L. Juhász Ilona: Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában

L. Juhász Ilona: Örök mementó. A holokauszt emlékjelei Dél-Szlovákiában. Dunaszerdahely, Vámbéry Polgári Társulás, 2015, 200 p.

Juhász Ilona legújabb, illetve egyik legújabb kötetének a címe – Örök mementó. A holokauszt emlékjelei dél Szlovákiában – pontosan megjelöli, hogy miről is szól könyv. A mementó, emlékeztető és emlékjel terminusok ismétlése mintegy kiemeli, hogy a könyv abba az emlékezetirodalomba tartozik, amelynek sokféle eredményével találkozhatunk napjainkban. Ahhoz hogy a szerző vállalkozásának valódi jelentőségét és távlatait láthassuk, néhány rövid szóban szeretném az emlékezet-, emlékezéskutatás néhány irányzatát megemlíteni.

A társadalmi emlékezet fogalom kortárs értelmezését általában Maurice Halbwachs francia szociológus 1925-ben megjelent Les cadres sociaux de la mémoire (magyarul: Az emlékezet társadalmi keretei, 1971) című kötetétől szokták számítani. Halbwachs történész kollégája, a híres Annales csoport első generációjának tagja, Bloch ugyancsak 1925-ben majd 1939-ben adta közre a feudális társadalomról szóló munkáit (Les société féodales, 2. vol. Paris) amelyekben a kollektív emlékezet fogalmát kutatási eszközként használta. Ebből a korszakból még feltétlenül említésre méltó Aby Warburg művészettörténész és művészetelmélet-író, aki a történelem, a képi megformálások és az emlékezet kölcsönhatásának finom elemzésével az említett területen is új utakat nyitott meg. (Die Erneuerung der heidnischen Antike. Berlin, 1932)

A közös emlékezet társadalmi gyakorlatokat, a köztudatba beleivódott, a történelemről, a társadalmi viszonyokról szóló képzeteket, kulturális intézményeket és ezek működési viszonyait és rendszereit foglalja magában. Ebbe a fogalomkörbe tartozik mindaz, amit a néprajz szokásvilágnak vagy hagyománynak nevez. Több tudományág is részt vesz a társadalmi emlékezet kutatásában: pl. történettudomány, pszichológia, művészettörténet, irodalomtudomány, szociológia, politikatudomány, antropológia, tudásszociológia. Nagyon érdekes, hogy a néprajz és annak minden ága, amelyek par excellence az emlékezettel foglalkoznak, későn kapcsolódott e kutatásirányhoz. Az emlékezetkutatásnak lényegében nincs saját módszertana, ma is interdiszciplináris. Térben is és időben is kiterjed a történeti társadalmi rendszerek vagy az írásbeliséget nélkülöző népek emlékezettechnikáira. Itt csak Edward Evan Evans-Pritchard munkáira utalnék, aki törzsi társadalmakban az emlékezet megőrzésének éppen a társadalmi meghatározottságát, ebből a szempontból betöltött funkcionális szerepét elemezték. (Pl. Nuer Religion. Oxford, 1961.)

1. Schils a szokásokról szóló könyvében, amelynek egy részlete magyarul is megjelent, a szokás- hagyományemlékezet viszonyáról, e viszony képlékenységéről és a szimbolikus vonások társadalmi összetartó és csoportképző erejéről értekezik. (Tradition. Chicago, 1981)

A 20. század második felében, amikor egyfelől a modernitás kutatói hangoztatni kezdték, hogy az új kor „múlt nélküli”, a másik oldalról viszont megélénkült az érdeklődés, ami nemcsak azt a problémát sematizálta, hogy a jelen mennyire határozza meg a múltat, hanem azt is, hogy a jelen lassan a természetes és irányított felejtés következtében elveszíti minden kapcsolatát a múlttal. A korábbinál jóval hangsúlyosabban kezdték vizsgálni a második világháborúnak nemcsak a tényeit, hanem a körülményeit is, annak előzményeit és következményeit, valamint a rájuk vonatkozó értelmezési és átértelmezési kereteket is, kiemelten koncentrálva a holokausztra. Tudatosult, hogy a túlélő nemzedék eltűnésével az emlékezet forrásai elapadnak: ami sürgetően hatott a kutatásra. Megemlítem azt a súlyos történészi dilemmát, ami a hatalom, a történelem és az emlékezet viszonyának a kutatása számára adódott, különös tekintettel az említett tényezők közötti eltérésekre, a különböző emlékezetek töredzettségére és egymással való diszharmóniájára. Feltétlenül meg kell említeni Eric Hobsbawm munkásságát, akinek viszonylag sok írása olvasható magyarul. Kivéve azt a művet, amely a nemzetközi szakirodalomban éppen a hagyomány-emlékezet kérdést illetően sarokkőnek számít: The invention of Tradition. Cambridge. 1983. Hobsbawm és Ranger élesen megkülönbözteti a szokást a hagyománytól. A szokás az a problémamentes folytonosságérzet, mely hagyományos társadalmak lassú változásait kíséri. Ezzel szemben a hagyomány változatlanságra törekszik, és kifejezetten ideológiák terméke. Míg a szokás Habsbawm írásaiban az a mindennapi szokásvilág, amelybe beleszületünk, a hagyomány ennél tágabban, mereven és társadalmi szinten rögzült cselekvési, kommunikációs és szimbolikus rendszer. Az így értelmezett hagyományokat ő éppen a politikai hatalom merev konstrukciójának tartja.

A szokások lineáris átadás-átvétel folyama így szembekerül a mából kiinduló, a múltra vonatkozó képek, emlékképek konstruáltságával. Ennek az irányultságnak a mesterműve a Pierre Nora szerkesztésében Les lieux de mémoires címen, hét kötetben Párizsban 1984–1992 között közreadott összefoglalás. Ennek a sorozatnak a keretében a kortárs kutatók a számba vették a francia kulturális emlékezet „helyeit”, az épített, illetve materiális megvalósulási formáktól az olyan szellemi, kulturális örökségig, mint a mesék, vagy a közgondolkodás toposzai.

Történészek, szociológusok, társadalomkutatók egy része a társadalmi gyakorlatok szerveződése felé fordult számos országban. Ez az ún. kritikai szemlélet azt eredményezte, hogy a kutatók a különféle időszakokat mint elemezhető értelmezési kereteket fogják fel, megvizsgálják a véleményalkotások kontextusait is, nemcsak a megállapításokat. Kérdésessé válhat az is, hogy az adott tudományszak – diskurzus – mennyiben járult hozzá a hatalom legitimációjának igazolásához, népszerűsített elgondolásai mennyire rögzültek a köztudatban és hogyan befolyásolják azok magát a társadalmi emlékezetet.

A néprajzos számára természetes kiindulópont, hogy az egyéni tudatok társadalmi együttműködésének az eredménye az a társadalmi emlékezet, melynek a működését a társadalmi megállapodások nem csupán befolyásolják, de strukturálják is: az emberek kisebb-nagyobb közösségekben, társadalmi keretek között tesznek szert az emlékeikre, és önkéntelenül is igazodnak bizonyos szabályokhoz és elvárásokhoz. Már Halbwachs megkülönböztette az emlékezet főbb típusait, és az önéletrajzi emlékezet mellett meghatározta a történelmi emlékezet, történelem és kollektív emlékezet fogalmakat is.

Az önéletrajzi emlékezet a saját átélt élmények emlékezete, míg a történelmi emlékezet az, mely történelmi leírásokon keresztül jut el hozzánk. A történelem az a múlt, melyhez nem fűz „szerves” kapcsolat – az a múlt, mely már nem képezi életünk fontos részét –, míg a kollektív emlékezet az az aktív múlt, mely alakítja identitásunkat. Az emlékezet, miután a jelenben élő már elveszíti kapcsolatát múlttal, át kell adja a helyét a történelemnek. A történelmi emlékezet lehet szerves és szervetlen: azt is megünnepelhetjük, amit nem tapasztaltunk meg, így tartva életben a múlt egy adott szeletét önmagunk számára; a másik esetben az emlékezet csak a történelmi leírásokban, esetleg a tankönyvekben él.

Közbevetőleg jegyezhetjük meg az évtizedekkel ezelőtt pár évig nálunk is divatba jött, a paraszti önéletírásokra vonatkozó vizsgálatokat. Sajnálatos módón a látókörön kívül maradt az akkor már virágzó emlékezetkutatás.

Természetesen másokat is foglalkoztatott az emlékezés, emlékezet típusainak a megállapítása, a nálunk már-már agyonidézett egyiptológus, Jan Assmann is négy emlékezettípust határoz meg: 1. tárgyi emlékezet, az anyag emlékezete, tárgyak; 2. mimetikus emlékezet, a gyakorlati tudás átadása; 3 kommunikatív emlékezet: a nyelv; 4. kulturális emlékezet. Sokkal kevésbé ismerik nálunk Alleida Assmann munkáit, aki nemcsak egyiptomi, hanem újabb történelmi és kulturális közegben foglalkozik a történelem és a róla alkotott emlékezet különböző kommunikációs csatornákon történő modellálásával. (Der lange Schatten der Vergangenheit. Erinnerungs­kultur und Geschichtspolitik. München, 2006.)

Az emlékezet és emlékezés technológiái változásával alakult ki az, hogy az emlékezet helyei és tárgyi formái a kulturális emlékezet megtestesítőivé váltak, amelyek létrehozásában lehet a múltról a mának szóló értelmezéseket, azaz a társadalmi beágyazottságot leolvasni. Az emlékezetkutatók nagy része társadalmi tapasztalatait nem abban a történelmi és társadalmi közegben szerezte meg, mint a közép-kelet-európai, nevezetesen a szlovákiai magyar kollégáik. Ezeken a tájakon a mindennapi tapasztalat immár évszázadok óta különféle emlékezetek – kivált a történelmi emlékezet és a személyes emlékezet – változó képletei egymás mellett, akár egymásnak ellentmondva léteznek.

1. Juhász Ilona különös érzékenységgel rendelkezik az emlékezet és emlékezés különféle megnyilvánulásai formái iránt. Tanulmányait és köteteit sorra nézve jól látjuk ennek az érdeklődésnek az állomásait, amelyek a személyes emlékezéstől a kulturális emlékképzésig terjednek.1
2. Juhász Ilona kutatásainak a középpontjában – az ő szóhasználatával élve – a dokumentálás áll. Páratlan szenvedéllyel és kitartással törekedik a kiválasztott tárgy – esetünkben a holokausztra való emlékezés bizonyítékainak – a számbavételére, írásban és képben való megörökítésére. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha e szenvedély kialakulása mögött a személyes emlékek és a kisebbségi lét változó tapasztalatai rejlenek. Mintha az idő pusztítása, a változó történeti emlékezet és az egyéni emlékezés töredékessége ellenében a szerző a tárgyakat és tényeket éppen a különféle emlékezettechnikák rombolásával szemben, a dokumentum hitelessége révén akarná megmenteni. Éppen az emlékezés és az igazsága érdekében. Mindez olyan kutatói és emberi etika bizonyítéka, amely alapvetően megkülönbözteti a szerzőt azoktól a teoretikusoktól, akik a mondanivaló érdekében talán akaratlanul is csoportosítják a megfigyeléseiket. Szerzőnk a divatoknak sem engedelmeskedik, a holokauszt-téma pátoszmentes megközelítése az emberi méltóság megőrzését is szolgálja. L. Juhász Ilona ebben a könyvében talán a nála már megszokott gondosságnál is akkurátusabb figyelemmel gyűjtötte össze a holokauszt emlékére állított emlékjeleket Szlovákia meghatározott területein, településről településre járva a legapróbb részletekig dokumentálja az emlékműveket, lényegében az emlékállítás indokát, azaz a zsidó lakosság helyi történetét és azt az időben történő változást, amely a személyes indokokból emelt sírjelektől a kortárs társadalmi emlékkonstrukcióig vezet. Az író ridegen bánik az olvasóval: fecsegéssel nem lazítja fel az adatok, a tények, az idézett feliratok, szövegek szikár és kegyetlen mondanivalóját. Az emlékezés jeleinek a formái, az elhelyezésük alkalmai, helyei és feltételei, az ünnepélyes avatásról készült fényképek és ünnepi beszédek szövegei úgy illeszkednek egymáshoz, hogy a figyelmes olvasó számára egyértelmű a mondanivaló. A személyes emlékezet körei egyre szűkülnek, ma már kevéssé érik el a holokauszt korszakát. A történeti emlékezet dokumentumokra alapozó konstrukció kell legyen. L. Juhász Ilona könyve ebben az értelemben véve is MEMENTÓ.