H. Nagy Péter: Adatok tánca (Baka L. Patrik)

H. Nagy Péter: Adatok tánca. Dunaszer­dahely, Lilium Aurum, 2012, 126 p.

„A tudomány egyik fontos feladata, hogy nehéz kérdéseket válaszoljon meg, de hasonlóan lényeges, hogy rámutasson arra, egyáltalán milyen kérdéseket érdemes feltennünk.” (Sean Carroll)
A történelem dátumokban, nevekben, helyszínekben és számokban kifejezve nem több, mint csikorgó adathalmaz. Ezek mögött azonban világok feszülnek. Így, többes számban. A történész feladata – elvileg – az igazság feltárása, az elmúlt idők ok-okozatiságának felfejtése, ebből ugyanis – úgy mondják – csak egy van. S ezzel hajlamosak is vagyunk egyetérteni, lévén mindenkinek megvan a saját maga igazsága, még ha nem is több ez egyszerű tévhitnél. Ezen a pár oldalon a fenti szakasz lesz a katalizátorunk.
Ha a kutató nem vigyáz, elmerülése egy adott tudományterület mélységeiben önnön szűklátókörűségét vonhatja maga után. Ilyenkor lényegében magáévá tesz egy olyan szemléleti és kiindulási pontot, ahonnét a horizont remekül befogható és feltárható. Egyes elemei, azok (miben)léte magyarázatot – és akár értelmet is – nyer(het), lesz előzmény és lesz folytatás, időközben pedig a földbe szúródik egy zászló az A pontnál és a B-nél is. De akárhogy is törekszik az illető – aki esetünkben a C állomásnál ül, s onnét térképezi fel a terepet –, ha nem mozdul el az ábécé megannyi betűjével jelölhető más-más irányba, úgy tényleg azt hiheti majd, hogy saját szemszöge az a fundamentum, ahonnét a világ megismerésének – egyetlen – ablaka nyílik. Az ilyesmibe kétségtelenül a legnagyobbak is beleesnek, s az így felmerülő talányokat kizárólag a saját le- és beszűkült eszköztáruk segítségével kívánják megoldani. Mivel ez az eszköztár azonban keretekkel bír, a segítségével nem oldható fel minden akadály, s amennyiben erre mégis kísérletet tesznek, úgy előbb-utóbb torzulások sora épül majd egymásra. Mindazonáltal, ha az elért eredmények végig csak a C pontból kerülnek nagyító alá, úgy a formát nyerő tévhitek az adott horizont számára autentikus tényekké válnak. Ez pedig nemhogy érinti, de már bele is olvad a dogmatikus gondolkodásmódok rendszerébe. Az olvasók szerencséjére mindezzel kötetünk szerzője, H. Nagy Péter teljesen tisztában van, s egyik tudományterületből a másikba, majd onnét egy sokadikba lépve, újabbnál újabb eszközökkel fog hozzá vizsgálati tárgyának elemzéséhez, így kínálva fel megoldásait. Mondhatnánk, nem csak lesöprögeti a talált csontokat, de pár bekezdéssel arrébb már szénizotópos kormeghatározást is végez, korántsem mellesleg, korrektül.
Három tanulmány, három gondolatkísérlet és három pillér: lehetséges történelmek, szimuláció és tévhitek. Az épület valóban hatalmas, már így, kívülről is, helyiségeinek számát pedig egyelőre el sem áruljuk. A három alap azonban csak első ránézésre áll olyan távol, hisz épp annyira folytatásai egymásnak, mint az opus elejére behívott – s a mi szövegünk nyitányaként is felhasznált – Carroll-idézet és az Előszó, amely a következővel indít: „Az Adatok tánca három kérdésből indul ki.” (9. p.) Az pedig, hogy az emlegetett talányok feltétele, illetve a megválaszolásukra tett törekvések mennyire érik el céljukat, reményeink szerint már csak a jelen textus végére is körvonalat nyer, nem még ha az olvasó magában az alapszövegben mélyül el. Következzenek hát a kérdések.
„[L]étezhet-e a történelemnek egyetlen nagy elbeszélése, vagy pedig az aszimmetrikus lehetséges történelmek kioltják-e azt, amit történelmi ténynek nevezünk[?]” (9. p.)
Az első, PM lexikon c. tanulmányt olvasva sok minden más mellett annak rendkívüli sűrűsége vonta magára a figyelmünket. Menthetetlenül Keserű József Mészöly Miklós munkásságáról szóló előadása rémlett fel, melyben a Mészöly-szövegek feszességét a Jókai-szövegek terjengősségével ütköztette, mondván, ha az előbbi író szövegeiből csupán egy-két mondatot tépnénk is ki, könnyen összeomol(hat)na a teljes struktúra, a már emlegetett feszesség ugyanis Mészölynél épp abból adódik, hogy minden egyes szó építőeleme, nem csupán tölteléke a textusnak. Ezzel szemben Jókai köteteiből helyenként száz oldal is különösebb csorbulás nélkül volna kimetszhető; a nála jelentős dominanciával bíró metonimikus burok voltaképpen így is sértetlen maradna. A H. Nagy-szöveg jellegének körülhatárolásához azonban mindkét játékba hozott szerző ismertetőjegyeire szükségünk van. A tanulmány rendhagyó sűrűsége, egyetlen el nem pocsékolt szava minden kétséget kizáróan mészölyi feszességűvé teszi önmagát, az viszont, ami fentebb Jókaival szemben kritikaként jutott érvényre, H. Nagynál előnnyé válik. Ahhoz azonban, hogy ezt az aspektust alátámasszuk, újabb elemeket kell játékba hoznunk, ez pedig kétszeresen is indokolt, a szöveg maga ugyanis kísérteties rokonságot mutat önnön tárgyával, és félreértés ne essék, itt korántsem tartalmi mozzanatokról, de épphogy struktúráról van szó.
A PM lexikon címben nem csak a posztmodern és a post mortem fogalma bujkál, de egyben a tanulmány vizsgálati tárgyaként szolgáló Kazár szótár szerzőjének, Milorad Pavić monogramjának a tükörképe is. (11. p., 1. lábjegyzet). A szöveg ilyenformán nemcsak a szótárregény mint a posztmodern berkein belül született műfaj bemutatására vállalkozik, és nem is csupán a 2009-ben elhunyt Pavić előtt tiszteleg, a cím ugyanis a történelem tetemének boncolását, hullaszemléjét, sőt, a kimúlt múlt utolsó megörökítését, ennek folyamatát is megnevezi. A pontosítás kedvéért a post mortem az imént közölt fogalmak mellett egy, a huszadik század elejéig élő divat, mely „[…] a halottak életszerű ábrázolását [volt] hivatott szolgálni (legalábbis egy utolsó fotó erejéig). […A]kkoriban nem volt még hagyománya a fényképészetnek, a háztartásokban igen ritkán fordult elő bármilyen portré, így nyilvánvalóan ésszerűnek hangzott az ötlet, miszerint az elhunytakat igenis le kell fotózni, hogy a család emlékezni tudjon rá[juk] évek múlva is.”1 A történelem és annak igazsága tehát halott, ott ragadt abban a pillanatban, amikor az első kámzsás szerzetes leírta saját objektív feljegyzéseit. Ami tovább él, az számos ok-okozati variáns, az esetleges tényeket, adatokat megtáncoltató megannyi igazság, vagy ahogy a Jorge Luis Borges-idézet fogalmaz a tanulmány elején: „Lehet, hogy a világ története valójában csak néhány metafora története.” (11. p.)
Ilyen variánsok a Kazár szótár mint alternatívtörténelmi lexikonregény szócikkeinek más-más horizontból történő értelmezhetőségei is. A PM mint a szerző monogramjának tükörképe itt újabb értelmet nyer, a tükröződés ugyanis egyik alapvető szimbóluma a világ több szempontból történő megítélésének, magyarázatának, vagy az egymás mellett futó párhuzamos univerzumoknak. És hogy még több bizonyítékot hozzunk a szöveg mint élő szövet léte mellett, hagyjuk beszélni H. Nagyot: „A hátlapon a Milorad Pavić címszó olvasható, amely idézet Egy azték horoszkópból. A horoszkóp nyelvének általánosító logikája (mindenkire automatikusan és tetszőlegesen ráérthető) a Milorad Pavić név konkréciója ellenében hat. Fontosabb persze az, hogy e szerzői név eszerint – elmozdíthatóságából adódóan – nem jelöl valóságos vagy könyvön kívüli potencialitást, hiszen egy szövegből kiemelt rész identifikálja. Vagyis egy szövegnek egy másik szöveg által lehet értelmet tulajdonítani (s így tovább a végtelenségig, azaz a név képes lesz mindig újabb »alakot« ölteni). A Pavić címszó akár berakható a könyvbe mint szócikk (a szócikkek szerveződésének emblémája is lehet), azaz a szerző sincs a könyv imaginárius világán kívül. Ő beszél valamiről (fülszöveg) és róla beszél egy másik szöveg (horoszkóp) – mint látni fogjuk, a szótár is így épül fel: valaki ír, beszél, emlékezik valakiről, majd róla valaki más ír, beszél, emlékezik stb.” (12. p.) A Kazár szótár szerzője ilyenformán tehát tovább él kötetében, és nem csak annak alkotójaként, de úgy is, mint egy újabb, szellemivé váló életfonal a szövetben. Ez az eljárás, tehát, hogy a szöveg világát maga a szöveg építi, és nem az az univerzum, amelynek részeiként azt mi a kezünkbe vesszük, szintén jellegzetes posztmodern vonás; megöl, feltámaszt és befogad, Esterházy pedig mindeközben vélhetően elégedetten bólogat, és saját alternatív történeteire gondol.
Ide kívánkozik a szöveg viszonya az olvasóhoz, pontosabban a nem olvasóhoz. „[M]ég a lexikonrészek előtt a következő felirat áll: »Itt nyugszik az az olvasó, aki sohasem fogja felütni ezt a könyvet. E helyt mindörökre holt.« Vagyis a könyvet nem olvasó olvasó sincs a könyv médiumán kívül – a szöveg határán jelen van mint halott.” (12. p.) Mint azt a tanulmányszerző a továbbiakban elemzi, a nem olvasó olvasó a középkori városok struktúrájában helyet foglaló temetőkhöz hasonlóan a szövegtér perifériáira kerül. Ahogy olvashattuk, halottja a világnak. De olyan halott, akit maga az univerzum számon tart. A Kazár szótár felütése e ponton egyfajta különleges, szakrális mozzanattá emelkedik, ugyanis a holt nem olvasó feltámadása van itt jelen. Átalakulás olyasvalakivé, aki a világ – eme univerzumkomplexum – részévé válik, s a textus megannyi megközelítése mellett önmaga újraértelmezésére is rákényszerül. Ott­fe­lejt magából valamit a szöveghelyeken, a szócikkekben. A bizonyosságot biztosan. A történelem, a hit és meglehet, korábbi önazonossága is belehal kicsit Pavić kötetének soraiba, a bizonytalanság mind nagyobb térnyerésének következtében.
Mielőtt még egy újabb félmondatot elkövetnénk, felhívjuk azon kedves olvasóink figyelmét, akik netalántán elsiklottak a paratextusok felett, hogy H. Nagy Péter első tanulmányának még csupán harmadik (!) oldalánál járunk. Két dolog válik egyértelművé ezen a ponton: egyfelől kétszeresen aláhúzhatjuk a feszességről szóló, korábbi gondolattöredékünket, másfelől pedig tudatosíthatjuk, hogy a tanulmánynak már csak töredékeiből is újabbnál újabb fellegvárak építhetők. Ezt tettük mind ez ideig mi is, szövegünknek azonban nem célja az alaptextus továbbköltése, a további építkezéseket így szabadon bízzuk rá a vállalkozó kedvű kőművesmesterekre, az olyan olvasókra, akik számára egy szöveg elsősorban építőanyag; számos új gondolat implikálója.
„Az enciklopédia vagy lexikon tehát a dolgok rendjének »helye«, amit egy kultúra fundamentális kódjai írnak, szövegesítenek, ezért a diskurzusok archívumának reprezentálója. […] A lexikonban láthatóvá tett összefüggésrendszerek azonban olyan formális nyelvi univerzumba íródnak, amelynek »nincs középpontja – illetve bármelyik pontja működhet (feltételes) középpont gyanánt: bármelyik szereplő vagy esemény kiindulópont, eredet lehet, mely a keresztbeutalások rendszerével magához vonzza, maga köré rendezi a többi szócikket, eseményt és történetet«.”2 (14. p.) Az első tanulmány bekezdéseinek ábécérendbe való betagozódása korántsem csak játék, hisz ez a strukturális rokonság tovább erősíti az elemzett és az elemző szöveg kapcsolatát. Az azonban bizonyos, az említett eljárás – s vele a szótárregény maga – arra törekszik, hogy keretes rendszerbe szervezzen valami olyat, ami eredendően nem határok között konstruálódik. A helyszínek, karakterek és maguk a mozzanatok is ilyenformán ábécérendbe sorakoznak, figyelmen kívül hagyva a történetszövés megszokott, jellemzően lineáris s egyben ok-okozati műveletsorát, itt ugyanis az okozat bármikor megelőzheti önnön kiváltó okát. A H. Nagy-tanulmány esetében ez éppúgy jelen van, a vizsgált szövegre összpontosító részeket ugyanis számtalanszor megelőzik az azzal diskurzusba lépő textusok értelmezései, s egyáltalán a köztük fennálló párhuzam bemutatása. A központban persze végig a Kazár szótár áll, de annak megközelítése éppúgy elkezdhető az ábécé huszadik betűjénél, mint az elsőnél is. A szakaszosság, és bizonyos – vagy összes – elemeinek variálhatósága, ki- és beemelése s az időközben csatlakozó és beépülő újabb szöveg­univerzumok – illetve értelmezésük – a (szak)szövegírás folyamatának is jelölői. Hiszen minden textus – legyen az szép- vagy szakirodalom – már meglévő szövegekből és szövegekre épít, s egyben belőlük táplálkozik.
Az egyes elemek bevonása tovább tágítja a tanulmány szövegvilágának kereteit, elvételük azonban nem döntené azt káoszba, mint ahogy az a már említett Mészöly-szövegek esetében várható volna, legfeljebb kicsit szűkítene a szöveg­univerzumot egybetartó szíjon. És itt jelentkezik pozitívumként az, ami Jókaival szemben akár kritikaként is értelmezhető, a romantikus író szövegeiből kimetszett darabok ugyanis egyszerűen csak leszűkítenék, mondhatni feszesebbé tennék a textust, szegényebbé azonban nem, a H. Nagy-szöveg ugyanakkor minden elvetett szakasszal világokat vedlene le magáról, mindemellett feszességéből mégsem veszítve semmit. Azt pedig egy pillanatra se feledjük, hogy a kiválasztott ábécé csupáncsak gerinc, nem több, mint ami közös a latin betűrendszert használó összes ábécében. Mondhatnánk, a kapuk nyitva maradtak, értelmezzék csak újra meg újra, más és más nyelveken a Kazár szótárt, mindig lesz egy más irányból fel(sem)vethető irány, egy sokadik betűvel jelölt vizsgálati pont, ahonnét újfent el lehet indulni és megint csak új eredményeket lehet találni. De hát ez az irodalom, és az ember feladata, hogy az időben nem stagnáló tudományként/lényként újra és újra értelmezze önmagát. S hogy az új eredmények esetenként egyenesen szembemennek a korábbiakkal? Ez nem meglepő, a horizontváltásból adódó gondolkodás (vagy épp nem gondolkodás) ugyanis belátható időn belül felülírássá, eltérő értelmezéssé, érdekhez igazítássá… újabb Kazár szótárrá válik, mondjuk, egy negyedik irányból felütve.
„[M]i az elfogadhatóbb: egy szimulált világban élni, és nem tudni róla, hogy az szimuláció, vagy: a valóságban élni, és tudni arról, hogy létezik annak egy szimulált változata, ami viszont jobb a valóságnál[?]” (9. p.)
A második, Idegmédium c. textusban igen erős nyomatékkal jelenik meg a hármas szám kultusza, használjon épp ennyi megközelítést, vagy dolgozzon ennyi művel, esetleg karakterrel. A szöveg ilyenformán újfent strukturális hasonlóságot mutat elemzésének (fő) tárgyával, a Mátrix c. szuperprodukcióval, de amíg elér önnön centrumáig, a szerző fut legalább három kört, legalább három pályán. Szembetűnő a (háromból [!] második) tanulmány kötetösszetartó jellege is, lévén vizsgálati eljárásaival éppúgy rákapcsolódik az azt megelőző, s az utána következő szövegre is. Amikor William Gibson Idoru c. munkáját elemzi, egy oldalon át taglalja a virtuális díva megjelenési formáit, pontosabban azt a „koncepcionális és egyben narratív differenciát, [melyet] a mű nyelvi készlete is színre visz […].” (67. p.). A karakter megnevezésének – esetenként egymást kioltó – variációi a megelőző, Kazár szótárral foglalkozó tanulmány alternatívtörténelmi aspektusait elevenítik fel, míg a Mát­rixszal foglalkozó szakasz nyitánya a harmadik textus vallási vonatkozásainak is előfutára (lehet), hiszen a „3. évezred »szentháromságának« cyberharcosai a mátrixnak nevezett 20. századvégi virtuálisan létrehozott »valóság« alakítására, a mátrix rendszerének »átprogramozására«, a faj »megváltására« törnek”. (68. p. – kiemelések: B.L.P.) A kötet intermediális és egyben interdiszciplináris vonatkozásainak vonala itt erősödik meg leginkább, hisz amint azt láttuk, az első tanulmány jórészt még az irodalom berkein belül vizsgálódott, itt azonban már a filmművészet is belép, mint ahogy a harmadik szövegben a természettudományok teszik majd ugyanezt.
H. Nagy tanulmányát egészen távolról kezdi, játékba hozva a Lem Kiberiá­dájában szereplő Elektrubadúr nevű találmányt, mely a megadott parancsok alapján a trubadúrlíra jeles „alakjának” volna mondható, lévén trubadúrköltészetben „utazik”, verseket ír. Költeményei azonban sokszor halandzsának tűnnek, mint ahogy a Garaczi Jedermanjában szereplő Koppány Géza felhevült monológja is, „a különböző hagyományvonalak hálózatában, azok együttolvasása során” (48. p.) viszont jelentőségteljessé válhatnak, s „az interpretáció jelensége [lehetővé teszi], hogy az autopoietikusként (önépítőként felfogott) rendszerekben megnyíljanak a környezeti kapcsolatok […]»; azaz olyan rendszerek jöjjenek létre, melyek környezetükre való vonatkozásukban egyszerre zártak és nyitottak«”.3 Ettől a ponttól már csak egyetlen lépés, hogy a pe­remműfajok, konkrétabban a cyberpunk irodalom berkein belül kialakult világkonstellációkig eljussunk, s a szövegen belül szerveződő cybertér vizsgálatába fogjunk.

A szerző először a már említett Gibson-életműből szemezget, kiemelve először a The Greensback Continuum című novellát, ahol „a főszereplő egyszerre mozog a ponyvahagyomány álomvilágában, a sci-fi narratívában és egy virtuális »majdnem-disztópiában«” (51. p.), majd ezt követően Gibson Cyberspace-trilogyjának interpretációját nyújtja, befejezésül pedig az Idoru című opus mélyreható vizsgálatába kezd. Közben felsorakoztatja a posztmodern sci-fik és a cyberpunk szövegek jellegzetességeit. Mind­össze kóstoló gyanánt: a Neurománc (Cyberspace-trilogy, I. kötet) korát a mindenki számára elérhető gyönyörök idejeként jegyzi, lévén „ennek horizontjába illeszkedik például az implantátumok alkalmazása, az izgatószerek korlátlan hozzáférhetősége, a plasztikai beavatkozások differenciált konjunktúrája, a kozmetikai sebészet és nem utolsósorban a virtuális valóságok kínálta lehetőségek kiaknázhatósága. Vagyis mindaz, ami az emberi test manipulációját jelenti”. (57. p.)
De következzék végre a Mátrix. A Gibson-művekre koncentráló felvezetés innentől oldalanként újabb nyomatékot kap. Bár erős késztetést érzünk rá, hogy az „ébredj” jelölő visszatérő vonalán haladjunk tovább, mégis inkább a tanulmány azon részét domborítjuk ki, amely a boncolt film világát az attól leginkább távol eső univerzummal helyezi párhuzamba. Ez pedig a vallás.
„Az utolsó események előtt/közben »beáll« a film jelrendszere. A mitológiai és bibliai allúziók egy deszakralizált megváltástörténetre utalnak […]: létrejön a »szentháromság« posztmodern változata, mely képes felébreszteni az emberi fajt.” (76. p.) A nevek azonban kicsit összekeverednek, az, akit ilyetén „szentháromságként” kéne azonosítanunk (azaz Trinity), itt inkább „szentlélekként” van jelen, hisz ő lehel életet Neóba (aki a „fiú” szerepére pályázik, ő ugyanis az, aki feltámad, az Egy [The One], akinek feladata, hogy megváltsa a világot; közben persze nem szerencsés elsiklanunk a Neo/One szavak közt fennálló anagrammatikus viszony felett sem), Morpheus (az „atya”) óhajára. A „szentháromság” továbbá legalább két ponton hajlik önmagába, mivel az, hogy hányadik mátrixban járunk, végig rejtve marad, a karakter viszont, aki a történet kibontakozása előtt magát Mor­pheust (neve az álom latin megfelelője, egy olyan lény, aki mindig más alakban más-más emberek álmában közlekedik) avatta be az igazságba, könnyen azonosítható az „előző” Neóval, kvázi a fiú az atyát, az atya pedig a fiút hívja életre. A másik hurok a gender studies felől bontakozik ki. A zöld világban (szimuláció) masculin típusú Trinity és az ugyanott feminin jegyekkel bíró Neo átlépve a kék világba (valóság) kicserélik először megismert jellemzőiket, azaz az általunk megélt univerzumban is jellemző szerepekhez igazodnak. Trinity gondoskodó társsá válik (degradálódik), kvázi klasszikus női szerepet ölt magára, Neo pedig elfoglalja azt a funkciót, ami korábban épphogy Trinityvel volt azonosítható. Mindezek ellenére továbbra is a „szentháromság” részei maradnak, csak módosult/kicserélődött ismertetőjegyekkel. Ugyanakkor ez a szakrális dimenzió ki is kerülhet az értelmezés centrumából, hiszen ahogy a tanulmány többször megfogalmazza „a kódok fel is függeszthetik egymást”. (78. p.)
A beszédes nevek persze (Cypher, Nabukodonozor, Zion) további elemzések tárgyát képezik, melyeket a kedves olvasó megtalál elemzett kötetünkben. Zá­rásként inkább azokra a filmes elemekre utalnánk – de nem, nem sorakoztatjuk fel őket –, melyek jellegzetességei (többek közt) a Philip K. Dick alkotta világoknak. Egyfajta elbizonytalanító effektusok ezek, melyek az említett szerző legismertebb műveiben (pl. Az ember a Fellegvárban, Ubik stb.) egyaránt jelen vannak, és elérik, hogy az olvasó – a Mátrix esetében pedig a néző – elbizonytalanodjék, melyik is a valóság, ha egyáltalán bármelyik is az. Ennek fényében jól látható tehát, „hogy a cyberpunk nem pusztán úgy tulajdonít létet a virtuális valóságnak, hogy az nem létezik a rácsatlakozás nélkül, hanem folyamatosan eljátszik a lehetőséggel: a cybertér önálló realitással (is) rendelkezhet”. (74. p.)
Vajon mit eredményez, ha „a tudományos és a vallásos gondolkodásmód különbségeiből kiindulva horizontot nyitunk a világunkat alakító tévhitrendszerekre [illetve] ha a faktoidok viselkedésmódját […] a memetika és az evolúciós pszichológia segítségével” elemezzük? (9. p.)
A harmadik, Mémvihar c. opus A hétköznapi elme neodarwinista kritikája alcímet kapta, s ha nem bekezdésekkel, de csak egy gondolattöredékkel kívánnánk adózni a szöveg előtt, úgy annak alcíme erre a célra tökéletesen megfelelne. A dolgozat alapjában véve a téveszmékről szól. Azokról a pontatlanul meg- és lejegyzett, akarva-akaratlanul átköltött, félrehallott és félreértett gondolatokról, amelyeknek kitermelése olyan egyszerű, bevésődésüknek felülírása ellenben rendkívül nehéz.
A szerző a keretes megoldást választja, hiszen szövegét Darwin A fajok eredete természetes kiválasztás útján című, meghatározó munkájának záró soraival indítja, a számos más szöveget játékba hozó tanulmány pedig végig hű marad az elsőként citált műhöz, mely végső kifutása is egyben. A kezdő szakaszban a darwinista gondolkodás fejlődése és mai állapota kerül prezentálásra, többek között Daniel C. Dennett, Matt Ridley és Richard Dawkins műveiből kiragadott és kommentált egységek által. Ezt követően átlépünk a hétköznapi téveszmék univerzumába, a kisebb babonáktól (pl. ha egy nyitva hagyott pezsgősüvegbe villát dugunk, és úgy tesszük a hűtőbe, az ital friss marad) az évszázadok alatt formálódó és milliókhoz eljutó hitvilágok forgatagába. Az egyik legmegdöbbentőbb példa Guy Ritchie Blöff című filmjének apropóján épül a szövegbe. A H. Nagy által behívott monológ a következő: „A katolikus vallás egy félrefordítás eredménye. […] A Tóra-fordítók nagy baklövést követtek el, amikor összekeverték a héber hajadon szót a görög szűzzel. Rendkívül könnyű volt elvéteni, hiszen csak egy apró eltérés van a két szó írásában. Hajdan megszületett a híres jóslat: a szűz megfogan, és fiúgyermeket hoz a világra. És ez itt a lényeg, a szűz szóra mindenki felfigyelt, hiszen nem gyakran fordul elő, hogy egy szűz teherbe esik; nemde? Majd pár száz éven át csendben érlelték a témát, és mire észbe kaptunk volna, lett egy katolikus egyházunk.” (90. p.) Ez viszont még „csak” egy idézet egy filmből, az ezt követő fejtegetés első sora azonban már magában hordozza a döbbenetet: „A szóban forgó másolási, illetve fordításai hiba jól ismert a bibliakutatók előtt, s ezek többsége nem is vitatja.” (90.) A fentieket nem kívánjuk ragozni, azt azonban megjegyeznénk, hogy bár a szövegre vonatkozó, általunk is fejlécként bevont kérdés azt feltételezné, hogy a tanulmány végig a vallások ellenében teszi majd fel kérdéseit, mindez mégsem így történik. A szerző a taglalt félrefordításon túlmenően szinte több kitérőt nem is tesz a hitvilágok irányába, ez viszont további nyomatékot ad dolgozatának. Ugyanis hiába nincs konkrétan megnevezve az, ami a tanulmányban feltüntetett faktoidokhoz és hoaxokhoz mérten egy monumentális, önmagát generáló rendszer, figyelmünk úgyis menthetetlenül, minden leleplezett téveszménél felé irányul. „[A] hétköznapi elme hajlamos elhinni bármit, ami pusztán attól az igazság státuszára törhet, hogy sokan kitartanak mellette. Ez annak ellenére is így lehet, ha az adott dolgot a tudomány megcáfolta vagy éppen az ellenkezőjét állítja.” (87. p.)
Mielőtt még továbblépnénk, feloldanánk az imént elejtett hoax és faktoid fogalmakat. Az előbbi lényegében az interneten terjedő álhírként aposztrofálható, az utóbbi pedig „olyan álismeret, amelynek nincs bizonyítható, visszakereshető referenciája, vagy ha van, bizonyíthatóan téves ismeretanyagon alapul”. (96. p.) H. Nagy a feloldást követően természetesen a fogalmak mélyére hatol, és olykor megmosolyogtató, máskor megdöbbentő példákkal reprezentálja azokat (az utóbbi alatt főként az Egyesült Államokban végzett felmérésekre gondolunk, az amerikai népesség ugyanis [köztudottan] túlontúl vevő a faktoidok el- és befogadására).
Elgondolkodtatók a szöveg azon részei, melyek a metaforákon alapuló gondolkodásra koncentrálnak, elemezve annak előnyeit (jobb megjegyzés) és hátrányait (információ elveszése, elcsúszás, elértés, kvázi faktoidképződés), illetve a Geoffrey Miller megkerülhetetlen művéből (A párválasztó agy. A párkapcsolat szerepe az emberi agy evolúciójában) kölcsönvett példák, hogy miért is képesek a metaforákat önnön feldíszítésükre (ki)használó tévhitek jobb táptalajt találni a – nem pejoratív értelemben vett – hétköznapi elmében, mint a sokszor jóval nehezebben (meg)érthető, tényeken alapuló tudományos irányvonal, s hogy milyen szerepet is játszik mindez a szexuális szelekcióban (!). Beszédes az irodalmi művekre való utalás is, hiszen ezeknek meghatározó tulajdonsága (lehet) a díszítettség, vagy még inkább a többértelműség, irodalomtudósaink ugyanis már rég nem azok metonimikus felszínére koncentrálnak, de épphogy az alább megbújó, rétegeket kitevő metaforikus szintekre, melyek a művek tényleges értékhordozói. Az irodalom és a valóság közt fennálló kapcsolat ilyenformán speciális, tévhiteken alapuló világértelmezésünk azonban csak akkor látható el ugyanezzel a jelzővel, ha annak – itt már okkal – pejoratív értelmet tulajdonítunk. (H. Nagy felvetése, az irodalmi szövegek faktoidtárolóként való értelmezése azonban érdekes tanulságokhoz vezethet.)
„[A] gén olyan entitásnak tűnik, mintha – emberi fogalmakkal kifejezve – megpróbálná önmaga másolatait előállítani” (115. p.) – írja H. Nagy az önző gén elméletének atyjára, Richard Dawkinsra utalva. Mi most nem térünk ki azokra a problémákra, melyek a téma – mondjuk a gének „önzősége” – kapcsán merülnek fel, hiszen számunkra a memetika fogalma a fontosabb, lévén „a mémek, a kulturális átadás egységei szintén »önző« entitásoknak tekinthetők”. (116. p.) Esetükben „a terjedési mechanizmus úgy is megragadható, hogy a mémek másolatot készítenek magukról az emberi tényezőt alkalmazva (egyesek szerint kihasználva). Tehát a kultúrát az egymással versenyben álló mémek replikációja hozza létre”. (118. p.) Ilyenformán „egy kulturális tulajdonság kifejlődhet pusztán azért, mert önmagára nézve előnyös”. (118. p.) És e pár mondattöredékben talán már ott is rejtőzik a lényeg, adatok és fikciók tömkelegeit hordozzuk ugyanis magunkkal nap mint nap, s adjuk át őket, olykor hagyományként örökítve. Mindaz ilyenformán nem számít, hogy az adott (ál)információ mennyire támasztja alá a valóságot, vagy hogy egyáltalán mennyire része annak – játékba hozva a korábbiakat is –, ha elég díszes vagy meghökkentő – mondhatnánk: érdekes –, emberéleteket és akár az egész világot is befolyásolni képes (tév)hitté, s a rajta alapuló intézmények rendszerévé nőheti ki magát.
H. Nagy Péter legújabb kötetét, az Adatok táncát az eltérő perspektívák és a zavarba ejtő talányok rajongóinak éppúgy ajánljuk, mint a memetikát kedvelő neodarwinistáknak is, remekbe szabott hoax- és faktoidűző (majdhogynem szent) szuperfegyverként.

Baka L. Patrik