Cs. Nagy Lajos–N. Császi Ildikó: Magyar nyelvjárások
Cs. Nagy Lajos–N. Császi Ildikó: Magyar nyelvjárások. Budapest, Tinta Könyvkiadó, 2015, 212 p.
Nemrégiben jelent meg a Magyar nyelvjárások című tudományos ismeretterjesztő könyv a Tinta Könyvkiadó Ékesszólás Kiskönyvtára sorozatában. A kötetet 2015 decemberében mutatták be Budapesten az MTA Nyelvtudományi Intézetében. Az érdeklődők a Könyvhét c. folyóiratban interjút is olvashatnak a szerzőkkel a könyv születéséről, felépítéséről, valamint a nyelvjárások jellemzőiről.
A szerzőpáros régóta foglalkozik a magyar nyelvjárásokkal. Cs. Nagy Lajos tíz éven keresztül vett részt az Új magyar tájszótár készítésében. Nyitrai vendégtanárként hallgatóinak közreműködésével nyelvjárásgyűjtést szervezett a Medvesalján. A kutatás eredményeiből a nyelvjárási szókincs jellemzőit foglalta össze PhD-dolgozatában, mely könyv formában Lexikológiai vizsgálatok Medvesalja magyar nyelvjárásában címmel jelent meg. A medvesalji gyűjtést tovább folytatva elkészítette a Medvesalja magyar nyelvjárási atlasza c. regionális nyelvatlaszt. N. Császi Ildikó fő témája a helynévkutatás, melynek elengedhetetlen része az élő névhasználatot vizsgáló interjúk, nyelvjárási szövegfelvételek készítése. A 1990-es években nemcsak Zoboralján gyűjtött, hanem férjével, Cs. Nagy Lajossal részt vett a medvesalji gyűjtésben, valamint annak szervezésében. A Könyvhétben olvasható interjú alapján „első közös könyvükkel a mai magyar nyelvjárások szakszerű, tudomány-népszerűsítő bemutatása” volt a céljuk. Fontos volt számukra, hogy „szakmailag korrekt, de ugyanakkor a nagyközönség számára is befogadható” könyvet írjanak.
A kötet három rövid (egyenként 2-3 oldalas) bevezető fejezettel indul. Az első a Miért kell ismerni a nyelvjárásainkat? címet viseli. Ebben a szerzők a nyelv változatosságáról és a nyelvváltozatokról írnak színes szemléltető nyelvi példák segítségével. Leírják, hogy a tanulók jelentős hányada nyelvjárási háttérrel kerül az iskolapadba. Teljes mértékben egyetérthetünk azzal a követelménnyel, hogy az iskolai anyanyelvoktatás „a nyelvjárási forma mellé (és nem helyébe!) tanítsa meg a szélesebb körben használt köznyelvi változatot”. A könyv írói leszögezik továbbá, hogy „a többféle nyelvváltozat bemutatása, elsajátítása egyúttal fontos eszköze a nyelvjárási előítéletek és tévhitek eloszlatásának” (8. p.). Ezzel is teljes mértékben egyetérthetünk, ugyanakkor itt szükséges megjegyeznünk az első és legfontosabb kritikai felvetést a könyvvel kapcsolatban. A nagyközönség bizonyára szívesen olvasna egy külön fejezetben összefoglalva arról, hogy mik is pontosan a nyelvi, nyelvjárási előítéletek, tévhitek, mítoszok. Hogyan nyilvánulnak meg konkrétan a mindennapokban? Hogyan változtak az idők során? Milyen kutatások, milyen megállapítások ismertek velük kapcsolatban a magyar dialektológiában? Annál is inkább érdemes lenne erre szentelni egy külön fejezetet, mert a szerzők szerint a „nyelvjárások ismerete hozzátartozik nemzeti öntudatunk, nyelvi önazonosulásunk kialakulásához” (8. p.).
A második rövid bevezető fejezet A nyelvjárások és a köznyelv címet kapta. Ebben a szerzők négy pontba szedik a főbb eltéréseket a köznyelv és a nyelvjárások között. Közérthetően szólnak a regionális köznyelv problémájáról is. Bár ebben a részben is szólnak a nyelvi változásról, a nyelvjárások szerepének változására külön rövid fejezetet szentelnek.
Ez a harmadik és egyben utolsó bevezető rész A nyelvjárások szerepe régen és ma címet viseli. Ebben megismertetik az olvasót a nyelvjárás mint maradvány, a kettősnyelvűség, a fő-, mellék- és kizárólagos változat terminusokkal. Ebből a részből kiemelhető a regionális nyelvváltozatok mai szerepének hangsúlyozása, hiszen „a globalizáció ellenhatásaként a nyelvjárás identifikáló szerepe megnövekszik”. A nyelvjárás mint „helyi kultúrahordozó” jelenik meg a 21. században (13. p.).
A három rövid fejezet után egy nagyobb (több mint 50 oldalas) összefüggő rész következik, mely a nyelvjárási jelenségeket tárgyalja. Ebben a részben először bevezetik a nyelvjárási jelenség fogalmát, a jelenségek rendszerszerű mivoltát, valamint keletkezésüket, terjedésüket és határaikat. Külön szólnak a magyar államhatárokon túl élő magyarok nyelvjárásaiban meghonosodott államnyelvi, környezetnyelvi hatásra kialakult nyelvjárási jelenségekről, főként a szókészleti különbségekről. Fontosnak tartanám itt is összefoglalni a nyelvi attitűdöket, hiszen a kontaktusjelenségek használata bélyegzi meg leginkább a határon túli magyarokat, ha magyarországiakkal beszélnek.
Nyelvi példákban különösen gazdag, ugyanakkor grafikailag is nagyon szemléletes ez a fejezet. A jelenségek határait, gócait, terjedését, variánsait főként A magyar nyelvjárások atlaszából, Medvesalja magyar nyelvjárási atlaszából, valamint a Somogy-zalai nyelvatlaszból vett ábrák és térképek teszik szemléletessé. Az érdeklődő olvasó gyönyörködhet a nyelvjárási szókészlet változatosságának szépségeiben például az egres szó szóföldrajzának bemutatása során. Megfigyelheti, hogy meddig terjed a köszméte, a pöszméte, a büszke és a piszke határa. Megtudhatja továbbá azt is, hogy a tüskeszőlő, csipkeszőlő, tüskebogyó, tüskeribizli, bicske, biszke, bucsok, brüszke, füge, szőrös füge, szőres egres és szőrös ribizli megnevezések is ugyanazt a növényt jelentik.
A legjellemzőbb nyelvjárási jelenségek cím alatt foglalják össze a szerzők nyelvi szintenként a legismertebb hangtani, alaktani, mondattani és szókészlettani jelenségeket. A bemutatás módja megegyezik a Magyar dialektológia c. tankönyv módszerével, mely szerint a nyelvjárási jelenségeket a köznyelvhez viszonyítva először számukban, majd megterheltségükben, végül realizációjukban szokás vizsgálni. Az egyes nyelvi szintek közül a nyelvjárási szókészlet kap legtöbb teret, hiszen a szerzők fontosnak tartották külön alfejezetekben bemutatni a szókészlettani fogalmak magyarázatán és szemléltetésén kívül a nyelvjárási szókészletet feldolgozó műveket: tájszótárakat és nyelvatlaszokat. Megismerkedhetünk a szótárak és atlaszok típusaival és a legfontosabb művekkel. A szerzők bemutatják a szócikkek felépítését, szemléltető részeket közölnek a tájszótárakból és a nyelvatlaszokból. Írnak a nyelvatlaszokban alkalmazott ábrázolási technikákról is. Véleményem szerint ehhez a részhez szervesen kapcsolódna a Nyelvjárási anyaggyűjtés módjai c. fejezet, hiszen ez tartalmazza a legújabb adatkezelő és ábrázoló technikákat. Ez a rész azonban a könyv vége felé, a nyelvjárási területi egységek bemutatása után kapott helyet.
A nyelvjárási jelenségek ismertetése után a nyelvjárások területi egységeinek bemutatása teszi ki a könyv második nagyobb részét. A szerzők szólnak a nyelvjárások elhatárolásának szempontjairól és nehézségeiről. Megismertetik a kedves olvasót a legfontosabb osztályozási kísérletekkel, melyek közül a legújabbat (Juhász Dezső osztályozását) követik munkájuk további részében. Mielőtt azonban bemutatnák a 10 mai magyar nyelvjárási régiót, körbejárják a nyelvjárásszigetek és nyelvszigetek kérdéskörét. Ez a rész a történelem iránt érdeklődő olvasóknak is izgalmas olvasmány lehet, hiszen számos nyelvjárássziget létrejötte szorosan összefügg a történelmi Magyarország területén végbement áttelepítésekkel, belső népvándorlással.
A mai magyar nyelvjárásterületek bemutatása c. nagy rész az előbb említettek alapján 10 alfejezetből áll. Mindegyik nyelvjárási régió bemutatása a földrajzi szempontokkal kezdődik, melyet a régiók kisebb egységei, az egyes nyelvjáráscsoportok szerint pontosítanak a szerzők. Az egyes területi egységek nyelvi jellemzőit példákkal gazdagon szemléltetve mutatják be a könyv alkotói. A nagyközönség számára bizonyára legtanulságosabb a székely nyelvjárásterület bemutatása lesz. A szerzők Péntek János tanulmányát idézve szögezik le, hogy nyelvi jelenségekből nem igazolható, hogy a székely nyelvjárás olyan egységes, különleges és egzotikus magyar nyelvi változat lenne, mint ahogy az a köztudatban él.
Említést tettünk már a következő fejezetről, mely A nyelvjárási anyaggyűjtés módjai címet viseli. Az olvasók megismerkedhetnek az adatgyűjtési módszerekkel: a kérdőíves vizsgálat és a szövegfelvételek készítésének titkairól. A szerzők rámutatnak a nyelvjáráskutatás számítógépes lehetőségeire, részletezik az ilyen kutatások elméleti hátterét és sokrétű, gyakorlati hasznát. Bemutatják az első digitalizált nyelvatlaszt, valamint az informatizált nyelvjárási adatok kezelésére létrehozott BihalBocs szoftver lehetőségeit. Ezt a fejezetet is ábrák gazdagítják. A kedves olvasó megtekintheti, hogyan néz ki a többdimenziós nyelvatlasz. Néhány itt közölt ábra jelentősége éppen a sokféle színkombináció alkalmazásában rejlik, ez azonban sajnos a fekete-fehér nyomtatásban kevésbé látványos (pl. 147. p.).
A könyv utolsó nagy része nyelvjárási szövegeket tartalmaz a magyar nyelvterület különböző tájairól. Nagy értéke, hogy a 25 szöveg jelentős része nyomtatásban még eddig nem jelent meg. Minden szöveg előtt megtaláljuk a gyűjtő, az adatközlő és a lejegyző nevét, valamint a gyűjtés helyét és idejét. A közölt szövegekben megszólaló adatközlők leggyakoribb témái az ünnepek, munka, mezőgazdaság, megélhetés, vallás, család, gyermekkor, katonaság, disznóölés és a lakodalmas szokások.
A kötet záró részében találjuk a válogatott bibliográfiát, mely az általános dialektológiai alapműveken kívül a nyelvatlaszokat és tájszótárakat is felsorolja.
A bemutatott könyv nemcsak közérthető, szemléletes tartalmával, hanem praktikus (A5-ös) méretével is hozzájárul ahhoz, hogy az Ékesszólás Kiskönyvtárának részeként valóban a magyar nyelvjárások tudomány-népszerűsítő kiskönyve legyen, és haszonnal forgathassa mindenki, akit érdekelnek a táji nyelvváltozatok.
Presinszky Károly