszerint a 20%-os nyelvi küszöböt elérő községekben többnyire magyar nemzetiségű polgármesterek vannak. Az ilyen községek nem egész 3%-át vezeti csupán magyarul nem tudó polgármester (Mrva–Szilvássy 2011, 50. p.).
A törvény csak a önkormányzati szerv üléséről nyilatkozik, de még a 2011-es módosítás is csak közigazgatási szervek ülésezéséről beszél a 3. § (1) bekezdésében. A városi tanács és a bizottsági ülések tárgyalási nyelvéről nem szól a törvény.
4.5.2. A községi krónika a kisebbség nyelvén is vezethető
A kisebbségi nyelvtörvény a községi krónikáról a következőket mondja:

3. § (3) A 2. § (1) bek. szerinti községekben a krónika kisebbségi nyelven is vezethető.

2010-ig az államnyelvtörvény úgy rendelkezett, hogy a krónika kisebbségi nyelvű változata csak a szlovák nyelvű fordítása lehet. Ma csupán annyi a megkötés, hogy tartalmilag azonosnak kell lennie, de hogy melyik nyelv a forrásnyelv, azt nem szabályozzák.

5. A kormányalelnök jogkörei

Az államnyelvtörvény mintájára a 2011-es módosítás alapján a kisebbségi nyelvekről is kétévente jelentés készül. Ehhez a miniszterelnök-helyettes információkat és írásbeli háttéranyagokat kérhet a közigazgatási, így az önkormányzati szervektől is.

7.a § A Szlovák Köztársaság emberi jogokért és nemzeti kisebbségekért felelős kormány­alelnökének jogköre (3) A (2) bekezdés szerinti célból a kormányalelnök jogosult a közigazgatási szervektől információkat és írásbeli háttéranyagokat kérni a kisebbségi nyelvhasználatról hatáskörükbe tartozó területeken.

Amennyiben ilyen információkat, háttéranyagokat kér a miniszterelnök-helyettes, az önkormányzatok kötelesek neki eleget tenni, különben szankcióval sújthatják őket.

7.b § (1) A kisebbségi nyelvhasználat területén közigazgatási szabálysértést követ el az a közigazgatási szerv, amely a 2. § (1) bekezdés szerinti községben h) nem nyújt információkat és írásbeli anyagokat a kormányalelnöknek a 7.a § (3) bekezdés szerint.

6. A szankciókról

Az szankcionálható szabálysértéseket az egyes jogoknál megtárgyaltuk. Annyit érdemes még megjegyezni, hogy a szankció mértékét az államnyelvtörvény szankcióihoz igazították. Kiszabására csak írásbeli figyelmeztetésben meghatározott határidő eltelte után van mód, amennyiben nem hárították el a jogellenes helyzetet.
A bírság megállapításánál figyelembe veszik a szabálysértés súlyosságát, következményeit, az elkövetés körülményeit, a jogellenes cselekmény ismétlését és időtartamát. Bírságot csak a hivatal szabálysértésről való tudomásszerzéstől számított egy éven belül, legkésőbb azonban az elkövetés napjától számított két éven belül lehet kiszabni.

7.b § (4) Amennyiben a hivatal olyan kötelességszegést állapít meg, amely az (1) és (2) bekezdések szerinti közigazgatási szabálysértés és az írásbeli figyelmeztetésben meghatározott határidő leteltét követően sem történik meg a megállapított hiányosságok kijavítása, a hivatal 50 eurótól 2500 euróig terjedő bírságot szabhat ki. A bírságot kiszabó eljárásra a közigazgatási eljárásról szóló általános jogszabály vonatkozik. (5) A bírság megállapításánál figyelembe veszik a szabálysértés súlyosságát, következményeit, az elkövetés körülményeit, a jogellenes cselekmény ismétlését és időtartamát. Bírságot a hivatal szabálysértésről való tudomásszerzésének napjától számított egy éven belül, legkésőbb azonban az elkövetés napjától számított két éven belül lehet kiszabni. (6) A jelen törvény szerint kiszabott bírságok az állami költségvetés bevételei.

7. A kisebbségi nyelvhasználati jogok kihasználatlanságáról és ennek okairól

A gyakorlati kutatások és a hétköznapi tapasztalataink azt mutatják, hogy kevesen élnek a kisebbségi nyelvhasználati jogaikkal. Menyhárt azt a megállapítást teszi, hogy falu-város viszonylatban a nyelvtörvény falun, kisebb közösségben jobb megvalósulást eredményez a hivatalos kétnyelvűségnek. Ezzel szemben a nyelvtörvény érvényre jutása városon – legyen az akár az erősen magyardomináns Dunaszerdahely – szinte minimális hatású (Menyhárt 2002, 50. p.).
Menyhárt az eddig tapasztalt hatástalanság (feltételezett) okai közül a következőket sorolja fel:
– a nyelvhasználók nem tudnak a nyelvtörvényben megfogalmazott jogaikról;
– nem tudják, ill. nem biztosak abban, hogy milyen kérvényeket fogalmazhatnak meg anyanyelvükön;
– annak ellenére, hogy elkészültek a hivatalos dokumentumokat kisebbségi nyelven megszövegező minták, formanyomtatványok, a magyar ügyfelek nem élnek törvény adta jogukkal;
– magasabb szinten az ügyintézés nyelve úgyis szlovák (Menyhárt 2002, 51. p.).
A 2010-es felmérés értékelésében az önkormányzatok szempontjából problémának jelölték meg a magyar terminológia hiányos ismeretét, valamint azt, hogy nincs idő és pénz a fordításra. Ezt bizonyítja az a tény, hogy a kutatott települések 90%-a nem költ pénzt fordításra. A terminológia hiányos ismerete a kérdőív kitöltése során is megmutatkozott, mikor a kérdezőbiztosoknak szlovákul is fel kellett olvasniuk egyes, főleg az ügyintézés során használt kifejezéseket, mivel a polgármester nem tudta, mire vonatkozott az adott kifejezés (Mrva–Szilvássy 2011, 56. p.).
A magyar szlovákiai nyelvváltozataiból hiányzik a közigazgatási, jogi és sok más szaknyelvi regiszter terminológiája, hiszen a hivatali szférában a kisebbségi nyelvek írásban már legalább fél évszázada nem vagy csak korlátozottan voltak használatosak (Lanstyák 1999, 79. p.)
Ez a probléma nem oldható meg a magyarországi szakterminológia egyszerű átvételével és elterjesztésével, mégpedig a részben eltérő reáliák, valamint a magyarországi és a szlovákiai szakszövegek stílusbeli-megfogalmazásbeli különbségei miatt. Annak eldöntéséhez pedig, hogy mely magyarországi terminusok alkalmazhatók szlovákiai kontextusban, s melyek nem, hosszadalmas előkészítő munkálatokra és szinte szavankénti mérlegelésre van szükség (Lanstyák–Szabómihály 2000, 85. p.).
A 2010-es felmérés során a polgármesterek egy része problémaként jelölte meg a hiányos szlovák nyelvtudást is (Mrva–Szilvássy 2011, 56. p.).

8. A fennálló problémák orvoslása

Mint azt már fentebb említettem, ha a 2011-ben elfogadott módosítások hatályba lépnek, hosszú időre meg fogják határozni a kisebbségi nyelvhasználat kereteit. Ez azt is jelenti, hogy a már meglévő, illetve a meglévőkhöz most kapcsolódó nyelvhasználati jogok érvényesülését elő kell mozdítani.
A törvényben meghatározott szankciók, valamint a tájékoztatási kötelezettség biztosan hoz pozitív elmozdulást, de a nyelvi regiszterek problémáját nem oldja meg sem a kötelezett személyek, például önkormányzatok, sem pedig a jogaikat érvényesíteni kívánó kisebbségi nyelvhasználók részéről.
Menyhárt szerint nyelvtervezésünknek számos komoly nyelvészeti feladat megoldását kell megvalósítania:
– szükség van arra, hogy a szlovákiai magyar nyelvhasználó tudatosítsa: joga van kétnyelvű hivatalos ügyintézésre – mind szóban, mind írásban; a médiának továbbra is fontos szerepe van az eddig tapasztalt alulinformáltság megszüntetésében;
– további magyar nyelvű hivatalos formanyomtatványok (levelek, kérvények, beadványok) megszövegezése és azoknak a szlovákiai (magyar) ügyintézésben való népszerűsítése és alkalmazása;
– a közigazgatási-jogi szaknyelv terminológiájának megalkotása – gyakorlati probléma: egyszerűbb és praktikusabb az eddig használt szlovák nyelvű terminológia;
– központi nyelvi iroda létrehozása (feladatai: 1. nyelvtervezés – hiányzó szaknyelvek létrehozása; 2. fordítás – kétnyelvű hivatalos dokumentumok magyar változatának elkészítése; 3. nyelvi tanácsadás – helyi szinten folyó fordítási munkák szakmai segítése) (Menyhárt 2002, 53. p.).
E feladatokat részletesebben is szétírta Lanstyák István és Szabómihály Gizella (Lanstyák–Szabómihály 2000). Szinte minden területen történtek előrelépések: létrejött a Gramma Nyelvi Iroda, készültek jogszabályfordítások, űrlapok, egyéb szövegminták, rádióműsorok, anyanyelv-használati útmutató (Cúth–Horony–Lancz 2010) stb. Rengeteg tennivaló van azonban még ezen a téren, amihez komoly hátteret adhat a kisebbségekért felelős miniszterelnök-helyettes, hiszen ő felügyeli a kisebbségi nyelvek használatának érvényesülését.

Felhasznált irodalom

Cúth Csaba–Horony Ákos–Lancz Attila 2010. Anyanyelv-használati útmutató. Somorja, Anyanyelvünkért Polgári Társulás és Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Lanstyák István 1999. Az 1999. évi kisebbségi nyelvtörvény. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. évf. 2. sz. 75–83. p.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2000. Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2. évf. 1. sz. 85–98. p.
Menyhárt József 2002. Nyelvünk és törvénye. In Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 34–56. p.
Mrva Marianna–Szilvássy Tímea 2011. Kétnyelvűség a dél-szlovákiai településeken. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13. évf. 1. sz. 37–58. p.
Szabómihály Gizella 2002. A kisebbségi nyelvhasználati törvény gyakorlati alkalmazása és a szlovák hivatalos (jogi-közigazgatási) szövegek magyarra fordításának kérdései. In Lanstyák István–Simon Szabolcs (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 169–200. p.
Sčítanie 2001. Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Základné údaje. Národnostné zloženie obyvateľstva. Bratislava, Štatistický úrad SR.

Rövid URL
ID2362
Módosítás dátuma2016. szeptember 5.

Lancz Attila: „A Velencei Bizottság minden megalapozott ajánlása”. Elemzés a Velencei Bizottság szlovákiai államnyelvtörvényt értékelő véleményéről és a vélemény konkrét ajánlásainak hatásáról a végleges törvényszövegre

„Az államnyelvről” szóló Tt. 270/1995 számú törvény módosítására a Radičová-kormány 2010. júliusi programnyilatkozatában vállalt kötelezettséget. Az előző, Fico-kormány által jelentősen szigorított államnyelvtörvény rendkívül éles és...
Bővebben

Részletek

„Az államnyelvről” szóló Tt. 270/1995 számú törvény módosítására a Radičová-kormány 2010. júliusi programnyilatkozatában vállalt kötelezettséget. Az előző, Fico-kormány által jelentősen szigorított államnyelvtörvény rendkívül éles és hosszan tartó tiltakozást váltott ki – különösen – a szlovákiai magyar kisebbség részéről. A kritika elsősorban arra irányult, hogy a hivatalos nyelvhasználat területén eleve túlterjeszkedő államnyelvtörvény a Fico-féle módosítást követően még inkább megerősítette a törvény e jellegét, növelte az államnyelv és a kisebbségi nyelvek közötti viszonyban megjelenő aránytalanságot, valamint erőteljes negatív pszichológiai hatással az államnyelvtörvény szigorú pénzbüntetéseket helyezett kilátásba az államnyelvhasználat szabályainak megsértése esetére. Az államnyelvtörvény szigorítása következtében kialakult tiltakozáshullám egy bizonyos szakaszában – különösen miután Magyarország, saját alkotmányos kötelezettségének is eleget téve, nemzetközi fórumokon is fellépett a törvényszigorítás ellen – a Fico-kormány végül az Európa Tanács ún. Velencei Bizottságához fordult (2009. szeptember), hogy az vizsgálja meg az államnyelvtörvény összhangját a vonatkozó európai és egyetemes kisebbségi jogi jellegű egyezményekkel és szokásokkal. A Fico-kormány e lépését olyan értelemben kommunikálta, miszerint a kormány teljesen biztos abban, hogy a Velencei Bizottság egyértelműen és minden további vitát lezáróan elismeri majd, hogy a törvénymódosítás en bloc összhangban van a nemzetközi egyezményekkel, szokásokkal. A Velencei Bizottság véleménye azonban csak a 2010. júniusi parlamenti választásokat követően jelent meg, miközben a Fico-kormány a választások eredményeképpen nem folytathatta a kormányzást.

Az új, Radičová-kormány felállását követően kialakult új politikai viszonyokra reagálva – konkrétan pedig a kormányprogramban tett vállalás alapján – a Szlovák Köztársaság Kulturális és Idegenforgalmi Minisztériuma elkészítette törvénymódosítási tervezetét, amelynek célja „az államnyelv mint a társadalmon belüli kommunikációs és integrációs eszköz helyzetének megszilárdítása, összhangban a diszkriminációmentesség elvével, a nemzeti kisebbségi jogok 2006. évi szintje elérésének kívánalma mellett”, továbbá célja volt az is, hogy eltávolítsa „a kisebbségeket érintő törvények felesleges korlátozásait”.

A minisztérium törvénytervezetének kormányon belüli megvitatására már 2010. szeptember közepén sor került. Az egy hónapja felállt kormány által a nyári uborkaszezont követően szinte azonnal megindított törvénymódosítási folyamat önmagában dicséretesnek tűnő tényét azonban különböző ellentmondásos jelenségek kísérték. A törvénymódosítási folyamatból kimaradt a tárcaközi egyeztetés, és ami talán jelentőségét tekintve ennél is fontosabb: a kisebbségi társadalom részéről oly heves ellenállással kísért 2009-es törvényszigorítást követően az új kormány a saját törvénymódosítását egyáltalán nem bocsátotta társadalmi vitára. A kormányon belüli egyezség2 megszületésének időpontjával – szeptember 24. – kapcsolatos legfurább jelenség viszont az volt, hogy a Fico-féle törvényszigorításhoz készülő, az Európa Tanács ún. Velencei Bizottsága3 által kidolgozandó vélemény a kormányon belüli megállapodás pillanatában már gyakorlatilag elkészült, a kormány viszont döntésével nem várta meg a vélemény tényleges megjelenését. Sajtóhírek szóltak arról, hogy a Velencei Bizottság véleménye heteken belül megjelenik, miközben néhány napon belül olyan hírek is kiszivárogtak, hogy a vélemény számos pontban meglehetősen kritikus. A kormány sietsége ilyen körülmények között – azzal, hogy a Velencei Bizottság érdemi ajánlásainak figyelembe vételére elvileg a törvénymódosítás parlamenti szakaszában is lehetőség volt – viszonylag pontos előképet adott arról, hogy kormánykoalíció (többsége) részéről a Velencei Bizottság esetleges kritikája a későbbiekben milyen fogadtatásban részesül majd.

Az elemzés címében szereplő idézet a Kulturális Minisztériumnak abban az állásfoglalásában szerepel, amellyel a minisztérium a Velencei Bizottság 2010. október 21-én megjelent véleményére reagált (2010. október 26-án). Nem érdektelen azonban, hogy az idézet milyen szövegkörnyezetben szerepelt: „Megállapítható, hogy kulturális minisztérium a Velencei Bizottság minden megalapozott ajánlását már előzetesen megjelenítette az államnyelvtörvény törvénytervezetében, ezért nem lát okot a jelen törvény rendelkezéseinek bármiféle további módosítására.” A minisztérium – közvetve pedig a kormánykoalíció – be is tartotta ígéretét: a kormánykoalíció által szeptember 24-én lefektetett normaszöveg – egy részterületen kívül4 – a törvénymódosítás parlamenti szakaszában már nem változott.

Az alábbi elemzés, összehasonlítás a Velencei Bizottság „nem megalapozott”, „légből kapott” ajánlásait tekinti át, legalábbis azokat, amelyeket a kulturális minisztérium és a szlovák kormánykoalíció (többsége) annak tekint.

1. Az államnyelvtörvény kapcsolata a kisebbségi nyelvek használatáról szóló törvénynyel (a Bizottság véleményének 15–18., 135. pontjai)
Az államnyelvről szóló törvény 1. § (4) bekezdése a Fico-féle módosítást követően a következőképpen hangzik: „Ha a jelen törvény nem rendelkezik másként, a nemzetiségi kisebbségek nyelvéne