„… olyan ez a kép, mintha egy összetört tükör volna a magyar társadalom, illetve a magyar lélek”. Hokky Károly (1883–1971) élete és tevékenysége1

1919. május 8-án Párizsban megszületett a döntés arról, hogy Kárpátalját Csehszlovákia kapja meg, amit az 1919. szeptember 10-i saint-germaini szerződésbe foglaltak bele. Ugyancsak május 8-án, Ungváron az úgynevezett Központi Ruszin Nemzeti Tanács kinyilvánította, hogy csatlakozni kíván a formálódó csehszlovák államhoz. Azonban ugyanígy voltak hívei Kárpátalján a Magyarország kötelékében maradásnak és főként a máramarosi részen pedig a polgárháborús Oroszországból kiszakadni akaró, formálódó ukrán államhoz tartozásnak. A nemzetközti politika színtéren azonban csak a csehszlovák opcióval foglalkoztak, s Kárpátaljának Csehszlovákiához csatolása által megteremtődött a közvetlen összeköttetés az 1920–1921-ben létrejött ún. kisantant szövetség államai (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) között, melynek legfőbb célja Magyarország esetleges revíziós törekvéseinek megakadályozása volt.

Az új helyzetben a kárpátaljai (Podkarpatszka Rusz-i) magyar közösségnek meg kellett szerveződnie. A közösség egyes tagjai önként vagy kényszerűségből a trianoni Magyarország területére költöztek, a helyben maradók számára pedig a legfontosabb az alkalmazkodás volt. A legkomolyabb törésvonalat az első években az jelentette, hogy a közhivatalt viselőktől, állami alkalmazottaktól megkövetelték a hűségeskü letételét a csehszlovák államra. Ugyanígy komoly problémákat jelentett, hogy a csehszlovák állampolgárság nem járt automatikusan, ami szintén számos sérelmet okozott.

Az 1919 utáni kárpátaljai magyar politikusok zömmel újoncok voltak a politikai pályán, s némelyek számára kényszerű váltást jelentett. Közéjük tartozik Hokky Károly, aki tanári pályáját kényszerült feladni, amihez soha többé nem tért vissza, de az oktatásügy szívének kedves terület maradt. Hokky ugyan kényszerből váltott pályát, de végül elhivatott politikus lett.

Magyarul Hokky Károly, „csehszlovák” változatban Karoly Hokky, Karol Hokky, Karel Jan Hokky, angolosan Charles J. Hokky. Az egyik legismertebb kárpátaljai politikus a két világháború közötti időszakban – helyi politikai tevékenységén túl az 1920-as évek végétől, az 1930-as években tagja volt a prágai parlamentnek, majd a szenátusnak, a revízió után pedig a magyar parlamentnek – mégis viszonylag keveset tudunk róla. A különböző forrásokban elszórt információ összegyűjtésére ugyan korábban is lett volna mód, ám a kisszámú, mégis igen fontos családi dokumentumok, illetve emlékek nélkül ez mégsem volt reális feladat. Csehszlovák időszakbeli szenátorságára volt a legbüszkébb, és általában a csehszlovákiai magyar politikusi lét meghatározó volt az életében: küzdelem a magyarságért az első kisebbségi korszakban. Mindent megváltoztatott a revízió, és mindent megváltoztatott a kényszerű emigráció is. Kisebbségi politikusként elsősorban az oktatásügy szolgálatát tartotta szem előtt. Az etnikai különbözőségeket a kulturális különbözőségekben vélte felismerni, legfőbb magyar értéknek a sajátos magyar kultúrát tartotta.

„Hogy nagy nép vagyunk-e, azt nem mi állapítjuk meg, hanem mások. De éppen azért, mert kis nép vagyunk, a kultúráért nekünk sokkal többet kell áldoznunk, mint más népeknek. A népek óceánjában nekünk szellemi, erkölcsi és jellembeli értékeket kell hordoznunk.”2

„Magyarok, vigyázzatok a kultúrátokra, tanuljatok, mert ha nem tanultok, beteljesedik a nagy Széchenyi mondása: Elvész a népem, mert tudomány nélkül való.” (Hokky 2004, 114. p.)

A Monarchiában

Hokky Károly 1883. január 31-én született az Abaúj-Torna vármegyei Szepsiben (Moldava nad Bodvou). A Kassai Egyházmegye szepsi római katolikus egyházközségének3 keresztelési anyakönyvéből 1908. június 27-én készült kivonat szerint a törvényesen született fiúgyermeket 1883. február 16-án keresztelték Károly János névre. Apja Hokky Gyula kereskedő, anyja Varga Teréz ágostai vallású.4 A későbbiekben a második keresztnevet nem használta, de nevének angol változatában innen van a J. (Charles J. Hokky).

A gimnáziumot Rozsnyón végezte, majd a Budapesti Tudományegyetemen és a kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen tanult tovább. (Plachý 2012, 120. p.) A Kolozsvári Országos Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottság földrajzból és történelemből képesítette. Tanári pályafutását Budapesten, a VII. kerületi Damjanich utcai gimnáziumban kezdte, majd a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1908. október 17-én kelt 118.886 sz. rendeletével a Kassai Állami Felső Kereskedelmi Iskolában5 folytatta. A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 1911. július 13-án kelt 82.412. számú levelében szeptember 1-jétől felső kereskedelmi iskolai rendes tanárrá nevezte ki. Földrajzot, történelmet, magyar nyelvet és irodalmat, kereskedelmi földrajzot tanított.6

Az első világháborúban a cs. kir. 34. gyalogezred (Markó–Lányi Lindner–Bialoskorski 1937)7 4. menetszázadában főhadnagyi rangban szolgált az orosz fronton. Az 1914. november 25-én kiadott 100. számú „Hírek a sebesültekről és betegekről” lajstrom szerint haslövést kapott, és a kassai leányiskolában elhelyezett tartalék kórházban gyógykezelték. Ezután szolgálati viszonyon kívüli állományba került, Belgrádban, Krajován (Craiova, Románia) és Udinében teljesített szolgálatot. 1916-ban megkapta a Bronz Katonai Érdemérem (Katonai Érdemkereszt szalagján) kardokkal8 kitüntetést.

A csehszlovák Kárpátalján

A csehszlovák időszak első éveiben Kassán maradt. Egy a kassai állami felső kereskedelmi iskola igazgatóhelyettese által 1919. október 30-án kiadott „Működési Bizonyítvány” szerint „kiváló tanár, magatartása mindenkor teljesen kifogástalan volt”.9 Tanári állásából azonban még abban az évben elbocsátották, amit súlyos sérelemként élt meg. Az elbocsátás nyilvánvalóan azzal volt összefüggésben, hogy számos sorstársához hasonlóan nem tette le a hűségesküt a csehszlovák államra, nem kapott állampolgárságot sem. 1936. december 14-i prágai szenátusi beszédében az állampolgárság rendezetlenségét még mindig a legfontosabb problémák közé sorolta:

„De nemcsak az autonómia miatt, hanem egyéb okok miatt is bizalmatlanok vagyunk a kormánnyal szemben, mert a közigazgatásnak majdnem minden ágában alkotmánysérelmekkel találkozunk.

Csaknem minden miniszterünk állandóan azt hangoztatja, hogy itt a magyarságnak a legjobb dolga van és hogy itt a magyarságnak megadtak minden jogot. Én erre csak azt felelhetem, ha már olyan erős meggyőződéssel mondják ezt, hogy én azt kívánom, hogy ugyanannyi joguk és olyan jó dolguk legyen nekik és gyermekeiknek, mint amilyen jó dolgunk van nekünk és gyermekeinknek.

Az állampolgár legelső és legfontosabb joga állampolgárságának elismerése. Ez a gyökere minden más jognak.” (Hokky 2004, 381. p.)

Kassán 1924. augusztus 14-i keltezéssel adta ki a városi közjegyző az igazolást, hogy 1919. december 17. óta Košice községben, azaz Kassán „bir honi illetőséggel”.10 Az 1921. július 26. és 1938. november 2. közötti időszak „tényleges szolgálatban nem töltött ideje”. Azonban ezt a „17 év 3 hónap és 6 nap” hosszúságú időszakot az 1939. évi 9.910. M. E. rendelet11 alapján 1941. szeptember 10-én kelt 16.048/1940. Eln. sz. pénzügyminisztériumi levéllel „a nyugdíjba beszámított szolgálati idejéhez” hozzászámították.12

Hokky 1923-ban költözött Nagyszőlősre (ma: Vynohradiv Ukrajnában; az Alföldre kilépő Tiszához közel, a Fekete-hegy lábánál terül el, közel a magyar–román–ukrán hármas határhoz13). A nagyszőlősi házassági anyakönyv szerint a római katolikus, nőtlen tanító, Hokky Karel 1925. június 9-én vette feleségül az 1906. március 18-i születésű Krasznay Margit (Krasznyova Markéta) háztartásbeli, református hajadont. A Nagyszőlősi járás főszolgabírája Nagyszőlősön 1942. január 14-én kelt, 94/1942. számú véghatározatában utasította a helyi anyakönyvvezetőt, hogy a házassági anyakönyvben „a megjelölt alapbejegyzésnél és kiigazítások rovatában jegyezze fel: A vőlegény foglalkozása nem tanító, hanem középiskolai tanár.” A kiigazítás indoka, hogy „a foglalkozás tévesen nem a tényeknek megfelelően lett bejegyezve”. 1926. február 22-én született, református hitben keresztelt Katalin nevű lányuk,14 1928. május 19-én pedig a nagyszőlősi római katolikus plébánián István Géza névre keresztelt fiúk.15

„Az 1918-as államfordulatot követően az új állam hatóságai a magyar nyelvű sajtó zömét megszüntették. Kevés volt azoknak a lapoknak a száma, melyek régi vagy módosított néven meg tudták őrizni az egzisztenciájukat […] A régi sajtó nagy részét likvidáló csehszlovák polgári rendszer elvileg nem állt útjában annak, hogy új lapok keletkezzenek, s így a két világháború közti időben ki is bontakozott a többrétegű és rendkívül sok lapegységből álló kisebbségi sajtó.” (Turczel 1981, 299. p.) Csehszlovákiában mintegy 600 különféle magyar lapot adtak ki hosszabb-rövidebb ideig, ebből körülbelül 70-et Kárpátalján. Ezek egyike volt a Határszéli Újság. A lap 1908 és 1930 között jelent meg Ungváron. 1921. május 8-tól lett a Kárpátaljai Keresztényszocialista Párt hivatalos lapja Hokky szerkesztésében.

A Csehszlovákiához csatolt Kárpátalján a lakossága kivételes aktivitással vetette bele magát az egyesületek és pártok alapításába. A politikai pártok „nemzeti” (ruszofil, ruszin, ukrán, magyar, zsidó, német és etnikai tényezőktől független) és területi (országos párt regionális szervezete vagy regionális párt) tagolódása már 1919-ben végbement. Ennek megfelelően szerveződtek a „magyar nemzeti” irányvonalat képviselő pártok is. Az 1920-as évek elején még két regionális pártja volt a helyi magyaroknak: a Ruszinszkói Magyar Jogpárt és a Podkarpatszka Ruszi Őslakosok Autonóm Pártja. Velük párhuzamosan alakult ki két nagy országos párt, az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) és az Országos Magyar Kisgazda, Földműves és Kisiparos Párt kárpátaljai kerülete. Az évtized közepétől azonban már csak az OKP16 és a Kisgazdapárt (1926-tól Magyar Nemzeti Párt néven) van jelen 1936-ig, amikor a két párt egybeolvadt Egyesült Magyar Párt (EMP) néven, Jaross Andor elnökletével.17 Az alapelvek a nemzeti eszme, keresztény valláserkölcsi felfogás, szociális igazságosság, demokrácia. Az OKP, majd az EMP kárpátaljai prominense volt Hokky Károly. Az EMP 1936. június 21-i érsekújvári alakuló ülésén Hokky jelentette be a kárpátaljaiak csatlakozását, fenntartva az országrészi politizálás további, addig is működő önállóságát:

„A kárpátaljai országos magyar pártszövetség részéről ünnepélyesen jelentem be csatlakozásunkat […] annak biztosítottsága mellett, hogy Kárpátalja eddig elismert és gyakorolt belső adminisztratív és szervezeti autonóm önállóságát továbbra is az egységes keretben minden vonatkozásban fenntartja.”18

Az Országos Keresztényszocialista Párt kárpátaljai kerülete hivatalosan 1920 augusztusában alakult meg. A párt 1919-ben kiadott programja19 szociális és gazdasági követeléseket fogalmazott meg, a keresztény szellemiség jegyében. A kárpátaljai kerületi elnök Kerekes István, ügyvezetője („politikai elnöke”) pedig Nagy Kálmán. Miután 1921. április végén megszűnt a párt addigi hivatalos lapja, a Kárpáti Napló, helyét a Határszéli Újság vette át.20 Hokky, az új pártlap felelős szerkesztője egyúttal a párt főtitkára is lett, 1928-tól pedig átvette Nagy Kálmán helyét. A párt „központja” Hokky városa – Nagyszőlős. Ugyancsak 1928-ban tartománygyűlési (kárpátaljai megyei) képviselővé választották.

Csehszlovákiában a kétkamarás nemzetgyűlésben a képviselői és a szenátori helyeket a pártok választási listáira leadott szavazatok arányában osztották el. A képviselőház 300, a szenátus 150 tagú volt. Kárpátaljának 9 képviselői és 4 szenátori helye volt, ebből minden alkalommal egyet-egyet sikerült megszerezniük a magyar nemzeti pártoknak (országosan a magyar ellenzéki pártok 9-10 mandátummal rendelkeztek). Kárpátalja területén négyszer voltak nemzetgyűlési választások: 1924-ben, 1925-ben, 1929-ben és 1935-ben. 1929-ben az „Autonomista Pártszövetség” listájáról Hokky lett a parlamenti képviselő,21 1935-ben pedig „az Országos Keresztényszocialista Párt, a Magyar Nemzeti Párt, az Őslakos Németek Pártja Szlovenszkón és Podkarpatszka Ruszban, Szudétanémet Választási Szövetség” listájáról szenátor.22 Különösen szenátori tevékenysége kapott széles körű visszhangot a különböző sajtóorgánumokban.23

Hokky a prágai törvényhozásban elsősorban a magyar iskolaügyet szorgalmazta. Felpanaszolta többek között, hogy Kárpátalján kevés a magyar óvoda, azok többsége is felekezeti fenntartású; a magyar iskolák száma nem felel meg a magyar lakosság népszámlálás szerinti arányának; szóvá tette, hogy csupán a beregszászi ruszin gimnáziumnak van magyar tagozata; interpellált a volt ungvári katolikus magyar gimnázium visszaadása, a nagyszőlősi magyar polgári iskola megnyitása ügyében; aláírásgyűjtést szervezett annak érdekében, hogy magyar tanítóképző nyíljon „arra alkalmas városban Szlovenszkó vagy Kárpátalja területén”. Szerinte a kárpátaljai magyarság már azzal is elégedett lenne, ha annyi magyar óvodája, elemi, polgári és középiskolája lenne, mint ahány cseh/szlovák van a tartományban. (Vö. Fedinec 2007, 92. p.) Hokky két lábbal járt a földön, amikor például védelmébe vette a megélhetési csempészést:

„A kárpátaljai magyar határmenti lakosság ínsége közismert tény. Az esztendők óta ismétlődő rossz termés folytán a lakosság megélhetése nincs biztosítva. […] a munkanélküliek hatalmas tömege […] a legsúlyosabb nyomorral küzd. Kárpátalja népének harmadrésze ellátatlan, akik minden igyekezetük mellett sem képesek munkához, keresethez jutni […] a […] lakosság egy része […] a szükség kényszerének nyomása alatt a szomszédos magyar területekről hoz át élelmiszereket […] Elismerem, hogy a kárpátaljai ínségesek, amikor ily módon gondoskodnak magukról, nem járnak a törvény útján, de cselekedetük nem jelent oly veszélyt az állam érdekeire, hogy ezért életükkel kelljen fizetniük. Márpedig a kárpátaljai határmenti lakosság ínségesei közül nem egy nyomorgó életét oltotta ki a pénzügyőrök golyója”. (Fedinec 2004, 341–342. p.)24

Hokky többször járt Magyarországon. Eközben kapcsolatba került többek között Szekfű Gyulával, a Magyar Szemle szerkesztőjével.25 1934 márciusa–áprilisa folyamán rövid levelezést is folytattak. Ebből kiderül, hogy Szekfű felkérte, írjon a lapba „olykor egy-egy cikket”. Hokky úgy vélte, hogy a csehszlovák posta nem megbízható, a leveleket cenzúrázzák. Sátoraljaújhelyen április 26-án kelt levélében így fogalmazott:

„Nagyon köszönöm nb. soraidat, s mindig megtisztelők voltak. Sajnos azonban minden levelünket cenzúrázzák.

Legutóbbi leveledet pl. amelyet ápr. 14 adtál fel, április 25-én kaptam meg. Azalatt Amerikából is kaphatnék választ levelemre.

Arra kérnélek, ne írj nekem, mert a Magyar Szemle vörös posztó a szemükben. Ellenben engedd meg, hogy valahányszor Budapestre megyek, személyesen felkereshesselek…

Legközelebb egy ártatlan cikket küldök be a saját nevem alatt, de máskor csak o-a-s jelzéssel közöld a cikkemet. Ha nb. lapodnak meg nem felelnének ne közöld. Viszontlátásig őszintén tisztelő híved.”

Bár egy korábbi, április 14-i levelében Szekfű biztatta – „Legutóbbi szíves soraidat kíséretében megküldött cikkedet köszönettel kézhezvettem és legyen szabad jelentenem, hogy azt a legközelebbi folyóiratban közölni fogom” –, a Magyar Szemle repertóriumában nem szerepel tőle írás sem valós nevén, sem „o-a” szignóval. (Saád [összeáll.] 1989. 1–2. k.)

Adolf Hitler kancellár, valamint Horthy Miklós kormányzó és Imrédy Béla miniszterelnök 1938. augusztus 23-i kieli találkozója után Magyarország számára nem volt kétséges, hogy megérett a helyzet a határrevízióra. Jaross Andor, az Egyesült Magyar Párt elnöke, aki ígéretet kapott, hogy Budapest nyíltan támogatni fogja a magyar párt nyilatkozatát, szeptember 17-ére Pozsonyba összehívta az EMP parlamenti klubját. Szüllõ Géza és Hokky Károly kivételével mindenki jelent volt és megszavazta a dokumentumot, amely húsz év után elõször nyíltan bejelentette a „csehszlovákiai magyar népcsoport” igényét az önrendelkezési jogra. (Simon 2010, 172–173. p.) De Hokky egyetértett az iránnyal, 1937. június 26-i szenátusi beszédében leszögezte, hogy a ruszinok alig kaptak valamit, így:

„Könnyen elképzelheti ezek után mindenki, hogy mennyit fogunk kapni mi, magyarok. Pedig mi is részt kérünk az autonómiából, mert az a Kárpátoktól délre eső terület népeinek adatott. – Ruszinszkó magyarsága már több ízben nyújtott át a kormányzatnak komoly autonómia-javaslatot. De az mindig papírkosárba került, mint általában mindaz, amit az ellenzék benyújtott, lett légyen az bármily okos, helyes és az állam érdekében is célszerű. Minket csalódás nem érhet. Mi nem is várhatunk itt semmit, amíg ezt a fojtó légkört meg nem szüntetik körülöttünk. Amíg nem kapunk valódi és nem csak világgá kürtölt jogokat, addig itt a helyzet meg nem változik […]”.26 1938. március elején pedig szenátusi felszólalásban óvott a háborús fenyegetéstől: „Ne azt hangoztassa [Milan] Hodža miniszterelnök úr, hogy legyõzhetetlenek vagyunk és a vezérkari fõnök úr se verje olyan nagyon mellét, hogy állig fel vagyunk fegyverkezve, mert akkor [Hermann] Gõring még nagyobbat üt a kardjára. Ez pedig nagyon emlékeztet 1914-re.”27

1938 őszén a Kárpátaljai Magyar Nemzeti Tanács vezetőségének lett a tagja. A Nemzeti Tanács, másik két tagjával, Korláth Endrével, R. Vozáry Aladárral együtt rövid ideig ott volt Komáromban az 1938. október 9–13. között a müncheni egyezmény alapján a területi revízióról zajló magyar–csehszlovák tárgyalások idején. A hivatalos tárgyalásokon nem vettek részt, de azok szünetében R. Vozáry átnyújtotta Teleki Pál miniszterelnöknek a Kárpátalja magyarlakta területeire és annak határaira vonatkozó emlékiratot.28 Ennek további sorsáról nem tudni, de gyakorlati jelentősége egészen biztosan nem is volt.

Újra Magyarországon

1938. november 2-án Németország és Olaszország döntést hozott a Cseh-Szlovákia és Magyarország közötti államhatár etnikai alapú módosításáról, melynek eredményeként Kárpátalja magyarlakta sávja is ismét Magyarország részévé vált. A visszacsatolt területeken nem tartottak képviselőházi választásokat, hanem behívták a képviselőket: 1938. december 5-én vonultak be a magyar parlamentbe a felvidéki képviselők, valamennyien az Egyesült Magyar Párt tagjai. A Kárpátaljáról behívott hat magyar képviselő egyike volt Hokky Károly. A kárpátaljai és felvidéki képviselők együtt alkották a „felvidéki képviselők csoportját”.29 Az EMP később, 1940. március 15-ével beleolvadt a magyarországi kormánypártba, a Magyar Élet Pártjába. Egy képviselőházi vita során Hokky ezzel kapcsolatban így fogalmazott:

„[…] a felvidéki magyarság két pártba tömörült, a nemzeti pártba és a keresztényszocialista pártba. […] Később azután, amikor a két párt egyesült, a nemzeti keresztény és szociális gondolat volt túlsúlyban – természetszerűleg – a pártban és így ennek természetszerű folytatása a Magyar Élet Pártja, nem pedig a nemzeti szocialista párt.”30

Kárpátalja ruszinlakta területrészének 1939. márciusi katonai visszafoglalása után sem voltak itt választások. A revízióval visszaszerzett területek mindegyike rendre kimaradt a választásokból. Miután 1939. június 22-én elfogadták a 6.200/1939. sz. miniszterelnöki rendeletet a (ruszin) kárpátaljai terület közigazgatásának ideiglenes rendezéséről és az 1939: VI. törvénycikket a kárpátaljai területeknek az országgal való egyesítéséről, a képviselőházba tíz kárpátaljai ruszin képviselőt hívtak be. 1939. december 31-én hirdették ki az 1939. évi XVIII. tc.-t „a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken és a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen országgyűlési képviselők választásáról”, melynek alapján Kárpátalján 11 mandátumot töltenek be (ennyi járása volt a ruszinlakta területrésznek, azaz ekkor már Kárpátaljai Kormányzóságnak). A törvénycikket azonban nem hajtották végre, 1940. június 19-én Teleki Pál miniszterelnök parlamenti felszólalásában kitért arra, hogy Kárpátalján június 30-ig meg kellett volna tartani a választásokat, de a háborús viszonyok miatt ezt bizonytalan időre elhalasztják, a behívott képviselők mandátumát meghosszabbították.31 Ez a helyzet a háború végéig nem változott. Hokky továbbra is Nagyszőlősön lakott, mely az időszakban nem tartozott a ruszin etnikai régiót összefogó Kárpátaljai Kormányzóság területéhez, hanem Ugocsa vármegye székhelye volt. Ezzel a helyzettel Hokky is egyetértett, 1941. december 1-jén a parlament alsóházában elhangzott felszólalásában így fogalmazott:

„Például abban nincs igazam, amikor azt mondom, hogy a múltkor a képviselő urak itt azt kívánták, hogy Ungvárt, Munkácsot, vagy Nagyszöllőst csatolják oda Kárpátaljához? Engedelmet kérek, van-e itt az urak közül egyetlenegy is, aki nem tudja, hogy Ungvár, Munkács, Nagyszöllős mindig történelmileg magyar városok voltak? (Úgy van! Úgy van!) Azért, hogy a 20 esztendős cseh uralom alatt behoztak oda rengeteg sok zsidót és egy csomó szlávot és ezzel elvették annak a városnak magyar jellegét, azt nem lehet már ruszin városnak tekinteni! (Úgy van! Úgy van!)”32

március közepétől Teleki Pál miniszterelnök határozott lépéseket tett a ruszin autonómia megvalósítása érdekében, de ebben a törekvésében magányos maradt, nem talált politikai szövetségesekre. 1940 júliusában a ruszin autonómia ügye végképp lekerült a napirendről.33 Hokky 1939. december 7-i képviselőházi felszólalásában az autonómiával kapcsolatban így fogalmazott:

„Fenntartom azt a meggyőződésemet, hogy amíg a két lélek, a ruszin és magyar lélek össze nem forr, addig nekünk nem lehet az autonómiát megcsinálni. Amikor össze fog forrni, amikor úgy lesz, mint ahogyan volt 1914 előtt, amikor a ruszinság és a magyarság egy szívben dobbant össze, akkor igenis meg kell adni az autonómiát. Meg kell adni azért, mert megígértük, meg kell adni, mert a magyar ember ígéretét betartja és meg kell adni azért, mert a hűseget a magyar ember mindig hűséggel jutalmazza.”34

Hokky is azok közé tartozott, akiket Teleki szakértői csapata megkeresett, hogy nyilvánítson véleményt. Egyed István – Telekinek a ruszin autonómia ügye vitájának koordinálásával megbízott jogásza – 1939. április 24-i összefoglalójában ismertetette „az eddig beérkezett javaslatok lényegét”. Hokky álláspontját a következő pontokban foglalta össze: „Széleskörü nyelvi jogok. Kenyérkérdés elintézése. Tisztakezü komoly tisztviselők. Egyetlen magyar gyermeket ne írjanak ruszin iskolába erőszakkal. A vegyesajku helyekre a legjobb tanitókat. Tiszta ruszin vidéken ne állitsanak fel magyar iskolát. A ruszin egyetemi hallgatókat Debrecenbe küldjék.35 […] Le kell építeni a sok polgári-iskolát.36 […] Alföldi munkára minél több embert levinni. Állattenyésztést fejleszteni. Élelmet csak munkáért kell adni.” Ezenkívül felhívja a figyelmet arra, hogy adjanak lehetőséget a ruszin értelmiségnek az érvényesülésre, illetve a ruszin és a magyar intelligenciát „közelebb kell egymáshoz hozni társadalmilag”. „Nagyukránok, nagyoroszok eltávolitandók. Zsidóság fokozatosan kiszoritandó. Pravoszláv kérdést bölcsen megoldani.”37 E megítélés hátterére fontos kitérnünk. A csehszlovák időszakban jelentékeny mértékben átrendeződtek a kárpátaljai etnikai viszonyok, többek között annak következtében, hogy megjelent egy több összetevős emigráns réteg is kelet felől: az oroszországi események elől menekülő oroszok, a lengyel területekről illegálisan átszivárgó ukránok, valamint az elsősorban Galíciából származó zsidók. Az illegális bevándorlás ellen változó sikerrel léptek fel a csehszlovák hatóságok, illetve esetleg szándékosan voltak elnézőek a helyi ruszin és magyar etnikai közösség fellazítása érdekében. (Magocsi 2005) A zsidók az ortodox, nem magyarul beszélő közösségeket gyarapították, az oroszok és az ukránok pedig egyes képviselőik politikai szerepvállalása miatt kerültek középpontba, különösen 1938–1939 kapcsán vádolták őket azzal, hogy kívülállókként szóltak bele a helyi eseményekbe, behozták az „ukránizmust” a ruszinokkal szemben. Hokky szavai mögött a fenti megfontolásokat kell sejtenünk.

Ugyancsak az Egyed-iratokból ismerjük még Hokky véleményét a helybeli szláv lakosság népnevével kapcsolatban is. „A nép elnevezése szempontjából megint több megoldás áll rendelkezésre. A világháború előtt és alatt általában a rutén elnevezés volt a hivatalos. […] A cseh-szlovák uralom alatt jött szokásba az orosz, kisorosz szóhasználat, de újabban az ukrán elnevezést is be akarják csempészni.” Legújabban is több elképzelés létezik, ezek közül Hokky a ruszin népnévvel ért egyet.38 Ezt a véleményét az országgyűlésben is kinyilvánította: „Én ugyan azt hiszem, hogy a ruszin nép magát ruszinnak nevezi, […] tehát azt hiszem, hogy ez az elnevezés volna a leghelyesebb, de erre maga az oroszság illetékes.”39 Egyed szerint: „A nép elnevezés szempontjából a nemzetközi helyzetnek is jelentősége lehet. Amiképpen már csak Lengyelországra való tekintettel is, vagy egy esetleg létesülő Ukrajna miatt nem lenne kívánatos az ukrán szó használata – véleményem szerint épúgy megfontolandó az orosz szónak valamilyen változatban való alkalmazása is. Nekünk azt kell kidomborítani, hogy ez a nép egy teljesen külön nyelvet beszélő, más népektől független nép, s ebből a szempontból a háború előtti rutén elnevezésnek sok előnye van; rutének ti. más országokban nincsenek. A magyar-orosz elnevezés viszont a magyar néppel való testvériséget juttatja kifejezésre.”40

Hokkyt Horthy Miklós kormányzó 1939. június 26-ával tanügyi főtanácsossá nevezte ki. Ezen a napon letette a következő hivatali esküt a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban annak egyik tisztviselője előtt: „Én Hokky Károly esküszöm a mindentudó és mindenható Istenre, hogy Magyarországhoz, annak alkotmányához és Magyarország kormányzójához hű leszek, Magyarország törvényeit és törvényes szokásait, valamint az alkotmányos rendeleteit megtartom, hivatali előljáróimnak engedelmeskedem, a hivatali titkot megőrzöm és hivatali kötelességeimet pontosan, lelkiismeretesen teljesítem. Isten engem ugy segéljen.”41

Hokky Károly tanügyi főtanácsos, behívott országgyűlési képviselő 1940. augusztus 25-i Nagyszőlősről írt levelet Incze Péter miniszterelnöki titkárnak, melyben így fogalmazott:

„Ha Erdélybe – Isten segítségével – bevonultok, úgy két dologról gondoskodjatok. Legyen készen azoknak a névsora, akik a magyarságért 20 évig dolgoztak, szenvedtek, börtönt ültek. […] Gondoskodjatok arról, hogy csak olyan könyveket szabad árulni, amelyeket a kormány megenged vagy tiltsa be az ügynökök útján való könyveladást legalább ½ évig. Oly gyalázatosan éltek vissza evvel Kárpátalja felszabadítás idején…”42

Hokky maga ekkorra már több igazolással is rendelkezett. A „szövetkezeti igazgatósági tagság érvényesítése céljára” szüksége volt a Nagyszőlős község elöljárósága által 5284-225. számmal 1939. július 4-én kiadott „Hatósági erkölcsi bizonyítvány”-ra, melynek egyenszövege szerint személye „erkölcsi és politikai tekintetben kifogás alá nem esik, ellene bünvádi eljárás, vagy borhamisitás, kivándorlás közvetitése, állam elleni, erkőlcsrendészeti, nyereségvágyból elkövetett kihágás miatt birói, illetve rendőri büntető eljárás folyamatban nincs, bünvádi uton, vagy a fentemlitett kihágások miatt büntetve nem volt, rendőri felügyelet, erkölcsrendészeti ellenőrzés, körözés vagy államellenes cselekmény gyanuja, csőd és gondnokság alatt nem áll, kifogástalan magaviseletü és politikailag megbizható.”43

Ezen túlmenően a M. Kir. Miniszterelnökség II. Osztályán kiadott, 1939. december 28-án Budapesten kelt, Pataky Tibor államtitkár által aláírt „Igazolvány” szerint: „Hokky Károly ny. m. kir. tanügyi főtanácsos, országgyűlési képviselő 1920. évtől kezdve a csehszlovák impérium egész ideje alatt a kárpátaljai területek 1939. március hó 15-én történt visszatéréséig e területen és ezzel kapcsolatban a magyar ügy szolgálatában állott s a magyarság érdekében ott kifejtett igen értékes müködésével kiváló érdemeket szerzett az öntudatos magyarság megszervezése körül.”44 Egy Kassán, 1940. január 16-án kelt hitelesített nyilatkozat pedig, melyet a polgármester-helyettes és két nyugalmazott őrnagy írt alá, azt mondta ki, hogy: „Hokky Károly úr, volt Kassa-i lakós, tanár, jelenleg Nagyszőllősy-i lakós, Országgyülési Képviselő a Kommunizmus idején semmiféle állást, hivatalt vagy egyéb szerepet nem vállalt, abban soha részt nem vett, hanem nemzethü magyar emberhez illően viselkedett.”45

A korszakban a hatalom mindvégig megfigyelés alatt tartotta az ellenzékinek tekintett politikai vagy civil jellegű csoportokat, illetve személyeket. Vonatkozott ez az ún. anyaországi területre is, de nagyobb mértékben a frissen visszaszerzett országrészekre. A rendőrség megfigyelés alatt tartotta többek között a ruszin parlamenti képviselőket. Ezenkívül egyes kárpátaljai képviselőktől rendszeresen hangulatjelentéseket kértek be. Az igazolási eljárás során többször előfordult, hogy közismert kárpátaljai politikusokat kérdezett meg a Belügyminisztérium vagy a Miniszterelnökség egy-egy igazolandó személy korábbi magatartásáról. A megkérdezettek között volt Hokky is, (Necze 2004, 143. p.) nyilván szoros összefüggésben azzal, hogy – a fenti igazolásokból kitűnik – megbízhatóságához nem fért kétség. Ő maga nem emlegette, de a felesége mesélt a családnak történeteket arról, hogy parlamenti képviselőként egyebek között nagy számban hivatalos iratokkal segítette a zsidókat.

Hokky felismerte a különbséget a revíziós Magyarország különböző országrészei között. 1942. november 11-én így fogalmazott a képviselőházban:

„Megvallom, hogy évek óta, mióta visszatértünk, bizonyos aggodalommal szemlélem azt, hogy a magvar léleknek sokféle hasadását lehet megállapítani. A visszatért Kárpátalja, Felvidék, Erdély, Bácska mind más és más életszemléletet hozott magával a huszonkétéves rabságból, viszont a törzsország életszemlélete is egészen más, mint ezé a négy felszabadult területé. A ma visszatért embernek olyan ez a kép, mintha egy összetört tükör volna a magyar társadalom, illetve a magyar lélek. Nekünk igen fontos, sőt elsőrendű kötelességünk, hogy az ifjúságon keresztül egy egységes nemzeti lelket, egységes nemzeti öntudatot és egységes nemzetszemléletet alakítsunk ki.”

„A lényeg az, hogy a nemzet kulturális őrének a nemzet kultúrájának üterén kell tartania mindenütt a kezét és elsősorban a magyar lélek nevelését kell előmozdítania.”46

Szálasi Ferenc kormánya a működésképtelenné vált országgyűlés helyett megalakította a Törvényhozók Nemzeti Szövetségét. Hokky még részt vett a Nemzeti Szövetség 1945. januári és februári soproni ülésein.47 A családi hagyomány szerint mindig is úgy érezte, nem Szálasira, hanem a Magyar Szent Koronára esküdött fel, a magyar ügyet szolgálta, amíg erre bármiféle lehetőséget látott. Számára a hazafiság kérdése Kárpátalja és népének szolgálatát jelentette. Ez visszaköszönt az emigrációban is.

Az emigrációban

A szovjet előretörés külföldre kényszerítette, az Amerikai Egyesült Államok Ohio államában, Clevelandben telepedett le.48 Itt élt haláláig. Rendszeresen publikált különböző sajtókiadványokban.49

Az USA-ban a „hivatalos magyar emigráció”50 politikai képviseletét a New York-i székhelyű, Varga Béla „le nem mondott házelnök (s mint ilyen, ideiglenes államfő)”51 által vezetett Magyar Nemzeti Bizottmány (MNB) látta el. A tagok elsősorban az 1939-ben és az 1945-ben megválasztott és 1947 során emigrációba kényszerült parlamenti képviselők, politikusok voltak. Történtek kísérletek a kisebbségi magyarság összefogásának megszervezésére is, ezt az integrációt azonban nem sikerült megvalósítani.52 Az önálló szervezeteket alapító emigráns kisebbségi magyarok úgy vélték, hogy az MNB azzal, hogy nem veti fel a revízió kérdését, igazából lemond az elszakított területekről és az ott élő magyarokról. Egyebek között 1951-ben Münchenben jött létre a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya Szilassy Béla elnökletével, 1952-ben az Ohio állambeli Clevelandben az Amerikai Erdélyi Szövetség Teleki Béla, illetve a Kárpátaljai Magyarok Szövetsége Hokky Károly elnökletével. „Hokky szervezetének közjogi alapja a magyarok által 1919-ben összehívott szejm határozatának53 végrehajtása volt, Kárpátalja és népeinek felszabadítása érdekében.” Szilassy és Hokky szervezetei „az Egyesült Nemzetekhez és a nyugati kormányokhoz intézett memorandumokkal igyekezett a nemzetközi figyelmet a csehszlovákiai és a kárpátaljai magyarok sorsa iránt felkelteni”.54

Hokky felvételét az MNB-be Padányi Gulyás Jenő55 javasolta, azonban „Hokky belépése feltételéül azt kívánta, hogy az MNB határozatban szögezze le, hogy az egész magyarságot képviseli, tekintet nélkül a trianoni, illetve a párizsi határokra”. Az MNB ennek nem tett eleget, ezért Hokky először elutasította a belépést.56 1950-ben azonban már a tagok között találjuk. (Borbándi 2006, 61. p.)

A kárpátaljai szövetség megalakítására Szilassy biztatta. A program megalkotásában Hokky segítségére volt Balla Pál,57 aki tagja volt az MNB-nek, ám erre az időre már eltávolodott tőle. Hokky széles körű levelezést folytatott, hogy a világban szétszórtan élő kárpátaljaiakkal felvegye a kapcsolatot. (Homonnay, 1971, 13–14. p.) 1954-ben a szövetség társelnöke lett Mészöly Elemér,58 alelnökei Csorba János és Szijgyártó Sándor, főtitkára Román Endre. Ugyanebben az évben, júniusban Kállay Miklós volt miniszterelnök Clevelandbe látogatott és megígérte Hokkynak, hogy az MNB támogatni fogja kárpátaljai kiadványait. Hokky ekkor kezdett hozzá Kárpátalja történetének megírásához. Hokky 1955-ben elhagyta az MNB-t, a Kárpátaljai Magyarok Szövetsége is „lényegében feloszlott”. Homonnay Elemér59 visszaemlékezése szerint: „magára maradt és még hosszú éveknek kellett eltelniük, amíg Hokky Károly visszatérhetett oda, ahová lélekben mindig tartozott: a nemzeti emigráció táborába.” (Homonnay 1971, 16. p.)

A Magyar Felszabadító Bizottság60 évekig nem állt szóba Hokkyval, helyette Kárpátalja képviseletére a Pazuhanics-Páncélos Mihály61 vezette Kárpátaljai Ruszinok Szabadságmozgalmát hívták meg. Az MFB végül Hokkyt 1965-ben hívta meg, aki ekkor már súlyos beteg volt. Az MFB addig is és utána is próbálkozott, hogy a kárpátaljai emigráns magyarokat és ruszinokat egy szövetségbe szervezze, azonban Pazuhanics-Páncélos szintén beteg volt, a felkért Marina Gyula62 és Petrick István63 pedig nem reagáltak pozitívan.

Két tudományos igénnyel írt munkájáról tudunk. Az egyik egy kollektív mű a csehszlovákiai magyarságról.64 Ezenkívül Hokkynak az eltelt évek alatt Kárpátalja, lándzsahegy Nyugat felé címmel elkészült egy „többszázoldalas” kézirata, amit sosem adtak ki.65 Kivonatos rövid változata („e kéziratának csak egy kis része”) jelent meg angol nyelven 1966-ban a Wass Albert által indított könyvsorozatban.66 A Ruthenia – Spearhead Toward the West angol fordítása meglehetősen rossz, de így is kiolvasható, hogy a szerző a magyar nemzeti sérelmek mentén írja le Kárpátalja helyzetét a csehszlovák időszakban.67

Hokky Wass Alberttel már működött együtt a Szász Béla kezdeményezésére 1952-ben Clevelandben alapított és 1966-ig működő Kossuth Kiadóban, melynek Nyírő József és Wass Albert voltak az elnökei, később pedig Flórián Tibor. Borbándi Gyula szerint ügyvezetője mindvégig Szász Béla volt. (Borbándi 1992, 202. p.) A Csicsery-Rónay István által Washingtonban szerkesztett Hírünk a világban 1957. július–szeptemberi számának mellékletében viszont arról olvashatunk, hogy Hokky a kiadó ügyvezető alelnöke.68

Hokky 1971. január 16-án halt meg. Homonnay rá emlékező írásában úgy fogalmazott, hogy „halálával végleg lezárult Kárpátalja ügyének emigráns szolgálata”.69

Irodalom

Balázs Ildikó 2013. Magyar sajtókarrier. Válogatott publicisztika 2. Budapest, Magánkiadás.

Borbándi Gyula: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia. Budapest, HITEL, 1992.

Borbándi Gyula 2006. A magyar emigráció életrajza, 1945–1985. Hága, Hollandia, Mikes International, 116. p. (Eredeti kiadvány: Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1985.)

Fedinec Csilla 2002. A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája, 1918–1944. (Nostra tempora, 7.) Galánta – Dunaszerdahely, Fórum Intézet – Lilium Aurum.

Fedinec Csilla 2004. Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. (Fontes Historiae Hungarorum, 2.) Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Fedinec Csilla 2007. Magyar pártok Kárpátalján a két világháború között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. sz. 92. p.

Fedinec Csilla 2010. A kárpátaljai autonómia kérdése – Teleki Pál kísérlete. In Fedinec Csilla – Vehes Mikola (szerk.): Kárpátalja 1919–2009: történelem, politika, kultúra. Budapest, Argumentum, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete.

Fedinec Csilla (szerk.) 2014. Kárpáti Ukrajna: Vereckétõl Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. (Regio Könyvek.) Pozsony, Kalligram.

Hokky Károly 2004a. Hokky Károly felszólalása Munkácson a Magyar Nemzeti Kongresszuson 1923. május 6-án. In Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. (Fontes Historiae Hungarorum, 2.) Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Hokky Károly 2004b. Hokky Károly szenátor beszéde a költségvetést tárgyaló ülésen Kárpátalja gondjairól. Prága, 1936. december 14. In Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. (Fontes Historiae Hungarorum, 2.) Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Homonnay Elemér 1971.

Magocsi, Paul Robert 2005. Short history of Jews in Transcarpathia. Brief Historical Outline. Carpatho-Rusyn Research Center.

Marina Gyula 1977. Ruténsors. Kárpátalja végzete. Toronto, Patria Publishing Co. Ltd.

Markó Árpád–Lányi Lindner Sándor–Bialoskorski Ödön 1937. A cs. és kir. 34. magyar gyalogezred története 1734–1918. Budapest, Pátria.

Necze Gábor 2004. Kárpátalja az állambiztonsági jelentések tükrében. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpátalja 1938–1941. Magyar és ukrán történeti közelítés. (Regio Könyvek.) Budapest, Teleki László Alapítvány.

Nemes Váradi Imre 1969. Mérlegen. A magyarországi nemzetiségek rövid története. Garfield, N. J., Turán Printing.

Ölvedi János 1936. Magyar Kisebbség Csehszlovákiában. Magyar Szemle, április.

Plachý, Jiří 2012. K činnosti některých negativistických stran na Podkarpatské Rusi v roce 1938. Slovanský přehled. Review for the History of Central, Eastern and Southeastern Europe, 1–2. sz. 120. p.

Rychlík, Jan 2014. Határrezsim Kárpátalján 1919–1939 között. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. (Regio Könyvek.) Pozsony, Kalligram, 37–45. p.

Saád József (összeáll.) 1989. Magyar Szemle: repertórium és tartalomelemzés. (Magyar szociológiatörténeti füzetek, 3.) Budapest, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár–ELTE Szociológiai Intézete, 1. k.

Simon Attila 2010. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. (Nostra tempora, 16.) Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 172–173. p.

Szalay Olga (vál.) 2014. „…Eljött az idő: visznek katonának”. 101 magyar katonadal a Nagy Háború idejéből 1914–1918.. MTA BTK ZTI, Nemzeti Közszolgálati Egyetem.

Szavári Attila 2011. Teleki Pál Erdély-politikájáról: értekezletek Erdélyben. Magyar Kisebbség, 3–4. sz.

Turczel Lajos 1981. A csehszlovákiai magyar sajtó fejlődése 1919 és 1945 között. Magyar Könyvszemle, 97. évf., 4. szám.