Az idősödő Fekete István, ha tehette, kerülte a találkozókat, azonban szinte mindenkivel levelezett, aki írt neki. 1948 kora nyarán az addig küldöttek egy részét óvatosságból elégette, ám az 1955-ös újraindulásától kapottak zöme fennmaradt. Ezek a levelek és képeslapok az író özvegyének halála után az Ajkai Városi Múzeumba kerültek. E dokumentumok alapvető forrásai a Fekete István kapcsolatrendszerét bemutató kutatásoknak.
1956 nyarán és kora őszén például Ján Hvozdzikkal is váltott néhány levelet.1
- A nyelvész, író és parlamenti képviselő Ján Hvozdzik, azaz Juhász János a huszadik század regényes alakjainak egyike. 1888. március 31-én, a zempléni Parnóban született. Érettségi után két évig premontrei novícius, végül azonban bölcsészdiplomát szerzett Budapesten. 1919 és 1935 között előbb a kassai gimnáziumban tanított; ekkoriban vette fel a Juhász vezetéknevet is. Ezután 1938-ig a pozsonyi magyar gimnázium oktatója. 1925 és 1927 között a Szlovák Néppárt tagjaként prágai parlamenti képviselő. E közéleti kitérő után megjelentetett magyar–szlovák és szlovák–magyar részletes szótárai forrásértékű munkák. 1938 után a magyar fővárosban, 1940-től Erdélyben, 1944 és 1956 között pedig a feleségével ismét Budapesten élt. Kora nyáron az Ausztriában lakó lányához költözött, mégpedig „legálisan”, ahogyan egyik levelében írta. Ekkor azonban eltűnik az életrajzi lexikonok szerzői elől; általános vélekedés szerint még abban az esztendőben elhunyt, talán Bécsben.
A ma is ott élő történész, Deák Ernő azonban arra hívta fel a figyelmemet, hogy Hvozdzik-Juhász Jánost „személyesen is ismertem, bár engem nem tanított. Mindenesetre tablókép is van róla, ugyanis 1956-os kijövetele után a Felső-Ausztriában, az Altersee partján fekvő [salz]kammer[gut]i magyar reálgimnáziumban tanított latint és magyart. A gimnáziumot az 1957/58-as tanév végén megszüntették. Mind a tanárok, mind pedig a diákok »szétszéledtek«. A 73 éves tanár – ha jól emlékszem – a feleségével [Huzella Erzsébettel] feltehetően a Bad Kreuzen-i otthonba került Felső-Ausztriában, de az is lehet, hogy Bécsbe költöztek”.2 Nem sokkal később Deák Ernő pedig azt feltételezte, hogy Hvozdzik-Juhász János talán Bad Thalheimben, egy másik ottani nyugdíjasotthonban lakott.3 Mindehhez utóbb még azt is hozzátette, hogy a diákjai „nagy felkészültségű tudós embernek tartották”.4
- Egyelőre kérdéses, hogy Hvozdzik-Juhász János mikor és hol ismerkedett össze Fekete Istvánnal. Fennmaradt levelei közeli, bizalmas viszonyt valószínűsítenek. Már az elsőben „kedves Pistám”-nak szólítja, ami alapján egy korábbi (megsemmisült vagy kallódó) levele is létezhetett, vagy pedig 1956 nyarán, miután végre Ausztriába utazhatott, egy régebbi barátságot elevenített fel:
Wien, 1956. VII. 15.
Kedves Pistám! Családom tagjait nem találtam Bécsben, hanem Grazban, azaz Graz egyik Sommerfrischéjén, [üdülőhelyén] Lassnitzhöhén, ahol a lányom a vakbél-operációja után üdül, és vért meg húst pótol magára. Görbe országban bot nélkül elcsúszik az ember lába, és kificamítja a bokáját. Ez történt velem is, emiatt csak pár nap óta vagyok Bécsben állandóan. Műveid fordítása ügyében részben már eljártam: Dérföldy-Luxot a telefonkönyvben is megtaláltam. Tegnapelőtt voltam nála, a Hajnal Badánybant megkaptam [tőle], és azonnal belekóstoltam a fordításába. Élvezetes munka lesz. Azonban… Azonban a másik könyvvel baj lett: a Kelét a határon el kellett valahol hagynom. Ebből kettős hiány lett: először is nincs meg nekem, úgyhogy valami Ausztriába látogatóval kellene küldened egy példányt. Ígérem, hogy az illető visszakapja, amint végeztem a fordításával. A Kelében volt a följegyzésem a másik címről, akit meg kellett volna látogatnom, a telefonkönyvben pedig nem találom. Légy szíves ezt a címet küld el nekem újra!
Mindezekhez meg kell jegyeznem, hogy magyar állampolgár alkotásainak értékesítése, tehát fordítás, színpadra alkalmazás, filmezés stb. csak az Irodalmi Alap, illetve az Irodalmi Ügynökség (Deák Ferenc u. 15. Szentiványi) közbejöttével lehetséges.5 A fordító, jelen esetben én, akár Izland-szigeten is fordíthat; ez már csak a fizetési mód kérdése. Erre figyelj, Pista, nehogy valami hibát kövessünk el! Egyelőre írtam Bratislavába, az elvi álláspontjuk végett.
Az én [Pókhálóban című] könyvem ügyében most várok választ egy német nyelvű és egy angol nyelvű kiadása ügyében. Magyar második kiadása egyelőre csak az Egyesült Államokban mehetne.
Különben a lábficamomtól eltekintve jól vagyok, gyerekeimnek örülök, akiket nyolc év óta nem láttam. [Tőrey?] Zoltánt sok szeretettel ölelem.
Tehát: 1. Könyveid szlovák fordítása (esetleg cseh is) dolgában most levelezek; 2. A Kelét és az említett másik címet várom. Ez utóbbinak vétele után azonnal értesítelek.
A nagyságos asszony kezét csókolva Téged szeretettel ölel:
János
Hvozdzik-Juhász János levelének szintén autográf címzése szerint ekkoriban Bécs XIX. kerületében, a Hasenauerstrasse 7. alatt lakott. Fekete István – szokása szerint – feljegyezte a borítékra, hogy 1956. július 23-án válaszolt a levélre. Bécsi fordítója, a Hvozdzik-Juhász által emlegetett Dérföldy-Lux Vilmos 1956. július 20-án szintén írt Fekete Istvánnak. Gépelt levelében ez is olvasható: „Nálam járt Hvozdzik János, avval, hogy a megbízásodból adjam oda neki kölcsön a Hajnal Badánybant, tót fordítás miatt. Megtettem.”6
Fekete István mindkét levélre azonnal válaszolt. Erre Hvozdzik-Juhász Jánostól az alábbi levelezőlapot kapta:
Wien, 1956. júl. 28.
Kedves Pistám! Egy napon kaptam a Te leveledet és [Tőrey?] Zoltán egy lapját, amelyben értesít, hogy türelmetlenkedel a regényeid fordítása miatt. De, ahogy írtam Neked, a magam példánya elveszett, azt a példányt pedig, amelyik itt található volt, nem tudtam, hol keressem, mert a címet a Kelével együtt elvesztettem. Most megvan a cím, de nincs meg a könyv, mert az adott címen, a Seegasse 26. alatt ilyen nevű lakó nincs, és a házfelügyelőnő szerint nem is volt soha. Nem volt szerencsés gondolat a könyvet ilyen bizonytalan személyre bízni, amikor olyan nehéz könyvet eljuttatni a határon túlra. Van azonban egy másik módja: tegnap kaptam egy könyvet Kittenberger K[álmán]-tól (Kilima-Ndzsarotól Nagymarosig). Ezt a Magyar Könyvterjesztő Vállalat (Bp., Guszev u. 1.) küldte postacsomagban. Kissé hosszabb út, de biztos.
Zoltánt megkértem, hogy adja nekem kölcsön a Kelét, és Te küldesd el a fenti vállalattal. Az én könyvem fordításában semmi újabb mozzanat, mint az, hogy nagyon tetszik.
Kézcsókom a nagys.[ágos] asszonynak, Téged szertettel ölel:
János
Fekete István erre az üzenetre ugyancsak gyorsan, már augusztus 24-én reagált. A gólyaregényből is postára adhatott egy példányt, mivel emlékeztetőül szintén a levelezőlapra írta, hogy Hvozdzik-Juhász János „adja olvasni a Kelét D.[érföldy] Luxnak”. Hvozdzik-Juhász Pókhálóban című vaskos regénye még Budapesten látott napvilágot, és 1956 kora őszére már számosan írtak róla Magyarországon. Levelezőlapja végén erre utal a nyelvész-író.
Az üzenetváltás hamar folytatódott, és Fekete István postaládájába ezúttal már nem képeslap, hanem levél érkezett:
Lassnitzhöhe, 1956. IX. 6. Botenhof
Kedves Pistám! Amint látod, nem Wienben tartózkodom, hanem Graz mellett, egy nyaralóhelyen. Leveledet itt kaptam. Azonnal intézkedtem, hogy a kislányod azonnal megkapja a szül.[etés]napi megemlékezésteket: vőm elintézi. Ez amolyan kényszernyaralás: a gyermekeim küldtek ide, hogy a két kislányukkal folytassuk a nyarat, amíg ők Bécsben lakást kapnak. Ez van olyan nehéz kérdés, mint a Szuezi-csatorna ügye. Szóval, itt nyaralok, és írok egy könnyebb regényt; talán ezt is kiadja a Zsolnay Verlag. Mulatságos dolog megírni, hogyan kénytelen egy sub auspiciis gubernatoris [kormányzógyűrűs] doktor újra járni a gimnáziumot, újra hallgatni az egyetemi előadásokat, és újra doktorrá lenni – sub auspiciis.
Pistám! Kétségeim vannak afelől, hogy a könyveidet én fordíthassam. Júl.[ius] közepén küldtem el a megkereséseimet Bratislavába is, Prágába is. Se innen, se onnan nincs még semmi válasz. A magam Pókhálóbanja – amit már elkezdtek fordítani Bratislavában – ügyében is írtam ugyanabban a levélben, de erre sincs válaszom. Az a benyomásom, hogy a nyugati imperialisták területén élő lénnyel nem akarnak szóba állni. Hasonló a sorsa egy másik levelemnek, amelyet a Szépir.[odalmi] Kiadónak írtam B[uda]pestre a könyvem II. kiadása ügyében, hogy 30 napon belül jelentsék igényüket. Tudtukra adtam ott is, itt is, hogy legálisan élek külföldön. Semmi válasz. Ha nem terhelnélek vele, arra kérlek, telefonálj át a Szépirod.[almi]-ba (Bodnár Pista titkárnak, a nevemben), mit szándékoznak tenni, mert az a szándékom, hogy külföldön adatom ki.
Ezelőtt vagy három héttel nagy strokkon [itt: riadalmon] mentem át, az osztrák lapokban olvastam ugyanis 4 magyar fiú kalandos disszidálásáról. Hárman közülük a Dunába vesztek, köztük egy Fekete nevű is. Megnyugodva látom, hogy ijedelmem valami ismeretlenért volt.
Még egy szívesség. Ugyanazon a napokon történt, hogy telefon-megkeresést kaptam B[uda]pestről előttem ismeretlen névtől: valami Kucheta nevű ember kért tőlem telefonbeszélgetést. Nézd meg a b[uda]pesti telefonkönyvben, van-e ott ilyen, és ha van, mi a szándéka velem! Engem telefonon is el lehet érni: Lassnitzhöhe bei Graz, a Griesel Panzió telefonján.
Terveimről még ennyit: bejelentettem igényemet az USA-ba utazásra. Ha megadják a vízumot, 5-6 hónap múlva lehet esedékes.
Szeretettel üdvözlöm barátainkat, kézcsókom kedves feleségednek és Téged is szeretettel ölel:
János
Fekete Edittől már nem kérdezhető meg, hogy milyen emléket őriz Hvozdzik-Juhász Jánosról, és hogy hány alkalommal találkoztak. Előző levelében Fekete István minden bizonnyal a feleségéről és fiáról is beszámolt a bécsi ismerősnek; a tragikus sorsú magyar disszidenssel kapcsolatos megjegyzés erre vonatkozhat. Fia, ifjabb Fekete István egyébként még azon esztendő végén, vagyis 1956 decemberében szintén elhagyta az országot. Végül az üzenetet átadó rejtélyes budapesti telefonáló nevét Hvodzik-Juhász János feltehetően félreértette: az idegen nem Kucheta, inkább Kucsera lehetett.
Sajnálatos, hogy egyelőre az sem tudható, vajon az utolsó levelében említett „könnyebb regény” pontosan mi volt. Hvozdzik-Juhász János befejezte-e egyáltalán, ugyan mi történhetett a kézirattal?
*
A Fekete házaspár 1956. október 1-jén az ún. „íróhajóval” Bécsbe látogatott, mindenekelőtt azért, hogy a lányukkal találkozhasson. Az író, a rendelkezésére álló rövid idő alatt, többekkel – például Dérföldy-Lux Vilmossal – személyesen kapcsolatba lépett, azonban egyelőre megmondhatatlan, hogy Hvozdzik-Juhász János közéjük tartozott-e. Fekete István ajkai hagyatékában további levele nem található. A Hajnal Badányban és a Kele című regényeket pedig sem szlovák, sem cseh nyelvre nem fordította le.