Hetényi, Martin: (Zjednotená) maďarská strana na Slovensku 1939-1945 (Simon Attila)

Hetényi, Martin: (Zjednotená) maďarská strana na Slovensku 1939-1945. Nitra, UKF, 2011, 307 p.

A szlovákiai magyarok történetének második korszaka, amely az első bécsi döntéssel vette kezdetét és a második világháború végéig tartott, történetírásunk talán legelhanyagoltabb szakasza. Igaz, miután 1938 novemberében a magyarok által lakott dél-szlovákiai területek többsége visszakerült az anyaországhoz, csupán Pozsonyban, Nyitrán és a környékén, valamint a nagyobb városokban maradtak jelentősebb magyar közösségek: az 1938. december 31-i váratlanul bejelentett népösszeírás szerint 67 502 fő, akik Szlovákia több mint 2600 települése közül csupán 24-ben alkottak többséget. Ám ez a viszonylag kis létszámú közösség is többet érdemelne, mint amennyit a történetírás eddig vele foglalkozott.
Persze ezen a szakmai hiátuson nem feltétlenül kell csodálkozni, hiszen a szlovák állam (1939–1945) korszaka a rendszerváltás előtti évtizedekben eleve kevéssé kutatható időszak volt. A marxista történetírás megelégedett a tisói rendszer címkeszerű lefasisztázásával, s csupán a szlovák nemzeti felkelésnek tulajdonított – a valós súlyánál sokkal na­gyobb – figyelmet. 1989 után Tiso állama ugyan a szlovák történetírás és közvélemény figyelmének középpontjába került, aminek kísérőjelenségeként a totalitárius rendszer iránti nosztalgia is megjelent, ám a kutatólámpák fénye a korabeli szlovákiai magyar kisebbség életét továbbra is elkerülte. Jól jelzi ezt, hogy Dušan Kováč Szlovákia történetéről írt szintézisében a korszakot tárgyaló 40 oldalnyi terjedelemből talán ha két mondatot kap a magyar kisebbség. S nem feltétlenül csak azért, mert a szlovák történetírás amúgy is szereti etnikailag homogénnek láttatni a mai Szlovákia területét, s hajlamos elfeledkezni arról, hogy ez a terület mindig is soknemzetiségű volt, hanem egyszerűen azért, mert érdemi kutatások hiányában többet ennél a két mondatnál nem is lehetett tudni a témáról.
De a magyar és a szlovákiai magyar történetírásnak sem volt kedvence ez a korszak, hiszen érdemben csupán a kitűnő mű- és szakfordító, G. Kovács László foglalkozott a szlovákiai magyarok korabeli történetével. Az ő két tanulmánya (Magyarok Szlovákiában 1939–1945; A szlovákiai magyarság a második világháború éveiben 1939–1945) ugyan máig kiinduló- és viszonyítási pontja minden e témában születő dolgozatnak, de csak a kezdetét jelenti a mélyebb kutatásoknak. G. Kovács László mellett Molnár Imre érdemel mindenképpen említést, hiszen az Esterházy Jánosról szóló monográfiáiban magának az érintett korszaknak a képét is felvázolja, másrészt pedig Ester­házy személyében a kor szlovákiai ma­gyar történetének kulcsszereplőjét mutatja be.
Az utóbbi években, néhány fiatal szlovák történészkollégának köszönhetően, a szlovenszkói magyarság korabeli történetének regionális vonatkozásai is a figyelem középpontjába kerültek. Az itt tárgyalt monográfia szerzője, Martin Hetényi elsősorban a Nyitra vidéki magyar lakosság, Martin Pekár pedig az Eperjesen és környékén élő magyarok politikai-társadalmi törekvéseivel kapcsolatban publikáltak. A korszak egészét felölelő, monografikus jellegű munka azonban most először jelent meg a témában a nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem docensének, Martin Hetényinek a tollából.
A (Zjednotená) maďarská strana na Slovensku 1939-1945 c. könyv, mint címe is elárulja, lényegében nem a szlovákiai magyarság korabeli történetét, hanem a magyar közösség egyetlen engedélyezett pártjának, a Szlovenszkói Magyar Pártnak (a továbbiakban: Magyar Párt) a történetét kívánja bemutatni. Mégsem lehet csupán valamiféle szikár párttörténetnek tekinteni, hiszen mint Hetényi kutatásaiból kiderül, 1942-ben a pártnak mint­egy 30 ezer regisztrált tagja volt, vagyis minden második szlovákiai magyar. Ha pedig csupán a felnőtt férfi lakosság tekintetében vizsgálnánk ezt a számot, azt látnánk, hogy szinte minden magyar családfenntartó a Magyar Párt tagja volt. Ez ma elképzelhetetlen mértékű azonosulása egy közösségnek egy politikai párttal. Csakhogy a Magyar Párt nem csupán s elsősorban nem a mai értelemben vett politikai párt volt, hanem sokkal inkább érdekvédelmi szervezet, amely valódi politikai tevékenységet és munkát ugyan nem végezhetett, ehelyett azonban erőteljes szociális tevékenységet fejtett ki (gondoskodott a rászoruló családokról, üdültette a szegény gyerekeket, téli gyűjtéseket szervezett), s szervezte a magyar kulturális életet is. Vagyis amikor Hetényi párttörténetet ír, óhatatlanul is egy közösség éle­tének gerincét adó szervezetről beszél, még ha a munkában a szellem- és kultúrtörténeti szempontok a háttérbe szorulnak is.
Hetényi figyelme mindazonáltal nem a pártnak a magyar közösségen belüli pozíciójára vagy épp a párton belüli személyi viszonyokra irányul, hanem – amellett, hogy kitűnő és aprólékos képet ad a Magyar Párt szervezeti felépítéséről – elsősorban az állam és a párt viszonya érdekli. A Szlovenszkói Magyar Párt ugyanis – Hlinka Szlovák Néppártja és a Kárpátinémet Párt mellett – nemcsak a totalitárius állam három engedélyezett pártjának egyike volt, az állambiztonsági szervek szigorú felügyelete alatt is állt. A szerző pedig gondos és aprólékos kutatómunkával feltárta azokat a retorziókat, amelyek működése öt éve alatt a pártot és tagjait érték, s ezeket konkrét példákat felmutatva az olvasók elé is tárja. Arra nézve pedig, hogy miként viszonyult a szlovák államhatalom mindenféle magyar megnyilvánuláshoz, álljon itt a szerző által feltárt gölnicbányai eset. Ebben a nagy múltú kisvárosban ugyanis 1942-ben a helyi csendőrőrs azért jelentette fel a magyar párt tagjait, mert a Magyar Klasz­szikusok sorozat Petőfi összes verse című kötetét terjesztették. Az eljárás során az összes 96 példányt elkobozták, négy személyt pedig mintegy két hétre le is tartóztattak.
Mint jeleztem, Hetényit a szlovákiai magyar társadalom belső viszonyrendszere, struktúrája, mozgásai viszonylag kevéssé érdeklik, mert ha nem így volna, akkor jobban kihasználta volna azokat az egyébként eléggé beszédes adatokat, amelyeket a levéltárak mélyéről kibányászott. Így például táblázatba foglalt felsorolást közöl a magyar nemzetiségű szlovák állampolgárok tulajdonában levő vállalkozásokról. Ebből egyebek között kiderül, mely településeken hány magyar vállalkozás működött, s azok milyen jellegűek voltak. Egy másik táblázat a korszak magyar nyelvű sajtójának statisztikáját tartalmazza, de települési szintre lebontva megismerhetjük a könyvből a Magyar Párt helyi szervezetei elnökeinek nevét és foglalkozását is. Olyan értékes adatokat közöl tehát a szerző, amelyek további kutatások, elemzések kiindulópontjaként szolgálhatnak – s bizonnyal fognak is.
Hetényi könyvét a témához való alázatos és tisztességes hozzáállás jellemzi. Nem misztifikál, nem glorifikál és nem démonizál – sem Esterházyt sem mást. Nem az a célja ugyanis, hogy ítéletet mondjon a korabeli szlovenszkói magyar politika szereplői fölött, sem pedig hogy boldoggá avassa őket. Hetényi egyszerűen csak közli – bár természetesen a megfelelő történelmi kontextusba ágyazva – azokat az információkat, amelyek az általa feltárt forrásokból kiolvashatók.
Tárgyszerűen elemzi a Magyar Párt szerepét és magatartását is, hiszen a szlovák közvéleményben és olykor a szakmában is meghonosodott olyan torz beállításokkal szemben, amelyek a fasizmussal való kollaborációval vádolják meg Esterházyt és pártját, ő a valóságnak meg­felelően azt hangsúlyozza, hogy a magyar párt „elsősorban a nemzeti eszmére építkezett, amely mellett a keresztény és szociális elem is hangsúlyos szerepet kapott”.
Martin Hetényi nem esik abba a hibába, amelybe oly sok kollégája, akik keményen bírálják az első csehszlovák köztársaság időszakát illetően Prágának a szlovákokkal szembeni magatartását, ám a magyarokkal szembeni politikáját jónak minősítik. Hetényi látja, hogy a masaryki demokrácia előnyei mellett is számos sérelmet okozott a magyarságnak, s ezért is minősíti Prága nemzetiségi politikáját kétarcúnak, ami egyben jelzi a szlovák történetírás elmozdulását a korábbi meglehetősen merev pozíciókból. De nem takargatja a szlovák állam magyarokkal szembeni hibáit sem, hiszen szó szerint a következőket írja: „A korabeli szlovák kisebbségi politikát egyáltalán nem nevezhetjük igazságosnak, sőt egyes területeket illetően a bűnöző jelzőt illeszthetjük elé.”
Persze Martin Hetényi munkájával is lehetne és kell is vitatkozni, hiszen a hangsúlyai olykor máshová esnek, mint ahová egy magyar történész tenné őket, s olykor más következtetéseket is von le. De ezek olyan különbségek, amelyek nem csak hogy természetesek a tudomány világában, de azzal, hogy tárgyszerű vitára késztetnek, előre is viszik a tudományt. Így lehet és kell is vitatni a szerző azon közlését, mely szerint Magyarországon ebben az időben 700 ezer szlovák élt (151. p.). Ez a szám ugyanis még akkor is jelentősen túldimenzionált, ha elfogadjuk azt, hogy a korabeli magyarországi népszámlálások alulmérték a szlovákok számát. Vagyis az, hogy 1941-ben csupán mintegy 75 ezer fő vallotta magát szlovák anyanyelvűnek, szerintünk sem fedi a valóságot. De ahhoz, hogy ebből 700 ezer legyen, a népszámlálások eredményeinek teljes elvetése szükségeltetik, márpedig azt a szerzőnek is tudnia kell, hogy bármilyen fenntartásokkal szemléljük is a huszadik századi cenzusokat (beleértve a csehszlovákiai népszámlálásokat is), eredményeik az alapvető irányokat mégiscsak kijelölik. Egyébként is, az az érzésem, ha a második világháború idején nem valahol 100 és 200 ezer közötti, hanem 700 ezres lett volna a magyarországi szlovákság, a háború utáni cseh­szlovák propagandának bedőlve nem 95 ezren, hanem akár kétszer annyian is jelentkeztek volna a lakosságcsere keretén belül Csehszlovákiába.
Talán egyetlen mozzanat esetében érzem, hogy a szerző túlságosan is ra­gaszkodott a szlovák történetírás meghaladásra ítéltetett konvencióihoz. Az első bécsi döntés kapcsán ugyanis azt írja, hogy az új határokról „nem statisztikai adatok, gazdasági és történelmi érvek döntöttek, hanem a nagyhatalmak érdekei…” (23. p.) Elismerve azt, hogy az államhatárok megállapításában a nagyhatalmi érdekek sokszor nagyobb szerepet játszanak, mint az etnikai, gazdasági és történelmi érvek (ennek legjobb bizonyítékát épp a trianoni magyar–szlovák határ szolgáltatja), s elismerve azt, hogy a közép-európai térség határainak 1938-as átszabásában a német birodalmi szándékok és agresszív lépések kiemelkedő szerepet játszottak, mégis azt kell mondanunk, hogy az első bécsi döntés által meghúzott határra Hetényi érvei nem érvényesek. Bárki volt is az, aki az új határvonalat november 2-án kihirdette, arról, hogy hol húzódjon ez, nagyrészt az előző hetek magyar–csehszlovák szakértői tárgyalásai döntöttek, mégpedig az 1910-es népszámlálás statisztikáit alapul véve. Sőt az új határok nem csupán az oly sokszor bírált 1910-es adatokkal voltak összhangban, hanem a magyar–szlovák határ legtöbb szakaszán a valós etnikai helyzettel is. Persze a bécsi döntéskor meghirdetett határok sem voltak ideálisak, és sok esetben ellentmondottak a közlekedési és gazdasági szempontoknak, egyes régiókban pedig az etnikai elveknek is – de azt, hogy törekedtek az etnikai elvek érvényre juttatásának, nem lehet tagadni.
Hetényi könyve számos olyan mozzanatra hívja fel a figyelmet, amely eddig elkerülte a szlovák vagy a magyar történetírás figyelmét, valamint számos olyan információt oszt meg velünk, amelyre őszintén rá tudunk csodálkozni. Például arra, hogy 1942-ben Késmárkon és Iglón magyar óvoda működött, vagy arra, hogy Triangi grófnak köszönhetően 1943-ban Korponán magyar közkönyvtár létesült. A szlovák történetírók közül talán Hetényi az első, aki a máig tisztázatlan körülmények között, a Hlinka-gárdisták fogságában életét vesztő Bikszárdy Vince történetét megemlíti. De azt is jelzi könyvében, hogy a zsidó vagyon árjásításából a szlovákiai magyarok is részesedtek. (31. p.) Az általa közölt adatok szerint ugyanis a Pozsonyban 1940 nyaráig árjásított 43 zsidó üzemből 5 magyar kézbe került, ami nagyjából megfelelt a magyaroknak a Pozsony összlakosságához viszonyított arányának. Felvetődik tehát a kérdés, hogy volt-e ebben szerepe a Magyar Pártnak és Esterházynak, hiszen Esterházy 1938 októberében a lefoglalt szabadkőműves vagyonból is részt kért a Magyar Párt számára – igaz, sikertelenül. Olyan kérdés ez, amelyre ma még nem ismerjük a választ, de mint megannyi, a Martin Hetényi könyvében található inspiráló mozzanat esetében, ezt is érdemes lenne tovább kutatni.
Összességében tehát Hetényi kolléga könyve széles körű levéltári kutatásra, a szlovák és magyar nyelvű szakirodalom szinte hiánytalan ismeretére épülő gondos, a szakmaiságot minden más szempont elé helyező munka. Olyan dolgozat, amely nem csupán arra alkalmas, hogy a szlovák olvasó az eddiginél hitelesebb képet kapjon a szlovákiai magyarok történetének egy szakaszáról, hanem arra is, hogy bennünket, szlovákiai magyarokat mélyebb önismeretre késztessen. Hiszen keveset tudunk a Szlovenszkói Magyar Pártról, amely egyszerre volt áldozata a tisói totalitárius rendszernek, de ugyanakkor annak egyik fogaskereke is.

Simon Attila