Egy hamvába holt kísérlet* – 1. (Relle Iván kétnyelvű színháza és a Nyugatmagyarországi Híradó Pozsonyban 1899–1902)

Pozsony különleges, ám a városnak a magyar történelemben, művelődéstörténetben játszott szerepe ellenére messze nem központi szerepet tölt be a magyar színjátszás történetében. S bár iskolafalai közt és főúri palotáiban már a 17–18. században sor került egy-egy magyar nyelvű iskolai színjátékra vagy műkedvelő előadásra, az első vándorszínész csapat – a Kilényi Dávid vezette Komáromi Magyar Színjátszó Társaság – csupán 1820-ban látogatott el Pozsonyba. A magyar színjátszás azonban, amely országos viszonylatban is csak születőben volt, még ezután sem bírt sokáig gyökeret verni a koronázóvárosban. Részben mert a magyar vándortársulatok – színvonalukat tekintve – messze nem vehették föl a versenyt a pozsonyiaktól karnyújtásnyira levő bécsi színházak s a városba le-leruccanó osztrák és német társulatok előadásaival, részben mert annak német többségű lakossága amúgy sem mutatott nagy érdeklődést a magyar játékszín iránt. Csupán a kiegyezés után, még inkább azonban a magyar kulturális s nemzetpolitikának a vidéki színészet megszervezésére és felemelésére tett erőfeszítései, valamint az ország zömmel nem magyar népességű területei (települései) nacionalizálásának, magyarosításának következtében az 1880-as évekre – s nem utolsósorban az új városi színház 1886. évi átadásának köszönhetően – Pozsonyban is kezdett tért hódítani a magyar színészet. Ami a magyar nemzetiségű és kultúrájú helyi polgárság és diákság megszaporodásával – azaz a magyar társulatok közönségének megnövekedésével – is összefüggésbe hozható; azzal, hogy a város magyarsága körében – a német és más nyelvű színielőadások mellett – a magyar színielőadások látogatása is a társadalmi élet fontos tartozékává kezdett válni. A város népessége azonban – bár az utolsó magyar, 1910. évi népszámlálás már a német lakosság stagnálását mutatta (Fogarassy 1993, 115 p.) – lényegében egészen 1918-ig német többségű maradt, majd az 1918/1919-es impériumváltás, illetve a berendezkedő új államhatalom nacionalizációs – (cseh)szlovákosító – törekvései következtében az addig lélekszámbeli kisebbségben levő szlovák elem került meghatározó szerepbe és számbeli többségbe (a főleg az országalapítással kezdődött folyamat elején beözönlő csehvel együtt). Összefoglalva: a pozsonyi magyar nyelvű színjátszás első száz évének története 1820–1920 között szüntelen, ám folyamatában meg-megszakadó létküzdelem a térnyerésért, helyének megleléséért, polgárjogainak megszerzéséért. Ha pedig az 1880–1930 közötti ötven évet vesszük, amikor annak megerősödése ténylegesen megindult, majd négy évtized múlva váratlanul, egyik napról a másikra elvesztette maga alól a talajt, és tulajdonképpen megszűnt a létjogosultsága, elmondható, hogy Pozsonyban – s erre ritkán akad példa másutt – fél évszázad alatt kétszer is nagyszabású nyelv- és kultúraváltásra került sor (előbb az abszolút többségű német nyelvtől és kultúrától kezdett magának egyre nagyobb tereket elhódítani a magyar, majd annak döntő, s a német részbeni visszaszorításával a város szlovák, s kis mértékben cseh nyelvi-kulturális jellege erősödött meg, sikeres példát szolgáltatva „a hely és múlt nacionalizálására”1).

Kétnyelvű színház – pró és kontra

A 19–20. század fordulójának éveit egy sajátságos kísérlet teszi egyedülállóvá a pozsonyi színjátszás történetében, amire a magyarországi játékszín addigi története sem igen kínál példát: a kétnyelvű színházé. S ez az, ami miatt – mint látni fogjuk – elmondható, hogy bár a helybeli magyar játékszín eseményei ritkán találkoztak szélesebb körű érdeklődéssel, most – még ha negatív kicsengésben is – az országos figyelem középpontjába kerültek. A „vegyes nyelvű” színház hátterében egyértelműen kimutatható nemzetiségi – nyelvi, kulturális – ellentétek húzódtak meg a város dominanciára törekvő magyar és addigi fölényét és érdekeit féltő német népessége között, megcáfolva mindenkori példás együttélésük legendáját, s rávilágítva a köztük levő, időről időre előtörő érdekellentétekre is.2 Tudvalevően a szóban forgó évek az erőteljes – és némely esetben erőszakos – magyarosítási törekvések, a magyar nemzeteszme és nyelv előtérbe helyezésének – s az önkéntes asszimiláció felgyorsulásának is – az időszakát jelentik, amihez a színház is felhasználható terepnek bizonyult.3 (Tartózkodnék azonban e helyt ezen időszak visszamenőleges, a dolgok azóta való alakulásának s az abból levonható tanulságok szerinti tautologikus-ideologikus értékelésétől, feltéve a kérdést, hogy az nem következhetett-e logikusan a magyar történelem, illetve az európai nemzetfejlődés addigi alakulásából,4 ám mindenképpen óvakodva attól, hogy a kérdést csak és kizárólag magyar viszonylatra vonatkoztatva, afféle magyar sajátosságként kezeljük, hiszen a nemzeteszme ilyetén – agresszív – térfoglalására Európában bőven találhatni példát előtte is, utána is, csaknem valamennyi jelenlegi európai nemzetnél.) A szóban forgó időben, a 19. század utolsó két évtizedében mindenesetre még országos jelenség, hogy a német többségű városok – Brassó, Eszék, Győr, Kassa, Pécs, Pozsony, Temesvár – színházépületeiben a német társulatok uralják a teljes évadot, s az „évadcserére” – amikor a magyar társulat vette át a teljes évadra a színházat – mindenütt a helyi feltételek és körülmények függvényében került sor; (Gajdó 1997, 414. p) Sopronban vagy Pozsonyban például csak 1905-ben (de volt – Eszéken, Brassóban, Nagyszebenben –, ahol erre kísérlet sem történt), ám például a Pozsonnyal megelőzően egy színikerületet alkotó Temesváron már 1901-ben, 1902-ben.
Míg a vizsgálódásunk tárgyához kapcsolódó időben Pozsony német lakosainak számaránya 1890-ben 59,9%, a magyaroké 19,9% volt, ez egy évtizeddel később, 1900-ban már csupán 50,4%-os német s 30,5%-os magyar lakossági arányszámot mutat. Megjegyzendő, hogy a német lakosság egy évtizedre eső jelentős, 9,5%-os csökkenésével szemben a magyar lakosság számaránya ugyanezen időszak alatt 10,6%-kal nőtt, mely számottevő magyar expanzió egyfelől csaknem teljes egészében a helybeli németség, másfelől vélhetően a 2,3%-ról 1,2%-ra csökkent „Egyéb” – külön nem nevesített – nemzetiségek rovására történt, miközben a város szlovák (16,6/16,3%) és cseh (1,3/1,6%) lakosságának változása elhanyagolhatónak mondható, s részben a Pozsonyba irányuló magyar betelepülésekkel magyarázható (a város összlakosságának száma 52 411-ről 65 867-ra, azaz 13 456-tal nőtt. (Szarka 2005, 405. p.) A népesség növekedése, az ország gazdasági erejének megizmosodása, lakói kulturális igényeinek megugrása az ország lendületes kapitalizálódásával, gazdasági potenciálja dinamikus növekedésével, polgársága erősödésével, népessége általános műveltségi szintjének emelkedésével is magyarázható, s persze és nem utolsósorban amaz egészséges lokálpatriotizmusnak az ösztönző hatásával, mely Pozsonyt mint „Nyugat-Magyarország metropolisát” képzelte el.5

Az alább vizsgált időszakot megelőzően már több mint egy évtizede Krecsányi Ignác tartott – Temesvárral közös színikerületben – három-négy hónapos tavaszi évadot Pozsonyban, s szerződése az 1899. év első hónapjaira is idekötötte őt. A vidéki viszonylatban színvonalas társulatokat szervező – később sokáig viszonyítási pontot jelentő – Krecsányi itteni működése idején, átgondolt műsorának köszönhetően 1889-től érzékelhetően megnőtt a pozsonyi magyarok színházlátogatói kedve, sőt a német polgárság is be-beült egy-egy vonzóbb előadásukra. Ugyanekkor ezekben az években erősödött fel a pozsonyiak ama törekvése, hogy a Városi Színházban a magyar társulat kapja meg a teljes téli évadot, ami azonban – a Bécs közelségét és támogatását élvező helyi németség érdekeivel és tiltakozásával találkozva – egyre szembetűnőbb, olykor kíméletlen dominanciaharcok terepévé tette itt a színházat. Közben ugyanis a temesváriak elhatározták a magyar színészet állandósítását (vagyis valamely magyar társulatnak a teljes, őszi–téli–tavaszi idényre való szerződtetését), ami egyúttal a pozsony–temesvári színikerület felbomlását is jelentette. Ebben a helyzetben, az ellenérdekelt erők ilyetén játéka közepette merült fel első pillantásra tetszetősnek is tűnhető kompromisszumos megoldásként a városi tanácsban egy „vegyes nyelvű” – azaz közös igazgatású, magyar és német társulato(ka)t üzemeltető – színház létrehozásának a gondolata, melyet a törvényhatósági bizottság is vonzónak talált, olyannyira, hogy megszavazása mellett még egy új, szintén e konstrukció szolgálatába állított nyári színkör építésére is határozat született a Ligetben. (Nagy O. 1904, 400–401. p.) A felvetés lényege az volt – mely ellen ma sem lehetne elvi kifogást emelni, csak épp a szóban forgó társadalmi közeg és történeti idő nem bizonyult megfelelőnek hozzá –, hogy a magyar és a német előadások a hét négy napján naponként váltják egymást, vasárnap pedig – a délutáni és az esti fellépések hetenkénti váltogatásával – egy-egy magyar és német előadásra kerül sor. A lépés magyar felfogás szerint elsősorban a helybeli németségnek kedvező kompromisszumos megoldást jelentett, mely mindenképpen késleltette – ha hosszabb távon meg nem is akadályozhatta – a magyar színészet pozsonyi állandósítását.

Ebben a helyzetben a városi tanács – 1899. január 6-i határidővel – két pályázatot is hirdetett az Országos Színészegyesület által kiadott Színészek Lapjában, melynek értelmében: 1. a stagionerendszer megtartásával direktor kerestetik az október 1-jétől január 31-ig terjedő pozsonyi színiidényre; 2. egy közös irányítású, magyar és német állandó társulatot működtető, s három évre szerződtetendő színigazgató pályázatát várják.6 Ehhez kapcsolódóan, annak ellensúlyozására, ha a pályázati döntés a stagionerendszer mellett szólna, a pozsonyi városi tanács 1898. december 14-én egy, a pozsonyi német színielőadások „tarthatásának” kilenc évre való biztosítását kérte a belügyminisztertől.7 A fent hivatkozott pályázati kiírás előzményei egyébként 1882-ig nyúlnak vissza, amikor dr. Pávai Vajna Gábor, a pozsonyi állami kórház országos tekintélyű főorvosa először vetette föl a pozsonyi magyar színészet állandósításának a városi tanács által akkor – és még sokáig – elutasított gondolatát (elbukott az ötlet 1884-ben, 1893-ban és 1894-ben is). Ilyen előzmények után, s válaszul a tanács színigazgatói pályázatának kiírására, dr. Kosutány Ignác az állandó pozsonyi magyar színház létesítését sürgető memorandumot intézett a város elöljáróihoz. Mire mind a városi tanácsban, mind a színügyi bizottságban és a város (német) lakói körében előléptek ez elképzelés ellenzői is, s „német részről durva támadások érték a gondolatot”.8 Szóba került a pozsonyi Városi Színház pályázata az ez időre színházi kérdésekben egyre nagyobb hatalommal bíró Országos Színészegyesület január 3-i budapesti ülésén is, melyen annak alelnöke, Ditrói Mór a maguk részéről is állásfoglalást sürgetett az ügyben. A vitában egyébként többen rámutattak e konstrukció adminisztratív, pénzügyi és művészeti kockázataira, melyekre szükségesnek látták felhívni Pozsony városának figyelmét, miként arra a képtelenségre is, hogy magyar színészek – ha kardalosok is – „német nyelven működjenek”.9

Hosszú ideig úgy látszott, hogy a felhívásra egyetlen pályázati anyag érkezik, méghozzá a kétnyelvű színház tárgyában, Relle Iváné, ami helyi viszonylatban végső soron a magyar érdekek sérülését jelentette. Az erős pozsonyi magyar színészet hívei, akik az adott helyzetben a stagionerendszerre szavaztak, az utolsó pillanatban elérték, hogy a pályázat lejárta előtt néhány órával, január 6-án Somogyi Károly pécsi színigazgató is beadja a jelentkezését az őszi–téli pozsonyi évadra.10 Mivel azonban a város új színügyi bizottságát, mely a beérkezett színigazgatói pályázatokat volt hivatva véleményezni, csupán a január 8-i városi közgyűlés választotta meg, azok egyelőre felbontatlanul maradtak.11 A január 8-án megválasztott új – Kumlik Tódor, Batka János, Korce János,12 dr. Bugél Ödön, Weinert Győző, Simonyi Iván, Hörnes Henrik, Duschinszky Frigyes, Seifert József és Marsó Gyula összetételű13 – színügyi bizottság viszont, helyi értékelésben, a német elem s érdek felülkerekedését demonstrálta (a korábbi bizottsági tagok közül meglepetésre kimaradt többek között dr. Kramolin Viktor, Neiszidler Károly és Palugyay József), ami egyúttal várható döntését is előrevetítette.14 Ugyanezen a napon a Toldy Kör rendes éves közgyűlése is összeült, melyen természetesen ugyancsak téma volt a város színészetének kérdése, kiemelve, hogy „a kétnyelvű színház iránti indítvány” lényegében a magyar színészet pozsonyi állandósítása ellen „meglepő kíméletlenséggel” fellépőknek kedvez, sőt az ez ügyben ugyancsak felszólaló Pávai Vajna doktor azon meggyőződésének is hangot adott, hogy „a kétnyelvű színház megadja a magyar színészetnek a halálos döfést”.15 Végül ugyanennek a napnak, január 8-ának az eseményei közé tartozott az is, hogy Perczel Dezső belügyminiszter elutasította a pozsonyi városi tanács felterjesztését a helyi német színielőadások kilencéves időtartamra való biztosítására, bár kilátásba helyezte, hogy „míg a viszonyok a magyar színészet állandósítására megszilárdulnak, átmenetileg évről évre meg fog újíttatni az engedély”.16
Közben a város hivatali és közéletének további színterein is folytatódott a színházért a küzdelem, hol arra téve javaslatot, hogy csak a prózai előadások – ún. „szavalódarabok” – adassanak elő mindkét nyelven, a zenés előadások (operák, operettek, daljátékok) csak magyar nyelvűek legyenek,17 hol pedig a Temesvárral való színi szövetség felújításának ügyét felvetve,18 s hatoldalas mellékletet szentelt a helyi magyar lap a kétnyelvű színházat megpályázó Relle Iván színházvezetői, műsorszervezői elképzeléseinek is, hozzáfűzve, hogy azok véghezvitelével „a magyar színügy csak hátrafelé menne”, s ennél „még a status quo fennmaradása is kedvezőbb a magyar színészet ügyének”.19 Ezzel szemben már rögtön a legelején reálisan látta a helyzetet a fővárosi lapok közül a Mikszáth Kálmán főszerkesztette Országos Hírlap, mely képtelenségnek nevezte Rellével kapcsolatban a germanizálás vádját, mi több, a megfelelő embernek látta őt arra, hogy vezetésével „egy előkelő színvonalon álló társulat” próbálja meg ellensúlyozni „az osztrák ripacsok” előadásait, mivel a helyzet az – így a lap –, hogy „Pozsony városa ezután is reflektál még német színielőadásokra”.20 S megemlítendő a kortárs szlovák színháztörténet-írás álláspontja is, miszerint „a pozsonyi német és magyar nézők igényeinek legeszményibb módon Relle Iván német–magyar társulata tett eleget”, ami „Pozsony két legnépesebb nemzetisége [sic! – T. L. megj.] szempontjából igazságos megosztást jelentett, mert Relle működése idején nem került sor ellentétekre a németek és a magyarok között a színiidény kettőjük közti felosztását illetően”. (Cesnaková-Michalcová 1981, 89. p.) (Megjegyzem, azt illetően valóban nem!)
Relle 1899. október 1-je és 1902. szeptember 30-a között természetesen készségesen elvállalta a színház és az „építendő arena” igazgatását, és kötelezte magát, hogy magyar s német nyelvű társulatával „egész éven át, felváltva, egyenlő arányban”, az általa jól ismert „pozsonyi műigényeknek megfelelő” előadásokat tartson. Pályázatához csatolta a bánatpénz, valamint a kaució befizetéséről szóló bizonylatot, a vagyoni helyzetét bizonyító igazolást, továbbá Evva Lajosnak, a Rákosi és Beöthy család érdekeltségébe tartozó budapesti Népszínház korábbi igazgatójának s az ugyanezen színházi klán által létesített Magyar Színház elnökének az ajánlását is (Relle, lásd alább, tudvalevően maga is ebből a körből érkezett). Pályázata további részében ezután részletesen taglalta a Pozsony városával kötendő szerződésével kapcsolatos felfogását, majd a vele s tervével szembeni kifogásokra válaszolva kifejtette, hogy már csak azért sem lehet az október s január közti időszakban teljes egészében magyar társulatot működtető „osztott rendszer” híve, mert „a pozsonyi nagy igényű közönség kívánságaihoz mért, nagy testülete” számára sem a szomszédos Sopronban, sem másutt nem tudna „a hátralevő hat hónap alatt megélhetést biztosítani”, így, mint „óvatos szakember”, ilyen „kalandos vállalkozásra” nem adhatja a fejét. Attól pedig egyáltalán nem tart, hogy „párhuzamos működés mellett” a német előadások látogatottabbak lesznek, mint a magyarok, mert biztos benne, hogy „jó darabokkal fenntartható” a pozsonyi magyar közönség érdeklődése, s abban is, hogy a magyar operett-előadásokra „a német közönség is bejön”.21

Közben Relle pályázata a hivatali eljárási rendnek megfelelően haladt a közgyűlési előterjesztés felé; előbb a színügyi bizottság hagyta jóvá, majd a pénzügyi szakbizottság, s végül a tanács is a pártolása mellett döntött. A színügyi bizottság, mely végül is azzal utasította el Somogyi pályázatát, hogy nem csatolta hozzá a vagyoni helyzetének igazolását, bizonyítékául, hogy adott esetben képes az előírt kauciót letenni, Relle pályázatát illetően lényegében csupán az igazgatónak a 28 fős zenekar létszámának csökkentését célzó javaslata ellen emelt kifogást. Mindemellett azt is javasolták, hogy a színház német nyelvű operett-előadásokat is tartson. A kétnyelvűség melletti legfontosabb érvük pedig, hogy „míg előbb csak 7 hónapig tartattak előadások”, Relle tíz hónapos évadot tartana a városban. A pénzügyi bizottság viszont, szembehelyezkedve a színügyi bizottsággal – s így vélekedett később a tanács is –, elsősorban takarékossági okok miatt, jóváhagyta, hogy Rellének ne legyen külön német operett-társulata, mert így jelentősen csökkennek a kiadásaik, mi több, négy társulatot – egy-egy magyar és egy-egy német prózai és operettegyüttest – fenntartani csak a színvonal kárára lehetne.22
A döntés végül is a városi közgyűlés január 23-i ülésén született meg, amikor is a képviselők 77 igenlő szavazattal – 45 nemleges ellenében – a kétnyelvű, magyar és német társulatokat is működtető színház intézménye mellett döntöttek. Ez azt jelentette, hogy 1899. október 1-jétől Relle Iván költözhetett be – egy magyar prózai és egy opera- s operett-, valamint egy német prózai társulattal – három évre a Városi Színházba. A Nyugatmagyarországi Híradó másnapi, január 24-i száma hosszan tárgyalta a döntést és körülményeit, nehezményezve, hogy a közgyűlésen a Toldy Kör memorandumával egyáltalán nem foglalkoztak, amikor pedig dr. Pávai Vajna Gábor ezt kifogásolni akarta, egyszerűen nem adtak neki szót, mire az fellebbezésben kérte a belügyminisztertől a közgyűlési határozat eljárási hiba miatti megsemmisítését. S ugyan a kétnyelvű színház ellenzői még ezek után is tettek néhány eredménytelen kísérletet a döntés megakadályozására, esetleg elhalasztására, az eredmény ismert: a közgyűlés döntő többsége Relle – s tervezete – mellé állt.23

Újságíróból színházigazgató

Relle Iván (1861–1914) a kiegyezés után felnőtt és teret kapott, becsvágyó fiatal értelmiség jellegzetes képviselője volt. Tanulmányait szülővárosában, Győrben és Budapesten végezte; előbb bölcseleti doktori titulust szerzett, majd – már Pozsonyt odahagyva – az államtudományi doktorátust is letette. 1878-ban, győri újságíróként, a Hazánknál kezdte tizenhét éves korában a pályáját, s innen került a fővárosba, ahol előbb a Pesti Napló, majd 1885-ben a Nemzet irodalmi ambíciókat dédelgető munkatársa lett (de aradi és szegedi lapokban is publikált; az aradi Alföldben például Fullánk álnév alatt is). S bár színműírással már odahaza, Győrben is próbálkozott (tizenhét évesen írt Árvalányhaját 1878-ban a helyi műkedvelők mutatták be), a fővárosban is kitárultak előtte a lehetőségek kapui; irodalmi tájékozottságát hamar megmutatva műfordítással is próbálkozott (Johannes van Deewall [azaz: August Kühne]: Egy férfiú, 1883), közkedveltek voltak a Fővárosi Lapokba írt báli tudósításai, mi több, a Népszínház egy népszínművét (Fityfiritty – Lányi Géza zenéjével, 1890)24 és egy drámai költeményét (Március tizenötödike, 1892) is bemutatta. De ezt megelőzően is a színház vonzásában élt, hiszen már 1885-ben, párhuzamosan azzal, hogy felvették a Nemzethez, a főváros egyik legpatinásabb színházának, az Evva Lajos vezette Népszínháznak is ellenőre, később titkára lett.

Egyre otthonosabban mozgott tehát a vezető színházi körökben, sőt idővel a nagy tekintélyű és nagy hatalmú Rákosi Szidi és családja25 bizalmi embere lett. Így történt, hogy amikor az ugyancsak a Rákosi–Beöthy család s Evva érdekeltségébe tartozó, az „eleven énekes vígjátékokra, játszi operettekre és a szenzációs modern drámákra [értsd: a kortárs német drámákra – T. L. megj.]” (Gajdó 2001, 174. p.) szakosodó, az erzsébetvárosi és józsefvárosi kispolgárság igényeit is megcélzó Magyar Színház a fővárosban 1897. október 16-án az Izabella téren (a mai Hevesi Sándor téren) felépült és megnyílt, annak első igazgatójául – „az első időszak megharcolására” (Rajnai 1985, 135. p.) – Relle Ivánt kérték fel. S bár igyekezett becsülettel ellátni a színházszervezéssel, társulatépítéssel és műsortervezéssel, valamint az induló intézménynek a fővárosi színházak közé való beillesztésével kapcsolatos feladatait, viszonylag szűk mozgástere maradt, hiszen végső soron a színház kettős struktúra szerint szerveződő tulajdonosainak az elképzeléseit kellett (volna) megvalósítania, melynek egyik elemét – művészi vonalon – a Rákosi család jelentette, a másik oldalon pedig – anyagi érdekeikkel – a színház részvényesei álltak. S azon túl, hogy ilyképpen többszörösen is nehéz helyzetbe került, mindezt csak tetézte, hogy az adott színházkonstrukció elhibázott, a gyakorlatban nem igazolt elemeiből fakadó következmények is őt sújtották, (Gajdó 2001, 177., 179. p.) Rellének szinte semmi nem sikerült, s „az első év a Magyar Színház egyik legsikertelenebb korszaka” lett: anyagi szempontból a színház veszteséges évadot zárt; műsora az esetek többségében nem igazolta magát, ráadásul – egy-két kivételtől eltekintve – a magyar szerzőket sem sikerült megnyernie s „a műintézet játékrendjét eredeti darabokkal kiegészítenie”; előadásai jobbára sikertelenek-érdektelenek vagy éppen egyenetlenek maradtak; színészei közül csak kevesen érték el a fővárosi színvonalat stb. (Rajnai 1985, 140–143. p.) S jóllehet Relle szerződése tizenegy évre szólt, már az első, színházindító évada végén kiállt a rúdja; többszörösen is összerúgta a port a részvénytársaság vezetőivel, akik – bár szakmai-színházi tapasztalataik nem voltak – a művészeti kérdésekbe is bele kívántak szólni (különösen Hegedűs Béla országgyűlési képviselő, a részvénytársaság elnöke, akit a tulajdonosok egy része a színház élén is szívesen látott volna), Relle azonban „nem akart lemondani az önálló intézkedés jogáról”.26 Hegedűs és Relle konfliktusában Evváék a színigazgató mellé álltak, s bár az 1898. június 11-i igazgatósági gyűlés formálisan Evva Lajost bízta meg a színház „adminisztratív és művészeti fővezetésével”, aki „adminisztratív igazgatóként” meghagyta helyén pártfogoltját, s több fővárosi lap (Budapesti Hírlap, Pesti Hírlap, Budapesti Napló – 1898. június 15.) által is közölt, neki címzett nyílt levelében állt ki mellette: „…a Magyar Színház részvénytársasági igazgató tanácsának hónap 11-én hozott határozata […] nem érinti az ön jogait és kötelességeit, s az ön működési körét sem a művészeti vezetés, sem az adminisztráció terén nem korlátozza s ön ezután is, mint eddig, tényleges igazgatója marad a Magyar Színháznak.” (Rajnai 1985, 141. p.) A két fél közti ellentétek azonban továbbra sem simultak el, s az indulatok sem csitultak, így a július 4-i közgyűlésen újra elnökké választott Evva kénytelen volt engedni a részvényeseknek, akik „nem voltak megelégedve az eddigi regime-mel”,27 s miután Relle a színházvezetéstől formálisan visszalépett, az igazgatói székben Beöthy Lászlóval cserélte fel őt.28
Ilyen körülmények között szerzett tudomást Relle a pozsonyi színház pályázatáról, melynek élére a városvezetők egy, két magyar és egy német nyelvű társulatot működtető igazgatót kerestek. (Abból, hogy – mint láttuk – pályázati kérelméhez Evva Lajos ajánlását is csatolta, továbbá hogy a nevezett színházi mogul Pozsonyban is többször felkereste, s magyar nyelvű társulata színészeit – és jórészt későbbi vendégszereplőit is – a Népszínház és a Magyar Színház adta, arra lehet következtetni, hogy a Rákosi–Beöthy–Evva klán továbbra sem engedte el a kezét, s – mintegy kárpótlásként – ebben a vállalkozásában [is] erősen pártolta.) Valószínű azonban, hogy az ekkor már jó ideje a legfényesebb színházi körökhöz tartozó s a színház csillogásától elkápráztatott Relle, aki feltehetően tele jó szándékkal vágott bele az elképzelés megvalósításába, nem mérte fel kellőképpen annak kockázatait, s nem számolt a nemzetiségi szempontból kényes terület veszélyeivel sem.

A Relle-évad közvetlen előzményei

Ám amíg Relle ténylegesen elkezdhette pozsonyi évadait, s amíg lekötötték a színházszervezés és -felszerelés, valamint a társulatépítés és műsortervezés gondjai és teendői, közbeesett még Krecsányi Ignác február 1-je és április 30-a közti, korábban lekötött utolsó pozsonyi évada, aki január 31-én „nagy, fegyelmezett személyzettel és változatos műsorral” meg is érkezett a városba (A magyar színészet Pozsonyban. NYMH, 1899. január 24., 3. p.), ahol a régi ismerősöknek kijáró várakozással s egyben azzal a kíváncsi szorongással fogadták őket, hogy mit, milyen alakításokat és előadásokat hoz majd az utánuk következő évaddal beköszöntő ismeretlen színházi jövő. Krecsányiék február 1-jén, Berczik Árpád vígjátékának, a Himfy dalainak esti előadásával kezdtek a Városi Színházban, vidéki viszonylatban valóban kiváló szereposztásban,29 búcsúfellépésüket pedig május 8-án tartották pozsonyi Erkel Ferenc Hunyady Lászlójával, megmutatva, hogy „Pozsonyban több mint három hónapon át egyfolytában is virágozhatik a magyar színészet” (Krecsányiék búcsúja. NYMH, 1899. május 7., 1. p.).
Persze, a Krecsányi-féle évad eseményeinek ismertetése mellett a Relle-évad előkészületei is állandó szóbeszéd tárgyát képezték a városban. Ezek közt, mintegy melléktémaként, de a közérdeklődésnek nem kevésbé a középpontjában az új nyári színkör, az aréna kérdése állt. Relle ugyanis kikötötte, hogy a város 1900. április 1-jéig olyan új, fedett nyári színkört építtet neki, mely telt ház esetén, előadásonként 800 forint bruttó bevételt hoz(hat) a számára. Ami viszont ezzel elindult, az külön tanulmány – sőt regény! – tárgya is lehetne, olyan sok szálon futó, szövevényes, a drámai helyzetek és váratlan fordulatok sorát felvonultató történet, melynek részletes bemutatására természetesen nem vállalkozhatok, mégsem kerülhetem meg, hogy legalább a főbb csomópontjait ne érintsem. A helyi társasági és közélet különböző fórumainak, a döntéshozó szerveknek és a sajtónak egyik állandó témája e tekintetben – legalábbis kezdetben – az aréna megfelelő helyének kiválasztása volt. Az egyik idevágó javaslat a Duna jobb partján elterülő liget valamelyik pontja (itt állt a régi, még 1842-ben emelt aréna is), amit aztán a város helyszínként szóba jöhető különböző egyéb részei, parcellái váltogattak (Dr. Nagy Olivér: A nyári színkör. NYMH, 1899. február 2., 1–2. p.). További gondot jelentett, hogy a tervek szerint az építkezés igen nagy költségekkel járt, illetve az, hogy ezek valóságos összegét egy-egy terv esetében sem lehetett látni előre, csak folyamatos növekedésükre lehetett számítani. A február 6-i városi közgyűlés végül a liget mellett döntött, miként arról is, hogy tovább tájékozódnak Rellénél, aki már 40 000 forintos költséggel is megépíthetőnek tartott egy elmozdítható – jó idő esetén szétnyitható, rossz idő esetén összehúzható – tetejű színkört. A Relle által előre jelzett 40 000 forintos költség azonban március derekára már 100 000 – a villany, illetve a gáz bevezetésével 200 000 – forint körül járt. A színügyi bizottság ekkor már azt fontolgatta, hogy megkérdik Rellét, nem érné-e be az eredetileg tervezettnél kisebb színkörrel, esetleg nem egyezne-e bele, hogy annak csak a karzata legyen fedett, a földszint és a színpad nyitott maradna, illetve nem érné-e be a jelenlegi színkör kisebb átalakításával, hogy kedvező időjárás esetén továbbra is alkalmas lehessen színielőadásokra (A színkör kérdése. NYMH, 1899. március 24., 2. p.). A másnapi Nyugatmagyarországi Híradó viszont már egyenesen „csiklandósnak” nevezte a történetet, mondván, hogy Pozsony városa „előbb jól megkötötte, béklyókba verte a saját kezét, aztán most a direktor belátására utal, hogy ne döntse nyomorúságba ezt a szegény várost” (Az arénakérdés. NYMH, 1899. március 25., 3. p.). Szeptember 8-án az idézett lap arról adott hírt, hogy a tanács, újabb döntés alapján, 80 000 forintot irányzott elő az aréna építésére, s most azok jelentkezését várják, akik képesek e keretösszegen belül maradni (Az új városi színkör építése. NYMH, 1899. szeptember 8., 2. p.).

Relle egyéb jelek szerint is gőzerővel készült az évadra. Viszonylag nagy visszhangot keltett például azzal, hogy leendő díszlet-, kellék- és jelmeztárához megvásárolta Esterházy Miklós József gróf 1888-ban megnyitott, s 1897-es haláláig működtetett tatai várszínházának a felszerelését. A Nyugatmagyarországi Híradó elégedett volt a szerencsés vétellel, mellyel „Relle olyan fényt és pompát hoz a pozsonyi színpadra, aminővel vidéki város nemigen dicsekedhetik” (Relle Iván színházi felszerelései. NYMH, 1899. április 2., 5. p.).

Mindeközben a városi szubvenciókon kívül állami támogatás(oka)t is szeretett volna, s színtársulata szervezése és „operai előadások tarthatása” céljából még áprilisban államsegélyért folyamodott Széll Kálmán belügyminiszterhez. A miniszterelnöki mellett a belügyminiszteri posztot is betöltő Széll a 36494/99. eln. sz. leiratában ugyan kifejti, hogy mivel Relle magyar–német színházat szervez, a magyar nyelvű társulatoknak szánt forrásra tehát jog szerint nem tarthat igényt, mivel azonban a színház magyar társulata a némettől teljesen elkülönülten fog működni, 3000 forint egyszeri támogatásban részesíti. A Nyugatmagyarországi Híradó kommentátora szerint ez állami segély fejében a pozsonyi közönség már az operaelőadásokat is elvárhatja Rellétől, miként azt is, hogy magyar társulatának tagjai ne szerepelhessenek a színház német nyelvű előadásaiban (Relle Iván állami szubvenciója. NYMH, 1899. április 16., 3. p.).

Rosszabbul érintette a pozsonyi színidirektort az Országos Színészegyesület fegyelmi eljárása, mivel olyan kezdőkkel is szerződést kötött, akik nem tagjai az egyesületnek, márpedig előírás szerint a színészegyesületi tagság minden szerződésszerűen foglalkoztatott komédiás számára kötelező (A pozsonyi igazgató fegyelmi ügye. NYMH, 1899. szeptember 8., 3. p.). Megjegyzendő, hogy a magyar színészet érdekeinek érvényesítésére létrehozott, s a századforduló tájára színházi ügyekben egyre nagyobb befolyással bíró Országos Színészegyesület és Relle között kezdettől – amióta az igazgató elvállalta a pozsonyi színház irányítását – ellenséges viszony állt fenn.30 Relle a Magyarország szeptember 7-i számának személyével kapcsolatos, hivatkozott közleményére 1899. szeptember 10-én a Nyugatmagyarországi Híradóban válaszolt a Színészegyesület vezetőinek – név szerint is megemlítve Hegedűs Bélát – a személye ellehetetlenítésére irányuló igyekezetével kapcsolatban, mely „hatalmi túlkapások ellen” a leghatározottabban tiltakozik. Egyébiránt, mondja, senkinek „semmi köze ahhoz, kivel milyen szerződést köt”, annál inkább sem, mivel „az Egyesület szerződési mintáját a belügyminiszter nem tette kötelezővé” (Relle Iván: Az én fegyelmi ügyem. NYMH, 1899. szeptember 10., 1–2. p.).

Mindenesetre szeptember végére benépesült a pozsonyi Városi Színház s a város színészekkel, színházi alkalmazottakkal – Relle Iván 169 tagú személyzetével elfoglalta új s legalább három évre állandónak gondolt állomáshelyét. Minden készen állt a szeptember 30-i, szombat esti színház- és évadnyitóra (a világítástechnikát Drezdából és a budapesti Ganz-gyárból hozták), mely alkalomból a magyar együttes Madách Imre klasszikus darabját, Az ember tragédiáját mutatta be ünnepélyes keretek között. Az eseményt a Nyugatmagyarországi Híradó is kiemelten kezelte, s szeptember 30-i, szombati számának címoldalán a lap tudós főszerkesztője, dr. Vutkovich Sándor Madách életének rajzával és a Tragédia jelentőségének ismertetésével igyekezett ráhangolni a pozsonyiakat a másnapi bemutatóra (Dr. Vutkovich Sándor: Az ember tragédiájáról. NYMH, 1899. szeptember 30., 1. p.), beljebb pedig a lap névtelen cikkírója arra figyelmezteti Rellét, hogy „a pozsonyi közönség ízlése semmiben sem marad el a fővárosiétól”, „zenei tekintetben pedig egyenesen el van kényeztetve”, tehát joggal vár el színvonalas előadásokat. Ami pedig azt illeti, az új színházi trupp biztos lehet abban, hogy a lap kritikusait mindig „a pártatlan igazság fogja vezérelni”, s kritikájuk bár „Nem lesz dorong”, de „cukorkaszörpbe se” fogják mártani a tollunkat” (A színházi szezon kezdete. NYMH, uo., 1–2. p.).

Mielőtt azonban az ünnepi előadás elkezdődött volna, Beregi Oszkár, a budapesti Nemzeti Színház jelentős pálya előtt álló tehetsége jelent meg díszmagyarban a színpadon, s elszavalta a színházigazgató Fészekrakás című, verstanilag helyenként megbicsakló, helyenként azonban gördülékenyen folyó, megilletődöttséget s pátoszt keverő versezetét. Az alkalmi poétává avanzsált színházigazgatótól ezt követően Madách valóban költői szárnyalású szavai s filozófiai mélységű gondolatai vették át a szót. Az előadásról a lap állandó munkatársa, felelős szerkesztője, dr. Nagy Olivér írt a Nyugatmagyarországi Híradó október 1-jei számában értékelést, melyben előbb tényként könyvelte el a magyar színészet történetében példa nélküli kétnyelvű színház elindulását, majd, rátérve az előző esti előadásra, elismerte ugyan az igazgató-rendező Relle szándékának tisztességét és vállalásuk nagyságát, megjegyezte, hogy a „színpadi jelenetezés”, a kifogástalan összjáték terén van még tennivalójuk.31 Az Esterházy Miklós gróf tatai jelmezeiben és díszletei közt játszott darabban Hettyey Aranka „önálló, sok tekintetben eredeti alakítást” nyújtott, s Éva szerepében mindenekelőtt „az »örök asszonyt« juttatta érvényre”. Ádám szerepében természetesen Beregi Oszkár lépett fel, alakítását azonban korántsem lehetett késznek, kiérleltnek nevezni, s lehetett látni, hogy „ő maga is küzd magával, szinte nem tudja, miként domborítsa ki szerepét”. A legérdekesebb s legjellemzőbb azonban, amit a színikritikus Polgár Károly Luciferéről írt, melyet teljességgel elhibázottnak tartott, mert – amint szavaiból kitetszett – a színész Polgár nem annyira Lucifer gonoszságának, ördögi voltának a kidomborítására, hanem inkább a tagolt, értelmező szövegmondásra helyezte a hangsúlyt, amit gyakran groteszk-ironikus elemekkel tűzdelt meg. Érdekesség egyébként, hogy még a kérdéses évadban, s ugyanebben a szereposztásban további két alkalommal ismételte meg Relle a Tragédiát (október 2. és 25.), majd pozsonyi működésének következő esztendei alatt 1900. november 1-jén is tartott egy Tragédia-bemutatót Thury Elemérrel (Ádám), Cserny Bertával (Éva), valamint ismételten Polgár Károllyal (Lucifer), s a következő évi mindenszentek napján is Madách szellemét idézte meg, ezúttal Könyves Jenővel (Ádám), Jeszenszkyné Csáder Irmával (Éva) és Somlár Zsigmonddal (Lucifer).32

Relle társulata és műsora

Relle Ivánnak – aki a Városi Színházat a városi közgyűlés 1899. január 23-i határozatával három évre bérbe vehette magyar és német színtársulata(i) számára – több neves színészt is sikerült megnyernie magának. Megjegyzendő azonban, hogy mind az egy-egy évadra szerződtetett, mind az egy-két-három előadásra Pozsonyba utaztatott vendégfellépői többnyire – s nem csak az első évadban – a Magyar Színházból vagy a Népszínházból jöttek, tehát abból a két színházból, melyekkel neki magának is közvetlen kapcsolata volt, még ha előfordultak más szerződtetései is (a Nemzeti Színházból – mint például rögtön az elején, de később is többször, Beregi Oszkár esetében, az Operából stb.). Magával hozta például Relle Budapestről a Magyar Színház épp csak feltűnt üdvöskéjét, a Sidney Jones – Owen Hall operettjében, a Gésákban Molly szerepével kiugró, s a két világháború közti időszak magyar színészetének fényességévé lett Fedák Sárit, aki úgymond – a pozsonyi magyar sajtó s a pozsonyiak vélekedése szerint – városukban vált érett színésznővé. Érdemes itt beleolvasni – a pozsonyi társulattal kapcsolatban – az első sikerén épp csak túljutott díva, az Ady Endre által is „…a nagy mindennek / Remekbe termett kicsi mása”-ként aposztrofált Fedák Sári visszaemlékezésébe: „Vizsgám után Relle Iván pozsonyi társulatához szerződtem. Nem akármilyen együttes volt ám a pozsonyi társulat! A drámai hősnő Hettyei Aranka, a drámai hős pedig Beregi Oszkár volt. Dalnoki Viktorra bízták a fő-fő énekes szerepkörét, Sarkadi Aladár pedig a komikust játszotta. Mennyi jó szerep várt itt! A Baba, Mimóza,33 Szép Heléna, Mikádó, Lili, Toledad, Kadet kisasszony. Káprázatos ruháim voltak. A legdrágább színházi varrónő, Boda Klotild varrta őket Pesten.”34

A színésznő elsőként Victor Roger Bibliás asszonyának címszerepében mutatkozott be a pozsonyi közönség előtt. A Nyugatmagyarországi Híradó 1899. október 10-i számában ifj. Vutkovich Sándor írt az ifjú primadonnáról, kiemelve, hogy bár „nem nagy terjedelmű s egy kissé fátyolozott hangja még ugyan reászorul az iskolázásra, de annál többet ígér játéka, amely határozottan diszkrét. Sugár alakja, pikánsul érdekes arca praedestinálják őt szerepkörére”, melyhez „tánca is graciózus”, s csupán a „gondos énektanulásra” kell még nagyobb gondot fordítania.35 És Fedák nem keltett csalódást, az általa említetteken kívül is további szerepek sorát játszotta el hét pozsonyi hónapja alatt (pl. Javotte [Louis Verney: Fanchon asszony leánya]; Miss Lucy [Guthi Soma – Rákosi Viktor: Napoleon öcsém]; Anikó [Verő György: 1848. Hadak útja]; De Chateaux Renard vicomte [Bokor József: A kis alamuszi]; Ganymedes [Franz von Suppé: A szép Galathea] stb. A lap március 30-i száma arról tudósított, hogy Fedák Zsazsa az új évadtól a budapesti Népszínházhoz szerződött. Április 21-én még ő játszotta Offenbach Helénáját – melyben „toilettjei a szabóiparnak valódi remekei voltak. Játéka diszkréten pikáns” –, s jövendőbeli direktora, Porzsolt Kálmán, a Népszínház igazgatója, illetve egykori tanára, Rákosi Szidi, akik szintén részt vettek az előadáson, örömmel láthatták, hogy – írja a helyi lap kritikusa – „a bátortalan kezdőből kész színésznő vált…” ([–nd–]: Szép Heléna. NYMH, 1900. április 22., 3. p.). Az idény utolsó előadása pedig, mellyel Fedák Sári is búcsúzott a pozsonyi színpadtól, talán nem is lehetett volna más, mint a primadonna színészi kiugrását hozó Gésák volt. A helyi lap színikritikusa május 1-jén, primadonnájuk búcsúfellépte után újfent dagadó kebellel nyugtázta: „Fedák kezdő volt, midőn idejött, s ma már teljesen ura a színpadnak”, mert „városunk hagyományos műízlése nevelte”, s a közönség is hosszas ünneplésben részesítette: „Zsazsa… Zsazsa… Zsazsa… töltötte be a levegőt.”

Fedák Sárin kívül, említettem, más hírességek is megjárták – némelyikük többször is – Pozsonyt Relle itteni esztendei alatt, mindenekelőtt a primadonna által említettek, de mellettük még számosan mások. Már az induló társulatban is ott volt – mint említettem – a huszonnégy éves Beregi Oszkár, aki nemzeti színházi tagsága megtartása mellett szerződött az 1899/1900-as évadban Relléhez, ahol Az ember tragédiájának Ádámja mellett többek között Shakespeare Julius Caesarjában (Marcus Antonius) és Hamletjében (Hamlet), továbbá Sardou Fedórájában (Loris Ipanoff gróf), Verő György 1848 (Hadak útja) című „látványos színművében” (Petőfi Sándor, illetve György), Rákosi Jenő Endre és Johannájában (Endre herceg), Berczik Árpád Az igmándi kispap című népszínművében (Ferenc), Obernyik Károly Brankovics Györgyében (Gerő). Továbbá Fedák felsorolása sem feledkezett meg a Nemzeti Színház későbbi örökös tagjáról, a Színművészeti Akadémia drámai tanszékének elismert tanáráról, Hettyey Arankáról, de Hegyi Aranka, a fővárosi színpadok, majd a Népszínház kiemelkedő képességű, méltán ünnepelt primadonnája – akinek A cigánybáró Szaffijában nyújtott alakításáért ifj. Johann Strauss is a tisztelői közé tartozott – szintén több szerepet vállalt Rellénél. De játszott itt a századforduló, valamint a 20. század első fele előkelő vidéki társulatai által szívesen szerződtetett Sarkadi Aladár, a pályakezdő Somlár Zsigmond és Somlay Artúr, az énekes és prózai színészként, valamint rendezőként egyaránt megbecsült dr. Dalnoki Viktor, a sokrétűen tehetséges Follinusné Csigaházy Etel, a debreceni és pozsonyi reményteljes indulása után színészként, rendezőként és színiiskolai tanárként is bizonyított Izsó Miklós, a pozsonyi kezdeteit követően a vidéki színészet élvonalába emelkedett, ám csakhamar fiatalon elhunyt Mészáros Alajos, a sokoldalú tehetség: Pesti Kálmán, továbbá a pozsonyi magyar színészet nagyjából ez időtől mind jelentősebb, színészként és rendezőként s később színházigazgatóként is fontos szerepeket betöltő alakja, Polgár Károly, a maga idejében népszerű komikus: Gömöri Jenő, a drámai hősnőként később is sokfelé szívesen foglalkoztatott Gazdy Aranka, az opera- és operettszerepekben egyként jeleskedő Réthy Laura, a Magyar Színház primadonnája, Komáromi Mariska, továbbá Thury Elemér és felesége, T. Csige Böske, vagy Menszáros Margit és Tihanyi Miklós is.
Az egy-két szerepre, három-négy estére Pozsonyba utazó vendégfellépők a magyar színházi élet s a fővárosi színpadok akkori jelesei közül kerültek ki, mint például az Európa csaknem valamennyi jelentős színpadát megjárt, Pozsonyból elszármazott Spányi Irma (1900 márciusában, aki épp a párizsi Nouveau Théatrê-ből „ugrott haza” Georges Bizet Carmenjának címszerepére), továbbá Vízváry Gyula (1900 áprilisában), Újházi Ede és Márkus Emília (1900 júliusában), a magyar és az európai színpadok üdvöskéje, Pálmay Ilka (1901 áprilisában – Bécsből ugrott át Pozsonyba, hogy a Nebántsvirágban a város szegényei javára elénekelje Mamselle Nitouche szerepét), Beregi Oszkár (ezúttal vendégszereplőként, 1901 decemberében).

Felléptette Relle az idős írófejedelem, Jókai Mór fiatal feleségét, Nagy Bellát is (Ady Endre is hírt adott róla a Nagyváradi Napló 1901. október 20-i számában).36 Relle még Rákosi Szidi környezetéből – annak színiiskolájából – ismerte Grósz Bellát, aki 1898. június 8-án az általa igazgatott Magyar Színházban tette le színivizsgáját Elektra szerepében.37 A dolog azonban Pozsonyban köztudomásúlag balul sült el. Relle és városi színházi működése ekkorra már alaposan kivívta magának a pozsonyi magyar közönség és sajtó ellenszenvét, melyből kifolyólag – s nem kis részt az Országos Színészegyesület meg a fővárosi lapok támadásainak következtében – botrány botrányra halmozódott körülötte. Így Jókainé vendégszerepeltetése a pozsonyi magyar közönség és sajtó kiengesztelése végett is jól jött volna neki, s egészen az utolsó pillanatig úgy látszott, minden rendben is van körülötte. Az írófeleség színésznő meghívásáról először a Nyugatmagyarországi Híradó 1901. szeptember 16-i száma adott hírt, azzal, hogy „a meghívást az ifjú művészasszony el is fogadta”, s a tervek szerint három darabban, egykori sikeres szerepeiben – ifj. Alexander Dumas vígjátékában A bagdadi hercegnőben, Jókai Dalmájában, valamint Richard Voss társadalmi színművében, az Éva grófnőben – tervezi fellépését a Városi Színház színpadán (Jókai Mórné a pozsonyi színpadon. I. m., 2. p.). Október 23-án már a színésznő pozsonyi fellépéseinek az időpontját is közölte a lap (november 4., 6., 7., s kilátásba helyezett még egy darabot is, Sudermann Otthonát, melynek Magdája ugyancsak Nagy Bella egyik korábbi sikere volt), hozzátéve, hogy Jókai nem kíséri el feleségét ifjúkora (egyik) városába, jóllehet örömmel egyezett bele, hogy az „ismét a színpadra lépjen, de neje kívánja így, ki teljesen önállóan kívánja bemutatni tehetségét” (Jókai Mórné a pozsonyi színpadon. Uo.). Jókainéval a fővárosi színházi világban járatos Márkus József író utazott Pozsonyba, akivel megelőzően Jókai levélben közölte, hogy „…neje az ő lelkének benső kívánságára kezdi meg vendégszereplési körútját, mert nejének a színpad egy egész tündérvilág volt; ezt áldozta fel neki, midőn két évvel ezelőtt nejévé lett…” (Jókainé a színpadon. NYMH, 1901. október 31., 2. p.) A szóban forgó lap november 5-én viszont már azt adta olvasói tudtára, hogy a nemzet klasszikusának felesége két nappal korábban, vasárnap délután, a budapesti vonattal megérkezett a koronázóvárosba, ahol a pályaudvaron Relle fogadta egy hatalmas virágcsokorral, majd elkísérte vendégeit a Palugyay szállói szálláshelyükre. A lap november 6-án száma pedig rövid hírt közölt az Éva grófnő előző esti előadásáról, mindössze annyit említve, hogy Jókainét a közönség gyakran s lelkesen megtapsolta, többször kihívta a lámpák elé, majd az est végén lelkes tapsviharral, virágkosarakkal s koszorúkkal köszöntötték. S bár a következő napi, november 7-i lapszám még – annak rendje-módja szerint – beharangozta Nagy Bella Dalmáját az esti előadásban, másnap, november 8-án azonban már arról adott – közleményének címével is – hírt, hogy: Jókainé további vendégszereplése abban maradt. Ebből megtudhattuk, hogy az 5-i előadáson Nagy Bellát „a közönség egy része” „barátságtalan fogadtatásban” részesítette, s megpróbálta megzavarni az előadást. Ennek ellenére a színésznő még a Dalma előadásának délelőttjén is úgy nyilatkozott, hogy a kellemetlenségért kárpótolta a publikum zömének rajongása, bár tudomása van róla, hogy újabb tüntetés készül ellene. Az esetet az azt addig meglehetős távolságtartással kezelő Nyugatmagyarországi Híradó is elítélte, Jókai pedig – értesülve az aznap esti újabb, felesége elleni tüntetés tervéről – a délután folyamán a következő szűkszavú, visszafogott hangú táviratot küldte a pozsonyi színigazgatónak:

„Relle Iván színigazgató úrnak,
Pozsonyba.
Pozsonyból hazatért barátaimtól értesülve az ottani ellenséges érzületről nőm ellenében, nem engedhetem meg nőmnek, hogy a pozsonyi színpadon többé fellépjen. Ezt kérem a közönséggel tudatni.
Híve
Jókai Mór.”

Az esti vonattal pedig maga is megérkezett Pozsonyba, hogy feleségét másnap „viszszakísérje a fővárosba” (uo.). S a házasságkötésük óta nemtelen támadások meg egyéb, Jókai (korábbi) családján és rokonságán belüli viták kereszttüzében álló, s a rövid néhány nap alatt másodszor is megszégyenített Jókai házaspár38 másnap délután vonatra szállt, és visszautazott Budapestre. Felmerül a kérdés, melyre a pozsonyi magyar lap nem ad választ, hogy kik s milyen indíttatásból próbálták botrányba fullasztani Jókainé Nagy Bella pozsonyi felléptét, s kik voltak azok, akik a másnapi, ugyancsak ellene tervezett tüntetésre készültek? Bár, legalábbis az első kérdést nézve, eléggé árulkodó lehet a Nyugatmagyarországi Híradó első, 1901. november 8-i kommentárjának egyik mondata, mely szerint egy ilyen ízléstelen botránykeltéshez nem elegendő, hogy „valakinek talán nem valami magas színvonalon álló játéka miatt ily erős módon tüntessenek ellene” (Jókainé további vendégszereplése abban maradt. I. m., 1. p.). Ami így akaratlanul is alaptalanná teszi a gyanút, hogy az ominózus eset Jókainéval talán nem is elsődlegesen a pozsonyi magyarság Rellével szembeni egyre nyíltabb ellenszenvének – újabb, s valóban ízetlen – megnyilvánulása, hanem csupán a színésznőről mondott ítélet volt némelyek részéről. (Grósz/Nagy Bella kétségtelen színészi képességeit, tehetségét viszont, ezzel szemben, több kortársi vélemény is igazolja.) A történtekről egyébként – amelyek természetesen az országos lapok érdeklődését is felkeltették – maga Jókainé Nagy Bella a következőképpen emlékezett meg 1974-ben előkerült, Láng József által közzétett emlékiratában: „Este elmentem a színházba, vártam a jelenésemre, de mielőtt beléphettem volna a színpadra, egy éles füttyszó hangzott el. […] Beléptem a színpadra, erre még néhányan fütyültek. Persze magamon kívül voltam, de az előadás folyt tovább. A fütyülés nem. Az igazgató jelenésem végén kétségbeesve jött, hogy ő nem tudja, mi történhetett, és ne törődjem vele. Egész éjjel nem aludtam, és miután az igazgató azt mondta, hogy a rendzavarókat a rendőrség vezette ki, elhatároztam, hogy elmegyek a rendőrségre, megtudni, hogy kik voltak a rendzavarók. A főkapitány elmondta, hogy harminc fiatalember jött Pestről szabadjeggyel ezt a feladatot elvégezni.” (Láng 1975, 369. p.) A történtekről az ominózus vendégszereplése után, évtizedekkel később megemlékező Jókainé azonban itt valószínűleg két, egymással összefüggésbe nem hozható dolgot csúsztatott egybe. Tudniillik külön kell választani egymástól a néhány pozsonyi fiatalemberhez – fiatal jogászokhoz, jogakadémiai hallgatókhoz39 – köthetően az Éva grófnő második felvonása alatt történteket, s a Dalma másnapi előadására időzített tüntetés tervét, melyre – a pozsonyi rendőrség megállapítása szerint – mintegy harminc antiszemita diák érkezett volna Budapestről (Nagy/Grósz Bella tudvalevően zsidó származású volt), akiknek a színházban már jó előre kibéreltek néhány páholyt.40 Az Éva grófnő előadása alatti tiltakozás szervezőjeként Láng József – annak két későbbi levelére hivatkozva – Jankovics Marcell akkori huszonhét éves pozsonyi írót, ügyvédet említi, aki, határozottan tagadva fellépésük antiszemita indíttatását, annyit ismert el, csupán szerettek volna gátat vetni „az általuk tehetségtelennek ítélt s véleményük szerint Jókai nevével visszaélni kívánó Nagy Bella színpadi érvényesülésének”. (Láng 1975, 369–370 p.)

Relle műsora egyébként teljes összhangban volt a kor műsor-politikai és műsorrendi szokásaival, s magyar társulatával a budapesti,41 a némettel pedig a bécsi színházak darabválasztását követte. Ezen belül is, magyar vonatkozásban, elsősorban korábbi teátrumának, a Magyar Színháznak, valamint az ugyancsak a pártfogói érdekeltségébe tartozó Népszínháznak a műsorát és szerzőit részesítette előnyben, tehát azokat az opusokat, melyekhez már megelőzően is – mondhatni – személyes viszony fűzte. (A személyes elkötelezettség ugyancsak fontos szerepet játszott darabválasztásában; legalábbis erre utalnak a műsorán sűrűn szereplő Beöthy László-, Rákosi Viktor- és Rákosi Jenő-színművek, valamint Evva Lajos-fordítások.) A két kiemelt színház közül mindkettő, s különösen a Magyar Színház műsorpolitikája azt az ekkorra már alaposan „differenciálódott” társadalomképet tartotta szem előtt, melyet a magyar főváros tükrözött, ahol „Magyarország legpolgáribb társadalomszerkezete” jött létre, amely „a nagypolgári elittől a közép- és kispolgárság különböző foglalkozású, életmódú, műveltségű és kulturális igényű csoportjain keresztül a munkásságig ível” (Rajnai 1985, 120. p.), beleértve az egyre népesebb hivatalnokréteget is. S noha ez időben az „ország második fővárosa” szerepében ekkorra már egyre inkább csak tetszelgő Pozsony fejlődése is dinamikusnak mondható, míg Budapest népessége 1890–1990 között 45%-kal növekedett (Rajnai 1985, 120. p.), Pozsonyé nem éri el a 39%-ot, bár a város társadalmi szerkezetváltása szintén kézzelfogható ténynek vehető. Vagyis Relle műsor-politikai elképzelései megfelelő nyomon jártak, talán csak azzal nem számoltak kellőképpen, hogy a helybeli németség itt még mindig jelentős erőt képviselt a magyarral szemben, eltérően a fővárosi helyzettől, ahol a német dominancia ekkorra már visszaszorulóban volt. S magyar nyelvű társulata(i) és műsora viszonylatában vélhetően nem vette kellőképpen figyelembe azt a helyzeti előnyt sem, melyet részben az osztrák főváros Pozsonyhoz való földrajzi közelsége, s a tárgyunk szempontjából – tehát színházi vonatkozásban is – döntőnek bizonyult vonzása jelentett a pozsonyi közönség számára, szemben az innen kétszáz kilométerre levő magyar főváros közvetlenül érvényesíthető vonzerejével. Mindebből kifolyólag – s ezt is többször említette a pozsonyi helyi sajtó – a magyar darabok előadási jogának megvásárlása, illetve a jogdíjfizetések is tetemesebb anyagi megterhelést jelentettek Rellének, mint a nagyobb nézettséget produkáló, alkalmanként az osztrák fővárosból is nem kevés nézőt idevonzó német színműveké.

Bár e helyen természetesen nem lehet cél Relle Iván magyar nyelvű pozsonyi műsorának részletes ismertetése, elemzése, műsorpolitikájának (ha beszélhetünk esetében egyáltalán ilyesmiről, az legfeljebb úgymond az üzleti érdek műsorpolitikája lehet), műsorszerkezetének, darabválasztásának legalább vázlatos jelzése nem kerülhető el. Mindenekelőtt azt említeném, hogy az 1899. szeptember 30-i pozsonyi színháznyitója és az 1902. március 23-i búcsúja között − a nyári arénai fellépéseket is beleértve −, évi tíz-tizenegy hónapos játékidővel és heti négy-öt előadással számolva, s az állandó érdeklődés fenntartása miatt, Relle részéről szükségszerűen a félezret is jócskán meghaladó előadásszámot s évenként jóval száz fölötti darabszámot feltételez. E számelvű műsorpolitika, e rohanó tempó mellett aligha lehet csodálkozni a helyi (magyar) sajtó színikritikusainak – dr. Nagy Olivérnek, dr. Ejury Jenőnek, Nozdroviczky Jenőnek, ifj. Vutkovich Sándornak – a nem éppen zökkenőmentes összjátékot, a színészek gyatra szövegtudását, nemritkán halvány teljesítményét, a „visszatetsző rendezésbeli hibákat” ostorozó vissza-visszatérő kifogásán, de már rögtön Relle pozsonyi bemutatkozása után elhangzott a Nyugatmagyarországi Híradó cikkírója részéről az első arra irányuló bírálat is, hogy a színigazgató – persze a magyar nyelvűek rovására – nem tartja be a várossal kötött szerződésének a magyar, illetve német előadások paritásos színrevitelére vonatkozó pontját (Néhány szó az e heti színházi műsorról. NYMH, 1899. október 8., 2.).42 Ugyanekkor már az első évad felének leteltével elgondolkodtató pengeváltás alakult ki a helybeli Grenzbote és a Nyugatmagyarországi Híradó között amiatt, hogy a város említett német nyelvű hírlapja az 1900-as esztendő első óráiban „a magyar előadások gyér látogatottságának okául” a helybeli magyar hírlapírók fanyalgását is felhozta, mondván, hogy lapjuk „a nézőket nem buzdítja a magyar előadások látogatására”. Ezt a vádat dr. Nagy Olivérék természetesen visszautasították, s a probléma okát abban látták, hogy a magyar együttes(ek) műsorát a zenés darabok uralják, szemben a német társulatéval, amely szinte csak „jobbnál jobb parlandó darabokat játszik”, ezért ha „a magyar közönség prózai darabokat akarna látni, a német társulat előadására kell mennie”. Mindebből következően Rellének elsősorban a magyar nyelvű műsorán kellene javítania, azt kellene kiegyensúlyozottabbá, kifogástalanabbá, továbbá „változatossá és magyarossá” tennie, s több eredeti prózai művel feldúsítania (A magyar színházi előadások látogatottsága. NYMH, 1900. január 4., 1–2. p.). Egyértelmű dicséretben részesült viszont – néhány más, főleg első évadbeli előadása mellett – Relle magyar társulata a 19. század második felében Magyarországon is népszerű francia író, Adolf Belot A 47. cikk című, „nagy hatású, szép koncepciójú, lélektanilag motivált” négyfelvonásos drámájának Polgár Károly „kitűnő” rendezését, Menszáros Margit „kiválóan megoldott” Marcele-jét, Hettyey Aranka minden részletében „alapos tanulmányra valló” Coráját eredményező színre viteléért (Belot Adolf: A 47. cikk. NYMH, 1900. január 24., 3. p.; [yr.]: A 47. cikk. A szerdai színházi est. I. m., 1900. január 26., 1. p.). A cikkíró egyidejűleg, jókívánságai mellett, arra buzdítja Rellét, „ha így folytatja, meglátja, hogy a magyar szó, egyelőre legalább, talán még sincs egészen száműzve Magyarország ősi koronázó városából” (uo.). Kiugrónak ítélte meg a pozsonyi lap a „gyújtó hatású” Fedák Sárit a Toledadban (Ifj. V. S. [Ifj. Vutkovich Sándor]: Toledad. NYMH, 1900. január 13., 3. p.), szuperlatívuszokban írt Hegyi Aranka hármas női főszerepéről a Hoffmann meséiben (1900. március 13., 3. p.), s kiemelte Beregi Oszkár „átgondolt, hosszú tanulmány szülte” Hamletjét (Dr. Nagy Olivér: Beregi Hamletje. A szerdai klasszikus est. NYMH, 1900. március 30., 2. p.), továbbá Menszáros Margit alakítását Echegeray Mariannájának címszerepében (1900. április 15., 3. p.), s az évad színészileg is egyik legkiegyensúlyozottabb előadásának találta Polgár Károly Az arany ember-rendezését.

(Folytatása a következő számban)

Felhasznált irodalom

Ady Endre összes prózai művei 2. http://mek.niif.hu/05500/05551/html/adypr0118.html Letöltés: 2012. 05. 24.
Benyovszky Károly 1933. A szlovenszkói magyar színészet vázlatos története. Bratislava-Pozsony, Steiner Zsigmond könyvkereskedése.
Berecz Dezső 1976. Küzdelem a magyar színészetért Sopronban 1885 és 1905 között. Soproni Szemle, XXX. évf., 4. sz. 289–307. p.
Cesnaková-Michalcová, Milena 1981. Premeny divadla. Inonárodné divadlá na Slovensku do roku 1918. Bratislava, Veda, Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.
Cesnaková-Michalcová, Milena 1997. Geschichte des deutschsprachingen Theaters in der Slowakei. Köln–Weimar–Wien, Böhlau Verlag.
Enyedi Sándor 2008. A Tragédia a színpadon. 125 év. Madách Könyvtár – Új Folyam 60. Budapest, Madách Irodalmi Társaság.
Fogarassy László 1993. Pozsony város nemzetiségi összetétele a 20. században a népszámlálási adatok és a választási eredmények tükrében. In Veres Géza (összeáll.): Új Mindenes Gyűjtemény 10. kötet. Bratislava/Pozsony, Madách Könyvkiadó, 113–136. p.
Gajdó Tamás 1997. A színháztörténet-írás módszerei. Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó.
Gajdó Tamás (szerk.) 2001. Magyar színháztörténet 1873–1920 II. Magyar színháztörténet. Főszerk.: Székely György. Budapest, Magyar Könyvklub – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet.
Hont Ferenc (szerk.) 1962. Magyar színháztörténet. Budapest, Gondolat Kiadó.
Hoza, Štefan 1953. Opera na Slovensku 1–2. Martin, Osveta.
Katona Ferenc (szerk.) 1976. A debreceni színészet története. Debrecen, Városi Tanács.
Képviselőházi napló 1896. XXVI. kötet. 1900. január 18. – március 1. Országggyűlési dokumentumok – naplók és irományok 1861–1990. http://www.mpgy.ogyk.hu Letöltve: 2012. június 6. http://www3.arcanum.hu/onap/pics/a.pdf?v=pdf&a=pdf&p=PDF&id=kn-1896_26/kn-1896_26%20509&no=0
Kováč, Dušan 2010. Problém písania mien historických osobností z obdobia uhorských dejín. Historický časopis, 58. évf. 1. sz., 135–137. p.
Láng József 1975. Jókai Mórné Nagy Bella emlékirata. ItK, 3. sz., 354–377. p.
Mannová, Elena 2005. Pozsony historiográfiája. Egy multietnikus város múltjának differenciált bemutatása a 19. és a 20. század politikai fordulatai után. In Czoch Gábor–Kocsis Aranka–Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, Kalligram, 47–61. p.
Mészáros András 2004. A magyar nyelv és irodalom oktatása a Pozsonyi Királyi Akadémián és a Pozsonyi Evangélikus Líceumban a XIX. században. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 6. évf., 2. sz., 3–20. p.
Nagy Miklós 1975. Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. /Arcok és vallomások/
E. Nagy Olivér, dr. 1904. Színészet. In Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai – Pozsony vármegye. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság, 394–401. p.
Pávai Vajna Gábor, dr. 1901. A pozsonyi színügyi kérdésről. Klny. A Nyugatmagyarországi Híradó 1901. ápr. 21-iki számából. Pozsony, Wigand F. K. Könyvnyomdája.
Rajnai Edit 1985. A Budapesti Magyar Színház első tíz éve 1897–1907. Színháztudományi Szemle, 16. Budapest, Magyar Színházi Intézet – Magyar Tudományos Akadémia Színháztudományi Bizottsága, 115–185. p.
Szajbély Mihály 2010. Jókai Mór (1925–1904). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó. /Magyarok emlékezete/
Szarka László 2005. Pozsony etnikai változásai és a város közigazgatása a két világháború között. In Czoch Gábor–Kocsis Aranka–Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, Kalligram, 401–419. p.
Valentovič, Štefan (I–III. köt.) – Maťovčík, Augustín (III–VI. köt.) fel. szerk.: Slovenský biografický slovník (od roku 833 do roku 1990) I–VI. Matica slovenská, Martin, 1986 –1994.
Vörös Tibor 1990. A Fedák. Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó.

László Tóth
A lame-duck attempt. The bilingual theatre of Iván Relle and the News of Western Hungary in Bratislava 1899–1902.

Bratislava plays a special, although far not a central role in the history of the Hungarian theatre playing. This is indicated also by the fact that the first strolling group – that of Dávid Kilényi – visited the coronation city near Vienna with predominantly German population and culture only in 1820. But the Hungarian theatre could not take root here for long. The German domination began to equalize in a more dynamic pace only after the 1880s, in the result of the national efforts taken for organization and support of country theatre and for the promotion of Magyarization on the territories with non-Hungarian population. From this perspective, a distinctive and unique experiment was made by Iván Relle, earlier engaged in foundation of a theatre and setting up a company in Budapest, who was commissioned to establish a bilingual theatre and coordinate the work of a Hungarian and German theatre company. The experiment – despite that Hungarian and German language performances took place in the Municipal Theatre in a day shift, what seemed promising for some time, quickly failed because of the qualitative differences between the two companies, in favour of the German theatre, and in the result of the Hungarian and German public of the city and also due to the dispute of the city board representatives arising from their different ideas. This study makes a survey on the lights and shadows of the above experiment, as it was presented in the contemporary press and the views of the Hungarian and Slovak theatre history writers.

László Tóth 792(=511.141)(437.6)”1899/1902”
A lame-duck attempt. The bilingual theatre of Iván Relle 792(=112.2)(437.6)”1899/1902”
and the News of Western Hungary in Bratislava 1899–1902. 316.7(437.6)”1899/1902”

Keywords: Bratislava. Magyarization. Hungarian–German co-existence. The Toldy Circle. Károly Somogyi. Bilingual theatre performing in Bratislava 1899–1902. Gábor Pávai Vajna. Iván Relle. Sári Fedák.