Aktivista kísérletek a húszas évek szlovákiai magyar politikájában

Az aktivista, vagyis a kormánypárti magyar politika eddig eléggé elhanyagolt területe volt a két háború közötti szlovákiai politikatörténeti kutatásoknak. A marxista történetírás, mivel az általa felállított sablonokba (amelyek a kommunista mozgalom és a burzsoá pártok ellentétére épült) a magyar aktivizmus nem fért bele, egyáltalán nem foglalkozott vele, a rendszerváltás utáni (szlovákiai) magyar történetírás pedig egyoldalúan a budapesti irányítású sérelmi politizálásra összpontosított. Ezért sem meglepő, hogy a jelenséggel először a kitűnő irodalomkritikus, a művelődéstörténetben is jelentőset alkotó Turczel Lajos foglalkozott, aki a két háború közötti korszak szlovenszkói magyar kultúráját vizsgálva feltehetően napi szinten ütközött bele az aktivista magatartás problémájába. Turczel elsősorban a korabeli sajtóra támaszkodva, de nem történészként s a levéltári forrásokat nem ismerve mondott meglehetősen sommás véleményt a magyar aktivistákról: „Kertelés nélkül meg kell mondani, hogy a csehszlovákiai magyar aktivizmus szervilis volt; a mindenkori kormányt fenntartás nélkül kiszolgálta, az uralmon lévő polgári rendszert ízléstelenül dicsőítette, s a kisebbségi helyzet súlyos tényeivel szemben fennhangon hangoztatta, hogy »a magyarság ebben az országban teljes és csorbítatlan jogokkal bír«…” (Turczel 1983, 32. p.) A későbbi történészi értékelések pedig – noha a korabeli szlovenszkói magyar valóság tekintetében Turczel ismeretanyagán jól láthatóan túlléptek – lényegében ugyanazt ismételték, mint a neves irodalomtörténész (Popély 1990), s továbbra sem vettek tudomást arról, hogy az aktivizmust nem lehet annak leárulózásával elintézni. Az aktivista magyar szándékok közül csupán a Magyar Nemzeti Pártnak a második parlamenti választások után történő irányváltása (a prágai kormányhoz való közeledése) kapott kellő szakmai figyelmet, hiszen Angyal Béla (Angyal 2002) mellett részletesen foglalkozott a jelenséggel Szarka László (Szarka 2006) is. Érdemes azonban felfigyelni arra, hogy Angyal munkájában Szent-Ivány politikája a „reálpolitika” jelzőt kapta az „aktivistával” szemben, ami által a szerző már a fogalomhasználattal igyekszik kiemelni az MNP politikáját az aktivista jelző „kompromittáló” kontextusából.1

A jelen tanulmányban – amely egy későbbi monográfia előtanulmányának is tekinthető – azokkal a szlovákiai magyar aktivista kísérletekkel kívánok foglalkozni, amelyek a húszas évek második felét jellemezték. Ezek a korábbi sérelmi-ellenzéki politikusokhoz (Szent-Iványhoz, Lelley Jenőhöz, Mohácsy Károlyhoz) fűződő próbálkozások ugyanis azt igazolják, hogy az aktivizmus fogalmának értelmezésével sokkal óvatosabban kell bánnunk, mint eddig tettük, s jelzik azt is, hogy az aktivizmus is ugyanolyan strukturált volt, mint amilyen maga a társadalom, amely kitermelte azt. A szlovákiai magyar aktivizmus megértéséhez fontosnak tartom azt is, hogy azt ne csupán elszigetelten, magyar jelenségként vizsgáljuk, hanem a csehszlovák politika egészének kontextusában, elsősorban a szudétanémet politikát viszonyítási pontként felhasználva.

A szudétanémet aktivizmus

A szudétanémetek viszonyítási pontként való felhasználása több szempontból is indokoltnak látszik. A szudétanémetek ugyanis a korabeli Csehszlovákia legnagyobb nemzeti kisebbségeként önkéntelenül is példát jelentettek a többi kisebbségi közösségnek. Másrészt Prága nemzetiségi politikája – mivel épp a szudétanémet területek elszakadásától tartottak a legjobban – elsősorban az ő pacifikálásuk szempontjaihoz igazodott. Harmadrészt pedig az aktivizmus mint politikai stratégia épp a szudétanémet pártok magatartása kapcsán vált elfogadott és hosszú éveken át meghatározó jelentőségű politikai jelenséggé.
Az aktivizmus általánosabb értelemben olyan magatartást jelöl, amikor valaki aktívan, tevékenyen részt kíván venni valakinek a munkájában.2 A közép-európai politikában ez a fogalom épp a cseh–német együttélés viszonyrendszerében honosodott meg, hiszen a dualista Monarchia időszakában azokat a cseh politikusokat nevezték aktivistának, akik az osztrák politikába való szerves bekapcsolódásuk által kívánták előremozdítani a cseh nemzeti törekvések megvalósulását. Az aktivizmusnak ez az értelmezése honosodott meg aztán a húszas évek első felében, amikor is a prágai kormányzattal való mindennemű együttműködést elutasító, és valójában Csehszlo­vá­kiá­nak mint államnak a jogosultságát is negáló, „negativista” magatartás mellett a szudétanémet politikában fokozatosan teret kapott az a fajta politikai stratégia, mely szerint a német kisebbség alapvető célkitűzéseit csak a csehszlovák pártokkal való együttműködés révén, a hatalmon belülre kerülve lehet megfelelően képviselni. Ettől fogva pedig azokat a szudétanémet pártokat és politikusokat, amelyek (akik) hajlandóak voltak együttműködni a csehszlovák kormányzattal, esetleg maguk is beléptek a kormányba, aktivistáknak kezdték nevezni.

Az, hogy az 1925-ös és 1929-es parlamenti választásokon a szudétanémet választók többsége aktivista pártokra adta le a szavazatát, korántsem volt magától értetődő jelenség, sőt a csehszlovák államalapítás eseményeit tekintve egyenesen meglepőnek lehet minősíteni.

A fejlett iparral s polgárosult társadalmi viszonyokkal rendelkező és a történelmi cseh országrészek peremterületeit homogénen lakó német közösség az első világháború végén és a Monarchia felbomlásának heteiben határozottan elutasította a német szállásterületet is magába foglaló Csehszlovákia tervét, s az önrendelkezés elvéhez ragaszkodva négy német provinciát hozott létre: Deutschböhmen, Sudetenland, Böhmerwaldgau, Deutschsüdmähren. (Kural 1993, 15. p.) Ezeket a német Ausztria, hosszú távon pedig egy egységes német nemzetállam részeként képzelte el. Ez azt jelentette, hogy a németek ugyan elismerték a cseh nemzet jogát a saját nemzeti állam létrehozására, de elutasították a történelmi cseh határok elvén kialakítandó csehszlovák állam ideáját, s a csehekkel nem a csehszlovák államon belül, hanem az államközi kapcsolatok szintjén kívántak baráti együttműködést kialakítani. Ennek az adott helyzetben a realitásokat figyelembe nem vevő, merev – Josef Ladislav Beran cseh történész szerint a tehetetlenség érzéséből fakadó dacos (Beran 2009, 76. p.) – magatartásnak is köszönhető, hogy a német politikai reprezentáció az államfordulat heteiben két ízben is visszautasította azokat a cseh megkereséseket, hogy németek vállaljanak részt a hatalomból. (Valenta 1994, 211. p.)

Így Prágának – mint azt az 1919. március 4-i események, s az aznapi 53 áldozat (ebből 2 cseh katona, a többi német civil) szomorú ténye is jelzi3 – csupán a nyers erőszak alkalmazása által sikerült biztosítania, hogy a szudétanémetek elismerjék a csehszlovák kormány fennhatóságát. Az erőszak és az 1919. szeptember 10-én aláírt Saint Germain-i békeszerződés hatására a szudétanémet politika végül is kénytelen volt akceptálni a csehszlovák állam realitását, noha továbbra is fenntartásokkal viselkedett vele szemben. A márciusi tragikus sortüzek, amelyek a német emlékezetben a két háború között végig a cseh erőszak szimbólumaként őrződtek meg, fontos szerepet játszottak a szudétanémet identitás kialakulásában, ám abban is, hogy a szudétanémet politika a csehszlovák állam elutasítása helyett a realitással nagyobb rokonságot mutató stratégiák mentén szerveződjön meg. Ennek jegyében részt vettek a cseh országrészekben 1919 nyarán megtartott községi választásokon is. Az állam elfogadásának végleges mérföldköve azonban a Saint Germain-i béke aláírása volt számukra, hiszen ezt követően a korábban az osztrák békedelegáció tagjaiként Párizsban tartózkodó vagy a megszálláskor Bécsbe menekülő szudétanémet politikusok nagy része visszatért Csehszlovákiába – ezt Masaryk elnök amnesztiája is elősegítette –, s nekilátott a szudétanémet pártok kiépítésének.
Az ekkor kiformálódó szudétanémet pártok politikájának vezérmotívumában alapvető egyezések voltak, hiszen a csehszlovák állam realitását ugyan akceptálták, de az állam nemzetállami és centralista szerkezetét határozottan elutasították. Ennélfogva szinte valamennyi német párt programja – beleértve a nacionalista jobboldali és szociáldemokrata pártot is – az autonómia különböző változataira épült. Mivel azonban gyakorlati politizálásukban a csehszlovák politikai közeg elutasításának a mozzanata kifejezetten erős volt, s a passzív kivárás jellemezte (Beran 2009, 105. p.), tevékenységük meglehetősen kontraproduktív volt. Persze az együttműködés elutasítása legalább ugyanilyen mértékben jellemezte a hivatalos csehszlovák politikát is, amely a német szándékokat – elszakadási törekvéseként értelmezve azokat, s még a jogos német törekvésekben is a köztársaság dezintegrációjának a veszélyét látva – menetrendszerűen elutasította. A cseh–szlovák többség saját nemzeti forradalma termékeként tekintett a köztársaságra (Kučera 1999, 603. p.), s a megszerzett hatalmat egyáltalán nem kívánta sem a németekkel, sem más nemzetekkel megosztani. Ennek jeleként a köztársaság szerkezetét rögzítő alkotmányt a németek, magyarok és más nemzetiségek kizárásával összehívott csehszlovák forradalmi nemzetgyűlés fogadta el. Az 1920. február 29-én elfogadott, szellemiségében amúgy demokratikus és liberális alkotmány pedig a nyilvánvalóan nemzetiségi államot a fiktív csehszlovák nemzet nemzetállamává nyilvánította, amivel a lakosság egyharmadát még akkor is másodrendű állampolgárrá degradálta, ha tudjuk, hogy az alkotmány paragrafusai az államalkotó nemzet számára semmiféle konkrét előnyöket nem biztosítottak.

Az alkotmány és az első parlamenti választások eredményeként kialakult politikai erőtérbe a német pártok kivétel nélkül az önrendelkezés jogának igényével léptek be, ám egymáshoz viszonyítva jól érzékelhető különbségekkel. A nacionalista jobboldali pártok (DNP, DNSAP), melyeknek a vezető személyisége a csehszlovák állammal szemben szuperkritikus Rudolf Lodgman volt, továbbra is a negativizmus politikáját szorgalmazták, s meglehetősen mereven elutasították a cseh politikával való együttműködést. A szociáldemokraták (Deutsche Sozialdemokratische Arbeiterpartei – DSAP) és a polgári pártok (Bund der Landwirte – BdL, Deutsche Demokratische Freiheitspartei – DDFP, Deutsche Christlichsoziale Volkspartei – DCV) viszont hajlandóak voltak a csehszlovák pártokkal való kooperációra. Ők is fenntartották ugyan igényüket az önrendelkezési jogra, ám azt a nacionalista pártokkal szemben egyre inkább egy Csehszlovákián belüli megoldásként kezdték értelmezni.

Az a feszültség, amely az államalapítás hónapjaiban a cseh és német politikai reprezentáció között felhalmozódott, a későbbiekben is csak nagyon nehezen oldódott, sőt az első parlamenti választások utáni időszakot is inkább a konfliktusok jellemezték,4 ami elsősorban a kisebbségek minden közeledési kísérletét elutasító cseh politika felelőssége volt. A cseh–német együttműködésre a jó példát – talán nem véletlenül – a gazdasági élet szereplői mutatták fel, hiszen a német és a cseh gyáriparosok szövetsége már 1922-ben együttműködési szerződést kötött egymással. Még ugyanebben az évben a szudétanémet pártok végleg két táborba tömörültek, a DCV, a BdL és a DDFP ugyanis kilépett a nacionalista pártokkal alkotott Német Parlamenti Szövetségből, s létrehozta a Német Munkaközösséget (Deutsche Parlamentische Arbeitsgemeinschaft – DPAG), amely a következő években a cseh politikával való kooperálás motorjaként működött. Gyakorlatilag ettől az időtől kezdve a német pártok egy része több kérdésben is a cseh pártokéhoz közeli álláspontot fogalmazott meg, amely egyetértés több törvényjavaslat esetében azoknak a polgári német pártok általi megszavazásában is megmutatkozott. Sőt miután az 1923-as községi választásokon a német aktivisták több szavazatot szereztek, mint a nacionalista pártok, a parlamenti ciklus végén már konkrét megbeszélések is folytak a németeknek a kormányba való bevonásáról. (Beran 2009, 210. p.) S bár ebben látszólag mindkét fél érdekeltnek látszott, elsősorban a német politika volt az, mely az államapparátusban és a gazdasági életben is jelentkező folyamatos pozícióvesztés miatt egyre sürgetőbbnek látta, hogy részt kapjon a hatalomból. Cseh részről a közeledés legfőbb szorgalmazójaként Masaryk köztársasági elnököt lehet megnevezni, aki az első parlamenti ciklus időszakában számos tárgyalást folytatott német politikusokkal (akik közül többen személyes jó ismerősei voltak) a cseh–német együttélés perspektíváiról.5

A kormányzattal való együttműködés szándékában – a mindenkori budapesti kormányzattal ellentétes módon – a német aktivistákat a hivatalos berlini politika is támogatta. Walter Koch prágai német követ egy 1923-ban megfogalmazott levelében a sérelmi politikával kapcsolatban a követezőket írta: „A német képviselőknek sem a törvényhozásra, sem a közigazgatásra nincs semmiféle befolyásuk. Tevékenységük nem más, mint a német vidék szavakat a tettekkel azonosító falusi kocsmai közönségének szolgáló színjáték.” A kormányzathoz való közeledés politikáját ezzel szemben pozitívan ítélte meg: „Az, hogy a Birodalom szimpátiája az értelmes reálpolitika mellett áll, nem kérdéses. A németek ebben az államban, akár akarják, akár nem, életre-halálra össze vannak kapcsolva a csehekkel. Ha a cseheket valamiféle együttműködésre tudják bírni, s ha közben nem engednek a saját nemzeti méltóságukból és sajátosságaikból, akkor befolyást nyerhetnek az államapparátusra és gátat állíthatnak a cseh fanatizmusnak is. Ez mind nekik, mind a Birodalomnak is a legjobb megoldás lesz.” (Idézi: Brügel 2006, 244–246. p.) Kochnak ezt a véleményét az 1923-tól külügyminiszteri tisztséget betöltő Gustav Stresemann is osztotta.

Ám a német–cseh kormányzati együttműködésre ekkor még nem voltak adottak a feltételek, hiszen a felek olyan feltételeket szabtak ennek, amelyeket kölcsönösen nem tudtak és nem akartak teljesíteni: a szudétanémetek a köztársaság szerkezetének megváltoztatását követelték, a csehek viszont az állam iránti feltétlen lojalitás kifejezését várták volna a német pártoktól – kölcsönösen hiába. Így a német politika az első parlamenti ciklus végéig egységesen ellenzéki pozícióban maradt.
1925 talán legfontosabb európai esemény a locarnói egyezmény volt, amely a Németország és az antanthatalmak közötti megbékélés által mintegy lezárta a versailles-i béke aláírását követő évek európai hidegháborúját. A versailles-i államhatárok garanciája biztonságérzettel töltötte el a cseh-szlovák politikát, amely egyfajta belső Locarnót kezdett szorgalmazni a németekkel. Ehhez teremtett jó kiindulási pontot az 1925-ös parlamenti választások után előállt belpolitikai helyzet, amikor is a győztes Agrárpárt az addigi össznemzeti koalíció ideájával szakítva egy tisztán polgári (a szociáldemokratákat nélkülöző) kormány összeállítását tűzte ki célul. Ehhez a Szlovák Néppárt bevonása mellett elsősorban a német polgári pártok megnyerésén keresztül vezetett az út. Annál is inkább, mert az aktivizmusra hajlamos német erők kitűnően szerepeltek a választásokon, a BdL, a DCV és a DSAP a szudétanémet szavaztok 76%-át megszerezte, míg a két nacionalista német pártnak csupán azok 24%-a jutott.6 Vagyis a német szavazók a konfrontáció helyett az együttműködésre voksoltak, bár azt látnunk kell, hogy a német pártok részéről az aktivizmus nem jelentette a német érdekek képviseletének a feladását. Ezt az új parlamentben a Franz Spina által a német polgári pártok nevében felolvasott nyilatkozat is jelezte, amely határozottan leszögezte, hogy a német pártok ragaszkodnak az önrendelkezés elvéhez, a csehszlovák állam „egyoldalú nemzeti felépítményét” pedig továbbra is elutasítják.7

A határozott ellenzéki hangvétel és a kormányzat több kisebbségellenes intézkedése ellenére azonban a németek kormányba lépése egyre nagyobb realitást nyert, s 1926 őszén valósággá is vált: a BdL és a DCV az ún. úri koalíció része lett. Az agrárpárti Franz Spina közmunkaügyi, a keresztényszocialista Robert Mayr-Harting pedig igazságügy-miniszterré avanzsált.

A német aktivisták kormányba lépése – bár ma annak tűnhet – korántsem jelentett valamiféle végleges cseh–német kiegyezést. A koalíció ugyanis merő pragmatizmusból, hatalmi-politikai érdekből született, s nem állt mögötte valós nemzetpolitikai megegyezés. Ezt jelzi, hogy a korábbi feltételekkel ellentétben a csehek nem kívánták a németektől lojalitási nyilatkozatukat, a németek pedig nem szabtak olyan feltételeket a csehek felé, amelyek a nemzetállami keretek lebontását feltételezték volna. Az igazi problémát azonban az jelentette, hogy míg a németek egy új csehszlovák nemzetiségi politika kezdeteként, a nemzetállami keretek lebontásának első lépéseként értelmezték a kormánykoalíciót, a csehek a németek felé tett engedmények lezárásaként, egyfajta végső lépésként gondoltak rá. Ez pedig előrevetítette azt az eredménytelenséget, amely összességében a németek kormánytagságát jellemezte, hiszen az apró engedményeken, az ellenséges közbeszéd visszaszorulásán kívül vajmi keveset tudtak elérni. A csehszlovák állam nemzetállami keretinek lebontását pedig egyáltalán nem. (Vö. Beran 2009, 226. p.)

A magyar aktivizmus kezdetei

A szlovákiai magyar politika kezdetei számos pontban mutatnak ugyan azonosságot a szudétanémet mintával, ám az eltérések is nyilvánvalóak. Ezek a különbségek több okra vezethetők vissza, így az osztrák tartományok és a történelmi Magyarország eltérő politikai hagyományaira, a Felvidék etnikai sajátosságaira, s nem utolsósorban Budapest Berlintől eltérő magatartására, hiszen a Bethlen István vezette budapesti kormányzat – bár szintén Versailles teljesítésének az útját választotta – végig elutasította a szlovákiai magyar pártok Prágával való együttműködését, amelyben az államhatárok legitimizálásának a veszélyét látta.
Az 1919 első napjaiban szlovákiaivá lett magyar közösség a szudétanémethez hasonlóan elutasítóan fogadta ugyan az új államot és határait, ám politikai képviselete az első napoktól kezdve felismerte azt, hogy a magyar lakosság érdekvédelme szükségessé teszi a csehszlovák politika különböző szintjeibe való bekapcsolódást. Ennek a felismerésnek a jegyében vállalták a részvételt 1919 tavaszán a Pozsony és Komárom megye ideiglenes bizottságába kinevezett magyar közéleti személyiségek (köztük Kürthy Lajos báró, Bartal Aurél volt főispán vagy Szüllő Géza),8 s ennek jegyé­ben ajánlotta fel az együttműködést az impériumváltás napjaiban a Pozsonyt és a Kassát irányító magyar szociáldemokrácia a városukat megszálló új hatalom képviselőinek. Az együttműködés azonban nem jelentett behódolást, hiszen mind Bartalék, mind a Molnár Miklós vezette kassai9 és a Wittich Pál vezette pozsonyi szociáldemokrácia leszögezte, hogy az együttműködés szándéka nem jelenti a fennálló helyzet és a csehszlovák megszállás jogosságának elismerését (ne felejtsük el, hogy 1919 elején még messze voltunk az új határok nemzetközi szentesítésétől).
A szlovákiai magyar politika szubjektumainak megkésett kialakulását elsősorban az 1920 áprilisára kiírt első parlamenti választások gyorsították fel. Az első választásokon a magyar politika alapvetően ellenzékiként határozta meg magát, hiszen a két polgári párt, az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) és a kisgazdák mellett a Szlovenszkói Német–Magyar Szociáldemokrata Párt is ilyen programmal indult. Sőt – bár Popély Gyula és Angyal Béla a kormányzat érdekeit szolgáló álmagyar pártnak minősítették (Popély 1995, 80. p.; Angyal 2002, 62. p.) – a kassai választókerültben induló Magyar Nemzeti Pártnak is ellenzéki programja volt, igaz, a keresztényszocialistákétól eltérően jórészt liberális ihletésű.10

Az 1920 áprilisában megtartott első parlamenti választások során a magyar lakosság szavazatai nagyjából egyenlő arányban oszlottak meg a baloldalt képviselő szociáldemokrácia és a jobboldali polgári pártok között, ami egyben azt is jelentette, hogy a magyar szavazók döntő többsége olyan pártokra adta szavazatát, amelyek ragaszkodtak a magyar lakosság önrendelkezési jogához. A szociáldemokrácia, másfelől a polgári pártok Csehszlovákiához való viszonyában azonban mégis jól látható különbség volt felfedezhető. Míg az utóbbiak – mint azt képviselőiknek a parlamentben felolvasott nyilatkozatai is igazolják11 – továbbra is ideiglenes és csak az erőszak útján fenntartott állapotként tekintettek a szlovákiai magyarok helyzetére, a szociáldemokraták már a csehszlovák államon belüli megoldásként értelmezték az önrendelkezést, tehát ha közvetetten is, de elismerték a csehszlovák államot, s jelezték, hogy azon belül kívánják szocialista harcukat megvívni.12 Ellenzéki álláspontjukat a csehszlovák kormánnyal szemben azonban ők is fenntartották, s a csehszlovák kormányok nacionalizmusát kemény szavakkal bírálták.
A kétpólusú (bal- és jobboldali ellenzéki) magyar politika kontextusai az első parlamenti ciklus időszakában (1920–1925) gyorsan megváltoztak. Csehszlovákia államjogi helyzete stabilizálódott, a határok véglegesültek, a csehszlovák gazdaság prosperálni kezdett. Eközben az 1920 elején elfogadott új alkotmány utat nyitott a térség legjobban működő parlamentáris demokráciájának kiépülése előtt. Csehszlovákia belső viszonyai oly mértékben stabilizálódtak, hogy az a köztársaság európai politikában betöltött pozíciójára és megítélésére is kihatott. A korábban sokak által életképtelen „szörnyszülöttnek” nevezett állam gazdasági és politikai szempontból is stabil és nemzetközileg is elismert országgá vált.

Mindez kihatott arra, hogy a Csehszlovákiai megítélése szempontjából addig meglehetősen egysíkú szlovákiai magyar politika is színesedni kezdjen, és az ellenzéki-sérelmi magatartás mellett más életképes alternatívák is megjelenjenek. Csehszlovákia Kommunista Pártjával (CSKP) megjelent a bolsevik típusú baloldal, amelynek egyik bázisát épp a korábbi magyar szociáldemokraták jelentették, s amely – legalábbis a jelszavak szintjén – támogatta a nemzetiségek önrendelkezési jogát. Másrészt a Csánki Aladár és Csomor István vezette Köztársasági Magyar Földmíves Párttal (KMFP) színre lépett az első olyan magyar politikai erő is, amely már nyíltan felvállalta a Csehszlovák Köztársaság iránti lojalitását és ezzel együtt a kormány támogatását – megszületett a magyar aktivizmus.
Az az aktivizmus azonban, amelyet a Csomor vezette „köztársasági magyarok” képviseltek, semmiben sem hasonlított a korábban már vázolt szudétanémet aktivizmusra. Eleve olyan pártról volt ugyanis szó, amelyet a kormányzati érdekek, elsősorban Milan Hodža szándékai hoztak létre, s amelyben a legfőbb kötőanyagot annak a hite jelentette, hogy a kormánypárti magatartásért cserében Prága földet ad a pártba belépőknek (nem véletlenül volt a párt egyik jelszava „Szervezkedj, légy köztársasági, hogy az osztozkodásnál hoppon ne maradj!”13).

S bár Gútán és néhány más délnyugat-szlovenszkói községben jelentős számú földigénylőt tudott a párt a saját soraiba csalogatni, az 1923-as megyei választások, amelyeken a párt listájára csupán 23 ezer szavazat érkezett,14 világosan jelezték Csomorék politikai kísérletének a korlátait. S ezen még az olyan látványos PR-akciók sem segíthettek, mint az, amikor 1925 májusában a KMFP nagy csinnadratta közepette szállította fel két különvonattal mintegy kétezer hívét Prágába, az épp akkor zajló gazdasági kiállításra, hogy azok magyar népviseltbe öltözve és magyarul énekelve igazolják a cseh közvélemény előtt szlovákiai magyaroknak a csehszlovák állam iránti lojalitását.
A KMFP választóit leginkább a be nem váltott ígéretek (főleg az elmaradt földkiutalások) és a Hodža iránt túlzásba vitt szervilizmus taszította, míg a kormányzatot a magyar republikánus mozgalmába ölt anyagiak megtérülésének egyre csökkenő esélye kezdte nyugtalanítni. Így a párt az 1925-ös parlamenti választásokon már nem is indult külön listán, hanem a csehszlovák Agrárpárt listáján indította jelöltjeit – meglehetősen kevés eredménnyel.15 Ez az eredmény eldöntötte a párt sorsát, amely a következő években fokozatosan felszámolta önállóságát és 1929-re véglegesen beolvadt az Agrárpártba, ahol egy „alig önállósággal” bíró szekciót alkotva folytatta tovább tevékenységét.
Az 1925-ös parlamenti választások előtt még egy aktivista színezetű és a szlovákiai magyar falu lakosságát megszólítani igyekvő párt alapítására került sor. Az 1924 szeptemberében megalakult Országos Parasztpárt életre hívása mögött azonban jórészt a pártalapító Mikle Vince személyes ambíciói álltak. A kezdeti nagy lendület után – hiszen a párt vezetői három hónap alatt 350 ezer tagot kívántak a pártba beszervezni – a pártszervezés gyorsan kipukkadt. A megalapítása után egy évvel csupán 37 helyi alapszervezettel rendelkező párt az 1925-ös választásokon csak két választókerületben, az érsekújváriban és a kassaiban indult, Szlovákia többi részén pedig az Agrárpárt támogatására szólította fel híveit.16 A választások azonban egyértelmű kudarcot hoztak számukra, hiszen mindössze 4,5 ezer szavazattal és mandátum nélkül végeztek.17 A kudarc hatására a párt 1926-ban feloszlatta magát, Mikle pedig véglegesen kikopott a politikából.
Csomor és Mikle pártalapítási kísérlete és pártjaik választási kudarca számos – a kor politikusai számára is világosnak tűnő – üzenetet hordozott magában. Az ugyanis, hogy Csomorék életképes szervezeti hálózatot tudtak kiépíteni, s a választásokon – ha nem is nagy, de azért – nem lebecsülendő számú szavazót állítottak maguk mögé, jelezte, hogy a szlovákiai magyar társadalom egyes rétegeiben, főleg a gazdatársadalomban ott az igény a változásokra. Igény volt arra, hogy az egyre inkább meddőnek tűnő sérelmi politizálást (amelyről Robert Mayr-Harting német keresztényszocialista szenátor mondta azt, hogy a magyarok „nagykalapáccsal akarják szétverni a köztársaságot anélkül, hogy erre az erejük megvolna”18) a magyar lakosság gazdasági és szociális problémáit enyhíteni tudó konstruktívabb politikával váltsák fel. Ennek tükrében a két párt választási kudarca nem a többségi nemzettel való együttműködés kudarcát jelentette, hanem sokkal inkább a kormányzat feltétel nélküli kiszolgálására és az egyéni érvényesülésre épülő politizálás csődjét. Nem negálta viszont az ésszerű együttműködés szükségességét. Annál inkább sem, mert erre nézve bizonyosfajta példával szolgálhatott a szudétanémet közösség, amelynek pártjai a húszas évek közepén úgy léptek a cseh politikával való kooperáció útjára, hogy közben a német lakosság alapvető nemzeti követeléseiről és a csehszlovák állam szerkezeti átépítésének céljáról nem mondtak le. Az így differenciálódott német politika – vagyis hogy sérelmi ellenzék mellett létrejött egy a kormánnyal együttműködő vonal – pedig sokkal több eredményt tudott felmutatni, mint az egy vágányon haladó magyar politizálás.
A „német út” követésének szándéka ismerhető fel abban a politikai fordulatban, amely a Szent-Ivány József vezette Magyar Nemzeti Párt magatartását 1925 és 1927 között jellemezte, s amely a két háború közötti korszak legígéretesebb szlovákiai magyar kiegyezési kísérlete volt a prágai kormányzattal.

A Magyar Nemzeti Párt a „német úton”

Az 1920-ban kezdődő parlamenti ciklus feléhez közeledve nem csupán a külső szemlélők, hanem az érintett politikusok számára is egye inkább nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy annak a deklaratív, sérelmi politikának, amelyet a magyar ellenzék addig folytatott, meglehetősen behatároltak a lehetőségei. Az eredménytelenség mellett figyelmeztető jel volt a két magyar párt elszigeteltsége is, hiszen a parlamentben nem rendelkeztek valós szövetségessel, s nemhogy a centralista pártokkal, a szudétanémet és a szlovák pártokkal sem tudtak érdemleges együttműködést kialakítani. Helyzetüket az is jelezte, hogy a hatalom csak minimális párbeszédet folytatott velük, s a parlamentbe bejutott összes párt közül 1921 végéig egyedül az Országos Keresztényszocialista Párt vezetői nem kaptak meghívást Masaryk elnöktől.19
A szlovákiai magyarok számára nem kis politikai és gazdasági hátrányokat szülő helyzet megváltoztatásának igénye a Szent-Ivány József vezette kisgazdapártban fogalmazódott meg, ami azért sem meglepő, mert a kisgazdákat a keresztényszocialistákhoz képest eleve olyan formációként tartották számon, amely a szimbolikus politikával szemben nagyobb szerepet tulajdonított a gazdasági kérdéseknek. Másrészt Szent-Ivány József, maga is földbirtokos lévén, jól ismerte a szlovákiai magyar gazdák nehéz helyzetét.

Ezeknek az impulzusoknak is köszönhető, hogy a bejei földbirtokos már 1922-ben olyan kisebbségi magatartás modelljét vázolta fel, amelyben a nemzethez való hűség mellett az állam iránti alkotmányos lojalitás is helyet kapott volna, s teremtette volna meg ezzel a kormányzattal való együttműködés alapját. (Szarka 2006, 34. p.) Egy ilyen kísérlethez azonban akkor még nem voltak adottak a körülmények. Ezt igazolják azoknak a tárgyalásoknak az eredményei is, amelyek a szövetkezett ellenzéki pártok és a kormányzat megbízottjai között 1922 tavaszán zajlottak. (Szarka 2006, 32–33. p.) A kormány kezdeményezésére kezdődő megbeszélések első fordulójára, amely során a magasabb szintű megbeszéléseket elő kellett volna készíteni, Pöstyénben került sor, ahol a magyar pártok delegációja bejelentette, hogy elismerik a békeszerződés realitását, s megfelelő garanciák esetében akár aktív kormányzati munkát is készek vállalni. A korábban már kidolgozott és Budapesten is egyeztetett sérelmi-követelési lista – amelynek átnyújtására nem került sor – azonban eleve olyan feltételeket tartalmazott, amelyek a csehszlovák fél számára az adott formában elfogadhatatlanok lettek volna, így joggal feltételezhetjük, hogy a magyar fél részről inkább csak egyfajta reakciópróba volt a tárgyalás. (Szarka 2006, 34., 39. p.) De a kormányzat sem vette azokat komolyabban, s feltehetően csak azt kívánta szondázni, miként lehetne a magyar politikát leválasztani a szlovák autonomista mozgalomról.
A csehszlovák és a kisebbségi pártok közeledésének ekkor még – sok más ok mellett – a parlamenti mandátumok megoszlásának matematikája sem kedvezett, ám az 1925 őszére kiírt rendkívüli parlamenti választások előtt már sejteni lehetett, hogy ez a helyzet – elsősorban a kommunisták előretörése és a nemzeti koalíció fontos tagját alkotó szociáldemokrácia várható meggyengülése által – könnyen megváltozhat. Nagy reményekkel várta a választásokat Szent-Ivány József is, azt remélve, hogy a Kisgaz­dapárt sikeres megújítása esetén sikerülhet az addig nagyobb választói bázissal bíró, s Budapest erkölcsi és főleg anyagi támogatásának nagyobb részét is maga mögött tudó OKP árnyékából kilépniük. Mivel azonban az OKP a kormányzattal szembeni merev, hajthatatlan magatartást már lefoglalta magának, a kisgazdák számára csak a Prágával szembeni békülékenyebb politika útján nyílhatott tér, amit a párt vezetői jó érzékkel ismertek fel. Sőt egy ilyen magatartás a Bethlen István által Magyarország elé kijelölt út szempontjaival sem volt összeegyeztethetetlen.

A kisgazdák számára a váltáshoz kedvező pillanatot kínált az OKP-n belül 1924-től kirobbant belső válság is, amely közvetlenül az 1925 őszén megtartott parlamenti választások előtt végül pártszakadáshoz vezetett. Az OKP belső válsága alatt Szent-Ivány váratlanul a jobboldali magyar pártok egyesítésének és egy nemzeti alapon szerveződő pártnak az ötletével állt elő, amely az ő elképzelései szerint azt jelentette volna, hogy miután az OKP-ból annak szlovák szakosztálya leválik, s esetleg abból más csoportok is kiválnak, a maradék beolvad a Kisgazdapártba. (Angyal 2002, 122. p.) Ez az elképzelés azonban nem jött be, hiszen az OKP túlélte a válságot, megtartotta szlovák szakosztályát, s csupán a pártharcokban vereséget szenvedett Lelley-csoport vált ki belőle. Az OKP új elnöke pedig az a Szüllő Géza lett, aki nemhogy a közös párt ötletét utasította el, hanem az egységes választási fellépését is,20 s így a Szent-Ivány által beharangozott egységes magyar pártból csupán annyi valósult meg, hogy a Kisgazdapárt és a Magyar Jogpárt összeolvadt és Magyar Nemzeti Párt (MNP) név alatt folytatta tovább működését. S bár új volt a név és új a párt elnöke (Törköly József), a tartalom maradt, s Szent-Ivány is megtartotta vezéri szerepét.

Az egységes párt létrejöttének kudarca nem akadályozta, sőt még elő is segítette azt, hogy az OKP-vel való versenyben az MNP a merev ellenzékiségtől a kormánnyal való kiegyezés reálpolitikájának az irányába lépjen tovább. Ennek a lépésnek a gazdasági motivációját Szent-Ivány már 1924 végén megfogalmazta. Fejtegetése szerint mivel Magyarország csak kevés segítséget tud nyújtani a szlovenszkói magyarság gazdasági önszerveződéséhez, szükségesnek látszik, hogy a „tót vagy a cseh gazdasági élet erősségeiből merítsünk,”21 vagyis elkerülhetetlen a csehszlovák gazdasági életbe való erőteljesebb bekapcsolódás, a gazdasági kooperáció. Szent-Ivány fejében azonban a csehszlovák gazdaságba való integrációt szükségszerűen követte volna a politikai integráció is, amelynek első lépéseként a szudétanémet pártokkal való szorosabb együttműködés kialakítását jelölte meg, majd ezt követően olyan program kialakítását, amely „a nemzeti kisebbségeknek a kormányban való részvételét sem zárja ki”.22 Ez a forgatókönyv képezte annak az általa nemzeti reálpolitikának nevezett stratégiának az alapját, amelynek legfőbb célját abban jelölte meg, hogy az kenyeret adjon a szlovenszkói magyaroknak.23

A német pártokkal beharangozott együttműködés jeleként az 1925-ös választásokon az MNP, amely a Szepesi Német Párt jelöltjeit is felvette saját listájára, a csehországi német agrárpárttal, a Bund der Landwirtével koalícióban indult. Az eredmények pedig Szent-Iványt igazolták, hiszen az MNP 5 képviselői helyet szerzett, amelyből egyet a szepesi németek képviselője, Nitsch Andor kapott. S mivel a ruszinszkói magyar pártok jelöltje, Korláth Endre is az ő képviselői klubjukba lépett bele, az OKP 4 képviselőjével szemben Szent-Ivány 6 fős képviselői csoportot vezethetett a parlament képviselőházába.
Az MNP és a keresztényszocialisták közötti erőviszonyok megváltozását és Szent-Ivány politikájának vonzerejét az egyes járások választási eredmények is jelezték, hiszen az MNP a húsz magyar jellegű járásból (ahol a magyar lakosság száma meghaladta a 20%-ot) 13-ban több szavazatot szerzett, mint riválisa.24 Ha pedig csak azokat a járásokat nézzük, ahol a magyarok aránya meghaladta a 80%-ot, akkor az eredmény 7:2 volt a nemzeti pártiak javára.25 Az OKP csak a két járási szintű nagyvárosban (Pozsonyban és Kassán), valamint az olyan erősen katolikus vidékeken, mint Rozsnyó, Somorja vagy Galánta környéke tudott több szavazatot szerezni a kisgazdáknál.
A parlamenti választások eredménye megfelelő felhatalmazást adott Szent-Iványnak, hogy a keresztényszocialisták és egyes magyarországi körök várható támadásai ellenére is a kampány során meghirdetett reálpolitika útján haladjon tovább. Ezt a szándékot az új parlamentben elmondott első beszéde is megerősítette, amely felszólalás során a magyar pártvezér bejelentette, hogy „a nemzetünk sorsán való siránkozás és a rajtunk esett súlyos jogtalanságok ellen való tiltakozás” politikájának a kudarcát látva olyan reálpolitika útára kíván lépni, amely továbbra is a magyar kisebbség önrendelkezési jogának elvitathatatlanságára épül, de amely a szlovákiai magyar közösség gazdasági és politikai pozícióinak megerősítését szolgálja.26 Vagyis olyan programot fogalmazott meg, amely nagyban hasonlított az MNP-vel közös parlamenti klubot alakító BdL és a többi aktivista német párt felfogásához: az alapvető nemzeti célkitűzéseket megtartva, a többségi pártokkal való együttműködés útján kívánta megváltoztatni a köztársaságnak a kisebbségek számára elfogadhatatlan nemzetállami szerkezetét.

Olyan aktivizmus programját vázolta tehát fel, amely teljesen különbözött a Csomor-féle aktivizmustól, hiszen úgy hirdetett kooperációt a csehszlovák pártokkal, hogy közben a trianoni rendezést illető elutasító elvi álláspontját továbbra is fenntartotta, s aktivista politikájának lényegeként a „csehszlovák nemzeti állam gondolata és erőszakolása ellen” valamint a „nemzeti autonómia” kiküzdéséért való küzdelmet nevezte meg.27

Az MNP a kormányba való belépés Rubiconján

Az 1925-ös parlamenti választások a szociáldemokrácia számottevő visszaszorulását rögzítették. A magyar szociáldemokrácia teljesen elbukott, a német is jelentősen meggyengült, de az országos politikára a legnagyobb hatással mégis az volt, hogy a csehszlovák szociáldemokrácia mandátumszáma 74-ról 29-re csökkent. A hagyományos baloldal szavazatainak jó részét Csehszlovákia Kommunista Pártja vitte el, amely 41 mandátummal az ország második legnagyobb pártjává lépett elő, de növelni tudta mandátumait a polgári oldal, így az Agrárpárt is.

Az igazi nagy változást abban hozták a választások, hogy a CSKP kitűnő szereplésének köszönhetően az előző ciklusban az össznemzeti kormány mögött álló parlamenti többség elveszett. A Masaryk elnöktől kormányalakítási megbízást kapott Jan Švehla agrárpárti politikusnak csak hosszas tárgyalások után, az Iparos Párt bevonásával sikerült egy új össznemzeti koalíciót létrehoznia, annak többsége azonban meglehetősen törékeny volt, s a bal- és a jobboldal közötti ellentétek gyakorlatilag működésképtelenné tették.28 Az új koalíció egyetlen eredményét az 1920-as nyelvtörvény végrehajtó rendelkezésének kiadása jelentette, amelyet a kisebbségekkel való konzultáció nélkül fogadtak el, s amely némely pozitívumai mellett számos szempontból szűkítette a nyelvtörvényben megjelölt nyelvi jogokat. A rendelet, amely a nacionalista Csehszlovák Nemzeti Demokrata Párt felértékelődött pozícióit jelezte, ismét kiélezte a nemzetiségi viszonyokat, a szudétanémet területeken a lakosság heves demonstrációit váltotta ki, s úgy nézett ki, hosszú időre elmélyíti a kormányzat és a nemzetiségek közötti árkokat.

A törékeny koalíció azonban három hónap után szétesett, s az ország irányítását Jan Černý hivatalnokkormánya vette át. Az új kormány 1926. március 18-i kinevezését követően a háttérben azonnal elkezdődtek a tárgyalások egy új parlamenti többség létrehozására. A kezdeményezés az Agrárpárt kezében volt, amely erre a már a Švehla-kormány idején napirendre került agrárvámok kérdését akarta felhasználni. Mivel ezek elfogadását a baloldali pártok hevesen ellenezték, a Švehla betegsége idején a párt legaktívabb tényezőjének szerepébe lépő Milan Hodža egy tisztán polgári többség létrehozását tűzte ki célul. Így amikor 1926. június 12-én a képviselőház az agrárvámokról szóló törvényt a szocialista pártok szavazatai nélkül, a három német polgári párt és a Magyar Nemzeti Párt szavazatainak segítségével elfogadta, egy olyan új parlamenti többség alapjait rakták le, amelynek Csehszlovákia történetében először a csehszlovák pártokon kívül német (a Bund der Landwirte, a Német Keresztényszocialista Párt és a Német Iparos Párt) és magyar pártok is a részei voltak. Az új parlamenti többség azonban, amely a kongrua törvényének megszavazását követően tovább erősödött, még nem jelentett új kormánykoalíciót. Addig, amíg október folyamán az aktivista német pártok, majd a következő év elején Hlinka Szlovák Néppártja is belépett a kormányba, még hosszas alkudozások folytak. 1926. október 14-e, amikor az új kormányt a parlamentnek bemutatták, fontos fordulópont volt Csehszlovákia történetében, hiszen a kormányban első ízben ültek ott a nemzetiségek, jelen esetben a szudétanémetek képviselői, s részvételük 1938 tavaszáig, az első köztársaság végső válságának kirobbanásáig folyamatos volt.

A Magyar Nemzeti Párt útja azonban nem egyezett a német pártokéval. A választásokat követően Szent-Ivány teljes erővel nekilátott annak, hogy választási sikerének hátszelét kihasználva a szlovenszkói magyar társadalomban is megerősítse bázisát, s ezáltal erősebb hátteret biztosítson a maga elé kitűzött reálpolitikai célok mögé. Ennek a szándéknak tudható be a látszólag független, de valójában az MNP munkásszakosztályának szánt Magyar Nemzeti Munkáspárt megalapítása, és az MNP kommunikációjának megerősítése: Pozsonyban létrehozták a párt sajtóirodáját, a Barázda c. hetilap és a pozsonyi Magyar Újság mellé pedig megvásárolták a kassai Az Est című lapot is. (Angyal 2002, 134. p.) Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a Prágai Magyar Hírlapban is jól érzékelhető volt Szent-Ivány befolyása, akkor elmondható, hogy erős sajtóhátteret teremtett céljaihoz. Eközben egyre markánsabban mutatkozott meg az a különbség, amely Szent-Ivány és a „legszélsőbb ellenzéki” és egyben „budapesti” szempontú politikát képviselő Szüllő Géza magatartása között volt. Az agrárvámokról való szavazás során ugyanis Szüllő és pártja nem csupán ellenzéki automatizmusból szavazott a vámok ellen, hanem azért is, mert az hátrányosan érintette a magyarországi élelmiszeripart. Szent-Ivány viszont úgy vélte, hogy a törvény Magyarországot sújtó következményei csupán átmenetiek lesznek,29 miközben ezeket messze felülírják majd azok az előnyök, amelyek a vámokból a szlovákiai magyar földművesek számára következnek majd.
A vámtörvény MNP általi megszavazása kedvező visszhangot váltott ki a szlovenszkói magyar választók, különösen a falusi lakosság között, s egyes források szerint jelentős volt azok száma, akik átléptek az OKP-ből az MNP-be.30 A városi lakosságra pedig azzal igyekezett kivetni hálóját a nemzeti párt, hogy az állampolgársági törvény olyan változtatását ígérte meg, amely ezreknek jelenthetett volna csehszlovák állampolgárságot és ezáltal a létbiztonságot is.31 Az OKP, amely saját választói bázisát látta veszélyeztetve, azonnal heves ellenkampányt indított, s megpróbálta bagatellizálni az MNP eredményeit. A Szent-Ivány ellen irányuló támadásokból jelentős szerepet vállalt az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő bulvárlap, a Kassai Újság, amelynek kampányát a „liberális nemzetieket” zsigerből gyűlölő Fleischman Gyula kassai kerszoc politikus irányította. A Kassai Újság szerint az állampolgársági törvény hatása inkább negatív volt, a vámtörvény károkat okozott Magyarországnak, Szent-Ivány pedig beállt azon „materialista” politikusok közé, akik az anyagi érdekeket az eszmék elé helyezik.32 De a magyarországi sajtó egy része is nekiment (valószínűleg az OKP szervezésében) az MNP-nek, így Szent-Ivány Az Újság című lap hasábjain próbálta megmagyarázni lépéseit, azt hangsúlyozva, hogy bár a vámtörvény okoz gondokat Magyarországnak, pártjának kötelessége meglépni minden olyan lépést, amely előnyöket jelent a szlovenszkói magyar közösség részére.33 A pesti lapban közölt írásában azt is kifejtette, hogy megfelelő politikával elérhetőnek látja az MNP államjogi programját: a nemzeti autonómiát, a szlovákiai magyarság pedig azáltal, hogy gazdagodik, az öntudatát is erősebben fogja őrizni.

A közvélemény mellett Szent-Ivány a szűkebb budapesti vezetésnek is igyekezett megindokolni magatartását s kifejteni elképzeléseit. Ezt egyrészt a pártvezetés július 10-i ülésére készült, de Budapestre már előzőleg eljuttatott beszámoló is tartalmazta,34 továbbá az a pártelnök által ugyanezekben a napokban a magyar külügynek beterjesztett memorandum35 is, amelyet a prágai követ – annak tartalmát pozitívan értékelő szavak kíséretében – juttatott el Budapestre.
A két dokumentum a párt addigi lépéseit szükségesnek és eredményesnek minősítette, a reálpolitika lényegét pedig a magyar kisebbség gazdasági helyzetének javítása, versenyképességének megőrzése mellett elsősorban a csehszlovák nemzeti koalíció megbontásában nevezte meg. Vagyis némileg máshová helyezve a hangsúlyokat, mint a hazai kommunikációban, a német, magyar és szlovák polgári pártok összefogásának legfőbb célját abban jelölve meg, hogy éket verjenek az Agrárpárt és a szociáldemokraták, illetve az erre a két pártra épülő széles körű csehszlovák nemzeti koalíció pártjai közé. Ezáltal pedig olyan helyzetet teremtsenek, amelyben a kisebbségi politikai pártok játszhatnák a mérleg nyelvét, döntően befolyásolva ezzel az 1927-ben esedékes köztársaságielnök-választást is, sőt hosszú távon akár a nemzetállami alkotmány revízióját is elérhetnék. A magyar pártvezér úgy vélte, hogy az általa megjelölt pártok36 bevonásával – amelyekkel előzetes tárgyalásokat erről már folytatott – egy olyan, optimális esetben 82 képviselővel, reálisabban nézve kb. 60 képviselővel rendelkező kisebbségi blokkot lehetne létrehozni, amelyet a parlament jelenlegi erőviszonyai mellett semmilyen fontos kérdésben nem lehet majd megkerülni. Bár a tervezet szerint a kisebbségi blokkban részt vevő pártok közötti kapocs az aktivizmus lenne, Szent-Ivány a kormányba lépés gondolatát elutasította (legalábbis Budapest felé ezt kommunikálta), s úgy vélte, hogy arra csak a kisebbségi pártok alkotmányjogi programjának, vagyis a centralista modell helyett egy a nemzeti autonómiákra épülő állam megvalósulásának esetében kerülhetne sor.

Szent-Ivány tervezetének azonban épp az volt a gyengesége, amire ő a kisebbségi blokk erejét alapozta, vagyis a jelzett pártok összefogásának kérdése. Az MNP vezére által felsorolt pártok ugyanis alapvetően eltérő stratégiák és ideológiák mentén politizáltak, s ahogyan az MNP és az OKP is nehezen tudott együttműködni, az ún. aktivista német pártok és a nacionalista német pártok között is nagyok voltak a távolságok. Nem is beszélve Hlinka Szlovák Néppártjáról, amely csupán Szlovákia egészére nézve támogatta az autonómiát, de a nemzeti autonómiákat már nem.

Budapest azonban, amelynek véleményére komoly befolyást gyakorolt a keresztényszocialisták volt képviselője, az ezekben a hetekben Veszprém megye főispánjává kinevezett Körmendy-Ékes Lajos, korántsem látta oly pozitívan a fejleményeket, ahogy azt az MNP vezére remélte. Így Szent-Iványnak az augusztus 4-i Bethlen István miniszterelnökkel és Szüllő Géza OKP-elnökkel való egyeztetésen kemény bírálatokat kellett meghallgatnia, sőt azonosulni volt kénytelen azzal az utasítással, miszerint az MNP-nek mindent meg kell tennie, nehogy a német pártok vagy a HSĽS belépjen a kormányba. Ez egyébként – a fentiekben felvázolt elképzelést figyelembe véve – az MNP-nek is érdekében állhatott, hiszen csak abban az esetben lett volna némi esély a Szent-Ivány által elképzelt ellenzéki blokk egyben tartására (sőt inkább összekovácsolására), ha a fent jelzett pátok egyike sem lép be a kormányba.

A csehszlovák jelentések szerint Szent-Ivány meglehetősen lehangoltan tért vissza Budapestről, s a gömöri birtokán, Bején tartott bizalmas megbeszélésen már abban az értelemben nyilatkozott bizalmasai előtt, hogy elhibázott lépéseket tett, amelyeket helyre akar hozni, előtte azonban egy hónapra visszavonul a politikától, s csak a gazdálkodással fog foglalkozni.37 Pár nap után azonban visszatért aktivitása, a párt pedig gyorsan összezárt mögötte. Az MNP képviselői klubja a szeptember 7-én megtartott ülésén határozottan kiállt a pártvezér mögött, s leszögezte: „a klub a párt eddigi politikájának irányvonalán áll, amely minden tekintet nélkül való aktivizmusra épül. Ezen az úton óhajtja legjobban szolgálni a nemzet érdekeit és ezen túl is a legszorosabb összeköttetést óhajt fenntartani a szövetséges német pártokkal.”38 A politikájában megerősített Szent-Ivány a következő hetekben Budapest fenntartásai ellenére további lépéseket tett aktivista politikájának megvalósítása irányába. Annak fejében pedig, hogy az MNP megszavazza a kormány költségvetését (ami végül nem történt meg), néhány gazdasági jellegű, a szimbolikus követelésektől távol eső feltételt szabott: a kormányzat juttasson a magyar kézműveseknek is állami megrendeléseket; tegyék lehetővé, hogy a dél-szlovákiai iparosok a kishatárforgalom keretén belül Magyarország határ menti térségeiben is vám nélkül árulhassák termékeiket; rendezzék az állampolgársági ügyeket; kezdődjön meg a magyar szakiskolai hálózat fejlesztése; kerüljenek módosításra a magyar lakosságot hátrányosan érintő szociális törvények.39

Švehla 1926. október 12-i bejelentése azonban, miszerint a BdL és a DCV belép a formálódó polgári kormányba, alapvetően megváltoztatta a helyzetet, s jelentősen rontott az MNP tárgyalási pozícióin. A két német párt ugyanis anélkül vállalt kormányzati szerepet, hogy bármiféle garanciát kapott volna követeléseik teljesítésére. Az MNP pedig meglehetősen furcsa helyzetbe került, hiszen képviselői, akik továbbra is ellenzékben voltak, immár kormánypárti német képviselőtársaikkal ültek közös parlamenti klubban – amely konstrukció hosszú távon tarthatatlannak látszott. Mi több, a BdL és a DCV lépése Budapest előtt is rontott Szent-Ivány helyzetén, hiszen ő végig azt ígérte, hogy a német pártokat távol tartja a kormánytól.

Nem csoda, hogy az OKP az augusztus 4-i budapesti találkozó eredményeképpen létrehozott kétpárti közös bizottság jogosítványait felhasználva valóságos össztüzet zúdított az MNP-re és különösen Szent-Iványra. A közös bizottság november 22-i ülésén, amelyet a volt komáromi főispán, a fordulat előtti politikai elit képviselője, Kürthy István vezetett, abba a pozícióba kényszerítették az MNP vezetőjét, hogy azonosulnia kellett Kürthy feltételével, miszerint az MNP csak olyan ügyekben támogathatja a kormányt (de ezekben az esetekben is csupán a közös bizottság engedélyével), amelyek nem érintik a magyarság helyzetét.40 A bizottsági ülésről készült feljegyzések azt jelzik, hogy Szüllő és Kürthy nézetei fényévekre estek Szent-Iványéitól, hiszen kategorikusan elutasítottak minden együttműködést a kormányzattal. A volt komáromi főispán szerint ugyanis a szlovákiai magyarság politikájának vezérfonalát az őt ért sérelmekre való rámutatás és a békeszerződések revíziójának kívánalma kell, hogy alkossa, s a reálpolitika, vagyis „minden hozzásimulás a republikában fennálló rendszerhez tehát határozottan káros a magyar nemzetre”.41

Az OKP-vel összhangban Budapest is egyre erőteljesebb nyomást gyakorolt az MNP-re, hogy változtasson politikai kurzusán, s a prágai magyar követ, Masirevich Szilárd néhány nappal a fenti közös bizottság ülése után azt javasolta a külügynek, hogy ha ez nem történik meg, akkor vonják meg a nemzeti párttól a szubvenciókat, és hajtsanak végre átalakításokat az addig az MNP befolyása alatt álló Prágai Magyar Hírlap vezetésében.42

Szent-Iványt a német pártok kormányba lépése láthatóan kellemetlenül érintette, nyilatkozataiban szerencsétlen lépésként értékelte. Az MNP további magatartásával kapcsolatban azt kommunikálta, hogy a párt kiváró álláspontra fog helyezkedni, s a konstruktív ellenzék szerepét fogja betölteni.43 A kormányzat képviselőivel azonban ennek ellenére folytatta a tárgyalásokat külső támogatásáról, amelynek feltételéül a Švehla miniszterelnökkel november 26-án lefolytatott tárgyalásokon öt adminisztratív úton gyorsan elintézhető kérdéskört nevezett meg: a földreform és a telepítések revízióját, az elbocsátott magyar állami alkalmazottak ügyének megnyugtató rendezését, a bírósági járások határainak korrigálását, a szlovenszkói pénzintézetek szanálását és néhány oktatásügyi követelést.44 Švehla szakértői tárgyalásokat javasolt, amelyek néhány nappal később el is kezdődtek és több napon át folytak, miközben Szent-Ivány külön is tárgyalt Hodžával és Švehlával, s a tárgyalások menetébe többek között a német miniszterek is bekapcsolódtak. S bár a megbeszéléseken Švehla és Hodža részéről több előrelépést jelentő ígéret is elhangzott, így egy a földreformot felügyelő, s az MNP képviselőjét is magába foglaló bizottság felállításáról, valamint arról, hogy a földreform során a telepesek helyett ezentúl a helyi igénylők kielégítése lesz a fő cél, a tárgyalások valós eredmények nélkül folytak, ami tovább fokozta a pártra nehezedő külső nyomást.

Az MNP vezetése – legalábbis többségük – azonban szilárdan kitartott vezérük politikája mögött, s a december 12-i ülésen egyhangúlag jóváhagyta a Szent-Ivány által felolvasott határozatot, amely többek között kimondta: „az aktív politikának nem szabad az alkalmat elszalasztani, hogy tényleges gyakorlatban valamit tegyünk, orvosoljuk a magyarság sérelmeit és megakadályozzuk azt a folyamatot, amely hét éven keresztül pusztította a magyarság nemzeti erőit…”45 Sőt ennél is továbbmenve azt is elfogadták, hogy ha teljesülnek a párt feltételei, akkor belépnek a kormányba. A pártvezetőség ülésén is felolvasott követelések fényében azonban erre kevés esély volt, s így nagy kockázatot ezzel a határozattal nem vállaltak.

Az idő előrehaladtával a megegyezés esélye egyre inkább csökkent. Miután pedig 1927 januárjában a HSĽS is kormányba lépett, Švehlának egyre kevésbé volt szüksége az MNP hat mandátumra. A nemzeti párt február 2-i lévai pártvezetőségi ülése ugyan még megerősítette Szent-Ivány mandátumát a tárgyalások folytatásához (Angyal 2002, 148. p.), ám mivel azok nem hoztak áttörést, a tárgyalások tulajdonképpen minden látványos szakítás nélkül egyszerűen elhaltak. Így az a sajtóvita, amely az OKP és az MNP vezetése között 1927 tavaszán lefolyt, már sokkal inkább a két párt rivalizálásáról és választói bázisának kölcsönös megszólításáról szólt, mint magáról a kormánytámogatás tényleges lehetőségéről. A Szüllő által a PMH április 1-jei számában leközölt írásra Szent-Ivány által írt válasznak a jelen téma szempontjából annyiban mégis jelentősége van, hogy az MNP vezére írásában értékelte az aktivista politika eredményeit, amelyeket a református egyház ügyében való előrelépésben, az állampolgárságot nyert magyarok egyre nagyobb számában, 100 elbocsátott magyar tisztviselő ügyének elrendezésében s a pozsonyi tanítóképző magyar osztálya megnyitásának ígéretében jelölt meg.46 Összességében pedig úgy értékelte a párt addigi lépéseit, hogy azok a „magyar szellemi és gazdasági nyomor enyhítését és megszüntetését” szolgálták.47
A valóság azonban az volt, hogy 1927 tavaszán az MNP már egyre inkább ellenzéki pozícióba helyezkedett vissza, amit az is jelzett, hogy a köztársasági elnök választása során nem szavazta meg Masaryk megválasztását, s nemmel szavazott a közigazgatási reform elfogadása során is. Végül a nemzeti párt ellenzéki magatartása miatt 1927. július 7-én a BdL is felmondta a vele kötött szerződést, s kilépett a közös parlamenti klubból.

Szent-Ivány az aktivista próbálkozás kudarcának az okát (1927 szeptemberében) a német pártok kormányba lépésével magyarázta: „…a német aktivistáknak a kormányba való belépése nem hozza meg a beígért eredményeket, és hogy mindjobban megerősödik az a meggyőződés, hogy ez a belépés egyike volt a legutóbbi évek legnagyobb taktikai hibáinak. Mi levontuk a következményeket ebből a helyzetből. A magyar aktivizmus halálát a német aktivisták idézték elő, amikor a kormányba beléptek, ők azonban a német aktivizmust fogják most halálba dönteni.”48 Abban a magyar pártvezérnek kétségkívül igaza van, hogy a német pártok és a HSĽS kormányba lépésével azok az elképzelések, amelyeket Szent-Ivány egy közös kisebbségi blokk létrehozásával kapcsolatban papírra vetett, gyakorlatilag tárgytalanná váltak. Így az OKP meg-megújuló támadásai, Budapest erősödő kritikája és az MNP-n belüli mozgások mellett már Szent-Ivány motivációja sem volt olyan erős, mint néhány hónappal korábban. Az MNP aktivista kísérletének a kudarca azonban mégsem ezen múlt, hanem sokkal inkább azon, hogy a csehszlovák kormány számára, amelybe a két német párt előzetes feltételek nélkül lépett be, az MNP feltételei túlságosan is súlyosak voltak ahhoz képest, amit a magyar párt kormány mögé állításával Prága nyerhetett volna. Prága inkább csak általános ígéretek megfogalmazását preferálta, de a Szent-Ivány által feltételül szabott nemzetállami keretek lebontására egyáltalán nem mutatott hajlandóságot – ez pedig eleve irreálissá tette a megegyezést.

A másik oldal, jelesül Milan Hodža, mindezt természetesen másként látta, s utólag visszapillantva a tárgyalásokra elsősorban a Rothermere lord írása által kiváltott revíziós kampánnyal magyarázta az MNP kormánytárgyalásainak eredménytelenségét. Hodža érvei ugyan szintén érvényes magyarázatát jelentik a korabeli helyzetnek, magunk azonban úgy véljük, hogy az MNP reálpolitikájának kudarca már jóval előbb eldőlt, mint amikor a Rothermere-féle ügy kirobbant. Budapest felelőssége azonban így is nyilvánvaló, hiszen az ő revíziós tervei szemszögéből a szlovákiai magyarok minden olyan mozgása, amely a Csehszlovák Köztársaságba való integráció irányába hatott, még ha az a szlovákiai magyar közösség aktuális érdekeit szolgálta is, elvetendő volt. Így Szent-Ivány reálpolitikája is.
Évek múltán (1933-ban) Szent-Ivány még egyszer visszatért a témához, s akkor már elsősorban a csehszlovák kormányzatok magatartásában jelölte meg a tárgyalások kudarcát: „…megállapítottam azt, hogy az úgynevezett aktivizmus alatt a csehszlovák politika vezetői a csehszlovák nemzeti állam és e csehszlovákizmus nemzeti céljaihoz való feltétlen hozzászegődést értik, megállapítottam, hogy ezt a szellemet képviselő kormányok nem foglalkoznak komolyan a magyar kérdés megoldásával, nem hajlandók jogos követeléseink teljesítésére vagy biztosítására és hogy a valóságban a cseh kormányok olyan magyarokat keresnek, akiknek a lelkiismerete elbírja, hogy amíg a nép szegényedik, ők megszedjék magukat.”49

Az MNP aktivizmusának utóélete: 1. Zay Károly és A Nap

Az eddigi szakirodalom a Švehlával folytatott tárgyalások kudarcát egyben az MNP aktivizmusának lezárásaként értékelte (Szarka 2006, 38. p.), a források elemzése azonban azt jelzi, hogy noha a reálpolitika az MNP részéről hivatalosan ugyan lezárult, ám ideája tovább élt a párton belül, sőt annak legfelső vezetésében is. Ezt az is alátámasztja, hogy azok az aktivista kísérletek, amelyek 1927 végén és 1928-ban a szlovákiai magyar politikai élet állóvizét rövidebb-hosszabb időre felkavarták, jól kimutatható kapcsolatba hozhatók Szent-Ivány kísérletével és annak kudarcával.
1927 második fele nem kedvezett a nemzetiségi megbékélésnek, hiszen az angol politikus és vállalkozó, Lord Rothermere nevezetes írásának (Hungary’s Place in the Sun) a megjelenése olyan viharokat és a magyar–csehszlovák viszony olyan mértékű kiéleződését eredményezte, amely egy időre minden magyar–szlovák együttműködési kezdeményezést zárójelbe tett. A naptári év vége felé azonban egyre több jel mutatott arra, hogy az MNP politikai konyhájában a reálpolitika esetleges felmelegítésére készülnek. Legalábbis erre lehet következtetni azokból a mozgásokból, amelyek az MNP-t ebben az időszakban jellemezték, különösen Zay Károlynak a párton belüli felbukkanásából.

A zayugróci birtokos, Zay Károly, a családi vagyon egyik legnagyobb elherdálója fiatal kora nagy részét Nyugat-Európában töltötte. Hazatérte után a nagybirtokosok hagyományos vidéki életmódja helyett Pozsony újságíróktól, politikusoktól és egyben szexuális kihívásoktól is nyüzsgő életébe vetette bele magát. Őt magát a csehszlovák rendőrségi jelentések páneurópai gondolkodású, a köztársasághoz lojális, ám magyar nemzeti hovatartozását soha meg nem tagadó személyként festik le, aki azonban a magyar ellenzéki pártoktól mindig távol tartotta magát.50 Ezért is hatott meglepetésszerűen, hogy – feltehetően az 1925-ös választásokat követően – belépett a Magyar Nemzeti Pártba, sőt ott a pártelnök, Szent-Ivány támogatását bírva gyorsan véleményformáló szerepre tett szert. 1927 őszén pedig – ismét csak a pártvezér támogatását bírva – azzal kísérletezett, hogy saját pénzen pártirodát nyisson Pozsonyban, amely elsősorban adó- és földügyekben nyújtott volna segítséget a párt tagjainak. Az új pártiroda létrehozásának a terve nyílt támadás volt az MNP losonci központi irodája ellen, amelyet az a Szilassy Béla vezetett, aki a párton belül az egyik legnagyobb ellenzője volt a pártvezér reálpolitikájának, s aki 1927 elején azért lobbizott Bethlennél, hogy távolítsák el a párt éléről Szent-Iványt.51 A pozsonyi pártiroda létrehozásával tehát Szent-Ivány két legyet ütött volna: egyrészt erősödött volna Zaynak a szerepe és ezzel a reálpolitika pozíciója, másrészt gyengült volna fő pártbeli riválisa, Szilassy befolyása.
Zay Károly ügye azonban nem várt vitákat okozott a párton belül, ami elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nagybirtokos 1927. december 1-jén A Nap címmel egy új bulvárlapot indított útjára. Az igazi probléma nem is a lap indítása volt, hanem az, hogy a lapról már megjelenése előtt olyan szellemben cikkezett a csehszlovákiai sajtó, hogy az az aktivizmus politikáját fogja támogatni. A Várhoz (vagyis a köztársasági elnök köreihez) közel álló Lidové noviny pedig egyenesen arról írt, hogy Zay és Szent-Ivány az aktivista politika megújítása jegyében indítják el a lapot, amellyel új frontot nyitnak a keresztényszocialistákkal szemben.52 De hasonló véleményt formáltak a rendőri jelentések is, amelyek szerint Zay célja, aki eredetileg a Magyar Újságot akarta átvenni, a csallóközi parasztság átcsábítása volt az aktivizmus oldalára.53 Azt is megjegyzik azonban róla, hogy ezt a dicséretesnek mondható célt nem feltétlenül idealizmusától vezérelve teszi, hanem elsősorban azért, hogy a földbirtokreform által veszélyeztetett birtokait megmentse.54 Egy másik jelentés pedig azt tartalmazta, hogy Zay már régóta kereste a kapcsolatot cseh és szlovák körökkel, a mostani fellépése pedig feltehetően Szent-Iványi akciója, aki miután Pesten leállították aktivista kísérletét, most kerülő úton próbál Prágához közeledni.55
Ezeknek a híreszteléseknek a fényében nem meglepő, hogy A Nap tulajdonosa mindjárt az új lap első számban sietett leszögezni, hogy melyek a lap fő prioritásai, s feltehetően nem véletlen, hogy többségében azokat a pontokat nevezte meg, amelyek a Švehlával folytatott tárgyalások során az MNP alapvető követeléseit is jelentették: a békeszerződésben biztosított kisebbségi jogok realizálását, a magyar kisebbség kulturális és oktatási autonómiáját, a földreform revízióját, a bírósági járások határainak átigazítását, az elbocsátott közalkalmazottak ügyének rendezését. Sőt Zay közvetlenül is utalt Szent-Iványra, hiszen leszögezte, hogy A Nap azonosul azokkal feladatokkal, amelyeket a „magyar közélet kimagasló alakja”, Szent-Ivány József megfogalmazott.56 Az MNP és A Nap közötti kapcsolatokat közvetetten maga Szent-Ivány is megerősítette, hiszen ugyanebben a lapszámban azt nyilatkozta, hogy bár neki személyesen semmi köze a laphoz, Zay a pártjának megbecsült tagja, s ezért bizonyos benne, hogy az új napilap szellemisége is ennek megfelelő lesz.57
Az új lap körül keringő szóbeszéd miatt Zay nem sokáig tudta halogatni azt, hogy az aktivizmushoz fűződő kapcsolatát is világossá tegye. A lap december 4-i számában Aktivizmus és ellenzéki politika címmel tett közzé írást,58 amelyben a laptulajdonos gróf védelmébe vette az MNP aktivista kísérletét, amelynek kudarcát annak rovására írta, hogy az idő még nem érett meg arra, hogy egy magyar párt belépjen a csehszlovák kormányba. Ennek kapcsán Szent-Ivány korábbi elképzeléseivel összhangban azt a véleményét fejezte ki, hogy az aktivizmus nem feltétlenül azonos a kormánypártisággal, s az a párt is aktivista, amely programja megvalósítása érdekében esetenként hajlandó támogatni a kormányzatot, s ezzel felelősséget is vállal annak tevékenységéért. A kormányba való belépésre azonban Zay a csehszlovák politikában még ott levő soviniszta vonal miatt nem látta érettnek az időt, s úgy vélte, a magyarságnak egyelőre még szilárd ellenzéki politikát kell folytatnia, „nehogy önként mondjon le olyan jogokról, amelyeket később nehéz visszaszerezni”.59
Az, hogy a pártvezér emberének számító Zay nyíltan aktivizmust hirdet lapjában, heves reakciót váltott ki az MNP vezetésén belül, amely a december 12-én Losoncon megtartott ülésén foglalkozott az üggyel.60 Szent-Ivány az ülésen támogatta Zay irodaalakítási ötletét, sőt azt javasolta, hogy A Nap legyen a párt hivatalos szócsöve. A többség azonban ezt váratlanul visszautasította, s olyan határozatot fogadott el, amelyben megerősítette a párt ellenzéki magatartását, s elvetette a Zay által szorgalmazott pozsonyi iroda létrehozását. Szent-Iványnak meg kellett hátrálnia, a következő napokban pedig több lapnak (közte a PMH-nak) is olyan nyilatkozatot volt kénytelen eljutatni, amelyben élesen elhatárolódott Zay új napilapjától.
Az MNP pártvezetésének losonci döntése tulajdonképpen eldöntötte azt a vitát, amely már régebbtől húzódott a nemzeti párton belül. Szent-Ivány ezúttal a saját pártján belül sem tudta megvédeni aktivista elképzeléseit, s a szavazás során azok is ellene voksoltak, akik korábban támogatták ezt a politikát. Az ő érvrendszerüket példázza Koczor Gyulának a PMH február 3-i számában megjelent nyilatkozata, aki szerint „a kormány a tárgyalások folyamán bizonyságát szolgáltatta annak, hogy nem hajlandó a magyarsággal szemben folytatott politikáján legalábbis lényegesen változtatni és nemzeti, kulturális és gazdasági érdekeinket kellően méltányolni. A következtetéseket levonva ebből pártunk, amelyek abból állnak, hogy elhatározott ellenzéki küzdelmét mind addig folytatnia kell, míg nem győz a jobb belátás. Nincs és nem lehet e tekintetben véleményeltérés a párt tagjai között, mert nem lehet és nem tűr meg a párt olyan állásfoglalást, amely teljességében nem fedné a magyarság érdekét, ez az érdek pedig ma föltétlen ellenzéki állásfoglalást követel.”61
Ezzel az MNP kormányhoz való közeledésének kísérlete még akkor is végérvényesen lezárult, ha tudjuk, hogy a pártvezetésen belül továbbra is jól látható törésvonal maradt a Szilassy Béla, Bartal Iván és Jaross Andor képviselte merev ellenzéki csoport és a Szent-Ivány, Holota János, Richter János fémjelezte „aktivista” szárny között.62 Az aktivizmus azonban mint politikai stratégia elveszítette szerepét, s olyan üres jelszó lett belőle, amit a megfelelő pillanatban bármikor elő lehetett húzni. Így például az 1928-as tartományi választások kampányában, amikor az MNP-nek a csehszlovák állammal szemben lojális politikát hirdető, s a nemzeti pártból kivált Mohácsy-féle kisgazdapárt személyében váratlan konkurense támadt. Ekkor Szent-Ivány ismét „kibontotta a reálpolitika zászlaját,”63 ám ez valódi tartalom nélkül csupán a választóknak szóló üres frázis maradt.

Az MNP aktivizmusának utóélete: 2. A Mohácsy-féle Kisgazda Párt

A MNP aktivista kísérletének az utózöngéjeként kell tekintenünk az Országos Magyar Kisgazda Iparos és Munkáspárt (OMKIM) rövid, de tanulságos történetére is. A Kisgazdapárt létrejöttét elsősorban a Magyar Nemzeti Párt tagságán belül, elsősorban a csallóközi gazdák között észlelhető elégedetlenséggel lehet magyarázni. Ők ugyanis az általuk meddőnek ítélt merev ellenzékiséggel szemben olyan politikát vártak volna el Szent-Iványéktól, amely gazdasági pozícióik megerősödését eredményezhette volna. Ennélfogva többségük támogatta az MNP reálpolitikai kísérletét, s miután a párt 1927 közepén szakított azzal, soraikban felütötte fejét az elégedetlenség. Ehhez járult a pártvezetésben az aktivisták és az azt ellenzők között kialakult feszültség, amely a csehszlovák belügyi jelentések szerint már-már a párt széthullásával fenyegetett.64 Ez ugyan végül nem követezett be, de a csallóközi nemzeti párti politikusok egy csoportja, akik ilyen vagy olyan okok miatt kiszorultak az MNP vezetéséből, vagy valamilyen személyes sérelmük volt a pártvezetéssel szemben, 1928 nyarán végül nyíltan szembefordultak a párt irányvonalával, és kiléptek az MNP-ből. A szecesszió vezetője Mohácsy Károly komáromi ügyvéd volt, aki ugyan a párt alapítói közé tartozott, de meglehetősen rossz viszonyt ápolt a csúcsvezetéssel,65 s már 1925-ben is nehezményezte, hogy az eredetileg kisgazdapártként induló tömörülés Magyar Nemzeti Párttá transzformálta át magát. A szakadárok másik jelentős alakja pedig a párt egyik alapítója és régi pártigazgatója, Lukovich Ferenc volt.
Mohácsyék az 1927 végétől egyre gyakrabban megfogalmazott kritikájukban az eredeti kisgazda értékek elárulásával vádolták az MNP-t, s az azokhoz való visszatérést nevezték meg egyik fő céljukként. Ezért sem volt meglepő, hogy amikor 1928 őszén párttá szervezték magukat, a nevüket úgy választották meg, hogy az kísértetiesen hasonlított az MNP elődpártjáéra. Az Országos Magyar Kisgazda Iparos és Munkáspárt kialakulásában azonban egy másik csoportosulás, nevezetesen az OKP-ből annak 1925-ben bekövetkezett szakadásakor kivált ún. Lelley-csoport néhány tagja, Szappanos Lajos, Méhes Gáspár, Mérey Lajos is szerepet játszott. Ők 1925-ben a Lelley Jenő vezette Nyugat-szlovenszkói Keresztényszocialista Párt már akkor aktivista színezetű listáján próbálkoztak bejutni a parlamentbe, de sikertelenül.66
Noha az MNP Mohácsy és Lukovich vezette szárnya már 1927 végétől készült a kiválásra, de nyíltan csak 1928 nyarán léptek elő, amikor a csallóközi földművesek elégedetlenségét meglovagolva sorra tartották gyűléseiket különböző településeken. Magának az Országos Magyar Kisgazda Iparos és Munkáspárt megalakítására azonban csupán közvetlenül a tartományi választások előtt került sor. A pártalakítást hosszas tárgyalások sorozata előzte meg, amelyek nagy tétje az volt, hogy ki lesz az a politikus, aki nevét adja az új párthoz és húzóembere lesz majd. Erre a szerepre ugyanis sem Mohácsy, sem pedig Lukovich nem voltak alkalmasak, amit ők maguk is jól tudtak. Épp ezért már 1928 májusában megkeresték a volt OKP-elnököt, Lelley Jenőt, hogy álljon a pártalakulás élére, ő azonban ugyanúgy visszautasította ezt, mint Jánoky-Madocsány Gyula volt nyitrai főispán is. Mérey Lajos tanácsára még Holota Jánost, Érsekújvár polgármesterét, az MNP egyik vezető személyiségét is megkeresték, akiről köztudomású volt, hogy a kormányzattal való együttműködést szorgalmazza, ám ő is visszautasította közeledésüket.

Mivel Lelley és a köréje csoportosuló személyiségek visszautasították, hogy nyíltan az alakulófélben levő párt mellé álljanak (a háttérben azért ott voltak), az 1928. november 8-án, a pozsonyi Schwarzmayer vendéglőben sorra került alakuló ülésen más lehetőség híján egy a politikában viszonylag ismeretlen szereplőt, Kreutz József csallóközi birtokost választották meg elnöknek.67 A frissen megalakult párt november 24-én Magyarság címmel hetilapot is indított, amelyben a közelgő tartományi választásokra való tekintettel a párt választási ígéretei kaptak központi szerepet. A Magyarság erős szavakkal, de személyeskedés nélkül támadta az MNP és az OKP merev ellenzékiségét, és olyan „pozitív” politika megvalósítását ígérte, amely gazdasági jólétet biztosíthat a szlovákiai magyar iparosoknak és földműveseknek.68 Ennek szellemében Mohácsy ekképp foglalta össze a párt programját: „az eddigi hibák kiküszöbölésével a csehszlovák állam alapjára helyezkedve reális politikát folytatni a magyar kisgazdák, iparosok, kereskedők, munkások, az egész itt élő magyarság kulturális és anyag boldogulásának érdekében és liberális szellemben.” A kormány nyílt támogatását viszont elutasították, mert mint Mohácsy nyilatkozta, egy magyar pártnak nincs oka arra, hogy a csehszlovák kormányt támogassa.69
A közelgő tartományi választások előtt az új párt szempontjából talán az volt a legnagyobb gond, hogy a Csallóközön kívül nem igazán tudta megvetni a lábát, noha Kassán és környékén is próbálkozott. Csallóközi kampányuk azonban erőteljes volt (egyes források szerint Hodža anyagi támogatásának köszönhetően), ami Budapesten is olyan félelmeket keltett, hogy esetleg túl sok szavazatot rabolnak majd el az ellenzéki magyar pártoktól. Ezzel kapcsolatban az egyik prágai követi jelentés még azt az ötletet is felvetette, hogy hasznos lenne, ha a magyar hatóságok megakadályoznák, hogy Mohácsy, aki a Duna általában jobb partján lévő (magyarországi) szőlőjében tartózkodott, a választási kampány utolsó két hetére visszatérjen Szlovákia területére.70

A rövid idő és az ellenzéki pártok részéről az OMKIM ellen indított sajtóhadjárat ellenére az alig egy hónapja működő párt viszonylag jó eredményt ért el a december 2-án megtartott tartományi választásokon, hiszen a Zsidó Párttal kapcsolt listájára71 közel 13 746 ezer szavazatot szerzett, ami egy tartományi képviselői helyet jelentett. Igaz, az aznap tartott járási választásokon már korántsem szerepeltek ilyen jól, s egyetlen járási testületben, még a párt bázisának számító Komáromiban sem szereztek mandátumot. (Angyal 2002, 163. p.)
Az „alapító atyák” a részleges sikeren felbuzdulva a pártot a magyar aktivizmus vezető pártjává kívánták tenni, ehhez azonban arra lett volna szükségük, hogy húzóneveket állítsanak maguk mellé. Az erre kiszemelt szereplők, elsősorban Lelley és Jánoky-Madocsány azonban továbbra sem voltak hajlandók kilépni a háttérből, sőt látva a stagnálást, végleg kiálltak az OMKIM mögül. Így az vezéregyéniségek és parlamenti képviselet nélkül gyorsan a teljes érdektelenség posványába süllyedt. A halódást mutatta az is, hogy a párt sajtóorgánumának számító Magyarságnak a tartományi választások után leállt a kiadása, s azt csupán közvetlenül az 1929-es parlamenti választások előtt újították fel – nem sok eredménnyel. A képviselőházi választásokon ugyanis Mohácsyék mindössze 6 894 szavazatot szereztek,72 ami kiábrándító eredmény volt számukra. A megszerzett szavazatok nagy része a Csallóközre esett, ám még a Dunaszerdahelyi járásban is, ahol aránylag a legjobban szerepelt a párt, csak az összes szavazat 4,3%-át kapták, az Ógyallaiban 3,6%-ot, a Komáromiban pedig 3,5%-ot. A gömöri és a keleti járásokban viszont csak 1% körüli eredményt értek el, vagyis szinte láthatatlanok voltak. Ez az eredmény pedig a párt fokozatos elhálálásához vezetett.

Összegzés

Az 1929-től Csehszlovákiába is begyűrűző és a mélypontját 1932-ben elérő gazdasági válság és az azt kísérő szociális elégedetlenség a politikai élet erőviszonyait is átrajzolta. Mivel a válság legnagyobb súllyal épp a németek által lakott cseh határszélre nehezedett, a német választók elfordultak az aktivista pártoktól, amelyek 1935-ben történelmi vereséget szenvedtek a frissen létrehozott Szudétanémet Párttól. A harmincas évek kül- és belpolitikai viszonyai között, a saját vesztébe rohanó Csehszlovákiában a nemzetiségi megbékélésre már nem voltak olyan kedvezőek a körülmények, mint az előző évtizedben. Ez pedig az aktivizmus számára is sorsdöntőnek bizonyult.
Az MNP és Mohácsyék sikertelen kísérlete nem zárta le azokat a próbálkozásokat, amelyek aktivista útra kívánták volna terelni a szlovenszkói magyar politikát. 1929 és 1931 között ezek a próbálkozások leginkább Lelley Jenő és Zay Károly nevéhez fűződtek, ám nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk, s még a pártalapításig sem jutottak el. Így a magyar aktivizmust 1938-ig a csehszlovák szociáldemokrácián és a csehszlovák Agrárpárton belüli magyar szekciók jelentették, amelyek sokszor szervilizmusba hajló magatartásukkal sokat tettek azért, hogy a szlovenszkói magyar politika kontextusában az aktivizmus az elvtelen politikai megalkuvás szinonimájaként rögzüljön.
A jelen tanulmányban felvázoltak alapján azonban látnunk kell azt is, hogy az aktivizmus nem volt feltétlenül azonos a Csomor István és Schulcz Ignác által fémjelzett szervilizmussal. Hiszen létezett – bár rövid ideig és kevés eredménnyel – egy olyan magyar aktivizmus is, amely a szudétanémet pártok által kitaposott úton kívánt haladni, s olyan feltételek mellett kívánt együttműködni a kormányzattal, hogy eközben a szlovákiai magyar közösség érdekeit is minél hatékonyabban tudja szolgálni. Miközben tehát nem kívánta feladni az önrendelkezés elvét, a hosszú távú alkotmányjogi célkitűzések mellett elsősorban a magyarságon esett legfontosabb sérelmek megoldását várta a kormányzattal való kooperációtól. Az, hogy ez a fajta aktivizmus nem tudott gyökeret verni, számos okra volt visszavezethető. Ebben Prága és Budapest egyaránt merev magatartása éppúgy belejátszottak, mint a szlovákiai magyar társadalom sajátosságai, vagy egy az aktivizmusban érdekelt gazdasági háttércsoport hiánya. Szent-Ivány kísérletének a kudarca túlmutatott önmagán, hiszen hosszú időre elásta egy belső csehszlovák–magyar kiegyezés esélyét, s mint látjuk, ez a feladat még ma is meghaladja a szlovákiai pártpolitika szándékait és lehetőségeit.

---

Felhasznált irodalom

Angyal Béla 2002. Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938. Galánta–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Angyal Béla 2004. Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–1936. Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó
Beran, Josef Ladislav 2009. Odepřená integrace. Praha, Pulchra.
Broklová, Eva 1997. T. G. Masaryk a německý politický aktivismus (do roku 1926). In Gajan, Koloman (ed.): T. G. Masaryk a vztahy Čechu a Nemcu (1882-1937). Praha, Masarykova společnosť, 169–186. p.
Brügel, Johann Wolfgang 2006. Češi a Němci 1918–1938. Praha, Academia.
Gajan, Koloman (ed.) 1998. T.G. Masaryk a vztahy Čechů a Němců (1882–1937). Masarykova spoločnosť.
Harna, Josef–Šebek, Jaroslav 2002. Státní politika vuči německé menšine v období konsolidace politické moci v Československu v letech 1918-1920. Praha, Historicky ústav.
Kárník, Zdeněk 2003. České země v éře první republiky (1918–1938). Díl 1. Vznik, budování a zlatá léta republiky (1918–1929). Praha, Libri.
Krácik, Jörg 1999. Die Politik des deutschen Aktivismus in der Tschechoslowakei 1920-1938. Frankfurt am Main, Peter Lang Verlag.
Krivý, Vladimír: Výsledky volieb 1929 – 2010 za obce na Slovensku
Kučera, Jaroslav 1999. Koncepce národního státu Čechů a Slováků a jeho realita v životě první republiky. In Valenta, Jaroslav a kol. (ed.): Československo 1918–1938. Osudy demokracie ve střední Evrope. I. Praha, Historický ústav.
Kural, Václav 1993. Konflikt místo spoločenství. Češi a Němci v československém státě (1918-1938). Praha, Ústav mezinárodních vztahů.
Medvecký, Karol Anton 1931. Slovenský prevrat. IV. Trnava, Spolok sv. Vojtecha.
Popély Gyula 1990. A kisebbségi magyar pártpolitika megújulása a harmincas évek első felében. Regio – Kisebbségtudományi Szemle, 3. sz., 97–132. p.
Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918–1925). Pozsony, Kalligram.
Popper, Karl R. 1974. Das Elend des Historizismus. Die Einheit der Gesellschaftswissenschaften, Band 3. Tübingen, Mohr.
Seitz Viktor, a Magyar Nemzeti Párt losonci képviselőjének programbeszéde. Losoncz, Vígh Károly Könyvnyomdai Műintézete, 1920.
Šuchová, Xénia 2004a. Prílohy I – Obyvateľstvo. In Zenko, Milan–Bystrický, Valerián (ed.): Slovensko v Československu (1918–1939). Bratislava, Veda.
Šuchová, Xénia 2004b. Prílohy II – Politický systém. In Zemko, Milan–Bystrický, Valerián (ed.): Slovensko v Československu (1918–1939). Bratislava, Veda.
Szarka László 2006. Integráció és együttműködés a kisebbségpolitikában. Magyar aktivista kísérlet Csehszlovákiában. In: Bárdi Nándor–Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 23–39. p.
Turczel Lajos 1983. Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között. Bratislava, Madách.
Valenta, Jaroslav 1994. Legenda o „rebelech s nimiž se nevyjednává.” Moderní dějiny, 2.
Voľby na Slovensku. So zvláštnym zreteľom ku voľbám do národného zhromaždenia v r. 1925.

---

Attila Simon
Activist attempts in the politics of the Hungarians in Slovakia in the 1920s.

The author deals in this study with the (pro-government) activist attempts of Hungarians in Slovakia, characterizing the second half of the 1920s. These attempts, connected to the opposition politicians of grievance (Szent-Ivány, Jenő Lelley, Károly Mohácsy), prove that when interpreting the notion of activism we must be much more cautious than before, and these attempts also indicate that activism was as much structured as was the society producing it. Thus the Hungarian activism until 1938 constituted of the Hungarian sections of the Czechoslovak Social Democracy and the Czechoslovak Agrarian Party, and these, with their sometimes almost servile behaviour, had done a lot for the state and that activism, in the context of the policies of Hungarians in Slovakia, was fixed as a synonym of unprincipled political opportunism. At the same time, activism was not necessarily identical with servilism. There existed – although for a short time only and with poor results – such a Hungarian activism too, that wanted to proceed on the track beaten by the parties of the Sudeten Germans, and wished to cooperate with the government under conditions allowing to represent the interests of the Hungarian community in Slovakia in the most effective way. For the understanding of activism of the Hungarians in Slovakia, it is important that we do not examine it as an exclusively Hungarian, isolated phenomenon, but in regard to the context of the Czechoslovak policies as a whole, using as a benchmark first of all the policy of the Sudeten Germans.

 

 

---

Attila Simon 329.1/.6(=511.141)(437.6)”1925/1930”
Activist attempts in the politics of the Hungarians 323.15(=511.141)(437.6)”1925/1930”
in Slovakia in the 1920s. 94(437.6)”1925/1930”

Keywords: Slovakia. The activism of the politics of the Hungarians in Slovakia between 1925 and 1930. The activism of the Sudeten Germans. The history of the Hungarian activism development. The Hungarian National Party.